És ekkor avattak felnőtté is. Feliratkoztam az aratók és a cséplők közé Sebők Ferenc bácsinál, aki bandagazda lett Feketehalomban. Édesapám ötven fillérért vett nekem egy kaszát Kosaras János bácsitól, aki zenészember volt. Még tárogatózni is tudott!
A kaszámra ugyan azt mondta, hogy úgyis eltöröm, de nem lett az ára kidobott pénz, mert vigyáztam rá!
Első marokszedőmnek Dubai Pista ajánlkozott, a szomszédunk fia. Tizenöt éves koromban az első nagyrészt kopott kaszával és fogadott marokverővel megkerestem!
Pokoli meleg nyár volt. Hét ágra sütött a nap. Napokig egyetlen felhő sem az égen. A testem olyan barna lett, mint a kemencében a sült kenyér. A sor végéig csak dönteni a gabonát. Néha megállni, de nem ám pihenni, hanem hogy újra borotvaéles legyen a kasza.
Elő a fenőkövet! Azután biztos mozdulatokkal élesítem, mert ha rosszul húzom, búcsút mondhatok egy életre valamelyik ujjamnak. De sietni ám, mert a többiek már előrébb járnak!
Ez volt az igazi verseny, amit a munka parancsolt magának és a parasztnak! Mögöttem a Pista markolta össze a kévéket, és úgy szuszogott a nagy igyekezetben, mint két vaddisznó.
Húzta az embert az előtte járók lendülete, hátulról nem hagyott lazsálni a mögöttem hajtók tempója. A nap meg csak pörkölte a testünket, egyszer jobbról, fordulás után balról. Nehogy félig sülve érjük meg a naplementét! Ez volt ám a sport a javából, nem a labdarúgás!
Ha nem lett volna a fejemen egy ócska kalap, lábamon valami cipőféle, ott helyben megüt a guta a forróságtól, a talpamat meg szétmarja az a sündisznó tarló. Forduláskor szusszantunk egyet. Vedeltük a vizet, mint egy ló, munka közben meg patakokban csurgott rólunk a verejték. Ez a munka volt, sportnyelven szólva, a selejtező.
A bandagazda hirdetett eredményt, és selejtezett. A java ott maradhatott a cséplésre is, a fiatalja mehetett haza pihenni.
Öttusával folytatták a férfiak: zsákolás, mázsázás, etetés, kéveadogatás, szalmahordás.
Ezek nagyon kemény próbák! A szép magas asztaghegyek, a hegyek katonás rendben egymás mellett! Ezekből lehetett kibányászni az életet. Legalább hét markos férfi kellett hozzá.. Az első az asztagról a kévéket vasvillával dobta át a gépre. Ott fenn az etető a dobba engedte szétbontva. Ilyenkor búgott fel elégedetten a masina, és ontani kezdte a szemet meg a szalmát. Ekkor kellett két – két zsákos meg szalmahordó! Egy idősebb pedig, ez lehetett a bandagazda, lemérte a kövér zsákokat. Nagyon szép munka volt! Minden mozdulatunknak azonnal meglátszott az eredménye a tele zsákokban meg az egyre magasabb kazlakban.
Nőtt a búza ára, mintha az én kaszámra várt volna. Öregcsertőre is elmentem Vénpál Menyhártékhoz, amiért fizetést kaptam. Két kis malackát tudtunk venni, és ami a legfontosabb, azt az átkozott FAKSZ-ot is kifizettük az utolsó fillérig. Anyám meglelte végre a nyugalmát! De ezután is olyan durva volt irántunk, mit egy lópokróc. Egyszer meg is kérdeztem a Csöre nénitől:
Miért van az, hogy maga úgy beszél velünk, mint a fiaival, anyánk meg az idegennel mézes-mázos, velünk meg kutyául bánik?
Tudod, fiam, nem minden asszony egyforma- mondotta az aranyszívű.
A régiek azt mesélték viccelődve, hogy az asszony másként lett, mint ahogy a papok tudják. Amikor a Jóisten az asszonyt teremtette, kivette Ádám egyik bordáját, hogy abból legyen meg a felsége, Éva. De az Úr akkor az egyszer ügyetlen volt, és a csontot elejtette. Az leesett a földre, a kutya meg elszaladt vele és elásta. Az Úristen büntetésül a kutya bordájából faragta meg az asszonyt. Egyik-másik azért olyan rossz, mint a kutya. Figyeld csak meg, hogy összekucorodva is alszanak, mint a kutyák!- fejezte be ezt a tanulságos történetet az én Csöre néném.
Szilveszterkor már választhattunk, hogy hova menjünk mulatni. Megalakult a KALOT a gazdag legényeknek. A szegényebbek a Leventeegyletnél vagy a Tűzoltóknál táncoltak. Mi is közéjük tartoztunk a bátyámmal.
1934-ben újra próbára tehettem a kaszámat. Sebők Feri bácsi fölírt aratónak-csépelőnek. Ekkor Lech László bátyám lett a marokverőm. Szobafestő volt a szakmája, de nemigen volt munkája. A többség, a szegénység, kívül-belül fehérre meszelte a házát. Úgy is jó volt, úgy is szép volt.
+
A tavasz napszámmal telt el, aztán megjött a nyár kifent kaszával. A bérlő marhavagonokban szállíttatott bennünket Kunszentmiklósra, aztán „kutyavasúttal” a majorba. A bérlő, Csanak úr, várta a brigádot:
No, megjöttek a keceli sáskák, ezek megeszik az egész majort!
Tizenhat éves voltam, kezdtem szagolgatni az ibolyát. Itt is akadt egy csinos, szorgalmas kislány a cséplésnél. Egyik este hazakísértem. Haza? Megálltunk egy hatalmas hodály egyetlen ajtaja előtt. Bent két oszlopsor tartotta a tetőgerendákat. A „lakások” ponyvával elválasztva. A bejárattal szemben méter magas és két méter széles padka. Azon 10 katlan 2-2 téglából vagy vályogból „építve”. Ezeken melegítettek, főztek. Itt mindenki tudta, melyik család mit eszik vacsorára. Így éltek a dolgos cseléd családok!
Nem sokkal jobban a rabszolgánál!
Ezekkel mit sem törődtek a miniszter urak, a földek urai és a csanakok!
1935-ben az élet jobbra fordult. Középcsalán arattam. Az őrjegi Csalán még kukoricaföldet is kaptunk harmadából.
Két napot kellett érte robotolni, mint a középkorban. Vadászaton az urak puskája elé hajtani a vadat, vagy az erdőben fát vágni.
A boletta megszűnt, a szegénység enyhült. A mustért tisztességes összeget kezdtek fizetni. A kenyérgabona ára is emelkedett 1-2 pengővel. A németek megkezdték a felkészülést, a raktározást, ezért lett a terményeinknek nagyobb értéke. Lassan, de biztosan közeledett a háború. A bátyám is berukkolt.
Gyere, világ, fütyülj a markomba! 18 évesen nekem már csak az anyám meg az édesapám parancsolt. Nem szerettem az időpocsékolást, nem jártam leventézni. Vasárnaponként a gazdák a községháza előtt fogadták föl a következő hét napszámosait. Ott ácsorogtam, amíg a hetem be ne telt, csak azután mentem ki a gyakorlótérre. Többször előfordult, hogy ki se evett a fene, mert már úgyis elkéstem volna.
Az oktatók megsokallták, és csendőrökkel vezettettek elő. Ez a módszer nem tetszett se nekem, se a kísérőimnek, de a főszolgabíró és a kerületi csendőrparancsnokság utasítása szentírás. Végre kellett hajtani!
A gyakorlótéren átadtak az oktató úrnak. Ám, amikor elmasíroztak, én is tisztelegtem a barátoknak, és rögvest hazaballagtam. A következő vasárnap újra kikísértek, csak akkor többedmagammal.
+
Rajtam kívül mások is munkát koldultak a leventézés helyett Ezután vasárnaponként a községháza udvarán volt a parancshirdetés. Az előző heti engedetlenségért kihallgatásra rendeltek. Testben és lélekben felkészültem reá. A tanácsteremben két oktató is volt. Jobbról-balról erősen fogták a karomat, úgy vittek a négyes számú irodába, ahol Kenyeres Kálmán úr fogadott. A kísérőim elmentek. A főnök bezárta az ajtót az 5-ös iroda és a folyosó felé. Bement az asztal mögé:
Miért nem jártál Leventébe?
Mire a számat kinyithattam volna, előkapott a pult alól egy hosszú bikacsököt. Akkorát vágott vele a bal vállamra, hogy a jobb faromat csípte meg a vége. Mondottam neki, hogy meg ne ismételje, mert rosszul jár. Abban a minutumban a másik felemre is kaptam. A bosszúállás lelke költözött belém.
Átnyúltam a pudli felett, és egy kézzel elkaptam a kabátját. Átemeltem az asztalon, és nekinyomtam a falnak. A térdemmel a gyomrába léptem, mire nyomban elájult. A szerencsétlen flótás lefeküdt aludni, mint egy kisgyerek.
Ekkor érkezhetett meg a vezető főoktató, Magyar Jenő tartalékos tüzér hadnagy. Rögtön értesítették arról, hogy hol vagyunk. Nagyon be akart jönni, mer veszettül verte az ajtót:
Nyissad ki az ajtót!
A főoktató úr zárta be. Tessék neki szólni!
Ha nem nyitod ki, belövök!
Azt lehet, mert a Kenyeres úrral takaródzom.
Mivel én álltam vesztésre, csak kinyitottam. A hadnagy úr jött elöl mint főoktató, utána Halász Pál, Beke Ferenc meg Rózsa József, az aloktatók. Az utóbbi, Rózsa lévén, nagyon szúrósan kezdte. Se szó, se beszéd, mindjárt mellbe vágott. Én pedig akkorát gyomorszájba, hogy az egész rózsabokor a Beke karjaiba hullott. Erre Magyar Jenő kiadta a parancsot:
Hagyjátok ezt az őrültet!
Úgy éreztem magam, mint az a vadállat, amelyiket a kutyák sarokba szorítanak. Nézték, ahogy lassan összeszedtem magam, aztán átmentem a nagyterembe. Hosszú piros szőnyeg a közepén, azon állt a többi vádlott. Fehéren, mint a fal. Hallották az ütések puffanását belülről, és azt hitték, engem puhítanak. Meg voltak rémülve, hogy most rajtuk a sor! Amikor elébük álltam, úgy bámultak rám, mint a birkák
Ne hagyjátok magatokat megverni! – mondtam halkan.
Aztán leventésen tisztelegve leszaladtam a lépcsőn, és bebújtam a liget sűrűjébe. Leroskadtam a kedvenc padomra, és néhány percig mély slukkokkal szívtam a téli levegőt.
Nemsokára jött a nyáj is hazafelé. Kiderült, hogy senkit se vertek meg, senkit se csuktak be, csak javulásra szólították fel az egész bandát.
Így ment az élet tovább 37-ben és 38-ban. Most már nem Csalára, hanem Herner úr földjére szerződtem aratni, a Gajári birtok szomszédságába. Herner úrnak legalább 400 holdnyi birtoka volt. Eléggé szépen kerestünk! Tizenkettedéért dolgoztunk, de a vetések szépek voltak. Gépelni nem kellett, de a mindennapi kenyeret elő tudtuk teremteni. Apám még átaljás szőlőt is vállalt, amiért rozzsal fizettek. A Herner birtokon kukoricaföldet műveltünk negyedéből.
A gazda megekéztette és hazaszállíttatta a részünket. Robotolni sem kellett érte!
Volt munka a régi mentatelepen. Akkoriban alakult egy új, de kisebb. Itt csak 40-50 lány és asszony dolgozott.
A Somogyi-telep is termőre fordult. Ide főleg az újfalusi asszonyok jártak napszámba. Somogyi úr igen jó ember volt, még ha zsidó is. Az asszonyoknak másfél pengőt, a férfiaknak kettőt fizetett egy napra. Nem kellett napkeltére kiérni, hanem csak 6 órára, a munkát sem napszálltakor kellett befejezni, hanem fél hétkor.
Azt is megengedte két szegény asszonynak, hogy délben hazaszaladjanak a csecsemőjüket megszoptatni.
Amikor pedig visszasiettek, és kézből gyorsan akartak ebédelni, akkor engedélyezte nekik a nyugodt evést. Ott akartak maradni, hogy a késést ledolgozzák, de ő azt mondta:
Menjenek csak haza a többivel! A nap letelt.
A szegény Somogyi úr rosszul járt, mert amikor a szőlője jó erőben és igen bőven termett, az élő szőlőt a tőkenyaknál kivágták. Állítólag a keceli cigányok tették, akiket a nyilasok felbéreltek. Az újfalusi asszonyok megsiratták a közeli munkahelyet.
+
Én is legénykedtem már! Újra eljött a tél, a farsangi időben elmentem egyik barátomhoz, Halász Ferenchez, akivel elbeszélgettünk, elkomáztunk. Azután magányosan elindultam hazafelé.
Az Ipartestület előtt két jó barátommal találkoztam, Benyák Józseffel és Szabó Antallal. Mindketten öreglegények voltak. Megálltunk a műút közepén a bokáig érő frissen hullott hóban. A karbidfényben a havas fák virágoztak körülöttünk, és hallgattuk a báli muzsikát. A jó szerencsére várakoztunk, és halkan beszélgettünk.
Egyszer csak kijön az ajtón egy nagydarab nyalka csendőr egyenruhában, kardosan. Csapó János volt, a híres kétszéli legényverő. Igen durva, 90 kilós és gyűrött pofájú. Egy fiatal kisleányt kísért. Az utcának ezt a részét gázlámpával világították meg, azonnal észrevett bennünket.
Oda is szólt: -Mit csoportosultok ott?
Szerencsére divatos volt a téli kabátokhoz egy akkora gallér, hogyha azt felhajtottuk, még a szemünk sem látszott ki az árnyékából.
Megint odaszólt, de akkor már az anyánk ezze-azza is benne volt. Én úgy morogtam, mint egy öregdisznó. Erre azonnal felénk indult nagy mérgesen.
A társaim gyorsan kiváltották a nyúlcipőt. A nyalka nem láthatta, hogy a vállamra akasztva, hátulról egy /csomoros, tele hiszekeggyel/görbebot lógott. Amikor a közelembe ért, elő akarta kapni a szentjánoskenyeret. Abban a pillanatban leakasztottam a vállamról a botot, és akkorát vágtam a karjára, hogy az rögtön leszáradt.
Aztán elkezdtem kopogtatni a szilvamérőt a fején, meg ahol értem. Nem vette tréfára a dolgot, mert futva megindult a községháza felé. Lépkedtem utána, és megállás nélkül csépelgettem. Már a Tolnai János bácsi házánál jártunk, amikor megláttam a két szemben lihegő csendőrt.
Abban a pillanatban hátraarc! És rohanás, ahogy csak a csülkeim bírták! Amikor a Temető utca sarkánál jobbra kanyarodtam, már a nyakamban szuszogott az egyik:
Állj, mert lövök! / Gondoltam, azt állok meg neked!/
Nagyot kiáltott, ezzel lendületet vesztett, én meg egérutat nyertem. Be a temetőbe! Eldöntöttem, hogy tovább sehová. Elővettem az apám obsitos tiszti pisztolyát, amit emlékként a frontról hozott haza:
No, ha jöttök, egyenként durrantalak le benneteket! A szerencsém az ő szerencséjük is, hogy a Balázs Imre barátom házánál megálltak és visszafordultak.
Nyúlfarknyi ideig várakoztam, azután úgy rohantam haza, mint az olajozott istennyila. Amikor beestem az ajtón, így köszöntem:
Ha csendőrök jönnének, mondják azt, hogy már hét és nyolc között hazaértem!
Azzal dögfáradtan egy öreg székre roskadtam, mert a lábam is remegett. Közben az is piszkálta a lelkem, hogy mit mond a Benyák család. Egész éjszaka a csendőrök hajkurásztak álmomban. Alig vártam, hogy megvirradjon!
Korán reggel kimentem hozzájuk. Azt kértem:
Ha valamelyik csendőrt ide enné a fene, hazudják azt, itt voltam maguknál hattól egészen éjfélig. Akkor már sokan tudták, hogy a Terikének udvarolok.
Csütörtökön beslattyogtam községháza elé, hátha akad valamelyik mészárosnál, zsidónál egy kis munka. Egyszer csak lejön a Csató úr az őrszobáról. Akkoriban, ”a kosaras ünnepen”, a hentesek pecsenyét sütöttek, a pékek meg friss perecet árultak a sokadalomnak
Csató úr is a fejét akarta tömni.
Menj fel az őrszobára! – mondta szigorúan.
Nem tudom, miért? – kérdeztem, mint egy bugyuta bárgyú borjú.
Majd megmondom fenn.
Magamtól nem mozdultam, de amikor visszafelé jött, csak bementem véle.
Az asztalnál Puruczki törzsőrmester ült. Csató azt mondotta neki:
Meghoztam a tettest. Hozzám fordult:
Hol voltál vasárnap este 9 és 10 között?
Lányoknál, Kiskecelben - gurítottam egy nagyot, de azért megadtam neki a pontosabb címet is.
Mielőtt útra kelt, odaállított a kályha mellé:
Az egyik könyöködet tedd a másik lábad térdére! Maradj így, amíg visszajövök!
Tudtam, hogy ez a mulya úgy sem boldogul. De a kályha cudarul meg volt pakolva! Azt hittem, megsülök a nagykabátban.
Mondottam a szobatársamnak, aki közben úgy pöfékelt, mint a kalocsai vonat:
Az áll itt, akinek az édesanyja nem tisztességes!
Erre a törzsőrmester elnevette magát, odahívott, és mondta, hogy gyújtsak rá.
Nem dohányzok-feleltem.
Próbálja meg!
Megpróbáltam. Három cigarettapapír is elszakadt, mire sikerült egy libafarok nagyságút megcsavarnom.
Urasan, lábat lábra hányva, pöfékeltünk és beszélgettünk, amikor a Csató úr betoppant.
Szegény, teljesen kifordult a sarkából:
Te voltál, te piszok! Csak nem tudom rád bizonyítani.
Mit kire? -kérdeztem, mint egy ma született bárány.
Hirtelen olyan lett, mint a színváltós szivárvány: vörös, zöld és végül kék.
Ki a szobából! -üvöltötte, mint aki megveszett.
Nem sokat húztam az időt, de azért végignéztem rajta. Az ütések miatt még mindig nehezen tudta a fejére tenni a szilvamérőt.
Nagy híre lett a községben, hogy a legényverőt valaki gatyába rázta. Át is helyezték Kelebiára, ahol ugyanúgy viselkedett, mint nálunk.
Csató urat később a szerb határőrök agyonlőtték. Nyugodjon békében!
Ha rám bizonyítják a csendőrverést, úgy átcsutakolnak, hogy egész életemre nyomorék lettem volna. A Leventéért békén hagytak, mert megtudták, hogy rövidesen bevonulok. Addig csak dolgozgattam, mint a többi szegénylegény.
Mindig volt munkám, mert mindig hívtak. Tudtam is, szerettem is kaszálni, és eléggé erős gyerek hírében álltam. Dada Mihály bácsi segítségével vettem egy török kaszát. Kemény pengéje volt, de ha szépen megkalapáltam, úgy vágott, mint a parancsolat.
Ősszel beváltam a sorozáson. Megmondották, hogy még abban az évben behívnak bennünket. De a Felvidék visszacsatolása miatt ez elmaradt.
Búcsúzásul, egész télen, egy kiadósat legénykedtem. Benyák Terikének csaptam a szelet, ezért leginkább a bátyjával meg az unokatestvéreivel barátkoztam.
Egy holdfényes téli estén, magányosan és véletlenül, betévedtem a kocsmába. Ott ült a legnagyobb asztalnál két cigánnyal a legénykirály, Pásztor József. Nagy fejű, pörge bajszú öreglegény volt, olyan 26-28 éves. Már jól eláztak belülről, mire odaértem.
Ha valakinek a pofája nem tetszett, akkor a Pásztor intett a cigányoknak:
Avande!
Azok ugrottak, mint a szöcskék, és már dobták is ki az illetőt. Kezdetben elnéztem, mert nem ismertem a kilódítottakat.
Közben bejöttek a Benyák gyerekek: István, Ferenc és a Józsi. Azután leült melléjük a békés természetű Szabó Albert is, és csendesen iszogattak. Pásztornak valami nem tetszett. Megint odaintett a moréknak:
Avande!
Az alacsonyabb cigányt, a legerősebbet, Hercsegnek tisztelték, mert olyan erős volt, mint egy bivaly. A másik vastag nyakú, hosszú, vállas ember.
Hercseg fel is kelt, hogy ugorjon, de megfogtam a kabátját. És azt mondtam neki szolidan, mint okos apa a hülye gyerekének:
Maradjál csak! Nem bántottak azok téged!
Azt felelte, mint egy durcás kisgyerek, kinek elvették a játékát:
Még téged is!
Ijedtemben akkorát behúztam neki, hogy lerogyott a székre.
Elkezdtem a Pástorral az áldozat fölött vitatkozni:
Kinek vagyon most igaza?
A kocsmárosnak lett igaza, mert kitanácsolt bennünket az utcára. Végét vetik a zenének, hazamennek a legények.
+
Számunkra a mulatság valóban befejeződött. Hazakísértük az unokatestvéreket, és a Józsival lassacskán ballagtunk az út közepén a temető mellett. Itt ért utol bennünket a két kidobó legény, akik előtte megfigyelték, hogy felére apadt az ellenséges sereg létszáma.
Az egyikük hars hangon azt parancsolta nekünk:
Állj! Állj, ha mondom!
Megállunk, ha már parancsolod – mondottam tárgyilagosan, de a bicska, amelyet nem oly régen vettem a vásárban, már magától kinyílt a zsebemben.
Társa, az a vastag nyakú, abban a pillanatban pirelő vassal át is szúrta a barátom új nagykabátját. Józsi az ellenfelébe akarta ütni a bicskáját, de nem volt szerencséje, mert a cigányon gombot talált.
Hercseg nálam egy disznóölő nagykéssel kísérletezett. Mint említettem, volt egy jó kis bicskám. Új. Még nem is ettem vele. Előkaptam, és mélyen belevágtam a bal válla gödrébe, amitől rögvest összecsuklott, mint a colstok. A vastag nyakú csukamájolajra lépett.
Alighanem agyonszúrtam- méláztam fölötte.
Menjünk be a temetőbe, és beszéljük meg, mikor legyen a temetése – mondotta Józsi a maga higgadt módján.
Mint két nagy lapulevél, úgy lapultunk a keresztek árnyékában. Hogy a szavamat ne felejtsem, szép telehold volt. Látszott is benne az ördög! Vagy Dávid az, aki hárfázással múlatja ott az időt. Hát halljuk, amint két gonosz ember csendesen beszélget:
Meghaltál-e, kedves Hercsegem? /A kérdése jogos - súgtam oda a Jóskának./
Még nem, instálom, Pásztor úr, mert szuszogok
Mire a cigányok pásztora azt mondja a Hercsegnek:
Kapaszkodj a nyakamba! Elkísérlek a doktor bácsihoz. Ne félj, a kötözés nem fog fájni!
De hát mély sebemből buzogva tör fel a vér!- panaszkodott a meglékelt.
Rá se ránts!- vigasztalta a Pásztor-, több is veszett Mohácsnál! Hát még a muhi síkon!
Én nem lehettem ott, instálom, mert akkor még az őseimre India napja sütött.
Úgy felpörögtem ebben a csendes temetőben, mint egy kerékhiányos Dongónak a motorja:
Ez a csibész uszította ránk a cigányokat! Tegyük tisztába őt is!
Szerencse, hogy a Józsi megőrizte a józanságának egy gerezdjét:
Nem! Ma még nem! De holnap átvágjuk a torkát, mint egy toklyónak!
Nagy kegyesen én is megadtam a haladékot.
Pásztor a cigányt elcibálta az Antóni doktor úrhoz, aki elállította a vérzést, és közben megjegyezte:
Ejnye, fiúk, milyen rosszak vagytok! Ez a mai fiatalság, ez féktelen mai fiatalság! Meglátjátok, egyszer még háború lesz ebből. Én mindenképpen mosom a kezeimet, mert véresek. Majd meglátjátok!
Húsz pöngő!- mondta a hosszú szöveg után röviden a Pásztornak, akiről azt hitte, hogy ő a tettes.
De doktor bácsi - vinnyogta a Pásztor, mint egy tőrbe esett ravasz róka-, ezt a Vágner tette. Ez a Vágner tette, mely az égre kiált!
Ezért állították ki rólam a passzust. Isten malmai meg lassan, de biztosan őrölni kezdtek.
Az a bizonyos malomkerék majd a hadseregben csípi el mundérom. Ha a Hercseg elpatkol, a tömlöc mélységes fenekén tölthettem volna az ifjúságom. Viszont megúsztam volna a hadsereget és a fogságot. Ki tudja, mikor érdemes agyonszúrni egy másik embert?
1939. január derekán megkaptam a BEHÍVÓT a kecskeméti Rudolf kaszárnyába. A Magyar Királyi 2/2-es gépvontatású tüzérosztályhoz.
Kalauz azt kiabálta a vonaton:
Akinek a Horthy, Ferenc József, Erzsébet vagy Rudolf laktanyába szól a behívója, az alsó pályaudvaron szálljon le!
Leszálltunk.
Minden laktanyától és tüzérosztálytó vártak bennünket:
Akinek G van a behívóján, azok középre! Akinek 13, azok jobbra sorakozzanak!
Jobbra át! Lépésben indulj!
A kofferokkal elindultunk a kaszárnya felé
Egyszer csak megszólalt a hetedik gyalogezred harsány zenekara. Öröm volt hallgatni. Azok a civilek vígabbak voltak, akik még a koffereinkben is gyönyörködhettek.
A tüzérosztályom 1938 májusában alakult meg Szombathelyen. Ez volt az első és egyetlen, amelyiket 10,5 centiméteres ágyúkkal szereltek föl. Aztán áthelyezték Kecskemétre, és így lettünk mink az osztály első újoncai.
A laktanyába minket az épület központi részébe helyeztek el. Tőlünk balra a tizenhármasok, jobbra, az izsáki út mellé, a lovas tüzéreket. Náluk a kezelők mentét viseltek. Csak annyira különböztek a huszároktól, hogy a mentéjüket piros zsinórral díszítették. Szebbek voltak a még a huszároknál is!
Megálltunk a főépület előtt. Jöttek az altisztek sorakoztatni. Aztán rang szerint a tisztek. Az ütegparancsnokunkat Darnai Lászlónak hívták, százados volt.
Végigment a sorok előtt, mindenkinek a szemibe nézett. Mivel én a sor jobb szélén álltam, engem állított ki először. Utána jött a másik üteg parancsnoka, végül az osztály törzsparancsnok, Karkis János hadnagy.
Elosztás után föl a szobákba! Tisztábbak, mind a kórházban. Egy kép az ajtó fölött. Egy anya a gyermekét az ölében tartja. A kép alatt:
Áldja meg az Isten azt az édesanyát, aki katonának neveli a fiát!
Már az első napon fölszereltek bennünket. Aztán enni kaptunk, és elfoglaltuk az ágyainkat. Elmagyarázták, hogyan kell szétszedni, összerakni. Mindenki három pokrócot kapott. Minden ágyra fehér gyapjútakarót terítettek, ami mind a két végén nemzeti színű csíkokkal volt díszítve. Meg egy tábori pokrócot, amit majd távoli menetgyakorlatra viszünk. Ráadásul két fehér, frissen vasalt lepedőt.
+
Másnap megkezdődött a kiképzés. Adtak puskát mindenkinek, de csak nyugdíjasokat az első háborúból. Kezdődött a jobbra át, balra át. Ezt már a Leventében sokszor gyakoroltuk, fölöttébb untuk is. A gyalogsági kiképzés két hétig sem tartott.
Aztán jött a lövegek kezelése, irányzások fajtájinak megismerése: közvetlen, irányított, pontirányzás, megosztott irányzás. Eléggé tempósan és szigorúan ment, de senkit se sértegettek, bántottak. Megjelent az osztályparancsba is:
Tilos a legénységet bántalmazni!
A fegyvereket kint hagytuk az Isten szabad ege alatt, hogy az újoncoknak a rendbetétellel több bajuk legyen. Már ellenőrizte is az egyik főtüzér. Az enyémet nézte:
Így kell! Szép!
A szomszéd szobából átjött egy Matocs nevű, akit vasvillával vettek el az anyjától. Ez hallott, de nem látott az ajtó mögül. Így szólt az ellenőrzőhöz:
Neked ez a puska tiszta? Én innen látom, hogy az irányzék alja homokos.
Matocs a fölszereléskor elvette a zubbonyomat és a nadrágomat, a piszkos, az olajos sajátját dobta oda nekem. Gazdag György tüzérmester észrevette:
Fiam, magát ki öltöztette föl a bejövetelkor?
A Matocs főtüzér úr. Amit kaptam, elvette, a sajátját adta helyette. Kicsi is, piszkos is. Még nem volt időm kimosni.
Parancs a Matocsnak:
Azonnal cseréljenek, és maga meg pucolja ki a ruháját! Aztán mennyen a raktárba!
Gazdag György elment, de a Matocs maradt. Előhúzatta velem a koffert. Rá kellett állnom két puskával a kezemben. Föl kellett rájuk szerelnem a szuronyt, a szurony végire két komiszkenyeret. Így kellett hippelni mély térdhajlításban. Egy darabig bírtam, aztán föladtam. Közbe majd lesült a pofámról a bőr.
A mutatvány után odajött, és le akarta tépni az orrom. Elkaptam a fejem, és megkérdeztem tőle:
Szabad ezt csinálni?
Válaszul meg akart ütni. Megfordítottam a puskámat, hogy szétcsapjam a fejét. Mindkettőnk szerencséjére elugrott, ezért csak egy emeletes ágy jajgatott. Pisztolyt elő! A többiek lefogtak.
Matocs kemény szavakkal odapattogta nekem:
Holnap reggel kihallgatásra!
Maga rendel oda, de panasszal én megyek.
Amiből akkor nem lett semmi, mer az éjszaka kellős közepén:
Riadó!
Már korán reggel bejöttek a tartalékosok, akiket gyorsan fölszereltek. Felvételeztük a karhatalmi lőszert: négy páncélgránátot, hat repeszgránátot és üzemanyagot. Az osztály tengelyen indult el Ruszinszkó visszafoglalására.
Ungvárra értünk, és már március 17-én a vihorláti hegyekből piszkálgattuk ki a szícseket. Mintha dézsából öntötték volna, egy hétig feszt esett. Egy digó gyártmányú esőköpenyt adtak ránk. Arról a katonaköpenyünkre csurgott, onnan meg a bakancsunkba. Egyszerre fáztunk és mostuk a lábunkat márciusban a Kárpátok alján.
Több támadást nem indítottunk, ezért visszavonultattak bennünket Munkácsra. Száz méter magas dombon áll a híres Rákóczi-vár. Falai tíz méter magasak. Szigorúan tilos volt felmenni.
Ott töltöttük a húsvéti ünnepeket, ahol barátságos magyar nép lakott. Nemcsak az ég, mi is meglocsoltuk a munkácsi lányokat. Igazán szép és hosszú verset csak én tudtam.
A szomszéd Csöre néni, az aranyszívű asszony, csak akkor adott pengőt locsoláskor, ha azt mondtam, amire ő tanított. Le is írta nekem egy staniclinak a papírjára. Egy pengő nagy pénz volt egy kisgyereknek Annyit gyakoroltam, hogy még húszéves koromban is úgy tudtam, mint a vízfolyás.
Húsvéti köszöntő vers
Vígan örvendezzünk! Krisztus feltámadott,
midőn a zsidóknak tanácsot tartatott.
Keljetek fel gyászba borult ragyogó csillagok,
mert ma örvendeznek emberek, állatok!.
Fölserkent már a nap sötét homályából,
miket megjövendölt Krisztus mondásából.
Midőn a szent asszonyok Jézusnak sírjához mentek,
szép szagú virágot és balzsamot vittek.
Én is eljöttem ehhez a házhoz,
hogy Jézus példáját kövessem.
Gyönyörű a tavasz, minden holt feléled,
áldásokat mutat az arany kikelet.
Feltámadott Krisztus, mondják az írások,
vízöntő hétfőre buzognak források.
Mi is eljöttünk ifijú kedvünkre,
hogy harmatot öntsünk kedves növendékre.
Mert ha meg nem öntjük ezt a növendéket,
nem virágzik nekünk jövendőre szépet.
Áldja meg az Isten ékes virágokkal,
jutalmazza égben dicső koronákkal!
E háznak kertjében van egy szép rózsatő,
e kertben növelje jóságos Teremtő.
Vizet öntök a tövére, szálljon áldás a fejére.
Az Istentől azt kérem, piros tojás a bérem.
Dicsértessék az Úrjézus Krisztus!
+
Felvettük hozzá a bőrmellényt, a gépkocsivezetők a bőrkabátot. Azután köszöntöttünk meg ittunk. Szerencsére, egy mindig józan sváb gyerek a sofőrünk, a Brandecker Bandi. Egy szénapadláson volt a szállásunk, mégis minden reggel megborotválkozott. Szeget vert a gerendába, arra akasztotta a tükrét. Olyan sima lett a képe, hogy azon egy légy hanyatt esett volna.
Amikor befejezte a szépítkezést, mindig azt mondotta:
Nekem ne mondja senki, hogy nem a majomtól származtunk, ha minden nap el kell tüntetni a hasonlóságot!
Ezután minden áldott nap jelentkeztem a készültségbe. Közben meg akartam tudni, hol alszik az én Matocsom. Nem akartam eltenni láb alól, pedig nagyon láb alatt volt.
Nem tudom, hova rejthette el az ördög, de nem találtam. Az egyik jó pajtásommal megkaptuk a húsvéti csomagot. Egy szénával bélelt padláson volt a meleg szállásunk. Csak egyetlen dolog bosszantotta a bandát, hogy minden áldott nap velünk pucoltatták a krumplit. Minden nap! A 43 újonc közül 13-at küldtek a frontra, de nem hiszem, hogy ezért. Elhatároztuk, hogy inkább nem kell az ebéd, de vége a robotnak.
A szolgálatvezető főtűzmester egyszer odament az ebéd kiosztásához. A szolgálaton kívüli személyek mind ott sorakoztak, de közülünk senki:
Miért nincsenek itt? -kérdezte.
|
A szolgálatvezető abbahagyatta az osztást, és személyesen feljött hozzánk. Amikor látta, hogy körben ülünk, és jóízűen falatozunk, azt kérdezte:
Miért nem mennek ebédelni?
Elmondtam:
Amióta itt vagyunk, mindennap velünk pucoltatták a krumplit. Nem vagyunk mi megbüntetve.
Őt is megkínáltuk egy falat hazaival. Elfogadta, megkóstolta, azután udvariasan invitált bennünket:
Pakoljanak össze! Együtt megyünk az adagjukért.
Amikor megérkeztünk a konyha elé, a többiek már ott álltak sorban. Hátra arcot vezényelt, és a porciót először a részünkre adatta ki. Kijelentette, hogy amíg haza nem érkezünk, addig mi nem pucolunk többé burgonyát. Ha a napos nem talál áldozatot, majd ő keres.
A csönd beállott, igazságunk győzött, de a Matocsomnak kinyílott a szeme, mint a csipás macskáé. Újra ott folytatta, ahol abbahagyta, de nem hajtottam végre a parancsait. Pár nap elteltével hazairányítottak bennünket.
Hála Istennek, minden baj nélkül megúsztuk a kárpátaljai kirándulást! Megkaptuk a felvidéki emlékérmet.
Matocsom ismét rossz kedvű lett, ha meglátott. Egy alkalommal díszebédként akarta megetetni velem a krumplilevest. Rögvest megtagadtam a parancsát, és azonnal a Darnai százados úrhoz mentem panaszra. Mindenről tudott.
Ezért jelentkeztél állandóan a készültségi szolgálatra?
Be akartam bizonyítani, hogyha alföldi, homoktipró, púpos hátú parasztok vagyunk is, nem félünk a határszéli szaharint árusítóktól.
Matocst azonnal küldjed az irodába! Elmehetsz!
Bent volt vagy öt percig, és közben mintha szolid oroszlánüvöltés hallatszott volna a folyosón.
Amikor kijött, vörös volt, mint cékla, és kés a szemében:
Még találkozunk! Megadod az árát!
Megadom – mondtam megadóan.
Teltek-múltak a napok, de semmiféle büntetést nem szabtak ki rám. Matocs a tiszteseket igyekezett rám uszítani, mint vadász az ebeit. De úgy látszik, senki sem akarta az oroszlán szájába dugni a kobakját.
Minden bűnnek megvan a büntetése. Június közepén magához parancsol a százados úr. Fagyos mosollyal közli velem, hogy valamilyen cigányverekedés ügyében 20 pengő bírságot küldtek utánam:
Kifizeted vagy leülöd?- így hangzott a lakonikus kérdés.
Mit tehetek akkor, ha a zsoldomat levonják? Ez a véres mulatság húszheti zsoldomba kerülne. Még egy levelet sem tudnék a szüleimnek írni. Inkább leülöm, ha már így hozta a balsors.
Aztán részletesen elmondtam az eseményeket, ami láthatóan elszórakoztatta. A társalgásunk azzal a megegyezéssel zárult: Minden úgy történik majd, ahogy ő akarja.
Lehet, hogy ilyen helyzetben én sem tettem volna másképp. Majd gondolkodom azon, hogy mikor ülj le.
Alig telt el néhány huszonnégy órás nap, amikor magához kéretett egy löncsre:
Két éjszakára bevonulsz a fogdába! Vigyél magaddal pokrócot és köpenyt! A reggeli ébresztőkor érted megy a napos.
Így is történt.
Matocs örvendezett, mint aki megütötte a főnyereményt:
Nagy hős, ugye utolért a bajod?
Embereknek van az építve -ennyi volt a rövid válaszom.
A hosszabb pedig így szólt:
Tudod, ha szabadságon vagyok, eljárok a templomba. A papunk legutóbb arról a koldus Lázárról prédikált, aki ott feküdt egy lakomázó embernek a háza előtt. Mit gondolsz, adtak neki enni? Nem! Csak egy kutya ment oda a szerencsétlen emberhez, és puha nyelvével nyalogatta az ő fájó sebeit. Gondolkodj el azon, hogy rosszabb vagy-e ennél az ebnél!
Amikor a második nap reggelén kijöttem az áldott napfényre, a gyakorlatot már befejezték.
A reggeli parancsban megkaptam az első csillagot: valóságos főtüzérré léptettek elő. Tehát egyből rangidős lettem a Matocs felett. Nagy busa fejét kerülgette a guta, de aztán az is rájött, hogy ezt nem érdemes megütni.
A következő reggel kivonultunk gyakorlatozni az Erzsébet laktanyába. Futott, szaladt, rohant és száguldott felénk a szolgálatvezető, és félkörbe állított bennünket:
Akit most szólítok, az álljon jobbra!
Nyolc név, köztük az enyém is.
Akit most szólítok, álljon balra! 35 ember.
Amikor végzett:
Futás az irodába! Megkezdődött az aratási szabadság!
Akik jobbra álltak, harminc napra mehettek, a többiek csak 14-re. Én a fecskét, az Isten madarát, is megfogtam volna örömömben! De csak azért, hogy fekete szárnyait megsimíthassam, és visszaadhassam újra a szabadságát. Mint Noé a fehér galambjának.
+
Amikor a keceli állomáson leszállottam az első osztályú Pullman – kocsiból, havannai szivarral az agyaraim között és zsávoly kimenőruhámban, konflison folytattam előkelő utazásom. Csillagos vitézhez méltót. Amikor hazafelé ballagtam, néha nem éreztem talpam alatt az anyaföldet. Anyám, édesapám és a húgom körülcsodáltak, majd megetettek.
Az édesapám a gazdag vacsora után, bableves volt palacsintával, rögtön parasztlegénnyé avatott:
Holnapután Csalára megyünk aratni!
Édesapám helyett elvégeztem még a hordást is. Csupán két napig tartott, mert a gazdaság egyből a gépbe dobáltatta. Félt a „piros kakastól.”
+
|
|
|
Az ötödik állomáson két testes és szuronyos csöndér, akiknek már csak kakastollra futja, hogy kinyomozza, mi van az Anti fülével. Valamelyik környékbeli kapcabetyár följelentette a Kornóczi Jóskát, mert az így fenyegette meg a Flaisz Antit:
A másik füledet is levágom, ha az én rózsámat tovább is kerülgeted!
A huszadik században milyen kicsi ügyek mozgósítják a hatalmat!
A Bugac szélét a 19. század ötvenes-hatvanas éveiben tüskevárak uralták. Ezek annyira áthatolhatatlan tövises bozótok voltak, hogy abban a labirintusban a lopott jószág nyomát senki se merte követni. Ezekbe a tüskevárakba behatolni, maga volt az Isten megkísértése.
A tizenharmadiknál ereszkedik árnyékra a legkedvesebb vendég, egy vörös hajú végrehajtó. A vörös emberről meg tudnivaló: Hogyha jó, akkor nagyon jó, de ha rossz, akkor az Isten mentsen meg tőle mindenkit. No, ettől mentsen!
A pusztai ember mindig adózott a betyároknak a maga vagy az állatai biztonságáért. De nem annyit, mint mostanság!
Mióta a betyárok adóját, 1919 után már nem fizeti a pusztai társadalom, az állam adója miatt járnak a nyakára holmi semmiháziak, és büntetéssel fenyegetőznek. Betyár világ ez! Betyár világ!
Csak egy kiskatona száll föl a Kunság szívében, mert éppen háborúba hívja a cilivizáció.
Ülj ide mellém, bajtárs, hogy én is könnyebb szívvel búcsúzzak el a szabadságtól!
+
Nagygyakorlatot tartottunk Dunaföldváron, de nemcsak ott jártunk. A boldog Isten se tudja, hány ismeretlen határban!
Ekkor már lövegparancsnok voltam egy éleslövészeten valahol a Dunántúlon. Ez a helyes helymeghatározás.
Keső ezredes, a tüzérezred parancsnoka, figyelte a becsapódásokat. A belövést az én fél szakaszom végezte. Leadtuk az elsőt.
Az ezredes úr azt telefonálta:
A lövegvezető a jobb kezével veregesse meg a bal vállát!
Meg voltam magammal elégedve.
A laktanyában szomorú hírrel fogadtak. Az én jó parancsnokomat Kiskunhalasra helyezték.
Szerettem volna vele menni, mert olyan volt nekem, mint a második apám. Megértett, mentett, segített. De ő azt mondotta:
Fiam, ott újonc lennél újra, mert Halason lovas tüzérek vannak. Elbúsultam, mint a háromnapos esős idő, és lógattam a fejem kóros ló módjára.
Az új ütegparancsnokunk M. László főhadnagy lett. Igen katonás, jó ember. A spicliket utálta, de igen szerette a borocskát és a színésznőket.
Megtörtént, hogy a saját pénzén húsz emberét is elvitte színházi előadásokra. Életemben először engem is! Ilyenkor a színpadon is felhangzott:
Éljenek a motoros tüzérek!
Egymás között sajnálkozva beszélgettünk Lengyelországról. Szeptember végén vagy október elején váratlanul lengyel katonák szálltak meg a laktanyánk üres termeiben. Szigorú parancsba adták, hogy nem szabad háborgatni őket. Egyik reggelre úgy eltűntek, mintha sosem léteztek volna.
A helyi gyakorlatokkal letelt az 1939-es év. A zöld fülű újoncok felszerelésével kezdődött a 40-es. Mindjárt az év elején H. B. és én kérelmet nyújtottunk be a helyi csendőrparancsnoksághoz, hogy leszerelésünk után vegyenek fel az állományukba. Eljött a húsvét. Ekkor szokták az előléptetéseket kiadni. Mind a ketten tizedesek lettünk.
Kimentünk csillaghullás-áldomást inni az Aranybányába, ahol egy ige szemrevaló bácskai leány volt a felszolgáló. A csillagokat még nem varrhattuk fel, mert hiányzott az osztályparancs. Így csak a főtüzéri rendfokozattal tettük a szépet.
Az egyik asztalnál egy huszár szakaszvezető ült meg egy tüzér hadapród. Amikor beléptünk, tisztelegtünk, amit a huszár bajtárs el is fogadott. A hadapród észre sem vett bennünket, mert éppen egy csini pincérlánnyal kandúrkodott. Amikor a kislány meglátott minket, otthagyta a hadapród urat, és hozzánk libegett.
+
A barátom forró bort hozatott, és elővett egy doboz kék Darling cigarettát. Úgy ittunk, mintha hadnaggyá léptettek volna elő bennünket, és füstöltünk, mint egy szabadságos vonat. Telt az idő, és fogyott a bor. Bor be, ész ki! Egy kicsit zsibbadt állapotban úgy hessegettük a cigarettafüstöt, mint a legyeket. A hadapród úr nagyon rosszkor szólított meg bennünket, amikor már csak az apródot láttuk benne:
Nem tudnak tisztelegni?
Tudunk mi, már két éve gyakoroljuk.
Én nagyon meg voltam elégedve a válaszommal, de a VADAPRÓDnak nem tetszett Elkezdett öltözködni, de nem ugrottunk segíteni. Miért iszik az olyan ember, aki azután nem tudja felvenni a kabátját? Egyforma idős katonák voltunk, csak ő érettségizett. Elővehette volna a jobbik eszét, de úgy látszik, elitta:
Van-e kimaradási engedélyük?
Rajta van a nyakunkon.
Letartóztatom magukat.
Rossz lehet magának, de majd megszokja.
Erre a kardjáért kapott. Odaléptem hozzá, kezét úgy a kardpánthoz szorítottam, hogy ropogott. A huszár bajtárs látta, hogy mi fog történni, ezért mosolyintott egyet, és a távozás hímes mezejére lépett. Egyik kezemmel a kardpántját fogtam, a másikkal meg a derékszíjat a hasán. Egyszer-kétszer megtöröltem vele az ajtófélfát, majd felkaptam a vállamra, és a nagytermen keresztül kivittem az utcára, ahol az úttestre vágtam.
A barátom kihozta a poharakat meg a borosüveget, és megközelítőleg a fejéhez verte. Ezt már nem érezhette. Akkor pedig kár volt! Még megittunk egy-egy kisfröccsöt, aztán fizettünk, mint a katonatiszt. Irány a laktanya!
Könnyű ezt mondani! De ha az egyik részeg, a másik meg tántorog, akkor sok időbe telik, amíg célba érnek. A készültség már indulni akart, mert telefonáltak az Aranybányából. Lehet, hogy az a tündéri pincérlány az aranyos kis szájával? A laktanya ügyeletesét megnyugtattuk:
Mi voltunk a verekedők. Ne küldjön ki senkit! A hadapród urat már úgyis bevitték a kórházba egy mentőkocsival.
Arra kértük, hogy vitessen a bennünket a fogdába, mert bűnösök vagyunk, de napokig hagyjanak békésen aludni! A fiú szigorú volt:
Menjenek a szállásukra lefeküdni!
A főhadnagy úr végigsétált a hálótermen egyik éjszakai órán, és állítólag rosszallóan megcsóválta a fejét, amikor ránk nézett. Azt mondotta a naposnak, hogy küldjön bennünket ébresztő után a kihallgatásra. Őszintén meggyóntuk minden bűnünket, de nem kaptunk föloldozást.
Visszaküldött bennünket a szobánkba, ő meg kórházi látogatásra indult. Kérte a hadapródot, hogy ne jelentse az osztálynak. De az apród kötötte az ebet a karóhoz, mert mindenáron hadbírósági ügyet akart kavarni. A főhadnagy úr ezzel zárta le a vitát:
Abból nem lesz semmi!
Amíg ő főhadnagy, belőle nem lesz tiszt. Aztán visszajött a laktanyába, hogy nekünk is benyújtsa a számlát.
14 napos laktanyafogságot kaptunk, elmaradt a csillaghullás, nem mehettünk szabadságra.
Ennyi éppen elég volt egy kis hepajért! Mit kapott volna az a hadapród a kétszéli kocsmában, ahol csak úgy villognak a bicskák? A csendőrség a társam jelentkezését elfogadta, az enyémet visszautasította.
Újra kezdődtek a gyakorlatok Dunaföldváron. Ezek már hadgyakorlatok voltak, riadókészültségben. Naponta jelentkeztek meglett, komoly új férfiak a sasos behívóval. Jobbára gépkocsivezetők.
Engem is hívattak a tüzérosztályhoz, ahol a kezembe nyomtak egy szigorúan leragasztott borítékot. Az ezredes úr azzal bocsátott el, hogy egy órán belül a kecskeméti laktanya-parancsnokságon adjam le sértetlenül.
Brandecker András lesz a fuvaros, aki a hanzaloid-vezetőm volt. Elöl gumikerék, hátul hernyótalp. Hajtott, mint aki az eszét vesztette.
Hé, nem szabadságra megyünk!- csillapítottam. Az egyik szolid kanyarban igen röviden válaszolt:
Reszkess, de ne félj!
Derék és jó humorú csátaljai sváb gyerek volt. Mi tanítottuk meg magyarul beszélni.
40 perc alatt Kecskemétre értünk, ahol már vártak bennünket és meg is dicsértek. Jól megebédeltünk, egy kicsit pihentünk, azután indultunk vissza. Már csak úgy hajtott, mint egy félbolond.
Egy óra alatt kényelmesen visszaértünk. Jelentettem, hogy a parancsot végrehajtottuk.
Tudjuk, köszönjük. Leléphetnek!
Megnyugtatott, hogy ennyire megbíztak egy börtöntöltelékben.
Másnap reggel ismét gyakorlatozni! Jött a szolgálatvezető:
Irányzóeszközök alapállás! Szereléket rejt! Irány, Erdély! Az osztály elindult.
Első pihenőnk a Heves megyei Adács községben. Nevezetes hely maradt, mert húsmentes ellátásra fogtak bennünket. Rövidesen lötyögött rajtunk a nadrág, de belül a lelkünk is. Szárított krumpli, káposzta elég sűrűn. Eszi, nem eszi, nem kap mást.
Olyanok lettünk, mint a fogyó hold: Görbültünk. Azonnal kiadtam az otthoniaknak a parancsot:
Húst, de sokat!
Négy nap múlva már nem sorvadtam tovább. A tisztek is felfigyeltek arra, hogy a legénység többet káromkodik a szokásosnál. Megszűnt a kukacos szárított káposzta. Rögtön feljavították a legénység ellátását, a tiszti étkezde megszűnt.
Mindenki együtt kosztolt, mint egy nagy család.
Másnap szét is ugrasztották a familiát:
Riadó! Indulás!
Egyhuzamban gördültünk a Szatmár megyei Túristvándi községig, a szúnyogok hazájába. A Túr folyó ezt az aprócska falut szinte a markában tartotta a sok cigányával együtt
Az egyik versenygyakorlaton igen nagyot emeltem a tíz és felesen. Ismét emlékeztetett a baloldali bordám, hogy gyerekkoromban majdnem agyoncsapott egy akácfa. Annyira azért eltalált, hogy huszonévesen is néha a földhöz vágjon. Annak idején elrepedt vagy eltört az egyik bordám. Orvoshoz nem vittek:- Ebcsont beforr! Egy hétig most is kapkodtam a levegőt miatta.
Nagyon rosszkor jött az aratási szünet. Az édesapámnak éppen akkor kellett kiállani Csala pusztára aratni, de nem bírtam segíteni. Szédelegtem, mint a tavaszi légy.
Azt se akartam, hogy miattam anyám elkárhozzon, ezért visszautaztam a bajtársaimhoz. Közöttük töltöttem a szabadságom, és pihentettem a régóta fájó testem.
+
Egyszer csak jött a parancs:
Mindenkinek gyónni kell! Rögtön mondtam az enyéimnek:
Fiúk, rövidesen átlépjük a román határt!
A községben volt egy Rókás nevű terület. Délutánra összetoborozták minden egységből a keresztényeket, és nyolc pap gyóntatta őket. Mi tudtuk egymásról, hogy bűneinket csak a Jóisten tudná megszámlálni, ezért a hiányos bűnlajstrommal nem mertünk elébe térdelni. Egy szó, mint száz:
Féltünk a gyónástól, mint az ördög a tömjénfüsttől!
Úgy elbújtunk, mint gyerekkorunkban a tanító bácsitól. Őrt is állítottunk, ahogyan az régente volt:
Ha veszély jön, jelezz!
Mi pedig ülve nekiálltunk surbulyázni. Tanulj, utókor! Képzelj el egy fakockát, aminek négy oldala meg van jelölve a következő betűkkel: T, V, M, S. Jelentésük: tesz, vesz, mindent visz és semmi. Játszottunk, és lestük a papokat. Közben rossz borocskát is iszogattunk.
A szegény tisztelendők nyakán csak úgy csattogott a stóla, amikor a szúnyogokkal hadakoztak! Sokat nevettünk rajtuk:
No, most keményen megdolgoznak a fizetésükért!
A nap eltelt, a savanyú borocska elfogyott, a jókedvünket megőriztük.
Gazda tüzérmester meg is jegyezte:
Milyen jó kedvetek van!
Megtaláltuk a misebort és belefújtunk.
A gyetrátokba! -ezzel a jókívánsággal, amit nem értettünk, fejezte be a komázást.
Másnap megjelent egy magasabb rangú pap, aki minden fegyverfajtánkat megáldotta. Elmondta, hogy kéri az Istent, győzedelmesen térjünk velük vissza.
Úgy legyen! -gondoltam én is, de a barátaimnak hangosan hozzátettem:
Figyeljétek meg, hogy holnap át fogjuk törni a román határt! Másnap a kora hajnalban riadó:
Irány, Sonkád község!
Ott már komollyá vált a helyzet. A löveg betöltve. Az ütegparancsnok ünnepélyesen és hangosan:
Szent Borbála nevében leadom az első lövést!
Ezekben a történelmi pillanatokban megérkezett a kitartási parancs:
A lövegeket kiüríteni!
A románok szórakoztak a kiürítés időpontjával, de amikor megtudták, hogy az én ütegem is feni rájuk a fogát, megfutottak.
Ezekben a kritikus percekben ittam életemben először pezsgőt. A hadügyminiszterünk testvére vagy unokatestvére, Bartha Miklós volt a gépkocsi tisztünk. Attól kaptam egy üveggel, amit az én fél szakaszommal benyakaltunk. Ilyen állapotban indultunk a határon át.
Szilágy megyében nagyon kellett őrködni, mert a hegyekben sok volt a bujkáló vasgárdista.
Egy kis település közelében vesztegeltünk már a harmadik napja. A térkép alapján megállapítottuk, hogy a település neve: TANCS. Háromtagú, idős férfiakból álló küldöttség érkezett a parancsnokságra, hogy meghívjanak bennünket vendégségbe.
Megtudtuk, hogy csak hat román család él közöttük nagy békességben. Egy jó birkapaprikást emlegettek. A jónak mink sem vagyunk az elrontói, a parancsnokság is beleegyezett.
Gépkocsival 3-4 kilométer, gyalogosan a hegyek között másfél. Bara őrnagy úr volt velünk, és biztos, ami biztos, még a vonalat is kihúzatta. Bár az ottani magyarok azt ígérték, a biztonságunkért vállalják a felelősséget. Sötét ruhába öltözött asszonyok gondoskodtak a pörköltről és a kalácsról, a korunkbeli legények, lányok a pálinkás jókedvről.
Egy magyar katona, egy kislány. Így ültünk sorban. A szomszédom akár a húgom is lehetett volna, annyira formázta. Kékfestő, apró virágmintás hosszú ruhájában, simára fésült, varkocsba font barna hajával. Semmi csicsás nem volt rajta. Szegény, nehéz életű emberek gyerekei barátkoztak itt a jó vacsora mellett.
A kerítésszaggató, méregerős pálinka majdnem a földhöz verte a borivókat, de a jókedvet gyorsan megteremtett. Három órát engedélyeztek, ezt szigorúan be is tartottuk.
Egy kicsit kapatosan kaptattunk a meredeken, de épségben visszatértünk. Ölelkezve búcsúztunk:
Isten mindig legyen veletek!- mondták, és amikor a parancsnok szándékosan nem nézett oda, a zsebünkbe csúsztatták a pálinkásüveget.
A menet pedig indult tovább. Éjszakára egy major udvarán sorakoztattuk egymás mellé a fegyvereinket. Mint a dédapám hajdanán a bojtárjaira, a bojtárok meg a nyájra, úgy vigyáztam most a bajtársaimra. Erős őrséget állított fel a parancsnokság.
A hely valóban veszélyes volt, mert az udvart terebélyes mogyoróbokrok zárták le. Az ördög sohasem alszik, még a román sem. Szokásom szerint körbejártam a tábort a bokrokon is túl. Ahogy fülelek, mint a nyúl a búzában, hallom ám, hogy zörög a haraszt. Behúzódtam egy kövér fa mögé.
A két sóhajtásnyi várakozás után már látok is egy sötét testet felém imbolyogni – négykézláb:
Mi a csuda lehet ez? Egy gonosz ember vagy egy jámbor állat?
Azt hallottam, hogy ezen a tájon már honos a MEDVE. Nagyságából ítélve lehetne egy medvebocs. Ezért nem lármázom föl a fiúkat, majd elterelem valahogy.
Egyre közelebb cammog, már a szuszogását is hallani. Most veszem észre, hogy kolonc lóg a nyakán, mint a veszettül harapós kutyának. Váratlanul, egyet nyögve, két lábra áll, a koloncot meg a hátára veti. Ember ez, és rosszban sántikál! Ilyenkor egyszerre kell ijeszteni és riasztani. Egy lövés a lába elé. Az ijedelemtől térdre esik.
Amikor az őrség odatalpal, éppen a pisztolyomat mutogatom a szegény árvának, akinek az arcáról is látszik, hogy alul is bajban van. Kértem az őrparancsnokot, és a váratlan látogatót felkísértük az osztályparancsnokságra, ahol éppen egy tiszti megbeszélést tartott az alezredes úr. Átadtuk neki a foglyot.
Mindjárt fónikázott a csendőrparancsnokságra:
Kérem Önöket, vizsgálják ki ezt az ügyet!
És tegyék tisztába! - mondtam magamban, amikor az autó eltűnt a nagy román éjszakában.
Az alezredes úrnak részletesen elmeséltem a medvekalandot. Jót nevetett, aztán megkérdezte, hogy ismerem-e a székely ember meg a medve történetét, mert az éppen rám illik.
Az öreg és bölcs székelytől megkérdezik:
Aztán látott-é már medvét?
Egyet igen! De az se a’ vót!
Még egyszer jót nevettünk a székely góbén és magamon. Aztán jutalmul megsimogatta a buksi fejemet, és azt mondta:
Jól van, fiam, elmehetsz!
Erről a mozdulatról Vén István bácsi szavai jutottak eszembe:
Azt az anyabúsító, apaszomorító fajtádat, te gyerök!
A koloncról meg a gyújtózsinór, amit négykézláb is megpróbálhatnak az ágyunk alá juttatni.
Désakna felé vándoroltunk tovább. Nagy erdők uralta hegyes-völgyes vidék, legelő nyájfalkákkal, marhák kisebb csoportjaival. Szegényes, otthoni házacskákkal aprócska falvakban.
Háromszor is felolvasták, mint legfőbb parancsot, hogy a lakossággal udvariasan kell bánni, szigorúan tilos a bántalmazás, még az oláh szó használata is. Ha egy örvendező lakossal találkozunk, örvendezzünk vele. Ha egy lehajtott fejű román emberrel, hagyjuk a bánatával magára.
Désaknán utolértük a huszárokat és a szegedi 15–ös kerékpáros zászlóaljat. Már akkor is gondolkodtam rajta, miért kerekeznek ezek a szegény szegediek hegyen-völgyön át, több száz kilométeren keresztül. Egyetlen durrdefekt megállítja az egész zászlóaljat. Óriási veszélyben vannak. Ki hozatta létre ezt a fegyvernemet? Az bizonyos, hogy valami szemét kerékpárgyártó lefizetett egy ugyanolyan vezérkari tisztet.
Ha egy tekintélyes város közeledett, az út szélét tarka-barka sokaság prémezte. Az értelmesebbje tudta, hogyan kell fogadni a harminc kilós bornyút cipelő bakát, vagy olyan tüzéreket, akiket tikkaszt a szeptemberi nap. Ezek a kis okosok nem virágot hoztak, hanem jó borocskát rocskában vagy üvegben. Menet közben tankolt a talpas, a kerekes és a tüzér.
Nehezebb helyzetben volt hadseregünk dísze, a huszárság. Ők voltak a legfegyelmezettebbek. A mi bandánk, szégyen és gyalázat, de éppen Kolozsvár előtt maradt le a legjobban. Lányok rohamoztak meg bennünket az előbb említett csodafegyverekkel. Brandecker Bandi úgy tett, mintha a masinájának az első kereke csődöt mondott volna, és komótosan nekihasalt javítani. Amíg ő alibizett, mi megtöltöttünk minden üres kulacsot és bendőt.
Már jött elébünk a motoros hírvivő:
Mi a baj?
Nagyobb baj sose legyen! – hessentettük el onnan.
Negyvenes tempóval be is értük az üteget. A gépkocsitiszt, akinek jó szaglása volt és egyetemi végzettsége, előre kéretett egy borral töltött kulacsot. Most már jöhetett a díszmenet!
A három díszkapun először a kerékpárosok, azután a huszárok haladtak át. A lovasainkról sokat tudtunk. A csizmájuk szárát a szarvasmarha oldalcsontjával fényesítik. Ragyog a kardjuk. Nemigen kellett ilyen lovak és lovasok mellé, aki vezényelje a zászlóalj – karádot:
Ránts! Irány utánam! Jobbra nézz!
Akire azután mink is odanéztünk, az a kormányzó volt, akit akkor láttam először és utoljára. Mindenesetre fegyelmezetten végigdöcögtünk előtte.
A szemle után bevonultunk egy félig kész tanklaktanyába. Nem mehettem ki az ünneplő városba, mert azonnal őrparancsnoknak rendeltek. Kihúztam magam a megtiszteltetéstől, de belül búsultam, mint a ló. A parancs az parancs! Hála Istennek, minden földi szolgálat véget ér egyszer.
Estére csak megkaptam a kimenőt. Sétáltam egy ideig a kincses város kivilágított utcáin, azután nagy magányomban betévedtem egy kocsmába. Rövidesen szomjas tisztekkel akadtam össze, akik fél óra múlva már azt sem bánták, ha leszamarazom őket. Tiszt, nem tiszt? Lényeges, hogy magyar és szereti a francia pezsgőt. Azután a fényes, éjféli utcákon botorkálva kerestük a hazafelé vezető utat.
Abban megállapodtunk, hogy nyugat felé van. Vinni kéne magunkkal az itt élő magyarokat, nehogy széttépjék őket a medvék. Elmeséltem nekik is a medvekalandot.
Amikor a tanktanyába visszataláltam, a napos barátom, egy derék tizedes, megkérdezte:
Hol jártál?
Részegen, majdnem sírva harsogtam rá:
Mindjárt megmondom!
Előkaptam a pisztolyomat és rásütöttem, de a fegyver csütörtököt mondott. Irány a fogda!
Furán indult a következő nap. Fölállok, hát csúszik le rólam mind a két nadrág. A szíjjal együtt eltűnt a pisztolyom meg a rajsíp-zsinórom. Beállít a szolgálatvezető, és igen lebarnított. Szidott, mint a bokrot, mert megint elrontottam a jövőmet. Most léptettek volna elő tizedessé. Azt feleltem neki a pezsgőtől savanyú szájízzel:
Elegem van már a katonaéletből! Igazságtalanság, hogy a vitéz Halász jelentkezését elfogadta a csendőrség, pedig legalább akkora disznóságot követett el, mint én.
A szolgálatvezető azzal nyugtatgatott, hogy ezt felejtsem el, mert énrám nagyobb szerencse vár. Ez volt az utolsó előtti eset, amikor ezzel megfenyegettek. A tisztek később álltak elő a három aduásszal.
Mindez még Kolozsváron történt. Végre elindult a menetünk Kecskemét felé, ahol újból ünnepelt bennünket a város minden lakója. Vannak még lelkes emberek!
A tartalékos állományt leszerelték, mink ott maradtunk, mint az árvák. Talán egy hét múlva hat idősebb férfi jelent meg a kaszárnyában. Azt hittük, már megint mozgósítanak bennünket. Rövidesen kiderült, hogy csak engem! Csupa nagy ágyból való bankár, gyáros és mérnök lesz a tanítványom. Lövegkiképzésben oktatom majd őket.
No, gyerök, most két hónapig legyél te is úriember!
Több mint egy hónapig küszködtem ezekkel az előkelő újoncokkal. Sehogyan sem akart meghajolni a derekuk! A löveg forgatásakor hiába parancsoltam, aztán könyörögtem, hogy egyszerre emeljenek, mert sérvet kapnak. Maguk már nem fiatal emberek!
Az egyik D-hasú gyáros kapott is egy fél borsószem nagyságút. De a fiú nem adta fel!
Utasította az inasát telefonon, hogy másnap reggelre szervírozzon a teához egy sérvkötőt. Mintha mi sem történt volna, tovább gyűrte az ipart egy sérvkötővel. Úgy látszik, a gazdag embernek mindenre van orvossága. Talán csak az ősz hajszálakra nincs.
Az ügyeletes minden reggel levágott egy csomót az idő múlását jelző madzagról. Közben bejöttek az újoncok, akiknek leadtunk mindent. Kivonultunk velük, aztán loptuk a drága időt. Azt hittük, hogy sohasem lesz vége, mint a pokol kínjának.
Ekkor jöttek meg a szerencséim. Az ütegparancsnokom, M. százados, azt mondotta, hogy maradjak bent. Egy éven belül hivatásos szakaszvezetővé fognak előléptetni.
K. Miklós zászlós úr ajánlata:- Üljünk vonatra, és menjünk fel Pestre! Koronaőrként jöhetsz vissza!
A város főmérnöke javasolta, hogy üljek mellé a kocsiba, és mint csendőr mehetek haza. A farzsebembe tettem az ajánlatokat, és karácsonyra én is leszereltem. Hogy legalább felhős legyen a jókedvünk ege, így búcsúztattak bennünket:
Bajtársak! A mielőbbi viszontlátásra!
Mindannyian köszöntük halkan és fegyelmezetten. A társaság szétszéledt, mint a nyáj, de minden birka érezte, feni ránk fogát medve is, farkas is.
Otthon boldog lehetett volt az ünnep a lopott karácsonyfa körül, de a bátyám nagyon hiányzott. Mély sóhajaink szálltak utána Oroszországba, mert a férfiak együtt érző bánata hallgatag.
Én megpróbáltam nevetést fakasztani a medvehistóriával. Láttam, hogy a húgom és az édesapám szeme fényesedik a büszkeségtől. Akkor jött a ráadás, amikor arról meséltem, ami színtiszta igazság volt, hogy lehettem volna szakaszvezető, koronaőr vagy csendőr.
Azzal vigasztaltam kapzsi anyámat, hogy majd jövőre megkérdezem, melyik jár nagyobb fizetéssel.
Kérdezd meg, fiam, kérdezd!
Nem válaszoltam rá semmit, mert csak hazudhattam volna.
Ilyen őr, olyan őr, amolyan őr, mindegyik kezében vagy legalább is kezénél ott a fegyver.
Ha végleg megszabadulok tőlük, még képen se lássak többet!
+
Újévkor, farsangi időben sűrűn megfordultam Kiskecelben. Tettem is olyan ígéretet, hogyha nem kapaszkodik belém a hadsereg, mint a kullancs, megnősülök.
Benyák Terikének még azt is megígértem, ezután ritkábban tévedek be a kocsmába.
Otthon nagyon sokat járhatott a Józsi haverom szája.
Kellemesen telt a tél farka, de a levegő igen puskaporos volt. Márciusban már újra régi ipart űztem, mert mint jó mesterembernek, mindig volt napszámom. Munka közben sokszor elgondolkodtam azon, honnan tudták a mi tisztjeink már decemberben, mi történik majd tavasszal. Annyira már érdekelt az ország állapota, amitől az én sorsom is függött, hogy elég gyakran bepofátlankodtam a Gazdakörbe újságot olvasni.
Tudtam, hogy örök barátságot kötöttünk a szerbekkel. No, ide már nem kell menni! Este, amikor a munkából hazaértem, azonnal a sublót tetejére néztem. Van-e ott alattomos behívó. Azután a derék miniszterelnökünk, aki megfogadta az örök barátságot, fejbe lőtte magát. Már a lövés előtt lecsapott a SAS. Honnan tudták a tisztjeink decemberben, merre fordul a világ áprilisban?
Menni kellett és folytatni a katonaéletet. Újra angyalbőrbe öltöztem. Mindenki megkapta a maga beosztását, ismét lövegvezető lettem.- Indulás Délvidék visszacsatolására! Édesapám azt mondta:
Vigyázz, fiam, mert ezek nem bújnak medvebőrbe! Ezek jó katonák voltak az első világháborúban. Most keményebb diót kell feltörni!
Kelebiánál törtük át a határt, és gyalogosaink azonnal tűzbe kerültek. Behúzódtak a műút árkába. Ekkor hallottam az első jajszót, pedig legalább négyszáz méterre voltunk a bakáinktól. Jól kiépített betonbunkerekből géppuskázták a fiúkat.
Ahogy belátható közelségbe kerültünk, azonnal munkába álltunk. Páncélgránátokkal kiemeltünk az út széléből két bunkert. Mintha fényes lángkardokat küldtünk volna előre! Nemcsak a bunker darabjai fröccsentek szét, de a benne megbúvók testének foszlányai is. Most láttam először közel, milyen gyalázatos munkát végez a parancsomra ez a fegyver. Nem volt kedvem a jobb kezemmel megveregetni a bal vállamat. A gyalogosaink közben leszedték a megfigyelőjüket.
Füstös csönd támadt. Aztán gyors tempóban elhagytuk a csapás színhelyét. Tudtuk már, hogy nyerhetünk, mert a német csapatok legalább ekkora tűzerővel szorongatják őket a másik irányból.
Csak a hegyekbe menekülhetnek előlünk. A szerbek nem voltak ennyire józanok, mert minden út menti házból lőttek ránk. Szabadka előtt jobbra kanyarodtunk, igyekeztünk kisebb falvakon átvonulni. Lovasságunk az első lövésekre meghátrált. A gyalogságunk beásta magát. Minden ház fegyveresek búvóhelye volt, ezeket kellett ágyúinkkal megsemmisíteni. Az ágyúpajzs biztos védelmet nyújtott a tüzéreimnek. Aztán közvetlen irányítással odapörköltünk vagy tizet, és ezzel a fél falut „kilakoltattuk.” A fegyveres ellenállás megszűnt.
Szőregnek volt egy majorrésze, ahol magyarok cselédkedtek. Parancsnokságunkhoz menekültek, és összetett kézzel könyörögtek: A szerbek mind egy szálig ki akarják végezni őket. Megszántuk a kétségbeesetteket, és védelmükre egy löveget irányítottunk.
Előtte felszólítottuk őket a megadásra:
Nem lesz semmi bántódásuk.
Rá se bojszáltak. Egyetlen lövés után is sok halott.
Ezt ők bizonyára bátorságnak nevezik. Én úgy vélem, alattomos, tisztességtelen harcmód. Ilyen ellenállásra a magyar ember nem képes. Úgy vélem, hogy a lelki műveletlenség és a túlzott nemzeti büszkeség következménye. Semmiben sem különbözik a német fasizmus műveletlenségétől és önteltségétől. Sztálin csekista csürhéje? Ma már szent meggyőződésem, hogy Hitler és Sztálin lelketlen emberi szörnyetegek voltak. Csak ahhoz értettek, hogyan kell felhasználni az emberszemetet a legaljasabb célokra. Az amerikai elnök, aki Hirosima és Nagaszaki gyerekeire, asszonyaira és öregjeire ledobatta az atombombákat, vajon nem háborús bűnös-e? Nem barbár és vérszomjas állat? Miért nevezném embernek? Titót, Rákosit, Gerőt és a többit?
+
A tüzérségi támadás után át a falun, amelyik még égett. Irány a Ferenc csatorna! Ezen át kellett volna kelni hajóval vagy hídon, de Újvidék felől olyan golyózápor kapott oldalba bennünket, hogy se té, se tova. Föld alá is bújtunk volna ágyústól. Ekkor bedübörgött a felmentő sereg, és a harckocsik benyomultak a városba.
Elbeszélésük szerint minden magyar áldozatért busásan megfizettek. Újból növekedett az ártatlan civilek ellen elkövetett bűneink lajstroma, akik a legaljasabb harcmodort választották ellenünk.
Tüzéreket a Futaki utcában, a reálgimnázium udvarán, pihentették. Hadseregünk akkorára úgy felfejlődött, hogy ránk nem volt szükség. Kihelyeztek bennünket egy nagy majorba nem messze Újvidéktől, ahová a németek elkezdték a zsidókat összegyűjteni.
Őket vigyáztuk, csecsemőtől az aggastyánig, két héten át. Suttyomban megengedtem, hogy a karon ülőknek tejet vagy csokit csempésszenek be az épületbe. Az egyik tisztünk észrevette:
Nagyon vigyázz, mert a németek mindnyájunkat elvihetnek.
Hála Istennek, nem így alakult! Valamelyik fejest lefizették, és kiszabadultak. Amikor találkoztam velük, egyik háztól a másikig vittek, még köszönőlevelet is kaptam tőlük. Hogy mások milyen sorsot szántak nekik, azt akkor még nem tudtam.
Vajdaságban nagyon szorított a bakancs, de túléltem. Júniusban hazatértünk és leszereltünk. Előtte megkaptuk a délvidéki emlékérmet.
1942 a nyugalom éve volt. Ha gyónnom kellene:
Vért nem ontottam!
Egy játékos kiképzés céljából Szegedre rendeltek. Én lettem a játékvezetője hatvan román és szerb nemzetiségű katonának. Ezekkel kellett levonulnom a nagyállomás melletti Sárkány szállodába. Gyönyörű bálterme volt, a falakon embermagasságú tükrökkel.
A katonáim arról panaszkodtak, korábban megverték őket. Megnyugtattam a bandát, amíg én vagyok a góré, verésről szó sem lehet. A Tisza –partra jártunk gyakorlatozni. Állandóan az motoszkált a fejemben, hogy jó-jó, megkapják a kiképzést, de az ágyújuk a döntő pillanatokban nem nekünk osztja-e az utolsó kenetet.
Egész délelőtt gyakoroltunk. Helyette a pecázás idegnyugtató sportját is űzhettük volna. Nem ellenőrzött bennünket a kutya se. A nagy magányban magyar katonanótákat tanultunk, és ezeket harsogva, büszkén vonultunk be a szállásunkra. A tiszt urak fel is figyeltek erre. Azzal díjazták a napi munkát, hogy esténkét többször is végighallgatták nemzetközi, de egynyelvű kórusunkat. Azután következett az úriemberek komolyabb szórakozása: Kuglizás az éjszakában!
Eljött, mint egy derűs végítélet, a vizsga ideje. Komoly pofával kivonultunk a harcászati gyakorlatra. Kaptam egy térképvázlatot, amelyen kijelölték a helyem:
Foglaljam el a tüzelőállást, és lőjek kétszer a célra!
Makó volt az első kiszemelt áldozat, második a parancsnoki kocsi. Mind a kettőre lőttünk speciális fagránáttal, amely néha egy métert is repült a csőből a cél felé. Az alezredes úr a kocsiból elismerően tisztelgett, miután a második lövésre megsemmisült. Ugyanakkor mosolyával is jelezte elégedettségét. Találat után a kocsi elporzott, ekkor nagyot kiáltottam:
Fiúk, a vizsga sikerült! Vége a kiképzésnek!
Bevonuláskor most is nótázott a banda, a nemzetközi és egynyelvű kórus. Néhány nap múlva leszereltek, de már útközben hazafelé igen sajnáltam, hogy legalább az egyik lövedéket nem csórtam haza emlékül.
Az otthoni munkát aratással kezdtem. Megint Csalán, ahol édesapám volt a kipróbált és bevált marokverőm. Két napig hordást is vállalt. Én pedig beiratkoztam Csornára, ahol búzát, árpát és zabot csépeltünk.
A tüzérosztály emlékeztetőül egy nagyon szép Szent Borbálát ábrázoló képet küldött utánam, amelyik az előléptetésemmel együtt érkezett figyelmeztetésül is. 1942-ben meg is nősültem, mert a Terike jobban tetszett Borbálánál.
Olyan dolgos lányt kaptam feleségül, aki nem fél, hogy munka közben az aranygyűrű leesik az ujjáról. Az újfalusi templomban figyeltem föl először barna szemére és mosolygós arcára. A kiskeceliek is ide jártak, mert a nagytemplomig hosszabb volt az út.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése