"A nyugat alkonya" I. ~ "Amiről az apa hallgat, a fia beszél, és gyakran úgy találom, hogy maga a fiú az apa felfedett titka." Friedrich Nietzsche XLIX.

 

A NYUGAT ALKONYA I.                                                                    

                                           

 

         „De emberi segítségre, sem a princeps ajándékainak vagy az istenek engesztelésének hatására nem akart eltávozni az a gyalázatos hiedelem, hogy parancsra tört ki a tűzvész. Ezért a híresztelés elhallgatása végett Nero másokat tett meg bűnösnek, és a legválogatottabb büntetésekkel sújtotta azokat, akiket a sokaság bűneik miatt gyűlölt és Christianusoknak nevezett. Christust, akitől ez a név származik, Tiberius uralkodása alatt Pontius Pilatus proecurator kivégeztette, de az  egyelőre elfojtott vészes babonaság újból előtört, és nemcsak Iudaeában, e métely szülőhazájában, hanem a Városban is, ahová mindenünnen minden szörnyű és szégyenletes dolog összefolyik, s híveket talál.

              Így hát először azokat fogdosták össze, akik ezt megvallották, majd az ő vallomásuk alapján hatalmas sokaságra nem is annyira a gyújtogatás vádját, mint inkább az emberi nem gyűlöletét bizonyították rá. És kivégzésüket még csúfsággal is tetézték, hogy vadállatok bőrébe burkoltan kutyák marcangolásától pusztuljanak, vagy keresztre feszítve, és mikor bealkonyodott, meggyújtva éjszakai világításul lángoljanak. Nero a kertjeit ajánlotta fel e látványosság céljára, és cirkuszi játékokat rendezett, amelyen kocsisruhában a nép közé vegyült, vagy kocsira szállott. Ebből, bár bűnösök voltak, és a legsúlyosabb büntetést is megérdemelték, szánalom támadt, mivel nem a közjó érdekében, hanem egy ember kegyetlensége miatt kellett pusztulniuk.”

                                                        Tacitus, XV. évkönyv, 44. fejezet / részlet /

 

Mikszáth: Szent Péter esernyője

 

         Milyen szerencse az emberiségre ez a Jézus, ez az Isten, aki ember volt. Az Istenről nem tudom, milyen, a Jézusról tudom. A Jézus ösmerősöm, ls mindenkinek ösmerőse. tudom, mit csinált, tudom, hogy gondolkozott, még az arcát is ösmerem. Nem az tölti el lelkemet megynyugvással, hogy ő uram nekem, de az, hogy ismerősöm.

          Kétezer évnek előtte élt ezen a földön egy ismerősöm, milyen világokat összekapcsoló gondolat! Az aqkkori emberekből és az utánuk valóból por lett, a porból fű lett, a fűből tudja isten mi lett, de ő, az én ismerősöm, mindig élt, mindig volt és mindig lesz.

         Ha elutazom messze, idegen országokba, idegen népek közé, az arcok mások, az állatok is mások, a füvek is mások, az ég is más, minden más, már azt kell hinnem,, kietlen, megborzasztó magányomban, hogy nem is ezen a világon vagyok többé, mikor egyszerre valamely emberlakta telep szélén elémbe bukkan egy kereszt, és azon a sebektől vérző pléhember, az én ismerősöm.

         Ah, itt van ő! Még itt is itt van! És én nem vagyok többé egyedül és nem vagyok elhagyatva. Letérdepelek előtte akkor én is, és elmondom neki, éppúgy, mint most ez a pap, hogy a szívemet mi nyomja.                                          

                                                   Mercier:

                                            A forradalmi Párizs /1789-1798/

                          „Évszázadok óceánjából emelkedsz ki, francia forradalom.”

 

    /Ami igaz, igaz! Ebben a forradalomnak nevezett zűrzavarban és értékvesztésben példa lett minden mai napig tartó világfelforgatásnak és gátlástalan mészárlásnak. Szinte kísértetiesek a hasonlóságok! /

 

                                    

                                                             Kosztolányi Dezső

 

            Ha a világ hatalmasai, az államférfiak itt vagy ott találkoznak, és az újságokban azt olvasom, hogy „kizárólag gazdasági kérdésekről és a béke megszilárdításáról tárgyaltak” lúdbőrzik a hátam, nyugtalanul alszom el, lidérceseket álmodom.

              Mennyivel egyszerűbb, őszintébb volna ilyenkor azt közölni, hogy ezek az urak kizárólag a leendő világháborút készítették elő, s a páncélszekerekről / tankokról /, lángvetőkről, a bombázásokról, s kék és sárga fojtógázokról csevegtek, amelyek majd egy milliós város lakosságát néhány óra alatt kiirtják. A nyíltság sokkal inkább megnyugtatóan hatna az idegeinkre, mint az ügyetlenül burkolt tolvajnyelv, melyet ma már minden fajankó kulcs nélkül olvas.

              Ha az álszent nemzetközi gyűléseken, lakomákon arról szónokolnak, hogy a népek már értik egymást, akkor ámulat és kétségbeesés környékez, s gondolatban odakiáltok nekik: - Jaj, hagyjátok már abba! Nem szégyellitek, nem unjátok ezt a játékot. Nem veszitek észre, hogy sohase volt olyan boldogtalan az ember, mint mióta az emberiséggel ti törődtök?

              Lássátok be végre kudarcotokat, s próbáljátok meg talán az ellenkezőjét. Ne szeressétek, ne értsétek meg egymást annyira, hanem gyűlöljétek egy picikét, ne bújjatok össze, hanem fordítsatok hátat. Ne a nagy egységet hajszoljátok, hanem a kis egységet, az elszigeteltséget, s a magányt. Annak a szerencsétlen emberiségnek pedig hagyjatok egyszer s mindenkorra békét! Ne boldogítsátok őt és mindenkit, csak az embert, csak egy-két embert, csak egyetlen embert, önmagatokat! Ebből az önzésből semmi esetre sem származhat annyi fejetlenség, annyi fölfordulás, annyi átok, mint a ti önzetlenségetekből.”

                                                                                                  

                                                                                         

                                                                   MERCIER:

                                                        A FORRADALMI PÁRIZS

                                                                  1789 - 1798

 

             „A forradalmi válságok végtelenül kicsiny okokból kristályosodnak, és ezekre az atomokra épül minden esemény. A megfigyelőt többnyire meglepték az események; leggyakrabban váratlanul következtek be, és rácáfoltak minden józan számításra. Ki számított a kegyetlenség céltalan tobzódására? A gyalázatos hóbortosságok sorozatára? Arra, hogy Marat doktrínájának lelkes követői akadnak? Arra, hogy a sansculotte – bacchanáliákat sokan legutálatosabb kilengéseikben is helyeselték? És hogy Robespierre a commune segítségével járma alá tudja hajtani azokat, akik éppoly becsvágyóak és gonoszak, mint ő?

              Láttam egy nagyszájú és dühös alpáriság diadalát, pedig előző nap nem hittem benne, mert nem akartam egy egész nemzet delíriumában vagy ernyedtségében hinni.

              És azok, akik távol vannak a történés színpadától, azt hiszik, meg tudják magyarázni a forradalom eseményeinek okát! Éppen csak az időt, a helyet és a szereplőket cserélik össze.

              A történetíró vajon hogyan talál ki az útvesztőből? Vajon hogyan fegyelmezi meg egyéni érzéseit? Hiszen a leggyakorlottabb látású ember is alig tudott magának nézőpontot kiküzdeni, és az optikai hullámzásnak e szakadatlan játékában egy-egy tárgyat megragadni!

              Fél évszázad is elmúlhat, amíg lehetséges lesz a francia forradalom történetét megírni. Mozgó erői még illékonyabbak, mint szenvedélyei, és a közvetlen közelről figyelő szemét is megtévesztik. a ma érvényes elvek holnapra megsemmisülnek. Vajon hogyan lehet ezt a történelmet megírni, ha a napok láncolatából akárcsak egyetlen egy szem is kihull?

              Ha az ágyúgolyó, mely a Bastille felvonóhídjának láncát átütötte, tizenkét órával előbb vagy tizenkét órával utóbb robban, hatástalan marad; és ha Robespierre aznap, amikor visszaadta Franciaországnak a Legfelsőbb Lényt, annyi lélekjelenléttel bír, hogy kitárja a börtönök kapuit és a kegyelem országát hirdeti: önmagának emelhetett volna trónt és oltárt.

              Mennyi szereplő e roppant színpadon!

              Arcképüket lefesteni hiú vállalkozás. Annyi mintha az égbolton tovasuhanó felhők színárnyalatait akarnád megragadni.”

 

                                                                          +

             

              „Rousseau / A társadalmi szerződés /, Voltaire / Candide /, Helvetius, Boulanger, Diderot / Az apáca / doktrínáinak egyvelegéből valami tésztaféle dagadt, melyet a hétköznapi ember nem tudta megemészteni és megfeküdte a gyomrát. A régi elveket kinevették, cserbenhagyták, s megtagadták. De ennyivel nem érték be: egy sereg szélkakas ráduplázott a szabad szellemekre és bölcsészetüket ateizmussá és szabadossággá hamisította. A tudatlanság nemzi a barbárságot, de a félműveltség rosszabb; ez egy csomó tévhitet fecskendez a politika vénáiba s az emberiség nevében az emberiséggel rengeteg rosszat cselekszik. Előbb felforgat mindent, majd megszerkeszti a felfordulás ideológiáját: ez volt a politikai vezérlő elvük. A félműveltek új fanatizmusa vájt medret a vérfolyamnak, amely a francia forradalmon végighömpölygött.”

 

                                                           CÉLANE VÉLEMÉNYE

 

            A filozófusok voltak az elsők. Ne mulassza el megjegyezni, hogy legelőször a filozófusok kezdtek mindenféle ostobaságot beszélni a népnek. A nép addig csak a katekizmust ismerte. Ők erre nagy hangon kijelentették, hogy tanítani fogják a népet. És micsoda igazságokat tártak föl előtte! Gyönyörű igazságokat! Csupa vadonatúj eszmét! Csak úgy csillogtak, villogtak, hogy a nép szinte belevakult!

           Hát ez az, szólt erre a jónép, ez az igazi! Pontosan ez! Ezért már érdemes meghalni! Mert a népnek más vágya sincs, mint meghalni. Ő már csak ilyen. Éljen Diderot! – ordították. Meg: Bravo Voltaire! Ezek aztán filozófusok! És éljen Carnot, aki oly kiválóan szervezi meg a győzelmeket! Éljen mindenki!

            Mert ezek a fiúk nem hagyják, hogy a jónép továbbra is tudatlanságban és babonában éljen! Megnyitják előtte a szabadság útjait! Nagykorúsítják! Egy pillanatig sem tétováztak! Először is mindenkinek el kell tudni olvasni az úságokat! Akkor elnyerik az üdvösséget! Az istenfáját! Gyorsabban! Senki se maradjon írástudatlan! Írástudatlanokra nincs szükség! Katonapolgárokra annál inkább! Akik szavaznak! Akik olvasnak! És akik háborúznak! És menetelnek! És csókot hintenek! Ettől a kezeléstől aztán nagyon hamar beérett a jónép.

             És a szabadság kivívásának örömét mégiscsak muszáj fölhasználni valamire! Danton nem hiába strapálta magát. Elordította magát néhányszor, de úgy, hogy még ma is visszahangzik, és máris sikerült mozgósítani a jó népet. És megindultak a lelkes emancipáltak első zászlóaljai! A zászlólengető hülyékből alakult sereggel Dumouriez Flandriába vonult, hadd lőjék őket halomra. Maga Dumouriez viszont, úgy látszik, túl későn szállt be ebbe a teljesen új idealista játékba, ezért inkább a pénz mellett döntött, és megfutamodott. Ő volt az utolsó zsoldosunk.

             Az ingyenkatona akkor még új jelenség…Annyira új, hogy Goethének, hiába volt Gothe, amikor látta őket Valmynál, teljesen leesett az álla. Amikor meglátta ezt a rongyos és szenvedélyes sereget, amelyik az úgynevezett hazafiságot védelmezve békésen tűrte, hogy Poroszország királya aprítsa, mint a répát, Goethe rájött, hogy van még mit tanulnia.

             „Ettől a naptól fogva – zengte gyönyörű hangon, ahogy azt már őzsenisége szokta – új korszak veszi kezdetét!” Azt meghiszem. Később, amikor ez a rendszer kitűnően bevált, kezdték sorozatban gyártani a hősöket, és a rendszer folyamatos tökéletesedése következtében a gyártási költségek is egyre csökkentek.

                                                                                                   

 

                                                            A NAGY FORRADALOM

             

             „Anacharsis Clootz Poroszországból jött hozzánk: az Emberiség Szószólójának nevezte magát. Műkozmopolitaként világköztársaságról ábrándozott s az emberiségnek egyetemes respublikát ígért. Báró, dúsgazdag és különc volt.

              Francia állampolgárságot nyert és tiszteletbeli konvent képviselő lett. A jakobinusok, mint anarchistát, kizárták a soraikból. „A szívem francia, a lelkem sansculotte!” – kiáltotta. Mire Robespierre: „Nem szeretem az olyan sansculotte-ot, akinek 100.000 livre évjáradéka van!” Clootz-ot 1794. május 24-én végezték ki. A vesztőhely felé vezető úton kétségbeesetten kiáltozott:

               „Ne tévesszetek össze a gazfickókkal!”

 

                                                          MARTINOVICS IGNÁC

 

               Most elkerülhetetlen, hogy ne ejtsünk szót Martinovics Ignácról. Mint jó magyar jakobinust emlegetjük, holott a bécsi udvar besúgója volt, és valószínűleg azért került Franciaországba, hogy felmérje a helyzetet.

                Hazajött, és beszámolt - az illetékeseknek. Majd – valószínűleg szintén megbízatásból, hálójába kerítette a legtehetségesebb és még csak a független Magyarországról ábrándozókat. Végül a Vérmezőre juttatta őket és magát is.

                Sosem értettem, hogyan lehet olyan nagy kultusza ennek az egyházi embernek, aki udvari besúgó volt, majd egy időben a francia jakobinusok és BÉCS ügynöke.

                Ugyanakkor elsőként jelenti fel az általa beszervezett balekokat, és ettől a gesztustól életben maradást remél. Utolsónak végezték ki, és a szemtanúk szerint igen gyáván viselkedett a halála perceiben.

 

                                                                          +

 

              „Világköztársaság! Mi az értelme ennek a szónak? Talán az, hogy az egész világon ugyanazok a törvények uralkodjanak? Igaz, hogy a természeti princípium és az emberi jog mindenütt és mindenkor egyformán érvényes, de alkalmazásuk számtalan helyi körülménytől függ. Hihető-e, hogy oly különböző alkotmányú népek mind áttérnek az egyenlőség és a szabadság elvére, és testvériesen összeölelkeznek? Előbb meg kellett volna fogadni, melyet egy miniszter adott a Szent Péter apátságnak:

              „Küldjetek szét misszionáriusokat, és térítsék meg előbb a világot!”

 

                                                                          +

 

              Ilyen jakobinus misszionárius lehetett Martinovics Ignác? Lényegében e miatt vallott kudarcot Napóleon kísérlete. Sőt, talán ebbe buknak bele a demokráciát erőltető mai kísérletek is? Viktornak igaza van: Nincs kizárólagos liberális demokrácia. Minden népnek testre szabottat kell varrni!

                                                                          

                                                    XVI. LAJOS KOKÁRDÁJA

 

             „XVI. Lajos 1789. július 18-án a városháza erkélyén az ujjongó tömeg előtt megcsókolta és feltűzte a háromszínű nemzeti kokárdát. Amikor Osztrák Antoinette meglátta a Párizsból Versailles-ba visszatérő királyt, kalapján a nemzeti kokárdával, így szólt:

             „Nem tudtam, hogy egy proletárhoz mentem feleségül”. „A kokárda meghódítja a világot”. Ezek a szavak közmondásossá váltak. És a jövendölés dübörgő lépésekkel közeledik a megvalósulás felé.”

 

                                                      A KÉK-FEHÉR ÉS PIROS

 

              Oly annyira, hogy a Monarchiából kiváló államok, amelyek Kis - Antantként szövetkeznek a galádul megrabolt Magyarország ellen, köszönetképpen a függőleges francia kék – fehér - pirosból alkotják meg a címerüket. Szinte nevetséges, hogy hasra esnek, és vízszintesen használják a szlovének, a szlovákok, szerbek, horvátok és még a csehek is. Az orosz arisztokrácia a 19. század elején – Voltaire, Rousseau, és a többi nyikhaj hatására - nemcsak franciául beszélt, de még franciául is gondolkodott, miként azt Tolsztoj a Háború és békében leírta. A magyar nemesség ugyanakkor még a latint használja.

 

                                                      ROUSSEAU NIMBUSZA

 

               „Nincs gyöngéd emberi szív, amely ne emlékezne vissza édes borzongással arra a szép őszi alkonyatra, amikor Ermenonville lakói lombok és virágok sátra alatt Párizsba hozták az Emil szerzőjének koporsóját. A halottaskocsi méltóságteljes lassúsággal gördült. Nyomában az ifjúság haladt tiszteletteljes rendben. Most tiszta és együgyű muzsika hangzott fel. A Természet Emberének kedves dalai voltak ezek. Bensőséges dalocskák, melyeket a szerelmes ifjú dalol a párjának, a gyöngéd feleség a férjének. Mintha angyalok szálltak volna a földre, hogy magukkal ragadják a mennyei összhang gyönyörébe Rousseau holttestét. A közönség könnyekre fakadt. A nők sírtak leghangosabban: Julie-re, Sophie-ra gondoltak, meg Mme Warensre, akit oly állhatatosan szeretett fogadott fia. A koporsót emelvényre fektették, s csillagokkal telehintett kék lepellel borították.”

 

                                                                          +

 

              Az / Emile és az Új Heloise / egy-egy giccsparádé, nyálas szerelmi történet. Az említett asszonyságnak pedig kitartott szeretője volt a végső nyughelyre hurcolt emberi maradék. Nyakazások közepette egy kis sírás a nagy hatású szerzőért, akit, a mi valóban szerencsétlen sorsú, Csokonaink is egyik példaképének tekintett kényszerű magányában. Háromezer ember többnyire ártatlanul veszett a nyaktilótól. Azokat nem emelték mennyei magasságba, csak ezt a csapnivaló írót és selyemfiút. Véres és könnyes volt ez a korszak, és nemcsak a nyaktiló, hanem a francia nép szirupos mentalitása, férfiatlansága miatt.

 

                                                          FIZETETT IZGATÓK

 

              „Minden kerület beszervezett izgatókat tartott; a napidíjuk 40 sol volt. De napidíjat kapott a politikai gyűlések közönsége is, hogy tapsoljon és kurjongasson. A demagógiának ezt a mestercsínyét Danton találta fel. Párizsban a rendőrségnek akármelyik besúgója 24 óra alatt összeterel 300 embert egy nyilvános épület elé, és olyan tűntetést rendez, amilyet parancsolnak.

              A csapszékekben meg-megszólaltak a kürtök; a város messzi pontjairól felelgetnek egymásnak. Titokzatos búgó hangjuk vontatottan száll az éjszakában, és egy-egy láthatatlan középpontban fonódott össze. Ha erejük megkétszereződött, valami esemény készült. Az emberek sokáig füleltek a sötétbe, s csóválták a fejüket: mindenki tudta, hogy ez a forrongás titkos jelbeszéde.

              Megfigyelték, hogy a tűzvészeknél a kürtjelek erősebben, szaggatottabban, kiáltóbban szólnak. A celestinusok kolostorában tűz ütött ki; az előző este megfájdult a fejem a kürtök szakadatlan jajgatásától. Máskor meg ostorcsattogás verdeste a várost; bizonyos napokon tompa dobpergés hallatszott: az ember beleremeg ezekbe a naponta ismétlődő, idegtépő riadókba.”

                                                                          +

 

               Manapság / 2015. április 11-12. / a fővárosunkban minden nap rendeznek a jelentéktelen ellenzéki pártocskák ilyen „tömegmegmozdulásokat”. A médiájuk meg fújja a riadót: esetleg ostort csattogtat vagy dobokat ver. Még a guillotine-nal is játszanak, hiszen a Viktort jelképesen lefejezték. Minden ötletet innen merítenek, mert észérveik nincsenek, csak hordószónokaik és csőcselékük - jó pénzért. Mint egykor Párizsban.

              Korábban, a bibliai időkben, Jerikó falai sem omlottak le a zsidó harsonázástól, hanem a lakosság nem bírta idegekkel az állandó kürtölést. Gondolom, a támadók felváltva harsonáztak, és ez kimerítette a városlakókat.

 

                                                             A KÖZÉPSZERŰSÉG

 

              „Mindenki bölcs volt s mindenki arról panaszkodik, hogy az ő bőrére ment a játék. Mintha bizony ez a forradalom egy sorshordozó lángész, egy antik rajzú, rendkívüli fő műve lett volna, egy emberfölötti elme kisugárzása. Pedig dehogy! Mindnyájan odatartoztunk, amit Marivaux nagy középszerűségnek nevez. S talán ez volt még a szerencsénk.

               Nincs veszedelmesebb tévedés, mint a lángeszű ember. A mi hibáinkat legalább ki lehetett köszörülni s a gépezet kerekei valahogy csak forogtak a kezeink alatt. Hol csapásokat mérve, hol csapásokat tűrve, nem volt sem vezérünk, sem diktátorunk s a véres forgatagban a gazfickók együtt pusztultak a tisztességes emberekkel. Ütközet után eltemetik a halottakat.”

 

                                                                A PROLI

 

                 „Le a papokkal!” – ordította a proli, és elindult megölni húszezer embert Vendée-ben. Utána a vértől iszamlós nyaktilóért rajongott.

                Őket követték a bolsevikok:

               „Éljen a proletariátus demokratikus diktatúrája!” - ordította a proli, és elindult legyilkolni milliókat. Valamint eltörölni a múltat!

                „Ne csak őrizd! Gyűlöld is! A munkások a prolik” – hazudták a prolik. Holott a gyárakban nem voltak prolik. Ott tényleg munkások voltak. Nagyszerű emberek.

                A prolik a párttitkárok voltak meg az ávósok. Előtte meg a nyilasok.

                A proli lelki szegény. A proli nem osztályfüggő! A proli nem a munkásosztály. És többnyire nem termel semmit, csak gyűlöletet, irigységet és halált.

                Önfeledten parasztozik:

                „Hülye paraszt! Buta paraszt!” - hörgi a proli, mert nemcsak az urat gyűlöli, hanem a magabízó parasztot is.

                A proletárdiktatúra – ez a proli valódi létformája, a kenyere. Ebből él. Kegyetlen és borzalmas minden munkásnak, grófnak, úrnak és parasztnak. Elbújva, sötétből uszítanak.

                Névtelen levélben feljelent. Titokban felveszi, amit beszélgettek, és csurog a nyála.

                De soha ne keveredjünk közéjük!

                                                                                         Mensáros László

 

                NB: A mai prolit pártokba szervezik / sok pénzzel és nyugaton / és elküldik a kereszténység tanításaira épülő országokba, hogy verjék szét az illető állam szilárd alapjait. Egyik oldalról a muzulmánok, a másik oldalról ők.

                Közös bennük a keresztényellenesség és az internacionalizmus. A műveletlenség, a pénz – és a hataloméhség. Se Istenük, se hazájuk!

 

                                                               

 

 

                                                            GUILLOTINE

 

              „1791-ben a francia Nemzetgyűlés tisztán emberbaráti szolgálatból ankétot hívott össze a halálbüntetés tárgyában. A kérdés a következő volt: ha a halálbüntetés elkerülhetetlen, lehetséges-e a halálraítéltet legalább egy fájdalmas kivégzés szörnyűségeitől megkímélni?

             Hosszas tanácskozás után, amelybe A Sebészeti Akadémiát is bevonták, a guillotine néven ismert gépezetet fogadták el, mint a fent említett emberbaráti szempontnak előnyösen megfelelő találmányt.

              A végleges döntés előtt több kísérletet végeztek hullákon; a kísérlet célja annak hiteles és tudományos eldöntése volt, hogy a masina lezuhanó kése valóban egy pillanat alatt választja-e el a fejet a törzstől, azaz a lehető legrövidebb időegység alatt oltja-e ki az emberi életet? 

              A kísérletek kielégítő eredménnyel zárultak és az értekezlet azzal a megnyugtató tudattal oszlott szét, hogy emberbaráti hivatásának megfelelt.”

 

                                                                   GORIOT APÓ

 

              Miközben alaposan ismerkedem a francia forradalommal, és felismerem annak félelmetes kilengéseit és erkölcstelenségét, egészen másként ítélem meg Balzac Goriot apójának az egyéniségét és hősiesnek hitt szerepét. Áldozatvállalását, az elkényeztetett lányai iránti rajongását.

              „Igen, ez a Goriot, a Forradalomban választókerületének elnöke volt. Belelátott a hírhedt kenyérínség titkába, és azzal kezdett vagyonosodni, hogy abban az időben tízszer annyiért adott el lisztet, mint amennyibe neki került. Lisztje volt, amennyit akart. Nagyanyám intézőjétől hatalmas összegekért vásárolt. Semmi kétség, ez a Goriot, ahogy a magafajta emberek általában, osztozott a hasznon a Jóléti Bizottsággal. Emlékszem, az intéző azt mondta nagyanyámnak, maradhat nyugodtan Grandvilliers-ben, mert a búzájánál nem kell kitűnőbb polgári igazolvány.”

                  Nos, ennek a Goriot - nak egyetlen szenvedélye volt: imádta a lányait. Az idősebbiket a Restaud-házba csempészte be, a másikat rásózta Nucingen báróra, a dúsgazdag bankárra, aki adja a nagy királypártit. Érthető, hogy a két vő a Császárság alatt nem nagyon bánta, hogy az öreg kilencvenhármas velük van: Bonaparte idejében még csak ment a dolog. De a Bourbonok visszatértekor, a jóember kezdett terhes lenni Restaud-nak, még inkább a bankárnak. Látta, hogy a lányai szégyellik; szeretik a férjüket, ő meg csak árthat a vőinek, fel kell hát áldoznia magát.

               Ez a történet időpontjában már idős férfi valamikor a párizsi nyomor haszonélvezője volt, ebből lettek a százezrei, amiért érdekből elvette őket egy bankár vagy egy szintén nagy summára ácsingózó szerencselovag. Ezek a jólétbe és fényűzésbe szakadt lányok addig fejik lélek nélkül az öreg apjukat, amíg teljesen ki nem rabolják. Az előzményeket ismeretében már közel sincs olyan sajnálat bennem a keserű sorsa és méltatlan halálának körülményei miatt.

               Mert az a társadalom, amely akkor már viszonylag konszolidálódott nem sokkal Napóleon bukása után, rendkívül ellenszenves, pénzcentrikus és velejéig romlott volt. Ez is a „nagy forradalom” következményeként alakult ilyenné! Balzac pedig realista volt, és valóságos emberi sorsot mutat be. A gonoszsággal szerzett vagyonon átok ül, és bosszút áll.

 

                                                          A TRIUMVIRÁTUS

 

              „Volt a Páva utcában egy kocsma. 1793. június 28-án három ember ült ennek a kocsma-kávéháznak a hátsó szobájában. Úgy este nyolc óra lehetett; az utcán még világos volt, de ebben a hátsó helyiségben rég besötétedett, és az asztalt a mennyezetről lecsüngő mécs világította meg, amely akkoriban nagy fényűzésnek számított.

              Hármuk közül az első sápadt, fiatal és komoly képű, keskeny ajkú, hideg tekintetű ember volt. Arcán néha ideges rángatódzás látszott; ez bizonyosan zavarta, ha mosolyogni akart. Hajporos parókát, gondosan lekefélt, begombolt kabátot, a kezén kesztyűt viselt. Világoskék kabátja egyetlen ráncot sem vetett. Rövid nanking nadrágja volt, fehér harisnyája, magasan záródó nyakkendője, berakott nyakfodor a mellén, ezüstcsatos félcipő a lábán.

              A másik kettő egészen másféle ember volt.

              Az egyik egy óriás, a másik egy törpe. az óriás skarlátszín posztóruhát viselt, mely szélesen, hanyagul nyílt szét rajta, és megmutatta mezítelen nyakát; nyakkendője kibomlott, és úgy lógott alá a mellfodrára. Mellénye is kinyílt, mert a gombok lepattantak róla. Lehajtott szárú csizmát viselt az óriás. A haja egészen feldúlt volt, habár látszott rajta a fodrász munkája; parókája alól dús sörény bukott elő. Arcán a himlő hagyott nyomot; két szemöldöke közé mély barázdát ásott az indulatosság, de a szája két sarkában a jóság vonásai játszadoztak. Vastag ajka, egészséges nagy fogai voltak, ökle akkora, mint egy kikötőmunkásé, szeme elevenen csillogott.

              A törpe egy sárga arcú kis ember volt, arcán nagy és félelmes szája uralkodott. hosszú nadrágot, otromba cipőt viselt, mellényt, mely valamikor fehér szatén lehetett; a mellény fölé egy övfélét tekert, melyben egy erős, hosszú kitüremkedés egy tört sejtetett.

              E három ember közül az első ROBESPIERRE volt, a második DANTON, a harmadik MARAT.

              Vitájuk tárgya: Melyik a legnagyobb ellensége pillanatnyilag a forradalmi Franciaországnak? Robespierre: Vendée, Danton: a külső a legveszélyesebb, Marat: az igazi a párizsi kávéházakban és játéktermekben lappang.”

                                                                                Victor Hugo: Kilencvenhárom / részlet /

 

                                                                          +

 

             „A nevezetes ülés, amely XVI. Lajos sorsát megpecsételte, hetvenkét óra hosszat tartott. Talán úgy képzelik, hogy az ülésteremben csönd, magába szállás és vallásos döbbenet volt, pedig dehogy. A terem mélyét erkélynek alakították át. Ott ültek a hölgyek, elbűvölő pongyolákban és fagylaltot szopogattak, narancsot ettek, likőrt szürcsöltek. A képviselők fel-felkeresték, üdvözölték őket, majd visszamentek az ülésterembe. A hegypárti teremszolgák az operaházi páholy-igazgatónők szerepét töltötték be. Sűrűn nyílt a fenntartott helyek ajtaja, a szolgák Orleans-Egalité herceg barátnőit tessékelték ide, nagyon udvariasan; a hölgyek keblén nemzetiszínű pántlika virított.

              Bár a tetszésnek és nemtetszésnek minden jele tilos volt, a Hegypárt oldalán az anya-hercegnő, a jakobinus bandák amazonja nagyokat süvöltött, ha a halálra! - szó nem eléggé kopogott a dobhártyáján. A nép számára fenntartott karzatok roskadásig megteltek minden rendű és rangú közönséggel, közötte sok idegennel. Itt bort meg pálinkát ittak, akár egy csapszékben. A szomszédos kávéházakban fogadásokat kötöttek.

              Az emelvényen halvány arcok galériája vonul el. Az odavetülő kóbor fények csak komorabbá színezik a képet; elnyújtott, síri hangok egyetlen szót hullatnak: halálra! Az ábrák elsuhannak, hangszínek váltakoznak. Orleans-t lehurrogják, megköpködik, mikor rokonának halálára szavaz.” A kivégzése 1793. január 1-jén történt.

 

                                                                        +

 

              „Valóban ugyanazt az embert látom itt, akit az ország térdeplő nagyjai között Rheimsben és megkoronáztak; akit ezrek üdvrivalgása köszöntött s már-már istenként imádtak; akinek egy-egy pillantása, szava és kézmozdulata parancs volt; s aki az emberiség felett lebegett; s valóban ugyanazt az embert látom itt négy pribék markában?

              Ott áll derékig levetkőzve, a dobpergés elnyomja a szavát; most hozzákötözik a deszkához, még védekezik, kapálózik s a guillotine kése úgy hull reá, hogy nem a nyakát, hanem a tarkóját és az álkapcsát metszi el. Csurog a vére: nyolcvanezer torok örömüvöltése csapkodja az eget, hasogatja a fülemet; a rakpartok visszagörgetik a hangtömeget. A Quatre-Nations kollégium diákjai a levegőbe repítik sapkájukat.

               Csurog a vére: az emberek versenyt furakodnak, ki az ujjhegyét, ki tollat, ki papírost márt a vérébe. Az egyik megnyalja hüvelykét:

               - Hű, de sós! – mondja. A hóhérsegéd kiáll a vesztőhely szélére és a hajfürtjeit árulja, a kötelet, amivel megkötözték, szétkapkodják; a ruhájának egy-egy cafatjáért verekednek s mindenki a véres tragédiának valami kis roncsával távozik.

               A nép vihogva és csevegve vonul el, mint valami népünnepélyről. Az arcokon semmi döbbenet; hazug ráfogás, hogy a városra döbbent csend ült. Igaz, pár nap múlva, mintha a jövőtől való félelem felhői gomolyogtak volna Párizs egén.”

 

                                                                          +

 

              „A szeptemberi mészárlás másnapján lassú lépésben bandukoltam a rue St.-Jacques-on. Egyszer csak két szekér döcögését hallom. A szekereken hulladombok púposodnak. A lábam gyökeret ver a döbbenettől és iszonyattól; de az ég, az elemek, a város és a nép néma. A kocsis közömbös arcát napfény permetezi; a hullák fekete ruháján itt-ott átszivárgott a vér. Most a harmadik szekér görög el mellettem. a holttestek formátlan tömegéből egy lábszár mered élesen az ég felé. Megrendülve nézem. Ezen a lábszáron a halhatatlanság ragyog. Volt gazdája már a mennyország fényében fürdik. A hulla a legnagyobb emberi méltóság jegyét hordozza; persze a hóhérok nem ismerik föl az isteni stigmát. Én láttam ezt az ég felé szúró lábat; reá fogok ismerni az utolsó ítélet sugaraiban, mikor az Örökkévaló – mennyköveinek trónján ülve – a királyok és a szeptembristák fölött ítélkezik.” 1792. szeptember 2-3.

                                                                          +

 

              „Mme Lamballet, volt hercegnőt, a Force - börtönbe vetették. Bűne mindössze annyi volt, hogy őszintén ragaszkodott XVI. Lajos hitveséhez. 1792. szeptember harmadikán a börtön kancelláriájába idézik. Itt fészkel a véres kezű törvényszék. A vértől maszatos hóhérok látványát elviselni valóban emberfeletti erő kellett.

              A hallgatóságból néhány hang kegyelmet kér. A gyilkosok pár pillanatig haboznak; de azután öklök zúdulnak; véresen bukik a földre és kiszenved. Rögtön lenyisszantják a fejét, letépik melleit, a testét felhasítják, kimarkolják a szívét. A fejét lándzsára tűzik, és sétálni viszik a városba; mögötte a törzsét vonszolják.

               Az embertelenség minden elfajzott és jéghideg kegyetlenségét elkövették Mme Lamballe-on. szeméremérzésünk alig talál reá szavakat, de színigaz: miután az asszonyt százféle módon megcsonkították, miután a gyilkosok szétkapkodták véres darabjait, az egyik szörnyeteg levágta a szeméremtestét és bajuszt ragasztott belőle. A nézőket iszonyat és rémület rázta.

              A fenevadak következő barbár öröme, hogy ellátogattak a Temple-be, és felmutatják XVI. Lajosnak és családjának a levágott fejet és az elvérzett testet.”

 

                                                                          +

 

              „A királyné női ösztönei sem a kivégzés előestéjén, sem a kivégzés napján nem szunnyadtak. Gondosan kivasalta a főkötőjét, ízléses, egyszerű ruhát vett fel. A csendőröktől csak egy spanyolfal választotta el; szalmazsákjáról átszólt hozzájuk:

               - Azt hiszik. eljutok a vesztőhelyig és a nép útközben nem tép ízekre?

  Az egyik csendőr így udvariaskodott:

 - Madame, ön háborítatlanul el fog jutni a vesztőhelyig.

                Nem kapott kocsit; kordén szállították el, mint Roland hitvesét; de nem követte annak büszke egykedvűségét. A kapu elé csődült nép közönyösen s egy kis megvetéssel bámészkodott az elszállítás színjátékánál.

                Mikor a kordé a Palais-Royal elé ért, egy felháborodott mozdulattal jelezte, hogy itt történt életének drámai sorsfordulata. Ájultan hanyatlott a vesztőhelyre; a nézősereg szenvtelenül viselkedett, mintha egy közönséges bűnös kivégzését nézné. Nem hangzott el egyetlen szidalom sem; nem bántalmazta senki. Könny sem hullott, sajnálkozás sem rezzent.”

                 Kivégzése 1793. október 16-án történt.

 

                                                                   GORGO

 

              „A poéták leírásából ismerjük a szörnyű Gorgot, aki tekintetével megbénítja a karokat. Így bénultak meg a lelkek Franciaországban; közönyösen, némán állott, mint az erdő, melynek fáit szakadatlanul irtják. A francia nemzet mintegy önként dobta oda magát a decemvirek önkényének, a Jóléti Bizottmány tagjainak. Ők kormányozták a rémuralom idején Franciaországot.

              Amar, aki szélsőséges jakobinus, és tagja a Comité de Sureté Generale-nak, amely a rémuralom üldözési gépezetévé süllyedt. Közben ez az Amar dús vacsorákat eszik a városban, míg a köztársaság alapítói a guillotine emelvényére hágnak; s mialatt a szabadság szerelmeseinek vére hull, e szörnyeteg csámcsog és szidalmazza őket.

              A Forradalom Terén csattog a nyaktiló; s egyetlen hang, egyetlen kar sem tiltakozik. Ezalatt a biztosok váratlanul a házakba hatolnak, feldúlnak mindent. Feltúrják a szekrényeket; feltörik a levelek pecsétjét, a levéltárakat, a végrendeleteket. Rávetik magukat a papírhulladékra, abban a reményben, hogy semmitmondó mondattöredékekből összeesküvés jeleit olvashatják ki.

              Elhordanak asszignatákat, aranyat, ezüstöt, ékszert. A hitelező börtönbe hurcoltatja az adóst, a kikosarazott udvarló a győztes vetélytársát, a sértett férj a kikapós feleségét. A féltékeny versenytárs a sikeresebb kézművest, a cseléd a gazdáját, az elmarasztalt pereskedő a pártatlan bírót, az előmenetelében csalódott katona a feljebbvalóját.

              Az emberek fogvacogva húzódnak meg a házak mélyén. Félnek a tulajdon képeiktől, szobraiktól, metszeteiktől; levakarják a címereket és az elmúlt idők legsemmisebb tanúságait. Levelek máglyái égnek; szerelmeslevelek, baráti és rokoni üdvözletek, köszönő sorok. Műtárgyak pusztulnak az egyetemes félelem áldozati oltárán. Omar szavai az Alkoránról nem olyan szörnyűségesek, mint a decemvirek szentenciája:

               „Felégetünk minden könyvtárat! Ezentúl csak a forradalom történetére és a büntető törvénykönyvre lesz szükség!”

              Ki ismer még reá a párizsiakra? Valóban ugyanez a nép csinálta július 14-ét és augusztus tizedikét?”

              Az utóbbi a királyi hatalom megsemmisítésének és a királyi család letartóztatásának napja: 1792. augusztus 10.

              A decemvirek kijelentései kísértetiesen hasonlítanak a szovjet bolsevik forradalom kulturális jelszavaira. A csekisták házkutazásaira és az éjszakai letartóztatásokra.

 

                                                                          +

 

              „Hogyan is keverjek színeket a lármás öröm, a kurjongató jókedv lefestésére, amely ott, a vesztőhely tövében kirobbant? Szitkokkal illetett neve mindenki ajkán van; ez már nem a megvesztegethetetlen, az erényes Robespierre; az álarc lehullott; mindenki átkozza; mindenki őt teszi felelőssé a két bizottmány bűneiért. Ablakokban, boltajtókban emberek szoronganak, sokan a bódék tetejére másztak, a merészebbek a háztetőkre. S e nézőtömegnek, amely Párizs népének minden rétegéből csődült össze, csak egy célja van: látni akarja, hogyan viszik Robespierre-t a vesztőhelyre.

              A diktátori trón helyett ott kuporog a kordén, mely cinkosait, Couthont és Henriot-t is szállítja. Körülötte zsong a tömeg, az emberek egymás kezét szorongatják örömükben. Fejére véres, piszkos vásznat csavart; kegyetlen arca csak félig látszik. Thermidor kilencedikének fordulata Robespierre és a robespierre-i zord világboldogítás bukásának napja.

              A vesztőhelyre 1794. július 26-án / A Hotel de Ville-ben, ahová a konvent elől menekült, keresztüllőtték az állkapcsát. / már halálos sebbel viszik. Megcsonkított és emberségükből kibillent társai olyanok, mint a csapdába esett fenevad: csak úgy lehet a szorítóvasból kiemelni, ha előbb összezúzzuk végtagjaikat.

              Couthon Robespierre legszűkebb köréhez tartozott; letartóztatása előtt öngyilkosságot kísérelt meg. Gyermekkora óta béna volt. Hanriot-t a Hotel de Ville ablakából kihajították; egy árokban szedték össze, sebesülten és részegen. Úgy került a vesztőhelyre.

              A nők nem féltik halványrózsás orcájukat a perzselő naptól; látni akarják polgártársaik hóhérját. A kordét kísérő lovas katonák mezítelen kardja villog a napfényben. A hóhérok pontifexében alig van már élet; ez a maradék élet is csak arra jó, hogy az isteni igazságszolgáltatás beteljesedhessék rajta.

              Robespierre lakóháza előtt a tömeg megtorpantja a menetet; egy csoport nő táncra perdül, a többi ütemes tapssal lelkesíti. Egy asszony odarikolt: Részeg vagyok a boldogságtól, hogy ez a nap rám virradt! Ujjongok, hogy a poklok fenekére kerülsz! Minden feleség és anya átka kísérje utadat!

Robespierre hallgatott.

              Midőn a vesztőhelyre hágott, a hóhér, akit a tömegből áramló gyűlölet felvillanyozott, egyetlen rántással letépte sebeiről a kötést; ekkor tigris-üvöltés szakadt fel belőle; alsó álkapcsa leesett és vérpatak csordult belőle. Emberi fejből szörnyeteg fej lett, leírhatatlanul iszonyatos.

              De senkiben sem kelt szikrányi szánalom. A vesztőhelyre halálos sebekkel került, de a közharag második halálát ordította; a tömeg fenyegetően nagyra nőtt; senki sem akarta elmulasztani a pillanatot, mikor ez a fej, annyi fej elvesztője, bárd alá hajlik. A taps több mint negyedórán át zúgott.”

 

                                                                          +

 

              A rendszer, amelyet a történelemben először működtettek, példaként szolgált a magyar kommunistáknak is. Az ÁVH módszerei kísértetiesen emlékeztettek a „biztosok” ténykedésére. A besúgórendszert is működtették, a félelemkeltés bevált módszere lett minden ezt követő diktatórikus rezsimnek.

              Aki vezető lett, automatikusan a besúgást is vállalta. Hivatalosan úgy hívták: hangulatjelentés. A második világháborút követően, a halálra ítéltek kivégzésének alkalmával, valóságos lacikonyhás népünnepélyeket rendeztek Budapesten az összeverődött csőcselék minden igényének kielégítésére. Mindent a szemnek, egyúttal a szájnak és a nem éppen finnyás gyomornak.

 

                                                                          +

 

              „Kapitalista. Ezt a szót az ancien régime-ben csak Párizs ismerte. A kapitalista szó valami szörny-vagyon gazdáját jelentette; olyan embert, kinek érdekből van szíve, s ha megkopogtatjuk, úgy kong, mint a fém. Nincs hazája. Csak illetőségi helye van, de nem állampolgár.

               S ez a magányos gőgbe kövült lény csöppet sem fél, hogy a kincstár hozzá mer nyúlni roppant pénzéhez. Földadót vetnek ki? A kapitalista mosolyog. Földje egy arasznyi sincs. Az ő vagyona megfoghatatlan.

              Akadnak közöttük zugprókátorok, volt ügyészek, zsidók, lakájok, s más hasonszőrű alakok. Ezek jó előre megszimatolták a papírpénz elértéktelenedését; tehát akkor kaszálták kévébe, mikor még ifjúságának virágjában állt. A papírpénzzel összeharácsoltak mindenféle árut. Majd a hausse meg a baisse tudós kihasználásával magukhoz csalogatták a rézpénzt.

               Végül, újgazdagságuk gőgjével, részvénytársaságokat alapítottak, a minisztereknél előszobáztak, és a köztársasági hadsereg hadiszállításait vállalták. Útjuk a megvesztegetés volt.

                Üzleteikbe képviselőket, osztályfőnököket vontak be, és nem egy tenyérbe siklottak csábos, sárga aranyak. Hausse / hossz / az értékpapírok emelkedő tőzsdei irányzata; hausse-ra spekulál az, aki az árfolyamok emelkedésének reményében köt üzletet. Baisse / bessz / a tőzsdei papírok árfolyam­esése.

               A közvagyon most már e mohó spekulánsok pénzszekrényét béleli. S a tetejében még elégedetlenkednek és követelőznek. Sokan közülük nyomtalanul eltűnnek a közösség pénzével, és bottal üthetik a nyomukat.

               A hadiszállítók romlott és silány árut szállítanak. A csapatoknak olykor napokig nem volt kenyerük és húsuk; lerongyolódtak és félmeztelenül meneteltek. A bakancsuk sarka kartonpapírosból volt, és bádog leplezte bűnös silányságukat. A kórházakban betegek pusztultak el orvossághiány miatt. A lovak zab helyett mocsári nádat kaptak; a dragonyosok lovaikkal osztották meg kenyerüket, olyan szűk volt a takarmány.

                A függönynek csak a csücskét libbentettük fel; mögötte a háború minden nyavalyája roncsol. Istenem! Nyisd fel végre a halandók szemét, harmatozd megkeményedett szívükre az anyák könnyét, mely a harctéren elesett fiakért csordul, gyógyítsd ki ostobaságukat, és térítsd őket az értelem útjára.

                Ideje, hogy eljöjjön a bölcsesség és emberség országa. Dobjuk sutba a dicsőséget; a haza jóléte fontosabb. Az emberölés matematikájánál mérhetetlenül többet ér egy maréknyi vetőmag, egy facsemete és egyetlen kisgyerek. Ideje, hogy az emberek újra szeressék egymást. Akkor majd egyetemes béke leng a világ felett és édes egyetértés boldog lakóin.”

 

                                                                          +

 

              „Így élünk most már nyolc esztendeje. A mulatóhelyeken rázendítettek a marseilleiek himnuszára, az ellenpárt vészjósló rikoltozással igyekszik elnyomni az éneket, és más dalt követel.

              Ma múlt nyolc éve, hogy a forradalom árja elragadott bennünket; nyolc éve, hogy a Bastille leomlása alapjában rendítette meg Európa legrégibb monarchiáját. Mennyi esemény azóta! Mennyi történelem! Mennyit öregedtünk nyolc esztendő alatt! Most ünnepeljük július 14-ének évfordulóját; az unokáinknak több kedvük telik majd e nevezetes korszak ünneplésében.

              Ők a gyümölcseit fogják szüretelni, miénk volt a vajúdás fájdalma.

              El fogják feledni verejtékünket, veszedelmeinket, küszködésünket.

                Talán igazságtalan szemrehányásokkal is illetnek, mert aligha tudják elképzelni, mennyi baj és kín zuhogott reánk. Ám akár tisztelik, akár megvetik emlékünket, engem mindenért kárpótol a tudat: alattvalónak születtem, és köztársasági polgárként halok meg.”

 

                                                                         

                                                     A BOLSEVIK VILÁG

 

                A párt az osztály öntudatos, élenjáró rétege, az osztály élcsapata. Ennek az élcsapatnak az ereje tízszerte, százszorta nagyobb, mint a száma. Vajon lehetséges ez? Felülmúlhatja-e száz ember ereje ezer ember erejét? Felülmúlhatja és felül is múlja, ha a száz meg van szervezve. A szervezet megtízszerezi az erőt.

              A tömegek szolgálatába kell állnia. A szervezetnek a tömegek jó felfogott érdekeit kell kifejeznie. Egész tevékenységét a tömegek között kell végezni, bevonva a munkába a tömegek legjobb erőit, kivétel nélkül valamennyit.

              Minden lépésnél gondosan ellenőrizve, hogy megvan-e a kapcsolat a tömegekkel, eleven-e ez a kapcsolat. Az élcsapat csakis így neveli és világosítja fel a tömegeket, azzal, hogy a tömegek érdekeit fejezi ki, tanítja őket a szervezésre, s a tömegek egész tevékenységét a tudatos osztálypolitika útján irányítja.

              A párt az osztály élcsapata és feladata egyáltalán nem az, hogy a tömegek átlagos színvonalát tükrözze, hanem az, hogy vezesse a tömegeket.

                                                                                                     V. I. Lenin, 1913

 

                                                   250 ÉVES A KALOCSAI GIMNÁZIUM

 

              A Kalocsai Szent István Gimnázium az idei tanévben ünnepli alapításának 250. évfordulóját. Az intézményt a piaristák hozták létre 1765-ben, majd a jezsuiták kezelésében működött. 1948 után állami, illetve önkormányzati fenntartású intézmény volt. Kiegészítésül hozzátenném, mert magam is voltam padkoptatója négy hosszú évig, hogy szinte változtatás nélkül örökölte az egykori tanári kar tekintélyes részét. A kémiát, a latint, a matematikát, fizikát.

               Úgy látszik ezekre nem találtak új népi kádert, amikor engem is fölvettek 1957-ben, egy évvel a forradalom után. Ezeket a tantárgyakat jobbára beteges és idős emberek tanították. Az öreg Selmeczi, a Takács tanár úr, akinek latin óráitól úgy féltem, mint a tűztől, mert sugárzott belőle a gyűlölet a vidéki gyerekek iránt.

                Magam is a humán osztályba jártam, ahol komolyan vették az oktatást. Latin órán pedig feltűnően a kalocsaiak és a vidéki származású, rosszabbul felkészített gyerekek közötti különbséget.       

                 Ezek a tanárok tanították a helyi gyerekek szüleit már korábban, és csupa értelmiségi családból jöttek. Az is hozzájárult a megkülönböztetéshez, hogy bizonyára működött a tanárok ismeretségi alapon történő megkenése.

                  De a bátyai gyerekek busszal jártak be minden reggel, a kollégisták általában Kecelről, a szállásokról verbuválódtak. Velük nem volt kivételezés. Aki a „tehén farától” jött, annak csak negyedikre lehetett megbecsülést szereznie. A fiatal, frissen szerződtetett tanárok - szinte mind más tájáról a világnak származott ide.

                   Bay Jenő, aki a képzőművészetet tanította, rendes ember volt, még kollégiumi tanárunk is. Scultéty Ida a földrajzot tanította, de félt a kamaszságunktól, pedig illemtudó társaság voltunk. Három osztályfőnököt is elkoptattunk.

                   Cziráky Imre, egy Szerbiából átmenekült, enyhén idegbeteg volt az első, a saját bizalmas vallomása lapján tudtuk, hogy valahol a Vajdaságban a háború előtt újságíró volt.

                     Ezen az alapon tanított bennünket oroszra. A gyenge oroszosokat egy Piukovics nevű fiatalember, aki számomra rendkívül szimpatikus volt, mert okos volt és érzékeny.

                     Hol találkozhattam volna vele, ha nem a kezdők között, amikor a forradalom napjaiban a mi nyolcadik osztályunk volt az első, amelyik az orosz könyveket összetépte, és a kukába szórta.

                     Nagy szomorúságára az áldott emlékű Tarján Miska bácsinak, aki ezt tanította. De én voltam a nemzeti kokárda anyagának beszerzője, és Faragó Józsi bácsi, a maga német tudásával, átvette néhány hétre a stafétabotot. Megtanultuk a das Fenstert, viszont elfelejtettük az aknót.

                      Meg is kérdeztem a Piukovics tanár úrtól az osztálytalálkozónkon, már felnőtt fővel: „Tanár úr, kérem, miért maradt Kalocsán, hiszen az intelligenciája többre predesztinálta? Nemcsak oroszt tanított, de a franciát is taníthatta volna.”

                      Csak jólesően mosolygott és vállat vont. A neve alapján jöhetett ő is a Délvidékről, és örülhetett, hogy valahol Magyarországon megfelelő állást kapott. Ezek zord idők voltak. Én a családunk sorsán keresztül nagyon jó tudtam.

                       Az utolsó osztályfőnökünk hölgy volt, Dr. Kerekesné. A Doktor a férje érdeme volt, de az asszony mindig büszkén kisajátította. Ő volt az, aki az osztályfőnöki óráin is biológiát tartott. Egy állatorvos felesége volt mellesleg, mégsem mert velünk, kamaszokkal, a ránk váró, vagy már bennünk dúló kamaszindulatokkal foglalkozni. Ekkor, immár negyedikben, vele szemben tört ki a palotaforradalom.

                    Énisz Péter volt az osztálybizalmi, aki keményen készült a közgázra, és az osztály jobbára hallgatólagos hozzájárulásával feltette a kérdést:

                      „Tisztelt tanárnő! Miért tartunk minden egyes osztályfőnökin biológiát?”

                      Én ugyan majd kiestem a padból, mert nem hittem, hogy meg meri kérdezni, bár tudtam, hogy igen erős a hátországa, mert az apja téesz-elnök volt Dunapatajon. Lett belőle tanári megszégyenülés, és röstelltem magam, de ami igaz, az igaz. A következménye: enyhe rendszerváltozás, gyenge fejmosással.

                      Ezt azért fontos megemlíteni, mert a mi humán osztályunk volt az egyetlen, amelyik tanár híján, például a késése esetén, igen vadul tudtunk viselkedni. Ma is élénken emlékszem, hogy a vadrác Pártl Lajos nyitott bicskával kergette, vérben forgó szemekkel, a hórihorgas Fehér Gyulát, a keserűteleki tanító fiát a fizikaszertár osztálytermében. Úgy ugrálván át a padokat, mint egy kerge zerge. Akkor éppen a Hegyi tanár úr késett. De szerencsére, vér nem folyt. Ez is elsőben történt.

                     Amire gondolom ritkán akadt példa, de nem is egyszer, főleg az első osztályfőnökünk jóvoltából, be is voltunk zárva. Aki volt iskolás, tudja, hogy milyen „zárásról” volt szó. Ilyenkor illett volna csendben lenni, de az akkor már igen éhes diákbanda rosszabb volt, mint korábban.

                      Ezért megfigyelőt állítottunk az ajtó elé, hogy jelezze az „oszi” jövetelét. Egyszer magam voltam ez a delikvens, de mert ábrándozó természetű voltam, már csak akkor figyeltem fel a tanár úrra, amikor néhány méterre megközelített. És ordított velem, mint a sakál, és azt hittem, hogy egészben bekap. A banda meghallotta a folyosói affért, ezért le is csendesült. Annyi haszna volt a rám zúdított szóáradatnak, hogy mint jó gyerekek mehettünk immár haza vagy a kollégiumba.

                      Céloztam rá, hogy a mi évfolyamunk közvetlenül a forradalom után kezdett. Volt egy igen vagány osztálytársunk, akitől már kezdet kezdetén meg kellett válnunk. Bejáró volt, és a kis felelőtlen elsős, elkövette azt a párt - és szovjetellenes disznóságot, hogy „hátha szerencsét hoz, mint Radnótinak az a bizonyos kő”, minden reggel köpött egyet a szovjet tiszti családok lakta sarokház küszöbére. Ezt egy buzgó pártkáder észrevette, és jelentést tett az igazgatóságon. Összerángatták az egész legénységet, és kiosztották a büntetést:

                      „Felelőtlen magatartásért kizárás az iskolánkból!”

                       Így lettünk mindjárt az első hetekben 33-ból csak 32-en, és egy kissé megfélemlítve. Később, már az érettségi előtti szünetben fölkeresett bennünket, és elmesélte, hogyan alakult további élete. Az elmondottakból kiderült, hogy elvesztett egy viszonylag szigorú iskolát, viszont kijárt egy jóval szabadabb szelleműt - máshol.

                       Emlékszem, milyen jól elszórakoztatott bennünket a negyven személyes hálószobánkban:

                        „Halad a karaván a Szaharán, sehol egy fűszál, sehol egy faszál.” Nagy csibész lett belőle, de egy szabad ember. / Rapszodikus ez a rövid emlékezés, bocsánat érte. /

 

                                                                  ILLEMTAN

 

              Császárok, királyok, hercegek, köztársasági elnökök sohase fényképeztessék le magukat, amint egy bádogcsajkából kedélyesen kanalazzák a tegnapról maradt hideg paszulyt, s száraz kenyeret rágcsálnak hozzá jókedvűen. Miniszterek, bankvezérek se fényképeztessék le magukat, amikor foltozgatják egyetlen nadrágjukat. Mozicsillagok se fényképeztessék le magukat, amint egy csutakkal súrolják mosókonyhájuk korhadt faküszöbét. Ilyesmi nem ütközik törvényekbe. De minthogy ezek a helyzetek az ő életükben ugyan előfordulhatnak, de vajmi ritkán, ennél fogva rájuk egyáltalán nem jellemzőek.

              Akárcsak a koldusokra, csavargókra, kéregetőkre, vándorlegényekre nem jellemző, hogy esetleg francia pezsgőt isznak, és havannát szívnak. Vagy a bolti szolgákra, kőművestanoncokra nem jellemző, hogy esetleg egy első osztályú hálófülkében utaznak.       Vagy a pesztonkára nem jellemző, hogy esetleg gyémántfejékkel ülnek egy díszelőadáson a páholyban, és ők tapintatosan nem is fényképeztetik le magukat ilyen fölöttébb kivételes alkalommal.

              Az előkelők fönti szokását illetlennek tartom, helytelenítem, elítélem, s bár teljes véleményszabadság törhetetlen híve vagyok, az efféle fényképek közlését meg is tiltanám, mert a legmagasabb erkölcs, az illemtan ellen vétenek s alkalmasak a társadalmi rend megbontására.

 

                                                 EZ A FIÚ TÚL SOKAT OLVAS

 

                 Egy hétéves fiúcska, aki naponta több újságot olvas, s mindenről tájékoztatva van, a házassági híreket böngészi.

              - Aha, most már értem – kiált föl. A nagy emberek ilyenkor alapítják azokat a családokat, melyeket később kiirtanak.

 

                                                   A DEMOKRÁCIA ÜRÜGYÉN

 

              Ez a nehéz szó, az őskáoszt jelenti, átvitt értelemben az összevisszaságot, a zűrzavar megjelölésére is használjuk. Éppen ezért napjainkban igen időszerű az alkalmazása. Aki manapság el tud igazodni a média „szülte” valóságsók világában, vagy bizonyos politikusok, újságírók, politikai szakértők ellentmondásokat tartalmazó szövegét hallgatva így fakad ki: TOVUHABOHU!

              De szerencsés, aki érti, hogy mi folyik a nagyvilágban: Szíriában, Irakban, Ukrajnában, és sorolhatnám tovább a földi világ más tájait. Honnan jött az ebola és a COVID-19 napjainkban? Magától keletkezett vagy rossz indulatú emberek tenyésztették ki, hogy minél több iskolázatlan ember pusztuljon. Mert bizonyos kivételes fehér embereket meg tudnak menteni, de a fekete bőrű, csupa csont és bőr emberek számolatlanul halnak. És az egész emberiségre veszélyes vírusok ellenfelének megteremtésére még nem tudtak átállni a fegyvergyárak.

              És ukránok lövik az ukránokat ezerszám, és maguk sem tudják, hogy mi a végső célja az egész Majdannak. Szedik föl a kölcsönöket, és nem potom pénzért kapják a nyugati fegyvereket, hogy szitává lőjék a volt polgártársukat. Tovuhabohu!

              Hogy ennek az állapotnak mikor lesz vége, az egyik legnagyobb rejtély. A bibliai szó csak arról árulkodik, hogy a világ teremtése óta időszerű, mert egyre többen teszik föl a kérdést szerte a világon. Legutóbb Mexikóban, ahol eltűnt egy egész iskolai osztály. Vagy az Amerikai Egyesült Államokban, ahol úgy lövik le a kiskorú gyereket, aki játékpisztollyal hadonászik, mint egy maffiavezért az alkoholháborúk idején. Tovuhabohu?

               Én csak attól félek, hogy igen jól tudják bizonyos befolyásos bankárok, köztársasági elnökök és hadiiparban érdekelt pénzeszsákok, mire megy ki ez a barkochbázás, ez a sokak számára keveset mondó, mégis sok fájdalmat hordozó szó: tovuhabohu.

              Befejezésül beszéljünk a XXI. század pestisének nevezett Iszlám Államról, amely a liberális országokból zsoldosként összegyűjti és felfegyverzi a nyugati társadalmak gyilkolásra mindig kész salakját. Minden okozatnak van oka: a forrás ugyanott keresendő, amely államnak érdeke, hogy a bűneiről minél kevesebbet beszéljen a világ.  Valahol az ígéret földjének tájékán.

 

                                                       MIÉRT HAZUDUNK?

 

              Miért hazudnak annyit a reklámok, a politikusok, a médiaguruk? Az írástudók miért leplezik korunk valódi gondjait? Amióta a haszon a civilizáció általános alapelvévé emelkedett, azóta korunk az igazságtalanságon, a kizsákmányoláson, a hatalmasok felelőtlenségén és az értékhamisításon nyugszik. Mindez a hazugságon, mert ki vallja be, hogy az ő haszna az emberiség, a Föld kárára van?

              Bármilyen kevesen is vannak, mégis az igazak tartják fönn a társadalmat, hiszen alkotás, nevelés, őrzés, valódi fejlődés kizárólag becsületben, megbízhatóságban, szeretetben lehetséges. A hamisak mind az igazakból élnek. Meddig maradhat fönn egy hazugságra épült civilizáció? Régóta tudjuk, s csak ismételgetni lehet: föl kell készülnünk az azutánra. Az azután pedig most van.

              Egy múlt századi gondolkodó írta: „Az emberek nem tanulnak meg igazat mondani. Pedig ritkán hazudnak szándékosan. A legtöbb esetben úgy gondolják, hogy igazat mondanak. Pedig állandóan hazudnak, és akkor is, amikor igazat szeretnének mondani. Állandóan hazudnak maguknak és másoknak. Ezért senki nem érti sem önmagát, sem másokat.”

 

                                                          AZ INTERNET

 

              Fölkerülni az internetre nem olyan egetverő dolog. Akinek van haszontalan ideje, úgy gondolja, ha fölkerül, egyből tudomást szerez róla a kíváncsi világ. Igen lapos gondolatokat szülő elmék terjesztik jobbára csak számukra fontos politikai vagy egyéb típusú gondolataikat.

              A lényeg ebben rejlik: kiválni a névtelen tömegből, és föliratkozni az „internet-okosok” táborába. Aztán véget nem érő logikátlan párbeszédbe, többnyire meddő vitába keveredni egy hozzá hasonló félművelttel. Nagyon ritka az ép gondolattal jelentkező elme. És ez a típus csak egyszer jelentkezik, s bár hosszan ír, de megszívlelendő gondolatokat, és aztán örökre elhallgat.

              A hatalmon lévők csak az utóbbiakra figyeljenek föl, mert hasznát vehetik. Hiszen ez a töprengő alkat kivételesen nem ócsárolni akar senkit és semmit, hanem segíteni a maga névtelen, zárkózott módján.

              A „tudós” szakértők mód felett szeretik rezegtetni a világhálót. Egyrészt, mert gazdasági hasznot hoz nekik, másrészt megállapíthatják egy ország népének értelmi színvonalát. Arról nem is szólva, hogy minden aljas célra össze lehet rángatni, legalább néhány ezer hasonlóan ferde hajlamú emberkét egy utcai demonstrációra. Mondjuk éppen az internetadó ellen, azaz a saját érdekeik ellen is!

               Maguk a tudósok mód felett kedvelik ezt a típusú nyilvánosságot. Éppen ilyen okból rendszeresen tartanak internetes világkonferenciákat népszerű témákról. No, nem az eboláról, vagy az Iszlám Államról, hiszen úgy gondolják, hogy az kevés embert érint. De szívesen cserélnek eszmét a nemi vonzódások egyenjogúsításáról vagy a családon belüli erőszakról.

                Érdekes, hogy nincsen világhálós fóruma az ENSZ-nek, az Egyesült Nemzetek Szervezetének, amely minden földi államot összefog. Az alapítók szerint azzal a céllal jött létre, hogy megakadályozza a katonai konfliktusokat.

                 Legalább a Biztonsági Tanács üléseiről adhatnának egyenes közvetítést, hogy lássa a világ, mi folyik a nagyhatalmak képviselőinek összeröffenésein. Ki mit mondott a legégetőbb politikai kérdésekben? Érdeklődéssel hallgatná a föld lakosságának tekintélyes része.

                Ma száz megkérdezett ember közül 99 nem tudná megmondani, hogy hívják az Egyesült Nemzetek Szervezetének főtitkárát. Napjainkba annyira súlytalanná vált, mint egy vidámparki luftballon.

                A politikusok nem szívesen rendeznek ilyen nyilvános vitákat, hiszen, többnyire kölcsönösen, bár ebben az USA élen jár, kiváló lehallgató hálózatot működtetnek, amelynek segítségével nemcsak a gonosz ellenfél bizalmasnak szánt szövegét, de a politikai kebelbarátnő legintimebb gondolatait és érzéseit is megismerhetik.

                Ennek a szigorúan bizalmas beszélgetés-halmaznak a megismerése után ülnek le a világ fontos ügyeiről dönteni. Olyan ez a mi internetes világunk, mint a hírek és cáfolatok zsibvására.

                A kutatók, mert mindenre vannak ilyenek, megállapították, ha a készülékük felmondja a szolgálatot hihetetlen reakciókra képesek a használók. A szolidabbak csak indulatosan káromkodnak, vannak, akik csak a földhöz verik egyes részegységeit.

                De odáig fajulhatnak a dolgok, mint az Amerikai Egyesült Államokban, ahol egy Gilbert J. Howard silverstone-i / Alabama / lakos saját bevallása szerint előre megfontolt szándékkal hat golyót eresztett a laptopjába.  Cinikusan kijelentette, hogy azért nem többet, mert a pisztolyából kifogyott a lőszer.

                A Gépek Jogaiért Küzdő Liga följelentést tett ellene az államügyésznél. Mert akár hiszik, akár nem, az internet segítségével már ez is megalakult.

 

                                                        

                                                         A RIVALIZÁLÁS

 

              Milyen nyugtalanok voltak az európai nemzetek a huszadik század elején! Alig, hogy véget ért angol győzelemmel a búr háború, máris új vállalkozásba fogott Nagy-Britannia. Versenyben a norvég Amundsennel, elindult egy angol expedíció az Antarktisz, a föld déli sarkának elérésére. A vállalkozás vezetője Robert Falcon Scott volt.

              Amundsenről olvastam, hogy már kisgyerekként erről álmodozott, ezért a legnagyobb sarkköri tél idején is nyitott ablakú szobában aludt. Egyébkén akkor vált híressé, amikor felfedezte az Északnyugati átjárót az Atlanti - és Csendes - óceán között az északi féltekén 1904 és 1906 között, Grönlandtól északnyugatra egy jégtáblás szigetvilágban, az eszkimók földjén át.

                Igen szerette a szánhúzó kutyákat, igen nagyra becsülte fegyelmezettségüket és szívósságukat. Ezért vágott neki a több száz kilométeres pokoli nehézségű útnak a déli pólusig a segítségüket felhasználva. Ezzel szemben Scott már a gépek erejében bízott. Az ő rakományait speciális masina húzta. És nekivágtak. Ki tűzi ki elsőként a nemzeti zászlót a déli sarokra? Az egész világ lázban égett, és volt, aki az angolnak, mások a norvégnak szurkoltak. Kétségtelenül hatalmas emberi vállalkozás volt.

              És Amundsen lett a győztes 1911. december 14-én. A szívós kutyák erejével vontatta szánok előbb eljuttatták el a célhoz. És mi lett Scottnak és őt társának a sorsa? Megkésve ugyan, tehát másodikként, ők is odaértek, de a visszafelé vezető úton már nem volt bennük annyi energia, hogy túléljék a sarki megpróbáltatásokat. Hiába érték el a célt 1912. január 17-én, már ott lobogott a norvég zászló.

              Ők is kitűzték az angol András-keresztes birodalmi lobogót, de hazafelé mind a hatan megfagytak. Volt nemzeti büszkeség mind a két országban, de az angoloké sokkal szolidabb. Több, mint egy hónap volt a két expedíció közötti különbség. / Amundsen: 1911.december 14., Scott: 1912. január 17. /

 

                                                               TITANIC

 

              De ennél sokkal nagyobb szenzáció volt a Titanic vállalkozása. Ez is verseny volt, az Atlanti-óceánt leggyorsabban átszelő személyszállítók versengése a Kék Szalagért. A hatalmas, legmodernebbnek számító Titanic volt az első számú favorit.

              Ma már tudjuk, leszámítva giccses filmek tucatjainak hazugságait, hogy bizony komoly hiányosságai voltak. Kiderült, hogy kevés volt a mentőcsónak. A felső szinten utazók luxuskabinjait hermetikusan elzárták az alsó szint, többnyire szegényeket szállító, fülkéitől.

              A felső szinten, mint a társadalomban, bankárok, iparmágnások, arisztokraták élvezték az utat minden kényelemmel körülvéve. Alul a nincstelenek, baleset estén teljesen reménytelen helyzetben, eleve halálra szánva. A sors vagy az Isten igazságot szolgáltatott.

              A hajó szinte repült, a kazánok tüze, a dugattyúk hajtották a hatalmas hajócsavart. De az a bizonyos jéghegy kihasította a rohanó csodahajó oldalát. Az viszonylag rövid időn belül megdőlt, majd a Golf-áram vizében a tengerfenékre ült.

              Későn küldték a segélykérő morse jeleket. A Kárpátia nevű hajó volt a legközelebb, amely oda is ért, és legalább biztonságba jutottak fedélzetén a mentőcsónakok utasa, akik természetesen a felső szintről menekülhettek csak meg.

              Odalett több száz férfi, nő és kisgyerek! És elbúcsúzhattak a Kék Szalagtól. Ez a technikai fejlődés, amely kétszer is csődöt mondott, újult formában, harckocsiként, tengeralattjáróként, hidroplánként, majd repülőgépként megjelenik az első világháború harcterein.

              Az én életemben csak egyetlen csúcskísérlet történt, mégpedig sikeres. A Mount Everestre, a világ legmagasabb hegyének csúcsára / 8882 méter / az új-zélandi Edmund Hillary és egy helyi sherpa, Tendzing Norgaj az 1953. május 29-én, 11 óra 30 perckor sikeresen feljutott. / Tendzing Norgaj nevének magyar jelentése: szerencsés, hithű. /

              Az új-zélandi hegymászót II. Erzsébet királynő lovaggá ütötte. Tendzing Norgaj bölcsességét ez a nyilatkozata jelzi:” Ha szégyen, hogy én voltam a második ember a Mount Everest tetején, akkor együtt fogok élni ezzel a szégyennel.”

              Az űrversenyről most ne essék szó!

 

                                                 

                                                A BUTASÁG NAGYHATALOM

 

              A buta ember jön velem szemben. Mit tegyek? Lámpaláz fog el, és szívem kalimpál. A világ legnagyobb lángelméje se hoz oly zavarba, mint ő. Félek attól, hogy szeret, hogy egy véleményen van velem, hogy reám kacsint, és bizalmasan fülembe súgja, hogy nekünk kettőnknek össze kell tartanunk. Ha megdicsér, végem. De attól is félek, hogy gyűlöl, mert valami vak romboló erőt sejtek benne, mely csak az elemek sötét haragjához hasonlítható. Ha nem méltányol, szintén végem. Tehetetlen vagyok. Szeretnék eltűnni, a föld alá süllyedni, megsemmisülni. Előre köszönök, végtelen tisztelettel emelem meg kalapom, s máris tovább vágtatok, hogy alkalmunk se legyen beszélgetni. Utána sokáig furdal a lelkiismeret, vajon helyesen cselekedtem-e. Homályos, izgatott, szenvedélyes lelki kapcsok fűznek hozzá. Ennek alapján megértem, hogy a butaság mért jut vezető szerephez mindenütt a földön. A butaság nagyhatalom.

 

                                                                  A KOLDUSOK

 

              Vannak koldusok, akik rongyokba burkolva, szutykosan fekszenek az útfélen, elapadt szemmel, béna törzzsel, s állandóan rázkódnak, mintha valami villamos gép mozgatná őket ide-oda. Úgy rémlik, hogy nálunk nincs tökéletesebb, eszményibb koldus.

              De téved az, aki azt hiszi, hogy ezek keresnek legtöbbet. Az alamizsnálkodók megriadnak tőlük, és elborzadnak. arra gondolnak, hogy jobb lenne szegényeknek, ha meghalnának, rajtuk már úgy se lehet segíteni, eleve gúnynak érzik azt a pár fillért, melyet odavetnek ennyi kétségbeesésnek, szenvedésnek, s továbbhaladnak, anélkül, hogy bármit is adnának nekik.

              Mások érvényesülnek. Nem a pirospozsgás, köpcös koldusok, hanem azok, akikben a szegénység még mértéktartó, a testi hiba még életszerű s így még megható. Itt is kifejezésre jut az életnek az a könyörtelen elve, hogy mindenütt inkább a középszerűek, mutatósak szedik le a tejfölt, és akikben túl sok a képesség, a mesterség legjobbjai háttérbe szorulnak, s alighogy tengenek.

    

                                   MINDEN BAJUNK FORRÁSA BÁBELI TORONY

 

            Az egész föld egy nyelvet beszélt és ugyanazon szavakat használta. Mikor Keletről elköltöztek, Sennaár földjén egy mezőségre bukkantak s ott letelepedtek. Így szóltak egymáshoz:

              „Gyertek, vessünk téglát és égessük ki tűzben!” A téglát kőnek használták, az aszfaltot meg vakolatnak.

              „Gyertek – mondták -, építsünk magunknak várost és tornyot, melynek teteje az égig ér. Szerezzünk magunknak nevet, hogy el ne széledjünk az egész földön!”

              Ekkor Jahve leszállt az égből, hogy lássa a várost és a tornyot, melyet az emberfiak építettek, s így szólt:

              „Íme egy a nép és egyajkú az egész. Ezzel az alkotással kezdik, és most már semmi sem lesz elérhetetlen a számukra, amit csinálni akarnak. Nos hát, szálljunk alá és zavarjuk össze ott össze nyelvüket, hogy ne értsék meg egymás szavát!”

              Így el is szélesztette őket Jahve az egész földre, s ők abbahagyták a város építését. Ezért nevezték el Bábelnek, mert ott zavarta össze Jahve az egész föld nyelvét, és onnan szélesztette el őket Jahve az egész földön.

 

                                                

 

                                               ZSIDÓSÁG ÉS KERESZTÉNYSÉG

 

              Egyszer egy goj megkérdezett egy zsidót:

              -Hallod, nálatok miért van annyi piszok az imaházban? És miért imádkoztok olyan hangosan? Nálunk csöndben, kiáltozás nélkül imádkoznak. És miért oly bánatos nálatok a temetés? Nálunk a temetés ünnepélyes, énekelnek, és gyertyát égetnek.

               - A kérdésre, íme, a felelet – mondja a zsidó. – Nálatok az imaház tiszta, nálunk az imaház piszkos. Azért, mert nálatok van egy asszony a házban, de a mi Istenünknek nincs asszonya, ki teremtsen hát rendet az imaházban? Miért kiabálunk mi az imánál, s ti miért nem? Ezt is mindjárt megmagyarázom. A mi Istenünk, tudni kell, már nagyon öreg és nagyot hall. A ti Istenetek még meglehetősen fiatal, halkan tudtok vele beszélni. Ha te azt mondod, hogy a mi temetésünk szomorú, a tiétek viszont vidám, igazad van: mi is jobban örülnénk egy gojtemetésnek, mint egy zsidónak!

 

                                                          A REPÜLŐ EMBER

 

              Egy ferde hajlamú némberrel kezdődött az egész. A krétai uralkodó nem akart vízumot adni Dédalosznak, mert rájött, hogy a felesége még az „aranyszamárnál” is nagyobb teljesítményre éhes. A következménye egy bikafejű szörny és egy ötlet megszületése:

              Olyan építményt kell tervezni, amely zegzugos folyosó-labirintusában eltűntethető ennek a morbid párkapcsolatnak a „gyümölcse”.

              Dédalosz volt a sziget legjobb, legeszesebb kisiparosa, hát vele készíttették el ezt a híres épületet. Dédalosz azonban menekülni szeretett volna a tett színhelyéről, mint ahogy sokan menekülnek a „szivárványos” fiúk-lányok évente rendezett demonstrációjától. Hiába, Európánk ilyen kulturális előzményekkel is rendelkezett.

              Szárnyakat készített a fia számára is, hogy együtt menekülhessenek a fertőzött szigetről. És sikerült az elrugaszkodás, a fiú röptében ujjongva köszöntötte az új érzést, a repülés gyönyörűségét. De tudjuk, a gyönyör után jön a lehangolás, most is ez történt. A nap tüze megolvasztotta a tollakat összetartó viaszt, és a fiú a tengerben landolt. Nyakát szegte.

               Az édesapukája, idegenforgalmi szempontból előrelátóan, a közeli szigetecskék egyikét Ikáriának nevezte el.

                Csak azt nem értettem, hogy miért egy bukott emberről nevezték el a magyar járműgyártás hajdani márkáját éppen Ikarusznak. Dédalosznak kellett volna, az megúszta, és meg is gyászolta a hebrencs fiát.

                Sok Ikaruszt szállítottunk valamikor a KGST-országokba. Igen kelendőek és viszonylag kényelmesek voltak. Egyetlen halálos gázolásáról tudok, és ez éppen Pethő Ernő apukájának a kocsijával esett meg a keceli központban. Szomorú história volt! Az állomásfőnök kislánya lett az áldozat.

                 A repüléssel kísérletező emberek között a 15. században próbálkozó Leonardo da Vinci-t kell megemlíteni. Majd hosszú szünet után, 1783. október 19-én a Montgolfier –fivérek hőlégballonja hozta lázba a francia népet. Pilatre Rozier és Francois d’Arlandes repült 25 percig, közben megtettek 7 és fél kilométert.

                  Az első úriember hősi halottja lett a további kísérletezésnek. Azután repült a léghajó, a híres Zeppelin, egészen Amerikáig. Itt érte az a malőr, hogy a hélium berobbant, és a legénységgel együtt percek alatt megsemmisült. De ez már légcsavaros volt, és bizonyos mértékben irányítható.

                   Az első igazi repülőgépet a Wright-testvérek röptették 1903-ban. Ez volt a Kitty Hawk. Majd Blériot átrepülte a La Manche-csatornát, ezzel 37 kilométert tett meg 36 perc alatt. Innen már egyenes út vezetett az óceánok sorozatos átrepüléséhez. Az Atlanti után a Csendest.

              Olyannyira, hogy a második világháború végére az emberiség eljutott a hirosimai atombomba ledobásáig, pontosan 1945. augusztus 6-án. Ezért kár volt a nagy elődöknek törnie magát. Ha ezt a humanista és zseniális Leonardo da Vinci megsejti, nem forszírozza, még képzeletben sem, a repülést. Nyugodtan meghagyhatta volna a madarak privilégiumának.

 

                                  A REPÜLÉSRŐL EGY NAÍV EMBER SZEMÉVEL

 

              Ha valaki Európából Ausztráliába repül, aztán tüstént vissza is repül, mindenki lázban van, ünnepli őt. Én mégis megkérdezem tőle, hogy mit keresett ott, amikor semmi dolga se volt, s az egészből csak az érdekelte, hogy odamenjen és visszajöjjön. Mért nem fürdött meg például a Déli-tengerben? Mért nem társalgott el legalább a maorikkal? Mért nem nézett kissé körül?

              Azt, hogy valaki a saját életét ennyire megvesse, még értem. De hogy az egész életet ennyire megvesse, azt már nem értem. Ennél fogva üres kezekkel tér haza, egy versenyeredménnyel. Hogy hős-e az illető, nem vitatom. De van benne valami nevetséges. Ahhoz hasonlít, aki beront a másik szobába, s nyomban visszaszáguld, mert az alatt elfelejtette – talán sohasem tudta -, hogy mit akart csinálni.

              Ha ez a repülő útközben lezuhan és szörnyet hal, sajnálom. Magamban pedig dohogok: „Mondd, kérlek, miért tekeregtél a levegőben?” Az ember arra született, hogy a Föld legkülső kérgén mászkáljon, úgy, hogy a lábait egymás után, váltogatva emelgesse, s óránként körülbelül hat kilométert tegyen meg.

              Csak a szellem repülhet. Aki testét a felhők közé cipeli, és kétszáz kilométeres sebességgel robog, az legyen tudatában annak, hogy túllépte a természet adta határt, és ne nagyon csodálkozzék, ha lepottyan. Az ilyen esetben érdemes ugyan a részvétünkre, de mennél inkább egy koplaló költő, vagy egy romlott tejtől születése után néhány nap múlva elpusztult csecsemő.

 

                                                                     SZOBOR

 

              Élő emberként a politika népszerű szereplője voltam, már földi életemben is sok jutalmat kaptam. A köznéptől éjszakai zenét, és én kénytelen voltam az éjszakai pihentető nyugalmat megszakítva az ablakból lelkesítő, köszönő választ adni - félálmomban. Aztán a vállukra is emeltek néha, vagy lelkes újságcikkekben méltatták politikusi érdemeimet, és már ekkor emlegették, hogy örök dicsőségemre szobrot kéne állítani.

              Micsoda roppant megtisztelő szoborként tovább élni. Ott állni a halhatatlanság őrhelyén kő – vagy ércruhában. Télen fehér parókában és hermelinpalástban. Tavasszal, az olvadás idején, ellágyulni, csorogni a könnyektől, nyáron napsugarak verő tüzében izzadni, porosan és szutykosan, mint eljövendő századok utasa, aki örökké vándorol, s mozdulatlanul is előrehalad, az évfordulós megemlékezések ünnepi beszédei szerint.

              Ősszel aztán lemosakodni a zuhogó záporokban, közben pedig bölcsen szemlélni azt, ami az utcán történik. Eltűrni a verebek szemtelenségét, a csókolózó szerelmeseket, a közlekedési baleseteket, és mindig csak a jövendőbe tekinteni, mindig új korok felé és elé.

              Higgyék el, nem lélekemelő érzés köztéri szobornak lenni! Tisztelettől körülvéve ugyan, de Hunyadi János ércruhájában vagy Kossuth Lajos kőszoborként álldogáló alakjaként sem.

 

                                                     A HÉT SZŰK ESZTENDŐ

 

              József letelepítette atyját és testvéreit Egyiptomban, az ország legjobb helyén, Rámesszeszben. Ellátta őket és atyja egész házát élelemmel.

              Nem volt ugyanis sehol élelem, és ránehezedett az éhség Egyiptomra és Kánaánra. József össze is szedett minden pénzt az eladott gabona árából, és azt mind beadta a fáraó kincstárába. Mikor aztán a vásárlóknak elfogyott a pénzük, egész Egyiptom Józsefhez ment és könyörgött:

                „Adj nekünk kenyeret! Miért haljunk meg előtted, csak azért, mert nincs pénzünk?”

               Felelte József:

                „Hozzátok el lovaitokat, barmaitokat, s azokért adok én gabonát, ha nincsen pénzetek.”

                Amikor azok elhozták, adott nekik gabonát, s ellátta őket abban az esztendőben, cserébe az állataikért.

                 A következő évben ismét elmentek hozzá és így szóltak:

                 ” Nem titkoljuk, urunk, előtted, hogy elfogyott a pénzünk és minden jószágunk; nincs más választásunk, mint hogy önmagunkat és és birtokainkat ajánljuk fel neked. Miért haljunk meg szemed láttára s pusztuljon el mindenünk? Vegyél meg minket és birtokainkat a fáraónak, s adj élelmet cserébe; a fáraó rabszolgái leszünk, birtokainkkal együtt; adj vetőmagot, nehogy elpusztuljunk mi magunk, és sivataggá ne váljon a föld.”

              Így tette József a fáraó tulajdonává a földet, Egyiptom egyik határától a másik határig. Akkor így szólt a néphez:

               ” Amint tudjátok, titeket, földjeiteket is, megvettem a fáraó számára. Nesztek a vetőmag, s vessétek be a földeket. A termés egyötöd részét be kell szolgáltatnotok a fáraónak; a többit nektek hagyom vetésre és házatok népének, meg gyermekeitek élelmezésére.”

                 Ez a korai Lenin-Sztálin rabszolgaságot teremtett, majd rögtön megvalósította a feudalizmust. Messze megelőzve az eljövendő történelmi korszakokat. Mindezt az aljasságot természetesen megfelelő fegyveres támogatással tehette.

                  Egy korabeli ÁVH-val, amit a testvérei irányítottak, de többségük a fáraó ideológiailag megbízható és jól megfizetett katonáiból állt.

 

                                                      ÖRÖKKÉVALÓ ZSÍRFOLTOK

 

              A katolikus templomban faragott karosszékek, ahol egykor a város nevezetességei, tanácsnokok, nemesek hallgatták a misét, s hátul a székek támláján különböző magasságban, aszerint, hogy az illetők alacsonyak voltak-e vagy magasak, zsírfoltok fénylenek, a hajzatok, a parókák nyoma. Öt-hatszáz évesek lehetnek már ezek a zsírfoltok, de nem törölheti le őket semmi.

               Lám, néha egy lángelme se hagy annyi nyomot maga után, mint egy hájfej. Nem tudom, kik voltak, akiknek pomádés varkocsa kisikálta a támlát, de a templom homályában most feltámadnak.

               Szemlélek egy oltárlépcsőt is, melyet a hívek alázatos térde vájt ki, sok-sok évszázadon át. Őnekik is jut egy áhítatos gondolatom. Lám nem mindig a nagyra törés, az erőszak, a hódítás dacol legsikeresebben az elmúlással. Ezek a lelkek is megelevenülnek most bennem, valamennyien újra élnek, vannak. Milyen viszonylagos a halhatatlanság.

 

                                                             A PRAVOSZLÁVIA

 

              Az orosz nép egészen a pravoszláv vallásban és annak eszméjében él. Más nincs benne, és nincs más tulajdona – de nem is kell, mert a pravoszláv vallás minden. A pravoszláv vallás az Egyház,    az Egyház pedig - az épület betetőzése, mégpedig évszázadokra.

              Azt hiszitek, hogy most elkezdem magyarázni: a legkevésbé sem, egyáltalán nem. Ezt mind később és szüntelenül. Egyelőre csak megfogalmazom a tételt, sőt hozzáteszek még egy másikat.

              Aki nem érti meg a pravoszláv vallást, az soha semmit sem ért meg a népben. Sőt: az nem is tudja szeretni az orosz népet, hanem csak olyannak fogja szeretni, amilyennek látni akarná. Viszont a nép sem fogadja be az ilyen embert: ha te nem szereted, amit én szeretek, nem hiszel abban, amiben én hiszek, és nem hiszed az én szentségeimet, akkor nem tartalak téged a magam fajtájúnak.

              Ó, nem bántja őt, nem falja föl, nem veri meg, nem fosztja ki, dehogy, egy szót sem szól. Nagyszívű, sokat elvisel, és türelmes hitében. A nép meghallgatja az okos, értelmes szót, meg is köszöni a tanácsot, a tudományt, meg is fogadja a tanácsot / mert nagy a szíve az orosz népnek, és mindent be tud fogadni /.

              De nem tekinti maga fajtájúnak, nem nyújtja a kezét, szívét nem adja oda. A mi finn mocsarakból jött értelmiségünk pedig elvétette az irányt. És haragszik, amikor azt mondják neki, hogy nem ismeri a népet.

                                                                                                              Dosztojevszkij

 

                                                            A POLGÁRHÁBORÚ

 

              A zavarodottság időszaka volt, ennek a szónak a legteljesebb értelmében, teljes fejetlenség. Bárki megölhette és kirabolhatta azt, akit akart.

              A lázongó csőcselék százszámra, ezerszámra verte agyon az orosz hadsereg tisztjeit. Kiirtották a földbirtokosokat családostól. Égtek az udvarházak; széthordták és elpusztították a kultúra értékeit.

               Helyenként a nagybirtokokon felkoncoltak mindenkit, aki életben volt, még az oktalan állatokat is. A városok utcáin önbíráskodás tombolt.

               A gyárak, üzemek tulajdonosait kiűzték az üzemekből és lakásaikból.

               A proletárforradalom dicsőségére, több tízezer embert lőttek agyon Oroszország – szerte. Mások rabként szenvedtek bűzös, fertőzött börtönökben.

               Nem vétkeik vagy cselekedeteik miatt zuhant bárd az emberek nyakára, hanem bizonyos rétegekhez, osztályokhoz való tartozásuk miatt.

               Ilyen viszonyok között, amikor egész embecsoportok ítéltettek pusztulásra, valódi csoda lett volna a „zsidó csoport” békén hagyásának.

                Az akkori idők legátkozottabb tulajdonsága az volt, hogy egész osztályt, rendet, törzset kártékonnyá lehetett nyilvánítani. Egész társadalmi osztályokat kárhoztattak pusztulásra. A zsidók pogromozása - pusztítása Dél – Oroszországban, szerves része egész Oroszország elpusztításának.

                Hát ezek a szomorú eseményeket kapták Oroszország népei, közöttük az oroszországi zsidóság is, miután oly sikeresen megszerezték az egyenjogúságot a forradalom után, amely olyan bársonyosan kezdődött tizenhét márciusában.

                Amint az orosz zsidók jelentős részének szimpátiája, úgy a megalakult fehér hadseregnek a zsidókhoz való viszonya is; elhomályosították, eltörölték az esetleges fehér győzelem legföbb javát: az orosz állam ésszerű fejlődésének lehetőségét.

                                                                                Szolzsenyicin: Együtt / részlet /

             

                                                                   HIROSIMA

 

              Szilárd Leó, ez a magyar nevű, de zsidó származású tudós felvette a kapcsolatot a világhírű fizikussal, Einsteinnel. Arra kérte, szóljon az elnöknek, Rooseveltnek, járuljon hozzá, hogy Los Alamosban munkához láthassanak.

               Ennek a kapcsolatfelvételnek komoly, történelmet formáló következményi lesznek. A németek ugyan már elvetették a tervet, de ők jónak látták megvalósítani.

              Mert miről volt szó? Egy minden eddiginél nagyobb hatású bomba kifejlesztéséről. A titkos aktákon Manhattan-tervként szerepel éveken át. Szilárd Leó, Teller Ede, Robert Oppenheimer lett a nagyfőnök, a műszaki vezető Leslie Groves. 1942-ben munkához láttak.

               Ekkor még nem is sejtették, hogy az orosz titkosszolgálat többet tud, mint gondolják. Embereik be vannak építve a tudóscsoportba, amely viszonylag nagy létszámú volt.

               A lényeg: 1945. július 17-én Los Alamosban készített új típusú bombát az New Mexikói sivatagban, minden lakott területtől elzárt, katonailag szigorúan ellenőrzött területen sikeresen tesztelik. A hatás a várt: megszületett az atombomba.

               A tudósok ujjonganak, a beavatott politikusok szintén. Csak ekkor már Roosevelt halott, helyét az elnöki székben Truman vette át.

                Legalább két bombát kellett még rövid időn belül létrehozni, hiszen küszöbön állt a Japán elleni háború vége is. Azzal már elkéstek, hogy Berlin legyen az első bomba célpontja. Az oroszok akkora már a város urai voltak.

                A csendes-óceáni hadszíntéren még ki lehetne próbálni, mert a japánok makacsul tartják magukat. Elszaporodnak a kamikáze-akciók. Légierődök bombázzák szünet nélkül a nagyobb japán városokat, de Washingtonban kijelölik azt a hármat, amelyre ledobhatják: Kokura, Hirosima, és Nagasaki.

                 A rossz nyelvek szerint azért esett ezekre a választás, mert itt laktak legnagyobb számban keresztények. Robert Oppenheimer, Szilárd Leo és Leslie Groves ragaszkodott a bevetéséhez. Einstein és Teller tiltakozott. A döntés Truman kezében volt.

                  Irány tehát a Csendes - óceán egyik kisebb területű, de Japánhoz viszonylag közel fekvő szigete: Tinián. Az Indianapolis cirkálóról senki sem gondolta, hogy milyen kockázatos terhet szállít. Tinián repülőteréről szállt fel az Enola Gay nevű repülőgép, amely némi hezitálás után Hirosimát választotta.

                  A város fölé magányosan repült, még a városi sziréna sem szólalt meg, hiszen az amerikai repülők mindennapos vendégek voltak. Egyetlen gép pedig nem veszélyes, hiszen augusztus 6-a előtti napokban is jártak erre bombázók.

                   De mit láttak a ledobás után, és főleg mit éltek át a lakosok, amikor a Littl Boy-nak becézett kicsi kaliberi bomba gombafelhője a város fölé emelkedett?

                   A pilóták, akik csak a parancsot teljesítették, félelmetes látványról számoltak be. A valóságos adatok csak később kerültek nyilvánosságra: az urániumbomba hatására 120 000 ember azonnal megsemmisült, nyomuk sem maradt.

                   Százezrek szenvedtek sugárfertőzést és tragikusan megnőtt a torzszülöttek száma. Ez az egyetlen bomba elég lett volna a Japán fegyverletételhez. De a jenki tudósok és főleg a politikusok biztosra mentek.

                   Japánban partra szállni, a számítások szerint legalább egymilliós amerikai veszteség, ugyanakkor micsoda technikai - katonai fölényt biztosít minden nagyhatalommal szemben egy újabb bomba ledobása.

                   És nem sokat vártak, mert augusztus 9-én Nagasakira ledobták a Fat Mant, ami plutóniumbomba volt. Azonnal 36000, majd később 60000-re nőtt a halálos áldozatok száma. A japán mikádó úgy döntött, véget vetnek minden ellenállásnak, mert: „Az emberiség biztonsága veszélyben forog.”

                  A Missouri csatahajón a japán küldöttség feltétel nélkül letette a fegyvert.

                   Tárgyilagosan állapítsuk meg, hogy Teller Ede ellenezte a két bomba felhasználását. Elég lett volna Japán-közelben, akár egy lakatlan szigetecskén, egy demonstratív bemutató a szigetországra váró szörnyűségekből.

                   Robert Oppenheimer szovjetbarát volt. Általa jutottak el az atom, de hidrogénbomba titkai is a Szovjetunióhoz. Pedig abban Teller Ede tudománya játszotta a legfontosabb szerepet.

                    Ő volt az egyetlen magyar származású atomtudós, aki a rendszerváltás után személyesen is részt vett a világ magyarságának első seregszemléjén még az Antall - kormány idején.

                    Elkezdődött a fegyverkezési verseny, pedig éppen csak véget ért a történelem eddigi legvéresebb háborúja.

                    A két bombát Tinianra szállító amerikai hajót, amely már hazafelé tartott, japán torpedótámadás érte. És olyan körzetben süllyedt el a 900 matrózt szállító Indianapolis cirkáló, amelyben hemzsegtek a cápák. A segítésükre igyekvők 5 nap múlva csak 316-ot mentettek ki élve. A természet visszacsap! Az Isten keze bűntet.

 

                                             AZ ATOMFEGYVER ÉS A DIVAT

 

              Hetvennégy évvel ezelőtt rázta meg az emberiséget a bikini feltalásása. A meztelenkedés a görög és a római istenek korában annyira természetes volt, mint a Hollywood-sorozatok emésztése, és kiköpése, ha a néző már az elején tudta, hogy ki a gyilkos.

               A második világháború végén annyira népszerűvé váltak a tömegpusztító fegyverek, hogy még a divatot is befolyásolták. Minden aljasság és nihilizmus az USA-ban terem. Egész pontosan, azokon a Marschall-szigeteken található atollon, amelyek neve Bikini.

               A bomba sikeresen felrobban, és egy divatdiktátor, hol máshol, mint Párizsban, úgy vélte, hogy soha nagyobb szolgálatot nem tehet a férfiak társadalmának, mint ha Bikininek hívja az új módit. A nők ruhátlansága felgerjeszti még a hetvenévesek szexuális étvágyát is.

                A divatbemutatóhoz megtalálta a sztiptíztáncosnőket is. A film és a popzene segítette a népszerűsítést. Ime a példa: „Itsy Bitsy Teenie Weenie Yellow Polka Dot Bikini.” Ekkor uralkodtak azok a közepes színésznők, akiket csak így jelöltek: B. B., C. C. és Gina Lolobrigida.

                 És kitárták kapuikat a kuplerájok.

 

                                                                ÖRÖKKÉ

 

              Ha látom, hogy egy mondat ezzel kezdődik: örökké, végtelenül, soha többé stb. kedvetlenül tovább lapozok. Előre tudom, hogy itt egy hazugságról lesz szó. Az élet nem tűri az ilyen kizárólagosságot. Azt tapasztaltam, hogy ami kevés igazi nagyszerűség, igazi hősiség, igazi jóság van ezen a földön, az mind kiegyezésekből, apró és bölcs engedményekből, megalkuvásokból tevődött össze.

 

                                                                   BŰNBAK

 

              Mózes III. könyvében, amely a vallási, erkölcsi, jogi, családi, egészségi rendelkezéseket tartalmazza, szerepel a nép bűneinek bocsánatáért engesztelésül feláldozott két kecskebak, mint a bűnbak fogalma rögződött szállóigébe.

               Az idézett bibliai hely egyébként azért beszél két bűnbakról, mert csak az oltárnál jelült egyik bakot szentelték engesztelő áldozatul Istennek, a másikat elevenen kiverték a sivatagba, hogy megbékéltessék általa a puszta démonát: Azazelt, az Istenhez hasonlóan rettegett és tisztelt számos rossz szellem egyikét.

               Aki ma bűnbakot keres és talál, az viszont nem gondol engesztelésre, csupán arra, hogy valakinek / esetleg önmagának /, a hibáját, bűnét, vétkét másra hárítsa át, ezért mást tegyen felelőssé.

                A ködös ősmúltból földerengő bűn-áthárítás a századok folyamán nem csupán szállóige, hanem szokás, sőt jogszokás lett. A Magyar Nyelvőrben egész cikksorozat foglalkozott a bűnbaknak a magyar köztudatba a múlt század végén Prügelknabe formájában, német nyelven elterjedt változatával.  A források alapján a mitikus bűnbak históriai figuráját történelmi valóságnak fogadhatjuk el.

                 Hiteles adatok szerint a XVI. és a XVII. században a német és az angol udvarban Prügelknabe, prügeljunge, illetve whipping boy elnevezéssel olyan verésre szánt szegény gyermekeket tartottak, akik együtt nevelkedtek a hercegekkel, és ők kapták az ütlegeket, ami a sérthetetlenuraiknak hanyagságért, tudatlanságért kijárt.

                   Hazánkban Jókai Mór a Rákóczi fia című regényében szerepelteti a Bécsben nevelt Rákóczi-sarj testi fenyítését elszenvedő Prügelknabéját: Künzli Pétert. Mark Twain: Koldus és királyfijának a múlt század hetvenes-nyolcvanas évei óta készült számos fordításából ismerkedett meg ifjúságunk az angol királyfi ütleg-fiúnak, vesszős fiúnak, pálcás fiúnak, vagy egyszerűen csak bűnbak-fiúnak magyarított whipping boyával, a szelíd kis Humphrey Marlow-val.

                   Még a 19. században. Az olvasás sokkal népszerűbb időtöltés volt akkoriban, mint napjainkban. Ezért terjedhetett el ilyen nagy gyakorisággal a hétköznapok szókincsében.

                   A XXI. századi világunkban egy kacifántosabb faja ütötte fel a fejét. Ha a házastársak valamelyike félrelép, nem kér bocsánatot, hanem a kéznél lévő férjre vagy asszonyra fogja rá a gyalázatot. Így lesz az ártatlanból BÜNBAK.

 

                                                    CIA ÉS A TERRORIZMUS

 

              A The Washington Post egy jelentésre hivatkozva írta:

              A 2001-es terrorcselekmények után az Al – Kaida tagokat vagy gyanúsítottakat guantanamoi, romániai, afganisztáni, thaiföldi, litvániai, a britek Diego Garcia szigeti és lengyelországi táborokban ítélet nélkül fogva tartották és válogatott módszerekkel kínozták.

               Íme a rövidített lista: bezárás szűk helyre, ahol csak állni lehet; vízbe mártás és alvásmegvonás; vízbe fojtás imitálása; falhoz állítás kinyújtott karral; falhoz verés és intenzív vallatás; meztelenség, megszégyenítés és kényelmetlen testhelyzetek; pofonütés széttárt ujjakkal; az arc megragadása; az étrend manipulálása; csak tápital és víz napokig; a hasfal csapkodása merev ujjakkal vagy a kézfejjel stb.

               Ítélet még ma sincs, de az említett országokban vizsgálódnak, mintha tudtukon kívül jöttek volna létre a táborok. Csupa USA-barát ország. Elszomorító, hogy a lengyelek is köztük vannak. Ilyen a minta: a világunk legdemokratikusabb állama fasiszta módszerekkel. De ne vegyünk róla példát, mert a Rákosi idejében volt már hasonló földi „javakban” részünk. Az ilyen tortúráktól való félelmükben akasztották föl magukat a földjüktől megfosztott és megalázott parasztok.

 

                                                           A MAI BÁBEL

 

              Ha valamikor, akkor most van az ideje a bábeli zűrzavarnak. Csak most nem az úr akarja, hanem bizonyos földi uraságok. Észak – Afrika lakói, lélekvesztőkön útra kelnek a Földközi – tenger északi partjai felé. És hiába történnek súlyos tragédiák, a kilátástalan sorsú líbiaiak újabb hajót bérelnek, és vágnak neki a nyugtalan tengernek.

              Talán nekünk sikerülni fog, és néhány óra, esetleg egy nap múlva szerencsésen kimentenek bennünket a rozoga hajóról, és enni adnak mindenkinek – ez motoszkál minden menekülő agyában. És Dél-Itáliát elárasztják a különböző népcsoportok fiai és lányai.

               További sorsuk egyéni és ismeretlen. Talán felszívódnak a munkát keresők közé, talán koldulni fognak, vagy fosztogatni és rabolni. És lassan mindig északabbra húzódnak Németország irányában.

                De útra kelnek az afgán menekültek is, vagy a szíriai konfliktus árván maradt áldozatai. Neki az országhatároknak Törökország és a Balkán felé! Át a magyar határon, de végcéljuk nékik is Nyugat – Európa. Csak átléphessék az osztrák határt, már meg is nyugodhatnak. Minden napra lesz ennivalójuk. De az biztos, hogy tervezhető jövőjük semmiféleképpen.

             Anglia már nem fogad be több illegálisan érkező muzulmánt, és kiteszi szűrüket a la Manche csatorna túlsó oldalára, vagy a „csalagúton” át, vagy egy ingyen repülőjeggyel. Ott valóban nagyobb létszámban élnek muzulmánok, sőt cigányok is. Zsidókról nem is beszélve. Egyetlen ország, amely nem fogad be, az a semleges Svájc. Minden más ország, legyen az Ibériai-félsziget hányatott sorsú számkivetettje, azon a melegebb éghajlaton még a tengerparton is kitelel, ha megfelelő mennyiségű emberi hulladékot átböngésznek az utcai kukákban.

              Észak – Európában már minden hely foglalt. Az ott élőknek munka is jut. Az, hogy milyen, nem számít, de meg lehet belőle élni. Aztán a közép – európaiak, mondjuk a magyarok. Az orvosok és orvosjelöltek, illetve ápolók egész hada elhagyta az országot.

              Sőt, mint az interneten látom, az Amerikai Egyesült Államok is csábítja őket, mint bő száz évvel ezelőtt, fizetett szervezőkkel. Minden nehéz munkához, kellemetlen idősek ápolásához, kórházak minőségének javításához, kell az orvosi végzettség. De a szakmunkások is megtalálják számításukat túl az osztrák határon.

              De mi lesz a lelépők szüleivel, nagyszüleivel. Azokat ki fogja ápolni? Vagy az teljesen mindegy? Sőt, hála istennek, nem nekem, mert ők nem fizetnének hálapénzt. Lerázom a felelősségem válláról őket, majd csak lesz valaki, aki a nyugdíjukért el is temeti a maradványaikat.

              Ők is azért vágtak neki a világnak, mert jobban akarnak élni. Luxuslakásban, és nagy pénzért. Ha én lennék a mindenható, nem engedném világgá ezt a sok szerencsétlen sorsú fiatalembert, mert ezek nagy része szintén elkallódik. Otthonra nehezen lel, s amikor a negyvenes éveiben jár, dögfáradtan hazatér, hogy a nyugdíjából hazai otthon lakójaként, magányosan tengesse életének család nélküli végét.

              És a nyugati beilleszkedésnek komoly akadálya a bábeli zűrzavar. De ha ez nem akadály, akkor itt a példám. Volt egy velem egykorú, egy foglalkozású kolleginám. Amikor nyugdíjazták, úgy itt hagyta nyomorék férjét és szintén súlyosan beteg, immár felnőtt és mozgásképtelen fiát az unokájával együtt, mint egy fürge szöcske. És beállt egy jól fizető, de unatkozó német nőhöz társalkodónak. Kicsi ész, primitív lélek.

               A férjét, gyerekét, unokáját hónapokig nem látja, de, gondolom, az ellátásukért onnan utaltatja át a pénzt a helyi szociális otthonnak, amely az ebédjükről naponta gondoskodik. A személyes kapcsolat ma már telefonon lebonyolítható, ezért mellékes kellék az emberi kapcsolatokban.

                Amikor hazatér, kevés embernek mer a szemébe nézni, és idegesen meséli mesebeli szállásadónőjének luxus körülményeit. De látni való, hogy ezt egy kisváros közössége rossznéven veszi. Lelki nyomorék lett ő is, de a paradicsomi állapotok mindhalálig vonzzák. De ki lesz, aki eltemeti, és főleg, aki a hazai sírjához kikíséri. Bábeli nyelv és érzelmi zűrzavar!

 

                                                         

                                                        PILÁTUS A CRÉDÓBAN

 

              „Mosom kezeimet” – szól e szállóigével az, aki nemcsak gyilkosság, hanem bármely kínos, kényes probléma ügyében érdektelenségét, távolállását hangoztatja. Az ősrégi héber ritus modern szimbolikája nem mindig azonos a valódi érdektelenséggel, a tényleges távolállással, szállóigénk alibi is lehet, cinkosságot vagy hallgatag hozzájárulást is takarhat, s akkor legtöbbször így fogalmazzuk át: „Pilátusként mosom kezeimet.”

              Ez már az Újszövetségre utal, amikor Jézus legendás elítéltetése ügyében, a zsidó fenyegetés árnyékában, az a népszerű szárnyas szavunk semlegességet, ugyanakkor együttérzést igyekszik kifejezni, a római helytartó tettével és szavaival. „Pilátus vizet vévén, megmosá kezeit a sokaság előtt, mondván: Ártatlan vagyok ez igaz ember vérétől; ti lássátok!”

              Ugyancsak Júdea helytartója: Poncius Pilátusra vonatkozik az a népszerű szárnyas szavunk, amellyel a helyükre nem illő kifejezéseket, személyeket szoktuk gunyorosan megcélozni: Úgy került bele, mint Pilátus a Krédóba.

              A krédó a katolikus vallás fontos egyházi szertartásának az a szakasza, amelyben az egyház hitvallásának alaptételeit fogalmazzák meg. A krédóban csak az istenség körébe tartozó személyek szerepelnek. Az atyaisten, a Fiúisten, azaz Krisztus, a Szentlélek és Szűz Mária. Egyetlen földi lényt említenek meg, éspedig a Jézus halálos ítéletébe nehezen belenyugvó Poncius Pilátust. „Poncius Pilátus alatt / nem miatt! / megfeszítették és eltemették.”

 

                                                            A KISPOLGÁR

 

              Lenin a következőket írta: „A központosított nagyburzsoáziát legyőzni ezerszer könnyebb, mint legyőzni a kistulajdonosok millióit és tízmillióit.

              Ezek a maguk mindennapi munkájukkal éppen azokat az eredményeket érik el, amelyekre a burzsoáziának szüksége van hétköznapi, láthatatlan, megfoghatatlan bomlasztó tevékenységéhez.”

              Lefordítva:

              A legkeményebb harcot a kisburzsoáziának a tízmilliói ellen kell folytatni, amelyek rejtve igyekeznek minden államosítási kísérletet megakadályozni. Ez csak úgy lehetséges, ha a szó szoros értelmében a földbirtokos alól / a kulákok! / kihúzzuk a talajt, a boltostól, aki mindig személyes kapcsolatban van a vásárlóval, megvonjuk a működési engedélyét, a kisvállalkozótól visszavesszük az iparűzés lehetőségét, mert az ő szava, alkalmazotti körén belül, annyi családra hat közvetlenül, amennyi fizetett munkása van.

              Ha több tízmilliónyi embert megfosztunk a magántulajdonától, ezzel mindegyiket koldusbotra juttatjuk. Nem szólva a szintén sok millió alkalmazottról, akiket most már az állam vesz a „szárnyai” alá a kolhozokban, a szovhozokban és az állami vállalatoknál, amelyeknek élén a hozzá nem értő, de veterán, vörös tagkönyves igazgató, a „mi politikailag megbízható emberünk” áll.

               És annyi fizetést adunk nekik, hogy éhen ne dögöljenek, de ha lázadozni mernek, még azt is megkaphatják. Hatásos gazdaságpolitika! Elsősorban Ukrajnában elsőrendűen bevált. Túlvilági tanú rá legalább hárommillió áldozat.

 

                                                   

 

 

 

 

                                                       KIRÁLY A SZÍNPADON

 

              Évekkel ezelőtt valamilyen színházban végignéztem egy házipróbát.

              A király az aranyos karszéken ült, palástban, fején koronával, mikor a tömeg egyszerre betört a trónterembe, zúgott és morajlott körötte, s egyre fenyegetőbben viselkedett.

              De a király, amint a verses darabokban szokásos, nem vesztette el hidegvérét. Farkasszemet nézett a lázadókkal, s olyan gorombaságokat vagdosott feléjük, melyek szintén csak jambusos párbeszédben szokásosak

              Szerepe szerint ezt kiáltotta:

                                       Kushadjatok ti gyáva zendülők mind,

                                       Le térdre, rongyok, porba hát előttem,

                                       Kik vakmerően támadtok szelíd s jó

                                       Királyotokra…

              Ezekre az egyáltalán nem udvarias szavakra a tömeg visszatorpant. Akik az imént még hadonásztak, meggörnyedtek, akik az imént még torkuk szakadtából üvöltöttek, elnémultak, s megsemmisülve, döbbent áhítattal vonultak a színpad hátterébe, ahol mindinkább szűkülő félkörben valamennyien térdre rogytak.

              Megilletődve szemléltem ezt a jelenetet. Bevallom, a szívem dobogott.

              A király azonban – még mindig az aranyos trónszéken, palástban, koronával a fején – vállat vont. Összecsapta kezét. Aztán bosszús, de alig emelt hangon így szólt:

               - Hányszor mondtam már maguknak, hogy itt még nem térdelnek le, az csak később következik, amikor már fölkelek, tehát jöjjenek ide, vegyenek körül, morogjanak tovább, és fenyegessenek.

              Erre a tömeg, mely már megszelídült, talpra szökkent, a trónszék felé özönlött, megint háborogni kezdett, megint ordított, és öklét rázva szemtelen tekintettel méregette végig a a jóságos és türelmes királyt, aki – mellesleg – a darab rendezője is volt.

              Ekkor láttam, hogy egy középkori zsarnoknak nagy tekintélye van. De egy mai rendezőnek még nagyobb a tekintélye.

 

                                                                  DIOGENÉSZ

                                                             Kr. előtt 414 - 323

 

              A künikosz / cinikus / filozófia leghíresebb képviselője. Tanításának alaptétele szerint a boldogság úgy érhető el, hogy nem csinálunk magunknak gondokat, csak természetes szükségleteinket elégítjük ki, és megelégszünk a legegyszerűbb életmóddal.

               Diogenész gyakorlatban valósította meg ezt az elvet: az athéni polgárok szokásaiból csúfot űzve, egyetlen szál köpennyel, egy bögrével és egy erszénnyel fölszerelve csavargott a város utcáin, s tereken, középületekben, sőt hordókban volt a tanyája, néhány egyszerű falat az eledele.

              Teljes szegénységben, adományokból élt a puszta létfenntartáson túl semmivel sem törődött. Elítélte, sőt megvetette a szemérem előírásait, ezért a küon, / kutya / csúfnevet kapta. Már életében Athén népszerű alakja és nevezetessége lett.

              Diogenész Laertiosz:

              „Úgy jellemezte magát, mint olyan kutyát, amelyet mindenki dicsér, de akinek csodálói között egy sem akad, akinek kedve lenne vele együtt vadászni. Egyszer meglátott egy kezéből ivó gyermeket, kidobta bögréjét a tarisznyájából így szólván:

               „Egy gyermek legyőzött engem egyszerűségben.”

              Egyszer írt valakinek, hogy gondoskodjék számára egy kunyhóról. Mikor ez az ember sokáig késlekedett, egy agyaghordót választott magának szállásul. Midőn Kraneionban sütkérezett, Alexandrosz / Nagy Sándor / odament hozzá, eléje állt és így szólt:” Kérj tőlem, amit csak akarsz!” Mire így válaszolt:

               „Állj félre a Nap elől!”

               Manapság a társadalom számkivetettjei ezerszám kallódnak az utcán, az aluljárókban. Vajon megkérdezte már valaki, hogy az illető melyik család sarja, és miért jutott ilyen sanyarú sorsra.

 

                                                                 VALAKI

 

              „Valaki” – hallom; Senki” – hallom. Csak egy ember. No, ne mondd! Tényleg sok van ebből a fajtából. De nézd meg közelebbről! Mindegyik remekmű. Szemében a szenvedés s a szeretet utáni vágy. Lelkében tapasztalat és emlék, akár a tiédben. Fején pedig a koponya, mint egy királyi korona. Minden ember király.

 

 

                                                   MÁRAI SÁNDOR NAPLÓIBÓL

 

 

                                                          AMERIKAI DÉLIBÁB

 

               Al Capone, az ijedt ember börtönből való szabadulása, aki könyörög fogva tartóinak, hogy maradhasson a cellában, mert fél a világtól, a szabadságtól.  Mit mondjunk neki, a megszeppent és fogatlan haramiának? Csak ezt: hiába töltötted le a büntetést, nincs menekvés, Al Capone, nincs kegyelem. Állj csak be a sorba, közénk, a büntetlenek közé, és szenvedj!

                                                                     +

 

             Eseményekben messze vagyunk még attól, hogy az Újvilág egy kétpólusú glóbusz vezető világhatalma legyen. Tény, hogy már ekkor is, éppen a magyar tudósok hathatós részvételével megalkotott és 1945 – ben ledobott atombombákkal vált, melyek új korszakot nyitottak a történelemben, egyben az első komoly jelzései a két XX, századi kataklizma utáni világ kifordult voltának.

            Nem lehet megütközés nélkül olvasni az atomtortát felvágó amerikai admirálisról szóló híradást olvasni. Talán ekkor jelenik meg először Amerika a cinikus, felsőbbrendű, erődemonstrációt bemutató hatalom képviselőjeként. / MacArthur, Mac Namara /

            Az Egyesült Államok szeretne várni, szeretne még néhány tízezer kitűnő gépet eladni Angliának, szeretne felháborodni, tiltakozni és elnököt választani, de az úgynevezett konzekvenciák nélkül. Felpörgetik a sovinizmust!

             Ettől kezdve nincs olyan amerikai otthon, amely felett ne lobogna a yenki zászló, és amelynek fedele alatt születnek az eljövendő háborúk „hősei”: Korea, Vietnam, Irak, Afganisztán halottjai.

            A technika elsöpri a művészetet: festészetük nincs, zenéjük a dzsessz, amit a megvetett négerek templomi énekeikből koppintottak. No, meg az amerika operett: Bernstein West side Story.  Az írók száma elenyésző, a művek színvonala közepes: Dreiser, Wilder, Arthur Miller, Hemingway és Steinbeck.

             Márai ugyanakkor aggodalommal tekint arra a tömegeket célzó és leginkább megtaláló területre: A hollywoodi filmiparra.

             Napjainkban világosan látszik, hogy a politika és a közerkölcs formálásában milyen hatalmas erővel rendelkezik. / 2019. 10. 07. /

              Sehol annyi kupleráj!

                 A csápjait már közvetlenül a háború után kinyújtotta a romokban heverő Európa felé. Különösen nagy erővel ragadta meg Németországot.

 

                                

                                               A KÉT VILÁGHÁBORÚ KÖZÖTT

 

                                          BUSTER KEATON ÉS CHARLIE CHAPLIN

 

               Buster Keaton, a szomorú ember, megőrült. Ez a ritka eset, amikor, amikor a bohóc megunja és leejti arcáról a maszkot. Fapofája tökéletes volt. Komoran járkált az amerikai filmben, a hollywoodi káprázatban, a dolláros és csillagokkal – mozicsillagokkal – meghintett amerikai ezeregyéjszakában. Pesszimista bohóc volt.

               Körülötte gurultak az emberek a röhögéstől, ő ártatlan-komoly pillantással nézte az életet, szobatiszta áhitattal, gépies engedelmességgel. szomorú fapofája hozzátartozik a század arcképéhez. A szerelemben esetlen volt és korrekt; de ilyen esetben és korrekt volt akkor is, ha szalámit evett, ha Goethét olvasta, az élet minden helyzetében és változatában. Érdekes lenne tudni, mit csinál most a csendes házban, a cellában.

               Sztálin csak Chaplint szerette. Különösen a Diktátort. Ezt Hitler- imitációnak szánták, de bátran nevezhetnénk minden korabeli diktátor jellemzőjének.

               Sztálin is szerette volna - szórakozásból – mint egy luftballont, lábaival megpörgetni az egész világot. Figyelmen kívül hagyva, hogy hány millió ember pörög le a bolygóról e játszadozás következtében.

                Chaplin nem a bolondok házában kötött ki.

 

                                                      GICCSES VILÁGKRÍZIS

 

                 Az első világháború éveiben Európában, a legjobban vérző kontinensen, kivirágzik az operett. Ebben a Monarchia jár az élen. Bécs és Budapest. Miért maradt volna ki ebből a giccsáradatból éppen a legnagyobb emberveszteséget elszenvedő Magyarország.

                 Doberdo, Isonzó, a Keleti front, Przemisl, mint az őrült malom, darálja be az egészséges férfiak millióit. Pesten, az operettben arról dalolásznak közben: „Te rongyos élet, bolondos élet, miért tudsz olyan édes lenni, mint a méz?”

 

                                                                     +

 

               Ami közben a filmben lejátszódik, az a film világkrízise. Amerika, mint kívülálló, túletette a világot egy giccsel, ami édes volt és szirupos. Egy ideig, a méretekhez képest, egy rövid ideig tetszett is, de ami olyan mérhetetlen gyomorrontáshoz juttatta a tömegízlést, hogy a csömör automatikusan beállott.

                Hazánkban az ideológia derűs szolgálóleánya lesz. A diktatúra édeskés pirulája. Mágnás Miska a múlt nemességének humoros likvidálása, amely a valóságban hortobágyi kitelepítések formájában valósult meg.

                 Aztán jön a téeszerítés népszerűsítése Sós Imrével és Törőcsik Marival. A szereplők kitűnőek, de a téma mögött a valóság: elhagyott földek, öngyilkosságok, a családok széthullása és Sztálinváros építése. Ezt erősíti az Én és a nagyapám derűs, kedélyes filmvilága.

 

                                                                    +

 

                 Az újvilági hírverés soha nem ismert eszközökkel tört az európai lélek ellen, zsivajával megsüketítette a tömegek lelkét. Csak a kiválasztottaknak volt még valóságos hallásuk, a tömeg nem tudott többé válogatni.

                  Az írók nem tudtak többé elég hősiesen ellenállni a nagyvárosi, kispolgári tömegek olcsó ízlésének. Az elmúlt évtizedekben elhatalmasodott Európa és Amerika színpadain, sajtójában, irodalmában, filmszínházaiban az a felületes, néha nyegle, gyakran bárgyúan közönséges, tudatosan vagy tudatlanul olcsó szellemiség, pontosabban szellemtelenség, felületes hang, álműveltség, amelynek fertőzése átjárta a szellem minden területét.

                  Aki íróként a valóságot ábrázolta, annak az ÁVH kiverte a szemét. Fekete István: Zsellérek. Illyés és Németh László, mert a családját nem akarta éheztetni, a háború előtti szókimondó emberből Kádár János és Aczél György kebelbarátja lett. A példak száma meghatározhatatlan.

                 Akadtak makacs némberek, akik elhatározták, hogy a Rákosi-rendszernek nem szülnek egyetlen életet sem.

                 Mindjárt népszerűek lettek. Lásd Szabó Magdát és Nemes Nagy Ágnest! Így épített karriert magának egy egész nemzedék. Kivétel is akadt! Egy kezemen meg lehet számolni. Buda Feri köztük a legkülönb. Csengey Dénes halottja lett a mocskos rendszerváltásnak. A többiek minden szempontból MAGTALANOK. Különösen dühítő Juhász Ferenc szerepe.

                     Fodor András erről a széles értelmiségi rétegről részletes és fanyar hangulatú naplót írt: EZER ESTE FÜLEP LAJOSSAL

 

                                                                         +

 

             Európa nem a harctereken pusztul el, hanem a lelkekben. Ha a lelkeket nem tudjuk megtölteni új hivatásérzéssel, Európának nincs joga többé a vezető szerephez, melyet évezredeken át betöltött Ázsia és Amerika között. Elmerül a földrész végzetében.

               

                                                              A FEGYVERLETÉTEL

 

              Csónakon érkeznek a Missouri csatahajó fedélzetére a japán küldöttség tagjai, tiszta feketében, hogy aláírják a megadásról szóló történelmi jelentőségű dokumentumot. Ebben a szigetország megfogadja, hogy nem folytat tovább fegyveres ellenállást a szövetségesekkel szemben.

              A hatalmas építmény asztalánál ül a hivatalos küldöttség vezetője, és komótosan, ahogy egy politikus méltóságához illik, szemüveget igazít, egyik amerikai katona elébe forgatja a kissé félrecsúszott iratot, hiszen a tengerek felett mindig fúj a szél, ezért lobognak, és soha nem lógnak a felségjelnek számító nemzeti lobogók. Most különösen az amerikai, az angol, a francia és a szovjet, mert még Sztálin szelleme is itt kísért.

              Egy név, főleg, ha japán, leírása rövid ideig tart. De aztán a küldöttség más gyászruhás tisztségviselői is odasorakoznak, és mint a császár megbízott emberei, mindannyian hitelesítik a dokumentumot.

               Hirohito császár megbízásából Shigemitsu külügyminiszter és Yoshijiró Umezu vezérkari főnök. Mac Namara a szövetséges erők főparancsnoka, elegáns katonai zubbonyban szintén odalépked, és maga is leadja a névjegyét. Nimitz tengernagy, a hadiflotta parancsnoka is le tudja írni a nevét.

               Őket követik a szövetséges hatalmak magas rangú, de névtelen képviselői. A Szovjetunió részéről, és ezért külön is ki szokták emelni, egy viszonylag alacsony rangú katona teszi ezt: Derevjanko altábornagy.

               Mindez 1945.szeptember2-án történt, japán felségvizeken, Tokiótól látótávolságra. De sehol üdvözlő tömeg a parton, a tenger habjain még kimutatható a hirosimai és a nagaszaki bombarobbanás hamuesője. A teljesen megsemmisült 160 ezer ember szétporladt sejtjeinek levegőt mérgező füstje ott szálldos a Csendesnek mondott óceán felett, és a szél most is játszik még velük, mint a sárga bőrű Mindenható a lelkükkel.

              De jól tudja mindenki azon a csatahajón, hogy egy új világ kezdődik. Ennek ünnepélyességét hangsúlyozza hosszú ideig fogalmazott, de rövid beszédében a főparancsnok. Minden szava mögött milliók jaja és utolsó sóhaja adja a kíséretet.

               De mondja, és mondja, hogy új világ jön, egy boldog világ, amely a japánoknak is meghozza a hosszú vérontás jótékony következményeit. Ezután születnek meg majd ezerszámra a sugárfertőzött anyukáktól a kezek és lábak nélküli gyerekek, hogy emlékeztessenek ennek a háborúnak a dicsőséges végére.

              A bombákra, amelyeknek ledobása az emberi gonoszság tárgyiasult és az egész emberiséget megalázó rémtette volt. Ezután már többé nem lehet felemelt fejjel járni, csak lehajtott fejjel elgondolkodni, hogy egy bizonyos embertípus milyen nagyságú aljasságokra képes, ha időben nem fogja le az emberiség ezeknek a rémeknek az örökre vérmocskos kezeit.

               De korunk megköveteli, hogy minden egykori alkotónak jár a posztumusz Béke Nobel-díj.

 

                                                             MAC ARTHUROK

 

              „A szétáradó eszményeket és ideológiákat magukba foglaló eredményeket a viág csataterein döntötték el, és így ezek nem tárgyai a vitának. Inkább az a teendőnk – még mindig mind a győzteseknek, mind a legyőzötteknek -, hogy felemelkedjünk arra a magasabb méltóságra, amely egyedül válik javára a szent ügynek, amelyet szolgálni készülnek.”

               Manapság minden részén a világnak háborúkat csiholnak MacArthur utódai.

                                           

                                                                   TRUMAN

 

               „Ez a győzelem több mint fegyverletétel. Ez a szabadságnak a zsarnokság felett aratott győzelme. A szabadság nem tesz minden embert tökéletessé, minden társadalmat biztossá. De a szabadság több embernek biztosított rendes előrehaladást, boldogságot és tisztességet, mint bármely más kormányzati filozófia a történelem folyamán. Amerika a többi egyesült nemzettel együtt fel tudja építeni a béke világát igazságosra és igazságos bánásmódra alapozva.” / 1945-ben, a fegyverletétel után. /

              „Ma egy új világ küszöbén állunk. Minden tőlünk telhetőt meg kell tennünk, hogy olyan világ legyen, amelyben semmiféle faji, osztálybeli vagy hitbeli vak elfogultság többé ne ronthassa meg az ember lelkét.”

                                                                                                              1946. május 1.

                                                                                                   /Az ENSZ képviselői előtt. /

 

              Két békegalambot hallottunk turbékolni. Kár, hogy a Missouri csatahajó rövidesen bekapcsolódik a koreai háború hadműveleteibe. T. i. rövidesen elkezdődik egy manapság is tartó, és úgy tűnik, hogy végtelen időtartamú, folyamatos háborúsorozat, de atomfegyverek nélkül. Bár a szőrös karú, nagy fülű, sasorrú Lucifer soha nem aluszik!

              Vissza a XIX. század elejére!

 

                                         ANDREJ BOLKONSZKIJ A HÁBORÚRÓL

 

              „Ha hatalmamban lenne, én csak egyet tennék, nem ejtenék foglyokat. Minek azok a foglyok? Ez csak amolyan lovagiaskodás. A franciák szétdúlták a házamat, most mennek, hogy elpusztítsák Moszkvát. Bántottak és bántanak minden pillanatban. Ellenségei ők, és az én fogalmaim szerint gonosztevők. Ugyanígy gondolkozik Tyimohin és az egész hadsereg is. Halál rájuk! Ha ellenségeim, akkor nem lehetnek barátaim, akármit fecsegtek is ott Tilsitben.

               Pierre is felfedezte a hazafiságnak azt a lappangó / látens / hőjét – ahogy a fizikában mondják -, amely ott volt mindenkiben, akit csak látott; ez megvilágította előtte, hogy miért olyan nyugodtan, szinte könnyelműen készülnek a halálra.

                  -Nem szabad foglyokat ejteni – folytatta Andrej herceg. -Csakis ezzel változtathatnánk meg az egész háborút, csakis ezzel csökkenthetnénk kegyetlenségét. Hadijogról, lovagiasságról, békekövetségről, miegymásról magyaráznak nekünk, meg hogy kíméljük a szerencsétleneket. Ez mind badarság. Láttam én 1805-ben ezt a lovagiasságot, ezt a békekövetséget; minket is becsaptak, mi is becsaptuk őket.

                   Idegen házakat fosztogatnak, hamis bankókat bocsátanak ki, sőt ami a legrosszabb, legyilkolják a gyermekeimet, apámat – és akkor még hadijogról meg az ellenség iránt való nagylelkűségről beszélnek. Nem kell hadifoglyokat ejteni, hanem öldökölni és nekimenni a halálnak! Aki úgy jött rá erre, mint én, ugyanolyan szenvedések árán…

                   A háború nem holmi nyájaskodás, hanem a legocsmányabb dolog az életben, ezt nem szabad elfelejteni, és nem szabad háborúsdit játszani. Komolyan és szigorúan kell venni ezt a szörnyű szükségszerűséget. Ez a lényeg: félre kell dobni a hazugságot, ha háború, akkor legyen háború és nem holmi játék. Mert a háború a tétlen és könnyelmű emberek kedvelt mulatsága.

                    A katonai réteg áll a legnagyobb becsben. Pedig hát mi a háború, mi szükséges a sikerhez a hadászatban, milyenek a katonatársadalom erkölcsei?

                    A háború célja az öldöklés, a háború eszközei – a kémkedés, az árulás meg a felbújtás árulásra, a lakosság tönkretétele, kifosztása, vagy martalóckodás a hadsereg ellátása végett; hazugság, csalás, amit hadifortélynak neveznek; a katonai réteg erkölcsei – a szabadság teljes hiánya, azaz a fegyelem, a naplopás, a bárdolatlanság, a kegyetlenség, a kicsapongás, a dorbézolás.

                    És mindezek ellenére – ez a legfelső réteg, ezt mindenki tiszteli. A kínat kivéve minden császár egyenruhát visel, és annak, aki minél több embert öl meg, nagy kitűntetéseket adnak.

                    Összecsapnak, mint holnap is, hogy lemészárolják egymást, halomra öljenek, nyomorékká tegyenek tíz-meg tízezer embert, aztán meg majd hálaadó istentiszteleteket tartsanak, amiért olyan sok embert megöltek / még túlozzák is a számukat /, és világgá kürtölik a győzelmüket, abban a hiszemben, hogy minél több embert gyilkoltak halomra, annál dúsabb az érdemük.

                     Hát, hogy néz le rájuk odafentről az Isten, hogy hallgatja őket?! Hej, kedves lelkem, az utóbbi időben nagyon nehéznek érzem az életet. Látom, sokat kezdek tudni. Pedig nem jó az embernek ennie a jó és gonosz tudásának fájáról…De már nem tart sokáig!

                     Vajon látjuk-e még egymást vagy sem?”

 

 

                                                           NAPÓLEON

 

               A támadó sereg kelet felé iparkodik, eléri végső célját – Moszkvát. A fővárost elfoglalják; az orosz hadsereg nagyobb veszteségeket szenved, mint amilyet az ellenséges csapatok az előző háborúkban Austerlitztől Wagramig valaha is elszenvedtek. De ekkor váratlanul azok helyett a véletlenek helyett és zsenialitás, amit eddig a sikerek szakadatlan sorozatában oly következetesen elvezették őt kitűzött céljához, megjelenik a fordított véletlenek töménytelen sokasága.

               Kezdve a Borogyinónál kapott náthán a nagy hidegekig és a Moszkvát lángbaborító szikráig. A zsenialitás helyett pedig megjelenik a példátlan ostobaság és aljasság.

                 A támadó sereg megfutamodik, majd visszafordul, aztán ismét fut tovább, és most minden véletlen állandóan a kárára és nem a javára üt ki.

                 Végbemegy a keletről nyugatra való mozgás, amely feltűnően hasonlít a nyugatról keletre való előző mozgáshoz. A közbe eső népek ugyanúgy csatlakoznak a mozgáshoz; ugyanúgy látható az ingadozás az út derekán, és a célhoz közeledés arányában ugynúgy gyorsul a mozgás. Elérik Párizst, a végső célt.

                  A napóleoni kormányzat és hadsereg összeomlott. Magának Napóleonnak sincs többé semmi jelentősége; minden cselekedete siralmas és galád.; de ekkor megint megmagyarázhatatlan dolog történik.

                  A szövetségesek gyűlölik Napóleont, mert nyomorúságuk okát látják benne, az erejétől és hatalmától megfosztott, gazságokban és álnokságban leleplezett Napóleont olyannak kellene látniok, mint amilyennek tíz évvel ezelőtt és egyévvel később látták – törvényen kívüli rablónak.

                  De különös véletlen folytán ezt senki se látja. Szerepe még nem ért véget. Azt az embert, aki tíz évvel ezelőtt és egy évvel később törvényen kívüli rablónak tartották, elküldik egy franciaországtól kétnapi járásra fekvő szigetre, amelyet birtokul adnak neki. Testőrséget is adnak, és ki tudja, miért, még milliókat is fizetnek neki.

                                                                  

                                                                 

                                                                     I.SÁNDOR

 

                    „A népek áramlása lassanként visszaapad partjai közé. A nagy áramlás hullámai visszahömpölyögnek, és az elcsendesült tengeren körök keletkeznek, amelyeken diplomaták uszkálnak, azt képzelve, hogy ők csillapították le az árt.

                    De az elcsöndesült tenger hirtelen ismét háborogni kezd. Az az ember, aki pusztulásba vitte Franciaországot, megérkezett Franciaországba egymaga, összeesküvés nélkül, katonák nélkül. Bármelyik őr elfoghatná, de különös véletlen folytán nem fogja el senki, sőt mindenki ujjongva fogadja ezt az embert, akit egy nappal előbb még átkoztak, és egy hónap múlva megint átkozni fognak.

                    Erre az emberre még szükség van az utolsó összefoglaló felvonás igazolásához. A felvonás végetért. Az utolsó szerepet is eljátszották A színésznek le kell vetkeznie, le kell mosni  a kenőcsöt és a fekete meg piros festéket – többé már nincs rá szükség.

                    Néhány év azzal telik el, hogy az ember magányában, szánalmas komédiát játszik önmaga előtt, kicsinyesen ármánykodik és hazudozik, igyekszik igazolni cselekedeteit, holott erre az igazolásra már nincs szükség.; megmutaqtja a világnak, mi volt az, amit az emberek erőnek tartottak, amikor egy láthatatlan kéz vezette őket.

                    A rendező, miután befejezte a dráma előadását, és levetkőztette a színészt, megmutatta nekünk.

                     -Ide nézzetek, miben hittetek! Itt van! Látjátok moswt már, hogy nem ő, hanem én mozgattalak benneteket?

                     De a mozgás erejétől elvakult emberek sokáig nem értették ezt. Még nagyobb következetességet és szükségszerűséget tár elénk I. Sándornak, annak a személynek az élete, aki keletről való ellenáramlat élén állt.

                     Mire volt szüksége annak az embernek, aki a többieket háttérbe szorítva, élére állhat a keletről nyugatra való áramlásnak?

                     Igazságérzésre volt szüksége, érdeklődésre Európa ügyei iránt, de csak távoli érdeklődésre, amelyet nem homályosítanak el sekélyes érdekek.; arra van szüksége, hogy kiemelkedő erkölcsi magasságban álljon társai, az akkori uralkodók felett. Szerény és vonzó egyéniségre van szüksége, meg arra, hogy személyes sérelmet érezzen Napóleonnal szemben. I. Sándorban mindez megvan; mindezt rengeteg, úgynevezett véletlen készítette elő, egész élete során: a nevelése, a liberális kezdeményezések, az őt körülvevő tanácsadók, Austerlitz, Tilsit, Erfurt.

                     A nemzeti háború idején ez a személy nem szerepel, mert nincs rá szükség. De mihelyt jelentkezik az általános európai háború szükségessége, ez a személy a kellő pillanatban megjelenik a helyén, egyesíti az európai népeket, és célhoz vezeti őket.

                    A célt elérték. Az 1815 - ös háború után Sándor a lehető legnagyobb emberi hatalom csúcsán áll. Hogyan használja fel?

                    I.Sándor, Európa békeszerzője, az az ember, aki ifjú korától fogva csakis népeinek javára törekedett, aki elsőnek kezdeményezte reformok bevezetését hazájában, most, amikor látszólag a legnagyobb hatalommal, ennél fogva azzal a lehetőséggel rendelkezik, hogy boldoggá tegye népeit. Akkor, amikor Napóleon a száműzetésben gyermekes és hazug terveket szövöget arról, hogyan boldogítani az emberiséget, ha hatalma volna.

                    I. Sándor teljesítve hivatását, és magán érezve az Isten kezét, egyszerre elismeri állítólagos hatalmának jelentéktelenségét, elfordul tőle, átadja olyan embereknek, akiket megvet, és akik méltók a megvetésre, és csupán annyit mond:

                    „Nem magunkért, nem magunkért, hanem a Te nevedért!”

                    Én is csak ember vagyok, mint ti. Hagyjatok engem élni, mint embert, hadd törődjek a magam lelkével és az Istennel.”

                 

 

                                                                    LÉLEK

 

              Bevallom gyöngeségemet, hogy nekem a telefonom hangja a tündéri csöngettyű. Olyan andalító, mint a karácsonyfát leső gyermekeknek az angyal ezüst csengettyűje Valahányszor hallom, friss és ifjú reménység ébredez szívemben. Lehet, hogy épp az az ember jelentkezik nálam, akit egy életen át vártam, talán az egyetlen, az igazi, aki a jó hírt hozza, az eüangeliont.

              Csak elámulok, milyen hatást tett egy odavetett szavam, amelyet évekkel ezelőtt ejtettem el valahol. Azóta e tudtom nélkül csírázott, növekedett, bokrosodott másokban, míg én egyebütt jártam, és egyébbel foglalkoztam, mintegy testi jelenlétemet és testi figyelmemet pótolva számukra. Aztán találkozom emberekkel, akik a gyöngédség megható pillanataiban elárulják, hogy hordozták, dajkálták ifjúkoruk óta egy-két verssoromat, egy-két mondatomat életük különböző korszakaiban, a kórházi ágyon vagy a hadifogság fagyos,  sötét éjszakáin, vissza-visszaidézve azt, amit valamikor ébren álmodtam, vele együtt pedig engem, magamat is.

              Nem a büszkeség fog el ilyenkor, kicsiny vagy nagy, de bizonyára vitatható képességem miatt, hanem az alázat a mesterségem, a lelki kitárulkozás és közlés hivatása iránt, melyet, amióta eszemet tudom, ösztönösen, bár a megszokás természetességével gyakorlok. A megismerés e pillanataiban hirtelen rés nyílik, melyen át betekintek munkám mivoltába. Van-e ennél gazdagabban fizető, csodálatosabb tevékenység? Ha áldoztam érette egyet-mást, talán sokat is, nem busás jutalom-e az, hogy csak egyetlen ember is, aki önálló és öncélú, mint én, magába fogadott? Nem érdemes-e ezért még többről is lemondanom, akár az életemről is? Valami mámor lesz úrrá rajtam, azt érzem, hogy testünk zárt, a bőr takarója szigorúan elhatárolja, hogy meddig tart az egyik egyéniség és hol kezdődik a másik, de a szellemnek nincsenek határai, egymásba olvadunk, egymásba és egymás által lélegzünk, dobogunk és a lélek végtelenségében, mintha kölcsönadnók egymásnak a tüdőnket és a szívünket.

              Honnan tudja azt egy kölyökkutya, hogy szidom vagy dicsérem? Hangom nem mennydörgő, mikor szidom, és nem becéző, amikor dicsérem. Sőt céltudatosan kísérletezem vele, s halkan, suttogva szidom, harsogva, bömbölve dicsérem, tagjáték és arckifejezés nélkül. Mégis mindhármat hibátlanul megérti. Az előbbire lesunyja a szemét, a sarokba kotródik, az utóbbira pedig csóválgatja a farkát, és vihog a kedves pofájával. Mindössze öt hónapja él a föld hátán. Senki se közölhette vele, ezeknek az árnyalatoknak jelentőségét és léptékét, a szidás már neki is: korbács, a dicséret pedig már neki is: simogatás, egyszóval: érzéki valóság. Úgy látszik, a hangnak nemcsak az emberek között van forgóértéke.     Általánosabb a hatás, kiterjed az állatvilágra is. Minden lelkes teremtmény egyaránt fölismeri s elfogadja, mint egy tágabb értelemben vett nemzetközi, rejtélyes váltópénzt.

                                                                                                  Kosztolányi Dezső

 

               Ez már a XX. század, amikor újra Moszkva bevétele a cél!

 

                                                             MALAPARTE            

 

             „Egy napon a németek elkezdték irtani a kutyákat. Eleinte azt hittem, hogy veszett kutyákat láttak valahol, von Schobert tábornok ezért adott rá parancsot, de aztán rájöttem, hogy valami más van a dolog mögött. Alig tettük be lábunkat egy faluba, még a zsidóvadászat előtt, kutyavadászatot rendeztek.

              SS-csoportok meg Panzerschützék rohangásztak az utcákon, lövöldöztek géppisztollyal azokra, a nyomorult, sárgásszürke szőrű, piros szemű, görbe lábú korcsokra, hajigálták feléjük a kézigránátokat, hajszolták ki őket a veteményeskertekből, a sövények mögül, dühödten kergették őket a mezőkön.

              A nyomorult állatok bemenekültek az erdőkbe, lekushadtak az árkok mélyén, a gödrök alján, a kertek léckerítése mögé bújtak, vagy a házakban kerestek menedéket, behúzódtak a szobák sarkába, a parasztok vackaira, a kemencék mögé, a lócák alá. A németek utánuk, kiverték a rejtekhelyükről, s puskatussal agyonütötték őket.

              A legdühösebben a páncéllövészek vetették rájuk magukat. Az ember azt hihette, hogy személyes leszámolnivalójuk van azokkal a nyomorult állatokkal. Meg is kérdeztem tőlük: „De hát miért?” Elsötétült a tekintetük, s azt felelték kurtán, hogy azt „kérdezze meg a kutyáktól”, és hátat fordítottak. Érződött, hogy valami: Az, hogy rettenetes és titokzatos dologtól félnek, hogy félnek a kutyáktól.

              A harckocsik, nyomukban a rohamcsapatokkal, mélyen behatoltak már a síkságba. Az első puskalövések után mélységes csend borult a tarlók tarkította térségre, melyet itt-ott még az őszi fagyette fű borított: úgy tűnt, mintha az oroszok elhagyták volna a harcmezőt, s áthúzódtak volna a folyó túlsó partjára; nagy madarak csapatai röppentek föl olykor-olykor az akácosokból, verébszerű szürke kis madarak rajai csaptak fel trillázva a rétekről, s szárnyuk villogása beleveszett a kelő nap tüzébe. Amikor hirtelen az egyik távoli erdőből néhány kis, fekete pont bukkant ki, majd egyre több és több, gyorsan mozogtak, el-eltűntek a bozótosokban, mind közelebb tünedeztek fel, gyorsan futottak a német Panzerek felé.

              - Die Hunde! Die Hunde! A kutyák! A kutyák! – kiabáltak körülöttünk riadtan a német katonák. Vidám és vad ugatást hozott felénk a szél, egy rókát üldöző kutya ugatását.

              A kutyák váratlan támadása láttán a Panzerek ide-oda kezdtek cikázni, s vadul lövöldöztek. A tankok mögött haladó rohamcsapatok tétován megtorpantak, majd szétszóródtak, fejvesztetten rohangáltak fel – alá a síkon. Halk, tiszta géppuskaropogás hallatszott, mintha valaki üveget csengetne; a falka ugatás belemart a motorok mérges morgásába, fel-felhangzott néhány gyenge hang, amit a szél belefojtott a fű terjengős susogásába. „Die Hunde! Die Hunde!” S egyszerre csak robbanás tompa döreje ért hozzánk, majd egymás után több, és láttuk, hogy két, három, öt Panzer a levegőbe repül, s acéllemezek villognak a fölcsapó, föld-szökőkutakban.

               - Ó, ezek a kutyák! – simított végig az arcán von Schobert tábornok.

 „Páncélelhárító kutyák” voltak, amelyeket arra idomítottak be az oroszok, hogy a páncélkocsik hasa alatt keressék élelmüket. S mikor támadásra vártak, egy-két napig éheztették őket, s alighogy a német Panzerek kibukkantak az erdőkből, és legyezőszerűen szétnyitód a síkságon, „posol! posol! eredj! eredj!” -  kiáltották az orosz katonák, s ráengedték a kiéhezett falkát a páncélosokra: s a kutyák – hátukon kis zsákban nagy erejű robbanóanyag, rajta az érintkezést szolgáló acélantenna, akár valami kis rádióantenna – falánkan és gyorsan nekiszaladtak a harckocsiknak, élelmet keresni bebújtak a hasuk alá, s a levegőbe röpítették őket. „Die Hunde! Die Hunde!” – kiabálták körülöttünk a katonák. Halálsápadtan, vértelen ajkán szomorú mosollyal, von Schobert tábornok végig simított az arcán, és így szólt:

            - Miért? Miért? A kutyák is?

              Hát ezért lettek napról napra vadabbak a német katonák, ezért vadásztak könyörtelen dühvel a kutyákra. A vén kozákok meg nevettek, és a térdüket csapkodták: „Bednij szobáki! Szegény kutyák!”

              És én ezt egy reggel ezt mondtam a melitapoli Sonderführernek

               - Ha már mindet kiirtották, és Oroszországban egyetlen kutya sem lesz, akkor az orosz fiúk vetik alá majd magukat a harckocsijaik hasa alá.

      - Egyre megy – felelte -, ez is, az is kutyafajzat.

       És távoztában, mély megvetésének jeléül, nagyot köpött.

               - I like Russian dogs – szólt Westman -, they ought to be fathers of the brave Russien boys.

 

                                                                    OROSZOK

 

              Áruld el, mivel játszol, és megmondom, hogy ki vagy. Hallom például. hogy az üres idődben szervezkedel, egyesületeket, egyleteket alapítasz, ennél fogva megállapítom, hogy csak német lehetsz. Ha a napfényben lustálkodsz és dalolgatsz, akkor olasz vagy, akkor angol, ha a tested játékkal edzed, és lelked szesszel locsolgatod, ha pedig a beszéd gyönyörének adod át magad, s úgy csipegeted a társalgás édes szavait, mint datolyát a gyümölcstálról, akkor föltétlenül francia vagy.

              Minden népnek megvan a maga változtathatatlan ősgyermek jellege.

              Most egy orosz barátom azt hozza hírül, hogy menekült társai az ügyvédi kamarában újra lepörgették annak a Nyehljudov Ivanovics Dimitrij hercegnek és annak a Maszlova Katyerinának esetét, akit gróf Tolsztoj talált ki, kizárólag a Feltámadás című regény céljára. Mindez nem volt akadálya annak, hogy a merőben koholt pörben a bírói tisztet ne vállalják a moszkvai, kijevi és tifliszi legfelsőbb bíróságok volt elnökei. Az esküdtséget Kuprin, az író, Aljekin, a sakkbajnok és Csehov, a költő színészfia, s a női főszerep alakítását Barnovszkaja, a moszkvai Művész Színház tagja. A vallomások, vád és védőbeszédek elhangzása után az esküdtbíróság a hallgatóság dörgő tapsai közben egyhangúlag fölmentette a méltatlanul meghurcolt Katyuskát, akinek eddig az élet s az életet tükröző regény nem adott igazat.

              Micsoda nép ez, mely az álmot valóságnak tekinti, az igazságtalanságot még képzeletben se tűri? Az ő szenvedélye – úgy látszik – a költészet és az erkölcs, mely még bujdosó korában is ilyen valószínűtlen pörújításra, ilyen titáni társasjátékra ihleti.

 

                                                     

 

 

                                                   A FÉLMŰVELTEK URALMA

 

              „Rousseau, Voltaire, Helvetius, Boulanger, Diderot doktrínáinak egyvelegéből valami tésztaféle dagadt, melyet a hétköznapi ember nem tudott megemészteni, s megfeküdte a gyomrát.

              A régi elveket kinevették, cserbenhagyták, s megtagadták. De ennyivel nem érték be: egy csomó szélkakas ráduplázott a szabad szellemekre s bölcsészetüket ateizmussá és szabadossággá hamisította.

              A filozófizmus, a rosszul olvasott, rosszul értelmezett, rosszul emésztett könyveknek köszöni eredetét. Ez az igazságok sorsa, ha egy süket nemzedék a maga színvonalára ráncigálja őket. Lequinio, Babeuf, Antonelle filozófusnak képzelte magát.

               A tudatlanság nemzi a barbárságot, de a félműveltség rosszabb; ez egy csomó tévhitet fecskendez a politika vénáiba, s az emberiség nevében az emberiséggel rengeteg rosszat cselekszik. Előbb felforgatni mindent, majd megszerkeszteni a felfordulás teológiáját: ez volt politikai vezérlő elvük.”

 

                                                                NYILATKOZAT

 

              Megkérdezték, hogy mi a véleményem, egy pör hőséről, aki hónapokig állt az érdeklődés középpontjában. Kitértem a nyilatkozat elől. Magamban pedig ezt gondoltam:

                 - Nincs butább önhittség, mint az, hogy a nagy tragédiák szereplőiről vagy áldozatairól, akiket egy gyilkosság vagy szerencsétlenség vetett elénk, többet, tartalmasabbat mondhatunk, mint hétköznapi ismerőseinkről. Valami fönnhéjázó káprázat elhiteti velünk, hogy őket, akiket rendkívüli tettük és végzetük éles fénycsóvájában pillantunk meg, ismerjük. Ez tévedés. Csak annyi bizonyos, hogy róluk való véleményünk legalább látszólag „merész” lehet, de csak azért, mert nem ismerjük őket. Azt tapasztaltam, hogy azokról van egyvonalú, éles ítéletünk, akiket nem ismerünk.

               Rokonainkról, akiket naponta látunk, a barátainkról, akikkel naponta együtt vagyunk, legközelebbi hozzátartozóinkról, akiket önkéntelenül és állandóan tanulmányozunk, nincs ilyen ítéletünk, véleményünk vagy állásfoglalásunk. Ez olyan bonyolult, összetett, elmosódó, mint maga az élet. Nem fejezhető ki pár élesre köszörült mondatban, csak több kötetben. Többnyire olyanféle általánosság ez, hogy az illető pont olyan, amilyen, és nem másmilyen. Mennél jobban megismerünk egy embert, annál kevésbé tudunk beszélni – elvontan – lelkialkatáról. Legföllebb arra vállalkozhatunk, hogy leírjuk őt, mint valami természeti jelenséget. Akiket igazán ismerünk, azokról okosan úgyszólván csak hallgatni tudunk.

               A Szovjetuniónak vége, de betör a Nyugat.

 

                                                     PUTYIN ÉS A JEHOVA TANÚI

 

              Éppen most olvasom az interneten, hogy Oroszországban, a putyini bűnök egyike, hogy Taganrogban bíróság elé állították az illető kisegyház, amelyik mögött hatalmas külföldi pénzek vannak, nyolcvan tagját. Nagyon helyesen.

              Ma már, figyelve a történelmi folyamatot, minden új társadalmi csoport, amelyik kiválik a közösségéből, eleve ideológiai, politikai ellenfele lesz az egyetemes katolikus vagy ortodox egyháznak.

              Putyin tehát meg akarja akadályozni, hogy az éppen csak talpra állított, nagy hagyományú és hatású évezredes egyházi egységet Nyugatról fizetett felforgatók szétverjék. A demokrácia hazug jelszavával.

              Valamikor VII. Gergely pápának volt egy álma az egyetemes katolikus egyházzal, később az ortodoxiával Dosztojevszkijnek is, hogy egyetlen, minden civilizált országot átfogó, és erkölcsileg kézben tartó szervezetekké váljanak.

              Amikor manapság eszembe jut Illyés Gyula verse: A reformáció genfi emlékműve előtt. Rögtön rávágom, hát itt kezdődött a mai világunk szétforgácsolása. Ennek az emlékműnek a főalakjai között a mi Bocskai Istvánunk is ott van. de a költő felsorolásában, mint a hagyományos emberi viszonyokat felrúgó hőst, Karenina Annát is emlegeti.

              Mekkora erkölcsi kárt okozott az anglikán egyház kiválása. A cromwelli forradalom idején teljesen új egyházi irányzatok jöttek létre, amire végleg feltette a pokoli tornyot, a francia forradalom totális egyházellenessége, antiklerikalizmusa.

               Most a katolikus vallást próbálják szétverni. Iszlám vallás bevetésével, de ez nehezebben megy, és még több pénzbe kerül. A felbujtók most is ugyanazok, mint a katolikus egyház elleni harcban a felvilágosodás idején. Ez azonban egész Európára kiterjed, és fölér egy harakirivel.

              Mindegyik kizárólagosságra tör, ezért a többi rögtön ellenfele lesz. Gondoljunk csak a harmincéves vallásháborúra, és a többi ilyen típusú összecsapásra. Ezért volt helyes Pázmány politikája. Jó, vitatkozzunk teológiai kérdésekről, de a haza jövőjét kockáztató politikai kérdésekben teljes egységnek kellene lennie. Ma nem is a politikai pártok, hanem a média csinálja a politikát. Leépít pártokat, és népszerűsíti az ostoba politikusokat.

              A médiát féken kell tartani!

 

                                                                 PÁZMÁNY PÉTER

                                                                           

              De nekünk, a Krisztus juhainak oltalmára rendelt személyeknek, nem a bőrünkben van az igazság, hanem a lelkünkben. Azért nekünk az igazság mellett ki kell szállanunk: az Istenért bajt kell állanunk; s a báránybőrbe öltözött farkasok ellen vitézkednünk kell…azért én is itt állok előttetek, elmondom szívem szerint s tudományom szerint, hogy s miként kell gondolkozni ezekről a fene dolgokról.

              Nem fogok új dolgokat koholni és újakat mondani. A pók új hálót sző a maga béliből, de a pókháló nem jobb a lépes méznél, pedig a méh virágról virágra száll, úgy szedegeti mézét. Azon igyekszem, hogy megmutassam az atyák és tudósok és a könyvek, hogy vélekednek ezekről a dolgokról, mert csak így szeghetjük nyakát a gonoszoknak.

              Mi az Istendolgában senkinek nem kedvezhetünk. S inkább elviseljük az emberek haragját s gyűlöletét, mint az Istenét.

              A pártos tanítók írásaiban oly éktelen és képtelen kábaságok vannak, hogy ha ezeket szememmel nem olvastam volna a maguk könyveiben, soha el nem hittem volna, hogy egyes józan ember ilyet csak ki is gondolhat. Amiket mondani fogok, azt én nem az ujjamból szoptam, hanem Luther, Calvinus és a többiek tulajdon könyveiből vettem.

              Nincs idő sok beszédre – mondta a prépost -, nincs is szükség bizonyítani azt, hogy nyitva van az ajtó, mikor az úristen nyitotta ki mindenkinek a szeme előtt. Azt akarom nektek megmutatni, hogy törték s kik törték össze ezt a világot.

              Tanúbizonyságul hívom az Isten minden emberét, hogy a római pápák hány eretneket égettek meg tévedésükért? Tízet sem ölettek meg Luther felállása előtt. De a Calvinisták csak az egy francúz országban, csak egy esztendőben, 1562-ben, negyvenkétezer egyházi személyt ölének meg.

              És tíz esztendő alatt nagy dühösséggel hadakozván az ő királyok ellen a kálvinistaság nak kiterjesztéséért hússzor való százezer embernél többet levágának.

               Kilencszáz ispotált, kétezer klastromot, húszezer templomot felkóborlának, megégetének, elpusztítának.  

               Angliában a köznépnek számlálhatatlan sokaságán kívül egy cardinált, három érseket, tizennyolc püspököt, egy apárurat, négy priort, négy egész Conventet, tizenhárom decánt, tizennégy esperest, hatvan kanonokot, háromszázötven papot, ötven theológiae doktort, kilenc orvostudort, egy királynéasszonyt, nyolc grófot, tíz zászlósurat, huszonnyolc nagyságos urat, négyszáz nemesembert, s számlálhatatlanul sok köznépet. A northumberlandi grófnéval együtt száz asszonyt lenyakazának, hogy könnyebben fészket verhessen a calvinista tudomány.

                De ne menjünk messze, szemünkkel is jól látjuk, hogy karddal verik a hitet az atyafiak. Mert az más vérének ontásával könnyebben vélik elérni a haladást. S ha arra jut a dolog, hogy fegyverrel nem akadályozhatják magukat, olyankor senki mártíromságra nem hajlandó menni köztük: egy hónap alatt egy egész tartomány kész áttérni más hitre.

                Csak amióta én élek, hányszor változott Saxoniában a hit. III. Krisztián herceg kálvinistává lett, s kiűzte, nem a katolikusokat, de a lutherista papokat s mind az egész tartományt kálvinistává tette. Mikor jött Frigyes Vilmos, s egy nap alatt kiűzte a reformáltakat, s vérontás nélkül lutheristává lett az egész tartomány.

              Ebből lehet látni, hogy nincs olyan ereje ezeknek a mai sovány vallásoknak, mint volt a régieknek, a keresztyén hitnek, amely mártírok ezreit adta.

              A mi országunkban hadaknak s belső háborúságoknak idején csúsza – másza be a lutheristaság. Végre sok vérontás, országpusztítás s keresztyén vérhullás után az erősítette meg, hogy pogány kézre adták magukat, s török, tatár fegyverek s a pogánynál pogányabb hajdúk dúlása csinált szabadosságot a Lutherista, Calvinista, visszakeresztelő, Szt. Háromságtagadó, szombatos, zsidó s minden egyébféle tévelygéseknek. S még azzal dicsekednek, hogy török-tatár karja védelmezi az Evangéliumot!

             Hol van ennél nagyobb gyalázat! Ki látta, hogy az ördög gyarapítsa és terjessze az Evangéliumot? Ki hitte volna, hogy az oly gyenge, hogy a török kardjára van szüksége Istennek. S ha kardra van szüksége, nem talál mást a keresztyén vért szopó nemzetnél?

              Nem akarta az Isten, hogy Dávid király építse fel a templomot, mert sok vért ontott vala! És most úgy megerőtlenedett az Isten, hogy az ártatlan vérben telhetetlen világ tolvajainak kell az Evangélium szabadságát felállítani?

              A mi országunkban Lajos király veszése után, mikor a királyválasztásban az ország megbomlott, s a királyok mindenben kedveztek az uraknak. Akkor a főurak elfoglalták a püspökségeket, Prinyi Péter az egrit, Török Bálint a nyitrait foglalta magának. A váradit Czibak Imre, az erdélyit Bodó Ferenc, és így püspökök nem levén, becsúszott az újság, mint a bojtorján ragadós. Petrovith Péter kálvinista lett, Munkács várában, megcsalta Kálmáncsi Márton, a sánta, de megfizetett nekik az Isten. Mert Prinyit, akit lutheristává tett Sztárai, megfogatta Ferdinánd király, s öt esztendeig tartó rabságban, ott is halt el Bécsben, Petrovith pedig, mikor a kereszteket rontotta, egy kereszt ráesett s agyoncsapta.

              Ezeket az ördögöket tartjátok a kebleteken, ezeknek engeditek rontani a magyar hazát. És ezek a veszekedő, ordító pásztorok, akik meghazudtolják s erősen pofázzák egymást, mert le kell vonni az álorcát, hogy a kendőzéssel bemázolt rútságuk napfényre jöjjön; akik egymást hazugoknak és kerítőknek és ringyóknak nevezik. Akik azt mondják egymásról, egy szava nem igaz a másiknak, akik, elő nem lehet számlálni, mennyi utálatos szitkokkal tetézett könyveket írnak egymás ellen, a lutheristák a kálvinistákra s a kálvinisták a lutheristákra. Szamárnyi szamároknak és tisztátalan latroknak, eszefordult tévelygőknek s több utálatos gazságoknak nevezik egymást. Ezek az emberek tegyenek itt nekönk igazságot s tanítsanak minket emberségre? Ezeknek a kezébe szakadjon az ország legszebb része, a szerencsétlen Erdély egy hitetlen kálvinista szolgája legyen? Ezt akarjátok?

              Vagy azt akarjátok, hogy a mi vérünk s a mi religiónknak idvössége és szépsége legyen és virágozzon szűz Mária boldogságos legszebb tartományán? Akkor emeljétek fel a kezeteket s esküdjetek!

 

                     Részlet Móricz Zsigmond A nagy fejedelem című regényéből / Erdély /

      

     .

                                                                  SZEPTEMBER

 

 

              Lehunyom szemem és kisfiúnak látom magam, iskoláskönyvekkel és kacsafark módjára göndörödő hajjal, az Ezeregyéjszaka meséivel és gyermekszerelemmel.

              Csak a tükörbe ne nézzél szeptemberben, csak az ősz hajadra ne gondolj, teríts fehér kendőt az arcodra, amelyekkel a felnőtt embereknek kötik be a szemét. Szorítsd össze a szíved labdáját, hogy a mai kínok, alattomos és nyílt bánatok kifacsarodjanak belőle, s ott találod a régi kisfiút, az iskolaudvar lehulló hársfalevelei vannak a vállán, szentmisére szólító csengő –bongó harangok hangjai a fülében, régi várkastély felett álmodozó alkonyati pír az ábrándjaiban. Fájdalommentes, tiszta reggelek és csodálatos enyhe esték. Szalad a kisfiú az iskolába, hűségesen kopognak a csizmácskái a girbe-gurba kövezeten, megemelinti a sapkáját az életnek, papoknak, templomoknak, boldogságos hiteknek, messzi múlt időknek és tündérinek ígérkező jövendőnek.

              Mit tudja a fiúcska, hogy amerre szalad, ott elvégződnek a gyermekkori rétek, a kisváros mécsvilágos végső házikója után a reménytelen, sötét országút ásít rá, vad madarak vijjognak a beláthatatlan éjszakában, és hörgő segélykiáltásokat sodor felé a szél a távolból: arra van az élet. A kis lábak oly szorgalmatosan kopognak előre, mint az óra fáradhatatlan ketyegése. A napok űzik egymást, mint a szitakötők, a gyermekkor andalogva suhan el, mint a jó szagú szél az erdőn. A tekintélyes nagy tornyokból kis épületek lesznek. Nagy hasú polgárok eltörpülnek, az esti lámpás fényében fehérlő árnyékok láthatók, az élet felemelkedik, mint egy szörnyeteg a láthatáron, vagy cincogva menekül, mint a patkány. A gyermekkor elvált tőlünk. Álomhintő kísérőnk elmaradt az országúton, jeges szél fúj, a Rókus kórház szagával telik meg a napunk.

              Mikor én gyerek voltam, még boldogok voltak a gyermekek Magyarországon, Anyjuk volt, apjuk volt. Kis csizmájuk s olcsó iskoláskönyvük volt. Bőven volt a kenyér és az ábrándozás. Bibliából jött a tanítónk, Kánaánból az ebédünk, a mesevilágból az elgondolkozásunk.

              De mit érez napjainkban a gyermek?

              Őrültek világában kapaszkodik az élet fájához a kis falevél, és egy messzi korban riadtan, rettenve gondol vissza gyermekkorára.

              A mai gyermekektől elvették az emberek a gyermekkor boldogságát.

                                                                          Krúdy Gyula, Déli Hírlap, 1918. szeptember 1.

 

              Mert mi is történt a második világháború után Magyarországon?

 

 

                                                       AZ ÁVH VEZETŐI

 

              Péter Gábor / Eisenberger Benjámin / letartóztatása összhangban állt Rákosinak az MDP 1953. február 19-i ülésen elmondott beszédével, amelyben kirohanást intézett a cionista árulás ellen. „Most a Péter-ügy felgöngyölítésével kapcsolatban kiderült, hogy Péter Gábor körül, azon kívül, hogy rendőrspiclik voltak – ezeknek a rendőrspicliknek a túlnyomó többsége cionista volt, vagy aktív nyilas, Gestapó – ember, és ezek az emberek már 1945 előtt Horthynál vagy a Gestapónál dolgoztak. Péterék egyik kártevő munkája abban merült ki, hogy elrejtették azokat a bizonyítékokat, amik a magyar cionistáknak a kémtevékenységére vonatkoztak, és amelyeket, ha eddig ismertük volna, akkor előbb tudtuk volna őket leleplezni.”

              Csakhogy március 5-én meghalt Rákosi tanítómestere, Sztálin. Vele együtt sírba szállt az anticionista láz is. Hruscsov és köre kiiktatta a hatalomból L. P. Beriját, a minisztertanács első elnökhelyettesét és belügyminisztert, a Sztálin-éra utolsó szakaszának törvénytelenségek egész sorát elkövető., rendkívül befolyásos politikusát. Aki szintén zsidó származású, a Szovjetunióban „nemzetiségi” volt. Azt állították, hogy „Berija és bandája” felelős elsősorban felelős elsősorban az elmúlt évtizedek véres belső terrorjáért.

              / Megjegyzem: Károli Gáspár bibliafordításában is feltűnik a névrokona-vérrokona: „Megvénhedék pedig Dávid, és mikor igen koros volna, királlyá tevé az ő fiát, Salamont Izrael fölött…A gersoniták között találjuk Simhi fiait. Közöttük BÉRIÁT. Krónika I. könyve, 23. rész / 

              Az újabb szovjet minta Rákosinak sem volt ellenére. Egyik rokona, a reaktivált BM vezérőrnagy, miniszterhelyettes, Dékán István az ő utasítására 1953 májusára kidolgozott egy új koncepciót Péter Gábor ügyében: a törvénytelenségekért „Péter Gábor és bandája” viseli a felelősséget. Rákosi ezt követően, június 27-én az MDP KV ülésén kénytelen-kelletlen önbírálatot gyakorolt:

               „Én vezettem az Államvédelmi Hatóságot. Ezzel kapcsolatban beleavatkoztam az ügyek vitelébe, beleszóltam abba, hogy kit tartóztassanak le, kit bántalmazzanak, kit hogyan ítéljenek el. E törvénytelen és helytelen beavatkozásomból súlyos hibák és tévedések származtak, melyek kivizsgálása és felszámolása most van folyamatban. E beavatkozásom megnehezítette az igazság felderítését, megkönnyítette az önkényeskedést, a törvényszegést.”

                A Moszkvából fújó új szelek az előző években háttérbe szorított Nagy Imrét repítették az ez év júliusában újjáalakuló kormány élére.

                Szomorú megjegyzés: Százak haláláért, ezrek törvénytelen megkínzásáért, a nép gazdasági és erkölcsi tönkretételéért felelős „politikusok” egész hada uralta az országot. Szinte mindegyiket, Nagy Imrét is beszámítva, kivétel nélkül fel kellett volna akasztani. Péter Gábor – Eisenberger Benjamin - Rákosi Mátyás – Rosenfeld Mátyás - Farkas Mihály - Lőwy Herman, Gerő Ernő – Singer Ernő – Apró Antal – Klein Antal.  Vég nélkül lehetne sorolni a bűnösöket, mind kötelet érdemeltek volna.

              És ma már olyan nehéz belegondolni, hogy Magyarországon volt egy olyan uralkodó garnitúra, amely a magyarság ellen minden fegyveres erőt és törvénytelenséget gátlás nélkül alkalmazhatott. Tipikus zsidó módszerekkel és bosszúvággyal.

              Erre Moszkvából hallgatólagos felhatalmazást kaptak, és a nyugati „haladó értelmiség” pedig tudomásul vette. Bauer, a körmös, és még vagy néhány ezren. Ezek ördögök voltak és nem emberek, mint a keresztény emberek számára a tatárok: Csak ezt „zsidójárásnak” kell neveznünk!

              Könnyű volt, nyugati politikai támogatással, kirobbantani ötvenhatot, és hosszú időnek kell eltelnie, mire a Szakasits - és Apró - féle hazaáruló csemeték is eltűnnek végre a politikánk színpadáról. Adja Isten, hogy még az én életemben megtörténjen!

 

              Mi a helyzet a nagyvilágban?

 

                                                              DON QUIJOTE

 

              Állítólag az első világirodalmi termés, amelynek komoly értéke van. Én azonban halálosan untam a lovag ismétlődő kalandjait. Mindig ráfogta valami szemben jövő csoportosulásra, hogy kóbor lovagok, a rossz szellem csak elvarázsolta őket, és neki most kutya kötelessége szembe szállni velük.

              Ma az USA a Don Quijote és fegyverhordozója Izrael. Ha rámutat egy emberi közösségre, mondjuk Irakra, és ráfogja, hogy valamilyen pusztító fegyver birtokosa, minden nemzetközi felhatalmazás nélkül, a legmodernebb fegyverekkel elpusztítja az országot, amint legutóbb hallottam, elsősorban a teljes keresztény közösséget.

              A lakosságot tehát lemészárolják. Aztán kiderül, miután a múzeumaikat is kifosztották, hogy tévedés volt az egész, mert sem pusztító szándék, sem létező veszélyes fegyverei nem voltak. Csak értékes olajkútjai, és halottai felmérhetetlen számban.

             Sancho Panzanak valóban a fegyverhordozó szerepe jutott, valamint az, hogy a világ minden napilapjában eladja, és szimpatikus, sőt jogosszínben tüntesse fel az aljas akciót.

              Mostanában sorra vették az afrikai országokat, már éppen Szíria megsemmisítése van soron. A legfrissebb ellenfelük a fennálló Oroszország, amellyel szemben újra az erő politikáját szeretnék folytatni, mint ötven évvel ezelőtt. Csak most Ukrajna ürügyén. Sajnos ebbe a NATO-tagság miatt hazánkat is belekeverik, de úgy vélem, hogy az EU, mint közösség, nem lesz vevő egy élesebb konfliktusra.

              A műveletlen Sancho Panza csendben van, mintha semmi köze nem lenne az egészhez, pedig a maga sunyi módján ő tervelte ki az egészet, és a bárgyú amerikai politikusokat orruknál fogva vezetik a következő bűntett színhelyére. Tengeri anyahajókkal és modern rakétatechnikával.

 

                                                            A CÍMOLDALON

 

              „Új SZDSZ-t akar Amerika”

              „Nem mi vagyunk a tét, a sakktáblán az amerikaiak csak az egyik gyalog szerepét osztották ránk. De olyan gyalogként lépkedünk, amely nem akar a játékszabályok szerint játszani” – mondta Kövér László, az Országgyűlés elnöke a lapunknak adott interjúban. Kifejtette, a mostani történéseket nem különíthetjük el attól, hogy az Egyesült Államok lehallgatta Nyugat – Európa vezető politikusait, így Angela Merkelt is. Ezért logikus a feltételezés, hogy Washington a szövetségesek között szokatlannak minősíthető tevékenysége nemcsak Magyarországot, hanem egész Európát érinti.

               A házelnök szerint az SZDSZ volt az a párt, amely az Egyesült Államok politikájának kiszolgálója és szószólója volt Magyarországon, és Amerikában most úgy gondolják, hogy ezt az űrt, be kell tölteni egy kreatúrapárttal, egy poszt – SZDSZ - szel, amely nélkül nem lehet kormányozni a Jobbikkal szemben.

              „A magyar külpolitika a némethez hasonlatos, vagyis az orosz – ukrán konfliktust az oroszok ellenére nem, csak velük lehet megoldani.”

                                                                                                        Orbán Viktor

 

              A választók kétharmada a ciklus kitöltését várja el. Noha mérséklődött a Fidesz – KDNP támogatottsága, a választók kétharmada a négyéves ciklus kitöltését várja a kormánypártoktól – derült ki a Századvég legfrissebb felméréséből. A teljes népesség körében mért 29 százalékos támogatottság nem a legrosszabb a Fidesz történetében. A biztos pártválasztók körében a Fidesz – KDNP 44 százalékon áll.

              A nácizmus, az idegengyűlölet és a rasszizmus elleni határozati javaslat elfogadását egyedül Washington nem szavazta meg az ENSZ-ben.      

                                                                                       Magyar Hírlap, 2014. december 27.

Az I. világháború döntő mozzanata:

 

                                                             LUSITANIA, AZ ALIBI

 

              „Február 3 - án Önök elé terjesztettem a német császári kormánynak azt a rendkívüli bejelentését, hogy február első napjától kezdődően félre akar állítani minden jog vagy emberiességből fakadó korlátozást, és arra akarja felhasználni tengeralattjáróit, hogy elsüllyesszen minden hajót, amely közeledni próbál Nagy – Britannia és Írország kikötőjéhez, Európa nyugati partjaihoz, akár a Földközi – tengeren Németország ellenségei által ellenőrzött kikötőkhöz. …

              A kereskedelem ellen irányuló jelenlegi német tengeralattjáró – háború – az emberiség ellen vívott háború.

              Ez háború az összes nemzetek ellen. Amerikai hajókat süllyesztettek el. Amerikai életeket vettek el oly módon, hogy amikor megtudtuk, mélységesen felháborított bennünket, de hasonló módon pusztították és süllyesztették el más semleges és baráti nemzetek hajóit is, a rajtuk lévő emberekkel együtt.

              Indítványozom, hogy a német császári kormány legutóbbi magaviseletét úgy minősítse, mint háború az Egyesült Államok kormánya és népei ellen; hogy formálisan elfogadja azt a hadviselő állapotot, amelyre rákényszeríttetett; és hogy tegyen azonnal lépéseket nemcsak az ország még erőteljesebb védelmi állapotba helyezésére, hanem minden hatalmat és erőforrásait alkalmazva arra törekedjék, hogy Német Birodalom kormányát rákényszerítse a háború befejezésére.”

                                 / Wilson elnök kongresszusi beszéde, 1917. április 2. /

 

              Következtetés: A németek győzelemre álltak, és a Lusitania katasztrófája, amely fegyvereket is szállított Nagy – Britanniának, éppen időben és időzítve következett be az amerikai hadüzenet. Majd a további szállítások, végül friss amerikai csapatok megjelenés Európában, az Antant Hatalmak oldalán. Mint vízbe fúlónak a mentőöv, hogy stílusos legyek.

 

             Románia mindenre fölkészült!

 

                                               CEAUESCU ÉS A PAKSI ERŐMŰ

 

              Magyarország elleni rakétatámadást készített elő Nicolae Ceausescu román kommunista diktátor. Erről Szőczi Árpás újságíró, Temesvár – A román forradalom kitörésének valódi története című könyv szerzője beszélt, amikor pénteken Temesvárott bemutatták a kötetet.

              Az újságíró a budapesti történeti levéltárban bukkant 2013 novemberében egy olyan magyar hírszerzői jelentésre, amely arról szólt, hogy Caeusescu 1989 nyarán hét rakétát telepített a Kolozsvár melletti katonai egységbe, amellyel a paksi atomerőművet vette célba. A diktátor attól tartott, hogy az itteni reformok Romániába is eljutnak, és őt is elsodorják.

              Németh Miklós, akkori miniszterelnök megerősítette az információt. A fenyegetés hatására Magyarország az Amerikai Egyesült Államokból és Japánból szerzett be rakétavédelmi rendszert.

              Szőczi Német Miklóstól arról is értesült, hogy a magyar vezetés már 1988 óta együttműködött Victor Atanasie Stanculescu román tábornokkal arról, hogy együttműködnek, ha zavargások törnek ki Romániában.

               Az újságíró szerint a magyar katonai hírszerzés is segített a romániai felkelők oldalára átállt román hadseregnek abban, hogy megtalálják a lőállásokat, ahonnan Ceausescu fegyveresei a tömegbe lőttek. Temesváron. Elképzelhető, hogy a temesvári temetőjében eltemetett nyolc ismeretlen forradalmár között magyar titkos ügynökök is vannak.

 

                                                          

 

                                                        HÁBORÚ, OK NÉLKÜL

 

              Aki nem vak, az látja, hogy sátáni háború folyik hazánk ellen. Nem igazi háború, mert annak – elvileg – vannak szabályai.

              Van, amit szabad, van, amit nem, s van, ami ajánlott, s van, ami kötelező. A hadakozók hatalmat akarnak szerezni ellenfelük fölött, el akarják foglalni országát, de nem minden áron. A történelemből sok példa maradt ránk.

                II. Konrád német császár hadai 1030-ban megtámadták hazánkat. Legyőzhetetlen uralkodónk, Szent István, a Hérodotosz révén a Kr. e.  5. század óta ismert szkíta stratégiával – visszavonulás és fölperzselt föld – kiéheztette és szétzilálta a császári hadsereget.

               Maradékait Bécsbe űzte, s ott elfogta. Ám nem koncolta föl, hanem megetette és elbocsátotta. Miért? Mert keresztény volt, mert szent volt, mert bölcs volt.

               Tudta, hogy a németek ezután is szomszédaink lesznek. Együtt kell velük élni, ha tetszik, ha nem. Ahogy manapság mondják: a gyűlölet nem pálya. A bölcs ember – legyen vezér, vagy válópereskedő lakatos – úgy indul ütközetbe, hogy a visszavonulás útjára, a jövendő békére tekint. Mi lesz, ha engem elüt a hajókötél, s a gyerekek a „másikra” szorulnak? A gyűlölködő viszont vak és esztelen, nem gondol a holnapra, csak a pillanatnyi sikerre és persze önmagára: ő mindent akar, örökké fog élni.

              A gyűlöletmesterek szakemberek. Kitanulják, hogyan kell a népek lelki békéjét földúlni, s miként kell fölkelteni az emberek legalantasabb indulatait, s miként tolják közéjük a leggőzösebb alakokat. Ehhez a sokaságot tömeggé kell zúzni, vagyis szétbontani az évezredek alatt kialakult szeretetkapcsolatokat, amelyek a haza, a nemzet, a kultúra, az egyes emberek természetes kötelékeit megformálják.

              A tömegben – Gustave le Bon óta, vagyis több mint száz éve tudjuk – mindig a legalacsonyabb szellemi színvonal érvényesül, értelmi, erkölcsi és érzelmi síkon egyaránt. Ezen a szinten bármi lehetséges.

               Például a jakobinus képviselők a konventben amúgy egyáltalán nem voltak ostoba emberek, ráadásul egymást is meglehetősen ismerték, mégis megszavazták mentelmi joguk felfüggesztését, azaz beutalójukat a guillotine alá.

              A demokratikus rendszerek sokfélék lehetnek. Mindnek közös vonása, hogy a nyilvánosságra, a bizalomra, együttműködésre és dinamikus hierarchiára épül. Úgy is mondhatnánk, hogy érett, felelős, erkölcsös emberekre. A nyilvánosságon ma átláthatóságot értünk, elsősorban a közhivatalokét.

              Ezt a jogát a nép a sajtó útján gyakorolja, ami a korgubancra mutat: ugyan kié a sajtó, a választóké vagy a tulajdonosoké? A bizalom ennyi: igaz, ami igaz. Elhiszem, amit mondasz, ha nem értünk egyet, vitánkat a logikára bízzuk.

              Az együttműködés magába foglalja a nézetkülönbségek áthidalhatóságának reményét, a sokféleséget meg az árnyalatok közti vita jogát és lehetőségét, a többségi elvet. Nevezhetnénk szeretetnek is, ha elég bátrak volnánk…

              A dinamikus hierarchia egyrészt a szubszidiaritást, a kisebbségek jogát jelenti. Előbb a maguk körében, de az egészre is kihatóan és odáig lemenően, hogy a muzsikában a nyolcéves Mozart véleménye legalább annyira megfontolandó, mint egy 8x8 éves korátlagú Zeneakadémiáé.

              E fogalom része a rendszeres választás joga, azaz a politikai váltógazdaság alkotmányos szabályok szerinti működése is. Mindez igen szép és jó, ámde gazdaságkorban élünk, ahol egy kérdés létezik, az érdeké: megéri vagy sem.

              Az előbb felsorolt eszmék ehhez képest sokatlagosak. „Ha úgy látjuk, hogy valahol nem jól mennek a dolgok, alaposan befűtünk nekik.” Nem írom ide, hogy kitől való az idézet, mert a végén kitiltanak még Újpalotáról is.

              A dolgok akkor mennek jól, ha a pénzizmus érdekeit szolgálják, tehát a legtöbb pénzét. A főpénzét. Az egész világon övé a sajtószabadság, amit ma véleményformálásnak neveznek. Helyesen, mert a sajtónak egyre kisebb részét nyomják – sajtolják, a többség sebesen iramlik át a megfoghatatlanság irányába. Az ellenőrizhetetlenségbe azonban nem, mert a pénz markából nem szabadul: a fönnmaradásához ugyanis támogatás kell, leginkább hirdetések formájában. És kitől jön a hirdetés, a pénztől vagy a néptől?

              A sajtó – meg a többi szabadság lényegében megszűntnek mondható az úgynevezett „demokratikus” világban. Nem holmi „cenzori irónok” törölték az élők sorából, hanem a hülyítés. A tankötelezettség ellenére a lakosságnak bő harmada funkcionális analfabéta, olvasástudása megáll az árcédulák, a cégtáblák meg a képregények böngészésénél. Homéroszt, Shakespeare – t vagy Krúdyt a mai fölnőttek százalékban alig kifejezhető töredéke olvas. A filmek, a dalok szókincsét régóta korlátozzák a hollywoodi gyártók, hogy a közönség megértse! Ezzel a szókincsmaradékkal lehetetlen az igényes, vagyis például a demokratikus gondolkodás.

              Alaptörvényünk vitába bocsátása óta igen buzgók mifelénk a gyűlöletmesterek az említett szabvány szerint. Ez igen árulkodó, hiszen a mi nyelvünk milliónyi szavát minden magyar megérti. Ezért volt jellemző az utóbb szervezett tüntetések népszónokainak gyermeteg makogása. Igyekeztek „kereten” belül maradni: követelem, igen, nem stb.

              Mestereik tudják, hogy az Orbán-kormány Európa legdemokratikusabbja, hiszen kétszer kapott kétharmadot. Éppen ezért meg sem próbálkoznak új választást szorgalmazni, mert csicskásaik azt is elvesztenék. Inkább áttaszigálják a gyűlölet irracionális síkjára az ügyeket, ahol nem kellenek érvek, nincs vita, ahol gondolat helyett indulat úr dúl.

              Egy politikából élő ember minap a kormányt a „maffia” varázsigéjével sújtotta. E szó rávilágít a helyzetre, és a támadók párbeszéd-képtelenségére. Képzelje el a gyűlölködő, hogy őt vádolják meg a jellegzetes maffiagazságokkal! Gyilkos vagy! Rabló! Hogyan védekezne? Akire ilyesmit ráfognak, azt egyúttal kitaszítják a társadalomból. A kitaszítottal pedig bármi megtehető. Hajdan, aki meglátta, megölhette.

              Ez a bizonyítatlan, ráolvasott vád sem politikai, sem emberi szinten nem kezelhető. Aki ilyet mond, az vagy nem egészséges, vagy kilépett a nemzetből: nem akar együtt élni a többiekkel. Fütyül az alkotmányos keretekre, és azt szeretné, hogy a magyar közélet vitái „ukranizálódjanak”, és vér folyjék a pesti utcán. Szent István másként gondolta.

                                                                  Magyar Hírlap, Czakó Gábor: 2014. december 20.

 

                                                        VÉG VAGY KEZDET?

 

              A nyolcvanas évek végén, a kilencvenes évek elején, amely időszakot leegyszerűsítve és önfelmentésként kizárólag a „rendszerváltás korszakaként” szoktuk emlegetni, két alapmű is megjelent.

              Fukuyama még 1989-ben írta meg A történelem vége című esszéjét. Huntington – Fukuyama tételére válaszul – 1996-ban publikálta először esszéjét A civilizációk összecsapása és a világrend átalakulása címmel.

              Fukuyama tétele az volt, hogy a hidegháború végeztével, a nyugatias típusú liberális demokrácia győzelmével véget ért az emberi történelem. Ugyanis az emberi fejlődés végpontja és egyben nyilván csúcspontja is a liberális demokrácia. S mivel ez győzött, a harcoknak vége, az emberiségre egy alapvetően unalmas, nyugodt kor vár, amely eltart az idők végezetéig.

              Huntington ezzel szemben arról értekezik, hogy a nyugati típusú demokrácia nem egyetemes. a világban többféle civilizáció létezik és él egymás mellett, és korunkban ezen civilizációk között új összecsapások várhatók, az erőviszonyok módosulása zajlik.

              Ma, huszonöt évvel a „rendszerváltások” után mindenki megítélheti, Fukuyamának vagy Huntingtonnak volt-e a nagyobb igazsága. Anélkül, hogy bárkit befolyásolni akarnék, emlékeztetek azokra az iszonyatos képsorokra, amelyeken nyugati emberek térdelnek valahol a szíriai vagy iraki sivatagban, és az Iszlám Állam fegyveresei készülődnek levágni a fejüket.

              Számomra ez a borzalom Huntington igazát támasztja alá. És ne essünk abba a hibába sem, hogy kizárólag az iszlámot tételezzük a nyugati liberális demokráciával szemben álló civilizációnak. Hiszen önálló civilizáció a kínai, a japán / integrálva számos nyugati elemet /, a hindu, a buddhista, az ortodox keresztény / Oroszország primátusával /, a latin – és dél –amerikai civilizációk, valamint az afrikai / szubszaharai / világok, ez utóbbiak számos estben a radikális iszlám befolyása alatt / Lásd például Boko Haramot! /.

               Huntington külön említi az úgynevezett „magányos államokat”, amelyek különböző civilizációk között ingadoznak vagy éppen civilizációt váltanak. Ezek közé tartozik a roppant erős és egyre inkább megkerülhetetlen Törökország, a végső pusztulás szélén álló Haiti, Etiópia vagy éppen Izrael / És szerte a világban létező zsidó diaszpóra, amelynek egyedül megengedett, hogy vallási alapon tagadjon számos liberális alapelvet. Miért is? /

              Nos, mindezek ismeretében érdemes talán higgadtan végiggondolni a világ jelenlegi állapotát. Különös tekintettel arra, hogy az emberiség mai állapotában az önpusztítás mámorában létezik, és ezen önpusztítás, fenntarthatatlan életforma, a Föld nevű bolygó és erőforrásainak esztelen felhasználása és pazarlása, a végzetes és már most irreverzibilis szennyezés, a túlfogyasztás, és minden rettenet elsősorban a nyugati liberális demokráciák sajátja. / Kína zárkózik fel rohamosan ebben az esztelen és öngyilkos versenyben. /

              A liberális demokráciák vezető ereje pedig az Egyesült Államok. Az az Egyesült Államok, amely szintén jelentős változásokon esett át a hidegháború megnyerése óta. Például miközben rigorózusan ügyel nemzetállamként a demokratikus és civilizációs szabályok betartására, mint birodalom egyre gyakrabban viselkedik latorállamként. Háborús bűnök elkövetése, demokratikus és civilizációs szabályok semmibe vétele, kínzások, tárgyalás nélküli évtizedes fogva tartások, az egész világ, közöttük a legszorosabb szövetségesek titkos és törvénytelen lehallgatása – mindez jelzi az átalakulás folyamatát.

              Aki ma azt hangoztatja, hogy az Egyesült Államok a szabadság és a demokrácia őrzője, az nem hajlandó tudomást venni a tényekről. Aki ma kizárólag összeesküvés-elméletnek tartja, hogy az Egyesült Államok birodalmi érdekei szerint igyekszik beavatkozni

  például Kelet-Közép-Európa politikai viszonyaiba, az vagy teljesen hülye, vagy az Egyesült Államok ügynöke.

              Aki nem képes felfogni, hogy Ukrajna NATO-tagsága egész térségünk békéjét fenyegeti, az nem képes felfogni semmit sem. Aki nem látja, hogy itt Oroszország ellenében és Oroszország nélkül nem lehet semmilyen politikát csinálni, az egyszerűen idióta.

              Aki pedig ezen realitások figyelembe vevőjét azzal vádolja, hogy elárulja a magyar érdekeket és odadobja az oroszoknak, az egyszerűen gazember. Különös véletlen, hogy ezen vád legbőszebb hangoztatói döntő többségükben nem oroszok, hanem a szovjetek feltétel nélküli kiszolgálói voltak, vagy miközben ezt sikoltozzák, CCCP feliratú pólót viselnek beteg és didergő lelkük felett.

              Igen: az első világháború nem ért, de nem is érhetett véget azzal az igazságtalan és ocsmány békével, amellyel megpróbálták lezárni. Az első világháború folytatása éppen a béke volt, amely szükségképpen torkollott a második világégésbe. És a második világháború sem ért véget, hanem folytatódott a hidegháborúval. S bizony, a tapasztalat alapján nyugodtan kijelenthetjük, hogy nem Fukuyama, hanem Huntington jóslata vált valósággá. Ez pedig akkor a negyedik világháború.

                                                       Magyar Hírlap, Bayer Zsolt: 2014. december 31.

 

              Megjegyzés: Egészítsük ki azzal, hogy a „hidegháború” csak az európai és észak-amerikai országoknak volt „hideg”. Csak a háborúk színtere változott. Amerika és a Szovjetunió mérkőzött tovább Korea, Vietnám, Kambodzsa, Laosz, Algéria, Egyiptom, Kuba, Kongó, Pakisztán-India, India-Kína, Guinea, Angola földjén.

               Európa csendes, mert a berlini, a poznani, a magyarországi, a csehszlovákiai rendszerváltó kísérleteket a NATO semmilyen módon nem támogatta. Ugyanakkor légihidat létesít Nyugat – Berlin életben tartására, de a sorozatos palesztin - izraeli összecsapásokban teljes mértékben, tehát katonai és diplomáciai síkon egyaránt, még manapság is a zsidókat támogatja.

                Akkor ez nem is a negyedik világháború, hanem egy permanens háborúsorozat, amelynek egyre modernebb fegyvereit elsősorban az USA és a Szovjetunió szállítja. Az egész huszadik századon folyamatosan végighúzódó vérfolyam, amelynek könnyű kitalálni, kik a szervezői és haszonélvezői. Akikre nem vonatkozik semmilyen ENSZ-határozat.

 

                                                     GROSICS GYULA EMLÉKÉRE

 

               Csak azt nem értettem, hogy miért a Tatabányában véd. Még a mostaninál is kevesebbet fogtam fel akkoriban a világ dolgaiból, ötvenhatból, pártból, szakszervezetből, disszidálásból, de azt azért éreztem, tudtam, hogy neki valami nagy-nagy csapatnál lenne a helye. Bozsik a Honvédban játszott, Hidegkuti az MTK-ban, Puskás, Kocsis, Czibor kinn maradt, csak Grosics ment Tatabányára.

              Pedig vitték volna, tengernyi pénzt ígértek érte a világklubok. A brazil Flamengóhoz alá is írt, de aztán azt mondta, hogy ő a Gellért-hegyet akarja nézni, nem a Cukorsüveget. S csak jóval később értettem meg, ebben benne volt az is, hogy a dorogi bányászgyerek hite, lelke, becsülete nem eladó. Különösen nem az ő hite, amely az ÁVH-börtön után jóval bonyolultabb volt egy átlagkapusénál.

              Amikor már személyesen volt szerencsém ismerni, az egykori dorogi ministránsgyerek egyszer azt magyarázta, hogy hit nélkül semmi nem megy, még a másik oldalra sem tud átjutni az ember. Hát, ő átjutott. Szerencsés volt, bár nehéz, mégis csodálatos korban született, a legnagyobbakkal játszhatott együtt, a legkiválóbbaknak jelentette a stabil hátországot, és a legnagyobbakkal bukhatott el. A berni VB-döntő szinte az utolsó pillanatig nyomta a lelkét. Az a harmadik gól. A Rahné.

              Amikor Puskás a kilencvenes években hazajött az Aranycsapat Kft. megalakulására, Grosics azt panaszolta, hogy éppen most műtötték a szemét. Mire az asztal másik sarkán beszélgető Puskás Öcsi rögtön belecsípett: „Minek most? Akkor kellett volna, akkor kellett volna” – mondta, majd beszélgetett tovább. Jól emlékszem, Grosics nekünk magyarázkodásba kezdett, hogy akkor kinek a lábától nem látta Rahn lövését. Meg különben is, más meg elrúghatta volna a labdát. Hát valahogy így. S akkor értettem meg, hogy a világbajnoki ezüst mindig vele marad, az apró hibája örökre nyomni fogja a lelkét.

              Hát most elment, közhellyel azt mondhatnám, már nagyon sürgették Puskásék. Vitte magával az egyéniségét, hitét, védéseit. Remélem azt már nem látta, amint a horvát Pletikosa későn vetődik Neymar labdájára.

                                                                         Magyar Hírlap, Kiss László: 2014. október 7.

 

                                              FERTŐTLENÍTÉS: ORBÁN VIKTOR

 

              Két kép nem hagy nyugodni csütörtök óta. Az egyiket az Inrernatial New York Times közölte október másodikai címlapján, a másikat a New Europe című brüsszeli hetilap szeptember 28-án megjelent legfrissebb számának második oldalán. Mindkét fotó az eboláról szól, de míg az előbbi megrendítő és szívszorító, az utóbbi felhasználása ostoba, ízléstelen, pofátlan, rosszindulatú, aljas és felháborító.

              A New York-i napilap globális kiadványa egy Sierra Leone-i kórház két ágya között, a rideg kövezeten tehetetlenül fekvő, ebolagyanús, négyéves kislányt mutat. A magára hagyott gyermek tekintete beletörődésről, kilátástalanságról árulkodik, körülötte a kövezeten emberi testnedvek.

              A brüsszeli újság képén egy fertőtlenítőkamrán áthaladó ember látható teljes védőfelszerelésben. A fotó átlagos, az aláírt képmagyarázat azonban gyalázatos és hatásvadász:

              „Brüsszel fertőtlenítésre készül. Nem, nem az ebola, Orbán ellen.”

              Nos, ez a bukaresti kiadót is megjárt lap Orbánozik most, párhuzamba állítva a magyar kormány uniós politizálását a világot komolyan fenyegető járványos vírusbetegséggel, és szakmaiatlan húzással egyszersmind kegyeletsértést követ el az ebola áldozataival és azok hozzátartozóival szemben. Lelkük rajta, de, de Basescu ellenes puccsuk más megvilágításba helyezi mostani, Orbán Viktor ellen körvonalazódó ízléstelen támadásokat, ami konkrétumok említése nélkül is kiváló hátszelet ad hazánk hírnevének megtépázásához.

              Demoralizáló azt tapasztalni, hogy Brüsszelben és Washingtonban még ma is a kríziskezelő, a saját útját járó Magyarország forróbb téma, mint az Iszlám Állam kegyetlenségei vagy az ebola könyörtelen fenyegetése.

              És fájdalmas, ahogy ahhoz a gusztustalan kampányhoz, amelynek élére most Barack Obama és diplomatái álltak – uniós barátaik mellett -, magyar ellenzéki EP - képviselők csatlakoztak, amikor hazánk uniós jelöltjét hallgatták meg Brüsszelben. Magyarország eddig sikeresen kivédte az éppen a demokrácia világbajnokai által ellene indított támadásukat. Éppen ezért mi most is inkább az ebolásnak vélt afrikai gyermekekért aggódunk. Ez a normális. Legalább, mi, magyarok foglalkozzunk a világ égető gondjaival, ha már a „nagyokat” álgondok gyötrik.

              Természetesen nem bánnánk, ha nagy és erős barátunk, az Egyesült Államok is példát venne rólunk. Addig is azonban, amíg végre magához nem tér, virtuálisan örökbe fogadjuk az afrikai kislányt. Egyelőre ennyit tehetünk, de talán nem leszünk egyedül.

 

              Megjegyzés: Addig is csatlakozzunk Gorbacsov friss indítványához, amely azt tartalmazta, hogy „az USA is hajtsa végre a maga peresztrojkáját és glasznosztyát, mert különben világégés fenyeget. Hagyja már abba ezt a NATO-nevű hadi versenyjátékot!”

                                                                       Magyar Hírlap, Kristály Lehel: 2014. október 4.

                

 

                                                              A FAL ÁRNYÉKA

 

 

              Bár az NDK első számú vezetője, Erich Honecker 1989 elején azt nyilatkozta, hogy a berlini fal még ötven vagy száz év múlva is állni fog, tíz hónappal később, november 9-én éjjel erőszak nélkül leomlott a keletnémeteket Nyugat – Berlintől 1961 augusztusa óta elválasztó fal. Ezzel, illetve röviddel ezután lezárult a hidegháború több mint négy évtizedes korszaka, Európa keleti felén pedig ekkor ért véget a második világháború, hiszen a fal leomlása után a szovjet csapatok hamarosan kivonultak az 1944-45-ben megszállt, gyarmatosított valamennyi közép-és kelet- európai országból.

              Az akkori magyar kormányzat az osztrák határ megnyitásával, a keletnémet menekültek Nyugatra engedésével 1989 szeptemberében ütötte ki az első követ a berlini falból, így nagy szerepet játszott abban, hogy egy év múlva újraegyesülhetett a második világháború után kettévágott Németország, azaz a szovjetizált NDK ünnepélyesen beolvadt a Német Szövetségi Köztársaságba.

              Az Európa két felét 1945 óta elválasztó vasfüggöny fizikai lebontását már 1989 tavaszán megkezdte Németh Miklós kormánya, s a békés, tárgyalásos rendszerváltoztatási folyamat a nyáron megkezdődött. Ennek zárópontja az első szabadon választott kormány 1990. május 23-i megalakulása volt. Antall József miniszterelnök akkor azon reményét fejezte ki, hogy mi, magyarok, akik úttörő szerepet játszottunk a totális rendszerek megsemmisítésében, nem egyoldalú szerelemmel, hanem kölcsönös megbecsüléssel csatlakozhatunk Európához. Szabadság, morális újjászületés, szociális piacgazdaság, európaiság – ezeket nevezte meg jobbközép koalíciós kormánya négy alapelvének.

              Hogy az emberek többsége mit gondolt, mit kívánt vagy remélt az E+++urópa szó hallatán, arra ékes bizonyíték volt a berlini fal leomlása előtt éppen egy évvel november 7. A Nagy Októberi Szocialista Forradalom ünnepén, munkaszüneti napon friss világútlevéllel a zsebükben százezrek keltek át az autóikat megtöltő családtagokkal, nagyszülőkkel – az egyéni kis valutakereteket összeadva – az osztrák határon, hogy megrohamozzák Bécs üzleteit Gorenje hűtőládáért és Grundig videomagnóért…

              Ez a televízióban látott emlékezetes képsor fejezte ki talán a legplasztikusabban, hogy a magyarok a rendszerváltozástól, a szabadságtól legfőképpen a fogyasztás szabadságát, a nyugati – elsősorban osztrák - életszínvonal gyors megközelítését várták, remélték, a „szociális piacgazdaság” kissé ködös kifejezésen magasabb fizetéseket, nagyobb jólétet, lét – és jogbiztonságot értettek.

              A közös érdek, amely a társadalom tagjait egyformán köti a hazához, csupán két szó:    szabadság, tulajdon – mondotta Kölcsey Ferenc a pozsonyi diétán száznyolcvan éve, s ezt a szállóigévé vált mondatot választotta jelszavának huszonöt éve a szabad, demokratikus Magyarország és a szociális piacgazdaság programját zászlajára tűző MDF.

               Az új kormány azonban nem tudta beváltani ígéreteit és a hozzá fűződő reményeket. 1990-től gazdasági válság, száguldó infláció, üzemek bezárása, tömeges munkanélküliség, az életszínvonal zuhanása, megszorítások sora következett. Vagyis a rendszerváltás a magyarok óriási tömegei számára nem szabadságot hozott, hanem kiszolgáltatottságot zúdított rájuk.

              Ma már tudjuk, a szociális piacgazdaság és az európai életszínvonalhoz felzárkózás negyed százada azért volt illúzió, mert Magyarország több mint négy évtizedes szovjet megszállásból és kommunista diktatúrából úgy szabadult fel, hogy egy kissé leegyszerűsítve, de találóan írta húsz éve Kiss Dénes költő: „Kimentek a tankok, / bejöttek a bankok.”

              Ugyanis hazánk a vasfüggöny leomlása után egy teljesen más, de nem nemzeti és nem önálló új hatalmi keretbe, a neoliberális kapitalizmus globális terébe lépett, ahol az új játékszabályokat az 1989 tavaszán megfogalmazott „washingtoni konszenzus” fő gazdasági tézisei – liberalizáció, privatizáció, dereguláció – és az azokat képviselő multinacionális befektetők diktálták. Az ennek jegyében megszervezett piacgazdasági átmenethez asszisztáló, magát szocialistának és liberálisnak, önző és mohó politikai hatalmi elit a privatizáció során magánosította az állami vagyon jelentős részét, s még nagyobb hányadát külföldi befektetőknek juttatta nagyrészt máig ismeretlen, ráadásul illegitim módon, a magyar nép többségét megfosztva a tulajdonszerzés lehetőségétől.

              „Lehet-e hosszú távon legitim egy politikai berendezkedés, ha a tulajdon nincs igazolva?” – kérdezte Lánczi András politológus éppen tíz éve megjelent könyvében. A kérdésben benne volt/van a válasz.

              A Tellér Gyula által a „rendszerváltás rendszerének” nevezett, folyamatos jövedelemkivonó és erőforrás – felélő zsákutcás gazdasági-politikai rendszer ugyan 2010-ben megbukott. Az idén pedig végső csapást szenvedett, de az előző húsz év hatalmas gazdasági, társadalmi és humántőke-deficitjétől – amit súlyosbított a 2000 óta tartó európai gazdasági válság – még mindig nem tudtunk megszabadulni. Magyarország gazdasági fejlettsége és a nagy többség életszínvonala – gondoljunk csak az átlagbérek négy-ötszörös különbségére! – ma távolabb van a fejlett nyugati államokétól, mint huszonöt éve volt, s országunk nemcsak az uniótól szakadt le, de saját régiójától is.

              Érthető, hogy a magyarok zöme a rendszerváltás vesztesének tartja magát, s 2010 után az idén három választáson is újra megerősítette, hogy az előző húszévitől gyökeresen eltérő, önálló nemzeti gazdaság – és társadalompolitikát kíván, amely által közeledhetünk az oly régóta áhított európai, polgári életformához és életszínvonalhoz. Huszonöt év után végre itt az idő, hogy megszabaduljunk a berlini fal hosszú árnyékától.

                                                                 Magyar Hírlap, Faggyas Sándor: 2014. november 8.

 

                             HELYES KORMÁNYRETORIKA PUCCSKÍSÉRLET IDEJÉN

 

              A demokratikusan megválasztott Orbán-kormány létét ma kizárólag az Egyesült Államok fenyegeti. Mint tette azt átmeneti sikerrel, hatalmas pénzzel támogatva helyi „civilszervezeteket” és a helyi ellenzéket egy sor olyan országban, ahol „színes forradalmak”

puccsolták meg a hivatalban lévő kormányt Grúziától Ukrajnáig.

              Ennek ellenére, az Orbán-kormány politikusai két nyelven beszélnek Míg a legfelső szinten egy pillanatra sem becsülik le a veszély nagyságát, a miniszterelnök szerint az Egyesült Államok az eddigi passzív beavatkozás helyett immár aktívan avatkozik be a „műveleti területté” nyilvánított hazánk belügyeibe. Az amerikai beavatkozás paradigmaváltását sorra ismerik el a kormány vezető politikusai.

              Lázár János, a Miniszterelnökséget vezető miniszter zsandárnak nevezte az Egyesült Államokat. Kövér László a lapunknak adott interjúban kijelentette, Washingtonban nemcsak kormánycserét akar, hanem ellenzéki elitcserét is.

              Minderről nem csak az Egyesült Államok budapesti ügyvivőjének megnyilatkozásai és célzott látogatásai óta tudnak azok, akik korábban nem hittek Charles Gati, Clinton elnök volt nemzetbiztonsági tanácsadójának nyílt és őszinte szavaiban, melyek szerint, ha az Orbán-kormányt nem lehet demokratikusan eltávolítani, akkor erővel kell megdönteni.

              Ha egy demokratikusan megválasztott kormányt létében kívülről fenyegetnek, akkor a kabinet politikusainak nem lenne szabad kétfelé beszélniük. Még kevésbé hűségnyilatkozatokat tenni a fenyegető ország irányába.: Mely ráadásul a világ legerősebb hatalma.

              Sajnos, nem ez történik. Sorra jelentkeznek „Orbanisztán diktatúrájának” ellenzéki médiájában azok a kormánytisztviselők, akik ezt teszik. Az atlantista hűségében nehezen felülmúlható Németh Zsolt, a parlament külügyi bizottságának Fideszes elnöke az Index.hu hírportálnak adott interjúban egyebek között úgy észlelte, hogy saját kormánya Amerika retorikája „vészesen” kezd emlékeztetni a Putyinira. Hozzátette, az amerikai kitiltásokra válaszul ne „kitiltsunk, hanem meghívjunk, és vendégül lássunk!” – mondta a parlamenti államtitkár.

              Németh nálunk valóban nehezen múlható fölül atlantizmusban. De azért felülmúlható. Jeszenszky Géza, az Antall-kormány volt külügyminisztere, korábbi washingtoni, majd a mai kormány által kinevezett volt oslói nagykövet december 21-én járult az ATV-hez, hogy felvezetésében faarccal hallgassa azt a „méltatást”, mely szerint ő a norvég Ökotárs Alapítvány sötét pénzügyeit ért hamis vád miatt mondott le posztjáról.

              Az interjúban Jeszenszky elmondta, „ő Amerikát nem zsarnoknak, hanem a világ békéjét, rendjét szívén viselő országnak” nevezi. Hozzátette még: „hál Istennek”, hogy annak idején már Mark Palmer amerikai nagykövet beavatkozott belügyeinkbe.

              Jeszenszkynek nemcsak szakmai teljesítményével, de memóriájával is bajok vannak. Ugyanebben az interjúban azt mondta – rosszallva, hogy Szijjártó Péter külügyminiszter jelentős cseréket hajt végre a diplomáciai karban – hogy noha ő egy rendszerváltás után vette át a tárcát, a természetes kopással is csak a harmadát cserélte ki az állományának. Holott 1994. november 12-én, a Népszabadságban megjelent interjúban úgy nyilatkozott: „Én bizalmat szavaztam a régi gárdának, mondhatnám, kivétel nélkül mindenkinek.”

              A jelenlegi kormányt a hazai civil szervezetekkel és a mindig az idegen érdekeket magasztaló médiájával együtt eltávolítani igyekvő Egyesült Államok veszély vagy képzelt veszély esetén mindig ugyanazon a hangon beszél. Sőt, a „szabad” médiája is. Amely uniszónóban hazudott az akkori kormánnyal Irak megszállása előtt arról, hogy Szaddam Husszein, iraki diktátornak / aki iránt ma óriási a nosztalgia a szétbombázott országban / tömegpusztító fegyverei vannak.

              A Salon. com amerikai internetes portál visszatekintve ezt úgy értékelte, hogy „a média minden ága csődöt mondott, a napilapoktól, a magazinoktól és az internetes portáloktól kezdve a televíziós hálózatokig és a rádióig.”

              Irakot megszállása előtt tizenkét éven át sújtották embertelen szankciók. Lesley Stahl sztárriporter 1996. május 12-én, a CBS amerikai televízió híres 60 perc című műsorában e szankciók hatásáról beszélgetett Madeleine Albrighttal. Megkérdezte, megérte-e, hogy e szankciók miatt félmillió iraki gyerek meghalt. A Prágában született, később külügyminiszterré kinevezett, akkori amerikai nagykövet azt felelte: „Úgy gondoljuk, megérte.” Az interjúért – akkoriban a média még szabadabban beszélt - az ismert tévés Emmy-díjat kapott. Ha bármely más ország kormányának magas rangú tisztségviselője ugyanezt mondta volna bármely más országban elpusztított akár egyetlen gyermek életével kapcsolatban, azonnal diplomáciai karanténba helyezik.

              Amerika azt a hazugságot is felhasználta Irak lerohanására, hogy annak köze volt a 2001. szeptember 11-i terrortámadáshoz. A hadjárat hatására több mint egymillió ember vesztette életét, és több millióan vesztették el otthonukat.

              Ez a „demokráciát” tűzzel-vassal terjesztő ország Magyarországon puccsot készít elő a kormány ellen. Eközben egy hangon beszél és hazudik rólunk Clinton, volt amerikai elnöktől John McCain szenátoron és Victoria Nuland külügyi államtitkár-helyettesen át Obama elnökig, az egész amerikai politikai elit. Ilyen helyzetben legalább az összehasonlíthatatlanul gyengébb ország kormányának tagjait el kellene tiltani arról, hogy retorikájukban azok mellé álljanak, akik meg akarják dönteni saját kormányukat.

                                                                  Magyar Hírlap, Lovas István: 2015. január 3.

 

                                                       DÜHÖS CIVIL HECCMESTEREK

 

              Bár mindig is igyekeztek létező témákhoz kötni az egymással is perlekedő tűntetők a menetrend szerinti utcára vonulásuk okait, de végül is a kormány iránt táplált gyűlöletükön kívül semmiféle minőségi tartalmat – urambocsá! -, alternatívát nem tudtak ez idáig felmutatni. Mondták ugyan, hogy az internetadó ellen; volt, hogy a még a megmaradt magánnyugdíj-pénztárak mellett; s végül olyan is, hogy a költségvetés elfogadása miatt vonultak utcára – de visszatekintve az őszi mozgolódásokra, egy igencsak kaotikus hőbörgés rajzolódik ki.

             A főszereplők, a „nem kiválasztott” szónokok is sokat tettek azért, hogy kilógjon az a bizonyos lóláb, hogy itt valójában nem a civilek által védelmezett nemes ügyekről van már régen szó, hanem pusztán a választásokat vesztesen megélt emberek felhecceléséről. Ami természetes, és bele is kell, hogy férjen egy demokrácia működésébe. Csak éppen őszintétlen.

              De a „dühös civilek” felheccelői nemcsak őszinteségükben vagy felkészültségükben hagytak maguk után némi kívánnivalót, a stílusuk is furcsa. Egyrészt a különböző nívótlan tehetségkutatók előválogatásain bohóckodó előadókat megidézve produkálják magukat a színpadon, másrészt elővették azt a trágár stílust is, amelyet legfeljebb a szexuálisan túlfűtött valóság-show műsorokban szokhattunk meg. Ebben a megvilágításban úgy tűnik, hogy a kormánypártnak egyelőre nem kell valami új és komoly politikai erő kialakulásától tartania.

              Kivétel talán az lehetne, ha az egyre inkább dühös civilek elé igyekvő Gyurcsány Ferenc a mozgolódókat egy egészen más irányba viszi. Ez egyelőre nem sikerült, hiszen nemet mondtak a bukott miniszterelnökre.

              A dühös civilek vezetőiről, azaz a „főheccmesterekről” két fontos tényt kell itt leszögeznünk. Az embereket az utcára szólító, majd a sajtót erről értesítő, szónokolni és politizálni kiálló civil ember ugyanis maradhat civil, ugyanakkor átlép egy olyan határt, ahol már nem bújhat a „nem vagyok pártpolitikus” paraván mögé. Ne csodálkozzon, ha a személyét „előveszik”, esetleges pártkötődését, más ügyeit megírják. A másik, szerintem az egyik legfontosabb igény, aminek lassan fel kell derülnie e dühös civil csoportok szervezőivel kapcsolatban: a törvényes működés és a pénzügyi átláthatóság követelménye.

              Hisz, ha folyamatosan szervezkednek, és ehhez rendszeresen pénzt gyűjtenek, akkor bizony el kell gondolkodniuk azon, hogy Magyarországon több tízezer civil szervezet létezik, amelyek jogilag bejegyzett módon járnak el – szemben a közösségi oldalakon szerveződő dühös civilekkel. A spontán gyülekezés és a nyilvános véleménynyilvánítás fontos alapjog ugyan, amelyet védeni kell, de az ezzel való visszaélést ellenben nem szabad elharapózni hagyni.

              Mert ha egy Facebook - csoport folyamatosan, minden jogi és pénzügyi ellenőrzés nélkül tevékenykedhet hosszú távon – bizonyíthatóan túllépve a spontán tiltakozás jogának kereteit -, akkor viszont miért is várnánk el a többi civil szervezettől, hogy bejegyezve, a törvényeknek megfelelően, pénzügyileg átlátható módon működjön?

              És akkor még arról nem is beszéltünk, hogyha az állam hagyja, hogy a” dühös civilek” a spontaneitás hazugsága és véleménynyilvánítás joga mögé bújva, megkerüljék a törvényeket, illetve „megússzák” a pénzügyi ellenőrzéseket – akkor mit mondunk majd később azokról a neofasisztákról, akik ugyanezt teszik majd. S akiket, mivel jogilag nem is léteznek, nem is lehet majd számonkérni, míg céljaikat hasonló hazug módon fogalmazzák meg, mint a „dühös civilek” főheccmesterei?

                                                                       Magyar Hírlap, Nagy Ervin: 2015. január 3.

Végre megérkezünk!

 

                                                          NÉMETORSZÁGBAN

                                                        

 

              „Az AfD veszélyt jelent, mert országunk társadalmának klímáját mérgezi, s rombolja azt az alapvető bizalmat, amelyre nekünk, mint modern bevándorlási célországnak szükségünk van”. A cikk, amelyből a mondatokat idéztem a Frankfurter Allgemeine Zeitung, azaz a FAZ „idegen tollak” rovatában jelent meg. S szerzője leplezetlenül, a munkásmozgalom régi stílusát idézően, ki is mondja: az AfD, azaz az Alternatív Németországért Párt a német demokrácia ellensége.

              Őrizzék meg a nyugalmukat! Én nem vagyok sem szociáldemokrata, mint Yasmin Famihi, az egykor szebb napokat látott félig iráni főtitkár asszonya, sem holnapi pannon fasiszta, de azért azt látom, hogy a német lélekkel valami baj van. Durvábban fogalmazva: kezdenek rájönni, hogy három nemzedék óta tartó jólét korán sem jelent kétszer vagy háromszor annyi boldogságot. Sőt, egy vérbeli németnek lassan saját pártja sincs.

              Fabian Schmidt-Ahmad a politikusoknak a hatalom iránti irracionális akaratáról írott kis esszéjében arról ír, hogy olyan erők irányítják Németországot, amelyeket minden cél nélkül az idők végezetéig csakis a hatalom gyakorlása érdekel. A leviatánhoz, a mindent elnyelő pikkelyes cethalhoz hasonlítja a status quót, amelynek gyomrában a „világ leginkább szeretetreméltóbb s egyben legostobább” népe eltűnik. Arra a kérdésre pedig, hogy ő honnan származik, csak annyit válaszol, a „77-es offenzíva” földjén született, s egy olyan fővárosban él, amelyben az adózó szegény nép átlagjövedelme az országos átlag alatt van. S míg ő aggódik, mert valóban szereti Németországot, a csinos szociáldemokrata díva antifasiszta front létrehozásáról álmodik.

              Kár, hogy Berlin antifasiszta többségű szenátusa a jövő évre az 5. és 6. osztályban ki akarja iktatni a történelem oktatását, pedig a bevándorlók azt sem tudják, ki volt Hitler és Sztálin, s mért kell kétszázezer euróból kijavítgatni a felszabadító, hős asszír harcosokra emlékeztető bronz emlékművét. Nemi szerepek, genderizmus, migráció és szociológia okítása veszi át a helyét: Clio, a historiográfia istennője csak egy szép lábjegyzet lesz.

              Aki viszont figyelemmel kíséri a német sajtót, náci veszély helyett faji összetűzésekről értesülhet betelepült romák, kaukázusiak, afrikaiak, balkániak, kurdok és keleti keresztények közt, s feltűnik az is, hogy az Iszlám Állam hívei mennyire nem szeretik a befogadott, mintegy 45- 60 ezernyi jeziditát, akik már Krisztus előtt megalapították a maguk egyistenhitét, és nem hisznek a pokolban. / Épp elég pokol a számukra, hogy születendő gyermekeik még német földön is ellenséges iszlám környezetbe kerülnek. / Egyre több iszlamista harcol a szír és iraki fronton: őket vagy a szüleiket a nagyra nőtt Migrationindustrie, a bevándorlási ipar hozta Európába. Nem véletlen, hogy cinikus és bölcselő közgazdák szerint a művelt Nyugat legjövedelmezőbb iparága – a migráció mellett – a büntetés-végrehajtás lesz. Mint a franciák derék gondolkodója, Michel Foucault mondta: a börtön a hatalom és szociológia igazi kísérleti terepe.

              A legfurcsább, hogy ezekben a vihart jelző időkben a szövetségi parlamentben a zöldek elkezdtek kardoskodni amellett, hogy a Bundeswehr bevethető legyen a közel-keleti harcokban. Egy – Németország lakosságához, méreteihez viszonyítva – kis, 180 ezres   hadseregről van szó. Olyan seregről, melyet a német egyesülést követően leépítettek, s amelynek a szakértők szerint már nincs is tradíciója. /A nagy elődök arcképcsarnokából például száműzték azt a Sponeck tábornokot, aki Hitler parancsa ellenére hadseregével sikeresen kitört a krími bezárásból, és akit parancsmegtagadás miatt Himmler 1944-ben kivégeztetett. A tábornok azért lett kivéve a példaképek közül, mert az utókor ítélete szerint túlzottan nacionalista volt, és a zsidókat sem nagyon kedvelte.

              Ülve, fekve és állva a zöldek mindig és mindenütt vitatkoznak. S meglepődnek, hogy a világ „legszeretetreméltóbb, s legostobább” népe nem akar háborúzni. / Ezzel kapcsolatban csak megjegyezném, hogy a harmadik pun háborút a már összeaszalódott és és sorsába beletörődött Karthágó ellen a rómaiak álnok szenátusi propagandával készítették elő. /

              A zöldeknek a remélt sikerhez csak azt lehetne ajánlani, hogy olvassanak Russia Todey-t, abból megtudhatják, milyen is a sikeres propaganda. Ahogy a ’68-as nemzedék, most ők azok, akik az USA hegemóniája előtt tágra nyitják a kaput, és elmerülnek az antifasizmus fals analógiájában.

              Megvásárolt újságírók – ezzel a címmel meg ez év szeptemberében Udo Ulfkotte könyve. Bár sajtóvisszhangja enyhén szólva visszafogott, a FAZ – amely most kétszáz munkatársának elbocsátását tervezi – egykori szerkesztőjének és újságírójának írása   bombasiker lett a könyvpiacon. Az alcím sokat mondó: „Hogyan irányítják a tömegkommunikációt a politikusok, a titkosszolgálatok és a magasabb pénzügyi körök?”

              Ulfkotte könyve szerint /is / „a médiák kulcspozícióit olyan emberek foglalják el, akiket a NATO meghosszabbított karjának is nevezhetnénk, s akik újságkészítő mivoltukban háborúkat készítenek elő. Ők maguk semmi mást nem akarnak, mint megélhetést és békés öregséget, pedig csak a jól álcázott kém szerepét töltik be. S ezt a békét bőven megkapják, amikor a tengeren túli elit szervezetek valamelyikébe bekerülnek, s kitűntetésekben és alapítványi pénzekben részesülnek.”

              Az egész kísértetiesen emlékeztet az NDK-s gyakorlatra, amikor is a Párt  ”A munka hőse” kitűntetésben részesítette az arra érdemeseket. A nagy tülekedésben végképp elfelejtenek németül gondolkodni, és az amerikai követségi emberek révén olyan jól szerkesztett anyagokhoz jutnak, amelyekhez elég a nevüket adni.

               Saját példát is hoz Ulfkotte: a líbiai Kadhafi elleni hadjárat előkészítésekor egy olyan mérgesgáz – üzemről szóló írást kapott, amelyet csak a nyomdába kellett adnia. Végkövetkeztetés, hogy sokszínűségük ellenére minden vélemény stimulált, s hogy a „hír” nem egyéb, mint az agymosás szinonimája. Vigyázat! Polgárháború! – ez a címe a gyónni vágyó újságíró egy másik könyvének. S hozzá az alcím: Ami régen erjed, az végül is…Végül is őrizzük meg nyugalmunkat!

 

                                                                  KÉT FOHÁSZ

 

              Az egyik így szól:

               - Rádió, hangok villámgépe, mindenütt és mindenhol jelenlevő, hogy hódoljak méltóképpen tenéked? Ideges csápjaid behálózzák a világot, érintenek minden lelket. egységbe fogod az emberiséget. Megszűnteted a gyötrelmes egyedüllétet. Vakoknak muzsikálsz, gyógyíthatatlan betegekkel társalogsz. Azoknak az elhagyottaknak, akikkel azelőtt sohasem állt szóba senki, te mesélsz, mint jó barát, órák hosszáig. A könyvnyomtatás nem tett olyan csodát, mint te. Nem vitte oly hatalmas lépéssel előre a világot. A villamosság szárnyán röpíted a gondolatot. Öntudatod mindenütt ott ég, az isten háta mögött is. Ma a legkisebb tanya különb műveltségi góc, mint hajdanában Párizs vagy London.

            A másik így szól:

             - Rádió, életem elkeserítője és hóhérolója, meddig gyötörsz még? Mióta te dörögsz az utcán, mióta te kornyikálsz és süvöltesz nyitott ablakokon, vastag tűzfalakon át, nincs se éjjelem, se nappalom. Elraboltad egyetlen kincsemet, magányomat. Nem hallom többé bensőm szavát. Kisajátították a csöndet. Olyasmire kell figyelnem, amire nem akarok. A XX. század elrettentő példája vagy te, mely nem tiszteli az emberi méltóságot, az egyént, s a középszerűség fölényével és szemérmetlenségével odatolakodsz mindenüvé, ahova nem is hívtak. Te, a szellem népkonyhája és kiöntőcsatornája, te, szervezett unalom szeméttelepe és pöcegödre, irgalmazz nekem, kegyelmezz.          

 Kosztolányi Dezső: 1934.

 

                                                    DAL AZ IGAZSÁGRÓL

 

              Igazság, hajdani bálványom, gyermekkorom ábrándja, ifjúságom szerelme, mi lett belőled? H a kezembe veszlek, és közelebbről szemléllek, megrémülök. Fényed elapadt, színed megfakult, s olyan ütött-kopott vagy, olyan toldott-foldott, olyan sokrétű, sokszögű, sokféleképpen értelmezhető, mint a csalárdság.

              Boldog az, aki még a régi öncsalással néz téged, s azt hiszi, hogy csak egy igazság lehet. Én, aki már a tapasztalat s a tudás nagyítóüveg át figyellek, tudom, hogy annyi igazság van, ahány ember.

              Akik nem így gondolkodnak, azok az igazság korlátolt, erőszakos, elszánt bajnokai.

              Ők támasztottak minden meddő vitát, minden hiú pörpatvart, minden gyilkos háborút. Az ő igazságuk úgy húzódik végig a történelmen, mint az emberiség tébolya.

              Kitől is remélhetnénk igazságot? A természettől nem, mert az minket nem ért, vagy mi nem értjük őt, s gyakran úgy lát fölöttünk törvényt, hogy megöli kedveseinket, és kioltja szemünk világát, ami a maga szempontjából lehet bölcs is, méltányos is, de a mi szempontunkból nem az. Embertársainktól se várhatunk semmit, mert ők valamennyien más és más igazságot ismernek, melyet érdekük, kedélyük, vérük festőanyaga színez. Az ő igazságuk nem a mi igazságunk. Én ezért sohasem kérek számomra igazságot. a természettől haladékot kérek, egy kis közönyt, a fájdalom és a kétségbeesés fegyverszünetét, embertársaimtól pedig elnézést és irgalmat.

                                                               Kosztolányi Dezső: 1934. szeptember 8.

 

 

                                                    BAJCSY – ZSILINSZKY ENDRE

 

              Dr. Bajcsy – Zsilinszky Endre Kőhidára való szállításának időpontját nem tudom, mert a fegyintézet teljesen különállt a hadbíróságtól; minket a beszállítottakról nem is értesítettek. Sőt, az első időben lelkipásztori gondozásra sem adtak módot.

              1944. december hó 23-án este 10 órakor kaptam kirendelést, hogy másnap reggel nyolc órakor történő kivégzésen jelenjek meg, és az elítéltet az utolsó lelki vigasztalásban részesítsem. Akkor közölték velem azt is, hogy dr. Bajcsy – Zsilinszky Endrét fogják három társával együtt kivégezni. December 24-én reggel mentünk be a kivégzésre az ugyancsak kirendelt római katolikus fegyintézeti lelkésszel együtt. A kirendelő parancs szerint reggel öt órakor jelentkeztünk a fegyintézet katonai részénél. Bevezettek dr. Bajcsy – Zsilinszky képviselő úrhoz. Egy földszinti zárkában ült egy kis zsámolyon, és egy székre helyezett gyertya világánál levelet írt.

              Mielőtt bementem, közölték velem, hogy már előbb kérte, hogy a fegyintézet evangélikus lelkészét küldjék be hozzá, mert a közeledő ünnepre való tekintettel, mivel templomba nem engedték, úrvacsorát akarna venni. Közölték velem azt is, hogy ő még nem tudja, hogy a mai nap folyamán végre lesz hajtva rajta a halálos ítélet. Én ezt tudva, nem is mondtam meg neki. Nagyon szívélyesen üdvözöltük egymást, leültem melléje; nagyon hálásan közölte azonnal, hogy ilyen kora reggeli órákban már eleget tettem kérésének. Lélekben nagyon megindulva ültem bizony mellette. Először a levélre, amelyet írt, terelte a szót; elmondta, hogy a feleségének írt a karácsony közeledtére tekintettel. Vázolta nekem, hogy mi van a levélben. Elsősorban az iskolapolitikájáról. Kifejtette a levélben, hogy minden magyar számára nyolcosztályos népiskolát gondol. Külön szakirányú népiskolát ipar – és kereskedelemmel foglalkozó emberek számára, és külön irányút a gyári munkások gyermekeinek számára. Szükségesnek tartotta, hogy minden ember a nyolc népiskolai év  elvégzése után négy polgári osztályt is elvégezzen. Ezzel az általános népoktatás befejeződjék. A levélben kitért arra, tisztában van azzal, hogy a nyilas rendszer őnéki nem fog kegyelmet adni. Kérte feleségét, hogy hátralévő életét iratainak rendezésével és kiadásával töltse el. Arra intette feleségét, hogy maradjon Révfülöpön, és ott várja be az eseményeket. Végül áldáskívánás volt a felesége számára.

              Közben, amíg levelét vázolta, hat óra lett. Megjelent egy katona, és hadbíróság elé hivatta. Rám nézett, látszott rajta, hogy rögtön tudja, hogy hogyan áll a helyzet, de egy arcizma sem rándult meg. Kemény, határozott lépésekkel elment. Körülbelül tíz-tizenöt perc múlva visszajött, és közölte velem, amit már sajnos, én úgyis tudtam, hogy két órán belül a halálos ítéletet végre fogják hajtani. Szinte a lélek mélyéig megindulva, hangtalanul álltam egy pillanatig mellette. Belém karolt, és elindult a már akkorra siralomházzá átalakított harmadik emeleti cellája felé. Amikor bementünk, a fal mellett kis asztalon már két égő gyertya között már ott állt a feszület. Dr. Bajcsy - Zsilinszky Endre összekulcsolt kézzel állt meg a feszület előtt, és hosszan, csendesen imádkozott. Én oldalt álltam mellette. A két őrt álló katona kívül maradt, az ajtó előtt.

              Amikor imáját elvégezte, legelső szavai ezek voltak:” Tisztelendő atyám, először a lelkemmel akarok rendbe jönni. Kérem, szolgáltassa ki nekem az Úr szent vacsoráját!”

              Megterítettem az Úr szent asztalát, ő elővette kis Bibliáját, és azt mindvégig kezében is tartotta. Az úrvacsorai szertartásunkban van nekünk, evangélikusoknak egy kérdésünk: „Megbocsátasz-e szíved szerint minden ellened vétkezőnek, amiképpen hisszük, hogy Krisztus érdemeiért Isten nekünk is megbocsát?”

              Amikor a szertartásnak ehhez a kérdéséhez értem, a képviselő úr megfogta a kezemet, és nagyon megrendülve mondta: „Megbocsátok minden ellenem vétkezőnek.” A szent vacsora kiszolgáltatása után leültünk az ágyra egymás mellé. Én hagytam, hogy ő irányítsa a beszélgetést, ahogy az utolsó órájában akarja. Vallási kérdésekre terelte a szót. Elmondta, hogy rendületlenül hisz Istenben. Ezt a megpróbáltatást is Isten kezéből fogadja el, ezért olyan nyugodt és erős, mert rendületlenül hiszi, hogy Isten, aki látja a lelkét, neki kegyelmes lesz, és lelkét üdvözíteni fogja.

               Elmondta, hogy minden törekvése mindig az volt, hogy a magyarságot szolgálja, és hisz abban, hogy magyar népe meg fogja őt érteni, céljait, törekvéseit valóra váltja. Aztán feleségéről beszélt, és elmondta, hogy nem régen nősült, feleségét rajongásig szereti, és csak az bántja, hogy neki most ilyen nagy fájdalmat okoz, de hiszi, hogy felesége kap Istentől erőt elvesztésének elviselésére. Kért, ügyeljek arra, hogy levele elmenjen. Mintha csak megérezte volna - mondta - írt ma a feleségének, amelyről a részleteket hat óra előtt ismertette. Én meg is ígértem, hogy ügyelni fogok rá, hogy levele elmenjen. Később ellenőriztem, 26-án az ajánlott levelet a hadbíróság Révfülöpre elküldte.

              Azután arról beszélt, hogy Tarpán szeretne nyugodni. Ezért, ha a helyzet rendeződik, keressem fel a feleségét, mondjam meg neki, hogy a holttestét exhumáltassa, és Tarpára szállítva, ott helyezze végső nyugalomra a református temetőben, mivel ott evangélikus temető nincsen. Én ezt természetesen meg is ígértem. Ígéretemet április 22-én, amikor a felesége itt volt, valóra is váltottam, özvegyével közöltem. „Bizonyosra veszem – idéztem őt -, hogy az egész tarpai nép sorfalat fog állni, amikor a református harang zúgása közben poraimat Tarpára szállítják.”

              Amikor ideértünk a beszélgetésben, behallatszottak a fegyverdörrenések, amelyekkel a másik három halálos ítéletet végrehajtották. Megrendülés nélkül, keményen emelte fejét, megfogta a kezemet, és annyit mondott: „Lassanként rám kerül a sor.”

              Egy kis italt kért. Az Úrvacsora kelyhében volt három deci bor. Kértem, hogy igya meg. De különben is, az egyik őr az ajtó elől rögtön elment italért. Fél liter bort hozott. Közben Sós hadnagy odaadta neki a körülbelül félliternyi pálinkáját is. A bort megitta, pár korty pálinkát is ivott. Ekkor kis diaréja jelentkezett, és arra kért, hogy pár pillanatra hagyjam magára. Kimentem, néhány perc múlva kinyitotta az ajtót, és arra kért, hogy ismét menjek be. Természetesen azonnal bementem. Pár percig beszélgettünk. Arról beszélt, hogy a feleségének nincs ugyan nyugdíja, de hiszi, hogy a magyar társadalom az ő özvegyéről gondoskodni fog. Amire én biztosítottam, hogy egészen bizonyos.

              Ekkor megjelent egy őr, és tisztelettudóan, tisztelegve, kérte:

               -Képviselő úr, legyen szíves jönni!

              A képviselő úr felállt Egy pillanatig szó nélkül álltunk egymás mellett. Ekkor átölelt, jobbról balról megcsókolt, és azt mondta:

              „Az egyik legyen az egyházé, a másik, az utolsó, legyen az utolsó pillanatokban velem lévő lelkészem számára.”

              Aztán ismét megcsókolt jobbról balról, és kissé fátyolos hangján arra kért, hogy emlékét adjam át a feleségének, amit én hangtalanul, magam is sírással küszködve, ígértem meg neki. Arra kért, hogy az utolsó órák emlékét mondjam el majd a feleségének. Azután elindult. Vele mentem a balján én is.

               Amikor kiléptünk a zárkából, a kívül álló két őr tisztelgett. Az egyikkel kezet fogott. Lelkére kötötte, hogy legyen jó magyar. Amikor a másikhoz ért – aki vagy falubelije, vagy közeli ismerőse volt -, azzal is kezet fogott. Ez a magyar katona egyszer csak térdre csuklott, ráhajolt a kezére, és megcsókolta Bajcsy – Zsilinszky kezét. Lelket rendítő pillanat volt ez.

              Zsilinszky ezután szótlanul jött le velem. Az ajtónál - a rendelkezés szerint – én elváltam tőle. Azt láttam még, amint utána néztem, hogy felemelt fővel, bátran, keményen megy őrei között. Én már csak a kivégzés után lettem a helyszínre rendelve, csupán a Miatyánk elmondására. Hogy a temetésén ott lehessek, és sírba szálló porát megáldhassam, ezt a kérésemet elutasították.

                   / Jegyzőkönyv készült Sopronban, 1945. április 26-án, a főispáni hivatalban. /

              Az eseményeket Bárdosi Jenő evangélikus lelkész mondta jegyzőkönyvbe, aki ezeknek a tragikus óráknak egyik szereplője és szemtanúja volt.

 

                                                ISMÉT HÁBORÚ EURÓPÁBAN?

 

              Vezető német személyiségek követelik, hagyják békén Oroszországot! Ismét háború Európában? De ne a mi nevünkben! - címmel hatvan német közéleti személyiség felhívását közölte december 6-án teljes terjedelmében az orosz Russland.ru orosz hírportál német nyelvű kiadása. Az aláírók között szerepel Roman Herzog, volt államelnök, Gerhard Schröder, volt kancellár, polgármesterek, színészek, filmrendezők és még sokan mások.

              A német sajtót – melyről Udo Ulfkotte, a Frankfurter Allgemeine Zeitung korábbi munkatársának leleplező könyve óta / magyar kiadás hamarosan / tudjuk, hogy e sajtó kiknek az érdekeit képviseli / nem a német népét / - villámcsapásként érte a békefelhívás. Először csupán kivonatok jelentek meg a sajtóban a felhívásból, majd ideges és hosszú ellencikkek. Hogy ezek békét akarnak? Hát nem szörnyű és visszataszító?

              A napokban azután már volt olyan bátor német lap is, amely megjelentette a felhívás teljes szövegét. Azt aláírói, a szándékuk szerint, a német és az orosz médián keresztül címezték politikusokhoz és a média képviselőihez azért, hogy tiltakozzanak, amiért a mesterségesen gerjesztett ukrán konfliktus katasztrófához, háborúhoz vezethet. Az a tény, hogy magyarul minderről nemigen olvashattunk, csupán a véletlen műve.

              A felhívás első mondata úgy hangzik: „Senki nem akar háborút.” Ha az én feladatom lenne a jeles személyiségek felhívásának bírálata, csak és kizárólag, ezt a felütést bírálnám, hiszen magának a felhívásnak a kibocsátása is azt jelenti, bizony vannak, akik akarnak háborút. Akik elsősorban Amerika keleti partjának két nagyvárosában, Washingtonban és New Yorkban élnek, imádják a háborút, a fegyvereladást és általában neokonzervatív hitvallásúak. Miután sikeres és véres puccsal már eltávolították az ukrán kormányt, most megtennék a következő lépést. Háborút indítanának Oroszország ellen. Szankciókkal paprikázva a feszültséget, és Ulfkottétól ismert módon a nép pszichéjének megdolgozásával az uralmuk alatt álló sajtón keresztül.

              Ennek veszélyét ismerte fel a felhívás, amely hangsúlyozza: „Németországnak különösen nagy a felelőssége a béke megőrzésében.” És ehhez meg kell békélni Oroszországgal, amellyel párbeszédet kell folytatni. Jelentésük azzal zárul, hogy az Ukrajna-konfliktussal Európa letért a béke és demokrácia útjáról, amelyet 1990-ben választott a hidegháború elmúltával.

              A legborzalmasabb, a háborús útra térés jelei szaporodnak. Az Oroszország hangja rádió magyar nyelvű portálján olvashatjuk: „Az Egyesült Államok nem tartja kizártnak, hogy katonai nyomást fog gyakorolni Oroszországra.” A Wall Street Journal neokon véleményrovata szinte naponta háborúra uszít Oroszország ellen. Miközben a hadiiparosok a kezüket dörzsölve olvassák e cikkeket.

              A kubai rakétaválság óta ennél rosszabb és fenyegetőbb híreket nemigen olvashattunk. Most is két atomhatalom áll egymással szemben. Az egyik atomhatalmat akkor is és ma is az Egyesült Államoknak nevezték. A másikat Szovjetuniónak. Akkor az Egyesült Államoknak volt igaza, és a szabadságszerető emberek a világon őt támogatták. Ma az Egyesült Államok Oroszországot fenyegeti. A világ békeszerető népei messze nagy többségben nem az utóbbit, hanem az előbbit tartják a világbéke első számú veszélyeztetőjének. A nyugati sajtó és véleménynyilvánítás urai erről még közvélemény-kutatást sem tűrnek, amióta az Eurobarométer óvatlan botlása után jó néhány éve az általa nyilvánosságra hozott kutatási eredményekből kiderült, hogy mi az igazság. Az európai nép nagy többsége szerint a világbékét két ország fenyegeti legjobban: az Egyesült Államok és Izrael.

              Az emberkínzásban is a demokrácia sajátos útját mutató Egyesült Államok mind leplezetlenebbül nehezedik rá az Európai Unióra, és más szövetségeseire sötét és veszélyes céljai elérésére. Az sem baj, ha Ukrajna miniszterei közül három „importált”, azaz nem ukrán állampolgárságú lett. És az sem baj, ha az orosz földgázra utalt kontinensünkön földgázhiány következik be, vagy a földgáz ára erősen emelkedni fog az amerikai nyomásra történt brüsszeli beavatkozás nyomán.

              De a háborút akarók kihagynak egy-két dolgot számításaikból. Teljesen igaz, hogy noha Oroszország a világ legnagyobb területű országa, annak GDP-je eltörpül a nyugati szövetségesek GDP-je mellett. Ha viszont fegyveres összecsapásra kerül sor, akkor – és ezt nagyon szeretik elhallgatni a háborús uszítók – bizony Oroszország van előnyben.

              Az orosz interkontinentális rakéták a hangsebesség tizennyolcszorosával repülnek céljaik felé. Ez messze gyorsabb, mint Amerika leggyorsabb rakétája. Az orosz S-500 légvédelmi rakétarendszer technikailag az amerikai Patriotikhoz technikailag annyira jár elől, hogy az Egyesült Államok rakétái egyfajta II. világháborús V2-maradványoknak tűnnek. Az orosz Iszkander rakéta a hangsebesség hétszeresével, és négyszáz kilométeres hatótávolságban talál célba, maximum ötméteres eltéréssel úgy, hogy közben 700 kilogrammos tölteléket vág támadói fejéhez. Amelyeknek sajnos az Európába telepített amerikai rakétasilók ugyanúgy lehetnek célpontjai, mint repülőterek és a logisztikai infrastruktúra. És a környéken lakók. Azaz mi.

              Ugye emlékezünk még arra a hisztériára, amelynek nyomán az Egyesült Államok Európa vazallus államaiba telepítette úgynevezett rakétavédelmi rendszerét? A nem létező iráni atomrakéták elleni védekezésre? Kontinensünk keleti felének gerinctelen kormányai még könyörögtek is, hogy náluk is legyen ilyen rakéta. Lett. Sok. Akkor a Kreml azt mondta, azok valójában őellenük irányulnak. Vajon kinek lett igaza? Iránnak nincsenek és nem is lesznek atomrakétái.

              És még valami az orosz fegyverekről. Vlagyimir Putyin orosz elnök december 10-én és 11-én részt vett Újdelhiben az orosz-indiai csúcstalálkozón. Amit a nyugati és a hazai sajtó meg sem említett. Hisz oly elhanyagolható esemény az, amikor a föld legnépesebb országának elnöke, Narendra Modi kijelenti, hogy Indiának Oroszország marad a fő „védelmi partnere”. Értsd: fegyverexportőre. A szuper-nacionalista indiai elnök még azt is leszögezte, soha nem fog csatlakozni az Oroszország elleni szankciókhoz. Modi tehát Angela Merkelnél hamarabb teljesítette a német közéleti személyiségek kérését a béke megőrzésére.

              Brüsszelben januárban újítják meg az Oroszország elleni szankciókat. Mi hogy fogunk szavazni?

 

                                                NAGY IMRE ÉS A TERRORIZMUS

 

              Néhány napja az RTL Klub a legrettentőbb magyar terroristákat mutatta be. Gondolatébresztő volt. Csak annyit jegyeznénk meg, ha a szerkesztő szemléletét követjük, akkor terroristának kell tekinteni kalandozó őseinket, Bánk bánt, vagy éppenséggel Budapest fővárosi tanácsának azon illetékeseit, akik eldöntötték, hogy fel kell robbantani a Blaha Lujza téri Nemzeti Színházat.

              Persze nem egyszerű – valójában nem is lehet – egyértelműen eldönteni, hogy mi is tekinthető terrorizmusnak. Állítólag egy angol szakmunka százkilenc féle használható definíciót sorol fel, ami igazán nem könnyíti meg a tisztánlátást. Abban nagyjából minden meghatározás egyetért, hogy a terrorizmus az erőszak módszeres alkalmazása politikai célok érdekében. Így pusztán a váz alapján terrorizmusnak minősíthetnénk minden háborút és minden olyan belpolitikai konfliktust, amelybe erőszakos mozzanatok keverednek.

              Ez alig három évtizeddel ezelőtt nagyjából megfelelt a hivatalos társadalomtudomány álláspontjának, azzal a megszorítással, hogy a terror a kapitalista országok jellemzője. Egy 1974-ben megjelent politikai kézikönyv szerint a terrornak jelentős szerepe van az amerikai közéletben. S ha valaki kételkedett volna, annak lazán odavetették a terrorista jelenségek hevenyészett listáját, az amerikai közélet mindennapjaiból merítve: „fajüldözés, lincselés, uszítás, politikai gyilkosságok, közéleti gengszterizmus, antidemokratikus, munkásellenes törvények alkalmazása, rendőri túlkapások, fenyegetés stb”.

               Akkoriban a Tanácsköztársaságról is csak a fehérterror juthatott eszünkbe, a vörös terror hivatalosan nem létezett. A szocialista terroristákat szabadsághőssé magasztosították, a másik oldal terroristáit többnyire köztörvényes bűnözővé degradálták. Közben, a hetvenes évek elején váltak mindennapossá azok az események, amelyek nyomán, a terrorizmus kifejezést hallva, elsősorban már nem az állami erőszakra, sokkal inkább civilnek mondható egyének és szervezetek rombolásaira, gyilkosságaira asszociálunk.

              A terror – mondanunk sem kell – egyidős a hierarchikusan épülő emberi közösségekkel, és a történelem során rendszeresen akadtak olyan szervezetek, amelyeknek a vérontás szinte védjegyükké vált. Ám a politikai erőszak rendszeres alkalmazása a nagy francia forradalom vívmánya. Akkor ideologizálták meg embertömegek legyilkolásának, megfélemlítésének hasznos voltát a hatalom megragadása és megtartása szempontjából. A 19. század második felében néhány anarchista csoport nyúlt a terror eszközéhez, abban a reményben, hogy véres merénylet ráébreszti a tömegeket a forradalom szükségességére.

              Gyakori, hogy az anarchistákat azonosítják a terroristákkal, de ez téves felfogás. Csak kevés, szélsőséges anarchista alkalmazott erőszakos módszereket, a döntő többség megmaradt elméleti forradalmárnak. Nem szólva arról, hogy az anarchizmusnak volt egy vallásos, erőszakmentes ága is. Amíg alkotó terroristákat eddig még nem sikerült felfedeznünk.  A 20. században különböző nemzeti, függetlenségi mozgalmak folyamodtak a terrorista eszközökhöz és módszerekhez. S tették ezt vallási és más világboldogító szélsőségesek.

              A szélsőségeseket gyakran támogatják külföldi államhatalmak, de saját honfitársaik tömege szinte soha. A modern terrorizmusra jellemző, hogy eszközeik / túszejtés, emberrablás, robbantásos merényletek, repülőgép – eltérítés / nem kímélik a kívülállókat sem. Az ártatlan áldozatok „igazolására” is gyártottak ideológiát. Meg kell rendíteni az állampolgárok biztonságérzetét, hogy megszűnjön az államhatalomba vetett bizalmuk, és elforduljanak tőle. A tételről hamar kiderült, hogy mérhetetlen ostobaság, de a terroristákat ez nem zavarja.

              Amikor az RTL Klub elősorolta a legveszélyesebb magyar terroristákat, akkor Carloshoz vagy bin-Ladenhez fogható nagyágyút nem tudott bemutatni, de a terrorizmus történetének egyik-másik fontos fejezetét mi, magyarok írtuk. Elméleti téren Lukács György, azon tételével, miszerint a modern politikai cselekvésben nem csak az számít bátorságnak, ha valaki a saját életét hajlandó feláldozni, hanem sokkal nagyobb és igazibb bátorság, ha mások életét tesszük kockára – sok értelmetlen pusztítás intellektuális megalapozását adta.

              Gyakorlatban pedig az egyik leggyakrabban alkalmazott akció, a repülőgép-eltérítés magyar találmány. Az elsőség kétes dicsőségéért ketten is versengenek. Az egyikük báró Nopcsa Ferenc, a Tanácsköztársaság idején fegyverrel kényszerített egy pilótát, hogy Bécsbe szállítsa őt. Ám Nopcsa báró földön álló gépet kerített hatalmába, míg IV. Károly király a levegőben lévő repülőt térített el. 1921. október 20-án Svájcban sétarepülésre indult, de a pilótát fenyegetésekkel rávette, hogy Magyarországon, a nyugati határszélen, Dénesfán landoljon. IV. Károly innen indult a fővárosba, hogy visszafoglalja a magyar trónt, de három nap múlva, Budaörsön véget értek uralkodói álmai.

              Említhetjük a vörös – és a fehérterrort, a biatorbágyi merényletet, a hetvenes években egy lánykollégiumban elkövetett túszszedést, a rendszerváltás körüli és utáni politikai jellegű robbantásokat, 2006 őszén egyes tűntetők és a rendőrök fellépését. Ám meg kell említenünk, hogy a világtörténelem egyik legaljasabb terrorcselekményét részben magyarok hajtották végre. A Jekatyerinburgban raboskodó cárt, családját és kísérőikat egy tizenkét főből álló csekista osztag gyilkolta meg 1918. július 17-én.

              Az alakulat parancsnokát, Jakov Jurovszkijnak hívták, rajta kívül négy orosz és lett katona vett részt a mészárlásban. A többi hét magyar volt. Névsoruk a következő: Edelstein Izidor, Fekete Emil, Fischer Anselm, Grünfeld Viktor, Horváth Lajos, Nagy Imre, Verházy András. Későbbi sorsukról semmit sem tudunk. Talán őket is kivégezték. S nem kizárt, hogy a sajátjaik. Gyakran megesik, hogy a terroristák így végzik.

                                                                  

 

                                                   A GULAG SZIGETCSOPORT

 

               Csehov jóval a mi Javító-munkatáboraink előtt konstatálta s nevén nevezte a lelki züllést. Neki Szahalinban volt alkalma látni ezt. Helyesen mutatott rá a foglyok hibáinak forrásaira: a szabadság hiányára, a rabszolga állapotra, a félelemre és az örökös éhezésre.

               Magukat a hibákat is felsorolja: hazugság, alattomosság, gyávaság, kislelkűség, besúgás, tolvajlás.

               Nemde tízszeresen így van ez a mi esetünkben? az a bizonyos lelki ótvar annál vastagabban rakódik le a foglyok lelkére, mivel tudatosan heccelik őket egymás ellen. Hát még milyen züllesztő hatása van annak az olyan nagyon demokratikus, annyira haladó önőrizetnek – a szamoohranának -, amelyet már 1918-ban siettek megszervezni. Aki belép ebbe a kebelbeli őrségbe, az egyben a züllés útjára lépett. Micsoda kísértés: magad is bűntetett vagy, a társadalom számkivetettje, de azért nem kell utolsónak lenned. Nesze, itt a puska, ez különbbé tesz a többinél! Fogd csak rtá a testvéredre, ha szökni próbál! Lődd le! Még elvtársunknak is hívunk és katonai kosztot is adunk.

               De a szamoohrana mégcsak a kezdet. Hamarosaqn követi az „öntevékenység” többi formája is. A 30-as években a Különleges Lágernek minden posztját foglyokkal töltötték be. Még a transzportot, a termelés irányítását is foglyokra bízták! Hogy is lehetett volna másképp, mikor a Fehér-tenger Csatornánál 37 csekista jutott százezer fogolyra.

                Az meg már mindennek a teteje, hogy még különítményesek is voltak – foglyokból! Immár vizsgálatot is folytathattak maguk ellen! Sőt, a besúgókat is maguk szervezték a saját soraikból, önmaguk ellen!

                De én mégsem akarom folytatni a züllés fokozatainak felsorolását.

                A mélyen hívő vallásos emberek, hogyan állják meg a helyüket a lágerben?

                Volt már alkalmunk követni e köny lapjain is céltudatos vonulásukat Archipelág útjain. ezt a csendes keresztúti ájtatosságot, a maga láthatatlan gyertyáival. Hullanak, akár géppuskatűzben, de mindig újak lépnek az esesettek helyére és a menet halad tovább. A XX. században egyedülálló példája ez a helytállásnak! Semmi színpadiasság, semmi deklamáció!

                 Itt ez az egyszerű néne, Duszja Csmil. Kerekképű, csöndes, iskolázatlan öreg- asszony. A konvoj a nevét kiáltja:

                 -Hány év?

                 -Mi az, hogy hány év?

                 Duszja nagyot sóhajt.

                 - Addig ülök, míg Isten meg nem bocsátja vétkemet.

                De mit tesz Isten, két év múlva szabadul, bár eredetileg tizenöt év volt a számára kiszabva. De az sem rontotta meg, hogy egy barakban élt prostituáltakkal és tolvajnőkkel. Meghalni meghaltak, de el nem züllöttek!

                Azok züllöttek el a táborban, akiknek már korábban sem volt erkölcsi alapjuk, akik semmi erkölcsi nevelést nem kaptak. Ez nem puszta hipotézis, milliók nőttek fel így dicső ötvenéves történelmünk folyamán.

                 Vojcsenko így vélekedik: A lágerben nem a lét határozta meg a tudatot, hanem megfordítva: emberi mivoltunk tudatától, az emberbe vetett hitünktől függött, képesek vagyunk-e megmaradni embernek, vagy állattá válunk.

                  Igen, tömegjelenség volt a züllés a lágerben. De nemcsak azért, mert a lágerek borzalmasak voltak, hanem azért is, mert mi, szovjetemberek lelkileg felkészületlenül léptünk Archipelág földjére. Régtől hajlamosak voltunk az elzüllésre, már szabad életükben megkaptuk a fertőzést, így hát készséggel fogadtuk be a vén lágeri rókák tanítását arról, hogyan kell élni a lágerben.

                   -Kit javított meg valaha is a fegyház? – kiált fel Dosztojevszkij.

                   A Javító-munkatábor, egyrészt az embertelenül nehéz testi munkával, másrészt azzal, hogy mindenkit könyörtelenül belekényszerített ebbe a megalázó és butító embermasszába, sokkal hathatósabb eszköznek bizonyult az értelmiség felszámolására, mint a börtön. Elsősorban éppen az értelmiség gyors és hathatós fölszámolására eszelték ki az egész ördögi mechanizmust.

                   Milyen állapotban élt a szovjet lakosság? Később a szocialistává lett országok lakói?

                                               SZABADSÁG SZÁJKOSÁRRAL?

                                                   / Vlagyivosztoktól Berlinig /

                    A jellemző tünetek:

                                                ÖRÖKÖS FÉLELEM

                                                HELYHEZKÖTÖTTSÉG

                                                TITKOLÓZÁS, BIZALMATLANSÁG

                                                AZ INFORMÁCIÓ HIÁNYA

                                                BESÚGÁS

                                                ÁRULÁS, MINT LÉTFORMA

                                                ZÜLLÉS

                                                HAZUGSÁG, MINT LÉTFORMA

                                                KEGYETLENSÉG

                                                RABSZOLGA - PSZICHÓZIS

                

                 

 

                                                 EURÓPA FURCSA HALÁLA

                                                                  Bevezetés

 

              Tizenkét halálos áldozatot követelt a fegyveres arabok terrorakciója január 7-én Párizsban, plusz a két lelőtt terrorista. Pár nappal a heccújság szerkesztőségében történt leszámolás után két másik arabot tettek ártalmatlanná belga terrorelhárítók, megelőzvén egy újabb merényletet. Toulouse zsidó iskolája előtt 2012. március 19-én öltek meg négy embert orgyilkosok. Norvégia fővárosában egy Breivik nevű, a bevándorlást fanatikusan ellenző merénylő 2011. július 22-én meggyilkolt nyolc embert időzített bombával, majd további 69 személyt hidegvérrel agyonlőtt egy Oslo környéki szigeten.

              Európában az eddigi legbrutálisabb, a radikális dzsihád nevében elkövetett merényletsorozatot 2004. március 11-én hajtották végre a madridi Atocha pályaudvarra beérkező vonatokon. Összesen 191 halott és több mint kétezer sebesült. Londonban pedig 2005. július 7-én hajtottak végre a szigetország elleni legvéresebb támadást békeidőben: 38 embert megöltek, a sérültek száma elérte a hétszázat.

              Ha leszámítjuk az őrült norvég egyéni terrorakciójának hetvenhét halott áldozatát, néhány „kisebb” – berlini és itáliai – merénylettel együtt összesen kétszázötven civilt gyilkoltak meg a dzsihád mozgalom nevében Európában az elmúlt évtizedben.

              Amerika felől nézve a békés Európát, nem tudhatjuk, ők vajon soknak vagy kevésnek ítélik, vélik-e a fentebb idézett gaztetteket és „számokat.” Háborúban született nemzet polgáraiként másként látják-e a civil áldozatokat, mint mi, két világháborút helyben átélt európaiak?

              Lássuk, hogy áll az Egyesült Államok a terrorstatisztikával! „A nagy lábon élő, erős birodalomban” minden korábbinál súlyosabb merényletet hajtottak végre 2001. szeptember 11-én iszlám terroristák. Pontosan Amerika szíve ellen. Összesen háromezer ember vesztette életét. A sebesült áldozatok száma több mint hatezer volt. Mindez egyetlen megtervezett terrorakcióban. Honpolgár által kitervelt, ideológiai tömeggyilkosság 1995. április 19-én történt első alkalommal Amerikában. Egy fanatikus szélsőjobboldali merénylő 168 embert, köztük 19 gyermeket küldött halálba, amikor felrobbantott egy hétemeletes kormányépületet Oklahoma Cityben. A tettest kivégezték – ami nem történhetne meg Európában, nem lévén halálbüntetés a kontinensen. A fiatal norvég merénylőt huszonegy év börtönre ítélték, amiből máris leült több mint négyet.

              Igaz, hogy az Egyesült Államok kormánya minden tőle telhetőt megtesz a civil polgárainak védelméért, életéért, ha bárhol bajba kerülnének a világon, akár külföldön, akár otthon. „Házon belül” azonban nem sokat tehet a háromszázmilliónyi között lappangó, frusztrált, elmebajos, potenciális tömeggyilkosok ellen. Egy, a Népszabadságban minap megjelent cikk felidéz kilenc tömeggyilkosságot, amelyek az elmúlt hét békeévben történtek meg az országban. Íme: Virginia / főiskola / 2007: 33 halott, 23 sebesült; Illinois / egyetem / 2008: hat halott, 23 sebesült; Binghanton, NY., 2009: 14 halott, négy sérült; Fort Hood, TX., 2009: 13 halott, 30 sérült; Tucson, AZ. 2011: 6 halott, 13 sebesült; Colorado / mozi /, 2012: 12 halott, 58 sérült; Newtown, CT. / iskola /, 2012: 28 halott, 2 sebesült; Washington, 2013: 13 halott, nyolc sérült; Isla Vista, CA. 2014: hat halott, hét sebesült. Összesen százharminc halott. Összevetésként, Európában a legtöbb áldozattal – 16 iskolás gyermekkel – Erfurtban végzett egy őrült puskás gyilkos 2002. április 26-án. Az sem vigasz, hogy a rémtett elkövetője végzett magával is.

              Felbecsülni sem lehet, hogy az Egyesült Államok a világháború befejezése óta hány nagy léptékű háborúban / Dél-Korea, Vietnam, Irak, Afganisztán / vett részt, összesen hány helyi konfliktusba avatkozott be, s ezek sorában hány civil áldozatot hagyott maga után. Utólag, békeidőben. Csakhogy: mit is nevezhetünk valójában békeidőnek? Az 1945-ben véget ért háború utáni korszakot? Aligha. A sztálini terror 1953-ig dühöngött, a szovjet uralom alá vetett kelet – közép – európai országok, népek tömegét hurcolták koncentrációs táborokba, ideológiai alapon ölték meg emberek millióit. Orosz csapatok verték le véresen 1953-ban a keletnémetek lázadását, majd 1956-ban a magyarok forradalmát és szabadságharcát. Cseh hazafiak haltak meg 1968-ban a szovjet katonai beavatkozás során; 1981-ben a lengyel felkelés, 1989-ben a romániai forradalom ellen lépett fel erőszakosan a saját kommunista – terrorista karhatalom, összesen több mint ezer halálos és nagyszámú sebesült civil áldozatot szedve. Majd 1991-től három évig tartó etnikai háború zajlott a délszláv népek között. A meggyilkolt, elhurcolt és meggyalázott emberek ijesztően nagy számát sosem tudhatjuk meg pontosan.

              És most – nem feledve a húsz évvel ezelőtti véres kaukázusi háborút és a borzalmas hatású robbantásos merényleteket védtelen orosz emberek ellen – itt van a szomszédunkban az újabb fegyveres konfliktus. Elszabadult indulatok, szláv népek közötti parttalan gyűlölet, külföldi ármánykodás, áttekinthetetlen hadi helyzet, véres merényletek. Egy szóval: terror, ami hónapok óta történik Ukrajnában, s azon belül és kívül a vitatott hovatartozású, oroszok lakta területeken. Csakis terrorista akciónak nevezhető annak az utasszállító repülőgépnek a lelövése, amelynek kettő híján háromszáz utasa és személyzete lelte szörnyű halálát az ukrán légtérben.

              Egyelőre ennyi a hadijelentés, az úgynevezett békeidőben.

                                                   Ludwig Emil: 2015. január 21.

 

                                         CROMWELL BESZÉDE A PARLAMENTHEZ

                                                amidőn azt 1643-ban feloszlatta

                                                              Ma is időszerű

 

              „Ideje már valahára, hogy henyéléseteknek e helyen, melyet minden erkölcs megvetése és minden vétek gyakorlása által bemocskoltatok, véget vessetek. Ti nem vagytok egyéb egy csoport pénzimádó gézengúznál, kik, mint Ézsau, hazátokat egy tál lencséért eladnátok: isteneteket, mint Júdás, egy-két ezüst darabért elárulnátok. Maradt-e a jó erkölcsnek csak az árnyéka is köztetek? Van-e egyetlen vétek is, amelyet magatokénak ne mondhatnátok?

              Vallásotok egy hajszálnyival sincs több, mint a lovamnak. Egyedül az arany az istenetek. Melyik az közületek, aki lelkiismeretét a megvesztegetésnek fel ne áldozta volna? Van – e köztetek, ki csak legkevésbé is gondoskodott volna a közjóról? Ti mocskos söpredék! Nem gyaláztátok meg e szent helyet? Nem tettétek- e az Isten templomát tolvajok barlangjává? Hamis tudományotok és veszett mesterségetek által az egész nemzet előtt utálatosakká lettetek.

              Ti, kik a nép által azért küldettetek ide, hogy a vétket irtsátok, magatokat a legsúlyosabb vétkekkel terheltétek meg. Országotok hozzám kiáltoz, hogy ezt az Augiász ólját bezárva, törvénytelen hivalkodásotoknak véget vessek, amit ezennel teljesítek is Isten segedelmével, ki erőt és hatalmat adott. Parancsolom annak okáért halálos büntetés alatt, hogy e helyről mindjárt eltakarodjatok. Nosza! ti megvásárolt szolgarabok, igyekezzetek minél előbb innét kipusztulni. Nesztek!

              A kíséretéhez: - Fogjátok e bohócokat, és zárjátok be a kapukat!

                                                       Bajza József / 1804-1858 / fordítása alapján.

 

                                                LEVÉL VLAGYIMIR PUTYINNAK

 

              Egész pontosan azért mentem Szibériába, mert Csehov mester is odament még 1890-ben. És én már régóta 1890-et keresem, abban élek, és Csehovot csodálom. És Dosztojevszkijt. És Puskint, És Turgenyevet. És Bulgakovot. Tolsztojt is, de tőle félek. És Tarkovszkijt. No és persze Nyikita Mihalkovot. Amikor először megnéztem a Szibériai borbélyt, már egészen biztos volt, hogy elmegyek Szibériába. Látnom kellett egyszer Oroszországot, mert úgy éreztem mindig, közöm van ahhoz az igazi, mély, semmihez sem hasonlítható orosz bánathoz. Mert az tényleg nem hasonlítható semmihez. Csak az igazi, mély, semmihez sem hasonlítható magyar bánathoz…

              De most Önöknek van igazuk, Elnök úr, majdnem mindenben. És legyen biztos benne, hogy nekünk is igazunk van. És tudjon arról is, hogy akik most Ön és Oroszország ellen hőzöngenek itt minálunk, azok remekül kijöttek a Szovjetunióval, és helyeselték, amikor a Szovjetunió legázolt bennünket 1956-ban.

               Így éltek negyven évig. És pontosan annyira gyűlöltek engem akkor, amikor gyűlöltem a Szovjetuniót, mint most gyűlölnek, amiért szeretem Oroszországot, és igazat adok Önnek. Éppen ezért ők a legkevésbé sem számítanak, Elnök úr.

               Ők Európára hivatkoznak, Európát sikoltozzák, most, mikor már nincs Európa. Amikor még volt Európa, és én, mi Európát vágytuk, akkor ők a Szovjetuniót éltették. Fáziskésésben vagyunk mi itt, középen, egymáshoz képest is, és minden máshoz képest is.

              Európa ma Amerika akar lenni, Elnök úr. És ez a sors volt szánva Önöknek is. Ha marad az Ön elődje, a szerencsétlen és akarattalan, alkoholista Jelcin, akkor maradnak a Hodorkovszkij – féle idegen ügynökök is, és akkor már nincs Oroszország.

               Akkor most egy a fogyasztásba belerokkant, hatalmas gyarmat van, amely nyomokban Oroszországot tartalmaz. És lehet, hogy másfél óránként járnának a gépek Kamcsatka és Alaszka között, Elnök úr. Ahogy annak idején megvették az amerikaiak a cártól Alaszkát, úgy vették volna meg egész Oroszországot, csak jóval kevesebbért. Viszont ki lenne mondva, hogy önök egy hibátlan demokrácia, elsőrendűen szabad ország. Mert tudja, Elnök úr, mostanában ilyen furcsa lett a szabadság arca. Felismerhetetlen, és mindenütt másmilyen.

              Ön nem hagyta Oroszországot. Orosszá tette, erőssé tette és megtartotta. Ennél többet, nagyobbat nem tehetett volna. És Önnek méltóvá kell lennie az orosz hagyományhoz. Csehov útjához, Dosztojevszkij mélységéhez, Tarkovszkij fájdalmához, Mihalkov minden tudásához.

              Hogy ne jöjjön a szibériai borbély soha többé letarolni a végtelen erdőségeket. És hogy Önök se taroljanak soha többé le semmit és senkit. Hogy elmélázhassunk örökre egymás igazi, mély, megfejthetetlen bánatában.

                                               

                                                   MÁRAI SÁNDOR: NAPLÓK

 

                                   

                                                                       1943

 

             „Egy halott Pistoiában, a templomban. Senki sem törődött vele. Felravatalozták, a koporsót odaállították a templom közepére, dísz és virág nélkül; aztán elmentek. Fiatal voltam, és kevés halottat láttam addig. Ezt most megnézhettem kedvemre és zavartalanul. Ez a halott dísztelen volt; négy szál deszka között egy középkorú ember, Fekete ruhában. Komoly volt és közömbös. Ruhája olyan volt, mint egy szegényé, mikor ünnepre felöltözik, feketébe. Először értettem meg, hogy a halál nem rettenet, hanem közömbösség. Egyfajta ünnep is, melyhez feketébe öltözik az ember. Minden ember szegény lesz, mikor meghal, és feketébe öltözik.”

              Az én apám, nagyapám is feketébe öltözött, és ez tekintélyt kölcsönzött nekik. Szikárak voltak és szigorúak. De jól tudom, hogy egész életüket, lényüket tükrözte ez a halálon túli magatartás. Ők, akik közel álltak a szívemhez, engem is megszilárdítottak, és haláluk módjával példát mutattak számomra. Egyikük férfiasat, a másik gyerekeset.

              Sok temetés tanúja voltam életemben, és mindig volt olyan jelenet, ahol csak részvétből vettem részt a szertartáson, amikor mosolyognom kellett. Önkéntelenül. Vagy a kántor furcsa szövegejtésén, vagy a gyászolók felületes gyászán. Néha a búcsúztató pap is derűt keltett, amikor csupa istennek tetsző szavakat hintett a szentelt vizzel és a szentelt szöveggel a távozóra. A kántor alkalmira faragott szövege tele volt hazugságokkal, ma úgy mondanánk „csúsztatásokkal”.

              Sokszor állítván hamisat a rokonság szeretetéről, amely nem volt több mint megkönnyebbülés, mert eggyel kevesebb lesz az örökségen osztozkodó.

              A szomszédasszonyokról, akikkel hosszú évtizedek alatt milyen szoros, szinte testvéri szeretetet ápolt. Holott mennyit marakodtak otthon az asszonnyal a szomszéd „tyúkja” miatt, akihez a megholt gyakran eljárt „kakaskodni”. És így tovább!

              Itt azért meg kell jegyeznem, hogy a magyarság őseinél a gyász színe a fehér volt. Mint a megszületett kisbaba újruhája. A nyugati, valószínűleg német, hatásra váltott szigorú feketére. A fehér, a halál utáni újjászületést szimbolizálta. Ebben volt valami költői.

 

                                                                          +

 

              Teleki Pál. A bástyán megy, néhány nappal az öngyilkossága előtt. Egy hivatalnok kíséri. Lengyel bundát visel, vadászkalapot. Pápaszeme mögül úgy néz, mint egy gyerek; kérdő és bizalmatlan pillantással. S csakugyan, ebben a törékeny testben van valami egy öregfiú, egy soha felnőni nem akaró kamasz magatartásából. Csak szelleme nőtt fel: a mód, ahogyan a világ elé lépett. Mindvégig fiús maradt, miniszterelnök korában is; mesterségesen nádpálcás és tanítós. Titokban félt a világtól. Nem véletlen, hogy szívesen öltözött cserkésznek, szeretett gyermekek között lenni. Szívében otthon volt közöttük, sokkal inkább otthon, mint a felnőttek világában. Néhány nap múlva agyonlőtte magát, s akkor egyszerre félelmetesen felnőtt. A halott arcáról eltűnt minden zavar, elfogódottság. Mint aki megértett és kimondott valamit. / 1941. április 3. /

              ! Egy nála minden tekintetben különböző nyugati politikus, Churchill, így fogadta önfeláldozását: „Jelképes helye lesz annál az asztalnál, ahol a háború végén igazságot szolgáltatunk.” Természetes, hogy minderről négy év múlva már teljesen elfeledkezett a „blöffök” embere. Ez a különbség egy felelősségteljes politikus, és egy kalandor között.

 

                                                                          +

 

              Az ellenállás, melyet Dosztojevszkij stílusával szemben érzek, úgy olvad el a mű lobogó, magas hőfokában, mint a kazán parazsában az ólom. Dosztojevszkij minden ellenállást legyűr: ez az a „több, mint irodalom”, mellyel nem lehet vitatkozni. Melléje kell állani vagy el kell menekülni előle. S ezen tépelődik most a világ, mikor a valóságot, mely Dosztojevszkij művéből életre kelt, meg kell ítélnie. Ez minden, amit a nyugati ember e pillanatban az orosz messianizmussal szemben még tehet.

             ! Van ebben a szövegben néhány végzetes félreértés. Mi kelt életre Dosztojevszkij műveiből? A kommunizmust már csak nem varrhatjuk a nyakába? Az a messianizmus, amelyről Dosztojevszkij ír, köszönőviszonyban sincs azzal az ideológiával, amely Oroszországban 1917-ben győzött; majd hozzánk, először, 1919-ben beköszönt.

               Az, meg akarta menteni a hitét vesztett, nyugati keresztény világot. Ez, amelyik most hazánkhoz újra közeledik, már az író regényeinek jelképes bezúzásával is minden kapcsolatot megszakított vele.

               Ide a bolsevizmus könyörtelen ateista valósága fog megérkezni, amely csak két embert lesz hajlandó megtűrni: a szolgát és az árulót. Ide a kegyetlen internacionalizmus fog megérkezni: rabolva, erőszakoskodva, gyilkolva, bosszút lihegve, konstruált pereket gyártva. Vér és könny: 1919 után újra hazánk földjén.

              A régi fordítások sokat levonnak a művek hatásából, de nekem már szerencsém volt, mert modern fordításban élvezhettem őket. Makai Imre, Szőllősy Klára, Görög Imre, G. Beke Margit, Devecseriné Guthi Éva és Gerigássy Éva munkáját most köszönöm meg nekik.

              Az első Dosztojevszkij mű, amit elolvastam: Feljegyzések a holtak házából. Nyolcadikos voltam már, és igen zaklatott éjszakákat okozott. Rendkívül nyomasztó hatással volt rám.

 

                                                                          +

 

              Az asztrológus szerint három tény van, melyen az emberi akarat nem tud változtatni: a születés és a halál és a végzetes párválasztás. E háromszög sarkain belül uralkodhat az ember a sorsa felett, ha öntudatosan él.

              ! Ezek közül a harmadik a legnagyobb hatású az ember egész életére. A halálig tartó útját egy rossz választás után belenyugvással teszi meg. A halálban majd boldoggá lesz, és ez tükröződik a halott arcon. Anyám szép arccal fejezte be hányatott életét, bár utolsó éjszakáján megjárta a poklot is. Tanúja voltam, és megrémítettek azok a hangok, amelyekkel a haláláért viaskodott valamilyen földön túli erővel. Pedig lehet, hogy csak a csecsemőként 1952-ben meghalt fiacskájának az árnya volt.

 

                                                                          +

 

              Dosztojevszkij a számomra örökké a félelmetes és nagyszerű ellenfél marad. Az ázsiai zseni, akitől én, az európai, joggal féltem a bőrömet. Ezt a megváltás-dühöt és rögeszmét csak megérteni és tisztelni tudom, de nem tudom elfogadni, sem követni. Nincs joga az ázsiai léleknek, hogy e terrorisztikus kereszténység árán váltson meg engem, a bűnöst, de európait.

             ! A fenti sorok leírása óta a világ nagyot változott. Eltűnt az ördögi és ateista Szovjetuniónak még a maradványa is. Putyin, aki napjainkban jóindulatú „cárként”, újra a régi kerékvágásba akarja vezetni a maradék, még így is hatalmas Oroszországot, most éppen azért tekintik Nyugatról komoly ellenfélnek, mert hazájában feltámasztotta az ortodoxiát, és példamutató módon eljár maga is a látványos és az európai fül számára magasztos dallamú istentiszteletekre.

              Egyúttal nem szégyelli hatalmas tablókon, mint nagy elődöket és az orosz nép méltó képviselőit, felmutatni a világnak a nagy példaadók között. Legutóbb a Szocsiban rendezett téli olimpián, Dosztojevszkij gigantikus arcképét is, az egész, keresztény műveltségét vesztett

világunknak. Szó sincs erőszakról. Csak Európa nyugati fele olyan mélyre süllyedt, hogy még háborút is képes lenne indítani a megváltásért imádkozó mai Oroszország ellen. Rendkívül

szímpatikus látni, hogy a közel száz évig az ateizmus mocsarába süllyedt értelmiségiek és a hétköznapi emberek tömegei Marx helyett újra Jézus arca felé fordulnak.

             ! Ehhez hasonló fordulatot szeretne elérni a mi Orbán Viktorunk a magyarsággal is. Ezért gyűlölik a Rákosi és Kádár rendszer hazai örökösei, és elsősorban csak e miatt, az eszement, állítólag „liberális” Nyugat - Európa és az USA. / 2014. október 21. /

 

                                                                          +

 

              A londoni rádió ma megismételte nyáreleji fenyegetéseit. Felszólította a magyar munkásokat, hagyják el a pesti munkahelyeket, helyezzék biztonságba családtagjaikat. A délkelet-európai „idegháborúnak” előbb-utóbb nyomatékot is adnak. Lehet, hogy már ma, de bizonyosan néhány napon, esetleg héten belül. / 1944. március 19. /

              ! Igen tanulságos, az erről a félelemről is szóló, Az ötödik pecsét című elsőrendű magyar film. Sántha Ferenc kisregénye alapján készült.

              A háború utáni hurrá-optimizmust sugárzó filmek között / Én és a nagyapám, Állami Áruház stb./ igen kevés a mélyen elgolkodtató alkotás. De hát éppen ez is volt a kommunista propaganda egyik célja: Felejtsd el, hogy a saját fejed is eredeti gondolatok fészke lehet! Érd be a központi jelszavakkal! Hazánk nem rés, hanem bástya a béke frontján. Éljen és virágozzék a munkás-paraszt szövetség! És közben pesti munkás - káderek verték téeszcsékbe a magyar parasztot, akit osztott földdel ajándékoztak meg néhány évvel korábban a komcsik.

              ÉS itt kell először megemlíteni a földosztó Nagy Imre nevét, amellyel, mint „padlásseprő” begyűjtési miniszterrel, az örvenes évek fordulóján újra találkozunk. Mint jó pártkatona minden aljas feladatot elvállalt.

              Elhagyottak és riasztóan műveletlenül maradtak az értékes területek is. Mint egykor a tatárjárás után! A paraszt inkább elment a sarc elől a városokba, amelyek akkor lendületesen nőttek ki a földből. És ott elég kenyeret is kaphatott. Akik maradtak, sorba álltak a napi adagért. Ilyen világ csak a háborútól lepusztult Szovjetunióban alakult ki. Követtük a Nagy Testvér példáját. Akkoriban hozzá tették a józan parasztok, hogy a „testvérét” nem választhatja meg az ember.

 

                                                                          +

 

              Az elmúlt években meghalt Babits, Kosztolányi, Karinthy, Tóth Árpád, Krúdy, Móricz Zsigmond. Írók, kikkel a nagy nemzetek is büszkén állottak volna a világ elé. Nálunk egyetlen koszorút sem küldött a hivatalos világ a sírjukra.

              ! Lehet, hogy a halottaknak így könnyebb is volt a föld.

 

                                                                          +

 

              Ez az év súlyos betegséget hozott nekem. A betegségben megtanultam, hogy halandó vagyok. Nemcsak értelmemmel tanultam meg ezt, hanem testem öntudatával.

 

                                                                          +

 

              Választás: 2014. október 12. Egyházasgergei lakásukban, veszekedést követően, a 47 éves P. Lajos késsel leszúrta 58 éves testvérét, aki a helyszínen életét vesztette – közölte az MTI-vel a Nógrád Megyei Rendőrfőkapitányság. P. Lajost a helyszínen elfogták. Őrizetbe vették, és indítványozták előzetes letartóztatását. Az Index szombaton arról számolt be, hogy a hír megjelenése után levelet kaptak egy olvasótól, amelyben azt írta: „Az Egyházasgergén péntek este megkéselt és sérüléseibe belehalt férfi polgármesterjelölt volt.”

              Barta László, a Nógrád Megyei Választási Iroda vezetője az MTI kérdésére megerősítette, Egyházasgerge egyik polgármesterjelöltje elhunyt. A választójogi szabályok szerint az előkészítő munkacsoportnak és a szavazatszedő bizottságnak gondoskodnia kell arról, hogy a szavazólapon ne szerepeljen a jelölt neve – tette hozzá. Egyházasgergén öten indultak volna a polgármesteri tisztségért. Az MTI úgy tudja, hogy a férfi, akit a testvére megölt, Pilisi Nándor független jelölt volt.

            ! Ugyanez a választás Kecelen: A versenyben két komoly jelölt a polgármesteri székért. Haszilló Ferenc, aki két ciklust végiggürcölt, az elődjétől örökölt hatalmas adósságokkal a hátán. Ellenfele a helyi kisegyház üdvöskéje, akit minden helyi hatalmasság, sőt még a körzeti Fidesz-jelölt és az érsek is támogat.

               Szeretnék az állami támogatásból, mert a kormány a korábbi tartozásokat magára vállalta, az új pénzeket is lenyúlni.

               Különösen fontos lett volna Schindlernek, aki a feje búbjáig el van adósodva, de a hitelezőinek is, hiszen csak így kaphatnák vissza a pénzüknek legalább egy részét. Ezért csalnak, szavazatokat vesznek, hiszen a Városi atyus kijelentette:

              „Tíz milliót megér, ha lányomat polgármesterré tehetem.” 5 millió kétezres részletekben egy-egy szavazóért. Aztán a másik 5 millió a lejárató felvételért a legkisebb Czárnak. Mert, mint kiderült, a leányka mégis alulmaradt. Ez a kis-és nagyleányok természetes testhelyzete. Jöhetett a felvétel, amely rasszista megjegyzéseket tartalmazott a cigányságra és a zsidóságra.

              A Laci, mert így is hívják ezt a HIT-gyülist, az 5 milliójával Ausztráliáig repült örömében. Pedig ostoba volt. Ennyi pénz csak az odarepülésre elég, a visszatérésre már nemigen. Miért nem kérte mindjárt ennek legalább a tízszeresét. Az adományozó apai szeretet bizonyosan leperkálta volna. No, de ne aggódjunk a Czár Laciért, aki igen jó politikai háttérrel rendelkezik! Bár ilyen kevés pénzből csak olyan magasakat ugrálhat, mint az őshonos kenguruk. Hogy ne maradjunk le az eseményekről, Városi Ferenc nevű órás és nemesfémkereskedő tüntetést hirdetett Kecel Központjába. Jogosan tartva az esetleges összecsapásoktól, mogósították a rendőrséget és az ATV televíziót. Nehogy véletlenül az ország közvéleménye lemaradjon egy újabb botrányról.

 

+

 

              Kiderült, hogy a délelőtti, Városi-tüntetésre, amely miatt a rendőrség megmozdult, két buszt megtöltő cigány csoportra vártak Kiskunhalasról.

              Ezek azonban késtek. A rendőrök, kordonostól, háromig a központban rostokoltak, amikor végül is valóban létrejött egy kisebb tüntetés, szintén lefizetett helyi erőkből.

              Élükön az Udvarhelyi Istvánnéval, akinek kezéből a kiszedték a mikrofont. Haszilló Ferenc legálisan aratott győzelmével polgármester maradt.

              Bár korábban Fidesz jelöltjeként indult, de a helyi szervezet a rasszista kijelentéseket tartalmazó felvétel miatt kizárta a tagjai közül.

              Átvedlett függetlenné!

              Summa summárum: Kiderült mindenkiről, hogy kicsoda. A körzeti Fidesz-jelölt, Bányai Gáborról, hogy a kiskunhalasi támogatásért a pünkösdista Városi-lánynak beígérte a keceli polgármesterséget.

              Városiról, hogy már a kiskunhalasi manipulációknak is „pénztárcás” részese volt. Ott Bányai Gábor támogatásával készítette elő a keceli talajt.

              Tehát jóval többe került neki annál a potom tízmilliónál, amit Kecelen bevetett.        Ezeket a plusz szavazatok Schindler és emberei gyűjtötték, per koponya, kétezer forintért.

A keceli polgármester már két éve tudott a zsarolhatóságáról, ezért csak félvállról vette a jelölését, sőt számított a bukásra. Ilyen méltatlan helyzetbe jutva is legyőzte nála kisebb kaliberű ellenfelét.

              Mindezek a kalocsai érsek tudtával és beleegyezésével történtek, aminek következtében az antipatikus főpapnak sikerült elérnie, hogy Kalocsán is bukott a Fidesz. Nyilvánvaló: a rendszer-ellenes csoport hallgatólagos résztvevője volt, valamiért zsarolható állapotban. A mindent tudók szerint pikáns felvételekkel.

 

  

 

                                                                      1944

 

 

              „Soha kis nép nem üzent még hetykébben hadat nagyhatalomnak, mint Magyarország a Szovjetnek…” – írja egy svájci újság. Kis nép? A kis nép nem üzen hadat senkinek. Még a nép nevében határozó országgyűlés sem üzent hadat. Egy kis klikk üzent hadat, a nép és az országgyűlés megkérdezése nélkül. Néhány vak vagy becsvágyó katona és politikus. A nép megrendülten hallgatott.

              A fényképen, amely az országgyűlés termét ábrázolja abban a pillanatban, amikor Bárdossy bejelenti az orosz hadüzenetet, mindenki – a kormánytagok is - lehajtja a fejét.

              / 1941. június 27. /

              ! Bárdossyt ezért később kivégzik, de a Horthynak, aki nyilvánvalóan rányomta a pecsétet, senki nem vonja felelősségre. De ne feledjük el, hogy egy magyar politikus már 1941-ben a kormányzóhoz intézett levelében figyelmeztette őt arra, hogy a magyar - német katonai együttműködésnek, ahogy levelében lovalmazott: „maga a nemzet lesz az ára.”

               Horthy mégis elkövette azt a disznóságot, hogy a zsidóbarát politikai figyelmeztetések határására, nemcsak beszállt a balkáni háborúba, hanem a rosszul felfegyverzett 2. magyar hadsereget a Don-kanyar vágóhídjára vitte.

              Ha csak azért tette, hogy minél tovább elodázza a német megszállást, tehát a Magyarországon védelmet élvező zsidó és egyéb idegen nemzetiségűek védelmét minél tovább biztosítsa, s vele a nyugati szimpátiát megnyerje, akkor hazaárulást követett el, és legalább a „népbíróság” előtt lett volna a helye. Vajon kik ültek annak az ítélőszéknek is az asztalánál?

               A dúsgazdag zsidóság, amelynek támogatására a két világháború között mindig számíthatott, a száműzetésben is biztosították számára az államfőhöz méltó nyugdíjas életet. Hiába, minden arisztokrácia, legyen zsidó vagy magyar, az édekeik mentén összenőnek, és mindig kinyújtják egymás iránt a segítő kezüket. Hogy a magyarság szenvedi el e miatt az egyik legnagyobb katonai veszteséget – csak a kóbor kutya bánja.

               És az olyan világosan látó nacionalisták, mint Szabó Dezső és elvbarátai. Trianont valóban egy „görénykurzus” követte. Nem egy új, polgári rendszert hozó korszak, hanem csak Feltámadás Makucskán. A magyar feltámadás nem következhetett be. Ennek szenvedő alanyai voltak az én családom tagjai is. Az előttem járó, vagy inkább csak botorkáló, sokszor értelmetlen áldozatot hozó nemzedék.

 

                                                                          +

 

              A németek megszállták Magyarországot. / 1944. március 19. /

 

                                                                          +

 

            !  Auschwicc: A minap egy élelmes lengyel vagy magyar vasgyűjtő ellopta a tábor kapuját. Nehéz munka lehetett, viszont könnyű könnyű felismerni a feliratáról: „Arbeit macht frei.” Magyarul: „A munka szabaddá tesz.” No, de ha rájönnek a furfangra, ez az éjszakai merész és nehéz munka rabbá, és természetesen világhírűvé teszi az illetőt. Minden éremnek, legyen az arany, ezüst, bronz vagy vas: két oldala van.

 

                                                                          +

 

              Három hét Leányfalun. Csomagolunk, és útnak indulunk. Tahiban ér az április 13-ai, délelőtti légiriadó. Az országút mentén állunk, az ég felhős. Nagy magasságban, láthatatlanul, félelmes robajjal húznak a nehéz amerikai bombázók Pest felé. Nyomukban olyan vonalsor marad az égen, mint a hangjegyfüzetek vonalai. Vácra komp visz át; az aknaveszély megint időszerű. Néhány nappal korábban a közelben futott aknára és süllyedt el az Erzsébet királyné nevű szalongőzös. Este hatig csellengünk az állomás közelében. Sok nyomorult, sárga csillagos zsidó, koldusok és trógerek a sárga csillaggal, melyre senki nem figyel. Az emberek komoly tapintattal iparkodnak nem látni a jelvényt.

 

                                                                          +

 

              Két szentendrei paraszt jelentkezik a volksbundista, magyarul is beszélő SS-őrszemmel. Előadják, hogy bajuk van egy falubeli zsidóval, aki állítólag becsapta őket egy lóvásárnál. Engedélyt kérnek, hogy hazatérve megverhessék a zsidót. Az SS-ember megnyugtatja őket, hogy nyugodtan megverhetik, ezért ma nem jár büntetés. De a két paraszt ragaszkodik az írásos engedélyhez. És amikor ezt nem kapják, elégedetlenül távoznak.

 

                                                                          +

 

              Miért vagyok „urbánus”? Mert hiszek abban, amit Henrik van Loon mond: mindig, mindent a városi emberek adtak az emberiségnek. A babiloniai, a görög, a római, a karthágói, a Hansa - és a lombard városköztársaságok emberei a többletet. Az arányt, a mértéket, a gondolatot és a szépet. Nem a pásztorok és nem a gulyások. Az emberiség történetének nagy mondatait nem a legelőkön gondolták és mondották el, hanem a fórumon.

             

                                                                          +

 

              ! A sok-sok fórumon elhangzó fecsegésből vajon valóban olyan sok értelmes mondat maradt ránk? Gondoljunk az olyan hatalom-mániákusokra, mint Nero vagy Caligula! Igen ritka volt közöttük a Marcus Aurelius. Nem is szólva arról, hogy ezek a fecsegők vajon honnan vették az erőt, hogy akár órákon keresztül tömjék a hasonszőrűek fejét. Valószínűleg kiadós reggeli vagy ebéd után, amelynek asztalára a juhászok, gulyások, földtúró parasztok szállították a gazdag ennivalót.

               Aztán honnan tudta egy urbánus, aki nem látott a városfalakon túl, hogy a pásztor furulyája és éneke nyomán milyen mély érzések fakadtak a lelkekben. Hallgasson meg egy csokorravalót az erdélyi dallamokból! Maga Bartók mondotta, hogy élete legszebb napjait a nép között töltötte, amikor gyűjteni járt.

 

                                                                          +

 

              Isten, adj erőt a zsidóknak, hogy elviseljék az üldöztetést, kínzást és sanyargatást. Adj erőt nekik, hogy erősek legyenek az élethez és a halálhoz! S azután, ha túlélték, adj erőt nekik, hogy ne veszítsék el a fejüket, ne változzanak üldözőkké! Adj erőt nekik, hogy erejük legyen az emberi nagysághoz, a türelemhez! Mert a bosszú csak újabb indulatokat szül.

              ! Ez ima volt az életben maradt zsidókért. De Isten pökött rá. Márai írta néhány oldallal korábban, hogy a zsidóság elveszítette a maga külön háborúját. Csak a csoda segíthet rajtuk. De a zsidók nem hisznek a csodában. A zsidók egyáltalán nem hisznek. Ezért viselnek olyan kétségbeesetten és összetörten minden csapást.

              A kiválasztott nép ennyire hitetlen lenne, hogy nem bízik a kisajátított Istenében? Hogy mit váltott ki az üldöztetésük, jól tudjuk. Nagy bőséggel megbosszulták a magyarokon. Pedig itt, a német megszállásig, békés körülmények között élhettek. A magyar nem rendezett pogromokat, éppen mert együttérzett velük.

               Mégis Budapesten rendeztek egy-egy magyar kivégzése alkalmával, vigasságokat: csak a körhinta hiányzott, de jelen volt a perecárus, a hullámzó tömeg, és minden ínyencséget elégedetten lehetett inni és enni. Minden kóser volt! Közben azt kiáltozni: Lassabban, Bogár! Tudnillik úgy hívták az állami végrehajtót, aki közben akasztotta az áldozatát.

              Miért nem fordult méltó haragjuk a vérengző, pogromozó román tömegek ellen? Ez ma is nyitott kérdés.

 

                                                                          +

 

 

              A magyar zsidóság adott nagy tehetségeket a magyar szellemi életnek: Angyal Dávid, Alexander Bernát, Ferenczi Sándor, Füst Milán, Gyergyai Albert, Hevesi Sándor, Heltai Jenő, és még több tucat név tolul az emlékezetembe. De ennek az „elitnek” a palástja alatt milyen sekélyes volt az átlag – s mindig ez számít! Mindaz, amit sajtóban, színházban,

könyvkiadásban gyártottak, népszerűsítettek, terjesztettek! Ez a „szellemi front” legalább úgy felelős azért, hogy a magyarság nagy tömegei, középosztályostul, műveletlenek, tehát erkölcsi felelősségre képtelenek maradtak, mint a dzsentrik, a nagybirtokosok és az általuk eltartott hivatalnokság. Ha igazságot akarunk, tessék hősiesen, feltétlenül akarni! Nem lehet pletykalapokon keresztül „szellemi szintet” mímelni, és ugyanakkor tudatosan feladni a magasabb szellemi igényt! Tudom, volt más is! Volt Osvát, a Nyugat, Ignotus is! De a tömegekhez egy sajtó szólt, mely olyan volt, amilyen. És a magyar középosztály számára árvalányhajas és nemzetiszínpántlikás zsidó Csínom Palkók habarták a konstruktív főzetet, e zagyvalékot, melytől szépen butult az, aki felhabzsolta. Mikor én e lapokkal kapcsolatba kerültem, azt hittem, lehet még valamit menteni. E főzetbe csipetnyi borsot, e sötétségbe

gyufaszálnyi világosságot csempészni!

               Tévedtem. A zsidók ne csodálkozzanak, ha egy kapzsi társadalom, mely nem kis részben az ő üzleti mohóságuk és szellemi igénytelenségük – pontosabban áligényük – miatt műveletlen maradt. Erkölcseiben megromlott, és aztán elkövette mind a bűnöket, melyek végül a zsidóság nagy tömegeinek vesztét, s legvégül a magyarság pusztulását okozták. Mert a műveltség nemcsak hősiesség; a műveltség erkölcs is. A zsidók legyenek hősök, ha igazságot akarnak; legyenek IGAZÁN műveltek és igényesek.

              ! Mint kommentírónak csak két megjegyzésem van: A filmjeik és ez a bizonyos tömegeknek szánt sajtójuk éppen a parasztsághoz, tehát a nép tömegeihez - hála Istennek –

nemigen jutott el. Maradt a főváros házmestereinek kedvenc olvasmánya, és a munkások vasárnapi szórakozása a magyar nyelvű, de amerikai szellemiséget sugárzó film.

              A mai állapotok hűségesen tükrözik a két világháború közötti sajtóviszonyokat. Igénytelen embereknek igénytelen zsidók írját a bulvárlapokat. Most még belépett a TV is, amelynek számtalan csatornája próbálja minél alacsonyabb szintre leszállítani a magyarul beszélők műveltségét. Az a nagy szerencsénk, hogy most már működik a nemzeti érdekeket szolgáló és őszinte hangú, valóban magyar, média is.

 

                                                                          +

 

              1944. okt. 16. Horthy proklamációját délben fél kettőkor olvassa fel a rádió. Fél ötkor az első gyanús jel a vezérkari főnök bejelentése, mely további verekedésre buzdítja a csapatokat. Este kilenckor Szálasi „Hadparancsa”. Ez a történelem leghosszabb hadparancsa:

Dagályos, bombasztikus, értelmetlen, üres szócséplés. Svádáján érződik, hogy elmebajos, aki sokáig hallgatott, most örül, mert végre beszélhet. Aztán nyilas versikét szavalnak a „talajgyökérről”. Mindez inkább kínosan mulatságos, mint komoly. Ugyanakkor végzetes, elkerülhetetlen. A magyarság megeszi e keserű főzet minden fogását. Kezdte Darányi, aki „a szeleket akarta kifogni a vitorlából” és Gömbös, aki pontosan ilyen üres, dagályos szólamokkal bűvölte a nemzetet, és a paralitikus Sztójay után az elmebajos Szálasi talán utolsó e sorban. A rádió e zenésített történelmet a következő műsorszámokkal kíséri: délután öttől éjfélig volt kamarazene, cigányzene, egyházi zene orgonaszóval, bárdalok, szózat, himnusz, és tévedésből Horthy induló is. Az egyveleg csodásan illett a hadparancshoz és a szöveghez.

              ! Kecelen november elsején halt meg harminc fiatalember a teljesen felesleges további vérontásban. Michelet: „A magyar nemzet a hősiesség, az erkölcsi nagyság és a méltóság arisztokráciája.” A falut védő magyar bakák somogyi „rossebeseknek” mondották magukat, és nem öntudatlanul haltak meg egy számukra ismeretlen faluért – hiába. A nyikas hatalomátvétel után vagyunk, tehát a tisztjeik Szálasinak felesküdve küldték halálba őket.

 

                                                                           +

 

              Az édesapám ennek a nyárnak a végén került orosz hadifogságba. Szegedről egyenesen az őshazába. Hazatérése majd a kékcédulás, elcsalt választások őszén, 1947-ben, történik.

                                                                        1945

 

 Leányfalu. – A rabbi, aki a szomszédban rejtőzött, az orosz megszállás második napján átjön, és sápadtan adja elő: orosz katona járt nála az imént. Az asszonnyal bizalmaskodni kezdett, majd átkutatta a házat, megtalálta a kamrában rejtőző rabbit, és így kiabált: „Óra! Óra!” Aztán lekapcsolta a rabbi csuklójáról az órát, és elszaladt a zsákmánnyal. „Kérem, micsoda csalódás ez!” – mondja a rabbi.

              ! Nálunk is megfordult egy Iván, és az édesanyám elrejtett ékszereit percek alatt előkerítette rejtekéből, és szakavatottan megfújta. Majd köszönés nélkül, angolosan távozott.

 

                                                                          +

 

              Egy kozák csomagokat cipel az országúton. Egyikben rablott textilholmi van, másikban néhány cipó kenyér. Reámmordul és megparancsolja, vigyem a kenyeres iszákját. Szó nélkül átveszem a zsákot, és viszem – két kilométeren át – engedelmesen, a győztes

nyomában. Egy fordulónál megkérdi, ki vagyok. Mikor meghallja ezt a varázsszót - iró-, elveszi kezemből az iszákot. Komoran és sötétem néz maga elé. Kést húz elő, levágja egy cipó felét, a kenyeret átnyújtja. Hóna alá veszi a zsákot, és egyedül cammog odébb.

 

                                                                          +

 

              Délelőtt megjelenik a helyi sintér, aki egyszemélyben a helyi pöcegödrök tisztítási szakembere is. Torzonborz, jámbor szörnyeteg. Beszédhibája van, olyan, mint a törpe, egy keleti mesében. Minden piszkos munkát ő végez a faluban. Dörmögve mondja, hogy most hullákat fog ki a Dunából. Mindennap leúszik ide Bécs felől három-négy hulla. Legtöbbje meztelen és gúzsba kötözött. Ma hajnalban egy meztelen nőt fogott, kinek két kezét nyakához kötötték. A hullákat nem temetik el. Visszadobják a Dunába, és hagyják úszni Pest felé, mert a község nem bírja el a temetési költségeket.

             ! Az a sok–sok kötözött kezű vízihulla az szovjet katonák nemi barbárságának áldozata volt. A falunkban is volt halottja az ilyen típusú erőszaknak, nem is egy. Elsősorban a kiszolgáltatott tanyavilágban.

 

                                                                          +

 

              Az oroszokat nagyon nehéz kiismerni. Nem lehet tudni, hogy hat rájuk az, amit nálunk tapasztaltak, és még kevésbé lehet tudni, mit terveznek vezetőik, akik valószínűleg aggályosan számolnak ennek a nyugati kirándulásnak a következményeivel. Oroszország, történelme során először, minden következménnyel kilépett hazulról, a világ színpadára lépett.

              Most mennek haza, lógatják a lábukat a teherkocsi deszkapárkányán át, és énekelnek. Ezek a szláv dalok mind szomorúak. Akkor is azok, ha az énekes vígan kurjongat. Az éjszakában hallgatom az elrobogó teherkocsik zörejével elvegyülő énekszót, a győztesek bánatos énekét. Nagyon nehéz győzni. Nagyon nehéz legyőzöttnek lenni. Nagyon nehéz orosznak lenni. Nagyon nehéz embernek lenni.

             ! A Háború és békéből tudjuk, hogy orosz csapatok a napoleoni háborúk idején már kiléptek a határaikon túlra. Csak az akkori cári vezetés ura volt vallásos hadseregének. 

 

                                                                          +

 

              Egy este Tahiban. Egy kocsmában, ahol a söntéspultnak könyökölve bort iszom, egy dagadt arcú, fogfájós öreg paraszt mellékesen, dünnyögve mondja, hogy az amerikaiak atombombát dobtak le Japánban, amely feltétel nélkül megadta magát.

             ! Vizihullák és atombombák. Hol volt a barbárság akkoriban? Mindenhol: Európától Ázsiáig. Budapesttől Hirosimáig.

 

                                                                          +

 

              Egy fogorvos fia – beállott szerb partizánnak. Zsidó származású volt, orosz fogságba került. A táborban heveny tüdővészt kapott és meghalt. Mindent feláldozott, hogy segítsen a németek elleni küzdelemben, és bizonyítsa hűségét az oroszok iránt. De az oroszok nem törődnek a részletekkel. Az apa faggatott egy NKVD-tisztet: „Miért nem szelektálnak az oroszok gondosabban?” A tiszt azt mondotta: „Ilyen nagy tisztogatási műveletek közben számolni kell bizonyos hibaesélyekkel.” A kérdésre, hogy milyen magas az oroszoknál ez a „hibaszázalék”, a tiszt közömbösen és szakszerűen felelte: „Huszonöt százalék.”

! Azaz minden negyedik ember lehet tévedés áldozata.

 

 

                                                                          +

 

              A svábokat kitelepítik, mint tavaly a zsidókat. Marhacsorda módjára hajtják el őket, száz és százezer embert. A „kollektív bűntetés”, mint nemzetközi gyakorlat, a legaljasabb elv, amivel ez a század megajándékozta magát. Tegnap a zsidók, ma svábok, holnap a polgárság, aztán a laposfülűek. És hajtanak bűnöst és ártatlant, gyereket és aggastyánt. Az európai élet erkölcsének ez a vége. A „nagyhatalmak” közömbösen terelnek emberi tömegeket, akik magas kultúrát építettek fel. Határozati alapon terelik őket, sommásan, csorda módra, egyik

országból a másikba. Ilyenkor megejt a kisértés, hogy kilépjek – így vagy úgy – ebből a társadalomból, ebből a világból.

              ! Az írónknak lesz lehetősége erre, de az ország egész lakossága nem kelhetett útra. Volt még egy lehetőség, amit anyám így fogalmazott meg: „Gyáva népnek nincs hazája”. És visszautasította a saját édesapjának, vitéz Farkasfalvi Andrásnak az ajánlatát, hogy mi is kövessük az oroszok elől menekülők végtelen kocsisorát.

               „Úgy járnánk, mint a zsidók, a község salakja széthordaná mindenünket!” És ezzel lezárta az ügyet. Magyarok maradtunk.

 

                                                                          +

 

                      Horthy Miklós Magyarország történelmi szerepéről az angol uralkodóhoz

 

                     Felség!

                     Kérem, hogy drága idejéből szánjon egy csekély félórát az alábbi sorok elolvasására.

              Mivel most nemzedékek sorsáról kell dönteni, és a hosszú és igazságos béke mindenkinek legfőbb vágya, bárorkodom közölni Felségeddel az igazságot, és csakis az igazságot arról, milyen, milyen nehéz és szerencsétlen körülményekkel kellett megküzdenie a mi nemzetünknek. Ez, úgy érzem, kötelességem, mivel véleményem szerint az 1919-es békeszerződésnél Magyarország katasztrófájának oka az volt, hogy helyzetünket megtévesztően ábrázolták, s nem adták meg nekünk a tiltakozás és az igazság bizonyításának lehetőségét.

              Idézek Poincaré emlékirataiból:

              „Clemenceau, aki gyűlölte az Osztrák – Magyar Monarchiát / anélkül, hogy ismerte volna országunkat vagy nemzetünket /, leginkább Szerbia, Csehország és Románia igényeit akarta kielégíteni.”

              Az első világháború után sokat vitatták, hogy kirobbantásában ki volt a bűnös. Bizonyított tény, hogy a koronatanácsban a magyar miniszterelnök, gróf Tisza István ellenezte a háborút. Mindmellett százalékosan kifejezve, nemzetünket érte a legnagyobb veszteség, és országunk ezer év óta birtokolt területének kétharmadát vesztette el. Európának ebben a részében nincs egyetlen nemzet sem, amely földrajzi és jól ismert kényszerítő okok miatt ne vett volna részt egyik vagy mindkét háborúban a többiek, csehek, szlovákok, románok, bolgárok, szerbek, osztrákok ellen. Magyarország is kénytelen volt ugyanezt tenni, de területet ő vesztett, mégpedig népszavazás nélkül”.

              És így tovább. Az angol uralkodónak címezve, a végén utalva arra, hogy ő is gentleman és még magyar vér is csörgedezik az ereiben. De ki is ez az ember? Az egyik Edward, aki az unokatestvérét, az orosz cárt, nem volt képes megvédeni Leninnel szemben, aki likvidáltatta az egész Romanov-családot az utolsó emberig. Megakadályozta ebben az ország liberális sajtója, amely a közvéleményt ellene fordította volna. Ő is félt a zsidóktól. Mit remélhetett tőle? Hogy befolyásolni tudja a Jaltában kötött megállapodás végrehajtását? Szerencsétlen, megfélemlített Horthy! Féltette megtorlástól az országát, amelyet hatalmukba kerítettek a németek, és a fiát, aki már német koncentrációs táborba volt zárva. Naív volt, amikor Sztálinhoz fordult, de még inkább az, amikor az angol királytól várt országa jövőjét befolyásolni tudó tekintélyt és akaratot.

              

                                                                         1946

 

                 Egy orvossal találkozom. Sötétben megyünk a híd felé. Megkérdezem, mit tapasztalt a betegeinél? Javít-e a szenvedés? Határozottan feleli:

               „Az ostrom alatt és után azt tapasztaltam, hogy az emberek a szenvedéstől csak ridegebbek és gonoszabbak lesznek.”

              Napok Pesten. Mindennap kivégzések. Tavaszi szél kergeti az utcák és a romházak törmelékporát. A „forradalom” néha utcai tüntetésekkel jelentkezik. Gyakrabban új ebadórendelettel. Ez nem a sans-culotte-ok, hanem a Moszkvában képzett rond-de cour-ok, könyökvédős hivatalnokok forradalma.

              Egy újságban a következő vastag betűs, négyhasábos főcím köszönti az olvasót:

               „Hány kivégzés lesz ezen a héten?” Szabad találgatni.

             ! Én csak azt nem értem, hogy Márai mért nevezi ezt „forradalomnak”?

 

                                                                          +

 

              Kecelen, és gondolom szerte a hazában, a szabadság levegője. Májusban a Liget hatalmas szomorúfűzfája alatt forog a Borbényiék lemezjátszója, és kalákában hallgatjuk a népszerű operaáriát: A gyöngyhalászt. Ezekben a hónapokban kezdődött a cserevilág. Ismerkedett, üzletelt falu és város.

 

                                                                          +

 

              Amit Spengler „modern” tünetnek nevez – a civilizációkba áthűlő kultúrák bomlási tünetei ezek -, időtlenül azonosak. Babilonban éppen úgy, mint Thébában vagy ma Budapesten. Például a nyilvános kivégzések: Ma délelőtt éppen a törvényszék épülete előtt mentem el, amikor a tömeg ostromolni kezdte a börtönkaput, mert jegyeket követeltek a délutáni kivégzéshez. Az ilyen tünet éppen úgy „modern” volt Rómában, Néró idejében, mint ma Pesten. A műveltség időnként meghal, s halálának körülményei és a hullafoltok is azonosak.

              Vajon kik voltak azok, akik élvezték ezeknek a bűnösöknek a végvonaglását? A magyarok nem lehettek.

 

                                                                          +

 

              A Zugligetben egy gyermekmenhelyen. A gyerekek nyugatra menekült tisztek, hivatalnokok és és deportált zsidók leszármazottai. Református lelkész vezeti a menhelyet. Elmondja, hogy keresztény és zsidó között most is van feszültség és súrlódás, de ez nem olyan végzetes, mint a közelmúlt idő után várni lehetett. Az együttélés felodja az előítéleteket

és a fájdalmas emlékeket. A nagy kerítő a játék, az ősi cinkosság. A zsidó gyerekek legtöbbje árva. A szüleik elpusztultak a náci sintértelepeken. Egyikkel hosszan beszélgetek. Auschwitzban volt, a szüleit ott ölték meg. Tizennégy éves. Ez a gyerek a híres auschwitzi halálkarmester, Mengele doktor kedvence volt.

              Ő volt az a hirhedt orvos-gyilkos, aki a deportáltakat kézintéssel állította élet vagy halál oldalára. Szempillantással ítélte meg, kiben van életerő, kit érdemes dolgoztatni, és kit kell a gázba küldeni. A gyerek ezt mondja:

              „Én kilógtam, mikor megérkeztünk, a Kanada lágerbe kerültem.” Mengele megkedvelte a fiút. A gyerek elmondja, hogy az ő feladata volt átkutatni az érkező zsidók ruháit, cipőjét. És nagy ügyességgel találta meg a cipőtalpba rejtett drágaköveket. Ezért Mengele megengedte, hogy a fiú életben maradjon. Megkérdem: „Milyen volt ez a gyilkos?” „Fekete ember volt, nagyon elegáns.” – mondja komolyan a fiú.

              „Mindig fényes lakcsizmát viselt. Nem volt goromba” – mondja elismerően. „Soha nem kiabált.” Szeme ide-oda villan, kémlelve, nyugtalanul.

 

                                                                          +

 

              Ha egyszer szoborművet állítanék elmúlt szerelmeim emlékére, ez nem lehetne más, csak olyasféle, mint az „Ismeretlen Katona” síremléke. Szép, nagy fehér kő, s nem lehet tudni, ki fekszik alatta. Bizonyos, hogy nem Erzsike, nem is Terike. A Szenvedély nyugszik alatta.

 

 

                                                                        1947

 

 

              Róma, január. – Valaki megkérdi: „Mi az, ami odahaza a legnehezebben elviselhető?” Csak azt felelhetem, a gyűlölet. Az anyagi gondok, a társadalom veszélyes reflexei az idő kérdéseire: Mindezt el kell viselni! De a gyűlölség légköre, amely otthon körülvesz, csakugyan nehezen viselhető el. Osztályok, felekezetek, fajták, mindenki gyűlöl mindenkit. Ebben a légkörben nehéz élni! Kik szították a gyűlöletet ilyen hőfokra? - kérdem naívul én.

 

                                                                          +

 

              Délutáni séta a Duna-parton. Erős nyugati szél. Nem érdektelen ma Budapesten sétálni. Sok mindent látni itt, amit például Svájcban nem látni séta közben. A közeli zálogház bejárati ajtaja előtt hosszú sor várakozó. Idegesen beszélnek arról, hogy nem jutnak be csukás előtt a becsűshöz. Kisgyerekek is állanak a sorban, szorongatják a zálogolásra hozott tárgyakat.

               Egy vezérkari ezredes, hóna alatt a batyuval, katonásan, komolyan köszönt. Lemegyek a Duna-partra. Amikor a Kossuth híd közelébe érek, a hídról a vízbe ugrik egy öngyilkos. Az emberek, akik a partról bámulják a jelenetet, szakszerű magyarázatokba kezdenek. Senki nem mozdul, nem ugrik utána, nem kiabál segítségért. Valaki ezt mondja:

             „Hagyják úszni, akkor gyorsabban fullad.” Lassan megyek a Margit híd roncsai felé. Néha visszanézek, s látom a két bakancsot, amint libegnek a víz fölött! Képzeljék el ezek után, milyen lehetett a tömeghangulat egy halálra szánt, megerőszakolt, kirabolt nagyvárosban? A magyar hullákat nemcsak Budapestről szállított a Duna a Fekete – tenger felé, de Szerbiából is.

 

                                                                          +

 

              Járok a hólétől szennyes utcákon, zötyögök a zsúfolt villamosokon. Beszélek a ványadt, kopott, rongyos, itthoni emberekkel – s figyelem magamban az erősödő szolidaritást, amit ezzel a nyomorúsággal érzek. A bűneink, igen. De az a másik Nyugat, amelyre annyi nosztalgiával gondoltam ez években, vajon hogyan vizsgázott volna, ha azt és úgy kell megélnie, elszenvednie, ahogyan mi éltük meg?

              Az elmúlt keserves években az ember kimutatta foga fehérjét. Néha már azt hittem, megismertem az embert, és elszörnyedtem. De ha tárgyilagos vagyok, azt kell mondanom, a szörnyűségek közepette mindig találkoztam tisztességgel. A kegyetlenség mellett rögtön megjelent a jóindulat, a bűn mellett kivirágzott valami, ami jóság volt, segítőkészség. Ez az igazság.Tisztelettel kérem, mondjon csak egyetlen példát a jóindulatra vagy a segítőkészségre! Ön mondja:

              „Olyan korban éltem, amikor nem lehetett tudni, ki a veszélyesebb: a rabló vagy a rendőr?”

 

                                                                          +

 

             

              Éjjel Lenin tanulmányát olvasom.

              A szociáldemokrácia viszonya a parasztmozgalomhoz. Ezt mondja benne: „A demokratikus forradalomból azonnal elkezdjük az átmenetet a szocialista forradalomba. Mi a megszakítás nélküli forradalom mellett vagyunk.”

             Ez történik most Magyarországon. A hazai szociáldemokraták most levegő után kapkodnak.

              De miért nem olvasták eddig eléggé figyelmesen a forradalom szakkönyveit?

              Egy szocialista újságíró – sápadtan - megszólít. Azt mondja, úgy fél mostanában, mint utoljára 1944. március 19-én, amikor Magyarországot megszállották a németek.

             „Most rajtunk a sor, a szocialistákon” – mondja fulladtan. „A polgárokon már átugrottak.”

             Már megint az elátkozott forradalom!

 

                                                                          +

 

              A déli újság jelenti, hogy a kivégzést el kellett halasztani, mert a hóhérlegények sztrájkoltak. Tíz forintot kapnak egy kivégzésért, és ezt kevesellték, a jövőben tizenöt forintot követelnek minden akasztásáért. Bizonyos, hogy a létfenntartási költségek az utolsó hónapokban emelkedtek. Nem segít semmi, fel kell találni végre a kereszténységet.

              Az inkvizíció hóhéra még letérdelt a kivégzés pillanatában az elítélt előtt. Ma röhög a hóhér, és eladja a kötelet. „Bogár, lassan!” – kiabálják a nézők kivégzés közben a hóhérnak.

            Kik voltak ezek az emberségükből kivetkőzött barbárok, akik így üvöltöztek?

 

                                                                          +

 

              Díszelőadás. Tito tiszteletére az Operaházban. Az utcán minden tíz lépésre géppisztolyos, rohamsiasakos rendőr. Az Operában minden harmadik lépcsőfokon egy detektív. A balkáni Napóleont jól őrzik. Gálaest, zsúfolt ház. Először látom szemtől szembe a demokrácia haute volée-ját.

              Egy emeleti páholyban izgatott nevetésű, szenvedélyes, rajongó, kissé eszelős fej: Rajk, a kommunista belügyminiszter. Az udvari páholyban Tildy és felesége, zavartan mosolyognak. Közöttük Tito, ez a titokzatos balkáni nagyság. Göringre hasonlít, testes, joviális kényúr.

              Emlékszem az estékre, amikor a „Titobuszt” lestük, a repülőgépet, amely vitte Tito számára a boszniai hegyek közé az orosz muníciót. Most itt ül a pesti Operában, a díszpáholyban. A csillárok csillognak. Ékszeres nők. Nem tudni, honnan jöttek ide ezek a nők, ahogy az ékszereikről sem tudni, honnan valók.

              Tito nyájas, nagyvilági. Ez a páholy vendégül látta már Ferenc Józsefet, aztán Horthyt, s most vendégül látja Titót. Sok mindent lát egy operalátogató, ha sokáig jár az Operába.

              Tito elvtárs az új magyar hatalom jóvoltából karóba húzathatta a magyar hadügyminisztert. És legalább ötvenezer ártatlan magyart lőttek agyon vagy temettek élve tömegsírokba a Vajdaságban. Éljen a jugoszláv-magyar barátság!

 

                                                                          1948

 

              Nem tudom, Jézus Krisztus Isten fia volt-e, de bizonyos, hogy zseni volt; senki előtte és utána nem tudott annyit az emberről, mint ő. Jézus a betegséget bűnnek tartotta. Ez a nagy igazság.

             Szolzsenyicin egyik könyvében van egy zsidó orvos, aki nem mer kimenni a barakk ajtaján, mert fél, hogy valamilyen bűnéért, ez lehetett besúgás is, a foglyok megölik. Ő beszél arról, hogy úgy érzi, a földi életben minden bűn elnyeri méltó bűntetését.

              Másnap reggel szétvert fejjel találják meg a barakkban, az ágyán. Betege volt a bűnnek, és a büntetés kegyetlenül elérte.

             

+

 

              Jézus egyik szavával hívta, másik szavával kergette az embereket. Egyszerre tiltja és megparancsolja a harcot. Ez a kettősség titokzatos lényének legemberibb vonása. A zseni nem lehet következetes. A zseni csak teljes lehet.

              Lehet-e bűnnek tekinteni, vagy csak múló betegség, ha valaki a másik ember vérére szomjazik?

                                                                                        

                                                                          +

 

              Párizsi magyar újságíró azt mondja, Károlyi Mihály, a magyar nagykövet, nemrégiben izgatottan javított ki egy nyilatkozatot, amelyet Judit leánya adott egy külföldi újságírónak. Károlyi azt írta a nyilatkozatban: „Én gyűlölöm a magyar népet…” – majd kijavította, így: „Én gyűlölöm a magyar nép volt vezetőit.”

             Lám, a tudatalatti gyakran kiszolgáltatja a rejtegetett igazságot. Lehet korrigálni, de a lényeg megmarad.

                                                                                         

                                                                          +

 

              A német jó telepes volt az időben: Nagy Károly volt az első, aki felbiztatta, hogy nézzen körül a világban, s aztán elcsászkált a Volgáig, Erdélybe. Jó telepes volt, szorgalmas, vad népek között várost épített, az én őseim is közülük jöttek, és velük jöttek át a magyar nyelvbe.

              Mi, magyarok is jól jártunk velük, főleg Erdélyben, de a Felvidéken is. Csak az volt velük a gond, hogy igen belteljesen éltek, és gyakran szembefordultak az éppen uralkodó magyar királlyal vagy fejedelemmel.

               Báthory Gábor gyűlölte őket, Bethlen Gábor viszont minden privilégiumukat megerősítette. Hagyta a szászokat szorgalmasan dolgozni és adózni. Tudta, hogy békén kell hagyni őket, mint a hangyabolyt.

                Igazságos szabadságharcaink / Rákóczi, Kossuth / idején mindig a császári udvart szolgálták. Pedig zömmel reformátusok voltak, mégis a katolikus Habsburg uralkodót támogatták a magyarok ellen.Ki érti ezt?

 

                                                                          +

 

              Bontják a bérházat, amelynek raktárában a németek lőszereket halmoztak fel. Ez a ház felrobbant. A pincében kétszáznál több csontváz négy esztendeje várja, hogy napvilágra hozzák. Csontvázak, aztán ékszerek, értékek kerülnek most elő; az áldozatok az ostrom napjaiban magukkal vitték az óvóhelyre becsesebb holmijukat. A nagy beton sírbolt körül naphosszat úgy ólálkodnak a rokonok, mint az egyiptomi sírrablók a fáraósírok körül.

             Nem túlzás sírrablóknak nevezni őket?

                                                                                        

                                                                          +

 

              Lincoln Ábrahámnak ajánlottak egy embert. „Nem szeretem az arcát” – mondta az elnök. És mikor az ajánló felháborodott, és bizonygatta, hogy „senki sem tehet az arcáról”, Lincoln vállat vont, és ezt felelte:

              -Negyven év után mindenki tehet az arcáról.

               Ez igaz. Nincsen mentség! Lehet, hogy az LMBT aktivistái manapság ezért döntik le a szobrát az USÁ-ban?

                                                                                         

                                                                          +

 

              A trauma, a rettenetes ütés, ami a zsidóságot érte, mintha kitaszította volna a zsidókat mindenféle közösségből. Már nem a jóvátétel, nem az igazságtevés, már nem is a bosszú az, ami elsőrendűen mozgatja őket, hanem a kiszakadás, elszakadás, különállás. Semmivel sem vállani közösséget, ami nem zsidó: ez a belső, végső válaszuk arra, ami történt.

               ! De közösséget alkotnak a bosszú végrehajtására: az ÁVÓT, majd az ÁVÉHÁT, amely még 1956-ban is ellenfele a forradalmároknak. Ugyanaz a zsidóság, mely tegnap keserű-kegyetlen számonkéréssel fordult a keresztény társadalomhoz, mert „nem állt ellen” a náci követeléseknek, ma / 1948 / fejvesztve rohan egy parancsuralom csatasorába, és eszében sincs ellenállni.

              Tehát a zsidóság túl van a bosszúálláson, már nincsenek népbírósági perek, csak úgy kedvtelésből gyilkolásznak? Bűnös a teljes magyar nép, amelynek semmi más gondja nem lett volna, mint a zsidók mentése. Az országban alig volt olyan család, főleg a háború befejező szakaszában, amelynek ne lett volna oka az aggodalomra. A teljes megszálló szovjet hadsereg a nyakunkon: zabrálás, erőszak, gyilkosságok.

               Csak a miénkben három férfiról nem tudtunk semmit. Később kiderült, hogy apámat hadifogságba hurcolták, és három év múlva került haza. A fiatalabbik nagybátyám éppen átesett a második hadsereg tűzkeresztségén, és sebesülten, de élve, hazavergődött. A József nagybátyám pedig évekre eltűnt. Kiderült, hogy a magyarországi harcokban elesett Kiskunfélegyháza mellett, és elkaparták, mint egy kutyát. Csak évek múlva tudták a nagyszüleim azonosítani a maradványait. Volt aggódnivalónk éppen elég. A magyar lakosság nem zsidó részét sokkal nagyobb veszteség érte, mint a világ egész zsidóságát.

              Speciális, zsidókkal kapcsolatos aggodalomra nem volt energiánk. Ennek ellenére az egész magyarságot fasisztának nyilvánították, és még manapság is így emlegetik bizonyos „Sohasem felejtünk” nevű zsidó felekezetben. Nyugaton és itthon egyaránt. Még a MÁV-ot is bíróságra citálnák, ha lehetne. És a „hokauszt biznisz” égisze alatt azt is megfejnék, mint egy tehenet. Bár, manapság, még igen sovány ez a tehén.        

                                                                                         

                                                                          +

 

              Csehszlovákiában a kommunisták teljesen átvették a hatalmat. Budapesten pánik. A szovjet nyugati határain, az utolsó mozaik-követ is beillesztették a védelmi rendszerbe. A két világ politikai képlete most már teljes. Csehszlovákia elcsatolásával teljes a cordon sanitaire, melyet a szovjet a nyugati határain kiépített. Egyik angol folyóiratban láttam egy fényképet. Ezen Benest mutatták, aki gyűlölettől eltorzult arccal, gutaütés előtti állapotban, bámul Gottwaldra, a kommunista miniszterelnökre, amikor az neki bejelenti az államcsínyt.

               Végre nemcsak a magyarokat gyűlöli, hanem moszkvai talpnyaló örököseit is. Isten nem ver bottal, mondja a magyar közmondás. Ha nem lettem volna hatéves, jót röhögtem volna Svejk mindegyiknél „okosabb” népén, és Benesen, az „agyafúrt” és bukott vezéren.

 

                                                                          +

 

              Május 1. A város vörös lében úszik. A házak kapuja felett Marx, Lenin, Sztálin, Táncsics, Kossuth, Petőfi, Gerő, Rajk és Rákosi képei. A kórházban járok, s látom, hogy mindenki elmegy az ünnepi felvonulásra, az orvosok is.

              Kérdem, a betegeket is kötelezik-e, hogy kivonuljanak? Megnyugtatnak, hogy nem. De nem is lenne közönséges látvány, ha egy csapat lelkes beteg is részt venne az ünneplő menetben, vörösvérsejtek leleteit lobogtatva.

                                                                                         

                                                                          +

 

              A Magyar Kommunista Párt, ez a Boa constrictor, kitátotta a száját és lenyelt a szociáldemokrata házinyulat. Az „egyesülésről” az öreg, megszeppent Népszava ezzel a címmondattal ad hírt: „Boldogan és felszabadult lélekkel egyesülünk a másik munkáspárttal.” Ez szomorú is lehetne, ha nem lenne nevetséges.

             

+

 

                A reggeli rádió bejelentette, hogy Nyugaton megalakult a nyugati államok gazdasági, politikai és katonai blokkja. A németekkel együtt ez 250 millió ember együttműködését jelenti.

               ! Manapság, a járvány idején, inkább a széthúzást fokozza az Európai Unió.

 

                                                                          +

 

                Ezekben a napokban tartóztatták le az édesapámat. A négyszáz főre szaporodott keceli kommunista garnitúra néhány primitív tagja följelentette, mert „rágalmazta az orosz népet” miután hazajött a hadifogságból. Pedig sohasem a szerencsétlen orosz népet, hanem csak a börtön-Szovjetuniót és a börtönőrt, Sztálint meg a vérszomjas, szadista szolgáit.

              ! Hozzánk is beköszöntött a rendszerváltás. Két rendőr személyében.

                                                                                           

                                                                          +

 

              A „szépemlékű” Masaryk fia, a csehszlovák külügyminiszter, a prágai Hradzsin udvarára vetette le magát, vagy a náluk szokásos történelmi „defenestracioval”, a kommunisták kilódították az egyik emeleti ablakon, és az udvaron elterült, mint egy döglött béka. A köztársasági elnöküket megütötte a guta.

              ! Nem lennék magyar, ha sajnálnám őket. Sunyi, alattomos, hazug és soviniszta népség.

                                                                                         

                                                                     +

 

              Este Heczeg Ferencnél. Az új írók iránt érdeklődik. Nincsenek új írók, csak pártalkalmazottak vannak. Azt mondja, a háború alatt lehívták Wenkebachot, a híres szívorvost, egy budapesti beteghez. Wekebach aztán Herczegnél elmesélte, hogy kevéssel előbb Moszkvába hívták, vizsgáljon meg egy beteget. Akkor terjedt el a híre, hogy Sztálin szívbeteg. A Kremlben hat Sztálint kellett megvizsgálnia, mindegyik számot viselt, és négy közülük szívbajos volt.

                                                                                         

                                                                      +

 

              Az angolszászok a Marschall-terv segítségével újra megszervezik a nyugati országokat, köztük Németország gazdasági erőit, s ugyanakkor szilárd katonai hátteret építenek e gazdasági erő védelmére.

               ! Ez lett a NATO! Vele szemben a Varsói Szerződés. Ügyes. Biztosan lesz munka fegyvergyárakban. Az ideológiában meg az osztályharc a világbékéért. Helyi háború sokasága a harmadik világban. A termelt fegyvereket el kell adni és el is kell használni.

                Ez a magatartás lassan kihat a világhelyzetre, s az oroszokat lassú visszavonulásra készteti. Visszamennek a sztyeppékre. Csak azt nem tudom, hol kezdődnek majd Európa számára sztyeppék? Lehet, hogy az Oktogon-téren.

                                                                                        

                                                                          +

 

              „Sajnálom a népeket, amelyek a medvével együtt alszanak a ketrecben” – mondotta minap egy gyűlésen Churchill. Igaza volt, penetráns helyzet.

             Ezek a népek – lettek, litvánok, észtek, lengyelek, bolgárok, románok, szerbek, horvátok, csehek, szlovákok, németek, osztrákok és magyarok – levegő után kapkodnak a ketrecben. Az amerikaiak, a nyugati világ most azt kiáltja a medvének: Elég és ne tovább! Churchill az egyetlen államférfi, aki szembeszáll ezzel a toleráns tiltakozással, és világgá bömböli, hogy nem lehet belenyugodni az elnyomott kis népek sorsába, és ki kell szabadítani őket a ketrecből. De Churchill könnyen beszél, mert nincs hatalmon.

              ! Amikor hatalmon volt, lement Casablancába és Roosevelttel megakadályozták, hogy akár már 1942-ben a németek, Hitler félreállításával, véget vessenek az értelmetlen vérontásnak Keleten.

               Aztán ki volt az az államférfi, aki Moszkvában nagyvonalú ajánlatokat tett éppen ezeknek a népeknek a ketrecbe írányításáról? Még nekünk is csak 50%-os esélyt adott. Ennyi elég is erről a politikai szélhámosról.

                                                                                         

                                                                          +

 

              H. írja Londonból, hogy az ide-emigrált magyar zsidók hogyan lopnak minden irodalmi ötletet, milyen tiztességtelen eszközökkel hiúsítják meg a hazai magyar írók külföldi érvényesülését stb. Mindez nem újság, de a láthatatlan front, az emigráns magyar zsidó újságírók és ügynökök frontja egyre tágabb hosszúságú és szélesebb köröket hálóz be. Nem lehet semmit tenni ellene, tűrni kell, hogy lopjanak ötletet, kéziratot és becsületet. Mert természetes, hogy hazug, rituális vérvádakkal védekeznek odakinn mindenki ellen, aki idehaza él, és dolgozni akar. A zsidóság partizánháborút kezdett, mindenütt a világban, egyszerre önvédelmi és támadó háborút.

             ! A részükről ez a háború elég nyíltan folyik még manapság is. És nemcsak ellenünk a nyugati médián keresztül, meg a bankok segítségével, de valódi fegyverekkel a földjüktől jogtalanul megfosztott palesztin nép ellen is, évtizedek óta. És lám, mindenki tehetetlen! Milyen furcsa! Legyen az az ENSZ Biztonsági Tanácsa, vagy maga a Közgyűlés.Csak folyik évtizedek óta szófolyam, a politikai diskurzus minden észlelhető és jótákony következmények nélkül.

                                                                                         

                                                                          +

 

              Egy rendőrtiszt, aki a kommunista budapesti rendőrfőkapitány környezetében szolgált, meséli, hogy ez a joviális, borissza sváb -, aki kétségtelenül rendet teremtett közbiztonsági szempontból az ostrom után Budapesten -, a saját vallomása szerint azért ment el a spanyol polgárháborúba harcolni, mert nagyon unta már Oroszországban a feleségét. Jelentkezett a vörös brigádba, mert unta az asszonyt. Azt hiszem, ez a lelki motívum nem is olyan ritka a forradalmáraink élettörténetében, mint gondolná az ember.

                                                                                         

                                                                          +

 

              Nem lehet a franciákkal megbékülni. Ők okozzák a legfájdalmasabb csalódást a világnak, kapzsi rövidlátásukkal, jellemtelen és gyáva tehetetlenségükkel. És most, mikor a „győztest” játsszák, kidüllesztett mellel, szánalmasabbak, mint mikor a német csizmák talpát nyalták.

              Nem szólva 1920-ról, és nem felejtve Trianont. Az akkori mentalitásuk hasonló volt. Megúszták a csúfos vereséget, mert segítették őket az angolok, és dőntő módon az Amerikai Egyesült Államok. Egy népet a választott vezetőiről lehet megítélni: Clemanceau vagy de Gaulle: üres fejű akarnokok.

              Aztán a gyarmati csapataikkal még szétroncsolt hazánkat is igyekeztek sakkban tartani az első háború végén. 1940-es években a fasizmus elől menekülők Magyarországon kitűnő bánásmódban részesültek. Fogolytáborokba kellett volna zárni őket, mint ők az első háború előtt Franciaországban rekedt magyarokat, akikkel úgy bántak, mint a rabszolgatartók. De hát ők már a „híres” felvilásodásukkal végképp eldobták a keresztény etikát is. Róluk az a szójáték jut az eszembe, hogy az alázatos-gyalázatos.

                                                                                      

                                                                          +

 

              Mostanában Nagy Ferencből sokan nagy legényt csinálnak; a valóságban nincs nagy véleményem róla. Ez a paraszt, aki borbély is volt, szépen leszedte a forradalom fölét, és aztán egy napon meghőkölt és odábbált; a kommunistákban volt annyi gúnyos megvetés, hogy Svájcba nemcsak a kisfiát, hanem a díszes autót is utána küldték, amelyet a magyar miniszterelnök Sztálintól kapott ajándékba.

               Ha valaki nem ért egyet a forradalommal, melyet segít csinálni, melynek sápszedője volt, akkor álljon félre, vagy menjen el -, de mindendenesetre hallgasson, és ne kiabálja soronként tíz vagy húsz dollárért, mi az, ami nem tetszett neki a „forradalomban”, amelyet ő is csinált.

             Egyszer s mindenkorra, még mielőtt végképp letenném a Márai - féle naplókat. Engem személyemben is sért, ha lekezeli a parasztságot, amitől a kenyeret kapja. Petőfi apja, Arany szülei nem voltak sem grófok, sem polgárok, a szó „művelt emberi”, értelmében. Csak életet adtak két zseniális embernek. Ennyit a magyar parasztság szerepéről.

               Ami Nagy Ferenc politikai pályáját illeti, az úgynevezet forradalomban játszott szerepét: Hol volt itt „forradalom”? Egy abszolút többséget szerzett politikai párt gúzsba kötött vezetőjéről van szó.  Aki a háborús jóvátétel fizetésének csökkentése érdekében végigjárta a háborús ellenfeleket, azaz kíméletet koldult egy teljesen kifosztott ország számára. Eredményes is volt. Az aranyvonat visszaszerzése tette lehetővé 1946-ban a forint kibocsátását, és világrekorder inflációnk felszámolását.

               Ön még nem táncolt gúzsba kötve. Moszkvában nem sikerült elérni a poltikai támogatást a határon túli magyarok helyzetét illetően. De ez nemcsak Sztálinnak nem tetszett, hanem a bosszúálló zsidóságnak sem, amelynek keleten és nyugaton egyaránt voltak „jóindulatú” képviselői. Amikor menekülésre szánta el magát, az már az utolsó pillanat volt.

               A lemondást kizsarolva megkaphatta a fiát. No, meg azt az ominózus autót. Milyen humoristák voltak akkoriban a kommunisták, csendül ki a szövegéből. Igen „jóhumorú” dolog volt, amikor Pócspetri paraszt lakosságát, mert kiállt a papja és az egyháza érdekében, brutálisan megbűntették. Az ÁVH-sok agyonverték a fél falut, pedig lehet, hogy nem is volt gyilkosság, hanem csak öngyilkosság.

               Aztán sápokról beszél, azaz, hogy igen meggazdagodott itthon. Én azt hiszem, hogy ha így történt, nem lett volna szüksége azokra a tíz vagy húsz dollárokra, amelyekért értelmes parasztemberként, Nagy Ferenc az amerikaiaknak tanácsokat adott.

              Tömörebben! Lehet utálni a parasztságot, de sohasem szabad elfelejteni, hogy a magyarság megtartó ereje volt, van és lesz. Határon innen és túl. Előtte ezt a szerepet játszotta a magyar köznemesség és a főnemesség nemesebbik része még a XIX. században is.   

              Aztán nemigen találkozik az ízlésemmel, amikor Honthy Hannáról, a „giccskirálynőről” hozsannázik, meg a budapesti művészet echte / hamisítatlan, igazi, valódi / voltáról.

              Elég nagy keresztje volt ez a tehetséges magyar íróknak. És egyáltalán a művészeti életünknek, hogy Molnár Ferenc internacionalista, blőd színdarabjai szórakoztatták csak a közönséget, és gőzük nem volt, hogyan él a magyar paraszt. Azaz a lakosság 90%-a.

               A Csárdáskirálynő dallamaira táncolt a budapesti, frontról kimentett polgár - és zsidógyerek, amikor az én nagyapám, négy testvérével együtt, a különböző frontokon vagy éppen hadifogságban „szórakozott”.

              Ugyanakkor nem győzi dícsérni Thomas Mann-t, akiről az a véleményem, hogy Dosztojevszkij és Tolsztoj után egy hosszú sor áll. Ennek a sorban kövekező helyein Gogol, Gorkij, Puskin, Lermontov, aztán Schiller és Goethe.

               Jön egy nagy hézag, és jöhetnek a zsidó-német, majd amerikai és francia írónagyságok. Stendhal az Ön értékrendjében azért számít, mert egyházellenes. Ez a következő affér-előidéző, és most már nyugodjon meg, egyúttal legutolsó kifogásom.

              Például Zola a Dreyfus-ügy miatt lett valaki, és már régen hiányzik minden igényes olvasó polcáról. Jellemző, hogy az Úristen úgy tett igazságot, hogy eldugult a széntüzelésű kályhájuk kéménye, és a feleségével együtt füstmérgezésben meghaltak. Én már régen eltemettem: az első regényének olvasása közben.

 

                                                                                       

                                                                          +

 

              H. említi, hogy Veres Péter az újságból tudta meg a tulajdon „lemondásának” a hírét. A forradalomnak ezek a nagytekintélyű személyiségei három éven át engesztelhetetlen fölénnyel ítéltek mindenki fölött, aki azt, ami Magyarországon történik, károsnak, a nemzet szempontjából veszélyesnek bélyegezte. Most ők az elsők, akik elbuknak. Egy napon mindenki eldobja őket -, a külföld éppen úgy, mint a haza, melyet hűtlenül szolgáltak.

              Azt nem értem, hogy miért nevezi az író forradalomnak azt a bizonyos első három évet. Lehetett volna forradalom is, ha nincsenek itt –Vorosilov főnökségével - a megszálló szovjet csapatok és a nemzetközi megfigyelők.

               De ez még nem minden. Koalíciós kormányzásra kényszerítik a győztes Kisgazdákat, akiknek így még a helyhatósági választásokig sem sikerül eljutnia. A tekintélyesebb ellenzéki vezetőket, ha kell, a Szovjetunióba deportálják. Olyan magyar érdeket képviselő csoportokat, mint a Magyar Közösség, felszámolják, a tagjainak egy részét halálra ítélik, a többieket hosszú börtönbűntetére stb.

               De per folyik az egyház ellen már éveken át. Gondoljunk a Mariánum sorsára! Mi volt itt forradalmi szellemű? A földosztás talán? Amikor földet kaptak a kisemmizettek, de jószáguk, eszközeik nem voltak hozzá. Aztán meg alig, hogy megkapták, már irányították is őket a téeszcsékbe, egy új típusú jobbágyságba. Még a Körhinta című filmremeklés is erről szól.

              Nem tudom tehát, hogy gúnyosan nevezi-e a változást forradalomnak, mert szerintem a moszkvai menetrend szerint végrehajtott folyamatos átveréssorozat volt. Ezt MÁRAI SÁNDOR is jól tudja, hiszen éppen a centrumban, Budapesten élt. Akkor pedig gondolja meg, mit beszél!

                                                                                      

                                                                          +

 

              Sulyok könyve szánalmas. Mindent elkövetett, hogy együtt ügethessen a forradalom qadrigájával, zsíros állást kapott, és keserűen panaszkodik, mert Szakasitsék nem hívták meg vacsorára. Aztán ellenzékieskedni kezdett; hősködik azzal, hogy nem kapott útlevelet. Micsoda silány legények ezek!

              A könyv számos szépséghibája között a legkirívóbb, mikor Tildyt „véres kezű papnak” nevezi. Tildyn nincs mit védeni, egy református pap valóban ne álljon oda halálos ítéleteket aláírni. De Sulyok népügyész volt Imrédy perében, halált követelt, és Imrédy meg is kapta, amit Sulyok követelt. Lehet, hogy Imrédyn sincs mit védeni.

               De a forradalom nem lehet más, mint következetes, s ha egyszer – Sulyok követelésére -, kivégzett egy Imrédyt, miért csináljon hátra arcot a soron következők előtt? Miben reménykedtek ezek a Sulyok-szerű útitársak? Valamilyen sterilizált forradalomban, amely az ő ízlésük szerint akasztat csak, de máskülönben szelíden horgol a gillotin árnyékában?

               Sulyok szánalmas könyvének van egy szakasza, amely felindít -, amikor a hazaárulásról ír, amit az otthoni söpredék a békeszerződés körül elkövetett. Akkor történt, hogy a hazug kripto-kommunista Ortutay – a hazaárulás megtörténte után -, felém sündörgött.

                 Ezek az emberek eltűnnek egy napon, az akasztófán, vagy a földindulásban. De az ország megmarad. Amíg eltűnnek, magukkal visznek sok mindent, ami érték még az országban van. Eszük ágában sincs disszidálni. Akkor hová viszik? – kérdem én.

            !  Márai nem tudja, vagy elfelejti, hogy az ilyen beépített embereknek mekkora nimbusza van az őket küldő kommunista pártban. Nem szólva arról, ami inkább Radnóti értékéből von le, hogy ő volt a legbizalmasabb barátja a halott költőnek. / Madarat tolláról, embert barátjáról. /

                  Ortutayk most éppen lubickolnak, mint hal a vízben. A néptudományban is tekintélyek és egyetemi tanárok. Hogy jellemhibás? Istenem, milyen legyen egy kriptokommunista? Hazaáruló. Nem végzi akasztófán, sem politikai földindulás nem temeti maga alá.

                   Sulyok Dezső pedig nem kis bátorságról tett tanúbizonyságot, amikor 47 - 48 fordulóján a Szabadság Pártot megszervezte az egyre brutálisabb kommunista ellenszélben. Aztán ő is kénytelen volt lakóhelyet váltani.

                                                                                     

                                                                          +

 

              Igaz, a világban is sűrűn sündörög ez a fajzat. Van közte zsidó és nem zsidó kiadású. Valamilyen alkat, determinált emberfajta ez. A film, a színház, a film körül sündörögnek, mint a poloskák. Szívják a Szellem vérét. Bűzösek, csíppéseikkel kellemetlenkednek mindenkinek, aki tehetséges vagy jellemes. A bolsevizmus vagy a kapitalizmus egyformán jó palást a számukra. E rendszerek redői között szaporodnak, melegednek, mint a falusi pásztor prémes, meleg bundájában a bolhák.

                                                                                          

                                                                          +

 

              Minden este meghallgatom a pesti rádiót. Az esti hírek ritkán mulaszják el, hogy hírt adjanak valamelyik napközi kivégzésről. Tegnap Szabó Kornélt végezték ki, a Nitrokémia igazgatóját. Ma két fiatalembert, akik egy községben felrobbantották a szovjet hősi emlékművet.

              Az új köztársasági elnök, Szakasits Árpád, úgy látszik, nem fogadta meg a tanácsom, amelyet a köztársasági elnökválasztás órájában küldöttem neki, hogy függessze fel a kivégzéseket. Fürgébben, rámenősebben akasztanak, mint eddig.

             !  És még azt írja Márai, hogy konszolidálódik a helyzet. Nyugati emigrációban, a mindig kiszámítható Svájcban, ez lehetséges. Hazánkban még a bosszúállás prolongálva, talán az idők végtelenjéig. Ezt a kettőt bemondták, ugyanakkor vagy százat elhallgattak.

                                                                                        

                                                                          +

 

              Az emigráció vár ránk.  Nevetséges elgondolni is, de illetlen hasonlat nélkül, ezembe jut: Rákóczi, Mikes, Kossuth, és a többi. Hogyan bírták? Rosszul. Mégis nagy példák ezek.  Szótlanul kell bírni, alázattal. Mem panaszkodni, befelé sem, semmit sem kérni, mindent megérteni. Nem akarni a bosszút. De milyen zsarolással szerzett emigráció. Nyugatról megfenyegették a kormányt, hogy többször nem hívnak magyar írót a svájci konferenciára, ha Márai nem jöhet.

             Kiengedték, feleségestül, fogadott fiastul. Az utóbbi tragikus véget érhetett, mert 1941- től 89-ig élt. Ez 48 év az Egyesült Államokban és szerte Nyugat-Európában. Ebben az évben halt meg Márai is, akinek az eredeti családneve: Grosschmid Sándor.                                                                              

                                                                        

                                                            

                                                                          +

             

                  Ezek a nyomorultak, akik ma otthon vérben, zsírban, aranyban dőzsölnek.

               Elébb megérték a börtönt, az emigrációt, és amikor eljött a pillanat, így vizsgáztak.        Másképp vizsgázni, ha eljött a pillanat! Elfelejteni a személyeket! Nem felejteni el a gaztetteket; azokat sem, amelyek megelőzték e jelen pillanat gaztetteit; s mikor bosszúért lihegnek azok, akik elfellejtettek már mindent, ami elébb volt: rájuk kiáltani, hogy: Hallgassanak és tartsanak bűnbánatot!

             ! Ezt azoknak javasolja, akik többszörös halálos bűnben fetrengnek? Rákóczi egyetlen árulásért felkötette Ocskayt, és jól tette. A haza sorsa volt a tét. Márpedig napjainkban is az. / 1948 /

                                                                                         

                                                                       +

 

              Este a pesti rádió hallgatom. A köztársasági elnök úr – a hazaáruló és osztályáruló Szakasits -, jelenlétében a „magyar honvédség repülőnapjának” gyakorlatáról a helyszíni beszámolót ad a rádió. Tehát: a szovjet repülőgépekről a bolsevisták parancsára ugrálnak le a magyar fiúk, akiknek semmi közük az egészhez.

              A bemondó Rákóczi, Kossuth, Károlyi, Rákosi népéről beszél. A skála lejtése meglepő. Rákóczitól Rákosiig valóban hosszú volt az út a magyar történelemben.

                                                                                         

                                                                        +

 

              Mindszentyt éppen karácsonykor tartóztatták le, ugyanakkor Esterházy Pál herceget is mellé ültették. Halál a klérusra és az arisztokrácia maradékára! Államosították az iskolákat. Mi lesz az atomtudósokat képző, színvonalas egyházi középiskolákkal és egyetemekkel? Ezekben végképp nem volt faji megkülönböztetés.

               Volt egy politikai kényszerből, a németek által ránk erőltetett, numerus clausus, de ki volt az, aki betartotta. Most lép életbe az igazi numerus clausus, minden egykori arisztokrata vagy polgári család gyereke számára. Most jövünk mi, a parasztság és munkások alacsony műveltségű, de szívós akaratú és szorgalmas, tehetséges gyerekei. A Népfőiskolákba! Egészen a Rajk-perig.

                                                                                         

 

                                                                       1949

 

              Apámmal álmodom. Halott apám haragosan szól hozzám, meg akar ölni. Nem tudom a freudisták miféle ótestamentumi Ödipusz-komplexust olvasnának ki ebből az álomból? Értelme egyszerű: hazámmal álmodom, hazám az apám, meg akar ölni.

             Egy német vérűnek valóban faterland, ha magyar lenne: anyaföld. Az utóbbiért, én úgy vélem, szívesebben ontották egykor vérüket az elődeink.

 

                                                                          +

 

              Ezen az őszön kezdődött, és tartott még 18 éven át a folyamatos tanulás: 8 évig általános, négy év középiskola és hat év egyetem.

 

                                                                          +

 

              Nápoly. – Crocénál. A szabadság – mondja gyorsan –, a szabadsággal baj van a világban. A tömegek nem akarják a szabadságot. A németeknek sem kell a szabadság. A tömeg soha nem akarta a szabadságot, semmilyen korban. Mindig az elit, a szellemi, a történelmi elit feladata volt, hogy akarja a szabadságot. S ha nem is lehet megvalósítani, akkor is fenn kell tartani az emberek öntudatában a szabadság igényét, le besion de la liberté. / a szabadság szükséglete /

              A kommunisták nem akarhatják a szabadságot – mondja és pislog. – Ez természetes. Ők zsarnokok, nem szocialisták. Kérem - mondja -, Mussolini tirannus volt. Engem csak azért nem bántottak a fasiszták, hogy megmutassák a világnak, nem olyan barbárok ők, mint amilyenek a valóságban voltak. De itt éltem, ebben a szobában, a fasizmus ideje alatt, dolgoztam, magamnak. Mit gondol, a Szovjetben megengednék ezt?

              „Nem – mondom. „A szovjet nem engedné, hogy hallgasson. Kényszerítenék, hogy beszéljen, és az ő szájuk íze szerint beszéljen.”

 

                                                                          +

 

              A Weltwoche-ben, ebben az arrogánsan provinciális svájci hetilapban cikket olvasok arról, hogy a zsidók most Palesztinában mithoszba kezdtek, menzeti mithoszt építenek. Múló kísérlet ez. A zsidóság titkos világhatalom, és soha nem mondhat le a nemzetek fölötti szerepről, amelyet a világ társadalmaiban betölt. A zsidók nem kommunisták, más a lelki alkatuk. De a zsidó világhatalom egyes csoportjai számára a kommunizmus harci fegyver.

             A magyar történelem a következőt bizonyítja. 1919-ben, mint a Tanácsköztársaság vezetői úgy nyírták a magyar parasztokat, mint Szamuely Tibor, Lenin kebelbarátja. 1945 után a bosszú eszközét szintén a kommunistáktól kapták meg jutányos áron. Ők lettek a fasiszta - kommunista párthadsereg vezetői és a bebörtönzöttek kínzói, majd likvidálói. Bizonyára hallott az ÁVH-ról, amelyet Rákosi / Róth / Mátyás csak „éles fegyverünk” - nek titulált? Ön milyen alkatbéli különbséget fedez fel közöttük?

  

                                                                    +

 

              Ez a nápolyi bigottság nevetségesen teletömi a kirakatokat, a műhelyek falát szentképekkel. Egészen úgy, mint ahogyan otthon, minden kirakat és műhely fala telítve van az új szentek, a kommunista vezérek fényképeivel.

              De ha már föltétlenül szükséges, hogy minden kirakatból, minden üzem faláról egy zsidó nézzen rám, úgy jobb szeretem, ha ez a zsidó Jézus Krisztus, mintsem Gerő vagy Rákosi.

               ! Márainak van humorérzéke.

                                                                                       

                                                                      +

 

              Stendhal nagy dicsérettel emlékezik meg az olasz zsebtolvajokról, s általában a tolvajokról, akiknek van bátorságuk veszélyes mesterségüket leleménnyel, erővel végrehajtani a társadalomban. Taine ugyanezzel az elismeréssel ír a rabló Robin Hoodról. Ezt az elismerést örömmel olvasom, és is hiszem – meg is írtam valahol -, hogy a kis ember műfaja a bűn.

              Én másként látom a világot: kis ember kis bűn, nagy ember nagy bűn. És minél nagyobb, annál bizonyosabban benne lesz a neve a történelemkönyvekben, és szinte semmit sem kockáztat, csak embermilliók sorsát.

              ! Tolsztoj azt írja: „A történelmi nagyságok nevei csak cimkék.” Napoleon oroszországi hadjárata kapcsán. Az ő véres neve viszi el a balhét. Aztán Lenin, Hitler, Sztálin és az atombobázó Truman stb. Azt, hogy ki és mi mozgatta őket? Arra ma sincs világos válasz.

                                                                                         

                                                                       +

 

              Egy como-i hetilapban Mussolini végnapjairól közölnek fényképeket. Mussolinin nagyban betelt ugyanaz a végzet, mint kicsiben a törpe Tildyn: cinkostársai felakasztották a vejét.

            !  Hát ez bizony elég cinikus szöveg! Hogy lehet ezt a kettőt összehasonlítani? Olaszországban Mussolini napja leáldozóban, elfogy a tömeg, amely ducét kiáltana.

               Helyette elkezdik levadászni. Meg is lelik, majd az élettársával együtt közszemlére téve, lábuknál felakasztva holttestüket, elég ízléstelenül pózolnak mellette a – partizánok, akik korábban azt a bizonyos Vezér! -t kiáltották. Márai egy helyütt, nem is távol az előzőekhez megjegyzi az olaszokról:

              „Csak az emberiességet tudják adni a világnak.”

              Ők meg az emberiesség? Mit tettek a halott Mussolinivel és élettársával? Valamelyikünknek rossz az értékmérője.

             Tildy Zoltán egészen más helyzetben van. Elvállalja a köztársasági elnöki posztot, amelyről fogalma sincs, hogy mi lesz a rendeltetése. Aláírja azokat a bizonyos, tudtával is megalapozott, halálos ítéleteket Majd a zsidók, hogy erejüket fitogtassák, és tovább gerjesszék az általános szorongást, végeznek a Tildy egyiptomi nagykövet – vejével.

              Olaszországban egy primitív népre jellemző tömegpszihózis, nálunk egy mocskos kamarilla politika, zárt ajtók mögött, és megalapozatlan vádakkal. Szerencsétlen, jó szándékú Tildy Zoltán és egész tragikus sorsú családja! Nálunk csak egy szűk népcsoportra jellemző aljasság! Mindössze ez a különbség, és nem is kevés.

 

                                                                          +

 

              A rádió este a Mindszenty-tárgyalást közvetíti. Tóth László a vádlottak között van..Nem sikerült, mint reméltem, megszöknie. Szegény, süket ember pathetikusan kezdi vallomását:” Férfi vagyok és keresztény.” De az elnök rögtön belefojtja a szót:

              „Azt mondja el, miben bűnös!” Hát elmondja. A többi is. A primás halkan, megtörten beszél, hallatszik, hogy teljesen tönkretették. „Testileg, lelkileg nagyon fáradt vagyok.” – suttogja egyszer. A többiek darálják a beléjük pofozozott vallomást, mint a leckét. Hallani lehet, amint nem vallanak, hanem felmondanak egy betanult szöveget.

                Az előadó mögött láthatatlanul ott áll az Andrássy út hatvan kínzókamrájának hónérmestere még egyszer megkínozza. Készen rá, hogy a rebbelist kivégzése előtt. Eszterházy is így beszél, hadar készségesen. Mindenki bevallott mindent. Apró részleteket szépítenek csak a vádlottak. Valószínűleg erre is betanították őket, hogy a vallomások ne legyenek teljesen beismerőek. Így vallott Tuhacsevszkij és Radek is..

            !  De mi közünk nekünk ehhez a két gazemberhez, amikor tisztességes magyarokat kínoznak a nagy nyilvánosság előtt? A zsidók gyógyíthatatlanok, a szívük mélyén örülnek a Mindszenty-pernek. Sőt, megkockáztatom, ők is készítették elő.  Mindennek örülnek, amit a szovjetek támogatásával a keresztények ellen elkövethetnek.

                                                                                        

                                                                         +

 

              Az amerikaiak most pedzenek valamit. A rádiójuk minden hete hírt ad a szovjet kényszermunkatáborokról, ahol, a becslések szerint nyolc-tizenkét millió ember sínylődik. Az ember a szovjetben nyersanyag. Úgy használják fel, mint a téglát vagy a maltert. Lehet, hogy a vasfüggönyt ennek a kérdésnek a feszítővasával kezdik feszegetni.

               Lehet, hogyne lehetne! De mi értelme csak pedzeni és feszegetni?

                                                                                       

                                                                               +

 

                Március 15. Ma reggel a pesti rádió bejelentette, hogy ez a nap nemzeti ünnep. Azután orosz nyelven valamilyen Szergej szabadságódáját olvasták fel. Így kezdődött 1949-ben a magyar szabadság ünnepe egy megszállt országban. Kezdik koptatni a magyar múlt jeles emlékeit. Ez is zsidó mentalitás.

              Jeles esemény az is, hogy Bogár, az állami ítélethavégrehajtó, a hóhér is disszidált. Nagyon megülhette lelkiiismeretét a sok ártatlan ádozat. De a lelkiismeretét magával vitte, még ha nyugatra ment is. Pedig ez az, ami igazán nehéz, és ugyanakkor lerakhatatlan teher.

                                                                                          

                                                                          +

 

              Egy francia folyóiratban olvastam Doff Coopertől:

               Japán, Németország, Olaszország, mint nagyhatalmak, hosszú időre leléptek a színről. Franciaország és Anglia másodrendű hatalmakká változtak át. Két valóságos hatalom maradt csak a világszínpadon: az Egyesült Államok és a Szovjetunió. E most lassan felvonul egy harmadik: az Egységes Európa, mérhetetlen kincseivel, négyszázötvenmilliós emberi tömegével, még mindig hatalmas gyarmataival. Ez lenne a kiegyensúlyozó erő a világban. egy ember, aki a kertjében ül, és nem tudja, hogy a föld alatt aranybányája van – így látja az írója Európát.Bizonyos, hogy a folyamat elkezdődött, és egy csodálatos lehetőséget adna a fehér embernek, a világnak. Talán ezért kellett minden szenvedést megélni -, mindent, amit megélünk, és ami még vár reánk.

            !  Mostanában is küszködik még mindig Európa ezért az Egyesült Európáért, csak ellenérdekelt felek is vannak, és ki gondolná, hogy éppen az Amerikai Egyesült Államok a legerősebb közülük.

              Éppen ma fogják, kemény meghallgatás után, elfogadni vagy elutasítani a mi Navracsics Tiborunkat az Uniós meghallgatáson, mint a hatalmas Európai Parlament egyik miniszteri megbizottját. Okos fiú, de félek, hogy a „különc” Magyarország politikai ellenfelei még mindig erősebbek nálunk. / 2014. október 3. / No, majd meglátjuk! Este hatkor közvetíti a hírtévé.

                                                                                        

                                                                          +

 

              Megértem, mit éreztek azok a szerencsétlen zsidók, akik vagonokban utaztak sorsuk felé, amíg a többiek otthon… Ó, nem voltunk nácik, nem is üldöztük a zsidóságot, nem vettünk részt semmiféle aljasságban, sem kegyetlenségben, csak éppen éltünk, színházat játszottunk, könyveket írtunk, otthon voltunk és éltünk. Megértem, mert én is érzem a haragot és a megvetést azok iránt, akik most odahaza ártatlan arccal színházat játszanak, muzsikálnak, könyveket írnak, mintha minden rendben lenne. Mégis azt hiszem, soha nem tudonám levonni a haragból azt a következtetést, amit a zsidóság nagy többsége a maga tragédiájából levont: a bosszút.

                                                                                         

                                                                          +

 

              A zsidókkal valamit kezdeni kell, mert ez így nem megy békésen. Vagy csináljanak egy államot, ahová megtérnek, akik államéletre alkalmasak, vagy valami másféle megoldást kell találni. De a világ ötezer éve mindig fölfedezi, hogy nehéz együttélni ezzel az emberfajtával, amely lelkében olthatatlan lenézéssel és gyűlölettel eltelten a befogadó népen belül és szövetséget köt minden és mindenki ellen, aki nem zsidó. Most, amikor a bolsevisták megsértik a hatalmuk alá tartozó területeken a zsidó érdekeket is, természetesen sokan menekülnek e területekről, de lelkében minden zsidó helyesli azt a „büntetést”, amit a bolsevizmus jelent a nem zsidók számára.

              Ne tréfáljon már! Moszkvából a zsidó Vorosilov szárnya alatt érkezett négy kommunista zsidó, ők vették kezükbe a teljes hatalmat: a rendőrséget, a hadsereget és a párthadsereget, amelyet éppen a bosszú érdekében hoztak létre. ÁVÓ - nak, majd ÁVH-nak hívják. A saját népe ellen sem a rendőrségre, sem a hadseregre nem számíthatnak. Ezért követték a szovjet bolsevikok és a német fasiszták mintáját. Az NKVD és az SS példája nyomán.

              Ezek úgy berendezkedtek, és olyan nyiltan bosszúállók, hogy legfeljebb egy spontán népi felkelés tudná őket megfékezni, esetleg megfélemlíteni. A társadalmi egyensúly csak így jöhetne létre. Hogy mekkora véráldozattal jár majd, azt 1949-ben még nehéz megjósolni. De ha minden így folytatódik, bizonyosan bekövetkezik. Ezzel az embertipussal nem lehet értelmes párbeszédet kezdeményezni. A nyakát kockáztatná, aki ezt megtenné.

 

                                                                          +

 

               A házat, ahol Gorkij sorrentói éveit töltötte, emléktáblával jelölték meg Gorkij rosszul bírta a forradalmat: a vér, az aljasságok, az igazságtalanságok, elől ide menekült., a narancsfák közé. Lenin jóindulatúan fedezte ezt a menekülést. Később, amikor hazatért, soha nem alkotott többé jelentőset; Sztálin állítólag megölette.

 

                                                                          +

 

              Katherine Mansfield levelei. Mansfield sokat élt az orosz menekültek, Merezskovszkij és Bunyin társaságában. S egyik levelében felsikolt, mintha megértené, mi vár a világra, mert az emberek Nyugaton süketek és tunyák, s tűrik, hogy Kelet kitenyéssze Lenint, ezt az ázsiai mérget, ezt az ördögi oltóanyagot, a bolsevizmust. ez a nő pontosabban látta, 1922-ben, mi a bolsevizmus, mint Wilson és Lloyd George.

 

                                                                          +

 

              Emlék. 1946-ban, egy őszi este, barátommal, aki hivatásos katona volt, a Lánchíd budai rakpartján sétáltunk, a romok között. Panaszolta, hogy 1944 őszén, amikor egy este itt járt, a németek már teleaggatták a hidak, így a szép Lánchíd függőíveit is, ekrazitos dobozokkal, és „nem akadt egyetlen ember a nagyvárosban, aki a sötétben átvágta volna a kábelt, hogy megmentse ezt a hidat.” Megkérdeztem: „És te? Te mért nem vágtad át?” Elképedve nézett rám. „Erre nem gondoltam” – mondta őszintén, tátott szájjal.

 

                                                                          +                                                                                                                                                               

 

              Este a pesti rádió „költségvetési közvetítését” hallgatom, s megértem, hogy a gonosz angolok csak pákosztos gyerekek az oroszokhoz képest. Az a „demontázs”, amit az oroszok most Magyarországon művelnek, valóban „totális”. A gyárakat ugyan nem bontják le, hiszen azokat kényszer-bérekért az orosz hadiipar számára dolgoztatják. De máskülönben demontírozzák a magyar alkotmányt, a magyar társadalmat, a magyar történelmi öntudatot, a magyar hivatásérzetet, a magyar szellemet.

              Ez a demontázs, amit a bolsevikok művelnek Magyarországon, valóban teljes és tökéletes. A németek bizonyára fel tudják építeni gyáraikat, de mi, magyarok, soha nem tudjuk felépíteni azt, amit a bolsevisták egy magyar nemzedék életideje alatt a magyar lélekben lebontanak.  / demontázs: leszerelés, szétszedés, lebontás /

                                                                                        

                                      

                                                                         1950

 

                Éjjel Sir Samuel Hoare spanyolországi beszámolóját olvasom. Az oldalak, melyek megörökítik az angol diplomata eszmecseréit 1943 februárjában a – németellenes – spanyol külügyminiszterrel, Jordanoval: tanulságosak. Az angol diplomata, kormánya nevében, kijelentette, hogy a „háború utáni orosz veszélytől nem kell tartani”.

                 Szó szerint: „Az angol kormány tagadja, hogy ilyen veszély lenne. Sztálin 1942. november 6-án kijelentette, hogy jövőbeli pilitikájának nem szándéka más államok belső ügyeibe avatkozni. A hírek, melyek szerint Mr. Churchill és Sztálin Moszkvában megegyeztek volna Európának két, orosz és angol zónára osztásában, tökéletesen alaptalanok. Ezek alapján az angol kormány tökéletesen jogosulatlannak ítéli a német propaganda jóslásait és a semleges államoknak azt a félelmét, mintha egy orosz győzelem Európa számára kommunista veszélyt jelentene.”

                Jordano, aki a németbarát megbukott Serrano Sunert követte a spanyol külügyminisztériumban és határozottan falange- és náciellenes volt, de félt a bolsevizmustól, s ezért nem akarta a németek teljes megsemmisítését – ezt felelte:

               „A bolsevizmus növekvő veszélyt jelent a világ számára, és ha ezen felül még egy nagyhatalom félelmes ereje is támogatja, mindenki, aki nem megy el vakon az események mellett, kénytelen odafigyelni. Mi, spanyolok, félelmünkkel nem vagyunk egyedül, hiszen aggályainkat más népek is osztják. Így elsősorban Oroszország szomszéd népei.

                   Ha Oroszország mélyen behatol német területre, mi lesz, nemcsak a kontinens, hanem Anglia számára is a veszedelmesebb: egy Németország, amelyet nem tiportak teljesen le, hanem van még ereje, vagy egy Németország, amelyet minden erejétől megfosztottak? Vagy éppen egy szovjetizált Németország, amely Oroszország háborús potenciálját német mérnökök, specialisták, technikusok segítségével annyira megerősíti, hogy egy hatalmas, eddig soha nem látott világbirodalom alakuljon ki a Csendes-óceántól az Atlanti - óceán partjáig.”

 

                                                                          +

 

              Cocteau, „az óceán felett” írja, húsznapi amerikai tartózkodás után, hogy az amerikaiaknak bűntudatuk van az atombombától. Elhülyítette őket a pénz és a konformizmus / a fennálló rendszerhez való elvtelen alkalmazkodás / terrorja. Amerikában nincs szabadság, csak fikció van, amely szerint a szabadság nevében szabad engedelmeskedni az írott és íratlan társadalmi stb. törvényeknek. „Az arany függöny tud olyan erős lenni, mint a vasfüggöny” - írja, és ebben biztosan igaza van. Semmi sem számít odaát, csak a pénz.

               Ezen felül súlyosan neurotikusak, lelki zavarban szenvedők, és ugyanakkor, mikor muszklijaikat mutogatják és játsszák a cowboyt, az „erős, fiatal” népet, mindjárt fejlődésük elején dekadensek / bomlók, hanyatlók / lettek, de felhorkannak és dekadens európai vádnak minősítik, ha ezt valaki a szemükbe mondja. Így van-e, nem tudom. Bizonyos, hogy egy társadalom, melyben a pénznek ennyire értékmérő ereje van – szellemi és erkölcsi vonatkozásban is – hamar hajlamos lesz a dekadenciára / a hanyatlásra /. Az amerikai keresi az újat, a meglepőt - írja Coctau, de semmitől sem retteg úgy, mint az újtól és a meglepőtől. Egy bizonyos, itt Európában, egy költő, egy író, egy művész hamarabb remélheti, hogy önmagában valamilyen meglepetésre ébred, mint a másik világban, ahol legfeljebb azt remélheti, hogy a sikerre ébred. A siker soha nem „meglepő”. A siker – mindig félreértés.

                                                                                      

                                                                          +

 

              Gide levele egy fiatalemberhez, aki nem lát kiutat a korszak zűrzavarából, megnyugtat. Azok, akik nem adták meg magukat soha, semmiféle nyájtörvény rémuralmának, nem „menthetik meg” a világot, de csak ők a példa arra, hogy az ember valóban ember. Sokban tévedtem, sokban gyönge voltam és kapkodó, de a nyáj törvényének soha nem adtam meg magam. Mindig ellenálltam, soha nem vetettem alá magam az ő törvényeiknek. Ki is ez az „ő”, ezek az „ők”? Hát ők, a nyáj, a tömeg, a többiek.

                                                                                         

                                                                          +

 

              A zsidók a bolsevizmusban egyféle büntető-expedíciót látnak és csinálnak mindennel és mindenkivel szemben, ami és aki nem zsidó. Akkor is annak vélik, ha meggyőződésük, hogy a bolsevizmus ellenkezik egyéni érdekeikkel.

              Tisztázzuk már egyszer s mindenkorra! A zsidók mindegyik államformában, legyen az kapitalizmus, kommunizmus, egyformán kivételezett helyzetben voltak és vannak. Hatalmon. A Szovjetunióban a zártabb világ miatt, kevésbé szem előtt, de nyugaton ők teremtették meg a dekadens amerikai társadalmat, amelynek legfőbb értékmérője a Pénz. Nekik pedig van dögivel.

               A Pénz az értékmérő. Tehát nemcsak frizetési eszköz, hanem az Abszolút Mérték, amelynek birtoka és mennyisége eldönti, ki mennyit ér – függetlenül a személy képességeitől, minden ember annyit ér, amennyiért el tudjaq adni magát.

               Hiszen semmi mással nem törődnek és nem is értenek máshoz, csak az aranyszerzéshez. A lehullott fölösleggel pedig abban a hitben ringathatják a nyugati polgárt, hogy ők az „új Eldorádó” megteremtői. A közamerikai el is hiszi, hiszen van kocsija, lakása, primitív életmódja, amely a műveletlenségének tökéletesen megfelel. Általában hitelből és részletre. Ez megint a zsidó csalafintaság része. Ne feledjük, hogy Amerikát közvetlenül nem sújtotta háború!

 

                                                                     +

 

               A kommunizmus zsidósága pedig a tragédiájából igyekszik minél nagyobb hasznot húzni. / holokauszt–biznisz / Tunkolnak minden „bűnös” népet. Főleg a nyugat-németeket. / A keletieket nem, azok szovjet kézben vannak, és arra a kézre nem mernek ráütni. / És természetesen a magyarokat. De furcsa módon, a brutálisan, pogromokkal kinyírt román zsidókkal a kutya sem törődik. Pedig állítólag sokkal többet lemészároltak, mint Auschwitzban.

               Az egyszerű magyarok azt szokták mondani: „Én még nem láttam zsidót kapálni, mégis mindig több pénze van, mint nekem, pedig húzom az igát hajnaltól késő estig.” Ez volt a zsidók sorsa iránti közömbösség egyik oka. A másik a buta nagyképűségük.

                                                                                         

                                                                          +

 

              No, ebből jutott „a svábokból jött magyaroknak” is. Márai: „Nem bírom elképzelni, hogy még valamikor otthon éljek. A legjobb, ami történhet, hogy látogatóba hazamegyek, és ha nagy szerencsém van, otthon halok meg. De „élni” már nem tudok otthon. Mert otthon egy műveltség volt, és ez a műveltség menthetetlenül elpusztult. A bolsevistákat megelőzték a pusztításban a talajgyökeres, nyavalyatörős, kapzsi „népiesek”, hazug és mohó politikai és szellemi rohamcsapataikkal. Magyarországot nem a „sváb polgárság” pusztította el; éppen az volt a baj, hogy a magyar nem utánozta a sváb polgár életét, erkölcsét, polgáriasságát.

             Mit kellett volna utánozni? A fogamhoz verem a garast-mentalitást? A magyar nem ilyen fajta, nagyvonalú. Rakjuk a pénzt rakásra-mentalitást? Ha jó kedve volt, a magyar elitta, elmulatta. A cigánynak is jutott. Ezért aztán a svábok le is „cigányoztak” bennünket, és igen ritka volt a magyar-sváb házasság.

              Az erkölcsét, ami abból állt, hogy hatszor rázárom az ajtót, és hétszer megbizonyosodom felőle, hogy a redőny le van-e engedve? Abban is kellett volna utánozni, hogy Honthy Hannáért rajongjon egy giccses Operettszínházban, amikor a lakodalomban a saját táncával kimulathatta magát? Hogy nem szerette az „echte” Budapest kultúráját, még a Csárdáskirálynőt sem, a Toscáról nem is beszélve? Föltétlenül villával kellett volna ennie a túróscsuszát, amikor kanállal gyorsabban ment?

              De nem volt vevő ám a német fasizmusra sem, akármennyit szajkózzák ezt a vádat még mostanában is.

              Rá kell nézni Márai arcára, olyan savanyú, mint az üveges uborka. És mindig az egészsége miatt nyávog. A magyarok többsége életében nem volt orvosnál. A nagyszüleim bizonyosan nem. Meggyógyították saját magukat munkával a természetben és a természet növényeivel. Éltek is elég hosszú életet, és nem kínok közepette haltak meg, csak fáradtan elaludtak.

                                                                                        

                                                                          +

 

              Minden este tízkor meghallgatom a pesti rádiót. Most a „dicsőséges koreai nép felszabadító küzdelme” érdekében zsaroltak ki az otthoniakból néhány nap alatt „önkéntes adomány” formájában, tizenegy millió forintot. Elképzelem macskabajszos, zsugori, leányfalusi kertészünket, Csizmadiát, milyen lelkesen szurkolta le a hősi koreai nép szabadságharca érdekében a maga harminc forintját. Aztán „Versenyben az ország kenyeréért” cím alatt a harsogó rádió hírul adja, hogyan rohannak a kolhozosított és egyéb parasztok a „géptől egyenesen a szövetkezeti magtárba” beadni az új termést. Nehogy egyetlen szem kárbavesszen, amit ki lehet szállítani a Szovjetunióba, a Vörös Hadsereg számára. Küzbül csemegének és üdítés, buzdítás okából, elmondja a pesti rádió, hogy aznap kit és hol ítéltek többévi börtönre és vagyonelkobzásra, mert „háborús rémhírt terjesztett, és készleteket gyűjtött”: egy mázsa lisztet stb. Orwell regénye már megvalósult. Ezek a rádiók és bemondók már komolyan hiszik, hogy a hallgatóiknak nincs emlékezőtehetségük.

                                                                                        

                                                                          +

 

              Junger könyve. Arra gondolok, hogy mi, német-barátnak elhíresztelt magyarok milyen aggályosan kerültük az együttlétet a német véderő tagjaival. Nácival igazán csak a nácik érintkeztek. Kezdem megérteni, hogy a németek ma ilyen tűntetően megvetik a franciákat.

              Nem, Junger nem volt náci. De német katonatiszt volt, a megszállott Párizsban. Andalgott a szép, régi párizsi utcákon, akadtak francia nők, akik vígasztalták. Cocteau - val és más francia kollaboránssal ebédelgetett. Junger leírja látogatását Picassonál. Ez a most kommunistává dühösödött nagy festő – embernek és tehetségnek nagyobb, mint festőnek -, azt mondta német látogatójának, elég egy képet festeni, s aztán elzárni, hét lakattal a műterembe: a kép akkor is hatni kezd a világban, ha teremtett lélek sem látja. Ez igaz. Minden valóságos, jelentős alkotás egyféle sugárzással hat a világban, - nincs feledés, közöny, mely ezt a hatást megakadályozhatná.

                                                                          

                                                                         +

 

               Aztán a Kaukázusba vezényelték és ott is felháborodott, mert a németek kegyetlenkedtek. Valószínűleg nem ő volt az egyetlen német, aki így érzett. Lehet, hogy a többség így érzett - bár ezt nem hiszem. Amit a rokonszenves és értelmes, írói erővel írott könyv olvasása közben az idegen olvasó minduntalan elgondol: De ha így érzett, miért nem csinált valamit Hitler ellen? Igaz, ez a kérdés igazságtalan. Valószínúleg nem csinálhatott semmit a gyakorlatban, azon túl, hogy lélekben elutasította a hitleri merényletet. És mégis örökké ez a kérdés: Akkor miért nem szökött meg? Nem elég hallgatni, amikor gyilkosságot lát az ember. Rendőrért kell kiáltani, különben cinkosok leszünk.

              De én, aki a naplót olvasom, kérdezem:

              „Mit gondol mostanában a németfaló, egykori francia kollaboránsokról?”

                                                                                         

                                                                          +

 

              Éjjel a pesti rádió. Hírül adja, hogy az „esti órákban” – amíg vacsoráztam -, Pesten kivégeztek két mészárost, a „Húsért” című kommunista kényszerüzletek egyikének vezetőit valamilyen „gazdasági szabotázs” miatt. Más henteseket és mészárosokat 15-15 évi fegyházra, tehát ugyancsak halálra ítéltek. Ugyanez a rádió jelenti, hogy „óvatosságból és előrelátásból”, noha a termés bőséges, ezen a télen, öt évvel a háború után, Magyarországon megint bevezetik az élelmiszerek „racionalizálását”. Nehéz elképzelni, mi történne azokkal emberekkel, akik odahaza ezt művelik, ha egy napon, nem védené őket az orosz szurony?

               Otthon minden hónappal tovább feszítik a húrt. Az esti rádió újabb kényszerkölcsön jegyzési eredményeiről ad hírt. Most „békekölcsönnek” nevezik – egy hónappal előbb „koreai hét, szeretetcsomag”, néhány hónap előtt „ötéves tervkölcsön” címén vették el az emberek egy-két havi fizetését. Meddig lehet ezt tovább fokozni? És mit akarnak ezzel, akik csinálják?

                                                                                     

                                                                          +

 

              Rettenetes kár a magyar irodalomért, most, amikor – érzem és tudom - nincs módom többé magyaroknak magyarul írni, most látom csak igazi nagyságát ennek a társtalan, izgalmas, magasztos irodalomnak. Arany, Vörösmarty, aztán Babits, Krúdy! És a többiek, a kisebbek. Csoda volt ez. És elpusztították. Az úrhatnám-bugris magyar társadalom pusztította el, és most a bolsevisták. Ha ezzel megint csak a parasztságot bántja, akkor súlyosan téved.

              Itt valami érthetetlen gubanc van. A két világháború közötti állapotokat összehasonlítani a Révai-érával rosszakaratú tévedés. Klebelsberg Kuno és Révai József tevékenységét azonosítani – ehhez már pofa kell. Ha jól tudom, Márai sem a Horthy - éra fenyegetően közeledő éjszakája miatt szökött meg az országból.

                                                                                        

                                                                          +

 

              A zsidóság képviselői előre megfontolt szándékkal tették, amit csak akartak – hiszen Rákosi, Gerő, Farkas, Révai egyenesen Moszkvából érkeztek. Hogy milyen célból, azt lemérhette az itthon töltött három év alatt, most pedig már a szabad levegőn kinyújtózva a rádión keresztül.

             ! Fizikai, szellemi megsemmisítése mindenkinek, aki magyarnak vallja magát, és olyan harmadrendű vagy már renden kívüli zsidó senkik futtatása, és sztárolása, akik még véletlenül sen mernék kimondani, hogy a magyar művészet munkásai. A magyar, a nemzet, a haza szó ma már tabu lett ebben a szerencsétlen országban. De ez sem így volt a két világháború között. Ami a zsidó irodalmi teljesítményeket illeti: Molnár Pál utcai fiúkján és Radnóti költészetén kívül semmi értékeset nem alkottak. Amely társdalmi csoporttól valamiféle megújulás várható, az éppen az Ön által oly sokszor leszólt magyar parasztság, a társadalom legkevésbé romlatlan rétege.

                                                                                        

                                                                         +

 

              De azért csak zárjuk 1950-et egy süket dumával! Az író szerint „a bolsevizmus a legfőbb rossz, ami valaha a világra szakadt. Társadalmilag, gazdaságilag, szellemileg, erkölcsileg a legnagyobb zuhanás, amibe ember és társadalom belezuhanhat.” És most jön a csiszolt sváb ész:

              „Semmiféle egyéni áldozat nem sok azért, hogy ezt a rendszert megtagadja az ember.”

               Tehát, amikor kivonta magát a hazai forgalomból, azaz disszidált, akkor valami nagy áldozatot hozott. Aki maradt ebben az „őrült malomban”, az mind tátsasutas volt – szerinte.

 

                                                                        1951

 

               Posillipo. – Dosztojevszkij „Nyomorultak és megalázottak” – ja bemutat embereket, akik ideg-és elmebajosak, de mindenestől olyan energiával emberek, mint ritkán egy-egy alak a nyugati irodalomban. Elképzelhetetlen, hogy Lenin és Sztálin kiirtották az orosz emberből ezt a spontán emberiességet. Hinni kell abban, hogy az ember különbözni, gyűlölni, szeretni, égni akar, ahogy Dosztojevszkij hisz benne. Elképzelhetetlen, hogy a mániákusan, égően eleven orosz emberi anyagból a bolsevizmus konzervgyárában gyár-és ágyútölteléket csináltak. Itt valahol megbukhat a bolsevista kísérlet.

             ! Gorkijnak volt egy jelképes írása egy olyan emberről, aki egyetlenként, lángoló szívével kivezette a tömeget az ideológiai sötétségből a napfényre. A fényre jutott sokaság persze eltaposta ezt a még ott is lángoló szívet, nehogy tűzvészt támasszon. Úgy emlékszem, hogy „Dankó szíve” volt ennek az írásnak a címe. Az a különösen érdekes, hogy az elsős gimista könyvben benne volt. A magányosan küzdő, forradalmár költő jelképes alakja: Ilyen volt Petőfi! Bármennyire nem tetszik Márainak a lángész „népi” költészete. Lángoszlop volt, mint Bibliában a zsidó népet vezető isteni fény. / A XIX. század költői /

               Petőfi Sándor sohasem disszidált volna napfényes Nyugatra, pedig bizonyos, hogy Őt, az elsők között, beleteposták volna a hazai földbe. Itt a két alkotó közötti minőségi különbség.

 

                                                                          +

 

 

              A Harpers Magazinban egy közíró lelkesen jelenti, hogy az amerikai „szellemiség” győzött. Mindenütt a világban az amerikai remekírók, Hemingway, Faulkner, Wilder, Dreiser ma a világ legolvasottabb írói. Ez igaz. De ezek az írók csak tehetségesek és semmivel sem tehetségesebbek, mint az európai, mint például a magyar írók. Műveik, ha a világirodalmi mérlegen mérjük, nem jelentékenyek.

               Withman és Poe jó költők voltak. Goethe és Verlaine nagyobb költők voltak. Arany és Babits is nagyobb volt. Félelmes Amerika. Ha a csillagok megkegyelmeznek, nem lesz háború, és akkor talán mégsem kell kivándorolnom Amerikába.

                                                                                      

                                                                          +

 

              Jaspers azt mondja, hogy lokális történelem nincs többé. Ha Mützzugschagban történik valami, annak a következményeit egyidejűleg le kell vonni Szöulban, Pekingben, Moszkvában, Amerikában és Nápolyban. Ugyanaz a sors vonaglig végig az egész emberiség idegpályáján. Nemzetek, fajták, kultúrák különbözősége összefonódik ebben a végzetben, amely ma már valóban „világtörténelem”. Jaspers Toquevillet idézi, aki 1835-ben megjósolta, hogy száz év múltán a Földön két nagyhatalom marad csak: az orosz és a 150 milliós amerikai nép. / Még a szám is egyezik! / A többi nép / az európaiak/ éretté élik addig méreteiket. Jóslata: a világ kaszárnyává alakul át, és a nagy államok permanens fegyverműhelyekké.

              Az első és a második világháború némileg rácáfol erre a jóslatra. A németek igencsak átírták ezt a sima lefolyásúnak vélt átalakulást.

                                                                                         

                                                                          +

 

              Anyámtól először kapok fáradt sorokat. Bízik abban, hogy a „78 év” megoldja szegény életének problémáit. Ezek a fáradt sorok jobban jellemzik az otthoni nyomorúságot, mint akármi más. Anyámban rengeteg erő van, s ha már ő sem bírja az otthoni helyzetet, akkor csakugyan elviselhetetlen!

              ! De hol a hűséges fiú, aki kitart a küzdelmes életű és idős korú édesanyja mellett? Talán éppen Nápolyban üdülve – lelkiismeretfurdalástól szenved. Szegény! Hogy oda ne rohanjak!

               De a zsidók nem emlékeznek semmire, csak arra, „mi volt akkor!” És nem érdekli őket, hogy kegyetlenség akarja „jóvátenni” a kegyetlenségeket.

              ! Ezt valószínűleg az édesanyja írta meg a számára.

                                                                                         

                                                                          +

 

              A rádió mondja, hogy Bajor Gizi meghalt, morfiummal öngyilkosságot követett el. nem tudom, igaz-e a hír, mert Bajor Gizi elmerült a vörös világban, és valószínűleg nem tudott más kiutat. Néhány héttel előbb, mintsem elutaztam Pestről, nálunk ebédelt férjével, G tanárral. Különösen viselkedett. Látnivalóan úgy, mint aki a letűnt világ emberének tart, és nem vállal közösséget velem.

              Ez a tehetséges, de modoros színésznő a „letűnt világtól” igazán megkapott minden elismerést. Nem volt joga ítélni e világ felett, sem elfordulni attól.

              A budapesti vörös rádió esti adásában beszámol Bajor Gizi és Germán tanár temetéséről. Ez a kettős öngyilkosság, a bolsevisták számára – otthon is, a világban is – súlyos sérelem. Két ember, akiket a vörös rezsim elhalmozott minden földi jóval – nagyszerű élettel, kitűntetésekkel - a világ tudtára adta, hogy a vörösök világában akkor sem lehet élni, ha bolsevisták dédelgetik az embert.

               ! Az a bizonyos „világ”, azt sem tudta, hogy a világon voltak.

 

                                                                          +

 

              Levél anyámtól. Otthon bevezették a liszt, cukor, zsír és szappan jegyeket. Minthogy anyám nem „dolgozó”, nem kap semmiféle jegyet, 78 évesen. Kénytelen beszerezni a méregdrága szabadpiacon. A bolsevista rendszer kegyetlenebb, mint voltak a nácik. 1944-ben a getto-házakba internált zsidók minden élelmiszerhez kaptak jegyet, éppen úgy, mint a keresztények. Zsír helyett ceresolajat kaptak – ami nem is volt rossz – máskülönben mindent úgy, mint a többiek. A bolsevisták éhhalálra ítélnek egy társadalmat, amelynek öreg vagy tehetetlen tagjai nem tudják rabszolgamunkával kiszolgálni őket.

                                                                                        

                                                                          +

 

              Széchenyi azt mondta: „Egy nemzetnél sem vagyunk alávalóbbak.”

              Ez csak akkor igaz, ha föltételezzük, hogy minden nemzet alávaló.

              Kedves Márai! Ez ötletnek jó, de ellenszenves.  Szíveskedjen újra elolvasni, amit az édesanyjával és Bajor Gizivel kapcsolatban nemrégen az ország szervezett és erőszakos kirablásáról feljegyzett! Most aztán szégyellje is magát! Ott, külföldön! Becsmérelni egy kiszolgáltatott nemzetet, kiforgatva Széchenyi reményteljes szavait, ostobaság és hazaárulás.

                                                                                         

                                                                          +

 

              A Corriera Della Serában értelmes, jó zsurnaliszta cikksorozata Amerikáról. Lényege: Amerika ideges. A szabadság csak papíron van és az alkotmányban. A valóságban mindenki fél, nem szabad különbözni, ruhában, életmódban, beszédben, gondolatban hasonlítani kell az eszményhez, amit „amerikanizmus” cimkéje alatt elképzeltek. Aki eltér a vonaltól, azt kigolyózzák, kikopogják. A boldogságot összetévesztik a saját autóval, a fridzsiderrel, de már tudják, hogy tévedtek. Európa iránt nosztalgia van bennük, és ugyanakkor bűntudatos idegesség. Félnek, hogy Európa tud valamit róluk, amit ők nem tudnak.

                                                                                         

                                                                          +

 

              A Földközi – tengeren kószáló amerikai flotta néhány napos távollét után megint lehorgonyzott a Nápolyi-öbölben. E sűrű „udvariassági látogatások” jelentőségét könnyű kitalálni. Churchill megmondotta, hogy az oroszokat semmi más nem tartja vissza Európa lerohanásától, mint az amerikai flotta jelenléte a földközi - tengeri vizeken. A bázisokról, például a nápolyi kikötőben ma is horgonyzó repülőgéphordozó amerikai hadihajókról – bombázni lehet, sőt atombombákkal lehet beszórni az oroszok európai felvonulásának esetleges útját.

             ! Ez annyit jelentene, hogy megsemmisítenék nemcsak az oroszokat, hanem egész Európát. Nem gondolta alaposan végig mondandóját a szerzőnk.

                                                                                        

                                                                          +

 

              Toynbee, amikor arról beszél, hogy a „veszély” olyan stimulus, amely néha civilizációk alkotására késztet népeket. Példaként Ausztriát idézi, amely ellenállt az „oszmán veszélynek”, s ez az ellenállás következményeiben magas rangú civilizációt teremtett. Ellentétben Bajorországgal, mely „messzebb élt a veszélyzónától”, s ezért nem felelt olyan spontánul. Az effajta általánosítások és felületességek elkedvetlenítik az olvasót. A nyugati világ az időben többször adott fegyveres nemcsak fegyveres választ a keleti támadóknak. S nem szabad elfelejteni, hogy ez időben a magas rendű, francia, németalföldi és más civilizációk, tehát a mélynyugati világ közvetlen tatár vagy oszmán veszély nélkül is civilizációkkal ajándékozta meg önmagát és a világot. A „Stimulus of Pressures” / a veszély ösztönző ereje / elnagyolt következtetés. Az ember veszélyben alkot. S ezenfelül ez a következtetés történelmietlen, felületes is, mert a valóságban a tatár és az oszmán támadást nem az osztrák fogta fel, hanem – testével, százötven éven át - a magyar.

              De erről a történelmi tényről az angol történetíró nem beszél, a magyarság létezésének tényét e feltevéssel kapcsolatban meg sem említi. Ez az igazságtalan, felületes, hányaveti történelemszemlélet nem lehet egészen véletlen. Ahogy a magyarsággal, történelmi szerepének jelentőségével a múltban és a jelenben felületesen bánt el a Nyugat, ugyanolyan közönnyel bánik el civilizációjával.

              Amíg a magyarság 150 évig tartó küzdelemben szinte elvérzik, közben Nyugaton megindul a gyarmatosítás. A szerencsés népek, keresztény népek, az arany utáni vágyuk kielégítése közben népeket irtanak ki az amerikai földrészen, kirabolják a mesés kincsű Indíát és Kínát, amelynek két hatalmas népe még nincs nemzeti öntudatánál.

               Ezzel teremtik meg azt a gazdasági előnyt és az új típusú társadalmat, amelyről a magyarságnak, ha annak nevezzük azt a megmaradt néptöredéket, amely Mohács után még megmaradt. Vérével állítva védfalat a gazdag Nyugat felé törő, szintén zsákmányra éhes hódító törököknek. Ekkor marad le gazdaságilag az egész kelet - európai térség. Ez a tája Európának. Balkántól egészen a Balti-tengerig.

             Ez alatt a másfél évszázad alatt Nyugaton dolgozik a kalandvágy és teremt a harcokból kimaradt teremtő kultúra.

                                                                          +

 

              Mit mentsek magamon, ha a magyar társadalom elpusztul? Akármilyen bonyolult is ez per, melyet a magyar társadalommal lélekben folytatok: mégis, föltétlen hozzájuk tartozom. Hibáik az én hibám is, bűneim az ő bűnei is. Ha elpusztulnak, együtt pusztulunk, a nyelven belül, amelyben egyedül tudunk csak igazán élni.

              Este, a rádióban, egyik látványos per vádlottja, egy öreg pap, az „utolsó szó jogán” nyöszörögve mondja: „És meg kell köszönnöm azt a jóságos eljárást, amelyben kihallgatásom során részesültem. Volt úgy, hogy a börtönben öt orvos is állott az ágyam mellett.”

              A bolsevisták embertelen butaságára semmi sem jellemzőbb, mint az a tény, hogy ezt a kijelentést világgá sugározzák. Akik mindezt kitervelik, nem törődnek többé logikával. A terror mindig logikátlan, ez föltétele. E perek célja: fokozni a rémuralmat, hogy félelmet keltsenek. Lehetséges-e, hogy a terror fokozásával párhuzamosan a felsőfokra hajtják rendszerükkel szemben a gyűlöletet, és eljön a pillanat, amikor a terror nem erősebb, mint a gyűlölet, melyet kiváltott? És a karhatalom, melyet a terror ilyenkor a kétségbeesés lázadásával szembeállít, villámgyorsan átáll a lázadók oldalára?

              ! Az eljövendő 56-ban ez be is következik. Sem a hadseregre, sem a rendőrségre nem számíthatnak.

 

                                                                          +

             

              Minden förtelmes, népek, társadalmak, de minden kezd összemosódni az általános morális megrendülésben. Miért, hogy életem legnagyobb, legfájdalmasabb csalódása mégis a franciák? Mint aki szeretett egy nőt, megbecsülte, komoly és szép dolgokról is beszélt vele – s aztán megtudja, hogy ez a nő egy közönséges ringyó, míg a „szent dolgokról” beszéltek, a nő a legpiszkosabb csalásokra és üzletekre gondolt, és a tetejébe nem is nő volt, hanem buzeráns, nőimitátor.

                                                                                         

                                                                          +

 

               

              Az amerikai vízumokat, minden elképezlést meghaladó szemtelen, gonosz és ostoba záró-közjáték után, - megkaptuk. Egy évbe tellett, amíg az amerikai hatóságok elszánták magukat, hogy olyan gyanús embert, mint amilyen egy író, beengednek az Ígéret Földjére.

 

 

                                                                    ULYSSES

 

              Az első szó, mely hazaindul, nem lehet más, mint a magyar irodalomé. Ez az irodalom nagy volt. Most, amikor a lelkét fojtogatják, a hallgatás is több és nagyobb, mint azok szava, akik halálra ítélték. De a halálra ítélteknek is joguk van az utolsó szó jogán beszélni. Ezért az első és utolsó szó jogán, mondjunk alázatos köszönetet. Köszönjük nektek halott magyar írók, hogy zengést adtatok egy nemzet lelkének. És köszönjük nektek, otthon élő magyar írók, hogy hallgattok most, mikor az egész magyar nemzet nem mondhatja el, mit érez és gondol. Mert az egész magyar irodalom hallgat.

              A magyar szellem ellen indított nagy perben az ázsiai kísérlet nem sikerült. A vádlott, a magyar irodalom, nem vallott, mert nem volt teste, „csak” lelke. A néma perben megvádolták a magyar irodalmat, hogy pártos, hogy elfogult osztályirodalom volt. Ez a vád hamis. A magyar irodalom, osztálykülönbség nélkül, szóhoz juttatta nyelvünk szellemének minden tehetségét.

              A nemes ifjú Bessenyei, a zsellérivadék Arany János, a polgári származású Jókai, a proletár József Attila egyformán otthont talált a magyar irodalomban. Származás, világnézet évszázadokon át nem akadályozott meg magyar írót abban, hogy szavát nemzetéhez intézze.

              A magyar nemzet addig él, amíg lesz magyar nyelv és magyar irodalom. Minden nép legféltettebb kincse a nemzeti nyelvre lefordított Szentírás. A mi erős, zengő Károli- bibliánkban a zsoltáros így énekel: „Mert hallottam sokak rágalmát…amint együtt tanácskoztak ellenem, és tervezték, hogy elrabolják lelkemet.” Nem ígérhetünk csodákat. De amíg élünk, ígérjük, hogy nem engedjük elrabolni lelkünket. Nem engedjük meghalni a magyar irodalmat.

                                                                                                      

                                                                          +

 

              A történelem ismétli önmagát. Az 1848-49-es szabadságharc bukása után, a megtorlások idején is elhallgattak a költőink. Ezért csendült fel Tompa Mihály metaforája: „Száraz ágon, hallgató ajakkal meddig ültök, csüggedt madarak?”

 

                                                                          +

 

              Három éve, hogy a szovjet katonai parancsnokság elrendelte Nyugat – Berlin katonai blokádját, és három éve, hogy a nyugati hatalmak elszánták magukat minden idők legnagyobb technikai vállalkozására. Megindították a rendszeres és folyamatos légi járatokat, melyek feladata az volt, hogy egy békeidőben ostromzár alá helyezett milliós lélekszámú város lakosságát ellássák minden szükségessel.

              A berlini blokád 1948 júniusa és 1949 májusa között sújtotta Nyugat –Berlint. A szovjetek így akarták kikényszeríteni akaratuk érvényesítését a nyugati hatalmak által ellenőrzött szektorban.

              Ennek megtörése volt a légihíd, amely többféle célt szolgált. Ellátni Nyugat – Berlint minden földi jóval, és kirakatvárost csináljanak belőle. Ugyanakkor megmutatták, hogy légi fölényük mennyivel nagyobb a szovjeténél. Egyúttal bocsánatot reméltek, amit könnyen meg is kaptak a földig rombolt Németországtól, ugyanannak a légierőnek százezereket gyilkoló szönyegbombázásai ellenére.

              A teljes jóvátétel azonban majd csak 1954-ben következett be, amikor a nyugatnémet labdarúgó-válogatott megnyerte, Magyarországot kijátszva, a világbajnokságot. / Mivel magyarázható, hogy a korábbi 8:3-ból hogyan lesz, ugyanazzal a bíróval, egy hónapon belül 2:3? / És tíz évvel a háború elvesztése után harsányan üvölthették újra: „Deutschland, Deutschland über alles!”

              Ettől kezdve a németek mindent megbocsátottak a Nyugatnak. Ugyanilyen könnyen elfelejtették a japánok is Hirosimát és Nagasakit, amikor amerikai támogatással, kárpótlásul, talpra állíthatták az országot a szorgalmas őslakók. Az emberek könnyen felejtenek! A magyarok manapság még mindig Muhit emlegetik és Trianont. Úgy látszik, hogy mi nehezebben bocsátunk meg a Nyugatnak is.

 

                                                                           +

 

                                                                        1952

 

           ! Még a bárók és a hercegek között is akadt néha úriember.

              Ezt a megállapítást akkor vonta le, amikor itthon megnézte a Mágnás Miska című filmet, egy operettet, amely nem éppen a kifinomult és mély érzésű értelmiség szórakozására készült, és amelyben minden gróf infantilis volt.

              De ez éppen a komcsik propaganda operettjének készült, és a letűnt világ „szörnyeit” idézték vele. Azért én tudnék említeni néhány bárót, sőt még herceget is, akik igen nagy szolgálatot tettek a hazájuknak. Báró Eötvös József és Josika Miklós megfelel? Vagy herceg Eszterházy Miklóst, aki nagy zenepártoló volt, és magyar mezőgazdaság egyik fejlesztője volt. És gróf Teleki Pál kivételes jelleme és tragikus sorsa?

              Csak egyet-kettőt, megnyugtatásul, az elfogultság ellen. Az Illyés–féle társalgások a kisemmizett földbirtokos nemesség egyik tagjával miért olyan visszataszítóak Márai számára, ha elvileg tökéletes az egyetértés közöttük? / Ebéd a kastélyban /

                                                                                        

                                                                          +

 

              Amerikáról az odaemigrált jómódú zsidók kissé úgy beszélnek, ahogy a Lipótváros zsidai látták a huszas évek közepén a fasiszta Olaszországot. Weiss Fülöp elutazott nyaralni Brindisibe, visszajött és azt mondta: „Nem olyan rossz az kérem. A vonatok pontosan járnak, és az emberek jól keresnek.” De rövid idő múltán Weiss Fülöp is megtudta, hogy a kérdés nem ilyen egyszerű.

                                                                                        

                                                                          +

 

              A bolsevizmus és az amerikanizmus között nincs „megoldás”. A fasizmus éppen olyan kevéssé lehet társadalmi megoldás, mint ahogy elképzelhetetlen egyféle „európizmus”, mint történelmi megoldás. Nincs többé megoldás, csak helyzetek vannak, s a helyzeteteken belül lassan őrlődik pépessé egy műveltség: az egyéni és nyugati életforma.

              Éppen ennek vagyunk manapság szenvedő alanyai. Hogy miként lehet kilépni ebből az ördögi körből, ez most a legnagyobb dilemmánk?

                                                                                        

                                                                          +

 

              A fejezet, amely Dosztojevszkij életében nem jelent meg, és most oroszul, angolul olvasható az Ördögök egyik fejezete, melyben Sztavrogin, a hős, megöl egy kisleányt. Sztavrogin mégcsak nem is „kéjgyilkos”, hanem a Gide-féle „action gratuite” egyik műkedvelője. A kéjes öröm, amellyel megvallja bűnét, a szovjet-perekben most már állandósult műfaj. Ez a műfaj keleti találmány, amint a nihilista bűntett - megtenni valamit, haszon, értelem nélkül, csak azért, mert éppen lehet - szláv műfaj. A nyugati ember bűnözni is akkor szeret csak, ha ennek valami célját látja. / action gratuite: indíték nélküli cselekvés /

              Nem igaz, hogy a bolsevisták „alkotnak és erősek”. Az igazság, hogy a bolsevisták közel negyven esztendeje bizonyos nyugati érdekkörök romlottságából és profitéhségéből erősödnek. Ahogy Luddendorf leplombált vagonokban hazaküldte nekik Lenint és társait, úgy küldte évtizedeken át a Nyugat a bolsevistáknak a szakembereket, a nyersanyagokat, a gépeket. A Nyugat tevékeny segítsége nélkül ez a rozoga, kegyetlen, nem emberszabású rendszer soha nem lehetett volna olyan hatalom, mint amilyen ma.

 

                                                                          +

 

              A Csillag című kommunista irodalmi folyóiratban Illyés bökversei. Valahol a Dunántúlon „bújdokol”. Deportálta önmagát, persze nagyon kényelmesen. A meghasonlott, világfájdalmas, öreg költőt játssza. A versek rosszak, hazugok, kongnak; egyetlen szava nem ver szikrát. Sunyin, lopakodva, és kézdörzsölő mozdulattal alkudozott mindazzal, ami az elmúlt években történt. És aztán amikor bekövetkezett, amit nem akart, de lapítva segített megtörténni, sunyin, lopakodva és kézdörzsölve állott félre. Gyanítja már, hogy azok vetik meg legőszintébben, akiknek nevében a Kossuth-díjakat, a Baumgarten - díjakat szemforgatva átvette: a nép?

              ! Márai téved, ha azt hiszi, hogy a „népet” érdekli egy közepes író bármilyen kaméleonsága. Legfeljebb az egyetemi hallgatók között van némi visszhangja, de ott is csak értelmes professzorok szűk és megbízható diákcsoportjaiban. Illyés igen „langyos” besenyő figura.

                                                                                       

                                                                          +

 

              Komikus. Az angol király meghalt. Egyszer tehát a királyok is meghalnak. De a királyok nehezebben halnak meg, mint az emberszabású emberek. Met ha VI. György történetesen nem angol király, akkor már tavaly ősszel meghal tüdőrákban. Így gondosan megoperálták és még hat hónapot élt. Egy olasz egyetemi tanár azt mondta, hogy az angol király betegsége jellegzetes esete a dohány-mérgezésnek. Először kelés a lábon, aztán tüdőrák, végül szívkoszorúérgörcs. A kórképet komplikálja még az is, hogy az angol király nem volt dohányos.

                                                                                         

                                                                          +

 

              Rómában valaki egy magyarról mesél, aki több nő fejét elcsavarta. „Viszonyszédelgő” volt – mondja. A kifejezés találó. A viszonyszédelgő, mint annak a fordítottja a házasságszédelgő, ugyanabban a városban több nőnek ígéri meg, hogy nem veszi feleségül.

             ! Hát viszonyszédelgő én is voltam, de csak legényként, tehát jóval fiatalabb korban fordult elő, és nem ugyanabban a faluban.

                                                                                        

                                                                          +

 

              Demokrácia, mondják, és szabadság, de a tömegeknek védettség kell, semmi más. A Nagy Rendszerektől nem szabadságot várnak, hanem védettséget. És ezért a tömeg mindig hajlandó feláldozni a szabadságot. Csak az egyénnek, az eretnekeknek kell a szabadság. Csak ő hajlandó-mindennap, újból-megfizetni az árát.

 

                                                                          +

 

              Végig a Harlemen. Néger-kérdés, abban az értelemben, ahogy megfertőzte 19. századot, nincs többé Amerikában. És mégis van, valahogy másképpen. A fehérek még véletlenül sem árulják el, hogy a négerek jelenléte nincs ínyükre. De a négerek magatartásán mély bizalmatlanság érződik. Ők azok, akik elkülönítik magukat. Máskülönben teljesen szabadok és egyenjogúak. Csak nem bíznak a tapasztalatok és előzmények után. De így van valahogy a zsidókkal is. A zsidók rendkívül hatalmasok. Több millióan élnek az Államokban. De antiszemitizmus is van. Ki a zsidó? Aki zsidó, aztán, akire ránéznek, és úgy vélik, ez zsidó.

              Az ilyentől megtagadják néha a szállodát, az egyetemet, bizonyos szakmákba nem engedik be őket, nagyon udvariasan, de mindig ésszerű kifogással. De minden egyetem felvesz néhány zsidó, néger, kínai stb. hallgatót, alibinek. Egyébként a zsidók, mint a négerek – mint mindenki – teljesen egyenjogúak, és a mesterségekben, melyekre rászánták magukat, rendkívül hatalmasok.

               J. azt mondja, vannak új külvárosi negyedek, ahol valóságos vadzsidók élnek.

               Galíciai törzsek, és nincs is más, csak kóser mészáros. A mi környékünk, a Central Parknak ez a része, is ilyen zsidó vidék. De két utcával arrébb már nem laknak zsidók. Ez mind rejtély.

                                                                                         

                                                                          +

 

              A gépek, a technika, mondják. Mennyi veszélyt hoztak a gépek, a repülőgépek és a többi! Ez igaz, de mégsem igaz, ha a végső mérleget nézzük. A repülőgép rombolt, pusztított az utolsó harminc évben -, de a rombolás nincs arányban azzal, amit segített a világon. Az embernek a világhoz és térhez, földrészekhez és önmagához való viszonyában, tehát alkotott. Az ellenszámlát mindenért benyújtják. Rombolás nélkül nincs alkotás. / Még szerencse, hogy a preciz németek, megőrizték Drezda eredeti arcát. / Milyen közömbösen rombol a természet, amikor alkot. Egy új élőlényt, egy új életformát, amikor csak igazít a világon és kísérletezik. / Lásd Pompei városának romjait! /Az ember, amikor a mesterséges természet erejével, a technika erejével kísérletezik, kénytelen pazarolni! De végül gazdagabb lesz, védettebb, talán tökéletesebb, - ilyen áron.

              ! Kérdezze meg Hirosima és Nagasaki lakóit, akik életben maradtak, mi a véleménye erről az ostoba állításról! Főleg arról, hogy védettebb lett-e? Tökéletesebb is? Ki és milyen értelemben? Széthullik a világ, és pusztít az emberi természet mindent, még a földi környezetét, a létét is veszélyeztetve. Ez a pillanatnyi mérleg! / 2014 /

                                                                                        

                                                                          +

 

              Sz. M. kérdi, mi a véleményem a „bűntudatról”. A kérdést nem értem. Bűntudat nincs. Csak pedagógiai kérdés van.

               !Kedves Márai! Ön nem érez bűntudatot, mert magára hagyta idős és beteg édesanyját egy olyan társadalomban, ahol a saját véleménye szerint a hozzá hasonló helyzetűek éhhalálra vannak ítélve?

              A liget című írásomban elmesélem: Én a szülőfalumban találkoztam egy ilyen esettel. Magányos, idős tanyasi ember volt, aki nem kapta meg a huszonöt dekás napi kenyéradagot, és bejött a falu központjába, a ligeti padon éhenhalni. Mi, kisgyerekek, találtunk rá.

              Ha nem érez bűntudatot, akkor nem ember, hanem már „igazi” amerikai, aki büszkén ledobná, mondjuk a koreaiakra, a harmadik atombombát. Egy felsőbbrendű ember, egy minifasiszta, aki, mint tudjuk, egyszer már csődöt mondott a történelemben!

                                                                                       

                                                                          +

 

              A nihilisztikus energia jelentkezési tünetei feltűnőek Amerikában. Raszkolnyikov még egy cél érdekében gyilkolt. A demonstrációs, öncélú, nihilisztikus motívumú gyilkosság a korunkbeli tömeg-elmebaj egyik jellemző tünete. L. doktor azt mondja, Amerika lakosságának 1%-a, azaz több mint másfél millió ember manifeszt, klinikai értelemben minősített elmebajos.

              A nihilizmus fogalmát érdemes röviden értelmezni. A szótár szerint minden elv, erkölcs, törvény tagadása. Tehát a bűntudaté is. Ezek szerint Márai nihilista, mert tagadja a fiúi szeretet, az idős, beteg édesanyja iránti lelkiismeretfurdalás, bűntudat, törvényét. „Tiszteld apádat és anyádat, hogy sokáig sokáig élj azon a földön, amelyet az Úr, a te Istened ad neked.” Márai nem lesz hosszú életű. „Nihilisztikus” energia, pedig fából vaskarika.

                                                                                        

                                                                          +

 

              E. E. látogat meg. Fia most ért New Yorkba feleségével, egy japán asszonnyal, Tókióból. Azt mondja, a fiatal meny bőre fehér, alig elefántcsontszínű, barna haja, ferdevágású szeme van, gyönyörű fogai. A lány apja gazdag japán kereskedő. E.-né fia most amerikai katonatiszt. A fiatalok Japánban az amerikai követségen esküdtek, de E.-né fia még nem amerikai állampolgár.

               A fiú erősen magyar érzésű, nem szeret az angolszászok között élni, de a japánokat szereti, és azok is szeretik a magyarokat. / Pekár, a díszkard, turáni társaság? / Ha egyedül maradtak a new yorki szobában, a lány egyféle madárnyelven rögtön csicseregni kezdett, sugdosott a fiúnak. Az amerikaiakra azt mondta, nem szeret közöttük élni, mert itt mindenki „busy and angry”. A fiatalok vissza akarnak menni Japánba, ahol a férj beáll az apa üzletébe. A japán apa helyeselte ezt a vegyes házasságot, az anya nem.

            !  Az íróra jellemző ostoba megjegyzés a „turáni társaságra” vonatkozó beszúrás, mert igenis vannak ősi közös szálai a magyarságnak a távoli Kelettel is. Az ázsiai gén Európában csak a mi népünkben fordul elő. Elsősorban a székelység testében.

                                                                                        

                                                                          +

 

               Anyámtól négy hónapja egyetlen sor hírem sincs. Azt sem tudom, él-e vagy meghalt? Vagy deportálták? Ez néha nagyon elővesz. Általában rosszkedvű vagyok. Ez az irtózatos drágaság minden örömet elvesz. New Yorkban sehol nem lehet egyetlen csésze tisztességes feketét inni. Bor sincs, s ami van, méregdrága. Minden méregdrága, s hozzá rosszul szervezett, lomhán kivitelezett.

                Valamilyen hamis jólét van itt, az emberek többségét bezárja az amerikai „életstandard”, amiben van fridzsider, de nincs benne öröm. Neurotikus menekülések vannak csak kalandba, pálinkába, vállalkozásba.

                Dr. L. azt mondja, a belső város drága bárjaiban a gazdag nők délután részegre isszák magukat, tömény pálinkával, de úgy, hogy ivás közben két újjal befogják az orrukat, mert undorodnak, nem bírják az alkohol szagát.

              ! Milyen pongyola fogalmazás: „Ez néha nagyon elővesz.” Elővenni a zsebkendőt szokás. Egy érzés az feltámad az emberben, vagy zaklatja. Hogy a többi rokonértelmű kifejezést ne is említsem.

                                                                                       

                                                                          +

 

              Ezek a pillanatok, amikor – valahogyan, szavak nélkül, békét kötök Amerikával, az itteni egész mindenséggel. Bizonyos, hogy sok rossz és reménytelenül idegen van ebben. Bizonyos, hogy beláthatatlan nagy az egész, telítve lappangó és feszülő erőkkel. Itt kell maradni. Ehhez a nagy közösséghez kell tartozni, amelynek közömbössége elfogad. A magyarság nmár nem fogad el. Egy műveltség, amelyhez tartoztam, elsorvadt. Marad egy szomorú, sivár paraszt-társadalom, melyet fojtogatnak a szlávok, a bolsevikok.

              Szeretnék ezért a magyarságért dolgozni, hogy nyoma és jele legyen a magyar nyelvnek és műveltségnek a világban. De otthon már nem engednek dolgozni, - ma sem, a jövőben sem, ha egyszer úgy fordulna, hogy hazamehetek. A mély-magyar, a paraszt proli, a „népi”, tehát minden és mindenki, aki odahaza műveltségellenes volt; hosszú időre szerephez jutott a magyar ugaron.

                Lehet, hogy műveltséget alkot egy napon; de ehhez évszázadok kellenek. A magamfajtát legfeljebb eltűrné. S akkor értelmesebb és emberibb, hogy itt fogadom el, hogy eltűrnek.

            ! Rossz lelkismerettel írt szöveg volt ez, barátom. Ha tudnád, hogyan menekül a paraszt a földjéről, mennyi bevetetlen ugar van az országban, hogy jegyre adják még a parasztoknak is a kenyeret. Aki a semmiért, és semmiből nem tud vetni, úgy próbál a sorsán fordítani, hogy hétfőnként elcsavarog ipari munkásnak valamelyik, szocialistának nevezett, ipart építő városba. Mondjuk Sztálinvárosba, és onnan legalább a hét végén hozhat haza a családjának egy tisztességes kenyeret. Fináncok járják a házakat az esetleg elrejtett gabona vagy bor után. Szabályosan lesöprik a padlásokat is, nehogy maradjon egy szem fölösleg vagy egy korty bor sem.

              De azért te csak társalogjál az amerikai homokosokról, és nyomozd ki, ez egyébként szigorú orvosi titok lenne minden tisztességes országban, hogy az elmenekült és súlyosan beteg Bartók Bélánk élete utolsó tíz évében impotens volt-e! Hát ezért érdemes volt hazát cserélni?

                                                                                      

                                                                          +

 

              Az Egyesült Nemzetek közgyűlési termében. Olyan, mint egy music hall arénája. A falon Léger „festménye”, amelyről senki sem tudja, mit ábrázol. Lehet, hogy a gennyt, amely kifolyt a kontinensek testéből, amikor már felrobbantak az atombombák.

              A padsorokban Acheson, Eden, Schuman, Visinszkij aztán még ötvenhat nemzet képviselői. A karzaton, ahol ülünk, telt ház. Amíg Schuman magyarázza, hogy Tunisz és Marokkó francia belügy, egy kövér, öreg, kifestett nő gúnyosan, hangosan vihorászik. a teremőr inti csendre. Sokan elmennek, a sok beszédet elunják a hallgatók. Eden rezignáltan ül, később ő is elmegy. Acheson és Visinszkij mindvégig maradnak.

              Valószínű, hogy nem lehet másképpen elrendezni a világ ügyeit, csak ilyen keretek között és ilyen feltételek mellett. És még valószínűbb, hogy ilyen keretek és feltételek mellett, soha nem lehet elrendezni a világ ügyeit.

               Egy kövér ember az emelvényen-Trygve Lie, az egyesült nemzetek főtitkára-feláll, és bejelenti, hogy lemond állásáról. János figyelmesen ül mellettem, fülén a hallgató, amely gombcsavarásra négy nyelven közvetíti mindazt, ami e modern Bábel tornyában elhangzik. Mikor Schuman végez a beszédével, megkérdi: „Ezért mennyit kapott?”

 

                                                                          +

 

              Olvasmány: Einstein könyve. Apró tanulmányok, felszólalások, hozzászólások kézikönyve. Kortársairól ír, tehát, Newtonról, Keplerről, Madame Curie-ről, Planckról. Hisz a szocializmusban, de gyanítja, hogy a szocializmus belefullad a szocializmus bürokrációjának tehetetlenségébe. A zsidókérdésben ő sem lát a sértésnél tovább.

               Einstein is kimondja a zsidókérdésben a németekkel, mindenkivel szemben - „a kollektív felelősség” vádját. Einstein a zsidóság egyik legnagyobb élő embere. De itt meghőköl, igazságtalan lesz, nem akar tudni az igazságról. A relativizmus elméletét csak a fizika sikjain tudja látni, a valóságban és az életben nem.

                                                                                         

                                                                          +

 

              Nagy a gyász progresszív körökben Eisenhower győzelme miatt. Orosz siker! – suttogják szájuk elé tartott tenyerük mögül. Úgy érzik, Eisenhower kénytelen izolacionista lenni, a republikánusok erre kényszerítik. Ugyanezek a vöröske drukkolók kiabálják körbe, hogy Eisenhower „fokozza a háborús veszélyt”, mert katona.

              Bezzeg Stevenson, Roosevelt, Truman türelmesen bánt volna az oroszokkal. Megvárja, amíg az oroszok jóllaknak, elfáradnak, és aztán tárgyalni lehet velük. A baloldal feltűnő hangsúllyal hirdeti a türelem politikáját az oroszokkal szemben.

               De ugyanezek az emberek tíz évvel ezelőtt, akik ma veszélyesnek látnak minden határozott lépést az oroszokkal szemben, tíz évvel ezelőtt mit is szóltak volna, ha valaki azt mondja Amerikában, hogy nem érdemes háborút indítani Hitler ellen.

                 Meg kell várni, amíg annekálja Kelet – Európát, kipusztítja a zsidókat, és aztán, ha jól lakott, könnyebb lesz majd türelmi hangnemben egyezkedni vele? Akkor, tíz év előtt, rendkívül sürgős volt, hogy Amerika azonnal, fegyveresen végezzen az erőszakkal.

                Ma nem sürgős, ezeknek. Az oroszok csak egyék meg Kínát, Kelet – Európát, egy kicsit talán Nyugat – Európát is. Ide úgy sem jönnek! – mondják vállvonogatva. A Nyugat eddig sorrendi hibát követett el. Elébb végzett a fasizmussal, - ami végül is, mint minden reakció, válasz volt a bolsevimusra, - mint a bolsevizmussal. Utólag látjuk, bölcsebb lett volna megfordítania sorrendet.

                Csak a befolyásos és meghatározó pénzügyi körök megszabták a haladási irányt! Már régen a zsebükben voltak a számukra megbízható amerikai elnökjelöltek.

                                                                                       

                                                                          +

 

                Trumann egy sajtókonferencián belerúg a Koreából hazavitorlázó Eisenhowerbe. Mc Arthur, a kirúgott távol-keleti prokonzul, sértődötten kijelenti, hogy ő jobban tudja, mi a tennivaló, mint Truman és Eisenhower együtt, de csak akkor szól, ha kérdik, - közben a világ tátott szájjal figyel.

                A katonák nap, mint nap hullanak a jeges Koreában, a szovjet rab népei és az Amerikát figyelő nyugati népek. Ez a színjáték csakugyan félelmetes. Tábornokok és katonák nyelvelnek, közben a világ nyelve és bele kilóg.

 

 

                                                                      1953

 

              Ezra Pound egyik kis versében-„Immorality”- ezt a meglepő befejezést találom: „Then do high deeds in Hungary/ To pass all man’s believing.” A sor megfejthetetlen: „értelmileg” semmi köze a bevezető sorokhoz. De a vers nyilván nem az értelem alkotóelemeiből készül, és nem is az értelemhez akar szólani. / Akkor tegyetek falrengető dolgokat Magyarországon, amelyek minden képzeletet felülmúlnak. /

 

                                                                          +

 

              „The Forrestal Diaries.” Az amerikai tengerészeti államtitkár, aki három esztendővel ezelőtt kiugrott az ablakon, és szörnyet halt: lucidus agyú őrült volt. Az őrület, aztán a halálba, lassan, sűrű felhővel gomolyog a tárgyilagos díszletei mögött. Utolsó éjjel Szophoklészt olvasta és lemásolta az „Ajax” kórusát. Naplóját 1945-ben kezdte el. Ebben az időben mindenki mindent „előre látott”, így Forrestal is.

               Tudták, hogy az oroszok hatalmasak lesznek, ha az amerikaiak és angolok a háború után leszerelnek. De leszereltek. Tudták, hogy elvész Csehszlovákia, ha a két amerikai divíziót kivonják onnan. De kivonták a két divíziót. Mindenki mindent előre látott és előre tudott. Minden bekövetkezett. Volt, aki aztán kiugrott, vagy kiesett az ablakon, mint Forrestal és Masaryk fia. Mások nem ugrottak ki.

 

                                                                          +

 

              Lyn Yu-tang egy Lao-ce-könyv bevezetőjében figyelmeztet, hogy a XIX. században, amikor Marx megfogalmazta minden idők legkönyörtelenebb materialista követelését, a Kommunista Kiáltványt, a század nyugati fizikusai nekikezdtek egy kísérletnek, mely végül az anyagot, a matériát teljesen felbontotta. Megtudtuk, hogy az anyag: üres, az atommag és az elektronok között üres tér van, s az elektronok mozgását a mágneses térben nem lehet csak-materiális válasszal magyarázni. A fizika éppen ebben a korszakban megtagadta azt a materializmust, amelynek társadalmi feltétlenségét Marx hirdette.

 

                                                                          +

 

              Toynbee. Egy tanulmányában arról elmélkedik, amit ma sokan hangoztatnak: A Keletnek van egy ideológiai fegyvere - a kommunizmus -, a Nyugatnak nincsen.

              Ez a sopánkodás ma divatos. Az „ideológiai vákuum” mind egyhangúbb – a vád, hogy a Nyugat egyféle szellemi, eszmei légüresség állapotába jutott. A valóságban sanda és sánta ez a vád. A Kelet tömegei, amikor a gyakorlatban megismerik ezt az „ideológiát” -a bolsevizmust-, megtudják, hogy ez sem megoldás. Egy ideológia, amely-utópista pergameneken - Társadalmi Egyenlőséget, Osztálynélküli Társadalmat, a Termelt Javak Igazságos Elosztását ígéri, nagyon tetszetős.

               De az ilyen ideológiát, ha nagyon nekigyürkőzik, a Nyugat is meg tud fogalmazni. Ötletekért mi sem megyünk a szomszédba. Például Keletre, hanem előhúzunk ilyesmit, Nyugaton, a szellemi lajbi mellényzsebéből, ahogy ezt a keleti ideológiát a nyugati Marx húzta elő a cilinderéből.

              De Nyugaton, hosszú és következetes társadalmi eredményeképpen, reáladózás és reálbérek alakjában, „ideológia” nélkül megvalósult az utolsó száz évben valami, ami nem olyan tetszetős, mint a kommunizmus, de a valóságban sokkal méltányosabb és emberszabásúbb. Semmi sem könnyebb, mint kitalálni egy ideológiát, mint megvalósítani egy társadalomban a méltányosabb és emberszabásúbb életfeltételeket.

               De ezek a feltételek Nyugaton, nagy emberlakta területeken belül, száz év alatt megvalósultak az emberek nagy tömegei számára. Megvalósultak kényszermunka, terror és csajkaegyenlőség nélkül. Ez az amiről filozofálgató nyugatiak, akik a nyugati ideológia hiányát kifogásolják, néha elfelejtenek beszélni.

              Valéry azt mondotta, szabad emberek csak a rabszolgák világában vannak. Ha ez igaz, akkor itt Amerikában feltalálták a keserű igazság ellenszerét: a rabszolgák munkáját becsületesen megfizetik.

 

                                                                          +

 

              Connecticutban alszom, és az idegen házban az éjjeliszekrényen egy zsidó származású magyar orvos uschwitzi emlékeinek kötetét találom. / dr. Nyiszli Miklós / Éjjel olvasom a könyvet, melyben az orvos, aki az auschwitzi hóhér, Mengele megbízásából boncolóorvosi munkakört látott el a táborban, leírja emlékeit. A könyv elején ez olvasható: „Minden jog fenntartva, a filmesítés joga is.” A szerző tehát nemcsak túlélte több százezer ember helyszíni meggyilkolását, hanem arra is gondolt, hogy egyszer talán megfilmesítik azt, amit látott, és amiről hírt adott könyvében. Ez „copyright” a mi korunk jellegzetessége. Josephus Flavius, amikor leírta a zsidóság pusztulását, erre még nem gondolt.

 

                                                                           +

                                                                       

              Kora reggel a földalattival jövök vissza a városból. A 125. és a 1145. utca között a néger utasok legtöbbje alszik, - ülő és álló helyzetben is alszanak, - de a 145-ös utca megállójánál gépiesen felébrednek. Itt ér véget a Harlem-negyed, a néger getto. A néger utasok álmukban is tudják ezt. Akadnak közöttük egészen finom fejek: vékonyszájúak, ősz hajúak, szemüvegesek, olyan tartózkodóan és előkelő szomorúsággal négerek, mint akik magatartással, tapintattal segíteni szeretnének a fehéreknek, hogy ők, a fehérek, ne érezzék a gyalázatot, ami velük, a négerekkel, ebben a világban történt.

              Amerikában van egyféle nagy baj, csaknem bomlási tünetek. De nagyon nehéz megmondani, mi ez a baj?

                                                                                       

                                                                          +

 

               A mi időnk nagy bűne a kollektív vádemelés bűntette. Ugyanazok, akik ma szemrebbenés nélkül kimondják a „németek”, az „olaszok” felett a vádat, csodálkoznak, ha mások, éppen olyan elvakultak és felelőtlenek, ugyancsak sommásan a „zsidók” vagy a „kommunisták” felett. Ítélni lehet kollektíve a nácizmus vagy a bolsevizmus felett, és lehet, hosszas tárgyalás után, a német, az olasz, a zsidó vagy az orosz felett, akit a nácizmus vagy a kommunizmus bűnében tevékenyen és cselekvően vétkesnek találtak.

               De aki hajlandó a „németeket” vagy az oroszokat, nyolcvan vagy százhatvanmilliós tömegként bűnösnek találni ebben vagy abban a főbűnben, az, maga is halálos bűnt követ el.

               ! Az amerikaiak Japánra ledobott atombombái is ebbe a bűncsaládba tartoznak.

                                                                                         

                                                                          +

 

              Bátor cikk egy folyóiratban. Elmondja, hogy miben bukott meg végzetesen Amerika: az emberi méltóság megbecsülésében, a „lovagiasságban”. Biztos, hogy ebben a gépesített világban, ahol nincs már ló, nincs lovagiasság sem. Nem lehet az emberektől lehetetlent kívánni! / Igen gyenge minőségű humor. /

                                                                                         

                                                                          +

 

              A televízió a halálra ítélt atomkémek, Julius és Ethel Rosenberg megbilincselt alakjait mutatja, amint a Sing Sing siralomházában védőügyvédükkel és két, 5 és 9 éves, gyermekükkel találkoznak. A napokban akarják kivégezni őket, ha valamilyen új fordulat nem változtat a sorsukon. Mikor a halálra ítélt szülők a gyeremekekkel találkoznak, a televíziós mutatvány képet vált, és egy gépkocsi-reklámot mutat. Aztán megint a halálraítélteket és a gyerekeket. Amikor ezt láttam, megértettem, hogy az egész eszmekörnek, melyet „keresztény műveltségnek” neveztek ezer éven át, tökéletesen vége van. Valami más kezdődik helyette.

              Amerikában lehetséges, de a világ több százmilliós keresztény közössége más államokban ezt már ízléstelennek ítélné, és kikapcsolná az ilyen adót. Azt is meg kéne érdeklődni, hogy ennek az adását milyen mentalitású ürgék állították össze, és ki kéne rúgni őket. Persze, ha maga a tévétulajdonos „más vallású” vagy éppen a kereszténység ellensége, esetleg nihilista, akkor minden oké.

                                                                                         

                                                                          +

 

              Mi a bűn? Azt hiszem a kegyetlenség nem bűn, hiszen a természet is kegyetlen, de nem bűnös.

               Amit az ember elkövet a természet ellen az bűn, és áttételesen az ember a bűnös: az ózonpajzs elvékonyodása, az éghajlatváltozás okozta furcsaságok és kiszámíthatatlanságok: ezekben bizony nagyon bűnös. Hiába tanácskoznak, attól a Golf - áram nem fog visszatérni normális medrébe, és a sarkvidékek jege tovább olvad. Hogy egyéb elváltozásokról ne is beszéljünk! Bizonyos országokat a tengervíz szintjének emelkedése fenyeget, ezek ma már reális veszélyek: és ha úgy tekintem, emberi bűnök.

                                                                                         

                                                                          +

 

              Egy gyerekkori iskolatársam, aki felbukkan, - most mérnök Amerikában – vita közben, amikor azt mondom, hogy a bolsevizmussal szemben két védekezés van - a demokrácia vagy a fasizmus – vállat von, és azt mondja, Amerika egyiket sem választja. Mit választ? „A gengszterizmust, az erőszakot, mondja, mert itt a hatalom a gengszterek kezében van”. Eisenhower kezében nincs hatalom, mondja: „Csak a nagy gengszterek kezében van hatalom.” Nem tudom, igaza van-e? Nem ismerem Amerikát.

             Nem bizony. A huszonegyedik század elejére végképp bebizonyosodott, hogy kik azok a gengszterek, akik konfliktusokat provokálnak még olyan térségekben is, ahol nem volna szükség rá. Az Iszlám Államot felfegyverzik, és megbontják a bizalmat az iszlámmal szemben, és feltámasztják az ukrán fasizmust, hogy rontsák Oroszország európai pozícióit. Polgárháborút robbantanak ki itt a szomszédságunkban, nehogy a nyugalom térségében élhessünk. Ez az ő gengszterizmusuk pillanatnyi átka. Éppen elég is! És mindezt pillanatnyi, bár hosszú távú érdekek mentén, de minden erkölcsi megfontolás nélkül teszik. Igazi „vadnyugatot” csinálnak a világból.

                                                                                       

                                                                          +

 

              Különös még egyszer szemtanúnak lenni, amikor egy nagy ország átalakul totalitárius állammá. Mert Amerikában ma, napról napra ez történik. Az államfő már a Párt foglya, mint volt Hindenburg, Horthy vagy az olasz király. És a nagy zsidók, akiknek még mindig jól megy a dolguk, makacsul azt hajtogatják ma itt, amit Weiss Fülöp és társai, akik a bolsevizmustól való félelmükben hinni kezdtek Mussoliniben, és Olaszországból hazatérve mondogatták:” Nem olyan rossz az kérem, a vonatok pontosan járnak és az emberek egész jól keresnek.”

              Ugyanezek a nagy zsidók, amennyiben megmaradtak, már pedig szinte kivétel nélkül megvásárolták a családjukat Auschwitztól. 1945-ben Pesten gyorsan újra berendezték házaikat a Rózsadombon. És miközben orosz őrök sétáltak az ablakaik alatt, makacsul hajtogatták: „Itt másképp lesz.” Ma kísértetiesen ezt hallani itt.

              Természetesen senki sem tudhatja, milyen lesz az amerikai totalitárius állam? Fasiszta-e, vagy másféle? De lesz, mert már itt van. Az Állam, mely láthatatlan, de jelenvaló Párt nevében, birtokába veszi az egyént, szőröstül-bőröstül. Nem tiszteli többé a saját törvényeit, adott szavát. Lásd a McCarren törvényt! / Az első amerikai zsidótörvényt. / Az új biztonsági rendeletet! / A második zsidótörvényt. / stb. És kísértetiesen ugyanazok a válaszok, mint 1930-ban Németországban:

              „Itt másképp lesz minden, nekünk hatalmas szocialista tömegeink vannak, kisebbségeink vannak, stb.”

            !  Ezek az ún. zsidótörvények, csak porhintések az amerikai fehér és néger rabszolgák szemébe. Ezek most már azzal vannak megetetve, hogy lám a dúsgazdag zsidók sincsenek a törvény felett. Pedig éppen ezt a hamis hitet szolgálják ezek az alibi törvények és rendeletek.

              Manapság az amerikai zsidók egyszerre kommunisták, antifasiszták, keresztény - és iszlámellenesek, nemzetet, hazát és istent tagadók. A teljes nihil terjesztői. Az egyetlen általuk értékesnek tartott Pénz / money / és az eljövendő világuralom szolgálatában.

              Manapság minden porhintést is mellőznek, mert teljesen kezükben a sajtó és a média legalább 90%-a. / 2014/

                                                                                        

                                                                          +

 

              Amerikát, minden részletében, mély, hisztérikus és intézményes bizalmatlanság hatja át. Ennek nemcsak a bolsevista veszély az oka. Ami emberganéj van feleslegesen a világban, az elmúlt száz esztendőben ide áramlott. Ezek zsidók, olaszok, görögök, lengyelek, és biztos magyarok is. Nagy többségükben vacak, ganéj emberek voltak, akkor is, ha a hazai állapotuk sivársága késztette őket a ki- és bevándorlásra. És a négerek, azok sem angyalok, akkor sem, ha áldozatai egy rendszernek. Ez a sok vacak ember egészében az amerikai társadalom, és bizonyos, magánosnak és intézménynek egyformán oka van arra, hogy mindenki mindenkivel szemben bizalmatlan legyen.

            !  Főleg az olyan embertipussal szemben, amely nem átallja magát intelligensnek nevezni, mégis emberganéjnak és vacak embernek minősíteni őket, akik az íróhoz hasonlóan viselkedtek. Elhagyták az őseik sírját, hogy kenyeret keressenek egy gazdagnak ígért földön. Egyébként ezzel hívták, ezzel kecsegtették őket is.

               Döntse el az író úr, hogy ő most közéjük tartozik vagy nem? Emberganéj vagy csak vacak ember? Akárhogy is bírálgatom, ez egy fasiszta duma volt.

                                                                                     

                                                                          +

 

              Viereck elátkozza azokat az intellektueleket, akik a nácizmusra kimondták a fő átkot, de nem hajlandók ugyanilyen bibliai dühhel megátkozni a kommunizmust. Ez a vád igaz. Sok intellektuel – nemcsak zsidók – hajlandó ma is egyfajta türelmi időt engedélyezni a Szovjetnek, noha a fasizmusnak egyetlen másodperc türelmet sem adtak. Ezek a gyógyíthatatlanok, akik talán nem is gyógyulnak meg máshol, csak az akasztófán, melyet a Szovjet állít nekik.

                                                                                       

                                                                          +

 

              Churchill háborús emlékezései a New York Times-ban:” Victory and Tragedy” Leírja, hogyan akadályozta meg Roosevelt Európa megmentését a bolsevistáktól, amikor  elutasította Churchill és Clarc tábornok a jánlatát, és  a Po völgyéből  nem Ausztria irányába indították meg az a nagy offenzívát, hanem dél-francia partraszállást kezdték

 a nagy hadsereggel.

              Erre nem volt semmi szükség, mert Eisenhower már erősen állott Normandiában. Ez volt a terv – feltörni a Po-síkságról Istrián át a Duna-medencébe, - amelyhez Horthy és Kállay felajánlották segítségüket: szembefordulunk a németekkel, tartjuk a Karst-vonalat, csatlakozunk az angolszászokhoz, zárjuk az oroszok elől a Duna-medencét. Roosevelt elutasította a tervet. Churchill leírja, milyen fájdalommal nézte Nápolyban, hogy az amerikai és az angol hajók, melyek az Adria helyett Cannes és Marseille irányába indultak. Ekkor dölt el a sorsunk, Magyarország sorsa.

              Leírja, hogyan pusztították el az oroszok a varsói felkelés szabotálásával a demokratikus Lengyelországot. Megint Roosevelt volt az, aki megtagadta, hogy szüntessék be a konvojokat az oroszok számára, ha nem segítik az oroszok a lengyel felkelőket. Nem segítették, Lengyelország az oroszok kezére került, de előbb a németek megtették azt a szívességet az oroszoknak, hogy kiirtották a nem-bolsevista lengyelek nagy tömegeit.  Elpusztították Warsót. / Ekkor a katyni mészárlás még nem is volt ismert!/

              Azt mondja, mindezt tehetetlenül kellett néznie, mert vannak helyzetek, amikor egy nagyobb cél érdekében el kell viselni a megalázó közjátékot is. Ezt mindannyian megtanultuk, kicsik és nagyok, az elmúlt évtizedben. De még nincs vége a történelemnek!

              De ki volt Roosevelt? Mennyire volt vörös, titkos bolsevista ez a nyomorék? Titokzatos kérdés.

                                                                                        

                                                                          +

 

              A vezetők minősége meghatározza egy ország arculatát. Megsokasodott a pénzszerző, anarchista gyilkosságok száma a háború után. A napokban, amikor a gyermekgyilkos részeges párt a gázkamrában kivégezték, letartóztattak két fiatalembert.       Mindettő a New York-i egyetemen végzett, huszonhárom évesek. New York - i orvosházaspár egyik fia, vegyész, homszexuális. Hónapok óta állástalan, elköltözik a szülők lakásáról, majd egy este megjelenik, hóna alatt egy üveg pezsgővel. Örömmel jelenti a szülőknek, hogy állást kapott, és kimegy a konyhába, hogy a szerencsés fordulat örömére pezsgős koktélt készítsen. A szülők már lefekvéshez készülődtek, pizsamában mennek ki a konyhába, boldogok. A fiú egy tálcán három pezsgős koktélt kínál, a szülők fölemelnek egyet, kiisszák, összeesnek. A fiú ciánkálit öntött a pezsgőbe. De a szülők még élnek, és ezért a fiú behívja a folyosóról ott tartózkodó cimboráját és iskolatársát, aki falazott a vállalkozáshoz. És a szülők orrába még néhány csepp ciánt öntenek. Aztán elmennek. Lezárják a lakást. Néhány nap múltán a fiú visszatér a lakásba, „felfedezi az öngyilkosságot”, melyet a rendőrség regisztrál. A szülőket eltemetik, a fiú felszedi a biztosítási díjakat, mitegy 150 ezer dollárt. Beköltözik New York egyik fényűző szállodájába, és dorbézoló életet kezd, de szeretőjének és gyilkostársának nem ad a zsákmányból eleget. És ez a fiú elmondja a gyilkosságot egy leánynak, aki aztán feladja a bűntényt a rendőrségnek. A fiúkat ketartóztatják. Az elsőrendű vádlott a vizsgálóbírónak azt mondja: „Megölte a szüleit, mert az anyja már gyerekkorától állandóan homoszexuálisnak csúfolta.”

              Pénzért itt mindenkit megölnek, az elrabolt csecsemőket éppen úgy, mint a szülőket.

                                                                                                       

             

                                                                          +

 

              A magyarban a szavaknak nincs nemük – a névelő közömbös. Ez hiba. Nos, miért?   A nyelvi, tehát emberi fejlődés során a nagy nyelvek mindig nemekkel különböztetik és értékelik a fogalmakat. A magyarban és az angolban nincs grammatikai nem. Szép nyelv mind a kettő, de ez a nyelvi hiányosság elmond valamit a két nép karakteréből. / Nos, mit? Miért nyelvi hiányosság ez? /

!        Ezek szerint a nemmel rendelkező névelős nyelvek magasabb rendűek. Lám, itt is megtapasztalható az elmaradottságunk. Mennyivel érthetőbb: die Mutter, der Fater / Ugye? / Pedig inkább a praktikusságunk nyilvánvaló, hiszen a szó jelentése maga kiabál a nem után, de nem a névelő után! Akkor miért írsz ezen a hiányos, fejletlen, betokosodott nyelven? Petőfivel is az lehet a fő bajod, hogy nem cifrázza azt, ami úgy lejt, szinte magától, mint szűz havon a szánkó. Arra nem gondolsz, hogy kedvenced, Arany János, mennyire el volt ragadtatva ettől a könnyedtségtől? A népnek írt, a nép könnyen érhető, mégis képdús, nyelvén, kedves der-die-das Márai.

              Valamikor minden olvasni tudó magyar paraszt házánál Petőfi Sándor kötetét a Biblia mellett mindig meg lehetett találni. Úgy látszik, a fiatalon halt költő, így lett mégis halhatatlan. A jeles magyarok közül többen az ő versei segítségével tanulták meg anyanyelvüket. Mert a nép őt fogadta szívébe a legerősebben. Ezt a Petrovics-Petőfit. Ennyit a magyar nép lelki habitusáról. Ezt Steingassner–Tömörkény egyik elbeszélésében így fogalmazta meg: „Azt gondolom, amit már jónéhány évtized óta gondolok: hogy ennél különb nép nincs a világon.” / Régi pénzek, régi erkölcsök. 1914./

                                                                                                  

                                                                  

                                                                      1954

 

 

 

              A Central Park peremén dél-amerikaiak megkoszorúzták Bolivar silány lovasszobrát. Ez a Bolivar – nemrég olvastam Madariaga könyvét - úgy gyilkolt, ahogy mi sétálunk. Nyolcszáz, kilencszáz áldozata volt egy napon. Öreg, gyermek, mindenki, aki fehér volt, spanyol volt, európai volt. A tömeggyikosságokhoz néha már golyójuk sem volt a „felszabadítók”- nak. Akkor Bolivar agyonverette a foglyokat, akiknek néhány nappal előbb menlevelet adott. A mikor Caracasban, 1820 körül, két napon át 900 spanyolt legyilkoltak, a kivégzések színhelye körül bennszülőtt kreol és mulatt leányok félmeztelenül obszcén táncokat lejtettek.

            Maradiaga könyvében néhány erős befejező sor. „Nem vagyok Felszabadító” – mondatja a haldokló Bolivarral Madariaga -, ahogy Kolumbusz nem volt Felfedező és Cortez nem volt Hódító. Hatalomra és dicsőségre szomjas kalandorok voltunk mindhárman.” A vallomás őszinte. A föderációs kísérletek a két nagy Felszabadítás – Észak- és Dél-Amerikai felszabadítás – tükrében: tanulságosak az európaiak számára. A Washingtonok, sajnos, ritkák. A Bolivarok, hál’ istennek, ugyancsak ritkák.

 

                                                                          +

 

              Nem hiszem, hogy van másféle műveltség is, mint amelyet felülről – egy nagy szellem, egy nagy igény, egy nagy szemlélet magasságából – sugároznak lefelé, és amelyet aztán a tömegek a mimézis igényével valahogyan megközelítenek, és magukévá tesznek. Minden olyan kísérlet, amely a mélyből feltörő műveltség kísérlete, lapályos szinten reked meg. A magyar műveltséget nem a nép alkotta meg, hanem Mátyás, Pázmány, Kazinczy, Péterfy, a Nyugat köre. És mindig lefelé világított ez a műveltség. A magányos mécsesek mágikus fényerejével. Az újkori, csodálatos színességű, sugárzó erejű magyar irodalom a testőrkorszak irodalmának betetőzése. Tehát Babits, Kosztolányi és előttük Arany, Vörösmarty, Petőfi mind a népnek írtak, mert művelt népet akartak, de nem a népből merítették ihletüket. Akkor sem, ha a politikai szellemi divat „népieskedő” volt.

              Ellenpélda: Falu végén kurta kocsma / Petőfi Sándor /. Együtt a néplélek és a politika.

            !  Szegény, szegény, szegény, okos, magányos Magyarország!

 

                                                                          +

 

              János javasolja, hogy a Tízparancsolatot egészítsék ki egy tizenegyedik parancsolattal, amely így hangzik: „Tiszteld fiad és leányod, hogy hosszú életű legyél a földön!” Ha valaki elolvassa a New York-i napihíreket, ezt az ajánlatot nem érzi egészen oktalannak.

                                                                                                                     

                                                                          +

                                                                     

 

            ! Éppen hatvan évvel később, de Márai ürügyén, le kell szögeznem, hogy ennyi nyílt aljasság az emberiség történelmében egyetlen év alatt talán még sohasem történt. Szaud –Arábia, nyílván az USA ösztönzésére, toborozza és zsoldjába fogadja a világ minden tájáról az Iszlám Kalifátus nevű terrorszervezet harcosait. Az EU és az Egyesült Államok megbuktatja a törvényes ukrán kormányt, és az országot Oroszország ellen fordítja. Állandó összecsapásokat előidézve az ukrán hadsereg és kelet-ukrajnai orosz anyanyelvű szakadárok között. Ez a politikai húzás hazánkat is közvetlenül érinti.

              Mindezeket teljesen nyílt kártyákkal teszik. Felrúgva minden nemzetközi jogot, a világra szabadítják a helyi háborúk végtelen sorát. Az ENSZ csak bélyegez és statisztál, de ennyire látványosan és gátlástalanul még sohasem tapasztaltam az életemben ilyen rövid idő alatt ennyi, az egész világot fenyegető, aljasságot. A zsidók pedig páholyból nézik a szerencsétlen népek szenvedését. Szíria, Ukrajna, Irak, a palesztinok, a hazátlan kurdok soha véget nem érő öldöklését! Így működnek a gengszter-államok 2014-ben!

                                                                                 

                                                                          +

 

              Camus kötetét tanulmányozom. Egyik rövid előadását, amely 1952-ben hangzott el, és amelyben tiltakozott az ellen, hogy Franco Spanyolországát felvették az UNESCO-ba. A tiltakozás érdekes, mert Camus jó író, és ez a hideglelős csaholás a fasiszta Spanyolország ellen ennek a jó írónak az előadásában megint bizonyíték, mennyire elvakultak az emberek, mennyire „társutas” az is, aki magányosnak és a szabad szellem védelmezőjének hiszi magát.

              Mert igaz, hogy Franco Spanyolországa egyféle fasiszta képlet szerint épült fel, de igaz az is, hogy Camus nem sietett tiltakozni, amikor a Szovjetuniót és a kommunista Csehországot stb. felvették az UNESCO-ba, holott ezek az országok sem tekinthetők a demokrácia és a szellemi szabadság fellegvárainak.

              Van egyféle társutas, aki nem is azzal árulja el magát, ami ellen harcol, hanem azzal, amiről egyidejűleg elfelejt beszélni.

                                                                                         

                                                                          +

 

              Alvaro azt mondja: vége lesz Spanyolországnak, ha gonosz kalandra indul az Új Világban. Ez a „vég” bekövetkezett. Ez történik most Franciaországgal. A gyarmatok, ez a fertőzés, elszívja erejét, méltóságát, emberiességét. Dien Phien Phu, ez a kimondhatatlan nevű indokkínai erőd elesett. Egy délutáni újságban a tudósító, aki most tért vissza, azt mondja:

               -Cognac party közben határozta el ennek az erődnek a védelmét néhány tábornok.

              Franciaországban minden harmadik ember társutas vagy kommunista; kihasználják ezt a pánikot. A valóságban nem volt mit megmenteni. Kilencezer légionista harcolt negyvenezer lázadó ellen, akik a harc közben ezt kiabálták:

              - Dögölj meg, francia, dögölj meg!

             ! Manapság a maguknak helyet kereső muszlimok ugyanezt ordibálják Párizsban:

              - Dögölj meg, francia, dögölj meg! / 2019 /

                                                                                         

                                                                          +

 

              Az időnek, amelyben születtem, egyik különös tüneménye volt, hogy a Hatalom egy nemzedék életidején belül két Barbár keze ügyébe került. Az amerikaiak és a bolsevista oroszok ez a két Barbár Hatalom. Az egész világ felett uralkodnak, mindegyik a földgömb bizonyos hosszúsági és szélességi körei felett, de a valóságban ez a két barbár hatalom uralkodik ma az egész világ felett. Nagyon érdekes volt megfigyelni, hogyan felelnek ezek a világhatalomhoz jutott barbárok a szövetségesek vagy, meghódított, legyőzött ellenfelek alakjában útjukba került művelt népeknek?

              A kisebbségi és a felsőbbrendűségi komplexusok szabályos zavart válaszainak elmorgása után mindkettő iparkodott kamaszos dölyföséggel felelni a műveltségre. Az oroszok zavarukban hajtogatták, hogy mindent „ők találtak fel”. Az amerikaiak gépeiket és dollárjaikat zörgették, és pökhendien, de nagyon bizonytalanul gorombáskodtak a művelt világgal. Minden mozdulatukban érződött a belső bizonytalanság és a rosszul leplezett, bűntudatos félelem, hogy elvállaltak egy szerepet, amelyhez nem értenek, amelyre nem méltóak.

              De az oroszok hívták a műveltséget, - az amerikaiak csak féltek tőle, és zavart morgással kerülték. Valami arrogáns dolognak vélték a műveltséget. Nem teremtettek saját és világméretekben is számító önálló műveltséget, sem példamutató hétköznapi kultúrát. A hagyományaikat kidobhatták a vadnyugati - indián és bűnügyi filmek szemétdomjára. Zenéjük nincs. A jazz az csak olyan, mint a termőtalaja, merő rögtönzés és a pillanat jól - rosszul összerakott inprovizációi, többnyire tehetségtelen muzsikusok által nyújott zenepótlék. Képzőművészetük nincs. Regényeik nem mérhetők sem a nyugat - európai francia, angol, német és főleg nem az orosz irodalomhoz. Még a magyarhoz sem.

              Az amerikai „kultúra” eltűnése egyik pillanatról a másikra, semmiféle hiányt nem okozna az egyetemes kultúra kincsestárában. Más a helyzet az oroszoknál. A bolsevizmus túlélése, amely hatalmas emberi veszteséggel járt, napjainkban feltámasztotta bennük a méltán érzett, a 19. századi kultúrán és hagyományokon alapuló nemzeti büszkeséget.

              Ezért igyekszik megfojtani ezt az orosz feltámadást a zsidó-amerikai műveletlenség politikai és katonai eszközökkel. Amerika számára a maga ásta sírból nem lesz feltámadás, ezért akarják megakadályozni az orosz nép megújulását, visszatérését a klasszikus hitbéli és kulturális hagyományaihoz.

              Fenyegetőznek itt anyahajókkal, a tömegeket válogatás nélkül letaroló légitámadásokkal, a különböző új típusú bombafajtákkal, de egyetlen világszínvonalú zeneművet vagy regényt nem képesek felmutatni. Ők sem, de egyetlen szívbéli barátjuk, a zsidó nép sem.

                                                                                         

                                                                          +

 

               Auschwicc: Két zsidó osztozkodik egy rabcellán. Az egyik sztoikus nyugalommal fekszik a priccsen. A másik idegesen rohangál föl-alá. Ekkor megszólal a priccsen lévő:

               - Mondd csak, miért rohangálsz? Azt hiszed, ha mész, akkor már nem ülsz?

 

                                                                          +

 

              Az utóbbiak legértékesebb kultúrkincse. Tolnay figyelmeztet, hogy itt lakik Einstein, aki holnap lesz 75 éve. A ház jóképű. Einstein az egyetemtől kapta ajándékba, amikor ide költözött. Az egyetemen már nem ad elő, professzor emeritus. Tisztelik, de nem szeretik.

              Magányosan él, egy cseh fizikus társaságában sétál néha. Leánya gondoskodik róla. Mérges, szidja Amerikát. Életének föloldhatatlan sérelme a nácizmus, és most nem tudja megbocsátani Amerikának, hogy szóba áll a németekkel.

               A zsidó szellemiség nemcsak azért nem tud megbocsátani a náciknak, mert minősíthetetlen és megbocsáthatatlan szörnytetteket követtek el, hanem elsőrendűen azért nem, mert a faji teóriával másodrendű emberekké degradálta a zsidókat.

             ! Ha ma élne, és megnézné, hogy a zsidóság hanyadrendűnek számít az emberiség értékskáláján, főleg erkölcsileg, sürgősen megütné az a bizonyos guta.

                Sztárolt tudós lehetett, de embernek „fasiszta” senki volt. Magyarország történelmét tragikusan befolyásolta, amikor tiltakozott a véreskezű Rákosi Mátyás megérdemelt kivégzése ellen, mert szerinte, és ez volt egyetlen érdeme, „felsőbbrendű” ember volt, bármelyik magyar zsenivel összehasonlítva.

                Jellemző, hogy cseh barátja volt, mint Sztálin elvtársnak Benes.

                                                                                         

                                                                          +

 

                Vietnamban tegnap éjjel tízmillió embert dobtak oda egy tollvonással a kommunistáknak.             

 

                                                                        1955

 

 

              A zsidóság nem múló, izzó gyűlölttel emlékezik a hitleri időre, és ezt meg lehet érteni, mert a hitleri gaztetteket nem lehet feledni. De a zsidóság megmaradt rétege, - különösen azok az értelmiségi zsidók, akiket a hitleri tragédia elől elvitt a jó sorsuk biztonságosabb tájakra, - ugyanakkor feltűnően elnéző és hallgatag egy másik gaztett, a bolsevista diktatúra aljasságaival kapcsolatban.

              Ennek a türelmes elnézésnek nem lehet más oka, mint az, hogy a bolsevisták megengedik a zsidóknak a részvételt a saját bűneikben, míg a nácik nem engedték meg. Mindinkább hiszem, hogy a nácik lelkes támogatást kaptak volna a zsidóságtól, ha megengedik nekik, hogy részt vegyenek a fasizmusban. Itt, Amerikában ezek gyakran feltűnő megnyilvánulások.

              Egy amerikai Hitlernek, aki fasizmust csinál oly módon, hogy beveszi a játszmába a faji kisebbségeket – zsidókat, négereket, mindenféle színest – félelmes esélyei lehetnek. Ez itt a legnagyobb veszély. Minden zsidó alkatilag hajlamos a fasiszta nacionalizmusra, mihelyt módot adnak neki rá, hogy az legyen. Halld a megbocsátó hangot, amellyel ma is, Mussolini fasizmusáról beszélnek. „Az nem volt olyan rossz.” Holott szintén fasizmus volt.

              Ezt a kísérletet már jóval nagyobb tételben végigjátszották. Egy egész államot kaptak a zsidók az Amerikai Egyesült Államoktól, a legkorszerűbb fegyverekkel felszerelve. Mire használják? A legvadabb népirtásra a környezetükben.

                                                                                        

 

                                                                          +

 

              A jaltai vacsorát követő beszélgetés titkos anyagát nem meri kiadni az amerikai külügyminisztérium, - Churchill is tiltakozik, hogy e vacsora utáni terefere szövegét most közreadják, - mert félnek, hogy a közlés elkedvetlenítené a németeket.

               Éppen most, amikor remélik, hogy ötvenezer német katonatiszt, akiknek kivégzését Sztálin a jaltai vacsorán követelte, és akiknek háború utáni kivégzését Roosevelt elnök és a vacsoraasztalhoz odasomfordált Roosevelt - csemete helyeselt, - az ötvenezer német katonatiszt e feljegyzések ismeretében nem lesz hajlandó lelkesen szövetkezni az amerikaiakkal.

               A cinizmus, amely e közlésekből nyilvánvaló, fojtogató.

                                                                                         

                                                                          +

 

              Gibbon. Kitűnő a fejezet, amikor megmutatja, mennyire képtelen a zsidóság befogadni – mindig csak kizárt -, elutasított mindenkit. Mindenki tisztátalan volt, méltatlan arra, hogy a zsidók közé kerüljön, - nem voltak zsidó prozeliták. Jézus megkísérelte ezt a kaput kinyitni a zsidóság és a világ között, eleven vallást teremteni a nacionalista, fajvédő szektavallásból. Hívni és befogadni mindenkit, görögöt, a rabszolgát. A zsidók rögtön megölték.

                                                                                        

                                                                          +

 

              Egy folyóiratban pontos számítások arról, mibe kerül a háborúnk nevezett tömeggyilkosság? A trójai háború idejében 50, a római birodalom háborúiban 100, az első világháborúban 5000 és második világháborúban 65 ezer dollár volt egy ember meggyilkolásának üzemköltsége. A hidrogénkorszakban minden sokkal olcsóbb lesz, majdnem olyan jutányos, mint a trójai háborúban.

              De az első és második világháborúban ki vágta zsebre a befektetések hasznát?

 

                                                                          +

 

              Nem igaz, hogy a bolsevizmussal rokonszenvező intellektuellek egyféle valláspótlékot találnak ebben az eszmekörben. Mindig csak jellemük és tudásuk hiánnyosságainak, tudatos vagy lappangó bosszúvágyainak pótlását és kielégítési lehetőségét remélik, amikor erre az oldalra állnak. A gaztettek, amelyeket a nácik elkövettek, reakció következményei voltak – erről sem akarnak tudni – és ezeket a gaztetteket nem lehet megtorolni, sem jóvátenni azzal, ha valaki szerződik egy igazságtalan és kegyetlen rendszerrel, amely gaztetteket követ el. De erről sem akarnak tudni.

                                                                                        

                                                                          +

 

              Jaltai papírok. A demokráciát csak demokratákkal lehet megvalósítani, és csak demokratákkal szövetkezve lehet megvédeni. Aki az erőszak ellen a demokrácia védelmében az erőszakkal szövetkezik, nem juthat máshová, csak Jaltába.

 

                                                                          +

 

              A közelgő, nagyon bizonytalan távlatú, de talán valamelyes szabadulást ígérő négyhatalmi tárgyalásokat megelőző mostani napokban érdekes vizsgaidő következett el. Az a vörös, vagy félvörös nyugati értelmiség, amely a nácizmus egyetlen védekezést lát, a bolsevizmust, s máskülönben is rokonszenvezik ezzel az erőszakkal, most feltűnően ideges. Emberek levetik az eddigi sima-sunyi álarcot, s a lehetőségről, hogy a vasfüggöny mögött változás következhet be, iszonyattal beszélnek.

              A kérdésre, akarják-e, hogy a Vörös Hadsereg kivonuljon Magyarországról és a magyar nép titkos választáson nyilatkoztassa ki, milyen szociális, politikai rendszerben akar élni, torokköszörülés után kijelentik, hogy az ilyen megoldás kissé korai lenne. Korai? Miért? „Nem szabad elsietni, mert akkor reakció lesz.” Tehát ne változzék semmi, kilencmillió és százmillió ember, a balti népek, a lengyelek, a keletnémetek, a csehek, a szlovákok, a magyarok, a románok, a bolgárok rohadjanak tovább, mint a bolsevisták gyarmati területe.

             Mert hiszen a változás felidézheti azt a veszélyt, hogy a cselekvési szabadságukat visszanyert tömegek kegyetlen kilengések változataival fordulnak a kommunisták és a kollaboránsok ellen. És ilyen veszély bekövetkezhet, és akkor mindent el kell követni, hogy a jogrend uralkodjék, ne a hazasettenkedő nyilas. De ez a veszély csak átmeneti lehet, és aki azt kívánja, e veszély elkerülése céljából otthon rohadjon szét a bolsevisták rendőrállamában egy társadalom: csakugyan bitang ember, hazaáruló.

              Ez a fajta értelmiség tíz évvel ezelőtt mit szólt volna, ha valaki azt ajánlja, ne folytassák a háborút Hitler ellen, hiszen majd megszelídül egy napon a nácizmus? Erre azt mondják:

             „Kérem, az más volt. Most nincs gázkamra.”

              A kivégzések, amelyek tíz éve, gázkamra nélkül, tizedelik a vasfüggöny mögötti társadalmakat, számukra nem jelentősek. A bolsevizmus, amely emberek millióit kergette a legnyomorultabb halálba az 1926-os parasztirtás során és később is, mai napig, a keleti haláltáborokban: „Más.”

              Mondják, akiknek a rokonságában, baráti körében a vasfüggöny mögött vezető vagy megtorlást végrehajtó rokona, ismerőse vagy hittársa van.

              Most jó figyelni. Ez a vizsgaidő. Az egyes ember vizsgázik, és aztán a hatalmak is. Az angolok, a franciák sem érzik sürgősnek, hogy visszavonuljanak Európából a bolsevisták. Most nagyon kell figyelni, könyörtelenül. Rendkívül érzékenyek ezek az urak és hölgyek egyszerre, ha valaki arról beszél, hogy a bolsevizmusnak ki kell vonulni Európából. 1956 jön!

                                                                                        

                                                                          +

 

              A bolsevisták most pontosan úgy lépkednek, mint Hitler, amikor Ausztriába, Csehországba, Memelbe, Danzigba lépett bele, és diadalmasan mondotta aggályoskodó tábornokainak:

              Látják, urak! A világ nem mer mozdulni. A franciák, az angolok gyengék, az amerikaiak gazdagok és tunyák. Gyerünk tovább!

              És belelépett Lengyelországba, és noha az angolok és a franciák változatlanul gyengék és az amerikaiak változatlanul gazdagok és tunyák voltak, meglepetéssel vette észre Hitler, hogy belépett a második világháborúba. Az oroszok így lépkednek 1945 óta: lépnek egyet, óvatosan körülnéznek, és amikor hallják, hogy a morajlás minden, ami az erőszakra felel, nyugodtan lépkednek tovább. Most a Közel-Keleten és Afrikában. És lehet, hogy pontosan úgy átlépnek a küszöbön, mint Hitler. Noha a franciák gyengék, az angolok gyengék, és az amerikaiak most is gazdagok és tunyák.

              Csak a hasonlat sántít, mert akik a gázkamrákat emlegetik, megszállott gyűlölködők, és vannak népek, akiknek a végleges pusztulását kívánják a vasfüggyöny mögött. Ilyen Magyarország népe is! 1956 jön!

 

                                                                             +

 

              Az Egyesült Nemzetek üléstermében. Dulles beszél. Néhány széksor távolában előttem ül Molotov. Ezüsthajú, komoly, joviális öregúr. Pápaszemes, bajszos, ősz vadmacska-feje van. Nyájasan pislog. Negyven éve csendestárs egyéni és tömeggyilkosságok sorozatában. Néha szemüvegét tisztogatja, szelíden. Unatkozik.                                                                                       Sztálint leépítik. – a gang szétmarcangolja a gangsztert. De a gang, a banda utánamegy a bandavezérnek. Maradnak a katonák és a szerelők.

       Oroszországban elkezdődött valami, ami lehet egy forradalom előjátéka is.

        Lehet, hogy befejezi azt, amivel negyven éve kísérletenek – a szocializmusnak álcázott terror- diktatúrát – lehet, hogy kezd egy új forradalmat, amelynek még nincs neve és programja.

 

                                                                   +

 

              A bolsevisták most elkezdték bebizonyítani a világnak, hogy a kommunizmus „módszerei” voltak helytelenek az elmúlt évtizedekben: a terror, az imperializmus, a militarizmus, a bürokratizmus. De arról mindenki hallgat, hogy a kommunizmus, mint Eszme és Gyakorlat, önműködően teremti meg ezeket módszereket, amelyek nélkül tehetetlen, mert nem emberszabású.

 

                                                                    +

 

              Délelőtt dadogó olasz telefon: egy bevándorló, most érkezett Európából. Tízezer ember között valahogy megtalálom a nagy állomás várótermében. A restibe megyünk.

             -Ez kenyér? – kérdi szomorúan, amikor a pirított fehér kenyeret kézbe veszi. Hirtelen, evés közben ezt kérdi:

           -De ugye, kérem, itt szabadság van?

             Ez a kérdés olyan váratlan, közvetlen, olyan messziről érkezik, olyan sok szögesdróton át, olyan mély és szomorú reménykedéssel, hogy megsajnálom. És megnyugtatom, hogy igen, itt szabadság van.

 

                                                                          +

 

                  -Ez most a MI forradalmunk! – kiáltották tegnap Poznanban a lengyel munkások, amikor a rendőrtankok tüzelni kezdtek a tüntetőkre. Az ilyen lázadásokat rendezhetik is a kommunisták. Néha szüksége lehet Moszkvának ilyen kiprovokált összeesküvésre, hogy a Sztálin – válsággal kapcsolatosan az időlegesen, színre-szemre szagtalanított terrort ürügye legyen újra működtetni.

                  De a lázadás spontán is lehet. A munkások tökéletes pontossággal megfogalmazták, egyetlen mondatban azt, amiről az elmúlt négy évtizedben tengernyi szó esett: a kommunizmus soha nem volt a nép forradalma.

                   Egy kis, vérszomjas, bután teoretikus, szadista értelmiségi csoport, a kivételezettek üzlete volt. A nép – a paraszt, a munkás, az értelmiségi - soha nem érezte a kommunizmust forradalomnak, a maga ügyének.

 

                                                                          +

 

              A kommunisták minden pillanatban hajlandók feláldozni a kommunistákat, ha ezen az áron megmenthetnek és prolongálhatnak egy világcsalást: a Kommunizmust.

 

                                                                          +

 

              Az oroszok csakugyan rejtélyesek. -Érthetetlenek - mint a nyugati diplomaták motyogják. Éjjel elolvastam Csehov „Pirosruhás hölgy” című regényét. Csehov a három Nagy Orosz között a legfegyelmezettebb. Tudatosabb, mint Dosztojevszkij. Művészibb és mértéktartóbb, mint Tolsztoj.

              Ez a fegyelmezett és mély művészi ösztönnel író Csehov leír egy világot. Az olvasó elé állít húsvér embereket, akiknek gondolkodásmódját, cselekedeteiket, reflexeiket, életmódjukat egyáltalán nem lehet „megérteni”. A vizsgálóbíró gyilkol, majd újra gyilkol – másodszor egy vizsgálati foglyot öl meg -, hogy elterelje a gyanút önmagáról.

              Mindenki állandóan részeg, a vízbe esik vagy a sárban, a földön hempereg. A hősök nagyrészt az értelmiséghez tartoznak, tehát állandóan beszélnek, önvallomásokat adnak elő, és aztán állati módon handabandáznak.

            Európai ruhát viselnek, de nincs egyetlen európai ember, akinek reflexei, cselekedetei hasonló élethelyzetben hasonlóak lennének. Talán ázsiai sincsen! Ez a meglepő, érthetetlen orosz ember egyformán veszélyes környezete és az egész világ számára.

            ! Kevés Dosztojevszkit és Tolsztojt olvasott Márai. A friss fordítások éppen ekkor készülnek.

 

                                                                  +

 

              1956. október 23. Isten malmai gyorsan őrölnek.

 

                                                                   +

 

              München, november 10. A menekültek beszélnek:

              -Kérem, most már késő, de volt itt néhány nap – október 23. - ától talán november 2. - áig -, amikor az országnak olyan kormánya volt, amelyet az egész magyar társadalom elismert és támogatott, a Nagy Imre-kormány. Miért nem küldött akkor az Egyesült Nemzetek Szervezete egy megfigyelő bizottságot Budapestre?

              Többen beszélnek egyszerre. Ez az ocsúdás pillanata. Van köztük olyan, aki huszonnégy óra előtt még magyar földön volt. Van, aki visszamegy.

              -Az oroszok éjjel nem mernek előjönni a tankokból, akkor át lehet menni a határon.

              Aztán megint, átmenet nélkül:

             -Volt tíz nap, amikor Nyugat felé nem volt határ, nem volt vasfüggöny. Mindenki jött - ment, ahogy akart. November harmadikáig ez így volt, még aztán is két - három napon át. Most már nehezebb. De még most is lehet.

              Megint, következetesen:

              -Nagy Imre látta, hogy baj lesz. Az oroszok készülnek valamire. Bejelentette, hogy az ország semleges, kilép a Varsói szerződésből. Kérte, helyezzék Magyarországot az Egyesült Nemzetek felügyelete alá. Erre néhány napon át mód volt. Az oroszok maguk sem tudták, mit akarnak. A szabadságharc október huszonharmadikán kezdődött. Az orosz tankokat szétvertük vagy visszavonultak. Nagy zavarban voltak. Gerő és a kommunista kormány elmenekült.

              Megint többen beszélnek egyszerre, ugyanazt mondják:

              - Nagy Imre kérte, hogy küldjön az ENSZ megfigyelőket Budapestre. És volt rá mód, hogy ilyen bizottság megérkezzék. A repülőterek a Nyugat - Magyarországon és Pest körül mind a szabadságharcosok és a magyar honvédek kezén voltak. Egyesült Nemzetek főtitkárának és egy bizottságnak módja lett volna azonnal Budapestre utazni, ahogy Nagy Imre kérte. Mind ezt reméltük.

              Más hang:

              -Az első izgalomban mást is reméltünk, fegyveres segítséget, úgynevezett UN rendőri csapatokat. De a józanabbak tudták, hogy ez lehetetlen. Az Egyesült Nemzetek nem kezdhet háborút Magyarország miatt. És mi lett volna a vége? Az ország hadszintér lesz, elpusztul, ahol az oroszok kipróbálhatják az atomfegyvereket is.

              Egy hórihorgas, aki három nap előtt jött el. Nyugodtan beszél. Mind olyan tárgyilagos, fegyelmezett. Egész másfajta ember, mint ahogy a szabadságharcost elképzelik. Ezekből az emberekből az előző évek kilúgoztak minden romantikát. Csak a tényekről beszélnek. Ezt mondja:

              -Ha október 23 és november kettő között az Egyesült Nemzetek főtitkára egy bizottsággal Budapestre jön, az oroszok nem merték volna november 4-én végrehajtani Budapest ellen a mészárlást. Amikor a világszervezet felügyelői ott vannak.

              Ezt többen is mondják:

              -Most már késő, ha akarnának is jönni. Most már nem engedik be őket Kádár és az oroszok.

 

                                                                   +

 

              Nápoly, november 15. A gép magasan repült a telehold fényében, az Alpesek felett az ideúton. Nápolyban sirokkó. Az utcákon hangszórós gépkocsik, tömegek. Mindenki ezt kiáltja: „Ungheria, Ungheria!” Ez a kiáltás hangzik a Vezuv alatt, a kikötőben. A Via Brigida templomában nagy tömeg. A pap, széttárt karral, ezt kiáltja: „Ungheria!” És:” Mortificazione.” Mindenki lehajtja fejét, sokan tenyérrel elfödik arcukat.

 

                                                                   +

 

              München, november 22. – Viharban vissza. A gép hóesésben érkezik Münchenbe, leszálláskor a kerekek csúsznak. Megint a zsidó penzióba. Egy menekült orvos, munkatáborban volt, három nap előtt érkezett:

               - Nem volt antiszemitizmus az október huszonharmadikát követő napokban. Nem volt osztály, nem volt vallás. Mindenki együtt volt. Ezért érdemes volt élni. Zsidó vagyok, sok rossz emlékem van. De ezekben a napokban először éreztem, hogy büszkeség magyarnak lenni.

 

                                                                          +

 

              Egy másik menekült mérnök – ezt mondja:

              -Nem igaz, hogy a rádiók uszítottak felkelésre. Ez butaság vagy gonoszság, az oroszok terjesztik. Az sem igaz, hogy fegyvert vagy fegyveres segítséget ígértek.

              Hallgat, gondosan keresi a szavakat:

              -De igaz, hogy minden nyugati rádió, újság, aztán államférfiak, mindenki arról beszélt nekünk, éveken át, hogy van nyugati szolidaritás.

              Megint hallgat. Nyugodtan, csendesen mondja:

              - Kérem, mi magyarok most már lelki semlegességben akarunk élni.

 

                                                                          +

 

              New York, december 4. Hőség. A Hudson fölött meleg köd. Séta közben, átmenet nélkül, hirtelen a menekült mérnök hangját hallom, amint ezt mondja:

              - Kérem, mi, magyarok, most már lelki semlegességben akarunk élni.

 

                                                                          +

 

              Valamilyen nagy-nagy dolog, ami odahaza történt: a forradalomban - egy pillanatra, osztályokon túl – volt Magyarország.

 

                                             Márai Sándor: Mennyből az Angyal

 

                                         MENNYBŐL AZ ANGYAL – MENJ SIETVE

                                         Az üszkös, fagyos Budapestre.

                                         Oda, hol az orosz tankok

                                         Között hallgatnak a harangok.

                                         Ahol nem csillog a karácsony.

                                         Nincs aranydió a fákon.

                                         Nincs más, csak fagy, didergés, éhség.

                                         Mondd el nekik, úgy, hogy megértsék.

                                         Szólj hangosan az éjszakából:

                                         Angyal, vigyél hírt a csodáról.

 

                                                                      +

 

                                                 Egy kívülálló véleménye

 

                   „A politikai pályafutásom legkeservesebb tapasztalata, hogy a szabad világ 1956 – ban a magyar felkelést cserbenhagyta, és ezzel gyáván elszalasztotta kijátszani legjobb kártyáját. A csehszlovák mintaképnek nincs jövője, mert csak a kommunizmust akarta „embererarcúvá” alakítani, ami lehetetlenség.

                    A magyar mintakép viszont tele van reménnyel és kilátással, mert benne az önvédelem mellett a nemzeti érzés újjászületése nyilatkozott meg.”

                                                               

                                                                     Alexandr Szolzsenyicin

                                                                          / 1918 – 20008 /

                                                                      Nobel-díjas orosz író

 

 

 

                                                                    1957

 

              Bele kell nyugodni abba, hogy a Hatalmak csak azt cselekszik, ami érdekeik szerint való. Nyugtalanítóbb, hogy úgy tetszik, nem ismerik az érdekeiket: csak cselekszenek, ahogy eszükbe jut, és mert éppen lehet. Mint az emberek.

 

                                                                          +

 

              Egy menekült. Azt mondja, a Rajk-per során, egészen az ítélethirdetésig, úgy bántak a kommunisták Rajkkal, mint felettessel, aki szerepet vállal.

              A tárgyalóterem szomszédjában klubszékek voltak. Asztal, frissítővel és tokajival. Itt fogadta Rajk, két tárgyalás közben, Péter Gábort, a titkosrendőrség főnökét, aztán a tanácselnököt, az ügyést és a védőt. Mindvégig úgy beszéltek vele, mint alantasok a belügyminiszterrel.

              „Kérlek, Laci, nem gondolod, hogy ezt vagy azt kellene még vallanod?” - kérdezte Péter Gábor vagy az ügyész. A tanácselnök, aki néhány perccel elébb a tárgyalóteremben a katedráról szigorúan mennydörgött, ha Rajk és a többi vádlott vallani kezdett, most zavartan mosolygott, egyik lábáról a másikra állt, leülni sem mert Rajk jelenlétében.

                Amikor a halálos ítélet elhangzott, Rajk, izgalomtól kipirultan, visszatért a mellékterembe, falatozni kezdett. Az elnök, a rendőrfőnök, a védő követték. Mindenki sugárzott. „Kitűnő volt” - mondta elégedetten Péter Gábor.

                „Most majd beadod a fellebbezést.” Rajk, kezében a tokajis pohárral, megdermedt.

                „Minek? - kérdezte.

                 „Erről nem volt szó.”

                 Dehogynem, mondták egyszerre többen, kell még fellebbezés is. Aztán kegyelmet kérsz, csak így hiszik el. Rajk felállt. Halálsápadt volt. Megértette, hogy beugratták. „Nem kérek kegyelmet” - mondta. Péter Gábor nyugodtan felelte:

                  „Akkor majd kér helyetted a védőügyvéd. A perrendtartás érdekében joga van ehhez.” Nagy csend következett. Mind felálltak. Rajk, falfehéren, ezt mondotta: „Értem.” Hallgattak. Akkor Péter Gábor az ajtóhoz ment, és kiszólt a fegyőröknek:

                  „Vezessék el az elítéltet!” Rajkot elítélték, és két nap múlva felakasztották.

              Megkérdem, van-e fénykép vagy film a kivégzésről? Erről nem tud. A tanácselnök, Jancsó, időközben öngyilkos lett. Péter Gábort becsukták, talán van még valamilyen tervük vele.

              A haza mindig olyan, mint egy katedrális.

              Ez nem volt a hazánk. A HAZA magasabb volt, mint egy katedrális. Illyés ritkán nagy kifejezésével: A HAZA A MAGASBAN VAN.

 

                                                                    +

 

              Egy magyar fiú - 19 éves, menekült – azt mondja: az oroszok gyávák, csak Nyugaton hiszik, hogy erősek. Ha magyar forradalmároknak októberben több fegyverük van, határig verik vissza az orosz tankokat, és akkor Nagy Imrének módja és ideje lett volna tárgyalni.

               Ez nem egészen lehetetlen: október 30-án jelent meg a moszkvai deklaráció, amely győztenek nyilvánította a magyar forradalmat, a Kremlben akkor zavar és kapkodás volt. Egy másik menekült ezt írja:

                „A liberális nyugati propaganda iparkodik elhitetni, hogy az oroszok fölényesen erősek. A bolsevisták mind gyávák, a kegyetlenségüknél csak az ostobaságuk nagyobb.”

 

                                                                          +

 

              KIEERKEGARD, a nagy keresztény moralista, már 1849-ben írta naplójában ezt a különös mondatot, hogy „az újságírók testületére minden pillanatban hajlandó sortüzet vezényelni”. Rossz sajtója volt.

 

                                                                          +

 

              Többen írták ezekben hónapokban: „Örültünk, hogy nincs otthon, mert a kommunisták feltétlenül társutast csináltak volna magából is - de sajnálhatja, hogy a forradalmat nem élte át otthon velünk.” Lehet, hogy itt van valahol az igazság.

 

 

                                                                      1958

 

 

                    New York. Minden második újsághír: gyilkosság. Nyolcéves fiú megölte szüleit Anya és három gyermeke halálra kínoztak egy idegen gyereket. Ötéves gyerek megölt néhány hetes csecsemőt. Nem hiányzik más, mint riport az ikrekről, akik az anyaméhben meggyilkolták egymást.

 

                                                                   +

 

              A „nevettető gáz” egy jelentés szerint most már ott hever a nagyhatalmak arzenáljában, gondos csomagolásban, a vegyi és a baktériumháború más mütyürkéi mellett. Egyik pillanatról a másikra megeshet, hogy –hadüzenet nélkül - az ellenség elpermetezi ezt a színtelen, szagtalan gázt egy nagyvárosban, és akkor több millió ember nevetni kezd. A nevetést nem lehet abbahagyni. A gáz hatása ellenállhatatlan: mindenki, szó szerint, halálra röhögi magát. Ez mulatságos vég lenne.

 

                                                                    +

 

              Trevor-Roper a török-keresztény világ koegzisztenciás kísérletének iskolapéldáit idézi: azt mondja, 1480-1609 között több könyvet írtak Nyugaton a törökökről, mint Amerikáról. Busbecq, egy belga utazó, aki félhivatalos megbízatással járt Sztambulban, látta Budán a magyar nemesség elpusztított palotáit, és azt írta jelentése egyikében, hogy a törökök által megszállott országokban a parasztság szívesebben látta a patrirchális török fölszabadítókat, mint régi urait, a zsarnok mágnásokat.” Három évvel Konstantinápoly eleste után Nünnbergben „Türkenspiel” címmel színjátékot mutattak be, melyben a szultánt, mint a szegény parasztok felszabadítóját, ünnepelték. És nyolcvanöt évvel később Luther is ilyennek látta a törökök szerepét Európában. A feudális elnyomás helyett hozta a pasás, béges, janicsáros, sarcoló, de mindenestől nem-arisztokratikus és nem-feudalista új rendet, mely „felszabadulás” volt a jobbágyvilágban.

             ! Látnivalóan a törököknek is voltak koegzisztenciát népszerűsítő, vezércikkíróik Európában, mint ahogy vannak ma is ilyen szorgalmas cikkezők Nyugaton. Arról nem beszélt Trevor-Ropert – ahogy nem beszélt a belga megfigyelő sem -, hogy a török százötven év alatt nemcsak a feudális urakat sarcolta – akikkel nemritkán megegyezett a szegény magyar nép kárára-, hanem elvitte az ország embereinek színét-virágát.

                Földönfutóvá, koldussá tette az ország népét, és amikor másfél évszázad után, kitakarodott az országból, Magyarország – amely 15. században még négymilliós lélekszámú, erős hatalom. Több lakosa volt, mint a korabeli Angliának. Másfél milliós, koldus ország lett, sivatag. Erről soha nem beszélnek a koegzisztencia ékesszavú apostolai.

                Tegyük hozzá, hogy a rabszíjra fűzött erős férfiakat, nőket / családjuktól megfosztva, azt lemészárolva / a kereskedelmi flottával rendelkező és jólétben élő keresztény olasz városállamok üzletkötői vásárolták fel a sztambuli rabszolgapiacon. /

                 Éppen itt, az oszmán birodalom központjában, virágzó zsidó közösség volt. Ők adták- vették a zsákmányolt rabokat is! / II. Rákóczi Ferenc hajóját is ilyen, magyar anyanyelvű páriák hajtották Rodostó felé. Pedig ez már a 18. században történt, és a hajó francia volt. Egy „mélyen” keresztény uralkodó tulajdona.

 

                                                                +

 

              Egy menekült, ’56 után idevándorolt magyar New York-i társaságban azt mondotta:

              ” A hazai írók jó néhánya olyan volt az ’56-os forradalmat megelőző időben, mint a kakas, amikor azt hiszi, azért van hajnal, mert ő kukorékol. A valóságban azért kukorékoltak, mert észrevették, hogy hajnalodik.”

 

                                                                  +

 

              Menekültek, fiatal házaspár. Az otthoni „csengőfrászról” beszélnek. Később-riadtan-megvallják, hogy itt Amerikában megismerték a dollárfrászt. Meglepetten néznek maguk elé, mint akik végre megértik, hogy valamilyen frász mindenütt van.

 

 

                                                               1959

 

 

                    China Town --San Francisco – Formoza / Tajvan / és Hong Kong mellett ez a legnagyobb kínai település külföldön. Hivatalosan harmincezer kínait regisztráltak itt. A pontos adatokat nem ismeri senki, mert a kikötőben rendszeresen jönnek és mennek kínaiak, okmányokkal és papírok nélkül.

             Nemrégen lefogták egy itteni embercsempész-társaság törzsfőnökét, aki az elmúlt években kétszáz családtagját hozta ide –Hong Kongon át – vízum és útlevél nélkül.

              Az utca meredek és rikítóan színes. A házak külseje operadíszletszerűen pagodás. A téglaházakra fecskefészekszerű erkélyt, csúcsos tetőt, cikornyás, keleti ornamentumokat ragasztottak. A sárkány, a démon, a papírtigris vigyorog a falragaszokról. A házfalakon az utcaneveket kínai betűkkel jelölik. Külön kínai telefonkönyve van a negyednek.

              Éjfélkor az utcák hangosak. Minden üzlet neonfényes, tele vevőkkel. A gyógyszertár, ahol egyszerre árulnak penicillint és sárkányfogat. A vendéglők, ahol ugyanegy étlap kínálja a fecskefészeklevest, a bambuszfőzeléket és a sertéskarajt, vörös káposztával. A fűszeresek kirakatában távol-keleti fűszerek rikító dobozai. A kínai betűkkel nyomtatott újságokat lármás rikkancsok árulják az utcasarkon.

              Mindez hangosan, gőgösen kínai, elkülönült. Nincs kisebbségi konfliktusuk. Egy sugárút sarkán fehérre meszelt kínai templom-buddhista imaház-, ahol éjfélkor ki- és bejárnak a hívők. Ezek a San Francisco-i kínaiak lojális amerikai állampolgárok.

              Ugyanakkor mélyen, gőgösen kínaiak – nemcsak a bőr színe szerint azok, hanem érzésben is. Nem akarnak elvegyülni, jenkisedni. Itt a San Francisco-i utcasarkon végződik valahol a Nagy Fal, amely régen elválasztotta Keletet a Nyugattól. Megbízható és kitűnő mesteremberek, kereskedők. De a sárga végváron belül befelé élnek, saját törvénnyel, láthatatlan, de eredményesen működő ítélkező szervezetekkel, sőt – így mondja egy idevaló, aki valamennyire belelát az életükbe – saját ítéletvégrehajtóval.

              Az amerikai hatóságok nem tudnak ennek a sárga termeszbolynak mélyébe nyúlni. Üzlet, családi élet, jogrendszer, minden függetlenedett a környező amerikai élettől.

              Hivatalosan kevés baj van velük. De a szakember azt mondja, mindenfajta kábítószer nyugati központja ez a néhány háztömb. Néha reájuk ütnek, de a sárga homokra nem lehet ütni, mert szétpereg, és aztán rögtön megint alakot kap. Ezek a sárgák itt, a Nyugat küszöbén szomjasabban figyelnek a pekingi hírekre, mint a New York-i híradásokra. A nagy, színes, távol-keleti térfogat felé fülelnek.

               A tét: Ázsia és a Csendes –óceán. Nagy tét. A San Francisco-i kínai figyel és összehasonlít. Mint a szerecsenek most, Afrikában. Ők a szemtanúk, hogy vannak másféle módszerek is, mint a kommunizmus. – Itt élnek, és tapasztalták, hogy a szabad gazdálkodás módszereivel rövid idő alatt, gazdaságilag elmaradt területeken, közösségi jólétet lehet teremteni. Látják, szagolják, tapintják, hogy a szabad gazdálkodás rendszere gyorsabban, eredményesebben ad kenyeret, ruhát, cipőt, aztán minden mást, mint a kollektív kényszermunka rendszere.

              Talán megüzenik a sógoroknak ezt Pekingbe. Talán nem. De ami ezekből a tapasztalatokból leszűrődik, a század nagy perében egyértelmű lesz a végső döntéssel, a színes tömegek, tehát az emberiség kétharmadának életformájával.

              Pletyka, titkos és láthatatlan szemvillanások hoznak és visznek hírt, Nyugatról Keletre. Lehet, hogy a Mao kulija nem hisz a nyugati megoldásban. De a San Francisco-i  kínai atyafinak talán hisz. A döntés, ha egyszer lesz ilyesmi – hosszú időre eldönti a fél világ sorsát.

               A Nagy Inga leng, és lehet, hogy Európától függetlenül készül a jelenben és a jövőben az, amit a nyugati emberek történelemnek neveznek. Az amerikai nagytőke, nem a spekulációs tőke, hanem a Nagy Pénz, tehát az energia, az áramszolgáltató telepek energiája – lassan migrál Keletről, az Atlanti - óceán partjáról, Nyugatra, a Csendes-óceán irányába. San Francisco és Kalifornia ipari, kerekedelmi telepei ma olyan mágnesek a Tőke számára, mint volt száz év előtt a pionir-világban a jelszó: „Young man go West!”

              A Nagy Vállalkozás körvonalai az elkövetkező évszázadban Keleten kezdenek megvalósulni. És a nyugati tőke lassan, de állandóan vonul a Csendes-óceán partjára.

 

                                                                      +

 

              Pasadena. – Magasan Los Angeles felett, Huntington Múzeumban egy „Biblia pauperum”. A könyv a Gutenberg – Bibliával egy időben készült, írástudatlan papok és hívők számára. A könyv oldalain apró, rajzos kockák mutatták be a Szentírás cselekményének jellegzetesebb mozzanatait. A jámbor nép ilyen képecskékből kapott hírt az Írás értelméről - a cethal gyomrában látható Jónás -, mint ma, amikor az újságok mellékletein a „comic strip” bárgyú képecskéi mondnak el bárgyú történeteket az eltömegesedett világban a primitív embereknek.

             Ezek a kockás rajzok egy napon mozogni kezdettek. A „Biblia pauperum” folytatása a mozi, ahogy Hollywoodban megvalósították. A Huntington Múzeum ablakából látni a mélyben a várost, ahová elzarándokolnak minden rendű és rangú népek. Kupecek és zsenik, a szellem don Quijotéi és kalandorai, hogy mozgóképeket csináljanak.

              Új bibliát a lelki szegényeknek.

 

                                                                          +

 

               A gépkocsi lassan ereszkedik le a hegyi úton. Az erdők lehellete a völgyben meleg, illatos. A narancsföldek párásan illatoznak. A Pala Missio útközben az utolsó indián rezerváció egyike, ahol franciskánus barátok írni, olvasni, szőttest készíteni tanítják a gyermekeket és az öregeket. az indiánok, hála az antibiotikumoknak, abbahagyták a gőgös-sértődött, alkoholos kihalást, megint sarjadzanak, szaporodnak. A federális kegyelemkenyéren tartott indiánok vályogházakban laknak, de a kunyhók fedelén gólyfészek helyett a televízió antennája állong. A düledező fészer mellett ott rozsdáll a mosógép és az öreg Ford. Egy mongol eredetű, alkatában nomád nép még nem telepedett meg. Hódító és meghódított között nincs, nem is lehet soha „co-existentia.” Csak co-vegetálás van. A misszió kertjében egy mélabús indián temető. A kicsi múzeumban kezdetleges indián múzeumi tárgyak. Emlékjelei egy életmódnak, melyet ez a nomád nép szíve szerint még ma sem cserélt fel a technikai civilizációra.

 

                                                                          +

 

              Phőnix. A Babona –hegység. a sivatagi táj fényözönében az oázisok, a ranchók – kaktuszos, pálmás, csiricsáré virágokkal megtömött kertek, korszerű trükkökkel felszerelt földszintes paloták, ahol Amerika kiskirályai, az „ariszokraták” építettek maguknak téli kéjlakokat. Ki az „arisztokrata”?

              Nem a származás dönti el, nem is a vagyon. De az adóív itt olyan, mint Európában a nemesi oklevél. Szállodák a homoktenger közepén. A méregdrága vízzel locsolt halványzöld pázsiton a vendégek egy vallásos szekta liturgikus áhitatával golfoznak. A golfpálya körül elhelyezett színes nyugágyakon, pálinkás pohárral kezükben, Amerika nagy lebzselői hevernek.

              Bizánci népség: a jelmezek, amelyet viselnek, már nem is femininek. Félreérthetetlenül egy Titkos Vallás papjainak liturgikus köntösei. A Pénz: Hatalom – így hiszik az Új Bizáncban. Tehát nemcsak a New York-i Wall Street páncéltermes kanyonjaiban, hanem itt is, a Csendes-óceán és az Atlanti-óceán között az arizónai luxusszállodában. És aki a Hatalom titkos köreibe tartozik, főpap egy pogány vallás klérusában. Vörös nadrág, lila ing, sárga szattyánpapucs, halványkék nyakbavető kendő, így öltöznek a klérus tagjai. Tehát a Nagy Riporter, a Nagy Húsvágó, a Nagy Pártkortes.

              Nem biztos, hogy a jelmezbe homoszexuálisok öltöztek. A tünet bonyolultabb. A sejtelmes, álarcos játék jelmeze ez, a Nagy Beavatottság kosztümje. Mi van mögötte? A Hatalom cinkossága. Ahogy Nérót röpítette a Via Appián a quadriga, úgy repíti a modern Nérókat az amerikai tükörutakon a háromszáz lóerővel hajtott luxuskocsi. És a Pénz-vallás kardinálisai komoran ülnek – sárga, vörös, kék, zöld selyemsleppekben – a kormánykerék mögött. A XX. század második felében, az eltömegesedett világban ez a látvány nyugtalanító.

 

                                                                   +

 

              A szálloda szomszédjában, a Canal Street sarkán, Bolivar szobrának talapzata körül reggel és este négerek ülnek. Várják a társaskocsit, amely munkahelyükről hazaviszi őket a szállásukra. Minden színes úgy néz fel – itt, mint New Yorkban, mindenütt az Egyesült Államokban - , Bolivar szobrára, mint a Nagy Patrónusra a hívők. Bolivar, haldokolva, ezt mondotta: „Mi, akik a forradalmat csináltuk, felszántottuk a tengert.” Csalódott, sok volt a vér, haldokolva tisztán látta, miféle anyagból van az ember, akár színes, akár kreol. De most minden reggel és este, körülülik a szobrát - itt is, mindenütt Amerikában. Nincs izgalmasabb, nyugtatalanítóbb kérdés, mint ezek a feketék. Mi történt velük, a valóságban, száz év alatt?

              Nagyon sok minden történt. A néger elindult egy úton, amely kivezette először a feudális, plantációs rabszolgaság állapotából. Aztán - törvény szerint – megadta a színes embernek a teljes egyenjogúságot. Maradt a bőr színe, a feketeség. Ha egy mexikói bevándorol az Egyesült Államokba, feltétlen asszimilációt akar. Yanke akar lenni – és ez sokszor sikerül is. A néger, aki itt született, nem asszimilálódni akar, ő amerikai, itthon van. Feketén, „asszimiláció” nélkül akar teljes jogú amerikai lenni.

              Száz évvel ezelőtt százezrével haltak meg az amerikai csatatéren, fehérek, hogy ezek a négerek most itt üljenek Bolivar szobrának tövében, „szabadon”. De ez sem így volt.Az amerikai történetírás becsületesen bevallja, hogy a szecessziós háború fehér tömegei nem a négerekért haltak meg. A plantációs /ültetvényes / Délnek szüksége volt rabszolgákra. Az iparosodó, kommerciális Északnak nem volt szüksége négerekre. Tanult kétkezi munkás kellett és kereskedő. Mégis meghaltak, mert… De mindig csak az a néhány ember mondja ki, mi a lelkiismereti igazság a nagy érdek körül: Washington, John Adams, Jefferson tudták, hogy a rabszolgaság Délen szükség. Lincoln is tudta. És Whitman, Emerson, Bryant, mind tudták, hogy ez a szükség morálisan dögletes. Itt, a Rotundában, New Orleansban, száz évvel ezelőtt még árverezték a négereket. A Rotundát már lebontották. Félelmesen bonyolult vállalkozás, amikor az emberek érdekeik és lelkiismeretük követelései között választanak. De valahogy - a végén- mégis van ilyen döntés. És ez a valóság mindig rendkívül összetett.

              Egy itteni mondja – máshol született, harminc éve él itt:” Nincs más megoldás, csak a nevelés.” Ez szépen hangzik. Rögtön bevallja, hogy a valóságban ez az, ami mindennél nehezebb. Egy embernek, aki a plantációs, koloniális rabszolgasorból lépett ki, az ábc ismeretén túl megadni az emberi rang felelősségét…ez ég, sajog. Ugyanakkor van valamilyen hegesedés, hámképződés a sebes területen. A déli néger közeledett az átlagos amerikai életforma színvonalához - lassan, de közeledett. Akkor is, ha helyben marad, Délen, nem migrál Észak felé. Tudja, hogy minden biztatás dacára – kevésbé lesz otthon, mint Délen, ahol fehér és fekete már összeszagoltak. A Tamás bátya kunyhója című érzelmes hazugság – a négerek megvetik és gyűlölik ezt a könyvet – nem kell senkinek. A nagy változás – így mondják, akik itt élnek -, hogy a Dél színeseinek életében is megjelent egy néger középosztály, csökkenti a fajták között az előítéleteket. Ha az alacsonyabb rendűnek minősített fajta tudományos, társadalmi vonatkozásban bizonyítani tudja, hogy szellemi teljesítményei egyenrangúak a fehérek teljesítményeivel, új társadalmi helyzet alakul ki. Addig, fehér és fekete, nem bíznak egymásban. Mi oldja fel ezt a feszültséget? Az idevaló azt mondja: „Az idő.” Gondolkozik: „A szexus.”  Aztán: „A műveltség. És megint csak az idő.” Elhallgat, és csendesen mondja: „Ha van idő.”

            

              Van valami a négerkérdés körül, amiről bajos nyíltan beszélni. A tény, mely szerint a fajták fejlődési fázisai különbözőek. a négerek őseit négyszáz év előtt hurcolták ide a rabszolgakereskedők, Afrikából.És irtózatos áron, de előbbre jutottak Amerikában. Nemcsak társadalmi értelemben, másképp, emberileg is fejlődtek. De a fehér emberrablók és gyilkosok előtt a négerek évezredeken át éltek törzsi életet Afrikában, és a maguk faji erejéből soha nem alkottak civilizációt. Ugyanakkor a fehér conquistádorok érkezése előtt az aztékok, toltékok, maja törzsek Dél-Amerikában, aztán a kínaiak, a japánok és a hinduk rendkívül magas rangú civilizációt alkottak. A négerek csak most indultak el egy úton, amelyre a maguk erejével és tudatával, évezredek alatt nem tudták elszánni magukat. A sárgák és más színesek a maguk ererejéből előbb megjárták ezt az utat.

 

                                                                          

 

                                                                 1960

 

             

                                                               A horda

 

 

              Mindenütt a horda. Az óceánban, a parton, a homokban, szakállasan és szőrösen. Gépi zenével, amelynek narkotizáló recsegése nélkül már nem tudnak meglenni. Ortega ír arról, hogy a Kongó majomszerű, törpe emberei nem mernek egyedül maradni önmagukkal, félnek. Ezért folyton játszanak valamivel, vagy alszanak. Mint az állatok: a primitív horda-emberek is menekülnek önmaguk elől a tömegbe, a zajba és az alvásba.

 

                                                                    +

 

             ! Vasárnap esti szentmise. Lukács evangéliumából. Az a részlet, amelyben Jézust a zsidó írástudók, nem először, tőrbe akarják csalni. Egy jobbikos igehirdető fiatal papocska olvassa: „Szabad - e adót fizetni a császárnak?” Jézus ismerős válasza: „Adjátok meg a császárnak, ami a császáré, és Istennek, ami az Istené!”

              Kedvem lett volna a helyében így korrigálni: „Ha ezt az oldalát nézem, akkor legyen a jobbiké, ha a másikat, akkor a komcsiké.”

 

                                                                     +

 

              Thomas Mann: posthumus kötet. Árulkodó írások. Ez a nagy tehetség meglepően kritikátlan volt önmagával szemben. Hiúsága, szerepvágya, néha kurjongatós, stiláris dagály – ezekben az írásokban gátlástalan. A kommunisták iránt csaknem szenilisen elnéző. Csehovról is ír, aki a „förtelmes cári Oroszországban” volt kénytelen Csehov lenni. Ahol végül is módja volt megalkotni a csodálatos csehovi életművet, amire a zsdanovi szocialista realizmus Oroszországában alig lett volna módja. De erről hallgat Thomas Mann. arra sem gondol, hogy a thomas manni életmű a Szovjetben paszternaki sorsot kapott volna.

              Az irónia, amit mann nagy elődjétől Theodor Fontentől kapott örökségbe – mint  az előadásmód és a konstrukció sok más sajátosságát -, a Szovjetben éppen elnéző-fölényes jellege miatt a főbűnök egyike. És Thomas Mann – mint Fontane – irónia nélkül érthetetlen. A maradék írások egyik érdekes töredéke a „Versuch über Schiller.” hozzányúl Schiller popularitásának ürügyén – a nagy kérdéshez, mennyire tehet engedményeket a szellemi alkotó a „siker”, tehát a tömeg jóváhagyásának érdekében. Idézi Schillert, aki 1800 körül felsóhajtott:

               ”A mi világunk már nem a homéroszi, ahol a társadalom minden tagja körülbelül ugyanazon a műveltségi szinten élt. Most egy nemzet elitje és a tömeg között igen nagy a távolság.”

                És mégis, minden gyengéjével és fogyatékosságával, nagy erő volt a néha meghasonlott Thomas Mannban.

             ! Ich, ego őszintén bevallom, hogy végtelenül unalmasnak találtam minden írását.

              De életem egyik legnagyobb színházi, rádiószínházi, élménye volt, mert fölvettem, és többször is meghallgattam, az Ármány és szerelem volt. Bástival és Latinovitscsal. Hol vannak ezek a felvételek?

              Holmi Szőcs Gézák vérszegény összeállításait kellene rádiószínház ürügyén végighallgatni. Persze tíz perc után hallgassa az, akinek nincs egy csöpp romantikus vércsepp sem az ereiben. Csehov drámáit sem kedveltem, mert egy kissé kimértnek és túlságosan pesszimistának találtam, de egyik remek darabja, Latinovitscsal és Venczel Verával, életem szép élménye maradt. A Ványa bácsi.

 

                                                              CAMUS

 

              Camus Uppsalában arról beszél, hogy mindig „csak a nép és az arisztokrata alkot.” Aki közbül van, csak árulja és veszi az alkotást. Még ezt írja:” Van intelligens intelligencia és van buta intelligencia. Amerikában most tünetei vannak a veszélyes pillanatnak, amikor a buta intelligencia előírja és megparancsolja az intelligens intelligenciának, mit gondoljon. Camus könyve, modoros, de jelentős könyv. Egy jó író az első szóval, mint egy gyufaszállal, megvilágít a sötétben egy világot, ahol csak ő ismeri a járást. Ebben a könyvben kimondja, hogy „nincs ártatlan” – kitűnő a „petit francais”, akit a nácik elvisznek Buchenvaldba, és mielőtt eltűnik a gázkamrában, felháborodottan tiltakozik, mert „ő ártatlan, az ő esete speciális eset…” Mindenki röhög: a nácik is, az író is, az olvasó is.

 

                                                                   +

 

              Nincs ellenszenvesebb, mint az aggastyán, aki forradalmárt mível: Bertrand Russel, Picasso. Totyog ma néhány ilyen kivénült zseni-sans-culotte a porondon. Csaknem olyan nevetségesek, mint az öregember, aki fut a potenciája után, eseng a fiatalok kegyeiért. Az öregember legyen megőrző, önző, igazságos és szigorú. A forradalmár öreg szánalmasabb, mint vén „geck”, aki sérvkötővel a hasán és diszkrét gombbal a fülében indul kalandra. A forradalomnak helye van az életben, de az öregek ne „csinálják.” Csak nézzék, és aztán néha biccentsenek, tapintatosan; mint aki tudja, hogy nem lehet segíteni.

 

 

 

                                                                 1961

 

 

              A könyvtárban előkerül Churchill memoárjainak „Triumph and Tragedy” című kötete. a 217-218 oldalon a párbeszéd, amikor Churchill – 1944-ben Moszkvában – felírta egy papirosra: Hungary 50-50 %, Rumanie 90-10% – és a nagy csend, amely az osztozkodást követte. Aztán Churchill torokköszörülős megjegyzése: „Ne égessük el a papírt, amely ilyen cinikusan rendelkezik 100 millió ember sorsáról?” – és Sztálin megvető válasza: „Nem, tartsa meg!” A könyvoldal szamárfüles. Sokan forgatják.

 

 

                                                                   +

 

              A kommunisták nem véletlenül végeznek azokkal, akik anarchikus forradalmárok – mint Sztálin a spanyol vörösökkel -, Marx nem ok nélkül gyűlölte Bakunyint. Galvao és társai, a kis Don Quijoték, akik Salazar diktatúráját egy hajó elrablásával akarták elérni, ilyenek voltak. Ezek kudarcra ítélt kétségbeesett kísérletek, mert nem hisznek az Államban.

 

                                                                    +

 

              Minden rendszer annyit ér, amennyire az ember érdekeit szolgálja. A szovjet rendszer nem az ember, hanem egy utópia és egy imperialista diktátor-klikk érdekeit szolgálja. A feltevés, hogy a végén az „győz”, aki műveltebb, tehát emberségesebb, csak egy feltevés. Lehet, hogy a végén az „győz”, aki bestiálisabb.

 

                                                                     +

 

              „A világ bolondjait maga választotta ki az Isten.” / Pál levele a Korinthusiakhoz /

              Ezzel a mottóval jelent meg a Time újévi címlapján egy tucat tudós és kutató arcképe, mint „időszerű” fejek. Ezek a szaktudósok eljuttatták az emberi világot a globális megsemmisülés küszöbére.

                                                                                             

                                                                          +

 

              Mindent meg lehet és meg kell bocsátani csak az árulást nem. Aki tudatosan elárul valakit vagy valamit, annak bűntetés jár – golyó, vagy ami éppen oly rossz, megvetés.

                                                                                        

                                                                          +

 

              A kommunizmus nem „történelmi erő”, hanem bűn, mert elveszi az emberektől a magántulajdont, a vállalkozás és a gondolkodás szabadságát, a / jövőbe vetett / hitet. Ez mind mélyen, igazán emberi feltétel.

             ! Szüleimet megfosztotta még attól a nyomorult szatócsbolttól is.

                                                                                          

                                                                          +

 

              Érdekes módon Magyarországon a társadalmi felszabadulás illúziója 1945-ben nem lobbantott fel gyűlöletet az előző rendszer gyarmatian uralkodó kivételezettjei, a grófok és a nagybirtokosok ellen. A földet elvették, a grófot megsüvegelték.

              Ez a tömegekre érvényes megállapítás lehetne, de őket is megfosztotta minden illúziójuktól a vörös hadsereg rabló erőszakossága, és gondoljon csak a bosszúra szomjas „hazatérők” gyűlöletére!  Munkatáborok lakói lettek a grófok – családostól - valahol a Hortobágyon.

               Még filmet is szántak rá, hogy kiröhögtessék őket: Mágnás Miska

                                                                                        

                                                                          +

 

              A magyar forradalom / 1956 / az utolsó nagy lehetőségek egyike volt, hogy a kommunizmussal Európában háború nélkül végezzenek, de a roosevelti „klíma” emberei sajtóban, parlamentben igyekeztek ledöfni ezt a lehetőséget. Két tisztességes ember látta pontosan az elmúlt húsz évben, Amerikában a tennivalókat és a valóságot: MacArthur és Taft. Mindkettőt eltették az útból.

                                                                                       

                                                                   1956 hatása

 

               Az elmúlt 24 órában megválasztották Eisenhowert, és fegyverszünet vagy azt megelőző helyzet alakult ki a szuezi hadszintéren.

               A magyar ügy e két nagy jelentőségű eseménnyel egyidőben nagy világkérdések központi eseménye. Aki azt mondja, hogy a magyar probléma alakulása a világ közvéleménye számára valahogyan összefüggött e két eseménnyel, túloz is, de igazat is mond.

               Van valami mélyen szerencsétlen összefüggés a mi számunkra e napok eseményei között. És nem lehetetlen, hogy az orosz katonai parancsnokság nem egészen ok nélkül Budapest és az ország ellen végrehajtott merényletének időpontjául azt a vasárnapot, amikor Szuezben még bombák robbantak, ágyúk dörögtek, és Amerika népe az elnökválasztás feszültségében élt.

                                                                        +

 

              Jaspers könyve: Hisz abban, hogy a magyar forradalomnak pedagógiai kihatása van: „ A mártírok fokozzák azoknak az erejét, akik utánuk jönnek, és példát vesznek róluk.”Az „áldozat” végső értelme  mindig misztikus, és a szabadságvágy tud olyan robbanást okozni, mint egy atombomba. Arról ír, hogy a szabadságvágy megnemesít egy népet, ahogy megnemesíti az egyéneket is.” Ilyen nemesség – ritkán – észlelhető az emigrációban is. Azok, akik elhagyták szülőhazájukat, holott személyes okuk nem volt. De nem tudtak és nem akartak szabadság nélkül élni.

 

                                                         A páneurópai piknik

 

                                                                        

          ! A páneurópai piknik emléknapján Orbán Viktor azt mondta az emlékparkban tartott beszélgetésen: „Lovagias nép vagyunk, nem dörgöljük a németek orra alá, ha kritizálnak minket. Történelmünk során bizonyítottuk: szabadságszerető nép a magyar. Csak a szabadság rendjében érzi jól magát.

              Ehhez pedig hozzátartozik: ne érezzék úgy az emberek, hogy mi átvágtuk a vasfüggönyt - a Nyugat meg minket. Hála helyett egy kis korrektség és a szabadsághoz való jog elismerése, ez a kívánságunk. Ha ezt megkapnánk, 1989 után az lenne a második csodák éve”. / 2014. augusztus 19. /

 

                                                                        +

 

              Peter Scholl – Latour: „Nem az iszlám erejétől, hanem a keresztény Nyugat gyengeségétől félek”. MN, 2004. augusztus 21. Egy igazi konzervatív világpolgár.

 

                                                                        +

 

              Magyar Szent István rend kitűntetést kapott: Kertész Imre, Nobel – díjas író és Rubik Ernő, a bűvös kocka feltalálója. / 2004. augusztus 20./

 

                                                                         +

 

              Kegyetlenül kivégeztek egy tengeren túli haditudósítót, aki azt üzente a világhálón egyik befejező mondatában, hogy sajnálkozik, amiért amerikainak született.

              / 2004. augusztus 21. /

                                                                         +

 

              Fergusonban / USA / tovább folytatódnak a zavargások egy fekete fiatalember agyonlövése miatt.

/ 2014. augusztus közepe óta /

                                                                         +

 

              A gázai övezetben tovább folytatódnak a rakétatámadások, miután megszakadtak az egyiptomi tárgyalások Izrael és a Hamas között. Jeruzsálemet és Tel – Avivot is célba vették, és fenyegetik a Ben Gurion repülőteret. / 2014. augusztus 21. /

 

                                                                          +

 

              Meghalt Gabos Gábor zongoraművész, aki 1961 őszén megnyerte a Liszt Ferencről elnevezett I. nemzetközi zongoraversenyt. Valószínűleg nem volt kedvence az akkori kultúrpolitikának, mert igen ritkán szerepelt, de a japánok a Bartók-zongoraversenyek lejátszásáért kitűntették. Ez volt az az ősz, amikor szüreteltünk és préseltünk. Közben élvezettel hallgattam a győztes remek Liszt-előadásait. Szimpatikus ember lehetett, és nem sztártipus. Az első szabad ősz a hosszú kollégiumi börtön után: ezt is jelentette számomra Gabos Gábor játéka és győzelme. Életem új korszakának kezdete kapcsolódik a nevéhez.

                                                                                   / 2014. augusztus 28. /

 

                                                                         +

 

              Közben tűzszünet van Gázában, több mint kétezer fegyvertelen palesztin lemészárlása után, és az oroszok miatt nagy nemzetközi hazudozás.

                                                                                                           / 2014. augusztus 29. /

                                                                          +

 

              NATO-összeröffenés Walesben. USA-provikáció Oroszország ellen, miután megbuktatták a törvényes kijevi kormányt. Új szankciók kilátásban, egy gyors reagálású hadtest először a Balti-államok terültén, majd végérvényesen Lengyelországban. Ukrajnában különbéke az oroszok, a szeparatisták és az ukrán vezetés között. Bajban vannak az ukrán vezetők, mert közeledik a választás, a köztársasági elnök és a miniszterelnök riválisok. Mindketten egy-egy maffia vezérei, a sok közül. Szegény szerencsétlen ukránok, hogy fognak ezek ebből a slamasztikából kikerülni? Maffiák, USA, NATO, a Valutaalap támogatása! Csupa – csupa hazai és nemzetközi maffia!

                                                                                                        / 2014. szeptember 4. /

                                                                          +

 

              Jaspers néha az asztalra üt: Például, amikor arról ír, hogy Európa ebben a században mennyit köszönhet Amerikának. Azt, hogy a második világháború után a Marschall-tervvel megmentette a Nyugatot a bolsevizmustól. Aztán azt, hogy katonai erejével megakadályozta a Szovjetet, amely készült lerohanni az európai térséget az Atlanti-óceán partjáig. És Európa „műveltsége és erkölcse” hogyan vizsgázott ebben a században? A végső pusztulástól kétszer mentette meg a sokat szidott, lenézett Amerika.

             ! Ez a feddő hang bizonyos szempontból jogos. Csak ne feledjük el, hogy gazdasági és politikai szálak mozgatták az amerikai aktivitást!

 

                                                                          +

 

              Egy moziban a nácik archivumaiból dokumentációs filmeket mutatják. A filmek nagy része kiadatlan, újkeletű szelekció. / Vagy filmgyárban frissen készített. / A förtelmes gonoszságok, a varsói gettó halálküzdelme, koncentrációs táborok halálgyárai, a nácik szadiszta szakszerűsége mellett az igazi gyalázat ebben a filmben is: a vizuálisan érzékelhető Hazugság. Ahogy ezek a tragikomikus alakok – Hitler és banditatársai – szűntelen hazudnak. És ahogy a hazugságból iszonyat lesz és történelem: ez az emberi dráma lényege. A kegyetlenség már csak logikus következmény. A hazug ember, ha módja van rá, mindig kegyetlen.

               Egy profi módon megrendezett koncentrációs tábori élet látványa pedig egyenesen áldozatgyalázás! Mert hazudtak ám azok is, akik, meghamisítva a történelmet, színes filmen tálalják a bichenwaldi szenvedést.

 

                                                                          +

 

              Graham Greene regényében katolikus szerzetesek és egy francia orvos bajlódnak a leprásokkal. Ami ebben a könyvben éredekesebb, mint keret és a történet: a burnt-out case emberi lehetősége.  Ilyesmi van. Egy ember, hirtelen, ok nélkül „kiég”. Él, jár és kel, bemegy a hivatalba, hazamegy, nem látni rajta semmit. De kiégett. Az emigrációs helyzet emlékeztet egy lepratelepre; és a másik helyzet, a vasfüggöny mögött, a kommunista államokban.

 

                                                                          +

 

              Boswell. A XVIII. századi Angliában a verés, a botbűntetés: a pedagógia, a fegyelmezés, mindennapos eszköze volt. Vertek a bíróságon, a börtönben, a kaszárnyában, és leginkább otthon, a családban. Az angol állatvédő egyesületek felháborodtak, ha valaki egy macska farkára lépett, de a görög és latin klasszikusokon nevelt angol köztudat természetenek találta a verést. A civilizáció képmutató, szalonképes szadizmusa mindig ellenszenvesebb, mint a barbár népek spontán, leplezetlen kegyetlensége.

 

                                                               Trockij naplója

 

              Trockij özvegye átadta a Harvardnak a meggyilkolt kommunista naplókéziratát. A vékony kötet – három iskolásfüzetnyi volt a kézirat – feltehetően megbízható. Trockijt húsz év előtt ölték meg Mexikóban. Tizenegy évet élt számkivetettségben. Sokfelé csavargott Európában, tartósan sehol sem fogadták be. A francia Riviérán volt emigráns, amikor felkereste Malraux, és megkérdezte, hitt-e Lenin abban, hogy a kommunizmus új embert teremt. Trockij komolyan felelte, hogy igen, hitt ebben, és ő, Trockij, osztozik ebben a meggyőződésében. Két évvel később az „új emberek” egyike – Sztálin parancsára – megölte.

 

+

 

              1930 körül Marx és Engels zsenialitását isteníti a naplóban. Semmit nem látott előre abból a nagy változásból és átalakulásból, ami a kapitalizmussal bekövetkezett.

              A kapitalizmust szabályos dögnek látta – „iam facet”, már bűzlik, írja a naplóban. A szakállas forradalmárban Sztálin az izgága értelmiségit látta, aki volt, és Sztálin a hideg és kegyetlen paraszt, pontosan tudta, meddig és hol hasznos az ilyen ember, és mikor felesleges. Ezért kézmozdulattal eltette láb alól. Ez az értelmiségi Trockij, tudta, hogy a bolsevista világban a Szellem elpusztul, mert a szellemi alkotás feltétele az őszinteség. Mint minden szellemi, művészi alkotás feltétele az „őszinteség”. Trockij számára a Szovjet emberi, szellemi fejlődésének legnagyobb problémája maradt. Cinikus volt és mániákus, de tudta, hogy soha nem alkotnak remekműveket egy világban, ahol a Hatalom az írót parancsszóval kényszeríti az alkotásra.” Egy öreg mérnököt lehet kényszeríteni, hogy meggyőződés nélkül egy turbinát építsen, de egy írót nem lehet kényszeríteni, hogy meggyőződése ellenére és az őszinteség lehetősége nélkül remekművet írjon. Nem lehet ellenkezéssel költeni - írja.A naplóban jegyzetek arról, hogy  egy M. I. Uljanova nevű nő tanúsága szerint – Lenin fiatalabb nővére volt ez a nő – a második agyvérzés után Lenin elhivatta Sztálint, és kérte, hogy szerezzen neki mérget, mert félt, hogy képtelen lesz beszélni, nyomorék lesz, az orvosok azt csinálnak vele, amit akarnak.

              A cári család meggyilkolásáról félhangon beszél. „Éppen nem volt Moszkvában, amikor Lenin és társai elhatározták a gyikosságot. Később megkérdezte Lenintől, miért kellett így sietni, és Lenin mellékesen azt felelte, hogy a hadihelyzet miatt nem lehetett várni. a gyilkosok aztán másról beszéltek. Leírja, hogy a húszas években, amikor Trockij népbiztos volt, egy nagy francia újság tárgyalni kezdett a szovjet kormánnyal, egymillió frankot kértek, és azt ígérték, beszűntetik az antibolsevista támadásokat, csak a „második” vezércikkben támadják majd, itt és ott, a Szovjetet, máskülönben tárgyilagos tudósításokat közölnek, és riportokban barátságosan mutatják be a szovjet életet. Ez technika ma is érzékelhető a nyugati sajtóban.

 

                                                                          +

 

              A magyar nyelv mély pesszimizmusa. Ami a németnek Raum, a franciának espace, az angolnak space – tehát térfogat, az a magyar számára üresség, világűr: tehát a Semmi.

 

                                                                          +

 

              Hemingway szájába dugta a puskavéget, szétloccsantotta a fejét, csak az állkapcsa maradt a helyén. Apja is így halt meg. Mint apja, ő is cukorbajos volt, és a vége felé magas vérnyomás, keringési zavarok kínozták. Tíz éve már csak összefüggéstelenül beszélt. Néha nyugtalanul szincerizált arról, hogy sok minden, amit ír, jelentéktelen. Életében megkapta a „sikert” / amit megkaphat, a tömegízléssel és olcsó kereslettel szembehelyezkedő alkotó művész is, mint mellékterméket /.

              De az öregedő író már nem tudta fokozni, túlkiabálni tulajdon sikerét. Az amerikaiak rosszul bírják a sikertelenséget. / abban az évben, amikor megkapta a Nobel-díjat – a díj irodalmi vonatkozásban már jó ideje nem megbízható értékmérő, de az irodalmi piacon mégis „siker” -, megengedte, hogy leközöljék a Life magazinban az egész oldalas hirdetést, amely őt ábrázolta. Hemingwayt, amint dicsér valamilyen pálinkát, és erről nem tudott lemondani. Ez is egyik oka, hogy Hemingway agyonlőtte magát.

 

                                                                          +

 

              A magyar mély pesszimizmusa. Ami a németeknek Raum, a franciáknak espace, az angolnak space – tehát térfogat -, a magyar számára üresség, világűr: tehát a Semmi.

 

                                                                          +

 

                Ralph Waldo Emerson: „Kétségtelen, hogy e nemzet épített, de azt bizony nem látom vasutakat meg gőzhajókat, de azt bizony nem látom, hogy a nemzeti érzés fennen lobogna.” Concord: irodalmi kegyhely, Emerson volt az angol kolonializmus irodalmi fölényesége ellen fellázadt szellemiség Kazinczyja.

               Híres „American Scholar” elnevezésű deklarációjában, a múlt század közepén / 19. század /, mondotta ki a fentieket. Concord azóta az amerikai Széphalom. Ez robbantott valamit. Mint Dosztojevszkij, amikor elmondta a Puskin-emlékbeszédet. Igazában egy sem mondott jelentőset vagy újat, de mindketten a megfelelő pillanatban szóltak.

                Az „amerikai szellemi függetlenség”, amit Emerson itt meghirdetett, szép emlék. A kommercializmus / a gyenge színvonalű művek sokasága / ma legalább úgy elzárja az írókat a lehetőségtől, hogy találkozzanak önmagukkal és a világgal, mint hajdan a kolonializmus. / gyarmatosítás /

 

                                                            A pszichoanalízis

 

              Szophoklész: Oedipus Kolonosban”. A pszichoanalizis sokat köszönhet az irodalomnak. De az irodalom nem köszönhet semmit a pszichoanalizmusnak. Végül is, Szophoklész előbb és többet tudott az Oedipus – komplexusról, mint dr. Freud.

             ! Mennyivel többet a kiváló és beteg író az ember lelki rezzenéseiről: Dosztojevszkij!

 

 

                                                                        1962

 

 

              Hamburg. A repülés New Yorkból Londonba. Hat órán át védettség, titokzatos biztonság. A nagy gép száznegyven utasával zörejtelen és pontos, mint egy óramű. Londonban gépváltás. Az angol gép is nyugodtan, zörejtelenül és pontosan repül a kontinens felé. Minden olyan, mint volt elébb a nagy amerikai gépben. De minden más. A mélybn, a kis szigeten, most ébred ötven millió ember. Nincs egyebük, csak egy kevés vas és szén. De már a vas is fogytán. Estig ki kell kalapálni a füstös kis Angliában ebből a kevés szénből és vasból ötvenmillió ember számára az élelmet, aztán mindent, ami kell az élethez. Ez nem könnyű. A mélyben most ébred Macmillan miniszterelnök, aki- tizenhét évvel azután, hogy Anglia megnyerte a világháborút – kalappal kezében kopogtat Bonnban. Engedélyt kér, hogy Angliát is befogadják a Közös Piac népei közé. És Adenauer, a vállán át, kiszól az ajtón: „Maga az? Várjon, most nem érünk rá. Talán ősszel.” És Anglia vár. Így forog a kerék.

              Hamburg már nem a romos dögváros, mint amilyen még 1950-ben volt. Üzletházak, paloták, a Wirtschaftwunder gseftelő lármája mindenütt. Egy idevaló fejvakarva mondja: „Mann, Hesse és Hauptmann halála után Brecht az volt a vörösöknek, aki Thomas Mann a polgári nemzedéknek. Most Brecht is meghalt. Egy nemzedék eltűnt, és nem érkezett helyébe újabb szellemi nemzedék. Csak tehetségek vannak. Művek, a szó igazi értelmében, alig. A háborús emberveszteség következménye, ezen a téren is, most már beteljesedett.”

 

                                                                          +

 

              Brechtről szemlesütve, selypegve beszélnek. Félnek, hogy valaki azt kiáltja:”A király meztelen!” Nem volt „drámaíró”. Világnézeti papírjelmezben, sminkeléssel színészkedett. De erről csak kevesen mernek beszélni.

 

                                                                          +

 

              Brüsszel. A szálloda ablakai előtt, a nagy téren, vasárnap délelőtt a vallonok és a flamandok verekednek. Ez itt rutin. A rendőrök fél kézzel választják szét a verekedőket.

             

 

 

               Egy belga orvos – vallon -, a kérdésre, mi a verekedés oka, vállvonogatva feleli:” A flamandokkal nem lehet együtt élni.” Újabb kérdésre, miért nem lehet a flamandokkal együtt élni, szakszerűen, készségesen válaszolja:

             „Mert flamandok.”

 

                                                                          +

 

    

Ebéd a „waterlooi síkon”, szó szerint. Valójában mi volt Warterloo? A franciák úgy hitték, nagy vereség. A németek, az angolok, az oroszok esküdöztek, hogy nagy győzelem.  Százötven év után, itt a „helyszínen”, a kis vadászházban, a waterlooi csatatér peremén a franciák, németek, angolok számára megvilágosodott, hogy Waterloo nem volt vereség, sem győzelem: az elmulasztott alkalmak egyike volt. /Mint a magyar forradalom’56-ban!/ Európa, amelyről Napóleon beszélt, itt bukott meg.

Ezt az Európát most szuszogó szónokiassággal és könyökvédős szöszmötöléssel, százötven év késéssel iparkodnak összetákolni. Itt, Brüsszelben, az Európai Tanács hivatalszobáiban és üléstermeiben. A reggeli újság jelenti, hogy a Tanács hivatalnokai – az eurokraták - 16 százalékos fizetésemelést követelnek. Ez már valóság, megint lehet reménykedni. Amiről Napóleon álmodott, kezd alakot kapni, fizetésemelést követelő hivatalnoki kar alakjában.

 

                                                            +

 

Párizs. Az első reflex az utcasarkon, amíg de Gaulle autója a rendőrök sorfala között elrohan. Amerika irdatlan hibákat követett el, Európában is, máshol is. De Amerika ebben a században / XX. / sokszorosan visszafizette Európának az adósságot, amit kapott. Amikor európai bevándorlók segítettek feltárni Amerikát. Az európaiak megkövetelik, hogy mindazt, amit Európában kitaláltak és elkövettek ebben a században: a fasizmust és a bolsevizmust, két világháború minden szennyes következményét az amerikaiak tegyék tisztába! Amerikaiak haljanak meg Európáért, fizessék meg meg a győztesek és a legyőzöttek számláját! Segítsék meg a Szovjetet, Vörös Kínát és a kapitalista Európát egyszerre! Tartsanak ütőképes hadsereget Európa védelmére Európában és mindenfelé a világban! Fizessék ennek a hadseregnek minden emberi és anyagi költségét!

   De ők, az európaiak, amikor megkövetelik Amerikától, hogy védje meg őket, gondtalanul gazdagodnak, és lehetőleg megrendítik közben Amerika gazdasági erejét, mint ezt de Gaulle szeretné, amikor most kontreminálja / árfolyamesést idéz elő / a dollárt. Ezek a „neutrálisok”, / közömbösök / akik nem sokáig maradhatnának neutrálisok, ha Amerika kivonná hadseregét Európából. Ezek a francia, olasz kommunisták, akik kárörvendve és kézdörzsölve kommunisták Nyugaton, ahol semmi gondjuk, mert Amerika itt megvédi a szabadságot, amibe ők, a nyugati kommunisták beleszámítják magukat. Második reflex: Amerikának nincs többé módja az izolációra, de ha Amerika egyszer kimondja, hogy csak olyan kibictől fogad el a jövőben tanácsot, aki maga is tétet helyez a játékasztalra: igaza lesz.

 

                                                          +

 

Halál. A nők kiskapun át engedik be az embert a világba. Kutya kötelességük, hogy elkisérjék az embert a Nagy Kapu küszöbéig, ahol kilép a világba.

 

                                                           +

 

     Kurta könyv: Bormann, Hitler bizalmasa, feljegyezte a Führer proféciáit a berlini bunkerben, az öngyilkosságot közvetlenül megelőző, 1945. február-áprilisi napokból. Az utolsó napokban halálra készülő Hitler, állítólag, azt mondotta a franciákról: „Végük van, degenerált nép, ötödrendű hatalom. A németek halálos ellenségei, a német soha ne higgyen a szirénhangoknak, a franciák közeledési kísérleteinek.” Az angolokról ezt mondta: „A vezető réteg teljesen elzsidósodott, az angol nép teljesen elvesztette szerepét a világban. A szigeten tengődnek majd, és éhezni fognak.”

 

                                                            +

 

     Santayana Dickensről ír: Arról, hogy a népszerű Dickens éppen abban volt nagy, ami elviselhetetlen benne. A szentimentális túlzásban, az alakok panoptikumbábu-szerű megformálásában. És még inkább abban, hogy alakjai egyszerre szentimentális-torz karikatúrái önmaguknak. Mert nemcsak olyanok vagyunk, amilyenek éppen vagyunk, a tetejébe mind – regényhősök, olvasók - torz túlzásai is vagyunk önmagunknak, karikatúrák.             

 

             

                                                                       1963

 

 

              Fellini: „Nyolc és fél” A filmnek se füle, se farka, tehát kitűnő. A rendező megmutat valamit abból a latin skizofréniából, ami más, mint az északi, nyugati tudathasadás: színesebb, vadabb, emberibb és ördögibb. Dante pokla más, mint Kierkegaard pokla. Fellini megmutatja ebben a filmben a latin poklot, a napfényes, mosolygós latin külső mögött az ördögit.

             ! Abból a filmből csak a dúskeblű Anita Eckbergre és Mastroiannira emlékszem. Meg arra, hogy mennyire „szenvedtek” a déli napsütésben a „húsra” vágyakozó férfiak és nők. Egyébként egy filmforgatás külsőségei között lejátszódott, szinte cselekménytelen blöff volt az egész. A későbbi Jancsó-filmekre nagy hatással voltak ezek az erkölcstelen színezetű filmek, csak kopárabb és olcsóbb kivitelben. De direkt, aktuálpolitikai töltés az utóbbiakban mindig volt. Ezért lett, minden mozinéző–riasztó népszerűtlensége ellenére, futtatott. A Jancsó-film szinonímája a csapnivaló, dögunalmas kifejezés volt. Ebből a fajtából gyártott, többnyire Hernádí Gyula forgatókönyveire, minden évben legalább egyet-kettőt. És ez mekkora nagyképűséggel társult a rendező részéről, az már bicskanyitogató volt!

               Ebben az olaszban csak a kielégítetlen vágyakozástól szenvedő és ezek szerint filozofáló rendező és az általa agyonrendezett celluloid volt a figyelemre méltó, és a társadalmi szakadék a filmvilág csillagai és a plebs között. Ha egy filmet még egyszer nem kívánok látni, az a film leminősítése. És az üres mozik világa ekkor kezdett eljönni. Amit itt nem tudtak adni, azt a nyugati, többnyire romantikus selejtből pótolták. Az amerikai, francia, olasz filmszemétdomról pótolták, hogy összességében a filmforgalmazás ne legyen null-szaldós.

               Mennyi Brigitte Bardotos, Gina Lollobrigidás filmet zúdítottak ránk. A királylány a feleségemtől a rendőrös sorozatig. Volt közöttük értekes is: A sorompók lezárulnak. Sajnos, ez csak rétegfilm maradt, hasonlóan az Országútonhoz. Pedig annak két főszereplője és rendezője legalább egy-egy Oscart megérdemelt volna. / Anthony Quinn, Giulietta Masina, egészen fényes állócsillaga az egyetemes filmvilágnak. / Fellininek volt ízlése, minden szempontból. / De most csak az ötvenes és a hatvanas évekről beszélünk! / A későbbiekről szót sem érdemes ejteni. Különösen az amerikai bűnügyi sorozatok egészen kölönleges világáról. De ez már nem filmművészet, hanem a dollárcentrikus amerikai életforma és nívó riasztó bemutatása lett. Görög díszletek között közönséges gyilkosságok: ez a tömör jellemzésük.

 

                                                                          +

 

              A kereszténység nem tudta közömbösíteni az emberben kegyetlenséget, az agressziót. Ma is olyan támadó kedvű az ember, mint volt, mielőtt megkeresztelték. A kommunizmus, ez a pogány, immanens nevelési kísérlet, nem tudta közömbösíteni az emberben a kegyetlenséget és és a támadó hajlamokat: A szocialista népek, ha érdekeik úgy kívánják, újra hajlamosak háborút viselni / Lásd Kína, India, Korea, Vietnam példáját! /, mint azok a népek, melyek társadalmi és gazdasági rendszere nem szocialista.

             !Tisztelt! Sohasem a népek azok, amelyek háborúzni akarnak, még ha a sajtó és rádió, majd a tévé is beszáll, és meg is őrjíti őket egy rövid időre, hanem a sajtó mögött álló hatalmas haszonra leső Tőke. Őn ne tudná, hogy milyen nagy hatású a sajtó? Éppen egy hivatásos újságíró?

              Az atomtól való félelmükben a nagyok egymással már közvetlenül nem háborúztak. Az emberáldozatot Marsnak, a különböző mészárlásokat még a második világháborúból visszamaradt fegyverarzenállal mutatták be, többnyire a sárga faj élletterén. Koreában és Vietnamban.

             ! Azt már csak az igen-igen elfogult Márai tudná megmondani, hogy ehhez a sok disznósághoz mi köze a kereszténységnek. Az ma már világos, hogy két embercsoportot különösen utál: a keresztényt és a parasztot. Hát még akkor, ha az illető „népi” és keresztény is!

 

                                                                          +

 

                                                           Amerika Párizs felett

 

                  Éjjel három óra. Elhagyott tájék; biztos biztos rosszul megy ez a templom. A megdöbbenésem olyan groteszk és erős, nem tudok odébb menni. Újra és újra olvasom, hogy visszahozza a fény a szöveget: „Jertek mind Hozzám!” A cég nevében az aláírás:”Jézus Krisztus.”

                  Kereskedelmi szempontból a hirdetés kifogástalan. A betűk húsz centiméteresek, a fény elég erős, a szöveg tisztán olvasható az utca túlsó oldaláról is. Vörös szöveg kék alapon tán jobb lenne, s körben villany girlandok, mondjuk valami ábrázolás, például a Hit szökőkútjáról, két méteres sugárral, de kezdetnek így is jó.

                  Mert, hogy ez csak a kezdet, az nem kétséges.

                 ! Tisztelt Márai úr! Vajon milyennek látná ma ezt a templomot, ha még nem csináltak belőle presszót vagy tánctermet, esetleg a jámbor muzulmán gyilkosoknak dzsámis mecsetet. Lehet, hogy manapság annak az újjáépítésére gyűjtenek, mert a kere3sztény hit és zene temploma volt, amelyben mielőtt leégett volna, Handel Messiását adták elő hívő énekesek a korábbi évszázadok folyamán a hívek sok nemzedékének. / Próbálja meg elképzelni a mai Notre – Damot! / Ekkor még Franciaország nem hasonlított Amerikára!

                              

                                                                          +

 

               Amerikában ez hiányzik: itt nincs beszélgetés. Vitatkoznak vagy morogva kérdeznek és válaszolnak, de beszélgetés nincs, mert semmitől sem félnek úgy az emberek, mint a szabad, egyéni véleménnyilvánítás felelősségétől. A dallasi kórházban – ott, ahol Kennedy és állítólagos gyilkosa, Oswald, meghaltak – most meghalt Ruby, a dallasi zsidó, éjjeli mulatótulajdonos, aki megölte Kennedy állítólagos gyilkosát. /Láttam a televízióban, amikor Ruby hasba lőtte Oswaldot / Most betelt a létszám, a kör kerek; a legenda kiteljesedett. Johnsont, mint tettestársat vádolják egyes amerikai újságok. A pénz, amely egy társadalom számára nemcsak fizetési eszköz, hanem emberi értékmérő.

                                                                                                  

                                                                          +

 

              Most olvasom, hogy az orosz külügyminisztérium már nyolc éve figyelmeztette Washingtont az ukrajnai belső helyzetről, amely veszélyesre is fordulhat. / Snowden – kiszívárogtatás! / Éppen az amcsik fordították az értesülést Putyin ellen!

                                                                                                 

                                                                          +

 

              Úgy látszik, vagyok olyan okos, mint a világpolgár Márai: Az angolok-franciák úgy viselkedtek 1939-ben a németek provokációkkal szemben, mint az egyszeri katonatiszt, akit megpofoztak a kávéházban, és pofozás után felháborodottan üvöltötte: „Figyelmeztetem, ha még egyszer megtörténik, kihívom magát párbajra.” Ma pontosan így viselkednek az amerikaiak az oroszokkal szemben.

                                                                                             

                                                                          +

 

              Márai: Végül is, a Nyugat volt az Irodalom otthona – Babits, Móricz, Kosztolányi, Karinthy, Tóth Árpád otthona. De – Gellért Oszkár könyvéből ez árulkodóan kitetszik – a Nyugat ürügy is volt arra, hogy másod és harmadrendű tehetségeket becsempésszen a „liberális, progresszív” Gellért Oszkár az irodalomba; és ezek a másodrangú csillagok a nagy Állócsillagok fényében egy ideig ragyogtak, de aztán teljesen elhalványodtak. Pap Károly, Gellért Andor Endre, Bálint György, Fenyő László, Sárközi, Halász Gábor. Volt közöttük egy igazi lírai tehetség: Radnóti Miklós. A többiről ma már nem tudunk semmit. / Molnár Ferenc világpolgár lett! /

                                                                                          

                                                                          +

 

              MÁRAI. Ezeknek a Nyugat – fiókáknak a sorsa a hitleri időben néha tragikus volt. De erre a tragédiára ráépült a zsidó – írók vérbosszúja; köztük a fogatlan, aggastyán Gellért

Oszkár házi vésztörnényszéke. Jó volt eljönni Magyarországról; jó nem lenni otthon ezek között.

              De nem jó itt lenni ezek között sem. /Az USA-ban! / Mert idemásztak, és itt vannak. A „szabadság ügyével másznak, tűntetnek, ocsmányan rágalmaznak, mindent bekoszolnak és mindent bomlasztanak. Ugyanazok, mindig ugyanazok. A New York Times, a rádiók és a tévék „szakértői”. A különféle szabadságvédő egyesületek utcai tüntetői, szakállas, plakátokat hordozó csőcselék. Az egyoldalú pacifisták, akik a béke követelésével csak az egyik fél kezéből akarják kicsavarni a fegyvert: Amerika az a fél. A másik oldalon nem tiltakoznak, nem követelik a békét. Mindig ugyanazok, mindig ugyanazok.

               A kommunizmus megbukott, mindenféle értelemben, de a kommunistáktól nehéz lesz megszabadaulni, mert senki olyan konokan vérszomjas, mint egy partizán, aki egy bukott jelszó zászlója alatt védi meztelen életét és a zsákmányt.

                                                                                            

                                                                          +

 

             ! A diktatúrában az emberek elkeserednek, a demokráciában az emberek ELKANÁSZODNAK. Márai amerikai és nyugat – európai megfigyelései alapján jutott erre a következtetésre a mindennapos gyilkosságok, a két Kennedy és Martin Luther King likvidálása alapján.

                                                                                              

                                                                          +

 

               Párizsban káosz, anarchikus tünetek. Egy keletnémet, anarchista zsidó, bizonyos Cohn, elindította a diáktűntetéseket, és egy nagy kultúrnép pánikban lesi a következményeket. Függetlenül attól, „hogy mi lesz”, minden civilizációs kísérlet teljes bukása, ami Párizsban most „van” – akkor is az, ha lecsillapodik. Ez a kortárs Márai Sándor helyszíni beszámolója ugyan, de ma már fölmerül bennem, hogy ez a Cohn, vajon nem a mi jeles Kohn – Benditünk - e, aki véres szájúan még mindig az 1968-as érdemeiből magabiztoskodott / például ellenünk / az Európai Unióban – közel negyven évvel később? Vagy csak fajrokona és eszmetársa - utóda? Kiderült, hogy szó sincs véletlenről. Márai naplójának jegyzetei között a következő szerepel: „Daniel Marc Cohn Bendit / 1945 - /politikus, az 1968-as diáklázadások egyik vezetője, jelenleg az Európai Parlament képviselője.”

                                                                                           

                                                                          +

 

                  Márai: Mióta az eszemet tudom: ötven éve mindig ezek a dögök tesznek tönkre mindent, a kommunisták és a velük bratyizó úgynevezett „százezer”. 1919-ben, mint 1945-ben: mód volt reá, felszámolni azt, ami a múltban rossz volt, csinálni egy emberségesebb, emberszabásúbb világot. Mindkétszer megfojtották ezt a lehetőséget.

                                                                                           

                                                                          +

 

              A kommunisták irodalmi kirakatbábuja, Illyés Gyula, egy nyájas manöken bájmutogató mosolyával jár körbe és kelleti a kommunista irodalompolitika megbízásából műveit. Egy olasz kiadó megjelentette ezeket. Bátor vállalkozás volt. Majd megjelent a kiváló író A puszták népe igazi tartalmában valótlanság. Volt az is, amit az író leír, de most más is és másképpen is. Ami az igazság, hogy egy tarthatatlan és igazságtalan helyzetet – a magyar nagybirtokrendszert – fel kellett számolni, de nem az orosz szuronyok felügyelete mellett és az oroszországi kommunisták parancsára, mert az „osztás” egy igazságtalanságot szemérmetlen, cinikus és kapzsi igazságtalansággal tetézett – hanem az egyetlen igazságos módon, úgy, hogy a sziklakemény törvényhozás kényszeríti a birtokost a progresszív reáladók és a progresszív reálbérek fizetésére. Ha ezt megfizette a birtokos, és úgy gazdálkodik, hogy

még marad neki, meg kell süvegelni, és könyökkel megtörölni a széket, és kérlelve, hogy ne vigye el az álmunkat.

              De ami a komisz, papzsi és cinikus magyar nagybirtokrendszert „osztás” módján likvidálta, nem társadalmi igazságtevés volt, hanem jogfosztás, kommunista svindli. A magyar nagybirtokrendszer igazságtalanságáról ennek a rendszernek hatalmi körzetében bántatlanul megírhatta nem őszinte könyvét Illyés. Arról, ami következett, a kommunisták világában nem írhatta volna meg. Mi a sorsa ma a magyar puszták népének. Kevés olyan jellemtelen és kapzsi plebejus illegette magát a kommunista kirakatban, mint ez a fizetett manöken.

                                                                          +

 

              Martin Luther Kinget megölték, a négerek rabolnak és gyújtogatnak. Ez a sötét alak békeapostol volt, aki „az erőszak nélküli ellenállást” hirdette úgy, hogy állandóan az utcára küldte a néger csőcseléket, gyilkolni és rabolni.

              A gyerekesen rövidlátó amerikai politika most úgy védekezik, hogy nemzeti hőst csinál a bandavezérből. De szajréból és erőszakból nem lehet új világot építeni. A néger „szegénységet” nem lehet másképpen megszűntetni, csak ha a négerek szakszerűen képzettek és dolgoznak. De nem azok.

                                                                                      

                                                                          +

 

               Kilencvenezer embert tettek el láb alól az elmúlt esztendőben az Egyesült Államok területén gyilkos merényletekkel. Minden 1300. amerikai állampolgár körmönfont rablógyilkossággal és agyafúrt, szenvedélyes drámák áldozata volt. aqz embe4r csettint a nyelvével és pattint az ujjával, ha ezt az amerikai méretű hekatombát elképzeli: hiába, Amerika.

              Az iszákos európai ember kérdezi: hogyan lehetséges, hogy a gazdag polgárainak magas életstandot juttató, puritánhívő Amerikának ilyen megdöbbentő a statisztikája? Eddig csak azt hallottuk, hogy az alkohol roncsol és bűnbe visz. Tegyük fel, hogy ez igaz; de amióta Amerika nem iszik alkoholt, pontosan még egyszer olyan szorgalmasan bűnözik, mint amikor nap nap után leszopta magát.

                                                                          +

 

              Az újságban egy fénykép: Johnson Washingtonba rendelte Westmoreland tábornokot, a félmilliós létszámú amerikai haderő vietnami parancsnokát, akinek megtiltották, hogy folytassa az aktív háborút, megszüntették a bombázásokat, mert elkezdték a tárgyalásokat az észak – vietnami kommunistákkal…

           Vietnamban 20 ezer fiatal amerikai katona halt meg eddig, még több dél – vietnami, számlálhatatlan sok észak – vietnami, de Westmorelandnak megtiltották, hogy „győzzön”. Kik? Ugyanazok, akik mindig megbénítják Washingtonban Amerikát, amikor a Szovjet ellen cselekedni akar. Ugyanazok, akik 1956-ban nem küldtek egy Nixont Budapestre, és így tovább, számtalan alkalommal. Most is készül, ha igaz, valamilyen visszakozás. Amerika kürtzúgás közepette, átadja Dél – Vietnam népét, húszmillió embert, a kommunistáknak. „Koalíciós” kormányt alakítanak – mindezt szemforgatva, aljasul, nyomorultan.

              Westmoreland-fénykép. Egy ember, egy hadvezér, aki megérti, hogy parancsot kapott hadat viselni, de úgy, hogy katonáinak csak meghalni szabad; győzni nem.

              A kétféle kollaboráns: egyik kiszolgálja a kommunistákat, a másik kiszolgáltatja magát a kommunistákkal. A második emberileg silányabb és veszedelmesebb.

                                                                               

                                                                         +

 

              Az oroszoknak igazuk van: a kommunista liberalizálást nem lehet tűrni, mert ez a kommunizmus, a kommunisták végét jelenti. A kommunisták tudják, hogy parázson járnak, és ha valahol kinyitják az ablakot, a parázs lángra kap. Sztálin pontosan tudta ezt, és élethosszat ennek megfelelően cselekedett: nem engedte sehol kinyitni az ablakot.

                                                                                    

                                                                         +

 

              A kommunizmus tökéletes bukását és reménytelenségét semmi sem dokumentálja jobban, mint ami Csehszlovákiában történt. Ez a szlávbarát, erőszakosan összetákolt ország a második világháborút csaknem sértetlenül vészelte át: amíg a magyar, német, olasz, japán városok és ipartelepek katasztrófálisan pusztultak a bombázásban, Csehország nem volt hadszintér, nem kapott bombákat, városai, ipartelepei teljes épségben maradtak.

              Ez a sértetlen Csehszlovákia a háború után kitelepítette az őslakos szudétanémeteket, hárommilliót, elkergette ősi otthonaikból a felvidéki magyarság nagy tömegeit, és kitelepítette őket, a kényszermunkánál alig jobb feltételek mellett, Csehországba.

              És aztán megszállás nélkül, a szovjet hadsereg felügyelete nélkül, szabad, demokratikus és titkos választásokon úgy döntött, hogy kommunista rendszerben kíván élni. Gottwald és a kommunisták kormányra kerültek, és a cseh és a szlovák nép, amely a kommunizmusra szavazott, huszonöt éven át – szabadon, szabad akaratból, külső kényszer nélkül, sértetlen ipari és mezőgazdasági felszerelés birtokában – nekilátott, hogy megvalósítsa a kommunizmust. És ez a Csehszlovákia, amely a Monarchia népei közül iparilag legfejlettebb, ahol nem volt feaudalizmus és nagybirtok többé, 25 évi kommunista vircsaft után a gazdasági, ipari, társadalmi krízis mélypontját érte el.

              Még ez hirhedten türelmes és óvatos nép sem bírta el a kommunista rendszer gazdasági, szellemi és társadalmi csődjét, holott külső katonai kényszer nélkül a kommunizmus mellett optált.

               És most januárban kijelentették, hogy elég volt, valami mást kell csinálni, mert minden tönkrement. Csődbe ment, mint azok a közép-európai országok, amelyekre az orosz fegyverek kényszerítették a kommunizmust. Ez a „történelmi tény”, amelyről hallgat a Nyugat, de önmagáért beszél a tény.

                                                                                

                                                                         +

 

              Orwell 1950-ben halt meg, 46 éves korában, nagy szegénységben, mert nem volt hajlandó szerepet vállalni a baloldali angol értelmiség szektáiban. Politikai páriát csináltak belőle, mert kimondotta, hogy a Trafalgar Square és és a BBC intellektuális prostituáltjai között nincs különbség, mert a baloldali értelmiség „megszűnt keresztény lenni, de ugyanakkor nem lett humanista”.

               Ha ma élne, látná a morális kétszínűségét azoknak, akik Vietnam ellen tűntetnek, de ugyanakkor vérszomjasan vijjognak az izraeli-arab háború heteiben. A baloldali, értelmiségi herék összeesküvését pontosan látta már 1950 – ben!

                                                                             

                                                                         +

 

               Egy erőszakos rendszeren belül, mint amilyen a náci világ volt, még volt lehetőség arra, hogy valaki függetlenítse magát a hatalomtól, a bolsevizmusban nincs. És az illyésgyulák és társaik, amikor szemlesütve súgják, hogy nem szolidárisak a bolsevistákkal, a zsarnokokkal, ugyanakkor elfogadnak a zsarnokságtól minden kedvezményt, juttatást, kárpótlást és jutalmat.

             ! Ebben Márainak nincs igaza, hiszen itt élt közöttünk Németh László is, aki hat embert, a családját, kellett eltartania. És bizony - a félelem miatt – még a legjobb emberei is elkerülték a házát a megbélyegzett „kútmérgezőnek”, ezért gyakran éheztek. Azt, hogy nem került népbíróság elé, és nem végeztek vele, mint annyi tisztességes magyar emberrel, annak köszönhette, hogy egyik zsidó barátját a vészkorszakban bújtatta.

               Ezért volt kénytelen, a gyerekei miatt, középiskolai tanárságot vállalni Hódmezővásárhelyen, holott egyetemi tanárságra predesztinálta doktorátusa, egyetemes, szinte látnoki képessége és munkabírása. Fordított oroszból, a klasszikusokat, és írta örök érvényű történelmi tanulmányait és színdarabjait, amelyek történelmi parabolák. VII. Gergely pápával mondatja ki az igazságát:

              „Értek én már mindent. Isten elvetette a világot. A kereszténység, mint egy hulló csillag, fut alá a sötétségbe Az Antikrisztus zsákmánya vagyunk mind; ő ítél fölöttem is. Nem érted? Szerettem az igazságot, gyűlöltem a méltatlanságot, ezért halok meg száműzetésben.”

              ! Majd 56 után kénytelen volt leülni és bratyizni az általa mélyen lenézett Aczél Györggyel. Ő, sajnos, nem kapott holtáig tartó amerikai nyugdíjat. Mindenki nem hagyhatta el a családi és nemzeti béklyókat, és nem válthatott hazát, mint más ember az alsóneműjét.

                                                                                                  

                                                                         +

 

              Reggel, abban az órában, amikor az Apollo 11 asztronautái a Holdra léptek – a televízió egyidejüleg mutatja a pillanatot és a jelenetet -, salernói utcán apró Fiat-autók bőgő-tülkölő felvonulása adja hírül, hogy elkezdődött az általános sztrájk – amely, minden jogos ok és indok nélkül, 24 órára megbénítja 54 millió ember életét.

              Az autósor vezetője vörös zászlót lenget, a menet infernális tülköléssel vonul. A kereskedők lehúzzák a redőnyöket. Ugyanezek a tüntető munkások Mao Kínájában vagy a Szovjetben, vagy Budapesten már bűntetőtáborokban lennének, ha a lakásviszonyok megjavítása érdekében általános sztrájkot provokálnak. Az olaszokat nem gyógyítja ki más az álforradalmiság potyázó, parazita eufóriájából, csak a kommunista diktatúra, ha megvalósul itt.                                                                                          

                                                                         +

 

              Arról beszélnek, hogy magyar tehetségek – egy fiatal zenész, idősebb mozirendező – nemrégen munkakereső kísérleteik közben ugyanazt a kérdést hallották zenei vagy mozihatalmasoktól: Zsidó?Esetleg a felesége? És amikor megvallották, hogy nem zsidók, azonnal elutasították őket. Az egyik ilyen elutasító a párizsi Rotschild volt, a másik egy Bernstein nevű New – York-i karmester és zeneszerző. / 1967 / Egyedül Jávor Pált láttuk egy hzollywodi filmben, mint mellékszereplőt. Valószínűleg az élettársa miatt. / Pygmalion? /

                                                                                              

 

                                                                          +

 

              Márai: Kaminski valamilyen francia szocialista lap tudósítója Barcelonában, az „internacionalista brigád” múkedvelő újságírója volt néhány héten át, 1936-ban. Máskülönben figyeli a front mögötti a „nagy változást”, a „forradalom tisztítótüzét”.

               Amit az anarchistákról ír, érdekes: az anarchisták harcolnak, de egyéni felfogás szerint. Nem ismerték el az Államot, a Pártot és a Fegyelmet. A Kommunisták egyebet sem akartak, mint Államot, Pártot és Fegyelmet. Tehát gyűlölték az anarchistákat, de a polgárháború idejére szövetkeztek velük. Sztálin később sorjában kivégeztette a spanyol polgárháború romantikusait. Nem bízott bennük, igaza volt.

             Az újságíró egy Emma Goldman nevű orosz kommunista társaságában meglátogatja éjjel Barcelonában a hirhedt „Investigationt”, az akkori spanyol ÁVÓ székhelyét, és elismerően írja, „milyen szép rend van” ott. A gyanúsítottak szép rendben ülnek, a terrorszervezet nem bánt senkit, a „gyanúsítottakat” átadja a forradalmi törvényszéknek, amely percek alatt hoz ítéletet. Mindenkit kivégeznek, aki gyanús, hogy fasiszta. Ennek lehetett a vezető bírája a mi kedvencünk, Gerő Ernő, akit szűk körben csak „barcelonai hóhérnak” becéztek.

                                                                                                   

                                                                         +

 

              Wedermeyert olvasva: Szemtanú volt, ő tervezte a nagy stratégiát a 2. világháborúban. Valahányszor figyelmeztette Rooseveltet, hogy kár túlságosan tönkretenni a németeket és a japánokat – elég, ha elpusztítják a nácikat és a japán katonai pártot, - belefojtották a szót. / A casablancai találkozón, 1943. január 14 és 26 között itt határozták el az olaszországi partraszállást; Roosevelt a tengelyhatalmak feltétel nélküli megadását is célul tűzte ki. / Roosevelt és Churchill tehát meghirdették a „feltétel nélküli megadás” elvét. Ez a Hitler - ellenes németek számára is lehetetlenné tette, hogy Hitler ellen fellépjenek, mert nem volt mit remélni. / Roosevelt körül emberek voltak, írta, akik nem is a nácikat akarták megsemmisíteni, hanem elpusztítani annyi németet, válogatás nélkül, amennyit csak lehet. Az, hogy ez a politikai ámokfutás rögtön fölidézi egy, a németnél és japánnál veszedelmesebb ellenfél, a szovjet diadalát, nem érdekelte Roosevelt környezetét.

                                                                                            

                                                                         +

 

              A magyar forradalom az utolsó nagy lehetőségek egyike volt, hogy a kommunizmussal Európában háború nélkül végezzenek, de a roosevelti „klíma” emberei, sajtóban, parlamentben, mindenütt siettek ledöfni ezt a lehetőséget. Két tisztességes ember látta pontosan az elmúlt húsz évben, Amerikában a valóságot és a tennivalókat: MacArthur és Taft. Mindkettőt eltették az útból.

                                                                                                

                                                                          +

 

              Az Eichmann-per harsonáit megfújták, a félelmetes produkció elkezdődik. Nem vagyok zsidó, s ezért nem örülök ennek a pernek. De ha zsidó lennék, még kevésbé örülnék. Itt most elmondják, milyenek voltak a nácik. aztán elmondják, hogy milyenek voltak az angolok, az amerikaiak stb. De ha mindent elmondtak, marad egy kérdés: Mi az antiszemitizmus? Aki azt feleli, hogy antiszemitizmus azért van, mert vannak antiszemiták: megfogta a saját fülét. Valami oka van az antiszemitizmusnak – különösen, ha olyan kegyetlen és borzalmas erővel lobban fel, mint ahogy az Eichmann – per bizonyítja. A zsidók ebben a perben kénytelenek lesznek önmaguknak felelni a kérdésre, mi az antiszemitizmus igazi oka.

              Eichmannt egy háromtagú nyomozócsoport fogta el Argentinában, és onnan szállították kalandos úton Izraelbe. Ahol bíróság elé állították. Majd 1961. december 15-én felakasztották.

                                                                                     

                                                                         +

                

              Jaspers a magyar forradalomról ír, annak kihatásáról – ha egy ilyen elementális kitörés közvetlen eredmények nélkül marad is, kihatásaiban nagyon erős. A szabadságvágy tud olyan robbanást okozni, mint egy atombomba. És az áldozat végső értelme misztikus. Ghandit idézi, aki „az erőszak nélküli ellenállás” módszerével felszabadította Indiát. Igaz, hogy az angolok ottani uralma nem volt diktatúra, módot adtak Ghandinak, hogy tiltakozásának híre eljusson a hindu tömegekhez.  Az orosz vagy kínai, korábban a német stb. diktatúrákban a diktátor nagyon erélyesen gondoskodik arról, hogy a Ghandi-féle ellenállók létezésének és ellenállásának hírét elnémítsa. Einstein azt hirdette, hogy ő „pacifista”, de nem volt az, amikor 1941-ben, amikor rábeszélte Rooseveltet az atombombára. Akkor sürgős volt a pacifista Einstein és mind a többi, ma hangosan „pacifista” atomtudós számára, hogy az Erőszakkal szemben Erőszakot állítsanak, mert akkor Hitlerről volt szó, aki üldözte a zsidókat. De mihelyt Hitlerrel végeztek, Einstein és társai meghirdették az atombomba excommunikácóját, kiátkozását. A bolsevizmussal szemben már lehetett „erőszak nélküli”, koegzisztenciás” / együttélés / ellenállásról beszélni.

                                                                                               

                                                                         +

 

              Az európai ember négy évszázadon át, a kolonializmus évszázadaiban, rabolt, gyilkolt a világban. Itt, Amerikában is az európai ember rabolt és gyilkolt, kiirtotta a bennszülötteket. Milyen jogon ítél morálisan az európai ember, Amerikában vagy máshol? Ez ma nem szónoki kérdés. Afrikában, Ázsiában, Latin - Amerikában ezt üvöltik az új nacionalizmus önkivületében a színes tömegek.

              Csak Észak-Amerikában hatvan millió legyilkolt indiánról beszélnek: férfiakról, nőkről, csecsemőkről, aggastyánokról. Különböző törzsek szerencsétlen tagjairól, szinte az utolsó emberig. Ezek csontjaira épült az USA civilizációja.

                                                                                             

                                                                         +

 

              

 

 

              Egy Lipmann nevű közíró, aki koegzisztenciára iparkodik rábeszélni az amerikaiakat, Hruscsovnál járt, és a barátságos eszmecsere után a hasas diktátor azt mondotta neki: semleges országok még vannak, de semleges emberek már nincsenek. Ritkán értek egyet Hruscsovval, de most igaza van. Abban, hogy akárki is „semleges” tudjon maradni, amikor a szeme láttára egy gaztettet követnek el, megölnek valakit stb. Aki a bolsevizmussal szemben semleges, az cinkos.

              A mi 56-unk legázolása után az ilyen Lipmannok miatt lett cinkos a nyugati közvélemény. Mentségükre szolgáljon, hogy befogadtak kettőszáz ezer menekülő magyart a világ még nem semleges országai! Kellett nekik az értelmes magyar munkarő! Az USA bevándorlási hivatala jelentette ki, hogy ilyen nagy tömegű és jó minőségű emberanyag / 30 ezer fő!/ még sohasem érkezett az országba.

                                                                                                

                                                                          +

 

              Este végig a 42. utcán. A dögletes, nedves melegben, négerek, indiánok, Puerto-Ricoiak, a hulladék nép mászik a neonfényes aszfalton, mint kukacok a szemétvödörben. Ez itt New York, az igazi. És nem a legrosszabb része New Yorknak. Mind ebben élünk, ebben a forró-büdös szutyokban.

         

                                                                         +

 

              A Biblia. Ézsaiás. Az Ószövetség és az Újszövetség egyformány jósolja a Messiás eljövetelét. De a zsidó jóslás, így Ézsaiás próféciája is, egy Messiást ígér, aki itt e földön megvalósítja a zsidók királyságát – szó szerint. Tehát a zsidók megdicsőülését és állandósult uralmát a világ minden népe felett. Az Újszövetség Messiása megváltást ígér minden népnek. Ez a kétféle messianizmus ma is az egyik mozgatója a világeseményeknek. A zsidók nem akarják az emberiség megváltását, a zsidó világuralmat remélik a megváltás minden válfajától.

              Ezért a mély gyűlölet a katolikus egyház ellen, és újabban, egy füst alatt az Iszlám Kalifátus fedőnév alatt, a mohamedánokkal történő leszámolást segítik. De úgy látszik, ez az utóbbi ma még kemény dió.

                                                                                                

                                                                         +

 

              Újsághír. Dél – Rhodésiában egy asszony kártérítési pert indított a katangai kormány ellen, mert a férje, egy munkanélküli belga kőműves, zsoldosnak állott be Tsombe hadseregébe.  És Gizenga katonái a zsoldos belgát – Edwin Mckay a neve –egy másik fehér hadifogollyal együtt megették. Az özvegy 7700 helyi dollárt / USA dollárban 21500 / követel a katangai kormánytól kártérítés fejében. Ebben a hírben nem az a különös, hogy Kongóban a négerek megettek egy fehér hadifoglyot. Ilyesmi ott mostanában a napi étlap egyik ínyencfalatja – hanem az özvegy kárbecslése. A férj, akit megettek, az özvegy becslése szerint pontosan 7700-at ér, nem többet és nem kevesebbet. Kongóban nagy a húshiány.

                                                                                                       

                                                                         +

 

              A németek most már lezámoltak azzal, hogy nem tudnak a világba Hatalommal, fegyveres Hatalommal kiáradni, és nem hajlandók zsugorodni, gazdasági expanzióra váltották át a hatalmi törekvéseket. Évtized alatt megteremtettek egyféle új Német – római Birodalmat, amelynek jelvénye nem a császári jogar és pápai korona, hanem egy cégjelzéses felségjel. Megvalósult, a németek akaratából, az olaszok, franciák és más segédnépek szorgos részvételével, egy új Német-római Birodalom, mint részvénytársaság, amelyet a tőzsdén szorgalmasan jegyeznek.

                                                                                         

                                                                          +

 

              Dicke tanulmányt írt az Eötvös-kísérletről. 1908-ban Eötvös közzé adta annak a kísérletnek az eredményét, amely demonstrálta, hogy „minden test egyforma sebességgel esik az űrben”.

              A kutatások időpontjából a tudósok arra következtetnek, hogy Eötvös munkája döntő hatással lehetett Albert Einsteinre, amikor általános relativitáselméletén dolgozott 1908 és 1915 között. Mint azt Einstein is írja 1934-ben: bár Eötvös kísérleteinek eredményét akkoriban még nem ismerte, nem voltak kételyei a nehézségi gyorsulás állandóságát illetően.

             ”Ha emlékezetem nem csal, ezek az eredmények számomra csak később váltak ismeretessé.” – írja Einstein. Hogyhogy nem, Dicke szerint teljesen helytálló a kijelentés, miszerint, ha az Eötvös-kísérletek eredményei biztatóak lettek volna, a világ összes fizikusa napokon belül értesült volna a nagy áttörésről, és ezzel az egész paradigma, melyen az általános relativitáselmélet nyugszik, még az előtt eltűnt volna történelem süllyesztőjében, mielőtt maga az elmélet egyáltalán megfoganhatott volna. Eötvös ekkor publikálta első híres írását a gravitációról. Eötvös megismételte első alapvető gravitációs kísérletét. A kísérletet bemutató publikációval 1909-ben elnyerte a Göttingeni Egyetem Benecke-díját. Ismeretlen okokból a tanulmány hivatalosan csak 1922-ben, három évvel a halála után jelent meg nyomtatásban.

              És miért nem hallott Einstein idejében Eötvös döntő jelentőségű gravitációs kísérleteiről, amelynek bizonyítéka nélkül az ún. relativitásteóriát soha nem lehetett volna közzéadni. /”Csak sokkal később hallott róla.”/ És miért nem adták közzé Eötvös - díjat nyert tanulmányát, csak a halála után? Miért és miért? Miféle sötét erők dolgoznak mindenütt, ki fojtogatja a zsenit, ha csak a zseni nem tartozik az „ügyesek” vérszövetségébe? Fizikához nem értek. De a Barnum, amit Einstein körül rendeztek az „ügyesek” – mindig az ügyesség szakemberei – ismerős. If my memory is right, mindig van valaki, aki egy Eötvöst eltűntet és mást, aki nem hallott soha egy-egy Eötvös munkájáról, annak a munkának eredményeivel hírnévhez, elismeréshez segít.

                                                                                       

                                                                          +

 

              Ady, a harcos költő, leírta a leginkább feminin sort, amit férfi költő valaha is leírt:”Szeretném, ha szeretnének / És lennék valakié…/ Férfi ezt nem érti. Férfi soha nem „szereti, ha szeretik” – ez nyűg és kényelmetlen. És soha nem akar „valakié lenni” – ő akarja, hogy valaki az övé legyen. De minden költő feminin./ nőies, elpuhult /

                                                                                     

                                                                          +

 

              Gibbon írja, hogy „a perzsák 14-szer a földig hajolnak, mielőtt vizelnek, így köszönik, alázatosan, a Teremtőnek, hogy még tudnak vizelni.” Ha az ember öregszik, megérti az ilyesmit.

                                                                                         

                                                                          +

 

              Gibbon azt mondja, a rómaiak a keresztényüldözések korszakaiban összesen nem gyilkoltak meg annyi keresztényt, mint amennyi keresztényt meggyilkoltak a keresztények, amikor az Egyház diadalmaskodott és irtani, égetni és kínozni kezdte a szektásokat, a protestánsokat. V. Károly spanyoljai csak Hollandiában néhány év alatt több mint 200 ezer protestánst öltek meg. Ez a szektás üldözés ismétlődik a Szovjet történetében – Sztálin előtt, alatt és után. A kommunisták a kommunistákat ölték meg, mint a kommunisták ellenségei, akárhol a világon.

                                                                                         

                                                                          +

 

              A mellett „én” – tudatosan – nem gyűlölök senkit. De a gyűlölet a világban már olyan, mint a légkör: az ember öntudatlanul, gyűlöletben él, és úgy gyűlöl, ahogy lélegzik.

                                                                                        

                                                                          +

 

              A „jellem” nem erény – és az erényes ember még nem jellemes. A jellem az elhatározások összessége. Az író, aki nem határozza el magatartását az emberrel, a világgal és a természetfölöttivel kapcsolatban, gyenge jellem. És az ilyen ember nem tud eljutni az irodalom igazi értelméhez: nem tudja megszólaltatni az olvasóban az emberi lehetőséget. Ez a benyomásom, amikor a könyvtárban Illyés Gyula – a belső emigrációban maradt író – új verseskötetét lapozom. Süket, ízetlen költészet ez. Nemcsak „másról” is beszél, hanem „másról” is hallgat… A költő sunyi, gyenge jellem. És nem olyan erős tehetség, mint amilyen gyenge jellem.

                                                                                    

                                                                          +

 

              Ezek a dögök, a koegzisztenciások, akik mindenütt lapulnak, mint tetű a var alatt, és nyájas vigyorral vízumot kérnek, hogy Budapestre látogathassanak. Engedélyt kérni a rablógyilkostól, hogy belátogathassunk saját lakásunkba, ahol most a rablógyilkos tanyázik, rabol és gyilkol. Nem tudok elnéző és türelmes lenni ezzel a fajzattal szemben, mélyebben gyűlölöm őket, mint a nyíltsisakos kommunistákat.

                                                                                        

                                                                          +

 

               Eichmannt ma éjjel felakasztják Izraelben. Ez az ember bűnös, és a védekezése, hogy „hogy csak parancsot hajtott végre, a kötelességét teljesítette”, hamis. Ilyen kötelesség –ártatlan emberek millióit tudatosan a vágóhídra hajtani – nincsen. A „kötelesség” a katona számára is -, hogy megtagadja olyan parancs végrehajtását, amely embertelen – akkor is, ha életével fizet ezért. Eichmann bűnös, igazságnak kell lenni, megérdemli, hogy kivégezzék. De ezt az embert egy állam erőszakkal szöktette meg egy idegen államból. Aki erőszakot erőszakos eszközökkel torol meg, nem igazságot oszt, hanem erőszakot gyakorol. Ha Eichmann megölik a szidó ügynökök Argentinában: nem szolgáltatnak jogot, de emberi törvény szerint elégtételt vesznek. Ilyesmi van. De megjátszani egy jogi komédiát, amely igazságnak tetszik, holott a valóságban a gengsztert gengszterizmussal kerítették kézre: ez megint bizonyíték, hogy nincs többé jog, se erkölcs, csak erőszak van.

              Eichmann az akasztófa alatt ezt mondta a jelenlévőknek, köztük két újságírónak:

               ”Köszöntöm a feleségemet, családomat, barátaimat. Éljen Németország! Hű maradtam a háború törvényéhez és zászlómhoz. Készen állok.”

              Többet nem szólt, a következő pillanatban felkötötték.

              Az üggyel kapcsolatban Márainak volt egy eszmefuttatása. Kiderül-e a németek kizárólagos bűnössége? Anglia és az USA felelőssége? És a fő kérdés: „Miért van ilyen rendkívül erős antiszemitizmus az egész világon?” Talán erre is választ kapunk. Hát ezek szerint az utóbbira meg sem próbáltak nyomozást folytatni!

               Milliók gyilkosaként emlegette Eichmannt korábban. Vajon azok, akik a civilek lakta német városokat romhalmazzá változtatták, bíróság elé kerülnek- e? Hirosima, Nagasaki békés polgárainak lemészárlói, köztük az amerikai elnök, mekkora büntetésre számíthat?                                                         

                                                                                       

                                                                          +

 

              Nietzsche. Amit a németekről, a zsidókról mond. Félelme a demokráciától. A Wagner – fejezet kitűnő. Ahogy megjósolja, hogy a demokratizált Európa elrohad, és a rodhadt demokráciából mindig előválik az Übermensch, a diktátor. Megtörtént. A jövő európaiak könyörögnek majd egy Vezérért, aki a demokratikus rothadásból átvezesse őket a szolgaság békéjébe. Mindezt félelmes olvasni ma.

              Azzal folytatja, hogy a demokratikus Amerika, a skandinávok, Anglia még stabilan áll a talpán. Napjainkban az említettek is igencsak inognak. Anglia a széthullás küszöbén, a

skandinávokat egy megszállott lövi halomra, tiltakozván a multikulti, a perverzió, a bevándorlás ellen.

              Amerika egyre gyengébben muzsikál. Világméretű tekintélye megkérdőjelezve. A NATO-t még csak valahogy összefabrikálja, de harcost nem talál a szélsőséges iszlámisták megsemmisítésére. A számlát nem tudja kifizetni, pedig csak zsoldoshad harcolna jó pénzért neki is.

              Az egykor tekintélyes USA, amely nekiment Afganisztánnak, majd Iraknak szemenszedett hazugságokkal megokolva. A zsidókat hagyják mészárolni, az ENSZ valóban semmit sem ér.

               Kezdik piszkálni Oroszországot, amely éppen magához tért. Nyíltan demokratikus kormányok buktatása folyik. A világuralomért folyik a Tőke alattomos küzdelme, de ott a még hallgatag, de éppen ezért félelmetes Kína, amely éppen örökölt fegyelmezettségével megmentheti ezt a széthullóban lévő világot. Hazugság, hazugság mindenütt. A politikusok között olyan ritka a tisztességes, mint a fehér holló. Zsoldos-pártok akadnak, de azok is csak jó pénzért.

                                                                                                      

                                                                          +

 

              János, az örökbe fogadott fiuk, akinek eredeti neve Babócsay, majd Márai János. utolsó napja itthon. Holnap repül vissza Alaszkába. Megemlíti, amit mástól is hallottam, hogy ma egy éve, a berlini válság kezdetén, volt néhány perc, amikor „a harmadik világháború elkezdődött”; a vörös lámpa kigyulladt, a bombázók felszálltak. Visszahívták, „félreértés volt”, amit idejében lefogtak. Ő, a névtelen kis senki, hihetetlen felelősséggel dolgozik, minden éjjel nyolc órán át: a DEW egyik csavarja, de ha a csavar rosszul működik, az egész gépezet katasztrófálisan elromolhat. Minden éjjel beszél Tokióval. Tudja az elnök telefonszámát, hivatalból, azt a bizonyosat.

                                                                                                        

                                                                          +

 

             Egy Hunter nevű újságíró azt vallotta a szenátus vizsgálóbozottsága előtt, hogy „Amerikában ugyanakkor a kommunikációs csatornáink gyakorlatilag bezárultak az antikommunizmus előtt. Nem vettük figyelembe, vagy alaptalanul bíráltuk az antikommunista könyveket és írásokat. Elhallgattattuk vagy ellehetetlenítettük az antikommunista szerkesztőket, szerzőket és más véleményformálókat – az antikommunista, mint olyan, társadalmilag nemkívánatos személlyé vált.”

              Pontosan ez történt velem, ebben a tíz évben, Amerikában. Egyetlen könyvem nem jelenhetett meg, és engem felszólítottak, hogy ne írjak többé politikáról. Miért?

                                                                                                        

                                                                          +

 

              Trockij egy M.I. Uljanova nevű nő – Lenin fiatalabb nővére – tanúságát idézi: a második agyvérzés után Lenin elhívatta Sztálint és kérte, hogy szerezzen neki mérget, mert félt, hogy megint képtelen lesz beszélni, nyomorék lesz, kiszolgáltatva orvosai macerájának. Sztálin elutasította a kérést, nem hozott neki mérget. Érdekes, hogy ilyen hatalmas ember, mint Lenin, a betegségben milyen tehetetlen volt.

              A szövegben inkább az az érdekes, hogy miért éppen Sztálint kérte, akiről jól tudta, hogy alig várja már a halálát. És miért nevezi Márai „hatalmas embernek”. Törpe volt az testileg, lelkileg.

                                                                                                         

                                                                          +

 

              Éjjel Trockij. a cári család meggyilkolásáról szemlesütve félhangon beszél, éppen nem volt Moszkvában, amikor a gyilkosságot Lenin és társai elhatározták. És a kérdésre, hogy

miért kellett így sietni, Lenin szemlesütve felelte, hogy a hadihelyzet bizonytalan volt, nem lehetett várni.

              1918. július 17-én éjjel a bolsevikok által házi őrizetben tartott II. Miklós cárt és családját Jekatyerinburgban agyonlőtték, majd holttestüket elégették, testi maradványaikat elásták a közeli erdőben.

                                                                                                        

                                                                        

                                                                       1962

 

 

 

              Gibbon a zsidókról ír:

             Egyetlen nép volt csak, amelyik nem volt hajlandó csatlakozni az emberiség fejlődésének általános áramlatához. Furcsa és szokatlan ritusaik, valamint társadalomellenes erkölcseik alapján egy olyan, különálló embertípusba sorolták őket, mely bátran hangoztatja, vagy éppen álságosan palástolja az emberiség többi részével szemben érzett engesztelhetetlen gyűlöletét.

              A keresztények megtisztultak attól a beszűkült és társadalomellenes szellemtől, amely ahelyett, hogy szorgalmazta volna, eltérítette a zsidóságot a mózesi törvényektől. Sajátos szokásaik, amelyekkel a napokat vagy a húsételeket foglalták rendszerbe és egy sor más hétköznapi, mégis terhes előírás mind undort és idegenkedést váltott ki azokból a nemzetekből, amelyeknek szokásaival és hiedelmeivel ezek ellenkeztek.

              A körülmetélés fájdalmas és kockázatos rituáléja már önmagában elegendő volt ahhoz, hogy elriasssza a betérni vágyókat attól, hogy átlépjék a zsinagóga küszöbét. Más nemzetekkel tilos volt házasságot vagy bármely más szövetséget kötniük. Izrael istene, féltékeny isten lévén, a legnagyobb gonddal kerítette el népét az emberiség többi részétől. Örök fal választotta el Mózes és Krisztus tanítványait.

                                                                                                        

                                                                          +

 

              MacMillen, angol miniszterelnök, dupla csalódása: Várakoztatják Bonnban, pedig bekéredzkedne a Közös Piac népei közé. A közvetítő szerepére sincs szükség, hiszen Moszkva és Washington között közvetlen telefonvonalat terveznek, éppen a nukleáris katasztrófák elkerülése érdekében. Kennedy és Hruscsov elbeszélgetnek a feje felett. Pedig milyen szívesen folytatott volna olyan politikát, hogy jó pénzért eladja a kontinentális Európa bizonyos részét az oroszoknak vagy az amerikaiaknak.

                                                                                                     

                                                                          +

 

              Igazában mi volt Waterloo? Egy nagy vereség? Vagy egy nagy győzelem? Napoleon akart egy Európát, itt bukott meg. Ezt az Európát most tákolják össze Brüsszelben, az Európa Tanács üléstermében. Az eurokraták 16 százalékos fizetésemelést követelnek. Ez már valóság, szabad reménykedni.

              Akik ma ott Európa népeit képviselik, tényleg jó pénzért dolgoznak, a Pénzhatalom érdekében, amelyik az egész világot el akarja nyelni.

              Nehéz elképzelni Don Quijotét, amint belép egy választófülkébe, hogy demokratikusan, titkosan szavazzon – talán éppen ezekre a képviselőkre.

                                                                                                                          

                                                                          +

 

              Lisszabonban a szép, romantikus, arab stílusban épített börtön. A város egyik legszebb épülete. Azt mondják, tele van. Sértődött nép. Korcs fajta. Európából kiléptek, elmentek a világba, ahonnan most kiszorulnak. Nyomorúság, buta, makacs oligarchia, paternális diktatúra. Nem véletlen, hogy az öreg Horthyt a végén itt fogadták be, maguk fajtájúnak érezték.

             

                                                                          +

 

              Az Európa-ellenesség Spanyolországban, Portugáliában nem kisebbségi komplexus következménye, mint az amerikaiaknál, keletieknél – csak rezignált okosság. Tudnak valamit Európáról, valami biztosat, és nem bíznak Európában.

              A spanyolokon nincs mit csodálkozni: 1936 – 39 között olyan vérfürdőben volt részük, amilyen kevés nemzetnek adatott. Átélték a 2. világháború főpróbáját, kéretlen barátokkal és hívott európai szövetségesekkel. Mindkettőben csalódtak: Keletben is, Nyugatban is. Hitlernél már hálából sem vállaltak szolgálatot. Legnagyobb veszteségük: Garcia Lorca.

                                                                                       

                                                                          +

 

              1963. augusztus 13. A rádió jelenti, hogy Rákosi Mátyás valahol Irkutszkban meghalt. A fényképét emigránsok magukkal vitték a hosszú útra, „honvágy ellen.” Szadista volt, egy villogó szemű kegyetlen galíciai zsidó, a rossz lengyel – orosz zsidó típus megtestesülése. Emberek ezreit kínoztatta halálra. Ő szervezte meg a hirhedt sintérosztagot, az ÁVO-t, amely az ő személyes felügyelete mellett és utasításai szerint kínozta, gyilkolta ártatlan emberek tízezreit, terrorizálta a magyar népet. A forradalom küszöbén Oroszországba menekült, ahol békében élt, amíg most meghalt. Honnan jön egy ilyen ember? Mi fűti, hajtja? Miféle nép ez? Milyen jogon mer egy ilyen féreg parancsolni embereknek?

              Általában szegény zsidó familiából, és kénytelen tanulni. Nevetséges külsejű lévén, nagy bizonyítási vágy fűti. Gyors kielégülést ebben a vonatkozásban a mozgalom ad. 19-ben a Vörös Őrség szadista parancsnoka, és ha nincs nemzetközi kórus Mann és egyéb zsidó kiválóságok hangján, már a huszas években felakasztották volna. A hatalom jogán osztja a parancsot, lehetőleg tisztességes magyar emberek megsemmisítésére. De passzióból, néha, a saját kutyái között is rendet vág.

                                                                                                   

                                                                          +

 

               Gyilasz könyve, Az új osztály. Az egyetlen az exkommunisták között, aki elmondta, hogy a kommunizmus nem más, mint államlapitalizmus, amelynek haszonélvezői a privilegizált paraziták új osztálya, a bürökraták, a fullajtárírók és művészek, a diktátorok és a bürökraták és a fiókáik. A magántulajdont elveszik az államtulajdonból, az új osztály fényűzően él, a tömegeket a kommunizmus igéretével dolgoztatják. Gyilasz, aki ezt egyedül kimondta, és azt még, hogy e parazita új osztály egymás között mérhetetlenül féltékeny egymásra, kinézik egymás szájából a zsírosabb falatokat, s ilyenkor következik a gyakran véres „tisztogatás.”Az excommunisták szemforgatva csak azt selypegik, hogy Sztálin és a többiek rosszul csinálták a kommunizmust. Pontosan azt csinálták, amit akartak: a nemzeti vagyonból, amelyet elkoboztak, a paraziták hitbizonyítmányát csinálták.

                                                                                                            

                                                                       

                                                                       1963

 

                  A négerek. Ami most itt elkezdődött már nem civil-right mozgalom, hanem forradalom. Van jogos, morális alapja, az emberi egyenjogúság követelése. Van egy bibije, az, hogy emberi egyenlőség a valóságban nincsen. A négerek még sokáig nem lesznek olyan értelemben civilizáltak, mint a nem négerek, akik már önmagukban sem különösen civilizáltak. A négerek nem tehetséges fajta: a fehér ember érkezése előtt Afrikában évezeredeken át nem tudtak a maguk erejéből civilizációt, sem kultúrát alkotni, mint a kínaiak,a hinduk, az indiánok. Törzsi, félűllati közösségeket alkottak, semmi egyebet. Most sem sietnek, akkor sem, ha beülnek a Cadillacbe.

             

                                                                          +

 

             ! A szöveg alapján három kérdés merül föl: A civilizációt teremtő indiánokat miért kellett kiirtani? Ha semmire sem voltak használhatók a négerek, miért kellett őket embertelen

körülmények között a kiirtott indiánok helyére betelepíteni? Vagy mégis hasznosabbak voltak, mint a halott indiánok?

                                                                                                   

                                                                          +

 

              Kurta könyv: Bormann, Hitler bizalmasa feljegyezte a Führer próféciáit a berlini bunkerben, az öngyilkosságot közvetlenül megelőző 1945. február – áprilisi napokból. A jegyzetekhez / francia kiadás, vigyázat! /Francois Poncet – és a befejezést egy Trevor-Roper nevű angol hitlerológus írta az utószót.

              Az utolsó napokban a halálra készülő Hitler a bunkerben még egyszer elmondta véleményét a világról: a franciákról / végük van, degenerált nép, ötödrendű hatalom, a németek halálos ellenségei, soha ne higgyen a német a franciák közeledési kísérleteinek, a szirénhangoknak/. Az angolokról / teljesen elzsidósodott vezetőréteg, tökéletesen vesztett szerep a világban., a szigeten tengődnek majd tuberkolózisban, és éhezni fognak /.A zsidókról / nem faj, biológiai értelemben, hanem mental race – mindegy, vallásos vagy ateista, a lényeg bennük a közös szándék, a kommunizmus vagy a kapitalizmus eszközeivel és módszereivel megszerezni a hatalmat, és uralkodni mindenek felett, aki nem zsidó /. Az amerikaiakról. Roosewelt a zsidók foglya volt, Amerikának semmi köze sem volt ehhez a háborúhoz. huszonöt év múlva vad aniszemitizmus lesz az Egyesült Államokban, és a négerek felbomlasztják a Birodalmat.  – de Gaulle a múlt héten valami ilyesmit mondott a spanyolokról. / Franco a hatalmat, amit német segítséggel szerzett meg, arra használta, hogy stabilizálja a klérus és az oligarchák uralmát/. Az olaszokról / gyáva, alattomos népség, Hitler szerint a háborút azért vesztették el, mert 1941 májusában, amikor itt volt az ideje, meg kellett segíteni az olaszokat az esztelen és céltalan görög kalandban, és nem tudott a megfelelő időpontban mozgósítani Oroszország ellen. Hat héttel elkésett az orosz invázió, és belefutott a télbe, ami katasztrófát jelentett/.  És általában mindenkiről. Az olaszokat különösen lenézte. azt mondotta, ez a fajzat mindig a győztes mellé áll, de ez nagy tehertétel a győzelemnek.

              A háborúról úgy beszél, hogy az elkerülhetetlen volt. De miért? Itt kukorékol az őrült. Sok mindent élesen lát, különösen a zsidók szerepét a világban. De a háború céltalan volt, mert a Harmadik Birodalom katonai és gazdasági erejével mélyen behatolhatott volna Keletre. Megszerezhetett volna békés terrorral mindent, amire szüksége volt.

              Hitler világuralmat akart, ez a lucidus agybeteg volt, egy őrült. Nem látta, az utolsó pillanatig nem értette, hogy nem az „elzsidósodott Churchill és Roosewelt” szálltak a végén hadba ellene, hanem a világerők, amelyeket felingerelt és párbajra hívott.

              Ehhez a szinte patetikus zárószóhoz csak annyi a megjegyzésem, hogyha Hitler megérhette volna az atombombák minden aljasságot fölülmúló ledobását, elmondhatta volna, hogy „mindenben igazam volt.”

              Világerők? Zsidó befolyás a háború minden akciójában. Még az atombombát is a zsidók barkácsolták össze. Teremtve egy olyan világot, amely most már tele van állandó rettegéssel. És ettől való félelmében mindent barbárságot és aljasságot elnéz a gátlástalan Izraelnek, amely még a földjéhez is politikai szélhámossággal jutott.

                                                                                                                 

                                                                          +

 

              Koegzisztencia, szerződés az oroszokkal az atomkísérletek szüneteltetésére vonatkozóan. A lényegről csak kevesen beszélnek. A lényeg ez: a bolsevisták nem adták fel céljaikat, tehát a világuralom és a kommunizmus elterjesztésének céljait. Nem is adhatják fel, hiszen különben megszűnik létezésük értelme és biztonsága. Ha most – belső és külső, taktikai és stratégiai okokból – koegzisztenciás politikát hirdetnek meg, ennek csak egy célja lehet: időt akarnak, hogy külső és belső nehézségeik fölé kerekedjenek és megerősödjenek. Ha megerősödtek, politikai, gazdasági és katonai értelemben, folytatják világuralmi terveik megvalósítását. A koegzisztencia tehát növeli a háború veszélyét, míg a politika, amely határt

szab a kommunista terjeszkedésnek, és erősebb fegyvert tud felmutatni, mint amilyennel a kommunisták rendelkeznek, csökkenti a háborús veszélyt. Ez a lényeg. De erről csak kevesen beszélnek. Egy magányos fizikus, Teller Ede kimondta ezt; több mint 30 koegzisztenciás Nobel-díjas nyilatkozott, hogy a test ban helyes és szükséges. Ezek a Nobel-díjasok természetesen nem tudják, hogy erősíti a kommunistákat, akik nem késlekednek fegyverrell lecsapni a világra, ha test ban jóvoltából megerősödnek. Míg az itteniek, akik most katonailag erősebbek, nem csaphatnak le a szovjetre. A koegzisztenciás politika – mint minden München – sietteti, növeli a háborús veszélyt. Nem igaz, hogy ennek a politikának következménye egy liberális, emberszabású, békésen kooperáló kommunizmus lesz. Nem lehet az, mert a rendszer nem emberszabású.

                                                                                                             

                                                                          +

 

              Olvasmány: Ivan Gyenyiszovics életének egy napja. Orosz koncentrációs táborból kiszabadult fogoly írta.

                                                                                                                

                                                                          +

 

              Aztán még éjjel Gyilasz. A fejezet az új osztály keletkezéséről. A kommunisták között, a forradalmi periódusban vannak idealisták. Ezek később, amikor a forradalom vagy a katonai imperializmus, amely forradalmat követi / ha győztes /, már birtokba vette az összes javakat, így az embereket is; likvidálják. Mint Sztálin a régi gárdát. Lenin még idealista volt. Sztálin már csak az új osztályban bízott. Tudta, hogy a forradalom nem tudja permananensen rabszíjra fogni a dolgozó tömegeket. Az új birtokos osztály piramisának különböző lépcsőfokain az összes anyagi javakat élvező kivételezett új osztály helyezkedik el. Ezek már nem forradalmat akarnak, hanem a birtokba vett javak zavartalan élvezetét. Ez történik most, mindenütt, ahol kommunista forradalom lezajlott és az új osztály berendezkedett.

                                                                                        

                                                                          

                                                                      1964

 

              Spengler: A görögöknek nem volt „történelmi” öntudatuk. Perzsa háborúk idejéig a „történelmet” mitikus térfogatban érzékelték. Mint az oroszok a napóleoni háborúk idejéig. Mint a japánok az első atombomba idejéig?

 

                                                                          +

 

              „Iván Gyenyiszovics életének egy napja”: Orosz koncentrációs táborból kiszabadult fogoly írta. De mintha nem is egy ember írta volna, hanem az orosz nép, amelynek géniusza megint villant egyet a névtelen médiumon át. A könyvben az a csendes erő hat, amely a szenvedés érintésére megszólaltat egy népet. Az orosz írók géniuszát mindig a szenvedés stimulusa szólaltatta meg. A latinok tudnak a dionüszoszi öröm hívására dionüszoszi örömmel felelni.

                A szlávok-igazán, szívből- csak a szenvedésre adnak választ. Ez a dilettáns könyv csendesen beszél arról, hogy ember és szenved. Már nem gyűlöli azokat, akik a szenvedést rámérték. Van valami dermesztő ebben a cselekménytelen könyvben. A szenvedés nem rendkívüli, hanem természetes emberi állapot. Ez a könyv értéke, amit már sokan kimondtak, de ritkán mondták ilyen csendesen, félelmesen.

 

                                                                          +

 

              Mencken: egyik posthumus jegyzetében megállapítja, hogy „egy kommunistával szembeni ellenérzésünk alapja legtöbbször az, hogy nem úriember.” Ebből következik, hogy a

csökkent értékű karrieristáknak csak akkor tud kompenzációt nyújtani, ha leszállítja az értékek nívóját. A nyugati ember lassan tanulja meg, hogy a szovjet kommunista nem gentleman. Hiányzik a reflexe ahhoz, hogy tudja, mikor kell kezet fogni, és mikor kell ütni.

 

                                                                          +

 

              Egyik New York-i kerületben, a hajnali órákban halálra késeltek egy fiatal nőt. Az áldozat sikoltozására a szomszédok az ablakhoz siettek, de senki sem telefonált a rendőrségnek. A rendőrök kihallgatták a környék lakosait, akik megvallották, hogy – harmincheten! – az ablakból nézték, amint a gyilkos végzett a sikoltozó áldozattal, de nem telefonáltak, mert „féltek belekeveredni.” A rendőrség felháborodottan regisztrálja ezt a gyáva közönyt. De nemcsak a New York-i partájok ilyen közönyösek.

             ! Amikor 1956 novemberében Budapesten legyilkolták a szovjet bolsevisták a magyar forradalmat, a szomszédok – franciák, angolok, amerikaiak – az ablakban könyököltek, sopánkodtak, és tétlenül nézték a tragédiát. Senki nem telefonált, hogy ártatlan, akit a világ szeme láttára meggyilkolnak, segíteni kellene. Miért? Valószínűleg „féltek belekeveredni”.

 

                                                                          +

 

              A moziban mutatják, amint de Gaulle propagandaútjai egyikén, a kis francia város piacterén két karját magasra emeli, így biztatja a piactéri tömeget, énekeljék vele együtt a „Marseillaise”-t. Ő is énekel, rekedten, fahangon. A jelenetet Chaplin rendezhette volna.

 

                                                                          +

 

              A magyar honvágyról beszél. Az indogermán nyelveken ez a lelkiállapot: féjdalom, betegség. Heimweh, homesickness, mal du poys – mindig egyféle betegség. A magyar diszkréten sóhajt egyet. Lehet, hogy a magyar-lélekben- még mindig nomád, nem egészen megtelepedett? Vágyik egy hon után. Talán, mert lelkiállapotában még most is – ezer év európai telepesség után – nomád?

             ! Erről Juhász Gyula nagyszerű verse jut eszembe: Ének Kőrösi Csomáról.

 

                                                                          +

 

              Az orvos várószobájában nők beszélgetnek. Az egyik – ’56 után jött el Magyarországról – ezt mondja: „A fürdőszobában mindig égett a kályha. Ott égettük el a konyhaszemetet. Mert egy emelettel feljebb lakott egy kommunista, és féltünk, ha belenéz a szemetesládába, megtudja, mit eszünk.”

 

                                                                          +

 

              Egy New York-i múzeum, ahol a század modern művészeti kisérletezéseinek válogatott műveit gyűjtötték össze, sok millió dolláros költséggel újra épült. És az igazgató bejelenti, hogy a múzeum, még több millió dollár költséggel összegyűjtött permanens kollekciójából – a gyűjtemény 1800 kép és szobor – mindössze huszat állít ki, mint olyan műveket, melyekről feltehető, hogy a későbbi időben is művészetnek számítanak.

              A többit csak megőrzik, minden estre. Az absztrakt és abszurd képtelenségek üzleties és elmebajos zűrzavarában igazán „avantgarde” csak az, amit félszáz év előtt – a múlt század végén és a század elején – az impresszionisták alkottak. Régebben a művészek megalkottak műveket, művészi irányzatokat, és az alkotáshoz - később – építettek múzeumokat. Ma előbb megépítik a múzeumot, és aztán várják, hogy a termek megteljenek remekművekkel.

 

                                                                          +

 

        

              Haladó értelmiségi. Magyarországról érkezett. „Tanulmányúton” van Nyugaton, „hidat épít.” Elérzékenyülten beszél, más, otthon maradt haladó értelmiségiekről, akiket a nandaharcok során a kommunisták most egy időre elzavarták a húsos fazék mellől. Nincs autójuk, ott kellett hagyni a pasaréti villát stb. Elérzékenyülése emlékeztet az angol gyerekre, akinek a mama, pedagógiai célzattal, metszeteket mutat, melyek a római cirkuszt ábrázolják, ahol az oroszlánok marcangolják a keresztényeket. És a gyerek elsápad, sírni kezd, megrendülten motyogja: „Nézd, mama, ott a sarokban, annak a szegény oroszlánnak nem jutott keresztény!”

 

                                                                          +

 

 

              Illyés Gyula: Ebéd a kastélyban. Mi ebben az írásban a penetránsan jellegzetes? A somolygás, a kézdörgölés, a káröröm.

              A műfaj: zsurnalista szépirodalmisággal kezdődött pamflet. Az a műfaj, amelynek Nádas Sándor – a Pesti Futár egykori hetilap szerkesztője - volt a mestere. Nádas írt ilyen gyorsan fölvázolt miniatűröket letűnt grófokról és tönkrement lipótvárosi polgárokról.

              De Illyés pamfletjének van népies, dunántúli zamata is. Leírja, hogy a Vörös Hadsereg nyomában hazasettenkedő moszkvai magyar kommunisták már elvégezték a piszkos munkát, és röhögve, karba tett kézzel nézték az „osztást”. Az átmeneti időben – amíg a földről kikergetik a gróf nyomán a parasztot. Megengedték, hogy a Nagy Társadalmi Igazságtétel jelszavával lihegve bejárják a Nép ékesszavú bárdjai a falvakat.

               Ezt a szerepet vállalja Illyés pamfletjének egyik hőse, a neves népi író, amikor fővárosi otthonából – kézdörzsölve, somolyogva, nyájasan – lelátogat a Kastélyba, ahol az egykori tulajdonosok időközben már a béreslakba vagy hasonló szükséglakásba szorultak.

              Itt elfogadja a gróf meghívását, és elmegy ebédelni a a szerepet és tulajdont vesztett földesúrhoz. A reflexiók messteriek, amelyeket Illyés az ebédhez fűz. Leírja, milyen, amikor a kastély privacyjéből / védettségéből / kizavart úrihölgy a béresek szeme láttára kénytelen végigsétálni az udvaron, hogy a közös latrinában túlessen a testi szükségen. Fokozza a hatást a jelenet, amikor az író elviszi a volt földesurat a parasztokhoz, hogy ott bort kéregessen az „osztottból”. És hálás legyen, mert a nép megprezentálja az uraságot két üveggel a saját borából.

              És mindent betetőz a befejezés, amikor az író, a varázsló mozdulatával, még a sírban is eltűnteti az uraságot. A nevét sem tűri meg a fejfán. Megvető mozdulattal beledobja az ellenfél nevét és emlékét a társadalmi pöcegödörbe. Mindez mesteri!

              Igaz, hogy a leírásokból hiányzik a matador áldó-csitító mozdulata, amint nyugtatja a ledöfött áldozatot. Az író nem akar tudni arról, hogy a ledöfött ellenfélnek meg kell adni emberi rangját, mert a halálban nincs ellen-fél, a halál mindig a teljesség.

              És hiányzik Fénelon szemtől szembe hörgő, bátor és kiátkozó számonkérése is. Ez és még néhány ilyen kellék hiányzik ebből az írásból. De cserébe kárpótol Illyés prózája, amely mindig sima, zörejtelen, néha kacéran-mosolygó, szemvillanósan huncut. Jobb, mint Nádas Sándor.

 

                                                                          +

 

              Károlyi Mihály levelei, újságcikkei, polémiái az emigrációs időből. Az olvasmány meggyőző. A szerző őszintén gyűlölte osztályos társait, a birtokos főurakat. És őszintén megvetette a kommunistákat, akikkel szövetkezett, hogy pusztítsák el osztályos társait, a főurakat. A levelek hangja engesztelhetetlen mániás. Csak a feleségéhez írott sorokban szólal meg az emberiesség.

 

                                                                          +

 

 

              „Zord idő.” Száz évvel ezelőtt írta Kemény a regényt. Kitűnően ír le embert, tárgyat, tájat. De az alakok, ha már kinyitják a szájukat, kántorosan énekelnek. Ez meglepő, mert száz évvel ezelőtt Arany már korszerűen hangszerelte a magyar nyelvet. Az olvasmány izgalmasan időszerű. Turgovics, a budai bíró, amikor bevallja Werbőczynek: „Mi a török hódoltságban annyira el vagyunk különítve a magyar nemzettől, mintha puszta szigeten laknánk” – a társutas rémületét vallja meg, aki iszonyodik, mert megértette, hogy undor övezi, és egyedül maradt.

              „Mi egy holttetemben élünk” – mondja a polgármester – a rothadás táplál minket egy darabig, de annak is végtére kiszáradnak nedvadó részei.” Így táplálja húsz éve, az otthoni kommunistákat és társasutasaikat a Párt. Megrázó könyv. De 200 év előtt a zord időket csak horizontálisan kellett átélni. Ma vertikálisan, ami sokkal nehezebb.

 

                                                                     +

 

              Az Egyesült Államokban a fehérek most kezdik megérteni, hogy sok amerikai néger már nem „jogokat” akar, hanem bosszút.

 

                                                                   1965

 

              Barzini úgy hiszi, az olasz el sem tudja képzelni, hogy valaki önzetlenül tesz jót. Az önzetlen emberről az a véleményük, hogy sötét szándékot leplez vagy hülye. Az olasz kommunisták-írja- igazában nem akarják megvalósítani a kommunista államot. Beérik a kapitalista társadalomban az ellenzék privilégizált státuszával. Ütni pedig akkor is kell, amikor a másik már a földön fekszik, mert az olasz a nagylelkűséget gyöngeségnek tekinti – írja Barzíni. A könyv mulatságos, de nem meggyőző. Ismeretem másféle olaszokat is.

              Én is, mint történelemtanár, hogy milyen náció lehet ez. Az első világháborús árulás: Doberdo, Isonzó. az első fasiszta állam, Duceval az élen, akit ért kezdetben rajongott az egész csürhe, de az a kép is előttem van, amikor e csürhe egy része a zsákmány és jutalom reményében partizánként hajtóvadászatott utána, és élettársával együtt, meggyalázva, megbecstelenítve a lábuknál fogva akasztották föl őket bírósái ítélet nélkül. Ami Magyarországon nem fordulhatott volna elő.

              Kivéve a moszkvai helytartónak és sleppjének, valamint népirtásra hergelt bűntársainak a kilengéseit. De a hazai gyikosok többsége nem volt magyar. Kivéve a Bogár nevű állami hóhért. De hát ő ebből tartotta el a családját. Ezért mind vád alól felmentve. És akkor még nem beszéltünk a sziciliainak nevezett maffiáról, amelynek tagsága nemcsak a szigetről szedte össze a tagjait, és sok örömet okozva az amerikaiaknak, izgalmasabbá tették a jenkik életét.

 

                                                                          +

 

              Minden népnek megvan a maga Mohácsa. Az olasz Mohács egybeesett a magyar katasztrófa időpontjával. Barzini azt hiszi, a furnovói csetepaté feltárta a világ előtt Itália belső, politikai szervezetlenségét, katonai készületlenségét, és az éhes barbárok: németek, spanyolok, franciák és svájci zsoldosaik rávetették magukat a zsákmányra. A paviai ütközet 1527-ben az olasz Mohács volt. Ezt követte Róma másfél éves megszállása, a Sacco, amikor harmincezer zsoldos, aztán spanyol és német katonai hordák köztereken törték kerékbe a módosabb római polgárokat, amíg kínjukban el nem hörögték, hová ásták el a vagyonukat.

              Itália Michelangeloval és a kései reneszánsszal, a korai barokkal felelt a pusztításra.  / Ez szép feltevés. Magyarországon ez a „válasz” elmaradt. /

 

                                                                          +

 

              Horatius a ritka, igazán „forradalmi” költők egyike, mert volt bátorsága leírni: „Odi profanum vulgus et arceo.” Ehhez a régi Rómában is forradalmi bátorság kellett, hiszen a fórumon minden ripők a Nép kegyét hajhászta az úgynevezett „forradalmi” költők, a „nép énekesei” hízelegtek a múltban, mint ma a tömegnek. És ez nem nehéz.

              De kimondani – Horatius kimondta -, hogy gyűlöli a tömeget, amelynek nincs véleménye, sem tudása, sem erkölcse, csak szájas terrorja van. Ehhez forradalmi bátorság kell. „Gyűlölöm a tömeget, és távol tartom magam tőle.”

 

                                                                          +

 

              Az exkirályok, exforradalmárok. És - egyre többen - az exemberek.

 

                                                                          +

 

              A természethez a legtöbb ember későn jut közel. A városi ember azért, mert messze él a természettől, a falusi meg túl közel. De a természet a legnagyobb lecke. És csak későn érti meg az ember, hogy amit emberi fejlődésnek meghirdetnek, igazában nem más, mint bonyolult vargabetűvel megvalósított leutánzása más „találmányok”-nak, melyeket más élőlények – a rovarok, madarak, állatok, virágok feltehetően régebben élnek itt a földön, mint az ember, aki a hosszú libasorban az utolsók közt baktat – már régen felfedeztek és megvalósítottak. A radartól a repülésig, a rádiótól a mélyvízi közlekedésig. Minden volt már. Az ember csak újra alkotja, amit más élőlények már megalkottak. Arisztotelész: entelecheia: /Minden természeti jelenség magában hordja fejlődésének kezdettől fogva adott belső célját. /

 

                                                                          +

 

              A francia atombomba az volt de Gaulle számára, mint XIV. Lajosnak Versailles. mérhetetlen költséggel csinált valamit, aminek semmi gyakorlati értelme, de Grandeur felmutatta a világnak ezt a veszedelmes céltalanságot. Az atombomba volt de Gaulle Versaillese.

 

                                                                          +

 

              A „csalódott” kelet-európai utas, akit nyugati tanulmányi alapítványok szemleútra hívnak Amerikába és Nyugat-Európába. A kapitalista alapítvány vendége, jól él, tömi a zsebét és a hasát, aztán hazamegy a vasfüggöny mögé. És beszámol arról, hogy csalódott: a Nyugat jóléte mögött ásít a közömbösség, a nyugati munkás, értelmiségi „megcsömörlött a materialista jóléttől”, és most már valami mást szeretne. Idealizmust, talán éppen kommunizmust. A vasfüggöny mögött az újságolvasó feltehetően fejcsóválva olvassa ezeket a beszámolókat. Legtöbbje szeretne már megcsömörleni a materialista jóléttől, hogy aztán a csömör állapotában, ő is tele tüdővel szidhass a nyugati közállapotokat. De erre a csömörre nincs módja. Igaz, cserébe megkapja a szocialista idealizmust.

 

                                                                          +

 

              A meghívások ürügye, hogy a kelet-európai kultúrcserealany, amikor már megcsömörlött a nyugati materializmustól, végül, akarva, nem akarva bekapja a szabadság fertőzését, és hazatérve a szocialista országokba a demokrácia bacilushordozója lesz, mert ez a mindennapos jelszó, melyet a nyugati, haladó értelmiségi társutasok nem szűnnek meg szajkózni. A „kommunizmust nem legyőzni kell, hanem túletetni, túltáplálni, túlkényeztetni”, és akkor, ha már jóllakott, és nincs semmi gondja, nem lesz többé igazi kommunizmus, hanem tárgyalófél lesz. De ez nem biztos. A „kommunizmussal” nem lehet metodikusan semmit kezdeni, mert még seholsem valósult meg: hiányzik előfeltétele a kommunista ember. Ez a két lábú, tollatlan, csodálatos lény, aki nem önző, nem akar egyéni érvényesülést, csak a köznek él. Helyébe csak mindenütt kommunista párttagok és társutasok vannak, akik ígérik, hogy egyszer, valamikor valóság lesz a kommunizmus. És addig kitűnően élik ennek az ígéretnek ürügyén – ha nem megy másképp, a terror segítségével – privilegizált életüket.

              Amikor a „Nyugat” az enyhülés reményében adományaival átsegíti a kommunista pártokat válságaikon, nem a kommunizmust odázza el, csak megsegíti a bajba jutott kommunista pártokat. De aki ezt kimondja, azt lefasisztázzák. Trockij titkára elképesztő nyíltsággal ad hírt erről a taktikáról. Mint a Dewey-jelentés, amelyet a társutasok tökéletesen elsikkasztottak. Fiatalember már nem is hallott erről a számadásról.

 

                                                                          +

 

              „Írni? Mi az?” Tulajdonképpen mit akartam, amikor időnként leültem a kéziratpapír elé, és írtam valamit? A pálya végén / ha ugyan pálya az írás / groteszk-közvetlen hangsúllyal szólal meg ez a kérdés: Miért „ír” egy ember? Valamit el akar mondani az embereknek – de mit? Személy szerint, néha azt hiszem, ezt: Tiltakozni és lázadni kell, mihelyt valaki, vagy valakik az élet természetes rendjéből Rendszert akar csinálni. Minden, ami Rendszer – vallásos, politikai, gazdasági, szellemi Rendszer -, halálos veszedelem. Merénylet az élet eleven rendje ellen. Azt hiszem, ezt akartam elmondani, amikor „írtam” Mások másról írnak, de minden írónak van egy mondanivalója, ami csak az övé, és örökké arról beszél, száz kötetben, százféle változatban.

 

                                                                          +

 

              Mindig mindenütt a kétfajta ember. Egyik, aki minden következménnyel védi a meggyőződését. A másik, aki minden következménnyel védi az állását.

 

 

 

                                                                        1966

 

           

              A rádió jelenti, hogy egy amerikai reformer javasolja, hogy, engedjék haza minden hét végén – két napra, látogatóba - a hosszú börtönbüntetésre ítélt fegyenceket, mert a „tartós távollét” lazítja a családi kapcsolatokat. Ez igaz: ha valakit gyilkosság miatt életfogytiglanira ítéltek, a börtönből nem tud meghitt családi kapcsolatokat ápolni. De ha minden szombat-vasárnap hazamegy: otthon nagy az izgalom. „Jön a papa” – ígérik a mamák a haszontalan gyerekeknek, akik joggal félnek a látogatástól, hiszen a papa minősített, jogerős rablógyilkos. /Kitűnő vígjátéktéma, Hétvége címmel./

 

                                                                          +

 

              Majakovszkij, angolul. A fordítás árulkodóan megmutatja a híg, durrogó, lapos és közhelyes álforradalmárt, aki volt.”Úgy kellett ráerőszakolni a szovjet irodalomra, mint Katalin cárnő korában a burgonyát az orosz muzsikokra” – írta róla Paszternák. Lenin elolvasta a hivatásos forradalmár költő verseit, és vállat vont: „Jobb’ szeretem Puskint” – mondta. „Nem értett a szavakhoz – írta róla Szergej Jeszenyin.”

             

 

 

              Egy Harvard-szovjetológus, Andrew Field azt írja: Majakovszkij volt „az első pop-művész”, aki nem Campbell leveskonzervjeiből csirizelte össze műveit, mint a pop-artisták, hanem a forradalom hulladékelemeiből csinált költészetet. Miért követett el öngyilkosságot harmincéves korában? Csalódott a forradalomban? Talán csak a tehetségében csalódott – mint sokan, akik szereppel pótolják azt, ami a tehetségükből hiányzik.

              Eliot verseiben is vannak pop-elemek. De a „Négy vonósnégyes” a század nagy lírai ajándéka. Vetekszik Babits remekével, a Jónás könyvével.

 

                                                                          +

 

              Lehet, hogy az ember „társas lény”. És nem lehet, nem is szabad elkerülni a társas együttlétet. De biztos, hogy csak akkor és annyira „ember”, amennyire függetleníteni tudja magát az emberektől.”

 

                                                                          +

 

              Antimatter, mi az? Ha igaz: az anyag minden részecskéje telítve van elektromos és magnetikus töltéssel. És a Világ anyagában ellentétes elektromos és magnetikus töltés is kering. Az Anyag és az Ellenanyag betölti a világot, de úgy viszonylanak egymáshoz, mint a tükörben az alak, akinek jobb keze a tükörben a bal oldalon van. Ha ez a kétféleség érintkezik, a „Világ felrobban”. De lehet, hogy ez is csak halandzsa.

 

                                                                          +

 

              Isten zsenije nem akkor volt föltétlen, amikor megalkotta az a világot, hanem amikor feltalálta a halált.

 

                                                                          +

 

              Egy olcsó könyvecskében Picasso számos élettársainak egyike elmondja, hogy a Zseni hasztalan biztatott egy Kahnweiler nevű párizsi műkereskedőt, lépjen be a kommunista pártba. Kahnweiler azt mondotta,”nem lép be a Pártba, mert Sztálin pesszimista volt.a kommunizmus azt hirdeti, hogy optimistának kell lenni, mert egyszer megvalósul a kommunizmus, és akkor minden jó lesz. De Sztálin pesszimista volt, aki tudta, hogy az embereknek nem kell a kommunizmus, ezért lehetőleg kiirtotta őket.

 

                                                                          +

 

              Hans Graf von Lehndorff. A szerző gróf, poroszországi nagybirtokos család leszármazottja, aki az ősi birtok közelében, Königsbergben várta be az oroszokat. Orvos volt, felmentése volt, nem volt katona, se náci. Leírja a kelet-poroszországi orosz, majd lengyel megszállást. Soha egy panaszos szó. Leírja, hogyan adják el egy falás kenyérért a németek a németeket. Leírja, mennyire nem tudatosították a németek, hogy mindaz, ami ’45-ben velük történik, „következmény”. A hitleri embertelenségek egyik következménye.

              Ahogy a volsevistáknak sincs fogalmuk arról, hogy Hitler és mind a szörnyűség, amit a nácik műveltek, „következmény” volt, reakció. A bolsevista gyakorlat ürügyén bekövetkezett náci válasz. Leírja az oroszokat. Elmondja, milyen különös élmény volt számára, a porosz számára, aki a felbomlás közepette is mániákusan ragaszkodott a Rendhez, amikor nincs már semmije, és mezítláb mnekül faluról falura, még mindig rendbe rakja a maradék motyóját, életrendjét, emlékeit. És aztán találkozik a keleti emberekkel, akiknek fogalmuk sincs a Rendről, Módszerességről, csak a pillanatot és annak spontán lehetőségeit ismerik. Leírja, hogyan figyelnek fel az oroszok, a lengyelek, amikor találkoznak a „másik némettel” Ő a másik német, de ezt nem mondja ki. Egy emberfajtával, akire nem illik sem a

náci, sem a porosz képlet. Más, germán, európai, akinek szerepe van, és tud erről. Mindent leír, egy orvos diagnosztizáló tárgyilagosságával. Soha nem verdesi a mellét, hogy ő ellenállt – de a könyvből kiderül, hogy az igazi ellenállás nem a hamari cselekvés, hanem a jellem, amely nem alkuszik.

 

                                                                         +

 

              A napkeleti olajkirály, Fejszál birodalmában egyféle demokratikus átalakulás következett be. Például: A halálra ítélteket most már nem fejezik le, hanem sortűz végez velük. A tolvaj kezét még mindig levágják, de nem úgy, mint régen – kapásból, karddal-, hanem az áldozat elébb érzéstelenítő gyógyszert kap, és aztán, gondosan, csuklóból választják le a karról a kezet. A „haladás” rendkívül viszonylagos és összetett folyamat.

 

                                                                          +

 

              Például a New York-i „welfare recipient”. több százezer van ilyen New Yorkban. Köztük családok, amelyek több nemzedéken át rendszeresen felveszik a segélyt, tehát azok a munkátlanok, akik hatósági segélyezésből élnek. Tiltakozó táblákkal járják körül az itteni városháza épületét. Követelik, hogy emeljék fel a segélyt, mert minden megdrágult, és fenyegetőznek, hogy sztrájkolni kezdenek, ha nem kapják meg az emelést. Abbahagyják a koldulást, és elmennek dolgozni. Ez súlyos fenyegetés, mert akkor több ezer városi hivatalnok felesleges lenne. Természetesen, felemelték a segélyeket.

 

                                                                          +

 

              Mindenesetre különös, hogy a százmilló számra nyomtatott amerikai kiadványok között ebben a században egyetlen jelentős magyar író egyetlen igényes műve sem jutott el az olvasóhoz. Jókait a múlt században nem lehetett megkerülni, itt is kiadták a nagy mesélő műveit. De Mikszáth, Krúdy, Móricz, Babits, Kosztolányi egyetlen sora sem jelent meg angol nyelven ezek az írók megszólaltak francia, német, spanyol, olasz, és igen, angol fordításban is De az amerikai kiadó nem vette kézbe a század nagy magyar iróinak műveit. Ami magyar nyelven megjelent, az szakkönyv, vagy olyan irodalmi mű, amit nem lehet említeni a század magyar klasszikusainak művei mellett. Vagy silányság, anekdotázó alkalmi írások, vagy színpadi, mozi, mache. De magasrendű szellemi igénnyel megírt magyar regény, színdarab nem jutott szóhoz a 20. századi Amerikában. Ahogy imeretlen a magyarság képzőművészete is.. A nagy magyar impresszonisták: Rippl-Rónai, Csók, Rudnay, Szinyei Merse, a Ferencziek. Mind ignotók itt. Bartóké volt az első a magyar szellemi teljesítmény a században és Amerikában, de csak post mortem, mert életében agyonhallgatták és előszobáztatták. A valóság, a magyar szellem századunkbeli nagy erőfeszítését Amerikában – eredményesen és tudatosan – elhallgatták.

              Azt hiszem, én tudom rá a magyarázatot. Amint a századfordulón a magyar nincstelenek tömegeit csalták Amerikába bányászni vagy a földet túrni, a Tanácsköztársaság bukása után csalogatták ki például Krúdyt is azok a könnyű léptű világpolgárok, akiknek teljesen mindegy, hol bohóckodnak, csak tele legyen dollárral a zsebük. Ezek közé tartozott Molnár Ferenc is, akinek színpadi játékai pontosan megfeleltek a pesti Lipótváros, vagy a New York-i zsidópolgár gusztusának és szellemi színvonalának.

               Krúdy visszautasítása azon a gondon nyugodott, hogy Trianon után nem lehet elhagyni, semmilyen búsás haszonért, a szülőföldet, mert az hazaárulás lett volna. Voltak ilyen alapállású, gerinces nagyságaink a huszadik században. Még az irodalom berkeiben is.

 

                                                                          +

 

              A nácik a Germán Felsőbbrendű Ember évezredét hirdették meg – a valóságban a náci korszak nem volt más, mint a plebejusok lázadása minden és mindenki ellen, aki emberileg felsőbbrendű. Mint most a kommunista merénylet: ha a romantikus, retorikus, poros és avítt Kommunista Kiáltványról lehántjuk a hímesét és a cifráját, marad a valóság, ami erkölcsi vonatkozásban nem más, mint csökkent értékű kispolgárok plebejusi összeesküvése.

 

                                                                          +

 

              A népi demokratikus magyar irodalom egyik kedvenc izomgyakorlata, ahogy a magyar arisztokráciát lehülyézik, minden grófot intézeti ápolásra szoruló idiótának minősítenek. Ez erős túlzás: a hülyeség végül is nem osztályprivilégium. Kétségtelenül voltak hülye grófok. De voltak hülye parasztok, sőt hülye népi demokraták is. És a magyar arisztokrácia adott zseniket a magyarságnak, mint a parasztság. De népi demokrata zseni még nem jelent meg a történelmi színpadon. / Lásd a Mágnás Miska című „nagysikerű” operettet! /

 

                                                                          +

 

              Egy folyóiratban zsidó problémákat elemeznek ezzel a címmel:

             -Van - e zsidó képzőművészet? A cikkiró szerint „nincs, soha nem is volt, mert a Második Parancsolat kasztrálta a zsidó tudatban a képzőművészet ösztönzését.”

              -A faragott képet ne csinálj! - megtiltotta a zsidóknak, hogy képzőművészek legyenek. Amit később, a zsidó tudat agnosztikus korszakában alkottak, csak immanens jelképe a képzőművészetnek. /agnosztikus szerint: az objektív világ megismerésének elvi korlátai vannak; immanens: benne rejlő, természetéből következő /

 

                                                                          +

 

              Tolsztoj: az a „keresztény anarchia”, amelyről az aggastyán prédikált, módot ad az embernek, hogy öljön, mert az anarchia értelme, hogy mindent lehet. De anarchiában nem lehet élni, mert megszűnik a szabadság, ami soha nem más, mint a jogosnak elismert és önként vállalt kötelességek summája.

 

                                                                          +

 

              Hídépítők, dialógusvezetők. A füstfelhők mögött időnként földereng a valóság: a kommunisták tudják, hogy egy csaknem légmentesen elzárt világban parázson járnak. És rettegnek attól, hogy a parázs lángra kap, ha valahol kinyitják az ablakot. Ebben az elzárt világban a füst és a bűz olyan elviselhetetlen, hogy néha kénytelenek ujjnyi távra, keskeny résre nyitni az ablakot. És legtöbbször olyanokra bízzák ezt a veszélyes vállalkozást, akik elébb évtizedeken át segítették éleszteni a parazsat. De mihelyt betódul a szabad levegő, dühösen becsapják az ablakot, mert tudják, hogy a parázs, ha fellángol, végzetes veszély a számukra.

 

                                                                          1967

 

                   Delacroix naplójának olvasása irigységet vált ki a magyar olvasóban. A 19. században, amikor ez a nagy festő Chopin, George Sand, Flaubert, és még számtalan nagy tehetség társaságában tölthette a napjait. Magyarországon a nagy tehetségek teljes magányban, falusias darvadozásban, szalon és közönség nélkül voltak Arany Jánosok, Ferencziek, Erkelek. Csodálatos, hogy ilyen körülmények között olyan magas szintű irodalmat és művészetet alkottak, mint ami ránk maradt.

 

                                                                          +

 

                   Pál 1., a tesszalonikiekhez írt leveléből: „Ti, testvéreim, követői lettetek Isten júdeai egyházainak, melyek Krisztus Jézusban élnek. Hiszen ugyanazt szenvedtétek el saját népetektől, mint azok a zsidóktól. Azok az Úr Jézust és a prófétákat is megölték, s minket is üldöztek. Ezért Istennek nem kedvesek, az embereknek pedig ellenségei. Utunkba állnak, hogy ne hirdethessük az igét a pogányok üdvösségére. Így betöltik mindenkor bűneik mértékét, és rájuk nehezedik / Isten / haragja teljes erejével.”

                                                                                        

                                                                          +

 

                   A magyar „honvágyról” beszél; az indogermán nyelveken ez a nosztalgia. Mindig egyféle betegség. A magyar diszkréten csak sóhajt egyet, mint aki nem talált igazi hont, csak vágyakozik utána. Titokzatos, logikus és dialektikus magyar nyelv; a kancsi rímek / család – cseléd / és ahogy az igazságot csak egy betű választja el a gazságtól.

                                                                                        

                                                                          +

 

              New York. A rádió jelenti, hogy a New York-i sírásók harmadnapja sztrájkolnak, a halottak a hűtőházakban várják a sorsukat. Ez olyan, mint mikor egy halálraítélt haladékot kap, mert a hóhér meghűlt.

 

                                                                          +

 

              A kommunizmus megbukott mindenféle értelemben. De a kommunistáktól nehéz megszabadulni, mert senki nem olyan konok és veszedelmes, mint egy bukott eszme haszonélvezője, aki már nem az Eszmét védi, hanem a meztelen életét és a zsákmányt.

 

                                                                          +

 

              Kína. Amit egy hongkongi megfigyelő – újságíró, Bodard a neve, kitűnő diagnoszta – hat évvel ezelőtt megjósolt: Mao forradalma a Tisztelt Embert, a Mandarint, az Írástudót kezdetben felhasználja: később, mint „gyanús embert, akinek véleménye van”, a földekre kergeti a városokból. Mint most a Vörös Gárda bősz suhancai mindenkit, aki gyanús, véleménye van, gondolkodni mer. Mindenki gyanús, aki a JANG elvet képviseli. A pozitivizmus elvét a JIN-nel, az idealista tébollyal szemben.

              Bodard riportja hideg számadás arról, hogy ez a sárga emberi anyag elképzelhetetlenül alakítható. Kína ötven év múlva a világ végzete lehet. A mostani teljes gazdasági csőd, a kommunák csődje, a kísérlet, megfosztani az embereket a családtól. Csirkét etetni a halottak húsával és foszforos csontjaival. Az egész hideg, kalkulált téboly nem változtat azon, 700 millió vagy még több ember most már megszerzi a technikai segédeszközöket, és elindul Ázsia, a Csendes-óceán lakott vidékei, a világ ellen.

              És az is lehet, hogy a kínai események a század forradalmi mozgalmainak romantikus szakaszát zárják le. Az utópista romantika korszakát, amikor barikádokkal, nacionalista felszabadító háborúkkal akarták megváltoztatni az emberi sorsot. Rostow, a Fehér Ház egyik külügyi bölcse azt hiszi, a romantikus korszaknak vége, és most kezdődik a JANG, a pozitivista korszak, tehát a technikusok és a kompjúterek korszaka. Forradalmár és bomba helyett: műtrágya és antibiotikum.

 

                                                                          +

 

            A század gonosztetteiről írott szakkönyvek között hiányzik egy: „Az emberi kegyetlenség története.” Időszerű könyv lenne. Érthetetlen, hogy nem akad szakember, aki megbízható dokumentációval felel a kérdésre: Miért kegyetlen az ember? A klinikai válasz

ez: kegyetlen, mert kielégületlen. A mazochista kielégülést akar, amikor önmagához kegyetlen. A szadista, amikor másokat kínoz. Az ember, akinek fantáziája túlságosan buzog, kegyetlen, mert amit a valóság nyújt, mindig kevesebb, mint amit a képzelet kínál. A kegyetlenség, mint a mérges mákony, csak akkor nyújt kielégülést, ha fokozzák az adagokat.

              Szakszerű alapossággal bizonyíthatná ez a könyv, hogy az ember minden korban, mindenféle műveltség térfogatában, minden vallási rendszeren belül reménytelenül kegyetlen volt. Mint ma. Ez a könyv hiányzik a kortársi könyvespolcról.

              Azóta ezt már megkísérelték, a 20. századra vonatkozóan pótolni. Címe: A kommunizmus fekete könyve. A mérleget igyekeztek működtetni, és hozzávetőlegesen 100 millió halott terheli a kommunista rendszerek működtetőinek lelkét. Az egész huszadik századot tekintve, és mindkét világháborút is beszámítva, ez a szám a 200 milliót bizonyosan eléri. Csomolungma magasságú hullahegy! De még mindig nem kaptunk választ az alapkérdésre:

              Miért kegyetlen az ember?

 

                                                                          +

 

              A CIA-botrányt tartósan szellőztetik. Az intézmény a liberális, baloldali értelmiségiek búvóhelye volt az utolsó években, akik ezzel a fügefalevéllel takaróztak. A Freee Európe is ilyen mnedék volt a CIA legényei számára. Minden rothadt, - igaz, nem csak itt.

 

                                                                          +

 

              Újsághír arról, hogy itt New Yorkban a tanárok sztrájkolnak, mert félnek a gyerekektől, akik megverik az engedetlen tanárokat.

 

                                                                          +

 

              Vietnam. Minden nap behozza a televízió –live -, valóságosan és közvetlenül – a trópusi dzsungel háborús fötrelmességeit. Ez az első alkalom a történelemben, amikor a kortárs - vacsora után, amíg csámcsog – egyidejűleg látja az iszonyatot, ami a fiaival, apáival tízezer kilométer távolságban történik. Lehet, hogy a 68-as válsztásokra való tekintettel Johnson kénytelen lesz bevetni az amerikai légierőt, tekintet nélkül arra, mit szólnak ehhez az oroszok, akik fegyverrel támogatják a Vietkongot.

              Lehet, hogy az amerikai nép megérti, nemcsak a „morális kettős könyvelés”, ha az amerikai sajtó hörög, mert az amerikai bombák vietkongokat ölnek, hanem az is, ha ugyanez a sajtó nem említi a vietkongi terroristák rémtetteit. És morális „kettős könyvelés” az is, ha egy kormány hidat épít Európában a Szovjet felé, s ugyanakkor hidat bombáz Észak-Vietnamban, ahol a szovjet adja a fegyvert a háborúhoz. Minden lehet.

 

                                                                          +

 

              A mindennapos, mindenórás, mellékes gyilkosságok New Yorkban. Úgy gyilkolnak, mintha cigarettára gyújtana rá valaki.

 

                                                                          +

 

              

              Egy magyar – erdélyi – a földalatti alá vetette magát, négy darabban szedték ki onnan. Utazási irodája volt, nemrég nősült másodszor. Az első asszonynak magas tartásdíjat fizetett. Szóval, könnyelmű ember volt.

 

                                                                          +

 

              Egy tehetséges és vadul elkeseredett New Yorki néger író, James Baldwin – vallomása arról: - Miért antiszemiták a négerek?

              Nem azért antiszemiták, mert zsidók: zsidók, hanem mert a zsidók fehérek, akik úgy tesznek, mintha valaki üldözné őket / a valóságban itt, Amerikában ők üldöznek mindenkit, fehéret, feketét, aki nem zsidó /, ugyanakkor irgalmatlanul kihasználják a négereket. Könyörtelen mukaadók, akik a civil right mozgalmakra azért áldoznak, mert szemforgatva azonosítják magukat az „emberi jogokért” folytatott néger küzdelemmel. A valóságban szabad fehérek. Akik nappal uzsoráznak a Harlemben. Este becsukják a boltot, elmennek a fehér negyedbe, ahol zavartalanul laknak, élnek. Ez igaz.

 

                                                                          +

 

              Olvasmány: Mark Twain: Huckleberry Finn. A legjobb amerikai regény, amit eddig olvastam.

 

                                                                          +

 

              A tizenöt éves New York – i létezés kiégette önmagát. Méregdrága, lelketlen, embertelen, kapcsolat nélküli élet a New York-i gettóban. Ezt be kellett fejezni! Nyugdíjasan, krajcárosan beleöregedni a New York-i proliságba – ezzel nem tartozunk választott hazánknak, Amerikának.

 

                                                                          +

 

              Olaszország rendőrállam, ahol végül mindenki azt csinál, amit akar. A csirkefogó is, a rendőr is. Háromezer éves együttélés megtanította az embereket és az intézményeket, hogy elég úgy tenni, mintha a Hivatal rendet tartana. A valóságban az élet tart valamilyen rendet. És ez a megbízhatóbb rend.

 

                                                                          +

 

              Internacionális vonatkozásban a szovjet megtartotta pozícióit.  Befelé nem. A csatlós arcvonal szakadozik. A szovjet társadalmlom belső kohéziója sem a régi. A szovjet vezetők kénytelenek feladni az ortodox kommunizmust, hogy megmenthessék, engedmények árán, a kommunistákat. A hatalom privilégiumait. De fegyver van a kezükben, és a belső visszakozásnak van határa, amikor már nem a kommunizmust kell feladni, hanem önmagukat, a kommunistákat és a hatalmat. És ezt nem tehetik. Ezért önáltatás minden olvadásos propaganda.

 

                                                                          +

 

              A bolsevista forradalom 50. évfordulója alkalmából körmönfont tanulmányok „kiértékelik” ennek a forradalomnak és a kommunista ötven évnek a jelentőségét. Az igazság, amit néhányan megírnak, hogy a szovjet rendszer ebben az ötven évben semmit sem hozott az orosz népnek, amit ez a nép egy demokratikus, szabad gazdálkodási rendszer segítségével éppen úgy, igen, eredményeseben nem alkotott volna. Mint ahogy az első fél évszázadban a kommunista rendszer minden belső akadályoztatása dacára is megalkotott.

 

                                                                          +

 

             János első közönséges levele: V.16.: Ha valaki látja, hogy az ő atyjafia vétkezik, de nem halálos bűnt: könyörögjön, és az Isten életet ad annak, aki nem halálos bűnnel vétkezik. Van halálos bűn: nem az ilyenért mondom, hogy könyörögjön. Minden igazságtalanság bűn, de van nem halálos bűn is.

              Most, hogy nemsokára, ma vagy holnap, de valamikor, és biztosan – meg kell halni, nincs nap, hogy ne gondolnék arra, mi az, amit meg kell bocsátani, és mi az, amit nem szabad megbocsátani. A „halálos bűnt” nem szabad megbocsátani: ez a kitervelt árulás. Amikor valaki elárul valamit vagy valakit, hidegen, kitervelten, vigyorogva, kéjes kiszámítottsággal. Ezt nem szabad megbocsátani. Minden mást, ami spontán, amit a test akar, vagy amit a lármás idegek követelnek, meg lehet bocsátani. Az agyvelővel elkövetett árulást nem, az halálos bűn.

                                                                                        

                                                                          +

 

              Jelenti az újság, hogy meghalt Dr. Szilárd, a magyar származású atomfizikus, aki rábeszélte Einsteint, beszélje rá Rooseveltet, hogy csinálják meg az atombombát. Megtörtént,  de a nácik bukása után - írja az újság, Dr. Szilárd pacifista lett. Azon munkálkodott, hogy Amerika szűntesse be az atombombagyártást.

              

                                                                          +

 

              Emlékezem egy televíziós vitára, amikor Szilárd, a zseni, prófétai pátosszal szidott egy másik magyar származású atomfizikust, Teller Edét, aki azt bizonygatta, hogy most már nem lehet félúton megállni, folytatni kell az atombombagyártást, mert máskülönben az oroszok megsemmisítik Amerikát. És ebben igaza volt. De Dr. Szilárd csak addig érezte szükségesnek az atombombát, amíg a nácik ellen volt szükség reá, de rögtön fuvolázó pacifista lett, mihelyst az oroszokat kellett sakkban tartani ezzel a szörnyű fegyverrel.

                                                                                       

                                                                          +

 

               Illyés Gyula és Kodály Zoltán, a hazai ellenállási mozgalom legjobban fizetett ellenállói, külföldön utazgatnak. A koegzisztenciális fázisnak ezek a fizetett ügynökei, tudva-tudatlan az újkori történelem egyik legveszedelmesebb vállalkozásának alkalmazottjai. A koegzisztencia kísérlete: merénylet, sietteti a harmadik világháború kitörését. És a harmadik világháború nem azért lesz végzetes, mert atomfegyverekkel vívják / az atom nem veszélyesebb, mint a nitroglicerin, mind a kettő tömegeket gyilkol, és egészen mindegy, egy hordó vízbe fulled be valaki vagy az Atlanti – óceánba /, hanem mert totálisan elpusztul minden, aki-nem sok - moralitásban még maradt.

            !  Illyést és Kodályt, itthon is tudtuk, hogy a hatalmon lévők futtatták, de ebből ilyen messzemenő következtetéseket levonni, csak irigység. Kodály a magyar zenei kultúra nagykövete volt. Nagy veszteségünk, hogy módszere, éppen a hazai gátak miatt, nem vált kedveltté. A tehetségesebb nációk, több pénzzel és zenei műveltséggel rendelkezők, befogadták. / Japán /

               Ha ezért házalta a világot, nem ártott vele Magyarországnak. Ne feledjük!’56-hoz kapcsolódóan írta zeneművét: Ne bántsd a magyart! / Zrínyi prózai művének egy rendkívül hatásos részlete. /

               A magánéletéhez pedig semmi közünk. Jókai Mór, vénen, újra nősült, meg is bánta. Kodálynak ez a házasság meghosszabbította az életét. Az, hogy a népzenénket, éppen a táncházmozgalom révén, megmenthettük, Kodály és Bartók gyűjtéseinek is köszönhető.

             

                                                                          +

 

              Ami Illyést illeti, egyetérthetünk, mert egyetlen műve van, amely időt álló, és az éppen a „Petőfi Sándor sorsrajz.” Életrajzi regényben-esszében, drámákban. De ez sem olyan kevés! Megér néhány kivételes nyugati útlevelet.

              Németh László, akit oly gyakran becsmérel, már a háború előtt megírta „eretnek” gondolatait a kommunizmusról és az értelmiség jövendő szerepéről. El is merte mondani Balatonszárszón, majd le is merte írni A minőség forradalmában. És nem futott ki az országból, pedig világosan látta, hogy a hozzá hasonló értelmiségiek halálra lesznek szánva. De szívós volt, és megmaradt. Elsősorban a családjának köszönhetően.

              Ő beszélt először Magyarországon az új, szellemi arisztokráciáról, ahová Ön is tartozhatott volna, ha nem lép olajra. Ön, mint öntudatos polgár, miért hagyta magát azért a megkérdőjelezhető nyugati „szabadságért” világcsavargóvá tenni. Még az édesanyja temetésére sem jöhetett haza. Mitől félt?

                                                                                        

                                                                          +

 

              Hitler programja: A weltfinanzbörsentum, a Világtőzsde elleni fellépés, amely a bolsevizmuson át akarja leigázni a világ népeit, elsősorban Németországot. Az igazi ellenfél a

zsidóság. Védekezés a fajtiszta nemzet. Itt kezdődik az őrület. A tragikus, hogy a 80 milliós németség ezt az őrületet elfogadta és helyeselte. / Ma a világ népességének 80%-a

helyeselné. / A német nép, a tömeg, egyetértett ezzel a gonosz, perverz, agyafúrt, bárgyú szemlélettel. / A németek intelligenciában Európa élén jártak, kultúrában már régen vezető hatalomként, miért lettek volna ilyen ostobák? /

              A mai Európa egy nagy kupleráj! A zsidók halomra gyilkolják a palesztinokat már évtizedek óta. Nincs, aki a kezüket lefogja, sőt, egyenlőségjelet tesznek 2000 palesztin polgári áldozat és hatvan izraeli katona közé, akik többnyire zsoldosok. Támogatják az Iszlám Államot, amely szintén zsoldosokból verbúválódott, zsidó pénzen, az egész Földről. Szíriában és Irakban egyaránt bevetik őket a legmodernebb fegyverekkel. Az USA elnöke úgy elfogy, mint a holdvilág. Szerencsétlen személye is, hatalma is.

              Ezt a nacionalista embertelenséget, a zsidó faji imperializmus erősödését róják fel, a szerintük nem normális, Hitlernek. Amit a zsidók manapság is művelnek, az emberiség jövőjére egyenesen katasztrófális.

                                                                                       

                                                                          +

 

              Robert Murphy könyvének lényege: Valahányszor ez a nagyhatalom, Amerika megmozdult, hogy gátat vessen a kommunisták világuralmi előretörésének, titokzatos kezek lefogták Amerika tiltakozásra, ütésre felemelt kezét, megbénították – valahol félúton - a védekező akciókat. Roosevelt és zsidó munkatársai a második világháborúban meghirdették a próféciát, hogy a háború után Amerika és a Szovjetunió együttműködése a jövő útja, csak ez biztosíthatja az emberiség fejlődését. Roosevelt mindent ennek rendelt alá, elhárított mindenkit, aki nem bízott a szovjetben.

               Truman örökölte ezt a politikát, de Potsdamban megértette, hogy a bolsevistákkal nem lehet megegyezni. Kétszer – a berlini légi híd idejében és Koreában – megkisérelte, hogy fegyveresen – tehát egyetlen lehetséges módon, mert a kommunisták más tiltakozást repektálnak – ellenálljon; mindkét alkalommal lefogták a kezét, mindkét vállalkozás kudarc volt, félúton elsikkadt. Eisenhower gyanús, feminin opportunizmusa kétszer a háborúban, amikor megtiltotta Patton tábornoknak, hogy bevonuljon Prágába, később, amikor ő, Eisenhower, nem vonult be Berlinbe, átjátszotta az oroszoknak a legjobb pozíciókat.

               Itáliában Roosewelték tudatosan építették be a háború után a kommunistákat. A magyar forradalomról szemforgatva beszél, afféle „mit is tehettünk volna” hangon. Ez hazugság, sok mindent tehettek volna. Murphy ötlete volt, hogy a magyar forradalom legyilkolása után meghívatta Hruscsovot Washingtonba. A cinikus dilettantizmus, aztán a sötét, zsidó - liberális – kommunista - koegzisztenciás erők összműködéséről nyíltan beszél.

              Belülről látta egy nagyhatalom paralizált, tehetetlen szerkezetét. Látta, mennyire ér semmit egy hatalom, ha nem akar élni a hatalmával – és ezt megírta.

              De Gaulle-ról rossz véleménye van, cinikus, szerepéhes karrieristának tartja. Azt mondja, az afrikai harcok idején de Gaulle ölette meg embereivel Weingand-ot és Darlant. Az olasz királynak, amikor Roosevelték kirúgták, szerzett Nápolyban egy tucat friss tojást, és a kis Zoli-király ezt mondotta:” Az olaszok nem érettek a demokráciára. Maguk, amerikaiak most elkergetnek engem, de a republikában minden olasz elnök akar lenni, és a végén ez csak a kommunistákat segíti.

               Igaza volt.

               Leírja, hogy tömték Titót és a kommunista kormányokat az amerikai segéllyel. Félretoltak mindenkit, aki figyelmeztette a koegzisztenciásokat, hogy a kommunisták nem lesznek kevésbé veszedelmesek, csak megerősödnek, és akkor újra előretörnek. Sok mindent látott, és jól látta, amit látott. Roosevelt és Morgenthauék ezt az idealista nagyhatalmat s aztán a fél világot átcsúsztatták a veszélyzónába, ahol már csak fegyverrel lehet felelni a felidézett világveszélyre.

                                                                                        

                                                                          +

 

              Az angol kapitalisták most hosszú lejáratú hiteleket ígérnek a Szovjetnek. Lenin pontosan megjósolta ezt, amikor azt mondotta: A kapitalistákat fel kell akasztani, de minthogy sokan vannak, sok kötél kell az akasztáshoz, és a kapitalisták a profit reményében, sietnek majd eladni a bolsevistáknak a kötelet, amivel felakasztják őket, a kapitalisták.”

                                                                                         

                                                                          +

 

              Jégzajlás a vasfüggöny mögött. A nyugati kommunisták azt remélik, hogy koegzisztenciával, liberalizmussal, revizionizmussal enyhíteni tudják a kommunista rendszer csődjét, és ilyen áron meg tudják menteni a bőrükat és a szajrét. A vasfüggöny mögötti tömegek örülnek a a koegzisztenciának, élnek az engedélyezett liberalizmus lehetőségével, ahogy lehet. De a lényeg a kommunizmus, amelyet ilyen áron akarnak fenntartani a nyugati kommunisták, akik két tűz közé szorultak, az ottani tömegek elégedetlensége és a keleti népek / kínaiak / nacionalista préritüze közé. Ettől függetlenül, az engedélyezett és liberalizált koegzisztenciás kísérletek között történik valami, amit már nem a kommunisták rendeznek és irányítanak, hanem a vasfüggöny mögötti népek. Ez lassú áramló, de lehet, hogy nem lehet gátat verni a jégzajlásnak.

              Nyugat – Európa dörzsöli a kezét, zabál és gazdagodik: az amerikaiak megnyerték a hidegháborút, de most már változatlanul kénytelenek Nyugat – Európa védelmére 400 ezer katonát tartani Európában. A vasfüggöny föl fog gördülni, és Amerika gazdasági és katonai segítségével Európa beláthatatlan ideig prosperál. Nem biztos, hogy ez így lesz. Amerika, ha ez így lenne, feladja a protektor szerepét. Johnson, a ravasz texasi kupec, tud alkudni. Az embereket feláldozni a kommunizmusnak, vagy a kommunimust feláldozni az emberi igényeknek.

              Nagy kár, hogy ez az írói jövendölés majd csak 20 év múlva következik be, és a felszabadult, de jóval szegényebb kelet-európai országok és a Nyugat között már akkora lesz a gazdasági szakadék, hogy évtizedekre lesz szükség ennek a betemetéséhez. A keleti térségnek is kellett volna egy „Marschall-segély”. De a „hidegháború” megnyerése idején azonnal. Busch és Gorbacsov megállapodása után, majd a nyolcvanas évek végén.

                                                                                       

                                                                          +

 

              A vasfüggöny mögötti újságok. A kommunistáknak van egy hatalmas szövetségesük. Az, hogy az áldozataik éppen úgy hajlamosak a cinikus közösködésre, a tolvajlásra, a morális

gátlás nélküli szajrézásra, mint ők, a kommunisták. Amíg csak a kommunisták rabolnak, a kirabolt tömegek elégedetlenek és veszélyesen ellenzékiek. Ezért idővel, módot adnak a tömegeknek, hogy éppen úgy szajrézzanak a közösből, mint ők. Akkor „liberális” a kommunizmus. Minthogy a közös elfogy, és ez a rendszer, amelyen belül semminek sincs igazi gazdája, nem teremtőképes, az emberek megint elégedetlenek lesznek, mert a kevésből, ami van, a kommunisták többet lopnak, mint azok, akik nem kommunisták. Akkor megint kénytelenek terrorhoz nyúlni a kommunisták, és a nem kommunisták a nyílt ellenállást választják. Ez így tart, és nem látni a végét. Olyan ember, aki meggyőződésből tagadja meg a kommunizmust – tehát nem azért, mert a szajréból nem kapott eleget. -, nagyon ritka.

               Nálunk a „rendszerváltáskor”, erőszak nélkül, simán folyt le mindez, de spontán privatizációval és az emberek ideológiai félrevezetésével. Azaz a zsidó média segítségével. De ez is majd csak 20 év múlva.

 

                                                                           +

 

              A pénz, amely egy társadalom számára nemcsak fizetési eszköz, hanem emberi értékmérő. Nemcsak azt mutatja, hogy valakinek jobb sora van, mint másnak. Szerencsésebb,

bitangabb vagy tehetségesebb, mint más – hanem megméri az ember értékét, mert itt csak mindenki annyira jó, okos, tehetséges vagy jellemes, amennyire pénze van hozzá.

 

                                                                          +

 

              Olvasmány: Tömörkény most sorjában kiadják régi elbeszéléseit, apró írásait. A szegedi múzeum-igazgató tiszta, erős magyarsággal finom, megragadóan tiszta hangulatú apróságokat ír. Ez a fajta volt az „úri magyar” – a művelt, becsületes, áhítatos, hevülő magyar.

              Hátha még azt is tudta volna Márai, hogy ennek az „úri magyarnak” az eredeti neve:

              Steingassner István. És egy vasúti vendéglős fia volt. Az egyik legszebb „magyar fajta”. Én is nagyon kedvelem, amert ő is ott katonáskodott, Boszniában, ahol az én nagyapám – csak egy kis idővel később.      

 

                                                                                       

                                                                     1968

                                                                          

 

                  Az amerikaiak nagy áldozatokkal iparkodnak megmenteni Vietnamot, hogy kommunista legyen. Ez nehéz lesz, mert úgy látszik, a vietnami nép nagy többsége nem akarja, hogy megmentsék a kommunizmustól. A magyarokat, akik nem akarták a kommunizmust, nem siettek megmenteni 1956-ban, de a vietnamiakat, akik akarják, mindenáron mentik. Különös világ.

                                                                                        

                                                                          +

 

              Egy jéghideg moziban három órán át egy orosz film, a Háború és Béke Natasa történetéből. Ha igaz, amit Robert Frost mondott, hogy a költészet az, ami fordítás közben elvész a versből, akkor az irodalom az, ami megfilmesítés közben elsvész a regényből.

              De Pierre Bezuhov – a színész személyisége – a maszk, a játék – kitűnő. Így képzelhette el Tolsztoj az alakot, akit a vásznon a zseniális Szergej Bondarcsuk személyesít meg. A gyámoltalan, pápaszemes, különc Pierre különösen hasonlít Janikára, a nevelt fiunkra.

 

                                                                          +

 

              A szívátültetések. Vadászat a halott szívekre. Az emberelleneség, terápia ürügyén, a barnumszerű. Lehet agyat is átültetni, sőt disznómájat is, jelenti hörögve a rádió.

 

                                                                          +

 

              Az olasz orvos figyelmeztet, hogy itt a kimért borok mind pancsoltak, roncsolják a májat. Csak palackozott bort szabad inni, mondja komolyan. Most már tudom, honnan szedték az ötletet az „arany háromszög” pancsolói a borkészítéshez bő húsz évvel később Magyarországon.

 

                                                                          +

 

              Január 18. Sziciliában újra földrengés-pánik. Az emberek harmadik napja a szabadban alszanak. A foglyokat kiengedték a börtönökből, „hálából” vért adnak.

 

                                                                          +

 

              Két tengeralattjáró, egy izraeli és egy francia, elsüllyedt Vietnamban. A gerillák ezrével hullanak, az „öngyilkos” osztagok megrohanták a városokat, több száz amerikai és többezer vietkong meghalt egyetlen nap alatt. Ötezer, ötvenezer. Az áldozatoknak nincs neve többé.  Sem személyisége, sem sorsa. Csak statisztikai adat.

 

                                                                          +

 

              Március 13. Prágában, Varsóban a diákok tűntetnek. Szabadságot követelnek. Menesztik a cseh sztálinistát, Novotnyt. A rendőrök feltűnő számot viselnek a jövőben, mert  felelősek a brutalitásért.

             ! Érdekes, hogy nálunk az 50 éves évfordulón nem viseltek számot. Ezért bűntetlenül verhettek, lőttek, rugdostak nyomorékra. És nem lehetett megtalálni a bűnösöket.

 

                                                                          +

 

              Március 18. 24 éve ezen a napon szállották meg a németek Magyarországot.

 

                                                                          +

 

              Marin Luther Kinget megölték, a négerek rabolnak és gyújtogatnak. Ez a sötét alak békeapostol volt, aki az erőszak nélküli ellenállást hirdette úgy, hogy az utcára küldte a csőcseléket rabolni és gyilkolni.

              Hogy jót is mondjak a négerekről. Márai együtt utazott egy autóban három négerrel. Cudarul szidták a fehéreket, de a világpolitikában tisztán láttak. Az író megjegyezte, hogy ő is fehér. „Te magyar vagy, ezért nem számítasz annak.”

 

                                                                          +

 

              Április 10. Az újságban egy fénykép. Johnson Washingtonba rendelte Westmoreland tábornokot, a félmilliós létszámú amerikai haderő vietnami parancsnokát, akinek megtiltották, hogy folytassa az aktív háborút, megszűntették a légitámadásokat, mert elkezdték a tárgyalásokat az észak-vietnami kommunistákkal. Már 20 ezer amerikai halott van és megszámlálhatatlan mennyiségű vietnami. Westmorelandnak megtiltották, hogy győzzön.  De kik? Dél-Vietnam húszmilliós lakosságát odadobják a kommunista északiaknak.

 

                                                                          +

 

              Kétféle kollaboráns: egyik kiszolgálja a kommunistákat, a másik kiszolgáltatja magát a kommunistákkal. A második az emberileg silányabb és veszedelmesebb.

 

                                                                          +

 

                                                                          

              De Gaullé-nak, ennek a paranoiás kispolgárnak a francia atombomba az volt, mint XIV. Lajosnak a Versailles. Mérhetetlen költséggel csinált valamit, aminek semmi gyakorlati értelme, de a Grandeur elégülten mutatta fel a világnak ezt a veszedelmes céltalanságot. Az atombomba volt de Gaulle Verasaillese.

 

                                                                          +

 

              Párizsban káosz, anarchikus tünetek. Egy keletnémet, anarchikus zsidó, bizonyos Cohn, elindította a diáktűntetéseket, és egy nagy kultúrnép pánikban lesi a következményeket. Függetlenül attól, „mi lesz”, minden civilizációs kísérlet teljes bukása, ami Párizsban most van. Akkor is, ha lecsillapodik.

              ! Bizony, ez 68 – as Cohn Bendit még a 21. század kezdetén is érezteti hatását: Pedig testileg, szellemileg mennyire jelentéktelen! De a jelszavai még most mozgósítanak: Halál a kapitalizmusra! Szemétkosárba a tankönyvekkel és általában az értelmiséggel!

               Egy egész kultúrnépet rettegésben tartanak a szellemileg alultápláltak.

 

                                                                          +

 

              Újsághír. Aversában az őrültek fellázadtak, és erőszakkal elfoglalták az őrültekházát. a lázadás fgyelmezetten, rendben ment végbe, az őrültek rendet tartottak. Minden békés, az ápolók és a győztes őrültek most tárgyalnak.

 

                                                                          +

 

              Június 6. Exit Bob Kennedy. A merénylő arab nacionalista, elvadult, állatias arc. Egy választási beszédében Kennedy segítséget ígért Izraelnek. Ezért lőtte le, azon a napon, amikor az előválasztáson megkapta a szavazatok többségét. bizonyos, hogy a három meggyilkolt: King, a két Kennedy, olyan emberek voltak, akiket az Establisment, melynek hosszú keze van, nem kedvelte. / Establisment: a fennálló hatalmi rendszer /

 

                                                                          +

 

              Június 7. Kennedy. A gyilkost erős rendőri készültség őrzi a börtönben, mert félni kell, hogy a felháborodott tömeg betör a börtönbe és megöli. A menetrend szerint, megölik azt, aki éppen soron van. 2. Megölik a gyilkost, aki koronatanú, hogy ne beszélhessen. 3. Megölik azt, aki megöli a gyilkost. 4. Megölnek még néhány személyt, aki látott vagy hallott valamit. Ez történt a Kennedy I. esetében. A Kennedy II. esetében még nem látni tisztán. Itt a környéken a kisemberek egyhangúan mondják, hogy Kennedyt Johnson ölette meg.

 

                                                                       +

 

              A TLS –ben besámoló a múlt században bevándorolt zsidó plutokrácia karrierjéről. A Loeb, Wertheim, Wartburg, Guggenheim, Strauss, Seligman, Lewison családokról, akik nem szívesen közösködnek a nyomukban érkező kelet-európai, orosz zsidósággal. Egyik mellékelt kép: Mrs. Belmont, alias Schönberg, sétakocsikázását mutatja a proccos Newportban. A palota bejárata előtt, felhajt a négylovas hintó, a díszülésen ott trónol tollas kalapban Mrs. Belmont, á la 1870. Mögötte a cilinderes lakájok a hátsó bakon.

 

                                                                     1969     

 

               A Guernica című festmény inkább apokaliptikus comic, mint szörnyűség, a festő vigyorog közben.

                                                                                         

                                                                          +

 

              Churchillt temetik. Nemcsak az öreg hullát temetik, hanem – nagy rendezéssel – a Birodalmat. Marad egy kis sziget, ahol ötven millió; nincs olajuk, élelmük, van szenük és -kevés vasuk. Ebből kell kikalapálni mindent, ami ötvenmillió embernek a megélhetéshez kell. Ennyi maradt Churchill és a Birodalom után.

              Churchill nagyon okos, cinikus, romlott dilettáns volt. Ő játszotta át fél Európát az orosz kommunistáknak, 1944 októberében, Moszkvában. Ő volt az, aki megakadályozhatta volna, hogy Roosevelt zsidó környezete ne valósítsa meg a „feltétel nélküli megadás” követelését, ne kényszerítse rá a németeket, hogy tovább verekedjenek a bukott nácik oldalán tovább. Szemfényvesztő, romlott dilettáns volt Churchill. Két magyar zsidó – Winkler és Révész – volt az ügynöke. Az amerikai és a nemzetközi zsidóság lelkesedett érte.

                                                                                        

                                                                          +

 

              Az amerikaiak bombázni kezdették az észak-vietnami kommunista összekötő és utánpótló vonalakat. A Háború nem érdeke a Szovjetuniónak – talán Kínának sem. De Kína „megengedheti magának” – ha az atomháborúban egy ország lakosságának 60%-a elpusztul, Kínában még mindig marad olyan 40%. Ezt szajkózzák. De ez sem biztos. Lehet, hogy 40%, amely megmarad, már nem Kína és kínaiak, csak egyféle alaktalan emberi massza. De lehet, hogy Mao úgy gondolkodik, mint a híres, buta, pesti társasági hölgy, H. F. felesége, aki azt mondotta: „Jobb, ha az embernek két gyereke van, mint egy, mert ha az egyik meghal, az ember nem bánja.”

                                                                                         

                                                                          +

 

              Egy New York -i luxusszállodában Pacem in terris címmel békekonferenciát tart néhány prominenes kommunista társutas. A pápa távirati áldását küldte a békekongresszusnak. A lapok egyidejűleg, közlik a híreket, melyek beszámolnak, mi történt Kongóban, Vietnamban, a szomszédos Brooklynban, ahol néger diákok tűntetnek. A riverdali mellékutcában, ahol lefoglaltak egy autóban annyi dinamitot, amellyel fél New Yorkot fel lehetett volna robbantani. Három néger éppen a szabadságszobor felrobbantására készült ezzel a kevés dinamittal. A Pacem in Terris XXIII. János Pál enciklopédiájának a címe. Ő volt az, aki, aki szívélyesen fogadta Adzsubejt, Hruscsov vejét. A fogadás egyik következménye, hogy az olaszországi választásokon egymillióval többen szavaztak a kommunistákra. Valami megmozdult a földön, minha ismeretlen eredetű tektonikus földlökések érnék a bolygót. Az emberek nem találják helyüket in terris.

                                                                                         

                                                                          +

 

              Százéves távlatban meg lehet jósolni, hogy két nagyhatalom lesz 2050 körül: az amerikai és a kínai. A többiek a kettő körül sorakoznak fel. A fehérek / tehát az oroszok is / Amerika mellett. A kínai a kínai nép most egy emberöltő alatt elsajátítja a technológia titkait és kellékeit, amit az elmúlt században elmulasztott. Minthogy ezek nem négerek, hanem emberek, akik tízezer éves műveltség reflexeit őrzik, megvan hozzá a kézügyességük és eszük, hogy rövidesen pótolják, amit mulasztottak.

                                                                                         

                                                                          +

 

              Egy Madden nevű kiváló rablógyilkos 74 éves korában meghalt, ágyban és pármák között. A nagy amerikai lapok első oldala erről tudósít, de van olyan lap is, amely a nekrológot környezően, az olvasó más híreket is olvas, és nem szabadul a benyomástól, hogy minden nagy gengszter közönséges pitiáner, az Állam mellett. Az Állam ma, mindenütt, az igazi Rablógyilkos.

              Most hazánkat ne emlegessük, de képzeljük el mekkora pénzébe került és kerül még ma is az USA afganisztáni, iraki, szíriai kalandja. Oly annyira ki van fosztva a kincstár, hogy a korábban halálos ellenségnek kikiáltott Iránnal is szövetkezne, hogy a harctéren, a közös harctéren, a Muzulmán Kalifátus emberei ellen, hajlandó partnernek elfogadni Irakban.

                                                                                        

                                                                          +

 

              Minden éjjel Dosztojevszkij. Az epileptikus, hisztérikus áradás mögött megjelenik az ellenállhatatlan fenomén, a komor, józan, kalkuláló Dosztijevszkij; az oroszban megszólal a fehér ember; a nyugati megszólal a vajákos ázsiai maszkján át. Ilyenkor megrendítő. Minden alak ön-és közveszélyes őrült a Karamazovban, az öreg remete is.

             ! Nagyon elfogult az emberiség lelkét legmélyebben ábrázoló íróval szemben. Dosztojevszkijt azzal vádolták már a kortársai küzül is többen, hogy nem realista. Az író abban realista, amiben a többiek csak kontárok: lélekábrázolásban. Már pedig ez a legnagyobb feladat!

              Elfogult, oroszellenes duma. Amerikai senkik könyveiről udvarias és megértő kritika, de ha orosz, és főleg Istent tisztelő szöveg, akkor nem normális, hanem örök pszichopata. Kár, hogy Márait nem vitték ki egy kis szibériai táborozásra! Az írónak, szereplőinek hasonmásai ott éltek körülötte, a bűntetőtáborban, a hétköznapjaiban, az epilepsziás rohamaiban. És neki is pontosan olyan lesújtó véleménye volt Nyugatról, mint Márainak.

              Legyünk igazságosak: azt is megállapítja, hogy a XX. századi Thomas Mann eltörpül a XIX. századi oroszok és franciák mellett. Még az a kérdés is fölvetődik, hogy van-e egyáltalán zsidó művészet. A parancsaik között ott az intelem: Faragott bálványokat ne készíts! Hát szobrászatuk valóban semmi. A festészetük kimerül Chagallban. Költészetük a poros ószövetségben, prózájuk a Sorstalanságban. A tudományos életben viszont jelentősek. A politikai „gáncsvetésben” pedig világbajnokok. A Nobel-díjat szétosztják maguk között.

                                                                                        

                                                                         +

 

              Amerikában ma az történik, hogy – szellemi, politikai, társadalmi vonatkozásban - a zsidók és a négerek kijelentik: ők az „igazi” Amerika. A zsidó és néger szellemiség, hondolkodásmód a valóságosan amerikai és egyedül jogosult, reprezentáló; a többi 170 millió, aki nem zsidó és néger, csak feltölti az amerikai tért, kisegítő létezési szerepük van itt, nem igazi amerikaiak.

              Ma már a legnagyobb feszültség Amerikában a színes bőrú lakosság és az egykor a hihetetlenül magabiztos, mára megcsappant öntudatú, és félelemben élő zsidóság között van. Nem véletlenül bővítik a zsidó telepeket napjainkban is. Legyen hová menekülni a Mózes-hitűeknek. Akik azért a pénzt még mindig többre becsülik, mint a tízparancsolatot. / 2014 /

                                                                                         

                                                                          +

 

              Mihajlo Mihajlov, jugoszláv újságíró idézi mindazt, amit Tito 1951 júliusában mondott. A sunyi fültanú leírta és elmondotta, hogy a népgyilkosságokat, egész néptörzsek

kiirtását, a genocídiát évtizedekkel Hitler előtt a szovjet kezdette el. 1952-ben elmondotta, hogy a szovjet haláltáborokban kényszermunkával pusztítják el a nem orosz népek millióit. Tito most lecsukatta. Talán mert ő is balkáni, imponált neki. Mindenesetre jó tanítványuk lett. Az egész huszadik század tele van kisebb-nagyobb hitlerekkel és sztálinokkal. Benes, Masaryk, Tito, Fidel Castro, az angol és amerikai vezetők, minden zsidó górét közéjük kell számítani.

               Az egyetlen szimpatikus és megítélhetően intelligens, talán ezért is volt „hivatalosan” gyűlölt: Oszama bin Laden, akinek a holttestét is eltűntették, mert féltek a kultuszától. Jogosan: sokkal különb volt mindegyiknél!  Akit az Isten szimpatikus arcúnak teremt, annak hasonló lelket ad. / Ellenpélda: Károlyi Mihály, aki szörnyszülött és pitiáner karrierista volt. /

                                                                                         

                                                                          +

 

              A magyar nyelv dialektikája: osztogatás – fosztogatás. Az 1945-ös, a kommunisták által gúnyos cinizmussal elrendelt földosztogatás a valóságban fosztogatás volt. Nemcsak a földeket „osztogatták”, hanem a földesurak bútorait is fosztogatták. A kommunisták röhögtek, aztán a fosztogatás végén, bepofozták a parasztokat az új jobbágyságba, a kolhozba.

                                                                                         

                                                                          +

 

              Magyar hírek: a kommunista Kádár-vircsaftnak két támaszpontja van: a megszálló szovjet csapatok, és a nem kommunista értelmiség, amely fogcsikorgatva vagy cinikusan megkötötte az egyezséget a kommunistákkal. A magántulajdont pótolja a szajré, a szabad vállalkozást a korrupció, a szabadságot, a szabad lopás.

                                                                                         

                                                                          +

 

              Mindenben, mindenütt hálátlanság és igazságtalanság. Megdögölni, de hamar, ez a legjobb.

                                                                                        

                                                                          +

 

              Az európai kommunisták a vasfüggöny innenső, úgynevezett „szabad” oldalán cinikusan és bölcsen reábízták Amerikára, hogy védje meg őket, az európai szabad kommunistákat az oroszoktól, a kínaiaktól, s természetesen a demokrácia szellemében biztosítsa számukra a nyugati országokban a politikai szabadságot; és Amerika, minthogy nem tehet mást, csakugyan megvédi Nyugat – Európát a kínaiaktól, az oroszoktól. Áldoz amerikai életet, pazarol fegyvert és pénzt – s közben megvédi, mert nem tehet mást, a nyugat – európai kommunistákat, akik vígan és gond nélkül élik ellenzéki állásaikban privilegizált kommunista pártéletüket, függetlenül az oroszoktók és a kínaiaktól. / „Eurókommunisták”, így hívták akkoriban őket Magyarországon. /

                                                                                         

                                                                          +

 

              A múzeumban a posztimpresszionista párizsi festők képei: Rouault, Chagall, Picasso. Már közömbös vagyok, de néha még felhördülök. Manet, Monet, Van Gogh, cézanne egeket döngető, titokzatos forradalma után ezt merték és merik „művészet” cimkével megjelöln ezt az infantilis és rosszhiszemű, bárgyú csalást! Chagall repülő bohéreit, Roouault szerból gyúrt emberfejeit. Néha, egy pillanatra, még felhördülök. Aztán ez is elmúlik. Véletlenül egy folyóiratot nyitok fel, ahol Chagallról azt írja egy angliai levélíró a lapnak: „Ez a high class kitch, amit sokan összetévesztenek a művészettel” / high class kitch: felső kategóriás giccs /

                                                                                       

                                                                          +

 

              Mancken azt mondja, az amerikai katonaorvosok az első világháborúban megvizsgálták az az újoncok elemeállapotát, és hivatalosan megállapították, hogy 1914-ben az amerikai újoncok 65%-a a tizennégy éves fiúk átlagos fejlődési szintjén élt, gondolkodott. Ma, negyven évvel később, ez a színvonal talán megfelel a 15 évesek fejlődési szintjének.

                                                                                       

                                                                          +

 

              „Ugyanaz” a háború tart, 1914 óta – a háború permanenes; néha, rövid időre, abbahagyják, és ezt a rövid időt így nevezik: béke. De a valóságban nincs többé béke, csak időszakok, amikor technikai okokból, rövid időre abbahagyják ugyanazt a háborút.

                                                                                         

                                                                         

                                                                          +

 

              Majakovszkij angolul. A fordítások árulkodóan megmutatják, a híg, durrogó, lapos és közhelyes forradalmárt, aki volt.

              „Úgy kellett bevezetni a szovjet irodalomba, mint Katalin cárnő korában a burgonyát, erőszakkal” - írta róla Paszternák. Közhelyek és laposság.

               Sorozata ez a költészet, mesterségesen és erőszakkal, zavarosan és artificiálisan összefércelt effektusok” költészete – így írta Paszternák.

              Lenin vállat vont: „Jobban szeretem Puskint” - mondta.

             „ Nem értett a szavakhoz” – mondta róla a másik Petőfi, Szergej Jeszenyin.

              Majakovszkij volt az első POP - művész, aki szerencséjére nem Campbell leveskonzervjeiből csinált költészetet, hanem a forradalom elemeiből – írta megértően a Harward egyetem szovjetológusa.

              Miért lett öngyilkos harmincéves korában? Csalódott a forradalomban? Talán csalódott a tehetségében? Mint mindazok, akik szerepet látnak egy lehetőségben, amivel pótolhatják azt, ami a tehetségükből hiányzik.

                                                                                       

                                                                          +

 

              Mindig szeretetféle emlékezés, ha Magyarország jut az eszembe. Zsugori ragaszkodás a magyar nyelvhez. De mint a televízióban mondotta valaki de Gaulle-ról – „Nagy tisztelet Magyarország iránt, de semmiféle tisztelet a magyarok iránt”. /De Gaulle érez így Franciaországgal és a franciákkal kapcsolatban. Igaza van. / Egy nemzetet, minden vonatkozásban tisztelni kell. Egy magyart vagy franciát csak annyira, amennyire egyénileg megérdemli. Ugyanez a családdal. Ahogy nincs kollektív bűn, úgy nincs kollektív erény sem.

                                                                                        

                                                                          +

 

              Az előző amerikai írónemzedék legalább tehetséges volt. /Poe, Emerson, Hawthorn / Ma milliókat keresnek a divatos amerikai írók – többnyire zsidók, mint Mailer, Miller, Saul Bellow, Salinger, a kommunista-zsidó Fast – silány fércművekkel.

                                                                                        

                                                                          +

 

              Most fedezik fel a vonatot; az amerikai országutakon hetente egyezer embert mészárolnak le az autók. Az újságok fahangú tárgyilagossággal jelentik ezt, és megjegyzik, hogy a vietnami háború per saldo, bargain. / Megéri, mert ott hetenként csak néhány tucat amerikait ölnek meg. De az autó – most már százmillió kocsi kering Amerikában, minden

másfél amerikaira esik egy kocsi, máskülönben is saját dugájába döglik, mert a városokban már nem lehet parkolni. Az országutakon nem lehet olyan gyorsan menni, mint szabad, de ha lassabban vezetsz a megengedettnél, már veszélyben vagy. A repülőgép jobb, de mire ott le tudsz parkolni, felszállt a géped. A vasút az egyedül megbízható, a jó régi és biztonságos. Újra értékesek a részvényei, nő a forgalma. Lassan visszatalálnak a tiszta vízhez, a fafűtéshez, talán felfedezik egy napon a kényelmes nadrágtartót is, amely biztonságosabb, mint a derékszíj, és a hálóinget, amely kényelmesebb, mint a pizsama. És az emberi élet, amely érdekesebb, mint egy holdutazás.

                                                                                       

                                                                          +

 

              A fiatal Kennedy azt ajánlja, „alakítsanak koalíciós kormányt Vietnamban, vegyék be kormányba a kommunistákat, a többit majd meglátjuk”.

              ! Magyarországon 1945-ben már megláttuk és a rendszerváltásig elszenvedtuk.

              Nagy Ferenc nyilatkozik egy itteni lapban, tanítja az amerikaikat, mi a következménye annak, ha közösködnek egy kommunista koalícióva. De ő megtette, mert „nem tehetett mást”. Ez csak félig igaz – Márai szerint. Bölcsebb lett volna, hogy az orosz megszállás szuronyainak segítségével alakítsanak kommunista kormányt / Amelyet senki sem ismer el. No és, akkor mi van? A magyar nép sem ismerte el, csak elszenvedte. /, mint bevenni a kommunistákat egy koalíciós kormányba, ahol legálisan robbantották a demokratikus kísérletet.

              Utána már egy disszidens is nagyon bölcs tud lenni. Legfeljebb lelép az országból, mint Márai tette. De, ha mindenki követi a példát, kiürül a szülőföldünk. A Kisgazdapárt 57

százalékos, abszolút többséget szerzett. Ezt a bizalmat kidobta volna az ablakon? / Nagy Ferenc és az akkori kisgazdavezetés értelmesebb emberekből állt, és főleg tisztességesebbekből, mint az egész amerikai politikai garnitúra, Trumantól egészen Bushig. /

                                                                                         

                                                                          +

 

              Vietnam. Tüntetések az utcán, kihallgatások a szenátusban, tiltakozás, helyeslés a sajtóban, az egyetemeken. Ami félelmetes, nem a vietnámi háború, mennyire jogos vagy helyes ez a háború – hanem a Háború, amely nem szűnik. Moziban, televízióban ugyanazok a mozgóképek, ugyanazok a bombák, ugyanazok a halottak. Mint az első, mint a második világháborúban, mint a koreai háborúban, mint Kubában, Kongóban, most Vietnamban. És holnap máshol, ugyanaz: a Háború, mint egyetlen emberi „megoldás”. Nem igaz, hogy a szocializmus megszünteti a háborút. Kína támadja Indiát, holnap a Szovjetunió támadja Kínát. Nincs remény, az ember reménytelen.

                                                                                         

                                                                          +

 

              Nem igaz, hogy az „ember társas lény”, az ember csak annyira ember – és olyan mértékben ember -, amennyire és ahogyan függetleníteni tudja magát társaitól, az emberektől. Az Isten nem akkor volt zseniális, amikor megalkotta a világot, hanem amikor feltalálta a halált.

              „Életem hatvanhatodik évébe köt engem a Jó isten kévébe. Betakarít régi rakott csűrébe, vet helyettem más gabonát cserébe.” Pontos volt, tudta. Később a Buda halála, a tizedik ének. Ez a legszebb írások egyike, amit magyar nyelven valaha, valaki írt.

                                                                                       

                                                                          +

 

              Öregember számára az együttlét fiatalokkal: unalmas, mert állandóan másról beszélnek. A fiatalok nem tudnak a halálról, csak hallottak erről, fél füllel. Ezért másról beszélnek. Az öregember már tudja, hogy a halál bizonyosság, és minden más csak mellékesség, szamárság.

             

 

 

              Öregség. A legnagyobb meglepetés: az öregember megérti, hogy hosszú életében soha egyetlen önálló gondolata, eredeti ötlete nem volt. Minden, amiről azt hitte, ő látta meg először, ő illesztette be a részletet a tapasztalatok rendszerébe, ő érzékelte és észlelte először az új összefüggéseket, aztán minden ötlet, vilanás, gondolatfoszlány olyan sajátosan „személyes és eredeti” volt, már másnak is eszébe jutott és más is kifejezte.

                                                                                       

                                                                          +

                                                                                                                                                    

              Karinthy zseniális volt – ha a zseni értelme az, hogy meglátja a szabályosban a szabálytalant, a dialektikus lehetőséget, akkor zseni volt. De ami maradt utána, életműve alaktalan, formátlan, összevissza dobált.

                                                                                         

                                                                          +

 

              Lincoln azt mondotta, negyven után minden ember tehet az arcáról. A nőknek nincs arcuk, negyven előtt, mint után, a nyersanyagból, orrból, szájból, szemből, hajból – mindig csinálnak maguknak valamit, ami olyan, mint egy arc. De a valóságban nem „tehetnek erről”, csak csinálják.

                                                                                        

                                                                          +

 

               Én soha nem kívántam senkinek rosszat. És egész életemben nem értettem: „Szeresd felebarátodat, mint tenmagadat!” Magyarázza meg nekem valaki, hogy ez a kinyilatkoztatás

mit jelent! Aztán próbálja megértetni velem, miért szedtek rá olyan sokszor! Eleve elrendelés, születési hiba vagy valamiféle kiváltság volt ez. Vagy olyan tipusú „hülye” voltam, mint a Miskin herceg?

               És ezt a nálam okosabbak betegségnek tekintették, és évtizedeken át visszaéltek vele? Ezt aztán élvezték, vagy csak szórakoztak a különcségemen, és jókat nevettek a hátam megett? Ha ez így volt, leljék meg ebben a földi boldogságukat! Nekem csak három napnyi jutott. Ennyi éppen elég is volt.

                                                                                        

                                                                          +

 

              A chichagói Hilton Szálloda megtagadta a belépőengedélyt ötven súlyosan sebesült vietnami katonának, mert „a fizető vendégeket lehangolná a sebesültek látványa”. Egy néger hősi halottat, meghalt Vietnamban – Indiana államban, a szegények temetőjében akarta elhantolni a városi hatóság, mert a fehérek temetőjében „nincs már hely”.

              Minden „harag” eljut egy katalizációs fokozathoz, amikor már nem „harag”, hanem, csak megvetés.

                                                                                         

                                                                          +

 

              A kommunisták nem hisznek Istenben, mert nem hisznek az emberben sem. Nem hinni csak föltétlenül lehet, éppen úgy, mint hinni. Picasso egyik felesége, emlékezvén az elhunytra, közzé tette néhány „politizáló” megjegyzését. Azt mondta például dühösen egy sokat alkudozó műkereskedőnek: „Azért nem lép be a Pártba, mert Sztálin „pesszimista” volt- de a kommunizmus optimizmust hirdet – „minden jó lesz”, de Sztálin pesszimista volt, aki tudta, hogy semmi nem lesz jó, és ezért nem bízott az emberekben, hanem kiirtotta őket.

                                                                                       

                                                                          +

 

              A Pen Club, a kommunisták és a kommunista társasutasok leányvállalata New Yorkban ülésezett a vasfüggöny mügül és máshonnan százával érkeztek a kommunisták és a

haladó értelmiségiek, hogy Rockefeller pénzén tömjék egy héten át a hasukat és a zsebüket. Vedeljenek és zabáljanak. Más nem történt. Író, akinek igazi életműve van, és komoly hitele a világban, egyetlen egy sem vett részt a gyűlésen.

            !  Tudtommal a magyarok közül Konrád György egy ideig a Pen Club elnöke volt. Ennyi minősítésnek éppen elég!

                                                                                       

                                                                          +

 

              Nietzsche kimondotta, hogy „el kell menni száműzetésbe, ha az ember nem tudja kimondani az igazságot.” Ő az őrületbe ment. Az igazi feladat: el kell menni számkivetettségbe, ha az ember nem nem tud másképp tiltakozni az Igazságtalanság ellen. Mert az „igazság” nagyon összetett valami. Ki tudja, mi az igazság? A pilátusi kérdés messze hangzik az időben, és nincs rá válasz. De az igazságtalanság fogható, tapintható, és ha nem lehet tiltakozni ellene, el kell menni száműzetésbe.

              Az édesapám kimondta az igazságot, amikor hazajött a hadifogságból: „A Szovjetunió egy nagy börtön, és Sztálin a börtönőr”. Ilyen egyszerűen fogalmazott. Kapott érte ötév bujkálást álnéven, majd három évet, hivatalosan, izgatásért. Az eszébe sem jutott, hogy amerikai nyugdíjat is kaphatna. Az ő kálváriája, és vele az egész családé, éppen 1948-ban kezdődött. A hozzá hasonló kis halakat könnyen kifogták ám az orvhorgászok. Nem volt meg a kapcsolatrendszerük. Csak hétköznapi emberek voltak. Ahhoz tartotta magát, amire az édesanyám tanította:

             Gyáva népnek nincs hazája! Meg is fizettették velünk a tanulópénzt.

                                                                                        

                                                                          +

 

              Bizonyos, illuzórikus értéknormák világában volt még valami, amit így neveztek: „szövetséges”. ez teljesen kipusztult a világból, Vannak barátfélék, akik úgy tesznek, ellenségek, akik csakugyan azok, de „szövetséges” nincsen többé, a hatalmak világában sem, a magánéletben sem.

              A huszadik században még gyakran emlegették a Hármas Szövetséget, amelynek a harmadik tagja, jelesen Olaszország, hátbatámadta a másik kettőt, a Monarchiát és Németországot. A második világháborúban is együttműködtek a Szövetségesek: Anglia, USA és a Szovjetunió. A harmadik ezek közül is hátba támadta az első kettőt.

               A családon belül az a házasság működik halálig, lehet, hogy szerelem nélkül, amelyben a szülők „szövetségesei” lesznek egymásnak, ha az unokák érdekeiről van szó. Márainak tehát csak részben van igaza.

                                                                                       

                                                                          +

 

              És még valami hiányzik: a noblesse, az előkelőség. Márai szerint ez bizonyos előnyök nagyvonalú lemondásakor derül ki.

              A mi első miniszterelnökünk, Dr. Antall József éppen azzal mutatta meg előkelőségét, hogy magára vállalta egy szétrohasztott, kirabolt ország terhét, és cipelte megszakadásig.  Vagy gondoljunk a párját ritkító Teleki Pál miniszterelnökre, akinek fontosabb volt az adott szó becsülete, mint tünékeny élete.

                                                                                         

                                                                          +

 

              A tízparancsolatot megfilmesítették, de időszerűbb és érdekesebb lenne, ha megfilmesítenék az ellen-Tízparancsolatot. Tehát így: „Ne tiszteld atyűádat és anyádat! Ölj! Paráználkodj! Mert ez a Törvény.” A többi csak szenteltvíz és szemforgatás.

              Az Amerikában élő írónak látnia kellett a vadnyugati és egyéb bűnügyi filmeket. Ezek mind az ellen-Tízparancsolat szolgálatában, a társadalom szétzüllesztésére készültek. Még a jámbor Calambo is.

             

 

 

              Volt egy lengyel sorozat, amely igen tanulságos történetekkel mutatta be, hogy milyen kockázatokkal, tragédiákkal járhat, ha lemondunk az eredeti Tízparancsolat ránk szabott kötelezettségéről.

                                                                                         

                                                                          +

 

              A nácik a felsőbbrendű ember évezredét hirdették meg. Valójában a náci korszak nem volt más, mint a plebejusok lázadása minden és mindenki ellen, aki emberileg különb. Mint most a kommunisták rebelliója: a valóságban az sem más, mint csökkent értékű kispolgári plebejusok lázadása és összeesküvése.

              Ami a nácikat illeti: Olvastam egy tudományos értekezést arról, hogy a nünbergi per náci vádlottjainak az intelligenciaszintje messze felülmúlta az átlagemberét. Az ítélkezőjét is. Hasonló volt az egész vezető garnitúra.

              Most jönnek a kommunisták! Saját ismereteim alapján nyugodtan kijelenthetem, hogy csupa gyenge képességű ember szolgálta a Pártot az első vonalban, és ebből következik, hogy a második vonal még gyengébb volt, a harmadik már csak a besúgókat jelentette. Mind a három szint intelligenciában, tudásban és jellemben a társadalom legalját emelte a társadalom élére. Rákosi, Gerő, Nagy Imre, Farkas Mihály és a fiacskája, Valadimir? Vagy Kádár, Apró, Dögei?  Szovjetunióban Hruscsov, Brezsnyev és a hozzá hasonló kaliberűek? A Beríják?

              Ezért is robbant szét, akkora bummal, mert a névtelen jobb fejek csak a rabtartók érdekeit „szolgálták”. Igazi élősködő lakájhad volt. Hivatalnokként vagy fegyveresen a kegyetlen KGB vagy NKVD soraiban és vezérkarában.

               Például a zsidók a Szovjetunió széthullása idején nem véletlenül menekültek a világ minden égtája felé, és a repülőgépek sugárhajtású sebességével. Ők voltak, az orosz társadalom szemében, a kommunisták véres uralmának megszervezői és végrehajtói. Szó sincs hasonlóságról! Nálunk az ÁVH-t szolgálták, és unokáik szolgálják ma a zsidó érdekeket még az Európai Unióban is. Ha kell, kenyéradó szülőföldjük ellen.

                                                                                       

                                                                          +

 

              Haza. Állam. Vallás. Emberiség – minden Fogalom bűzlik, mint a rothadó anyagok, amikor oszlani kezdenek.

              Ha egy amerikai átlagpolgár, akinek az intelligencija egy 15 éves gyereké, akkor ennek a haza annyit jelent, hogy kirakja az amerikai lobogót, és bátran engedi a gyerekét a blegbarbárabb és igazságtalanabb háborúba meghalni, mert az Állam ezt parancsolja.

              Ennek a képviselőit ez primitív tömeg választja be a képviselőházba, hogy ezek beleegyezésével, minden nyomós ok nélkül, felvonuljanak például Irak ellen. Buta és félretájékoztatott amerikai massza büszke lesz az értelmetlenül eltemetett gyerekére. A hazáért halt meg – ezzel vígasztalódik. Nem tudja, mert meghülyítették, hogy idegen érdekek áldozata lett a szerencsétlen. A vallás alatt nemcsak a sok támadásnak / erkölcsi, fizikai támadásnak / kitett katolikust kell érteni. Sokkal veszélyesebb Amerikára az Iszlám, amely ma és még századokig sokkal erősebben ellenáll a bomlasztó tevékenységnek. Sőt, annál erősebb, minél acélosabbra verik.

              Ezért vannak kutyaszorítóban a zsidók és az úgynevezett nyugati civilizáció, amely tulajdonképpen épp, hogy éldegél. És mostanában a leggyakoribb keresztnév ebben a multikulturális zűrzavarban: a Mohamed.

              Az „Emberiség” - et pedig ezeknek a Mohamedeknek a szaporán születő gyerekei jelentik 50 év múlva. És még akkor a hindukat, a kinaiakat és a japánokat nem is említettük. Pedig ez az ázsiai tömb jelenti majd az emberiség zömét akkoriban. Dél – Amerikáról még nem szóltunk egy szót sem.

              

 

 

              Miért sápítoznánk egy meghalni készülő, önmagát feladó kultúra bomlásán, ha nincs saját erejük azt megmenteni. Mostanában bizonyos pénzes kasztok már a világűrbe vonulásra készülődnek, ha a Föld fölmondja a szolgálatukat. Hiába fakad ki dühösen és megvetően Márai, nincs igaza.

                                                                                        

                                                                          +

 

              Az újságok jelentik, hogy Kaliforniában az ottani narkománok egyféle vallási szektát alapítotak – az LSD, a mariahuána, a heroin hívei fehér köpenyes főpap vezényletével vallásos jellegű összejöveteleket tartanak, mert a hallucinációk, amelyeket a kábítószerek önkubatukban felidéznek, transzcendens lelkiállapotra ajzzák a résztvevőkat: Lenin azt mondotta, a vallás: ópium a népnek. A kapitalizmusban az ópium: vallás a népnek.

                                                                                        

                                                                          +

 

              A „rossz szerepe az evolucióban…Feltétlenül. az ember nem lesz sem több, sem emberebb, ha erényes. Az „erény” rendészeti szükségszerűség… de a rossz is az. Rossz nélkül nincs rendészet.

               A kommunizmusban az erény bűntetendő, mert gyanús.

               ! Éles fegyverünk az ÁVH. Minden gyanúsra lecsap.

                                                                                         

                                                                          +

 

              Bernard Wolfe, Trockij álltólagos „titkára”, terjedelmes tanulmányt írt a 30 év előtti sztálini „tisztogatások” igazi okairól. Néhány adat érdekes. Lenin közismerten nem bízott Sztálinban. Végrendeletében a „régi gárda” néhány hírességét ajánlotta utódnak. Sztálin eltüntette a végrendeletet, megrendezte a Kirov-gyilkosságot, és aztán a 30-as években a „tisztogatásokat”, amelyek során a „régi gárda” minden neves bolsevikje – több mint ötvenen – bevallotta a híres moszkvai perekben, hogy a bolsevizmus megbuktatására szövetkezett Hitlerrel és a mikádóval. A cikkiró szerint több mint 9 millió ember vándorolt át az NKVD szűrőin ezekben az években. Mindez közismert.

               Wolfe nem tud újat mondani Trockijról sem, aki „humanizmusát” kitűnően leküzdötte, amikor szövetkezett Leninnel, megszervezte a Vörös Hadsereget, és legyilkolta Kronstadtban a Régi Gárda elitosztagát. Sztálin száműzetésbe kergette, majd meggyilkoltatta Mexikóban, mert Trockij egyike volt a Lenin által ajánlott utódoknak. Ehrenburg, aki a perekben tudta az igazat, mélyen hallgatott, amíg Sztálin élt. Holott járt külföldön, meg is szökhetett volna, hogy elmondja az igazat. De nem szólt semmit, csak később, amikor Sztálin engedelmes hóhérsegéde, Hruscsov leleplezte a sztálinizmust, akkor kezdett óbégatni ő is. Sztáli pontosan tudta, hogy a bolsevizmust, ami nem emberszabású vállakozás, csak terrorral lehet rákényszeríteni a tömegekre. Ezért eltett mindenkit az útból, aki „humanista kommunizmusról” ábrándozott.

              Ami Ehrenburgot illeti, féltette Sztálin utolsó percéig a zsidókat. A  mi Gerő Ernőnk pedig előkészítette a Trockij-gyilkosságot.

                                                                                       

                                                                          +

 

              Dosztojevszkij hatását követően kezdődött valami, amit a bolsevisták folytattak, és aminek vége. Európa elkaramazosodása. De nem Aljosa, a beteg angyal, nem Iván, a cinikus értelmiségi. A Karamazov, aki Európára hatott, Szmergyakov, a korlátolt gyilkos. Mind az amerikai, mind az európai beatnikok, a zabi Karamazov leszármazottjai.

             ! Szegény Dosztojevszkij! Tehet ő arról, hogy Európa és Amerika ilyen mélyre süllyedt? Szülőapját, a kereszténységet, le fogja mészárolni.

                                                                                       

                                                                          +

 

              Johnson. East – West közeledésről beszél, a hídépítésen túlmenő közeledést javasol. Gazdasági hiteleket a kommunistáknak, teljes utazási szabadságot. A szokásos választási békebeszéd. A kommunista rendszerek már régen összeomlottak volna, ha a kapitalista hatalmak, nem segítik át válságaikon ezeket a rendszereket. Mindezt a tíz év előtti magyar forradalom mondja el, amikor egy nemzet elment az öngyilkosság peremére, hogy megszabaduljon a kommunistáktól és a kommunista rendszertől. De sejtettük mi, mért kellett ezt a hatalmas emberveszteséget elszenvedni. Mindig ugyanazok miatt!

                                                                                        

                                                                          +

 

              Auschwitz. A kegyetlenség is lehet „humanus”, kármilyen képtelenül is hangzik, a kegyetlenség, amelyet ember követ el ember ellen, valahogy „emberi kegyetlenség”. Lehet benne meglepetés, iszonyat és katarzis. Az ember, a „humánus” antihumanitás, tehát az eleven kegyetlenség egyidős az emberrel, és minden emberben, és minden korban nyoma van.

              Auschwitz milyen jól mutat éppen Európa közepén. Sokat is dolgoztak rajta, hogy időtálló, és a legnagyobb hazugság legyen. De tévedtek, mert a világméretű kommunizmus, Ázsiát is beszámítva, legalább százmillió áldozatával „viszi el a pálmát”. Maga a sokat emlegetett elgázosítás is szovjet ötlet. Hatmillió áldozat pedig gyerekjáték, ha a százzal öszevetjük. Majdnem humánus! Sőt: katartikus! Egyenesen egekbe emelő. Különösen, ha figyelembe vesszük, hogy milyen nagyvonalúan bánnak a halottak számaival. Lehet ám az a hatmillió akár három is. Idétlen és ízléstelen zsonglőrködés a szerencsétlen halottakkal. De a bosszútól elpusztultakat még nem számolta össze senki. Lehet, hogy minden képzeletet felülmúl. Mostanában az izraeli tendencia ilyen vonatkotásban is iránymutató. Néhány célt tévesztett rakétáért 2000 halott gázai gyerek, nő és idős ember. A súlyosan sebesülteket nem is számolva.

                                                                                                                                                                                              

                                                                          +

 

               Sachs Nelly hetvenöt éves zsidó menekült, aki német nyelven verseket írt a zsidók szenvedéseiről, és Stockholmban él / 1940-ben, tehát idejében elkerült Berlinből / és egy 78 éves zsidó meseíró, aki héber nyelven írt néhány történtet a közép-európai zsidókról, megkapta az irodalmi Nobel-díjat. A Nobel-díj kezd attrakció lenni, mint 14 Juillet: semmi értelme, de szórakoztató. Egy kis szabadkőműves asztaltársaság – mostanában erős zsidó és kommunista behatás alatt - minden évben eldönti, ki az, aki az asztaltársaság véleménye szerint, nem érdemes a díjra. Ezek legtöbbször az írók. Aztán másoknak, - diplomatáknak, kommunistáknak stb. – kiadják. Mindez még mulatságos is lenne, ha lenne egyáltalán valami értelme odafigyelni a világ véleményére. De nincsen többé értelme semminek, minden eszelős, ocsmány svindli. Jókai, Mikszáth – aztán Tolsztoj és még sokan – nem érdemelték meg a díjat. Sachs Nelly, igen.

              Aki érdemtelenül kapta, és csak a választott mártír-téma miatt, ettől kezdve nyugtalanul viseli el a díj – tortúrát, mint napjainkban szegény Kertész Imre, akinek vergődik a lelkiismerete. Mem elég, hogy 14 évesen lágerlakó lett, de ezért még ki is tüntetik.

                                                                                       

                                                                          +

 

              Jelentés: az elmúlt évben 65 millióval szaporodott az emberiség: ez egyértelmű Franciaország, Portugália és Görögország lakosaival. Ugyanakkor jelentik, hogy a legtöbb az öngyilkos Magyarországon és Svédországban. Magyarországon, mert túl nehéz az élet, Svédországban, mert túl könnyű. A magyar népességszaporodás alacsony, sok a vetélés, az emberek nem bíznak az életben. De ez a veszély mulandó: változott viszonyok között a buzgó magyarok pótolják a hiányt. És általában: mindig több baj származik azokból, akik megszületnek, mint azokból, akik nem születnek meg. ! Micsoda szélhámos duma!

 

             

+

 

 

              A halál egyébként is rangemelkedés: az ember végre kilép a megalázó közösségekből. A lehúzó, kicsinyes és ostoba kapcsolatokból: végre rangot kap, mert nincs köze semmihez, meghal.

                                                                                        

                                                                          +

 

              Minden bölcsesség, amit valaha olvastam vagy hallottam, süket, mesterkélt, erőtlen és valószínűtlen – csak Descartes szava él. Cogito ergo sum - ez a feltétlen igazság. Csak akkor vagyok, - és csak addig vagyok -, amíg gondolkodom.

              Lehet, hogy amikor már a végét járom, azon töröm némán a fejem, kit tegyek meg első számú örökösnek. És akkor a színpad hirtelen elsötétül.

              Szerintem túlságosan szükszavú. Mert teszem azt, egy betörésre vagy gyilkosságra készülő töri a fejét, és ezen akár évekig gondolkodik, nem tekinthető társadalombarát műveletnek.

              Ha már végrehajtotta, akkor meg azon töpreng, hová rejtse el a bizonyítékokat.     Tehát a gondolkodás műveletének célját is valamilyen módon bele kéne szőni. Sztálin milyen sokat törhette a fejét, egész felnőtt életén át, mikor és kit tegyen el láb alól. Ez is kemény szellemi tortúra lehetett.

              Ettől még Descartes nagy koponya. De nem is élt a mi morbid századunkban!

                                                                                        

                                                                          +

 

              Könyv Szabó Dezsőről. Érthetetlen, mi az, amivel az a retorikus eunuch megőrjítette a húszas – harmincas években a magyar ifjúságot. Írni – tehát kiválasztani, meghatározni, alakot adni az értelemnek – nem tudott, csak dagályosan habzó szájjal szavalni.                                                                                                                                 

             ! Ezen már én is sokat törtem a fejem. Arra a végeredményre jutottam, miután írásainak hozzáférhető részét figyelmesen elolvastam, hogy felszabadította gondolkodásomat, és a világ problémáinak bátor kimondására ösztönzött. Legyen az, német kérdés, zsidó kérdés, a magyarok kisebbségbe szorulásának nagy tragédiája. A parasztság sorsának jobbra fordítása.

                                                                          +

 

              És azt is megtanultam, hogy érdemtelen emberek előtt nem szabad kalapot emelni. Mindez ugyebár, szerintem, nem kevés. Szerencsés volt az a nemzedék!

              És minden körülmények között ragaszkodni kell ehhez a szerencsétlen országhoz. Ha úgy hozza a nemzet sorsa, az egyik budapesti pincében éhen halni. És ez nem kevés, kedves világpolgár, Márai Sándor.

               Ihlető személyiség volt! Ő ösztönöz most is, hogy kimondjam: ennél a szónál randább nincs is a magyar nyelvben: Világpolgár.

                                                                                         

                                                                          +

 

              Miután egy oldalon kereresztül szapulta Szabó Dezsőt, két oldalon méltatja Zolát, akitől fölfordul az ember gyomra. Zola nem attól lett nagy, mert jókat írt, hanem attól emelkedett piadesztálra, hogy szót emelt a véleménye szerint ártatlan zsidó katonatisztért: „Jacusse!” Ha ez a momentum nincs az életében, már a kutya sem emlegetné.

 

                                                                          +

                                                                                                                                                                                                                        A csodálatos Arany!

     No, ebben nincs közöttünk vita. Szegény volt, zseni volt, méltó társa, barátja Petőfinek.

     És műveinek ismerete nélkül nem érezhető a magyar nyelv csodája. Toldi, a balladák, Buda halála, mind egy-egy kikezdhetetlen remekmű, és egyúttal nyelvünk utólérhetetlen, felülmúlhatatlan és más nyelvekre lefordíthatatlan kincse.

                                                                                       

                                                                          +

 

              Amerikában elviselhetetlenül embertelen marad az élet mindaddig, amíg valamilyen nagy megrázkódtatás kigyógyítja az amerikai embert abból a rögeszméből, hogy a Pénz: értékmérő. Tehát nemcsak fizetési eszköz, hanem az „Abszolút Mérték”, amelynek birtoklása és mennyisége eldönti, ki mennyit ér, függetlenül személyes képességeitől.  Egy társadalom, ahol nincs születési, sem szellemi hierarchia, a Pénzt még ma is föltétlen értékmérőnek tekintik. Ezért örömtelen itt az élet – azok számára is, akiknek pénzük van, mert reszketnek, hogy lehet valaki, akinek még több van. Ezért a gyávaság mindenben: ahogy ember nem mer emberhez közeledni, mert félnek, hogy ez pénzükbe kerülhet. Hihetetlen, hogy ez a nagy ország és nagy nép milyen gyáva, amikor a Pénz traumáját kerülgeti.

              Ami a pénzüket illeti, törje ki őket a nyavaja! Nagy ország, azt elismerem, de hatvan millió indián legyilkolásával szerezték, akik legalább ennyire szerették ezt a földet, mint a most uralkodó randa fehérek.

              A „nagy nép” jelzős szerkezet már ingerel. Mert mitől lesz egy nép nagy? Sok a pénze? Sok a kiművelt emberfő? Sok a tevékeny elme? Vagy attól, hogy a sok pénz odavonzza a földön élő összes szemetet? A sziciliai maffiát. És több a gyilkos és betörő, mint a világ bármelyik országában? Nem szólva a minősíthetetlen világuralmi törekvéseiről, amelyekbe bele fog rokkanni.

              A kulturális teljesítményben messze lemarad jónéhány ország mögött. Gershwin, Hemingway, Poe, Mark Twain, Wittmann, és hol a többi. Talán Steinbeck, aki helyeselte mind az indiánok, mind a vietnámiak válogatott módszerekkel való kiirtását? Nagy nép? Nagyok a kosárlabdás négereik! De azokat is Afrikából rabolták. Ezektől a fekete bőrűektől nagyon, de nagyon féljenek! Egyébként már félnek is.

                                                                                         

             

                                                                       1970

 

              Itt érdemes megjegyezni: Európa története 1900 – 1973

              Martin Roberts: Az új barbárság kora?

              

 

 

              Végilapozva ezt a tanulmányt, csupa ezerszer tanult és tanított történelmi eseményről tájékoztatott. Az az érdekes, mai hiányzik belőle, a közép és kelet- európai kis népek történelme. Magyarként mindenekelőtt két dolgot kifogásolok: nincs szó Trianonról és az 1956-os forradalomról. Pedig a barbárság korának két súlyos tényéről van szó. A nyilvesszőtől ordító oroszlán bőréből akadtak, akik kihúzták az afrikai barbárság vesszejét, de a magyarság sokkal nagyobb tragédiájáról, amely valóban az egész emberiség történelmének egyik legnagyobb és elhallgatott aljassága volt – egyetlen szó sem esett. Hasonló a helyzet az 1956-os eseményekkel kapcsolatban. A prágai bevonulást, a „tavaszuk” elhervasztását emlegetik, de ez vajon komolyabb esemény volt-e, mint a mi sok áldozatot követelő bátor felkelésünk? / Erről később maga Gorbacsov mondta, hogy ez volt a szovjet birodalom összeomlásának kezdete. / Miért hallgat a tudós Roberts erről a világot megrengető tényről?

              A könyv szerzője eljutott az EU megalakításáig, de bölcsen hallgat arról, hogy vajon milyen jövőt szánnak a kelet - és közép-európai népeknek. Marad minden a vasfüggöny mögött, a kettéosztott világ végleges – soha véget nem érő kimúlásáig?

               És ha reméli, hogy azok is társulhatnak, vajon kaphatnak-e Marschall-segélyt, mint a „szerencsétlen”, szánni való nyugat – európaiak? Akiknek az emberveszteségei jóval kisebbek, mint a világháború más országaiban.

              A többiben legalább százmillió embert pusztított el egy valóban barbár ideológia. Elsősorban Ázsiában és Kelet- Európában. Erről sincsenek megbízható adatok.

               Tehát könyvben megemlített és és illusztrált tények általában igazak, de még azok is mélyen hallgatnak a Németországot leromboló barbárságról és a Japánra ledobott két pusztító,

és embertelen szenvedéseket okozó atombombáról. Ezekkel kiegészítve már nem kérdés a könyv címe, hanem szomorú és visszavonhatalan ténymegállapítás.

              Középiskolás tankönyvnek sok, egyeteminek igen kevés. Főleg a forrásnyag hiányában.

                                                                          +

 

              Száz évvel ezelőtt Nitzsche meghirdette az Emberfeletti Ember követelését. Ha ma élne, reménytelenül és rikácsolva hirdetné az Emberszabású Ember követelését.

 

                                                                          +

 

              Exit Bertrand Russel. Az utolsó romantikus forradalmárok egyike volt. A tömegtermelés és a tömegfogyasztás világában itt maradt, mint egy madárijesztő, magányosan, csontvázsoványan, eszelős - merev nézéssel. Már nem tudta, milyen valóságban az a világ, amely ellen tiltakozott, csak tiltakozott mániákusan.

 

                                                                          +

 

              Politika. Az ember színészi képességeinek legfelső lehetősége. A televízió a prágai repülőteret mutatja, ahol Svoboda cseh államelnök csókkal üdvözli Brezsnyevet, Koszogint. Tehát a szovjet szakembereket, akik két évvel korábban, az ugyancsak csókolózó és ölelkező pozsonyi békülési és megegyezési komédia után – útnak indították a tankokat, hogy lemészárolják az emberarcú, humanizált kommunizmus kísérletét.

 

                                                                          +

 

              Az angliai Isle Of Wight szigetet néhány napra százötvenezer hippi. Sátorlakók, szabadon főznek, alszanak, ölelkeznek. Marihuánát szívnak, eszelősen táncolnak és énekelnek. És irdatlanul szomorúak. Egy nemzedék, amely menekül mindenütt a világon, mert a társadalmi rendszer, amelyet örökölt, csömörre készteti.

              Ennek sokkal cifrább változata következik be harnincöt év múlva, amikor Norvégiában egy ilyen világtól elvonult, öntörvényű gyereksereg, sok a bevándorolt közöttük, áldozatául esik egy eszement, fajgyűlölő gyilkosnak, aki nem is bánta meg százakat lemészárló bűnét és dühét.

 

                                                                          +

 

              Exit de Gaulle. Tehetségesen halt meg, kispolgári nyugalomban. Tudott várni. Tudott cinikusan, arrogánsan, könyörtelenül inhuman lenni. Parvenü volt: meghirdette a grandeurt, és a franciák nem tudtak ellenállni a csábítónak, de közben gyanakodva nézték, mert feltételezték, hogy nem is olyan nagy, mint amilyen hosszú. A Notre Dame-ból temették, jelképesen, nyolcvan államfő és kormányelnök jelenlétében.

             

                                                                          +

 

             ! Ugyanitt esik meg a franciákon az a szégyen, hogy egy magányos és idős férfi negyven év múlva főbe lövi magát, mert a francia képviselőház elfogadja az egyneműek házasságát legalizáló törvényt.

 

 

                                                                        1971

 

 

              A fogadóban, ahol megszálltunk, litván apácák szolgálják ki a vendégeket: néhány pap lakik itt, aztán német és amerikai turisták. Reggeli közben egy litván püspökkel beszélgetek. Azt mondja, hogy hárommillió litván él a világon, és „az ő a nyelvük a legrégibb, a kelta mellett, amely eleven maradt”. Túl akarják élni az orosz megszállást, a bolsevizmust. Tüntető politikai magatartás nélkül, hangtalanul, de túlélni.

 

                                                                          +

 

              Kár a Vallásért: magas hőfokú erő lüktetett benne. Kár a Művészetért: vígasztalt és hevített. Kár a Szerelemért: volt tisztító pátosz benne. Mint öreg varjú a tar faágon, úgy károgom: kár, kár.

 

                                                                          +

 

              Stendhal távirati stílusban írja le, amint három hajóval elindul Elba szigetéről, hogy visszafoglalja a birodalmát. Vállat vonva veti oda:” Napóleon, amikor a Hatalom csúcsára jutott, fölcserélte a Tehetségét a Makacssággal.” Mint századunkban de Gaulle.

 

                                                                          +

 

              Thomas Mannt hetvenéves korában megoperálták egy chicagói korházban, mert tüdőrák-gyanús volt. Amikor mélynarkózis után fölébredt, ezt mondta a feleségének: „ A katolikus egyháznak igaza van, amikor tiltja a halottégetést, mert az, borzalmas lehet.” Talán azt akarta mondani, hogy a tudat a mélynarkózisban is végigcsinálja mindazt, ami műtét közben a testtel történik. És Babits Mihály a Balázsolás végén:” Talán nem is olyan nagy dolog a halál.”

 

                                                                          +

 

              Könyv Rettegett Ivánról. Vallaton írta: IV. Iván úgy gyilkolt, kínzott, mint ma is a Rettegettek. De volt perverz bátorsága, hogy jelen legyen, amikor áldozatait sütik, főzik, nyúzzák. Ma ez másképp van. A himmlerek, beriják, pétergáborok diszkréten ülnek párnázott karosszékben, amíg a pincében a hóhérlegények végrehajtják parancsaikat. A vérengző, szadista cár idején Oroszország birtokába jutott Kazány, Asztrahány és Szibéria. / 1533-84 /

 

                                                                          +

 

              Nixon Pekingbe készül. Az amerikai szenátus egyik bizottsága közzétett egy jelentést, amely szerint - a sinológusok többéves kutatómunkájának segítségével – sikerült megállapítania, hogy 1927 óta, amikor Csang-Kai-sek nacionalista hadserege harcot kezdett Mao és a kommunista gerillák ellen, Kínában Mao és fegyvertársai 34 300 000 embert gyilkoltak le.

             ! Potomság! Ez volt, állítólag, Petőfi utolsó szava is, amikor látta a feléje özönlő kozák lovasok százait.

 

                                                                          +

 

              A zsidó-arab háborút kis időre abbahagyták, és rögtön az indiai-pakisztáni háborút. Nincs szünet. Egy esztendővel ezelőtt Biafra volt a műsorszám, két évvel ezelőtt… A rádió recsegő bemondója olyan gépies unalommal darálja a háborús híreket, mint a vasárnapi futballmérkőzések eredményeit.

 

                                                                          

                                                                      1972

 

               A szenilitás, ami számomra is időszerű. A fiziológusok szerint, tögtön a születést követően kezdődik el, mert a „nerocell”-ek, az agy - és idegsejtek mennyiségi állaga az életprocesszus során soha nem lesz több, hanem állandóan csökken. Ez a zsugorodás 60-70 között megfelel az agy-és idegsejtek 20-30 százalékos csökkenésének. Kóros esetekben ezt követi az aggkori szenilitás. Organikus védekezés nincs, de lehet lassítani a folyamatot. Ha az agysejtek friss oxigént kapnak. / séta a szabadban, esetleg kerékpározás /

 

                                                                          +

 

              Kínából visszatért ameriaki újságírók fejbólogató elismeréssel jelentik, hogy ott most jobban élnek az emberek. – 750 millió vagy még több ember -, mint a kommunista hatalomátvétel előtt. Rend van, mindenki dolgozik, az emberek nem éheznek, és már vannak, akik kerékpárt és táskarádiót vásárolnak. Gondolatszabadság, irodalom, művészet nincs. De lehet, a Vörös Kína szomszédságában, Japánban, százmillió ember lakta, túlzsfolt területen – ahol majnem minden nyersanyag hiányzik – az emberek túltápláltak és autót vásárolnak. Mert a szabad gazdálkodás rendszere plusz indusztralizmus – kommunizmus nélkül – az egyéni, közösségi jólét Ázsiában eddig nem ismert színvonalát valósította meg. És a start Japánban is az agrárfeudalizmus volt, mint Kínában.

            !  Mennyit változott a világ egy nemzedéknyi idő alatt! Ma Kína, úgy vélem, a világ legrősebb gazdasági hatalma, és most készül hazánkba települni a Bank of China, amely az európai gazdasági forgalom központja lesz. Közben készülnek a Belgrád-Budapest vasútvonalának újjáépítésére. Ha már van görög kikötőjük, legyen hozzákapcsolódó vasúti kétnyomtávú vasúti szállítás, amely része lesz az európai hálózatnak. A jüan rövidesen felválthatja a dollárt.

 

                                                                          +

 

              Ki ez a Tizenharmadik Cézár? Nincs neve, sem arca. Láthatatlan, mint mindig a maffiafőnök. Légiói, melyek végrehajtják parancsait, nem viselnek pártjelvényt. Olykor „haladó értelmiségiek”, néha „liberális progresszívek” – de ez csak névjegy. Biztos csak az,  hogy pontosan dolgoznak. Elsötétítenek mindent, ahol dereng a jele, hogy élnek emberek, akik megkísérlik kimondani az igazat. Paraszt, munkás nincs közöttük. A légiókat a vasfegyelem tartja rendben. Degradál mindent, ami karakter, megrágalmaz mindent, ami tehetség, belefojtja a szót mindenkibe, aki bírálja a tolakodó silányságot, az erkölcsi és szellemi selejtet. Megszállja a szellemi kulcspozíciókat, tehát a sajtót, a rádiót, a televíziót, a könyvkiadást, a mozit és az iskolát.

              Maffiózus módszerekkel becsempészi embereit a szakszervezetekbe, és búvóhelyről

  lövöldöz mindenkire, akiről feltehető, hogy védekezni akar a politikai hatalomra törő terrorcsapat merényletei ellen. Láthatatlanul csíp és fertőz, mint tetű a var alatt. Rendkívül nehéz, majdnem lehetetlen védekezni ellenük: De ők ismerik egymást, a törzsi szagról.

               Veszedelmesebbek, mint a zsarnokok. Hiszen már Voltaire megmondotta, ha félni kell valakitől, jobb félni egy oroszlántól, mint kétszáz patkánytól. Legtöbbször nem „kommunisták”. A kommunizmust eszköznek tekintik, melynek segítségével politikai hatalomhoz jutnak. Időnként megkéselik egymást, mert a bandaharcok során ütköznek érdekeik. De végül engedelmeskednek a láthatatlan, mindenkinél könyörtelenebb Cézár parancsának, és sebeiket nyalogatva, morogva és szitkozódva, teljesítik a parancsokat.

 

                                                                          +

 

              Tóth Árpád versei: amit mondott, nyönyörűen mondta, de nem volt semmi mondanivalója.

               ! Politikai is volt, de téves, annál inkább értett a lélekábrázoláshoz.

 

                                                                       1973

 

               A terror most már világjelenség. Egyének, csoportok, népek megkapják. A nivellált jövedelem világában, amikor elhalványodik az életmódkülönbség gazdagok és szegények között. – ahogy ez Amerikában és még néhány nyugat-európai országban, - az elégedetlenség nem szűnik, mert a mechanikus munka nem elégíti ki az embereket, akik nihilisztikus terrorcselekményekben keresnek kielégülést.

               !  Napjainkra / 2014. október 27.  / ez egészen brutális módon nyilatkozik meg. Bizonyos államok a világ minden tájáról toborozzák az Iszlám Állam nevű kalandorcsoport katonáit, és azzal a céllal, hogy az iszlámot – mint vallást és erkölcsöt – lejárassák. Iszlám Államnak kiáltják ki magukat, és elsőrendű fegyverekkel rendelkeznek. Hosszú ideig tartó háború várható. Főleg Irak és Szíria területén.

 

                                                                          +

 

              Félix Austria óvatos-okosan helyezkedik a két világ között, a kommunista és a nem kommunista világ között. És nem szabad elfelejteni az őszinte kiállást, ahogy ’56-ban kaput nyitott a magyar menekülteknek. Később, 68-ban, a cseh meneköülteket udvarias kényszerűséggel fogadták; Bécsben kritikusak a csehekkel, a magyarokkal sorsközösséget éreznek.

 

                                                                          +

 

              A magyar határ egy kőhajításnyira van, és a magyar emigránsok, akik régen látták az országot, de nem hajlandók visszamenni Budapestre, ide rendszeres buszjárattal jönnek nosztalgiázni. Mert – helyesen - úgy vélekednek, hogy minden dollárral, márkával, amit a kommunisták zsebébe csúsztatnak, erősítik ezt a rendszert. Melodramatikus kirándulásokon, társas kocsiban gurulnak Bécsből a határszélre, ahol meghatottan szemlélődnek, mert itt látni lehet valamit Magyarországból. ! Szomorú kis kirándulás az ilyen.

 

                                                                          +

 

              A Time című amerikai újság jelenti, hogy a vietnami hősi halottak tetemébe a csempészek heroinkészleteket varrtak be, így szállították a kábítószereket Vietnamból az Egyesült Államokba. Díszkoporsóban, csillagos lobogóval letakart, díszőrséges katafalkokban. ! Kinek juthat egy ilyen morbid ötlet az eszébe? Hiába: money, money, money…

 

                                                                          +

 

              Exit Picasso. Picasso valóban tehetséges festő volt. A század elején, Toulouse - Lautrec hatása alatt, jó képeket festett. Aztán hosszú életének derekán, 45 körül átváltott a kubizmusra. És el lehet hinni, hogy ez a szemléletváltás jóhiszemű volt. De mindig gyanús, ha egy művész mindig változtatja a stílusát. A „kék” és „rózsaszín” periódusokban még akadnak elfogadható alkotások. Amit az élete utolsó huszonöt évében festett, nem hat jóhiszeműen. Kommunizmus, a békegalamb-propaganda, amihez odaadta a nevét, kevéssé meggyőző. Picasso Guernicájáról olyan emlékem maradt, mintha karikatúrát láttam volna, a háború szörnypofáinak torzrajzát, kínos vigyorgó fintort. „Én sok hamis Picassot festettem” – szólta el magát egyszer, sokat mondóan a Mester.

 

                                                                          +

 

              Előkerült Orwell egyik poszthumusz, gépírásos kézirata, amelyet az író Az állatfarm előszavának szánt, de aztán meggondolta magát, és a kézirat mindmáig fiókban kallódott. Az előszóban azt írta:

              ”Az angol értelmiség gyáva, ortodox meghunyászkodása az orosz kommunisták előtt most már minden szellemi munkaterületet behálózott, és a Trafalgár tér hím prostituáltjai és az angol értelmiség prostituáltjai között nincsen morális különbség.”

                                                                          

                                                      

                                                                       1974

 

 

              A baloldali lapok sajnálkozva jelentik, hogy Mexikóban 77 éves korában meghalt „a legnagyobb mexikói festő”, Diego Riverának, egy szocialista érzelmű festőnek a tanítványa volt, valószínűleg Quasimodoról van szó, akinek a nevét gyerekkoromban az élenjáró nyugati művészek között ünnepelték szerte a kommunista világban. Most megtudom, hogy házfalakra mázolt ábrákat, ecset nélkül, fénymázat permetező szerszám segítségével, amilyennel az autókat lakkozzák. Idézik egyik vallomást, amely szerint „életének legnagyobb bánata az volt, hogy nem ölhette meg személyesen Trockijt, mert akkor éppen börtönben ült.”

             ! Hát igen, a mi fürge Gerőnk, és az általa beszervezett ember meg a jégcsákány gyorsabban intézkedett ebben az ügyben. Peches ember volt ez a mexikói festő!

 

                                                                          +

 

              „Détente”. Az ellenséggel lehet tárgyalni – a tűzszünetről, az arcvonal kiigazításáról, fogolycseréről, miért ne? De más a tárgyalás és a barátkozás, az ellenség soha nem lehet más csak ellenség – még tárgyalás közben sem. Az arab szólás:

              Ellenségem az, aki segít az ellenségemnek – pontosan fogalmaz. Aki barátkozik az ellenséggel, az gyáva és képmutató.  Vannak kényszerhelyzetek, amikor tárgyalni kell. Mindig voltak bátrak és gyávák. Emberek valánk, miért szégyellnénk azt? - mondotta Kölcsey bocsánatkérően az általa megbántott Berzsenyi ravatalánál.

               Mindig voltak – vannak és vagyunk -, akik megvalljuk, hogy többet voltunk gyávák, mint bátrak. De a kétfelé bratyizó hídépítő, a bratyizó, nyájaskodó, alamuszi dialógus - vezető  rosszabb, mint a gyáva kortárs, akik voltunk, akik vagyunk. És lehet, hogy abban a bűzös-sáros gödörben, ahová mindent, ami emberi tartás, dignitás, / méltóság / belapátolták a hídépítők, már ez sem számít.

 

                                                                          +

 

              Megfigyelők szerint az olaszok vitáikban már annyira kifáradtak, hogy a velük szemben álló politika ellenfeleikre ráaggatják a „fasiszta” jelzőt, és ezzel a vitát mindig lezártnak tekintik. Akadnak haladó szellemű szellemű közírók, akik lincselő hangnemben fasiszta szemlélettel vádolják, akik nem hajlandók védelmükbe venni pl. az emberrablókat, vagy elítélik azokat, akik köpőcsészének tekintik és az iskola falát papír helyett használják.

              Szerintük fasiszta az is, aki jobban kedveli nőnemű élettársát, mint a női ruhába öltöztetett futballcsatárt. És fasiszta az is, aki az ilyen tüneteket helyteleníti.

 

                                                                          +

 

              Fenyő Miksa volt a repkény a magyar kapitalizmus romjain. A magyar gyárosok egykori szövetségének volt titkára patronizáltan / támogatta, védnöksége alá vette / a Nyugat folyóiratot. 48-ban emigrációba ment, de két évtizeddel később hazalátogatott Magyarországra. Elmúlt 90 éves, amikor meghalt – és a hír juttatta eszembe az ismertetést, amit egy külországban kiadott naplókötetemről írt:

              Ignotus vezette be írásaimat a laphoz, amelynek egyik megbecsült munkatársa voltam.  És mindig örült, hogy találkozhatott velem a Nyugat munkatársainak körében, a Bristol szállodában.” A 90. évét meghaladó Fenyőt megcsalta az emlékezete, amikor ezt írta, mert az igazság, hogy soha, egyetlen alkalommal sem írtam a Nyugat című folyóiratba. És soha egyetlen alkalommal sem voltam a Bristol szállodában, sem máshol, amikor a Nyugat munkatársai találkoztak. Becsültem Osvátot, a magyar irodalomnak ezt a mezítlábas apostolát, aki írni nem tudott, és olyan volt, mint egy süket karmester, aki látja, de nem hallja a kottajeleket – de élt-halt a magyar irodalomért. Tiszteltem a Nyugat néhány költőjét és íróját: Babitsot, Kosztolányit, Móricz Zsigmondot stb. De Osvát és aztán később mások szerkesztési szempontjai, túlságosan ezoterikusok és eklektikusok / rejtettek és elméletileg zavarosak / voltak. Ezért - noha nem volt hiány megtisztelő felhívásokban – soha nem írtam a Nyugatba.

               Fenyő Miksával két évtizedes budapesti tartózkodásom alatt egyetlenegyszer találkoztam - nem a Bristolban, hanem a Lukács-fürdő uszodájában, az ostrom után. Akkor ismerkedtünk meg, előtte sohasem láttam. Úszónadrágosan, nyájasan beszélgettünk, kissé úgy, mint aki a Conciergerie pincéjében várja a mindennapos névsorolvasást.

               Fenyő Miksa minderről megfeledkezett – valószínűleg úgy hitte, a GYOSZ patronálása nélkül senki sem lehetett író Magyarországon, de a magyar irodalom sokágú síp volt. A Nyugat egyik legszebben szóló hangja volt ennek a sípnak, de nem az egyetlen.

 

                                                                          +

 

              A televízió drámai tömegjeleneteket mutat: San Franciscoban a néger mob / akadnak a tömegben szépszámmal fehérek is / megostromolja a teherautókat, amelyekről önkéntesek dobálják le az állítólag elrabolt Hearst-lány, Patricia váltságdíja fejében osztogatott, kétmillió dollár értékű, élelmiszercsomagokat. A jelenet 1974-ben minden vallásos, nevelő kísérlet teljes morális csődjét mutatja.

 

                                                                          +

 

              Egy levél: A vasfüggöny mögül érkezett, vargabetűvel. Írója öregember: a levélíró is, a címzett is közel a sírhoz. Ezt írja: A haza nemcsak a föld, de a múltról való felfogás, a jövő alakulásának közös reménye és a jelen megítélése is, és ez már nincs meg. A nemzet a biológiai öngyilkosság útján van, az értelmiség gyenge és jellemtelen, az írókat, költőket is beleértve. Nem lehet valaki egyben próféta és talpnyaló. Az út egyszerű: beletörődés, közömbösség, elaljasodás, cselédsors kellő bérrel, árulás.

              Végül: „Nem hiszem, hogy az orosz imperializmus sokkal túléli a 2000. évet. A szovjet birodalom nem szláv népei nem fogják örökké eltűrni az idegen uralmat, a „szűzföld-akció” címén a szláv kolonizálást.”

 

                                                                          +

 

              Éjjel Babits. Ebben a században talán ő volt a magyar líra legtisztább jelensége. Csak Mallarméhoz lehet hasonlítani: lírájának belső fénye, nyelvének izgalmas egyszerűsége, ez mind egyedül való. És Radnóti, a következő nemzedék legkülönbje. Bizonyos ez?

               József Attila, ha tragikus sorsa nem sújtja le, Hölderlin féle ígéret volt, egyszerre őrült és angyal. A semmi ágán ül szívem, kis teste hangtalan vacog, köréje gyűlnek szelíden s nézik, nézik a csillagok. Abszolút költő!

 

                                                                          +

               

              A keleti ember másképpen is kezd profilt kapni a világ tudatában. Andrej Amalrik, szovjet-orosz író pamfletje: Megéri-e a szovjet renszer 1984—et? – arra a következtetésre jut, hogy a szovjetrendszer, ha fenn akar maradni, kénytelen lesz megváltozni. De ahhoz, hogy az elit megtarthassa privilegizált pozícióit, mindennek változatlannak kellene maradnia.

               ! Marad megoldásként, a nálunk is megtapasztalt: átmentés. Egyik napról a másikra a kommunista párttitkárból, a szétosztott közösségi javak jussán virtigli tőkés lesz, aki kizsákmányolja a munkásait.

               A diagnózis: mindenütt, ahol kommunizmus van, az a bizonyos 100 ezer ember védi a kommunizmus ürügyén az előjogait. Ezek megsemmisülnek, ha a rendszer megváltozik. A keleti ember számára egy szociális helyzet, amely a nyugati ember számára elviselhetetlen: majdnem normális. De a kínaiak okozhatnak meglepetéseket: a mosolygós, sárga közönyből néha szikrák lobbannak fel; mint a boxerlázadás idején vagy a közelmúlt Kulturális Forradalmában.

             ! A mostanában bekövetkezett változások azt jelzik, hogy a hatalmas Kína valóban fölébredt, és erőskezű pártirányítással, de kapitalizmust építő vállalkozásban, rövidesen az élen jár. De lehet, hogy már napjainkban is.

 

                                                                          +

 

              A tarisznyában, amit most Szozsenyicin, amikor a kommunisták kizsuppolták Nyugatra, van egy könyv, amit a számkivetett író még nem írt meg. De ha megírja, nagy szolgálatot tehet az emberiségnek. / Ez lett a Gulag-szigetcsoport, amelynek anyagát Nyugatra csempészte abban a bizonyos tarisznyában. /

             ! Ez, ma már a leghitelesebb dokumentum a kommunizmus igazi arcáról, hiszen minden részlete az igazságból, dokumentumokból építkezik, ezért hiteles, és egyúttal hátborzongató. Nem véletlen, hogy a nyugati kollaboráns értelmiség nagy többségének nem nagyon tetszik. De ez lényegtelen. Maga a szerző is ott hagyta menedékhelyét, azt a bizonyos Nyugatot, mert nemigen tartotta az ember számára ideális paradicsomnak, és visszatért a megváltozott, új hazájába.                                                                           

       

 

                                                                        1975

 

 

              Amerikában az ötvenes-hatvanas évek gőgös optimizmusának nincs nyoma többé. Volt két évtized – átéltem ezt az időt, amikor az Egyesült Államok hatalma a világban feltétlen volt. Az amerikai dollár, az amerikai zászló előtt mindenki meghajolt. Ennek vége. Vietnam, Watergate, az energiakrízis, a dollár felhigulása, a külső piacok ritkulása, a szovjet alattomos világhódító taktikája, mindez elsorvasztotta az optimizmust. Már nem hisznek az intézményeikben, lenézéssel beszélnek politikusaikról. Szorongás, feszültség érződik Amerikában. A Korlátlan Termelés, a Korlátlan Fogyasztás, a Korlátlan Profit nem hittétel többé.

 

                                                                          +

 

              Egy látogató, aki Eisenhower elnöksége idején ismerős volt a Fehér Házban, azt mondja, hogy az Egyesült Államok óvakodjon attól, hogy gyalogságot küldjön az ázsiai térségbe. Haditengerészet, légierő eredményesen, cselekvőképesen léphet fel ott, de a nyugati gyalogság az ázsiai térségben tájékozatlan marad. Napóleon, Hitler megtapasztalták ezt. Kennedy, Johnson nem fogadták meg a tanácsot, de a tér és az idő ott is megsemmisítette a gyalogságot. Az utódaik Afganisztánban és Irakban.

 

                                                                          +

 

              Kétszáz évig hittek abban, hogy a demokrácia és az amerikai civilizáció megbirkózik minden akadállyal, legyőz minden nehézséget. Most, amikor készülnek meggyújtani a születésnapi tortán a gyertyalángot, mintha bizonytalan lenne a kezük. Megértették, hogy elkövetkezett az idő, amikor Amerika hatalma nem bír a két globális veszedelemmel: az eltömegesedés és a nukleáris energia proliferációjának / szaporodás, növekedés, sarjadás / veszélyeivel.

 

                                                                          +

 

              A televízió, ez az időszerű járvány, berágta magát életükbe, mint a mákony. Már nem tudnak létezni nélküle, emelik az adagokat. Huszonöt éve, amikor Amerikába érkeztünk, mindössze négymillió ernyős tükör működött a Birodalomban. Ma 65 millió készülék zörög az amerikai háztartásokban. Az adóállomások a hülyítés adagjait minden évadban emelik. A műsorok többsége nem más, mint erőszak, gyilkosság agresszió, ütés-szúrás, robbantás. Közben gyerekes pojácaság a zenés műsorokban. A hirdetéseket már nem is jelentik be, a cselekmény nem szakad félbe. A hős és a hősnő átölelik egymást, hosszú csókba kezdenek és – minden átmenet nélkül – megszólal a bemondó, hogy csókolózás közben használjon  szájbűz ellen „Gyöngyvirág” fogpasztát.

 

                                                                          +

 

              A hóesés elállott, a látogatók búcsúznak. Az egyik fiatalember három évet szolgált Vietnámban. Nemrég szerelték le a hadseregtől, kitűntetést kapott – a búcsúzáskor váratlanul megszólalt: - A háborút a katonák megnyerték Vietnámban – mondja, és a televízió készülékre mutatott: - És itt vesztettük el. A campusokon / campus: az egyetem területe / és az újságokban. –

              Mindenki hallgat a családban. Vannak témák, amikről nem illik beszélni.

 

                                                                          +

 

              Miami Beach South zsidó település, gettószerű. Mindenütt héber felírások, kóser étkezők, rituális élelmiszerüzletek. Jewis Vaudeville – hirdeti egy fényreklám A vendégek legtöbbje New Yorkból jön ide télire. Majd mindegyik öreg. Miami Beach North másféle: nagyvilági „ezerszobás”, minden elképzelhető luxussal megtömött palotákkal. Itt telel Amerika pénzes népe. Napi százdolláros szobaárak, jachtok, privát repülőgépek, a jet set-nek nevezett lebzselő népség kirakata. Ez a mutogatós sznobizmus barbár, brutális. És az istenadta nép elvárj tőle, hogy szórja a pénzt. A vendég itt kidüllesztett mellel pazarol, mint aki bizonyítani tudja, hogy a közteherviselésből kivette részét; az adót így vagy úgy, de a végén megfizette.

              Most övé a világ. Fitogtat, rikítóan riszálja magát. Aggastyán csoroszlyák bikiniben sétálnak. Kopasz, vén mozisztárok vörös selyem zubbonyt, kanárisárga nadrágot, fekete ujjast viselnek. A New York-i luxuscégek, ékszerészek, divatkereskedők a téli hónapokra idetelepítik fiókjaikat. Mindenből a legjobbat kínálják. Ez a proccos gazdagság nem süti le a szemét, nem selypeg szemérmesen.

              A kis palotákban elektromos jelzőszerkezetek óvják őket a váratlan látogatóktól. Éjjel és nappal testőrök, az úgynevezett gorillák cserkésznek a cserjék között, farkaskutyákkal. A tulajdonosok lehetőleg éjjel érkeznek, privát repülőgépen. Golyóbiztos autón hajtanak a repülőtérről a palotába. New Yorkból és Los Angelesből Floridába - egyszerű, kopott, kétéves Mercédes-szel furikáznak, kerülik a feltűnést, a sofőr is válogatott mesterlövő. Egy-egy jól képezett gorilla ritkaság, mert a gazdagok egymástól csalják el az ilyen szakembereket, mint régebben a sznobok a francia szakácsot.

 

                                                                          +

 

               Útközben Szolzsenyicin Gulágját olvasom. A könyv néha többet mond, mint amennyi szükséges, hogy meggyőző legyen – az író számokkal, általános, milliós adatokkal dolgozik. De a Gulag hasznos könyv, mert amit mond, feltárja a Szovjetunió belső, félelmetes titkait. Ahogy embermilliók félállati sorban élnek, ahogy a sintértelepeken az őrök és a közönséges bűnözők cinkos közösségben rabolják ki a politikai foglyokat, és ahogy az emberek már félnek a szabadulástól, ami a drótsövényen túl várja őket, mert a reménytelenség, az emberi együttélés normáinak eltorzulása néha rosszabb, mint maga a láger.

               A jumbo amerikai városok felett repül, ahol emberek élnek, akiknek nagy többsége nem akar tudni erről a másik világról, a Gulágról. Ha egy könyv a kommunista rendszer principiumairól / alapelv / és gyakorlatáról fellobbant néhány embet tudatában egy szikrát, megjelennek az intellektuális tűzoltók, és sajtóban, könyvekben, televízióban sietnek eloltani a préritüzet. Elbagatellizálják a tényeket, kezdeti, „átmeneti tüneteknek” minősítik a förtelmességet. „Nálunk másképp lesz” – suttogják az önkéntes tűzoltók.

 

                                                                          +

 

              A 42-es utca, az Ötödik és a Hatodik sugárút között. A Times Square tornya, ahol a villanybetűs hírszolgálat éjjel-nappal körbefuttatja a történelem rémhíreit. A pillanat, amikor

  - itt, ezen a sarkon – a villanyszöveg hírül adta, hogy a magyar forradalmat cserbenhagyta a Nyugat. Az orosz tankok lövik Budapest utcáit. Az utcasarok, ahol megértettem, hogy minden hiába volt. Minden: a Nyugat fogadkozása, a rádiók ígérete, minden hiába.  Sokan azt hittük, hogy eljön a pillanat, amikor – háború nélkül! – változtatni lehet egy helyzeten, melyet erőszakkal és csalással teremtettek meg a kommunisták, erőszakkal és csalással tartanak fenn. A pillanat eljött. És vele az orosz tankok. Ez volt a sarok, ez a torony. Itt fut a villanyszalag.

 

                                                                          +

 

              A Donnelben amerikai folyóiratok kiállítása. Legtöbbje Kasszandra hangján jósol kénkövet, pestist, sötétséget és sáskajárást. Amerika nagyhatalom – írják -, de önpusztító erők roncsolják: nem ellenségei bénítják meg erejét és akaratát, hanem a szellem, amely áthatja a sajtót, a televízió, amely mindennapos agymosást végez az amerikai tudatban. A „mindennapos népszavazás”, egy nagy nép tudatos és következetes állásfoglalása, a sorskérdések hazugságmentes megvitatása: mindez sorvad. A vörös és rózszín légiók, amelyek belülről rendítik meg Amerika biztonságát, már nemcsak a média segítségével harcolnak. Tüzet nyitottak a közélet más csataterein – újabban a törvényhozásban, ahol a vizsgálóbizottságok ország – világ előtt kiteregetik egy nagyhatalom bizalmas önvédelmi módszereit – mindezt az atomkorszakban, amikor minden pillanatban bekövetkezhet a globális katasztrófa. És ez mind a „szabadság” jelszavával történik, az „open society” / nyitott társadalom / ürügyén. Mao, kínaiul és finoman, megkérdezte egyik tengerentúli látogatóját: „Nem gondolják, hogy Amerikában már túlságos a „szabadság”?

 

                                                                      +

 

              Egy látogató, fiatal magyar, elmondja, hogy Amerikában egy éjjel négerekkel ment haza autón, és a feketék útközben habzó szájjal gyalázták a fehéreket; nem törődtek vele, hogy ő is ott ül a kocsiban. Amikor figyelmeztette őket erre a tapintatlanságra, az egyik néger odavetette: - Te nem vagy fehér. Te magyar vagy.

 

                                                                     1976

 

               Délolasz tradíció, hogy éjfélkor bombarobbanásra emlékeztető durrogást kezdenek az utcán: tüzes békák, robbanó lepények szikráznak az éjféli sötétben. Ez igy volt most éjjel is, de inkább úgy rémlett, mintha az év első pillanatában pirotechnikus szakemberek főpróbát rendeznének a most már köznapi bombavetések mutatványából. Az újévi hírekkel egyidőben mutatja a képernyő a New York-i repülőteret, ahol „ismeretlen tettesek” bombát dobtak az utasok tömegébe. Tizenegyen meghaltak, félszázan súlyosan megsebesültek. Véres-cafatos kezek és lábak lógnak a váróterem falán. Így kívánt boldog újévet az ismeretlen tettes, aki nem is olyan ismeretlen. Ő az Ember.

 

                                                                          +

 

              A moszkvai zsinati gyűlésen az olasz kommunista párt főtitkára meghirdette az eurokommunizmust. A moszkvaiak technikai okokból, egyideig eltűrik az ilyen eretnek igehirdetést – kísérleti stratégiából talán sugalmazzák is –, de később, mikor a tömegek szabadságot követelnek, megindulnak az orosz tankok. Dubcsek és mások tanúskodhatnak erről. A kommunista reformerek csak addig ígérhetnek szabadságot, amíg hatalomra kerülnek. Mihelyt be kell váltani az ígéretet, tehát el kell ismerni a magántulajdont, a szabad vállakozás jogát, a politikai, szellemi és társadalmi szabadságjogokat, nemcsak a kommunizmus jut válságba, hanem a kommunisták is. Erről nem is beszélnek a reformerek, amikor meghirdetik az eurokommunizmust.

 

                                                                          +

 

              A televízió éjjel a Battle of England című dokumentumfilmet közvetíti. Szórakozottan nézem, és közben fölrémlik: amióta emlékezni tudok, mindig ugyanezt a dokumentációt látom. Az emberek előmásznak a lövészárokból, vagy hajók fedélzetéről, repülőgépekről gyilkolják egymást. Városok égnek, hullák hevernek a földeken. Volt egy idő, amikor az „állandó állapot” a béke volt, melyet időnként megszakított a háború: Pelloponnészoszi, vagy a harmincéves, vagy a hétéves. Most „állandó állapot” a háború, amelyet rövid időre megszakít valami, amit békének neveznek.

              ! Túl sok a fegyvergyáros, és hihetetlenül nagy a profitéhségük. Nem ismeretlen kaszt ez, emberek!

 

                                                                          +

 

              Sír John Browning /1782 – 1872/ százötven évvel ezelőtt írta a magyar nyelvről: -Eredete a messzeségbe nyúlik vissza, rendkívül különös módon fejlődött, és struktúrája a mélymúltból származik, amikor a legtöbb európai nyelv még nem is létezett.

              Sir John több nyelven beszélt, és a magyar verseket fordított angolna. Bölcs lingvisztáink megállapították, hogy a magyar nyelv a finnugot nyelvcsalád ugor változatához tartozik, és ezt a nyelvet három néptörzs beszéli: a magyar, az osztyák és a vogul. Ízléstelen és otromba hetvenkedés lenne, ha valaki kétségbe vonná a vogul és az osztyák nyelv értékeit. Ha megvizsgáljuk a magyar és a nyelvi rokonok közötti az összekötő elemeket, mindig újra felrémlik, milyen titokzatos nyelv a magyar nyelv és az irodalom. Mert lehet, hogy van osztyák és vogul népköltészet, vannak epikus hagyományok, de bizonyos, hogy nincsen Jókaijuk és Arany Jánosuk, még Ady Endréjük sem.

              Én úgy vélem, hogy magának az Istennek a nyelve, aki már egyszer az életemben szóra méltatott. Játszi könnyedséggel tesszük magunkévá Verlaine-t, Goethét, Shakespeare – t, de nekik nem nem adatott meg az a képesség, hogy bánni tudjanak a magyar nyelvvel. A kiválasztott nép nyelvével.

 

                                                                          +

 

 

              Gambinó, a New York-i főgengszter pompázatos temetésén az egybegyült gengszterek egyházi énekkel búcsúztatták a Főnököt. „Tebenned bíztunk eleitől fogva.” Nem lehet tudni bizonyosan, hogy a főgengszterben vagy az Úristenben?

 

                                                                      

                                                                       1977

 

 

              Egy időszerű könyvben / William Davis:” Nem bűn a gazdagság” / a kapitalizmus és és a polgári társadalmi eszmények elemzése során a szerző a következőket idézi:

              A polgárság mutatta meg először, hogy mire képes az emberi tevékenység. Olyan csodákat alkotott, amelyek túlhaladják az egyiptomi piramisokat, a római vízvezetékeket és a gótikus katedrálisokat. A polgárság? Hatalmas termelőerőket mozgósított, mint valamennyi nemzedék együttesen. Az idézet szerzője: Marx Károly. Később revideálta nézeteit.

 

                                                                          +

 

              Paradicsom, XVII. ének:„A gonoszok és buták társasága” az a félelmes érdekszövetség és betéti társaság, amely minden korban elrondítja az életet. A fenyegetés: „Barom - voltukról bizonyságot adnak tetteik, és becsületedre válik, ha magad csinálsz pártot magadnak” Az egyszemélyes maszek párt ma is az utolsó lehetőség. De: „Majd megtudod, milyen, milyen sós kenyér a másé, s föl - s lemenni milyen kínos ösvény, keserves lépcső az idegen házé.” Sós és keserves, de az idegen magány még mindig jobb, mint az otthoni.

 

                                                                          +

 

              Marlowe a Jew of Malta-t fél századdal a forradalom, Cromwell előtt írta. A zsidó akkoriban olyan rémséges figura volt az angol irodalomban, mint ma a moziban Frankenstein vagy Drakula. A „zsidó” gyilkolja a keresztényeket, zsarolja a más vallásúakat, mindenféle aljasságra hajlamos. Marlowe Barrabása megmérgezi a kolostor apácáit, ahová elküldte lányát, hogy színlelt konvertálás ürügyén visszaszerezze apja aranyait. Aztán megmérgezi lányát, mert „hűtlenül más hitre tért” Frankenstein és Hitchcock árnyékai csak annak, ahogy Marlowe ábrázolta a zsidót. Shakespeare, ugyanebben a témakörben, irgalmasabb volt A velencei kalmárhoz, meghagyott Shyloknak emberi vonásokat is.

 

                                                                          +

 

              Arisztokrata mindig van: a demokráciában és a szocialista társadalmakban is, mert az arisztokrata nem születik, hanem lesz. De a lármás Barnum – vurstliban, tehát a konzumvilág tülekedésében, és a népi demokráciák státuséhségében nehéz felismerni azt, aki valóságosan arisztokrata, mert jellegzetessége, hogy nincs címe, sem rangja, láthatatlan, színtelen és szagtalan. A demokratikus és karrierburzsuj kénytelen parvenű lenni és reprezentálni. Sunyi, szerény mosollyal, „kisképűen”, mert máskülönben megsemmisül; kiderül, hogy önmagában senki és semmi. Az ARISZTOKRATA pascali értelemben – „úriember, mert csak olyasmire vállalkozik, amihez ért.”

 

                                                                          +

 

              Orwell negyvenhat évet élt, tuberkolózisban halt me. Most kiadták leveleit és bírálatait. A spanyol polgárháborúban a vörös fronton harcolt. Ebben az időben írt leveleiből

kiderül a megrendülése, amikor a vörös fronton megérti, hogy a kommunizmus lényegében „vörös fasizmus”; a kommunisták nem felszabadító emberi emberi forradalmat akarnak, hanem államkapitalizmust, amelynek birtokában erőszakkal elveszik az emberektől a magántulajdont és a szabadságjogokat, hogy aztán a kivételezettek busás jólétben uralkodjanak. Golyót kap a torkába. A spanyol frontról visszajut Angliába, megírja az Állatfarmot és az 1984 című regényt. Mindkét írás regényformában írt pamflet és krimi, mint a csalódott vörös szerelmesek írásainak legtöbbje. Néhány évvel a spanyol élmények után panaszkodik, hogy” a kapitalista szisztémában”az író, akinek nézetei nem szinkronizálnak a Szisztémával, csak agyafúrt mimikrivel juthat kiadáshoz. Feleszmélt, hogy mind Nyugaton, mind Keleten, az intellektuális selyemfiúk cinkossága fojtogatja az emberi szabadságot.

 

                                                                          +

 

              Solzsenyicin a Gulag népét úgy írja le, mint egy egzotikus törzset, amelynek nyelve, erkölcse, népszokásai mások, mint a környező népek életszokásai. Az olvasó a förtelmességek ismergetése közben reménytelenséget érez. A marxisták későn, vagy soha nem értik meg, hogy mielőtt az államot és a társadalmi berendezkedést megváltoztatják, az embert kellene megváltoztatni. De az ember akkor sem változik, ha megmásítják körülötte az intézményeket: az anyagi önzés, szexuális kapzsiság, szerepönzés megmarad. Amit a tolvajokról ír, akik privilegizáltak a lágerben, tanulságos. A láger becézettjei, akik lehetőleg mindent elrabolnak a politikai foglyoktól, mitikus lények. A láger ifjúsága olyan rajongással néz fel rájuk, mint régebben a lovagokra. Leírja a szabad szovjet emberek életének sivárságát és reménytelenségét, a korruptságot, az indolenciát, a farkaséhes irigységet és a gyávaságot. A rendszert, ami semmiben nem különbözik a náci rendszertől. A könyv vallomás a század nagy perében.

 

 

                                                                      1978

 

 

              Az ifjúság idejében az utazás izgalmas pillanata a megérkezés volt: közelebb jutni az ismeretlenhez, a meglepőhöz, a kalandhoz. Öregkorban az utazás élménye: csikorgó lendülettel kilépni az öregség rutinjából. A megérkezés közömbös, mert mindenütt ugyanaz várja: az öregember nem valami felé utazik, hanem állandóan eltávolodik valamitől. Például Rómából kilenc óra alatt New Yorba, ahol a repülőtér felett órák hosszat kering a gép, mert hóvihar dühöng, a futópályák lefagytak, a nagy madár nem kap leszállási engedélyt.

              Végül terra firma, át kell szállni egy vidékies, kisebb repülőgépre, amely éjszaka átrepüli a kontinenst, öt óra alatt átszállít bennünket az Atlanti - óceán partjáról a Csendes – óceán partjára. Mindez egyre inkább rutin, mint élmény.

              Már csak a beszállások izgalmasak, mert kitört a terror-frász a kontinensek repülőterein, minden utast átvilágítanak. Mindenki gyanús, hogy bombát rejteget: az anyóka, a bakfis, a pap, az esernyő. Az emberiség gyanús. A gyanú nem alaptalan.

 

                                                                          +

 

              A terrorcselekmények állandósult folyamatában megvádolják az irodalmat, hogy előkészítette a légkört, melyben a terror kitenyészik. Ez a sanda mészáros sújtás: a terrorista nem kér sugalmazást, sem gyakorlati oktatást az irodalomtól, önmagából termeli a terrort. Az igaz, hogy az irodalom előre érzi az embei természetben erjedő indulatokat és változásokat. De a barométert nem tehet a viharról, melyet órákkal előbb jelzett.

 

                                                                          +

 

 

              Mindenfelé feltűnő a mesterségesen felfokozott igények groteszk túlzása. Sehol a világon nem látni ilyen marhavagon méretű gépkocsikat, mint mostanában Kaliforniában. A földszintes, vakoskodó ablakokkal kuksoló családi házak előtt. A kis házakban meghökkentő kényelem: fürdőszobák, úszómedence, szőnyeg, bútor. Minthogy mindez majd mindig hitelbe megy, nem véletlen a gyomorfekély, az infarktus.

 

                                                                           

                                                                          +

 

              A környéken sok a japán. Még a Pearl Harbor után internálták őket. Most megint szabadok, de valahogyan mosolytalanok. A festett sárga mosoly mintha eltűnt volna a japán arcokról. Úgy járkálnak, mint aki megtudott valamit, és attól megkomolyodott.

 

                                                                          +

 

              A legtőbb „ideológia” elérkezik a demarkációs vonalhoz, amikor kénytelen a terrorhoz folyamodni, hogy azokat, akiknek nincs ideológiájuk, kényszerítse az együttműködésre. Az egyház az inkvizícióhoz, a nácik és a kommunisták Auschwitzhoz és a Gulághoz. A pokolkör fölött fénybetűkkel villog az ideológia cégtáblája: Hagyjatok fel minden kételkedéssel!

 

                                                                          +

 

              Egy kisebb olasz gyár munkásai, szám szerint ötvenen, a nyári szabadság múltával, üresen találták a gyárépületet: a munkások távollétében a tulajdonosok összecsomagolták a berendezést és továbbálltak, mert a túlzott bérkövetelések miatt nem volt módjuk folytatni az üzemet. A gyártulajdonos, aki menekül a munkások elől, moliere-i alak. Régebben a munkások viaskodtak a kiuzsorázó kapitalistákkal. Most megesik, hogy a kapitalisták menekülnek a kiuzsorázó munkások elől.

 

                                                                          +

 

              Fényképvelvételek, melyek bizonygatják, hogy a kommunisták a szovjetben és máshol táncos, énekes ünnepélyen népszerűsítik a rendszert.  Egy tanulmányban beszámoló arról, hogy a 17. században és később a rabszolgaszállító hajókon nemcsak ütlegelték, hanem táncoltatták és énekeltették is a rabokat.

 

                                                                          +

 

              Emlék a madridi bikaviadalról. Nemcsak azért undorító ez a rikító mészárszék, mert a bikának nincs módja menekülni, sokkal inkább, mert esze ágában sincsen harcolni. Pikákkal hajszolják a küzdelembe, kényszerítik, hogy megvaduljon, és öklelni kezdjen. A történelemben nyoma van ilyen botcsinálta polgárháborúnak is.

              Éppen napjainkban a szomszéd Ukrajna földjén. Ez amerikai játék az új Oroszország ellen, a szerencsétlen ukránok bőrére.

 

                                                                         

                                                                       1979

 

 

                 Könyv a kínai filozófusokról. a válogatás Konfuciussal kezdi, Maóval végzi. A kínai törpe gnóm Deng, aki most Amerikát járja, nyájasan mosolyog a fényképeken. Több ezer éven át selyemre írtak és festettek. Ideogramok jelbeszédével súgtak egymásnak valamit, amit a világ nem értett. Fallal zárták el magukat. Most kilépnek a Fal mögül. Atombombájuk már van. Megszerzik hozzá a rakétákat, a computert. Mosolyogva járnak a Csendes-óceán nyugati partján. Olyan bizalmasan jönnek-mennek, mint akik hosszú időre keresnek lakást.

 

                                                                          +

 

              Ha az utas hosszabb távollét után messziről, például a Pacific partjáról most visszatotyog Európába, úgy érzi, nem annyira finnesített, mint inkább balkanizált Európa fogadja. De az öszvérhajcsárok Mercedesben ülnek. Ez a konzumcsömörtől büfögő időszerű Európa átvett Amerikától mindent, ami ott ellenszenves. A reklámtébolyt, a tolakodó   üzletiességet, ugyanakkor mintha elfeledkezett volna arról, ami Európa értelme volt: a dialektikus vitáról, a szellem és ízlés igényességéről. Amerika nem sok vonatkozásban „európaibb”, mint a vásárian rikácsoló, jelleg és identitástudat nélkül vergődő, oroszok és amerikaiak között spekuláló egyveleg, ami Európából megmaradt.

 

                                                                          +

 

              A francia forradalom és a 19. század forradalmai még ígértek felszabadulást az egyénnek. De a 20. század orosz és kínai forradalmai, aztán a náci és fasiszta jellegű ellenforradalmak csak új kötöttséget hoztak. Komor jósok szerint a forradalmak alkonyát követi a permanens háborúk korszaka – orwelli látomás -, amikor a háborúnak már nincs más célja, csak a háború, amelyet nem szabad félbehagyni, mert akkor megáll a gép.

 

                                                                          +

 

              Demokrácia. A cinikus öreg Churchill úgy vélte, rossz rendszer, de van előnye: az, hogy nincs jobb. A klasszikus görög demokrácia kapzsi, szájas és kegyetlen volt. De Athén a demokrácia idejében megajándékozta a világot a görög műveltséggel. Szophoklésszel, Euripidésszel. Aztán Pheidiásszal, a Parthenonnal. Végül Platonnal, Szokratésszel és Arisztolelésszel. Spárta sohasem alkotott remekműveket, mert diktatúra volt, és Spártában kondícionált / meghatározott állású / tömegek éltek. A demokrácia minden fonák szabadossága mellett ma is módot ad, hogy nemesedjen a szellemi színvonal. A századunkbeli Spárták, mint az ókoriak, nem alkottak semmit, ami szellemileg jelentős.

 

 

 

                                                                      1980

 

 

             Ezra Pound hitt abban – és „Canto” -iban meghirdette -, hogy a „műveltség”: a tiszta nyelv, a pontos fogalmazás. Itt kezdődik az Ember: amikor tiszta szavakkal értelmesen fogalmaz. Az állat érzékel. Az ember értékel.

 

                                                                          +

 

              Mint a zsidó papok őrizték Babilonban a Tóra tekercseit, úgy őrzi az író a katakomba-létezésben a Literatúrát – liturgikus rejtegetéssel óvja a tekercseket, melyek az irodalom szándékait, értelmét mentik át arra az időre, amikor a Paraliteratúra áradása elapad. Az őszinte krimi, a becsületes ponyva soha nem volt ártalmára az Irodalomnak: az olvasó tudta, mit olvas. De a Paraliteratúra megfojtja az irodalmat, mert elkábítja az olvasót, aki nem is gyanítja, hogy nem Irodalom, hanem a szintetikus pótlék, amit olvas. Mindig volt egy időben Flaubert és idősebb Dumas, de az olvasó tudta, hogy más a „Bovaryné” és más a „Három muskétás”. Ma nem tudja, mert a bírálatnak álcázott hirdetés elkábítja tudatában a minőségi különbséget. Ha az író a katakombából kidugja a rejtekből a fejét, a Paraliteratúra hajcsárai rávetik magukat és széttépik – az írót is, a kéziratot is. Árulónak tekintik, aki rontja az üzletet.

 

                                                                          +

 

              A repülés Rómából New Yorkba megint zavartalan: technikai futószalag jóleső rutinja emel az óceánon át. A 360 férőhelyes jumbo-gép tele van, zsidó kivándorló törzs utazik Amerikába. Orosz zsidók, akik engedélyt kaptak, hogy kivándoroljanak a Szovjetből, de nem találták helyüket Izraelben, és most izgatottan, népes csoportban vonulnak tovább Amerikába. Jiddis-német szóval, hangosan vitatják, magyarázzák, miért nem maradtak Izraelben. Legtöbbje kamasz, csillogó szemmel nézelődnek, mindent megérintenek, kézbe vesznek. A magasban szárnyaló technikai remekmű belsejében mindig megkísértő a csodálkozás, hogy az ember, aki ebben a században megalkotta ezt a csodát / és mi mindent még! /, nem találja helyét a Földön, és nem tud békében élni.

 

                                                                          +

 

              Egy Jónás-tanulmány. Iwan Gilkin belga író 1900-ban ezt írta:” Csak várni kell, tűrni, és látni fogjuk, mint söpri el évek folyamán a föld színéről a sárga Kína és a barna India. Keletről nem fény, hanem zsarnokság, nyomor, éhinség jön. Betörését nem tartóztathatja fel a Nyugat felé terjeszkedő és más népeket védelmébe vevő orosz birodalom. Moszkva nem képes a Keletről előhullámzó tömegmozgalmat megnyergelni. Az oroszok Kelet szálláscsinálói lesznek. Rájuk zúdul a Kelet első kegyetlen csapása. Ázsia útja Moszkván át vezet.” Kísérteties sorok. 1900-ban még nem volt atombomba. Most már van Kínának és Indiának ilyen fegyvere. „Csak várni kell tudni.” Bevártuk.

              Aztán napjainkban odáig jutottunk, hogy alig várjuk, hogy a Nyugat bedobja a törölközőt, és jöjjenek a viszonylag tiszta kezű és kultúrált kínaiak, indiaiak. A Nyugat, minden mocskával, vonuljon át az Atlanti – óceán túlsó partjára.

 

                                                                          +

 

              A tolték, azték ivadékok utódjai itt kószálnak a San Diegó-i térségben. Jelenlétük és közellétük sajátosan idegen: nem ellenséges, de ridegen más. Éjjel és nappal jönnek a közeli határon át. A hatóságok nem sokat tehetnek a beszívárgás ellen.  Ötmillióra becsülik az Egyesült Államokban engedély nélkül tartózkodó idegenek létszámát. Az utcák, üzletek, minden telítve a vendégekkel. Hanghordozásuk rekedt, egyhangú. A nők legtöbbje idomtalan, a férfiak szurtosak, sötét pillantásúak. A négerek nem vegyülnek velük. Mexiko kicsiben olyan veszély lehet ötven év múltával az Egyesült Államok számára, mint más méretekben Kína a Szovjetnek. Mexikó lakossága az elmúlt évtizedben megkétszereződött, most közel hetvenmillió. Áradásuk természetes erő megnyilvánulása, ahogy a sivatag, a dzsungel, az óceán áradása ellen nincs védekezés. Az itteni életben van valami puhaság, nem „angolszász”. És van valami wildwestszerű ebben az agyoncivilizált kaliforniai tömegben. Hűtött, fűtött, civilizált Vadnyugat.

 

                                                                          +

 

             

              Tolsztoj. Évszázados távlatban már bizonyos, hogy a legnagyobbak egyike volt. És évszázados távlatban plasztikusan lehet látni a zseni műve mögött a ripacsságot. Turgenyev azt mondotta: a Karenina Anna oldalain Anna és Vronszkij úgy esnek egymásnak, mint a csődör és a kanca.

              Az öreg Tolsztoj Gorkijnak megvallotta: „Csak akkor mondom el, mit gondolok a nőkről, ha már fél lábbal a koporsóban fekszem. És ha elmondtam, akkor gyorsan behúzom a másik lábam is a koporsóba.”

 

                                                                      1981

 

               Vér és vér. És tűz, gyújtogatás, bombák. És rablás, fosztogatás. Itt is, mint másutt. A szomszédos Los Angelesben az elmúlt évben 1006 embertöltek meg, rablás és szóváltás közben, csak úgy ötletszerűen. A dél – itáliai földrengés áldozatainak megsegítésére küldött segélycsapatokat a maffia osztagai útközben kirabolták. Az újságok oldalain, a televízió tükörképén, a rádióból csurog a vér, mintha a bemondó permanens disznóölésről adna helyszíni közvetítést. Lehet, hogy mindig így volt, csak most több az ember, és egyidejűleg közvetlenebb a hírszolgálat. De az is lehet, hogy az emberiség már cél nélkül gyilkol és gyújtogat. És lehet, hogy ez természetesen következik az emberi természetből.

 

                                                                          +

 

              A „Szentivánéji álom”, a bűbájos játék – amely többet mond el a „szerelemről”, mint Ovidius, Stendhal és Freud együttesen – nemcsak Titániát gúnyolja, aki egész éjjel szerelmi önkivületben csókolgatja Zuboly elvarázsolt szamárfejét. Illik a parabola a korunkbeli haladó értelmiségre, amely éppen ilyen érzelmi önkívületben csókolgatja, ajnározza marxizmust.

 

                                                                          +

 

              Visszatérő helyzetjelentések. Amerikában járványos a menekülés pszichózisa.  Emberek elköltöznek a városokból, sivatagi és hegyi magányosságban építenek hevenyészett búvóhelyeket, tárolnak szárított, fagyasztott élelmiszert, tüzelőt. Készülnek az Armageddonra, ami lehet az atomháború, vagy az elszaporodott emberi fajta éhséglázadása. Vagy egyszerűen csak tömeghisztéria, globális méretekben.

 

                                                                          +

 

              Fél órával a támadás után a televízió mutatja a római Szent Péter teret, ahol megrémült emberek fel és alá rohangálnak, mert merényletet követtek el a pápa ellen. A tömegben izgatottan bolyong két alabárdos, a pápai testőrség legényei. A Michelangelo tervezte jelmezben, stráfos bugyogóban és zekében, sisakosan és alabárdosan keresik helyüket a terror közepette. Nemcsak az alabárdosok tanácstalanok manapság, hanem a hívők és a hitetlenek is.

 

                                                                          +

 

              Látogató Európából. Elismétli a konzum-civilizációt ócsárló jeremiádát. A sokat gyalázott konzumcivilizáció kísérő tünetei csakugyan groteszk és ellenszenves jelenségek; merevgörcsös kommercializmus, cinikus túletetés mindennel, amely fölösleges, émelyítő csámcsogás a plebejusi jólét ínyencfalataival – és így tovább, végtelenül. Ugyanakkor hallgatnak a széplelkek arról, hogy ez a konzumcivilizáció megteremtette az eltömegesedett

emberiség számára azt az életszínvonalat, mely nem is oly régen, ifjúságom idejében, a privilegizáltak számára is ritkaság volt.

             ! Nem tudom megállni, hogy meg ne említsem, hogy szerintem a zsiros kenyér szőlővel és hozzá egy jó könyv, tökéletesen kielégítette ifjúságom első időszakában minden cicilizációs igényemet.

 

                                                                          +

 

              „Szexuális etika” nincs. De szexuális esztétika van. Ami két ember között az ágyban történik, lehet pogány istentisztelet, lehet a fiziológus számára olyan életjelenség, mint az emésztés. De ha mutogatják, gusztustalan. Az Ember tragédiájában Lucifer így mondja:

„Mindenre kérlek, azt soh’se feledd! Szerelmed amilyen mulattató kettesben, oly ízetlen harmadiknak.” Lucifer nem volt etikus, de értett az esztétikához.

 

                                                                          +

 

              Minden este egy felvonás „Az ember tragédiájá” – ból. Az olvasmány perspektívájában érzékletesen válik elő a depressziós nógrádi nemesúr alakja. Nagy erővel iparkodott egy évszázada egy magyar nemzedék az ázsiai törzsi élet fossziljaiból európai nemzetet alkotni. /! Milyen törzsi életről beszél? / Nyelveket tanultak, a könyv ritka volt és költséges, de olvastak. Utaztak, „csinosították” a nemzetet. A táblabírós, pipás, cinikus, nagyhasú Magyarországot. Negyven-egynehány évig bírta Madách a csesztvei magányt és a tüdőbajt. Nagy művének egyes jeleneteiben zseniális Madách történelemlátása.

               A „pesszimizmus, amely mindig arisztokratikus”, ahogy Alexander Bernát a bevezetőben megállapítja. Ez a történelmi pesszimizmus a nógrádi kúria dohos légkörében tragikusnak hatott. Környezete, a társadalmi osztály, amelyhez tartozott, fojtogatóan levegőtlen volt. Mégis, a láng fellobbant! Pesszimista volt, előre látta kommunizmust.

             ! Megállj, Márai! Kapsz még tőlem néhány rossz szót, mert nem ismered Madách életét, a reformkor és a szabadságharc vezető osztályának, a magyar nemességnek a helytállását, áldozatkészségét. Mondjuk ki bátran! Az önfeláldozását. Már a középkorban is, de különösen 19. századi modernizálás hatására elszenvedett nagyvonalú áldozatát. A dzsentri megjelenését, és pusztulását.

 

                                                                          +

 

             Az oroszok kerülgetik a nyugtalan Lengyelországot, kezdik megérteni, hogy amit erőszakkal összetákoltak – a Baltikumtól az Adriáig -, nem védelmi övezet számukra, hanem veszélyzóna. Amikor a nyugat–európai defitizmusra sandítanak, gyanítják, hogy az úgynevezett finnesedés legalább annyira stratégiai veszélyesség, mint biztonság.

              Ahogy az első világháború után a székely góbé mondotta az angol újságírónak:”Mi székelyek, mindig tudtuk, hogy győzni fogunk. De azt már azért mi sem hittük, hogy akkorát győzünk, és egész Romániát hozzánk csatolják.” Ha a finnesedés eredményes, és egész Európát, aztán Dél –Amerikát, Afrikát és a Távol – Keletet a Szovjetunió hatalmi körébe kényszerítik, nem lesz ez kissé sok?

 

                                                                          +

 

                            Tetemrehívások a magyar forradalom negyedszázados gyászünnepén. Huszonöt év távlatából kitűnik, milyen rendkívüli jelentősége volt ennek a forradalomnak. – nemcsak a magyarság, hanem Európa egészének történelmében; a század tragikus botlásai között a magyar forradalom cserbenhagyása a jóvátehetetlen mulasztások egyike. Volt három nap – 1956. október 30. és november 3. –a között, amikor fegyveres beavatkozás, háború nélkül vissza lehetett volna szorítani a Szovjetet az erőszakkal elfoglalt területekről.

              

                                                                                                +

 

 

              A moszkvai deklaráció, amely fogcsikorgatva elismerte a magyar forradalom jogosságát, október 30-án hangzott el. Ha ezt követően felelős nyugati államférfi berepül Budapestre / aminek nem volt technikai akadálya, mert a nyugat – magyarországi repülőterek a magyar kormány felügyelete alatt voltak / és felajánlja diplomáciai „jó szolgálatait” a békés kibontakozás érdekében, feltehetően meggondolja a Szovjet, hogy Budapestet és az országot fegyveres erővel rohanja le. Megvalósul egy méltányos semlegesség, normalizálódik a Szovjet és a Nyugat viszonya. A mulasztás végzetes volt, nem csak a magyar nép számára.

 

                                                                          +

 

              Nincs „népszabadság”. Csak egyéni szabadság van. A nép csak akkor szabad, ha az egyén szabad.

 

                                                                        1982

 

 

               Lengyelországban a csődbe jutott kommunista garnitúrát felváltja a katonai diktatúra, amely bevezeti a szükségállapotot, és azt ígéri, hogy pellengérre állítja és megbűnteti a csőd felelőseit, a kommunista privilegizáltakat. De csak a kommunizmusban hivatkoznak a privilegizáltak arra, hogy a nép érdekében tömik a zsebüket.

 

                                                                          +

 

                Karl Rahner/ német teológus és jezsuita /úgy hiszi, itt az ideje, hogy az antropológia helyettesítse a dogmákat. Istenről nem lehet többet tudni, mint amit a „világról” tudunk – ez a dogmahelyettesítő tétele. És nihil humani a me alieman…Gide:

                - Ne képzeld Nathanael, hogy Istent máshol is megtalálhatod, mint mindenütt. Pédául benned. És bennem.

 

                                                                          +

 

               Amerikai tábornok, aki Padovában kiszabadult a vörös terroristák fogságából, azt mondja, elrablói a negyven napjának bizonyos óráiban kényszerítették, hogy a fülére erősített hallgatón popmuzsikát szürcsöljön – ezt a zenésített lármát pumpálták a tudatába, hogy elkábuljon. Nem csak az állandósult popzene süketít. Rádióban és televízióban általános és irgalom nélkül bezenélik két rövid, néhány másodperces hír között a hirdetéseket. A hallgató nem tud védekezni, a rémhírek között dallamosan a tudtára adják, mit kell használni szájbűz vagy bélgáz ellen. Ez rosszabb, mint amit a páduai vörös brigádisták műveltek az amerikai tábornokkal, aki végül is negyvenkét napon át napjában csak nyolc órát hallgatta a fülére szíjazott hallgatón át a popzenét. Évről évre, minden órában hallgatni a zenésített konzumcivilizációt. Ez a tudat megerőszakolása és manipulálása.

 

                                                                          +

 

              A teremtéselmélet és az evolúciós elmélet amerikai hívei a bíróság előtt vitatkoztak, mint a daytoni majomper idejében. A Biblia felel, és Mózes Genezise evolúciós szempontból meglehetős pontossággal felel. De János evangéliuma levegősebb és csábítóbb. Mózes úgy tudja: „Kezdetben teremté az Isten az eget és a földet.” János óvatosabb: „Kezdetben vala az Ige.” Mindkét teremtéselmélet megbicsaklik a „kezdetben”. Mert ha „vala kezdet”, akkor kellett lennie valaminek, amiből következett a kezdet. A vallás szerint Isten volt a kezdet előtt. Itt a küszöb, ahol a racionális megbicsaklik, és megszólal az Evangélista.

 

                                                                          +

 

              Egy viszolyogtató könyv: James A. Rawley: The Transarlantic Trade A rabszolgakereskedés könyvtárnyi irodalmában egyike a félelmes tanúságtételeknek. A könyv azért feszélyező olvasmány, mert amikor a szerző vastag könyvbe teszi a rabszolga-kereskedés elmúlt négy évszázadásnak adatait, nem sopánkodik, nem szól szemforgató felháborodással: mindig csak a cargóról beszél, a rakományról.

              A 15. század közepétől a 19. század közepéig Afrikából Észak – és Dél – Amerikába, a Karib –szigetekre és Európába importált négerek száma 11 millió volt. Ami émelygést kelt az olvasóban: a számszerűség, a könyvelés.

              A kontinentális Európa importja szerény volt, a jobbfajta áru Angliába ment és a szigetekre. A rakományok számszerűségét a befogadó államok üzleti pontossággal regisztrálták. Bruttó, nettó, tara, az áru jellege és minősége, a profit és veszteség, mindenről hivatalos adatok maradtak. A mi időnkben a német és szovjet hivatalnokok óvatosabban könyveltek: ők is milliószámra szállították a cargot, de az aschwitzok és gulágok nyilvántartási főkönyveit nem ismerjük.

 

                                                                         

                                                                        1993

 

 

              Sterne. Egy ember értékét és jelentőségét leginkább az ellenségein lehet lemérni, mert mindenkinek olyan ellensége van, amilyet megérdemel. Remekbe írott csevegés 1849-ből Madame Recamier-ről.

              Állj! A magyarságnak éppen ebben az évben két birodalomnyi ellensége volt, amelyek le is gázolták. „Lehet, hogy igazuk van, de végezzenek velük gyorsan!” Palmerston, angol külügyminiszter, Nyugatról.

              A szép hölgy végigbájolta a forradalom, a konzulátus, a napóleoni kidők és a restauráció prominenseit. Végül horgonyt vetett Chateaubriand-nál. Sainte Beuve szerint akkor is számos barátja volt, noha nem szeretett senkit, mert az a fajta frigid nő volt, aki csak a hiúságán át tudott kielégülni. Ha ölelkezés közben eljut az orgazmushoz, fontosabb számára a partner kielégülése, mert ez hízeleg a hiúságának.

 

                                                                          +

 

                Egy budapesti újságban híradás, hogy az Emke lejáró alagútjában virulnak a „kisvállakozások”, és egy találékony kereskedő kis dobozban tetveket ad el fiúknak. A doboz húsz forint, és akad rá vevő.”Hajadra szórod, pár napot vársz, amíg lerakják a serkéket, és hétszentség, hogy kiír a KÖJÁL.” Azt is írja a pesti újság, a vállalkozás sikeres, a srácok vásárolják a gyufásdobozba csomagolt tetveket, mert van valami előnyös az eltetvesedésben. Másik pesti hír: Kutatják az emberek, hogyan kell szólítani egymást. Nem mindenki Elvtárs; az Úr társadalomellenes; a Nyanya közönséges. Ajánlanám a Bajtárs megszólítást, mert ez megfelelne a társadalmi valóságnak.

 

                                                                          +

 

              Mindig újra Gibbon. A gladiátorokról ír, és úgy véli, ezek a mutatványos játékok kegyetelenebbek voltak, mint a cirkuszi produkciók, amikkor vadállatok marcangolták szét az áldozatokat. A vadállatok végül is éhesek voltak, amikor embert faltak. a gladiátorok nem voltak éhesek, az iskolákban jól táplálták őket, hogy legyen erejük a kegyetlen játékokhoz,

amikor harag és személyes indulat nélkül ölték egymást. Gibbon búcsúszava tovább száll az időben: amit „történelemnek neveznek, minden korban a gyilkosságok és rablások intézményesített sorozata volt.”

 

                                                                          +

 

              A Pokol XXII – XXIII. énekében „Száz fej kékül…Dante ilyen szakaszokban szadista, a kegyetlenség csikorog minden tercinában. Júdás „feje benn van, lába kilóg a száján.” Úgy gondolta, az áruló számára semmiféle büntetés nem elég szigorú.

 

                                                                          +

 

              Juhász Ferenc. Az irodalom egyik kóresete: magyar költő, aki olyasféle betegségben szenved, amit a szexuális patológia „magömlésnek” nevez; a beteg nem tudja megvárni az orgazmus pillanatát, kénytelen elébb elengedni a magot. Ennek a költőnek szóömlése van: nem tudja visszatartani a szavakat.

 

                                                                          +

 

              Dosztojevszkij és Marx. Dosztojevszkij: polgár, szocialista mozgalom, Szibéria. Itt fedezte fel, hogy a jobbágyok nem kívánják az osztálykülönbségek felszámolását, és megvetik, aki úrnak született. Az ilyen próféták szavára nincs fülük. Egy száműzött jobbágy sokkal jobban érezte magát a börtönben, a társai között, mint egy úr, aki teázik. Felfedezte, hogy a parasztság osztályhelyzetén belül szeretne előnyökhöz jutni. Megveti a közéjük dobott uracsot, és nem vár tőle semmit, de nem is ad neki még jó szót sem. Kivéve a nemzetiségek némelyik tagját.

              Marx. Egész londoni tartózkodás alatt mélynyomorban élt, és ezért a kapitalizmust kárhoztatta. Ez a gyűlölet jelenik meg a Kommunista Kiáltványban összegezve, és mozgósító erővel. A Das Kapital-ban pedig ízekre szedve. Csak az a bökkenő, hogy a kapitalisták ezt megértették, a munkásoknak nehéz volt a felfogásuk, és Marx mellett elszáguldott a társadalmi és gazdasági fejlődés.

 

                                                               

                                                                         1984

 

 

                Egy Jackson nevű néger is pályázik ebben az évben az elnöki tisztségre. Harminckét évvel ezelőtt, amikor ideérkeztünk, ez még elképzelhetetlen volt. Az elmúlt három évtizedben a négerek hihetetlenül előretörtek Amerikában – nem szabadultak fel, mert változatlanul „feketék”, de feketén elfoglaltak olyan pozíciókat, amiről a század első felében nem is álmodtak. Félő, hogy Jacksont a választások zűrzavarában lelövi valaki, és ez nagy válságot idézne elő. Tamás bácsi ma autón jár, vendéglőben, szállodában szabadon jár-kel, minden mukaterületen érvényesülhet, ha van hozzá képessége, ami nem mindig van. Wilson idézi a híres könyvből egy déli plantációs rabszolgatelep felügyelőjének, bizonyos Simon Legree-nek módszereit, aki a néger rabszolgákat megkorbácsoltatta. Ilyesmi volt a nácik sintértelepein is, ahol a kápók, néha lengyel zsidók, éppen olyan kegyetlenek voltak sorstársaikkal, mint a nácik. És volt és van a Gulágban, ahogy ezt Szolzsenyicin és mások leírták.

 

                                                                          +

 

              A kádári Magyarország a valóságban nem kacsalábon forgó tündérkastély, ahogy láttatni akarják, hanem kamatlábon forog, és dollármilliárdos kölcsönök törlesztését és kamatját a lazított magyar gazdasági élet csak akadozva bírja. Szó esik a szamizdat-tünetekről: a kommunista hatóságok elnéznek bizonyos kritikát, ha az nem bírálja a kommunista rendszert. És nem beszélve arról, hogy Magyarország is a szovjet stratégiai támaszpontja. Ezek a szamizdatisták lehetnek jóhiszeműek, de az, hogy ellenzéküségük hatóságilag eltűrt, és bizonyos határig kívánatos a kommunista rendszer számára, kívülről élesen látszik.

 

                                                                          +

 

              Este L-nek felolvasom az egyiptomi csapásokat. Az őstörténet szadizmusa nyers és kíméletlenül őszinte. Az Úr állandóan megkeményíti a Fáraó szívét, hogy ne engedje el Egyiptomból a zsidókat. Miért? Éppen úgy meglágyíthatná a Fáraó szívét, hiszen van hatalma ehhez is. A csapások: sötétség, pestis, sáska, bögöly, jégeső. Ez mind elmaradhat, hiszen az Úr a kiválasztott nép érdekében békés eszközökkel is cselekedhet, nem kell sorozatosan irtani és bűntetni az egyiptomi népet. De irt és büntet, és hetediziglen, és mindig újra megkeményíti a Fáraó szívét. Különös Isten ez a zsidó Isten.

 

                                                                          +

 

              Vas István. Úgy emlékszem, hogy ő szerkesztette és nevével szignálta azt az emlékkönyvet, amellyel 1952-ben 33 magyar írókiválóság / Déry, Illyés, Háy stb./ hódoltak Rákosi Mátyás 60. születésnapján. 1952-ben Rákosi és bandája már elkövették mind a gyalázatosságokat, amelyekért később a forradalom felelősségre vonta őket, de a magyar írók  alázatos főhajtása és lihegése felülmúlt mindent. Hitler és Sztálin születésnapját nem ünnepelték írók, még a selejtesek is alig.

 

                                                                          +

 

              Az örökölt 80% és a szerzett 20% - ból alakul ki egy hétköznapi ember.

 

                                                                          +

 

              India miniszterelnöknőjét, Indira Ghandit két / szík / testőre agyonlőtte.  India vallásos ország, de ebben is megosztott. Ez a gyilkosság oka is. A tehenek szentek, de a minisztrelnökre szabad lőni.

 

                                                                         

                                                                1985 – 1989

 

 

              Egy kaliforniai magyar újság szerkesztője telefonál, és interjút kér a magyarországi változásokról. Kádárt menesztették. Egy másik kommunista jött a helyére, aki ígéri, hogy most már másként csinálja a csődbe jutott kommunizmust. Azt írják, őrségváltás. Én azonban csak azt hiszem, hogy „lekvárkeverés”. Finoman fogalmazva 1988 júniusában.

 

                                                                          +

 

            Várom a behívómat, nem sürgetem, de nem is halogatom. Itt az ideje: 1989. január 15.

 

                                           VÉGE MÁRAI SÁNDOR NAPLÓINAK

 

 

                                           LENIN EMBERE VOLT AZ ERŐSZAK FŐPAPJA

 

               Lenint ne hanyagolja el – tanácsolta a Zeit szerint Lukács György a tanársegédjének, Heller Ágnesnek a múlt század közepén.

              Sztálinról nem szólt, holott Lenin kiválasztott embere volt, ha hihetünk Stephen Kotkinnak, aki Londonban jelentette meg Sztálinról tervezett életrajza első kötetét. A huszadik századi gonoszság és elvetemültség csak Hitlerrel párhuzamba állítható alakja rémísztő., de igazából már senkit nem érdekel.

              Holott tevékenységének hatásaival és utódaival ma is együtt élünk. Kotkin műve új perspektívából közelíti az első kommunista éveket, a mű megismerése különösen hasznos lehet a félrevezetett kelet-európai országokban. A cikk írása közben felhasználtam Jörg Baberowskinak a Frankfurter Allgemeine Zeitungban megjelent recenzióját.

              Egy mozgalom első évei és az alapítók élete, tettei visszaköszönnek utódaik, követőik viselkedési mintáiban, cselekedeteiben és szavaiban. Amikor eltűnik az alapító befolyása, a mozgalom is megszűnik. A kereszténységet és a keresztények viselkedését akkor értjük meg legjobban, ha az evangéliumokat, az apostolok cselekedeteit vagy az apostolok leveleit tanulmányozzuk.

              A kommunisták politikáját, az általuk létrehozott államok és az utódállamok működését, a késöbbi korokra itt maradt egykori kommunisták / ma: úgynevezett szocialisták vagy liberálisok / viselkedését, nyilatkozatait, cselekvési mintázatait, a kommunista marxisták által ránk hagyott romhalmazból való társadalmi, morális és és gazdasági kilábalás elképesztő nehézségeit akkor érthetjük meg, ha a „kommunista apostolok” életét, tetteit, mondásait vizsgáljuk. Az angol szerző műve elfeledett és elfedett tényeket idéz föl az első évekből.

              Sztálint a kíméletlen hatalomgyakorlás megtestesüléseként mutatja be. A könyv a bolsevikok hatalmának kiépítéséről és az ezzel együtt járó tébolyról szól. A cári Oroszországban teljes volt a káosz, a birodalmat a háború teljesen kivéreztette. Az elégedetlenkedők forradalmi szervezkedéseket hoztak létre, de tanácstalanságuknál csak anarchikus beállítottságuk volt nagyobb; a jövőről nem volt elképzelésük, céltalanság, a stratégiai gondolkodás hiánya jellemezte őket. Bizonytalanok voltak, senki nem látta át a katonai, politikai, gazdasági helyzetet. Az ország nagysága, az infrastruktúra fejletlensége nemcsak a cári, de bármilyen színezetű központi uralom bukásához vezetett volna. Amikor Lenin vezetésével a kormány megbuktatását elhatározták, valójában fogalmuk sem volt, hogy utána mi legyen. Egy pillanatra sem lehettek biztosak abban, hogy másnap nem őket zavarják –e el ugyanúgy.

              Az új vezetők – Lenin, Trockij, Sztálin és Szverdlov – híján voltak az igazgatási gyakorlatnak. Börtön és bujdosástapasztalatuk volt, emigrációs élményeik, de hogy miként kell államot szervezni és irányítani, arról fogalmuk sem volt. Rettegtek, hogy bármikor újra az üldözöttek sorsára jutnak. A hivatalnokok megtagadták a földalatti szervezkedésből fölbukkanó bolsevikokkal való együttműködést. Az országban erőszak uralkodott, a német császári csapatok fenyegettek; senki sem tudta, ki fog győzni. A bürokratáknak jó tanácsot adott, aki óvatosságra intette őket. Rendőrség nem volt. Az utca rablók és fosztogatók szabad terepe lett. Lenint 1918-ban kirángatták autójából, kirabolták, majd magára hagyták.

              Kotkin dadaista hatalomgyakorlásként jellemzi ezt a zűrzavart. Szerinte Lenin állama az utca és az alvilág hatalmát másolva rabláson, megfélemlítésen, terroron, privilégiumok újraelosztásán és jogfosztáson alapult. Nem törvény fegyelmezte meg a rablókat, hanem a rablók határozták meg a törvényt. A rendőrség inkább rablóbandához hasonlított, a hivatalok  általánossá tették az utcai terrort. Minden problémát erőszakkal, elhallgattatással oldottak meg. A polgárháború kitörésekor gátlástalanságukkal, kegyetlenségükkel, ellenfeleik totális megsemmisítésével értek el sikereket. Kotkin kiemeli, a marxista bolsevikok és hatalmuk a polgárháború termékei. Gondolkodásukat ez formálta; az államot a hideg polgárháború logikájára építették. Hatalmuk teljében a Szovjetunióban és a környező államokban mindvégig a társadalom elleni polgárháborút folytattak. Ez képezte politikai identitásukat, ennek köszönhették megszületésüket és fönnmaradásukat. A polgárháború intézményeinek kiépítésével tudtak túllépni a dadán; ez adta politikai kultúrájuknak a sajátos és történetileg is összetéveszthetetlen formáját.

              A társadalom modern átalakítása sok országban program volt a huszadik század első felében. Az amerikai gondolkodók, John Dewey-vel az élen, figyelmeztettek, a társadalom elleni háború a társadalmi szövet pusztulását idézi elő, évszázadokra tartóssá teszi a válságot, és nem vezethet felvirágzáshoz. Az amerikai modernizáció immár több mint kétszáz évvel ezelőtt elkezdett útja ezen a belátáson alapult. Az ottani gondolkodók a széles körű oktatás lehető legmagasabb színvonalát jelölték ki a szabadságra alapozott társadalom civilizációjának, életszínvonalának legbiztosabb előrevivőjeként. Felismerték, hogy ezzel lehet öntudatos, saját életüket kézbe vevő, elnyomhatatlan, demokráciát létrehozó és fenntartó polgárokat nevelni – és nem erőszakos alávetéssel.

              A marxista bolsevik hatalom „morális gerinctörésre” alapozott kiépítésének leírása után lép föl Kotkin művében Sztálin. A tettek embere. Mester az intrikák saját javára való fölhasználásában, az ellenfelek kikapcsolásában és az erőszak erkölcsi aggályok nélküli alkalmazásában, a gerincroppantásban. Rendkívüli hatékonysággal tette, amiről mások csak beszélni mertek. Ilyen embereket keresett Lenin, aki a szerző szerint mindig is támogatta Sztálint – bár a marxista mitológia mást állít. Sztálin gyorsan megértette, hogy annak van hatalma, aki a leghatékonyabban és leggyorsabban szövi maga körül a hálózatot a neki kiszolgáltatott személyekből és intézményekből. Ő építette föl saját céljainak megfelelően a párt szerkezetét, amelynek ellenőrzését is kézben tartotta. Kotkin szerint Sztálin államának építőkövei a bizalmatlanság, a gyengeségből adódó kényszerek és az erőszak.

              A Vörös Hadsereg az 1920-as évek végén még gyenge, országvédelemre képtelen. Sztálin elhatározza, hogy a birodalom önerejéből építi föl hadseregét. Forrás hiányában hozzálát a vidék kifosztásához, a kollektivizáláshoz, a földművelők városba tereléséhez; kell a munkaerő a nehéziparba. Ha az állam döntést hoz, a falusiak ne tanúsíthassanak többé ellenállást. Sztálin megrázkódtatásként élte meg, hogy 1928-ban kiadott rendeletei visszhang nélkül maradtak. Amikor vonattal megérkezett Nyugat – Szibériába, a világproletáriátus vezetőjének azt kellett látnia, hogy sem utak, sem autók, sem telefonok nem voltak. Szánkón vitték faluról falura, ahol szembesült a kunyhókban élő falusiakkal. Ilyen feltételek mellett hogyan lehetne kiépíteni a proletariátus világhatalmát? A terményeket be kell szolgáltatni, a mezőgazdaságot nagyiparivá kell tenni, az infrastruktúrát ki kell építeni. Ha kell erőszakkal, adta ki az utasítást a nagyúr / korabeli álcanevén: elvtárs /.

              A bolsevikok már a polgárháború alatt rettegésben tartották az embereket. Ahol érték, kifosztották a falusiakat – ez a fosztogatás volt sikerük záloga. Miért is mondtak volna le később az erőszakról, ha ezzel tudtak hatalmat szerezni és megtartani? „Sztálin az erőszak főpapja volt” - írja a szerző, a polgárháború gyermeke, aki államot csak mint erőszakszervezetet tudta elképzelni. Rendszerét olyan alattvalókra építette, akinek sikerült eltörni a gerincét – jól tudva, hogy az ilyen soha, még a rendszer eltűnése után sem fog többé kiegyenesedni.

              A központi hatalom rablásra alapozott páratlan sikerű kiépítése a gerinctörés narkózísaként hatott, a marxista kommunisták mámorosan követték. Miközben alávetették magukat a mélyen gonosz embernek, maguk is azzá váltak. Életük a pártban pokollá vált. Az emberek életét is azzá tették; míg végül mozgalmukat és országukat is a történelmi léptékű pusztulásba rántották. Innen kellene felegyenesedni!

                                           Napi Gazdaság Online I Boros János I 2015. június 28.

 

              Megjegyzés: Ez a Sztálin-kötetről készült ismertetés mindent a két főgonosz számlájára ír. A hatalmas Oroszország felforgatásához hatalmas és oroszgyűlölő apparatcsik - had kellett. A tanulmány megállapítja, hogy a régi hivatalnoki garnitúrát, mert nem szolgálta ki az esztelen új rendszert, fizikailag megsemmisítették. Kikkel pótolták őket? Szolzsenyicin már régen megírta, hogy mind a művészetben, mind a sajtóban, mind az erőszakszervezetek irányításában döntő szerep jutott az Oroszhon zsidóságának. Ők voltak azok, akik a Szovjetunió összeomlásakor pánikszerűen menekültek az országból. Érezték, hogy rájuk fog szakadni a régi tető.

              Az új, amelyet Putyin épített, igen ellenszenves a számukra napjainkban, mert kimondottan az orosz nép érdekeit szolgálja. Ezért gyűlölik őt olyan engesztelhetetlenül Amerikába, Izraelbe menekült, az egykori sztálini rendszert működtető, tagjai és azok leszármazottai. A megszállt országokban is zömmel ugyanilyen módon törték az emberek gerincét a többnyire Moszkvában kiképzett zsidó származásúak és a rabszolgává tett magyar nép ellenségei.

              Például Rákosi elvtárs, aki büszkén vállalta a moszkvai vezér „leghűségesebb tanítványának” szerepét. A dadaista jelző elbagatellizálja az egész tragikus átmenet jelentőségét és az egész bolygóra kiterjedő pusztító hatását. Legalább 100 millió halott lett a következménye. / A kommunizmus fekete könyve / Az egykori Szovjetunió népességének csak a kétharmad része maradt meg. Legalább hatvan millió áldozatról beszélnek. Szolzsenyicin beszédeket és nyilatkozatokat tartalmazó kötete igen kifejezően, már a címében, kifejezi a lényeget: „Orosznak lenni – vagy nem lenni”. A mi megfogalmazásunkban: „Magyarnak lenni – vagy nem lenni”. Reményt csak az nyújthat, hogy a tatárjárás pusztításai után nyugaton azt állapították meg: „Magyarország megsemmisült.” De túléltük még a török és a német nemzetpusztító törekvéseket is.

             Hála a magyar arisztokrácia nemes képviselőinek, mert ilyen mindig akadt: II. Rákóczi Ferenc, Széchenyi István. A sorsuk természetesen tragikus lett, de példájuk erőt adott az egyszerű magyar embereknek is. És ez az alapjában jámbor nép asszimilálta a betelepülő jövevényeket és megtartotta azt a csodálatos nyelvet, amelynek nem is lehet párja az egész világon. Petrovics Sándor írta: „Isten csodája, hogy még áll hazánk!” A magyar nép gerince az anyanyelv, ezt pedig nem lehet megtörni.         

             

 

 

                                                               SZOLZSENYICIN

 

                                               OROSZNAK LENNI – VAGY NEM LENNI

                                / Részletek Nyugaton és a Nyugatról elhangzott vagy leírt elemzéseiből. /

 

              „Nemrég még suttogni sem mertünk. Most szamizdatot írunk és olvasunk meg aztán istenigazából kipanaszkodjuk magunkat odalenn az intézeti dohányzóban: mit össze nem garázdálkodnak ezek, mibe bele nem rángatnak bennünket!

              Folyik a fennhéjázó, céltalan űrprogram, közben koldusszegény a ház, és minden megy tönkre. Barbár távoli rezsimeket támogatnak, polgárháborúkat robbantanak ki, Mao Ce-Tungot a mi pénzünkből tették naggyá esztelenül, most meg bennünket hajtanak ellene. És mennünk is kell, mi mást tehetnénk? Elítélik, akit csak akarnak, őrültek házába csuknak egészségeseket – mindent ők, mi meg tehetetlenek vagyunk.”

               Így kezdi a hazai állapotok elemzését az író, majd levonja a következtetést:” Tényleg nincs más, csak tétlenül várni, majd csak történik hirtelen magától valami? De ha mindnyájan, minden áldott nap éltetjük, hozsannázzuk, mennybe menesztjük, magától nem szabadulunk meg tőle! Nem szabadulunk meg tőle, ha irtjuk ki legkényesebb pontját: A hazugságot!...

              Az erőszak nem mindennap tör ránk, nem ragad meg minden vállat súlyos markával: a hazugság alázatát követeli tőlünk, hogy naponta részt vegyünk a hazugságban – és máris hűséges alattvalók vagyunk. És éppen ez szabadulásunk kulcsa, a legegyszerűbb, legkézenfekvőbb, mégis mellőzött eszköz: az, hogy személyesen nem veszünk részt a hazugságban.” A társadalmi és a művészeti élet minden területén!  - teszem hozzá, mert most tömörítem az általa leírtakat.

              „Ha tovább várunk, ha még jobban meggörnyedünk, a biológusok elérik, hogy a gondolatainkban olvasnak, és átalakítják génjeinket. Ha ebben is gyáváknak bizonyulunk, reménytelen, szánalmas senkik leszünk, megérdemeljük a megvető puskini szavakat:

              Kell is a nyájnak a szabadság! Ha jármát cifrára faragták, a sors ellen mért kelne ki!”

                                                            Hazugság nélkül élni!                                                               

                                                               1974. február 12.

 

              A Gulag - szigetcsoport nyugati kiadása után hazájából száműzik, majd az Egyesült Államokban telepszik le.

 

                                                 A SZABADSÁG ELSEKÉLYESEDÉSE

 

                                      / Beszéd a szabadság Alapítvány díjának átvételekor /

                                                         Stanford, 1976. június 1.

 

              A Nyugaton szerzett tapasztalatok alapján a következőket állapítja meg:” Sajnos, az utóbbi évtizedek alatt épp a szabadságról alkotott fogalmunk alacsonyodott le és sekélyesedett el a korábbi évszázadokhoz képest: szinte kizárólag csak a külső nyomástól való szabadságra, az állami erőszaktól való szabadságra korlátozódott. Olyan szabadságfogalom lett, amelyet csak jogi szinten értelmezünk, s nem magasabb rendűen.” Majd felsorolja, kiknek jelentett valóságos szabadságot az új típusú értelmezés.

              „Szabadság! – hogy kereskedelmi kényszerszeméttel legyen tele a postaláda, az emberi fül, a szem, az agy, hogy ne legyen egyetlen értelmes tévéadás se. Szabadság! – hogy reklámáradat fröcsögjön a szembe, a lélekbe. Szabadság! – a könyvkiadóké és filmgyártóké, hogy züllesztő mocsokkal mérgezzék a fiatal nemzedéket. Szabadság! – a 14-18 éves kamaszoké, hogy kemény tanulás és szellemi növekedés helyett szabadidőben és élvezetekben tobzódjanak. Szabadság! – a fiatal felnőtteké, hogy tétlenül élősködjenek a társadalmon. Szabadság! – a sztrájkolóké, hogy szabadon megfoszthassák a többieket a normális élettől, munkától, közlekedéstől, enni-innivalótól. Szabadság! - a prókátoré, hogy védőbeszédet mondhasson, holott tisztában van az elítélt bűnösségével. Szabadság! – a jöttment bértolnokoké, hogy felelőtlen lazasággal letudhassanak bármilyen kérdést, sebtében átszabva a közvéleményt. Szabadság! – a pletykamagazinoké, ahol a szerző, ha érdeke úgy kívánja, nem ismer se istent, se hazát. Szabadság! – hogy önös politikai érdekből hadititkokat is kifecseghessenek. Szabadság! – az üzletemberé, aki apját-anyját eladná, hogy boltot csináljon bármiből, még ha nyomorba dönt is embereket. Szabadság! – a politikusé, aki könnyelműen azt csinálja, ami a választónak ma tetszik, és nem azt, ami hosszú távon megvédi a bajtól és a veszélytől. Szabadság! – a terroristáké, hogy büntetlenül megússzák, miközben az irántuk mutatott szánalom halálos ítélet a társadalom összes többi részének. Szabadság! – egész államoké, hogy másokon élősködjenek, kizsarolják a segítséget, ahelyett, hogy megdolgoznának saját gazdaságuk felépítéséért. Szabadság! – mit számít, ha valahol messze sárba tiporják mások szabadságát. Szabadság! – hogy még saját szabadságát se védje, kockáztassa csak érte az életét valaki más!” Mindez, állapítja meg a szerző, a tisztesség teljes hiányáról tanúskodik, ami viszont már nem jogi, hanem erkölcsi kategória.

              Így fejezi be:

              ” Szerintem kendőzetlenül be kell ismerni, hogy a XX. századi nyugati világ egy-egy dicső országában a szabadság eredeti formája elcsökevényesedett a „fejlődés” álcája mögött. Be kell ismerni, hogy a földön ma egyetlen országban sem létezik, az ember, mint szellemi lény azon magasrendű szabadsága, amely nem merül ki a törvénycikkelyek közti lavírozásban, hanem az önkéntes önkorlátozás és a teljes felelősségtudat a lényege – amiként azt őseink elgondolták.”

              Mennyire időszerű ennek az elemzésnek minden egyes szabadságról megfogalmazott állítása. Illetve mennyire igaz a szabadságról alkotott mai felfogásunk kétszínűsége. Negyven évvel később is. / 2015 /

 

                                                            NYITOTT SZEMMEL

 

                                                                / Rádióbeszéd /

                                                           London, 1976. február 26.

 

              „Negyedszázaddal ezelőtt, miközben Kazahsztán kényszermunkatáboraiban a kommunista tankok elleni reménytelen lázadásokra készültünk, a Nyugatot a szabadság fénylő napjának, a szellem védőbástyájának, a ráció kincsestárának tekintettük.

              Mentek az évek, évtizedek. A nyugati világ hírei és eszméi a vasfüggöny ellenére is átszűrődtek hozzánk. Különösen a BBC orosz adása révén, még akkor is, amikor legjobban zavartak az adásokat. S ahogy telt az idő, úgy nőtt bennünk a zavar a nyugati világ állapotát illetően.

              Miért van az, hogy a fél évszázados kényszerű hazugsággal kábított emberek találnak olyan pontot szívükben és lelkükben, ahonnan meglátják a dolgok valódi állását és az események értelmét? Azok viszont, akik előtt nyitva áll minden hírforrás, hirtelen tömeges letargiába zuhannak, elvesztik látásukat, önként csapják be magukat?

              Ilyen alakban tárult föl előttünk az évek során a Keleten és Nyugaton zajló szellemi folyamatok egymáshoz való viszonya, és –sajnos- a nyugati folyamatok üteme ötször-tízszer olyan gyors, mint nálunk, ami szinte megfosztja az emberiséget attól a reménytől, hogy elkerülje a globális katasztrófát. Éveken át nem akartunk hinni a szemünknek, azzal vigasztaltuk magunkat, hogy csak azért látjuk ilyennek a Nyugatot, mert nem jut el hozzánk elegendő hír…

              De ha nem kerültem volna magam is Nyugatra, és nem figyelném két éve, ami itt zajlik, el sem tudnám képzelni, milyen végzetes vágy él a Nyugatban, hogy vak maradjon a világ valódi helyzete iránt. Mennyire végletesen átalakult a Nyugat, s lett az elveszett akarat világa, dermedten áll a veszély előtt, leginkább pedig az nyomasztja, hogy a saját szabadságát maga kényszerül megvédeni.

              Van egy híres német közmondás: Mut verloren-alles verloren. Ha oda a bátorság, minden elveszett. Egy másik latin mondás szerint a pusztulás biztos jele az, ha, ha az értelem megadja magát előtte. De mi történik azzal a társadalommal, ahol ez a két folyamat keresztezi egymást? Ahol egyszerre foszlik szét a bátorság és fogy el az értelem ereje? Márpedig Nyugaton ma, én úgy látom, éppen ez történik…

              Mára kiderült, hogy a világban csak az a jó és csak azt kell csinálni, ami érzékeinknek kedves, mert nincs az ember fölött magasabb rendű erő, maga az ember a mindenség koronája és minden dolgok mértéke…

              Ez a világnézet épp Európában született néhány évszázada. Materialista szélsőségeit akkor a korábbi katolicizmus szélsőségeivel magyarázták. De akadálytalan bővizű áradatával néhány évszázad alatt elöntötte az egész nyugati világot. Magabiztosan vezetett a gyarmatok meghódításához, az afrikai és ázsiai rabok leigázásához – s mindez a felszínes kereszténység szalonképes szomszédságában és saját szabadságjogaik virágzása közepette.

              A XX. század elejére, úgy látszott, ez a világnézet lett a civilizáció és a ráció csúcsa. És ezt a civilizációt Anglia, a nyugati világ örökös középpontja, sőt gyöngyszeme, különösen erőteljes fénnyel jelenítette meg – jó és rossz fényben egyszerre.

              1914-ben, a vészjósló XX. század küszöbén azonban akkora vihar zúdult e civilizációra, melynek nagyságát és kihatását senki se tudta felfogni. Négy éven át folyt Európában a példátlan önpusztítás, majd 1917-ben szakadék támadt a peremén: zuhanás a feneketlen mélységbe. Ennek eredetére ugyancsak van kézenfekvő magyarázat: itt testesült meg legkövetkezetesebben az eszme, amely Európában évszázadok óta kísértett, nem kevés sikerrel. e szakadék azonban már-már kozmikus jegyeket öltött: még felmérhetetlen és felfoghatatlan mélysége révén, elképzelhetetlen növekedési potenciálja, azon képesség révén, hogy mindent elnyeljen.

              Dosztojevszkij már negyven évvel azelőtt megjósolta, hogy a szocializmus Oroszországnak százmillió áldozatába kerül. Hihetetlennek tűnt. Javaslom az angol sajtónak, tegye hozzáférhetővé az angol olvasó számára Ivan Kurganov orosz statisztikaprofesszor elfogulatlan számításait. Tizenkét éve tették közzé Nyugaton, de ahogyan az a társadalmi szférában mindig is lenni szokott, csak azt ismerjük el, ami nem áll ellentmondásban érzelmeinkkel. Ebből a számításból megtudhatjuk, hogy Dosztojevszkij, ha tévedett, akkor alulbecsülte a veszteséget: a mai Szovjetuniónak 110 millió ember életébe került a szocializmus 1917 és 1959 között.

              A hajdani Oroszország területén már végigsöpört az Apokalipszis, miközben Nyugat- Európa megpróbált nagy sietve kitörni ebből az árkozott háborúból. Mindent elfeledni mielőbb, újra az élvezeteknek élni, a divatnak, az új táncoknak. Lloyd George meg is mondta: Felejtsétek el Oroszországot! Nekünk a saját társadalmunk jólétéről kell gondoskodnunk!

             / Az író ezután fölvázolja, hogy a nyugat megmentése érdekében már az első világháborúban is milyen nagymértékben segítette Oroszország, gyors hadba lépésével, a franciaországi német támadások kivédését. Nem is szólva a második világháború mérhetetlen áldozatvállalásáról, amikor világháború legnehezebb frontján egyedül tartották fel a hitleri hadsereg félelmetes erejét, majd győzték le azt. /

              Kétszer segítettünk Nyugat-Európának, hogy megmentse a szabadságát. És ők kétszer hagytak bennünket rabságban. Szemet hunytak, amikor egész népeket telepítettek Szibériába. Nem vették észre Katynt, Varsót, azt az országot, amely miatt az egész háború kirobbant. Elfeledhették Észtországot, Litvániát, Lettországot, és még hat másik Közép-Európában élő népet. A nürnbergi per idején képesek lehettek barátilag, kart karba öltve ítélkezni azokkal a bírákkal, akik ugyanolyan gyilkosok voltak, mint az elítéltek. – és ez nem mondott ellent a brit jogrendnek….

              A Szovjetunió népei számára a II. világháború tragédia volt. Olyan helyzetbe kerültünk, hogy kénytelenek voltunk minden erőnkkel, aránytalanul nagy áldozatok árán védeni a szülőföldet, s ezzel megerősíteni azt, ami számunkra gyűlöletes: a hóhéraink hatalmát, saját elnyomott helyzetünket, saját pusztulásunkat. És amikor milliónyi szovjet ember vette a bátorságot, hogy elmeneküljön az elnyomóktól, és akár össznépi felszabadító mozgalmat indítson, akkor a mi szabadgondolkodó nyugati szövetségeseink – köztük nem utolsó sorban Anglia – hitszegő módon lefegyverezték, mozgásképtelenné tették őket, és visszaadták a kommunistáknak, hadd likvidálják őket uránbányákba az atombombához termelni az alapanyagot, amely majd önök ellen készül. Arra vetemedtek, hogy még a hetven éves öregeket is angol puskatussal verjék, ugyanazokat a háborús az első világháborús szövetségeseket, akiket most nagy sietve kiadtak, a biztos halálba küldve őket. Csak az angol szigetekről százezer szovjet állampolgár kényszerkiadatására került sor – a kontinensről pedig több milliót küldtek haza. De ami leginkább szembe ötlik: a szabad, független, megvesztegethetetlen angol sajtó, a híres Times, a Guardian, a New Statesmen és a többi, önként részt vállalt e gonosztett palástolásában, és hallgatnának ma is, ha egy amerikai professzor, Epstein, nem kezdett volna tapintatlan oknyomozásba, MIKÉNT TUDNAK FASISZTA MÓDSZEREKKEL MŰKÖDNI A DEMOKRÁCIÁK. Az angol sajtó összeesküvését siker koronázta: aligha tud a mai angol polgárok tömege a II. világháború végén történt gaztettről. Pedig ez megtörtént, és elevenen beleégett az orosz emlékezetbe.

              Harckocsioszlopok hirdették Berlinben, Budapesten, Prágában a „népakaratot”, de az angol követ még egy tiltakozás formájában sem reagált.

             / Hogy napjainkra / 2015 / hová jutott a Nyugat? Izrael nemcsak a terroristákat védi, de fel is fegyverzi az álnokul Iszlám Államnak nevezett briganti bandákat, akik elsősorban a keresztényeket és a valódi iszlámhívőket támadják, és pusztítják a legbrutálisabb módon még Boko Haramként Afrikában is. Így valóban meg lehet akadályozni a túlnépesedést. Ugyanakkor igen beszédes, hogy Izraelt véletlenül sem bántják. Annál inkább az önerőből talpra álló Oroszországot, maga az Amerikai Egyesült Államok, azaz Izrael. A párizsi szennylap elleni merénylet csak egy gyöngécske álca. /

              Mi, elnyomott oroszok és kelet-európaiak fájdalommal szemléljük Európa katasztrofális meggyöngülését, erkölcsi lezüllését.

              De nem is csak Anglia, nem is csak a nyugati világ, hanem a keleti félteke is – mindannyian ugyanarra a sorsra vagyunk kárhoztatva. Ugyanaz a vaspánt szorít, más módon, de mindannyian a nagy történelmi katasztrófa végpontjához érkeztünk: az özönvízhez, amely elnyeli a civilizációkat, és megváltoztatja a korszakokat.

              A mai világhelyzet különösen azért bonyolult, mert a történelem óráján egyszerre több mutató is összecsúszott: nemcsak társadalmi, nemcsak politikai, nemcsak katonai válságot kell átvészelnünk, hanem helyt kell állnunk a nagy korfordulóban is, ahogyan a középkor a reneszánszba váltott… Nagyon mélyre rántott bennünket a kellemes és kényelmes anyagi dolgok, és termékek vak szolgálata. Le tudjuk-e magunkról rázni ezt a terhet? Életre tudjuk-e kelteni azt a születésünkkor belénk lehelt Szellemet, amely egyedül különböztet meg bennünket az állatvilágtól?

              / Azóta a Szovjetunió szétesett. Még az író megérte, és helyeselte a putyini fordulatot, amelyet pontosan úgy támadnak, mint a korábbi cári Oroszországot. Lényegében ugyanazok az erők. Nagyon figyelemre méltó az a napjainkra / 2015 / kiteljesedő és általa 4O évvel ezelőtt a Terror Internacionáléjának nevezett állapot, ami a Földünk nagy részét rettegésben tartja. Ebben a nemzetköziségben részt vesz az USA és Izrael is, szoros szövetségben az Iszlám Állammal és a Boko Harammal. Ma ezt már minden gondolkodó ember tudja. /

 

                                                            A SEMMI HÚRJAIN

 

                                             Válaszbeszéd az Amerikai Nemzeti Művészeti Klub

                                                              irodalmi díjának odaítélésekor

                                                              New York, 1993. január 19.

 

 

              A XX. században a hamisan értelmezett avantgardizmus – a zajos, türelmetlen, mindenáron mást akaró „avantgard” szellem - több alkalommal is súlyosan megsértette a hagyományhoz és az újításhoz való viszony egyensúlyát. Ez az avantgard irány már az I. világháború előtt súlyosan megsértette az általánosan elfogadott művészet, művészeti forma, nyelv, kritérium és sajátosság rombolásával indított, azzal a lendülettel, hogy egyfajta „művészetfeletti” identitást hozzon létre, amely majd közvetlenül megteremti magát az Új Életet.

              Lerombolni az egész, sok évszázados kulturális hagyományt, egyetlen éles mozdulattal összeroppantani és megtörni a művészet természetes fejlődését. Mindezt a formai újítás, mint fő cél, tartalmatlan hajszolásával vélték elérni, miközben mesterségbeli követelményeiket a primitivizmus és pongyolaság szintjére szállították le. – az értelem elsötétítésével - az „értemen túli nyelvre”. Ezt az agresszív lendületet tekinthetnénk csupán a becsvágy kielégítésének, ha Oroszországban – elnézést kérek a jelenlevőktől, hogy többet fogok Oroszországról beszélni, de a súlyos és intenzív orosz tapasztalat manapság nem kerülhető meg -, tehát, ha Oroszországban mindeme szándékok nem a hamarosan kitörő, mindent porig romboló fizikai forradalmat előzték volna meg. Az eget-földet megrengető forradalom, mielőtt Petrográd utcáit elérte volna, a petrográdi bohémvilág irodalmi-művészeti folyóirataiban robbant ki. Onnan hallottuk először az orosz és európai múltra szórt megsemmisítő átkokat, az összes erkölcsi törvény és vallás elvetését, onnan hívtak az egész korábbi hagyományos kultúra elsöprésére, ledöntésére, széttaposására, miközben a nekikeseredett újítókból öntömjénezés közben semmi említésre méltó alkotásra nem futotta. Szó szerint azt hirdették, hogy likvidáljuk a Racine-okat, a Murillókat, a Raffaellókat – „pattogjanak csak a golyók a múzeumfalakon” -, az orosz irodalom klasszikusait végleg „hajítsuk ki a jelenkor hajójából”, mert most az egész kultúrtörténet újrakezdődik.

              A politikai szélvihar által felfújt szovjet pszeudo-kultúra / ál, hamis / a totalitárius rezsim megmerevedésével együtt dermedt bele az úgynevezett „szocialista realizmus” förtelmes díszletformáiba. Bőven akadt önként jelentkező, hogy számtalan kritikai tanulmányban ecsetelje lényegét és jelentőségét. Én nem írtam volna egy darabot se, mert a „szocialista realizmus” eleve kívül esik a művészet keretein, mert nem létezik maga a tárgy, a „szocialista realista” stílus. Nem egyéb ez, mint csupasz, köznapi megfelelni vágyás: „a mit tetszik parancsolni?” vagy az „írj úgy, ahogy a Párt elrendeli” stílusa. Mit lehet erről elmondani tudományosan?

              Átéltük hát ezt a hetven halálos évet a kommunizmus gettójában, és most negyedére fogyatkozva tántorgunk ki belőle. Valóban új kor köszöntött be – Oroszország számára is, meg a világ számára is. Oroszország teljesen tönkre van téve, legmélyéig átitatja a méreg, az orosz nép példátlan erkölcsi megaláztatásban él, közel áll a fizikai, sőt biológiai pusztuláshoz. Ilyen helyzetben, amikor a régi sebek fölfakadnak és láthatóvá válnak, az irodalomban természetes a hallgatás, a nemzeti irodalom leghitelesebb hangjainak időre van szükségük, mielőtt újra megszólalnak.

              De a Nyugat kultúrája is hasonlóan mély válságban van. És nem akarom elhinni, hogy ebből a válságból ne légyen kilábalás. Jön egy új fiatal nemzedék bizonyosan.

 

                                                           ELFELEDETT ISTEN

                                                            / Templeton - előadás /

 

              Több mint fél évszázaddal ezelőtt, még gyerekként, gyakran hallottam idősebb emberektől az Oroszországot ért nagy megrázkódtatások magyarázataként: Azért történt minden, mert az emberek elfeledték Istent.”

              Azóta közel fél évszázada készülő forradalomtörténeti munkám során, több száz könyvet elolvastam, több száz személyes tanúságtételt összegyűjtöttem, magam is megírtam és letisztáztam nyolckötetnyit ama történelmi összeomlásról - ma azonban, amikor arra a kérdésre kell a legrövidebb választ adnom, mi volt a fő oka a legalább hatvanmillió ember életét követelő, pusztító forradalomnak, nem tudnám pontosabban kifejezni, mint hogy megismétlem:

               „Azért történt minden, mert az emberek elfeledték Istent.”

              Bővebben fogalmazva: az orosz forradalom eseményei csak most, a század végén érthetőek meg, a világ többi részén azóta történtek hátterében. Láthatóvá válik a globális folyamat. Ha az egész huszadik század fő vonását kellene tömören megneveznem, ma sem találnék pontosabb és tartalmasabb kifejezést, mint hogy: „Az emberek elfeledték Istent.”

              E század összes fő büntettét az isteni magaslatokat nélkülöző ember gyarlóságai határozták meg. A legelső: az I. világháború. Számos mai probléma ebből ered. Az a ma szinte feledére ítélt háború, amikor a bőségben élő, életteli, virágzó Európa eszét vesztve vetette rá magát önnönmagára, s talán több mint egy évszázadra, sőt örök időkre megrendült. Nos, ez a háború nem magyarázható mással, csak a kormányzó körök elméjének általános elborulásával, annak a tudatnak az elvesztésével, hogy önmagunk felett ott egy Magasabb Erő. A látszólag keresztény államok csak ezen istentagadó eldurvulásban nyúlhattak vegyi fegyverekhez, ami már túllép minden emberi határt.

              Az isteni magaslatokat nélkülöző tudat gyarlóságából fakadt, amikor - már a második világháború után – engedtünk az atomernyő sátáni csábításának. Azaz: szabaduljunk meg a gondoktól, vegyük le a kötelesség és a kötelezettség terhét a fiatalok válláról, ne tegyünk erőfeszítéseket önmagunk, netán mások védelmére. Fogjuk be a fülünket a Keletről jövő jajszavakat hallva, legyen életelvünk a boldogság utáni hajsza, s ha veszély támad is felettünk, megvéd bennünket az atombomba, de ha mégsem – akkor vesszen az egész világ, tüzes pokolra vele.

              Mára a világ eljutott arra a határvonalra, melyet, ha az előző századok rajzoltak volna, mindenki egy emberként kiált fel: „Apokalipszis!” Mi azonban hozzászoktunk, és lakájossá tettük.

              Dosztojevszkij figyelmeztetett: „Jöhetnek olyan súlyos tények, amelyek felkészületlenül érintik erőinket.” Így is történt. Dosztojevszkij megjósolta azt is: „A világ   csak az után számíthat megváltásra, miután a rossz szelleme távozott.”

              Az azonban már bekövetkezett, hogy a ROSSZ szelleme diadalittasan kereng forgószél gyanánt mind az öt kontinens felett.

              Ugyancsak Dosztojevszkij jutott arra a következtetésre az egyházgyűlölettől izzó francia forradalom alapján: „A forradalom az ateizmussal kezdődik.” Így igaz. Ám olyan szervezett, militáns és kegyetlen ateizmus, mint a marxizmusé, előtte nem látott a világ. Marx és Lenin filozófiai rendszerében az Isten iránti gyűlölet a pszichológiai tengely, a legfőbb mozgató, megelőzve az összes politikai és gazdasági ambíciót. A harcos ateizmus a kommunista politika fő hajtóereje, nem pusztán egy elem, nem periférikus mellékhatás. Ördögi céljai érdekében vallástalan, nemzet nélküli hordára van szüksége, likvidálni kell a hitet is, a nemzetet is – amit a kommunisták lépten-nyomon nyíltan hirdetnek és nyíltan végre is hajtanak. Hogy mennyire létszükséglet az ateista világ számára a vallás szétrobbantása, és hogy mekkora a zsigeri indulat, jól mutatja a római pápa elleni közelmúltbeli homályos merényletsorozat.

              A húszas évek Szovjetuniójában mindez a pravoszláv egyházi személyiségek teljes közösségét sújtó vértanúhalálok hosszú sorához vezetett. Több tízezer apácát, papot és szerzetest pusztítottak el, kínzással kényszerítették őket a csekisták Isten igéjének megtagadására. Pincékben lőtték agyon, lágerekbe zárták, észak legtávolabbi tundráira száműzték őket, öregeket űztek el otthonaikból, s tették ki őket a biztos éhhalálnak. Sok millió hívő előtt zárták el a templomba vivő utat, és börtönbüntetéssel tiltották a gyerekek vallásos nevelését, magukat a gyerekeket pedig fenyegetésekkel és hazugságokkal tántorították el a hittől. Állíthatjuk, hogy az orosz mezőgazdaság harmincas években véghezvitt indokolhatatlan felszámolása, a 15 millió paraszt életét követelő, úgynevezett kuláktalanítás és kollektivizálás gazdaságilag értelmetlen volt. Egyetlen fő céllal hajtották végre kegyetlenül: hogy lerombolják a nemzeti életformát, és kiirtsák a vallást a falvakból. Mindennek ellenére, a kommunista prés alatt is fennmaradt Oroszországban a keresztény tradíció. / A hozzánk beszállásolt kozákok 1944 őszén elviselték a falon függő keresztet, de annál inkább gyűlölték a kétruhás zsidó politikai tisztjüket. /

              Napjainkban az USA-ban készítenek Jézust mocskoló filmeket, és jelennek meg vallást gúnyoló és lejárató olyan újságok is, amelyek karikatúráikkal szabadon sértegethetik bármelyik világvallás híveit. Legutóbb a francia kiadvány hivatala elleni véres merénylet borzolta a kedélyeket. Idáig feszítik a húrt még manapság is a liberálisnak mondott Nyugaton.

              Életünk értelme nem az anyagi siker hajszolása, hanem a méltó szellemi fejlődés útjának keresése. Földi életünk csak egy köztes fejlődési fok a magasabb rendű felé haladva: erről a lépcsőfokról nem szabad lezuhannunk. Nem hagyhatjuk, hogy szabad prédaként összetapossanak minket. Az anyagi törvények önmagukban nem képesek életünk értelmezésére, és nem nyitnak távlatokat előtte. A fizika és a fiziológia törvényeiből sosem nyílik meg előttünk kétségbevonhatatlanul, hogy a Teremtő szüntelenül és naponta jelen van mindegyikünk életében, folytonosan pótolva létünk energiáit. Amikor ez a segítség elapad, akkor a halál vár ránk. Jelenlétének ugyanilyen bizonyosságával segíti Ő az egész föld életét: ezt kell megéreznünk a rettenet sötét pillanataiban. Az utóbbi két évszázad hiábavaló reménykedésével, mely a semmi szélére és az atomhalál peremére sodort bennünket, csak úgy szállhatunk szembe, ha Isten kezének melegét keressük, melyet oly gondtalanul és fennhéjázóan eltaszítottunk. Akkor nyílhat meg tekintetünk is, hogy meglássuk a szerencsétlen XX. század hibáit, és kezünk akkor mozdulhat, hogy a hibákat helyrehozzuk. Nincs más, amibe kapaszkodhatnánk az omladékon, nincs elég fog – hiába volt a felvilágosodás összes gondolkodója. Forgószél örvénylik öt földrészünk fölött. Az emberi lélek legmagasabb rendű képességei azonban ezekben a megpróbáltatásokban mutatkoznak meg. Ha elpusztulunk, és elveszítjük a világot – abban mi magunk leszünk a vétkesek.

                                                                              London, 1983. május 10.

 

                                                    SZENVEDÉS ÉS ISTENKERESÉS

                                              / Beszéd és beszélgetés az Eton College-ban. /

 

              „Uram, ha Oroszországban olyan kevés ember van, aki támogatja a kommunizmust, és szándékában állna Nyugat megtámadása, akkor miben kell látnunk a fenyegetést?”

              Egy negyven évvel ezelőtti, csaknem anekdotikus eset jut erről eszembe. Amikor a szovjet csapatokkal Németország területén voltam, európaiakkal beszélgetve elmeséltük, micsoda rettenet zajlik odahaza nálunk. Az európaiak csodálkozva tárták szét karjukat: „Ha mindenki elégedetlen Sztálinnal, akkor miért nem váltják le?”

              Hogy a kommunizmusról ítéletet alkothassanak, félre kell dobniuk megszokott normáikat. Ha Önök valamivel elégedetlenek, akkor összegyűlnek százan, ezren és az utcára vonulnak. Mi legfeljebb ketten jövünk össze, és félve beszélünk benn a lakásban. És ez így megy minden kommunista országban. Leírjuk egymásnak a mondandónkat, megmutatjuk, aztán megsemmisítjük. Lelkileg már rég senki sem fogadja el a kommunizmust. Már a kommunista vezérek is csak a saját jólétükre gondolnak, és nem magára a kommunizmusra. A kommunizmus csak addig élhet, amíg rugalmas és fejlődőképes, és Lenin idejében még ilyen volt. Aztán elragadta az országot, ettől kezdve karmai közt tudta tartani, akkor is, ha már élettelen. Ez a metafizikai létezés. A kommunizmus vezéreinek személyesen nincs is szükségük arra, hogy elfoglalják Angolát, Nicaraguát vagy Dél-Jement. E szörnyű erő hatása alatt cselekszenek, s ha kell, megnyomják a rakéta indítógombját., ha kell, tankokat küldenek, s a katonák mennek – nem azért, mert a kommunizmusért harcolnak, hanem mert nincs más választásuk. A Nyugat nem érti a kommunizmus természetét. A magyar felkelés idején Budapesten volt olyan eset, amikor a szovjet katonák megtagadták, hogy a nép közé lőjenek, a magyarok közé – főbe is lőtte őket az elöljárójuk ott helyben. Feláldozták az életüket. A mai amerikaiak többsége viszont meg se mozdul, ha behívják – nem a hadseregbe, csak nyilvántartásba vételre, arra az esetre, ha valamikor mégis mozgósítanák. Hasonlítsák össze, kérem, a két lelket, a két szintet.

              A kommunizmus katonailag hiába hihetetlenül erős, szelleme rendkívül gyenge!

              / Szolzsenyicin még azt is elmesélhette volna, hogy a szovjet páncélosok próbálták megvédeni a fegyvertelen tüntetőket 1956. október 26-án a Parlamentnél, amikor fegyvereiket a tetőkön rejtőzködő, gyilkos ÁVH-sokra irányították. /

                                                       Windsor, 1983. május 17.

 

                                                     A SZOVJETUNIÓ VEZÉREIHEZ

                                                                    1974. január

                

              Nem táplálok hiú reményeket az iránt, hogy jóindulatú figyelemmel akarják majd  megvizsgálni egy honfitársuk kéretlen, nem szolgálati úton előterjesztett elgondolásait, aki – legyen bármily kivételes – nem beosztottjuk, akit nem bocsáthatnak el, nem fokozhatnának le, nem léptethetnek elő, nem tüntethetnek ki. Így hát fölöttébb valószínű, hogy őszinte, minden hivatali számítgatás nélküli véleményt fognak hallani tőle, ami még a legkiválóbb apparátusbeli szakértőik esetében sem fordul elő. Nem táplálok hiú reményeket, de megpróbálom elmondani a legfontosabbakat: mi nyújthat nézetem szerint megváltást, és mi szolgálhatja népünk javát, annak a népnek, melyhez születésünknél fogva – maguk is mind, és én is egyként tartozunk.

              Kiváltképp az orosz és az ukrán nép sorsa aggaszt – mert miként a közmondás tartja: ahová születtél, hasznos ott lettél -, leginkább az általuk elszenvedett mérhetetlen szenvedések miatt. Írtam, hogy ismertessem javaslataimat, miként kerülhetjük el, amíg nem késő, a hazánkra az elkövetkező tíz-harminc évben váró legnagyobb veszélyeket.

              Főképpen a nyugati civilizációval közös pusztulásunkat túlzsúfolt és mocsoktól bűzlő Földünk szennyében.

       

                                           A TÉRDRE KÉNYSZERITETT NYUGAT

 

              Oroszország gyakran vált idegen, a legkevésbé sem orosz feladatok végrehajtójává. Külpolitikájának számos balfogása abból eredt, hogy a legfelső vezetőiből hiányzott a gyakorlatias számítás, és a diplomáciai kar bürokratikusan lomha volt, de egyszersmind abból is, hogy a vezetők gondolkodásmódját bizonyos fokú idealizmus uralta, ami megakadályozta őket abban, hogy következetesen érvényesítsék a nemzeti önzés programját.

              A szovjet diplomácia teljes egészében megszabadult ezektől a fogyatékosságoktól. Úgy tud követelni, küzdeni és megszerezni mindent, amit akar, ahogyan a cári rezsim sohasem tudott. Néhány világraszóló diadala különösen megdöbbentő. Például az, mikor a háború végén Sztálin, aki mindig is, minden erőfeszítés nélkül túltett Roosevelten, egyszerre csak Churchillt is legyőzte, s elnyert mindent, amit Európában és Ázsiában akart.. Sőt, még  minden bizonnyal saját várakozásait is felülmúlva, könnyedén visszaszerezte azt a több mint egymillió szovjet állampolgárt, akik makacsul tiltakoztak a hazatérés ellen, de a nyugati szövetségesek csalárd és erőszakos módon elárulták őket.

              Európa a második világháború megvívásához képes volt egységre lépni, talált magában elég kitartást és bátorságot, sőt még a háború okozta pusztulásból is képes volt kilábalni, de úgy látszik, ezzel hosszú időre kimerültek erőtartalékai. A győztes nagyhatalmak minden különösebb külső ok nélkül meggyengültek és megrokkantak.

              A nyugati világ és az egész nyugati civilizáció katasztrofális meggyengülése egyáltalán nem csupán a hajthatatlan és kitartó szovjet diplomácia sikere, hanem főként azon kultúra és világszemléleti rendszer történelmi, lélektani és erkölcsi-szellemi válságának következménye, amely a reneszánsz idején fogant meg, s a XVIII. századi felvilágosodásnál teljesedett ki.

              De saját ballépéseinket sem szabad elfelejteni!  A II. világháború előtt a Wehrmachtnak abban segítettünk, hogy a versailles-i békeszerződés megkerülésével szovjet katonai lőtereken képezhesse ki első tiszti kádereit, sajátíttathassa el velük a modern hadviseléshez, a páncélos áttörésekhez és a légideszant-operációkhoz szükséges elméletet és gyakorlatot, ami utóbb igen jól jött a német hadseregnek, amelynek igen szűkre szabott idő állt rendelkezésére.

              Ez a kudarc sem a diplomatáink hibáiból, nem tábornokaink tévedéseiből származott, hanem abból, hogy vakon követték a marxizmus direktíváit: csapást kell mérni a világimperializmusra és támogatni kell a külföldi kommunista mozgalmat. A Wehrmacht támogatásával vajon melyiknek tettünk eleget? Az elsőnek?

              Az örök haladás igézetében élő mohó civilizáció most kifulladt, a végét járja. Nem a nyugati világgal való konvergencia / összetartás / vár ránk, hanem mind a Kelet, mind a Nyugat teljes megújulása és átalakulása, mivel zsákutcába került mind a kettő. A „végtelen haladás” pedig ábrándkép csupán!

              A népek legfőbb kincse most a föld. A föld, mint termőtalaj. Van négy szerencsés ország, ahol még ma is bőven vannak művelés alá nem vett, korábban agyonműtrágyázott, területek. Nevezetesen: Oroszország északkeleti része, Ausztrália, Kanada és Brazília. Gondoljunk itt előítéletek nélkül Sztolipinre. 1908-ban az alábbi profetikus szavakat mondotta az Állami Dumában: „A föld jövőbeni hatalmunk záloga, a föld maga Oroszország.”

              Mivel voltunk elfoglalva fél évszázadon át? Világforradalmat csináltunk; ki akartuk terjeszteni befolyásunkat Kelet-Európára s más földrészekre; ideológiai elvek szerint alakítottuk át a mezőgazdaságot, likvidáltuk a birtokos osztályokat; kiirtottuk a keresztény vallást és erkölcsi felfogást, hatékonyan részt vettünk a világűr meghódításáért folyó hajszában. Felszereltünk magunkat is és másokat is, aki csak ezt akarta. Foglalkoztunk tehát mindennel, kivéve azzal, ami a legnagyobb kincsünk, azzal, hogy fejlesszük az északi vidéket és kellő művelés alá vonjuk. Pedig az orosz népnek nem az a célja, hogy a világűrben éljen, se nem az, hogy Latin-Amerikában. Észak viszont a mi reménységünk és derítő-ülepítő- medencénk.

              Nem tartanám erkölcsösnek, hogy akkor, amikor általánosak a nehézségek, külön a mi megmentésünket célzó politikát javasoljak, ha nem a mi népünknek jutott volna – mint gondolom – a XX. században a világ népei közül a legtöbb szenvedés.: a két világháborún kívül egyedül csak a polgárháború és a belső viszály, egyedül csak a belső „osztályharcos” politikai és gazdasági népirtás folytán 66 millió embert vesztettünk el!! A. Kurganov egykori leningrádi statisztika-professzor végezte el ezt a számítást, de hitelesíti, hogy százmillió honfitársunkat veszítettük el, ahogy Dosztojevszkij még a múlt század végén meg is jövendölte. Lakosságunk harmadát, minden harmadik emberünket. És ez fele annak, amivel manapság rendelkezünk.

              Ezzel a maradék kétszázmillióval nem külföldi terjeszkedést, hanem belső fejlődést!

               A vodka butít és gyilkol! Elhivatott embereket a pedagógus karba! A kötelező katonai szolgálat helyett profi hadsereget! Főállású anyaságot! A marxizmus törölve! Vallásszabadságot! Felejtsük el a hazudozást! Nemzeti koncepcióra épített fejlődést! Többpártrendszert! Előléptetés a képességek és a teljesítmény alapján! Demokratikus választásokat az orosz nép fiainak jelölésével! / Ezek egy óhajtott nagy tömegtűntetés követelései! /

              A nagybirodalmi célok és a nép erkölcsi egészsége nem egyeztethetők össze!

 

                                          A KULTURÁLIS ELIT PÁLFORDULÁSA

 

              Az egyre rozzantabb Brezsnyev - rezsim alatt valamelyest egyedül csak a soknemzetiségű oroszországi értelmiség született valóban újjá.: gazdag szellemi életet élt, belsőleg már nem volt egészen szovjet, szabadság hiányában csak a magánbeszélgetésekre, a szamizdatra, na és a külföldi publikációkra összpontosította erejét. E pezsgő környezet figyelme a jelenkor számos kérdése mellett a történelmi horizontra is kiterjedt, s így törvényszerűen érdeklődése középpontjába került és új értelmezést nyert az orosz nemzeti kérdés.

              Az 1920-as, harmincas években még mennyi új szovjet értelmiségi kötődött szívvel-lélekkel a kommunizmushoz, vehemensen vállalva részt az apparátusi munkából, de különösen a propagandából. Még inkább a népnek szóló könyvek, bódító tömegdalok, filmek szerzőjeként. De hova tűnt mindez nagy hirtelen?

              Hirtelen elillant a kommunizmus iránti elkötelezettség, mintha soha nem is létezett volna. Mi ez? Emlékezetkihagyás? Feledékenység? Az 1960-as évek végétől a szamizdatban már határozottan azt írták:” Ezt a hatalmat nem mi választottuk!” Értetlenséggel tették hozzá, hogy azóta pedig valami „forradalmi csorda” bömböli: „minden leszünk”. Hirtelen tudomásunkra hozták, hogy a forradalom egyedüli okozója maga az orosz nép, nem más: „a bolsevizmus fő tartalma – az orosz eszme”. „Az orosz nép elnyomó erő, ezért nincs joga a nacionalizmusra”, ami nem más, mint „rasszista russzianizmus”.

              Mint aztán hamar napvilágra került, ez egyáltalán nem csak egy szűk csoport hangulatát fejezi ki. Az 1970-es évektől elárasztotta a fővárosi értelmiségi köröket a szamizdat révén, a Nyugatra távozott emigránsokon keresztül, leginkább pedig az orosz nyelvű nyugati rádióadásokban, melyeket Szovjetunió-szerte rádiókészülékek milliói sugároztak tovább. Kedvtelve taglalták az orosz nép és az orosz történelem reménytelen romlottságának azt a verzióját, amely a 20-as években a forradalmi fordulatból kiábrándult mensevikektől és trockistáktól származott: az alapgondolat ragyogó volt, de hát lehet-e ezzel a néppel valami méltó eredményt elérni? „Oroszország évszázadokon át mániákus depresszióban szenvedett”: az orosz nép számtalan „csüggedt dala”, „az elnyújtott orosz melódiák a nemzet lelki betegségének kezdetét tükrözik.”

              Nem különb a folytatás sem: „ebben az országban” „az egész nép reakciós tömeggé korcsosul”; A népi igazság követése önbecsapás”; ebben az országban még a „keresztény érzület is gyakorlatilag mindig feneketlen erkölcsi feslettséggel vegyül”. „Oroszország minden más országnál több Rosszat hozott a világba.”

              Néhány fájdalmasan találó megjegyzés mellett / a mai „Oroszország a sörösbódé üvegében tükröződik” / olyasmit hallunk-olvasunk: a Rusz ma már „színültig tele mocsokkal”, „emberlakta disznóól”, „szemetesgödör”,”ez a ti országotok, a ti népetek!”

              Voltak még meredekebb megnyilatkozások is, különösen az országból kivándorolt szovjet szerzők külföldi publikációiban: „az orosz igazság a bűn anyja”; „a pravoszlávia a hottentották vallása”, „rühes kutyák lakják Oroszországot” – és a példákat a végtelenségig lehet  szaporítani.

 

                                                 OROSZORSZÁG ÉS A NYUGAT

 

              Oroszország káoszba süllyedésével párhuzamosan a civilizált Nyugat egyre kevésbé rejtegeti velünk kapcsolatos szándékait.: Oroszország dühödt politikai ellenségei, mint Kissinger és Brzezinski, már több alkalommal egyértelmű nyilatkozatotokat tettek: „felesleges ország „ a világtérképen. A Kissinger –Brzezinski és társaik által jegyzett oroszellenes kijelentések mentén az amerikai politika nem a kommunizmus ellen, hanem csak Oroszország ellen irányítja a Nyugatot. Az Amerikai Egyesült Államok még 1997-ben is megtartotta az „oroszok által elnyomott népek” hetét. Ezt az oroszellenes kurzust folytatta a Svoboda rádió még éveken át. Folyamatosan, a nap huszonnégy óráján át a a belső átalakulást propagandájával igyekezett irányítani, és a csecsen-orosz - háborúk idején határozottan csecsen rádióvá alakult át.

              Nagyon visszafogottan támadta a kommunizmust, annál bőszebben fordult az orosz tradíciók, sőt az orosz vallás és kultúra ellen. Ki ne emlékezne Bush elnök nyilatkozatára az ukrán választások előtt, amely Ukrajna elszakadására biztat? Amerika minden eszközzel támogatja Ukrajna minden orosz ellenes lépését. Amerika óriási mértékben elnéz minden választási csalást mind Ukrajnában, mind a közép-ázsiai köztársaságokban.

              Az USA világosan demonstrálta is Oroszországgal kapcsolatos bekerítő hadműveleteit. a NATO tárgyalások tetőpontján bensőséges katonai közeledés zajlott le Ukrajnával. 1997 augusztusában az amerikai flotta gyakorlatozott a Fekete-tengeren, a krimi partoknál, ami nem is annyira gyakorlati lépés volt, mint inkább Oroszország végleges megalázásának demonstrálása. a NATO-főtitkár hol a Kaukázuson túlra, hol Közép-Ázsiába látogat, hogy ugyancsak katonai együttműködést létesítsen a NATO és a közép-ázsiai államok között. Így óhajtják Oroszország körül létrehozni a cordon sanitaire-t, „egészségügyi kordont”. Ezt már a bolsevik forradalom idején alkalmazták a nyugati országok, és nemigen vált be, mint ahogy történelem tragikusan bebizonyította.

               / Ez a fogalom ismerős a magyar történelemből is, azt úgy hívták: Kis Antant. Magyarország teljes blokádja. /

              Nehezen feltételezhető, hogy ilyen mértékben alábecsülik és az egész belátható jövőre kiterjesztik

 Oroszország jelenlegi, hosszan tartónak vélt gyengeségét. Már pedig akkor

 nincs más reális magyarázat, csak az Oroszországra irányuló nyomásgyakorlás szándéka.

              Oroszország háromszor is lenyelte azt a visszautasító magatartást, amely az Európai Unió részéről érte, amikor tagságért folyamodott. Holott Európa tekintélyes országait létfontosságú energiával látja el. Például a vezető gazdasági erejű országot, a németekét.

             / Aztán az USA kirobbantotta az ukrajnai konfliktust, amire Oroszország valószínűleg a gázszállítás leállításával válaszol. Itt tartunk napjainkban, 2005-ben. /

 

 

                                                         AZ OROSZ JELLEM

 

              Természetesen a keresztény hittől függetlenül is gyakran plasztikusan megjelennek az orosz jellemben a veleszületett, természet adta vonások is:

               Nyitottság, nyílt szívűség; természetes közvetlenség; egyszerű viselkedés; kimért tempó; nagy adag humor; nagylelkűség; „az orosz ember nem állhatatos a gyűlöletben, nem tud sokáig gyűlölködni” / Dosztojevszkij /. Alkalmazkodó képesség, könnyen teremt emberi kapcsolatokat; az idegenek egy percnyi találkozás után közel érezhetik magukat. / Fedotov /; megértés, empátia; intenzív életigenlés. A lehető legszélesebb skálán „minden irányban nyitott”, befogadó értelem” / Dosztojevszkij /; tágkeblűség, lendületes életfelfogás;

                                               Sírva vigadni, vigadva sírba menni.

                                             / Sírva vigad a magyar is! /

                     Orosznak lenni – vagy nem lenni. Magyarnak lenni – vagy nem lenni.

 

 

                                                         RENDSZERVÁLTÁS

 

 

Orbán vádol és számonkér. A rendszerváltás nagy csalija. Némi hasonlóság: 1990. Csengey Dénes beszéde. A kerekasztal és Antall szerepe. Antall és a koalíció. Beszélő, azaz sokat mondó. Tudjuk, merjük, tesszük!

 

                                              ORBÁN VÁDOL ÉS SZÁMONKÉR

 

„Polgártársak!

              Az orosz megszállás és a kommunista diktatúra negyven évvel ezelőtt történt bevezetése óta a magyar nemzetnek egyszer nyílt alkalma, csak egyszer volt elegendő bátorsága és ereje ahhoz, hogy megkísérelje elérni a már 19848-ban kitűzött céljait, a nemzeti függetlenséget és a politikai szabadságot. Céljaink máig nem változtak: ma sem engedünk, így nem engedünk 56-ból sem.

              Azok a fiatalok, akik ma az európai polgári demokrácia megvalósításáért küzdenek, két okból hajtanak fejet a kommunista Nagy Imre és társai előtt. Mi azokat az államférfiakat tiszteljük bennük, akik azonosultak a társadalom akaratával; akik, hogy ezt megtehessék, képesek voltak leszámolni a szent kommunista tabukkal, azaz az orosz birodalom feltétlen szolgálatával és a párt diktatúrájával. Mi az ő sorsukból tudtuk meg, hogy a demokrácia és a kommunizmus összeegyezhetetlenek.

              Barátaim! Mi, a fiatalok sok mindent nem értünk, ami talán természetes az idősebb generációk számára. Mi értetlenül állunk az előtt, hogy a forradalmat és annak miniszterelnökét nemrég még kórusban gyalázók ma váratlanul ráébrednek, hogy ők Nagy Imre reformpolitikájának a folytatói.

               Azt sem értjük, hogy azok a párt – és állami vezetők, akik elrendelték, hogy bennünket a forradalmat meghamisító tankönyvekből oktassanak, ma szinte tülekednek, hogy – mint egy szerencsehozó talizmánként - megérinthessék ezeket a koporsókat.”

Halk megjegyzés:

              Jól emlékszem arra a fiatalemberre, aki a koporsókra mutatva, számonkérte a koporsókban nyugvók halálát. Ma már bizonyára ő is tudja, hogy valójában kiken kellett volna számonkérni a Rákosi - és Kádár-rendszer bűneit. Majd a rendszerváltás elszabotálását is!

              Először Nagy Imrének adatott meg a rehabilitálás lehetősége, és felmentette bűnei alól Kádár Jánost, hiszen szabadon engedte. Azt a Kádárt, akinek a balkezéről a körmöt letépték / egy CIA- ügynök megfigyelése /, tehát a körmös Bauer is közreműködött. A Farkas Vladimir a szájába vizelt. De ezzel érdemelte ki a megbocsátást? Ha évekig ült börtönben, most már automatikus a föloldozás?

              No, nem! Kádár belügyminiszterként rászedte Rajkot, a legjobb barátját, és bitóra juttatta. De ha csak Rajk lett volna az egyetlen áldozata! De számosan voltak, nevesek és névtelenek. Nagy Imre akkor szolgáltatott volna igazságot a népnek, ha Kádárt felakasztatja. De lássuk be, egy igazi kommunista sosem értette meg az egyszerű emberek búbánatát.

              És Nagy Imre, akinek először volt lehetősége, nem bátorsága, hanem csak ideiglenes moszkvai engedélye, a „pardon” kimondására, nem volt–e maga is könyökig véres?

              1945-ben az Ideiglenes Kormány belügyminisztereként hány igaz ember, népbíróságon hozott, halálos ítéletét hagyta jóvá? A svábok szovjet deportálásában is vétkes. Tehát többszörösen, talán száz halálban, bűnrészes!

               Akkor járt volna magyar földön az IGAZSÁG, ha Nagy Imrét az erőszakos téeszesítés, a begyűjtési, „padlássöprő” miniszterként előidézett öngyilkosságok miatt is felelősségre vonják.      Bizony mondom, nem lett volna miniszterelnök 56-ban! Legföljebb politikai fogolyból újra szabad ember, aki Nyugatra disszidál.

              A rendszerváltás idején, akik valóban bűnösök voltak, a tömegben vagy a lakásukban lapultak, és rettegtek egy valódi rendszerváltástól.

              Viktornak csak a tömegre kellett volna rámutatnia:

              „Itt lapulnak közöttünk az igazi bűnösök!”

              Nem így történt. Ő csak azokhoz intézte a számonkérő szavakat, akik sorfalat álltak a koporsók mellett. A Pozsgay-félékhez, akik, mert lelkük volt, többszörösen megbánták, amit tettek. De azok legalább megmutatták az arcukat, a valódi politikai bűnözők a mai napig nem kerültek elő.

              Most emlegetik éppen Biszku Bélát. Nos, róla és a volt elvtársairól van szó! Akkor kellett volna őket néven nevezni, és egy demokratikus rendszerben bíróság elé állítva legalább húszévi börtönre ítélni. Éppen most járna le a bűntetésük! Mennyivel előbbre tartanánk? Igaz, Viktor?

 

                                                A RENDSZERVÁLTÁS NAGY CSALIJA

 

              1990-et a liberálisok jól előkészítették. Már a nyolcvanas évek elején ún. szamizdattal puhították a magyar értelmiséget. Olyan bátor cikkek jelentek meg a Beszélőben, amilyeneket egy nemzeti érzelmű liberálistól elvár az ember.

               Hullatták sós könnyeiket az édes vizű Dunánk védelmében, a „dunaszaurusz” megvalósítása ellen. Tiltakoztak a határon túli magyarok, elsősorban a csehszlovákiai és erdélyi kisebbséget sújtó diszkrimináció és beolvasztás miatt. De mindezekről a könnyekről iderült, hogy egy krokodiltól kölcsönözték. Illetve vették, mert pénzük az volt dögivel!

               Emlékszem, hogy éppen osztálykiránduláson voltunk a választásokat megelőző napokban, és ha hiszik, ha nem, de az egyik tanya szalmakazlába is jutott a természetellenes színű madarakból egy zászlóra való.

              De a tavaszi választások előtt, és ez is hozzátartozott az SZDSZ aljas húzásai közé, szerette volna Pozsgay Imrét, a köztársasági elnöki szék várományosát, politikailag likvidálni a négyigenes népszavazás kierőszakolásával, amelyben az MDF nem vett részt. Sikerrel jártak, ezzel mindjárt a rendszerváltás küszöbén, az egész magyar népet átejtették.

 

                                                          NÉMI HASONLÓSÁG: 1990

 

              A sztálinista menetrend hasonlított az 1990-es választások forgatókönyvéhez, és fordítva. Most is voltak beépített kommunisták vagy zsarolható személyek az ellenzéki pártokban. A magyar nép, 1945-höz hasonlóan, most sem választotta meg sem a kommunista, sem a liberális szárnyat.

              Vorosilov igen brutálisan beavatkozott az első szabad választások következményeibe. Mint köztudott, a kisgazdák abszolút többséget szereztek, és természetes, hogy olyan fontos minisztériumot, mint a belügy, igyekeztek megszerezni maguknak.

              De az ideiglenesen hazánkban tartózkodó Vorosilov marsall magához rendelte demokratikusan megválasztott kormány miniszterelnökét, és átnyújtott neki egy tekintélyes listát azokról a magyar élelmiszerekről, amelyeket a fegyverszüneti szerződésben Magyarország leszállításra vállalt.

              Ha nem teljesítik a Szovjetunó, úgymond, kérését, hogy koalíciós kormány alakuljon, és abban a kommunisták kapják a belügyminisztériumot, akkor ezt nyomban behajtják. Kész! Már ki is tekerték a magyar demokrácia nyakát.

              Jellemző, hogy a miniszterelnök még nyilvánosságra sem merte hozni a zsarolást, inkább villámgyorsan eltűnt a politikai porondról.

              1990-ben Vorosilov elvtársat felváltotta Tom Lantos, és szintén kitekerte a magyar demokrácia nyakát. Felszólította Antallékat, hogy lépjenek koalícióra az SZDSZ-szel. Azok, az illető párt erkölcstelen kampányára hivatkozva, ezt elutasították.

              Tom Lantos fanyar arccal távozik a média varázsszőnyegén. Azt persze sem Tom Lantos, sem a SZDSZ politikusi garnitúrája nem mondta meg, hogy mire kellett volna nekik a hatalom. Ide telepítették volna a zsidó menekültek egy részét? Őszintén! Ide is települhetett, aki akart, és kutya baja sem lett. Más a hisztéria és más a valóság.

              És megkezdődik a médiaterror, ennek a hisztériának a következménye, amely a taxis-blokád idején felvonuló ellentűntetőket igen emlékeztette Kun Béla, Szamuely Tibor és Gerő Ernő egykori stílusára és napjaira. Az elszabadult liberális média a sárba taposta, kétségbe vonta a magyar nép ösztönös és helyes választásának minden, a nemzetre jótékony hatású, következményét.

              Egész Európában nem volt egyetlen tisztességes politikus sem, aki ne féltette volna a koszos nyakát, és számon merte volna kérni az európai normákat. Még az eseményeket figyelemmel kísérő EU-ból sem. Magyarországon akadt szép számmal, de jaj volt nekik és az egzisztenciájuknak!

              Mellettünk megint nem állt ki senki! Pedig akkor is jellemesek voltunk! Mi lett a gerincesség jutalma? Alig, hogy meghalt dr. Antall József, a posta kiadott az arcképével egy olyan bélyeget, amelyre millószám verték a pecsétet. És ne mondja azt nekem senki, hogy ez tiszteletadás, esetleg véletlen volt! Mindez újabb, és csak rájuk jellemző, sunyi aljasság.

              A kiemelkedő politikusokat megálazták, a sajtószabadságot semmibe vették, az alapvető emberi normákat fölrúgták, az emberi kapcsolatokat szétzilálták. Pontosan olyan helyzetet teremtettek ÁVH nélkül, mintha az is működne: azaz diktatúrát, média - diktatúrát! És abban is tévednek, hogy ennek a rendszerváltásnak nem voltak áldozatai. Százszámra! És rendes magyar emberek.

              A legalapvetőbb polgári szabadságjogoktól kezdve a média-szabadságig mindent elsöpört ennek a csürhének a média-szabadossága. És egyetlen magát liberálisnak nevező, SZDSZ-es képviselő vagy a hozzájuk kötődő garnitúrából senki, de senki nem merte azt mondani, hogy aljasság, amit ezzel a néppel ismét, és ki tudja hányadszor, művelnek.

               Vétkesek közt cinkos, aki néma! Egyetlen egy sem volt, aki legalább csillapította volna ezt a Kun - és Rákosi-időkre emlékeztető tobzódást.

Halk megjegyzés:

              Nagy csalódás volt számomra Karinthy Ferenc. Ő ugyan már a Kádár rendszer mellett letette a voksát a Budapesti ősz című kisregényével. Nem kevesebbet állítva benne a forradalomról, minhogy ilyen falfirkák jelentek volna meg a falakon és az utca nyelvében:

              „Halál a bolsikra és a zsidókra! Zsidók Madagaszkárba!”

              Azt is hazudta, hogy a falakon megjelent Horthy Miklós arcképe.

               „A Kálvin téren pedig régi gálaatillába öltözött, kobakcsákós főhadnagy parádézott, mellén vitézi jelvény is, feszes tenyérrel, snájdigul tisztelhett a csinosabb lányoknak, asszonyoknak.”

              Ilyen szellemű tévényilatkozatai a rendszerváltás után sokat ártottak a nála sokkal értékesebb Karinthy Frigyes megbecsülésének is. Bár lehet, hogy szenilis volt már akkoriban, és minden maszlagot bevett. 1992-ben bele is halt.

 

                                                         CSENGEY DÉNES BESZÉDE

 

              Ismerkedjünk meg végre, Barátom, olyan politikusokkal is, akik életüket áldozták a rendszerváltásért. Elsőként Csengey Dénessel, aki igencsak emlékeztetett egy szelíd Petőfi Sándorra.

              „Úgy gondolom, azt a döntést is meghozta már magában mindenki, hogy eltekint egy bosszúhadjárattól. A magyar nép ez egyszer nagylelkű lesz, és azt mondja: Rendben van, ezeket az urakat nem állítjuk most egyenként bíróság elé. Bár nehezen fogjuk tudni megmagyarázni a salgótarjániaknak, akik ott a főtéren elveszítették feleségüket vagy éppen kisfiukat. Nehezen fogjuk megmagyarázni a mosonmagyaróváriaknak ezt a komor és halkan kimondott nagylelkűségünket. De mégis: egyszer ki kell mozdulni minden rossz körből!

              Egyszer minden bosszú és viszontbosszú logikájára járó történelmi csapdából ki kell mozdulni, és ebben a mai helyzetben csak a nép az, aki nagylelkű lehet. Mert csak a nép érezheti magát birtokon belül ebben az országban.

              De még egy nehéz pontot mindenképpen érinteünk kell, kedves barátaim! Nemcsak azért beszélek halkan, nemcsak azért igyekszem tartózkodni a gyújtogató mondatoktól, nemcsak azért tanácsolok ökölrázás helyett tűnődést, nemcsak azért javaslok ostromló hevületek helyett egy hátratekintést, mert a holnapi nap nyugalmáért aggódom, azért még egyet el kell mondanom önöknek.

              A lelkiismeret nemcsak a hatalom birtokosaiban ébred mostanában. Azt hiszem, hogy a magyar népnek is van mivel elszámolnia: tudniillik a saját lelkiismeretével. Tudjuk azt, hogy ennek a népnek a gerincét eltörték – ebben a században már harmadszor – 1956. november 4-e után.

              Tudjuk azt is, hogy nem gyávaságból, nem sunyiságból hallgatott ez a nép harminc éven át, hanem azért, mert a földbe taposták, és ennyi időbe telt, amíg föltápászkodott, amíg összeszedte magát, és ameddig fölegyenesedett.

              Mindezt tudjuk, de azért mégis ezt a harminchárom év csöndet, ezt a harminchárom éves emlékezetkiesést, ezt a harminchároméves – mintha mi sem történt volna – életet nem lehet egészen Kádár János nyakába varrni, nem lehet egészen a pufajkások nyakába varrni. Nem lehet, nem lehet!

               Nagyon kevesen vagyunk ebben az országban, nagyon kevesen vannak – magamat sem veszem közéjük -, akik erkölcsi magaslatról pillanthatnak vissza erre az eltelt korszakra, a Kádár-korszakra.

              Tisztelt hölgyeim és uraim, ezt az alkut önök is megkötötték! Önök is belenyugodtak abba harminchárom éven át, hogy szabadság nincs, a politikai akaratképzés lehetősége nincs meg, valódi közvélemény nincs, valódi nyilvánosság nincs.

               Ennek fejében nem kell hangosan tapsolni, nem kell látványosan szeretni a korszak névadó emberét: és lesz vasárnap húsleves, lesz vasárnap rántott hús, hétvégi telek, Trabant, csővázas fotel, Kékes televízió. Ezt az alkut a magyar nép megkötötte. Ezt az alkut a magyar értelmiség is megkötötte. Nincs mit egymás szemére hánynunk!”

 

 

                                     A KEREKASZTAL ÉS DR. ANTALL JÓZSEF SZEREPE

 

              „Naponta többször, több órán keresztül együtt ülni. Először leültünk öten egyeztetni a saját álláspontunkat, aztán ennek birtokában leültünk a kommunistákkal, tehát az MSZMP delegációjával, és megpróbáltunk velük dűlőre jutni. Ez azt jelentette, hogy két vagy három hónapon keresztül, nyári szünet nélkül, egyfolytában tárgyaltunk.

              Van annak valamilyen szimbolikus jelentősége, hogy mi olyan jól megfértünk egy asztal mellett annak ellenére, hogy habitusban, neveltetésben, kultúrában, családi háttérben világok választottak el bennünket. Ha, például, fölrajzoljuk a családfáinkat – az övét meg az enyémet -, akkor az egy ország ugyan, de két világ. Mégis megértettük egymást.

              Ez nemcsak a politikailag hozott össze bennünket, hanem emberileg is. Énnékem nincs jó emberismeretem. Nincs kiugró érzékem ahhoz, hogy embereket hamar föl tudjak mérni, de azt ki szoktam szúrni, hogy kik azok, akikben meg lehet bízni. Akik biztos, hogy nem fognak átvágni.        Tölgyessy és Antall is ilyen volt.

               Biztos voltam benne, hogy amíg az MDF oldalán Antall József viszi az alkotmányjogi módosításokat az Ellenzéki Kerekasztalon belül, addig ármány nem lesz. Ebben egészen biztos voltam.

              Emlékszem például egy vitára, ami a körül folyt, hogy a szocializmus szó belekerüljön-e az alkotmányba. Az MSZMP delegációjával gyűrtük egymást. Ők ragaszkodtak hozzá, hogy bekerüljön, mi pedig ahhoz, hogy nem. Azt mondták, nem értik, hogy a polgári erők /ezek voltunk mi/ miért olyan csökönyösek ebben az ügyben, hiszen például a diktatúrát maguk mögött hagyó Portugália alkotmányában is benne van a szocializmus szó. Meg voltunk lőve.

               Ekkor Antall József azt mondta, hogy ez igaz, de a dolog úgy áll, hogy ott egy jobboldali diktatúra után kellett demokráciát csinálni. Magyarországon viszont egy baloldaliból kell elhúzni jobbra, következésképp a portugál példára való hivatkozás itt nem állja meg a helyét. Legalább tucatnyi ilyen esetre emlékszem.”

                                                                                                                                Orbán Viktor

 

              Viktor fiatalos, kicsit lehengerlő, kicsit vad, elutasító stílusa mellett egyészen üdítő volt az ő kulturált vitakészsége és vitavezetése. A másik dolog, ami nekem akkor föltűnt, hogy kifejezetten jó viszony van közte és Tölgyessy meg Viktor között.

                                                                                                                  Kajdi József

 

                                                          ANTALL ÉS A KOALÍCIÓ

 

              A 42,7 tized százalék nem voltam elég az önálló kormányzáshoz, koalíciós partnerek is kellettek. A Fideszt, a várható fölmorzsolódástól féltve, nem vette be a koalícióba. Az SZDSZ szóba sem jöhetett, holott igencsak szerettek volna társulni. Annak ellenére, hogy a vezéreik ugyanolyan – vagy még rosszabb - véleménnyel vannak az MDF vezetőiről, mint azok őróluk.         Lelkük mélyén egyszerűen fasisztának tartják őket, s ezt maguk között ki is mondják.

              Antall József kedélyesebben fogja föl a helyzetet. Szűkebb körben többször elsüti a tréfáját, amit alighanem nagyon is komolyan kell vennünk:

                - MDF-SZDSZ koalíció esetén nem tudnám szavatolni a kormányüléseken a miniszterek testi épségét.” Amikor a taxisblokád idején újra fölmerül a nagykoalíció gondolata, azt mondja:

                - Nem lehet. Nem lehet velük. Énnekem soha nem voltak előítéleteim, és ma sincsenek. Azt sem kell talán bizonygatnom, hogy nem érzelmi alapon kezelem a politikát. Mégis azt kell mondanom, hogy nem lehet. Én tudom, együtt ültem, küszködtem velük hónapokon át a kerekasztalnál. Más a gondolkodásuk, másként forog az eszük kereke, egyszerűen képtelenség volna együtt működni, főleg együtt kormányozni velük.

              A választás éjszakáján azt mondta róluk:

                - Ha az SZDSZ tárcákat kapni, olyan szekérvárakká építené ki minisztériumait, ahonnan többé a Jóisten sem tudná kifüstölni őket.

               Gondoljunk csak Demszky húszéves budapesti rémuralmára!

              Maradt a Kisgazdapárt és a Kereszténydemokrata Néppárt, de milyen emberanyaggal és milyen vezetőkkel?

          A Kisgazdapárt? Torgyánt, akiről a miniszterelnöknek kezdettől fogva a legrosszabb véleménye van – erkölcsi, politikai, sőt pszichiátriai értelemben is teljesen megbízhatatlannak tartja -, nem engedi be a kormányba. Ha a későbbi frakcióvezető, majd pártelnök személye szóba került, a miniszterelnök rendszerint Kosztolányi Marcus Aurélius című költeményének egyik sorát idézte, utalván Torgyán görögkeleti vallási gyökereire is: „zagyva keletnek elmebetegje”.

              A Kereszténydemokrata Néppárt parlamenti képviselői között nemigen lát miniszternek valót. Keresztes Sándor, a pártelnök, alkalmatlan. A fia, Keresztes K. Sándor, viszont az MDF országos elnökségének tagja. Belőle inkább lehet miniszter.

              Az idős nehezen veszi tudomásul, hogy a fia különb, mint az apja. Antall úgy oldja meg a kérdést, hogy az öreg lesz Magyarország vatikáni nagykövete, a fia környezetvédelmi miniszter. Van még egy rátermett ember, ez Surján László doktor, de ő még a párt elnökségének sem tagja, és még csak nem is képviselő.

              Végül Nagy Ferenc József a földművelődésügyit, dr. Surján László a népjóléti tárcát kapja.

 

                                                                    BESZÉLŐ

 

              De hogy világos legyen előtted is a helyzet, Barátom! Már a nyolvanas évek elején, mint akik jól értesültek, a liberálisok kezdtek fölkészülni a rendszerváltásra. A Beszélő című lapjuk is ezt a célt szolgálta.

              Ebben bátran cikkeztek a magyarság minden bajáról, amikor erről még magyar embernek szólni sem volt szabad. Krokodilkönnyeket hullattak az épülő „dunaszaurusz”, az erdélyi falurombolás és a szlovákiai magyarság hátrányos helyzete miatt. Vagy, és ez volt Solt Ottilia reszortja, felkarolták a SZETA működését, amely a hazai elszegényedésre hívta fel a figyelmet.

             Tehát mindebből kitűnt, hogy szívükön viselik a magyarság sorsát.

              Példátlanul bátor riportok jelenhettek meg az oldalain:

             

                                                                    KESZON

 

              1945 nagyszombatjának reggelén megjelent egy fiatalember egy nyomtatott, kitöltött cédulával, hogy idézést kaptam a Böszörményi úti volt csendőrlaktanyába, amelyik most rendőrtiszti iskola. Bevezettek egy börtönbe, ahol rajtam kívül még legalább ötvenen voltak.

              Aztán éjjel felvittek az I. emeletre, ahol minden szó nélkül eszméletlenre vertek. Rám fogták, hogy én vagyok az a Hertelendy, aki csendőrtiszt volt. Hiába esküdöztem égre – földre, minden elképzelhető dologra, hogy már koromnál fogva sem lehetek, mert 1914-ben születtem, és még csak most vagyok 30 éves. Hogy lehetnék én csendőr ezredes?

              Öten megkaptuk a parancsot, hogy takarítsuk ki a volt csendőrlaktanya baloldali szárnyát. Rengeteg nyomtatvány hevert ott szanaszét, és ahogy ott söprögetek, kezembe került egy könyvecske, amiben benne volt az édesapám fényképe. A kezemben lobogtatva vittem le a verőlegényekhez, hogy íme, ő az édesapám, akit keresnek. Az lett a jutalmam, hogy kaptam egy akkora pofont, hogy a szemközti falnál kötöttem ki. Miért kaptam, kérdeztem én naívan.

              Erre azt felelték, megérdemelném, mert kiadtam magamat apámnak, egy csendőr ezeredesnek. Mondom, könyörgöm, hogy mást sem tettem, mint tiltakoztam. Maga átvert bennünket a palánkon, ezért most üljön le, és írjon egy jegyzőkönyvet. Írja le az életrajzát! Amikor elolvasták, azt kifogásolták, hogy nem írtam oda, hogy hittem a német győzelemben. Mondom, ha csak ez kell, odaírtam.

              Ezután levittek egy rendőrbíróhoz, név szerint Gábriss rendőrkapitányhoz, aki korábban suszter volt. Azt mondja, nézze maga eddig úr volt, nem dolgozott. Ide figyeljen, most hat hónapra internálom, maga az alatt megtanulja a munkát becsülni, és ha igyekszik, lesz magából ember. Azt is kérdezte tőlem, hogy fellebbezek – e. Mondom neki, hogy nem. No látja, maga a jövő embere. Mert, ha azt mondta volna, hogy igen, egy évet kapott volna.

              És ezzel máris a budafoki Elektromos Műveknél egy munkatáborban találtam magam. Kazántisztítás, szénkirakás, kazánfűtés, stb. Tehát mindjárt kijártam az iskolát. Aztán amikor érettségizetteket kerestek, jelentkeztem.

               És az Eskü térre, az árameladási osztályra kerültem. A pénzbeszedők teljesítménybérben dolgoztak. Az volt a feltétel, hogy aki egyetlen számlát ront, tizet vonnak le a munkájából. Tehát, ha valakinek a számlájáról lemaradt a dátum, kértem xy pénzbeszedőt az irodába. Ha rájött, hol a hiba: - Nézze, itt az indigó, javítsa ki!

              Az egyik, akivel jót tettem, feljelentett. Kiderítették, hogy 15 ezer forinttal megkárosítottam a népgazdaságot, ki is rúgtak. Köszönjem meg, hogy nem küldenek a méltó helyemre. Akartam mondani, hogy ott már voltam. Kirúgtak. Így kerültem az Üllői úti köpködőbe, ami nem volt más, mint egy munkaközvetítő.

              Most már csak a munkahelyeimet sorolom: Képes egy fél marhát a vállán elcipelni? Megpróbálom. Itt volt, elvállata, nem felelt meg, alászolgája. Soroksári út: Képes 80 kilos zsákokat kiemelni a vagonokból? Köszönjük, itt volt, elmehet. Kőbánya: Látja azokat a malomköveket? Meg bírná emelni? Megpróbálom. Nálunk nem. Megjelent. Nem felelt meg. Viszlát. Gellért fürdő: Csillaghegyre éppen kellett egy kabinos. Tud maga úszni? Igen? Akkor maga lesz egész nyáron a fürdőmester. Még lakást is adtak, mert akkor már nős voltam.

              Ez eddig leányálom volt, most jön a rémálom.

              Elmentem jelentkezni a földalattihoz. A Szent István téri telepén egy cséplőgéppel, egy lokomotívval akarták melegíteni a mosdáshoz való vizet. Mondom a művezetőnek, én ezt a konstrukciót nem nem tartom jónak. Végül kiderült, hogy a lokomotív nem ér semmit, mert párszáz embernek kellett volna zuhanyozni. Vele együtt én is feleslegessé váltam. A munkásgárda olyan volt, mint az idegenlégió. Katolikus paptól a vezérkari tiszten át a kulákgyerekig mindenki összejött.

              Akkor odamentem újból a Lakner Déneshez, mondom neki, két fiam van, a családi körülményeim zűrösek, csak kéne a munka. Azt mondja: Le akar menni a keszonba? Elmentem orvosi vizsgálatra: Barátom, öngyilkos akar lenni? Dolgoznom kelle! Menjen maga a szállítókhoz! Az első nap kiszakadt a dobhártyám. Amikor éppen a filmmúzeum alá fúrtunk, a keszonmester azt mondja nekem:

               „Laci, menj előre a zsiliphez, hogy a csillék folyamatosan jöjjenek!”

              Hiába, a munkaverseny! Elindulok előre, és tehetek olyan tíz métert, irtózatos detonáció. Engem a sinek közé vágott, és abban a pillanatban megszüntem létezni.  10 óra múlva arra ébredtem, hogy alsónadrágban, meztelen felsőtesttel két orvos sakkozik felettem:”Na, Hertelendy szaki, fél lábbal a sírban volt, de már semmi baj!” Csak annyit mondtak még, hogy 16 keszonos társamat úgy kisimította a robbanás, mint a terítőt.

              Betegállományba kerültem, és vándoroltam kórházról kórházra. Nem tudták megmondani, hogy mi bajom. Jobb, ha azt mondom, mindenütt bajom volt. De azért megértem a 74. esztendőt.

              A második feleségem Czecz – lány volt. Erdélyi nemesi familiából. Egyik őse Bem apónak volt a segédtisztje. Az egyik „apák boltjában” volt pénztáros, és a melósok nagyvonalú emberek, több volt a borravaló, mint a keresete. Nem engedett dolgozni, és évtizedekig ő tartott el.

              1956. október 23-án, emlékszem, a délutáni órákban, amikor már hömpölyögtek az utcán, az egyik buszon álltam, és mellettem egy ÁVH- s tiszt ült, de annak az arcáról csorgott a verejték. Csak röpcéduláztunk estefelé, aztán az események végéig ki se nozdultunk a házból. Amikor megint elindult az élet, azt mondták többen is, hogy menjek Nyugatra.

               A feleségem rokonságához tartozó Széchenyi Zsigmondnak is javasolták, de azt mondta:

              „Még a Zsiga menne, de a Széchenyi nem engedi.”

 

                                                                                 +

 

              A titkosrendőri megfigyelésekből ma már ismerjük ennek a szűkkörű csoportnak minden tagját.

              Akik pedig nagyban hozzájárultak ahhoz, hogy egy kulturált néphez méltó rendszerváltás meghiúsuljon, elsősorban azoknak „köszönhető”, akik az alábbi titkosrendőri jelentésben szerepelnek. A teljesség igénye nélkül!

               „A Szabad Demokraták Szövetsége 1988. november 13-án a Szabad Kezdeményezések Hálózatának első kongresszusán alakult meg. Vezetőségük a szűkebb körű ügyvivő testület és a 35 fős Tanács.

              Ügyvivők: Göncz Árpád író, Iványi László lelkész, Kőszeg Ferenc tanár, Magyar Bálint szociológus, Mécs Imre elektromérnök, Solt Ottilia szociológus, Szabó Miklós történész, Szent-Iványi István ontológus, Vass István esztergályos.

              Az SZDSZ a demokratikus ellenzék legfontosabb szereplőinek és a hozzájuk kötődőknek a tömörülése. / Tamás Gáspár Miklós: Ha megnyerik a választásokat, ő lett volna a miniszterelnök! Azt hiszik véletlen, hogy annyit ártott ennek a népnek? Sértett hiúság - Tamás a neved! /

              Ez a szövetség gyenge alapon áll, csak néhány hangadó személyes „varázsa” és az újdonság íze hozta világra. Figyelemre méltó, hogy a vitavezetők: Petsnigg Mária Zita, Győrffy Miklós és a résztvevők is jó szakemberek.

              Ezt a „gyenge alapon álló” nemzetellenes szövetséget pumpálta fel a nemzetközi tőke az MDF nagy ellenfelévé, majd tette az MSZP kötelező szövetségesévé. Ami összatartozik, az össze is forr!

              Az állambiztonsági dossziéban még azt is olvashatjuk:

              „Ismeretlen személy arról informálta dr. Lukács Tamást a Kereszténydemokrata Párt elnökségi tagját Egerben, hogy az SZDSZ népszavazási propagandáját valójában nem Hungária Biztosító, hanem a biztosítót közbeiktatva a Zsidó Világszövetség pénzelte. Dr. Lukácsék tisztázni akarják egy Szegeden bejegyzett Bánkúti Géza személy irányítása alatt álló amerikai – francia – svéd - magyar közös vállalat SZDSZ népszavazási hadjáratában játszott szerepét, mivel az amerikai magyaroktól származó információjuk szerint a közös vállalaton keresztül kapta meg az SZDSZ a Zsidó Világszövetségtől a kiadások fedezésére szánt 30 millió forintot.

               A KDNP vezetése úgy véli, hogy ez a párttörvény kijátszása.”

                                                                         Kiszely Gábor: Állambiztonság 1956 – 1990

                                                   

                                                     

                                                     „TUDJUK! MERJÜK! TESSZÜK”

 

               Elkerülhetetlen, hogy ne idézzük fel az 1945. november 4-ei nemzetgyűlési választást! A Független Kisgazdapárt abszolút többséget szerzett, és természetesen olyan kulcsfontosságú pozíciót, mint a belügyminiszteri, föltétlenül meg akarta szerezni.

               Vorosilov marsall, az MKP kérésére, közbelépett. Először is ragaszkodott a koalíciós kormányzáshoz, majd ahhoz, hogy a belügyminisztérium az övéké legyen, mert a Szovjetunió csak ilyen kormányban tud megbízni.

              A zsarolás eszköze, egy tekintélyes lista /= tőkekivonás / volt a fegyverszüneti szerződésben vállalt élelmiszerek szállításáról. Ha nem teljesülnek a politikai követelések, akkor behajtják a magyar lakosságon a lista kötelezettségeit.

              A Kormány miniszterelnöke – gondolom, egyeztetve a Kisgazdapárttal -, engedni kényszerül. Lett koalíció, és a belügy a kommunistáké. És ezzel ki is tekerték a magyar demokrácia nyakát. / Jellemző, hogy minderről a magyar közvéleményt nem merik értesíteni, később a 1990-es paktumról is csak igen kevesen tudnak./

              Az SZDSZ, amelynek érdekében még a választás éjszakáján maga Tom Lantos /= Vorosilov / vette a fáradtságot, és rá akarta bírni, eléggé szigorú föllépéssel, Antallékat a koalíciós kormányzásra.

              A leendő külügyminiszter, Jeszenszky Géza, azonban nem méltányolta eléggé ezt az USA-ból érkező ajánlatot, és hivatkozásul arra, hogy a Szabad Demokraták Szövetsége a kampány idején tisztességtelen eszközöket vetett be, az amerikai potentát ajánlatát visszautasította. Aki jól látható sértődöttséggel elrepült az éterben.

              Az SZDSZ 24 százaléka egy tisztességes ellenzéki magatartásra lett volna elég. De figyelembe véve, hogy a teljes média mögöttük sorakozott fel, „totális hatalomra” tettek szert.

              A bajt még az is tetőzte, hogy a köztársasági elnök, akinek pártatlan tekintélynek kellett volna lennie, Göncz Árpád személyében, az SZDSZ ügynöke lett.

              Ő, többek között, a gyalázatot is elkövette, hogy nemcsak minden módon gáncsolta a kormány törvényhozó munkáját, de arra kérte fel az egyik olasz újságírót, Antall halálának évében, hogy lármázza fel a világot, mert Magyarországon fasiszta veszély fenyeget.

              A totális médiauralom következménye volt a jól időzített taxisblokád is 1990. október 25. és 28. között. Ennek kezdete arra a napra lett kitűzve, amikor Antall József, az egyre súlyosbodó betegsége miatt először feküdt kórházban, és négy miniszter éppen külföldön folytatott tárgyalásokat.

              Szerencsére Kohl kancellár közbelépése, ma még nem ismert módon, Antall telefonon küldött kérésére, okosan megakadályozta a kormány erőszakos, puccsszerű megbuktatását.         Nagyon kellett volna a hatalom az SZDSZ-nek, de még ma sem világos, hogy milyen célból.

Halk megjegyzés:

              Megbocsáthatatlan aljasság volt. Hazaárulás!

 

                                                                 ZÚG MÁRCIUS

 

                                                      Én szemfedőlapod lerántom:

                                                      kelj föl és járj, Petőfi Sándor!

 

                                                       Zúg Március, záporos fény ver,

                                                       suhog a zászlós tűz a vérben.

 

                                                       Hüvelyét veszti, brong a kardlap:

                                                       úgy kelj föl, mint forradalmad!

 

                                                        Szedd össze csontjaid, barátom:

                                                        lopnak a bőség kosarából,

 

                                                         a jognak asztalánál lopnak,

                                                         népek nevében! S te halott vagy?!

 

                                                         Holnap a szellem napvilágát

                                                         roppantják ránk a hétszer gyávák.

 

                                                         Talpra, Petőfi! Sírodat rázom:

                                                          szólj még egyszer a Szabadságról!

                                                      

 

                                                                      1990-1994

 

Az orosz-csecsen konfliktusok. Nem titkolom, kétségek gyötörnek. A hírlánc. Honnan jönnek a magyarok? Antall és a média. MSZP.

 

                                                  OROSZ-CSECSEN KONFLIKTUSOK

 

              Ezek akkor kezdődtek, amikor az orosz cári birodalom a hatalmát a Kaukázus térségére is kiterjesztette. A XIX. század közepén már mindennaposak voltak az összecsapások, amint Tolsztoj regénye, a Hadzsi Murat meggyőzően bizonyítja. A gyűlölet a hódítókkal szemben már ekkor olyan nagy, amelyre igen nehéz mértéket találni.

              Jellemző, hogy az egész népet a német támadás idején, tehát száz évvel később, sürgősen Szibériába telepítették, mert potenciális ellenfelet láttak benne, amely a németek oldalán csatasorba állítható. A háború után visszakerültek a szülőföldjükre, de csak az alkalomra vártak, hogy újra lecsaphassanak az oroszokra.

              1994-96 között valami hihetetlen hősiességgel szálltak szembe a modern fegyverzettel felszerelt hódítókkal, és békére kényszerítették. 500 ezer őslakos menekült el lakóhelyéről. 7500 orosz halottról és 4000 csecsen harcos pusztulásáról beszélnek. Ez a háború csecsen győzelemnek számított.

              De egy nagyhatalam presztizskérdést csinál a szégyenletes békekötésből, és 1999. augusztus 26-án megindítja a másodikat, amely terrorizmus elleni harcnak tűnik, főleg a 2001. szeptember 11-ei amerikai eseményeket követően.

               Ezzel Oroszország elnyeri a másik nagyhatalom politikai támogatását, és hadigépezetükkel ezt az elszánt népet megadásra kényszerítik. A hazáját szerető csecsen nép a nagyhatalmak összjátékának áldozata lett. Mint 1956-ban Magyarország.

              A második háború brutalitásáról egy újságírónő számolt be az orosz világnak. Anna Politkovszkaja riportregénye, A második csecsen háború címmel. 2006-ban jelent meg: még abban az évben végeztek vele.

              Ez eszembe juttat egy titokzatos gyilkosságot, amelyet 56 után a magyar ügyeket vizsgáló bizottság egyik tagja ellen elkövettek a Central Parkban.

 

 

                                              NEM TITKOLOM, KÉTSÉGEK GYÖTÖRNEK

 

 

              „Önök elfogadtak miniszterelnöknek. Nem kell hangsúlyoznom, hogy engem egy formális eskünél - amelynek tiszteletben tartása szent kötelességem – sokkal mélyebb gyökerek és sokkal nagyobb elszántság köt ehhez a nemzethez. Számomra ez a nap azt jelenti, hogy véget ért valami az életemben – és kezdődik valami új.

              Nem titkolom, kétségek gyötörnek; nem titkolom, a felelősség súlya olyan mértékben nehezedik rám, hogy minden akaraterőmre és hitemre szükségem van a helytálláshoz – de meg fogom tenni, azért, mert vállalom, és azért, mert ezt az esélyt ez az ország nem hagyhatja figyelmen kívül.

              Szerény kormányos kívánok lenni, nagy szavak nélkül – tudva azt, hogy milyen mélységek, milyen szakadékok tátonganak előttünk, tudva azt, hogy minden biztatás és minden remény ellenére, a világ kísérő figyelme mellett is hihetelen veszélyek fenyegetik ezt az országot. Külső és belső veszélyek is felgyülemlenek akkor, ha itt bármi rossz irányba fordul.

               Nekük ezt a közös hajót olyan hittel, tudással és akaraterővel kell irányítani, hogy megpróbáljunk átkelni azon a viharos fokon, amely valóban, a századvégen keresztül a jövő évszázadba vezet.”

                                                                                                                           Dr. Antall József

                                                                                   

               Már csak azért is érdemes idézni ebből a beszédből, mert az már az ország nyilvánosságának kizárásával hangzott el. A „Magyar” Televízió ugyanis nem közvetítette sem a kormánytagok eskütételét, sem az új miniszterelnök beiktatási beszédét. Helyette kupameccset adtak, a Milan-Benfica BEK - döntőt. / Vitray Tamás kedvéért / Mintha azt a második csatornán nem tehették volna meg! Így kezdődött a rendszerváltás új szakasza, amelyet a magyarellenes zsigeri gyűlölet táplálta események uralták. Ennek egyik hatásos eszköze volt a hírlánc is.

 

                                                                     A HÍRLÁNC

 

              A média legfőbb fegyvere az ismétlés volt. Egyszer sem kellett bizonyítani, csak elég sokszor elmondani ugyanazt a többnyire kimódolt hazugságot. Előbb-utóbb megmaradt az emberek agyában.

              A magyar médiában, az Antall-kormány idején, szabályos hírlánc működött. A példának okáért megjelentett egy írást az Antall-fóbiás Lengyel László a Népszabadságban arról, hogy az MDF-esek nem is fogják átadni a hatalmat a választási vereség után.

               Az előbbi feltételezés összecseng a már korábbi hatalmi arroganciáról szóló vádakkal, tehát nem is kell bizonyítani. Reggel a Kossuth Rádió ismerteti a lapszemlében, hogy mire készül a diktatórikus kormány.

               Este az Egyenleg megszólaltatja a neves politológust a tévében, másnap pedig a Magyar Hírlap és a Népszava vezércikkírója is komolyan foglalkozik a kérdéssel. Egy nappal később visszatér a témára a Népszabadság.

              A 168 óra című rádióműsorban a cikk szerzője és egy neves politológus, mondjuk, Kéri László, már arról a széles közvéleményt nyugtalanító veszélyről cserélnek eszmét, hogy vereségük után a kormánypártok milyen eszközökkel tarthatják meg a hatalmat.

               A beszélgetés a következő hét elején olvasható a 168 óra nyomtatott kiadásában. Ezekután persze már a Nap Tévé is kénytelen foglalkozni a kérdéssel, és a rá következő két hétben nincs a magyar sajtónak olyan napilapja, hetilapja, legyen az fővárosi vagy vidéki, amely valamilyen formában ne variálná az alaptémát.

              Különféle utalások történnek rá, és hiába tiltakoznak a kormánypárti politikusok, hogy eszük ágában sincs megsemmisíteni, az éppen csak megszületett demokráciát veszélyeztetni – nekik már csak igen kevesen hisznek.

              És ez így megy négy éven át! Napról napra folyik a gyülöletkeltő kampány, aminek valóban semmi köze a demokráciához.

              Így jutottunk el a Demokratikus Chartához, amely már az MSZP és az SZDSZ összeborulása volt, közös érdekek alapján.

              Jöhettek a már egyszer csúnyán megbukott kommunisták, akik az SZDSZ támogatása nélkül, még kétharmaduk birtokában is kénytelen voltak bevenni a hatalomba a méditámogatással rendelkező liberálisokat.

              De csak a maradék SZDSZ-t, amelynek oroszlánkörmei akkorára már jócskán elkoptak.

                                                             / Debreceni József: A miniszterelnök c. életrajza alapján /

                                                                          

                                                               1990 – 1994

 

      Honnan jönnek a magyarok? Avagy milyen intelligencájú írócskák mételyezik a levegőt?

 

 

              De a kommunista embert arról lehet fölismerni, többek között, hogyha két vállra fektetik, végül mégis őt hirdetik ki győztesnek. A hazai liberálisaink is ilyenek. Amikor elvesztették a demokratikus választásokat, fölénk röpült varázsszőnyegén a Lantos Tomi, és elkezdett alkudozni. Javasolta, hogy legyen nagykoalíció. Amikor visszautasították, sértődötten visszarepült az USA-ba, mert mostanában az a politikai dzsinnek központja.

              Aztán jött a fenyegetés:

              „Úgy kiürítjük az államkasszátokat, hogy holnapra egy cigire valótok sem marad!” Mit lehetett tenni? Pénz beszélt és a kutya ugatott.

              Alkudozás és megállapodás a kétharmados törvények érdekében, és el kellett fogadni, liberális csapásként, Göncz Árpádot köztársasági elnöknek.

               A tévében, rádióban, újságokban irgalmatlan pergőtűz, nemcsak a kormány, hanem az egész „lesajnált” magyar nép ellen, amelyik volt olyan műveletlen, hogy nem őket juttatta hatalomra.

              Hirtelen fasiszták nőttek ki a földből. Folyt a gerjesztett antiszemitizmus, állítólagos zsidóveréseknek nagy híre kélt. Aztán holmi Heti Hetesek. Mert minden aljasság összefügg minden aljassággal.

               - Minden magyar a szarból jön – nyilatkozott Spiró György. Aztán politikai puccs: taxisblokád. Nekünk ilyen rendszerváltás jutott 1990-ben.

              No, és mit mond Somogyváry Rudolf 2011-ben, amikor újra, de most már kétharmados győzelmet aratott a Fidesz, és az SZDSZ végleg eltűnt a politikai süllyesztőben. Mint párt!

               De nem, mint véleményt formáló, sőt a világ közvéleményét formáló láncreakció elindítója. A nyugati újságok, amelyeket többnyire a barátaik tartanak kézben, a konzervatívoktól a kereszténydemokratákig, a liberálisokról már ne is beszéljünk, vezényszóra uszultak megint a jobb oldali kormány ellen.

               Ez a Rudolf azért érdemel különleges figyelmet, mert benne testesül meg mindaz a mérhetetlen gyűlölet az egész bűnös magyarság ellen, amely már a trianoni tragédiánkat is előidézte.

 

                                                               ANTALL ÉS A MÉDIA

 

 

              „Antall József és a sajtó viszonya bizonyos értelemben eredendően és szükségszerűen rossz volt. Ennek először is politikai okai vannak. A Kádár-kor utáni magyar újságíró-társadalom nagyon rossz, merev és egyoldalú elutasítással viszonyult a szocializmus előtti magyar múlthoz.

              Abban csak a rosszat látta, a reakciós jobboldaliságot, az úri tempókat, és semmi érzéke vagy hajlama nem volt arra, hogy ebben a múltban észrevegye és tisztelje a polgári és nemzeti hagyományokat, tehát azokat az értékeket, amelyeket Antall József képviselt.

              Ez az újságíró-társadalom ugyanakkor – persze nagyon érthetően – túlzott megértéssel viszonyult a Kádár-korhoz, ahhoz a világhoz – és ez ugyancsak teljesen érthető – Antall József volt egyértelműen elutasító.

              Másodszor óriási szakadék tátongott a miniszterelnök komoly és tartózkodó személye, polgáralkata, illetve a posztszocialista magyar értelmiség köreiben uralkodó tegezős, bratyizós közvetlenség között.

               Antall teljesen képtelen volt arra az intimpistás közvetlenségre, arra a haverkodásra, amely annyira jellemez másokat, akik hátba veregetik az újságírókat, fölülnek az asztalra, és a lábukkal harangoznak, amitől az illetők persze elájulnak, és azt hiszik, hogy egy közjogi méltóság részéről ez a helyes és demokratikus viselkedés.

              Neki még a humora is más volt, sokkal finomabb, intellektuálisabb, szarkasztikusabb, mint amit ezek a körök szerettek, vagy legalábbis értettek.

              Ő nem keveredett és nem oldódott ebben a közegben, nem volt hajlandó engedményt tenni és alkalmazkodni. Egy kicsit sem.  És ennek nagyon rossz volt a hatása. Mert tudomásul kell venni, hogy tömegdemokrácia van, ehhez alkalmazkodni kell, különben leütik a lábáról az embert.

              Majd egyszer meg fogják írni azt, hogy az értelmiség különböző csoportjai mit tettek 1989 és 1994 között. Kit mekkora felelősség terhel azért, hogy Magyarország arra az útra kényszerült, amelyen ebben a pillanatban halad.

              Amikor ezt a könyvet írják, akkor ebben külön fejezet szól majd arról, hogy Antall József megítélésének eltorzítása milyen káros volt az ország számára.

              1990 és 1994 között ezek a méltánytalanság évei is voltak bizonyos szempontból. Antall József élete szempontjából bizonyosan így volt ez.”

                                                                                                                                Orbán Viktor

 

                                                                         MSZP

 

 

              Akkor és ott, 90 nyarán, a kormányülés szünetében megéreztem, hogy az ő kommunizmus-és kommunistaellenessége nemcsak elvi, hanem zsigeri volt. Nemcsak a fejében: az ösztöneiben, az idegeiben, a csontjaiban is benne volt.

              Négy évvel később ez irányú tapasztalataimat Orbán Viktor szinte szó szerint megerősítette:

              „Hát az egy másik világ volt, de nekem nagyon szimpatikus. Stabilabb volt, mint az enyém. Mert az enyém egy megszerzett antikommunizmus volt. Leültem, végiggondoltam, enyém lett.

              De ennél vannak stabilabb dolgok, amit az ember nem úgy kap. A vérében van. Szóval ez tiszteletre méltó. Persze az ilyesmik gyakran begyöpösödéshez vezetnek, az ilyen sok dinasztián keresztül öröklött tulajdonságok, de van közöttük néhány, ami nagyon jó, ha megvan. Ezt Antallban nagyon szerettem. Persze őt az intellektusa is megóvta a begyöpösödéstől.

              Szóval, ami a kommunistákat illeti, ő ilyen szempontból fix ember volt. Biztos lehettem benne, hogyha netán abba az irányba tesz lépéseket, az neki olyan konfliktust fog okozni, hogy észrevesszük rajta. Hogy nem tudja magában tartani, megosztja velünk, velem legalábbis.

              Hogy ő összeáll velük, főleg titokban, ettől én soha nem tartottam.

              Elmondok valami nagyon jellemzőt. Időnként voltak ilyen találkozók, a miniszterelnök a pártelnökökkel, és egyszer-kétszer úgy esett, hogy előttem Horn járt nála. És hát mesélte nekem, hogyan szórakozott Hornnal. Ültünk egymással szemben, azt mondja, és akkor Gyula jött ezekkel a dumákkal, hogy a mezőgazdaság súlyos helyzete, meg hasonlók.

               Szóval úgy hadonászott itt egy nagy karddal, és akkor én közbevetettem egy irónikus mondatot, ami ült. Szóval lazán csuklón szúrtam, és kiesett a kard a kezéből, a beszélgetés fonala ebben a témában ezzel el lett vágva.

              Én most nem tudok visszaemlékezni konkrétan ezekre a mondatokra, ezek a vágások mindig könnyedek voltak, volt bennük humor. Emlékszem, hogy jókat szórakoztam én is, illetve szórakoztunk együtt a Horn rovására.

              Nem tudom, emlékszel-e, a Tizennégy karátos autóban van, hogy egy ilyen főgazember valami nőügyben párbajra hívta ki Gorcsevet, és utána a nő kérdezi, hogy mi volt?

               - Hát megvágtam először a mellén.

               - És aztán?

               - Aztán megvágtam az arcán.

               - És?

               - Aztán levágtam a bal fülét.

              Na, kábé ez történt azokon az Antall-Horn – beszélgetéseken, intellektuálisan. A szélesebb közönség ezeket a finomságokat meg sem értette volna, ott a Horn a maga primitív demagógiájával időnként sajnos jobb volt nála.

               Arról nem is beszélve, hogy mint végtelenül hiú ember nemcsak megalázva, hanem vérig sértve jött ki ezekről a politikai beszélgetésekről. Ha túl hasznos nem is, de feltétlenül imponáló volt Antall „úri” kedvtelése.”

                                                                                                                     Orbán Viktor

 

                                                            POLITIKAI BÁTORSÁG

                                                 a Varsói Szerződés felszámolásához

 

              Figyelj, Barátom, egy nagyszerű ember politikai bátorságára!

              „Ott volt előttem a két tervezet: a külügyminiszterek által jóváhagyott szovjet tervezet és az el nem fogadott magyar tervezet. S ez valóban úgy volt, hogy formálisnak szánták ezt a bizonyos ülést, és kivételes fintora a sorsnak és a történelemnek, hogy én elnököltem a Varsói Szerződés Politikai Tanácskozó testületének utolsó ülésén., és mint elnök, elkezdtem felolvasni a magyar szöveget. Ekkor megmerevedett mindenki. /Úgy gondoltam, bevallom, hogy a legrosszabb esetben azt mondom, tévedtem, de ezt mindenképpen előterjesztem. /

               Szóval meglehetősen merevvé vált a légkör, és egyszer csak Gorbacsov azt mondta, hogy:

               - Dá, harasó.

              Ma sem tudom, hogy félreértette az egészet, vagy nem kockáztatták azt, hogy botrány legyen, mindenesetre Gorbacsov igent mondott, és attól kezdve mindenki lelkesedett, a lengyelek is, Hável is.

              Aznap még tárgyaltunk az oroszokkal, és másnap mentünk Für Lajossal már csak a katonai tárgyalásra a Kremlbe. Valószínűleg hosszú, sok évszázados tapasztalat, hogy szűk folyosón vittek bennünket, ahol a saját biztonsági embereinket is leválasztották.

               Mentünk egy hosszú szűk folyosón, egymásnak annyit mondtunk:  - Mit gondolsz, Szibériában kötünk ki? /Ezt csak a légkör miatt mondom el./

              Mindegy most már, állapodtunk meg, ahogy ott bandukoltunk, és akkor egy egész kicsi ajtóhoz vittek bennünket. Valószínűleg sok tatár kán, és egyéb mehetett be azon, a Kreml hátsó ajtaján. Mi azt hittük, hogy valami kis helyiség / ez hozzátartozott a lélektani hadművelethez, azért mondom el, mert hátha még szükség lesz ezekre a tapasztalatokra/, egy kicsi ajtón vittek be bennünket. Kinyitották az ajtót, nem tudhattuk, hogy most hová lépünk be a kisajtón.

               És kinyitották azt az ajtót, és akkor egy hatalmas, csillárokkal teli nagyterembe mentünk be. A katonák nem nagyon voltak tőlünk lelkesek.

              Történelmi változásokat éltünk át: a kommunista világrendszer összeomlott, a Szovjetunió átalakult. Sajnos ezt a világ nehezen tudja kezelni. Talán nem veszik sértésnek: hetvennégy esztendő nem volt elég arra, hogy a világ felkészüljön a kommunista rendszerek összeomlására. Katonai értelemben felkészültek arra, hogy mi történik, ha támad, de arra nem készültek fel, hogy mi lesz akkor, ha összeomlik.”

              Dr.Antall József, a magyar nyilvánosság előtt és a NATO miniszteri tanácsának ülésén.

 

                                                                      1990-1994

 

                                  Jugoszlávia vége. A Kurír szenzációja. Göncz árulásai.

 

                                                         JUGOSZLÁVIA VÉGE

 

              Isten nem ver bottal, mondja a közmondás. Ami késik, nem múlik, mondja egy másik. Az igazság előbb-utóbb kiderül. Mármint Szerbiáról, Tito Jugoszláviájáról, a Nyugat nagy kedvencéről, hogy milyen barbár népcsoportok lakják, amelyektől annyit szenvedett a magyarság.

            1990-ben nemcsak Magyarországon, hanem a Jugoszláv Köztársaságban is választások voltak, amelyeknek eredménye megnövelte a Szerbiától elszakadni vágyó köztársasági önkormányzatok jelentőségét. A szövetségi központ, azaz Belgrád kezében már csak a hadsereg maradt.

              A Szovjetunió felbomlásával megszűnt a szerbek külső politikai támogatója, a köztársaságok pedig sorban jelentették be függetlenségi szándékukat. A rossz, mert elvakult, hagyományosan nacionalista Milosevics erőszakkal is fönn akarta tartani a szerblakta területek egységét.

              Az Amerikai Egyesült Államok, amelynek Jugoszlávia hatalmas adóssággal tartozott, tehát a hitelező bankok érdekében, közbelépett. 1991 februárjában James Baker, a külügyminiszter kegyeskedett elfáradni Belgrádba, és még több gyúlékony anyagot dobni a tűzbe.     Azt nyilatkozta, hogy az USA az egységes Jugoszlávia fennmaradásában érdekelt, és a szembenálló felek tárgyalásos úton oldják meg a problémáikat.

               Ráadásul az USA nem sokkal korábban fejezte be az Öböl-háborút, és nem szándékozott újabb konfliktusba keveredni, távol az amerikai kontinenstől.

              Több sem kellett a szerb nacionalista tömegeknek és a hadseregnek, amelynek akcióit félreguláris csapatok támogattak, hogy fegyverrel igyekezzen fenntartani a szerb hegemóniát. De ez bizony, amint a harcok során kiderült, a szerb emberanyag az évekig tartó háborúban kimerült, és Jugoszlávia széthullását és Szerbia megszégyenítését még megérhettem.

              A felelősséget az USA áthárította az EU-ra. Az, önálló hadsereg híján, csak a diplomáciai megoldással kísérletezett.

              Európa tehetetlensége határozott lépésekre kényszerítette a kiszolgáltatott köztársaságokat. Szlovénia lezárta horvátországi határait, és blokád alá helyezte a laktanyákat. Tíz nap alatt, jelentéktelen emberveszteséggel, az is inkább jugoszláv áldozat volt, kinyilvánították teljes függetlenségüket.

              Szerbia, a szlovéniai kudarc után, minden erejét a horvátok és a bosnyákok ellen mozgósította. Ennek tömeges áttelepülés lett a következménye, és jónéhány háborús bűntett. Az egész világ szeme láttára, három éven át, lőtték a szerbek Szarajevo civil lakosságát.

              Ekkor, hosszú huzavona után, lépett a legnagyobb katonai erő, de meglehetősen lagymatagon. Mintha nem is katonákat, hanem csak megfigyelőket küldtek volna oda.

              NATO-katonák asszisztálásával mészárolták le Szrebrenyica férfilakosságát. Nyolcezer embert! Egy kis lecke a szerb mentalitásból, amely legalább 50 ezer ártatlan magyarral végzett a II. világháború végén.

              Végre, vagy háromévnyi késéssel, a NATO a légierőt is bevetette a szerb tobzódás megfékezésére. Szerbia összement, mint a Samu nadrágja, vagy mint Balzac „szamárbőre”, azaz visszanyerte korábbi nagyságát. De mi nem kaphattuk vissza a Trianonban elkapcsolt és a szerbeknek ajándékozott gazdag Délvidéket.

Halk megjegyzés:

              Szerbia veresége volt az egyetlen vigasztaló a számomra, akit a mocskos hazai viszonyok dühös tehetetlenségre ítéltek. Esküszöm, volt több olyan magyar politikus vagy újságíró, akiket minden lelkiismeret-furdalás nélkül, szitává tudtam volna lőni. A megtévesztett emberek, a magyarság tömegei, ezt nemigen értették volna meg.

              Megjegyzés: „Gonosz csíny nem marad, borítsa bár egész föld, föld alatt.” Mostanában derült ki, hogy a szerbek az I. világháború folyamán foglyul ejtett megyarokkal milyen halálmenettel, amely az itáliai Szamár - szigetig tartott, végeztek, szinte az utolsó emberig. Fiatal kutatók döbbentenek rá bennünket napjainkban egy száz éve történt népirtásra. Ekkor is legalább 50 ezer magyar férfiről volt szó.

 

                                                                        KURÍR

 

               A Kurír című újság 1990. október 24-i / Érdemes figyelni az időzítést! / számában döbbenetes leleplezés lát napvilágot:

               A parlament szeptember 18-i ülésén, Tölgyessy Péter felszólalása közben, a kormánypárti oldalon „Hordót a zsidónak!” bekiabálás hangzott el. Tölgyessyt illetően ez a bekiabálás eleve hamis állítás, de az nem zavarja a sajtót.

              Kitör a botrány. Napokon, heteken keresztül roppant erejű kampány bontakozik ki az „antiszemita” jobboldal ellen. A médiaössztűz iszonyatos erejét és hatását illusztrálja, amit azokban a napokban hallok egyik barátomtól:

              „Először arra gondoltam, hogy teljes képtelenség – meséli –, ilyesmit senki sem mondhatott közülünk. Két nap múlva már bizonytalanabb voltam. Lehet, hogy mégis akadt köztünk ilyen barom? A negyedik nap hajnalban arra ébredtem:

              „Úristen, mi van, ha én mondtam?”

              Végül kiderül, hogy senki se mondta. A Magyar Tudományos Akadémia két egymástól is független munkacsoportja, a legmodernebb technikával fölszerelve, megállapítja, hogy senki sem mondta. Ilyen és hasonló botrányok uralták a médiát.

Halk megjegyzés:

              Ami a végeredményt illeti, megnyugodhattunk, de közel két éven keresztül hasonló antiszemita színben „tündökölt” külföldön is egész Magyarország. Mert a nyugati média valóban hordót jelentett minden magyargyűlölő cionistának. Napjainkban / 2010 végén, 2011 elején / hasonló a helyzet.

 

                                                                   GÖNCZ ÁRULÁSAI

 

 

              Az első gyanús tettét már akkor elkövette, amikor közvetlenül az eskütétel után, a nemzet egészét megtestesítő szerep helyett, első gesztusával, az SZDSZ-es közönséggel bratyizott a Parlament előtt. Egyébként ő lesz a liberális párt parlamenten kívüli eszköze, a sajtó kedvence.

              Egy negyven év alatt kialakult rendszert nem lehet parlamentáris eszközökkel egy-két hónap alatt megváltoztatni. Különösen akkor nem, ha a régi rendszer alkotóelemeit, azt a vezető réteget, amelynek együttműködésére a kormánynak feltétlenül szüksége van a korábban megszerzett tudás, gyakorlat, nemzetközi összeköttetések és a másik oldalon álló emberek, a volt elnyomottak szükségszerű gyámoltalansága is segíti.

              Azok, akik eddig a leghangosabban követelték az európaiságot, az európai értékrendhez való csatlakozást, ma a háttérből és nyíltan, minden eszközt bevetve támogatják az országot balkanizáló taxisanarchiát, a törvénytelen barikádemelést, és kétszínűen tárgyalásokat követelnek, amikor az utcán való kitartásra buzdítják az úttorlaszok építőit.

              Ekkor a köztársasági elnök bejelentette, hogy a hadsereg nem fog beavatkozni a helyzet megoldása érdekében.  Ezzel felerősítette a törvénytelen akció jelentőségét, és támogatást nyújtott az SZDSZ kormánybuktatási kísérletének, egy nívótlan dél-amerikai puccsnak.

              Göncz csúnyán elbukott ezen a vizsgán. Letért a pártatlanság útjáról, és a fölheccelt csőcselék mellé állt. Közben párttársai megszállták a tévék képernyőjét, és küszöbön állt a kórházban fekvő Antall helyett egy másik miniszterelnök kinevezése.

               Nem Gönczön és az SZDSZ-en múlott, hogy hiú ábránd maradt csupán.

              Az a politikai képtelenség jelent meg a magyar közéletben, hogy a köztársasági elnök kijelentette, hogy politikai hatalmat óhajt magának, és bele kíván szólni annak irányításába.           Az előzetes megállapodásban erről szó sem volt.

              Mindenesetre megakadályozta egy kiegyensúlyozott médiarendszer kialakulását. Bár az alkotmánybíróság kimondta:

              „A köztársasági elnök a kinevezési jogkörébe tartozó döntést ésszerű határidőn belül köteles meghozni, különben ellehetetlenül a kormány szándéka. A kinevezés / leváltás / akkor tagadható meg, ha az államszervezet demokratikus működése veszélybe kerülne.”

              „Gombár Csaba fölmentése a sajtószabadság elvének sérelmén keresztül az államszervezet demokratikus működését súlyosan zavarná” - így szólt az SZDSZ-es tanácsadók által fogalmazott hamis indok.

              Ezzel Göncz Árpád hadat üzent a parlamenti demokráciának, és segített a rendszerváltás elsikkasztásában. Az alkotmánybírósági döntést semmibe vette, és az állami rádiót, tévét a mai napig ugyanazok uralják, akik a rendszerváltás előtt. Már pedig a hatalom azé, akié a média. Ez hazánkra ugyanúgy érvényes, mint az egész világra.

 

 

                                     A MAGYAR KÖZTÁRSASÁG ELNÖKÉNEK

 

Budapest, 1991. szeptember 24.

 

              Tisztelt Elnök úr, Kedves Árpád!

 

              Úgy gondolom, hogy az Alkotmánybíróság döntéshozatala időszakában nem lett volna ildomos akár hivatalosan, akár magánemberként megszólalnom. Hivatalosan most is csak akkor fogom tenni, ha megkérdeznek, és nem tudom elkerülni. De abban biztos lehetsz, hogy a köztársasági elnöki tisztség / méltóság / tekintélyének a megőrzése és érvényesítése a célom.

               Az 1989. évi kerekasztal - tárgyalásokon részben nem akarták még a köztársasági intézmény helyreállítását, részben egy teljesen formális funkció volt az ellenzéki pártok célja.

               Az alkotmányjogi bizottságban a honvédség főparancsnokának tisztét is magam vittem keresztül. Az SZDSZ a miniszterelnökhöz akarta telepíteni ezt is, miután korábban az MSZMP főtitkára volt a néphadsereg parancsnoka. De sohasem hittem, hogy ezt valaki félreértelmezheti és az alkotmányból nem fakadó szerepkörrel kívánja felruházni.

              Éppen ezért sajnálom, hogy „a hatásköri villongásoknak” tűnő jelenségek feleslegesen károsították a magyar demokrácia belső és külső tekintélyét, ami személyes barátságunknál is fontosabb kell legyen.

              De árt a végrehajtó hatalom elemeit nem tartalmazó köztársasági elnöki funkció morális súlyának, ha a legkisebb mértékben kötődik valamelyik párthoz, és nem kap személyileg és politikailag hangsúlyt a pártok felett állás.

              Külön sajnálom a személyi részét, hiszen kapcsolatunkat több évtizedes barátság és politikai kötődés jellemzi. A tárgyalások során az SZDSZ részéről és én az MDF részéről készítettük elő a megállapodást. Ahogy a megállapodás szövege tartalmazza, személy szerint ragaszkodtunk hozzád.

              Felajánlva egyben, hogy Szabad György lesz megnevesítve hozzád hasonlóan, második emberként. Tölgyessy Péter azt a kijelentést tette napokon keresztül, hogy nem mehetnek bele a leendő elnök nevesítésébe, nekik a hely kell, amit ők szabadon tölthetnek be. Sőt azt is mondta, hogy ez nem engedmény a kompromisszum érdekében, mert Te közelebb állsz hozzánk, mint az SZDSZ-hez.

              Több tényező alapján megerősíthetem, hogy nem tartoztál pártod „ajánlatában” az elsők közé. Talán az sem árt, ha lerögzítem, hogy a szerencsétlen népszavazási kísérlet után a köztársasági elnökké történt egyhangú választásodat a teljes kormánykoalíciónál egyértelműen bevetett személyi befolyásommal értem el. Eszem ágában sincs úgy beállítani, mintha „nekem köszönhetnéd a köztársasági elnökséget.”

              Meggyőződésem az, hogy a mai magyar alkotmányban megfogalmazott köztársasági elnöki jogkör rendkívül alkalmas arra, hogy pátok felett álló, a napi politikai harcokban részt nem vevő, a nemzet egyetemességét kifejező államfő legyen.

               A köztársasági elnök azonban nem politizálhat a kormány helyett, nem mutathat kifelé sem olyan külpolitikai vagy belpolitikai szerepkört, ami a parlamentáris köztársaság vagy az alkotmányos monarchia rendszerével ellentétes.

              Nagyon rossz, ha a környezetedben olyanokat tartasz, akik nagyban hozzájárultak a pártok felett álló ideális köztársasági elnök-kép eltorzításához és konfliktushelyzetek teremtéséhez.

               Nem szerencsés, ha az alkotmányjogilag meghatározott tevékenységek kialakításánál az SZDSZ „kemény magjának” a véleményére hallgatsz, azokat jobban figyelembe veszed, mint a hat politikai pártot.

              Az Alkotmánybíróság határozatát a legkevésbé sem tekintem győzelemnek, hanem szomorúsággal tölt el, hogy erre egyáltalán szükség volt. Jó lenne, ha ezekben a nehéz időkben ténylegesen az alkotmánynak megfelelően, harmonikusan működhetnénk együtt, és a meglévő, már kényszerpályán lévő ügyek rendezése után, konfliktusok nélkül haladhatnánk előre.

               Egyet értek azzal, hogy a saját portánk előtt kell seperni, kevesebbet szónokolni Európáról, de azért nem árt, ha a seprű európai méretű és formájú, mert volt alkalmam Belső - Ázsiában mind söprűt, mind kunyhót látni, van különbség.

              Bízom abban, hogy magánlevelemet nem érted félre, a régi barátsággal köszönt:

                                                               Antall József.

 

GÖNCZ ÁRPÁDOT ÉS PÁRTJÁT, AZ SZDSZ - T TÖRTÉNELMI FELELŐSSÉG TERHELI AZÉRT, AMIT 1990 ÉS 2010 KÖZÖTT A MAGYAR NEMZET ELLEN ELKÖVETTEK. HÚSZ ÉVIG HÁTRÁLTATTÁK HAZÁNK FEJLŐDÉSÉT!

 

                                                                   A JELLEM

 

              A legérdekesebb tünemény, mellyel az emberi életben találkozhatunk, az emberi jellem. Semmi nem olyan meglepő, kiszámíthatatlan, mint a folyamat, melynek során egy ember elárulja jellembeli sajátságait.

              Bármit mutat is a világ: tájakat és természeti csodákat, a földi flóra és fauna beláthatatlan változásait, semmi nem olyan sajátos, mint egy-egy ember jelleme. Mikor érdeklődésünk eljut a világ dolgainak szemlélése közben az emberi jellem ismeretéhez, egyszerre úgy érezzük, ez volt az igazi feladatunk az életben. Minden más, amit megismertünk, csak ismereteinket gazdagította. De lelkünk csak a jellemek ismeretétől lesz gazdagabb. Mert ez a legközvetlenebb emberi tapasztalás, igen, a jellem maga az ember.

              S mert a jellem maga az ember, hasztalanul iparkodunk eltitkolni azt: jellemét éppen olyan kevéssé rejtegetheti az ember, mint ahogy testi lényét nem tudja elrejteni semmiféle ködsapka.

              Ideig-óráig viselhetünk az életben álszakállt és álruhákat, de egy pillanatban lehull rólunk minden jelmez és megmutatkozik a valóság. Egy mozdulat, egy szó, egy cselekedet végül is elárulja igazi jellemünket: az álarcosbál csak alkalmi lehet. S a találkozás egy jellem valódi sajátságaival a legnagyobb emberi élmény, melyben részünk lehet. / Márai /

Halk megjegyzés:

              De nem minden ember jelleme olyan, mint a tiszta folyóvíz. Van, kinél a teljes jellem megismeréséhez kell egy egész élet, és lehet, hogy még akkor sem alkothattunk róla igaz képet. Különösen a hölgyeknél vagyunk nehéz helyzetben, ha a valódi jellemét kutatjuk.

 

                                                         FIGYELMEZTETÉSEK

 

              1990. május: „Szeretném, ha ők tudnák azt, hogy mi nemcsak egy letűnt politikai rendszser utolsó képviselőjeként, hanem az új politikai rendszer előkészítőiként is kívánjuk őket köszönteni nemes ellenfélként megbecsüléssel fogunk nézni a jövőben munkásságukra. Mi szeretnénk hinni, hogy a politikai tevékenységük a jövőben sem lesz olyan, hogy nekünk azonosítanunk kellene az ő politikájukat és magatartásukat az elmúlt négy évtizeddel.”

              1990. június: „Keserűséget akkor éreznék, ha olyanok szerveznének tüntetést, akik felelősek azért, hogy ide jutott az ország.

              Tisztában kell lennünk azzal, hogy ma több nagy csoportja van az írányításnak, amelyek ugyan nem állnak nyílt harcban a kormánnyal, de világos, hogy legalább vele egyenrangú tényezők.

              Az ipari-katonai komplexum, a korábbi államszocialista gazdasági vezető réteg, illetve a helyhatóságok lobbyja létezik, és ezt a kormánynak figyelembe kell vennie.

              Ha a külpolitikai körülmények, és az ország hangulata lehetővé teszi, hogy az előző rendszer levitézlett emberei, akik ugye „átalakultak”, és elvileg visszahúzódtak, összefoghatnak a lobbykban még ott lévő apparátusukkal, a fegyveres testület egyes tagjaival és bizonyos szakszervezeti körökkel, akkor irányíthatatlanná válik az ország, és nemzeti katasztrófának nézünk elébe.”

              1990. augusztus: „Azok, akik részesei voltak a hatalomnak, vegyék tudomásul, hogy azért mondtak le, mert csődbe jutottak. És ezt a csődöt ne rajtunk kérjék számon! Mi úgy gondoljuk, hogy azoknak is helye van a munkában, egy új ország felépítésében, akik ellene vétettek. De azért azt elvárjuk, hogy ezt bevallják, és ne tegyenek úgy, mintha semmi közük nem lenne ahhoz, ami itt történt.”

              1991. január: „Bármit írhatnak rólunk, bármit mondhatnak, szemérmetlenül azok mondják, akik idevezették ezt az országot. Szemérmetlenül bennünket vádolnak. Nem mi tettük tönkre, nem mi hoztuk ilyen helyzetbe. Legalább azok, akik ide vezették, ne nagyképűsködjenek velünk szemben.”

              1991. június: „Már sértődtek meg reám, sértődjenek meg újra: utálom, ha liberalizmusra oktatnak olyanok, akik a marxizmus elkötelezettjei voltak akkor, amikor én a liberalizmusról írtam.

              Nem kevésbé viszolygok attól, ha a Nyugat megismerésére vagy a nyugati eszmék átvételére oktatnak azok, akik csasztuskát táncoltak, amikor erre nem voltam hajlandó. Évtizedekig Moszkvára hivatkoztak, és ma csak a „tőkét” vállalják belőle, mint kisvállalkozók.”

              1991. december: „Csak látszólag volt rendben minden a váltás idején. A Németh-kormány épphogy beesett a célba, másra már nem lett volna ereje. Arra mindig ingerülten fogok reagálni, ha valaki azt állítja, hogy mindaz, ami most van, a kormány rossz munkájának az eredménye.

              Nem azért, mert ingerlékeny vagyok, hem mert a szellemi bárgyúságot, a szemtelenséget magánemberként is nehezen tűröm. Nehezen viselem, ha az állampárt megtért bárányai figyelmeztetnek a demokráciára. Mégiscsak abszurdum, hogy nekünk ezt ebben a formában türelemmel kell hallgatnunk.”

              1992. június: „Mintha soha semmi közük nem lett volna az előző rezsimhez. Kígyóbőrként csak úgy levetik a korábbi múltjukat, KB-titkárokból lesznek a legjobb reformerek, majd reformerekből lesznek a legjobb liberálisok és nemzeti demokraták, és amit akarnak, minden.      

              És mindent jobban tudnak, mert a gyakorlottak, mert szakemberek, de hogy az országot csődbe vitték, arról már nem beszélnek. Attól még, hogy szívbeteg stafétafutóként beestek a célba, attól még hordágyon vitték el őket.

               Ne tegyenek úgy, mintha valamilyen nagyszerű elgondolásból elegánsan adták volna át a hatalmat. Mi nagyon korrektül fogalmaztuk meg, amikor átvettük a kormányzást, ne éljenek vissza vele.”

              1992. november:

              „Igenis valljuk, hogy több évtizedes uralom után megvan a veszélye egy baloldali fordulatnak. Nem biztos, hogy vörös csillaggal akarnak jönni. Nem biztos, hogy vörös zászlókkal. De hogy ennyi évtized után beépülve a társadalomba, a gazdaság és az állam szervezetébe egy pragmatikus uralkodóosztályként veszélyt jelentenek, azt igenis kijelentjük.

               A ’94-es választásokon önök és az ország aközött fog választani, hogy vissza akarja-e hozni ezt a pragmatikus kommunista nómenklatúrát vagy nem. Én ehhez nem kívánok asszisztálni.”

Halk megjegyzés:

               Akkor lett volna teljes a gáncsvetők listája, ha az SZDSZ-t és a köztársasági elnök urat is közéjük sorolja. Ezek, a négy hónap múlva bekövetkező taxiblokádot, a miniszterelnök első kórházi kezelésének idején, kirobbantották, és valóban puccsot akartak végrehajtani. A folytatás ismert:

               Bekövetkezett a két egykor „ellentétes ideológiájú” párt összeborulása  a Chartában, majd közös hatalombitorlása 1994 és 1998 között. Élén a pufajkás Horn Gyulával, aki Nagy Imre lányával együtt koszorúzott október 23-án.

 

                                                                         TAXISBLOKÁD

 

              Az igazság pillanata már a taxisblokád idején eljött, de a teljes igazság pillanatára a kettős népszavazásig kellett várni! Amikor fehéren-feketén kiderült, hogy ezek a liberális honanyák és honapák pontosan ugyanúgy lenézik, semmibe veszik a magyarságot, mint a szüleik, a nagyszüleik, a dédszüleik, egészen Kun Béláig visszamenőleg. Ha akad kivétel, attól elnézést kérek. Talán Tölgyessy Péter?

              Amennyi hazugság és szenny a médiából a tisztességes Antallra, Csengeyre, Csoórira áradt, az külön tanulmányt érdemelne. És áradt az egész megalázott magyar népre.

/Gondoljanak a valóság-sókra! /

              De még ezután sem választották meg őket, hanem visszakérték az „emberarcúbb” kommunistákat, Horn Gyulát, az aláducolt fejével. Akivel Nagy Imre lánya minden szemrebbenés nélkül együtt koszorúzott. Ez a kommunista erkölcs! Ez erkölcs?

              A rendszerváltásból sokan profitáltak, csak éppen a magyar nép maradt ki a nagy osztozkodásból, és az eminens első helyről az utolsóra csúszott vissza.

               Mert a bosszú még mindig működik, és újabb és újabb fondorlatokkal igyekeznek lépre csalni a magyarságot. Kellene egy tisztességes kovács, aki leoperálná szeméről a hályogot, mielőtt szakadékba támolyogna, szegény.

 

                                                                      ANTALL ÉRTÉKEL

 

              1990 karácsonyán így értékelte a blokádot:

              „Magyarországnak nem volt forradalmi élménye a rendszerváltozáskor. Budapest és a vidék tulajdonképpen most, 1990 októberében, érezte meg, hogy mi a rendkívüli állapot, mi lehet egy összeomlás, mi lehet egy katasztrófa.

               Ezek a napok megadták a bénulás élményét, és így jött el az a pillanat, amikor felelős erők rádöbbentek önmagukra. Arra, hogy gátat kell vetni az elszabadult indulatoknak. Mindez olyan helyzetet teremtett, ami előhívta a társadalomból, az elkeseredett és megpróbáltatások közepette élő emberekből a józanságot és a jó szándékot. Ezt tartom a taxisügy egyik fontos tanulságának.

               Hogy válságélményt adott egy válságot nem látott nemzedéknek. Felébresztette a veszélytudatot sokakban. Láthatták azt, hogy a jogállamiság milyen könnyen borul fel, hogy mennyi a hamis, csaló próféta.”

 

Halk megjegyzés:

              Én már az első pillanattól kezdve láttam, hogy hová vezeti az embereket az SZDSZ aljas manővereinek sokasága. Hála Istennek, nem voltam egyedül, mert a nagyvárosokban tüntető kisebb-nagyobb csoportok világosan betájolták az SZDSZ múltjának forrásvidékét, amikor magasra emelt tábláikon Kun Bélát emlegették.

              Főleg annak örültem, hogy a Fidesz is levonta a következtetéseket, mert ez volt a lényeg. Az igaz, hogy szellemi, lelki blokád még húsz évig tartott.

              Olyan sors jutott nekünk, mint a palesztinoknak!

               Ők tudják, hogy nincsenek egyedül. De mi, magyarok, mint a kisujjam, annyira kiszolgáltatottak, védtelenek és magányosak vagyunk ezzel a nihilista társasággal szemben. Vannak még tiltakozó gesztusaink, de ezek elvesznek a politikai szemfényvesztés mindennapos trükkjei között.

 

 

                                                                 HÚSZ ÉV BLOKÁD

 

 

               Minden jelentős demokrácia elleni vétség egy jogállamban nem maradhat következmények nélkül.

              Ahogy a Charta az MSZP és az SZDSZ összeborulását előkészítő cselszövés szimbólumává vált, úgy kellett a Fidesz-nek az 1990-es sajnálatos eseményeket is újraértékelni.

              A frontvonalak átrendeződése nem hagyta érintetlenül a taxisblokád megítélését sem. Korábban csupán a szélsőjobboldali ihletésű összeesküvés-elméletekben jelent meg magyarázatként az SZDSZ kemény magjának titkos aknamunkája, a taxisokkal egyeztetett puccskisérlet koncepciója.

              Ahogy a Demokratikus Charta egyszerűen a baloldali blokk, az MSZP és az SZDSZ kormányzati összeborulását előkészítő cselszövés szimbólumává vált most már a Fidesz – MPP világértelmezésdében is, úgy kellett az 1990-es sajnálatos eseményeket is újraértékelni.

              A feladat természetesen a főideológus Kövér Lászlóra hárult, aki alig egy évvel a szocialista-liberális koalíció megalakulása után már arról beszélt, hogy a taxisblokáddal az SZDSZ és az MSZP együttesen olyan vermet ásott, amelybe az egész ország beleesett.

              A közös ellenzékiség nyűge a kilencvenes évek elején csak lassan enyhítette a múltból származó éles ellenszenvek hatását a liberális politikusok érzületeiben.

              Alig néhány esztendő múlva, amikor a Horn-kormányzat és különösen a kisebbik koalíciós partner, a szabad demokraták népszerűsége már erősen csökkent a Bokros-csomag bevezetése nyomán, a liberális politikusok először fölényesen és gyanútlanul, majd tehetetlen bűntudattal asszisztálták végig, ahogy a szélesebb politizáló közvéleményben megállíthatatlanul elterjed a jobboldali valóságértelmezés és kialakul az új, a két párt rokonlelkűségét az ősidőkre visszavezető történelmi kánon.

              Akkoriban véletlenül összefutottam egyik fideszes parlamenti képviselővel, és valahogy szóba került a taxisblokád. Meggyőződéses fanatizmussal állította, hogy a titkosszolgálatok szervezték az egész akciót.

              Ellenérvként igyekeztem felhozni, hogy az MDF-kormány nagyrészt átvette a régi „szakembereket”, ők aligha mertek volna a diktatúra bukása után belülről összeesküdni, másrészt a szervezetből kikerült régi vezetőknek sem maradt már lehetőségük arra, hogy alternatív KGB-t gründoljanak.

              „Milyen naívak voltunk” – jött a válasz, amit azóta sokszor, nyilvánosan is hallani lehetett, és a Fidesz liberális korszakát utólag ennyivel el is intézik a párt prominensei és katonái egyaránt.

                                                                                                          Hegedűs István cikke alapján

Halk megjegyzés:

              Az SZDSZ kemény magja még az ördöggel is szövetkezett volna, hogy a nemzet kormányt minél előbb megbuktassa. Még hogy ellenszenvek éltek a szocialisták iránt, sőt bűntudatot éreztek? Ezeknek nem volt lelkiismeretük, csak magyargyűlöletük, és erre épült a teljes politikai programjuk.

               A kemény mag tagjai zömmel ÁVH-s csemeték voltak vagy ügynökök, és ilyen mentalitással nőttek fel: Bauer, Pető, Vásárhelyi, Göncz,Tamás Gáspár Miklós, stb.

              A Fidesz nemzetféltésből vállalta fel a jobboldal érdekeinek és értékeinek védelmét a hazaárulókkal szemben. Emlékezzünk Antall egyik utolsó figyrelmeztetésére!

              „Viktor, vigyázz a pártodra!”

              A Fideszbe épített SZDSZ-esek, akiknek távozásával nem sokat veszített a párt, sorban kiléptek: Fodor Gábor, Ungár Klára, Molnár Péter.

               Egy Pesti Hírlapnak adott interjúban Orbán tulajdonképpen lekommunistázta a magyar újságírókat és a publicistákat. Tökéletesen igaza volt! A taxikon mindenütt látni lehetett az SZDSZ-es emblémákat.

              Az egyik hajósi MSZP-s vállalkozó, miközben lakodalomban mulatott, fizetett az embereinek, hogy állják el a közutakat. Már akkor megvolt az együttműködés.

 

 

 

                                                            PATKÁNY! PATKÁNY!

 

 

              Erről jut eszembe, hogy nem is olyan régen volt nékünk egy borzas hajú köztársasági elnökünk, aki mindig somolygott, mint vándor a savanyú vadalmára.  Sajnos, az ördög még mindig nem nyugasztalja, de rövidesen hazaárulásért a Pokol legmélyebb bugyrába buktatja.       Azok özé, kiket „legjobban gyötör a Sátán, és az első áldozat, Judás, az iskarióti”.

              Ez a „valaki” beszédet akart tartani a rendszerváltás második évének október 23-ai ünnepségén. Esett a langy eső, és ő mégis bátran kiállt, hogy elbratyizza giccses regények fordításán oskolázott, nyálas stílusában a mondandóját. Kiállt, és elkezdte:

              „Polgártársaim! Barátaim!”

De ekkor a tömegből fölharsant:

              „Patkány! Patkány!”

              Elég meggyőző hangerővel. Erre sértődötten visszavonult, és a teret, már, mint a tévében, átadta egy frissen vasalt ruhájú „nyilas” társaságnak. Nem sokkal előbb készítették fel őket a „váratlan” fordulatra. A tömeg / Lám, hová aljasul ez a fasiszta magyar nép! Belefojtotta a szót a szegény elnökünkbe!

              Pedig jobbára idős emberek kiáltottak, ha kiáltották. Egykori rabtársai, és ők tudták is, hogy miért. Ez volt besúgóként a fedőneve!

              Szó nélkül magára hagyta a mikrofont, és sértődést imitálva - visszavonult.

              Mintegy varázsütésre, kipattantak a pesti aszfaltból a magyar fasiszták, snájdig, testre szabott öltözetben. Bánó András irányításával „megvágták” a helyszíni beszámolót, és a már előkészített „nyilas-anyagot” bevágták a tévé helyszíni tudósításába.

               És jó pénzért, azóta is készen állnak masírozni és romboló tüntetőket játszani. „Heil, Pető-Jugend! Heil Vona-Jugend!”

              Egy tévényilatkozat-részlet Göncz jelleméhez:

              „Nevetséges az úgynevezett áldozatok sopánkodása, hiszen a kommunista rendszerben mindazok, akik megszólaltak, vagy bármit is tettek, azok tökéletesen tisztában voltak azzal, hogy mit tesznek, és tudták, hogy amiket tesznek, következményei lesznek.

               Aki fellép a rendszer ellen, az nem áldozat. A KOMMUNIZMUSNAK NINCSENEK ÁLDOZATAI.”

 

Halk megjegyzés:

           Világméretekben legalább 100 millió halott. Hazánkban is több százezer bebörtönzött, több ezer halott és kétszázezer emigráns. Mindössze ennyi áldozat. Bagatell! Igaz, Gönczünk? Patkányunk!

 

                                                               A GŐNCZ-REjTÉLY

 

              Vajon mi vitte bele ilyen mélyen ezekbe a mocskos ügyekbe Göncz Árpádot? Elképzelhető, hogy csakugyan nem volt tisztában lépéseinek alkotmány-ellenességével? Vagy zsarolták valamivel?

              Alkotmányos aggályait talán a rögeszmés SZDSZ-es előítélet altatta el, amely szerint az MDF olyan szélsőjobboldali párt, amelyik végső soron a Horthy-Magyarország restaurációjára törekszik. Ellene tehát minden eszköz megengedett a demokrácia védelmében.

              Azt mindenesetre biztos forrásból tudom, hogy Göncz a ’94-es választások előtt radikális jobboldali hatalomátvételtől retteg. Ezt nem csupán bizalmasan mondogatja.

              ’93 novemberében nyilatkozik is a La Stampa című olasz folyóiratnak:

              „Magyarországon jobboldali veszély van. Az ellenzék nem tud a néphez szólni, és ez súlyos, mindenekelőtt a választás időszakában.”

              Komolyan gondolja, amit mond? 1992. október 23-a óta fantomokkal viaskodik. Pedig akkor és ott, a Parlament előtt, egykori harcostársainak haragjával találja szemben magát, akik nem bocsátják meg neki, hogy nem írta alá az igazságtételi törvényt.

               Szűkebb és tágabb környezete és a média azonban ismét becsapja őt. Nem hagyják szembenézni a valósággal, ócska egérutat kínálnak neki. Elhitetik vele, és megpróbálják az egész országgal is, hogy ami a Kossuth téren történt, a fasiszták műve volt.

              A Népszabadság az eset után – 1992. október 27-ei – számában tizenöt, azaz 15 darab különböző műfajú szöveget közöl, amelyek egy dologban közösek: valamilyen módon mindegyik azt állítja, szugerálja az olvasónak, hogy az elnököt szervezett náci és bőrfejű csoportok gyalázatos provokációja érte október 23-án.

               Ezért végső soron a belügyminiszter, a kormány a felelős. A náci és fasiszta szavak, valamint ezeknek szinonímái 29, tágabb jelentéskörükbe tartozó hasonló értelmű kifejezések további 27 esetben fordulnak elő ebben az egyetlen lapszámban. Ez éppen 56. Félelmetes szám.

Halk megjegyzés:

               Aztán gondoljunk a hírláncra! Mindezeket hányszor idézte a „közszolgálati” rádió, a külföldi sajtó? Ne feledjük azt sem, hogy Gönczék a gyerekeiket Soros-pénzen Amerikában taníttatják, és drámáit a világ számos színpadán előadják. Mi kell több egy kishitűségben szenvedő jelentéktelen politikusnak és írónak?

             Antall árnyékában megalázottnak érzi magát, ugyanakkor a nép, a „haza atyja”, sőt nagyatyjaként tisztelik, mert mindezt beléjük szugerálta a média. Hogy fellégezhetett Antall halálakor! Bár annak az utolsó életpillanatait is bemocskolta egy Júdás-csókkal. Temetéskor a halott közelébe sem engedték!

Halk megjegyzés:

              Göncz már régen erkölcsi halott. Bár még nem patkolt el, de dicstelen szerepe a rendszerváltásban intő példa minden jelentéktelen ember számára, aki az ország vezetésére mer vállalkozni - nemtelen eszközökkel.

 

 

                                                     KEDVES GALSAI PONGRÁC!

 

              Te, aki már ötödik éve fenn csücsülsz a mennyei Mandzsúriába, és Injuriában. Emlékszel, amikor egyszer repülőgépbravúrokat mutattak be ámuldozó firkászoknak? Ott esett, hogy az egyik gép majdnem leesett. Az égből lefelé csapódó repülő hasa már-már a földet érte, amikor a pilóta valami földöntúli ügyességgel fölemelte életveszélyes gépét.             Nyöszörögtünk félelmünkben és aggódásunkban, te zsebkendőddel ráncosan verítékes homlokodat törölgetted. „Ezt sohasem felejtem el” – nyögted utána a lazító kocsmában.

              Az elmúlt hetekben ilyen élményben volt részünk Magyarország repülőgépével kapcsolatban. Ezt a repülőgépet – Magyarországot – kénytelen-kelletlen, bár néhányan jóhiszeműen átengedték a szovjet megszállás utáni első szabad választások abszolút nyerteseinek.

              A rosszhiszeműeket sem kellett félteni: tudták, olyan gépet engednek át, mely belülről fél-aranyosra van tapétázva a számító és gáláns kölcsönökből a bent ülők élethangulatának elterelésére, de szerkezetében, gazdaságilag és erkölcsileg recseg-ropog.          Negyven év alatt igencsak elnyűtték az ideiglenesen hazánkban repülő szovjet tanító-pilóták és az őket kiszolgáló honi honvéd-madárkák.

               Nevetve bízták hát a kormányrudat a nyertes párt vezérére, Antall Józsefre, aki az első pillanatban kijelentette, hogy - lélekben – tizenöt millió magyarral repül a szabadság elszánt felhői közé.

              Persze hamar gunyorogtak a régi, kommunizmuson cserzett pilóták – meddig repül ez a szerencsétlen -, s ami még fájóbb, az egykori ellenzék is fanyalogva nézte a kormányt keservesen tartó vezetőt, sőt minden alkalmat megragadott, hogy a szállítmány – Magyarország lakossága – repülését megakadályozza, sőt lehetetlenné tegye, esetleg kényszerleszállásra kényszerítse valamelyik külföldi pénzes kikötő talaján.

               Ebben igencsak jeleskedtek az érdek-ellenzék jobb sorsra érdemes tagjai is, olyannyira, hogy a repülőgépet nemcsak belülről akadályozták, hanem eléggé nem érthető módon kívülről is támadták, ilyeténképpen – a kormányzás átvétele érdekében – saját gépükre is lövettek / erre van egy szomorúbb és trágárabb magyar kifejezés is /, sajtóban, külföldi televízióban, parlamenti albizottságokban.

              Kedves Gráci, ezúttal az a helyzet állt elő, amiről szabadságvágyunkban annak idején nem is álmodtunk: saját lakosaink, úgy is mondhatnánk, magyar utasaink, hiszen magyar útlevéllel járják idegen útjaikat is, rongálták legjobban ezt a repülőgépet.

              Példátlan eset, s igen ritka tünemény a történelemben, de így alakult, hogy néhány szellemi terrorista majdnem túszul ejtette a Magyarország nevezetű repülőgépet. Túszul ejtette a távirányítás megannyi vezetőjét, az írásos jelzések könnyedén mérgező mesterét, már-már a kormányzó vezető pilóta is revolverrel a hátában irányította a minden ízében recsegő és imbolygó gépét.

              Grácikám, meg kell mondanom neked, el sem tudod képzelni azt a repülést, melyet minden pillanatban belülről akadályoznak, minden percben kifogásolnak, minden műszerét elállítják, minden csepp üzemanyagába sarat, koszt, szemetet fecskendeznek. Remegett a gép.          Ehhez járult, hogy a kormánypilóta fölszállása első pillanatában súlyosan megbetegedett.   Olyan orv kór támadt reá, melyet az első másodpercben kezeltetni kellett volna a teljes pihenés mellett, ám ő kitartott feladata posztján.

              Sejtette-tudta saját végzetének kihívását, hogy a kormányrúd mellett végzi életét – záros határidőn belül. Emberfeletti erővel vezette a gépét, agyongyógyszerezett, agyonkezelt állapotban, szívet-ideget ölő sugárzásoknak és mérgeknek naponta és hetente alávetve.    Közeledett a krízis és közeledett a föld, a zuhanás az egész emberből talán nem is maradt más, mint a kormányrúddal összenőtt halvány csontkéz, mely élete árán is teljesíti feladatát, csak egy halálkéz maradt, mely a lehető életbe és repülési biztonságba vezeti Magyarországot.

              A pilóta nemcsak képességekből, helyzetfelismerésből, szakmai és repülési tapasztalatokból, szakmai és emberi műveltségből, intelligenciából áll, hanem mindenek fölött egyéniség. Ez az égi pilóta, aki ezt a roskatag gépet vitte, olyan egyéniség volt, amilyenre a magyarság évtizedek óta várt. Megtestesítette a fenti képességeken túl az erkölcsi ideált, ennek a nyomorú népnek erkölcsi igazságát. És a túszul ejtett magyarság gépének három és fél évig olyan vezetője lett, akit a sors, a betegség, a hivatás repülő magasságokba emelt.

              És meghalt. És ekkor történt a kitartás csodája. A már-már földre zuhanó szállítmány, a magyarokat hurcoló gép a földre csattanás pillanatában fölemelkedett. A történelem fölemelkedett! Maga a nép emelte föl. Amilyen évszázadonként egyszer-kétszer előfordul egy nép életében.

              A nép, az istenadta nép, Gráci, ha láttad volna a pilóta ravatalánál fölvonuló, áradó tömeget, azt hitted volna, 1956-ot írunk. Emlékszel, hiszen nincs ember, aki feledni tudná 1956-ot, emlékszel arra a le nem írható mámorra és hősies fegyelemre, amivel 1956 népe viselkedett.

              Ugyanezt érezte az ember; a népet, te tudod legjobban, nem lehet becsapni. Nem lehet félrevezetni. Ügyes népszerűségi listákat össze lehet közvéleménykutatni, repdeső mosolyokat és karokat lehet a nép felé tárni, etetni lehet a népet, de félrevezetni nem. Mert a nép a maga irracionális ösztönével fölfogja a történelem irracionalitását. Ezt érezte meg a mostani halál pillanatában.

              Méltóságteljes és nemes volt ez a halál. Talán ez volt az a véráldozat, többek közt, amit a rendszerváltozás mindig kikövetel magának. Az áldozat bemutattatott. A pilóta meghalt, a gép lassan, fájdalmasan és hősiesen fölemelkedett.

                                                                                                    Gyurkovics Tibor

 

Halk megjegyzés:

              A kormány, működésének első órájától, a sajtó olyan pergőtüzébe került, ami szinte elképzelhetetlen volt. Rágalmazták antiszemitizmussal például a Népszabadságban, az biztos, hogy rádió másnap reggeli lapszemléjében szerepelt. És naponta elismételték vagy tízszer.       Este a tévében egy SZDSZ-es vezető nyilatkozott, másnap minden egyes újság hasonló útszéli hangnemben – felerősítve – leadta és kommentálta az ellenzék szája íze szerint – a hazugságot. És ez így ment hónapokon át.

               Végül a józanabb emberek idegei fölmondták a szolgálatot, és nagy – nagy csalódással vették tudomásul, hogy a rendszerváltás nem történik meg, mert a hatalmon lévők, elsősorban a zsidók, ezt minden eszközzel megakadályozzák.

              A lakosság többségét kiábrándították a kormányból, a rendszerváltáshoz fűzött reményeiből, ugyanakkor megakadályozták, hogy a munkásság megszervezze szakszervezeteit, hogy érdekvédelméről gondoskodhasson. Ilyen mértékű kiszolgáltatottságot a Rákosi-rendszer idején érzett az emberek többsége.

              Létrehoztak egy úgynevezett Nyilvánosság Klubot, ahol mindazok tömörültek, akik a pozíciójukat féltették, vagy megtévesztette őket a mindent elsöprő média – cunami.

              Ezek Budapest utcáit járva tüntetéseket szerveztek, sőt, még azt gyalázatot is elkövették, hogy WANTED feliratú táblákat hordozva Antall József ellen tüntettek, közben a miniszterelnököt a tévében szóhoz sem engedték jutni.

              Végtelenül szomorú, hogy a magyarországi zsidóságból egyetlen ember sem akadt, aki a tévé nyilvánossága előtt megcáfolta volna a többnyire gyalázkodó, légből kapott, mocskos vádakat.

              Ez világbotrány volt, de nem vált azzá, mert a zsidó szolidaritás, / Amely a II. világháború idején a kommunista Szovjetunió megsegítésében olyan kiválóan működött! / most antiszemitizmusról harsogva, hazug módon a világ közvéleményét a demokratikusan megválasztott magyar kormány ellen hangolta.

               Tom Lantos még az amerikai kongresszus ülését is összetrombitálta a Magyarországon veszélyeztetett „szabadságjogok” védelmében.

              Mint ahogy a szovjet megszállás után, Nyugaton elhallgatták a demokratikusan megválasztott magyar kormány megbuktatását, ugyanakkor az európai átlagot messze meghaladó vérengzést is.

              Csak az alkalomra vártak, hogy mikor nyílik lehetőség Antall József kormányának puccsal történő megbuktatására. Jöhetett a taxisblokád! Majd, amikor újra hatalomra kerültek, a külhoni magyarok állampolgársága elleni hazaáruló fellépésük, majd az őszödi beszéd hatása ösztönös és országos felháborodást váltott ki.

              De mindez még a távoli jövő hamis zenéje!

 

                                              DR. ANTALL JÓZSEF RAVATALÁNÁL

 

              Amikor Antall József meghalt, a gyerekek azt mondták:

               - Mami – azt mondják –, mink elmegyünk Antall József ravatalához.

               - Jól van, menjetek!

              Hát ők elmentek a fél hetes vonattal, én meg elmentem a fél tízes busszal, amikor odaértem, mondtam a rendőrnek:

               - Tessék mondani, elmehetek a két bottal előre?

               - Egész nyugodtan, mamika.

              Hát aztán ahogy megyek, megyek fölfelé végig: Jézusom, Máriám, mondom, ennyi sok rengeteg nép! Hát hogy maradhattam volna én otthon? Akkor aztán mikor megyek közelebb, az ajtó felé érek, még ott is félre álltak, félre húzódtak egy kicsit, hogy engem beengedjenek. Mikor megyek be, azon a kis ajtón léptem be / mit tudom én, milyen ajtó volt, mert akik mentek, volt nekik szatyorjuk, vagy táskájuk, azt le kellett tenni nekik / de én nem vittem csak a két botot, hát mentem be.

              Hát mikor bemegyek, jaj Istenem, hát láttam a sok nép sorakozik, és a lépcső mellett mentem föl. Egyik tíz lépcső, a másik tíz lépcső, amikor aztán oda fölértem a ravatalához, hát ugye meghatódtam, keresztet vetettem, a Miatyánkot meg az Üdvözlégy Máriát elmondtam, ez a kettő együtt jár, még a Hiszekegy is, de hát mondom, mások is hadd menjenek, hadd lássák, ezt a keveset elmondtam, aztán onnan elballagtam.

              De én még a Parlamentben nem jártam. Mikor aztán gyüvök lefelé, akkor aztán, akik engem fogadtak, lekísértek.  Fogtak, egyik az egyik karomat, másik a másikat.

               - Tessék hagyni – mondom -, le tudok én menni.

              De farral tudtam csak lefelé gyünni, mert az egyik lábamat nem bírom hajlítani.          Azóta is sokat gondolok rá, sokat imádkozom érte.

                                                                                                     Deme Györgyné, Galgahévíz

 

 

 

                                                                  1994 – 2002

 

USA és Izrael III. Horn, a „pufajkás”. Az első Fidesz-kormány idején. A biztos befutó. A média kormányt vált. Újra szól a verkli. Népirtás-tudomány.

 

                                                           USA és Izrael III.

 

              A szövetség Izrael és az Egyesült Államok között, 50 év után, a közvetlen amerikai jelenlétben hágott a tetőfokára a Közel-Keleten. Ez a jelenlét, amely nem szolgálja Amerika érdekeit, geopolitikai lidércnyomást engedett szabadjára. Amerikai katonák és haditengerészek pusztulnak el tömegesen egy hiábavaló háborúban. Azt bizonyítja, hogy az Egyesült Államok impotenciája az izraeli nyomással szemben totális.

              A Fehér Ház és a Kongresszus, talán első alkalommal a történelme során, az izraeli érdekek szolgájává vált. Nincs többé semmilyen vita az Egyesült Államokban. Ezt bizonyítják a szolgalelkű fejbólintások Izrael felé az összes elnökjelölt részéről. Az lemondhat megválasztásának a reményéről is, aki ellenállni merészel a zsidó államnak.

              Ez azt jelenti, hogy nincs békés megoldás a palesztin-izraeli konfliktusra. Azt jelenti, hogy Izraelt elmarasztaló minden egyes határozatot az USA továbbra is megvétóz a Biztonsági Tanácsban. Ez azt jelenti, hogy Izrael bűneire a nemzetek közössége sem képes hatásos ítéletet hozni. Azt is jelenti, hogy az Izrael és az USA elleni terrortámadások száma nőni fog. Azt jelenti, hogy Amerika hatalmi presztizse meredeken zuhanni kezd, és ez a folyamat megállíthatatlanná válik. És attól tartok, ez azt jelenti, hogy a zsidó kísérletezés a Közel-Keleten végleg lezárul.

              Az Egyesült Államok gazdasági és pézügyi gyengülése előidézi az új hatalmi központok feltűnését. Az USA gazdasága, amely rosszul irányított, és lecsapolta az iraki háború, egyre inkább függ a kínai kereskedelmi importtól, és az USA kincstári papírjainak kínai birtokosaitól. Kínai kézben vannak a dollártartalékok 825 milliárd dollár értékben. Ha Peking úgy dönt, hogy elhagyja az amerikai kötvénypiacot, ha csupán egy részét is annak, az a dollár szabadesését fogja eredményezni. Elvezetne a 7 ezer milliárd dollár értékű amerikai ingatlanpiac összeomlásához, ami részben, Kina beavatkozása nélkül is, bekövetkezett már.

              Az amerikai bankok csődbe jutnának, és óriási munkanélküliség keletkezne. A Kínától való növekvő függést kíséri az a jelenség is, hogy Kína agresszíven azon munkálkodik, hogy szövetségeket kössön a világ olajexportöreivel, például Iránnal, Nigériával, Szudánnal és Venezuelával. A kínaiak készülnek a csökkenő források miatt bekövetkező világméretű összecsapásra.

                                           Chris Hedges: Függetlenségi Nyilatkozat Izraeltől / részletek /

 

Halk megjegyzés:

               A cikket 2007-ben fogalmazták. A világgazdaságban olyan nagyarányú átrendezések vannak folyamatban, amelyek meg fogják akadályozni egy új és értelmetlen háború kirobbantását. Irak megtámadása előtt tudtak alibit biztosítani az amerikai közvélemény félrevezetéséhez. De Irán esetében, akármennyire szeretnék is a zsidó állam politikusai, Obama elnökkel, egy új háború megindítását, nem tudják elérni. Az idő pedig nem Izraelnek, hanem Iránnak dolgozik. Akkor pedig Izraelnek békét kell kötnie a palesztinokkal, vagy elpusztul.

 

                                                              A BIZTOS BEFUTÓ

 

              Aki még a jobboldali Berlusconi győzelme és a baloldali MSZP-SZDSZ - pártok első fordulós sikere után sem a befutó kezében lévő sajtó manipulatív képességére fogad, hanem továbbra is a nép bölcsességében bízik, az aláírta politikai végrendeletét.

              A kérdés természetesen felvetődik: Egy MSZP uralta vagy egy nagyjából egyenlő erőkkel irányított MSZP-SZDSZ koalíciós kormány vezetése felel-e meg, illetve árt-e leginkább az ország hosszabb távú érdekeinek?

              Ami az MSZP-uralmat illeti, nehéz nem egyetérteni Johnatán Sunley-val, a Magyarországról szóló, A kompromisszum győzelme című könyv szerzőjével, aki az angol nyelvű hetilap, a Budapest Sun választások előtt megjelenő számában azt írja, hogy a „vörös burzsoázia” visszatérte restaurálja a korábbi hűbérúr – hűbéresi viszonyokat, fékezi az állampolgárok hatalmas tömegeinek társadalmi mobilitását, és a „következő választásoknál már túl késő lehet ennek a folyamatnak a visszaszorítása.”

             „Magyarországot a régi nomenklatúra hatalmának és privilégiumainak  megkövesedése a fejlődés kevésbé európai, inkább latin-amerikai pályájára taszíthatja”.

              Ez valós veszélynek tűnik. De az MSZP ízig-vérig racionális párt. A saját érdekeinek érvényesítése számára legfelsőbb szempont, ami politikai pártnál természetes. Az SZDSZ racionális érdekeit azonban áthatja, sőt olykor felülmúlja, egy olyan fokú metafizikai gyűlölet minden más ellen, mint amit ő képvisel, hogy irracionális viselkedést vált ki belőle. Márpedig e gyűlölet igen veszélyes és kiszámíthatatlan viselkedést eredményez.

 

 

                                                    A MÉDIA KORMÁNYT VÁLT

 

 

              Akik a Magyar Televízió jóvoltából láthatták azt, hogy milyen filmeket vetítettek Nyugaton Magyarországról, az egyetlen MSZP-s szereplőre sem emlékszik azok közül, akiknek célba juttatandó üzenete volt. Magyarországon a legnagyobb veszély a fasizmus, a náci eszmék és általában a szélsőjobb feléledése.

              Vagyis, amíg az MSZP nyerésre játszott, és tudta azt, hogy nem jó, ha olyan országot vesz át, amelynek külföldi képét középtávra erősen leronthatja, addig az SZDSZ-t ez a meggondolás nem nem gátolta a „hungarista Magyarország” képének kialakításában.”

              Az SZDSZ-es képviselők és szimpatizánsok ezt a Magyarország-képet buzgón rajzolgatták, nemcsak egyszerű túlzással, / Hány szavazatot kapott az idióta Szabó Albert, akinek a nevét az egész világon megismerték? / de megdöbbentő hazugságokkal is.

              Ugye nem fogjuk elfelejteni, amikor a 168 óra arról készített műsort, hogy az MDF jobboldali puccsot készít elő / Kéri László politológus / és az „egyensúlyra törekvő heccműsor a mikrofon elé vonszolta az MDF-es oldalt, amely persze kénytelen volt e monstre hazugságot tagadni? Kéri nem volt elszigetelt jelenség.

              Vámos Miklós, állítólag „magyar” és állítólag „író” a balodali, az amerikai Nation budapesti tudósítójának egyik cikke, amely a lap 1993. decemberi számában jelent meg. A lap szerkesztői ezt a mondatot tartották a Vámos-cikk lényegének és emelték ki összefoglalásként.

              „Sokan úgy gondolják, hogy a médiában bekövetkezett jobboldali puccsot egy jobboldali államcsíny követi.” Vámos azt írta az elektronikus médiáról, hogy „Most Csurka satrapáinak köszönhetően minden olyan programot megszűntettek, amely nem mutat 100 százalékos hűséget a kormány iránt Magyarországon az elektronikus médiumokban a szólásszabadság nem létezik.”

              A hazugságsorozatot így fejezi be:

              ” Sokan úgy gondolják, / De mennyi az a sok? /, hogy a médiában bekövetkezett puccsot egy jobboldali államcsíny követi. Ebben az estben Magyarországon egy darabig semmiféle választás nem lesz, és a Nation olvasói lesznek talán az egyetlenek, akikhez cenzúramentesen szólhatok. Kérem, az amerikai olvasók, figyeljenek Magyarországra! Érdeklődjenek utánunk most, amikor a veszély küszöbén áll, de még a legrosszabb nem következett be. Ha elveszítjük ismét szabadságunkat, az az Egyesült Államoknak is veszteség lesz. A hidegháború megnyerése sem volt könnyű, de a megnyerése még nehezebbnek tűnik.”

              Vámos dörzsölt:

              Hazugságai dagasztják a pénztárcáját. Arra játszik, hogy abszurd aljasságait elfelejtik, és ismeri butának tekintett ellenfeleit. Tudja, hogy pajzsra emelik majd, mert szimbólumértéke van.

                                                                                     Lovas István, Pesti Hírlap, 1994. május

 

                                                       HORN GYULA MÚLTJA

 

               „Szélsőjobboldalinak nevezni egy olyan műsor szerkesztőjét, amelyik az 1994-98 közötti visszaéléseket igyekszik feltárni, enyhén szólva a tények elferdítése” – reagált Lakatos Pál, a Magyar Rádió Vasárnapi Újság című műsorának felelős szerkesztője, a volt miniszterelnök levelére.

              Horn Gyula azt írja, hogy a Vasárnapi Újság február 20-ai műsorában elhangzott interjú megállapításaival és kérdéseivel Lakatos Pál tudatosan igyekezett befeketíteni őt.

              „Súlyos szakmai és etikai vétséget követ el, amikor a közszolgálati rádió vezető munkatársaként a Vasárnapi Újságot a szélsőjobboldal szócsövévé és eszközévé teszi. Számomra nyilvánvaló, hogy Önt Kövér László rosszemlékű, a politikai ellenfeleit hazaárulással vádoló kirohanása ösztönzi” - áll a volt kormányfő levelében.

               Lakatos Pál szerint:

               „Horn Gyulának inkább saját szerepét kellene tisztáznia az 1956-os forradalommal kapcsolatban.”

              Beszámolt arról, hogy felhívásukra többen jelentkeztek, akik bizonyítani tudják, hogy Horn Gyula a forradalom bukása után közreműködött a forradalmárok összegyűjtésében különböző településeken. Ehhez a Fidesz elnökének semmi köze.

              „Horn Gyula nem a lényegről beszél, ahelyett, hogy legalább azt mondaná: Karhatalmista voltam, és fegyvert fogtam a forradalmárok ellen. Pedig végre arról kéne őszintén beszélnie, hogy mit csinált 1956. december 6-án a Nyugati pályudvari sortűznél, és milyen szerepet játszott a forradalom leverése után Hévízgyörkön, Budapesten, Pomázon, Bicskén és Szentendrén. Erről a forradalmárok rémtörténetekben beszélnek.

              Mi köze egy újságírónak az 1990-et követő dicstelen privatizációhoz? Csupán annyi, hogy a nemzeti vagyonból eltűnt húszezer milliárd forint, hat év magyar költségvetése.

              Az újgazdagokat, a vörös milliárdosokat az 1994-1998 közötti kormánykoalíció kegyeltjei között kell keresni.”

                                                                    Szerdahelyi Szabolcs: Hiányzó cölöpök / részletek /

 

                                                    AZ ELSŐ FIDESZ-KORMÁNY

 

              Nem tudom eljutott-e Önökhöz a híre, hogy Jézus meleg volt? Nem? Kár. Pedig ez tény, és most már csak az nem érthető, hogy ezt a Vatikán miért nem ismeri el? Miközben a magyar parlamentben „református papok” handabandáznak, és antiszemita kijelentéseket tesznek. A Korona pedig egy nagy sz.. Forrás? A Soros Alapítvány egyik támogatottja, a Tilos Rádió, amelynek frekvenciavesztése nemzetközi botránnyá dagadt. Az ORTT panaszbizottsága rendre el is ítélte a Soros által szponzorált adót, amelynek válasza:

               „Nem tisztelünk semmiféle tekintélyt.”

              Érdekes. Vajon mikor halljuk majd, hogy netán Mózes buzi volt? A tekintélytiszteletnek minden esetben van egy pontos határa, amelyet soha nem lépnek át. Mert ők nem tekintélyrombolók, hanem szolgák. Tudják, hogy a támogatóiknak milyen tekintélyrombolás melegíti fel a szívét, és melyik jelenti az apanázs azonnali megvonását.

              Nem tudom, ki hogy van vele, nekem Göncz Árpádról egyre gyakrabban az orális szex jut eszembe. Mielőtt a kedves olvasó idegesen gyűrné be hetilapunkat zsebébe, és körül nézne, vajon nem látták-e mások, hogy milyen szennylapot tart a kezében, hadd nyugtassuk meg kissé terhelt idegzetét. Az eredeti szöveg a szintén Soros-támogatásban megjelenő hetilapban ”A becsületes fideszes” címen megjelent hosszú és intellektuálisan erőtlen cikkében olvasható. Amiben persze semmi kirívó nincs.

              Akik nézik a Heti Hetest, mondják, hogy Orbán Viktor feleségének, a háromgyerekes Lévai Anikónak a fényképét tették ki, és azon nevettek. Ellenállhatatlanul. Érdekes: ’94 és ’98 között mintha nem nevettek volna Horn feleségének a képén. Az amerikai show-kban nem nevetnek Clintonné képén, ugyanis ez ott olyan elemi felháborodást váltana ki, hogy veszélybe kerülne magának a csatornának a léte. Itt viszont a csatorna csatorna marad: kloáka.

                                                   Lovas István: Atomot a MIÉP-nek, Demokrata, 2000. április

 

Halk megjegyzés:

               Innen táplálkozik Viktornak a média-brancs iránt érzett ellenszenve.

 

                                                          ÚJRA SZÓL VERKLI

 

              Még az első kormányzati ciklus alatt robbant ki nálunk egy álvita arról, hogy az akkori jobboldali kormány vajon tart-e választásokat 1994 őszén? Akkoriban Vámos Miklós elérkezettnek találta az időt, hogy ezt a vitát drámai hangon kivigye az amerikai baloldali értelmiség egyik kedvenc hetilapjába, a Nation-ba. A puccstéma a Horn-kormány idején eltűnt.

               Pedig kölcsönkenyér visszajár alapon jobboldali gondolkodók meg –és kijátszhatták volna Horn ellen. De nem akartak hazájuk érdekeinek ártani, még pártpolitikai okokból sem.

A puccs feltételezése tehát eltűnt egy időre, hogy húsvét táján ismét felbukkanjon. Ezúttal egy Kolozsvári napilapban, amelyben az SZDSZ-es pártfilozófus, Tamás Gáspár Miklós így nyilatkozott:

               - Csendes, lopakodó, Orbán Viktor vezette államcsínnyel állunk szemben. A vele készült nagy terjedelmű riport címe:

               - Ma is veszélyben van a szabadság.

              Haraszti Miklós, az SZDSZ volt képviselője a New York Times-ban írta le aggodalmait a magyarországi szélsőségek veszélyeiről. A cikket Indonéziától Hollandiáig idézték a lapok. Egyébként Haraszti a forrása annak a sok-sok cikknek is, amelyet egy fiatal amerikai újságíró különböző lapokban írt a mai kormány vészterhes antiszemitázásáról.

              Fischer Iván sajtótájékoztatóján ezekkel a szavakkal búcsúzott hazai közönségétől:

               - Ez a gyűlölettel, rasszizmussal, korrupcióval és hazugságokkal teli ország nem érdemli meg ezt a nagyszerű zenekart.”

              Arra is jól emlékszünk, hogy korábban – ismét visszatérve a kommunizmus összeomlása utáni első ciklusra – kik voltak azok, akik olyan kitartóan hívták fel külföldi fórumokon a figyelmet az itt dúló szélsőjobboldali veszélyre.

              Ebben élen járt Eörsi István, Fehér Klára és most –hogy ne untassuk olvasóinkat túl sok történelemmel – Vásárhelyi Mária. 

              Ö, mint megírta a rá hivatkozó holland újságírónő, azt állította: egy jobboldali napilap arra uszít, hogy bőréből lámpaernyőt készítsenek.

              Aztán rendszeresen ellátogat hozzánk Tom Lantos, és elmondja, mennyire aggasztják a rasszista és antiszemita jelenségek. Jobban mondva, csak akkor aggasztják, ha a budapesti kormány nem a középtől balra helyezkedik el.

              Kertész Imre Hollandiában panaszkodik két napilapban is az őt kérdező újságíróknak, hogy milyen sanyarú a sorsa. Összecsomagolva tartja bőröndjét, annyira tart az antiszemitizmustól.

              Most pedig itt van az Orbán-kormánytól Kossuth-díjat kapott Bródy János, aki, akárcsak Tamás Gáspár Miklós, szintén egy erdélyi lapnak nyilatkozott arról – miként a Magyar Nemzetből megtudtuk -, hogy a Fidesz nagy bajba kerül, ha elveszíti a választásokat, mert börtön vár a fiúkra.

               Különben is, nyilatkozta Bródy, Magyarországon a másfajta vélemény kimondásának szabadsága meglehetősen veszélyeztetett helyzetbe került. Akinek más a véleménye, megjelenik nála az adóhatóság.

              Soroljuk föl tehát az említett neveket! Vámos Miklós, Tamás Gáspár Miklós, Haraszti Miklós, Fischer Iván, Eörsi István, Fehér Klára, Vásárhelyi Mária, Tom Lantos, Kertész Imre és Bródy János.

              Azok a polgárok, akik mindezt végképp megunták, kezdenek mind hangosabban egy furcsa kérdést föltenni, és a lehetséges válaszon töprengeni. E kérdés így hangzik:

                - Mi a közös ezekben az emberekben?

               A Vasárnapi Újság a választ keresi. Persze meglehet, a hallgatók már tudják. Netán a szél is susogja már.

                                                                              Vasárnapi Újság, Lovas István, 2000. május

 

                                                                  NÉPIRTÁSOK

 

              Göncz Árpád, a TV2, az RTL Klub és Pokorni miniszter távollétében tartotta meg a XX. Század Intézet A kommunizmus fekete könyve magyar kiadásának alkalmából május 4-én és 5-én a Gellért szállóban tudományos konferenciát Vlagyimir Bukovszkij. Alain Besancon, Stéphane Coutrois, Nicolas Werth és más illusztris előadók részvételével.

               Hogy az elsőként említettek nem jöttek el erre az egyedülálló konferenciára, érthető: nyilván egy másik népirtás aznapi aktualitása kötötte le figyelmüket.

              Hogy az MSZP előkelőségei nem képviseltették magukat, szintén érthető, hiszen ők voltak a börtönök kulcsosai. Hogy az SZDSZ távol maradt, mutatja, hova lőtte be magát. Ami a konferencia előadóit illeti, csupa taps a szervezőknek – egyetlen kivétellel, ami arra mutat, a „másik oldalhoz” igazodás csökevénye azért jelen volt:

              Rózsás Jánost, a bestseller Gulag-lexikon szerzőjét, Szolzsenyicin egykori rabtársát nem hívták meg. De meghívták Pelle Jánost, a Hetek című. Hitgyülekezetes lap, Az utolsó vérvádak meg az Antiszemitizmus és totalitarizmus cimű. kötetek szerzőjét.

              Aki annyira illett a meghívottak közé, mint amennyire Rózsás János hiányzik egy holokauszt-konferencia pódiumáról.

              Krausz Tamás emeszpés történész Eszmélet című folyóiratának Gulág és Auschwitz című cikkével kedveskedett ez alkalomból. De legalább összehasonlított. A kommunizmus bűneinek nyilvánosságra kerülése kézenfekvő módon jelezte – mondhatni: előírta – a nácizmussal való összevetés szükségességét.

              Krausz szerint Ukrajnában az éhínséget nem Sztálin indukálta.

              Besancon mondta a konferencián:

               - Ukrajna népességét, hogy csak néhány példát említsünk, 1932-ben és 1933-ban több hullámban is ily módon tizedelték meg: a cél nyilvánvalóan nem volt más, mint az ukrán nemzettel való végleges leszámolás.

              Ennyit a kommunizmus fajirtási deficitjéről. Ami pedig a bolsevik népirtás sebességét illeti, ismét Besancon:

               - Két év elegendő is volt, hogy a kivégzettek száma elérje az Endlösung áldozatainak háromötödét.”

              Krausz az Eszméletben:

              - Hitler az Endlösungot élete és teljesítménye értelmeként fogta fel. Sztálin a GULAG-nak átnevelő, „humanizáló” funkciót próbált tulajdonítani.

              És akkor mi van az Auschwitz bejáratán olvasható „Arbeit mach frei”-jel? / A munka felszabadít. /

              Mindegy. A lényeg, hogy itt voltak, és a Krausz féle bal-liberális sajtó nem merte őket „antiszemitázni”. Magyarországon, ha késve is, de polgárjogot nyert az összehasonlító népirtás-tudomány.

                                                                                      Lovas István, Magyar Nemzet 2003

 

                                                                          +

 

                                    2006. október 23. A kettős állampolgárság. Magyar Zsoltár.

 

 

                                                       2006. október 23. – 1956. október 23.

 

              Aztán emlékeznek még az 50. évfordulóját ünneplő 1956-ra? Emlékeznek a TV „ostromára”? Emlékeznek a nagy „balhéban” reménykedő nyugati média felvonulására?

              Emlékeznek, hogy ki volt az, aki arra biztatta magyar tömegeket, hogy bátran vonuljanak csak ki az utcára? Emlékeznek arra a soványka hölgyre? Kis János feleségére?

              Szeretném arra is emlékeztetni Önöket, hogy 1956-ban is volt ilyen sztárolt esemény! A budapesti Pártház ostroma, és az azt követő brutális vérengzés!

              Ez bizony egyáltalán nem illett a forradalom összképébe, de az odacsődített nyugati média „kedvéért” kiprovokálták. Ezzel akarták igazolni a későbbi vádakat, és beszennyezni a forradalom emlékének tisztaságát.

              Az igaz, hogy a legnagyobb nyugati úságíró-sztárt, Pedrazzinit kinyírták. Igen jól tették. Magánrepülőgép rohant érte, hátha megmenekülhet. Akkor itt lőttek. A Pártházból lőtték le, és nem voltak tekintettel arra a selyemfiúra. Pedig egy Rothschild-lány aggódott érte.

Halk megjegyzés:

              Miért nem hívták meg a médiát a Parlament előtti mészárláshoz 1956. október 25-én, ahol százakat öltek és sebesítettek meg az ÁVH-s pribékek. A kommunizmus fekete könyvében csak a Köztársaság téri „forradalmat mocskoló” kilengésről esik szó, de kontraként csak a salgótarjáni sortüzet emlegetik, de nincs szó a parlament előtti és a mosonmagyaróvári - szintén fegyvertelen - tömeg lemészárlásáról. Ebből is látszik, hogy összeállítói igencsak a liberális forrásokat vették figyelembe.

 

 

                                                     A KETTŐS ÁLLAMPOLGÁRSÁG

 

 

              A határon túli magyarok kettős állampolgársági kérelmének elutasítása olyan elemi rendellenesség volt, amely ellenkezik a közösségi lét legalapvetőbb reflexeivel. Ma már hivatalosan is elfogadott, hogy a kettős állampolgárság az önként vállalt önazonosságot és jelképes hazatérést jelenti.

              Gyurcsány Ferenc a népszavazás után ujjongva kijelentette:

              „Győztünk!”

              Kit győztünk le? Önmagunkat? Az ország miniszterelnöke megnyerte a csatát, a nemzet pedig elveszíti a háborút, mert ma már mindinkább nyilvánvaló, hogy a kettős állampolgárság elutasítása hosszú távon az egész nemzet vesztesége.

              A közelgő magyarországi országgyűlési választások felfokozott hangulata ismét felidézi a december 5.-i népszavazással kapcsolatos ellenkampány hazugságait és annak nemzetellenes indítékait. Emlékezzünk! Tamás Gáspár Miklós, aki legtőbbször filozófusként írja alá írásait,      „Tartózkodunk a szavazástól” című, és a Népszabadságban megjelent cikkében az általános választójog használata ellen agitál.

              Kinek kedvez a nem szavazók ilyen magas arányszáma? A nem szavazók magas arányszáma rövid távon roppant előnyt jelent annak a politikai entitásnak a számára, amely hosszú ideig hatalmon volt és egy meghatározott arányú, megszervezett és a hatalmi rendszerbe beépült szavazótáborral rendelkezik.

              A nem szavazók nem harcolnak semmiért, semmit sem képviselnek, és nincsenek értékeken alapuló elkötelezettségeik, vagy politikai formában megfogalmazott követeléseik sem. A nem szavazóknak bármit meg lehet ígérni, és nem kell semmivel elszámolni.

              A nem szavazók hatalmas táborának ez az állandósult formája az Amerikai Egyesült Államokra jellemző állapotokat idézi, ahol a szavazópolgárok fele több nemzedéken át biztosra vehetően nem szavaz. A nem szavazók állandósult és magas számaránya hosszú távona hatalom összpontosításához, és a tényleges választás lehetőségének a teljes hiányához vezet.

              Ennek következtében Amerikában ma van kétszáz fajta macska-eledel és nyolcvan ízű rágógumi, és van két politikai párt, amelyek közül egyik sem azt állítja, hogy mást akar, csak azt, hogy jobban tudja. Az Amerikai Egyesült Államokban a hatalom ma ötven család kezében összpontosul, és a választások kimenetele ténylegesen nem befolyásolja a tényleges hatalom birtokosainak a célkitűzéseit. Az államot azok irányítják, akik azt birtokolják, a demokrácia csak dekoráció.

              A kettős államppolgárság elleni kampány képviselői Magyarországon is a nem szavazók táborának további növelését szorgalmazzák. A nem szavazók hatalmas arányszáma hosszú távon azonban roppant veszélyt rejteget magában, mert tényleges, vagy mesterségesen szított válságos helyzetben az elkötelezetlen és politikailag felkészületlen tömegeket a kellő módszerekkel igen koönnnyű egy veszélyes, vagy igazságtalan ügy érdekében mozgósítani.

              A 2004. december 5.-ei népszavazás ellenkampányának szószólói nyíltan hirdették, hogy a magyarországi baloldal azért nem hajlandó megadni a határon túli magyar nemzeti közösség tagjainak a kettős állampolgárságot, mert azok majd elmennek szavazni, tehát gyakorolják demokratikus jogaikat és elkötelezettségeiket.

              A magyarországi baloldal és a balliberális értelmiség, tehát az újonnan alakulóban lévő európai jellegű, jogokra és kötelességekre épülő állampolgársági felfogás ellen lépett fel és az amerikai tétlen és politikailag mellőzhető állampolgárok hatalmas táborának a növelése érdekében kampányolt.

              Illyés Gyula: Petőfi Sándor című könyvében azt ajánlja, hogy nem csak a vitézi tettekre kell emlékezni, hanem okulásul az olyan szégyenletes eseményekre is emlékezni kell, mint például Petőfi Sándor egykori követté választásának kudarcára.

              Reméljük, hogy Magyarország hamarosan kezébe veszi a saját sorsát és lesz erkölcsi ereje szembenézni a közelmúlt eseményeivel. Ha ez megvalósul, akkor Illyés Gyula ajánlatának szellemében, a 2004. december 5.-ei népszavazás elleni kampánynak külön szégyenoszlopot kell állítani.

              Gyurcsány Ferenc, Tamás Gáspár Miklós, Eörsi István, Kis János és Bauer Tamás neve pedig kiemelkedő helyen szerepeljen ezen az oszlopon.

 

                                                                               Kaslik Péter: A kettős állampolgárság igazi arca

 

 

                                             BAYER ZSOLT: MAGYAR ZSOLTÁR

 

              „Megtettem, amit megtehettem, kinek tartoztam, mindent megfizettem,

              Elengedem mindenki tartozását, feljtsd el arcom romló földi mását.”

 

              Ez a felirat áll azon a síron. Odakinn a Házzsongárdi temetőben Ahová nem lehet belépni befelé kunkorodó lélekkel. Hisz nem lehet olyan lélekkel összebékülni a múlttal, jelennel, históriával. Aki meg ilyesféle dolgokkal nem tud összebékülni, annak úgyis befelé fog kunkorodni a lelke.

              „ A tavasz jött a parttalan időben, és megállt a házzsongárdi temetőben.”

              Csak így lehet oda megérkezni. Érteni úgysem lehet – csak érezni. Ahogy Áprily Lajos érezte. De az a sírfelirat nem az ő sírján áll. Hanem Dsida Jenőén. Dsida Jenőnek pedig éppen 31 esztendő adatott. Vannak minekünk költőink, kiknek felettébb kevés idő jutott. De hogy, mi a kevés – nézőpont kérdése. Kevés-e megszületni 1907-ben Szatmárnémetiben, és meghalni 1938-ban Kolozsvárott, a kórházban, egy menthetetlenül beteg szív miatt?

              Talán kevés. Mégis valahogyan ilyen kevesekből áll össze a magyar nemzet ezer esztendeje. Petőfi Fehéregyházán, az orosz dzsidás lándzsájával a szívében. Dsida Jenőnk Kolozsvárott, a betegség szomorúságával szívében, nekünk meg marad az örökkévalóság. Csak már észre sem vesszük.

              Benedek apó istápolta Dsidát. Elek apó látta, tudta, érezte, hogy ez a gyenge fiú érdemes rá. És a gyenge fiú egész életében nem akart mást, csak költő lenni. Nem akarta Dante nyomán megjárni a poklot sem, a purgatóriumot sem, talán csak a paradicsomot Ő csak dalolni akart.         Olyasféle felesleges apróságokkal, mint szerelem, tavasz, öröm, bánat, leány és asszony. Olyanféle felesleges apróságokkal, mint a világ!

              Igazán nem tehet róla, hogy közbeszólt ez-az. Közbeszólt, közbeüvöltött egy világháború, és mindjárt rá Trianon, és a gyönge fiú Elek apó Cimborájában közölte verseit, és aki igen korán, már-már kamaszként, ott volt, ott lehetett a marosvécsi Helikon asztalánál, nos ez a gyenge fiú hirtelen felnőtt. Talán a szíve ment rá erre a felnövésre.

              Ült a gyönge fiú a Helikon aszatalánál, a Társaságban, melynek tagjai voltak Áprily Lajos, Reményik Sándor, Tompa László, Bartalis János, Kós Károly, Bánffy Miklós, Kuncz Aladár, Molter Károly, Karácsony Benő, Tabéry Géza, Szentimrei Jenő, Tamási Áron, Kacsó Sándor. Egy ilyen névsorral nagyjából átmenthető az örökkévalóság.

              Ült közöttük a gyönge fiú, aztán felnőtt, belenőtt a bús magyar sorsba, aztán meghalt, és kiköltözött a házzsongárdi temetőbe. De még mielőtt elment, itt hagyta a dalokat. A dalt. A Psalmus Hungaricus-t.

              „Vagy félezer dalt megírtam, s e szót: magyar, még le sem írtam. Csábított minden idegen bozót, minden szerelmet bujtató liget. Ó, mily hályog borult szememre, hogy nem láttalak, te elhagyott, te bús, kopár sziget, magyar sziget a népek Óceánján!”

              Így kezdődik Dzsida Magyar zsoltára. És a vissza-visszatérő strófa:

              „Epévé változzék a víz, mit lenyelek, ha téged elfelejtelek! Nyelvemen izzó vasszeget üssetek át, mikor nem téged emleget! Hunyjon ki két szemem világa, mikor nem fád tekint, népem, te kárhozott, te drága!”

              A nyitó és záró sor között egy rövid élet. Ami, innét szemlélve, nem is olyan hosszú úton lehet csak végigmenni rajta. Holnap hetvenegy esztendeje, hogy a kolozsvári kórházban meghalt Dzsida Jenő, és kiköltözött a házzsongárdi temetőbe. Ahová befelé kunkorodó lélekkel bemenni nem lehet. De úgy élni sem lehet. Vagy talán lehet. Csak nem érdemes.

 

                                                                                               Bayer Zsolt, Polgár infó, 2009. június

 

 

                                                       A GYURCSÁNY-BESZÉD

 

 

              „Egészen pontosan tudom, hogy mindaz, amit csinálunk, az nem lesz tökéletes. Hogy egy sor ügyben fogalmam sincsen, hogy melyik, nem a hatodik lépés, még a harmadikat sem tudom. Tudom az első kettőt. És egyszerre kell megpróbálni előrevinni ezeket az ügyeket, fenntartani közöttünk az együttműködést, a jóhiszeműséget, biztosítani a koalíciós partner támogatását, fölkészíteni a legbefolyásosabb lapok vezetőit és vezető publicistáit, hogy mire számíthatnak, bevonni őket ebbe a folyamatba.

              Amikor azt mondjátok nekem, hogy vigyázzunk oda, mert az Alkotmánybíróság visszaküldhet dolgokat, tudjuk mi ezt. Nem baj, hogy mondjátok, de higgyétek el, tudjuk. Egy nagyon szűk csapat dolgozik Petrétei Jóska mögött, mert hogy nem engedhetjük be a minisztérium egészére ebben a fázisban még, 5-6-7 ember reggeltől éjszakáig, a szó szoros értelmében, hogy nehogy baj legyen. Őrületbe kergetjük egymást bizonyos pontokon, hogy összeszedjük a bizonyos mennyiségű pénzt a kollégákkal, hanem amikor mennek a politikai egyeztetések, húzzatok már a pi-ba ezzel! Gyerünk előre! Nincsen sok választás. Azért nincsen, mert elkúrtuk. Nem kicsit, nagyon. Európában ilyen böszmeséget még ország nem csinált, amit mi csináltunk.

              Meg lehet magyarázni, nyilvánvalóan végighazudtuk az utolsó másfél-két évet. Teljesen világos volt, hogy amit mondunk, az nem igaz. Annyival vagyunk túl az ország lehetőségein, hogy azt, mi azt nem tudtuk korábban elképzelni, hogy ezt a Magyar Szocialista Párt és a liberálisok közös kormányzása valaha is megteszi.

               És közben egyébként nem csináltunk semmit négy évig. Semmit. Nem tudtok mondani olyan jelentős kormányzati intézkedést, amire büszkék lehetünk azon túl, hogy a sz-ból visszahúztuk a kormányzást a végére. Semmit. Ha el kell számolni az országnak, hogy mit csináltunk négy év alatt, akkor mit mondunk? Természetesen a dolog az nem szépen, nyugodtan, aprólékosan felépített. Nem. Nem. Őrült lóhalálban készült, mert egy darabig nem csinálhattuk, nehogy kiderüljön, hogy most meg már olyan rohadtul kell csinálnunk, hogy majdnem belegebedünk.

              Gyorsan eljött az igazság pillanata. Az isteni gondviselés, a világgazdaság pénzbősége, meg trükkök százai, amiről nyilvánvalóan nekem nem kell tudni, segítette, hogy ezt túléljük. Nincsen tovább. Nincsen.”

 

                                                              A kuruc és a labanc

 

              A kuruc-labanc kettősség a mai napig meghatározza közéletünket és kultúránkat. Hajdan haladónak és maradinak hívták egyiket-másikat. A múlt század irodalmi világában urbánusnak és népiesnek nevezték a feleket az egyik tábor a Nyugat, a másik utóbb a Kelet Népe köré tömörült. Mostanában a jobb és baloldali kifejezések divatoznak.

              Természetesen félrevezetők, mert nálunk 1990 óta a gazdagok hívatják magukat baloldaliaknak, és a szegények pártfogóit mondják jobboldaliaknak. Az ellentét művészi megnyilvánulásaira tekintve a mai urbánusok megpróbálnak vitorlázni a világ izmusiparának viharában, a népiek utódai saját belső értéket keresnek és folytatnak, a kocsmában pedig kurucosan búslakodnak.

              Nézzük, mit mondott Hamvas Béla a kurucról! „Individualista, melankolikus fantaszta és anarchikus vidéki, aki csak úgy felkelt bánatában és harcolt. Észak géniuszának megnyilatkozása; az egyetlen magyar mozgalom, amely mély költészetet és zenét teremtett.”

              Ennek forrása a sorsvállalás; a fölkelések sorozata drámák sorozata, melyek föl-fölhasítják a lét szövetét.

              „A kurucság átkozott kastrija kevélység” – a kurucok jobbára bocskoros nemesek voltak és hajdúk, tehát szabad emberek. Nos e kevélység „nem akarja magát idegennek alávetni, de önmagával nem tud mit kezdeni.”

              A kurucnak édes atyjafia a szegénylegény. Ezt olvashatjuk róla Hamvasnál:

               „Sosem absztrakt gonosztevő, hanem az Alföld elveszett ateista remetéje, aki hű ahhoz az ősi titokhoz, amit a letelepedettek elárultak; nem háza nincs, hanem hazája.

              ”A szegénylegény, a betyár, kuruc a javából. Ö „az örök felkelő és ellentmondó”, ám ő az alföldi, a keleti géniuszt uralja, így kiigazíthatjuk Hamvast. A kuruc lélek hazánk keleti és északi géniuszából áll össze.

              Ne feledkezzünk meg a labancról sem, mert kuruc nincsen labanc nélkül. Bizonyára testvérek, mert idegenek között az övékéhez hasonló fenekedés elképzelhetetlen. Hamvas szerint a „labanc nem a szabadságot, mert az visszanyerhető, hanem a szabadságra való sóvárgást, az álmot elárulja, a foglárral szövetkezik, ezért bűnére nincs bocsánat.”

              A labancságnak nincs zenéje és költészete. Hogy is lehetne? Mindazonáltal léteznek labanclelkű írók, festők és zenészek: labanclelkű politikusok bérencei. A labancság korrupció, létrontás. Persze sorsvállalás – mi nem az? – de a korrupcióban nem fölizzik, s elhamvad a lélek egy nemesnek gondolt ügyért, jelesül a haza szolgálatában, hanem lassan elrohad.

              A labancságot csak a dráma, a katarzis tagadásában lehet úgy-ahogy kibírni; nincsen se haza, se nemzet, a szerelem leginkább szex, a szabadság pedig szabadosság, a művészet képlete: izmus-ideológia plusz technika.

              Hogy ne vesszünk bele a politikába, labanc például az a nyelvész, aki vitás esetekben mindig a magyar megoldás ellen dönt. Német befolyás idején germán eredetet keres szavainkban, szovjet gyarmat korunkban szlávot. Gondolja valaki, hogy Berlinben, Moszkvában számolták, hogy hány magyar szó ered tőlünk? Csudákat! A lihegés, a szolgaság öröme a labanc igénye.

 

                                                            MÁRCIUSI LEVÉL

 

              Őrület! – mondhatnánk halálos lelki nyugalommal magunknak is, de zavarodottan már önmagunkkal sem tudnánk szóba állni.

              Ezt szokták egy országban csődnek nevezni. Csődnek – lábunk fejétől a koponyánk magaslatáig. A kórházi ágyak ilyenkor szoktak parancsszóra útra kelni, menni egyik városból a másikba, a hegyek tetejéről kiszellőzhetetlen házak sűrűjébe, és fejetlen rohangálásukat befejezni a roncstelepen. Az iskolák, a kis posták, vidéki vasútállomások ajtaját ilyenkor szögezik be kalapácsos lidércek, hogy a peremlakók minél előbb megtudják: semmi szükség sincs rájuk.

              És egy Gyurcsány Ferenc nevezetű miniszterelnöknek is ilyenkor támad kedve hanyagul rákönyökölni a Művészetek Palotájában magányosan ácsorgó, mikrofonos asztalra, és kioktatni a magyarságot arról, hogy mi is történt 1848. március 15-én.

              Barátaim! Történészek, írók, tudósok, tanárok, filmesek, filozófusok, egyházi emberek, feltalálók, Bartók és Kodály tanítványai – hova jutottunk? Valaha voltunk valakik, és most csak bámuljuk az eseményeket, mint egy nevetséges panoptikum élethű másolatai.

               Tizenkét éve jámborul dödögünk és lázadozunk, ahelyett, hogy bevallanánk: elárultuk az értelmet, de helyette nem fedeztünk fel magunkban semmiféle dacos és barbár boldogságot, amellyel segíthettünk volna népünknek.

              Sőt, mostanra az is kiderült, hogy elfogadtuk a diktatúrában gyökerező demokrácia minden züllöttségét és képmutatását.

           A rendszerváltás pillanatában azt hittük, hogy a szabadság megigazulása és megváltása jön el. De nem jött el!

              Az első szabad választáson a vérbírók éppúgy szavazhattak, mint az agyonlőtt vagy a fölakasztott vértanúk hozzátartozói. Akik 1956. október 25-én, az Országház téren tömeggyilkosságot rendeztek, szabadon járulhattak az urnákhoz. Elmaradt a törvényes, bírósági leszámolás azokkal szemben is, akik zsarolással lelkeket pusztítottak el, és akiknek vér tapad a kezükhöz.

              Az ő bőrük megmentésével elvettük megtévedt százezrek megtérésének lehetőségét, és ott hagytuk őket meghasonlásukban. És így növelték, és növelik a tegnapi bűnösök szavazótáborát. A diktatúra minden szennye és szörnyűsége így özönlött át zavartalanul a demokráciába, különösképpen felerősödve az utóbbi öt esztendőben.

              A hatalmat gyakorló kormány már nem is nagyon rejtegeti azt a szándékát, hogy a magyar lakosság becsapásával elért választási győzelmét legönzőbb módon saját anyagi gyarapodására használja föl.

              Eközben parlamenti többségét kérkedve és kéjjel mozgósítja kiszolgáltatott népe ellen. Az egészségügy, a kórházak barbár szétzúzása a ma emberét az 1919-es proletárdiktatúra gaztetteire emlékezteti. Ennek a pusztításnak a mértékét nemcsak az egészségügy szétverése adja, hanem a mai kormány minden intézkedése, amelynek nyomán romlik a nemzet többségének életminősége.

               A felemelkedés helyett milliók kerülnek a lecsúszás pályájára, és sok ezren pedig inkább az önpusztítást választják.

              Ma Magyarországon a legnyilvánvalóbb igazság az, hogy aki értelmiségi és nem vakítja el a félelem, önző érdek vagy valamiféle téveszme, az magában leszámol ezzel a kormánnyal.          Úgy is mondhatnánk, hogy aki értelmiséginek tartja magát, nem azonosulhat ezzel a kormánnyal, hanem mindent megtesz annak érdekében, hogy azok a megtévesztett jóhiszeműek, akik még e kormánynak hisznek, hasonló következtetésre jussanak, hisz valójában az ő kezükben van a döntés.

              Ehhez pedig közgazdászok, tudósok, írók, filmesek, filozófusok, jogászok, tanárok, szociográfusok, tisztességes pénzemberek szükségesek, valamint hitben és képzeletben nagyra nőtt emberek. Ne feledjük: 1848. Március Tizenötödike azért lehetett máig is legnagyobb erőt sugárzó ünnepünk, mert történelmünkben ez volt az első, de úgyis mondhatnám, hogy az egyetlen – olyan esemény, az egyedüli csoda, melyben népünk elsősorban a szellem embereire hallgatott.

 

                                                                              Csoóri Sándor, 2007. március 16. Nemzetőr

                                      

                                                     A MEDENCE ÉS KÖRNYÉKE

 

              Tíz éve is van már, vagy még annál is több.

              A Lukács uszodában történt, Egy nagy magyar író úszott ott éppen, majd megpihent a medence szélén. És pihenés közben orrát a vízbe fújta, nem olyasféle csalafinta módon, ahogyan mások teszik talán, sunyin, észrevétlenül, a víz alatt – nem. Ez a mi magyar írónk büszkén és nyíltan fútta a vízbe, lássa ország-világ, hogy élnek még itt bátrak is ám!

              Akkor egy másik fürdőző, odaérvén a nagy író mellé, rászólt a nagy magyar íróra, hogy lekötelezné amennyiben nem a vízbe fújná bele. A nagy magyar író, akitől tudjuk, hogy ők sokkal jobban gyűlölnek bennünket, mint mi őket.

              Csak azt nem lehet tudni azóta sem egészen pontosan, hogy kicsoda a „mi”, és kicsoda az „ők”. Szóval a nagy magyar író ekkor kiugrott a vízből, és körberohangálván a medencét, azt ordítozta, hogy „itt inzultálják a zsidókat!”

              Megőrzendő, emblematikus pillanat volt az, olyan pillanat, amelybe bele van sűrítve a mi egsész életünk.

              Mindez pedig azért jutott eszembe, mert a minap, egészen pontosan hétfőn, március 17-én este, az ATV-n, Friderikusz Sándor műsorában egyszerre hárman fútták orrukat a medencébe.         Az ország medencéjébe. Ő maga, a nagy Friderikusz, a pompásan kihízott fejével, valamint Csillag István és Ungváry Rudolf.

              Mi most az utóbbira, Ungváry Rudolfra koncentrálunk. Szem előtt tartva Murphy törvényét, miszerint „az emésztőgödörben mindig a legnagyobb darabok úsznak legfelül”.        Ungváry a következőket mondta:

               „A Fidesz és hívei a házmesterek Magyarországának követői, akiknek elődei zsidókat lőttek a Dunába.”

               És még olyasmit is mondott, hogy Orbán valami fundamentalista, sámánkodó, vajákos szöveget nyom, ami ellentmond a zsidó-keresztény kultúrának. Miközben ezeket mondta, Friderikusz Sándor erőteljesen bólogatott, és adta alá a lovat.

              És mindezt természetesen a népszavazás okán. Pedig tudhatjuk: A Magyar Köztársaság Alkotmánya / 1989. évi XXXI. alaptörvény / a második paragrafus 2. bekezdésében kijelenti:

               A Magyar Köztársaságban minden hatalom a népé. Amely a népszuverenitást választott képviselői útján, valamint közvetlenül gyakorolja. A közvetlen hatalomgyakorlás egyik legfontosabb formája a népszavazás.

              Ezt tudjuk, valamint azt, hogy hárommillió – háromszázezer magyar választópolgár úgy döntött, eltörli a vizitdíjat, a kórházi napidíjat és a tandíjat. Ungváry Rudolf beteg agyában pedig máris összeállt a kép hárommillió - háromszázezer házmesterről, akik hamarosan zsidókat fognak lőni a Dunába.

              Először Csurcsány vizelt a medencébe az öszödi beszéddel, méghozzá trambulinról. Hamar mellé állt vizelni a mainstream értelmiség. Aztán most még belefújja orrát a medencénkbe Ungváry meg a többi, és közben versenyt futnak immár a nagy magyar íróval a medence körül, azt sikítozva, hogy:

               „Itt inzultálják a zsidókat!”

               „Nézd legott komédiának s mulattatni fog.”

               Ez a jó tanács ilyenkor. De azért nehéz. És ha az ember még Avar Jánost, Bolgár Györgyöt, Mészáros Tamást és Dési Jánost is megnézi, nos, akkor Karinthy Cini naplóját felüti ennél az 1967-ben írt résznél:

              „Külön tanulmány a pesti zsidó újságírók, akiknek ugyan mindnek van rokona Tel – Avivban, de most olyan kéjjel gyalázzák Izraelt és a zsidókat, mint az őseredeti nyilasok. Persze ha lehet, a Párt mögé bújva! Ilyenkor én is antiszemita leszek, de nem az izraeli mesterkedésektől, hanem ezektől a pesti firkászoktól, akik mindig túlnyalnak.”

              1967-ben a pesti zsidó újságírók még Izraelt gyalázták. Ugyanezek a pesti zsidó újságírók ma az arabokat gyalázzák. Meg a Fideszt. Meg bennünket. Mert jobban gyűlölnek bennünket, mint mi őket. Ők a mi zsidóink. Értsd: a puszta létezésük indokolja az antiszemitizmust.

               És csak ülök a medencénk szélén, és nem is értjük már a versenyfutást a parton. Megértenénk. Ugyanis teljesen felesleges, fárasztó, lélekölő időtöltés ezeket megérteni. Annyi a dolgunk csupán, hogy ne engedjük őket az ország medencéjébe vizelni és orrot fújni.

               Mondjuk úgy: „Határozottan ne engedjük!” Azon túl nézzük derűsen, ahogyan rohangálnak a parton.

                                                                                                                         Bayer Zsolt, UMK

 

                                                                  A LEPKE SZÁRNYA

 

Mottó:

              Grün megérkezik Amerikába. Sétálgat Manhattanben, és egyszer csak meglátja régi jó komáját, Kohnt, aki főtt kukoricát árul a Chase Manhattan Bank előtt. Odamegy hozzá. És üdvözli:

              „Szervusz, Kohn, de jó, hogy látlak! Látom, neked neked beütött az üzlet. Én most érkeztem Amerikába, és mi tagadás, nincs egy vasam se. Nem tudnál kisegíteni tíz dollárral?”

              „Grün, én nagyon szívesen segítenék, de sajnos nem lehet, ugyanis szerződést kötöttem a Chase Manhattan bankkal.”

              „Te? Miféle szerződést?”

              „Hát megállapodtunk, hogy ők nem árulnak kukoricát, én pedig cserébe nem adok kölcsön.”

+

 

              Hát így. Aztán némiképp módosult a helyzet. Az amerikai bankok elkezdtek kukoricát árulni, Kohn meg kölcsönadni. Az eredmény itt van a szemünk előtt, mégpedig totális pénzügyi válság formájában.

              És most Amerikában erősödik az antiszemitizmus, olvasható a hírekben. Csúnyákat írogatnak a népek különféle internetes fórumokon a zsidókról, sőt már antiszemita tüntetés is volt New Yorkban, bár azt idehaza elhallgatták.

              Azért olyan nagyon nem csodálkozik ezen senki sem. Legfeljebb, ha szemforgató és farizeus. Mert aki tudni akarta és akarja, milyen az igazi antiszemitizmus, jól teszi, ha ellátogat Amerikába, és olvasgatja a bronxi falfirkákat a fekete negyed házfalain, vagy késő este, néhány sör felszabadító hatása után, elbeszélget egy kicsit néhány wasppel / white, anglo-saxon, protestant /.

              Ha ez nem elég, érdemes figyelmesen végighallgatni, hogy a közép-nyugati redneckek miképpen nyilatkoznak a zsidókról. Mindjárt ki fog derülni, hogy az igazi, mély, tőrölmetszett antiszemitizmust idehaza még csak meg sem közelítjük.

              Most bizony durvul a helyzet, mert a brooklyni zsidó pénzügyesek és a Wall Steet-i yuppie-k mérhetetlen pénzsóvársága, telhetetlensége és felelőtlensége összeomlásba sodorta az amerikai pénzügyi világot. Persze ezen keresztül az egész földtekét.

               Mire jön az amerikai kormány, az állam, és hétszázmilliárd dollárt töm bele a rendszerbe Hétszázmilliárd dollárt! Ez öt esztendő teljes magyar összterméke. Ezt most az amerikaiak zsebéből húzták ki. Úgy nagyjából minden amerikai fizet most négyezer dollárt, hogy ne legyen újra gazdasági világválság. A népek meg csúnyákat írogatnak a zsidókról az internetes fórumokon. Nohát!

              Amúgy pedig ismerjük a régi tételt, miszerint ha egy lepke meglebbenti szárnyát Japánban, abból földrengés lehet Amerikában. Nos, az amerikai pénzügyi válság természetesen  végigsöpör a világon.

               Nyugat Európa bankjai sorra jelentenek csődöt vagy csődközeli helyzetet, és az államok mindenütt kénytelenek beavatkozni. Belgiumban államosítják / mondom: államosítják / az egyik legnagyobb kereskedelmi bankot. A britek külön testületet hoztak létre, amely a válságot próbálja kezelni, a német Hypo Reál Estate hét végi meglepetésként csődöt jelentett. Szóval, nyakunkon az egész!

              Mindeközben nézem vasárnap a tévét. Baló György kérdezgeti Fekete Jánost és Bajnai Gordont, hogy akkor most mi lesz. Fekete János elmondja, hogy bizony baj lesz, mert például a devizapiaci folyamatok kiszámíthatatlanok, és ha a forint-euró-árfolyam másképpen alakul, magyarán, mondjuk, hirtelen háromszáz forint lesz egy euró, vagy még drágább, akkor mindazok, akik devizaalapú hitelben adósodtak el, így bajban lesznek.

               Ez a „nagy baj” azt jelenti magyarul, hogy egy csomó honfitársunk nem fogja tudni fizetni a havi törlesztőrészleteket a házára vagy a lakására. Akkor a bank viszi a lakást vagy a házat. Bajnai Gordon pedig belemondta vasárnap az estébe a következő mondatot:

              ” Válság van, divatba jön az erős állam.”

              Nahát! De mi azt hallgathatjuk sivár, meddő és elviselhetetlen MSZP és SZDSZ-es évek óta, hogy az államot le kell építeni, államra nincs szükség. Az állam rossz gazda, és majd a piac mindent rendbe tesz. „privatizáció, liberalizáció, dereguláció” ez a törvény, ez az új istenség. Aki ezt tagadta, vagy akár kétségeit merte hangoztatni, megnézhette magát.

               És most, hogy a szent piac és annak barom hozzáértő irányítói csődöt mondtak, most persze jöjjön az állam, és tegyen rendet.

              Még az ántivilágban, Kádár idején járta egy vicc. Természetesen suttogva terjedő vicc volt, és leginkább az MSZMP tagjai meg a megyei párttitkárok mesélgették egymás között, amikor jól berúgtak valamelyik hétvégi összetartáson.

              A vicc így szólt:

               Mi a különbség a kommunizmus és a kapitalizmus között? Lényegében semmi. Mindkettőt a zsidók találták ki, csak az egyiket nekünk, a másikat meg önmaguknak.

              No, most már elmondhatjuk, hogy belekóstoltunk mindkettőbe. És úgy tűnik, egyik sem az igazi. Itt az ideje kitalálni valami harmadikat. Közösen és mindnyájunknak – amíg nem késő.

                                                                                          Magyar Hírlap, Bayer Zsolt, 2008. okt. 8.

 

                                                                     2008 - 2013

 

Szervusz, Gábor. Miért üldözik Berlusconit?  Magyarország egy ronda kis állam. Még egy lapáttal! Ugyanaz a bűz: 1. és 2. Állandó össztűz alatt. The West and the Rest. Bergerék és a gondozás. Ideológiamentes dagonyozás.  Haza és árulás.

 

 

                                                              SZERVUSZ, GÁBOR!

 

              Olvasom a Jobbik szórólapján az írást: „Húsz évet a húsz évért.” Természetesen „a nép nevében”. A világ legnagyobb hülyeségeit és gazemberségeit mindig a nép nevében mondták és tették.

              Gábor! Ha az elmúlt húsz évben csupa egyforma gazember irányította az országot, akkor te miért léptél be 2002-ben Orbán Viktor polgári körébe? Hát az MSZP is mindig erről beszél, ez az ő „bizonyítékuk”, hogy a Jobbik Orbán Viktor keze munkája.

              Mert így van ez, hogy az MSZP mindenképpen rátok akar tolni bennünket kínjában, ti meg mindenképpen az MSZP-re akartok tolni bennünket éhségetekben. És lám, máris ki van jelölve a tér, ahol az MSZP és a Jobbik összeér.

              És ez a tér nem végtelen. Egy fenét! Ez a tér az ostobaság, a mély butaság és az aljasság hátsó udvara. Ez van, Gábor!

              De vissza az eredeti kérdésünkhöz! Miért léptél be 2002-ben Orbán Viktorhoz? Erre a kérdésre három lehetséges válasz adható:

              Azért léptél be Orbán Viktor polgári körébe, mert 2002-ben érezted te is, volt négy jó év ebben az országban. Négy olyan év, amikor jó volt reggel felkelni, amikor mindnyájan éreztük, hogy elindultunk valamerre; és érezted, hogy rettenetes, ami a választáson történt. És érezted, ha már megtörtént, muszáj tenni valamit. Muszáj segíteni, muszáj, hogy Orbán érezze: nincs egyedül.

              Azért léptél be Orbán Viktor polgári körébe, mert 2002-ben te még a „zsideszt” és „Likud Viktort” támogattad. Ismerős kifejezések, ugye Gábor? A Kurucz-info testi-lelki nyomorékjainak kifejezései.

               Különösen a „zsidesz” tetszik, mert ezt régről ismerem. Ezt még a BIT-es komcsik találták ki 1990-ben. Hiába, no, a sz… nem vész el, csak átalakul.

              Minden esetre, ha kiderül, hogy 2002-ben még a „zsideszt” támogattad, akkor nagy bajban vagy, Gábor! Akkor fel fog kerülni a Kuruc. info trágyadomjára a címed és a telefonszámod, és a felhívás, hogy verjenek össze a bátor fiúk.

              A harmadik lehetséges válasz: Akkoriban meggörbült a tér, és csapdába ejtette az időt.       Így 1998 és 2002 közötti időszak nem része annak a húsz évnek, amiért a Jobbikon kívül mindenki húsz évet érdemel.

              Nincs több lehetséges válasz, Gábor. Ebből kell választanod! Vagy „húsz évet húsz évért” egy ócska, primitív kampányduma csupán. És még aljas is, ráadásul.

              Az elmúlt hat-nyolc évben volt nekünk egy baráti társaságunk, a Turul-kör. Ott találkoztunk egy hónapban egyszer, néhányan víg cimborák. Aztán beszélgettünk, iszogattunk, olykor valamelyikünk előadást tartott, múlattuk az időt. Tagja volt ennek a társaságnak Pörzse Sanyi többek között, és Lesó is, teljes nevén Losonczi Pál.

               Ő most a kampányfőnökötök, ugye, Gábor? Csak azért mesélem el ezt neked, hogy kicsit a dolgok mögé láss. Hogy értsd: Nem is olyan régen még egy asztalnál ültünk néhányan, és emberi hangon beszélgettünk. Olyan érzése volt az embernek, hogy mi barátok vagyunk, ott a Turul-körben.

              Aztán most naponta olvasom, hogy én /is/ szemét, áruló, zsideszes tetű vagyok. Egy darabig vártam, talán majd felhív Losó, hogy „Zsocám, bocs, ezek nem mi vagyunk, ezek nem a mi szavaink, ne hülyéskedj, hát évek óta egy asztalnál ülünk, eszünk, iszunk. Zsocám hát téged kértelek meg, hogy elmondhassam a műsorodban, mit csináltak velünk Verókék a VI. kerületben.            És el is mondhattam. Zsocám, hát a mi kocsmánkba menekültünk akkor este, amikor ezek a most regnáló gazemberek ránk szabadították a rendőrséget, és alig láttunk a könnygáztól…”

              De Losó nem hívott föl, Pörzse Sanyi sem hívott föl. Pörzse Sanyi inkább azzal a mondattal kampányol, hogy „Orbán beült a páncélautójába, és elmenekült.” Micsoda egy aljas, hülye mondat! És már a páncélautónál lebukik az egész.

               Soha nem volt Orbánnak páncélautója. Csak így jobban hangzik, igaz? De a fő baj nem ez. A fő baj, hogy ideje lenne szakítani ezzel a forradalmi romantikával. Mert nem volt itt forradalom. És nem is lehetett volna.

               Egy olyan országban akartok ti forradalmat csinálni, ahol a sztrájk idején a Népszavában toboroznak sztrájktörőket, és egy nap tízezren jelentkeznek? Ugyan már, Gábor! Ráadásul 2006. október 23-át még csak nem is lehetett előre látni.

              Vége volt a gyűlésnek, a tömeg hazaindult, Gyurcsány meg összeverette a fideszeseket. Te is tudod, én is tudom: így történt! Gyurcsánynak gondja lett volna rá, hogy mondjuk, lelőjék Orbánt, és gyönyörű temetést rendezett volna neki. Sírt volna a sírnál. És akkor most mi lenne? Semmi sem lenne.

              Úgyhogy inkább azon gondolkodj, kinek állt érdekében, hogy az őszödi beszéd miatt kirobbant spontán tűntetés a tévé elleni erőszakos ostromba forduljon? Mert ez a jó kérdés, Gábor! Úgyhogy, mondom, hagyjuk ezt a forradalmi romantikát!

              Meg aztán kik is itt a forradalmárok, a szabadságharcosok, a hazafiak? Azok, akik öten-hatan összevernek egy védekezésre képtelen embert? Gábor, ma az kell a hazafisághoz, hogy öt markos legény összeverjen egy hatvan év körüli, rossz fizikai állapotban lévő embert a garázsban, aztán még a tárcáját is elvigye? Ez a hazafiság és a szabadságharc?

              Mert lehet Csintalant nem szeretni, még utálni is lehet – de összeverni? Áruld el, mi a különbség a Csintalant összeverő gyáva sz-rok és egy falusi öregembert összeverő cigányok között? Ott belül, a lelkükben és a fejükben, mi a különbség? Csak azért kérdezem ezt tőled, mert a „legnépszerűbb” internetes portálotokon ezek a gyáva sz-ok „hazafiak” meg „szabadságharcosok”.

              Ha ezek hazafiak és szabadságharcosok, akkor minek nevezzük ’56 hőseit, akik szembeszálltak az akkori világ legerősebb és legkönyörtelenebb hadseregével. Tudom én, hogy romlott a világ, na de ennyit, Gábor? Ha összeverek ötödmagammal egy nekem nem tetsző és védekezésre képtelen öregembert, mindjárt szabadságharcos leszek?

               Akkor inkább maradok „zsideszes”, Gábor. Még egy apróság: Azt nyilatkoztad az EP-választások előtt, hogy a választás után addig fogtok tüntetni, ameddig a kormány el nem takarodik. Gábor, eltelt egy év, kaptatok félmillió szavazatot. A kormány meg a helyén! Hát hol marad a forradalom? Vagy az Orbán dolga? Esetleg rájöttél, hogy kukaborogatással nem lehet bejutni a parlamentbe?

              Amúgy általánosságban is javaslom, olvasgasd a Kuruc. infót! Tanulságos lesz, neked is. A Kuruc. infót olvasgatva személyesen megtapasztalhatja az ember, hogy milyen a jakobinus és a bolsevik lélek, szellem. Ocsmány, szemét, aljas, hazug és gusztustalan szellem, lélek az.

              Az összes l’art pour l’art zsidózásával és cigányozásával együtt. Az a hely az, Gábor, ahol „mokkavadászoknak” nevezik a cigányokat lelövöldöző nem is tudom, micsodákat. Ez lenne a tiszta, szép jövő? A „szebb jövő”? Mert nekem senki ne magyarázzon cigánybűnözésről, senki ne magyarázzon a zsidó-magyar együttélés konfliktusairól, vállaltam konfliktust ez ügyben eleget. De hogy azok, akik rágyújtják a házat egy cigány családra, aztán a menekülő ötéves gyereket apjával együtt agyonlövik, hősök lennének, vagy „jópofa” vadászok?

              Hát ebből nem kérek, Gábor! Szerintem, te se. Csak most még kell a támogatás. A felület. Most még mindegy. Most még jól jön a „zsideszezés” meg a „húsz évet mindenkinek” hazugsága. Most még remek, ha Morvai Krisztina hazaüzen Brüsszelből, hogy ki mit csináljon a metszett farkincájával.  Igaz ugyan, hogy ez félreérthetetlen és szintúgy l’ art pour l’ art zsidózás kizárólag az MSZP- nek jó, de kit érdekel, igaz? A „mokkavadászoknak” ez tetszik, és ez a lényeg. Csak tudnám, hogy Krisztina mióta ilyen kényes a metszett farkincákra?

              Apropó, Morvai Krisztina!

              A Krisztinából a Fidesz csinált valakit. Illetve a „zsidesz”. Legyünk következetesek! Krisztina a mi infrastruktúránkkal és Balog Zoli segítségével csinálta végig amúgy tiszteletre méltó és fontos jogvédő szolgálatát. Balog Zoli segítette, vitte ki Brüsszelbe.

               Krisztina engem kért meg, hogy írjak előszót a könyvéhez. Aztán képviselőként kiment Brüsszelbe, és azt üzente a zsidesznek, hogy tegyen végre valamit a 2006. október 23-án összevertek, megalázottak és megnyomorítottak érdekében. Micsoda egyenes, gerinces magatartás, micsoda kiállás! Atyaúristen!

              Mindegy, Gábor! Ennek semmi értelme. Csak valakinek egyszer azért el kell mondania, nehogy azt higgyétek, félelmetesek vagytok. Vagytok, akik vagytok. Vagytok eggyel többen, hogy a Fidesz ne legyen! Ez a törekvés kötötte össze az elmúlt húsz év összes politikai szereplőjét. Volt közöttük küldött ember sok, meg hülye is, sok. Köztetek van ez is, az is. És nektek sem fog sikerülni.

                                                                                 Magyar Hírlap, Bayer Zsolt, 2010. február 27.

 

 

                                                    MIÉRT ÜLDÖZIK BERLUSCONIT?

 

 

              No, nem a nőügyei miatt, hanem - mert a véleményük szerint - antiszemita. Milyen gyalázatosságot követett el?

              Felkereste őt, mint az állam miniszterelnökét, egy valószínűleg katolikus diákokból álló csoport. Azzal mulattatta a vendégeit, hogy elmesélt egy zsidó-viccet.

              Ez arról szólt, hogy a náci megszállás idején egy zsidó család – búsás havidíjért – egy üldözött zsidót bújtatott. Aztán eljött a sokáig várt béke, és hosszú időn keresztül nem mondták meg az üldözöttnek, hogy már régen vége a háborúnak.

              Az esetről készült videofelvételt a La Repubblica című római lap tette fel a honlapjára.

               A Vatikán „pénzügyminisztere” követelte, hogy Berlusconi kérjen bocsánatot az olaszoktól, mindenekelőtt a hívektől.

              Az Osservatore romano, a Vatikán lapja tiltakozott legharsányabban, és védelmébe vette a holokausztban elpusztult 6 millió zsidó emlékét - az egész katolikus olasz társadalom nevében.

              Pedig igen-igen jellemző tulajdonságukra, a féktelen kapzsiságukra, ennél jobb példát nem is mondhatott volna a miniszterelnök.

              Most már értem, miért gyűlölik olyan nagyon.

              Mellesleg Berlusconi a The Economist című lapot The Ecomunistnak hívja.

                                                Berlusconi most zsidó viccel verte ki a biztosítékot, 2010. 10. 3.

 

                                                    Magyarország egy ronda kis állam

 

              Nick Cohen a baloldali hírlap publicistája Lukasenkóhoz és Chaveshez hasonlítja Orbán Viktort. Nick Cohen, a lap szemleírója szerint mindenki egyetértett abban, hogy nem kell felhajtást csinálni, amikor a hét végén Orbán Viktor átvette az EU elnöki tisztségét. Az EU technokratái megengedik, hogy eljátssza a „nagyfiút” a nemzetközi porondon. Ha a magyar kormányfő megjelenik, hogy a színfalak mögött Brüsszel irányítsa Európát.

              Brüsszel ennek fejében biztosította a Fideszt, hogy nem fogja túlságosan közelről szemlélni, hogy Orbán Viktor, hogyan irányítja Magyarországot. A The Observer szemleírója a „Ki száll szembe a gyűlölettel Magyarországon? címet viselő cikkben.

              Cohen szerint mindkét fél fenntartja azt a látszatot, hogy Magyarország tisztességes demokrácia, és nem ejtenek szót arról a randa kis államról, amely Európa határain belül fejlődik ki. Európa vezetőinek hallgatása jól szolgálja a Fidesz érdekeit. A korrupt és inkompetens magyar baloldal felett aratott földcsuszamlásszerű győzelme óta Magyarországot azt nem mondom, hogy fasiszta vagy újfasiszta országgá alakítaná, de vegyük észre, hogy az Orbán által a Duna mentén épített új társadalomból „visszataszító bűz árad” – írja a szerző.

              Ez kiérződik a Fidesz propagandájából is. A lap szerint a kormány első intézkedéseként elrendelte a középületeken nyilatkozatának közzétételét. Ez arról tájékoztatta az állampolgárokat, hogy a magyar nemzet 2010 tavaszán ismét erőt gyűjtött, és sikeres forradalmat hajtott végre a szavazófülkékben. Mindenki örüljön, mert a Fidesz „a munkára, az otthonra, a családra és a rendre alapozott ragyogó új holnap felé vezeti Magyarországot” – olvasható az újságban.

              A The Observer megírja, hogy karácsony előtt a Jobbik, amelynek a romákkal és a zsidókkal szembeni hozzállása valódi újfasiszta jelleget ad. Alföldi Róbertnek, a Nemzeti Színház igazgatójának leváltását sürgette. A demonstráción azt kiabálták: „buzi, perverz és zsidó”, és ezért alkalmatlan tisztségére.

              Furcsa módon azt nem tudták meghatározni, hogy mi is Alföldi bűne. Igaz, hozzájárult, hogy a magyar nacionalisták mumusának számító Románia nagykövetsége kibéreljen egy termet a színházban, de aztán enyhítette állítólagos kihágását azzal, hogy a tiltakozás hatására törölte a teremfoglalást.

              A Jobbikkal számolni kell azóta, hogy a szavazatok 17 százalékot kapta, és a Fidesz kész figyelembe venni a párt követeléseit.

              Orbán szerint ugyanakkor az is igaz, hogy nem mindegyik európai vezető tesz lakatot a szájára. Mások mellett Angela Merkel német kancellár kormánya eleget tett demokratikus kötelezettségének és tiltakozott. Nincs azonban értelme úgy tenni, mintha nem az lenne az EU elsődleges vágya, hogy fenntartsa a látszatot, és kezelje a ronda konfrontációkat” – írja a The Observer szemleírója.

              A publicista idéz egy magas rangú EU tisztviselőt, aki nemrégiben a The Economist című folyóiratnak kijelentette, „a Fideszt a változásra adott egyértelmű felhatalmazással választották meg”. A szerző ehhez hozzáteszi „ha a változáshoz hozzátartozik az alapvető jogok elleni támadás, akkor az nem Brüsszel gondja.”

              Nick Cohen azt írta, hogy magyarországi kapcsolatai nem elsősorban jobboldali diktatúrára gondolnak, amikor az ország jövőjét taglalják, hanem Alexandr Lukasenko posztkommunista Fehéroroszországára, amelyet még mindig elönt a szocializmus nyelvezete, és amely a névleg balos Hugó Chávez venezuelai elnök szövetségese.

              Fehéroroszország ugyanolyan vehemensen támadja a sajtószabadságot, mint a jobboldali Magyarország és Chavez vezette Venezuela – olvasható a lapban.

              A 2011-es év kezdetén Magyarország baljós példája azt mutatja, hogy az EU a könnyű kibújás lehetőségét részesíti előnyben, és nem a fegyelmezett álláspontokat. Ez nem ígér jó évet – írta a The Observer szemleírója.

 

                                                                                +

 

               / Még egy lapáttal! The Washington Post: Magyarország Putyinizálódása /

              A lap szerint vannak megfelelő eszközök a nyomásgyakorlásra. Magyarország májusban rendezi meg Budapesten az Európai Unió csúcstalálkozóját, amelyen várhatóan Hillary Clinton amerikai külügyminiszter is részt vesz.

              Orbán Viktort, az újság szerint, választás elé kéne állítani, vagy véget vet a hatalom koncentrációjának, és változtat a médiatörvényen, vagy abban a megaláztatásban lesz része, hogy az Európai Unió és az Egyesült Államok máshol rendezi meg vagy bojkottálja a csúcstalálkozót.

 

                                                                UGYANAZ A BŰZ!

 

              Magyarországból „bűz árad” – írja valami Cohen névre hallgató, bűzlő végtermék vahonnét Angliából. Cohen, Cohen – Bendit meg Schiff.

               A Népszava pedig a nagy kalapácsos ember vörös figurájával jelentkezik, és sajtószabadságot követel. A legtöbben pedig azt gondolják, hogy ez valami újdonság, és hogy ilyen hadjárat még nem volt. Botorság. Nincs új a nap alatt. Sajnos nem sikerült mindet beásni nyakig az orgoványi erdőben.

              A vörös rémuralom után – idehaza évtizedeken át az eufémisztikus „dicsőséges 133 nap” név alatt fut a tömeggyilkosok országlása, és szellemi – lelki utódaik a mai napig szeretik ezeket a véglényeket – Kun Béláék Ausztriába távoznak.

              Egy részük véglegesnek tekinti a távozást, hiszen világéletében gyűlölte ezt az országot. Ilyen Roboz Imre, az „író”, aki így sóhajt fel:

               „Mit silbakoljak a rút magyar tragédia függönye előtt? Gyenge népem, hitvány népség, mi közöm már hozzád? Magyar röggel akár sohase találkozzam többé!”

              Mindez a harag pedig azért, mert a nép nem óhajtotta eltűrni tovább Kunékat. Íme, Schiff András szellemi-lelki rokona.

              Ám ez a vörös emigráció jobbik része. A többi ugyanis vissza akart térni, bármi áron. Kun Béla 1919. augusztus 1-jei búcsúbeszédében világosan fogalmaz:

              „Mi ez alatt az átmeneti idő alatt félreállunk, hogy majd újult erővel, tapasztalatokkal gazdagabban és objektívebb, reálisabb körülmények között egy érettebb proletariátussal új harcba kezdjünk.”

              Nos, így mentek el. Várta őket Ausztria és annak hülye kancellárja, Renner, és még hülyébb államtitkára, Bauer. Ez a két bolsevikrajongó tárt karokkal várta a népbiztosokat, előre megadva nekik a menedékjogot. Kun és velejéig rohadt bandája az előkelő Graf van der Straaten kastélyát kapta lakhelyül Karlsteinben. És ezek a bűzlő végtermékek attól fogva a legteljesebb szabadságban fejtették ki tevékenységüket és vadállati propagandájukat Magyarország ellen. Majd kézről kézre adja a „szabad” Európa Kun Bélucit.

              Ausztria nem adja ki Magyarországnak, inkább megpróbálják kicsempészni Moszkvába. Egy német hivatalnok rájön a turpisságra, és őrizetbe veszik Kunt Németországban. Majd láss csodát! Két nap múlva szabadon engedik, és szabadon bocsátásának napján Simons német birodalmi külügyminiszter nagy ívű szovjet-oroszbarát beszédet mond a parlamentben.

               Érdekes, hogy ez a Simons a minisztersége előtt véletlenül éppen a német elektromos iparban játszott vezető szerepet, és Németországot az orosz piacon akarta helyzetbe hozni. Ezen múlott Kun Béláék kiadatása. Nem rémlik fel senkinek egy nemrégiben leköszönt német kancellár?

              Kun Béla tehát kijut Moszkvába, a vörös pöcegödör meg marad Bécsben, és nekilát eláztatni Magyarországot. Hiszen visszatérésük útjában ott áll Magyarország.

              Útjában áll az otthoni polgári kormányzat. Arra, hogy ezt a kormányt a magyar közvélemény megnyerésével buktassák meg, nem is gondolhattak. Hitelüket ugyanis otthon, azon nép körében, amely hónapokig szenvedte ballépéseik súlyát, és amelynek unokái még évtizedek múlva is érezni fogják azt, teljesen elveszítették.

              Maradt még egy menedékük: a külföldi államok közvéleménye, amely rosszul vagy alig van informálva otthoni szereplésükről, és amelyet ennél fogva könnyű félrevezetni.”

              Mályusz Elemér írta e sorokat a Vörös emigráció című művében. De nekünk is szól, a mai unokáknak. És szólni fog a mi unokáinknak is még, ha nem sikerül végleg leszámolni ezzel a fertőzéssel.

              És mint ma, éppúgy akkor is: összefogtak a kommunisták, a polgári radikálisok, bolsik és egyszeri köztörvényes bűnözők, meg a sajtó legalja, hogy tönkretegyék a kormányt. A legnagyobb árulók: Landler Jenő, Kunfi Zsigmond, Gábor Andor, Göndör Ferenc, Böhm Vilmos, Rónai Zoltán. Orgánumaik: a Népszava, az ausztriai kommunisták Rothe Fane című förmedvénye, no meg a Bécsi Magyar Újság. Itt uszítanak és hazudoznak a fehérterror rémségeiről.

              „Jól tudják és érzik, hogy békés viszonyok között semmit sem remélhetnek, ezért minden igyekvésük a helyzet felborítása, a belső ellentétek szítása. A földművelő nép indulatát a polgárság ellen akarják felkorbácsolni, a munkásságét meg mindkettő ellen. Ma az antiszemiták nevében írják röpcéduláikat, holnap pedig a zsidóbarátok nevében” – írja Mályusz.

              Hát változott bármi is azóta? Nem, nem változott.

               „A nyugati közvélemény csak az emigráció torzító tükrében látja a magyar eseményeket. Senki nem beszél az oroszországi terrorról, senki nem emlékszik már a magyarországi vörös terrorra, mindenki csak a fehérterrorról hall.” Hát igen.

              És hogy lássuk, milyen ismerős a hang, álljon itt Kunfi dicsekvése – aki saját sikerének tekintette az egészet – a Világosság 1920. június 29-i számából:

               „A megvetés, az undor tarajos hullámai csapkodnak Magyarország körül. A gyűlölet drótsövénye választja el Magyarországot az egész világtól. Minden tisztaságra valamit adó ember befogja az orrát, ha a magyar nevet hallja.”

                                                                                Magyar Hírlap, Bauer Zsolt, 2011. január 4.

 

                                                                UGYANAZ A BŰZ 2.

 

              Még az Antall-kormány idején, a nagy chartamozgalmak indulásakor / Hja, kérem, Antallék voltak a nácik! / Eörsi Mátyás szabaddemokrata országgyűlési képviselő / keresztnevét szerető szülei Rákosi iránti tiszteletük jeléül választották /, imígyen nyilatkozott a német rádiónak:         „Rákosi legnagyobb bűne, hogy nem irtotta ki ezeket a fasisztákat.” A kiirtandó fasiszták alatt pedig a kormánypártiakat értette, továbbá azokat, akik ki merészelték fütyülni Göncz Árpádot.

              / Apropó: Göncz Árpád! Micsoda felkavaró pillanat, amikor a kampányban egyszer csak feltűnt Árpi bácsi az SZDSZ kampányfilmjében Kunczéval, Magyar Bálinttal, és kezükben egy-egy sárga rózsa. Aztán valakinek ott is leesett a tantusz, hogy ez nagyon ciki, és többet nem vetítették a filmecskét. No, de ezt csak azért mesélem, mert mint tudjuk, Göncz Árpád volt az utolsó független elnök. /

              De térjünk vissza Eörsi Mátyás nyilatkozatára! Régen volt, tudom. Most mégis muszáj emlékeztetnem rá, mert a minapi vezércikkem miatt megint panaszkodnak a panaszkodók. Hogy hogyan merészeltem kifejteni a véleményemet, miszerint Kun Béláék aztán igazán megérdemelték volna, hogy az orgoványi erdőben nyakig földbe ásva. Mert az orgoványi erdőben történtek rettenetesek voltak, de legalább érthetők. Ha tetszik önöknek, uraim, ha nem. Ez van.        Amit ugyanis Kun Béláék elkövettek ez ellen a nemzet ellen, példátlan volt, és magyarázhatatlanul ocsmány. / Lásd még a baloldal ráront nemzetére! Nem időnként, mindig! /

              És azt is vallom, hogy Európa és a Nyugat örök szégyene, ahogyan Kun Béláékat befogadta, istápolta és felült ocsmány propagandájuknak. Amely propaganda nyomán szó sem volt már a Lenin - fiúkról, a páncélvonatokról, az akasztásokról, a fejszével való lefejezésekről – semmiről, csak az orgoványi erdőről. Aztán jöttek a „polgári radikálisok”. Jászi Oszkárral az élen, és a komplett vörös emigrációt a kisantanttal való szövetségre buzdították.

              Értik, uraim? Még meg sem száradt a tinta a trianoni békediktátumon, a nemzet még fel sem ocsúdott rémálmából, hogy elveszítette területének és lakosságának kétharmadát, amikor ezek a tetvek az utódállamokkal léptek szövetségre, és Benes volt a házi szerzőjük a Jövő című lapban.

              És szerb szuronyok árnyéka mögé bújva akarták létrehozni a pécs – baranyai „köztársaságot”, hogy onnan támadhassanak fegyverrel a maradék országra és Horthyra. És egy éven át szervezték a nemzetközi blokádot az élet-halál harcot vívó Magyarország ellen, és várták, hogy a szovjet legyőzze Lengyelországot.  Ezek nem időnként, utraim, ezek mindig! Nem volt ezek között tisztességes szocdem, Várkonyi úr! Kommunista állat volt mind. Tessenek olvasgatni Mályusz Elemért, Tormay Cecilt vagy éppen az évtizedekig kicenzúrázott írásokat Kosztolányitól, ne mindig a nyolcvan éves brossúrákat. Tessenek hozzászokni a gongondolathoz! Attól, hogy maguk remekül átírták a történelmet, az még nem úgy volt.

              Ám a lényeg most nem is ez! A lényeg, hogy Eörsi Mátyás akkori nyilatkozata Rákosi legnagyobb bűnéről, miért nem váltott ki ilyen elementális felháborodást önökből, mint az én szerény meglátásom Kun Béla sorsát illatően?  Aki erre a kérdésre tudja a választ, az mindent tud.

És tetszik ez maguknak vagy sem, azt a véleményemet sem fogom megváltoztatni, hogy ami most zajlik Magyarország ellen, itthoni segédlettel és felbújtással, az bizony dermesztően hasonlatos a vörös emigráció ténykedéséhez.

              És majd egyszer, megfelelő idő elteltével azt is el fogom mesélni, milyen tanácsot adott 2002-ben a választásokra készülő horvát kollégájának egy befolyásos magyar kormánytényező arra vonatkozóan, miképpen lehet megnyerni akár vesztesnek tűnő helyzetből is a választást. Most csak annyit árulok el, hogy a horvát baloldali politikus azt válaszolta:

             „De hát ez hazaárulás!” Hja, kérem, csak itt minálunk. De itt mindig!

 

                                                                                            Magyar Hírlap, Bayer Zsolt, 2011. I. 6.

 

                                                   ÁLLANDÓ ÖSSZTŰZ ALATT

 

 

              Bankadó, Simor András fizetése, majd jött az IMF-ügy, aztán a médiatörvény és így tovább. Olyan helyzetek, amelyekért kemény politikai, sőt, ha a leminősítéseket és a forint árfolyamával való manipulációkat tekintjük, gazdasági támadásokat is kapott az ország. Méghozzá a külső és belső ellenerők pontos és szisztematikus összehangolásával.

              A globalizmusnak piac kell és termőföld, a hazai liberalizmusnak pedig pénz, amiért kinyitja belülről a vár kapuját, vagyis kiszolgálja ezt a terjeszkedést. A legutóbbi támadást éppen Heller Ágnes filozófustól kaptuk Brüsszelben. Ma is felszólal Párizsban azoknak a francia filozófusoknak a körében, akiknek fontosabb a globalizmus balliberális politikai elvrendszere, mint az emberi tisztesség.

 

                                                               BESZÉLGETÉS

 

             Sinkovics Ferenc: Nem új keletűek ezek a támadások. Elég, ha csak Göncz Árpád 1992-es, La Stampa-beli nyilatkozatára gondolunk.

             Fricz Tamás: Tudjuk, hogy a rendszerváltás időszakában volt egy nemzetközi forgatókönyv, amely arról szólt, hogy ebben az országban a liberális oldalnak kell hatalomra jutnia, tehát az SZDSZ-nek kell megszereznie a kormányzás jogát. Csalódniuk kellett, és ennek hatására az Antall-kormány rengeteg támadást kapott. Azt hiszem, itt kezdődött minden.

            Huth Gergely: Külön pikantériája az ügynek, hogy bizonyos hazai körök külföldön szervezik meg az itthoni ellenfeleik elleni támadásaikat. Mikor keletkezett ez a technika?

            Tőkéczki László: Magyarország helyzete 1890 után változott meg, addig egy liberális mintaország volt. De 1879-ben az Osztrák-Magyar Monarchia szövetségre lépett a német birodalommal, és ezzel akaratlanul is egy olyan kapcsolatrendszer része lett, amelyet nem néztek jó szemmel Nyugaton. Németország huszonöt év alatt mindenkit lekörözött a világban. 1900 körül úgy tűnt, megnyeri az USA-val folyó versenyt is. Sőt, Németország követelni kezdte a világ újrafelosztását. Ekkor küldték hozzánk Seton -Watson brit újságírót és politikust, aki nem Indiában vagy Írországban vizsgálta az emberi jogok érvényesülését, hanem Magyarországon! És ekkor kezdődött el, Jászi Oszkárékkal való szövetségben, Magyarország démonizálása, amely végül Trianonhoz vezetett.

               Huth Gergely: Kevés a spontán elem, elég komoly tervszerűség látazik ebben a folyamatban.

                Tökéczki László: Tervszerű is volt. Európában a magyar nemzettudat mellett a német nemzettudat a legelnyomottabb, és ebben ott van egy balos értelmiség, amely most is a leghangosabban izgat, ha nemzetpolitikai kérdéseket vetnek föl. Egyébként a magyarországi baloldaloknak vagy a radikális liberalizmusnak soha nem volt esélye arra, hogy külső szövetségesek nélkül jusson hatalomra. Ahhoz mindig valamilyen „forradalomnak”, az ország összeomlásának vagy megszállásának kellett bekövetkeznie.

               Sinkovics: Különös, de ha egy idegen nyomást akar gyakorolni Magyarországra, az mindjárt szövetséget köt a hazai liberális tömbbel. Basescu például így igyekezett lecsendesíteni az erdélyi magyar autonómiatörekvéseket.

                Tőkéczki: Ez a kéz kezet mos elve és taktikája. Régi jelenség. Az egykori kommunista rendszernek számtalan társasutasa volt Nyugaton. Kulturális és személyes kapcsolatokról van szó, amelyek a Kádár-rendszerben is nagyon jó üzletet biztosítottak bizonyos nyugati, illetve baloldali köröknek. Nagy példányszámban adták ki nálunk francia baloldali írók könyveit. Nem kis pénzért és jogdíjért. Tehát miközben ők ott „szenvedtek”, úgymond a kapitalizmus fojtogató szorításában, addig óriási összegeket kaptak Keletről. És mindegy volt, hogy itt olvassa-e valaki egyáltalán a könyveiket vagy sem. És az egész egy nagyon mély, történelmi gyökerű jelenség.

                Huth: Ha tökéletesen kompromitálódott ez a réteg a diktatúrában, akkor miért nem bukott meg mindjárt a rendszerváltás idején?

                Tőkéczki: A nyugati baloldal és a polgári konzervatív oldal is egy-egy tőkekör. De abban a pillanatban összefognak, ahogy valamilyen közös problémáról, történetesen a magyar piac meghódításáról vagy a magyar termőföld megszerzéséről van szó.

                Fritz: A legutóbbi támadás látszatra a médiatörvényről szól, de egészen más van mögötte. Történetesen Magyarország vett egy nagy levegőt a tavalyi választások után, és megpróbált a saját lábára állni. Ennek során azonban az Orbán-kormány óhatatlanról is megtámadta a balliberális világ szakrális intézményeit, a Valutalapot, a Világbankot, a banki rendzsert, a multinacionális cégeket. A centrális hatalomak úgy érezték ekkor, hogy megálljt kell parancsolni. Magyarországnak.

                 Tőkéczki: Igen, de tegyük hozzá, hogy a centrumországok hódító rendszere nem működne itteni szövetségesek, azaz helytartóságok nélkül. Soha nem is működött az elmúlt 120 évben. Ezért kerültek mindig előtérbe a helytartók, ezért alakult ki az ő világuk és kultuszuk ebben az országban.

Sinkovics: Sokszor kérdezzük, hogy mi lehet a globalizmus konkrét célja a pillanatnyi profiton túl.

                  Fritz: Konkrét cél az olcsó munkaerő megszerzése, az új piac meghódítása, hosszabb távon pedig az ország nyersanyag – és természeti kincseinek, azaz a termőterületek, vízforrások, az erdőségek birtokbavétele. Ezzel Magyarország és a hozzá hasonló országok jól körülírható szerepet kapnak tehát abban a gazdasági és politikai szerkezetben, amelyet a globalizmus irányít.

                  Tőkéczki: A mostani helyzet azért éleződött ki szerintem, mert a politikai fordulattól függetlenül is hatalmas változás előtt áll a világ. Kidőlnek a globalizmus bizonyos pillérei. Tíz év múlva például már csak a benzin és a gázolaj ára miatt sem lehet megtenni, hogy ezer kilométereket utaztassanak egyes árucikkeket, ideértve az élelmiszereket, a mezőgazdasági termékeket is. Ami az önállóságot, a függetlenséget illeti, Magyarország egy kicsit túl korán fújta meg a kürtöt, de később azt minden ország kénytelen lesz megtenni. Itt a magyar bankadó intézménye például, melyet először nagy felzúdulás követett, de ma már ott tart, hogy több EU-s tagállam be akarja vezetni.

                 Huth: Beszéljünk az árulás lélektanáról! Önök elmondták, hogy évszázados ellenségei vannak Magyarországnak az atlanti világban. De törvényszerű – e, hogy kiszolgálják őket a magyarországi balos és liberális értelmiségi körök?

               Tőkéczki: Az egyetemi szférában például az történik, hogy valaki valamelyik haver segítségével elintézi, hogy vendégtanár lehessen valahol Nyugaton. Ugyan nem nagyon emeli az illető a meghívó egyetem tudományos tekintélyét, de ő ugyanúgy vgisszahívja vendéglátóit, akik persze szintén nem a tudomány legnagyobb bajnokai. Ez csak egy vékony szelete az értelmiség életének, de ami a lényeget illeti, bátran kiterjeszthető az egészre.

              Fritz: Létezik ma is az Erdei Ferenc által leírt kettős társadalom. A 19. század végén, a 20. század elején jött létre ez a rendszer Magyarországon. Az egyik tömb valóban az a bizonyos rendis, arisztokratikus, dzsentroid társadalom volt, amelyi a pénzt és tulajdont veszített, s lemaradt a versenyben, a másik pedig, az a bizonyos polgári társadalom, amely a nemzetközi tőke beáramlásával jött létre, mindnekelőtt az igazi nagyvárossá váló Budapesten. Tehát már akkor két párhuzamos társadalmi integráció alakult ki. Magyarországon, bennük értelmiséggel, kultúrával, sajtóval stb.

             Tőkéczki: Ezzel nem értek egészen egyet. Azon egyszerű oknál fogva, mert szerintem nincs és nem is volt egységes baloldal. Európában sem. Magyarországon például 45 után nem a balos szociáldemokrácia, hanem a kommunizmus határozta meg a dolgokat, és élezte ki a népi-urbánus ellentétet. Holott igazából a népiek is baloldaliak voltak. Annak idején tulajdonképpen nem a jobb-és baloldaliak voltak. Annak idején tulajdonképpen nem a jobb - és a baloldal, hanem az „agrárdemokrácia” és a „liberális demokrácia” közt folyt a vita. Más kérdés, hogy a népieket aztán úgy kezelték ötven éven át mintha valamiféle elmaradottságot testesítettek volna meg. Pedig szó sem volt erről!

             Sinkovics: Mi a véleményük, a jelenlegi kormány jól kezeli az országot érő támadásokat?

             Fritz: Számítani kellett volna ezekre a támadásokra, és felkészülni rájuk. Például egy rendkívül tudatos, jól felépített kommunikációval, nemzetközi szintéren is. Csak egyetlen példa: A világ nagy részében egyáltalán nem jelennek meg a magyar konzervatív oldal írásai, nincsenek ott a mi szerzőink. Ez a baloldalnál viszont teljesen természetesen, mondhatni automatikusan zajlik. Egyébként most a 68-as generáció, a beatkorszak emberei ülnek mindenütt a hatalomban Nyugaton. Éppen ezért van nehéz helyzetben Magyarország, amikor sokféle gondolkodásmódot próbál képviselni. Nyilvánvaló, hogy ez a liberális és balos elvekkel is bőven feltöltött nyugat-európai értelmiség a hazai posztkommunistákkal és a kozmopolitákkal ért szót, nem pedig a nemzeti oldallal.

           Tőkéczki: Nyugati reakciók? A kormányok elsődlegesen a magyar társadalomban kell megszerveznie a célokat és megtartani a hitelességet. Ha az megvan, akkor teljesen mindegy, hogy mit kiabálnak ránk Nyugaton. Annál is inkább, mert a nyugati érdekcsoportok is letojják egymást, és csak akkor fognak össze, ha veszélyben érzik a közös üzleteiket. A nyugati konzervatív tömb amúgy nem más, mint egy liberális oldal.  Azért látszik konzervatívnak, mert szereti, ha az üzlet úgy zajlik, ahogy azelőtt zajlott, és a pénz is odamegy, ahová ment eddig. Ennyi. Nem véletlen, hogy Nyugaton a bal-és jobboldali sajtóban is populizmussal vádolják a nemzeti törekvéseket. Ez nem más, mint félelem a valódi demokráciától, amelyben a többség egyszerűen más irányba térítheti a dolgokat, mint ahogy az évtizedek óta megy már.

            Fritz: Európa elfáradt, elöregedett és ellustult.

           Tőkéczki: Nincs is már Európa, vagy hamarosan nem is lesz. A csatlakozásunk idején 25 évet adtam az EU-nak

            Fritz: Igen, akkor létezne igazából Európa és az EU, ha értékközösség lenne. De csak gazdasági formáció, alig van már valami köze a klasszikus értelemben vett értékekhez.

                                             Huth Gergely – Sinkovics Ferenc: Kerekasztal 2011. március 15.

 

                                                         THE WEST AND THE REST

 

              A 21. század második évtizede lassan sejtetni engedi azokat a tektonikus erejű mozgásokat, amelyek néhány évtizeden belül ma még elképzelhetetlen mértékben rajzolhatják át az egész emberi létezés térképét. A Roger Scruton, híres, sokat vitatott könyvének címében / The West and the Rest / megfogalmazódó sajátos feszültség egyre mélyebben áthatja világunkat. A West/ Nyugat / és a Rest /talán így fordíthatnánk: a maradék világ / fogalmi kapcsolata pontosan visszatükrözi korunk legmélyebb ellentmondásait. Azt, hogy a Nyugat gondolkodásmódja csakis és kizárólag a saját nézőpontját tekinti az egyetlennek, minden más narratíva legjobb esetben tévedés, rosszabb esetben bűn, szélsőségesség, sőt akár terrorizmus.

              Ezt különösen az teszi mulatságossá, hogy mindezt a „szabadság” nevében véli így, sőt úgy gondolja, hogy ő és csakis ő! – képes a szabdság elvének lehető legpontosabb megfogalmazására és világméretű képviseletére, illetve terjesutésére. Hegel, korának  felvilágosult monarchiájában, Marx és Lenin a kommunizmusban, Friedman és  Fukuyama a liberális demokráciában látta megvalósulni az emberiség számára „tökéletes” politikai-társadalmi-gazdasági berendezkedését, ami egyúttal elhozza az örök békét és jólétet, egyszóval a „történelem végét”.

              Nem nehéz észrevenni ezekben a gondolati konstrukciókban azt a közös lényeget, amely minden szembenállásuk ellenére is összeköti őket. És ez nem más, mint hogy a világ egyenes vonalú, egyenletes mozgással tart egy jól meghatározott cél felé, tehát szakadatlan haladás, fejlődés a létezés legbelső mozgatórúgója. És persze nem nehéz felfedezni benne a „múltat végképp eltörölni” logikát sem, amely szerint a rég volt kor csak káros tévelygések ideje lehetett.        És az emberiség „igazi történelme” csak azután kezdődhet el, ha már teljesen magáévá tette ezt a létértelmezési logikát.

              Nem véletlenül a felvilágosodás világértelmezési keretét tekinti mind a négy szerző az egész egyetemes emberi gondolkodás legvégső, legmélyebb alapjának. Maga a felvilágosodás is metafora, amely a középkor „sötétségével” állítja szembe a fény századának diadalát. Azzal a sötét középkorral kíván tehát szakítani, amely szerinte babonák, hiedelmek kora volt, egészen addig, amíg el nem jött „a tiszta ész világossága” és az erre épülő szabadság kora.

              Pedig ma már látjuk, csak annyi történt, hogy a középkor hiedelmei és babonái helyére a felvilágosodás nyugatias modernitása a maga „tudományosnak” álcázott és éppen ezért megfellebbezhetetlennek nyilványított babonáit helyezte.

              Hegel korának hőse a jakobinus, Marx nyomán Lenin a bolsevik, Friedmané pedig a neoliberális „globálnyik”, akikben van „ész és erény”, tehát „tudják, merik, teszik” azt, ami az egyetlen járható út, a történelmi „jó” megtestesülése.

               Nagyon kényes kérdés, óvatosan teszem hozzá: mindhárom monoteista ábrahámhitű nagy vallás / a judaizmus, a kereszténység és az iszlám / legmélyebb világszervező értelem szintjén hasonlóan látja és láttatja a világot.

              A Nyugat, mint komplex szociokulturális jelenséghalmaz, valamilyen értelemben arra a közös ősi gyökérzetre vezethető vissza, amelyből ezek a világvallások kihajtottak. Történelmük során, ahogy napjainkban is, hatalmas tektonikus törésvonalak húzódnak közöttük, és konfliktuszónáik akár az egész világot veszélyeztető kataklizmák kiinduló pontjaivá válhatnak. Ám emögött észre kellene vennünk a zavarba ejtő közös lényeget, amely nem csak az említett evolúcióra és progresszióra épülő hiedelemben foglalható össze.

              A lineáris és szakadatlan „fejlődésbe” vetett rendíthetetlen hit babonás képzete mellett vannak más kapcsok is. Legalább hármat lehetne még megemlíteni. Az egyik ezek közül a tapasztalati tényekre építő tudomány mindenhatóságába vetett hit. Vagyis az a meggyőződés, hogy a tudomány, és csakis a tudomány képes a létezés minden kérdésére választ találni, és amire nincs válasz, az a kérdés valójában nincs is.

               A másik az egyenlőségbe, a demokratikus emberi szabadságjogok felsőbbrendűségébe vetett hit. Ami azért mulatságos feltételezés, mert az egész létezés minden szerveződési struktúrája a szigorú hierarchiára, e hierarchia rendjére épül. Elég különös is volna, ha szervezetünk sejtjei és szövetei vagy az egyes állati társadalmak egyedei is „demokratikus vitában” és „szabadságjogaikkal” élve formálnák életüket. / A ráksejtek „szabad és büszke” népe éppen ezt teszi. /

              A létezés a „szent uralmára” épül, amit a hierarchia fogalma fejez ki. Azt kell tehát feltételeznünk, hogy ahol a nyugatias gondolkodás „demokráciáról” és „emberi szabadságjogokról” beszél, ott csupán arról van szó, hogy a „szent uralma”, ha jobban tetszik „diktatúrája” helyett a szentségtelenség, a deszakralitás diktatúrája működik a rejtett szerkezetekben.

               És végül a harmadik az alapvetően anyagi természetű világ fizikai élvezetét, és az így értelmezett „jólétet” legfőbb céllá tevő babona él. Ez is kényes kérdés, mert a három monoteista vallás, a retorikai szinten, a túlvilági üdvösséget hangsúlyozza a földi világ anyagias kísértéseivel szemben.

              Nem lehet azonban nem észrevenni, hogy a retorikai szint alatt / fölött, mellett, stb. / mindhárom vallásra épülő kultúra a materiális hedonizmus egész univerzumát építette fel.

              Ahogyan Ortega y Gasset írta a tömegek lázadásában:

              „Az élet eszközei fontosabbak lettek, mint maga az élet, sőt az eszközök magát az életet tették saját maguk eszközévé”. Ám az életet puszta eszközükké silányító eszközök uralma mögött valójában olyan erők húzódnak meg, amelyekkel, ha nem fordulunk szembe, akkor a 21. század valóban a „történelem végét” jelentheti az emberiség számára.

                                                                                  Bogár László, Magyar Hírlap, 2011. III. 14.

 

 

                                                              KECELI REGÉLŐ

 

                                                            Bergerék és a gondozás

 

              Színvonalas játékvezető egy hasonló színvonalú labdarúgásban. Pedagógus az istenadta, és egykoron tanítottam az apukáját, aki már kisgyerekként is olyan pillantásokkal pásztázta a világot, mintha Fogen legképzettebb tanítványa lenne.

              Mostanában azt mesélik róla, hogy igen sokra vitte, ami annyit jelent, hogy valamilyen módon igen gyorsan megszedte magát. Tekintélyes földterületet birtokol, és mindezeket igen rövid idő alatt szerezte. De hogyan?

              Úgy szól a fáma, hogy három idős ember gondozását is elvállalta egymás után. Ezek az emberek a gondviselésüket nem Jóistenre bízták, hanem az idős Berger Józsira. Aki rövid időn belül túladott rajtuk, azaz eltette őket lába alól.

               Bizonyára szívszélhűdésben hunytak el, és erről érvényes orvosi igazolással is rendelkeztek. Ezt az igazolást szorongatva jelentek meg a Mindenható előtt, hogy legalább az égi hatóság szolgáltasson nekik igazságot.

              De az Úr csak széttárta a karját, és annyit mondott:

              „Az orvosi igazolás pecsétes, az aláírás hiteles, és hátra maradt vagyon már földhivatalban a Berger Józsi nevére vagyon íratva. Minden törvényes és visszavonhatatlan!

              „De Urunk – makacskodtak a holtak -, mi mégiscsak meglepő gyorsasággal patkoltunk el, nem gondolod?

              „Még nem jött el az igazságtétel napja. Addig pedig ne önfejűsködjetek! Nincs extra föltámadás, csak csoportos, és az is csak az utolsó napon.”

 

                                                                   Titkos kastélyok

 

                              Olyan régen nem esett szó a vidéki és legfontosabb rendszerváltozásnak nevezett tömérdek, a társadalmi helyzetből fakadó rablóbandák országos méretű vagyonszerzéséről. A keceli példa csak egyetlen, de tekintélyes formája volt a magyar társadalom következmények nélküli kirablásának.

              Azt, hogy milyen tekintélyes méretű rablásokról volt szó, bizonyítja, hogy az egykori tanácselnök majd polgármester a legjobb vadásztársának támogatásával, és a velejéig romlott ügyvédi garnitúra segítségével kifosztották a téeszek és a szakszövetkezetek vagyonát, a hajdani közösséginek dícsért össznépi vagyont.

              Emlékezzenek csak vagyonjegyre! Elsősorban a megöregedett szerencsétleneket szedték rá, és néhány ezer forintért szereztek tekintélyes vagyont. Ez volt a mezőgazdasági értelmiség legnagyobb bűne.

              Bagóért rátették mocskos kezüket a legértékesebb földterületekre. Főszereplőnk esetében az erdőkre, amelynek van ugyan vadásztársasága, de az olyan mértékben felduzzadt, hogy bizony valamire való vadat ebben a rengeteg erdőben is ritkán lelni. Nyulat nem érdemes vadászni, úgy megritkult, a nagyobb vadak az erdő sűrűjébe húzódtak, és rettegve várják a kilövési szezon megkezdését. Az agancsosok már a végrendeleteiket írják.

              De az erdők titkos mélye nem is ezért izgalmas, hanem nehezen megközelíthető vadászkastélyokról szól a fáma, amely nemcsak közös vacsorák színhelye. De jól épített uszodák is rejtőzködnek ezekben a kastélyokban. Természetes és természettelenes találékozók színhelye. Miután a plébános úr, a püspök úr társaságában felavatta az épülő borkombinátot, szívélyen vendéglátásban és az erdei uszoda közöm örömében is részük volt.

A vállalkozás azóta csődöt mondott, most mentik az ügyvédek, ami menthető. De a rejtett uszodában részeg dáridókat rendeznek azoknak, akik felszentelték a vállalkozást, de a testi örömökre továbbra is közös nevezőt talált a piás katolikus plébános és barátja, a hajdani polgármester, akinek végzettsége gimnázium és postamesteri tanfolyam.

              A plébános úr a bemutatkozás napján úgy beszélt a hívekhez, hogy hajdanában rendőr szeretett volna lenni.

              De azt hiszem ez a neki való foglalkozás: egy eltévedt keresztény plébános és egy szintén primitív kommunista olyan jól eliszogatnak egymás meghitt társaságában. Dagonyáznak, mint az unintelligens vaddisznók, de gondoskodnak emsékről is, akik teljessé teszik a paradicsomi állapotokat.

              Hogy milyen hatással vannak e hitehagyottak a még hívőkre? Részlet egyik prédikációból:

/ Példabeszéd a konkolyról. /

              Más példabeszédet is mondott nekik:

               „Hasonlít a mennyek országa az olyan emberhez, aki jó magot vetett földjébe. Amikor mindenki aludt, jött az ellenség és konkolyt szórt a búza közé, aztán eltávozott. Szárba szökkent a vetés és kalászt hányt, de fölütötte fejét a konkoly is. Erre a szolgák elmentek a gazdához és megkérdezték:

              Uram, ugye jó magot vetettél szántóföldedbe: Honnan került belé a konkoly? Mire ő azt felelte: Ellenséges ember műve az. A szolgák tovább kérdezték:

               Akarod, hogy kimenjünk és kigyomláljuk? Nem, válaszolta, hogy a konkolyt gyomlálva ki ne tépjétek vele együtt a búzát is. Hagyjátok, hadd nőjjön föl mindkettő az aratásig. Aratáskor majd megmondom az aratóknak:

             Előbb a konkolyt szedjétek össze és kössétek kévébe, hogy tűzre kerüljön, a búzát pedig gyűjtsétek csűrömbe. Máté, 13./

              Az ehhez fűzött vasárnapi „szentbeszédből” kimaradt a konkoly végső tűzre vetése. Pedig ez a lényeg.

              A politikai konkolyt igyekeznek kitépni mostanában:

              Lám az igehirdető és egyúttal dagonyázó - aktuálpolitizál.

                                                                                                                        2011.6.18.

 

 

 

                                                                   Haza és árulás

 

 

              Nemzeti ünnepünk megítélése százhatvanhárom éve a hovatartozás kérdése is. Tartozol-e valamivel nemzetednek vagy nem? Idegen érdekeket képviselsz-e vagy nem? Elárulod-e a hazádat vagy nem? Labancnak szegődtél vagy kurucnak?

              Mindig akadtak, akik az évszázadok alatt népük ellen fordultak, és árulók lettek. Miért is tört ki a forradalom 1848. március 15-én? A magyar nép függetlenségéért, a sajtó szuabadságáért, azért, hogy az idegen csapatok vonuljanak ki hazánkból, a magyar nyelv elfogadásáért, egyáltalán az identitásunkért, az önállóságunkért. Hovatovább ez a küzdelem máig tart, csak mindig más formát ölt. És véráldozatokkal is járt.

              Ezért tisztelgünk évről évre a hősök emléke előtt, akiket közös eszme vezérelt: a szabadság. Igaz, a kivívott szabadságot 1848-49 óta időről időre elvesztettük, mint ahogy 56-ot is, és kezdődött minden elölről.

              Kevés ilyen nép van, mint a magyar, melynek folytonosan meg kell küzdenie a fennmaradásért, és állandóan bizonyítani kell, hogy keresztény Európát alkotó nemzet, és európai normák között él. Államisága, írásbelisége, kultúrája, értékelvűsége, befogadókészsége, törvényes rendje – szent István törvényitől kezdve – a legrégibb nyugati nemzetek hagyományaival vetekszik.

              Sokszor elfeledik, hogy a magyarság évszázadokon át védte hős katonái által a kereszténységet, a keresztény Európát az iszlámmal, a török seregekkel szemben. És ez volt jellemző az 1956-os forradalomra is, amikor Európában egyedüliként fegyverrel harcolt a világ legnagyobb hadseregével szemben. Majd 1989-ben az úgynevezett rab nemzetek közül is mi változtattunk elsőként azzal, hogy megnyitottuk a határt az NDK-sok előtt.

              A felsorolás nem teljes, de a tények tükrében furcsa, hogy az Európai Unióban a szocialista-liberális pártok a médiatörvény kapcsán megkérdőjelezték Magyarország jogállamiságát, demokráciáját. Ehhez persze bőséges muníciót adott a súlyos választási vereséget szenvedett MSZP és a balliberális értelmiség egy része, akiknek csakis önös érdekük a fontos, nem a haza becsülete.

               Akik borzonganak Szent Istvántól, akik hideglelést kapnak a Szent Koronától, ezeréves alkotmányos államiságunk jelképétől, akik idegesen, kiabálva pártalkotmánynak nevezik a Nemzeti Hitvallást, Magyarország alaptörvényét, amelynek elfogadása végleges szakítást jelent majd a sztálini alapokra épült, ideiglenes alkotmánnyal.

              Saját hatalmuk megszűnését féjlalják, és nem a végletekig eladósított, kirabolt és elárult Magyarország bajait. Ennek lett vége. H. Á. Filozófusnő, hazájának nagy barátja  erre a magát közéleti hetilapnak nevezett szélsőliberális orgánumban, hogy „ a legújabb agyrém szerint pedig pedig az államadósság növelése országellenes bűncselekmény, amit visszamenőleg büntetni lehet.” De még mennyire az, megzavarodott asszonyság, ha felelőtlen politikusok döntéseikkel milliókat tesznek az urtcára. Ezt nevezik hazaárulásnak.

              És ez az értelme ennek a jogfolytonos történelmi alkotmánynak: paragrafusai a hatalmat tényleg a nép kezébe adják. Most majd ezzel az alkotmánnyal lehet külföldre szaladni, becsmérelni a többség akaratát, és elsiratni a jogállamiságot. Ennek fényében fölvetődik a kérdés: Van-e olyan cikkely a Nemzeti Hitvallásban, amely tiltja, bünteti a haza elárulását, a haza lejáratását? Egyáltalán, ha valaki hazugságokkal vezeti félre a nyugati közvéleményt, hogy például 2006. október 23-án a gyurcsányi rendőrség nem lövetett a tömegbe, nem verte meg az időseket és fiatalokat, és tagadja, hogy a rendőrök ártatlanokat kínoztak, azzal mit lehet tenni? Erre van-e cikkely?

              Hiszen a Nyugatra szaladgálás, a hazudozások, a lejáratások folytatódnak és nagy kárt okoznak az országnak. S mindig balról. De ez sem baj, a magyar állam erős, és remélhetőleg sokáig mögötte marad a többség. A mindig árulóktól, a Gerébektől, majd megvédi magát. Lehet ezeknek az új alaptörvény nyolcadik cikkelye mögé bújni, miszerint: „Mindenkinek joga van a véleménnyilvánítás szabadságához”. Többek között ezek megvalósításáért is küzdöttek a ’48-as márciusi ifjak. Innentől kezdve már csak a lelkiismeret diktálhatja, hogy mit teszünk hazánkért vagy hazánk ellen.

                                                                  Magyar Hírlap, Stefka István, 2011. március 12.

 

                                                                      Keceli regélő

 

                                                                     A krisztustövis

 

 

              Ilyen szép neve van annak a különleges növénynek, amellyel Krisztus urunk fejét megkoronázták a római zsoldosok. Paliurus spina – cristi, mondják róla tudós könyvek, amelyekben még a tudomány latin nyelvén határozták meg a teremtett világ minden élőlényét.

              Hogy mi köze van a történetemhez, amellyel most előhozakodok, és, hogy egyáltalán van-e valami köze, azt majd döntsék el a kedves olvasók.

              Évtizedekig volt a keceli plébániának egy igen szolíd szolgája, bizonyos Árvai Balázs bácsi. Amikor én megismerkedtem véle, talán a nyolcvanas évek derekán, éppen arról panaszkodott nékem, hogy azok a büdös kölykök mindig átrugdossák a labdákat játék közben az udvarára. Méltán haragudott, mert naponta taposták a kerítését, és dobták vissza az iskolai pályára. Nekem is szólt, bár, mint elpanaszolta, panaszkodott már az igazgatónak is, de mindhiába.

              „Ez a kommunista igazgató nem akar segíteni egy templomszolgának” – mondta keserűen, és megcsuklott a hangja. Pedig meglett férfi volt, az említett igazgató pedig még ember sem. Gerinctelen és tyúkagyú. És még ivott is, mint a gödény.

              Nos, ez volt a megismerkedésünk. Aztán néha találkoztunk, amikor ő már elharangozta a delet, én pedig magányosan az vájúhoz siettem a napközi konyhájára. Itt nemcsak azzal tankolta föl magát az ember, amit éppen tálaltak, de még a lelkét kis annak a derűjével, hogy milyen kitartóan simogatták az asztal alatt egymás bütykeit Kurinné kollegína és az igazgatóhelyettes Kokas K. G. kartárs.

               Közben észre sem vették, hogy csak paradicsomleves van ebédre, és tojásos núdli a második fogás. Nem ilyenkor mesélhette el életének tragikus eseményét, mert éhes hassal még mesét hallgatni sincs kedve az embernek.

              Valószínűleg ebéd után lehetett, amikor egyszer megállított, és éppen előttem akart most is enyhíteni lelkének legnehezebb terhén.

              „Tudja, tanító úr, valamikor mink is tanyán laktunk a hites feleségemmel. Kinn a homokos tüskösi határban, ahol volt egy akkora szőlőnk, hogy kettesben megbirkóztunk vele. Dűlőnyi hosszú volt, hét pászta és harminc borozda széles. Tele jófajta kadarkával, pirosszlankával és tizenkét meggyfával. El tudhatja képzelni, tanító úr, hogy volt benne munka korai tavasztól késő őszig. A nyitástól a takarásig. Benn a tanyában meg tehén, disznó és mindenféle szárnyas jószág.”

              Mindvégig kitartóan tanító urazott, bár vagy húsz évvel és egy fejjel magasabb volt nálam. Egyetlen külső jegyben hasonlítottunk egymáshoz, és mindketten a templom egeréhez.

              „Tudja, tanító úr, éppen akkor házasodtunk össze a feleségemmel, amikor vége lett az oroszjárásnak. Talán hallott arról, hogy milyen disznóságokat követtek el a tanyákon ezek a mi felszabadítóink. Mink csak azután örököltük a tanyát és a hozzá tartozó szőlőt.

              A tanya parasztosan hófehérre meszelve, az udvarán nyári tűzhely, benn a házban kemencével fűtve az első szoba. A tanya mögött egy akácerdő, amelyik nyár közepén zöldell és sötét. Különösen a széle, mert sűrűn benőtte az átjárhatatlan krisztustövis. Ami azért volt jó, mert onnan ártó szándékkal meg nem közelíthetett bennünket senki emberfia, de még ragadozó állat, elvadult kutya vagy róka sem.

               Az erdő meg a ház között mindig egy kisebbfajta szalmarakás halomban, a jószág alá alomnak. Mint Ádám és Éva a Paradicsomkertben, úgy éreztük magunkat néhány éven át. Nagy örömünkre egy egészséges kislányunk is született, bár a bába csak a közeli szomszéd tanyáról való öregasszony volt, és tányéros mérleggel állapítottuk meg a súlyát.

              A feleségem egyszerre szoptatott, dajkált, és talán a gyerek miatt nem voltunk annyira vegzálva a Rákosi idejében. Disznónk, borunk az nem lehetett, mer arra is gyakran megfordult a végrehajtó, de egy tehenet tarthattunk, meg aprójószágot. Aztán éppen Nagy Imre ideje jött el 1953-ban, amikor az a szörnyűség történt velünk.”

              Igen mély sóhajtással hajtotta le a fejét, és hosszú szünetet tartott. Aztán a templom tornyára emelte tekintetét, és halkabban folytatta tovább.

              „A régiek úgy mondták, hogy meglátogatott bennünket az Isten. Valami nagy bűnbe eshetett valamelyik ősünk, és velünk végezte el a számadást. Tudja, tanító úr, sokat gondolkodtam én azon, hogy mivel érdemeltük ki ezt a csapást. De mindketten Istennek tetsző életet éltünk. Éltünk magunknak meg annak a kislánynak, akit nekünk rendelt a mi Urunk.

              Nem ittam, nem kártyáztam, nem bántottam káromkodással az eget, mégis ránk szakadt.”

Azzal vigasztaltam, hogy a Bibliában van egy mondás, ami neki ad igazat: „A fiakban bűntetem meg az atyáik bűnét.” Így mondta maga az Úr.

              Tudja, tanító úr, minden este imádkoztunk, együtt mind a hárman. Erzsike is, a kislányunk, aki akkoriban töltötte be a negyedik esztendőt. Vékony, madárcsontú szép szőke, hosszú hajú kislány volt. Imádkozott, énekelt is az anyjával. Istenem, hogy szerettük! De egyszer nagyon magára hagytuk.

              Az úgy történt, hogy az anyja, aki akkor már a második gyerekünket várta, éppen az ebédet főzte, én a szőlőben kapáltam, egy kicsit távolast a tanyától. A kislány magával vitt egy doboz gyufát, és a tanya háta mögött a szalmánál, játszani kezdett.

               Azt játszotta, amit az édesanyjától tanult. Szalmából tüzet rakott, és ki tudja hányadik húzásra, az egyik szál égve a szalmára hullott. Szegénykém, úgy megrémülhetett, hogy hosszú ideig szóhoz sem jutott. Állt, és nézte a félelmetes tüzet, amelyik egyre nagyobb lánggal égett. És szinte észrevétlenül belekapott a ruhájába. A fájdalom téríthette magához, amikor kiabálni kezdett, de a vékonyka kiáltások közül, ki tudja, hányadik vetődött el az édesanyja füléhez. Onnan a tanya mögül.

              Amikor az édesanyja odarohant, a kislány már esve-kelve rohant feléje, de már beborították a lángok. Leégett a hosszú, szellős nyári ruhája. És megégett az egész teste. A láng még a hajába is belekapott. A feleségem fájdalmas sikoltására rohantam a tanyába, de már semmit sem tehettünk.”

              Mit mondjon az ember? Hallgattunk, és átéltük az újra föltámadt szenvedést. Most már együtt.

              „Ott, Imrehegyen temettük el, és nemsokára megszületett a második gyerekünk. Az is kislány lett. De mindig kerestük rajta az első kislány arcát, de nem találtuk, a viselkedésén az első jóságát és szépségét, de nem találtuk. Nem is szerettük, mert durcás lett és szófogadatlan. Mosdatlan szájú és közönséges. Nem hasonlított egyikünkre sem.

               Alig múlt tizenhét éves, férjhez is adtuk. Aztán mink is beköltöztünk a faluba, ide a templom mellé, Istent szolgálni. A feleségem korán meghalt, már tíz éve magányosan élek. Abból, amit a szolgálatért kapok. Lányom? Talán köszön, ha meglát. A férjét eltemette, most egy románnal éli második házasságát. Legyenek boldogok!”

              Árvai Balázs bácsinak még akkor is vérzett a sebe. És okolta Istent, a Sorsot és az egész teremtett világot.

              Pedig a harmadik stációja még csak ezután következett. Amikor a munkája, a szolgálat, is magára hagyta. Eljöttek az elvadult kilencvenes évek. A gyűlölet pokoli sötétsége borult az országra, és elengedte láncaikról a bosszú iszonyatos kutyáit. A „kényes rabló” is rabolt, hát még a gátlástalan! Idegszál-szaggató évtized volt! Különös kegyetlenséggel és büntetlenül csaphattak le a védtelenekre.

              Árván maradt Árvai Balázs bácsit két fiatal cigány megverte és kirabolta. Ott másztak át, azon az ismerős kerítésen. Hiába volt a rendőrségi jegyzőkönyv, a megélhetési bűnözés bocsánatos lett. Aztán másodszor is rátörték, agybafőbe verték, újra kirabolták, mint az egész magyar népet, vele együtt. Ő, szegény, ebbe már bele is halt. Mi, fiatalabbak, talán túléljük.

 

 

                                         Nincs új a nap alatt, avagy a hódítók harci kutyái

 

 

              Amerika felfedezésével, meghódításával kapcsolatban az él a köztudatban, hogy maroknyi spanyol néhány lóval és tűzfegyverekkel leigázta nagy indián birodalmakat. Azonban nemcsak a lovaknak és a tűzfegyvereknek köszönhették a spanyolok a hódítást, hanem egy, a köztudatban nem szereplő „fegyvernek” is, a harci kutyáknak.

              A harci kutyák alkalmazása nem volt újszerű a történelemben. Amikor elfoglalták a Kanári –szigeteket a portugáloktól, az ott élő guache nevű törzs ellen vetettek be először a spanyolok harci kutyákat. A hatalmas termetű és gyors vadászkutyák könnyen oltották ki a bennszülöttek életét. A kutyák hatalmas állkapcsukkal könnyen összeroppantották csontjaikat. Az agarak pedig pillanatok alatt utólértek és kibeleztek bárkit. A kutyák harctéri sikereit tapasztalva minden konkvisztádor vitt magával belőlük felderítő és hódító útjaira.

              1495. március 24-én Hispaniola szigetén vonult fel Kolombusz testvére, Bartalomé. A spanyol erő 200 emberből, húsz lóból és húsz kutyából állt. Egy kutya akár 100 indiánnal is végzett. Az ebeket vadászatra képezték ki. A vért nélküli benszülöttek testét könnyebben át tudták harapni, mint a vadak bőrét. Ráadásul e harcok során a kutyák rászoktak az indiánok húsának az ízére. Mivel meg tudták különböztetni az indiánokat az európaiaktól. A hódítóknak nem kellett félniük attól, hogy a csata hevében őket is megtámadják. A későbbiekben a hódítók már nemcsak a csaták folyamán vetették be kutyáikat, hanem sokszor kegyetlen kedvtelésből is ráuszították őket a bennszülöttekre.

                                                              Kondics Julianna cikkének részlete. História 2011/ 3. szám

 

                                                                       2010 - 2014

  

 

Mi történt Oszama bin-Ladennel? A birodalom visszavág. Az igazság nem lehet tabu. Bauerék és a magyarok. Játék Heltai Jenő ötleteivel.

 

                                                          Mi történt ben-Ladennel?

 

              Mindjárt leszögezem: Nekem mindig imponált ez az ember. Ritka belső erőről tanúskodott az arca, és az ilyenre mondják: karizmatikus vezető.

              Annyi mindent összehazudoztak róla, elsősorban az ikertornyok lerombolása után, amihez valószínűleg nem volt köze, az amerikai vezetés egyetlen szavát sem hiszem el - nemcsak vele kapcsolatban.

              Minden esetre őt tették meg alibi-célpontnak, miközben már azt tervezgették, hogy miként fogják lerohanni az olajban gazdag Afganisztánt és Irakot.

              Arról hiteles tudósításokat kaptunk, hogy valahol az afgán hegyekben bujkál, de azt is tudtuk már vagy tíz éve, hogy súlyos beteg. Én azt hiszem, hogy egy tisztességes emberrel kevesebb lett a földön, aki bátran merte vállalni a világimperializmus elleni harcot, és halljon meg bár ágyban, párnák közt vagy valamelyik barlangban, nevét méltán emlegetik a szabadságot szerető emberek szerte a nagyvilágon.

              Nem szólva arról, hogy jobb lett volna a brutális terrorakciót nem emlegetni, mert így halálában veszélyesebb lett, mint volt küzdelmes életében.

 

                                                            A birodalom visszavág

 

              VIII. Henrik és lánya, I. Erzsébet életéről filmek tucatjai készültek. Mégis elgondolkodtató, hogy ezekből ugyan mindent megtudunk, ami ócska, üres, felszínes, hamis és bulvár, de semmit arról, ami igazán érdekes lehetne: a korszak mélyszerkezetéről. Henrik feleségeinek kivégzéséről részletes ismereteink vannak, de hogy miért kellett harmincezer embernek kínhalállal halnia, arról semmi.

              Pedig ennek okai világítanák meg azt, hogy Henrik és Erzsébet is szánalmas és jelentéktelen bábfigurák voltak csupán a világot akkor is, azóta is igazgató „láthatatlan” erők kezében. És a szerencsétlen tízezreknek azért kellett meghalniuk, mert a korai kapitalizmus brutális beüzemeléséhez szükség volt a földjeikre. A megszépítő hamisítással „bekerítéseknek” nevezett terrorizmus, ami e pusztító világerő irányításával zajlott, „szép” metaforája az azóta is „menekülő élet” reménytelenségének. Most, hogy néhány nap ekteltével csitulni látszik az ócska, üres, felszínes, hamis bulvárkampány, ami a birodalom által kreált látványterrorista likvidálása körül áradt szét az émelyítő hollywoodi díszletek között, akár el is töprenghetnénk azon, hogy mi lehet a planetáris médiahatalom manipulációs gépezete mögött.

              Pedig ennek okai világítanák meg azt, hogy Henrik és Erzsébet is szánalmas és jelentéktelen bábfigurák voltak csupán a világot akkor is, azóta is igazgató „láthatatlan” erők kezében. És a szerencsétlen tízezreknek azért kellett meghalniuk, mert a korai kapitalizmus brutális beüzemeléséhez szükség volt a földjeikre. A megszépítő hamisítással „bekerítéseknek” nevezett terrorizmus, ami e pusztító világerő irányításával zajlott, „szép” metaforája az azóta is „ menekülő élet” reménytelenségének. Most, hogy néhány nap elteltével csitulni látszik az ócska, üres, felszínes, hamis bulvárkampány, ami a birodalom által kreált látványterrorista likvidálása köré áradt szét az émelyítő hollyvoodi diszletek között, akár el is töprenghetnénk azon, hogy mi lehet a planetáris médiahatalom manipulációs gépezete mögött.

              Ugyanis: hogy egyik jelentéktelen bábfigura kivégez egy másik jelentéktelen bábfigurát, az legfeljebb egy harmadrendű szappanoperában vagy a ValóVilág nevű napi hánytatóban lehet izgalmas fejlemény, a valóságos valóságban aligha.

              Az emberiség ősidők óta folytatta kitartó, bár sokszor reménytelennek látszó küzdelmét azért, hogy a jelenségvilág felszínén kavargó látványok alatt képes legyen meglátni a lényeget. Hogy a fecesegő felszín alól legalább néha előbukkanjon számára a hallgatag mély. A régi mondás szerint, ha a jelenség és a lényeg egybeesne, akkor a halaskofák lennének a közgazdaságtan professzorai. A jelenség és a lényeg azonban nem esik egybe, így a halaskofák nem lettek professzorok, bár a professzorok néha a halaskofákat megszégyenítő ravaszsággal igyekeznek „megbízóik” utasításainak eleget téve lényegként bemutatni a hamis jelentésvilágot. Pedig a lényeg ma már nem is olyan rejtett. A világ kritikus elágazási pont felé halad, a történések sokszor a „jelenések könyvének” sötét és fenyegető vízióit idézik.

              Volt egyszer például egy George Washington nevű körözött terroristavezér, csak aztán kicsit módosult a „történetírás”, és azóta ünnepelt történelmi hős az illető. / A hazaárulás csak időzítés kérdése -  mondta egykor a cinikus Talleyrand. / 2001. szeptember 11. óta zajló terrorizmus ellenes háború tehát valójában a Nyugat fokozódó létdiktatúrája elleni planetáris lázadással szemben indított megtorlássorozat. Kicsit kényelmetlen persze hogy erre a történelemhamisításra felépített „keresztes háború” Irakban és Afganisztánban nemcsak totális kudarc, hanem Irak esetében még az indok is hazugságnak bizonyult.

              De hát, mit tudjuk, ha egy hazugság folyamatosan ömlik minden lehetséges csatornán, azt egy idő múlva mindenki igazságnak fogja majd érezni. Nos, mivel közeledik a 2001. szeptemberi történés tizedik évfordulója, a kudarc megszépítése érdekében valamit produkálni kellett. És gigantikus látványtechnikával produkálták is.

              Félreértés ne essék, a Nyugat létagressziója elleni brutális támadásra, mint 2001. szeptember 11., akárki is tette, nincs mentség. De attól, hogy valamire nincs mentség, még van magyarázat. A 20. század iszonyatos népirtására nincs mentség, de attól, hogy görcsösen próbáljuk bizonygatni, az kívül van a történelmen, csak fokozzuk a várható immunreakciók brutalitását. A Nyugat ugyanis csak saját magát látja viszont ebben az iszonyú tükörben. Amikor terrorizmust kiált, közvetett módon saját létagresszióját ismeri be. Az akciót reakció követi, és ez egészen addig így lesz, amíg a Nyugat egész életmódja teljes sebességgel neki nem csapódik a lét legvégső sziklafalának. Ha nem akarunk e nagy csattanás tehetetlen áldozataivá válni, lassan elő kellene lépni önámító hazugságaink és félelmeink fedezékéből.

                                                                               Magyar Hírlap, Bogár László; 2001. május 10.

 

Halk megjegyzés:

              Ami pedig Washingtont, a farmert, a körözött banditát, majd elnököt illeti: Az is kiderült róla, hogy szélsőségesen antiszemita volt:

              ”A zsidók hatékonyabban dolgoznak ellenünk, mint az ellenség hadseregei. Több százszor veszélyesebbek szabadságainkra és nagy ügyeinkre. Igazán kár, hogy mindegyik állam már jó ideje nem választja le őket, mint a társadalom pestisét és Amerika boldogságának legnagyobb ellenségeit.”

              Ej, Amerika, Amerika! Nem elég szobrokat állítani, hallgatni is kellett volna Washington szavára, és a világ – ma még – első számú hatalma nem vergődne a zsidók markában.

 

                                                          Az igazság nem lehet tabu

 

              Több évtizedes gyakorlati tapasztalatom, hogy az újságírók lakásából éppen a tükör hiányzik, és ha valaki átnyújt nekik egy ilyen csillogó tárgyat, akkor feldúltan reagálnak. Holott, ha ők tartanak tükröt másnak, kritika esetében fensőbbségesen arra hívatkoznak, ők csupán azt a tükröt tartották oda, amiben a valóság látható.

              Közhely, hogy az újságírók tükrével komoly bajok vannak. Ez nem új keletű megállapítás. Gondoljanak csak arra, hogy az 1932-ben Pulitzer-díjat nyert Walter Duranty a New York Timesban egyszerűen letagadta, hogy Sztálin kiéheztetési politikája miatt több millóan haltak éhen Ukrajnában. Ő ott kaviárt és pezsgőt látott.

              Még a Szabad Európa Rádió munkatársaként arra is nagyon jól emlékszem, hogy a müncheni adónak messze rosszabb volt a nyugat-európai sajtója – mi voltunk „a hidegháború relikviái” – mint Kádár gulyáskommunizmusának. A mára térve: állomáshelyükön, Magyarországon igen sokan gondolják, hogy önök egyetlen országról nem festenek annyira egysíkúan torz képet, mint rólunk. Ez persze némi naivitás.

              Itt van például Irán esete. Az Irán-barátnak igazán nem nevezhető Freedom House rangsorolása szerint az ajatollahok hazájában az emberi jogok tekintetében jobb a helyzet, mint a világ legnagyobb olajexportőrénél, Szaud-Arábiában. És mégis, míg naponta olvasom lapjaikban az emberi jogok megsértésének példáit Iránban, arról semmit, hogy e téren mi történik Abdullah király országában.

              Persze közelebbi tájat is említhetek: ha az önök lapjait olvasom, nem értem, miért lehet Silvio Berlusconi Olaszországban 1945 óta hivatalát a leghosszabb ideig betöltő miniszterelnök. Hiszen ő, az önök tükrében, legjobb esetben populista, vén, nagypofájú kujon, bohóc, legrosszabb esetben bűnöző. Ezzel szemben vannak olyan országok, amerlyek nem követhetnek el olyat, amit önök, egy-két szemrándulástól eltekintve, huzamosabb ideig rosszallnának.

              Ilyen ország Szlovákia, amelynek korábbi kormánya – a Fico-kabinetről van szó - az ott élő őshonos magyarok saját nyelvének használatát törvényileg korlátozta és bünteti. Mit szólnának, ha az Orbán-kormány büntetné a lovári vagy a szlovák nyelv használatát? És miként reagálnának, ha Semjén Zsolt jelentené ki, hogy a nyelvtörvény retorziójaként holnap megindulnak a magyar tankok rendet tenni a szlovákoknál? Ugye nem ennyi figyelmet fordítanának erre, mint amennyit Fico koalíciós pártjának vezetője azon kijelentésére fordítottak, amikor azt ígérte, hogy a magyarok fővárosát tankokkal teszi a földdel egyenlővé?

              Ha mindenható lennék, azonnal feltenném azt a kérdést is önöknek: elrendeljem,, hogy nálunk is úgy bánjanak a cigányokkal/ ha cigányok saját önkormányzatukat cigánynak nevezik, akkor politikailag igencsak korrekten  cigánynak nevezhetem őket én is /, mint a szlovákoknál? Igen vagy nem? Nem hallom a válaszukat, noha a rossz bánásmódot nálunk naponta kifogásolják, szemben Szlovákiával. Akkor se hallottam hangjukat, amikor hosszú évekkel ezelőtt – 2004. február vége felé– egy kollégámmal meghívtak sajtóreggelire.

              Azért fogadtam el örömmel meghívásukat, hogy teszteljem hipotézisemet. Mégpedig azt, hogy önök itt nem úgy viselkednek, mint egy tudósító viselkedik Mogadishutól Varsóig., vagyis mindent megtéve, hogy imformációhoz jusson, hanem önök látványosan elutasítják a tényeket, ha azok prekoncepciójukat szétrombolnák. Talán emlékeznek arra, hogy azt mondtam önöknek, nálunk az igazságszolgáltatás rothadt és korrupt. A bíróságokon sok esetben egy ügy már a kiszignálásnál eldől. Vagyis a bírósági adminisztráció pontosan tudja, egy ügyet melyik bíróra kell kiosztani ahhoz, hogy a kívánt ítélet megszülessék. Amikor ebben önök kételkedtek, azt mondtam, szívesen bemutatok önöknek egy tekintélyes bírót, a Legfelsőbb Bíróság egyik tanácselnökét, aki ezt megerősíti. A tálcán felkínált forrás egyiküket sem érdekelte. Nem tudom elképzelni, ha nekem Brüsszelben egy uniós korrupciós ügyben valaki forrást kínál fel, azon ne kapnék két kézzel.

              Akkor is hallgattak, amikor az asztalra tettem három hatalmas és egy vékony dossziét. A vastag irattartók az első Orbán-kormány idején írt cikkeket tartalmazták. A vékony pedig a Medgyerssy-korszakét. Azt mondtam, találomra válasszanak ki bármelyikből egy-egy cikket. Ki fog derülni, hogy az Orbán-kormány idején írt bíráló cikkeik forrásai minden esetben ellenzéki pártok tagjai voltak ellenzéki értelmiségiek mellett, míg a Medgyessy-cikkeknél egyetlen ellenzéki politikust sem idéznek. A próbától hallgatással menekültek.

              Mára mindezt már iparszerűen gyakorolják. Egy sort se írtak arról, hogy a napokban Gyurcsány Ferenc volt miniszterelnök új pártalapítással még a reményét is eltemette, hogy az MSZP valaha is nyerjen a választásokon, míg oldalakat írnak a fasisztaveszélyről. Ami után az így tájékoztatott olvasóiknak a következő Konrád György interjú már megdolgozott talajra hull, amikor havi rendszerességgel elmondja: ami nálunk történik, az 1934-et juttatja eszébe. Igaz, ezt nem a Gestapón, hanem a Gerbeaud-ban nyilatkozza önöknek, a második vendégkrémes elfogyasztása közben.

              És már a torzkép terjesztése érdekében gátlástalanul hazudoznak. Nézzék, mit jelentett az AFP hírügynökség éa az osztrák közszolgálat Budapestről május 7-én, néhány órával azelőtt, hogy kiderült, egy nyugdíjas tűzoltó égetett el egy Dávid-csillagos textildarabot: „Budapesten szélsőjobboldali aktivisták Orbán Viktor kormánya elleni tiltakozó tüntetésen izraeli zászlót égettek.”

              Azért hazudták, mert önöknek kínos, hogy a kormány ellen tüntetők közül ki az égető. És ugyanezért nem írnák meg, hogy Gyurcsányt Sukoró ügyében az LMP jelentette fel, hiszen önöknek az LMP épp annyira bírálhatatlan, mint volt az SZDSZ. Nemcsak én, de már az egész ország ismeri témáikat, hazugságaikat. Azt is tudják előre, mit írnak rólunk holnap és holnapután.                nem történik semmi, ami miatt lehet egy kicsit nácizni, előrángatnak a homályból olyan figurákat, mint Németországban Magdalene Marsovszky, aki kétszázadszor is elmondja, hogy Orbán Viktor a hitleri ideológiát /völkisches Gedankegut / vallja. Ez a hazugság önöknél „news”, újdonság. Erről írnak laponként fél kolumnát, de egyetlen mondatuk nem volt, amelyben megemlítették volna azt, ami óriási módon belejátszott a volt kormány bukásába: hogy 2006 őszén emberek szemét lőtték ki. Arról sem, hogy az ezredforduló táján kibontakozó magyar középosztály jó része az elmúlt években ismét pauperizálódott.

              Mint ahogy most egyetlen szót nem ejtenének arról az aktuális tabutémájukról, hogy a gyöngyöspatai romákat két napra „evakuálták”. / A tabu a két napra vonatkozik. / De arról igen, hogy Richard Field amerikai üzletember, az LMP támogatója, a „vöröskereszt képviselője”. Önök ennek a kormánynak azt is szemére vetik, hogy a határon túli magyaroknak szavazati jogot akar adni, amivel destabilizálja Európát. A románok, horvátok, olaszok és mások azzal, hogy a határaikon túl élő sajátjaiknak már ezt régen lehetővé tették, Európa stabilitását segítik elő? Csak azért kérdem, mert őket nem bírálják.

              Ha a magyar Szent Korona alkotmányba foglalása önöknek feudális maradvány, akkor a Nagy Morva Birodalom hagyományának és tiszteletének elfogadását minek lehet nevezni? Kifogásolják, hogy az alaptörvényt a magyar himnusz első sora vezeti be. De azt nem, hogy a görög alkotmányt „a Szent és Egylényegű és Oszthatatlan Szentháromság” nevében alkották meg.

              Az elmúlt két évtizedben cikkeim egy részében igyekeztem bemutatni a Kelet országainak – Szingapúrtól Kínán át Dél-Koreáig – példátlan gazdasági sikerét, igyekezvén vonzóvá tenni azt a modellt, amelynek alkalmazása a szegénységből való gyors kiút lehet, szilárd nemzeti büszkeséget teremtve. Önök akaratukon kívül a magyar jobboldali kormányok elleni gyűlöletkampányukkal célom elérésében rendkívül sokat segítettek, sokakat taszítva abba az irányba, amerre én vonzalmat igyekszem kiépíteni A miniszterelnök egy évvel ezelőtt deklaráltan a Kelet felé fordulást hirdette meg.

              Köszönöm segítségüket. Csak így tovább!

                          Lovas István tudósító nyílt levele a HIPÁ-hoz, a budapesti tudósítók klubjához.

                                                                                            Magyar Nemzet, 2011

 

                                                            Bauerék és a magyarok

 

 

              Ha valami éles szilánk mélyen behatol az emberi testbe, gyulladást okoz. Ezek lennének, immár legalább száz éve a Bauerék.

               Megjelenésükkel azóta küszködik legyengülve és sokszor ágynak döntve /Lásd a Kun Béla-, Rákosi - és a Kádár-rendszert! / nemzetünk kiszolgáltatott teste. Ha ehhez olyan tragédia is társul, mint a trianoni kivégzés-kísérlet, bizony elmondhatjuk Petőfi Sándorral:

              „Isten csodája, hogy még áll hazánk.”

Hogy összegzi az elmúlt évszázadot Bíró Zoltán a Magyar Hirlapban megjelent cikkében? Íme, olvasd, Barátom!

              „Amikor egy régi eredetű és egyre inkább elfajuló jelenséget nevezek így: Bauerék és a magyarok, akkor nem az ávós Bauer apára és nem a család történetére utalok. Emlegették ezt már elégszer, elegen. Kétségtelen azonban, hogy a cím szerkezete már önmagában szembeállítást, de legalábbis erős különbségtételt jelez két fél között. Még pedig a magyarság és egy kisebbségi csoportosulás között.

               Ám arról sincs szó, hogy a „Bauerék” összefoglaló név alatt a hazai zsidóság egészére célozgatnék, hiszen tudom jól, hogy voltak is, élnek is köztünk jó magyarként zsidó származású, zsidó vallású emberek, akik méltán utasítanának el ilyen sértő általánosítást.                                Csupán arról van szó, hogy Bauer Tamás internetes elmélkedése a „hősök napja” és Trianon kapcsán nemcsak őt személy szerint jellemzi, hanem egy olyan csoportot, amely begfészkelte magát a magyar életbe, és ebből a jól kibélelt fészekből rikoltozza mélységes lenézését és utálatát minden értékkel, érzelemmel szemben, ami magyar, ami a miénk.

              Bő száz éve fészkelődnek itt úgy, hogy egyre tágabb teret nyissanak maguknak: ők akarják diktálni, milyennek lássuk magunkat, történelmünket, elődeinket, mit higgyünk, mit ne, kit tekintsünk jónak, mit szépnek.

               Bauerék szerint a magyarság hősei nem hősök, a magyar tragédiák, a magyar fájdalom pedig nem fontos, provinciális, egyenesen nevetséges. Ami bajunk van, azt egyébként is csak magunknak köszönhetjük.

              Ezzel szemben ők nem követtek el bűnöket soha, az ő tragédiájukat mindig kizárólag mások okozták, nekik egyetemes értékű igazságaik és ügyeik vannak, ezért csak az ő történelmük, az ő tragédiáik, az ő fájdalmaik fontosak.

               Ha mi hazát, nemzetet, jogot védünk, az ostoba, kirekesztő nacionalizmus, ha ők akár Izraelben, akár a diaszpórában támadnak, terjeszkednek mások rovására, az bölcs előrelátás és jogos önvédelem.

              Ha a magyarság, mint államalapító nemzet, általában erőszak nélkül, asszimilált idegen ajkú népcsoportokat, az bűn. Ha Izrael állam fegyverrel űzi el a palesztin lakosságot, hogy elfoglalja a területeit, az nekik istentől való joguk. Ez a Bauerék logikája!”

              Bizony, az a bizonyos szálka az egész emberíség testét gyulladásban tartja! Lásd Irak, Afganisztán, manapság az egymásnak vadított iszlámhívők Észak-Afrikában. Hulljon a muzulmán, egyszerre mindkét oldalon! Ez a Bauerék logikája és gyakorlata.

              „Bauer Tamás az interneten „különvéleményt” hangoztatva tagadja a nemzeti összetartozást úgy is, mint a magyarság természetes igényét. Érvei a tökéletes érzéketlenséget mutatják annak a népnek a sorsa iránt, amelynek a megcsonkított országában él.

               Úgy tesz, mint aki a legcsekélyebb mértékben sincs tisztában sem trianoni döntések körülményivel, sem annak igazságtalanságát elítélő olasz, francia, angol, stb véleményekkel, de ezek feltehetően nem is érdeklik.

              Bűnként tálalja, hogy a két világháború között határrevízíós törekvéseink voltak egy gyalázatos döntéssel szemben. Ezzel együtt persze azt is, hogy a németek oldalán beléptünk a háborúba, mintha fogalma sem lenne arról, milyen kényszerhelyzetben volt akkor az ország, éppen Trianon következményeképpen.

               Egészen odáig megy, hogy a mai kormányzat, élén Orbán Viktorral és vele együtt Tarlós Istvánnal, ma is lélekben a tengelyhatalmakhoz csatlakozik.”

               Szembefordulnak az antifasiszta koalícióval” – mondja, mert valóban: mi más lehet a magyar, mint fasiszta. Ismerjük már ezt Rákosi Mátyás idejéből.

              Az sem zavarja, hogy nem létezik sem antifasiszta koalíció, sem tengelyhatalmak nincsenek ma a világban, hanem egészen másfajta hatalmak vannak, felszerelve világbíró bankokkal, atomfegyverekkel, nagyhatású médiumokkal, és azok veszélyeztetik a világ békéjét leginkább, akik szeretnek mindenkit lefasisztázni, és leaantiszemitázni, aki nem közéjük való.

              Végezetül Bauer Tamás azt állítja:

              „ A magyar jobboldal semmit sem tanult az elmúlt száz évből”.

              Ennek persze érdemes lenne alaposabban utána nézni. Ám érdemes lenne annak is, vajon Bauerék – akik minden rendszerben, Rákosi-diktatúrában és plurális demokráciáában is folyton ugyanazt rikoltozzák a fészekből –rendszer-kontabilis változatban – tanultak-e valamit a saját történetükből, például 1919-ből vagy az ötvenes évekből és 1956-ból.

               A szerző gondolatmenete alapján azt látjuk, a legfontosabbat nem tanulták meg: hogy a magyarság érdekeihez és érzelmeihez nekik kellene alkalmazkodni akkor is, ha lélekben más égtájon élnek. Persze csak addig, amíg a fészket el nem hagyják melegebb égtájakra szállva.”

 

                                                    Magyar Hírlap, Bíró Zoltán: Bauer és a magyarok, 2011. június

 

  

 

                                                        A Nyugat modern babonái

 

              A világban ma zajló történések egyre drámaibban irányítják rá a figyelmet arra, hogy a válság, amit korunk embere átél, feltehetőleg sokkal mélyebb, mint amilyennek a főáramú beszédmód bemutatni igyekszik.

               A nyugat létszerveződési módja abszolút befolyásra tett szert az elmúlt századok alatt, és a felvilágosodás azon alaptézisére épül, hogy a „sötét középkor” után az emberiség végre lerázza magáról a „babonák béklyóit” és a „szellem ragyogása” majd végre „szabaddá” teszi a világot. A hétköznapi ember automatikusan úgy véli, hogy ezek az uralkodó tételek nemcsak, hogy igazak, de megkérdőjelezésük nem is lenne értelmezhető.

              A következőkben arra tennék kísérletet, persze csak nagyon vázlatosan, hogy összefoglaljam azokat a főbb „ellentéziseket”, amelyek cáfolni igyekeznek a Nyugatt ontológiai talapzatát képező, ma még megdönthetetlen igazságnak látszó feltételezéseket. És egyben rámutatnak arra, hogy a mélyülő általános „létválság” éppen ezekre az alaptételekre vezethetők vissza.

              A kritikus elméletek négy olyan témakört említenek, amelyek jól példázzák, hogy a felvilágosodás, és az ennek eszméiere építkező Nyugat valójában nem eltörölte a babonákat, hanem csupán a régieket a saját új babonáival cserélte föl. Ezek a következők: a világ anyagiságának / anyagiasságának /, a végtelen fejlődés, a tudomány mindenhatóságának valamint az egyenlőség és a demokrácia babonája.

              Ezek a babonák valójában ugynannak a lényegnek, a szakrális életmóddal való szembefordulásnak a különböző megynyilvánulásai, erzért komplex módon áthatják, és persze erősítik egymást, egy új szakralitást nélkülöző rendet megalapozva. A legdöntőbb áttörést kétségtelenül az jelentette, hogy az emberi létezés hagyományos szemléletét, amely a szellemi erőket tekintette a lét legfőbb, legmélyebb talapzatának, sikeresen fordította meg a felvilágosodás. A materializmust, az anyagot helyezte a létezés központjába, méghozzá azt a szakrális aurájától már megfosztott és máig is önkényesen értelmezett, leegyszerűsített anyagot, amely, és itt a lényeg, fiziológiailag átélhető élvezetek forrása.

              Az élet elveszti üdvtörténeti beágyazását, egyetlen célját a nyers élvezetszerzésre alkalmas anyag bármi áron való megszerzése és birtoklása jelenti. Az anyagi eszközök így fokozottan saját eszközükké teszik a hedonista embert, ahogyan Ortega y Gasset írja a Tömegek lázadásában. Mindezt a saját „kényelme és biztonsága” érdekében teszi az ember, ám a vészjósló következmények ma már nem éppen a a kényelem és biztonság elemi szintjeinek az elvesztését jelentik.

              A második babona a végtelen „fejlődés, haladás” hiedelemvilága, vagyis annak feltételezése, hogy az élvezet-szerzésre alkalmas anyagi struktúra tömege, terjedelme az idők végezetéig exponenciálisan fokozható. Ez a babona arra sincs tekintettel, hogy ez a feltételezés még a saját anyagiságra épülő létmodelljével is szembe megy, hiszen korlátos anyagi rendszerekben a korlátlan anyagfelhasználásra épülő stratégia csakis az önmegsemmisítés egyik sajátos formája lehet. Ebben a szemléletben az emberi evolúció is az előembertől a mai amerikai milliárdosok létkarakteréig bezárólag egyetlen nyílegyenes vonalon halad.

              Szorosan kapcsolódik az előző létbabonához az a harmadik hiedelemrendszer, amely a felvilágosodás tudományának mindenhatóságába vetett rendíthetetlen hitre alapul. A babona lényege, hogy a modernitás tudománya a maga eszközeivel, mentális sémáival és kutatási módszereivel mindenre választ tud adni, és amire nem, az valójában „nem is létezik, tehát hiábavalóság foglalkozni vele. Ezt a logikát folytatja az az axióma, mely szerint a tudomány alkalmazása, vagyis a technológia pedig minden fölmerülő szükségletet ki tud elégíteni, függetlenül annak lelki, erkölcsi, szellemi minőségétől. A koncentrációs táborok, mint az embermegsemmisítés „tudományos logisztikai teljesítményei”, vagy éppen a hidrogénbomba, mint a magfizika nagyszerű vívmányaE elég drámai módon hívják fel arra, hogy az erkölcsi értékeket értelmezni nem tudó és értelmezni nem is kívánó tudomány az emberiség kollektív öngyilkosságának leghatékonyabb eszköze. És még inkább az lesz.

              S végül az egyenlőség és a demokrácia babonája azt a hiedelmet próbálja alapnormává tenni, hogy az emberek egyenlők és erre az eredendő egyenlőségükre demokráviának nevezett konstrukció építhető E babona célja az, hogy szétrolcsolja a tradicionális szakralitás hierarchikus létszerveződési módját, felszámolja a tekintélyt, és a beavataás hierarchikus rendje helyett előkészítse azt a mindent elpusztító defradációs folyamatot, amelyet talán „hivatásként” nevezhetnénk meg. Mindez nem más, mint a létező kiszakítása a létezésből, hogy így engedelmes, leépült „minimál-én” szintjére vigye le, aki a „demokrácia” díszletei mögött korlátlanul manipulálható. A feladat tehát „mindössze” e sötét babonákkal való szembenézés volna, ha meg akarjuk érteni válságunk természetét.

                                                                                   Bogár László, Magyar Hírlap, 2011.08.10.

 

                                                                          +

 

              Egyetlen Barátom! Befejezésül és vigasztalásul, játsszunk Heltai Jenő ötleteivel!

 

              Magyar Miska, az igazságtalan trianoni békediktátum után, bánatában elindult világot látni. Már nagy földet bejárt, sok idegen országot, amikor egy erdő közepén kutat talált. És íme, a kútból egy gyönyörű és fenséges asszony lépett ki, szépségtől tündökölve.

             „Ki vagy, te gyönyörűséges teremtés?” – kérdezte Magyar Miska megdöbbenve.

             „Nem ismersz? Én vagyok az IGAZSÁG. Most csak ismersz? Vagy sohasem találkoztál velem?”

              Magyar Miska a fejét rázta, és búsan mondta:

              „A környékünkön minden kutat megmérgeztek, és vezetéken kapjuk a vizet.”

 

                                                                          +

 

              A kiváló férfiút, akit Kovács László külügyminiszternek hívnak, és akinek nagy befolyása volt a haza sorsára, becstelen ajánlattal környékezték meg. Százezer dollárt ígértek neki, ha felemeli bölcs szavát a kettős állampolgárság ellen. A züllött szadeszes alak, aki ezt az ajánlatot tette, kiemelte tásklájából a dollárköteget, és csábító mozdulattal megkínálta vele.

A kiváló férfiú sértődötten utasította vissza:

„Micsoda disznóság! Csak nem képzeli, hogy a tiszta kezem hozzányúl ehhez a mocskos pénzhez.”

 És becsengette a titkárát:

„Kérlek, add meg ennek az úrnak a svájci bankfiókom számát!”

                                                                          +

              Az országban olyan gonosz hírét költötte a liberális média az első megválasztott miniszterelnöknek, akit dr. Antall Józsefnek hívtak, hogy az Országház körül fenyegetően zajongott a taxisok tömege. Néhány elszánt ember már ostromolni kezdte a kaput. A miniszterelnök sápadtan ült a karszékében.

„Apám – tört ki fiából a felháborodás -, te félsz?

A gőgösnek mondott férfiú elmosolyodott:

„Balga gyermek – mondta szelíden -, hiszen ha tudnám, hogy megölnek, nyugodtan kimennék közéjük. De attól félek, hogy kezet kell velük szorítanom.”

                                                                          +

              A sötét felhők közül ezüst fénnyel bújt elő a hold, akit dr. Antall Józsefnek neveztek, és mosolyogva nézte a csendes országot. De már a következő pillanatban haragos ugatást hallott, mintha összeesküdtek volna ellene, egykutyaként tele szájjal és gyűlölettel ugatták.

„Mért ugattok rám ilyen gyűlölettel?” – kérdezte a holdvilág panaszosan. „Hiszen sohasem bántottam közületek egyet sem.”

Az egyik kutya, aki egyúttal a legbecsületesebb médiaszakember volt, mindegyik helyett megfelelt neki:

„Nézz körül!” – mondta a holdvilágnak. „Idelenn csak sötétség és büdösség van, amit magunk csináltunk. Te vagy fölöttünk az egyetlen sugárzó és tiszta valaki. És még csak meg se ugassunk?”

                                                                         +

              Előadás után öltözőjében ült a híres bohóc, akit Torgyán Józsefnek hívtak. Az együttérző újságíró faggatta:

„Rettenetes fárasztó munka ez! Minden nap mulattatni a közönséget!”

A vén bohóc nyájasan mosolygott:

„Nem olyan veszélyes dolog. Hébe-hóba pihenek, és magam is mulatok.”

„Hogyan pihen? Mivel mulat?” – érdeklődött tovább az újságíró.

„Visszasírom az ÜGYNÖK múltamat.”

                                                      +

              A büszke léghajó, amelyet Göncz Árpádról neveztek el, gázzal és méltósággal telve emelkedett a ragyogó kék égen a város fölé. Emberek és házak eltörpültek alatta, és ő úgy érezte, hogy kitűnő valaki, ahogy királyok, miniszterek feje fölött előkelő magasságban lebeg.

„Hálátlanok – förmedt dühösen a kosárban ülőkre -, meg sem köszönitek a nagy jót, amit veletek cselekszem. Fölhoztalak ide a mérhetetlen magasságba titeket, kis hangyákat.”

„Csak lassan a testtel, öregem! – mondta a média-léghajó kapitánya. „Az igaz, hogy felhoztál, de te magad hogyan kerültél ide? Amikor a földön feküdtél, akkora voltál, mint egy disznó hólyagja. Legalább száz haverod fújt föl tele tüdőből, hogy felemelkedhess. És most akkor válsz megint üres ronggyá, amikor mi akarjuk.”

Ezt nevezik KLIKK-nek!

                                                                          +

              A svéd uralkodó és filigrán felesége is rész vett a Nobel-díj átadási ceremóniáján, ahol egy internacionalista magyar írót is díjaztak.

              Az előkelő hölgy szimpatikus nyugalommal figyelte a díjak kiosztását. Egyszer csak minden ereje elhagyta, és és a férje karjaiba ájult. Amikor magához tért megkérdezte:

„Te is láttad, amit én?

„Mitől bágyadtál el ilyen váratlanul, kedvesem?

„Tudod, hogy én híve vagyok a női egyenjogúságnak, de ez már mégiscsak sok!

„Mire gondolsz, kedvesem?

„Ezen az előkelő rendezvényen a magyar miniszterelnök, Medgyesi felesége, a kancellár úr háta mögé bújva, titokban cigarettázott. Láttál már ilyent?!

„Ezek nem urak, kedvesem, ezek csak kommunisták – felelte bölcsen az uralkodó.

 

                                                                           +

Egy illusztris társaságban mesélték:

A nagy Darwin, aki szenvedélyes vadász és állatbarát volt, a magyar őserdőben egy majomfészekre bukkant. Egyetlen majom volt benne. Ezt hazavitte, hogy a gyermekei játszanak vele. A kis majom szépen fejlődött, és hároméves korában már beszélni is tudott.”

„Hihhetetlen!” – csodálkozott a társaság krémje.

„De ez még mind semmi – folytatta az elbeszélő -, az emberi környezetben egyre emberibb alakot vett fel. Hatesztendős korában már alig különbözött a többi gyerektől, és ekkor Darwin beíratta az iskolába.”

„Bocsánat, de ez szinte képtelenség! – jegyezte meg az egyik tudós.

A mesélő nem zavartatta magát, hanem meggyőzően folytatta:

„A majom nagyon szorgalmas volt, és kítűnően tanult. Aztán egy külföldi egyetemre is beíratkozott, és onnan kész úriemberként került ki az életbe.”

„Bizonyítékot! Bizonyítékot!” – követelték harsányan az illusztris társaság tagjai.

„Nincs más hátra, hölgyeim és uraim, minthogy bejelentsem: Az a majom én voltam. És engedjék meg, hogy bemutatkozzam: a nevem Horn Gyula.”

 

                                                                              +

                                                 Epilógus és halk lezáró megjegyzés:

 

              Sokáig kerestük az IGAZSÁG-ot. Nos, vajon megleltük-e?

              Meg, de keserű volt a felismerés.

              Már Ady Endrénkben is így fogalmazódott meg:

              „Én, változó hangulattal, újra és újra változó hangulattal nézem ezt a nagy földi komédiát. De nekem fáj a szerb - komitácsi szíve is, melybe Skoda vagy Weis Manfréd golyója beletalált…

              Nem vagyok büszke arra, hogy magyar vagyok, de büszke vagyok, hogy ilyen tébolyító helyzetekben is megsegít a magam letagathatatlan magyarsága. Terhelten és átkozottan e levethetetlen magyarságtól, azt üzenem Gogának Bukarestbe, hogy nekem jobb dolgom van.

               Egy nemzet, aki súlyos shakespeare-i helyzet legjobbjai valakijének megengedi, hogy embert lásson az emberben s terhelt magyarságával, tele magyarságával a legszigorúbb napokban is hisz a legfölségesebb internacionalizmusban, nem lehetetlen jövőjű nemzet.

               Amelyik nemzet ma internacionalista fényűzéseket enged meg magának, nyert ügyű. Igazán nem jó magyar poétának lenni, de higgye el, Domnul Goga, hogy lelkiismeretet nem cserélnék vele.” / Levél helyett Gogának /

             

 

                                                                          +

 

                                                      

                                                    Baljóslatú bús nép a magyar.

                                                    Forradalomban élt s ránk

                                                    Hozták a Háborút, a Rémet

                                                    Sírjukban is megátkozott gazok.

 

                                                    Mi voltunk a földnek bolondja,

                                                    Elhasznált szegény magyarok,

                                                    És most jöjjetek, győztesek:

                                                    Üdvözlet a győzőnek.

                                                                                                               Ady Endre

 

                                                                             +

 

              Bizony, nem mi határoztuk meg életünk útvonalát, amelyet személyes képességeink jól-rosszul kiköveznek. De még a családunkét sem, mert a történelem felpofozott bennünket. Nagyszüleinket, szüleinket és önmagunkat is. A nemzet nem vehette kezébe sorsának irányítását egy pillanatra sem. Az egyetemes emberiség pedig, a földgolyó minden népe, kisebb-nagyobb mértékben ki van szolgáltatva még ma is az egyetemes zsidó HAZUGSÁG-nak. Lám, ez az IGAZSÁG! Mindezek ellenére:

 

                                                    Ha nem születtem volna is magyarnak,

                                                    E néphez állanék ezennel én,

                                                    Mert elhagyott, a legelhagyottabb

                                                    Minden népek közt a föld kerekén.

 

                                                                                                                      Petőfi Sándor

 

 

                                                     „NÉPSZABADSÁG?”

 

              „Ahol politikai zsarolással és a választási etika megsértésével, személyeskedő és becsmérlő, személyemet mélyen sértő hírek terjesztésével, kijelentéseim megmásításával akarnak győzni, ott nincsenek eszközeim. Ebben a csatában, ilyen módon nem kívánok részt venni, inkább a vesztést ismerem el; én a veszteségeimből szoktam győzelmet kovácsolni.”

/ 1990. április 2. Pozsgay visszalép /

                                                                         +

 

              „A választások második fordulójának nagy kérdése az, hogy az országnak lesz-e szilárd, demokratikus kormánya. Ezért a Szabad Demokraták Szövetsége attól a lehetőségtől sem zárkózik el, hogy szükség estén együtt kormányozzon legfőbb politikai ellenfelével.” Kifejtette:

              ”Tisztában vannak azzal, hogy erre az ajánlatra a Magyar Demokrata Fórum nemmel válaszolt. Ez a válasz fenyegeti az ország politikai stabilitását, ezért az MDF-et rá kell szorítani arra, hogy tudomásul vegye a realitásokat.”

/ 1990. április 2. Hétvége a második forduló jegyében, Kis János

 

                                                                         +

 

               „Hoz nekünk ez a választás elandalító pillanatokat is. Milyen bájos a képernyős Darvas Iván mint tudós zenetanár, és a kis szöszke lány a zongora mellett, amint pötyögik, gyakorolják Beethoven feledhetetlen bagatelljét, a Für Elise-t. „Nem dé-ef – okítja cáfolhatatlan biztonsággal tanítványát Darvas tanár úr -, hanem esz-dé-esz!” S a lányka a felvilágosítottak mosolyával igazít a billentyűkön, lám így már milyen szép, harmonikus a dallam.

              Csakhogy: a szerző annak idején a-mollban írta darabját, amiben az ő akarata szerint esz-dé esz nincs. Nincs bizony. Persze, ha áttranszponáljuk egy másik hangnembe, pontosabban a-mollba, akkor a pompás darab valóban esz-dé-esz-szel kezdődik De miért transzponálnánk, ha egyszer Beethoven a-mollban írta? Vagy minálunk most a rendszerváltással a hangnemváltás is együtt jár?”

/ 1990. április 4. Hangnemváltás? V. Gy.

                                                                         +

 

               „A Felügyelő Bizottság eddigi működése során nem kívánt közvetlenül válaszolni A Szabad Demokraták Szövetsége és a Nyilvánosság Klub támadásaira. Most azonban egy olyan társadalmilag veszélyes jelenség tapasztalható, amire kötelességünk felhívni a magyar nemzet figyelmét.

              A Népszabadság című napilap március 27-i számában a Nyilvánosság Klub közzétett egy felmérést, amelyben összeszámolták, hogy a régi Hét című műsorban és az új Hétben hányszor szerepelnek a magyar, az ország, a falu, a demokrácia szavak. Az összevetésből az derült ki, hogy a magyar, az ország, a falu, a demokrácia szavak az új Hétben többször szerepelnek, mint a régiben. A Nyilvánosság Klub ezzel azt kívánta bizonyítani, hogy a provinciális szemlélet kerekedett felül. Tehát ami magyar, az provinciális.

              Rendkívül veszélyes tendenciának tartjuk, hogy amíg eddig a kommunista szó volt az a stigma, amelyet ez a szemlélet a legmegbélyegzőbbnek használt, a szerzők szemében az lett a magyar szó is. Határozottan vissza kell utasítanunk azt a minden szakmai alapot is nélkülöző, a szövegösszefüggést is figyelmen kívül hagyó veszélyes statisztikai játszadozást, amely a magyar szó használatát önmagában stigmaként, bélyegként minősíti.

              Ha a szakmai tisztesség minimumát is érvényesítette volna a Nyilvánosság Klub, akkor éppen a saját felméréseiből is kiolvashatta volna, hogy az MTV, mint nemzeti média, lépést tett abba az irányba, hogy a világra és az országra egyaránt nyitott nemzeti tömegkommunikációs eszköz legyen.”

/ 1990. április 4. A kuratórium nyilatkozata /

 

                                                                          +

 

              A Liberation szerdai / április 4. / száma vezércikkben foglalkozik annak a hírhamisításnak a történetével, amely a temesvári mészárlásokról szóló jelentésekről utólag kiderült, s amely megdöbbentő televíziós képekben járta be a világot a Temesváron „kivégzettekről”, akikről bebizonyosodott, hogy temetőből kiásott elhunytak voltak, nem pedig „a Securitate áldozatai.”/?/

              A Liberation Budapestre kiküldött tudósítója, Gilles Schiller a hamis hír forrásait végigjárva azt írja, hogy az első riasztó hír december 20-án a müncheni Szabad Európa Rádiótól származott, mely szerint a Securitate egy E-2 kóddal ellátott titkos jelentésben 4632 halottat és 1282 sebesültet jelentett, valamint 13214 letartóztatottat, akik közül 7613-at halálra ítéltek…

               Ehhez hasonló szám másodszorra az AFP december 22-i, Budapestről keltezett gyorshírében szerepel, miszerint egy magyar szemtanú, a budapesti televízióban, egy tömegsírban felfedezett 4630 halottról beszélt. Ugyanaznap este a Tanjug viszont már ötezer halottról adott hírt. Másnap pedig a Tanjug megismételte a 4630 kivégzettről szóló számot, akiket „golyóval vagy bajonettel”öltek meg.

              Pálfy G. István, a TV - Híradó jelenlegi főszerkesztője úgy emlékezett, hogy az említett számadat telefonon érkezett egy Budapestre menekült temesvári magyartól, aki azt állította, hogy a számot a temesvári kórház főorvosától tudja. Kopreda Dezső, az MTI külpolitikai főszerkesztője szerint a számokat az MTI a román sajtóból vette át, amely december 23-án 12000 halottat jelentett az egész országban és négyezret Temesvárott.”

 / 1990. április 4. Honnan eredtek a temesvári álhírek? / Rózsa László /

                                                                    +

              „Figyelmemet az illusztrációk keltették fel. A fasiszta Szlovák Köztársaság 1947-ben kivégzett elnökét láthattam, teljes plébánosi ornátusban, dr. Jozef Tisot. Meg a magyar csendőrök által jogtalanul, majd a Masaryk-köztársaság által jogosan letartóztatott rózsahegyi római katolikus lelkészt, a pártalapító Andrej Hlinka fotóját ugyancsak megcsodálhattam. Nem tagadható, ideillik dr.Alexander Mach, a hajdani, ám nem kivégzett belügyminiszter, a Hlinka-gárda vezérének fényképe is, természetesen egyenruhában, amely megtévesztően hasonlít – és nem véletlenül – az SS-uniformisra…

              Ám ha mindez netán magyar propagandaként hatna, idézhetem magát Sano Machot is, aki 1940. október 1-jén nem kevesebbet állapított meg, mint azt: ”Amit Hitler akar, az nem egyéb, mint amit Isten akar.”  

              De igazán nem maradt le a pap, dr. Jozef Tiso sem, amikor a deportálásokat, a kelet-európai holocaust egyik kezdetét ekként indokolta: „Ami a zsidókkal történik, nem keresztény dolog, mondják. Nekem ellenkezőleg, az a véleményem, hogy csak akkor lesz a legkeresztényibb állapot, amikor ügyünket teljesen elintéztük…”

              A 23:55 pedig Gonosztevő vagy szent címmel egyenesen Tiso szentté avatási eljárásának megindítását javasolja a Szentszéknek A fasiszta állam pedig földi paradicsomként tűnik e lap mindkét, általam ismert számának bármelyik oldalán, összesen 32 oldalon.

              Félreértés ne essék: egyáltalán nem valamilyen túlzó magyar érzékenység szól belőlem. A negyedik szám 11. oldalán olvasható egyik hír fordítását közlöm, s ez- úgy vélem – elegendő bizonyíték arra, hogy miről is van voltaképpen szó. Bratislava, március 16.  A közvéleménnyel és a sajtó képviselőivel találkozott Bratislavában a Szlovákia Felszabadításáért Nemzeti Bizottság. Ez a szervezet a Nyugaton élő szlovákok között keletkezett és rövidesen regisztráltatja magát Szlovákiában is. A Nemzeti Bizottság programja Szlovákia teljes önállósága.

              „Ugyanolyan nép vagyunk, mint mások, ezért jogunk van saját házunkra – államunkra. Minden szlovák, aki a cseh állam – Csehszlovákia – mellett exponálja magát – a szlovák nemzet árulója” – tudósít a tájékoztató dokumentum…

              A csehek és a Szlovákok államjogi rendezésének dolga, magától értetődik – a Cseh-Szlovák Szövetségi Köztársaság belügye. Dr. Jozef Tiso vagy Alexander Mach és társaik rehabilitálása azonban nem belügy. Korántsem csupán azért, mert több százezer csehszlovákiai magyart is érint ez a folyamat. Korántsem csak azért, mert szomszédok vagyunk, és szeretnénk nagyon jó szomszédok lenni a közös európai házban. Mindenek előtt azért kell odafigyelnünk, mert akadnak – reméljük, nem sokan – akik azt hiszik Szlovákiában, hogy öt perc múlva üt az óra, s akkor kell a fasizmust rehabilitálni.

/ 1990. április 7. 23:55 E. Fehér Pál /

 

                                                                                  +

 

              „És az eladósodás nem zavarja Önöket?

               De nagyon! Így az új kormánynak minél hamarabb tisztáznia kell, milyen föltételek mellett tudja folytatni a törlesztést, milyen engedményeket kell kérnie a Nyugattól az adósság átütemezésére. Minél hamarabb történik ez meg, annál jobb.

„Sokaknak feltűnt, így például ezen a bonni tanácskozáson is, hogy ön mostanában jóval aktívabb Csehszlovákiában, mint Magyarországon. Átalakult volna érdeklődése?

                Nem, ez téves érzet. Érdemes a tényekre utalnom. Magyarországon immár háromszáz ember dolgozik velünk együtt. Ezzel szemben Moszkvában és Csehszlovákiában is két-két viszonylag kis irodánk van, Kelet-Berlinben pedig csak most nyitottunk egyet. Magyarország továbbra is tevékenységünk bázisa, nekem személy szerint szülőhazám. Mi egyébként befektetési lehetőséget kutatunk fel szerte a térségben, és e téren két szempont vezérel bennünket: hol számíthatunk a legfelkészültebb gárdára, és hol a legkedvezőbbek a gazdasági körülmények. Csehszlovákiához képest legalább egy-két év a különbség. Nem árt azonban figyelnünk arra, hogy ezek az országok igen erőteljesen munkálkodnak hátrányuk ledolgozásán, a minél gyorsabb fölzárkózáson.

 / 1990. április 11. Andrew Sarlos: Megteremteni a gazdasági föllendülés keretfeltételeit  /Győri Sándor /

                                                              +

 

              A Yedioth Aharonoth / Izrael /munkatársa egyebek között aziránt érdeklődött, hogy Antall József érvényesnek tekinti-e az izraeli kormány meghívását, amelyet még Németh Miklós kapott. Várható-e, hogy az új magyar parlament azzal kezdi ténykedését, amivel az NDK törvényhozása: bocsánatot kér a zsidóktól.

               - A végén kezdem. Úgy gondolom, hogy Lahav szerkesztő úr nem pontosan tájékozott, tekintettel arra, hogy a Magyar Nemzetgyűlés 1946-ban törvényt hozott, amelyben elítélte a zsidóüldözést, és ezzel összefüggésben elégtételt kívánt nyújtani a magyarországi zsidóságnak. Ezt ünnepi ülés keretében – hangsúlyozom – törvényben hirdette meg az akkori Nemzetgyűlés. Ugyanígy tett a magyar parlament tavaly tavaszi ülésszakán, épp a Magyar Demokrata Fórum Kezdeményezésére. A magyar törvényhozás tehát kétszer is megtette azt, amiről ön kérdezett. Felhívom a figyelmet, Németország nem azonosítható Magyarországgal. A holocaust Magyarországon 1944. március 19-ike után kezdődött meg, akkor, amikor hazánk már német megszállás alatt állt. Addig Magyarországon élt Európa legnagyobb zsidó közössége. Magyarországon külföldi zsidók tízezrei kaptak menedéket. Ennek eredményeként hazánk elismerést kapott a külföldi zsidóság érdekében kifejtett védelméért. A Jad Vasem-rendet apám is megkapta, aki több tízezer zsidó megmentését segítette elő. Emléktáblája van Izraelben, és egy emlékfát ültettek a tiszteletére. A Holocaust elől megmentett lengyel és magyar zsidók egyesülete az MDF választási győzelme alkalmából külön táviratban üdvözölt. Nem tudok róla, hogy az NDK a magyar törvényhozáshoz hasonlót tett volna 1949 és 1990 között. A kérdés felvetését tehát nem tudom így elfogadni.

               A meghívást természetesen elfogadom abban az esetben, ha valóban sor kerülne rá. Ettől teljesen függetlenül apám kitűntetésével kapcsolatban izraeli kormánymeghívással rendelkezem. Feltétlenül a kiegyenlített diplomáciai kapcsolat hívei vagyunk és Izraellel szoros, jó viszonyt szeretnénk fenntartani.

/ 1990. április 14. Az MDF elnöke hazai és külföldi újságírókat fogadott /

 

                                                                                +

 

            Zárszavában Kis János pártelnök hangoztatta, hogy az SZDSZ a szabadság és a szolidaritás pártja. A szabaddemokraták azt kívánják, hogy a legnagyobb kormányzó párt ismerje el: nincs különbség magyar és magyar, azaz az 1,4 millió és az SZDSZ-re szavazó 1 millió 40 ezer állampolgár között. Az ellenzék is a magyar nemzet része – hangoztatta, hogy az SZDSZ érintett ügyvivői pert indítanak a Magyar Fórumban megjelent Apák és fiúk című cikk kapcsán. Az írás a párt politikusát sérti személyiségi jogaiban. Az SZDSZ védelmet nyújt mindazoknak, akik a közigazgatásban, vagy a sajtóban állásukban lesznek veszélyeztetve…

/ 1990. április 23. SZDSZ: Rendkívüli küldöttértekezlet Fekete Gy. Attila-Pogonyi Lajos /

                                                                                +

Tehát ön úgy gondolja, hogy ha a kelet-európai országok teljes politikai fordulatot hajtanak végre, akkor is rászorulnak a Soros-ösztöndíjra vagy másféle szellemi segélyezésre?

              „Éppen a mostani fordulat miatt tartom szükségesnek a főiskolát. A sztálini struktúra összeomlott, de mi következik utána? Ezek az országok vagy képesek lesznek bekapcsolódni a szabad világba, vagy a sztálini rendszer átmenti magát egy nemzeti érzésre alapozott, de végeredményben roppant hasonló struktúrává. Magyarországon ilyen veszély nincs, de a módszerek esetleg hasonlók lesznek. Gondolok például a médiák, a televízió ellenőrzésére. Romániában kilőtték a kommunista lovat, de ugyanaz a garnitúra most meglovagolja a nacionalizmus paripáját. Tehát csak lovakat váltanak.”

/ 1990. április 23. Interjú George Sorossal Gál Zsuzsa /

                                                                          +

              A kommunista diktatúra még mindig jelen van az üzemekben. Rátok szabadította az inflációt és a munkanélküliséget. Most olyan akcióra készül, mely teljesen padlóra küld benneteket. A vörös bárók és lakájaik, a szakszervezetek vezetői az ország kiárusítására készülnek. Ők annyi pénzt raboltak, hogy képesek megvásárolni a csőd szélére manipulált gyárakat.

              Most az utolsó perchez értetek, hogy megvédjétek magatokat. Ne tétovázzatok! Alakítsátok meg a munkástanácsokat! Csatlakozzatok az Országos Munkástanácshoz! Segítségért forduljatok bármelyik szociáldemokrata irodához. Mindenben segítünk. Siessetek, ez az utolsó pillanat!

/ 1990. május 16. Az MSZDP felhívása /

                                                                                +

              Az újságíró-társadalom /főleg a televízióban / maradt meg az egykori zsidó származású magyar állampolgároknak olyanfajta sűrűsödése, ami az antiszemitizmusnak most céltáblája. A mai helyzetet nézve: az ország rendelkezik kitűnő színvonalú, a demokrácia iránt fogékony és lojális újságíró-társadalommal. Valamiféle tisztogatás vagy őrségváltás ezen a területen csak színvonalesést és politikai kárt okozhat. A kibontakozó demokrácia sorskérdése, hogy merjen harcolni, és semmiféle antiszemita hangulatnak a legcsekélyebb engedményt ne tegye. A kísértet itt jár közöttünk. Nem mutatja meg magát ilyen nyíltan. Ha találkozunk vele, ne hallgassunk, hanem kiáltsuk világgá a találkozást!

/ 1990. április 26. A kárhozottak összeesküvése Szabó Miklós /

                                                                                 +

              „A kívánt rendszerváltozás szükségessé tesz olyan alkotmánymódosításokat, melyekhez a Demokrata Fórum által vezetett eljövendő kormány az ellenzéki  szabaddemokraták szavazatait. A két legerősebb párt most egy zárt ajtók mögött  kieszközölt alkuval egyelőre eloszlatta azokat az aggodalmakat, hogy az ország kormányozhatatlanná válhat. És azzal a reménnyel kecsegtet, hogy a lakosságra nehezedő súlyos szociális és gazdasági problémákkal nem fognak demagóg módra visszaélni, hanem egyetértésben kívánják őket megoldani.

              Az a körülmény azonban, hogy az eljövendő kormány és az ellenzék alkuját tekintve nemcsak szaktárgyi álláspontokról – így a szabaddemokraták számára fontos sajtótörvényről – van szó, hanem az államfő tisztségét is bevonták ebbe, rossz szájízt hagy maga után. Budapestnek a Nyugat felé vezető útján el kellene kerülnie a tisztségekkel balkáni módra történő kufárkodást.”

/ 1990. május 4. Ésszerű kompromisszum vagy balkáni kufárkodás? Süddeutsche Zeitung /

                                                                            +

              A kormány legfőbb feladataként Antall József Magyarország nemzetközi pozícióinak megszilárdítását nevezte meg, hozzátéve, jó és szoros kapcsolatokat kell kiépíteni Nyugat-Európával és Észak-Amerikával, de nem hanyagolhatja el az új kormány a közvetlen szomszédokkal való kapcsolatainkat sem. A Szovjetunióval pedig korrekt kapcsolatokat kell fenntartani.

              A pénzügyi fenyegetettség elkerülése érdekében folytatják a tárgyalásokat a nemzetközi pénzvilág képviselőivel – szögezte le Antall József -, majd kijelentette, az ország pénzügyi kötelezettségeinek a jövőben is eleget kíván tenni a kormányzat.

/ 1990. május 4. Minden nemzetközi szerződést megtart az új kormány /

                                                                           +

              A kisebbség zsarnokságát panaszolja V. Domokos György, miközben a tényleges zsidóság száma mintegy húszezerre morzsolódott a sztálinizmus és az antiszemitizmus kettős szorítása alatt. De nem az élő kisebbség a zsarnok, hanem a meggyilkolt hatszázezer: az árnyak e sokasága rávetül a társadalomra, állandóan emlékeztetve e bűntényre, melynek tudatából menekülnie kell. Például ahhoz az állításhoz, hogy a bűntény nem volt tökéletes, mert, íme, ezrek és tízezrek még életben maradtak, és „zsarnokoskodnak”.

              A legkényesebb kérdés talán az, hogy meddig hajlandó a maradék magyar zsidóság eltűrni ezt a létében szűnni nem akaró zsidókérdést. Meddig hajlandó itt maradni és vállalni a küzdelmet egy magyar demokráciáért – együtt a társadalom egészével, minduntalan kétségbe vonják működése körét és jogát?

              V. D. Gy. jóindulatúlag figyelmeztet: tanúsítsunk önmérsékletet, „mielőtt nagy baj lenne”. Nem hiszem, hogy a türelmetlenség és az előítéletek máris úr lenne a nem zsidó társadalom nagyobbik részén, de megvallom, hogy nekem már ennyi is sok. Nem félek a pogromtól – csak kissé undorodom.

/ 1990. május 12. A meggyilkoltak zsarnoksága, Gadó György /

                                                                           +

 

              Kőszeg Ferenc /SZDSZ / derűt kiváltó szavai után / azt szerette volna elérni javaslatával, hogy a címerkérdés ne ossza meg a parlamentet, s tőle akár egy királyság is lehet Magyarország. Göncz Árpád pedig király, akkor legalább megvalósulna Jókai Mór jóslata II. Árpád királyról /. Tehát e görcsoldó mondóka után a parlament nagy többséggel elfogadta az ország új címerének a koronával ellátott címert.

/ 1990. július 4. A koronás címert választották Fejér Gyula, Fekete Gy. Attila /

                                                                           +

              De óvakodjunk attól, hogy az MDF rossz sajtóját, sajtópolitikájának a népszerűtlenségét pusztán Csurka István személyének, az általa képviselt – sokak szemében joggal tekintélyelvűnek vélt – vonalvezetésnek tudják be. Létezik egy ennél sokkal meggyőzőbb magyarázat is. Ez pedig a liberális közvélemény/mert van ilyen! / általános – mondhatnánk történelmi tapasztalatokon alapuló – félelme mindenfajta nemzeti hevülettől, átfűtött újrakezdéstől. Hangsúlyozom, hogy nem az újrakezdéstől való félelem ez, hiszen az újrakezdést hasonlóképpen vallják a szabaddemokraták is, hanem a nemzeti újrakezdéstől való félelem…

              Ha valaki elolvassa Zsilinszky Endre 1919-es, még fajvédő korában írt pamfletjét / Nemzeti újjászületés és sajtó /, akkor megérti, hogy miért félhettek akkor az ország liberális újságírói. Zsilinszky ugyanis semmi mást nem tesz, mint bizonyítja, hogy az augusztusi nemzeti fordulat előtt a liberális és zsidó sajtó „terrorizálta” a magyarságot; az ország alig néhány százalékát kitevő zsidóság kaparintotta kezébe a fővárosi sajtó túlnyomó többségét. Ezt az aránytalanságot kell a nemzeti forradalomnak megszűntetni…

              Hiába állítja magáról, hogy nem antiszemita. Mai szemmel mégis úgy tetszik: olyan kurzus-ideológiát fogalmazott meg, amely csak azokat hajlandó befogadni a nemzeti keretek közé, akik elfogadják érvelésének igazát, a magyar faj elsőbbségét./?/

/ 1990. július 11. Kié a sajtó? /

                                                                                +

              „Mi a katalizátor szerepét töltöttük be a mostani moszkvai tanácskozáson.” Csillogó szemekkel és saját bátorsága súlyától egy kicsit megroggyanva ül Antall József, Magyarország miniszterelnöke parlamenti dolgozószobájának túlméretezett asztalánál; csöndben és köntörfalazás nélkül mondja ki azt, ami már többé nem szenzáció: ”Mi a hadseregünk feletti szuverén parancsnokság mellett vagyunk, az őszi VSZ - gyakorlatokon már nem is kívánunk részt venni. ”Tehát kilépés? Semlegesség? „Nem, egy olyan státust kell Magyarországnak kapnia, amely ez idáig nem létezett Európában. A Szovjetuniót nem szabad elszigetelni, de mi az atlanti gondolat hívei vagyunk.”

              Antall új amerikai nagykövetként a legjobb kelet-európai gyomorkeserű gyártóját, Zwack Pétert küldi Washingtonba. Ennél keserűbben jegyzi meg a kormányfő, hogy a privatizációs hullámot meglovagolják azok az exkommunisták is, valamint olyan szakemberek, akik az államigazgatásból elmenekülve a vegyes vállalatoknál eddigi jövedelmük többszörösét keresik meg. „Ezt nem irigységből mondom” – hangsúlyozza Antall. Demokrata fórumbeli barátaival együtt ő indította be /korai vagy késői/ kapitalista lendülettel a piacgazdaságot – majdnem 30 százalékos inflációval és üres államkasszával. Sőt a budapesti tőzsdét is – egy szocialista elnökkel! – úgy nyitották meg újra, hogy az egykori, hogy az egykori, hazájába ebből az alkalomból visszatért pénz-guru Kostolany így örvendezett:” Marx megfordulna a sírjában!”…

/ 1990. július 25. DIE ZEIT Marx megfordulna a sírjában /

                                                                              +

              Más szóval Kéri azon katonák közé tartozott, akik a Hitler-ellenes vonalat képviselték a magyar hadseregben az életút ismertetése után úgy jellemezte Kéri Kálmán beszédét Antall József, hogy az nem kifejtett és átfogó elemzés a második világháború magyar hadseregéről. Kéri azokat az egykori katonákat védte, akiket sok jogtalan sérelem ért a múltban. A honvédség becsületét próbálta megvédeni, amit akkor is el kell fogadnunk, ha ezt a hadsereget rossz oldalon vetették be, és ez a háború Magyarországnak csak katasztrófát okozott. Végül Antall József egyértelműen elítélte mind a hitleri, mind a sztálini diktatúrát…

              Újra Antall József kért szót, és közölte, hogy nem híve a személyektől való elhatárolódásnak, másrészt örül Tölgyessy Péter olyan értelmű nyilatkozatának, mely szerint az Antall - kormány csalódást okozott a szabaddemokratáknak.

/ 1990. augusztus 4. Hazai körkép /

                                                                            +

              Árpi, gyere ide a néphez! És odament, kezelt, arcon csókolt, mosolygott, meghallgatott, megint mosolygott, mivel egy kedves ember lett a Magyar Köztársaság elnöke. Egy jóságosan derűs arcú ember, egy eszes ember. Egy nagyapó. Egy Árpi bácsi…

              Amikor az Országgyűlés fölállva elénekelte a Szózatot, az új elnök nem énekelt. Talán nem szeret, talán nem tud énekelni. Az elnök nem akar versben beszélni. A mindennapok érthető prózáját akarja mondani és hallani, nem a dagályt, a megemeltet, a semmiségeket is verssé röcögtetőket. A köztársasági elnök ugyanis prózafordításokkal kereshette kenyerét. Egy könyvön dolgozom mostanában, írógépem mellett egy hozzáolvasott könyv, az új elnök fordította. Nem magasztos szépirodalom, sem a világirodalom egyik remeke. Mary Shelley írta a múlt században, Frankenstein a címe. A nevezetes rémregény. Ami ugyanúgy hozzátarozik életünkhöz, mint Milton Elveszett paradicsoma. Képzeljenek el egy köztársasági elnököt, aki a Frankenstein fordítója!

              Ahogy nézem: egy ország lesz vele tegező viszonyban.

/ 1990. augusztus 4. Árpi M. G. P. /

                                                                           +

 

              Antall József hangsúlyozottan a magyar demokraták nevében beszélt. Bevezetőjében meleg szavakkal ajánlotta pártja budapesti polgármesterjelöltjét. Majd rátért a közelmúltbeli, Budapesten és Szegeden lezajlott egyetemista elégedetlenségek megnyilvánulásának ismertetésére. Miután a rádióból úgy értesült, hogy Szegeden belefojtották a szót, közölte, hogy a valóságban ez nem így történt meg.

              Először az évnyitón lezajlott eseményekre reflektált. Arról beszélt, hogy jó szervezők, a tanszemélyzethez is tartozó jelöltek felvezényeltek a karzatra néhány ifjút, annak érdekében, hogy a néhány külföldi rektor is lássa: mily játékos kedvű a magyar ifjúság. Papírrepülőket eresztettek alá a rektorokra, dékánokra, és transzparenseken támadták a művelődési minisztert. „Nagy politikai bátorságról tettek tanúbizonyságot, amikor az ellen a miniszter ellen fordultak – mondta -, aki ennek az egyetemnek nemzetőreként az utolsók közt tette le a fegyvert 1956-ban.” Szegeden, a kereszténydemokratákkal tartott gyűlésen ugyanazokat az arcokat látta viszont, ugyanaz a 15-20 fiatal nyilvánította ki ellenszenvét lábdobogással, transzparensekkel. Felszólította az ifjúságot: lépjen porondra a fiataloknak az a többsége is, akiket egy harcias kisebbség akar képviselni. A diákok most a kormány fejére olvassák, hogy a részükre kiszorított többlettel megsértették a költségvetési törvényt. Ez igencsak furcsállja.

              A kormány munkáját értékelve utalt rá, hogyha nem vették volna át a kormányrudat, a pénzvilág teljes bizalomvesztésével kellett volna Magyarországnak szembenéznie. Májusra-júniusra pénzügyi katasztrófa fenyegette az országot. Minden tekintélyüket latba vetve Németh Miklóssal közösen érték el, Hogy külföldi kölcsönökkel stabilizálódjon a pénzügyi helyzet. Megoldatlan gondok, bajok zúdultak rájuk, amit súlyosbított a lelki sérülések tömege, a jogos és jogtalan félelmek, a pánikhangulat. Mindezt önállóságunk és függetlenségünk birtokában, a lehetőségeket kihasználva igyekeznek megszüntetni. „Előttünk - hosszú évszázadok után – igazi szuverenitás, az igazi európai közösségben való részvétel áll. Nem szabad engedni, hogy új próféták – vagy akár régiek új köpönyegben – újabb kétségeket ébresszenek.

              A magyar külpolitikának soha ilyen sokoldalú, széles kapcsolatrendszere nem alakult még ki – mutatott rá. Akkor hát miről szónokolnak sértődött elődök, vagy kétkedő vetélytársak – kérdezte. Szemünkre vetik, hogy ügyetlenkedünk a szomszéd államokkal. Nem veszik figyelembe, hogy a Szovjetunió nem feltétlenül lelkesedik külpolitikánkért. A csapatkivonások kapcsán két és fél milliárd rubelt akar velünk fizettetni, csökkentik az olajszállítást. Ezek valós érdekellentétek, amiket tárgyalásokon lehet közelíteni. Szomszédainkkal is vannak problémáink – hangsúlyozta -, kisebbségi vagy más ügyekben, amikor képviseljük érdekeinket. Kinyilvánítottuk, hogy a VSZ akadály az alakuló új Európában, ha a katonai szervezet nem szűnik meg, jövő év végéig kilépünk belőle.”

              Beszédének záró részében hosszan szólt a köztársasági elnöki tisztségről és az elnök személyéről, amelyet és akit mindenképpen megvéd az MDF. Emlékeztetett rá, hogy a kerekasztal-tárgyalásoknál épp ők utasították el a gyenge köztársasági elnöki intézményt, s egyben javasolták, hogy a hadsereg főparancsnoki tisztét is az elnök töltse be.     Alkotmányjogilag a pártszempontok fölött álló, az aktuális politikai harcokba be nem avatkozó, az egész nemzet érdekeit képviselő köztársasági elnök mellett szálltak síkra. Ugyanakkor leszögezte:”Az ország kormányát és külpolitikáját mindenkor a magyar kormány és a miniszterelnök képviseli. Göncz Árpád személyét is mi terjesztettük elő az SZDSZ-szel folytatott tárgyaláson. Jó, ha ezt minden oldalon tudják” – figyelmeztetett.

/ 1990. szeptember 24. Antall József: Ne vessék alá pártszempontoknak a köztársasági elnököt! /              

                                                                              +

  

               „Örömmel értesültem róla, hogy az SZDSZ és a FIDESZ XI. kerületi nagygyűlésén körözési röplapot terjesztettek ellenem, egymillió dolláros jutalom kitűzésével. Bár az összeget keveslem, de ezúton önként jelentkezem. A kitűzött összeget a hat parlamenti párt között javaslom felosztani. Értesültem arról is, hogy a pódiumon be is mutatták a röplapot. Amennyiben ettől elnökségük elhatárolja magát – gondolom – a „provokátorokat” azonosították.”

/ 1990. szeptember 25. A miniszterelnök levele MTI /

 

                                                                               +

 

              A vasárnapi szavazás eredménye ismeretlen, ám egyvalamit most már látni lehet: akármi történjen is, a bűnbak mát megvan. Ez pedig a sajtó. Tegnapi lapunkban ismertettünk egy budapesti MDF-röpcédulát. Hasonlók jelentek meg más kerületekben is. A „ fő ellenség”ebben már nem is a politikai vetélytárs, hanem a démonizált sajtó. Az MDF az MDF októberi választási újságjának hat oldalán összesen hét írás foglalkozik valamilyen módon a tömegkommunikációval.

              Ezek közül is legnagyobb terjedelmű CS. I. képviselő cikke. Nem kevesebbet állít a termékeny közíró, mint azt, hogy Magyarországon egy meg nem nevezett élősdi kaszt a sajtó segítségével megdöntötte önmaga uralmát, s most ugyanennek a hatalmi eszköznek a felhasználásával támadja az MDF-et. Ez a kaszt tehát most úgy látja, hogy az egyesült ellenzék, az új baloldali blokk nyújtja számára ezt a védelmet. / Mármint azt, amit korábban a pártállam. M.G. / Ezért kell mindent elkövetnie a kormány gerincének megtörésére a közvélemény előtt.

/ 1990. október 12. A bűnbak már megvan, Miklós Gábor /

 

                                                                              +

 

              Antall József magyar kormányfőt a dél-angliai Bournemouthban folyó brit konzervatív pártkonferencia legrangosabb külföldi vendégeként üdvözölte Margaret Thatcher miniszterelnök asszony, Kenneth Baker pártelnök és Dougles Hurd külügyminiszter csütörtök délután.

 / 1990. október 12. Az MDF elnöke a tory pártkongresszuson MTI /

 

                                                                               +

 

              Teljes bizonyossággal megállapítható, hogy dr. Tölgyessy Péter interpellációja közben elhangzott bekiabálás szövege „Hordót a szónoknak.” A vizsgálat kiterjedt arra is, hogy, hogy dr. Tölgyessy Péter felszólalásának időtartama alatt más összefüggésben vagy önállóan elhangzott-e a zsidó szó. A vizsgálat azt is kétségbevonhatatlanul megállapította, hogy ez a szó nem hangzott el.

/ 1990. október 13. A szakértői vizsgálat lezárult / Dr. Györgyi Kálmán legfőbb ügyész /

 

                                                                               +

 

              Pető Iván, az SZDSZ ügyvivője azt hangoztatta: formálisan ugyan törvénytelen a taxisok tiltakozó akciója, de ez nem lehet mércéje a kialakult helyzetnek. Rég túl vagyunk azon, hogy ilyesmin vitatkozzunk, hiszen Záhonytól Mosonmagyaróvárig tiltakozó hullám söpört végig az országon.

              Kis János hangoztatta: „Nem tudnak mit kezdeni a válsággal, sem az emberek elégedetlenségével. A kormány bűnös hibát követett el, amikor erőszakkal fenyegetőzött a taxisok tiltakozó akciója láttán. Ez a kormány nem alkalmas arra, hogy az országot kivezesse a súlyos válságból. Az országnak haladéktalanul felkészült, a lakosság bizalmát megszerezni képes kormányra van szüksége, mert most már nem csupán a benzin áráról van szó.”

/ 1990. október 27. Az SZDSZ szerint a kabinet alkalmatlan a válságkezelésre P.L. /

 

                                                                              +

 

              „A kormány, tudomásom szerint, a Kereszténydemokrata Néppárt, a Független Kisgazdapárt és az MDF - frakció megkérdezése nélkül hozta ezt az intézkedést. Az áremelés elkerülhetetlen, de nem ilyen mértékű kellett volna, és nem ebben az időpontban. Széles körű lakossági fórumokon kell megvitatni az áremelést. A kormány túllépett a tűrőképesség határán.

              Megdöbbentett a rendőri intézkedés, a „megtisztítás” szóba hozatala. Ha mégis erre kerülne sor, akkor én is kiállnék egy hídfőhöz: Tisztítsák meg tőlem is az országot!”

/ 1990. október 27. Torgyán József /

 

                                                                              +

 

              Az 1956-os forradalom évfordulójának szomorú kísérőjelensége volt a szélsőjobb nyílt fellépése Bizony. Ijesztő hangok hallatszottak október 23-án a Rádió előtt, majd két nappal később a Kossuth téri demonstráción a szónoklatok meglehetősen ellentmondásosra és zavarosra sikeredtek. Úgy tűnt, nem az értelemre, hanem főként az érzelmekre kívántak hatni. Egységes eszmerendszerről, ideológiáról aligha beszélhetünk. Mindössze annyi derült ki: a tűntetők egy – pontosabban nem körvonalazott – keresztény és nemzeti rendszert szeretnének, mely következetesen harcol a kommunisták, a liberálisok és a cionisták ellen. Szóba került még a magyarság egységét megbontó Népszabadság nyilvános elégetése, felhangzott a: „Vesszen Trianon!” – kórus…

              A parlament, a kormány, az ellenzék most már rádöbbenhetne: ráér később megvitatni, ki konzervatív, ki liberális, ki milyen értéket mennyire hitelesen képvisel. A jelenlegi helyzetben a gazdasági összeomlás megakadályozása a legfontosabb. A Magyar Köztársaság így elkerülhetné a Weimari Köztársaság sorsát; elérhetné, hogy a politikai szélsőjobb elszigetelt, kis létszámú csoport maradjon. A tét tehát óriási, a felelősség pedig közös.

/ 1990. október 27. Ne legyintsünk a szélsőjobbra! Bártfai Gergely /

 

                                                                              +

 

              A köztársasági elnök a televízióból tudta meg a benzinárak emelését, amit megdöbbenéssel vett tudomásul, és pénteken, fél 11 után néhány perccel, élve lehetőségeivel, világossá tette: a honvédség erői semmilyen rendfenntartó feladatra nem használhatók!

              Horváth Balázs belügyminiszter nyilatkozatot adott a Magyar Távirati Irodának, a Magyar Rádiónak, a Magyar Televíziónak:

              „Honfitársaim! Nehéz pillanatban szólok Önökhöz, ebben a felzaklatott helyzetben megmagyarázni, hogy a kormány miért nem hozta előbb nyilvánosságra a benzináremelést, és miért ilyen nagyarányú az emelés.

              A száraz tények a következők: a szovjet olajszállítások hónapok óta akadoznak, benzin augusztus óta nem érkezett a Szovjetunióból. Az elmaradt kőolajszállítmányok, valamint az Öböl-válság következtében történt olajárrobbanás miatt a világpiaci árak lényegesen megemelkedtek. A korábbi 17-18 dollárról a kétszeresére emelkedett az olaj ára. Az országnak normál fogyasztás mellett körülbelül kilencnapi olaj- és benzintartaléka van. Ez a jelenlegi helyzetben négy napra csökkent. Ha a fogyasztás növekszik, akkor még ennyi sem lesz, és könnyen előállhat az a helyzet, hogy az ország közlekedése megbénul, gazdasága összeomlik. Kérjük, értsék meg: nem függeszthetjük fel az áremelésre vonatkozó döntésünket, mert nincs elegendő tartalékunk, és ez óhatatlanul katasztrófához vezetne.

              Tudniuk kell azt is, hogy a szomszédos országok polgárai sokkal szigorúbb intézkedések sorozatát elfogadták és elviselték…”

/ 1990. október 27. Bénult közutak, nincs megállapodás /

 

                                                                                 +

 

              A Miniszterelnöki Titkárság Antall József állapotával kapcsolatban szombat délután a következő tájékoztatást adta:

              Mint már arról tájékoztattuk a közvéleményt, a miniszterelnök egy korábban elhatározott vizsgálat elvégzése céljából feküdt kórházba október 23-án este. Október 24-én műtéti beavatkozással nyirokcsomó eltávolítására került sor az anyag teljes szövettani feldolgozása folyamatban van a részeredmények jól kezelhető nyirokcsomó-megbetegedésre utalnak. A miniszterelnök állapota a körülményeknek megfelelő.

/ 1990. október 29. Tájékoztatás Antall József állapotáról MTI

 

                                                                                 +

 

              Kónya Imre: „Szó sincs arról, hogy az MDF megvonta volna a bizalmat a köztársaság elnökétől. Ám sajnálkozással vettük tudomásul, hogy a köztársasági elnök úr beavatkozott a kompromisszumteremtő kísérletbe olyan módon, hogy azonosult az egyik résztvevő fél álláspontjával. Emellett erre olyan időpontban került sor, amikor ez nem segítette elő az akcióban részt vevők rugalmasságát. Továbbá az is felmérhető, hogy a köztársasági elnök úr egy szóval sem említette az akció törvénytelen jellegét.

              A kormány maximális toleranciáról tett tanúbizonyságot, nem élt azzal a jogával, hogy szétoszlassa az akció résztvevőit. Azért teszi ezt, mert nem ellenséges érzületű, hanem kétségbeesett emberekkel áll szemben.

              Minden párt felelős a jelenlegi helyzetért, és felelősséget kell tanúsítania. Ezért nehezményezzük, hogy az MSZP és az SZDSZ a törvénytelen akció résztvevőinek oldalára állt, pártérdekből indult ki és politikai tőkét akart kovácsolni az akcióból. A politikában azonban nincs helye sértődésnek, csak a pártok erőinek együttműködésével lehet a válságból kijutni.”

/ 1990. október 29. Kónya Imre bírálja a köztársasági elnököt, az SZDSZ-t és az MSZP-t /

 

                                                                            +

 

              Az immár hagyományosnak tekinthető időpontban, délután két órakor ismét megteltek a Parlament lépcsői a kormány mellett tűntetőkkel. A magasba tartott transzparenseken: Útlezárás=Terrorizmus; Proletár – No!; Mondjon le Göncz! Több száz, MDF-es zászlókat lobogtató tűntető skandálta: „Mi vagyunk a többség! Útonállók! Taxival a Balkánra!”

              A Munkaügyi Minisztérium előtt szabó Tamás munkaügyi államtitkár megköszönte a rokonszenvtűntetés adta támogatást, s a közszolgálatban dolgozók, az állampolgárok fegyelmezettségét, türelmét, amit a kritikus helyzetben tanúsítottak. Majd felolvasta az Európai Közösség kormányfőinek értekezlete által a magyar kormányhoz küldött táviratot, amely szolidaritásáról biztosítja a Magyarország súlyos gazdasági problémáit megoldani kész, a piacgazdaság megteremtéséért tenni akaró erőket, a demokrácia, a szabadság, a gazdaság fejlődését, ami feltételezi a törvényesség tiszteletben tartását és az erőszak minden formájának elvetését…

              Azután a televízió elé vonultak a tűntetők:-Hazudtatok eleget! – kiabálták. Gyarmati Dezső országgyűlési képviselő békés demonstrációra szólította fel a tömeget, majd Lezsák Sándor, az MDF ügyvezető alelnöke átadta Antall József üdvözletét:

              „Aki ma meg akarja bénítani az országot, eltorlaszolja az utakat, az a jövőbe vezető utakat állja el.”

                                                  /1990. október 29. Kormányhű tüntetés a Parlament előtt /

 

                                                                                    +

 

              Antall József a vasárnapi éjszakán megfogalmazott valami nagyon fontosat ezek szerint: Magyarország nem Csehszlovákia, nem is Románia vagy az ex-NDK. Hogy a Kádár-rezsim nem Ceausescu-rezsim, a KGB pedig nem azonos a magyar rendőrséggel. A miniszterelnök ezen az éjszakán a múltat illetően pontosabban fogalmazott, mint az MDF vezető teoretikusaitól megszokhattuk. Antall József rádöbbentett arra, hogy nem minden úgy fehér és fekete, ahogyan az a Csengey- vagy Kónya-féle nyilatkozatokban szerepel. S a miniszterelnök egy szóval sem minősítette a köztársasági elnök szerepét a békítő folyamatban, s nem minősített embercsoportokat sem a miniszterelnök ezen a hosszúra nyúlt éjszakán – megkockáztatom – államférfiúi méltósággal foglalt állást a törvényszerűen bekövetkezett krízisről, nem beszélt törpe minoritásról, hanem még pizsamában is megőrizte méltóságát.

/ 1990. október 30. Antall József magányossága / Rab László /

 

                                                                                    +

 

              „Nem kérdeztem meg orvosaimtól, hogy szólhatok-e, és nem is szeretnék hosszabban beszélni – kezdte parlamenti felszólalását dr. Antall József, majd így folytatta: most annyit szeretnék mondani: új korszakba léptünk, új időszak kezdődött akkor is, amikor önök megválasztottak, és az ellenzék tisztelt képviselői ezt tudomásul vették. Nagyon sok minden van, ami bennünket összeköt, s nem kívánom, hogy a koalíciós idő politikai ellenfeleihez hasonlóan a gyűjtőfogházban kössünk örök barátságot. Nekünk most szabadlábon kell megtalálni az alkotmányos kormányzás, a parlamentáris rendszer működésének feltételeit. Ennek a válságnak a tanulságát le kell vonnia minden pártnak, a parlamentnek, kormánynak, érdekvédelmi szervezeteknek. A válság fő tanulsága az, hogy sikerült békességben egymás mellé ülnünk, ami azt jelenti, hogy most már van parlamentünk. Ezzel véget ért a különbségtétel korszaka a parlamenti pártok között.

              Együtt keressük az utat és vezessük ki az országot ebből a krízisből. És a magyar társadalom minden tagjával értessük meg, hogy mi is vár reánk. Ezt én eddig is, ezután is egyértelműen ki fogom mondani, ha belebukok, akkor is. És ha a többség úgy gondolja, hogy az én személyem alkalmatlan, akkor el fogok menni. Maradok azonban, amíg úgy gondolják, hogy a parlamenti rendszer, az ország, a társadalom működni képes, nem hamis nemzeti eszmékben, hanem alapvető kérdésekben megegyezve, egymást tisztességgel bírálva, és az országot alkotmányos keretek közt fenntartva úgy, hogy eközben ne veszítsük el sem a világ, sem a magyar nép bizalmát. Ezt a bizalmat kérem saját pártomtól, koalíciós partnereinktől, az ellenzék mind a három pártjától és a független képviselőktől.

              Keressük azt a bizonyos közös utat. Ha valóban meghaladjuk a legitimációs problémákat, akkor kell, hogy legyen két olyan év, amelyben bírálattal, vitával, ám a pártpolitikai szempontokat háttérbe szorítva együtt vezetjük ki a válságból az országot. Nagy nemzetközi tanulsága ennek a válságnak, hogy Kelet-Közép-Európa népei nemzetgazdaságilag tartalékok nélkül maradtak. Politikai átalakulásunk – amit a világ oly lelkesen fogadott, és amiben csak a totalitárius rendszerek bukását látta – egyáltalán nem rózsás körülmények között történik. Ez kemény és nehéz folyamat, amit a nemzetnek és a térségnek együtt kell elviselnie.

              Ameddig önök megtartanak, addig szolgálok minisztertársaimmal. A tanulságokat le fogjuk vonni, és mindent meg fogunk tenni, amit lehetőségeink megengednek. Köszönöm az itthonról és külföldről érkező jókívánságokat, köszönöm barátaimnak, köszönöm becsületes politikai ellenfeleinknek, köszönöm, hogy meghallgattak.”

/ 1990. október 31. Antall József beszédéből /

 

                                                                             +

 

              A MAGYAR GALLUP INTÉZET 1990 decemberében Magyarországon és négy kelet-európai országban közvélemény-kutatást tartott; a munka egyik megrendelője a Népszabadság volt. A kutatás a Gallup évtizedek óta folytatott hagyományos év végi vizsgálatsorozatának a része. Az eredmények szerint a magyar lakosság közérzete minden más vizsgált országhoz viszonyítva a legrosszabb. Jobb lesz-e a következő év, mint az előző?

Magyarország: 84-2, Csehszlovákia: 78-3, Szovjetunió: 64-18, Bulgária: 49-25, Lengyelország: 17-32, Jugoszlávia: 21-51

/ 1991. január 2. A pesszimizmus világrekordja /

 

                                                                             +

 

              A nemes magyar nemzet szeretett fiainak!

              Ennek az 1991-es esztendőnek, vagyis annak az évnek a kezdetén, amelynek során lelkipásztori látogatást teszek hazátokban, lélekben szeretnék egyesülni veletek az imádságos várakozásban.

              Szeretnék belépni családi otthonaitokba köszöntésemmel és bátorításommal, hogy biztosítsalak mindnyájatokat atyai szeretetemről, és buzdítsalak benneteket arra, hogy ebben az új esztendőben egyre jobban mélyedjetek el a keresztény hitben.

              Sajátos módon is közel akarok lenni a püspökökhöz, a papokhoz, az erőfeszítésnek a tudatában, amelyet az új idők követelnek meg tőlünk.

              Az egész magyar népre kérem Isten bőséges áldását, hogy bizalommal és erős lélekkel nézhessen szembe az új esztendővel.

              A Boldogságos Szűz Mária, a „Magyarok Nagyasszonya” legyen az a csillag, amely utat mutat a magyar katolikusoknak ebben az egyház és a haza számára fontos időszakban.

              Mindnyájatoknak boldog új évet kívánok, különleges apostoli áldásommal.

                                                                                          II. János Pál pápa

/ 1991. január 2. Pápai üzenet a magyaroknak /

 

                                                                            +

 

              „Azt remélem, hogy Magyarország 1991-ben a súlyos nehézségek ellenére elindul azon az úton, amely kivezeti a válságból. Nem szabad elfelejteni az t sem, hogy ennek az évnek lesz még egy igen nagy és kiemelkedő eseménye, mégpedig az, hogy  a szovjet hadsereg alakulatai elhagyják Magyarországot, és nem lesznek idegen csapatok magyar földön.

              1944. március 19-e, tehát a németek bevonulása óta először lesz Magyarország olyan szuverén állam, amilyen korábban nem volt. Már 1991. január elsejétől gyakorlatilag minden formális kapcsolat megszűnik a Varsói Szerződés katonai szervezete és a Magyar Honvédség között, vagyis az utóbbi teljesen önálló politikai koncepció alapján fog működni.”

/ 1991. január 2. SZER - interjú Antall Józseffel MTI /

 

                                                                          +

 

              Mint már korábbról ismert, a miniszterelnöknél a nyirokrendszer megbetegedése, úgynevezett non-Hodgkin lympoma áll fenn. A konziliáriusok megállapították, hogy az alkalmazott kezelés eredményes, a miniszterelnök jelenleg is panaszmentes és változatlanul munkaképes.

              A miniszterelnöki sajtóiroda a következő információval egészítette ki a január 3-án kiadott orvosi közleményt: Több külföldi állam- és kormányfő, illetve több kiváló külföldi intézet ajánlotta fel segítségét a miniszterelnök úr betegségét illető diagnosztikus  eljárásokban való részvételre, a gyógykezelésre. Ezzel kapcsolatban – az egyes kormányoknak és intézményeknek külön kifejezett köszönet mellett – a miniszterelnöki sajtóiroda felhatalmazást kapott annak közlésére, hogy Magyarországon rendelkezésre állnak mindazon diagnosztikus és terápiás eszközök, amelyek a miniszterelnök úr betegségének / non-Hodgkin lymphoma / pontos kórismézéséhez, gyógyításához, a gyógyítás eredményességének ellenőrzéséhez az orvostudomány mai szintje szerint szükségesek. Ezért a miniszterelnök – köszönete kinyilvánítása mellett – nem kívánt élni a meghívásokkal és a felajánlott külföldi segítséggel. /MTI /

/ 1991. január 5. Antall József egészségi állapota /

 

                                                                            +

 

              „A Közel-Keleten minden baj forrása Izrael, ő bujtotta fel az Egyesült Államokat, hogy támadja meg Irakot. Ha visszatekintünk a múlt évre, akkor látjuk, hogy Irak csak augusztus 2-án lépett akcióba, az izraeliek, amerikaiak, britek viszont már januárban elkezdték Irak-ellenes propagandaháborújukat. Izraelben többször bejelentették, hogy támadni fogják kutatási központjainkat. És erre már volt példa 1981-ben, amikor az izraeli légierő minden ok nélkül lebombázott egy iraki atomerőművet. A szövetségesek nem Kuvait miatt támadtak országomra, hiszen Kuvait mindig is egységben élt Irakkal. Ezzel Irakot akarják meghódítani.”

/ 1991. január 19. A Népszabadságnak nyilatkozik az iraki követ /

 

                                                                           +

 

              A magyar kormány péntek éjjel rövid nyilatkozatot adott ki a horvátországi fegyvereladásokkal kapcsolatos belgrádi vádakról. Eszerint 1990 októberében valóban ment át géppisztolyszállítmány Jugoszláviába. A nyilatkozat szerint a nemzetközi fegyverkereskedelemben szokásos feltételekkel, harmadik ország megrendelésére. Magyarország változatlanul jószomszédi kapcsolatokat akar Jugoszláviával, és sajnálná, ha egy szokványos kereskedelmi ügylet célzatos beállítása ennek megromlásához vezetne. Az ügy politikai hátteréről nyilatkozatot adott ki a Külügyminisztérium is. Ez leszögezi, hogy hazánk tiszteletben tartja Jugoszlávia integritását, és nem avatkozik be a szomszéd államszövetség belső vitáiba.

/ 1991. február 4. A magyar kormány nyilatkozata /

 

                                                                           +

 

              Kósa Lajos kifejtette, hogy a kárpótlási jegyek fekete- vagy másodlagos piaca csak az inflációt fokozná, és nem hozná létre a kívánt tulajdonosi szerkezetet. Tölgyessy felszólalására reagálva, fanyarul megjegyezte: nem tud különbséget tenni ügyeskedő és szólíd vállalkozó között. Egyedüli szempontnak azt tekinti, hogy az működtesse a tulajdont, aki erre leghatékonyabban képes. Rövid szóváltás következett ezután Tölgyessy Péter és Kósa Lajos között, amelynek során a fideszes képviselő érvelés gyanánt elővette az SZDSZ programját tartalmazó kék „kék füzetet”, amit élénk tapssal jutalmaztak az MDF-es honatyák.

/ 1991. február 12. MDF-vastaps a FIDESZ-nek /

 

                                                                            +

 

              A szárazföldi háborúra és annak szomorú kísérőjére, a halálra várnak az amerikai hűtőkamionok a szaudi sivatagban. Amíg csak a légierő támadta Szaddám Husszein harcosait, addig a szövetségesek oldalán csupán néhány halott volt. De amint megkezdődnek a szárazföldi harc a Kuvaitot megszállva tartó mintegy 500 ezer iraki katona ellen, a hűtőkamionok hamarosan megtelnek. Az amerikai katonáknak mindig maguknál kell tartaniuk a nyakukba akasztható azonosító lapocskát. A harcmezőn elesettek holttestét először saját hálózsákjukba csomagolják, minden személyes tárgyukkal együtt, majd egy gyűjtőhelyre viszik, onnét pedig a diszkréten parkoló hűtőkamionhoz. A kamionok eldugott helyeken várakoznak – a katonáknak nem feltétlenül kell látniuk azokat. Minek emlékeztessék őket állandóan az akármikor bekövetkezhető szomorú végre?

/ 1991. február 12. Kamionok diszkrét készültségben / REUTER /

 

                                                                            +

 

              Ez a mostani támadás, amely a szó szoros értelmében magával sodorta a lelkes és a kevésbé lelkes szövetségeseket, azt üzeni: A huszadik század végére egyetlen szuperhatalom maradt a glóbuszon. Illetve, hogy a szó valódi értelmében most született meg a vetélytárs nélküli szuperhatalom. Nagyhatalmak – a Szovjetunió, az új Németország, Japán / Kína? / - maradtak. Közepesen erős hatalmak / Franciaország, Nagy – Britannia talán már ide sorolandók / úgyszintén.

              Az offenzíva után harminc órával Budapesten aláírják a Varsói Szerződés halálos ítéletét. A világ más lett a kelet-európai változásokkal, és más lett ezzel a háborúval.

Amerikának hihetetlen felelőssége van mától a jövőért.

/ 1991. február 25. Az offenzíva /

 

                                                                               +

 

              Nem véletlen, hogy  most – a keddi La Stampában – ismét megszólalt a legnagyobb olasz történész-filozófus, a hetvenedik életévén túl járó Norberto Bobbio. Januárban azzal kavart vihart, hogy elvi fejtegetésében letette a garast az „igazságos háború” létjogosultsága mellett. Szemben II. János Pál pápával, aki kezdetektől fogva a háborút olyan elfogadhatatlan kalandnak minősítette, amelyből nincs visszaút.

              Bobbio ezúttal azt a kérdést járja körül: ha a háború etikailag igazolt is, mert „igazságos”, abból még nem következik egyenesen, hogy a fegyverekhez kell nyúlni. Számításba vették-e valamennyi lehetséges következményét? A lelkiismeretünk nem lehet nyugodt – vonta le a konklúziót a filozófus.

              Még sokkal keményebb és határozottabb a Vatikán hivatalos lapjának, az Osservatore Románonak az ítélete. Az ENSZ mint nemzetközi intézmény vereséget szenvedett, a „háború urai” győztek – írja a főszerkesztő, Mario Agnes. Nem nevezi néven az Egyesült Államokat, ám nem kétséges, hogy Washington az első számú vádlott.

/ 1991. február 28. Béke előtt /

                                                                               +

 

                                             KI BESZÉL ITT HAZASZERETETRŐL?

                                                              Tanulj nyelvet és fuss!

                                                                                                    Ungár Tamás

/ 1991. március 7. /

 

                                                                               +

 

              Hatszáz olajkút ég Kuvaitban. Eloltásukat két évre teszik a szakértők. Az Öböl-térségében a közel-keleti olaj igen magas kéntartalmú, s a kén-dioxiddá alakul át, így az eső nagy valószínűséggel savas eső lesz ennek biológiai romboló hatása már sajnos közismert. Elsősorban a fás növényzetben, de a tengerbe kerülve a tengeri élővilágban is komoly kárt tesz. Kutatók egyébként azt valószínűsítik, hogy az olajkutak térségét, azaz mintegy 500-1000 kilométeres körzetet fenyegeti csupán a füstfelhő, bár abban az esetben, ha az olajkutak sokáig égnek, egy intenzív levegőáramlás egészen az indiai félszigetig sodorhatja a szmogot, ami itt elég könnyen befolyásolhatja a monszuneső keletkezését. De az egész Földre kiterjedő hőmérsékletcsökkenést is előidézhet.

/ 1991. március 7. Füstfelhő az Öböl felett /

 

                                                                               +

 

              „Eleinte nem sok dolgunk akadt a lefogások terén és szolgálatunk csaknem kizárólag őrségadásra korlátozódott, de ahogy a napok múltak, úgy szaporodott a busszal való  kirándulásunk is. Sőt, ahogy a szovjet csapatok közeledtek a főváros felé, illetve teret nyertek a főváros irányában, munkánk megszaporodott, és alig volt nap, hogy valahol lefogásokat ne kellett volna végezni. Az úgynevezett Békepárt vezetőségét Bajcsy-Zsilinszky Endrével az élén, Tartsay századost és társait, Kővágó honvéd századost, stb. Nem kevésbé a munkaszolgálatból meg szökött zsidók elfogását, akik a Hungarista Párt hamisított igazolványaival követtek el gyilkosságokat, főleg a Hungarista Párt tagjai ellen. Dálnoki Miklós Bélának és Faragho Gábornak, a csendőrség volt felügyelőjének az oroszokhoz valóátállása után a propagandának bedőlt néhány honvédtiszt hazaellenes működését rövid időn belül sikerült felszámolni, és a Margit körúti fogházba helyezni őket.”

/ 1991. március 8. Vitéz Szendi József: Csendőrsors /

 

                                                                         +

 

              „Juhász Ferenc szép szava jut eszembe: amíg ezek a politikai és szellemi tirannoszauruszok élnek, a versem sajnos aktuális lesz. Kádár alatt is loptak természetesen a bőség kosarából, de ha most megnézem, azt látom, hogy még többet lopnak.”

 

                                                        ZÚG MÁRCIUS

 

                                              Én szemfedőlapod lerántom:

                                              kelj föl és járj, Petőfi Sándor!

 

                                              Zúg március, záporos fény ver,

                                              suhog a zászlós tűz a vérben.

 

                                              Hüvelyét veszti, brong a kardlap:

                                              úgy kelj föl, mint a forradalmad!

 

                                              Szedd össze csontjaid, barátom:

                                              lopnak a bőség kosarából,

 

                                              a jognak asztalánál lopnak,

                                              népek nevében! S te halott vagy?!

 

                                              Holnap a szellem napvilágát

                                              roppantják ránk a hétszer gyávák.

 

                                              Talpra, Petőfi! Sírodat rázom:

                                              Szólj még egyszer a Szabadságról!

 

/ 1991. március 15. Beszélgetés Utassy József költővel /

 

                                                                                +

 

              Hétfőn, félnapos huzavona után, a kisgazdapárti képviselők 22:18 arányban megvonták a bizalmukat Torgyán Józseftől.

              „Azt hiszem, ez a lehető legrosszabb döntés volt, amit hozhatott a frakció. Semmibe vették a megyék álláspontját: 17 megye követelte, hogy ne váltsanak le. Ez a demokrácia semmibevétele volt, a névtelenség álarca mögé bújtak, nem merték vállalni a nyílt megmérettetést. Ez drámaian nehéz napokat jelent majd a Kisgazdapártnak. A Nagyválasztmányt haladéktalanul össze kell hívni, és a Kisgazdapártba nem való elemeket végre ki kell söpörni. Ez meg fog történni” – hangoztatta Torgyán.

/ 1991. március 19. Leváltották Torgyán Józsefet /

 

                                                                              +

 

              Az MDF országos választmánya tiltakozik a termelőszövetkezetek vagyonának a téesz-elnökök és vezetők magánvállalkozásaiba való átmentése, a jogos tulajdonosok és várományosok kifosztása ellen. Felháborító, hogy e folyamat a tulajdont rendező törvények közvetlen megszületése előtt egyre lázasabb ütemben, napjainkban is folyik. Az MDF országos választmánya felhívja a kormány és a választmány figyelmét, hogy a jövő Magyarországa szempontjából létkérdés a mielőbbi törvények meghozatala. Addig is csak a termelőszövetkezeti tagság védheti meg saját érdekeit és vethet gátat ezen nemzetrabló tevékenységnek.

/ 1991. március 26. A téesz-vagyonról /

 

                                                                               +

 

              Véleményt mondott Antall József arról a nosztalgikus ábrándról is, mely a paraszt törpebirtokokban látja a magyar mezőgazdaság jövőjét. Egyértelműen kijelentette, hogy ez a megoldás elavult, és alkalmatlan a huszadik század végi viszonyok között. Azt is megemlítette, hogy a közös piaci országokban, de Ausztriában is évről évre sok kisparaszti gazdaság megy tönkre, mert nem bírják a versenyt.

              Néhány alapelvet mindenképpen szem előtt kell tartani – hangsúlyozta. Az új magyar mezőgazdaság, szövetkezés a magántulajdon alapján kell, hogy álljon. Megmaradnak azok az állami gazdaságok, melyek mintagazdaságként tevékenykednek majd. A szövetkezetek a magántulajdon alapján vállalkozói típusú gazdaságokká alakulnak át. Létrejönnek 30-50-70 hektáros családi farmok. Ezek nagyságát a tapasztalat, a piaci verseny fogja kialakítani. Megállapította a miniszterelnök, hogy a magyar élelmiszer-gazdaság az elkövetkező időszakban is a nemzetgazdaság kulcságazata lesz.

/ 1991. március 28. Antall: A törpebirtok nosztalgikus ábránd /

 

                                                                         +

 

              Teleki Pál halálának 50. évfordulóján ma délelőtt 11-kor Máriabesnyőn megkoszorúzzák az egykori miniszterelnök sírját. Beszédet mondott Antall József miniszterelnök: „Teleki Pál konzervatív volt, de nem valamiféle maradi világszemlélet képviselője, hanem a jó értelemben vett tradíciók, értékek megőrzésére törekedett. Teleki Páltól meg kell tanulnunk a határozott nemzeti, erkölcsi elkötelezettséget, és ugyanakkor el kell sajátítanunk, és vállalnunk kell azt a kegyetlen, önmarcangoló, racionális elemzést is, amely elengedhetetlen ahhoz, hogy tisztában helyzetünkkel és sorsunkkal. Teleki a két világháború között megtett mindent azért, hogy ne csak saját világos látásával, a vezető réteg jobb tájékozottságával irányítsa ezt az országot…

              Teleki Pál életműve utolsó időszakában, amikor kitört a második világháború, félreérthetetlenül megmutatta, hogy politikailag hol áll. Visszautasította a német csapatok átvonulására irányuló kérelmet, és azt, hogy Lengyelországot Magyarország felől támadhassák meg a német csapatok. Aggodalommal teli kétséggel érzékelte, hogy a határkiigazítások hogyan teszik az országot külpolitikai értelemben a Harmadik Birodalom politikai szövetségesévé, vagy ha úgy tetszik, részben politikai foglyává. Amikor a Jugoszláviával megkötött egyezmény után a kialakuló politikai viszonyok végső válaszút elé állították, Teleki Pál már nem látott más kiutat, mint az öngyilkosságot. Tettével nemcsak Magyarország, hanem a világ előtt is áldozatot kívánt hozni.”

/ 1991. április 4. Teleki Pál emlékünnepség Gödöllőn /

 

                                                                               +

 

              Kerekasztal-beszélgetéssel zárta első magyarországi kongresszusát Győrött a Pax Romana katolikus értelmiségi mozgalom az Útban Európa felé című egyhetes rendezvényen főként a nyugati emigráció katolikus tagjai vettek részt, de megjelentek az erdélyi, a kárpátaljai, az újvidéki és a szlovákiai magyarság képviselői is.

              A kongresszus 350 hallgatója előtt Andrásfalvy Bertalan bírálta a „Spiegel-vonalat követő” magyar sajtót, amely csak a rosszban talál fantáziát, s a kiábrándultságot terjeszti és növeli. Jórészt a sajtót tette felelőssé azért, hogy a pótválasztásokra az érintettek nem egészen húsz százaléka ment el. A kultuszminiszter úgy vélte, hogy a társadalom”nem mer vállalni pozitív eszmét.” A teremben ülők közül sokan nagy tetszéssel fogadták a miniszter szavait. Volt, aki megkérdezte, hogyan lehetne a magyar sajtótól megmenteni az embereket?

/ 1991. április 8. Andrásfalvy a sajtót bírálja /

 

                                                                          +

 

              Sikerekben, nehézségekben és kudarcokban is gazdag esztendőt tud maga mögött a Magyar Demokrata Fórum és a kormány – mondotta Antall József pártelnök, miniszterelnök az MDF 365 napjáról tegnap a Fórum székházában, a Bem rakparton tartott sajtótájékoztatón.

              Külön kiemelte a Szovjetunióval való kapcsolattartás fontosságát. Hangsúlyozta:

              ”Igyekszünk mindent megtenni annak érdekében, hogy a szovjet csapatok kivonása után kölcsönös egyenjogúságon alapuló baráti, korrekt kapcsolat legyen a két ország között…

              Tény, hogy a szomszédos országokkal vannak nyitott, megoldatlan kérdések, amelyek átmenetileg feszültségeket okozhatnak. Egyik ilyen feszültségforrást a magyar kisebbség helyzete jelenti.”

/ 1991. április 11. Antall az MDF és a kormány egy évéről /

 

                                                                          +

 

               Azonnali hatállyal visszahívták tisztségéből Zwack Péter washingtoni nagykövetet. Ezt Katona Tamás külügyi államtitkár tudatta az Országgyűlés külügyi bizottságában szerdán.

              A külügyi bizottság úgy döntött, hogy nem tartja szükségesnek Zwack Péter meghallgatását, jóllehet ezt lapunknak adott szerdai nyilatkozatában maga ismét nyomatékosan kérte. Antall József a szerdai sajtóértekezleten a Népszabadság kérésére válaszolva azt mondotta, hogy szerinte a Zwack-ügy semmiféle problémát nem okoz a magyar-amerikai viszonyban.

/ 1991. április 16.

 

                                                                            +

             

              Az Országgyűlés ebédszünetében sajtótájékoztatót tartott két MDF-es képviselő. Bánffy György visszafogott megjegyzéséből is érezhető volt: neheztel, amiért a magyar sajtóban nem jelent meg frakciójának egy múlt heti nyilatkozata, amely az SZDSZ egy sajtótájékoztatójára reagált. A nyilatkozat kifejti, hogy a kormánynak igenis szándékában áll minden, az elmúlt 50 évben jogsérelmet szenvedett réteget vagy népcsoportot, így a szidóságot, a cigányságot, a kitelepített németeket, valamint a magyar-szlovák lakosságcsere áldozatait kárpótlásban részesíteni. Az erről szóló jogszabály megalkotását – a kárpótlási törvényen kívül – 1991. szeptember 30-ig napirendre kell tűzni az MDF három képviselőjének önálló indítványa alapján. A Bánffy György által felolvasott nyilatkozat azzal vádolta az SZDSZ-t, hogy az össze kívánja ugrasztani az érintett népcsoportokat egymással, illetve a kormánnyal.

/ 1991. április 17. Neheztel az MDF /

 

                                                                            +

 

              Politikustársai, írótársai, családtagjai, barátai és tisztelőinek sokasága vett búcsút Csengey Dénes országgyűlési képviselőtől, írótól kedden a Farkasréti temetőben felállított ravatalnál.

              Az elhunyt képviselőre hamvasztás előtti búcsúztatásán római katolikus szertartással, közös imádsággal emlékeztek az együtt érzők. Keresztury Dezső soraival vett búcsút az elhunyt baráttól Sinkovits Imre színművész.

              Csengey Dénes a magyar Országgyűlés legfiatalabb halottja és a magyar politikai kultúra  egyik legnagyobb gazdagítója. Személyében rendkívüli embert gyászolunk, olyat, akinek rövid pályája halhatatlan lesz – emlékezett a magyar országgyűlés törvényhozói nevében Szabad György elnök.

              Az írótól és demokrata fórum eszméiért küzdő Csengey Dénestől író – és képviselőtársa, Csurka István búcsúzott:

              ”Számára egyetlen létkérdés volt: megfogalmazni, formába önteni a vidéki Magyarország gondjait.”

              Ezután a gyászolók sokasága helyezte el koszorúit és virágait a ravatalnál. Csengey Dénest hamvasztás után Szekszárdon helyezik végső nyugalomra.

/ 1991. április 17. Csengey Dénes búcsúztatása /

 

                                                                                +

 

              A távolból, látcsővel egyes dolgokat másként lát az ember. Más kérdés, hogy alighanem túl sok időt fordítok, magyar származású értelmiségiként, az otthoni lapok, folyóiratok olvasására. S ezek nem mindig erősítik derűlátásomat. Így például nem értem, hogy egyes magyarok, legalábbis az MDF sajtóorgánuma bizonyos cikkeiben, miért akarják megkérdőjelezni a Nyugaton formálódó képet, miszerint Magyarország végre egy demokratizálódó állam. Miért akadályozzák írásaikkal, hogy a magyarság képéről végre lemosódjék a fasizmus, az antiszemitizmus - sőt tovább megyek -, a horthyzmus öröksége?

/ 1991. április 19. Fejtő Ferenc nyilatkozik a Népszabadságnak /

 

                                                                                 +

 

              Az ismer orgonaművésznek a szegedi dómban lett volna a koncertje, ezt azonban a helyi püspöki hivatal nem engedélyezte. Megyei tudósítónk megkérdezte dr. Gyulay Endre szeged-csanádi megyés püspököt, mi volt a döntés oka?

              „A katolikus zenészek egy csoportja levelet adott be a magyar püspöki karhoz, amelyben leírták, hogy a korábbi időszakban Lehotka Gábor befolyására sokukat hátrányok érték zenei pályájukon. A levél írói szerint vannak olyanok, akiket Lehotka Gábor közbenjárására a vallásos meggyőződésük miatt nem vettek föl a Zeneművészeti Főiskolára. Vannak olyan zeneművészek, akiket Lehotka hatására nem alkalmazhatott az Országos Filharmónia, pedig szakmai kvalitásaikhoz nem férhetett kétség. Nem arról van tehát szó, hogy egykori párttitkársága miatt érik hátrányok – mi ugyanis tiszteletben tartjuk mások világnézetét. A sértettek egy nyilvános nyilatkozatot várnak, amelyben Lehotka Gábor bocsánatot kér mindazoktól, akiket miatta a múltban igaztalan hátrány ért.

/ 1991. április 20. A templom nem koncertterem /

 

                                                                              +  

   

              Péntekre virradó éjszaka, éjfél után 15-20 perccel tűz ütött ki Zwack Péter volt washingtoni nagykövet Úri utcai bérelt lakásában. A helyszínre nagy erőkkel érkező tűzoltók néhány perc alatt eloltották a lángokat.

              A tűzoltóságtól és a rendőrségtől kapott tájékoztatások egyelőre meglehetősen szűkszavúak. A lakásban tűzfészket nem találtak, így pontosan nem állapítható meg, hogy hol keletkezett a tűz. Zwack Péter éjjel fél tizenegy tájban tért nyugovóra, s mint a rendőröknek elmondta, már csak a tűzre ébredt. A szoba teljesen kiégett, a keletkezett kárt ötszázezer és egymillió forint körülire becsülik.

              A rendőrség a péntek estig lefolytatott vizsgálatai alapján a gyújtogatást kizárja. Lapunk információja szerint Zwack Pétert hazahívása óta többször is megfenyegették. Egy alkalommal pedig – azon a napon, amikor a Külügyminisztériumban járt munkaviszonyának megszüntetése ügyében – a minisztérium épülete előtt ketten inzultálni kezdték. Tojásokkal dobálták meg, és hazaárulónak nevezték Magyarország volt washingtoni nagykövetét.

/ 1991. április 20. Kiégett az ex-nagykövet lakása /

 

                                                                            +

 

              A Magyar Zsidó Kulturális Egyesület alapítványt hoz létre a magyarországi zsidó kultúra és tudomány támogatására. Az alapítvány egyenlőre nincstelen, mert anyagi értelemben is önállóan óhajt lábra állni. Ez adta a gondolatot, hogy felhívással forduljunk a művészeti és tudományos közvélemény azon részéhez, amelyik zsidóságát nem szégyenli, hanem szeretetből font kötelességből megvallja….

              Mit mond e két szó: ZSIDÓNAK LENNI?

              Kocsis Zoltán zongoraművész, Konrád György író, Kornis Mihály író, Mészöly Miklós író, Preiszich Gábor építész, Szántó Tibor könyvművész, Vámos Tibor akadémikus, Vásárhelyi Miklós sajtótörténész

 / 1991. április 20. Felhívás /

                                                                            +

 

              Antall József a Miniszterelnöki Sajtóirodán keresztül a következő nyilatkozatot juttatta el a Népszabadságnak:

              Németh Miklós volt miniszterelnök nyilatkozata természetesen megfelel a valóságnak a hivatali ügyek átadásánál – teljes felelőségének hangsúlyozása mellett – közölte velem, hogy korábban voltak, de az adott időszakban már nincsenek atomfegyverek Magyarország területén. Ezt a közlést tudomásul vettem, melyet hivatalba lépésem után a magyar katonai vezetők, továbbá más hiteles források is megerősítettek. / Baj, Dombóvár, Debrecen /

/ 1991. április 23. Másfél évtized rakétákkal /

 

                                                                             +

 

              Hosszas huzavona után ma írják alá a Magyar Suzuki Rt. Vegyesvállalat alapító szerződését. A már épülő esztergomi gyárban 1992 utolsó hónapjaiban indulnak meg az összeszerelő szalagok. Készülnek sorozatban az 1000-1300 köbcentis motorú Swift típusú személygépkocsik.

              Évi ötvenezres szériával indítanak, amit a kereslettől függően a kétszeresére növelhetnek Az Autókonszern Rt. elnöke, Lepsényi István szerint a Swiftek 540 ezer forintot fognak kóstálni. Kérdés, hogy az infláció nem korrigálja majd felfelé ezt a számot.

/ 1991. április 24. Ma írják alá a magyar Suzuki-szerződést /

 

                                                                          +

 

              Ha valaki ma tudatosan antiszemita Magyarországon, az magának árt sokkal inkább. Ha valakinek ebből lett baja, álljon elő. Sajnos, amikor torz a légkör, olyan dolgok is megtörténnek, mint a Hanák Katalin-ügy vagy a hordóügy, amelyek felnagyították ezt az egész dolgot, és félrevittek – mondta Csoóri Sándor. Emlékeztetve a Hitelben megjelent cikkére, egyebek között kiemelte:

              ”Ő maga sem írta volna azt a cikket, ha azon barátai közül, akik zsidóknak és magyaroknak gondolják magukat, egy felállt volna, és azt mondja:

              ”Az a sok rágalom, amellyel három éven át kívülről támadták Magyarországot, hogy nacionalista és antiszemita, az csak rágalom.”

              Csoóri szerint nacionalizmus mindenütt, így Magyarországon is van, de a negyven évig a nemzettudat tabutémának számított. Magyarországot azonban hamis dolog nacionalistának beállítani. Ha jelentkezett volna egy nacionalista párt a pártosodás során, akkor igaz lenne a vád. Természetesen ilyen vagy olyan vonások különböző politikai erőknél jelentkeznek. De – fejezte be gondolatmenetét az Amerika Hangjának adott interjúban Csoóri Sándor – ha Magyarországon a pártosodás nem oly elsietetten ment volna végbe, ezeket a kérdéseket sem dobná fel semmiféle mély indulat.

/ 1991. április 27. Csoóri Sándor: Nincs politikai antiszemitizmus /

 

                                                                          +

 

              Tamás Gáspár Miklós: Az a véleményem, hogy Torgyán győzelme / az országos nagyválasztmányon / nem jelent politikai irányváltást a pártban, hiszen ő inkább csak stílusában, nem pedig nézeteiben különbözött a többi kisgazda vezetőtől. Torgyán  József gátlástalan, kiszámíthatatlan és veszélyes ember, akinek, meggyőződésem szerint nem is a politikai hatalom megszerzése a célja, hanem az önmagáért való zavarkeltés és az abban történő szereplési lehetőség Lehet, hogy Torgyán győzelme a Kisgazdapárt megszűnéséhez vezet…..

/ 1991. április 29. SZDSZ- vélemény /

 

                                                                       +

 

              Valóban ott leszek Esztergomban, sőt beszédet is mondok. Ami a Mindszenty Józsefhez fűződő viszonyomat illeti: először még az Egyesült Államokban találkoztunk, majd később, amikor kijutott Magyarországról az ő hagyatékáról csak annyit mondhatok, hogy Mindszenty József a számunkra, magyarok számára rendkívül nagy szolgálatot tett. Egy olyan világban, ahol a megalkuvás és a gyávaság uralkodott, ő a bátorságnak a szimbóluma volt. Nemet mert mondani mind a hitleri, mind pedig a kommunista zsarnokságnak. Védte a kereszténységet, a hazát és a népet, félelem nélkül teljesítette egyházi feladatait, és viselte közjogi méltóságát.

              Egyébként, ha például, elmegy Ausztráliába, Új-Zélandba vagy máshová, tapasztalni fogja, hogy Mindszenty neve mindenütt ismert. Nagy szerepe volt abban – mint a nyugaton élő emigrációnak -, hogy pozitívan változzon a rólunk alkotott kép. Mi napjainkban kihasználatlanul hagyjuk az emigrációban rejlő hatalmas erőt. Most a politikusokon lenne a sor, hogy a kint élő hazánkfiaira is építsenek.

/ 1991. május 3. Habsburg Ottó nyilatkozata /

 

                                                                         +

 

              A Kisgazdapárt elnöksége múlt pénteki ülésén arról határozott, hogy „illetékes szervek segítségével megkéri az elnökség tagjainak feddhetetlenségét bizonyító dokumentumokat”. Ennek elősegítése érdekében tizenketten aláírtak egy nyilatkozatot, mely szerint alávetik magukat egy ilyen vizsgálatnak, és arra az időre lemondanak személyes jogaik védelméről. Lapunk úgy értesült, hogy Nagy Ferenc József pártelnök – kedden – levélben kérte Antall József miniszterelnököt, tegye lehetővé az illetékes szervek ez irányú vizsgálatát.

              Mint azt más forrásból megtudtuk: hasonló kéréssel még egyetlen párt sem fordult a miniszterelnökhöz.

/ 1991. május 9. Nagy Ferenc József a miniszterelnök segítségét kérte /

 

                                                                             +

 

              Antall József miniszterelnök édesapja emléktáblájának felavatásakor a jeruzsálemi Jad Vashem Emlékparkban mondotta:

               Köszönetet mondok, hogy apám emlékére e táblát elhelyezték azok között a keresztények emléktáblái között, akik a vészkorszakban segítségére siettek a zsidóságnak. Magyarországra azokban az években százezer lengyel menekült érkezett, közöttük tizennégyezer lengyel zsidó; további sok ezer hontalannak minősített zsidó volt, akiket azokban az években Magyarországon megmentettek. Örülök, hogy Burg elnök úr utalt rá, nemcsak a szörnyűségekre kell emlékezni, hanem a szolidaritásra, a segélynyújtásra is. Hiszen nekem most nemcsak apám nevében kell megköszönnöm e megemlékezést, hanem mindazok nevében is, akik részt vettek zsidók megmentésében vagy legalább könnyítettek sorsukon.

              Apám, mint menekültügyi kormánybiztos, sokat tehetett értük, de nagyon sokat tett maga Nagybaconi Nagy Vilmos, honvédelmi miniszter, akit ezért váltottak le tisztéből. Reviczky ezredesről Izraelben már megemlékeztek, ő sok ezer munkaszolgálatost mentett meg. És meg kell emlékezni Koszorús Ferenc ezredesről, aki az esztergomi páncélos hadosztály parancsnokaként 1944 nyarán megakadályozta azt a puccsot, melyet Bakyék német utasításra szerveztek – ez mentette meg a deportálástól a budapesti zsidóságot. Sok névtelen kisember segítőkészségét is meg kell jegyezni. Szeretném az egész magyar nép nevében megköszönni, ha Izraelben erre is emlékeznek.

              A Magyar Köztársaság kormánya mindent megtesz a magyar zsidóság jogainak teljes körű biztosításáért És ezúttal is meg kell ismételnem: az antiszemitizmus nem válhat soha a politika eszközévé. E tábla leleplezése jogosít fel arra, hogy ezt kimondjam – mind a két oldalnak címezve.

/ 1991. május 15. Szolidaritás a szörnyűségben /

 

                                                                       +

 

              Pozsgay szerint a nép és bénultan áll a problémák láttán, s úgy érzi, nincs választási lehetősége. Ez a legnagyobb veszély. Az NDSZ nem azért alakul meg, hogy fellépjen a létrejött demokratikus intézmények ellen, hanem stabilitást akar. Az NDSZ kívánja azt sem, hogy a Parlamentben átrendeződések menjenek végbe. „Azt viszont látnunk kell -  folytatta -, hogy más kérdés a szabadon választott parlament, s az annak felelős kormány legitimitása, s az irántuk érzett bizalom a kettő között óriási szakadék tátong. A centrumjellegű mozgalom, mint amilyen az NDSZ kíván lenni, a humanizmusban, nyitott nemzetfogalomban, a gyengék és elesettek iránti szolidaritásban és az esélyegyenlőség biztosításában gondolkodik Az NDSZ korlátokat kíván állítani minden olyan erő elé, amely az alkotmányon kívül, nem parlamentáris eszközökhöz folyamodik az egyébként joggal kiábrándult és csalódott emberek megnyerésére. A demokrácia nem záródik le a Parlament kapuinál.”

              A továbbiakban az előadó arról szólt, hogy, hogy mielőbb szükség van erős érdekvédelmi rendszerek kialakítására. Az NDSZ az első olyan mozgalom. Amely már az új rendszerben jött létre, s mint ilyen, a leszámolást az egyénre bízza. Az NDSZ talán végre nem értelmiségi szekértábor lesz, mert abból már van elegendő.

              Bíró Zoltán még hozzátette:

              Az NDSZ fontosnak tartja, hogy mielőbb kiutat találjon az ország gazdasági romlásából, s megállítsa a kulturális intézmények teljes szétesését. Félő, hogy a gazdaság működésképtelensége miatt a politika kiszámíthatatlanná válhat. Még mindig választási kampány folyik az országban ahelyett, hogy praktikus megoldások szülessenek a gondok orvoslására.”

/ 1991. május 18. Megalakult a Nemzeti Demokrata Szövetség /

 

                                                                          +

 

              Tisztelt HACK Úr!

              Nincs kedvem ehhez a vitához, de a levelekre illik válaszolni. Nincs kedvemre, mert afféle pesties túlreagálásnak vélem írását, miközben mindkettőnknek fontosabb dolgai vannak. Bizony akadnak memóriazavaraink. Sokan még a múltbeli cselekedeteinkre sem emlékeznek.

              A III/III-as ügyben felgerjesztette az Ön indulatait az a mondatom, hogy törvényjavaslata „jóval szélesebbre terjesztené ki az ellenőrizendők sorát.” A „jóval szélesebbet” cáfolja Ön. Nem bánom. Legyen akkor „jóval mélyebb”! Azért lehet, mert javaslatuk szerint minisztertársamnak és nekem „nyilvántartást kell készíteni azokról a személyeknek az adatairól”, akik szt. tisztek és ügynökök voltak.

              Elhiszem a képviselő úrnak, hogy az SZDSZ sem szorgalmazza a lista nyilvánosságra hozatalát. De a „szorgalmazott” módon elkészített listának minden jó szándék mellett nincs ilyen kockázata? Nem érezne jogos aggodalmat emiatt?

              Egyébiránt a parlamenti vita során készségesen fogadunk minden értelmes javaslatot. Ott folytatjuk szélesebb körben. Csak vigyázzunk, amennyire lehet, a lelkünk békéjére!”

                                                                                               Dr. Boross Péter

/ 1991. május 24. Válasz Hack Péter levelére /

 

                                                                           +

 

              A valóságot, amit nem tartok katasztrofálisnak, a tényeknek megfelelően, a súlyos problémákkal, a szociális kérdésekkel együtt kell felfogni, s ebben az értelemben az ellenfelünk a valóság. Ellenfelünk minden olyan hatás, amely súlyosbítja az ország helyzetét, nehezíti az ország helyzetét. Azokét, akik az átalakulásnak áldozatai vagy átmenetileg vesztesei. Tehát ebben az értelemben a legnagyobb ellenfél a valóság. Az ellenzéket pedig a parlamenti demokráciában szokásos módon kell felfogni. Nem azért harcoltunk a politikai demokráciáért, hogy olyan ellenzék legyen, amely nem tölti be szerepét. Az a feladata, hogy rámutasson a hibákra, bírálja a kormányt. Természetesen elvárva azt, hogy az ellenzék is az igazat mondja, s felmérje ennek hatását, következményeit.

              Minden kérdésben kemény ellenzék lenne a mostani kormány. Persze ez attól függ, milyen kormány lenne, és kik alkotnák.

              A gazdasági javulást az előnyösebben alakuló számok és tények jelzik. Ami a politikai destabilizálódást illeti: nem hiszem, hogy Magyarországon ilyesmiről lehetne beszélni – noha a gazdasági átalakulással járó szociális feszültségek potenciálisan rejthetnek magukban ilyen veszélyt. Ezeket esetleg egyes politikai erők megpróbálják kihasználni. De azt hiszem, hogy a hat parlamenti pártban megvan a felelősség tudata, s a kormányzás, illetve az ellenzékiség keretein belül tisztában vannak az átalakulással együtt járó nehézségek szükségszerűségével.

              Semmiképpen sem tudom elfogadni azt, ha valaki „finom csúsztatással” úgy állítja be, hogy az eredmények az előző rezsim intézkedéseinek köszönhetők, az átalakulás nehézségeit pedig a mostani kormány ügyetlenségei okozzák. Ezt tartom az egyik leghamisabb beállításnak. Valóban a Kádár-rezsimben többször felmerültek a piacgazdaság irányába ható törekvések. A Kádár-rezsim az 1956 utáni „pacifikálással,”majd konszolidációval kialakított - a franciák által „Kadarisation”-ként a nyugati köztudatba bedobott – modellje azon alapult, hogy bizonyos korlátozott gazdasági és más egyéni – például utazási – szabadsággal depolitizálja a társadalmat. A „második”, sőt a „harmadik” gazdaság lehetővé tétele egy felöl kedvező hatással járt: kialakultak a vállalkozói készség csírái. Ebben előbbre jutott Magyarország a többi szocialista országnál, mert létrejött a piacgazdaság minimuma. Ezt senki sem tagadta, nem is tagadhatja. Mindez együttesen adta azt, hogy Magyarország tűnt a „szocialista tábor legvidámabb barakkjának”. Ha valaki valamelyik keleti szomszédhoz elment, onnan úgy térhetett haza, hogy azokhoz képest mi jobban és szabadabban élünk.

              Másrészt olyan kusza és ellentmondásos rendszer jött létre – például azzal, hogy a hétvégi különmunkában az egész heti bérnél többet lehetett keresni -, hogy az ügyeskedés, a  a jogszabályokon belüli és kívüli lavírozás, az adózási fegyelmezetlenség társadalmilag elfogadottá vált. A legsúlyosabb örökség mégis a társadalom „politikátlanítása, szinte elaltatása, ami részben Kádár János személyiségével is összefügg. Előtérbe kerülhetett a túlórában hét végén dolgozó, boldogulásában a köz iránt kevésbé érdeklődő embertípus. Ennek megvannak az erkölcsi, sőt gazdasági hátrányai.. A lakosság agyonterhelt, egészségi állapota rossz, az orvosok erre akkor is, azóta is felhívták a figyelmet.

              A másik: a felvett hiteleknek csak egy részét használták fel célszerűen, a többi az állami bürokrácia és a pártállam szerkezetén belül az improduktív szférába ment, egyszerűen eltűnt. Nem ellopták ezt a pénzt; persze ilyesmi is előfordulhatott. De a legsúlyosabb, hogy olyan termelési területek továbbélését tette lehetővé, amelyek megakadályozták a gazdasági szerkezetváltást. A lakosság – tegyük hozzá – részesült az 1300 milliárd forintos belső államadósság és a 21 milliárd dolláros külső adósság pénzéből, a hitelekből. E nélkül nem lett volna Magyarországon teljes foglalkoztatottság, nem lett volna a legvidámabb barakk. A munkáját az egyes ember elvégezte, mindenki így érezte. Függetlenül a világpiaci feltételektől, attól, hogy a vállalat ráfizetéses volt, kaphattak magas fizetést és prémiumokat. 1990. áprilisára a magyar gazdaság valutatartalékai a válságzónába zuhantak – a „célig”, a mi kormányra kerülésünkig tartott ki az előző kormány.

              Németh Miklós még az én miniszterelnökségem előtt kérte, együtt forduljunk segítségül a nemzetközi pénzvilághoz. A legrosszabb, hogy az emberek nem voltak felkészülve arra, hogy az a szerkezet tarthatatlan. Pedig a közgazdászok a hetvenes évektől figyelmeztettek, hogy még a legjobb iparágak sem elég jók. Sok gazdasági águnkat a szovjet piac tartotta fenn. Most szovjet részről azt mondják, ők nekünk vannak kiszolgáltatva, mert nem a világpiacról, hanem tőlünk vásároltak. Ez utóbbit csak érzékeltetésül mondom, ilyen szempont is van a másik oldalon.

              Ma a Szovjetunió alig húsz százalékkal szerepel külkereskedelmünkben. Egyébiránt egyetlen szocialista országban nincs kétség afelől, hogy ezeket a kemény, kegyetlen gazdasági változtatásokat végre kell hajtani. Ezt pontosan tudja a magyar ellenzék is parlamenten belül és kívül egyaránt. A változtatások feladatának terhei természetesen a kormánykoalíciót érintik.  Figyelembe kell venni, hogy a teljes foglalkoztatásra, a nagy elosztó rendszerekre / szociális ellátás, oktatás, egészségügy / épülő struktúrában, amely részben el volt szigetelve a világgazdaságtól, más volt a szociális intézményrendszer. A most formálódó piacgazdasághoz kapcsolódó szociális háló pedig ma még lyukas.

              Ezért is lenne fontos a szakszervezetek megújhodása, a munkavállalói és munkáltatói érdekek mindenki által elismert, törvényes szerkezetének kialakítása mindegy, hogy egymással versengő szakszervezetek lesznek vagy más modell alakul ki. De az egyensúly érdekében megfelelő rendszert kell kialakítani az érdekütköztetések és az indulatok kezelésére. Ezzel kell szembesülni a „politikailag lehetséges” kutatásakor.

              Köztudott, hogy a legjobb szociálpolitika a jó gazdaságpolitika. Eredmény, hogy nálunk legalább kétszer-háromszor annyi munkahely szűnt meg, mint amennyi a munkanélküliek száma. Hisz ez mutatja, hogy mennyi új munkahely keletkezett. Alapkérdés az, hogy új, jó munkahelyeket kell teremteni a megszűnők helyett. Meg kell nyerni azokat a külföldi befektetőket, akik ezt segítik. A kormány korlátozott lehetőségein belül – hiszen egy jogállamban a kormány lehetőségei korlátozottak – arra kell törekedni, hogy az előző rendszer csődje utáni elkerülhetetlen terhek elviselhetőek legyenek. Egyébiránt nálunk a munkanélküliség kisebb, mint Nyugaton vagy a volt szocialista országokban: mi több: nyugati szakértők keveslik is, szerintük ez a kelleténél lassúbb szerkezetátalakítás jele. Természetesen az egyes ember szempontjából, de társadalmilag is a munkanélküliség lehangoló és demoralizáló, ezért a kormány különösen érzékeny és fontos területnek tartja. Egy olyan országban, ahol az átmeneti munkanélküliség, az új munkahelyek és szakmák keresése nem általánosan elfogadott jelenség, ott ez még súlyosabb probléma.

              A nagy kérdés, melyik reláció felé halad az ország. Remélem sikerül az országnak végrehajtani az áttörést, és sikerül az európai régiók felé haladni. Így a társadalom nagyobbik része jár jobban, és előre tud húzni Portugália például előretört, Spanyolország is – persze más feltételek között. Katasztrofális lenne, ha Magyarország a harmadik világba zuhanna.

              Az önkormányzati választások a depolitizáltságot mutatták. Általában – elméletileg – a a középpártok járnak jól, ha sokan szavaznak. Ha kevesen, az a radikális pártoknak kedvez, hisz azok hívei biztosan elmennek szavazni. Én egyébként nemcsak a kormány, hanem az ország jövője szempontjából is rendkívül fontosnak tartom, hogy az emberek aktívabbak legyenek. Ide tartozik, hogy nálunk még mindig mindent a kormánytól várnak. Holott a kormány hatásköre ma kisebb, mint a diktatúra idején volt – a hatósági árak köre például kevesebb tíz százaléknál. Azok, akik keveslik a kormány keménységét az előző rendszer képviselőivel szemben a kormánytól kérik számon, miért nem „tisztítja meg” a közéletet. Persze a másik oldal is a kormányt gyanúsítja B- listázással. Pedig az egész közélet már távolról sem „központi kormányfeladat”. Én azt tartom helyesnek, ha a kormánynak jogilag korlátozott a hatásköre. Az emberek - ez persze általánosítás – azt szeretnék, ha a demokrácia számukra demokrácia lenne, a személyes ellenfelek eltakarítására pedig szívesen veszik a diktatúrát.

              Az egyik jellemzője a magyarországi átalakulásnak, hogy itt az átalakulást megelőzően nem volt olyan személy, mint Walesa vagy más szempontból Hável. Korszak kérdése, hogy mikor alakul ki az úgynevezett karizmatikus személy iránti lakossági igény. Nálunk sokan ilyen atya-, nagyatya-figurának fogadták el Kádár Jánost is, ma persze nem beszélnek erről. Nekem az a kellemes helyzetem van, hogy nem is akartam ilyen atyafigura lenni, nem is érzem magam ilyen típusúnak. Az egyetlen képcsere - ez a legfontosabb -, amit a dolgozószobámban végrehajtottam, a Batthyány-portré kifüggesztése, az erkölcsi tartást és mérsékletet jelképezendő.

              Önmagában politikai, gondolkodásbeli ferdültség, ha valakit azért támadhatnak, mert nemzeti és keresztény értékekről beszél. Ezt én nagyon szomorúnak tartom. Számomra a nemzeti elkötelezettség nem többet és nem kevesebbet jelent, mint amit jelentett mindig Magyarországon minden tisztességes ember számára: nemzeti függetlenséget, önállóságot. Semmi más értéket nem kívánok a magyar nemzet számára, mint ami a világ legtermészetesebb dolga – például egy franciának vagy egy amerikainak. A nemzeti értékekhez tartoznak mindazok a hagyományok, amelyek nélkül nincs közösség. Semmiféle kizárólagosságot nem jelent ez. A keresztény értékek pedig azt jelentik, amit egész Európa számára jelent: etikát, lelkiismereti szabadságot; ez utóbbiból nőtt ki egyébként maga a liberalizmus is. A keresztény értékek közé tartozik Európa egységének gondolata, nem véletlen, hogy ebben Nyugat Európában a kereszténydemokraták kezdeményező szerepet játszottak. Számomra a keresztény és a nemzeti értékek csak úgy képzelhetők el, ha összekapcsolódnak a demokráciával.

              Nem tudok elképzelni nemzeti értéket parlamenti demokrácia szociális érzékenység és társadalmi szolidaritás nélkül. A francia forradalom hármas jelszava – szabadság, egyenlőség, testvériség – pontosan ezt fejezi ki. Ebből egyet sem lehet kihagyni. Mindennek az égvilágon semmi köze sincs az úgynevezett „keresztény kurzushoz” vagy más hasonlóhoz. Én olcsó propagandafogásnak tartom, ha ilyesmivel vádolják a kormányt.

              Egy modern társadalomban egyébiránt nem is lehet éles különbséget tenni a politikai pártok között, hisz azok jobbközéptől balközépig az alapkérdésben egyetértenek. Már a hangsúlyokkal természetesen. A nyugati szociáldemokrácia is eljutott a marxizmustól az evangéliumi szocializmus együttes vállalásáig és a liberális értékekig, a jogállamig és a piacgazdaságig. S a liberális pártok is messze vannak ma már a klasszikus, a manchesteri liberalizmustól. Átvettek bizonyos szociális elemeket szemléletükbe. A kereszténydemokrata pártok együttesen vallják a keresztény, a liberális és a szocialista értékeket. A többpártrendszer lényege nem az éles szembenállás, hanem egymás ellenőrzése. Jó példa erre a republikánus és demokrata párt az USA-ban.

/ 1991. május 25. A többpártrendszer lényege nem az éles szembenállás /

 

                                                                            +

 

              A politikai feddhetetlenségi vizsgálatok során az azt kérő kisgazda politikusok között akadt egy „kakukktojás”. Vasárnap az általunk közölteket határozottan megerősítette egy részvevő, aki jelen volt a találkozón Antall József miniszterelnökkel.

              Ezen a megbeszélésen Antall a borítékot mindenkinek átadva, szóban is közölte az illetővel, hogy Szatmári fedőnévvel 1957 novemberétől 1978-ig dolgozott a III/III -as ügyosztálynak, vagyis a belső elhárításnak. Hírforrásunk szerint Antall állítólag tudatta: megvannak az illető beszervezési nyilatkozata és saját kezűleg írt jelentései, amelyek különböző személyekre vonatkoznak. „A miniszterelnök kőkeményen lépett fel, a szemébe mondta…” – mondotta informátorunk a miniszterelnök állítólag azt is közölte: az illető 1957-ben, beszervezésének évében, írásba adta, hogy nem követett el semmilyen „ellenforradalmi cselekedetet.”

/ 1991. június 3. A vád: 21 évig ügynök volt /

 

                                                                            +

 

              A bukaresti nyilatkozatot megelőző napon, hétfőn Mózes Rozen romániai főrabbi a román szenátus alkotmányjogi bizottsága előtt éles hangú nyilatkozatban ítélte el a különböző román lapokban megjelent antiszemita kirohanásokat és zsidóellenes fenyegetőzéseket. Egyebek között kijelentette:

               Elemi jogunk megkövetelni a demokratikus államtól, hogy vessen véget kiváró álláspontjának, és biztosítsa a bennünket megillető védelmet, állítsa le a pogromra való bűnös uszítást. 1991 nem 1941!”

/ 1991. június 5. Rozen főrabbi: 1991 nem 1941! /

 

                                                                            +

 

              A magyar kormány sajnálattal értesült arról, a folyamatos tárgyalások után – az Érdekegyeztető Tanácsban, illetve a kétoldalú megbeszéléseket követően – az MSZOSZ figyelmeztető sztrájk megszervezését helyezte kilátásba. A magyar kormány mindenkor hangsúlyozta tárgyalási készségét az érdekképviseletekkel. Ebből az alkalomból ismét felhívja arra a figyelmet, hogy a költségvetési törvényben megszabott határokon belül van csak lehetőség szociális intézkedésekre.

              Minden olyan lépés, amely szociális feszültségek keltésére irányul, sztrájkok, tüntetések megszervezésével jár, veszélyezteti a stabilitást, az ország gazdasági egyensúlyát, a külföldi és hazai befektetéseket, és ezzel végső soron éppen Magyarország népének életszínvonalát. Ezért felhívjuk minden felelős politikai és érdekvédelmi szervezet figyelmét arra, hogy változatlanul tárgyalások útján kell a megoldást keresni, a jogállamiság fenntartásával és a világpiachoz alkalmazkodni képes gazdaság megteremtésével.

              Azok a nehézségek, amelyek bizonyos közgazdasági körülmények – mint a szovjet és a korábbi KGST-piac összeomlása -, illetve több évtizeden át kialakult és válságba jutott termelési ágazatok súlyos helyzete miatt következtek be, nem oldhatók meg társadalmi feszültség fokozásával; ellenkezőleg, csak az ország stabilitásának biztosításával, a befektetések elősegítésével.

              Az idegenforgalmi idény kezdetekor különösen nagy súlyt kell arra helyeznünk, hogy Magyarország a térség vonzó és biztonságos országaként jelenjen meg a világ előtt.

              A kormány a legnagyobb együttérzéssel és a munkavállalók, dolgozók iránti elkötelezettséggel, teljes felelősséggel kezeli ügyeiket a jövőben is. Kész a lehetőségeink és erőforrásaink határán belül nyújtható szociális kompenzációs intézkedések megtételére, és indokoltnak tartja a tárgyalások folyamatosságát a munkavállalók valamennyi törvényes szervezetével.

/ 1991. június 8. A kormány közleménye /

 

                                                                             +

 

              Annak ellenére, hogy az egyházak nem pusztán saját célkitűzéseiket valósítják meg, hanem valós társadalmi igényeket is szolgálnak, az utóbbi időben gyakoriak a kifejezetten egyházellenes megnyilvánulások – mondta Giczy György kereszténydemokrata néppárti országgyűlési képviselő a párt csütörtöki sajtótájékoztatóján.

              A párt vezetősége több alkalommal hangsúlyozta, hogy Magyarországon nem érvényesül semmifajta „keresztény kurzus”. Giczy György az ellenzéki pártokat és a sajtót kárhoztatta amiatt, hogy téves kép alakult ki az egyházi ingatlanok visszaigényléséről a közvéleményben. A KDNP álláspontja változatlanul az, hogy az egyházak csak azokat az ingatlanokat kérjék vissza, amelyeket fenn is tudnak tartani, és hasznosítani tudnak. Ugyanakkor az egyházak nem fogadhatnak el részvényeket és egyéb értékpapírokat a kárpótlás fejében, mert például egy szerzetesrend működtetésének alapfeltétele az ingatlan. Gyakran elhangzanak az egyházak érdekére hivatkozva olyan felszólalások – többek között a Parlamentben -, amelyek kimondottan egyházellenesek – mondta a képviselő. Az ellenzék ilyen módon ellenérzéseket válthat ki az egyházzal szemben. Kijelentette, hogy az egyházi ingatlanok rendezésének ügye közelebb visz állam és egyház viszonyának rendezéséhez, ám nem jelenti a végső választóvonalat.

/ 1991. június 14. A KDNP szerint nincs keresztény kurzus /

 

                                                                               +

 

              Varga Béla a második világháború utáni első szabadon választott országgyűlés elnöke, a régi, klasszikus Kisgazdapárt nagy öregje hazakészül amerikai emigrációjából.

              „Göncz régi barátom, még abból az időből, amikor otthon voltam. Kovács Béla és énköztem ő volt a titkos közvetítő. Antallnak inkább az édesapját ismertem, a családot. Az én első kápláni stációm ugyanis Somlón volt, és Antalléknak ott volt kis szőlőjük. Akkor még nem gondoltam volna, hogy egyszer még Antall édesapjával együtt dolgozunk majd a lengyel menekültakcióban. Hívott Göncz is, Antall is. Én megyek vissza Balatonboglárra, abba a házba, amit én építettem. Egyébként a bogláriak is szeretettel várnak.”

/ 1991. június 14. „Az én gyökerem otthon van” /

 

                                                                             +

 

               MAGYARORSZÁG VISSZANYERTE TELJES SZVERENITÁSÁT

/ 1991. június 14. Silov altábornagy elköszönt /

 

                                                                              +

                           

              A határon túli magyarság sajátos gondjainak megoldásához segítséget nyújtó Illyés Alapítvány kuratóriuma idei harmadik ülésén 103 pályázatot bírált el, s 48 pályázónak több mint 4,9 millió forint összegű támogatást ítélt oda ezzel egyebek között segíteni igyekeztek külhoni magyar gazdasági, nyomdaipari, számítástechnikai szakemberek magyarországi továbbképzését, itteni intézmények szomszédos országokban rendezett tanfolyamait.

              Az alapítvány törekvései között szerepel külföldi magyar oktatási, közművelődési, kulturális szervezetek és intézmények könyvekkel, oktatási eszközökkel, továbbá a működésükhöz nélkülözhetetlen technikai berendezésekkel való ellátása. A szomszéd országokban élő magyar fiatalok részvétele honismereti, anyanyelvi és olvasótáborokban.

              A kuratórium kéri a határon túli magyarság iránt elkötelezett magánszemélyeket és vállalkozásokat, hogy pénz és természetbeni adományokkal nyújtsanak segítséget az Illyés Alapítványnak.

/ 1991. június 17. Segítség külhoni magyaroknak /

 

 

                                                                             +

 

 

              Az MDF népi-nemzeti köre Gödöllőn tartotta első országos találkozóját. Radikális, de nem populista alakulatként jellemezte a kört Maróti László Ferenc ügyvivő szombat délelőtti megnyitójában. A másfél napos rendezvényen miniszterek, parlamenti képviselők és a szomszéd országokban élő magyarság képviselői tartottak előadást, a zárszót pedig maga a miniszterelnök mondta.

              Csurka István a média négy évtizedes múltját vázolva jutott el a jelen helyzet minősítéséig. Úgy vélte, a jajtóban ma is csak féligazságok jelennek meg, s ezek rosszabbak, mint a hazugságok. Némi önellentmondással kimondta az ítéletet: a sajtó ma is hazudik. A lapok külföldi eladásukkal lényegében az MSZMP kezében maradtak, s ezeket mintha egy láthatatlan kéz irányítaná a háttérből. – indokolta álláspontját.

/ 1991. június 24. Nemzeti jelleg kultúrában, politikában, gazdaságban /

 

                                                                             +

 

              A belgrádi szövetségi kormány szerdára virradóra törvénytelennek minősítette és elvetette Horvátország és Szlovénia tegnapi függetlenségi nyilatkozatát.

/ 1991. június 27. A függetlenség első napja /

 

                                                                             +

 

              Mindössze tizenhárom soros, mindenfajta értékeléstől szigorúan tartózkodó, tényrögzítő jegyzőkönyv aláíráséval péntek délután örök nyugalomra helyezték a Kölcsönös Gazdasági Segítség Tanácsát.

/ 1991. június 29. Nincs már többé KGST /

             

                                                                            +

 

              II. János Pál pápa pénteken a Vatikánban fogadta Tőkés László református püspököt. A mintegy húszperces találkozóról a Királyhágó-melléki Református Egyházkerület tájékoztatási szolgálata adott hírt.

              Tőkés László átadta az egyházfőnek Tempfli József nagyváradi római katolikus megyés püspök levelét, majd tájékoztatta II. János Pált a romániai egyházi és nemzetiségi viszonyokról. Méltatta az etnikai és felekezeti összefogást, de beszélt a kisebbségeket és egyházaikat sújtó régi politika folytatódásáról is. Felhívta a pápa figyelmét  a bukaresti római katolikus érsekség, illetve a iasi egyházmegye asszimilációs törekvéseire”Szégyene az egyháznak, hogy Krisztus nevében genocídium folyik a csángó magyarok ellen.” A református püspök végül kérte II. János Pált, hogy emelje érseki rangra a gyulafehérvári püspökséget, amely a romániai katolikus egyházban többségben levő magyar híveket képviseli.

/ 1991. július 9. A pápa fogadta Tőkés Lászlót /

 

                                                                             +

 

              A legfőbb különbség Hitler és az én nézeteim között, hogy ő az emberiség fő ellenségeinek a zsidókat tekintette, én pedig a szabadkőműveseket tekintem. Ez utóbbiak között számos zsidó van. Én azonban különbséget teszek a szegény, vallásos, tisztességes, kis zsidók és a gazdag, befolyásos, szabadkőműves zsidók között, akik minden országban arra törekszenek, hogy megszerezzék a hatalmat. A szabadkőművesség erkölcsei, céljai nem férnek össze a zsidó vallással. Egy vallásos zsidó nem lehet szabadkőműves. A befolyásos, gazdag, szabadkőműves zsidók ismerhették Hitler nézeteit már a hatalomra jutása előtt, mégis pénzelték hatalomra kerülését. Később pedig, annak ellenére, hogy a vallásuk előírja, hogy a fogoly zsidókért váltságdíjat kell fizetni, mégsem fizettek, hogy a , hogy a gázkamrába elindított kis zsidókat kiváltsák Hitler karmai közül.

              A holocaust az ő érdeküket szolgálta. Egy világbirodalmat alkarnak létrehozni a nietzscei felsőbbrendű ember elmélete alapján, s azon az alapon, hogy a zsidóság Isten kiválasztott népe. Ez a birodalom egy zsidó király alatt fennállna az idők végezetéig. Ők voltak Roosevelt és Churchill tanácsadói körében, de szabadkőműves volt Tomas Masaryk vagy Lenin és bolsevik környezete is. Hitleré volt az utolsó árja birodalom, amelynek még volt ereje szembeszállni ezzel az összeesküvéssel.

              A zsidó messianisztikus hitet használják föl céljaik érdekében. Azt a látszatot akarják kelteni, hogy nem egy titkos szervezet áll a háttérben, hanem Isten átvette a történelem irányítását. Eddig akárhány, önmagát Messiásnak mondó ember bukkant föl, mind nevetségessé vált, márpedig a szabadkőműves-birodalom királya csak zsidó lehet, akiről elhiszik, hogy ő a Messiás. Amikor látták, hogy az ál-Messiások hiteltelenek, taktikát változtattak. Most arra törekednek, hogy a történelemben eljátsszák mindazokat a szörnyűségeket, amelyek a Messiás eljövetelét a jövendölések szerint megelőzik. Erre volt való a holocaust vagy mostanában a kuvaiti háború.

              Az elmúlt időszakokban a liberális demokráciák hozták létre a legsikeresebb, az emberiség lehetőségeit legjobban kitágító társadalmakat?

              Ez csak szemfényvesztés. Propaganda.

              A kommunizmus is ezt a világbirodalmi törekvést szolgálta, de összeomlott, mert Lenin és a többi szabadkőműves tévedett. Most mással próbálkoznak, de a cél mindig a hatalom. Például a sajtó Magyarországon.  Nem mondom, hogy minden újságíró szabadkőműves, elég a főszerkesztő. Ami pedig a tulajdonviszonyokat illeti, van a hazaárulásnak két pártja: az SZDSZ és a FIDESZ. Ők azon dolgoznak, hogy átadják a nemzeti vagyont a nemzetközi szabadkőműves-bűnszövetkezetnek. Én pedig jóindulatot tételezek föl mindenkiről, s úgy gondolom, amíg nem voltunk szabadok, addig jogos volt, hogy ők Nyugatra támaszkodtak, mert szükségük volt a nyugatiak jóindulatára, nehogy azt mondják az oroszoknak, hogy maradjanak itt. De kivonultak, és ez a helyzet megszűnt, ezért nem privatizációra, hanem reprivatizációra van szükség, mert a magyar kisembertől nem tudja elvenni a vagyonát a nemzetközi bűnszövetkezet.

              Mindegy, melyik pártra szavaz a többség, a hatalom ugyanazoknak a kezében marad.

/ 1991. július 22. A könyvem támadhatatlan /

 

                                                                            +

 

              Ha csak a laza pórázra engedett sajtó meg nem akadályozza ezt is, néhány hónap múlva az a dombegyházi gazda is elmehet kárpótlási jegyeivel földért licitálni, aki tegnap az  újsütetű, megyei kárrendezési hivatal egyébként igen korán kelt munkatársait is megelőzve, elsőnek érkezett a békéscsabai megyeházára. Miután itt megfelelő eligazítást és információt kapott az A és F jelzésű adatlapok kitöltéséhez a szükséges dokumentumok beszerzéséhez, azzal a nem titkolt reménnyel távozott, hogy György napján, áprilisban már magáéba vetheti megint a kukoricát, mint évtizedekkel ezelőtt, s akkor majd olcsóbban hizlalja a sertést.

               „Ha a Jóisten megy a tsz-elnökök is úgy akarják – sóhajtott erre egy másik gazda a megyeházán helyet kapott hivatal előtt a sorára várva, s arra utalva, hogy a falujában hetek óta azt beszélik; hiába a törvény, megint csak ők, a kisemmizettek, a kárvallottak húzzák majd a rövidebbet. A törvény ugyanis nem zárja ki - mondja a gazda -, hogy a tsz-elnökök ne a legrosszabb földeket jelöljék ki a kárpótlási jeggyel jelentkezőknek”.

/ 1991. augusztus 13. Változik a világ /

 

                                                                           +

 

              Augusztus 16-án, pénteken hazánkba érkezett II. János Pál. A repülőtéren Göncz Árpád köszöntötte a katolikus egyház fejét, a Vatikán államfőjét, az egykori Karel Woytilát, a lengyel jó barátot.” A kölcsönös üdvözlések után a pápa helikopterre szállt, és Esztergomba utazott, ahol ellátogatott Mindszenty bíboros sírjához, majd a Bazilika előtti téren misét pontifikált. Beszédében hangoztatta, hogy az egyháznak ma  több munkásra van szüksége, papokra és szerzetesekre, akik vállalják az új evangelizációt. Az egyházfő késő délután  szárnyas hajón tért vissza Budapestre, ahol az esti órákban a Parlament épületében négyszemközti beszélgetést folytatott Göncz Árpáddal, majd Antall József kormányfővel. Végül az országház lépcsőjéről üdvözölte a Kossuth téren egybegyűlteket. A pápa ma Pécsre látogat.

/ 1991. augusztus 17. Segíteni jöttem /

 

                                                                           +

 

              A német és a magyar Máltai Szeretetszolgálat sok beteget, mozgássérültet szállított el a szombathelyi misére, Magyarországról és a jugoszláv határról egyaránt.

              Amikor a szertartás végén felhangzott a Himnusz, egy Horvátországban élő rokkant magyar önkéntelenül is feljebb emelkedett a tolószékéből. A szeretetszolgálat német munkatársa azonnal odaugrott segíteni, bár akkor nem tudta még, mit akarhat az idős ember. De aztán végignézett az áhítattal éneklő tömegen, és mindent megértett. Hatalmas erővel kiemelte a mozgássérültet a tolókocsiból, állva tartotta maga előtt, amíg el nem úsztak nemzeti himnuszunk utolsó akkordjai is.

/ 1991. augusztus 21. Himnusz /

 

                                                                            +

 

              Most óvatosan keveredett a külsőségekben monarchikus pompa a helikopterek uralkodó töfögésével s a pápa méltóságos szerénységével. Úgy tetszik, a következő évszázad bonyodalmai egyszerűbbé teszik a római katolikus egyházat, fölerősödnek a laikus, stílusban  és papi létformában is puritánabb jegyei, nyitottabb, kitárulóbb lesz, s mint annyiszor, rugalmassága bizonyítékaként , magába fogadja-emeli a véle vitatkozók nem egy igazságát is: így őrizvén meg önnön létét és lényegét.

/ 1991. augusztus 21. Politikai ökumené /

 

                                                                            +

 

              Azért jöttem Magyarországra, hogy veletek együtt hálát adjak a lehetőségért, melyet Ő ajándékozott nektek, hogy új életet kezdjetek; a lehetőségért, hogy igazságosságon és szabadságon alapuló társadalmat teremthettek. Ám két alapvető szempontot soha nem szabad elfelejtenünk, amikor a társadalom új életének megteremtésén fáradozunk. Az első, hogy senki sem önmaga miatt kapta az életet az élet közös örökség és közös kötelezettség; arra vagyunk hivatva, hogy új társadalmat építsünk, új, emberséges rendet teremtsünk ebben az országban, Európában és a világban.

              A másik szempont az, hogy bár életünkhöz szükségünk van anyagi javakra, az emberi boldogságot nem lehet merőben anyagi jólétre építeni. Igaz, hogy azon kell fáradoznotok, hogy legyőzzétek a súlyos gazdasági nehézségeket és szociális problémákat. De a boldog és igazán emberi társadalmat nem lehet megteremteni irgalom, szeretet és megbocsátás nélkül arra törekedjetek, hogy új, demokratikus társadalmat hozzatok létre, amely jogon és igazságon alapszik.

              Az egész magyar nemzetnek és minden magyarnak jólétet, békességet és igazságosságot kívánok, és kérem Isten segítségét és áldását.

/1991. augusztus 21. Búcsú Magyarországtól /

 

                                                                             +

           

                            Féljen az, aki hazudik! A tömegkommunikációban lévők feltétlenül. Igen, féljenek azok, akik folyamatosan álhíreket terjesztenek, hordókat gurítanak be a Parlamentbe, és vérgőzös, bosszúálló színekben tűntetik fel, akinek csak annyi bűne van, hogy valamikor párttag volt. Az ő érdekükben is szükséges, hogy világosan kiderüljön: kik a bűnösök. Hogy ne lehessen folyton általánosítással vádolni azt, aki benne volt olyan folyamatokban, de nem követett el bűnt, vagy nem került olyan helyzetbe, hogy egyáltalán elkövethessen. A rendszerváltás-lejáratók bűnözők. Csak rájuk kell mutatni… Ha vizsgálunk, akkor vizsgáljunk mindenkit, az SZDSZ-t, a Fideszt, az MSZP-t és mindenki mást. Természetesen az MDF-et is, hiszen ki garantálja, hogy az MDF soraiban nincsenek visszafogó elemek! Az igazságra óriási szükség van. Igazság nélkül nincs demokrácia, nincs nemzeti összefogás.

/ 1991. szeptember 3. Véget vetni a gyámoltalanságnak! – mondja Csurka István /

 

                                                                         +

 

              Franjo Tudjman horvát elnök azonnali és általános mozgósítást rendelt el vasárnap virradóra. Tudjman nyilatkozatában hangsúlyozta: A harcok beszűntetéséről született hágai megállapodás ellenére a jugoszláv hadsereg fokozta támadásait Horvátország ellen. Ezért – folytatta a köztársasági elnök - a mostani helyzetben minden erőnket mozgósítani kell egy védelmi háborúra!

/ 1991. október 7. Mozgósítás Horvátországban

 

                                                                          +

 

 Tisztelt Polgármester Úr, Asszony!

              A közvélemény joggal kifogásolja, hogy szerte az országban számtalan köztéri szobor, műemlék és utcanév hirdeti még ma is emlékét egy olyan rendszernek, amely tetteiben tagadta a demokráciát, s idegen hatalmat szolgált.

              Úgy vélem, hogy a jelképek eltávolítása, az utcák és terek régi, történelmi neveinek visszaállítása olyan feladat, amelynek végrehajtásában a helyi önkormányzatokat minden erkölcsi támogatás megilleti.

              Az 1956-os forradalom 35. évfordulójának közeledtével ezért felkérem Önt: kezdeményezze az önkormányzati képviselő-testületnél a régi rendet jelképező műalkotások eltávolítását, a diktatúrára emlékeztető utcanevek megváltoztatását.

              Kérem, hogy mindezt az európai kultúra hagyományainak megfelelően, a közvélemény bevonásával, az emberi érzelmeket feleslegesen nem sértve hajtsák végre. Művészi vagy történelmi értéket képviselő tárgyakat ne semmisítsenek meg, a halottak emlékét tartsák tiszteletben, s lehetőség szerint kerüljék a végrehajtás összekapcsolását tömegdemonstrációkkal.

              Levelem megírására az késztetett, hogy számos információt kaptam spontán akciók szervezéséről. Kívánatos lenne, ha a képviselő-testületek mielőbb, ám gondos előkészítés után döntenének ezekben az ügyekben, s ezzel megelőzhetnénk az indulatok elszabadulását.

/ 1991. október 14. Szobrok – döntés előtt? /

 

                                                                            +

 

              „A felvétel Kninben készült, a Kalasnyikov pedig, amit egyébként a lakásomon tartok, magyar gyártmányú. Ami a háborút illeti, akkor lesz vége, amikor minden szerb felszabadul, a amikor szerb földön nem lesz usztasahatalom Nincs kifogásunk az ellen, hogy Horvátország és Szlovénia elszakadjon, de nem vihetnek magukkal szerb területeket. Soha nem feledjük a második világháborúban elpusztult áldozatainkat: az usztasák által meggyilkolt  egymillió szerbet, 60 ezer zsidót és 35 ezer cigányt…

              Ez így igaz, Rijeka magyar kikötő volt, a magyarok építették ki. Valóban ezt nyilatkoztam. Nincs ellene kifogásunk, hogy Magyarország kapja vissza Rijekát, mi több, vegye vissza Horvátországot is – természetesen a szerb területek nélkül. Horvátországnak ezen kívül nincs esélye, hogy államiságát elnyerje.”

/ 1991. október 15. Seselj „csetnik vajda” a Népszabadságnak és a BBC-nek /

 

                                                                            +

 

              Jugoszlávia morzsolódása tovább tart. Az éjjel a bosznia-hercegovinai parlament, hetvenkét szerb képviselőjének előre megfontolt távozása után megszavazta a muzulmán Demokratikus Akció Párt memorandumát a köztársaság szuverenitásáról. Kimondták, hogy Bosznia-Hercegovina lakosságának nemzetiségi összetételére való tekintettel / muzulmánok, horvátok, szerbek /, nem csatlakozik a leendő jugoszláv közösséghez, ha abból akár Szerbia, akár Horvátország kimarad.

/ 1991. október 16. Jugoszlávia tovább morzsolódik. /

 

                                                                            +

 

              A pártelnök először 1956-ról emlékezett meg. A forradalom tiszta örökségére, erkölcsi erejére az egész ország építhet Az események beható értékelése a történészekre vár Hangsúlyozta: „Ahogy a világ nem készült fel 1956-ra, ugyanúgy, ugyanúgy nem készült fel most sem a kommunizmus összeomlására.” A jugoszláviai helyzet kapcsán a miniszterelnök megismételte hazánk fokozott felelősségét a történtekért, hiszen a vajdasági magyarok szinte túszok ebben a háborúban.

              A kormány munkáját értékelve kijelentette, hogy sokféle megítélés lehetséges, de hosszú idő óta először van olyan kormányunk, amelyiknek sehonnan nem lehet dirigálni. Az igazságtétellel kapcsolatban kifejtette, hogy ennyi évtized után nem lehet teljes igazságot

 tenni. Csak jogállami keretek között mehet végbe az igazságtétel, a kollektív felelősség elvének elutasításával. Hivatkozott itt Csurka Istvánra, aki kijelentette, hogy a párton kívül maradtak gyakran sokkal kártékonyabbak voltak, mint a 800 ezer párttag. Antall József annak az igénynek adott hangot, hogy a bűnösök ne maradjanak büntetlenül. Figyelmeztetett:”Az igazságtétel nem veszélyeztetheti a gazdaság működőképességének fenntartását. Ezzel az állásponttal, egy kivétellel valamennyi koalíciós partner egyetértett.” A tárgyalásokról szólva megnyugtatott mindenkit, hogy a koalíciót nem fenyegeti veszély, a kisgazda-frakció inkább mögötte, mint Torgyán József mögött sorakozik fel. Leszögezte:”Az MDF-nek nincs olyan markáns politikusa, aki diktatúrát vezetne be.”

/ 1991. október 21. A koalíciót nem fenyegeti veszély K. K. /

 

                                                                                 +

 

              Már a jövő év elejétől lehetséges magyar televíziós műsor műholdas sugárzása, ha valamennyi érdekelt hazai politikai-gazdasági intézmény akarja – jelentette ki párizsi tárgyalásai után – Bartha József, a magyar műsorszóró vállalat vezérigazgatója. Az EUTELSAT nemzetközi műholdas szervezet ugyanis késznek mutatkozott egy szabad csatorna rendelkezésre bocsátására az F-3 jelű műholdján.

/ 1991. október 29. Jövőre lehet műholdas programunk /

 

                                                                                  +

 

              „Magyarországot és a térséget közvetlen fizikai veszély fenyegeti a jugoszláviai polgárháború miatt. A szövetségi hadsereg és a velük együttműködő szerb csetnikek kikerültek az ellenőrzés alól” – jelentette ki Antall József miniszterelnök a Newsweek című amerikai hírmagazinnak.

              Politikai szempontból a jugoszláv polgárháborút, Szerbiát a kormányfő Magyarország és a térség számára azért tartja veszélyesnek, mert erősíti a kommunista-nacionalista erőket.

              Antall József leszögezte, hogy Magyarország lezártnak tekinti a horvátországi fegyvereladások ügyét. Mint mondotta, Horvátország nemcsak Magyarországtól, de még legalább hat más országtól is importált fegyvereket, ám a szerbek csak Magyarországot nevezték nevén, ami ellenségképgyártásra irányuló erőfeszítésre utal. A Jugoszláviában élő magyarság helyzete a közelmúltban megromlott, mondta a miniszterelnök. Utalt a rombolásokra, a menekültekre, valamint arra, hogy több magyar nemzetiségűt kényszerítenek be a hadseregbe, mint amennyi logikus lenne.

              A kormányfő megismételte, sokat idézett kijelentésével arra utalt, hogy lélekben kíván 15 millió magyar kormányfője lenni:” bármely anyanemzet esetében természetes, hogy aggódik másutt élő gyerekei miatt.”

              A Magyarországtól való félelmet ellenségkép gyártására alkalmas komplexusnak nevezte, holott a környező államok lélekszámukat, területüket és hadseregüket tekintve felülmúlják Magyarországot.”Általában minden héten kiadunk egy nyilatkozatot, amelyben leszögezzük, hogy nem akarjuk megváltoztatni a határokat, már kezd unalmassá lenni.” – közölte Antall József, hozzátéve, hogy mindez már a magyar lakosságot is kezdi irritálni.

              A kormányfő az interjúban elmarasztalta a Nyugatot az elmúlt három évben mutatott tétlenségért, egyebek között a biztonsági garanciák elmaradása miatt Mindennek az az oka, hogy a Nyugat szovjet katonai invázióra, s nem pedig összeomlásra készült fel.

              Antall József arra számít, hogy az átmenet korszakában folytatódni fognak az etnikai konfliktusok Kelet Európában, amelyeket csak tetéznek a társadalmi és gazdasági gondok. Az európai integrációt Magyarország támogatja, de eközben meg kell őrizni a nemzeti önrendelkezés jogát, és az etnikai-kisebbségi jogokat is.

/ 1991. november 2. Minden héten határnyilatkozat /

 

                                                                           +

 

              Hallucinálok, amikor Csurka István a Parlamentben, mint az MDF képviselője hangoztatta nyakra-főre azt a nézetét, hogy a közszolgálati médiumokban a pártok közötti szavazati arányoknak kell szellemiségben is, személyi összetételben is leképződniük. Hallucináltam, amikor a Dél-Magyarország november 2-i számában Kulin Ferenc interjújában arról olvashattam, hogy a különböző tömegközlési fórumokban új bizottságok fölállítása révén biztosítani kell a kormány politikai ellenőrzését, minthogy a kormány az őket fenntartó  költségvetés legfőbb letéteményese. Hallucináltam, amikor a tévében Balaskó Jenő arról prófétált a nézőknek meg a megszeppent Déri Jánosnak, hogy becsületes magyar embernek ma minden szavával és tettével a kormányt kell támogatnia az őt üldöző „percemberkék és „kultúrlegények” siserahadával szemben. Hallucináltam, amikor Farkas Elemér a reggeli Pesti Hírlapban a „kulturális fórumokon” mielőbb elvégzendő „tisztogatások szükségességéről” és a „liberálbolsevik maffiózóközpontok” szétzúzásának sürgősségéről beszélt.

/ 1991. november 6. Én hallucinálok /        

                                                                          +

 

/ 1991. november 18. SZÜLNI A MAGYAR NŐK KÖTELESSÉGE? /

 

                                                                           +

 

              A Magyar Politikai Foglyok Szövetsége – Wittner Mária és Fónay Jenő aláírásával – A Zétényi-Takács törvény ellen szavazó MSZP és FIDESZ –képviselőknek az alábbi levelet küldte:

              „Ön bizonyára tudja és kellően meggondolta, hogy a Magyar Nemzet gyilkosai és a szovjet bolsevista rendszer hazai kiszolgálói felelősségre vonását szorgalmazó törvény ellen szavazott.

              Ezt a szégyenletes tettét nyilván nem a választói megbízása alapján könyvelhetjük el, hanem kizárólag az Ön személyes lelkiismeretét terheli! Mi, akik 1945-től szenvedtünk üldöztetést és börtönt a magyarságunkért a saját hazánkban, továbbá az 1956-os forradalom és szabadságharc példátlan megtorlásainak áldozatai, harcosai, elítéltjei és meghurcoltjai  - s minden bizonnyal a józan magyar nép színe-java – 45 év után  abban reménykedtünk, hogy mindenkiben feltámad a lelkiismeret! A nemzetet erkölcsileg, politikailag és gazdaságilag romlásba döntők – a szovjet szövetségeseik és támogatóik kivonulása után – végre egyszer független magyar bíróságok előtt fognak felelni hazaáruló gaztetteikért.

              Ön azonban ezzel a szavazatával – ország-világ előtt – a gyilkosokkal vállalt cinkosságot; s ezt nem felejtjük el!”

/ 1991. november 18. Félj? /

 

                                                                                 +

         

              A konferencia délután frakcióülésekkel folytatta munkáját. Ezek egyikén szólalt fel Roszik Gábor, evangélikus lelkész, MDF-es honatya. Hosszan beszélt harcáról, amelyet a kommunista rendszer, a „sátán birodalma” ellen folytatott. Kérdésekre válaszolva élesen bírálta a parlamenti ellenzék és a sajtó magukat liberálisnak nevező tagjait, akik – nézete szerint – „nagyobb ellenségei az egyháznak, mint a kommunisták voltak”.

/ 1991. november 25. Protestáns konferencia Sárospatakon /

                        

                                                                                  +

 

 1991. november 25. KIÉ LESZ A MŰHOLDAS TELEVÍZIÓ?

 

                                                                                   +

 

              A Zétényi -Takács törvény híveinek és ellenfeleinek dolgát közösen nehezíti, hogy ez a törvény egyszerre használ jogi és politikai elemeket. Mármost, e mostani vitában a törvény ellenzői – akár jogi, akár politikai nézőpontból – logikailag érveltek, tehát a tény - elemzés-következtetés hármas egységében igyekeztek kifejteni gondolatmenetüket: észérveiket elsodorta az érzelmi felháborodás és elutasítás.

              Első példa: Pető Iván, amennyire a szüntelen közbekiabálástól érteni lehetett, igyekezett a legnyilvánvalóbb esettel érzékeltetni a törvény jogi buktatóit. Feltéve, hogy bíróság elé kerül majd hírhedt mosonmagyaróvári sortüzet elrendelő Dudás parancsnok: bizonyos, hogy védekezésül az akkori jogszabályok szerinti esküjére és feletteseinek utasítására fog hivatkozni, ha ezeket a feletteseket az akkori belügyminisztériumból vagy hadügyminisztériumból már nem lehet tanúként megidézni, és semmilyen írásos dokumentáció nem látható?

              Erre az értelmi kérdésre érzelmi felzúdulás a válasz. Miért védi az SZDSZ a gyilkos Dudást? Tízéves gyerekeket öltek meg! Az én öcsém, a mi sógorunk is ott lett egy életre nyomorék.!

               Másik példa: Ahányszor valamely hozzászóló Európát, a Nyugatot, az Egyesült Államokat, a spanyol rendszerváltás békés példáját említi: viharos a tiltakozás. Mi Magyarországon élünk, magyarok vagyunk! Ellenben magyar vagy te?

              Harmadik / igen csúf / példa. Említődik, név nélkül, az SZDSZ épp lemondott elnöke. Zúg a terem, szomszédaim felpattanva Kun Bélát, Lukácsot, Aczélt emlegetik, nem magasztalóan.

              Utolsó példa. Valaki botorul a korszak árnyaltabb megértésének okából a Kádárt éltető negyedmilliós tömeget említi, a Hősök Terén, 1957. május 1-jén.ezúttal füttykoncerttel is kevert, elementáris tiltakozás: „Nem mi voltunk!”

/ 1991. november 25. FEKETE-FEHÉR, IGEN-NEM   Sükösd Mihály /

                                                         

                                                                          +

 

              Hogyan lehetséges az, hogy a menekültek eltartásának terhein csak a máltai szeretetszolgálatok, a vöröskeresztes kirendeltségek, nemzetközi orvos szervezetek hajlandók osztozni a magyar állammal? Ki hiszi el azt, hogy a Nyugat egyfolytában felkészületlen? Nem készült fel a gyors rendszerváltásra, nem készült fel a Varsói Szerződés és a KGST összeomlására, nem készült fel a jugoszláv polgárháborúra stb.? Ki hiszi el, de sokkal inkább, ki fogadja el, hogy ez a felkészületlenség csak karitatív tevékenységek „ösztönzésében kereshet magának „kiugrási” lehetőséget?

              Számlák vannak, és ezeket ki kell egyenlíteni. Szíveskedjék mindenki olyan módon és olyan fokon európai lenni, hogy horizontját némileg átemeli A Közös Piac Európáján, és a szabadság szülte háborúk és nyomorúságok költségeiből a lehető legközvetlenebb módon kiveszi a nagy részét. Ha úgy tetszik: fizet Magyarországnak azért, mert a sors a hadak keresztútjára sodorta.

/ 1991. november 28. Aczél Endre /

 

                                                                                +

 

              A kommunista múlt leküzdéséről folyó viták Magyarországon a politikai légkör megmérgezésével fenyegetnek; az országban sokan megint félelemben élnek. Különösen aggasztó, hogy a békés hatalomváltás elve egyelőre ne, vonult be a kormány és az ellenzék politikai gondolkodásmódjába, a szereplők nem politikai ellenfeleknek, hanem ellenségnek tekintik egymást, amiért elsősorban a kormánykoalíciót terheli a felelősség.

              Konrád szerint Magyarország egyelőre egy sor előnyt mutat a szomszédos államokhoz képest, mert még nem verik az embereket, és nem lőnek.. Közelebbről szemlélve azonban ez csak viszonylagos előnynek bizonyul: bármely nyugati demokráciával összevetve Magyarországnak nincs oka a melldöngetésre. Egész Kelet-Európát ismét bejárja a soviniszta-autoriter szélsőjobboldaliság kísértete. Konrád arra is felhívja a figyelmet, hogy manapság újból terjed az a felületes és alattomos analógia, amely egyenlőségjelet tesz a bolsevizmus és a liberalizmus között. Ez a nácik gondolkodásmódja – szögezi le.

              A z író mindazonáltal nem veszítette el optimizmusát, s ekképp idézi Konrádot:”A demokratikus nyilvánosság egy kissé lassan ébredezik, ám ha felébred, nemcsak a politikai osztályon belül, hanem a széles közvéleményben is ellenálláshoz fog vezetni. Tény, hogy az ország belefáradt a politizálásba, a polgári szabadságjogok elleni jobboldali támadás azonban ismét aktivitásra fogja sarkallni a polgárokat.”

/ 1991. november 30. Konrád György a szélsőjobboldaliság veszélyéről /

 

                                                                          +

 

              A magyar pénzügyi politikáról adott nyilatkozatot a Magyar Televíziónak és a Magyar Távirati Irodának adott nyilatkozatot szombat este. A miniszterelnök hangsúlyozta:” A december 1-jén életbe lépő jegybanktörvény tesz szükségessé azt, hogy felmentsék, majd újra kinevezzék a Magyar Nemzeti Bank legfelső vezetőit. Így minden körülmények között fel kellett menteni az MNB elnökét és elnökhelyetteseit. A miniszterelnök jogkörébe tartozik, hogy az új vezetők személyére az előterjesztést megtegye.”

              Arra a kérdésre, hogy ezek a változások nem veszélyeztetik-e külföldi pénzügyi körök hazánk iránti bizalmát, a miniszterelnök kifejtette: „Az eddigi sikeres pénzügyi politika nemcsak Surányi György nevéhez fűződik, hanem az egész Nemzeti Bank és a kormány munkájának eredménye.”

/ 1991. december 2. Minden leváltáskor jajveszékelnek /

                   

                                                                          +

 

              Egyértelműen és határozottan visszautasítom Jovanovics szerb külügyminiszter vádjait – jelentette ki Herman János. A külügyi szóvivő rámutatott:”Magyarországon nem képeznek ki „zsoldosokat”, idegen nemzetiségű vagy idegen országokban bevetésre szánt fegyveres erőket. Jó lenne, ha Szerbiában sem folyna irreguláris csoportok katonai kiképzése.

Miközben a szerb külügyminiszter országok egész csoportját illeti megalapozatlan vádakkal, Jugoszláviában a hadsereg történelmi városokat lő romhalmazzá, napról napra nő az áldozatok száma.”

/ 1991. december 3. Budapest visszautasítja a szerb vádakat /

 

                                                                          +

 

              A Mosoni-Duna halálos ítéletéről adott hírt megbízható forrásokra hivatkozva a Kisalföld című megyei napilap. Magyar vízügyi szakemberek megerősítették: a jelek szerint a szlovák vízműépítők valóban komolyan gondolják a rettegett C változatot, a Duna elterelését. Erre utalnak azok a munkálatok, melyeket az Észak-dunántúli Vízügyi Igazgatóság észlelt a napokban.

              A szlovákiai dunacsúnyi kanyarban áttöltötték, átjárhatóvá tették a Mosoni-Duna medrét. A folyó vize csöveken áramlik a gát alatt, a korábbinál jóval kisebb mennyiségben. A C változat megvalósításának első lépése ez, melynek könnyen áldozatul eshet a mosoni mellékfolyó. Szigetköz vízellátását kedvezőtlenül érintik szomszédaink egyoldalú és durva beavatkozásai, amelyek sértik a határvízi egyezményt éppúgy, mint az 1977-es államközi szerződést. A párizsi békeszerződés kiköti, hogy a Mosoni-Duna medrének vízellátását mindenképp biztosítani kell.

/ 1991. december 18. Áldozat lesz a Mosoni-Duna? /

                                                                            

                                                                          +

 

              Noha, mint a házelnök elmondta, csak az bizonyosodott be, hogy az ominózus gombot legalább egyszer valaki megnyomta, Szokolay Zoltán  képviselő lemondott mandátumáról. Mint emlékezetes, őt Máday Péter /SZDSZ / hamis szavazással vádolta meg.

              Szokolay Zoltán egyike volt azoknak, akik legmarkánsabban fogalmazták meg az MDF népi-nemzeti szárnyának a sajtóval szembeni ellenérzését. Az ő kezdeményezésére alakult meg a Közakarat Egyesület. Felhívása szerint a szabad sajtó hangadói támadásaikat a demokráciával szemben immár programként fogalmazzák meg.”Ez a támadás a nyilvánosság csatornáinak eldugulása révén egy ellenőrizhetetlen és kizárólagos hatalom kialakulásával fenyeget. Akadályozzuk meg, hogy egyes lapok a közvéleményt büntessék meg a közérdekű információk eltitkolásával, pusztán azért, mert szerkesztőik véleménye nem esik egybe a kormányéval.”

/ 1991. december 23. Lemondás /

 

                                                                          +

 

              Bánffy György színművésszel beszélgettem a parlament kulturális bizottsága ülésének egyik szünetében:” Az MDF országos gyűlésén elhangzott, hogy a rádióban kommunista központ működik. Erről mi a véleménye?”

              „Ennél súlyosabb jelzőt használnék, nevezetesen defetista központ működik. Mindenben csak a rosszat látó nézetről van szó, ami persze a sajtóra is vonatkozik. Vannak, olyan sajtóorgánumok, amelyek abból élnek, hogy csak az a hír, ami rossz. Például egyes lapszemlékre ez a defetizmus jellemző. Volt egy olyan időszak, amely a komoly tiltakozások hatására már elmúlt, amikor tíz idézett cikkből csak azt emelték ki, hogy Magyarországon katasztrófa van.”

/ 1991. december 27. Defetista központ van a rádióban /

          

                                                                           +

 

              Szerdán magyar idő szerint este hatkor Mihail Gorbacsov, a volt Szovjetunió elnöke televíziós beszédben jelentette be, hogy távozik posztjáról. Ezután a Kreml tornyáról bevonták a sarlós-kalapácsos szovjet zászlót és helyére az orosz trikolor került. A Szovjetunió története véget ért. , a független Államok Közösségének jövőjével kapcsolatos aggályokat pedig nemcsak a távozó elnök, hanem a világ is osztja.

/ 1991. december 27. Orosz trikolor a Kreml tornyán /

 

                                                                           +

 

              Egy eddig ismeretlen palesztin szervezet vállalta magára Bejrutban az orosz zsidók ellen elkövetett budapesti merényletet. A magát Jeruzsálem Megmentéséért alakult Mozgalomnak nevező csoport azt állította, hogy a merénylettel „Isten ítéletét hajtották végre” és a felelősségvállalással együtt bejelentette a mozgalom megszületését.”

/ 1991. december 27. /

 

                                                                          +

    

              Vandál pusztítás történt tegnap a balatonfüredi katolikus plébániatemplomban. Egy vagy több személy a sekrestyeajtót feltörve behatolt az épületbe, minden bizonnyal kézpénzt keresve. Mint azt Gyűrű Géza apátkanonok érdeklődésünkre elmondta, éjjel két óra után ébredt föl a zajokra, de mire megbizonyosodott arról, hogy mi történik és kihívta a rendőrséget, a tettes már nem volt a helyszínen, viszont a sekrestyéből sűrű füst gomolygott elő.

              Mint kiderült, a betörő pénzt nem talált, ezért vandál pusztításba kezdett: A sekrestye szekrényének belsejében rakott tüzet. Csaknem teljesen megsemmisült két értékes XVII. századi festmény, több miseruha. A tűzoltók megakadályozták, ahogy a tűz átterjedjen a templom főépületére. Az anyagi kár megközelíti az egymillió forintot. A helyreállításban számítanak a hívek segítségére.

/ 1992. január 8. Gyújtogatás a füredi templomban /

 

                                                                                  +

 

  TORGYÁN: NEM VESZEK RÉSZT ÖZVEGYEK ÉS ÁRVÁK SANYARGATÁSÁBAN            

  / 1992. január 10. /           

                                                                                  +

 

              Megnyugtatom a cikk szerzőjét, /Osztapenko / hogy minden igaz magyar, aki akár Érd, akár Vecsés felől közeledik a fővároshoz, tudni fogja, hogy mikor ért Budapest határához. A magyarok alig várják, hogy mielőbb eltűnjenek a szabadságot eltipró, zsarnokságra, hazugságra és egyéb, a kommunizmusra emlékeztető otromba jelképek.

              Miért nem tesz említést arról, hogy a volt Szovjetunióban a földdel tették egyenlővé a magyar katonasírokat? Miért gyalázzák meg naponta a budapesti hősök terén az Ismeretlen katona emlékművét a görkorcsolyás és gördeszkás suhancok?

/ 1992. január 10. Történelem ellenfényben /

 

                                                                                +

 

              A geresdlaki Orsós János már jó néhány alkalommal volt bűntetve rablásért és lopásért. A 30 éves férfi kedden elhatározta, hogy újra rablással keres pénzt. Orsós Fekeden járt egy ismerősénél, majd az esti órákban elindult a helyi plébánoshoz, a 79 éves Révész Lajoshoz. A plébánosnál decemberben már járt a többszörösen büntetett előéletű férfi, akkor vonatra kért és kapott pénzt. Orsós megfigyelte, hogy a pap honnan veszi elő a pénzt, és ez azóta sem hagyta megnyugodni fantáziáját. Egy feszítővassal felfegyverkezve csöngetett be az idős emberhez, és huszonöt forintot kért tőle vonatra. A plébános ezúttal nem adott neki pénzt. Orsós ezután ütött, előbb ököllel, majd a feszítővassal. A plébános a földre esett, majd életét vesztette. Orsós bement a házba, és megkereste a pap pénzét; mintegy kétezer forintot talált.

              A fekediek hamarosan felfedezték a rablást, és értesítették a rendőrséget A gyilkost a pécsi kommandós egység a megyeszékhely határában szedte le a vonatról. Orsós beismerte tettét.

/ 1992. január 16. Papot ölt a rabló /

                                                                              +

 

                                           SEVILLA: A MÚLT ÉS A JÖVŐ SZIGETE

/ 1992. január 17. /

           

                                                                               +

 

                                                   ÍME, A „MAGYAR” OPEL!

/ 1992. január 28. /

 

                                                                      

                                        Nyomul a Horn Gyula és Gyurcsány Ferenc!

 

              A Népszabadság a közelmúltban, jubileumát ünnepelve, korábbi címlapjainak faximiléjével ajándékozta meg olvasóit, bemutatva a Nagy Jogelőd, a Szabad Nép emlékezetes számait. Rákosi és Gerő veretes stílusából adva ízelítőt a mai olvasónak. Úgy látszik a nosztalgiázás magával ragadta a szerkesztőséget, legalábbis a február 24-i szám egyik közleménye ezt bizonyítja. Ehhez hasonló szövegeket ugyanis mindenek előtt a Szabad Nép klasszikus, 1949-1953 közötti korszakának tollforgatói gyártottak nagy szériában. Sztálin halála azonban az ő lendületüket is visszavetette. Az Ébredő magyarság című dolgozat csúsztatásairól, a mögötte lévő történelmi ismeretek fogyatékosságáról nemigen érdemes beszélni.

              Az azonban mélységesen jellemző, ahogyan a nyilas évekről szól. Az 1944. október 15-én hatalomra jutott bábkormány azonban, még ha uralmát 1945. április 4.-éig tekintjük jogfolytonosnak, mindössze hat hónapig bitorolta a hatalmat- az ország egyre kisebbedő hányadán. De éppen ebben a hat hónapban született meg a demokratikus Magyarország, amelyet a szovjet megszállás kreálta bábkormány uralma számolt fel. / Mellesleg e folyamat reprezentáns lapja éppen a Szabad Nép volt. /

              E korszak ideológiájának fő célja a nemzeti érzés szisztematikus lerombolása. Ezt a tevékenységet az határozta meg, hogy a történelmi tudat, a nemzeti önazonosság értékeinek likvidálásával mindazt a nemzeti szuverenitást, amit a Magyarországhoz tartozás jelentett, fölszámolják. Hogy így az múltjától, személyiségétől nemzetből-közösségből populációvá-egyeddé silányított tömeg korlátlanul fölhasználhatóvá legyen az internacionalizmus blöffjének álcázott nagyhatalmi érdekekért.

              Ez a kurzus, módszerein sokat finomítva, négy évtizedig egyeduralkodó volt. Seres Zoltán ezt a hagyományt folytatja. Cikkét azzal zárja: ”Egyébként pedig addig jó, amíg alszik a magyarság.” A megfogalmazásból kitűnik: nem tartja a magyarság részének magát. A kívülállás póza által vél jogot nyerni ahhoz, hogy nyilatkozzon a kormányzat nemzeti elkötelezettségéről. Sajátos jogforrás ez. Mintha a szexualitásról csak az eunuchoknak lehetne véleményük.

/ 1992. március 6. A nemzeti kirekesztés /

 

 

 

                                               A második ciklus / 2004-2008 /

 

                Orbán Viktor egyenesen azt mondta, hogy „vezérlő csillagunk” a Polgári Magyarország, és ez a következő száz évben nem is fog változni. Akkor pedig helyben vagyunk. Miképpen Antall is kijelentette, hogy „keresztény Magyarországot akartam, mert annak van jövője.” Éppen úgy kell nekünk kötni az ebet a karóhoz a polgári Magyarország ügyében. Ugyanis annak nincs alternatívája. Illetve van: a lumpen prolik Magyarországa. Hozzá az a kispolgárság a városokban, amelyeket a két világháború között gyártott primitív filmözönében mint kispolgárt a városi tömegek elé állították - példaképül. És éppen az állítólag minden jogától megfosztott liberális, amerikai mintára gyártó filmipari munkatársak és színészek követték el mindezt. Ezekben annyi szerep jut a magyar népnek zömének, hogy statisztáljon. A háború után, ha főszerepet játszik, mint Sós Imre vagy Törőcsik Mari, akkor pedig propagandát csináljon most már olyan szocialista célok érdekében, mint a téeszesítés.

              Most éppen az ellenkezőjét akarjuk. A földet vissza kell adni a hozzáértő művelőinek, akik nem baj, ha ebből meg is gazdagodnak. Ez lenne a magyar középosztály egyik csoportja. A második a jól fizetett üzemi munkásság, amelynek utol kellene érni a nyugati társaik életszínvonalát, de - hála a szocialista kormányainknak – államadósságunk még mindig olyan nagy mértékű, hogy kiemelkedő béremelésekre ilyen nagyságú adósságszolgálat mellett ma még nem lehet szó.

              Amig ezt meg nem valósítjuk, addig folyhat tovább a harc, a megvásárolt szavazatok százezreinek és a nyugati nyilt beavatkozásnak köszönhetően. De az véres is lehet, ha újabb és még újabb uszításaikkal kiprovokálják. Mint a szerencsétlen sorsú Ukrajnában.

                                                                                Magyar Hírlap, Bayer Zsolt cikke alapján.

                                                                                                     2015. február. 28.

 

 

                                                 Ki kormányozza holnap a világot?

 

              Ezen töpreng 450 oldalon Jacqes Attali. „Az embert, amióta csak gondolkodik, mindig izgatta, hogy vajon ki uralkodik a világ felett. Először úgy képzelte, a természet fölött az istenek rendelkeznek, és ebbe nincs beleszólása. Később emberek, papok, katonák, különböző hatalmasságok igyekeztek irányítani a világ egyes részeit, egész „világokat”, majd magát a világot. Arra törekedtek, hogy meghódítsák. A hit erejével. Erőszakkal. A piac hatalmával.

              Vajon holnap az Egyesült Államok fogja kormányozni a világot? Vagy egy közte és Kína között létrejött szövetség? Kína egymaga? India, Európa? Esetleg a nagyvállalatok? Gazdasági és tőkés maffiák?”

              Még mielőtt eljutnék a tanulmány végére, kijelentem, hogy engem csak olyan hatalom kormányozzon, amelyet én választottam magamnak. Azt hiszem, hogy minden józan gondolkodású, már civilizált ember, így van vele.

              Az történelmi tény, hogy VII. Gergely megkísérelte a katolikus egyházat Európában ilyen történelmi szerephez juttatni – mégpedig elsősorban erkölcsi magasabb rendűsége alapján. Már VII. Gergely a XI. században ilyen megoldással kísérletezett, de egyetlen uralkodó, IV. Henrik Canossa-járásán elbukott. Pedig ez volt a legbiztatóbb korabeli kísérlet.

              Aztán jöttek a világfelfedezők és hódítók, elsősorban a spanyolok és portugálok, az egyház húzta meg terjeszkedésük határvonalát a földgömbön. De ez csak fikció volt: békeközvetítés két katolikus hatalom között.

              Aztán jött a világhódító Anglia-Nagy-Britannia, amely minden földrészen jelen volt, mint gazda és kizsákmányoló. De az iránta felhalmozódott gyűlölet, a szabadság vágya, eltakarította őket a megszállt földekről. Amerika, India, Ausztrália, Kanada, Afrika. Még Kína ügyeibe is beavatkozott. Manapság örül, hogyha egyben maradhat maga az anyaország.

              Jöttek a huszadik századi ideológiák, természetesen világhódító hátsó szándékkal: Hitler fasizmusa csődöt mondott. Lenin – Sztálin internacionalizmusa szintén. Éppen a mi 56-os forradalmunk mutatta meg, hogy még egy óriás sem képes teljhatalmat gyakorolni még egy kis nép fölött sem, nemhogy az egész világ fölött. E két huszadik századi hatalom csődje ezt ékesen bizonyította.

              Manapság már totális emberirtással kísérletezik Izrael és az Amerikai Egyesült Államok vállvatve. Megszervezi a muzulmánokat és a keresztényeket egyaránt pusztító Iszlám Államot és a Boko-haramot. Ugyanakkor napjainkban már a fordítottját igyekszik megszervezni: e két szervezet egész világból összegyűjtött csőcselékének likvidálását. De nincs hozzá elég emberük. Állóháború Szíriában, Líbia letörölve a térképről, Irak még mindig csatatér. A menekülők ellepik Európát, amely így a keresztény helyére muzulmán lelket cserél.

              Mindezeket a disznóságokat valakik irányítják. De hogy nem az ENSZ, amelynek a háborúk megakadályozása lenne a fő gondja, az bizonyos! De a kisokos Izrael még tehet néhány kísérletet az emberiséggel, amíg maga is bele nem pusztul. Itt tartunk ma. Világkormány? Rémálom! Vége a 450 oldalas tanulmánynak.

              Igaza volt az egyszerű orosz muzsiknak. Valamikor a harmincas években megkérdezték tőle:

              Maga szerint mikor lesz az egész világon kommunizmus, papa? Kétfelé törölte a bajúszát, és azt válaszolta: Sohasem. Aztán azt tudakolták tőle: Mit gondol, miért nem? Az öreg válasza rövid volt és velős: Nincs a világon annyi zsidó.

 

                                                     Csurka István nyilatkozata

 

              „Igaz, hogy a MIÉP egykori programjánál mérsékeltebb, amelyet a kormány követ, de ki csodálkozhat azon, ha e politikát támogatom? Én ne támogatnám a bankadót? Már 1992-ben mrgírtam, mit gondolok ezekről a banjokról” – nyilatkozta lapunknak a magyar Igazság és Élet Pártjának elnöke, aki a tervek szerint „szellemi atyja” lesz a Dörner György igazgatta terézvárosi színháznak.

               A Jobbiktól szólva Csurka azt mondta:

Tölünk loptak mindent. Balczó Zoltán megfogta a xsomagot, és a MIÉP-ből átvitte oda.Abból élnek, ímit ott teremtettünk meg.Közben a Jobbik az MSZP és az SZDSZ előretolt hadoszlopa volt, amellyel a FiDESZ kétharmados győzelmét akarták megakasályozni A Jobbik tele van kommunistával.”

 

 

                                                                     Ézsaiás

 

              A rendszerváltás idején két kultikus könyv jelent meg. A egyiket Fukujama írta, a másikat Huntington. Fukujama arról értekezett művében, hogy mivel mindenhol győzött a liberális, szabadversenyes kapitalizmus, elérkeztünk a történelem végéhez. Nincsen tovább. Mostantól az emberiségre kissé unalmas, eseménytelen jólét vár.

              Huntington arról írt a maga művében, hogy a világ civilizációk összecsapásának küszöbéhez érkezett. És ezen összecsapások legnagyobbja és legvéresebbike a kereszténység és az iszlám összecsapása lesz. Fukujamának akartunk hinni, de szívünk legmélyén, ahol mindig elrejtőznek a legfontosabb dolgok, nos, a szívünk legmélyén tudtuk, hogy Huntingtonnak van igaza. Sajnos, megint nem tévedtünk.

              Legfeljebb abban, hogy nem ilyennek képzeltük el az összecsapást. Nem úgy képzeltük, hogy a Nyugat seregei majd betörnek az iszlám világ kellős közepébe, s ott civileket fognak gyilkolni, embertelenségeket és háborús bűnöket követnek el börtönökben, frontvonalakon, internálótáborokban, amelyek egyik része ismert, de a másik részének még a létezéséről sem fogunk tudni semmit sem. Nem úgy képzeltük, hogy majd mi magunk fogjuk felfegyverezni a legsötétebb iszlám erőket, csak azért, mert pillanatnyi érdekeink azt diktálják, hogy fegyverezzük fel őket, az aktuális ellenségnek kikiáltott diktátor ellen. az ellen a diktátor ellen, akit néhány éve még barátságosan lapockán veregettünk, és mocskos, véres kezét szorongattuk. Hallod, Amerika? Rólad van szó!

              És nem úgy képzeltük, hogy aztán majd európai városokban uszul ránk a terror, és észak-afrikai üdülőhelyeken kell vérben fürdeni. Vagy éppen a leggazdagabb arab országokban. És azt sem képzeltük, hogy már abban sem lehetünk biztosak, hogy amit látunk, azt jól látjuk-e.  S hogy mit tálal nekünk a világmédia, az megtörtént-e egyáltalán, s ha igen, akkor úgy, ahogy tálalva van.

              Mi azt gondoltuk, hogy össze lehet csapni, hát majd emberi módon kell összecsapni. Mint a Mennyei királyságban. Mint szaladin és Oroszlánszívű Richárd. Mint a templomos lovagokA valóság más. Arcpirító szégyen, hogy mivé tettük a világot. És sajnos még csak nem is mi fogunk belepusztulni, hanem a gyerekeink és az unokáink. Legyünk átkozottak!            Magyar Hírlap: 2015. június 27. Bayer Zsolt / részlet /

 

                                                                      A kislány

 

              Az elmúlt hét legnagyobb győztese egy kislány. Egy palesztin kislány. Az a palesztin kislány, aki sírt Merkelnek. Sírt, hogy ő nem akar elmenni Németországból. Ő csak tanulni akar, mint akármelyik kislány a világon. Szem nem maradt szárazon. Cinizmus nélkül mondom.

              Még Merkel is megrendült, már amennyire ő megrendülhet egyáltalán. Feltéve, hogy nem holokausztról van szó. Akkor álmából ébredve is meg kell rendülnie. De minden más esetben kancellárnak kell maradnia. Ám a palesztin kislány mégis megrendítette a kancellárt.     „Ó, Istenem!” – fakadt ki, majd elmondta a kislánynak, hogy a politika bonyolult és könyörtelen, mint az élet. S hogy Németország nem képes mindenkit befogadni. Merkel megrendülésében egy pillanatra igazat mondott a palesztin kislánynak. Majd mindenki ment a maga útján tovább. Ment Merkel is, a palesztin kislány is, és ment a propagandagépezet is.

              És már másnap kiderült, hogy a palesztin kislányt nem fogják kitoloncolni Németországból mégsem. Hiszen iskolába jár, és még németül is tud, ott a helye.

              És Európa megnyugodott. Elalélt önnön jóságától, nagyszerűségétől, empatikus képességétől, nagylelkűségétől. Megnyugodott Európa, a propagandagépezet pedig érezte, van még ebben a történetben spiritusz.

              Van még ebben a kislányban, még egyszer fel lehet használni arra, hogy megmutassuk Európa csodálatosságát és a befogadás gyönyörűségét. Felkeresték hát a palesztin kislányt a legidiótább, legundorítóbb német újság, a Die Welt újságírói, és feltettek neki kérdéseket. A palesztin kislány pedig válaszolt mindenre, ahogy kislányoknak válaszolni illik. Ment is minden rendben, egészen addig, ameddig szóba nem kerültek az álmok. Itt kezdődött a baj. Mert a palesztin kislány elmondta, miről szokott álmodni.

              Arról szokott álmodni, hogy nincs többé Izrael. A beszámolók tanúsága szerint pontosan ezeket mondotta: nem Németországot, hanem Palesztinát tartja otthonának, és reméli, hogy egyszer ott élhet majd. A szobájában ott lóg egy történelmi Palesztina térkép. Ennek kapcsán az újságíró megjegyezte: ott van Izrael. Erre Reem azt válaszolta: „Igen, még, de az a reményem, hogy egyszer majd nem lesz ott, csak Palesztina.

             ”S hogy miként képzeli ezt el? „Az országot nem hívják majd többé Izraelnek, hanem Palesztinának.”

              A meglepett újságírónak Reem így folytatta:”Van véleményszabadság, itt szabad ezt mondanom, és kész vagyok arra, hogy erről vitatkozzak.” Végül hozzátette: „ A szülők azt mondják, Izrael elűzött minket Palesztinából. Ez igaz, nem?”

              Jaj, drága Reem, de nagyot fogsz csalódni hamarosan! És szüleinek az igazságát is

 megvizsgálhatjuk most, méghozzá egy egészen különös fénytörésben. Az Amnesty International fénytörésében. A szervezet ugyanis kiadott egy jelentést, amely szerint Izrael háborús bűnöket követett el tavaly nyáron Gázában.Csak emlékeztetőül: Izrael tavaly ötven napon át bombázta a palesztinokat. Ennek következtében 2251 palesztin halt meg, ebből 1462 civil, és csak a borzalmas rafahi bombázásban hetvenöt gyermek. Az Amnesty jelentése szerint ezek a támadások háborús és emberiség elleni bűntetnek minősíthetők. Ahogy a jelentés fogalmaz: „Erős bizonyítékok vannak rá, hogy az izraeli erők a rafahi lakónegyedek könyörtelen, masszív bombázásával háborús bűnöket követtek el.”

              Ebben a fénytörésben nehezen cáfolhatóak Reen szüleinek igazságai. A hazai Izrael-rajongó média most hallgat. Ebből a csöndből ordít ki a kislány és szüleinek az igazsága és álma. De félek, hogy hamarosan erre is lesz megoldás. Félek, hogy egy év múlva ismét látni fogjuk Reemet Azon undorító és vérlázító, ocsmány, szeánszok egyikén, amelyeken német középiskolások járulnak „holokausztot túlélt” zsidó öregemberek elé, és bocsánatot kérnek tőlük.

              Ott fog feltűnni a palesztin kislány. És bocsánatot fog kérni. A holokausztért is, és külön az álmáért is. És akkor Európa ismét el fog érzékenyülni önnön jóságától és nagyszerűségétől. A többi meg…néma csend.

              / Friss hír: zsidó terroristák Doumában rágyújtották a házat egy palesztin családra. Egy csecsemő elevenen elégett, a család többi tagja súlyos égési sérüléseket szenvedett. Kérdés: Ezek után ugye szabad lesz ötven napig bombázni a zsidó telepeseket, és megölni közülük 2551 főt? Vagy nem? És ha nem, miért nem? Erre felejen már végre valaki! /

              

                                                                   Magyar Hírlap, 2015. augusztus 1. Bayer Zsolt

 

 

                                                               ADY és a magyar sors

 

 

              Minden züllöttség fejedelme. A hazug és egyszerre hazáját szerető és istenkereső. Mert van egy vonulata a teljes magyar költészetnek, amely Janus Pannoniustól Egészen a huszadik századig vonul, s ez a szerelemről szól. Nemcsak egy nőhöz fűződő, de ugyanolyan forrósággal és tűzzel, még a szavak is azonosak, a hazáról és az Istenről.

              Csezmiczei Jánossal kezdődik, Mátyás kortársával, aki az Árvíz című versében meleg szavakkal vallja meg magyarságát. A lényeget tömören a huszadik századi Márai Sándor fogalmazza  a legtömörebben, a levert és a nyugattól cserben hagyott 1956-os forradalom után :  Népek Krisztusa, Magyarország! A költő mindenképpen azonosítja magát e szereppel: Ezerszer messiások a magyar messiások. / Ady /. Petőfi: Sors, nyiss nekem tért!

              Ady önként vállalkozik a rossz utakra, mert erre kárhoztatja a végzete. A váradi éjszakákon át a Léda szerelem morbid és botrányos szépségéig, amelynek természetesen csak az ő versei adják meg az auráját. A mértéktelen italozás és kábítószerezés az éjszaka züllöttjévé teszi, és kijelöli a korai halálra. Akik felkarolják, azoknak szükségük van az ő zsenijére, és ezért meg is fizetik. És ő ezekért az Hatvany-adományokért un. forradalmi versekkel fizet. Kultuszt csinál egy eljövendő forradalomnak, sőt még a a vörös csillagnak is, ha kellett. Ha tudta volna, milyen forradalom szálláscsinálója lesz, és mit jelképez a vörös csillag?!

              Az utolsó csepp véréig fajtája „takarója”, ugyanakkor folyamatos elsiratója, mert látja a belső bomlasztás pusztító hatását. Dózsa György unokájának vallja magát, és véreimnek szólítja proletárokat, akikhez semmi köze sincs. Nemes volt ő, Álmos fajából,  pogány. Az édesanyja családi ágán csupa pap és prédikátor az őse. Mindezt nevezőre kellett hoznia, hogy hatásos és egyedi maradhasson, mindig tekintélyt parancsolóan. Magával, Tisza Istvánnal is harcba száll. Ő azonban tudja, hogy kik uszítják Adyt olyan veszett gyűlöletre.

              Itt kell szólnunk Dózsáról, akinek felkelése csak idegen érdekeket szolgált, és az ellenálló magyar nemesség lefejezése volt a célja. / A nemesi adománylevelek megsemmisítése! A rákosi országgyűlésen a nemesség 1505-ben nemzeti király megválasztása mellett tette le a voksát! / 1514-ben egy belháborút kirobbantani, és az egyetlen védelmi erőt, a nemességet kiirtani, csak idegen uralom szolgálatát jelenthette. Tehát: 12 évvel a Mohács előtt nyílt hazaárulást követett el. Ady mögött álló liberálisok teremtik meg Dózsa és Martinovics kultusztát a tizekilencedik század végén. A magyar nép hagyományaiban Dózsának egyáltalán nincs nyoma. Mesterséges a körülötte teremtett kultusz!

              Kun Béláék egy nagy vérvesztéssel járó háború után 133 napig irtja a magyar parasztságot! Itt van Dózsa György méltó párja!

              Mát Hunyadi János arról panaszkodott a pápának, hogy hazánk semmiféle segítséget nem kap a nyugattól, pedig Nagy Lajos óta egyedül tartja fel az oszmán előretörést. A győztes nándorfehérvári csatában Kapisztrán János volt az erősítés.

              Ady hat újjal, táltosnak született. Aztán ezt elkötötték, és elveszett. De a vérében ott volt a küldetés génje. Ki volt Léda halva született kislányának apja? Csak Ady lehetett, mert a kislány is hat újjal született! Ady vagy József Attila lefordíthatatlan költő. Ady egyetlen verséről sem volt hajlandó beszélni: pap, orvos, vátesz, táltos. Babits szerint a költészet és a vallás rokonok. Mennyire hasonlít egy pásztor és egy juhász ornátusa!

              Az is jellemző egy diktatúrára, hogy elsősorban a költőket figyelteti. Nálunk a Kádár-rendszerben Nagy Lászlót, Ratkó Józsefet, Utassy Józsefet. Érdekes emlék, hogy a keceli találkozón Utassy és Buda milyen élesen vitatkozott a tanácselnökkel, Kiss Benedek pedig csak hallgatott, mint a sült hal. Lehet, hogy aztán ő meg a tanácselnők is jelentett Acél elvtársnak. Én ma már így gondolom!

              A szabadkőművesség és sátánista közösségei Franciaországban voltak „otthon” Európa földjén.

              Predesztináció és lélekvándorlás. „Jöttem a Gangesz partjairól, hol álmodoztam déli verőn. A Tisza parton mit keresek?” Többszintű világlátás.

              1918. október 23. „Éli, éli lamma sabaktani!”

              A lélekvándorlás folyamatában a múltból jövök, és a jövőbe látok, vagy jelenek meg.

              Krisztustól kérdezik:” Ki volt Keresztelő János?” „Illés próféta, csak nem ismertétek fel” – feleli Jézus.

              Nem én választottam, engem kiválasztottak. / Ady /

              Összegezve: Adyt a szabadkőmívesek, tehát a zsidók, József Attilát a kommunisták, azaz szintén a zsidók, használták ki, majd tették tönkre oly korán.

 

                                                                   Operett

 

              Az idei évben van, állítólag, az operett megszületésének 100. évfordulója. Sokkal nagyobb felhajtással üneplik, mint Wagner vagy Verdi születésének 200. évfordulóját.

              Állítólag a Csárdáskirálynő előadásával kezdődött az egész, 1916-ban. Ekkor már  két éve folyt a frontokon a vérengzés, a pesti publikum meg javában szórakozott. No, nem azok, akik hazajöttek eltávozásra szerb vagy zorosz frontról, hanem azok, akik valamilyen oknál fogva ki lettek szuperálva.

              De ne higgyük, hogy ennek ne lett volna előzménye. Wágner eljutott a csúcsra, ami a tragikus látásmódot illeti, már a 19. század közepén: Alapgondolata: A HITET felváltotta a HITEL. Természetes, hogy elsősorban a zsidókra gondolt. Azóta semmi szenteltvízzel le nem moshatják róla az antiszemita bélyeget.

              Jöttek aztán komoly gondolatok nélkül a Puccinik, az Offenbachok és a Meyerbeerek. Mascagnik és a Leoncavallók. Ez már az operett előszobája. Csak

Pucciniről. A pillangókisaszony Csocsoszánja és annak a rokonsága éppen Nagaszakiban pusztult el a Pinkertonok atomtámadása után 1944-ben.

              Csak a szerelemről két mély zenedráma készült: Wagner Trisztán és Izoldája és Bartókunk A kék szakállú herceg vára című alkotása. Az operák selejtje / 99 % / szintén a szerelemmel foglakozik, de a szerelmesek halálát többnyire a tüdőbaj okozza, és mindig nő az áldozat. Az operettek világa olyan messze van a parasztembrek valóságától, vagy a munkásokétól, mint Makó Jeruzsálemtől. A főszereplőik született arisztokraták, és érzelmeik olyan mélyre süllyednek, mint egy torpedótól eltalált tengerjáró a Marschall-szigetek térségében.

              Ezért kell bele a hacacáré és a kánkán, hogy pikánsabb legyen a helyzet az elragadtatásól ájult kispolgár számára. Az operák szülték az operettet, az operett pedig világra hozta a mjúzikelt. Ennél lejjebb már nem lehet ereszkedni.

              Legfeljebb újra feltámasztani a balettet, amely „leányvásár” volt, van és lesz, amíg a kispolgárt fel nem váltja az értelmes értelmiségi. Az, amelyik nem tréfának tekinti az emberi kapcsolatokat, hanem komoly viszonynak. Szegény Latinovits, kénytelen volt a Csárdáskirálynőben szerepelni.

              De azon komolyan el lehet gondolkodni, amit Mascagni mondott Lehár Ferencnek:

               - Miért nem ír operát? Sokkal többet kereshetne. Meg van hozzá minden képessége. Miért fecsérli bóvlira?

 

                                                     +

 

Sőt, ha magunk, hunnok vezekelhetnénk a világért,

    Lennénk megváltód, bűn fia, emberiség!

                                                                         Janus Pannonius / 1434 – 1472 /

 

                                                      +

 

                                          Trójából jelentjük

 

              Nem valószínű, hogy a művelt Nyugat becsületrenddel és akadémiai pálmával fogja illetni a magyar miniszterelnököt. „Engedményeket tesz nemzeti konzervatív választóinak” – harsogja a német média, és hazug riportokkal és újságcikkekkel akarja a magyar olvasót kihozni a sodrából.

              Az első felháborodáson már túl vagyok. Nemzeti konzervatív vagyok magam is, ami lassan éppoly bűnnek kezd számítani a Nyugat által Kelet – Európának nevezett térségben, mint amikor a szovjeturalom alatt nemzeti kommunizmussal vádolták meg a moszkvai vonaltól elhajló politikusokat. Pedig a migránsok, éppúgy, mint a Vörös Hadsereg katonái egykor, nemcsak sokba kerülnek, de a szabadságunkat is elveszik. Ezen a kalóriatáblázatok elemzése és a biztosítási kötvények sem segítenek.

              Imádjuk a katasztrófákat! Vulkáni hamu, olajpestis, görög csőd, ukrán háború, közel-keleti Iszlám Állam: mindez izgatja a bomló idegeinket. A törvényekre erotikus masnit kötünk, és ott Nyugaton az erkölcs kezd hasonlítani Mahagonny polgáraiéhoz, akik Brecht drámájában még az Úristent is kitiltják a városukból.

              Vannak még kordináták? Mi az, hogy „normális”? A lényeg az előrejelzések értelmezésében rejlik. Legalább nem arról kell vitatkozni az Európa Parlamentben, hogy a mesterséges megtermékenyítés az embriók szelekciója vagy sem, azaz burkolt rasszizmus, hanem arról, hogy a beáramló muszlim és fekete népesség láttán miképpen kell a még mindig konok német nemzettudatnak a fehér és keresztény színezetről színesre és befogadóra váltani.

              Joachim Gauck az 1953-as berlini felkelés után a központi bizottságnak szánt brechti mondással – miszerint a népet nem lehet leváltani – mintha az új, minden raszt befogadó liberális nemzetfogalommal szeretné rávenni a német népet, hogy ami a kommunista pártnak nem sikerült, most ő maga hajtsa végre: váltsa le önmagát! Így megőrizheti biztonságát, jólétét és öregkori juttatásait, és majdan ők, az új honfoglalók el is temetik.

              „Aki feladja szabadságát, hogy biztonságot nyerjen, a végén mindent elveszít” – kommentálta hajdan az effajta értelmetlen belenyugvást a tudós Benjamin Franklin, aki kalózhajókat szerelt fel a francia partokon, hogy hazája, az Amerikai Egyesült Államok túlélje az Anglia ellen folytatott véres függetlenségi háborút.

              Lehet, hogy nem a józan ész, és az ahhoz szükséges bátorság határozza meg az európai politikai osztály gondolkodását, hanem valami más? Nem valamiféle sci-fi-szerű tudományos-fantasztikus játéknak vagyunk a tanúi, mint annak idején az amerikai Don Siegel 1956-ban készült filmjében? Hogy mint A testfalók inváziójában a nyugat – európai belügyminiszterek és külügyérek testét is megfelelő másolatokkal úgy átépítették, hogy mind ugyanazt mondják és teszik – mintegy teammunkában és csapatszellemben -, amit kell?

               A politikai osztály, rendkívül sajnálatos eset – felmondta lojalitását a nép iránt, és mostanság már azon töri a fejét, hogy miképp lehetne úgy szabályozni a mentőhajók munkálatait, hogy minél több fölös száj kerüljön be Európába, és a nyílt, az orosz megszállástól épp hogy megszabadult kelet – európaiak is részesüljenek vérfrissítésben. Az utóbbihoz végképp semmi közünk nincs: igen rossz lenne most nekünk – Szibéria és Ausztrália után – az új fegyencgyarmat szerepét eljátszani.

              A Nyugatot mintha a megsemmisülés gyönyörűsége utáni vágy gyötörné. Nem véletlen, hogy sivatba jött a fojtogatós, a halálközeliséget gyönyörrel vegyítő szex. Hannes Stein „világesszéjében” neodarwinista húrokat penget. Mondván, semmi rendkívüli nincs abban, hogy az Európában létrejött népességi vákumot Afrika fölös százmilliói töltsék ki. A gondolkodó főt aligha tölti el rettenettel, hogy Európa fekete lesz – vélekedik a sci-fi írásban jártas szerző. „So what” – fejezi  be eszmefuttatását egy számunkra is igen ismerős filozófikus fordulattal, amit már Horn Gyulától is hallhattunk: „Na és?”

              Annak a társadalomnak, amely saját útvesztőiben téved el, valláspótléka a negativizmus, az öngyűlölet és a paranoia. Az eligazodáshoz hiányoznak az alapinformációk. És bármilyen szomorú, nálunk, Keleten még a dialektikus materializmus is több kapaszkodót adott. A parlamentális demokrácia a politikusok és a média performance - aként tűnik el, robbanékony a rendőrséggel való összecsapások során, de elviselhetetlenül unalmas a mindennapi életben. Vákuumban a demokráciának nincs helye.

              Az ókori görög történetírók közül Hérodotosz Ázsia és Európa örök ellentétének első nagy kirobbanását látta a trójai háborúban. Thuküdidész a gazdasági hátterére is rámutatott, de a néphagyomány makacsul a görögség sértett becsülete miatti felháborodással magyarázta.

              Ez az érzelemmel átszőtt gazdasági ellentét ma is érezhető az iszlám és a keresztény kultúrkör szembenállásában, amit megpróbál eltakarni az európai elit hiú törekvése az objektivitásra, a jogállami nyelvezetre, és dekadens vágya bűntudata kiélésére. A bűntudat az utolsó keresztény erény, amelyet a politikai osztály még megőrzött, és ez rég kikezdte büszkeségét és akaraterejét. Nem azt teszi, amit tennie kellene, és azt hiszi, hogy haszonélvezője lesz a migrációs iparnak.

              Érdekes, hogy Trója bukását is az elit hiszékenységgel vegyes bírvágya pecsételte meg. A görögök egy hatalmas falovat küldtek be az ostromlott városba, hogy ezzel az ajándékkal engeszteljék meg a trójaiakat Athéné istennő szobrának elrablásáért. Emberük, Szinon elhitette velük, hogy az eredménytelen ostrom után már szedik is fel a horgonyt, és elhajóznak a görög partok felé. Hiába intette őket és beszélt cselről az aggodó jós, Laokoón. Poszeidon, a tenger istene két kígyót küldött rá, amelyek a fiaival együtt megfojtották.

              Ebből az istenek helyeslő jelzését olvasták ki a trójaiak, és kettőzött buzgalommal bontották tovább a falakat, hogy be tudják vinni a falovat, amelynek hasában görög katonák, ókori kommandósok rejtőztek. S miközben vidám lakomával és részegeskedéssel ünnepelték a több mint kilencéves ostrom végét, Szinón jelentette a cselből elhajózó görögöknek, hogy visszafordulhatnak. A görög kommandósok a faló hasából kimászva kinyitották a kapukat, és Trója egyszerre megtelt ellenséggel. A várost felgyújtották, a férfiakat és a gyermekeket megölték, az asszonyokat rabságba vetették. Nem csodálkoznék, ha tíz év múltán egyszer megint elhangzana: Trójából jelentjük…

                                                                                    Tamáska Péter, történész

 

                                                                          +

 

                                                                Terror mögött

 

              Mi történik a terror háta mögött? Ez most a legfontosabb kérdés. A terror háta mögött most nagyhatalmi játszmák zajlanak, egyetlen nagyhatalom érdekei szerint. És ez a terror éppen arra jó, éppen ezért kell, hogy széles és egyre szélesülő háta mögött, titokban, észrevétlenül mindenféle dolgok történhessenek, vagy ellenkezőleg, ne történhessenek meg. Valójában senki sem teszi föl a legfontosabb kérdést: Miért nem pusztítják el az Iszlám Államot?

              Mert hát mi is ez az „Iszlám Állam”? Néhány ezer elmebeteg martalóc a sivatagban. Egy hét alatt fel elhetne számolni ezeket az állatokat, és ezzel egyszersmind véget lehetne vetni megannyi esztelen és iszonyatos szenvedésnek szerte a világon. / Csak az iszlám hitűek közül legalább 100 ezer embert ölt meg! /

              Csak az a baj, hogy az Egyesült Államok nem akarja felszámolni az Iszlám Államot, és nem akarja, hogy normalizálódjon a helyzet a Közel-Keleten. Nem akarja, mert egyeduralkodó akar lenni / maradni / a térségben. Nem akarja, hogy az oroszok megtartsák, megőrizzék ottani pozíciójukat. A nagyhatalmi politika oltárán pedig feláldoznak mindent, és feláldoznak bárkit. Ameddig ezt nem mondjuk ki, nem mondunk ki semmit sem, csak a sötétben tapogatózunk, és ismételgetjük rögeszméinket.

              Az Egyesült Államok közel-keleti politikájának tudható be mindaz az elmebaj, ami jelenleg történik, és ami sajnos még sokáig történni fog. Egyebek mellett ennek tudható be, hogy még mindig nem az embereket elégető, lefejező, vízbe fojtó és minderről perverz, beteg videókat közzétevő, terroristákat Európába küldő ISIS az egyetlen és legfőbb ellenség. Hanem ezekkel a beteg állatokkal együtt emlegeti Amerika Aszadot és Oroszországot, mint a közös cselekvés, a közös fellépés „akadályait”. És az is éppen eléggé árulkodó fejlemény, hogy Washington csak azt követően lett „aktív” Szíriában, amikor Putyin offenzívát indított a sivatagi patkányok kiirtására.

              Amerika nem akarja, hogy az oroszoknak megmaradjon a szíriai tengeri kijárat a Földközi – tengerre, és hogy megmaradjon a befolyása a térségben. Ugyanis Amerika valójában Oroszországgal háborúzik már évek óta, és ennek a háborúnak fontos színtere, eszköze és ürügye Ukrajna.

              Amerika nem akarja, hogy Európa és Oroszország kiegyezzen végre egymással, és együtt, nyugalomban és békességben kereskedjenek mindenki megelégedésére. Ez Washington számára rossz forgatókönyv. Washington a békétlenségben és a háborúban érdekelt. Itt is és a Közel-Keleten is. Ezért nem akarja felszámolni az ISIS-t, ezért nem vet véget az olaj feketekereskedelmének, holott az abból befolyó dollármilliárdok mind az Iszlám Államot gazdagítják.

              És a békétlenség, a düh, a harag, a kétségbeesés és a félelem légkörének fenntartását szolgálja az irányított és szervezett migráció is, amely immáron egy éve önti el Európát.

              Kérem, ne feledjék el! Szíriában öt éve zajlik polgárháború, Irakban 25 éve, Afganisztánban 36 éve. Pakisztánban és Bangladesben pedig nem is folyik háború, de az említett országok lakói egyszerre döbbentek rá az idén tavasszal, hogy elegük van mindenből, és ideje elindulniuk Európa felé.

              Ezt csak egy elmebeteg hiszi el.

              És azt se felejtsék el, hogy a szíriai, iraki és afganisztáni háborúk mögött mindenhol az Egyesült Államok áll, a maga vérlázító és ostoba politikájával, bavatkozásaival és idióta „demokráciaexportjával”.

              Azt se felejtsék el, hogy csak ebben az idióta közegben hangozhatnak el a terror árnyékában olyan kijelentések, miszerint „nincs összefüggés a terror és a migráció között”, s hogy jöjjön továbbra is mindenki nyugodtan, hiszen „nincs semmi okunk felülvizsgálni eddigi bevándorláspolitikánkat”, ahogy például a decens barom, Juncker kijelentette a párizsi halottak még ki sem hűlt tetemeire állva.

              És azt se felejtsék el, hogy az Egyesült Államok nem akar befogadni szíreket a párizsi terrorra hivatkozva, de Obama ideböfög Európába, hogy mi ne keverjük össze a bevándorlókat a terroristákkal.

              Egy szónak is száz a vége: mindazért, ami jelenleg a közel-keleti térségben és Európában zajlik, az Egyesült Államokat terheli a legnagyobb és legsúlyosabb felelősség. És persze a migrációt és az ISIS-t pénzelő Szaud-Arábiát és az öbölállamokat. Amelyek természetesen mind-mind az Egyesült Államok fontos stratégiai szövetségesei. Az a Szaud-Arábia például, ahol az utcán fejeznek le és korbácsolnak meg napi rutin szerint, de érdekes módon a máskor oly kényes amerikai politikát ez nem zavarja.

              Hazugság, sötét politikai érdekek és ezek mentén feláldozott életek. És hazugság, hazugság, hazugság mindenütt. Ez a jelen. És ha nem figyelünk oda, ebből még igazi háború is lehet.

              Akkor pedig az Úristen irgalmazzon mindannyiunknak!

                                                                              Magyar Hírlap, 2015. november 19.

                                                                                                      Bayer Zsolt

                                                                          

 

                                                                                 

                                                    EURÓPA FURCSA HALÁLA

 

BEVEZETŐ

 

                Európa öngyilkosságot követ el. Vagy legalábbis vezetői az öngyilkosság mellett döntöttek. Az, hogy az emberek velük tartanak - e ezen az úton, már más kérdés.

                Mindezt úgy értem, hogy az általunk európaiként ismert civilizáció követ el öngyilkosságot, és sem Nagy-Britannia, sem a nyugat – európai országok nem tudják elkerülni ezt a sorsot, mivel mindannyian ugyanabban a betegségben szenvednek. Ennek következményeként a legtöbb ma élő ember még meg fogja tapasztalni az általuk ismert Európa eltűnését.

                1942 – ben Stefan Zweig a Tegnap világa című művében azt írta a kontinensről: Éreztem, hogy Európa halálra ítéli önmagát önnön őrülete által. Romlás vár szép szent hazánkra, a nyugati világ bölcsőjére és pantheonjára.

                 A jelenlegi beteg állapotnak több oka van. A zsidó – keresztény örökséget, a görög – római örökséget, a felvilágosodás felfedezéseit nem nulláztuk még le. Ám a végső felvonás már itt van, mégpedig két olyan, egymással összefüggő csapás alatt, amelyekből lehetetlen felépülni.

              Az első a tömegek bevándorlása Európába. A nyugat – európai államokban ez a folyamat már a 2. világháború után elkezdődött. Mégpedig a munkaerőhiány miatt. Csak Németország több mint hárommillió férfit vesztett.

              Az európai emberek hazája az egész világ hazája lett. A kontinens függővé vált a migrációtól, s még akkor sem tudta volna leállítani, ha akarja. A BIRODALOM VISSZAVÁG! A migrációs krízis az utóbbi években csak felerősödött.

               Ez vezet át a második csapáshoz. Önmagában a tömeges bevándorlás még nem lenne végzetes, ha Európa nem vesztette volna el a hitét és hagyományait.

               Az európaiak elfelejtették Zweig generációjának fájdalmas leckéjét: minden általad szeretett dolgot, még a legnagyobb és legkultúráltabb civilizációkat is elsöpörhetik annak adományaira érdemtelen emberek. Amellett, hogy ezt a tragikus életérzést semmibe veszik, az emberi fejlődésbe vetett feltétlen hit segítségével meg is próbálnak szabadulni tőle.

               Ha lenne lehetőség mindennek a megvitatására, talán megoldást is lehetne találni. Azonban épp 2015 – ben, a migrációs válság csúcsán cenzúrázták a beszédet és a gondolatot is. Szeptemberben Németország kancellárja, Angela Merkel arra kérte Mark Zuckerberget, a Facebook igazgatóját, hogy ne engedje meg az európai állampolgároknak a német migrációs politika bírálatát a közösségi médiában.

-Dolgoznak ezen?

                     Zuckerberg pedig megnyugtatta, hogy igen.

                Így visszanézve egyszerűen lenyűgöző, hogy miként korlátoztuk magunkat, miközben az ajtónkat szélesre tártuk a világ előtt.

                A bőrük színe és etnikai hozzátartozásuk ugyan különbözik, de ettől Európa azonos lesz önmagával? A lakossága pedig Voltaire, Pál apostol, Dante, Goethe és Bach szellemében keveredik majd?

                 Keresztények vagyunk – e például? A 2000 – es években felhevült ez a vita az Európai Alkotmány megfogalmazásakor, hiszen abban nem kerül említésre a keresztény örökség. II. János Pál pápa 2003 – ban írta:

                „Tiszteletben tartva az intézmények szekuralizáltságát, szeretném még egyszer arra kérni az Európai Alkotmány megalkotóit, hogy az okiratban utaljanak a vallás, különösképpen a keresztény vallás örökségére.”

                A vita megosztotta Európát földrajzi és politikai értelemben, és egyben vakító fényt vetett egy törekvésre: a vallás egyszerűen visszavonul Nyugat – Európából.

                Ali Agcsa pedig felemeli a pápára pisztolyát.

                Stefan Zweig helyesen ismerte fel azt a megzavarodott állapotot már 1942 - ben, így azt is, hogy a Nyugat bölcsője saját halálos ítéletét írja alá. Csak az időzítésben tévedett. Még több évtized telik el, míg az ítéletet végre hajtjuk saját magunkon.

 

 

                                                                            I.

 

                                                                     A kezdet

            Hogy megértsük az Európában történő változás mértékét és sebességét, érdemes néhány évet visszamenni időben, a normális bevándorlás korszakába.

             2002 – ben publikálták Anglia és Wales népszámlállási adatait. Akkor a The Times újságírója pesszimista megjegyzést fűzött hozzá.: rémhírterjesztő, rasszista, iszlamofób lett egycsapásra. Az akkori belügyminiszter, David Blunkett ezt a „fasizmus felé való kacsintásnak” nevezte.

            Bármilyen sértések is követték ezt a jóslatot 2002 – ben, tíz év múlva Londonban hárommillió háztartásban nem használják első nyelvként az angolt. Komoly etnikai változás jött létre.  Ma már a betelepülők szavazataival pakisztáni a polgármester, és minden áldott nap megkéselnek valakit.

            A vallások terén is nagy változások! A kereszténység térvesztése és a mohamedán térnyerése. Ekkor még csak a török vendégmunkás betelepülők miatt.

            De nem szabad elfeledkezni a hatalmas birodalom egykori állampolgárainak beözönléséről. Annak ekkor még csak az értelmisége jött elsősorban Indiából, Pakisztánból, Bangladesből. A jobb megélhetés reményében. ezek még egyetemet is végzett állampolgárok lettek – tehát értékesek.

            Aztán itt is leszakadt az ég a muszlim migrációval. Rövidesen el is jutottak a Brexitig. Az Unióból való menekülésig, de May miniszterasszonyt nem engedték el a brüsszeliek.

             Közben csak egyetlen komoly botrány tört ki. Enoch Powell, a konzervatív árnyékkormány minisztere beszédet mondott egy birminghami rendezvényen. Elmondta az úgynevezett „vérfolyam” beszédet, amelyben profétikus hangnemben jövendölte meg, hogy mi lesz Britannia sorsa, ha a bevándorlás ilyen tempóban folytatódik.

             „Akiket az Istenek el akarnak pusztítani, először elborítják az elméjét. Bizonyára őrültek vagyunk, szó szerint őrültek, ha engedjük, hogy évente ötvenezer ember áramoljon be hozzánk., akiket el kell tartanunk. és akik egy olyan társadalom növekedéséhez járulnak hozzá, amelynek népességét az ő leszármazottaik képezik. Olyan ez, mintha egy nemzet a saját halotti máglyájához hordaná a fát.” /Powell a politikai senkiföldjére került. /

 

                                                                       2. fejezet

                                                Hogyan kaptunk rá a bevándorlásra?

 

               Kisebb eltérésekkel, de Nyugat – Európa összes országában ugyanaz a történet játszódik le. A második világháború után minden ország megengedte, majd bátorította a külföldi munkaerő bejövetelét.

                1950 – től 1960 – ig tartó időszakban többek között Nyugat – Németországban, Svédországban, Hollandiában és Belgiumban mindenhol ugyanazt a receptet használták. Vendégmunkásokkal töltötték fel a munkaerő-piaci üres helyeket.

                Már a 19. században Franciaország Észak – Afrikában, míg Nagy – Britannia az indiai szubkontinensen kezdett gyarmatosítani. Algéria esetében az őslakók úgy érezték, hogy jár nekik valami. Legalább annyi, hogy vendégmunkások lehessenek. A „birodalom visszavág” koncepciója azt sejteti, hogy elkerülhetetlen, vagy talán még igazságos is az, hogty a huszadik században ezek az emberek viszonozzák a szívességet; bár nem hódítóként, hanem állampolgárokként jöttek ezekbe az országokba.

                Minden európai kormány – a britekhez hasonlóan - félreértette a helyzetet, hiszen azt képzelték, hogy a vendégmunkások átmenetileg tartózkodnak ott, a dolguk végeztével hazamennek. Úgy tűnt, a kontinens vezetőit meglepte, hogy a vendégek a letelepedés mellett döntöttek. Hozni akarták a családjukat is, akiknek segítség kellett. Aq gyermekeknek például iskolákra volt szükségük. A nyugat által biztosított életszínvonal legyőzte bennük a honvágyat.

               Bár Európa ínséges időben tárta ki kapuit, fogalma sem volt arról, hogy még így is, ebben a leharcolt állapotban mennyire vonzó lehet a világ más tájain élők számára.

                De Gaulle, amikor lehetővé tették 1958 – ban az algériaiknak a bevándorlást, így szónokolt:

                „Egész Algériában egyféle ember van, mégpedig a francia, ugyanazokkal a jogokkal és kötelezettségekkel.”

                De Gaulle elismerte titokban, hogy Franciaország csak addig tud befogadni más fajokat, amíg kisebbségben maradnak. Az elnök bizalmasai állítják, hogy De Gaulle komolyan kételkedett abban, hogy Franciaország képes lesz eltérő hátterű emberek millióinak otthont adni. Ez az aggodalom a nizzai merénylet idején bizonyosodott be.

                Angliában a 2011 - es népszámlálás után, amikor azt is kijelentették, hogy a társadalomnak „túl kell tennie magát ezen.”

                Mindezt a közgondolkodást befolyásoló politika és a média együttműködése érte el. London akkori polgármestere, Boris Johnson így értékelt: „Ne a migráción töprengjünk, inkább vessük el az integráció magjait!”

                London polgármestere manapság egy pakisztáni bevándorló, és nincsen nap késelés nélkül. Pedig mindössze nyolc éve hangzott el a költői megfogalmazása annak, hogy mit kéne tenni. Gyilkosságok, erőszak, nogo-zónák és mohamedán templomok. A legszebb a londoni. Azt Szaud-Arábia építtette.

                 Aztán hallhattunk olyan lágy megjegyzéseket: „ússz az árral!” „Ezt nem lehet leállítani!”

                 „Hajtsd le a fejed, és tűrj!” Míg el nem jutottak a brexitig. Két éve azt várják, hogyan léphetnének ki az EU – ból.

 

                                                                    3

                                                 Önnyugtató kifogások

 

                 A 20. század végén és a 21. század elején az európai kormányok nem kérték ki a nép engedélyét a tömeges bevándorlással kapcsolatos politikájukhoz.

                 Három indokot hoztak fel a törvényesítésére.

                 A munkáltató szempontjából olcsóbb mukaerőt fogadnak. De ugyanakkor nem érdekelte őket, hogy az ott élők állásukat vesztik. Két idézet pro és contra:

                  A BBC főcímben hozta le: A legújabb bevándorlók nettó értékben járultak hozzá a gazdasághoz.

                   A mostani bevándorlás a Egyesült Királyság százmilliárd fontjába került. Hogy tudott volna erről egy szimpla állampolgár, ha ez az igazság rejtve maradt.

                    A bevándorlás évek óta Nyugat – Európában az egyik legfőbb társadalmi probléma.

                    Az ország népessége gyors tempóban öregszik és a fiatal migránsok helyrebillentik az életfát. Kevés gyermek születik, de felmérések igazolják, hogy a gyerekvállalás nem volt idegen a nők többségétől. Bár a Zöldek akkor éppen a gyerekvállalás ellen kampányoltak.

                    Mindez a mai krízis előtt történt.

 

                                                                   4

                                                      Üdv Európában!

 

                   Az „arab tavasz” szörnyű bombázásai és polgárháborús összecsapásai miatt a kétezres években a menekülők a legközelebbi menhelyet a közeli Lampedusa szigetén találták. Még többnyire ütött – kopott halászbárkákban jutattak el a célponra, már, aki útközben vízbe nem fult, mert a rozoga bárkák zsúfoltan vágtak neki tengernek. Ettől kezdve   Földközi - tenger sok száz embernek lett a temetője.

                  Nem meglepő módon a kormánynak improvizálnia kellett. Kadhafi ezredes uralkodásának utolsó líbiai évtizedében kötöttek vele egy titkos szerződést, hogy visszaküldhessék azokat, akiknek nem volt joga Olaszországban tartózkodni. Amikor ez kiderült, az olaszokat hevesen bírálták más európai országok.

                 Csakhogy az olaszok által tapasztaltak a következő körben elértek Európa minden más területére is.

                  Az „arab tavaszként” ismert események után, 2011 – ben, kezdődő szívárgást özönvíz követte. Ehhez már az idős diktátorokkal kötött szerződések érvényüket vesztették, és mintha sok Noé bárkája indult volna útnak, éjszakánként százával indultak a parton rabolt, vásárolt csónakok és egyéb rozzant bárkák, gyakran és sok - sok életet kockáztatva. A csempészek már akkor és jó pénzért értékesítették a rozoga járműveket is.

                   Lampedusa szigetén a hatóságok a sziget több pontján temetkezési helyeket hoztak létre, itt hantolva el az elhunytakat. Akit tudtak, azonosították, akit nem, annak testének számot adtak, és ez került a fejfájára.

                   „Hol nyugszik a többi halott?” – kérdeztem egyszer egy helyi lakostól.

                   „A többséget a tenger nyelte el” – hangzott a válasz.

                   A szír háború kitörésekor sok menekült érkezett onnan, beleértve a gazdagabb középosztálybelieket is. Egyik nap jacht futott be, jól öltözött szírekkel a fedélzetén, akiket az addig megszokott módon fogadtak és küldtek tovább.

                   De 2011 után a szírek száma csökkent, és egyre szegényebbek érkeztek. A menekülők egy Egyiptomon keresztül vezető útvonalról meséltek, amely olyan alagútrendszerekkel van tele, ahol a gyerekeknek oxigénmaszkot kellett viselniük. A különböző népcsoportok különböző útvonalakon érkeztek.

                   Ahogy néhányan rövidesen észre is vették, az érkezők nyolcvan százaléka fiatal férfi volt. De jöttek magányos nők és gyerekek is szép számmal.

                   2013 júliusában Ferenc pápa ellátogatott a szigetre, hatalmas rajongást váltva ki ezzel. Koszorút helyezett a tengerbe, és misét celebrált a szabad levegőn egy kis festett csónakot használva oltárként. Mise közben elítélte a világ közömbösségét azzal kapcsolatban, ami szigeten folyik, és a lelkiismeret ébredését sürgette.

                   A politikai visszahang sem maradt el Európa – szerte. Sőt, Pan Gimun, az ENSZ főtitkár, kijelentése szerint e tragédia is azt bizonyítja, hogy több biztonságos útvonalra lenne szükség. Nem elég Lampedusa és Málta. Jöjjön hát Görögországon keresztül és tovább a Balkánon át a megszámlálhatatlan és ellenőrizhetetlen migránsok hatalmas tömege!

                   „Üdvözlünk Európában!” De most már Spanyolországba, Szerbiába és Magyarországon át Ausztriába, hogy megérkezzenek az ígéret földjére: Németországba.

 

                                                                          5

 

                                                      Láttunk mi már mindent

 

                  Görögország kis szigeteire is évek óta jönnek a csónakok. És a görög hivataloknak egyedül kellett szembenéznie a problémával. A görög gazdaság 2015-ben már évek óta küzdött az adósválsággal. Miközben az urózóna országai – élükön Németországgal – megszorításokat követeltek, Görögországnak a határainál kialakuló humanitárius katasztrófával is szembe kellett néznie.

                   Leszbosz szigetét mindössze nyolc kilométernyi víz választja el Törökországtól. Így már érthető, hogy az embercsempészek miért mondhatják a bevándorlóknak, hogy a pénzért cserébe végül csak egy folyón kell átkellniük, és máris Európában vannak. Mivel ez az utolsó szakasz rövidebb idő alatt tehető meg, mint ami Lampedusa és Észak – Afrika között van, 1500 dollár az útidíj. Télen, mikor a tenger gorombává válik, azok között, a partra csalnak, néhányan meglátják a rozoga bárkákat, sw ben hajlandók beszállni. Nekik azt mondják, hogy az 15000 dollárt akkor is ki kell fizetniük, majd pedig még egyszer 1500-at, amikor beszállnak egy másik járműbe.

                 Görögországban is, ahová ez a mértékű bevándorlás zajlott már évek óta, az 2015 – ös év volt a vízválasztó. Nem máshol történt valami, hanem sokkal északabbra, Németországban.

 

                                                            A KELET MÁSSÁGA

 

                Miért gondolkodtak ennyire különböző módon a központi kérdésekről a nyugatiak és a keletiek? A berlini fal összeomlása után Chantal Delsol úgy látta az itteni embereket: „Úgy tekintettek ránk, mintha egy másik bolygóról jöttünk volna, még ha abban az időben ránk is akartak hasonlítani. Egyre inkább meggyőződtem arról, hogy ebben a régióban kell keresni a választ a kérdéseinkre. E különbséget látva rájöttem, hogy az utolsó ötven év jóléte elfelejtette velünk az élet tragikus dimenzióit.”

               Amikor Merkel asszony kitárta a külső kapukat, pontosan ugyanezek az államok lázadtak fel, s nemcsak lázadtak, hanem ki is álltak érdekeik mellett.

               Magyarország miniszterelnöke 1916. március 15 – én ünnepi beszédben arról szólt, hogy mennyire más a Kelet magatartása a bevándorláshoz, a határokhoz, a kultúrához és az identitáshoz. Orbán Viktor elmondta, „hogy az új ellenség különbözik az egykori szovjet hatalomtól. Ma nem bombáznak és bebörtönöznek, hanem csak megfélemlítenek és zsarolnak embereket.

               De Európa népei most felébredtek, rendezik soraikat, és hamarosan lábra kapnak, az igazság elfojtására épülő Európa gerendái mindenhol recsegnek és ropognak. Európa népei talán most megértették, a jövőjük forog kockán. Nemcsak a jólét, a kényelmes élet, nemcsak a munkahely, de már biztonságunk és életünk békés rendje is veszélybe került.

               Európa jólétben szunyókáló népei végre megértették, hogy végveszély fenyegeti életelveiket, amelyekre Európát építettük. Európa egyet jelent a keresztény, szabad és független nemzetek együttélésével, a férfi és nő egyenjogúságával, a fair versennyel és a szolidaritással, a büszkeséggel, az alázattal, az igazsággal és az irgalommal.

               Ez a veszély most nem úgy támad ránk, mint a háborúk és a természeti csapások, amelyek egyik percről a másikra kirántják lábunk alól a talajt. A népvándorlás lassú víz, amely kitartó sodrással mossa el a partot.

               Humanitárius ügynek adja ki magát, de valódi természete a térfoglalás, s ami nekik térfoglalás, az térvesztés nekünk. Javíthatatlan emberjogi harcosok falkái éreznek leküzdhetetlen vágyat, hogy kioktassanak és megvádoljanak bennünket.

                Állítólag kirekesztők és ellenségesek vagyunk, pedig az igazság az, hogy nemzetünk történelme a befogadások és kultúrák összekapcsolódások története.

                 Aki új családtagként, szövetségesként vagy életéért futó jövevényként bekéredzkedett, azt beengedtük, és nálunk új hazát talált magának. Aki azzal a céllal jött, hogy átalakítsa országubkat, a maga képére formálja a mi nemzetünket, aki erőszakkal és akaratunk ellenére jött, mindig ellenállásba ütközött.”

                 „Az iszlámnak semmi keresnivalója Szlovákiában. A bevándorlók megváltoztatják az országot. és ezt mi nem akarjuk – mondotta Fico.

 

                                                                            +

 

                  Az Európai Uniónak kötelessége segíteni a kulturális sokszínűség fennmaradását, beleértve az őshonos nemzeti közösségek identitását is. / Douglas Murray brit publicista /

 

                                                                         +

 

                A mi korunk nem a nagy festők, nagy szobrászok, nem is a nagy írók és költők kora, hanem a nagy technikusok és biológusok korszaka. És ez a technikai világkép, melyet széplelkek vállvonogatva és könnyű szóval ócsárolnak, tud olyan életérzést és feszültséget adni az embereknek, mint adott a harmonikusabb korokban a művészet és az irodalom. New Yorkban nem múlik el öt perc, hogy a nagyváros felett ne repüljön el egy gépmadár., s ilyenkor könnyű fejcsóváló rosszallással idézni a közhelyet, mely szerint, aki repülőgépen utazik, kevesebbet lát a világból, mint a lelkes, érzékeny, régi vándorok, akik még delizsánszon, társas kocsin utaztak.

                                                                        +

 

                  A napnyugati civilizáció Leonardo da Vinci műhelyében kezdődött. Lehet, hogy a General Morors műhelyében ér véget?

                  Megmaradnak a régi nagy művek, amelyek festmények és regények képein feltámasztják és megőrzik az elveszni látszó lelki kultúrát. Úgy legyen!

                

 

                                                                       VÉGE