Ezekben a percekben kapcsolódott be a magyar tüzérség, és jól irányzott kereszttüzet lőtt, amely az oroszokat megállította, ha nem is vetette vissza.
A nap lehajlóban volt, amikor a horhos értünk. Tanácstalanul álldogáltunk, mint az eltévedt birkák. Amikor besötétedett, elindultunk Novo – Uszpenka felé. Ekkor meneteltünk negyedszer arra. Késő este lett, mire odaértünk, lehetett olyan 11 óra. A falu, mint a méhkas! A törzsek kényelmesen elhelyezkedtek, elnehezedtek, és úgy tűnt, nincs olyan erő, ami őket kimozdíthatná. Egyelőre minket is csak a konyha érdekelt. Volt is jó meleg babgulyás. Megvacsoráztunk, és pihentünk a jó meleg házakban egy órácskát. Megraktuk a zsebeket cukorral és cigarettával, mert jól jöhet még az úton.
Ekkor ijedt németek szaladgáltak a házak között, és riadóztatták a népet. Kinéztünk, hát a kertek alatt az orosz, mert ezek még éjszaka sem aludtak. Bár géppisztolyaikból csak vaktában lövöldöztek, de a riasztás, a félelemkeltés volt a céljuk.
El is érték, mert vége lett a pihenésnek. Gyerünk kifelé! Ki a szabadba, ahol negyven fok mínuszban! Az utcákon lovas kocsik, szánok, autók, Parancsnokok beosztottak nélkül, beosztottak parancsnokok nélkül. Teljes volt a zűrzavar!
Mi határozta meg, hogy merre menjünk? Valamikor a csapattisztek precíz térképe, azon az éjszakán egyedül az, hogy honnan lőnek az oroszok. Ha horhos egyik oldalán lőnek, nyomás át a másik oldalra. Ha adott esetben három felől lőttek, még mindig maradt egy negyedik, amerre nyitva volt az „aranykapu”, azaz a menekülés iránya: Mindig nyugat felé!
Zászlóaljunk minden nehézfegyvere az első vonalban maradt. Vagy szétlőtték, vagy az oroszokat szolgálta ezután. Nem emlékszem, hogy a harcoló első vonalból életben maradt volna legalább tíz golyószórós vagy géppuskakezelő. Nagyon rájuk járt a szegényekre a rúd, őket igen könnyen megtalálta 40 - 50 méterről a harckocsi - gránát.
De a zászlóalj egészét tekintve, amely 11-én még 524 ember volt, jó, ha össze tudtunk szedni 70 - 80 - at. Bizonyosan többen maradtak még életben, de mint mondtam, teljes volt a káosz. Ez a 70 - 80 bajtárs volt a mag, ehhez csatlakoztak, most már visszavonulás közben, az utánpótlásunkra érkezett csapatok.
A németek és a magyarok állandó tűzharcban álltak a kertek alá merészkedő, agresszív orosz egységekkel, akiket elsősorban felderítés céljából küldtek előre. A Novo-Uszpenkából hátra vezető utat egy széles, mély horhos tette kanyargóssá. Két lehetőség közül választhattunk: Megmászni a széles horhost, vagy néhány száz méteres kerülőt tenni az oroszok tüzében. Úgy kapaszkodtunk át a horhos falán, mint a macskák. Aki mert, az nyert, legalább is egy kis időt a pihenésre, és főleg nagyobb biztonságot.
Amikor felértünk a horhos tetejére, egy fekete embercsoportot láttunk. Azt mondták magukról, hogy magyarok, de mindegyiken sí - fölszerelés. Élükön a szakaszparancsnokok, és azt állítják, hogy nekik kell majd visszaszorítani az oroszokat a Donig. Nem volt kedvünk nevetni, már előre sajnáltuk őket.
Ezeket a szakaszokat jó szóval megállítani, mert a parancsot teljesítették, kockázatos lett volna, de mindenképpen emberséges. Ki szeretné főbe lövetni magát? Hallgattunk, hadd higgyék, hogy könnyű dologra vállalkoztak. Majd megtesznek még egy - két csúszós kilométert, és már fordulhatnak is vissza – sítalpakon.
A mi csoportunkból is voltak olyanok, akik hátrafelé indulva, a kerülőutat választották. Velük szemben álltak a sízők. Megvolt azoknak mindenük, ami a harchoz kellett. Golyószórók, géppuskák, minden katonánál síléc, síbot, de sokkal jobban fáztak, mint mi. Hiába, mi öreg, harcedzett katonák jobban bírtuk már a negyven fokos hideget, mint a zöldfülű újoncok.
Egyszer csak megállt a mi csapatunk is. Mi többen voltunk, mint a sí - zászlóalj, de minden elképzelhető fegyvernemből. Tévedtem. Repülős hiányzott a sorainkból. Tisztek is voltak a tömegünkben, de rangjával most senki sem dicsekedett. Amire szükségünk lett volna, az egyetlen bátor és okos vezető. De nemigen igyekeztek megtalálni a maguk egységét, vagy annak maradványait, mert mindenki csak a saját életére koncentrált. Csendesen álldogáltunk az út szélén. Senki sehová. A sízászlóalj arra várt, hogy valaki ellentámadásra vigye őket, mi pedig húzódtunk volna hátra, de csak álltunk.
Mi heten, akár a gonoszok, az álló csapat mellett előreosontunk megérdeklődni, hogy miért állunk, amikor ilyen dermesztő hideg van, az oroszok meg a sarkunkban. Nekünk, rutinos rókáknak, sokkal nagyobb veszélyérzetünk volt, mint a többieknek. Jól hallottuk, hogy az oroszok már, valahol az elhagyott állásaink táján, harckocsik, teherkocsik motorjait járatták - melegítették. Bármikor megindulhatnak. Sőt, odahallatszott az oroszok kiabálása.
+
Olyan érzés kerített hatalmába bennünket, ha innen ki nem vágjuk magunkat, nagy baj lesz. Előttünk a völgyben, olyan kétszáz méterre, állt egy csapat katona. Mellettük, az út jobb oldalán, lóbunker. Ez egy fél méterre földbe süllyesztett, tetővel ellátott építmény volt: négy méter széle, nyolc méter hosszú. Ebben égett egy viharlámpa az asztalon, ülőkének néhány lőszeres láda, a sarokban pirosan izzó rajkályha. Az istálló előtt tisztek és tábori csendőrök. Itt voltak a sízászlóalj parancsnokai, és egy hadbíró - őrnagy volt a rangidős.
Innen hátra egy tapodtat sem!
A parancsnoki elképzelés az volt, hogy mi a sí - zászlóaljjal együtt a hajnali szürkületben olyan ellenlökést adunk az oroszoknak, hogy átlóduljanak a Donon. Ennek a taktikáját dolgozták ki éppen. Aki nem vett rész a hadművelet kidolgozásában, annak az volt a feladata, hogy megakadályozza a visszavonulást. Ennek a záró csoportnak a parancsnoka egy főhadnagy volt, néhány alacsonyabb rendfokozatú tiszt és négy sítalpas tábori csendőr.
Már egy órája álldogáltunk az út szélén, közben a motorzúgás erősödött, de nem indulhattunk el. Jobbra - balra harcelőőrsök és biztosító csoportok.
Nagyon féltünk, és azt mondtam a barátaimnak:
„Gyerekek, ha fél órán belül nem tudunk innen kijutni, itt pusztulunk.”
„Jó pofa vagy! Mondd meg, mit tudsz csinálni?”
Közben láttuk, hogy akik oldalról meg akarták kerülni a biztosító csoportot, a holdvilág mindent elárult, visszakergették őket. Egy másik csoportnak egyik tagját agyonlőtték, a többi ment vissza. Nem sok reményünk volt, de meg kellett próbálni.
„Gyerekek! Megtesztek mindent, amit mondok?”
„Attól függ, mi lesz az?” – válaszolta az egyik társam.
Rögtönöztünk egy kis haditervet. Vagy-vagy. Sok vesztenivalónk nincs, mint ez a tetves, rothadásnak indult testünk. Átvettem a parancsnokságot:
„Csapatcsendőr - igazolványokat előkészíteni! Egyenként szuronyt fel, és utánam!”
És elindult a halálra ítéltek raja szerencsét próbálni. Ötven métert mentünk már, amikor egy tiszt és két csendőr jön szembe.
„Állj, ki vagy?” – kérdi a tiszt. A csendőrök kezében lövésre készen a géppisztoly.
„A 23/ II. zászlóalj csapatcsendőr raja” – mondom én.
„Parancsnok előre!” – utasít a tiszt. Én oldalt lépek és vezénylek:
„Raj, egyenes vonalban sorakozó, puska súlyba!” Gyors mozdulatok, kesztyűk suppannak a puskán.
„Hová mennek?”
„Először is, ha igazoltatunk valakit, először igazolja magát!”
„Kozma főhadnagy vagyok a hadosztálytörzstől. Hová mennek?”
„Főhadnagy úrnak alásan jelentem, a zászlóaljparancsnokunktól jelentést viszünk Masztyuginóba az ezredparancsnoknak.
„Ki az ezredparancsnok, és mi a jelentés tartalma?”
„Alázatosan jelentem, az ezredparancsnok Lászai János alezredes úr, a jelentés szövege katonai titok, és senkinek el nem árulhatjuk.”
„Amennyiben nem igazolják megfelelően magukat, és nem ismerjük a jelentés fontosságát, innen az Úristen parancsára sem mehetnek egy tapodtat sem. Értettem?”
„Alázatosan jelentem, a szöveget el nem árulhatjuk, és amennyiben a parancs teljesítését a főhadnagy úr megakadályozza, lövetek.”
„Maga lövet? Magyar katona a magyarra? Maga ökör, az oroszt lőjék, ne minket! Mivel igazolják, hogy csapatcsendőrök?”
„Jelentem, az igazolványainkkal.”
„Jó. Menjünk az őrnagy úrhoz! Lépésben indulj!”
Bementünk a lóbunkerbe. Ott a főhadnagy jelentette, hogy kik vagyunk, és milyen fontos küldetésben. Azt mondja az őrnagy:
„Főhadnagy úr, mind a hétnek az adatait felírni! Most fél három. Amennyiben hat órára nem jelentkeznek nálam, katonaszökevényként mind a hetet felkoncoltatom. Értettem? Lelépni!”
Már kívül voltunk az ajtón, amikor utánunk szólt:
„Derék katonák vagytok. Most ha lenne ilyen ezer emberem, az oroszokat a Donba fojtanám.”
Kiléptünk a holdfényes éjszakába, és lépést tartva megindultunk Masztyugino irányában.
+
Rövidesen felértünk egy dombtetőre, ahová már a hadbíró nem láthatott el, és nagyot lélegeztünk. Ezt is megúsztuk! Aztán beértünk Masztyuginoba, ahol aztán csak úgy nyüzsgött a nép. De szinte minden utcasarkon igazoltatás. Ha egyszer már szerencsénk volt, most ne játsszuk el, hanem használjuk ki, ahogy csak lehetséges. Tovább Oszkinoba! Csak minél távolabb a fronttól! Hullafáradtak voltunk, amikor oda megérkeztünk, de a község nyugati végén akartunk mindenképpen szállást találni magunknak.
Amikor az egyik házba benyitottunk, kiderült, hogy rajtunk kívül még legalább húsz magyar melegszik bent. A többségük aludt, különböző helyzetekben: ülve, fekve, kemencén, padkán, padlón, ahol csak hely jutott. A konyhában a padlón fekvőkre. Úgy feküdtünk egymásnak dőlve, mint a liszteszsákok. Perceken belül elnyomott bennünket az álom. Egyik kezünk még akkor is a puskát markolta, a másik kezünk meg a tetvek miatt a testünket vakarta.
Úgy aludtunk, mint akiket félig agyonvertek. Azt sem vettük soha észre, ha valaki bejött az ajtón, csak legfeljebb azt, ha valaki a lábunkra vagy a hasunkra lépett. Még többen is be akartak jönni, de az már szinte lehetetlen volt. Emberei testek egymás hegyén-hátán.
Az egyik nagyszájú helycsináló hangjára fölneszeltem. Ott állt az ajtó mellett, a lábán szép síbakancs. A ruhája új, a nyakában kurta szíjra eresztve egy német kurtacsövű. Ez a fiú a sízászlóalj egyik szakaszvezetője volt. Mindjárt meg is kérdeztem tőle:
„Szakikám, ott Novo-Uszpenkában mi lett ma éjjel az eredmény?”
„Hogy mi volt ott, öregem! Hallottuk a motorzúgást, de se előre, se hátra! Egyszer csak az éjszakában megjelentek előttünk a tankok, utánuk terepjárón az orosz géppisztolyos gyalogság. A nép egy részét letarolták, legázolták.”
„Nem vette föl velük a harcot senki?”
„Megnyugtatom magát, öregem, hogyha nem terítettem volna le közülük jó néhányat, engem is a foglyok közé tereltek volna. 50 - 60 ember csak azért úszta meg, mert harcoltunk.”
Megszagoltam a géppisztolyának csövét, azon nem érződött a lőpor füstje, és amikor a világos felé fordítottam, a cső még tele volt zsírral. Mondtam is a szakinak:
„Ezzel a répapucolóval bújjon el az ólpadláson, mert ezzel maga nem harcolt! Különben még lehet magából valaki. Jelentkezzen haditudósítónak, ha már ilyen simán tud hazudni!”
Annyit azért megtudtunk, a lóbunkert nem sokkal azután, hogy elhagytuk, az oroszok rajtaütésszerűen lerohanták. Voltak halottak, egy részük menekült a szélrózsa minden irányában, de a nagy többségük fogságba esett. Több száz ember került ott hadifogságba.
Egy napig voltunk Oszkinóban, ahol mindenki szervezett mindent: körkörös védelmet, minden irányban való biztosítást. Ezen a napon mi voltunk a felderítők, oldalbiztosítók, harcelőőrsök, amíg este nem lett. Keretünk egy viszonylag csöndes házat, ahol mi heten nyugodtan kipihenhettük magiunkat. Ránk is fért, mert 4-5 éjszaka egyfolytában nem volt pihenőnk a harckészültség miatt. Nappal harcban voltunk, most meg nem lehetett tudni, hogy mi vár ránk. Hová megyünk, és kinek a parancsára? Mert akik ott, Oszkinoban, megpróbáltak valamit tenni, azokra legfeljebb szakaszt vagy esetleg századot lehetett bízni.
A magasabb rangfokozatú tiszteknek még mindig közelinek tetszett az orosz hadsereg, a bekerítés veszélye. Az első nagy páncélos lökés túl hosszúra sikerült, és a gyalogság még nem érte utol őket. De az volt a kérdés, hogy mennyi idő kell ehhez.
Mi kitartóan nyugat felé haladtunk, és a következő állomás Kacsatovka volt. Oszkínoból délután tudtunk kijutni, és késő este volt már, amikor Kacsatovkába értünk. Itt is ember-ember hátán Minden ház dugig visszavonuló emberekkel: magyarokkal, németekkel-vegyesen. A visszavonulás még mindig szervezetlen, mert parancsnokok nincsenek. Mindenkit az ösztöne hajt abba az irányba, ahonnan még nem lőnek. Mi, heten, csak két háznál tudtunk elhelyezkedni, ahol németek voltak. Jól jártunk velük, mert portugál paradicsomos halat ettünk, amivel megajándékoztak bennünket.
+
Másnap reggel nyolc óra körül indultunk el mi, heten a falu központja felé. Ébredezett a nép, keresték egymást a fegyvertársak, bajtársak. Tolongás, kiabálás mindenütt. Mint a legtöbb orosz faluban, itt is falu közepén lévő dombon állt a pravoszláv templom. Ebben már talán évtizedek óta nem volt istentisztelet. De a templom előtti téren, hótól - fagytól rogyadozó fák alatt legalább 120 hordó rum, egyenként 200 literes hordóban. Csak két szál szögesdróttal volt körülkerítve. Mekkora vagyon, és mennyi halál lehetősége együtt!
Kisebb mennyiségű adagokban gyógyít és megment a fagyhaláltól, de elképzelni is borzasztó, mekkora pusztítást végezne, ha a visszavonuló embertömeg tudomást szerezne róla. Mi történik azokkal az emberekkel, akik nem képesek mértéket tartani, hanem nyakló nélkül vedelni kezdenék a negyven fokos hidegben? A legbiztosabb halál!
Pedig már fölfedezték, több százan tolongnak a hordók körül. Ömlik a rum a földre, a hóra. Csorog a vödrökbe, kulacsokba. Néhányan már 50 lépést sem voltak képesek megtenni, és háttal támaszkodva a fának, aludták az igazak álmát, amiből nincs felébredés. A viaszsárgára fagyott szájból keskeny csíkban szivárgott vissza a rum.
Azt mondtam a Bacsa Sanyinak:
„Gyere, szedjük össze a kulacsokat! Mindenkinek a kulacsa legyen tele rummal, mert ez még orvosság lehet!”
„Csak ne járjunk úgy, mint az a szerencsétlen ott a fának dőlve!” – egyezett bele a fiú.
„Majd vigyázunk egymásra” – nyugtattam meg. Közben oda is tolakodtunk a hordókhoz, és néztük, hogyan lehetne a leggyorsabban föltankolni. Egyszerűen belelőttek a hordóba, és onnan több ágban sugárként szökött elő a rum. Egyszerre négy-öt kulacsot is meg lehetett tölteni. Amikor a hét kulacsunk tele lett, ittam is belőle egy kortyot, de fölhívtam a bajtársam figyelmét arra, hogy ne a kulacs szájából igyon. De a figyelmeztetés elkésett, mert a szája a nagy hideg miatt odaragadt, és csak nagy fájdalommal tudott a kulacs szájától megszabadulnia. Bizony, rövid idő alatt leszedte a bőrt! Sokat szenvedett később miatta.
Szétosztottuk a kulacsokat, és egy másik társammal felderítő útra indultunk. Láttuk, hogy az emberek tömegesen tódulnak ki a templomból, és különböző élelmet hoznak ki a kezükben. Mint később kiderült, ez a pravoszláv templom volt a 20. hadosztály élelmiszerraktára. Élelmiszert ott kell szerezni, ahol van. Mi is bementünk a templomba. Már igen sokan megelőztek bennünket, mindennek széthurcolták már a javát.
Az egyik sarokban nagy halom keksz. Megraktuk a köpenyünk alját, és nézelődtünk tovább. Négy - öt katona egy ládából szalámit szedett elő, rakták, ahová csak tudták. Jutott nekünk is négy szál. Bele a nadrágszárba! Úgy tudtunk csak járni, mint a pókos lábú lovak. Nem baj, valami van, és éhen már nem halhat az ember. Az egyik oldalhajó a plafonig volt rakva füstölt szalonnával. Erre mi akadtunk rá elsőként.
„Te, Jóska, hagyd azt a szalonnát, nem lesz jó cipelni, meg nem is lehet eldugni!”
„Hogy ezt a szép, rózsaszín szalonnát itt hagyjam? A szívem megszakadna! A két táblát összekötöm a puskazsinórral, és a hátamon viszem.” Ezzel már a szalonnát ki is lyukasztja, és átveti a vállán. És boldogan lesi, hogy én még mit fogok találni.
Az egyik sarokban kartondobozok, de német fölirattal. Mi lehet ezekben? A Józsi odajön, és megfejti. Azt mondja, hogy szerinte marhahúskonzervek. Az sem rossz! Gyere velünk, doboz! Közben káromkodik egyet a fiú, mert valaki levágta hátáról, abban a nagy tumultusban a szalonnát. Hiába, az ember ne akarjon mindent egyszerre!
Az arcára volt írva, hogy most ölni tudna azért az elvesztett szalonnáért. Egyszer csak a templomból kijött egy lila parolinos hadnagy. A lábán szép bokacsizma, a fején német téli sapka, jól szabott bekecsen derékszíj. A jobb oldalán német pisztolytáska. Valószínűleg a raktárt őrzők parancsnoka volt, mert nagyot ordított:
„Ki engedte meg, hogy a kincstári vagyont széthordjátok? Takarodjatok a hordóktól, rohadt disznók! Aki nem hagyja békén a hordókat, agyon lövöm, mint egy rühes kutyát! Ki innen, nyomorultak!”
Ugyan, ki hallgatott akkor már a nyalka hadnagyra, hiszen a hangja még ötven méterre sem hallatszott el. Meg az ott lévőknek a fele már részeg volt vagy megfagyott. Elkésett már a fenyegetéssel.
+
És csak elcsattant a lövés. Egy öregkatona töltögette a kulacsát, amíg a hadnagy ordítozott. Lehet, hogy nem hallotta egy szavát sem, de ha hallotta is, miért éppen neki szólt, amikor többen is álltak körülötte. Az öreg katona kezéből kifordult a kulacs, mert két ujját leszakította a Parabellum golyója. Hanyatt esett, és vérző kezét a hóna alatt szorongatta. Kétségbeesetten kiabálta:
„Meglőttek, bajtársak, meglőttek!”
A hadnagy éppen el akarta tenni a pisztolyát, amikor mellé lépett egy őrbundás katona, aki a zsebéből elővett egy Frommert, és közvetlen közelről kétszer a hadnagy füle mögé lőtt, aztán elvegyült a tömegben. A hadnagy rádőlt a hordóra, és onnan lecsúszott a hóra. Véres agyveleje ráfolyt a boxcsizmájára. A templomra valaki csóvát vetett, és bennégett minden, amit tartalékoltak: élelmet, meleg ruhát. Rossz hangulatban hagytuk ott az a falucskát, Kacsatovkát, de folytatni kellett, vezető nélkül, a haza vezető utat.
Hosszú fekete kígyó, amint az út kanyargott, úgy vergődött lassan előre. Mi is besoroltunk ebbe a fekete tömegbe. A templomban szerzett élelmet szétosztottuk testvériesen, teljes egyetértésben, Mindenki vitte a reá eső terhet, csak a kartondoboz cipeléséhez kellett volna segítség, Végül csak megoldottuk a problémát. A szalonnás barátunk karóra tűzte, és kilométereken át cipeltük a vállunkon, felváltva.
A következő faluig, ahol egy öreg szakállas muzsik házában pihentünk egész éjszaka. Előtte krumplit főztek nekünk, és azt ettük vajjal és szalámival. De reggel, ahogy pirkadt, már hósánc építésére kaptunk parancsot, az egész falu körül. Vízzel locsoltuk a magasra lapátolt havat, akkor jéggé fagyott, így jó volt a gyalogság ellen. A harckocsikat úgy próbáltuk megfogni, hogy az utat öntöztük vízzel, és azon ide-oda csúszkálhatott, ha jött. Több száz ember sürgött - forgott, hogy minden oldalról védve legyünk.
Délután két órára el is készültünk vele, aztán újra behúzódtunk egy parasztházba, ahol a házigazda igen barátságosan bántak velünk, magyarokkal. Ahogy lehetett, kézzel – lábbal, mutogatással, csak elbeszélgettünk az öreg kozákkal. A felesége közben frissen sült lepénykenyérrel kínált, mink meg adtunk nekik a magunk menázsijából.
„Tü pasli domoj, Hitler kaput!” – mondogatta az öreg. Mi pedig csak azt mondogattuk:
„Dá, papa, dá.”
Másnap reggel még mindig akadt ennivalónk. A konzervet tartalékoltuk.
+
Kilenckor jöttek értünk, mert akkorára kialakult a helyőrség - parancsnokság. Földerítés, biztosítás, összeköttetés megszervezése. Öt - hat irányban óránként indultak felderítő járőrök, a szélső házaknál szállás - őrségek. Mi heten is megkaptuk a beosztást. Egy marad, hogy a holminkra vigyázzon, hat pedig egy golyószórós földerítő - járőr szolgálatra déli irányban, a másfél kilométerre lévő peremvonalig.
A feladat: orosz egységek láttán két fő visszajön és jelent, öt fő pedig felveszi a harcot, és kitart, amíg erősítés nem érkezik. Mentünk mendegéltünk a térdig érő puha hóban, térden fölül is csupa víz mindenünk, mert elolvadt. Már nem mesze voltunk a peremvonaltól, amikor közös megegyezéssel megálltunk rágyújtani. Puskák a vállon meg a nyakban. Nagyban cigarettázunk, amikor előttünk ötven méterre, a peremvonal tetején megjelenik tíz - tizenkét sítalpas orosz, földerítő - járőrben. Ők is meglepődtek, de mi is.
De helyzeti előnyben voltunk, mert először a sílécektől kellett volna megszabadulniuk, hogy a hátukról levegyék a fegyvert. Nekünk kéznél volt, és rögtön lőttünk is rájuk. Amikor látták, hogy hátrányban vannak, gyorsan elszeleltek. De az egyiküket eltaláltuk. Bal kezével elkapta a jobb könyökét és keservesen sírt. Amikor odaértünk hozzá, akkor láttuk, hogy egy magas orosz nő.
A puskáját fölvettük, a léceit lecsatoltuk, és a hadifogoly akkor is hadifogoly, ha nő az illető. Ha nem is Iván a neve, hanem Tamara. Kísértük a parancsnokságra, de egész úton sírt, mert fájlalta a kezét.
„Százados úrnak alássan jelentem, járőrözés közben összefutottunk egy orosz járőrrel, és egy foglyot ejtettünk, bekísértük.”
„De, fiam, ez a fogoly egy nő?”
„Az, százados úr, mert egy férfi nem sír.”
„Hol a tolmács?
A lány mondta a nevét, alakulatának számát. Mondta, hogy a szülei a Bajkálon túl élnek, és önként jelentkezett a hadseregbe. Odahaza a kolhozban fejőnő. A falujából minden férfi bevonult, minek maradt volna otthon.
Közben jött az orvos. Bekötötték a karját, teát ivott, kétszer is rágyújtott. Közben el-elsírta magát, mert hűlt a seb, fájni kezdett újra. Azt mondta a százados:
„Vigyétek innen ezt az amazont! Ne ordítson itt nekem!”
Jó, jó, de mit csináljunk vele? Láttunk egy szép nagy házat, bementünk. Kerestük a gazdát, és az meg is jelent. Mondjuk, mutatjuk leányt, és kérjük, hogy adjanak rá civil ruhát, majd az oroszok rátalálnak.
Amikor a lány látta, hogy nem lőjük agyon, hanem ott hagyjuk, ahogy megyünk kifelé az udvarból, utánam szaladt, és mindkét arcomat megcsókolta. Aztán sietve távoztunk az udvarból.
Ezen a felderítő - járőrön kívül több oroszt nem láttunk. Mert a hadseregük bekerítésre fordult, egyik része északnak, a másik délnek. Elkeseredett harcok folytak Kortojáknál és Storosevoljénál. A skupoji sáncainkat hiába építettük, vonulhattunk tovább visszafelé. A házigazdánk jóindulatú mosollyal búcsúzott el tőlünk.
Reggel nyolckor ismét vállra vettük a kacsatovkai kartondoboz, de ebben már a többiek is segítettek, és elindultunk vele, mert minden ennivalóból kifogytunk. Teljesen önellátók lettünk, azaz onnan szereztünk, ahonnan lehetett.
+
Az üllőn éjjel egy-egy baromfi elnyikkantotta magát, néhány kabát nélkül került a negyedik ház kemencéjébe. Enni csak kellett az embereknek, ha már másként nem jutottak hozzá. De ilyesmire ritkán kellett fanyalodni. Olyan kevés ennivalójuk, állatuk volt az oroszoknak, hogy vétek volt az a keveset is ellopni.
Harminc - harmincöt kilométeres vánszorgás után láttuk menetelésünk aznapi célját, Szinije Lipjagit. Minden új falu, új érdekességet jelentett. Amikor odaértünk, éppen igazságszolgáltatás folyt. Olasz katonák akasztottak olasz katonákat, már a negyedik felhúzására készültek. Az esemény háttere az volt, hogy ez a négy tüzér, jó üzlet reményében, élelemért eladta a légvédelmi lövegüket a németeknek.
Úgy gondolták, hogy jó üzletet csináltak. Aztán amikor az olasz tisztek el akarták vontatni a lövegüket, a németek tiltakoztak. Rövidesen kiderült a turpisság. Megjegyzem, hogy ilyen magyar katonával nem fordulhatott volna elő.
Az olasz nemzeti büszkeség természetesen súlyos büntetést rótt ki rájuk. Kötél általi halál, a leggyorsabban végrehajtva. A szegény olaszok rossz üzletembereknek bizonyultak. Fejenként egy–egy kilós húskonzervért és egy-egy kenyérért eladni egy légvédelmi gépágyút, elég merész vállalkozás volt. Egy aranysávos, aranyparolis, aranymindenes olasz tiszt kiadta a parancsot:
„A négy olasz lakjon jól, egy-egy pohár rum, és fel a fára!”
Brutális szertartás befejezésének lehettünk tanúi. Aztán a falu nyugati oldalán szállásoltak el bennünket egy szép nagy faházban. Három szoba volt benne, de mindegyik szobában egy-egy háziállat: kecske vagy kisborjú. Igazuk is volt, miért fagyjanak meg azok a szegény állatok a szabad ég alatt, vagy valakinek eszébe ne jusson elhajtani őket a negyedik ház kemencéjéig.
Itt is szívesen fogadtak bennünket, mert az oroszok elmagyarázták, hogy tudták, magyarok jönnek, mert azok kopogtatnak, a németek csak berúgják az ajtót. De ennivalónk csak a német húsdoboz maradt, mint vésztartalék.
Mutattuk az öreg kozáknak, hogy mink van, csak krumpli meg kenyérféle kellene hozzá. Amíg így egyezkedtünk, lányvinnyogást hallottunk a kemencéről. Öt lány meg menyecske húzta meg magát a zugolyban.
A krumpli már sült a kemencében, és mi meg kibontottuk a húskonzervet. De igen megcsodáltuk, mert karácsonyi gyertyák voltak benne. Mink attól féltünk, hogy megüt bennünket a guta, a háziak pedig meghalnak a röhögéstől.
Ezért cipekedtünk száz kilométeren át! És mindegyikben, összesen kettőezer – ötszáz. De azért szépen kivilágítottuk a szobát, és ettük a sós krumplit vacsorára. Talán erre figyelt föl az a lovas német is, aki egyszer csak belovagolt az ajtón. Egy gyalogos nyitotta ki előtte az ajtót. Igyekeztünk megértetni velük, hogy jártunk, mire jót szórakozott rajtunk, de aztán üzletet csináltunk vele.
Kiügetett az ajtón, de rövidesen visszatértek mind a ketten. Három kenyeret, és két kiló húskonzervet hoztak, de cserébe száz szál gyertyát kértek. Fogták az öt csomag gyertyát, és nevetgélve elmentek. Igyekeztünk mindenkinek jutatni a vacsorából.
Amikor másnap reggel útra keltünk, a háziaknak is adtunk néhány csomaggal. A maradékot pedig most már megnyugodva cipeltük tovább, mert tudtuk, hogy élelmet fogunk érte kapni. Mint később kiderült, tényleg több hasznot hoztak a gyertyáink, mintha színhús lett volna a dobozokban. Volt olyan háziasszony, aki két tyúkot adott egy csomag gyertyáért, azaz húsz darabért.
Nyolc órakor indultunk el Szinije Lipjagéból, és hosszú sorban gyalogoltunk nyugat felé. A németek is mentették, ami menthető, de volt olyan gépkocsisoruk, amelyik leszorított bennünket az útról, de egyúttal ledöngölte előttünk simábbra az utat. Azt végképp nem tudtuk megállapítani, hogy volt-e valaki a tömegben, aki megszabta ezt a menetirányt, vagy csak ösztönösen haladt ez az emberáradat egyre távolabb a frontvonaltól. Ötvenes csoportokban, kilométer hosszan. Mindig nyugat felé! Ez volt a titkos, mindenki által elfogadott, de ki nem mondott jelszó.
+
A legközelebbi falu lakói lapátolták az utakról a havat: A lábukon szőrcsizma, a mellüket kisködmön védte, füles sapka a fejükön, az asszonyok meleg kendőkben. Látszott rajtuk, még ha parancsszóra is végzik, élvezik ezt a testmozgást. Bár jobbára idős emberek voltak. Mellettük meg ott toporogtak a fagyoskodó német fiatalemberek, akik a parancsot teljesítették, amikor erre a kellemes munkára „kényszerítették” őket. Az utak széle „hosszú szakaszon” szalmacsutakos póznákkal kitűzve, nehogy hóverembe zuhanjon, aki félrelép.
Délután, a távolban valami faluféle látszott ismét, de este lett, mire az első házakat elértük. Az újabb hosszú gyaloglástól igen legyengült a magyarok menete. Hátunk mögött már régen nem hallottuk az ágyúk hangját sem a bombák süvítését, de még a harckocsik morgását sem. Mégis volt éppen elég bajunk!
Mi a csoport végén haladtunk, amikor láttuk, hogy talán egy kilométerre a falutól, a hó tetején egy magányos katona ül. Odamentünk hozzá, hogy megkérdezzük, mi történt vele.
„Semmi – azt mondja -, csak nincs egy jártányi erőm se.” Biztatgattuk, hogy ne adja föl egy kilométer még, aztán már pihenhet, és talán ehet is, amennyi a szűk gyomrának éppen elég lesz.
„Ezt a cigarettát még elszívom, aztán megyek utánatok. De higgyétek el, szín józan vagyok, és mindent százszor megfontoltam!”
Nem ácsorogtunk mellette tovább, hiszen magunk se voltunk sokkal jobb állapotban, mint ez a bajtársunk. Tudtuk, hogy lélekben is föladta. Bizonyosan ott fagyott meg az út szélén, és mint egy ülő szobor jelezte egy út végét.
A község szélén a név: Mizdrianka. A szélső háznál állt a csoport rangidőse, Márton törzsőrmester, a géppuskás századunk szolgálatvezetője. A visszavonuló ötszáz ember parancsnoka. Tudta, hogy kik vagyunk, és milyen állapotban. Ki is adta a legfontosabb feladatot:
„Itt a szélső házban elszállásolni! És szállásőrséget adni! De senki ne legyen kinn félóránál tovább, mert kegyetlen hideg éjszaka következik!”
Majd küld egy golyószórót is háromfőnyi személyzettel. Ezek szerint maradt legalább egyetlen ép golyószórónk, és ennek megmaradtak a kezelői.
Irgalmatlanul hidegnek ígérkezett az éjszaka. Ehhez az időjáráshoz nem lehetett hozzászokni. Olyan volt a hatása, mint egy hatalmas jégkemencéjé, amelyben bárhová bújtunk, a bőrünkön, agyunkban éreztük a fokozatosan legyöngítő hatását. Ha tisztességes ennivalónk lett volna, amelyik pótolja ehhez a plusz testfűtéshez való energiát? De csak tengődtünk, mint Toldi Miklós lova a szeméten.
Aztán csak összeszedtük magunkat. A fiatalság erőt tud adni. A ház sarkán elkészítettük a golyószóró tüzelőállását, kiállítottuk az őrséget. Ferit csak behozták a hóról, de mindkét lába lefagyott. Még pislákolt benne az élet, de az orosz vendéglátóink föltették a meleg kályhára, mi meg belekényszerítettünk néhány kanál káposztalevest.
A bent maradtak levetkőztek, melegedtek, és egyezkedtek, hogy mennyi gyertyáért adnák oda nekünk a káposztalevesüket, aminek csak adta meg ízét, hogy belülről is melegített. Ötven gyertyáért lemondtak róla. A háziak pedig reggelig ropogtatták a fejünk felett, a kemencepatkán és sutban a szutyelkát. Azt mondták, hogy ez nekik éppen elég reggelig.
Talán nekünk elég lett volna, ha nem járunk előtte a hideg ég alatt legalább harminc kilométert.
Reggel átjött a szomszédban lakó orosz, és beszélgettek – nagy titkolózva előttünk -, de az alig hogy eltávozott, a házigazdánk az befagyott ablaküveghez hívott bennünket, és a párás ablaküvegen elég érthetően rajzolni kezdett. Ez itt a Don. Itt a magyarok és a németek. Aztán egy kört rajzolt körénk. Ezzel akarta megmutatni, hogy be vagyunk kerítve. Meg sem mertük kérdezni, hogy honnan tudják, mert valóban megijedtünk.
Jött a törzsőrmestertől is a parancs, hogy éjszaka kettős őrség. Ad még öt embert, de mindenkire lőni azonnal, ha nem áll meg a felszólításra. Felvenni a harcot, bármilyen erő is törne ide. A németek a gyűrűt úgyis felszakítják.
De honnan tudta a szomszédban lakó orosz, hogy milyen lett a helyzetünk? Ha csak nem volt rádiós kapcsolata az orosz parancsnoksággal. Mindegy, nekünk itt kell maradnunk, és várni a németek támogatását. Lehet, hogy nyáron szép hely ez a falu, de már harmadik napja fagyoskodtunk meg éheztünk benne. Hiába ígérgettük a gyertyákat, az oroszoknak sem volt már ennivalójuk
Éjszakánként kezdtünk orrfacsaró bűzt érezni, és nem tudtuk megfejteni az okát. A Ferire gondoltunk, hogy ott benn végzi el a dolgát. De amikor levetkőztettük, szörnyű felfedezést tettünk. A háziakat kiküldtük, és lerángattuk róla a nadrágot és gatyát. A testének az a része, amellyel a havon ült, a fenék és a nemi szerve megfagyott, és szinte elválva a többitől, halott, oszladozó húsdarabként árasztotta a bűzt. A teljes alsó fele már halott volt, de a szája még beszélt, de segíteni már nem lehetett rajta. Mozdítani sem volt érdemes, hiszen széthullott volna darabjaira. Még öngyilkos sem tudott volna lenni, azon a helyen kellett elpusztulnia. Amikor valahol elásták, bizonyosan ruhástól tették, mert szétesett volna a teste.
Aznap délután a szállásőrséget átadtuk egy másik rajnak, és a falu túlsó végére vezényeltek bennünket, szintén szállásőrségbe. Most már két - két fő váltotta egymást éjszakánként. A hideg meg az éhség elég bizonytalanná tette minden mozdulatunkat, és sokszor gondoltunk Ferire. Egy kis pihenés a havon egyenlő a biztos és undorító halállal. Az új őrhelyünkön már tízen voltunk, és őrködtünk. Egyszer csak hivat Márton törzsőrmester, és kiadja a parancsot, hogy felderítő járőrbe megyünk a következő falu felé, Bacsarovba. Nem messze van, négy - öt kilométer. Holnap kilenckor indulunk, délután háromra visszaérek, és akkor tegyek majd jelentést.
Másnap el is indultam tizennégy fővel, magas hóban és a negyven fokos hidegben még útközben, elég meggondolatlanul, még egy farkast is lőttünk. Fölértünk mi is a farkas nyomán a horhos túlsó oldalára, és valóban ott volt közvetlenül előttünk a falu. Mondtam a helyettesemnek, hogy a falu szélén álló négy ház valamelyikébe menjenek be, és melegedjenek. A többiekkel bementünk a faluba, és olyan házba kopogtattunk, ahol igen kedvesek voltak a háziak. Kaptunk lepénykenyeret, amit káposztalevélbe tekerve sütnek. Jó volt, mert ennivaló volt.
Egy kicsit még melegedtünk, aztán kimentük a magányos házakhoz, ahol a többiekkel kellett volna találkoznunk. Beléptünk az egyik ajtón, és sehol senki. A kémény még füstöl, de ember sehol. Se magyar, se orosz. Beléptünk a következő házba, hát a falon puskalövések nyoma, és vérfoltok. Egy friss szánkónyom vezetett ajtótól bele a hósivatagba a halott bajtársaink testével.
Könnyű volt kitalálni, mi történhetett. Valószínűleg orosz felderítőkre, esetleg partizánokra bukkantak, akik végeztek velük, és megtorlástól tartva a négy ház lakói is mind elmenekültek.
Ezt jelentettem délután háromkor a parancsnokomnak, aki ebből megállapíthatta, hogy most már előttünk is oroszok vannak.
+
Este tízkor eligazítás, újabb parancs: a falu északi oldalán, az egyik szélétől a másikig összekötő járőrszolgálat. Én vezettem a négy bajtársamat. Indulás éjfél után két órakor! Visszatérés négykor! Találkoztunk a bevonuló járőrrel, és ők mondták, hogy a szélső háznál 3 tiszt és négy kocsis csicskás van beszállásolva. Az udvaron ponyvás kocsi, tele konzervvel, vajjal, sok mindennel, ami érték és ennivaló. Nagyon éhesek voltunk, ellátást nem kaptunk. Csak abból éltünk, amit a lakosság adott, vagy vettünk, vagy elvettünk.
Megbeszéltük a haditervet: élelmet szerezni bármi áron! Már ott is voltunk a háznál. Őr toporog az udvaron, ki - kinéz az utcára is. A szuronyán megcsillan a fény, a puskája szíjon a nyakába akasztva. Meglát bennünket:
„Állj, ki vagy?”
„Összekötő járőr – mondtam neki.
„Jól van, jöhettek.”
„Pajtás, mi van a kocsin? Valami ennivaló kellene, mert igen sokat koplalunk.”
„Ki innen, mert lövök!”
És már kanyarítja is le a nyakáról a puskáját, de azt, hogy célozzon is, már nem vártuk meg. Hátulról kapott egyet a fejére. Elkaptuk esés közben, és szépen leeresztettük a hóra. Csak egy-egy konzervet és egy fél zsák kőkeményre fagyott vajat vittük el, mert nem mertük az egész kocsisort végig turkálni.
Örömmel vittük, csak nem tudtuk, hogy mit tegyünk a nyolckilónyi kőkemény vajjal. Lassan fölértünk a dombélre. Lassan és figyelmese haladtunk a falu másik vége felé. Közeledett a szemközti járőr. Összeérünk, beszélgetünk. Köztük van egy keceli fiú is, és arról panaszkodott, hogy igen éhes.
„Nem tudtok-e valamit adni, mert már két napja nem ettem?”
Visszamentünk abba a házba, ahonnan ők elindultak, és addig csapkodtuk a vajtömböt a földhöz, amíg egy másfél kilós darab le nem tört belőle. Ezt megkapta a földim.
Ő két nap múlva fogságba esett, és 1948 őszén találkoztam vele legközelebb, és mint elmondta, azzal a vajdarabbal igen jól járt, mert legalább volt mit nyalogatnia, míg a gyűjtőtáborba nem értek. A kísérőktől egész úton semmi ennivalót nem kaptak.
Hajnalban visszamentünk a szálláshelyünkre, és egész nap pihentünk. A következő éjszaka két órától fél háromig voltam újból őrségen. Engem egy Lakatos nevű bajtársam váltott, aki egyszer csak berohant, és azt kiáltja:
„Gyerekek, riadó, itt vannak az oroszok!” – azzal már el is tűnt az éjszakában. Fölkapom a zubbonyt, kinézek. És tényleg, a második ház előtt szánkós, géppisztolyos oroszok álldogálnak. Én megkerültem a két szomszédos házat, és onnan figyeltem őket. De a környező házakból már mások is észrevették őket, és kerepelni kezdtek a géppisztolyok.
A döglött lovat otthagyták, megfordultak és elszánkáztak. Minden háznál riadóztattunk, volt is nagy futkosás, riadalom, kiáltozás. Én is inaltam, ahogy a két lábam bírta. Ekkor a domb mögül aknavetők kezdték lőni a falut és az utat. Arrafelé futottunk, amerről nem lőttek, de mint a nyulak. Már vagy öt kilométer lehetett a hátunk mögött, amikor megszólít egy guggoló katona:
„Ferikém, várjál meg testvér!”
Megvártam. Kétszáz méterrel arrébb újra ezt mondta.
Amikor már vagy ötödször is megismétlődött, magára hagytam. Értékes volt az én bőröm is. Guggolva került orosz fogságba. Legközelebb 1947 - ben találkoztam vele, mert ő is kijárta és túlélte a hadifogolytábor iskoláját.
A menekülés közben útelágazáshoz értünk: Jobbra Sztarij Oszkol, balra Gazovszka. Erre még nem jártunk, néhányan el is indultunk ebbe az irányba, észak felé. Gazovszka közepén a legnagyobb háznál jól táplált mészáros katonák trancsírozták a húst. Azok nem tudtak semmit a doni áttörésről, sem a közelgő oroszokról. Nem tudták, hogy őket is bekerítették fél marhástól és fél disznóstól. Tudtunk legalább valami újat mondani nekik. Meg is lepődtek ezen.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése