"Véres Don" II./5. ~ "Amiről az apa hallgat, a fia beszél, és gyakran úgy találom, hogy maga a fiú az apa felfedett titka." Friedrich Nietzsche XXXII.

 

A délutáni órákban érkeztünk Novo-Uszpenszkába. Ez a kilakoltatott falucska a Don nyugati partjától olyan öt-hat kilométerre fekszik. Utcácskái rendezetlenek, házai fából épültek, a házakat szalmatető, csak az iskola, a tanácsház és egy bolt tetejét védte horganyzott bádog.

                   A kilakoltatottak helyét többségében piros parolinos magyar tüzérek foglalták el, bár be volt melléjük osztva néhány német is. Ez a falu elsősorban a tüzérek birodalma volt. De azért nekünk is jutott hely mellettük. Mindenkinek kijelölték a körletét. Elkészült a sátor, a légvédelmi óvóárok minden személynek, és akkorra ránk köszöntött az este 1942. augusztus 8-án. Másnap kezdődött újra a laktanyaszerű élet ébresztővel, futással, borotválkozással, reggelivel. Aztán pihengettünk.

                    Levelet írtunk haza, és beszélgettünk a magyar tüzérekkel, akik már voltak a pokolban. Nagyon érdekes dolgokat meséltek a Voronyezsért folyó harcokról. A 2. magyar hadsereg egységei a 4. német páncéloshadosztály támogatásával július 5-én elfoglalták Voronyezst. Ezek a tüzérek ott voltak, de most visszavonták őket a Don vonalának védelmére. A német páncéloshadosztály pedig Sztálingrád ellen indult, mert annak az elfoglalása stratégiai jelentőségű mindkét fél számára.

                    A döntő rohamsorozat július 27-én kezdődött, amikor mi még úton voltunk, gyalogúton. Bokán felül érő bakancs-és nadrágmarasztaló vizes sztyeppei homokban, de ha fölszáradt a talaj, hasonló mélységű homokban vánszorogtunk a cél felé. Tikkasztó hőségben. Ezt nem azért hangsúlyozom, hogy csökkentsem a Voronyezst elfoglaló bajtársak katonai teljesítményét. Őket is csak az foglalkoztatta, hogy mi lesz a sztálingrádi csata végeredménye.

                    Hosszú harcra kell számítani, mondták a tisztek, mert mindkét félnek ki kell tartania. Paulusnak Hitler parancsára, az oroszoknak pedig, Sztálin 227. számú hadparancsa értelmében, nem lehet meghátrálni, visszavonulni. A szövegben pontosan az áll, hogy azok a tisztek, akik visszavonulnak, katonai bíróság előtt felelnek tettükért. Ez biztos halált jelentett, a harctéri nem volt száz százalékos. Hatalmas embertömeget vetettek be mind a két oldalon. Állítólag a lakosságot Sztálin nem engedte evakuálni, hogy az orosz katonák, a gyerekek és a nők védelmében, keményebben küzdjenek majd. A nem katonakorú férfiak is mind a városban maradtak. Most, augusztus 9-én, már közel két hete tartott a gyilkos küzdelem. És ki tudja, meddig tart még?

                                              

                                                                          +

 

                     A tüzéreinktől hallottunk először olyan német bombafajtáról, amelyet ők „oxigénelvonónak” hívtak. Mesélték, hogy volt olyan frontszakasz, ahol ezt a németek bevetették, de valószínűleg kétélű fegyvernek bizonyult. A hatását arról lehetett felismerni, hogy a fegyverzetben semmi kárt nem okozott, de az embereket talán másodpercek alatt megfojtotta. Láttak olyan húsz-huszonöt darabból álló orosz harckocsi-egységet, amelyik mozdulatlanul állt a helyén. De amikor belsejükbe néztek, embereket találtak. De olyan testhelyzetekben megmerevedve, amelyekben mozdulatok közben álltak, ültek, térdeltek. Mint a viaszbábuk, de orrukból vér folyt, ami aztán megalvadt. Látszólag kiürített lövészárkokban is rátaláltak ilyen orosz halottakra. A magyar utászoknak igen sok gondot okozott a merev orosz testek elhantolása. Mert a németek csak a sajátjaikat temették el.

                    Később a hidrogénbombával kapcsolatban hallottunk ilyen jelenségről. Valami ehhez hasonló fegyverrel kísérleteztek már akkor a németek? Ez lett volna az egyik csodafegyver, a másik meg a rakéták? Von Braun „gyermekei”? Mit ki nem fundált már akkor az emberi ész, hogy a másikat minden eszközzel pusztítsa.

                    Ez később akkor jutott eszembe, amikor a hidrogénbomba hatását megismertem. Szerencsére, csak újságból! Nem készültek el vele időben, hála istennek!

                   De az atombombákat a békés japán lakosságra csak ledobták Hirosimában és Nagaszakiban a már győztes amerikai hadvezetők.

                                    

                                                                          +

 

                   Bizony azok a muszosok, a katonai regula szerint, még a golyót sem érdemelték meg, ezért felakasztották mind a hármat.

                   Elmúlt augusztus 9-e. Délután a századparancsnokunk ismertette a legfelsőbb parancsnokság utasítását. Holnap, azaz augusztus 10-én a 20. hadosztály elfoglalja Uriv községet és annak környékét, éppen a Donon innen lévő orosz hídfőállással szemben. Elmondta a holnapi napra vonatkozó feladatokat részletesen. Többek között azt, hogy ebédet nem kapunk, ebédre valót nem osztanak, mert a szakácsok is megkapták a parancsot: 11 órára kész legyen az étel, és innen, Novo-Uszpenkából, egy óra alatt az urivi templomdombra lehet érni. A templomdombon lesz az ebédosztás.

                   Világossal megvacsoráztunk és lepihentünk. Rizses hús volt, jóízű és bőséges adag. Utána megkaptuk a reggelire valót is: vagdalt húst, egy kis szalonnát és fél kenyeret. Azután jól is esett az álom, ami sokunkat hazavitt kétezer kilométert megtéve.

                   Éjfél után egy órakor volt az ébresztő. Mosakodás, és csendben sorakozó a konyhához. Addigra már elkészült a kávé igen finom illattal, talán egy kis rumot is csöpögtettek bele. Megiszogattuk, majd ellenőriztük a felszerelést. Mert nem vihettünk magunkkal mindent, csak a kenyérzsákot, a puskát. A tölténytáskában 40 töltény, a kenyérzsákban még 80 töltény és két kézigránát. A borjú a többivel mind-mind Novo-Uszpenkán maradt- egy őr felügyelete mellett.

                   Csendben, mint a kísértetek, szakaszonként elindultunk keletre, a Don felé. A szerelvény nem zöröghetett, lépés nem dobbanhatott, dohányzás tilos. Telihold volt. Mint az alvajárók botorkáltunk álmosa, de egymásra is ügyelve. Még ötven métert sem láttunk előre, mert az előttünk ballagók felverték a port. A sok csosza nem emelte meg eléggé a bakancsát, még a port is nyelhettük az éjszaka kellős közepén.

                   Három kilométeres menet után minden szakaszhoz csatlakozott egy katona azok közül, akik már korábban ide értek, és Urivval szemközt védőállást foglaltak el. A terepet jól ismerték, ezért lehettek a fölvezetőink.

                      

                                                                          +

 

                   A fölvezetőnk egy 30-40 méter széles és 8-10 méter mély horhosban kalauzolt bennünket. Ezt a feszíni képződményt a víz mosta, ki tudja mennyi idő alatt? Egy ilyennek a hossza öt és hatvan kilométer között változott.

                   Ennek a horhosnak az egyik partján a mi védelmi állásunk, hátunk mögött a támadásra megerősített tüzérállással. A horhos túlsó oldala mögött, általunk nem ismert, nem látható távolságban, az orosz védőállás háta mögött Uriv és a Don.

                   Amikor a horhosba értünk, ácsorogtunk. Vártuk a hajnali-reggeli világosságot. Bár még csak augusztus 10-e volt, hajnaltájban az ing elég vékonyka öltözék volt, igen hiányzott a zubbony. Didergett az egész társaság, de lehet, hogy ehhez hozzájárult a támadástól való félelem is. Uriv! Uriv! Vajon hányszor ismételtük el magunkban ezt a rövid, de gyilkos szót?

                   Didergés közben még látogatóm is akadt. A mi zászlóaljunknál volt aknavetős az édes néném velem egyidős fia, Sendula Józsi, akivel már egypár napja nem találkoztunk. Odajött elköszönni, mert sohasem tudhatja az ember!

                   Lassan megvirradt. Addig összebújva, mint az áldozati bárányok, melegítettük egymást.

                   Öt órakor: Talpra! Mindenki éberen figyeljen! Az új századparancsnokunk, Szakáll Endre főhadnagy még egyszer megszemlélte, a csapatát. Rajta is látszott a belső feszültség. Hiába, nagy felelősség volt a vállán. Az eddigi századparancsnok, Kandrai hadnagy, századparancsnok-helyettesként irányított bennünket.

                   A harcrend tervezése szerint a 23/II. zászlóalj volt a támadó hadosztály élén. A zászlóalj élén a 6. század, éppen a mi századunk. Ezért volt jelentősége az új parancsnoknak, mert jóformán nem ismerte sem a tiszteket, sem a legénységet, és őt sem ismerete itt senki.        Az eligazítás és a tűzterv szerint, a támadást a hátunk mögött lévő gyöngyösi és losonci tüzérek nyitják jól irányzott és megsemmisítő össztűzzel. Ennek 5 óra negyven perckor kellett volna kezdődnie! Negyven percig tart a tüzérségi tűz, utána rohamra. A megállás csak a Donnál!

                   A tetterős új parancsnok idegesen járkált az egyik századparancsnoktól a másikhoz, még mindig volt intézkedni valója. Ki voltak jelölve az elsősegélyhelyek, és készenlétben álltak az egészségügyiek. Minden készen állt a bevetésünkre.

                   A parancsnokságon egyeztetett órák már tíz perc késést mutattak, a tüzérség még akkor sem lőtt. Már hat óra is elmúlt, és egyetlen ágyú sem bömbölt. Némák voltak, mint a sír. 6 óra tíz perc! Idegtépő csend és tanácstalanság. A tüzérség még mindig néma. 6 óra harminc! A századparancsnok szeretne személyesen kapcsolatot teremteni a hadosztály parancsnokságával, de az R-4-es nem talál rá a hullámsávra.

                   A századparancsnok futárral közli a zászlóaljparancsnokkal, hogy tűz nélkül megkezdi az előrenyomulást. A támadás megkezdését engedélyezték. /Ezeket azért tudom ilyen biztosan, mert mint csapatcsendőr, a parancsnok mellett álltam./

                    7 óra negyven: Elindultunk, és már a horhos gyepes széle csúszkált a bakancsunk alatt. Mi voltunk a támadóék éle. Amikor az ék éle elért a horhos partjára, egy végtelennek tűnő gabonatenger hullámzott előttünk. A baloldali széle talán három kilométerre volt tőlünk, a jobboldalit elnyelte a messzeség, a szélességéről fogalmunk sem volt. Reggel hét óra negyvenkor belegázoltunk a harmatos rozsba, amelynek magassága majdnem két méteres. Hajrá! Előre! Kézifegyverek, tűzgépek töltve, csak még nem volt kire lőni.

                   És ekkor megmozdult alattunk a föld, zengett az ég. A magyar tüzérek elkezdték működésüket a hátunk mögött.

                   Negyven löveg zúdította a tüzet, a gránátokat, a srapnelt, de ránk, a 23/II. zászlóaljra. Miránk, akik bátran kimásztunk a horhosból és a gabonatáblába szélében rostokoltunk. A lövedékektől való félelmünkben pedig szerettünk volna minél mélyebben a földbe bújni. Negyven percen keresztül nem volt emberi erő és akarat, hogy ennek a csapásnak gátat vessenek. Magyar lőtt magyarra, de olyan pontosan azt a sávot, ahol most már lapultuk, hogyha szándékosan teszik, se tehették volna pontosabban.

                   Valóban igyekeztünk a földbe bújni, mind a vakondok. A magam 180 centijével végigvágódtam a földön, és láttam, hogy a többiek is előkapják a gyalogsági ásót, és igyekeznek valami búvóhelyet kaparni maguknak a földben. Egy földhalom védelmet nyújthat a vízszintesen röpködő lövedékekkel szemben, de a magasból becsapódó gránátok. A felettünk szétrobbanó és acélszilánkokat szóró esővel szemben teljesen védtelenek voltunk. Ásni, vágni a kemény orosz földet, hátha megvéd. Mellettem, vagy 4-5 méterre, Kardos Pista tépi a földet kétségbeesésében, de hiába, a tüzéreink által kilőtt gránátok nagy része a levegőben robbant, és zúdította ránk a halál esőjét.

                   Mindenhonnan jajgatás, ordítás, káromkodás, segítségkérés, meg minden kétségbeesett emberi hang. A tüzérség egy kissé balra helyezte át a tüzet, így a szegény 14. gyalogezred is kapott belőle.

                   Szólok Kardos Pistának, hogy nem gyújtunk-e rá? De Pista nem válaszol. A második szólításomra sem. Hozzá csúszok-mászok, akkor látom, hogy az egyik lába tőből lemetszve, a derékszíjon felül a hátgerince kettészelve. Észre sem vette szegény, már villámként szétdarabolta a halál. Húsz méterrel felettünk robbantak a gránátok, de engem megmentett a jószerencse.

 

                                                                          +

 

                   Egyszer csak vége szakadt a tüzérségi tűznek. Járkáltunk összevissza, de igen sok volt a halott és a súlyosan sebesült. Segítenénk is, de jött a parancs: Előre! Keresztül a rozstáblán! Előttünk akkor a csend, hogy az már félelmetes. Mintha csak ezek a mindenre elszánt magyar bakák törnének előre a magas rozsban, amelyiknek nem tudják a végét. Bár ne is ért volna véget! Az irányt is csak gyanítottuk, mert a századok között megszakadt az összeköttetés, és az sem tudtuk, hogy ki halad a közelünkben.

                   Mentünk tehát a magas rozsban, de helyes irányt inkább csak sejtettük, mint tudtuk. És csak mentünk előre a nálunk magasabb rozsban vakon és csendben. Az orosz még mindig nem lőtt, de mi sem, hiszen nem láttuk, hogy merre és kire.

                   A mikor az elöl haladóknak egy világos csík sejttette a rozstábla szélét, akkor elkezdődött a harc. A gabonatáblától két-háromszáz méterre ott volt az orosz védővonal. Amint láthatóvá váltak a támadóink, a védőállás összes fegyvere megszólalt. Az elől haladókat irgalmatlanul mind egy szálig lekaszálták. Szegényeknek annyi idejük sem volt, hogy a puskájukat célra emelhették volna.

                   Egymás után röppentek föl a piros magyar rakéták, így kérték a tüzérségi tüzet támogatásnak, mert a támadást így nem lehetett folytatni, de tűztámogatás nem jött. Mint később megtudtuk, a tüzérségünk már reggel és ránk, az összes engedélyezett lőszert ellőtte, és az oroszok számára, a mi támogatásunkra nem maradt. Volt ugyan tartalék lőszer, de annak a felhasználása hadsereg-parancsnoki engedélyhez volt kötve. Az engedélykérés folyamatban volt, de a válasz még nem érkezett meg.

                   Az egyik raj parancsnoka, vállán német géppisztoly, mellette a golyószórós nyakba akasztott fegyverrel, ujja az elsütő billentyűn, a hátuk mögött még három puskás. Látták, hogy előttük a rozsban nagy mozgás, mocorgás van, körülöttük pisszegtek az orosz géppisztolygolyók. Úgy vélték, hogy előttük a rozsban oroszok lehetnek. Felugat a golyószóró, a rozs szélétől talán száz méterre az aknavetős raj tüzelőállást foglalt el, amikor közülük a magyar golyószórós hármat lekaszált, a negyedik, a rajparancsnok lelőtte a golyószóróst. A lekaszáltak között volt az unokaöcsém, Sendula Józsi is. Csendes, dolgos parasztgyerek, aki még életében egy madárfészket sem szedett ki. Mindentől félt, mindent sajnált.

                   Tőlem jobbra, vagy húsz méterre állvány-golyószórót szereltek össze. Felismertem Kandrai hadnagy hangját. Még egy kattanás, állványon a golyószóró, ezzel jobban lehet lőni a magas rozsban.

                   Hallom, hogy becsúszott a tár. Arra nézek, amikor az első lángnyelvek kicsaptak a cső végén. Ennek a fegyvernek kétszáz méterre nagyon jó a lőszabatossága. De az oroszok aknavetőket vetettek be. Az állványos golyószóróba új tárat tettek, és ismét lőnek. Aztán hullott aknaeső, és a golyószóró elhallgatott. Kezelője véres fejjel hever mellette. Kandrai hadnagy vette kezelésbe a golyószórót, egy tárat ki is lő, majd tárat cserélt. Rövid sorozat, majd egy puffanás. Pár perc múlva odaérek: A hadnagy úr fejét egy kis húsfoszlány köti csak a törzséhez, úgy fekszik a golyószórón. A fegyvert kiemelem alóla, de én nem merek lőni, félek.

                   Félek, de mennyire félek! Nem látok magam körül senkit, csak hangokat hallok. Tudom, hogy a bajtársaim az orosz állásokat lövik. Ilyen még nem fordult velem elő, de fölkeveredett a gyomrom, és hánytam. A hadnagyom látványától vagy a félelemtől? Tőlem jobbra egy hatalmas szalmakazal. A hadnagy úr holttestétől olyan kétszáz méterre. A heves aknatűz elől mindenki oda igyekezett. Nem nagy védelmet nyújtott egy szalmakazal, csak némi biztonságérzetet. Ha nincs más menedék, az is valami. Bár ez se lett volna!

                                                         

                                                                          +

 

                   Mert a környékén szétszóródott szalma a gyújtógránátoktól tüzet fogott. A láng körülfogta a kazalba bújt, menedéket kereső katonáinkat, és az egyre szélesedő, magasodó lángtengeren átlábolni nem volt egyszerű. Néhány társunknak, akik mélyebbre bújtak a kazalba, szinte lehetetlen. Mert ha lángoló ruhában ki is rohantak, biztos célpontjai lettek a fegyverek tüzének. Dél körül lángolva égtek a súlyosan sebesült, de megközelíthetetlen fiúk a többiek szeme láttára. A nyílt terepre az egészségügyisek a hordágyakkal, fedezet nélkül, nem mertek kimenni. Meg volt elég munkájuk a közeli rozsban jajgató sebesült és halott bajtársainkkal. Rohantak velük a horhos füves lejtőjére, ahol már orvos kezelhette őket.

                   A gyalogság támogatására megérkeztek a magyar páncélosok, az I. páncélos hadosztály. Legtöbbjének páncélzata három centiméteres volt, a lövege 37 milliméteres. Felmásztak a horhoson, és előrejöttek a rozstábla közepéig. Lőttek egyet-kettőt, aztán visszahúzódtak. Amelyik kimerészkedett a tábla túlsó széléig, az úgy nézett ki később, mint egy sündisznó. Az acél magvas géppuskagolyók álltak ki sűrűn a páncélzatából. Az nem ütötte át, de bele is szorult a páncélzatba.

                   Egyszer csak megjelentek a fejünk felett a Raták. Először csak kettő, felderíteni. Azok elmentek, jött helyettük hét. Géppuskáztak, és apró, de sok bombát dobtak le közénk. Az egyik légvédelmi ágyúval fölszerelt harckocsi lelőtt egyet. Még a levegőben darabjaira esett szét.

                   Amikor a támadás megindulásának helyén újra rendeződtek a sorok. A kulacsokat teletöltöttük vízzel, mert a fejünk felett pokoli forróságú nap sütött, bár a harc izgalmában ez eddig föl sem tűnt. Akinek fogytán volt a lőszere, vételezhetett, és újra megindultunk. Most egy kissé jobbra, hogy az égő szalmakazal ne essen a támadás irányába. A délutáni cél is Uriv meg a Don, ez volt a parancs. Azt már láttuk, abból nem lesz semmi, hogy az ebédünket két órakor az urivi templomdombon jó étvággyal megehetjük, pedig már igen éhesek voltunk.

                   Ismét előre, és ismét összekeveredtek a csapatok. A szakasz elvesztette a parancsnokát, a parancsnok a szakaszát. Senki nem tudta, ki él, és ha él, merre van. Ki halt meg, kire lehet számítani még a második támadási hullámban. Az új irányban előretörve, az egyik halomról, ahol szintén kétméteres volt a rozs, láttuk Uriv községet, a templomát, és a templom mellett a templomdombot.

                         

                                                                          +                                                         

 

                   Most is heves ellenállásba ütköztünk. Amikor az orosz parancsnokság látta, hogy rohamelhárító fegyverei a támadást elhárították, ellentámadásra szánta el magát. Rajokban, egymástól 30 40 méterre dobtáras géppisztollyal jöttek előre, és tüzeltek. Behatoltak a rozsba, kaszálták a rozsot és minden embert, aki abban állt.

                   Ez a merész ellentámadás megzavart mindenkit. A mieink felvették velük a harcot, de csak hátrálva lőttek vissza. Én is hátra húzódtam a többiekkel együtt, és ismét a kiindulási helyünkre értünk. A horhos bal partján régi épületmaradvány volt, valami gazdag „kulák” hajdani birtokához tartozott. A kolhoz nem használta, sőt egyenesen lerombolta. Az egykori birtok udvaron álló hatalmas barom-kutat még használták, mert új vízmerő dézsa volt rajta. A kút szélessége olyan két méteres, a mélysége lehetett talán nyolc. De víz már nem volt benne, mert a katonák mind kiitták. Szóval idejöttünk vissza az ellentámadás hatására.

                   Ekkor Uriv felől új hullámban jöttek az orosz repülők. Fölénk érve szétszóródtak, mindegyik saját célpontot keresett magának. A kút körül lévők közül valakinek eszébe jutott a kút, mint menedék. Letolta az ostorfát a kút fenekéig, és rákapaszkodott, majd leereszkedett egészen a fenekéig. Annyira ki voltunk szolgáltatva a Raták géppuskáinak, bombáinak, hogy utána ereszkedtek vagy nyolcan - tízen, közöttük én is.

                  Úgy lógtunk az ostorfán, mint a fürtök a vesszőn, amíg a légi veszély el nem múlt. Ha egy bomba telibe találta volna a kutat, nem kellett volna a sírunkat megásni. De megúsztuk! Amikor a Raták elzúgtak, felmásztunk a kútból, és szétnéztünk, mennyit változott a világ.

                   Valahonnan odaperdült egy magyar harckocsi. Nagyobb méretű, mint az eddigiek, meglehetős toronylöveggel. Csak a toronylövegnek volt egy kis szépséghibája, mert a lövegcső szét volt nyílva vagy öt-hat ágra. Nem tudom, hogy ez hogy történhetett, minden estre lehangoló látvány volt.

                   A harckocsi tetején egy páncélos alezredes állt extra zubbonyban, vállpántos derékszíjjal, rajta pisztolytáska, a lábán tükörfényes csizma. Rendes munkát végzett a pucerja. Nyakában hosszú szíjra eresztve a német Meisser géppisztoly, tele tárral. A harckocsi megállt, az alezredes szétnézett. Bizonyosan azzal a céllal érkezett, hogy ő majd rendet csinál. Hol itt, hol ott folyt még a lövöldözés. De gyilkolták egymást a magyar és orosz katonák, ha kellett, géppisztoly-vagy puskaaggyal is.

                                                          

                                                                          +

 

                   Balról jön egy árkászraj kettős oszlopban. Elöl a parancsnokuk, egy tizedes. Nem sorkatona már, lehet vagy harmincéves. Az árkászoknak speciális fölszerelésük van. Hátbőröndjük nagyméretű, azon viszik a fűrészt, ácsszekercét, fejszét, ácskapcsot, szeget, a kezükben ásólapát. A szétnyílt csövű harckocsi előtt akarnak elvonulni, de az ezredes rájuk szól:

                   „Árkászok, állj! Parancsnok, hozzám!”

                   Mindannyian megállnak. A tizedes előrelép vagy tíz lépést, és az ezredes előtt megáll:

                   „Parancs, alezredes úr!”

                   „Tizedes, az embereivel az előttünk lévő dombvonulaton lövészteknőket ás! Egymástól öt méter távolságban. Végeztem, végrehajtani!”

                   „Alezredes úr, alázatosan jelentem, ennek semmi értelme, mert a dombvonulaton is, meg előtte is olyan magas a rozs, hogy abból nem lehet látni semmit.”

                         Az alezredes kezében megbillen a kurta csövű géppisztoly, és csövéből apró villanások láthatók. Az árkásztizedes elejti az ásólapátot, meginog, eldől. Bakaszorítós csizmájával még tesz néhány mozdulatot, aztán csendesen fekszik.

                   „Őrvezető vegye át a parancsnokságot! Az előbbi parancsot hajtsák végre!”

                         Azok megfordulnak, és az Uriv felé vezető úton elnyelte őket a rozs. Azok közül egyetlen embert sem láttunk viszont. A harckocsiból előmászott két szerelő, és a harckocsi árnyékában eszegetni kezdenek, bár kezük-lábuk olajos, arcukon lőporfüst.

                        Egy negyedóra elteltével, ahol a harci zaj még nem csendesült le, négy személy közeledett. Az első kettőnek mindkét keze a levegőben, és mögöttük a két kísérő magyar baka. Amikor a harckocsihoz érnek, rájuk szól az alezredes:

                   „Hová viszik ezt a két oroszt?”

                         Alázatosan jelentem, ezek megadták magukat, és kísérjük őket hátra a gyűjtőhelyre, mert ugye a hadifoglyot hátra kell kísérni, hogy harc közben ne akadozzanak.

                   „Álljanak félre, és menjenek vissza a harcba! Végeztem!”

                         A géppisztolya ismét felugatott, a két orosz összerándult, és egyik jobbra, a másik balra dőlt. Az egyik húszéves lehetett, közepes magasságú, a másik hosszú és sovány, mint a piszkafa. A két páncélossal félrehúzatta őket az út szélére. Ez az ember, úgy látszik, szeret gyilkolni. Teljesen mindegy, hogy az áldozat fajtájabeli vagy ellenség.

                        Ekkor előmászott a rozsból két géppuskás. Mindketten egy-egy Swarc-lóse-t cipelnek. Két-két rakasz a hátukon összekötve a vállukon kalimpál. Leteszik a géppuskákat, megpihennek. Ekkor látja meg őket az alezredes, és rájuk ordít:

                       „Mondják, maguk géppuskások, hová az istenbe mennek, mi? Ott elöl van a harc, géppuskára ott van szükség, nem hátul. Nyomás vissza!”

                   „Alezredes úr, alássan jelentem, elfogyott a lőszerünk, és ott elöl nem lehet vételezni.”

                   Az alezredes két rövid sorozattal leterítette mind a kettőt. Ez nem normális ember, ennek öröm, ha gyilkolhat. Úgy araszoltunk el a környékéről, mint a dögbogarak a fűben, háttal kúszva, és figyeltük a mozdulatait. Ekkor Uriv felől, és a rozsból egyetlen magányos lövés csattant. A harckocsi tetején lövöldöző alezredes kezéből kicsúszott a kurtacsövű, kedvenc géppisztolya. Megrogyott, és fejjel lefelé lecsúszott a láncborító lemezre, majd onnan a földre. Pár perc múlva a mellbimbója körül nedvesedni kezdett az extrazubbony.

                                                               

                                                                          +

 

                   Jött a parancs, hogy a megindulási állásba visszavonulás. Felsóhajtottunk: Az a három kilométer is valami! Búcsúzásul az orosz nehézaknavetők még megszórtak bennünket.

                   A megindulási állomás előtt tisztek, gyalogosok, tüzérek. Gyűjtik maguk köré az embereket. Már voltunk vagy százan. Megérkezett hat-nyolc teherkocsi, rajtuk hideg élelem és sok-sok hordágy. Ettünk, aztán megkaptuk az új feladatot: egy tisztes, négy honvéd két-két hordággyal vissza a rozsba. Összeszedni a sebesülteket! Meg a halott tiszteket, a halott legénységet majd utána.

                   Este tíz óra volt, amikor újra nekiindultunk a rozsnak. Csak akkor volt szabad visszaindulni, ha mindkét hordágy tele volt, és együtt az öt fő. Már kettőt fordultunk. A sebesülteket Masztyuginóba, az ideiglenes kórházba szállították.

                   Megyünk vissza a harmadik fordulóért. Már éjfél körül járt az idő. Most egy kicsit jobb felé tartottunk, mert arra még nem jártunk. arra mentünk, ahonnan beszédet, segítségkérést vagy nyöszörgést hallottunk. És nyöszörgésre megyünk az egyik irányba. Halljuk a gyenge beszédet, de nem értjük. Megállunk fülelni. Csend van. Majd ismét a hang. Szanitári! Tovarisi!- halljuk. No, ez fogás lesz a javából! Nyilván orosz. Óvatosan megközelítjük, meg is látjuk, ő is minket. Vicsorgat, valamit mond, de nem értjük. Közülünk senki nem tud oroszul. Kezében pisztoly, de nem lőtt. Hátulról kaptam el a kezét pisztolyostól, de a fegyverben nem volt töltény.

                   Mindkét lába térden felül elfűrészelve, a csontjai csikorognak. Riadt tekintettel néz ránk. Föltesszük a hordágyra, nagyon fél. Vállán arany vállap, őrnagy az istenadta. Kínálom cigarettával, rágyújt, és akkorát szív, hogy majd lenyeli az egész szálat. Mi is szívjuk. Beszédfoszlányok. Az orosz fölemeli a fejét, valamit hangosan szól. A rozsban hat orosz bujkál három hordággyal. Odaérnek, nézzük egymást. Géppisztoly a hátukon keresztbe. Az őrnagy beszél, az egyik orosz a szemét törli. Egy hordágyat ledobnak a földre, a miénket őrnagyostól elviszik.

                    Úgy mentek el hang nélkül, hogy az egyik lekapta hátáról a géppisztolyt, és hátrálva ment a társai után lövésre kész fegyverrel. Nálunk csak egyetlen fegyver volt, az orosz őrnagy haszontalan pisztolya. Azt is eldobtam, hogy ne vallassanak miatta. A rozsnak azon a szélén több sebesültet nem találtunk. Bevonultunk éjféltájban a többiekhez, a megindulási állásba.

                   Összetalálkoztam egyik dejtári jó bajtársammal, Bacsa Ferivel. Lehúzódtunk egy gödörbe, és szinte összebújtunk, hogy így is mentsük egymást. És elkezdtünk szundikálni. Mellettünk, olyan kétszáz méterre, balra húzódott a Novo-Uszpenszkából Urivba vezető út. Éppen ezen a szakaszon hatalmas nyárfákkal szegélyezve. A nyárfák árnyékában negyven, álcázott magyar harckocsi állt

                    Furcsa volt az éjszaka közepén, hogy légyzümmögést hallottunk. Rövidesen felerősödött a hang, és repülőzúgássá vált. Elöl egy magányos gép repült, utána három-négy kilométerre vagy tizenöt. Az első kiengedte a világító bombáit, amelyek nappali fénnyel világították meg a környéket. Mire kivilágosodott, a többiek is, a bombázók is odaértek. Az első támadási hullámban két harckocsit találtak el. Az egyik lángba borult, a másik szétrobbant. Fél óra múlva ismét jöttek, ugyanolyan formációban, mint az előbb, és pontosan ugyanannyi. Három hullám tűzijátékát élveztük végig, amikor azt mondtam Bacsa Ferinek, hogy menjünk be Novo–Uszpenszkába. Probléma nem lehet, hiszen nekem van igazolványom, és őt meg magam mellé vettem kisegítőnek, mert a járőrtársam elveszett. El is indultunk. A három kilométert jó félóra alatt meg is tettük. És még örültünk is, hogy azokat a pokoli nyárfákat elhagyhattuk, hiszen lehet, hogy reggelig fogják bombázni őket.

                   Alig mondtuk ki ezt hangosan, amikor már halljuk is a repülőgépzúgást. Ezek most ránk vadásznak? Az első gép már a fejünk felet zúg, és ég a Sztálin-gyertya, és már itt vannak utánunk a bombázók. Egy ház mellett két méterre magas trágyarakás, és süvít a bomba, és tőlünk olyan húsz méterre robban. Nekem sikerült a trágyarakás és a házfal közé beugranom, de Bacsa Ferinek egy szilánk a jobb szemöldökcsontját vágta át. Behúztam a házba, ahol német szanitécek voltak. Azok azonnal bekötötték, és a német sebesültekkel együtt elvitték a kurszki kórházba. Bacsa Feri októberre meggyógyult, akkor láttuk újra egymást. Állítása szerint, jót tett neki a kórház, mert megpihent és megnyugodott egy kissé.

                                                     

                                                                          +

 

                   Az augusztus10-ről 11-re virradó éjszakát tehát mi is Novo-Uszpenszkában töltöttük. Többnyire a szabad ég alatt, mert a bombázások miatt nem mertünk a házakba húzódni. Inkább vackoltunk magunknak a falak mellé szalmába bújva, vagy fák árnyékában a házaktól távol, de egymáshoz szorosan. Féltünk még az ott élő őslakosoktól is, mert igen próbára tette idegeinket az előző nap.

                   Végre megvirradt. Kerestük a tegnapelőtt lerakott szerelvényünket. A helyt meg is találtuk, de szét volt túrva, és avatatlan kezek által kiválogatva. A használható holmikat elvitte, aki hamar odaért, elsősorban az őrökre gyanakodtunk. De a gyanú még nem bizonyíték. Valami azért maradt: a zubbony, a köpeny, a borjú. De soha nem lett meg az önborotvám, sem a késborotvám. Úgy kellett venni olyanoktól, akiknek volt eladó.

                   Amikor egy szakasznyi katona összeverődött, parancsnokkal az élén elindították őket Masztyugínóba. Ez a község Novo-Uszpenkától 5-6 kilométerre, a Dontól olyan 9-10–re esett. Egy nagy ház kertjében vártak bennünket a szakácsok igen finom ebéddel: jó szaftos rizses hússal. A teljes létszámra főztek, de sajnos már többen nem álltak sorba közénk.

                   A szakácsok-lovászok körül láttam tüsténkedni Ruga szakaszvezető urat, aki olyan nagyon belopta magát már otthon a szívembe. Adjusztált ruhában volt, bal mellén, a zubbonyon, zöld cérnából sodort zsinór, az estleges kitűntetések számára. No, fene, a tegnapi megpróbáltatások után is vannak még illúziói egyeseknek! Rám nézett, de nem tisztelegtünk egymásnak. Voltak ennél fontosabb dolgok is.

                   Ebéd után elhelyeztek bennünket, megmosakodtunk, és azzal feküdtünk le, hogy alhatunk holnap reggelig nyugodtan.

                    Még másnap is jött hozzánk olyan ember, aki a harc közben más egységhez csapódott. A század elvesztette személyi állományának a felét, a századhoz tartozó parancsnokok – tisztek, hadapródok – közül öten estek el. Egyetlen hadapród maradt életben, Nyitrai Géza. Igen sajnáltam a járőrtársamat, Balga Ferenc tizedest, a járőrtársamat, közvetlen felettesemet és Kandrai hadnagy urat, aki halálával megszolgálta az előléptetését, a szemem láttára.

                   Augusztus 12-e is csetlés-botlással telt, de igen csendes volt és elgondolkodó az egész megmaradt társaság. Jöttünk-mentünk, de nem találtuk a helyünket. Kijelölték a század elhelyezési körletét egy nagy gyümölcsfás helyen, a falu szélén. Mint rangidős, Nyitrai Géza hadapródőrmester vette át a század parancsnokságát.

                   Augusztus 13-án, délelőtt, volt az első zárt kötelékben megtartott parancshirdetés. Bejelentették, hogy a 23/II. zászlóalj, a mi zászlóaljunk, tartalékban marad. Ez a zászlóalj képezi a hadosztálytartalékot. A hadosztály többi egysége védelemben lesz.

 

                                                                          +

 

 

                   1942. augusztus 13-án délután is sorakozó volt mindenkinek. Senki sem maradhatott távol, még a szakácsok és a törzshöz tartotók sem. Jelen volt a század teljes személyi állománya. Megjelent a századparancsnokságról egy tiszt és két írnok. El nem tudtuk képzelni, hogy mi következik. Pedig sejthettük volna, mert a veszteségeket még nem vette számba senki. Most az következett.

                   A mi századírnokunk és a két zászlóaljírnok munkához látott. Mi egy nagy körben körülültük őket, mint egy gyászoló gyülekezet a leengedésre váró koporsót. Felolvasták jól hallhatóan és figyelmesen, egymást ellenőrizve, a század teljes névsorát.

   Azt a létszámnévsort, amely még a balassagyarmati induláskor teljes volt. Azt kellett megállapítanunk közösen, hogy akik akkor már nem ülhettek közénk, ki hiányzik. Illetve, ki látta őket elesni, és hol? Kit szállítottak közülük kórházba? Ki eshetett orosz fogságba, kit tekinthetünk eltűntnek?

                   És addig folyt a névsorolvasás, és annyiszor, ahány bizonytalan sorsú bajtársunkról bizonyosságot nem szereztünk. Nehogy valaki kimaradjon, és tévedés történjen a hazaiak értesítésekor.

                   Másnap reggel az egyik orosz házban kopogni kezdtek az írógépek. A következő szöveget fogalmazták tucat számra:

                   „Hivatalosan értesítem, hogy xy honvéd 1942. augusztus 10-én Voronyezstől 48 kilométerre a Don-menti harcokban hősi halát halt.” Aláírás, bélyegző.

                   Ezzel jelentették be az otthon maradottaknak, hogy a fiuk, testvérük, férjük, kedvesük többé ne reménykedjék a hazatérésükben. Valahol Uriv táján orosz földben fekszenek. Az indulástól még csak két hónap telt el. De egész pontos adatokat még nem tudtunk bizonyosan. Az eltűntek sorsát illetően sok volt a találgatás.

                   Egy hétig említésre méltó esemény kevés történt. Hacsak az nem, hogy sátorszomszédunk lett egy tizedes, egy pesti srác. Egyik rajnak volt a parancsnoka, és mint tartalékost hívták be. 1916-ban született. Emlékszem arra, amikor bevonult. Akkor még eléggé „rázta a rongyot”, nagyképűsködött, és kézzel-lábbal tiltakozott a behívás ellen, mert hadiüzemben dolgozott, és nagyon fontos hadianyagot gyártott. Nekünk így mesélte. Állítólag Csepelen ő és az egyik társa kettesben gyártották a magyar golyószórókhoz a helyretoló rugót. Hittük is, nem is.

                   Nem volt szerencséje, mert ő is megkapta a SAS-t, és bejött közénk. Állandóan méltatlankodott, bár a többiek is, de magukban, de egészen más miatt. Például: felelősségre vonták-e azt a tisztet, aki a magyar ágyúk tüzével késlekedett, majd bennünket lőtt? De hát ez a vezérkar belső ügye volt, de nem ártott volna tudni a beosztottaknak is, hogy kit vontak felelősségre, illetve kit marasztaltak el a teljesen céltalanul meghalt bajtársaink haláláért. Például: a Kardos Pista értelmetlen és céltalan pusztulásáért. Dehogy mert szólni valaki!

                   A pesti szomszédunk állandóan szidta a pesti világot. Hogy az egész nem ér semmit, mert nincs társasági élet, nívón aluliak a színházak műsorai, nem lehet egy valódi feketét kapni az egész városban. És így tovább. Mi csak elnézően mosolyogtunk rajta. Mert már a bevonulása után egy hétig nem ette meg a kincstári kosztot, és a Sümegi szállóban vacsorázott. Reggelit nem evett, délben harapott valami hideget, mert este a bőséges szállodai vacsora várta. De hol van már a tavalyi hó!

                         

                                                                          +

                                                           

                   Szóval, ez a tizedes lett a szomszédunk. A csapatok élelmezésére a szarvasmarhát a front mögött 40-50 kilométerre vágták a mészárosok. De a nagy távolság miatt a kedden levágott marha húsa legkorábban csütörtökön került a századkonyhára. A vételező kocsikra felrakták a negyed marhákat, rájuk dobtak egy gyékénytakarót, és utaztatták a húst negyven-ötven kilométer hosszan. De az orosz utakon, amelynek porában vagy dagonyában igen lassan haladt a kocsi. Nem lehetett csodálkozni rajta, hogy menet közben, a vánszorgás közben, a hússzállító teherautókat arról lehetett megismerni, hogy egész felhőként kísérték azok a zöld színű döglegyek. Ez a nyári szállításoknál mindig így volt.

                   Amikor a negyed marhát a századvételező átvette, a szakácsok kiterítették egy ponyvára, két-három vödör vízzel leöntötték, és már kezdődhetett a darabolás. A higiénia bizonyos hiányosságait föl lehetett fedezni. De az ember olyan élőlény, amelyik mindent megszokik. Főleg kint a fronton, ahol örül, hogy még él.

                   Egyik alkalommal mentem az ebédemért, amikor utánam szólt a pesti tizedes:

                   „Őrvezető, legyen szíves, hozza el az én adagomat is!” És már nyújtotta is felém a csajkáját. Ahogy megkaptam az ebédet, és ballagtam vele a sátorunk felé, látom ám, hogy a babgulyás tetején sok a pirított hagyma. Közelebbről is nézegettem, és fölfedeztem, hogy minden hagymadarabnak feje van. No, a mindenségét neki! Nem tudom, mit fog szólni az én kényes gyomrú tizedesem?

                   „Tizedes úr, parancsoljon, itt az ebédje!”

                   „Köszönöm, őrvezető. És mi van ebédre?”

                   „Babgulyás, tizedes úr, csak sok hagyma van a tetején.”

                   „Annál jobb, nagyon szeretem a pirított hagymát.”

                   „Tizedes úr, csakhogy ezeknek a hagymáknak fejük is van.”

                   „Sebaj, őrvezető, a kukaccal is telik a has.”

                   Az én régi, békebeli és finnyás tizedesemre akkor már nem lehetett ráismerni, olyan jóízűen ette ezt a bakakosztot. És abba is belenyugodott már régen, hogy helyette más fabrikálja a golyószóró rúgóját.

                   Elérkezett augusztus 20-a, Szent István ünnepe. Reggeli után a század kivonult. A körletben csak a két csapatcsendőr, napos, ügyeletes; a két szakács, egy őrvetető és a vételező tisztes maradt. Mi ketten, a csendőrtársammal, átmentünk az ötödik század körletébe meglátogatni az ismerősöket. Nagyon kellemes, valóban ünnepléshez igazodó időjárás volt.

 

                                                                          +

 

                   Egyszer csak, úgy 11 óra tájban, az urivi hídfőből eldördültek az ágyúk, és 6-8 kilométer után éppen a nehézfegyver század körletébe és a miénkbe húsz lövedék csapódott be. Két bajtársunk meghalt, egy pedig megsebesült. Természetesen tudtuk, hogy az oroszok csak úgy találomra nem lövöldöznek, de ez kimondottan célzott volt. Nagy lett a riadalom, és rövidesen kiderült, hogy valaki a századunk körletében lévő vadkörtefát meggyújtotta, hogy kifüstölje a méheket, és az odvából mézet akart szedni.

                   Az ágyúgolyók füstje még alig oszlott szét, a gyakorlaton lévő századunk bevonult. A századparancsnok megállapította, hogy a füst bizony támpontot nyújtott az ellenségnek. Ki volt a tettes? Ki a felelős két bajtársunk haláláért? A szakácsok igazolták egymást, mi, csapatcsendőrök, nem voltunk a körletünkben, a szakácsok a vételező tisztest sem látták. Tehát csak a napos vagy az ügyeletes lehetett a tettes.

                   A század ingben, sima derékszíjjal a konyha mellett sorakozott fel. Parancskihirdetés! A hadapródőrmester mellett két egészségügyi katona, orvos és az írnok, aki a következőt olvassa: „1942. augusztus 20-án 11 órakor, amikor a század körleten kívül tartózkodott, Lengyel Sándor őrvezető, mint napos tizedes és Fetzer Jakab honvéd, mint ügyeletes őrvezető a körletben lévő odvas körtefát meggyújtották. A füstre az oroszok ágyútüzet nyitottak, amelynek következtében két fő életét vesztette, egy pedig megsebesült. Ezért Lengyel Sándor és Fetzer Jakab honvédet két-két órai kikötésre ítélem. Azonnal végrehajtani!”

                   Kiválasztották a kikötésre alkalmas fát. A fa egyik erős ága alá állították az elítéltet. A kikötésre ítélt két karját hátracsavarták, összetett csuklójára ráhurkolták a kötelet. Ha a parancsnok ónak látja, akkor a hurok alá tetetheti a zubbony ujját. A kötél végét átdobták a faágon, és a kötelet addig húzzák, amíg az áldozatnak csak a lábujjai érik a földet. Igen régi büntetési mód ez, még az első világháború előtti időkben vezették be a magyar hadseregben. Nem lehettünk rá büszkék.

                   Már fél órája függtek a fán, amikor elsőként Fetzer Jakab vesztette el az eszméletét. A parancsra földre engedik, majd föllocsolják. Feleszmél. És így folytatódik mindkettővel tovább, amikor Lengyelt már másodszor engedték le, akkor megszólalt:”Hadapród úr, a fát nem mi gyújtottuk fel. Jobban kellett volna nyomozni!”

                   „Hát akkor miért nem jár a szájuk, hogy ki az igazi bűnös!”

                   „A valódi bűnöst keresse meg a hadapród úr, de harc közben ne kerüljön a szemem elé.”

                   Lengyelt ismét felhúzták, és miután letelt a két óra, a végrehajtás jegyzőkönyvét aláírták. Az élet ment tovább a maga útján.

                   Este, már takarodó tájékán, ismét sorakozó:

                   ”Ma reggel a sztarij-oszkoli repülőtéren Horthy István kormányzó helyettes hősi halált halt, mert a repülőgépével lezuhant.”

                   Emlékezetes maradt mindannyiunk számára ez az ünnepinek indult augusztus 20-a.

                                                   

                                                                          +

 

                   Mi ketten járőrözgettünk. Ellenőriztük az őrségeket, közben leültünk velük kártyázni, mert az ördög bibliáját ott is sűrűn lapoztuk. Egyik őrhelynél mi nyertük el a konzervet, mert ez volt a közös valutánk, a következőnél elvesztettük.

                    Ha nevetni akartunk, úgy a bajusz alatt, meglátogattuk a belga páncéltörővel felszerelt bajtársainkat, ahogy gyakorolták a lesállást. Vagy az aknavetősöket, akik szorgalmasan futkostak a csővel, talpaltak a talppal, céloztak, tüzelőállást váltottak, amíg csak bírták tüdővel.

                    A lövészszakaszok a kézigránátdobást gyakorolták esztergált fadarabokkal, szimulálták a gyilkolást. Aztán gyakorolgatták a közelharcot, és kitartóan döfködtek egy orosz szalmabábut. Nem hagyták, hogy az emberek unatkozzanak, ezért szórakoztunk, mi ketten, olyan jól.

                   Augusztus tizedike, sőt huszadika is kezdett feledésbe menni. A hiányzók elvesztésébe az idő múlásával belenyugodott az ember. Ha levelet írt haza közben, meg-megemlegettük az egy faluból való áldozatok neveit, sorsát. De minek fájdítanánk az emberek szívét fölöslegesen? Mink még éltük, és hogy még meddig fogunk élni, ki tudja. Amióta eldördültek az urivi ágyúk, azóta még cigizni csak tűzbiztos fedezékben lehetett.

                   Újság volt, hogy érkezett hozzánk egy szakasznyi erősítés, csupa román meg ruszin polgártárs. Nem volt különleges, hiszen magyar uniformisba bújtak, az oroszok meg úgyis csak arra lőnek, nem az anyanyelvre.

                   Valahonnan új szakaszparancsnokokat vezényeltek a századunkhoz. Még az urivi támadást megelőzően vitéz Kovács Károly vezérőrnagy volt a 20. hadosztály parancsnoka, a 23. gyalogezred parancsnoka Nagy Géza ezredes, a zászlóaljunké Lászai János. Vitéz Kovács Károly idegösszeroppanást kapott, amin nem csodálkoztunk, mert olyan cudarul szervezték meg azt a támadást. A helyére Nagy Géza ezredes lépett, az ő posztjára pedig Lászai János. A 23/ II. század parancsnoka Hárs László lett, akit ez alkalommal léptettek elő századossá.

                   Szeptember 7-én a masztyuginói templom előtt gyülekezett össze az ezred csapatcsendőre és néhány tábori csendőr. Az eligazítást Verebély István zászlós vezette, aki felvilágosított bennünket arról, hogy valószínűleg 9-én támadást fogunk indítani Sztorozsevoje község elfoglalására. Ha sikerül, kiérünk a Donhoz, és oldalba kapjuk az uriviakat. A hídfőt kellene felszámolni, mert annak nagy a hadászati jelentősége.

                   El kell mondani ugyanis, hogy június-júliusban, amikor Tyimnél a magyar és a német erők az orosz védelmet visszaszorították a Donig, akkor itt nem volt hídfő. A magyar csapatok is végig kinn álltak a Don partján, kétszáz kilométer hosszan. Az oroszok meg a biztos védelmet nyújtó Don mögé húzódtak, végig a keleti partra.

                   De a magyar hadvezetés, miután a part mentén csak hevenyészett védelmi állásokat létesített, a katonák zömét meg hátra küldte füvet meg rozst kaszálni, mert kell a takarmány télen is a lovaknak. Az oroszok megorrontották ezt a magyar „hadmozdulatot”, és Urivnál szép lassan átszivárogtak a folyó legkevésbé védett szakaszán, és keményen megkapaszkodtak az urivi hídfőben.

                   Ezen a szakaszon a Don egyenes folyását egy félkör alakú kanyar szakítja meg, amely kelet felé türemkedett ki. Majdnem hasonlított a görög ábécé Omega néven ismert betűjéhez, ahol a kanyar két pontja csupán 12-14 kilométerre van egymástól. A kanyar mélysége 5-6 kilométer. A kanyar északi sarkán helyezkedett el Sztorozsevoje, a délin pedig Uriv. A kanyar déli részén még volt egy falucska: Ticsika. Vagyis, amit könnyelműen kiengedtünk a kezünkből, most azt drága áron vissza kell szereznünk.

                   A templom előtt összegyűjtötteknek az volt a feladatuk, hogy záró láncot képezzenek, hogy ne ismétlődhessen meg az urivi kudarc. Amíg az orosz védelmet föl nem tépjük, addig hátrafelé csak orvosi cédulával ellátott sebesültek vagy a felsőbb parancsnokság által kiállított nyílt parancsot felmutató katona mehet.

                   1942. szeptember 7-én este összepakoltunk, mindent fölszedtünk, és amikor besötétedett, századonként elindultunk keletnek, a Sztorozsevoje előtt lévő magyar védőállások mögé. Több száz holdas, végtelennek tűnő napraforgótáblában táboroztunk le. Oda hozták a meleg ebédet, másnap napoztunk, levelet írtunk haza. Némelyikünk már a végrendeletét.

                   Korán megvacsoráztunk, még a nap is látta. Lőszert, kézigránátot vételeztünk. Megkaptuk a másnapi, azaz kilencedikei ebédet, hidegélelmet. Megtörtént a századok szerinti eligazítás, majd szakaszonként elismételték, és pihenőre tért, akinek

   az álmai nem voltak nagyon rosszak.

                                        

                                                                          +

 

                   A hajnali pirkadat a záró lánc tagjait a magyar és a német tüzérségi vonal mögött találta. Nagy tüzérségi erőket vontak össze, és nem akarták, hogy az urivi katasztrófa megismétlődjön a kimondottan önpusztító tüzérségi tűz miatt.

                   Az emberek már négy órakor megreggeliztek. A 8-án kiosztott karszalagok a karon voltak. Az élen haladóknak zsebben a negyed négyzetméternyi sárga ruhadarab. A karszalag azért kellett, mert a magyar posztóruha színe hasonlított az orosz egyenruháéhoz. Nehogy elnézzük egymást. A négyszögletes ruhadarabnak pedig az volt a szerepe, hogy ha az élen haladókat az orosz védelem lefekteti, akkor szűkség lesz a repülők támogatására, és ez a sárga ruhadarab jelzi a pilóták számára azt a sávot, ameddig a támadó magyar-német egységek eljutottak. Tehát az előttük lévő területsávot kell bombázni.

                   Pontosan öt órakor a tüzérség megnyitotta a tüzet. A kisebb ágyúk a közelebbi célpontokat lőtték, a nagyobbak a távoliakat. Egy teljes órán át ontották a tüzet, a vasat, az acélt Sztorozsevoje védőire. Verette a védőállásban lévő orosz gyalogosokat, a hátrább lévő páncélelhárítást, az aknavetősöket, a tüzérséget, a tartalékot. Szóval: mindent és mindenhol. Morajlás, dübörgés volt előttünk, és a falucskában hatalmas lángnyelvek csaptak fel a magasba. Égett abban minden ház.

                   Aztán a tüzérségi tűz elhallgatott. Szinte fájt a csend egy teljes órai dübörgés után. Tudtuk, hogy miután a tüzérek megtették a kötelességüket, most mi következünk.

   Sztrozsevoje orosz védelme is hallgatott. A védelmi vonaluk előtt, jobb oldalon szántás, a baloldalon még learatatlan rozs egy végtelenbe nyúló táblában. Ezt az állásaik előtt olyan kétszáz méter szélesen le is kaszálták, tehát nyílttá tették a terepet. A kévéket keresztekbe rakták, de minden keresztbe egy–egy géppuska- vagy golyószóró-fészket telepítettek.

                   Amikor a gyalogság elindult, ezekből az előretolt fészkekből lőttek, amíg a fegyverük csöve be nem tüzesedett. A magyar egységek rövidesen felszámolták ezeket

   a gócokat. Az életben maradt oroszok visszahúzódtak a saját védelmi vonalukba.

                   Amikor gyalogosaink elérték a rozstábla szélét, olyan zárótüzet kaptak, hogy nem voltak képesek tovább haladni.

                   Kiderült, hogy az első védelmi vonalban harcoló oroszoknak, kivétel nélkül, dobtáras géppisztolyaik voltak.

                   Támadásunk szélessége mintegy nyolc kilométer volt, és mintegy 6-700 méter mélységben legalább harmincezer ember, aki szeretett volna a faluba eljutni. Aki a szemben állók közül megmoccant, legyen az orosz vagy a mieink közül, már kapta is sorozatot vagy a jól irányzott puskagolyót.

                                                        

                                                                          +

 

                   Már több órája feküdt a támadó csapat, de előre egy tenyérnyit sem sikerült haladni. Sok a sebesült, a segélyhelyen alig győzték a munkát.

                   A súlyos sebesülteket rögtön gépkocsira, lovas kocsira rakták, és vitték hátra. A kötés, amit a helyszínen kaptak csak a vérzés elállítására vagy csökkentésére volt elég. A lábon járó sebesültek, a nyakukba akasztott orvosi cédulával, hátra mehettek. A járművek nem győzték a szállítást, pedig még csak a támadás első napján voltunk. Mi lesz itt addig, amíg el nem érjük a Dont?

                   A záró lánc is igen lassan haladt előre. Két fő együtt, a legközelebbi körülbelül negyven méterre. Szinte csak araszolunk, de ez minket különösebben nem izgat, mert azért mégiscsak nagy mázlink van. Minden gazcsomót megpiszkáltunk, mert egyetlen katonasapka el nem maradhatott.

                   Jött velünk szemben hátrafelé két katona. A nyakukon nem volt orvosi cédula. Amikor közelebb értek, akkor vettem észre, hogy az első egy tüzér parolit viselő hadnagy, a háta mögött tisztes távolságban egy tüzér, hátán egy karabéllyal. Rájuk is szóltam:

                   „Állj! Parancsnok előre!” A honvéd hátra maradt, a hadnagy előre jött, és ismét megállítottam:

                   „Állj! Hadnagy úr, hová mennek?”

                   „A tüzérfigyelőből megyünk a lövegállásba.”

                   „Kérem a nyílt parancsot! A nélkül és orvosi cédula nélkül még a tüzérek sem mehetnek hátra.”

                   „Pedig, őrvezető, én hátra megyek, mert nekem ott van a szolgálati helyem. Akár tetszik ez magának, akár nem.”

                   „Hadnagy úr, ismétlem, és utoljára felszólítom. Amennyiben nem fordul vissza, és nem csatlakozik az egységéhez, agyonlőjük.”

                   Járőrtársam a géppisztolyát a hadnagy felé irányította.

                   „Nagyon helyesen jártak el, fiúk. Itt az igazolványom, a hadosztálytól vagyok, és a záró láncot ellenőrizzük. Legyen szíves, adja ide az igazolványát!”

                   Az adataimat följegyezte, és elment a záró lánc előtt, tovább folytatni az ellenőrzést. A határozott magatartásomnak meglett az eredménye, mert novemberben érem lett belőle: magyar bronz vitézségi érem.

                   Elől dúlt a harc, mi is lassan haladtunk előre. Jobbra egy kisebb napraforgótáblánál mozgást láttam. Ott emberek tettek-vettek. Menjünk, nézzük meg, kik azok, és mit csinálnak! Olyan száz métert kellett jobbra kitérnünk. Három magyar katona szorgoskodott egy géppuska mellett. Az egyik honvéd a géppuska mellett térdelt, és egy ronggyal és egy hangya szorgalmával tisztítgatta azt. A másik a sekély gödörben hanyatt fekszik, és nagy bugalommal kötözgeti a harmadik társa balkarját. Rájuk köszönök:

                   „Maguk mit csinálnak itt, szakaszvezető úr?”

                   „Nem látja, egyik katonám megsebesült, annak a karját kötözöm.”

                   „No, bontsa csak le azt a gézt, majd megnézzük a sebet! Lebontani, szaporán!”

                   Semmi vér, semmi, ami sebesülésre utalna, de legalább körülöttük legalább húsz eldobált csikk. A géppisztoly csöve rajtuk.

                   „Bajtárs, ha istent ismersz, ne izélj velünk! Mind a hárman egy faluból valók vagyunk. Nekem három gyerekem van és egy beteg feleségem!”

                   A szakaszvezetővel, mint rajparancsnokkal megbeszéltük, hogy tulajdonképpen nem sértették meg a szabályt, csak szabotálták a vérontást. Javaslatunkra a napraforgó sarkánál beásták magukat, és a géppuskát tüzelőállásba helyezték.

                   Elköszöntünk egymástól, azóta sem találkoztam velük.

                   Lassan beesteledett. A harc hevessége csökkent, csak az égő házak világítottak egyre félelmetesebben.

                   Mindkét oldalon csak az éber őrök vigyázták egymást meg a katonák nyugalmát. Éjjel ritkán volt lövöldözés, ilyenkor még a halál is aludt.

                   Az oroszok még mindig a község előtt lévő védőállásokban voltak, mi pedig az orosz állások előtt feküdtünk száz-nyolcszáz méter mélységben. Szerencséje volt annak, akinek a közelében egy jókora bombatölcsér vagy ágyúgolyó csapta gödör volt, mert az védelmet  nyújtott a kézi fegyverek tüze ellen. Csak a fejét ne nagyon emelgesse, aki nagyon kíváncsi volt. Érje be a feje felett lévő csillagokkal meg a holddal!

                   Mi, a záróvonalba tartozók, az éjszakát az eredeti védővonalban töltöttük. Közvetlenül mellettünk volt a zászlóalj kötözőhelye. A sebesültek egy része még mindig nem volt ellátva. Akiken nem lehetett segíteni, azok a halálukig nyöszörögtek, majd amikor a szemük fenn akadt, félre húzták őket az útból.

                   Ha az orosz aknavetősök figyelője nem volt elég álmos, vagy rosszat álmodott, még az éjszaka kellős közepén néhányszor megszórt bennünket. Sok fölösleges lőszerük volt, nekünk annál kevesebb. De a hajnal csak megérkezett. A Don felől először sárga fényküllők jelentek meg, majd ezek összekapaszkodtak, és már újra ránk ragyogott a következő nap.

                                                 

                                                                          +

 

                   És ekkor úgy megijedtem, ahogy csak ritkán szoktam. Kissé jobbra, a hátunk mögött, olyan hangorkán támadt, amilyet még életemben nem hallottam. Mintha a pokolból jött volna ez a hangözön. Borzalmas volt, idegtépő és fantasztikus.

                   Később ellátogattunk ennek a hangforrásnak a közelébe, mert a kíváncsiság hajtotta az embert. Az egyik horhosban, negyven-ötven méterre egymástól, hat darab hatcsövű német sorozatvető kezdett el „dolgozni”. Láttukra egy kicsit dagadt is a mellünk, hogy lám, a szövetségeseinknek ilyen fegyverei is vannak. Legalább 20 német katona forgolódott körülöttük, és folyamatosan készítették elő kilövésre a pokol kutyáit, vagy ahogy mi elneveztük, a „Hitler-fuvolát”.

                   Aztán mindkét oldalon csend támadt, leszámítva egy-egy magányos lövést. Ezek távcsöves puskával lőttek, és ritkán hibáztak mind a két oldalon. Folyt az embervadászat folyamatosan.

                   A záró lánc parancsnokát telefonhoz hívták. Hátulról közölték vele, hogy a támadó ék parancsnokával, Várnagy őrnaggyal megszakadt minden összeköttetés, ezért a zászlós gondoskodjon ennek gyors megteremtéséről. A zászló tehát megkapta, hogy milyen parancsot kell teljesítenie. Én és a járőrtársam voltunk éppen a keze ügyénél, odaintett bennünket magához, és ismertette a parancsot. El kell jutnunk az orosz állások elé, ahol a több ezer katona között meg kell találnunk az illető őrnagyot. Potomság!

                   Mi hármasban fogunk nekivágni. Tíz perc múlva elindultunk a földúton, aminek egyik oldalán rozs, a másik oldalán szántás. Olyan kétszáz métert szabadon megtehettünk, tehát talpalva, mert az oroszok ott még nem láthattak bennünket. Amikor az előttünk lévő alacsony emelkedőre feljutottunk, már egy géppisztolysorozattal jelezték, hogy vége a hunyásnak. Mindjárt hasra is vágtuk magunkat.

                   Ekkor, mert a baj nem jár egyedül, Voronyezs felől repülőzúgást hallottunk. Azonnal fedezék után kutattunk. A zászlós és a tizedes találtak a közelükben egy jókora gránáttölcsért, éppen mind a ketten elfértek benne, De az én hosszúságomnak ott már nem jutott hely.

                   Kissé hátrább, és attól az úttól olyan harminc méterre egy német páncélvadász harckocsi állt. A németek látták a repülőgépek közeledését, és látták, hogy nincs testemnek hová lennem, befogadtak a harckocsi óvóárkába, bár elég szűken voltak így is. Az árok két végében lapult egy-egy német, és a középre nyomakodtam, és ráhasaltam az egyik német hátára.

                   A támadó repülőegységből kivált egy gép, és célba vette ezt a harckocsit, majd lőtt. Csattogott, pattogott körülöttünk minden. Semmi bajunk nem történt, de a derekam fölött lógó vizes vödröt két helyen is kilyukasztották a lövedékek. A gépek tovább repültek Uriv felé, és állandóan szórták a halál tojásait.

                   Kilestem a kocsi alól, és láttam, hogy a gépek megfordulnak és jönnek vissza. Ez az egy gép ismét kivált a többiek közül, és mintha ránk különösen haragudna, újból a harckocsit támadta. Nem volt merszem továbbra is ott maradni, ezért a harckocsi orra alá bújtam be lábbal előre, az ott lévő másik két német közé. A gép két kis méretű bombát dobott le, de mind a kettő elég távol csapódott be.

                   Amikor kilestem a harckocsi alól, hogy ez magányos gép füstöl, félszárnyra bukik, és mind sötétebb füstöt húz maga után. A gépből kiugrott a pilóta, és az északi szél éppen felénk sodorta az ejtőernyőjét. Odaszólt nekem a zászlós:

                   „Kemény! Menjen, fogja el azt az ejtőernyőst! Kísérje a kötözőhelyre! Mi a tizedessel megyünk tovább megkeresni az őrnagy urat.”

                    Felugrottam. Puska súlyban, és futás arra, ahol a pilóta várhatóan földet ér. Nem mentem még tíz lépést sem, amikor hallom: pak, pak, pak. Le kellett feküdnöm, mert egy orosz mesterlövész észrevett. Gurulok hátra takarásba. Felugrom. Pak, pak, pak. Túl korán keltem föl. Gurulás további húsz métert. Akkor fölálltam, és a mesterlövész már nem látott meg.

                   Leértem egy horhos fenekére. A pilótának itt kellett lennie valahol. Felkészültem rá, hogy a lövésekért egy kiadós pofont lekenek neki. És egyszer csak megláttam a pilótát. Körülötte négy német. A német őrmester közöttük ülve egy rózsaszín bakelitdobozból vajat kent a kenyérre. Ott evett, bizonyára nem volt reggelije.

                   A pilóta az ejtőernyő zsinórján lógott, fejét oldalra billentve. Keblein feszült az ingzubbony, a vállán őrmesteri rangjelzés. Lábán fekete bőrcsizma, lehetett vagy harminchetes. Térden alul érő szoknyája combközépre felhúzódva, és az egyik német vesszővel emelgette a halott nő szoknyáját. Kivillantak fehér combjai és a rózsaszínű bugyija.

                   A látványtól nem lettem nagyobb barátja a németeknek. Bár, amikor fölkeveredett a gyomrom, a vesszős német odajött, és rummal kínált – gyomorrontás ellen.

                   A zászlóst és a tizedest másnap megtaláltam, egészségesen oldották meg a feladatot.

                                                      

                                                                          +

 

                   No, de vissza kellett térni az előző helyemre, a német harckocsi mellé, ahol figyelőállásba helyezkedtem. A frontvonal még mindig állt.

                   Egyszer csak megindult a hátam mögül a páncélosok áradata. Nem tudtam megszámolni, de több volt, mint száz. Hatalmas erő! Ha ezek nem tudják áttörni az orosz védelmi vonalat, akkor senki sem. Amikor a harckocsioszlop éle elérte a Dont, az egyik fele balra, a másik jobbra megkezdte a védők kiszorítását. Közben egy–kettő aknára futott, kettőt kilőttek, de ez nem számított komoly veszteségnek.

                   Ezzel egy időben megkezdődött a gyalogság támadása, az orosz védők fokozatos visszaszorítása, a védővonal „felgöngyölítése”- szaknyelven. A magyar egységek mellett németek is voltak. Akiket alaposan megfigyeltem, azok a német rohamisták voltak: drótvágó ollókkal, aknákkal, nyújtott töltetekkel felszerelve. A nyújtott töltet egy általuk barkácsolt szerkezet volt. Öt méteres fanyélen egy ötven - hatvan centis deszkadarab. Azon összecsavarva és a deszkára erősítve 10-12 kézigránát. Az ilyen nyújtott töltet az ellenséges drótakadály felrobbantására szolgált. Hogy azon minél nagyobb rést nyitva, minél kisebb veszteséggel nyomulhassanak előre.

                   Röviden: ilyen nyújtott-töltetes rohamosztagok mentek előre rombolni a védelmet. Utánuk a magyar bakák szuronyos puskával, hogy teljesítsék a parancsot: Sztorozsevoje bevételét.

                   Meglepetésünkre a védőállásban alig volt orosz. Egyik géppuskafészekből kaptunk ugyan elkeseredett géppuskatüzet, és amikor már megközelítettük, úgy dobálta felénk a kézigránátokat, mintha valami automata szórná. Az utolsó gránátot a feje fölé tartotta, és úgy lett öngyilkos. Mellette feküdt már két másik orosz is, holtan, de az ő feje helyén egy tálnyi rózsaszínű kása csordogált le.

                   Az oroszok sem mentek a szomszédba egy kis leleményességért. Félkör alakú árok, a középpontjában földbe ásott kocsitengely, ezen a kocsikerék, amire a maxim- géppuska volt erősítve. Ezt nem vitték magukkal a többiek, mert egy gránátszilánk csaknem kettészelte.

                   Megindult a küzdelem a faluért. Ez is, mint a többi Don-menti település, nagy kertekkel, gyümölcsösökkel körülvéve sorakoztatta házait. Nagyon jó terep a helységharchoz, a védelemnek. Harckocsik nélkül ezt a falut soha el nem foglaltuk volna, még az ötszörös túlerővel sem. Minden ház mind a négy oldalán tüzelőállások öt-hat ember számára. A lőállás kiképezve géppuskának, golyószórónak. Amikor innen beszorultak, a háznak mind a négy sarkán belül egy négyzetméter nagyságú és másfél méter mélységű gödör. A házak sarka két irányban is, egy-egy méter hosszan, keresztül vésve: Kész a kiserőd!

Nincs a világon olyan gyalogság, amelyik ezt az erődrendszert kézifegyverekkel bevegye egy elszántan védekező és lőszerrel bőségesen ellátott személyzettel szemben. A falu minden háza erődítmény volt.

                   Ezekben a házakban már voltak halottak, ment a páncélosok toronylövegei szét lőtték a ház bizonyos részét, de a maradék védővel a gyalogosoknak közelharcban kellett megküzdenie.

                   Így folyt ez 1942. szeptember 10-én, estig. Már második napja folyt az öldöklés, de még a folyót nem láttuk. Beesteledett, és mindenki ott töltötte az éjszakát, ahová éppen eljutott. Én harmadmagammal azok előtt az önfeláldozó oroszok előtt haladtam át az első vonalon, amelyet már az előbb bemutattam. Feltűnően sok lőszerük maradt, szanaszét szórva.

Láttam a kocsikerékre szerelt Maximot, az orosz gyalogság védőárkát, ami pontosan olyan hevenyészett volt, mint a miénk. Egy árokpart alá ásott hosszú mélyedés, ahol gazon, szalmán fekve meghúzhatták magukat alvás vagy pergőtűz idején. Ha telibe találták őket, a sírjuk is az lett.

                   Az első vonalban egy figyelő tetején találtam négy darab sárgás-zöld uborkát. Zsebbe is raktam mind a négyet. Nem sokat mentünk tovább, mert az árok mögött 15-20 méterre volt egy kétszer két méteres nagyságú, és egy méter mély gödör. Mind a hárman betelepedtünk, és felkészültünk a vacsorázáshoz. Volt még valamennyi kenyerünk és konzervünk. No, meg a négy uborka! Alig haraptunk egypár falatot, amikor odajött három zászlós és négy távbeszélős. Az egyik az ezred árkászcsapatának a parancsnoka volt, a másik a távbeszélő szakasz parancsnoka, a harmadikat nem ismertem.

                   „Emberek, ezt a gödröt azonnal hagyják el, mert ide telepítjük a távbeszélő központot!”

                   „Zászlós úr, tessék megengedni, hogy ezt pár falatot megegyük, és utána tüstént megyünk tovább.”

                   „Ne késleltessenek bennünket, a jó édesanyjukat maguknak! Mindjárt magukba eresztek egy sorozatot!”

                  Igen megviselhette ez a kétnapi harc ezt a fiút-gondoltam magamban, de aztán hárman tovább kúsztunk-másztunk onnan. De ami ott lejátszódott: hat ember egy csomóban mozgott, beszélt, ha halkan is, feltűnhet valamelyik orosznak, amit jól sejtettem. Mert hiszen néhol egymás szomszédságában hevertünk és bujkáltunk. Az egyik kiégett házba mentünk, ahol két árkásszal találkoztunk. Nagyon fülelőztek, mert mintha a közelben orosz beszédet hallottak volna. Mi is csendben maradtunk, és csak eszegettük tovább az uborkát meg a konzervet.

                   És ekkor megtörtént a tragédia! Valamelyik orosz figyelő, ahogy sajdítottam, észrevette az elhagyott szálláson szorgoskodó telefonosainkat. Csak két huhhanást lehetett hallani, majd éles vijjogást. Az egyik aknagránát a gödör mellé, a másik pont a gödörbe csapott le. Az akkor már hét ott nyüzsgő bajtársból egy pillanat alatt hét hősi halott lett.

                                           

                                                                          +

 

                   Rágtam a kesernyés uborkát unalmamban, és néztem, ahogy az egyik árkász kibiztosított egy német kézigránátot, elegánsan meghimbálta és átdobta a falon. Egy robbanás, és láttuk ám, hogy egy orosz géppuskás pánikszerűen és cikk-cakkban rohant végig az udvaron, Egyik társának a lába közé esett a gránát, arról többé nem érdemes beszélni, de a társa kifordult belső szerveivel szenvedett még egy rövid ideig. Ha elég fineszesek, velünk ugyanezt megtehették volna.

                   Hátunk mögött zörgést hallottunk. Egy nehézgéppuskás raj négy keréken húzta a fegyverét. Azt mondták, megfigyelték, hogy nem is olyan messze orosz csinn-bumm van a fák között. Ennek a lövegnek a megsemmisítésére kaptak parancsot. Mondtam nekik, hogy erre magam is kíváncsi vagyok, vegyenek be társnak. A nehézpuskát a ház egyik sarkánál lekapták az állványról. Az őrvezető feküdt a puska mögé, amelynek a csövében páncélromboló töltény volt. A löveg személyzete valamit megneszelt, mert lőni kezdtek, mint a veszettek, de véletlenül sem felénk. Nyolcvan méternél nem voltak tőlünk messzebb, tehát ha nem kancsal az emberünk, a találat teli lesz. Láttuk a torkolattüzet, a védőpajzsukat, és már ment is a nehézpuskából a páncélgránát. Egy éles csattanás és halotti csend.

                   De a falu minden részén folyt a harc. Szorítottuk a védőket hátra, de azok nem a Don felé hátráltak, hanem déli irányban. Minden talpalatnyi helyért kemény harc folyt. Fél óra elteltével megnézhettük az előbbi lövés következményét. Ketten feküdtek ott. Az egyiknek a fején volt egy korábban szerzett sebesülés nyoma is, amelyik vérzett, de már mindkettő halott volt.

                   Ha lassan is, de csapataink a folyó felé haladtak. A záró lánc elvesztette jelentőségét, ezért mi is beolvadtunk a támadó egységbe. Találkoztam a tizedes bajtársammal, aki egy zászlóssal ment összeköttetést teremteni. Hozzánk is csatlakozott egy egészségügyes katona, aki makacsul húzta maga után a hordágyat már órák óta, mert a társát már órákkal korábban lekaszálta egy sorozat. Hármasban mentünk tovább. Egyelőre az út bal oldalán, ahol gyümölcsösök és elvadult kertek, bombatölcsér, vállig érő gaz és halottak között kerestük a helyünket.

                   Az utca másik oldalán az egyik házból kitántorog az út közepére egy orosz katona. Nem volt már fiatal, legalább negyven éves lehetett. A sapkája nem volt már a fején. A bal kezével a hasát szorította, jobbal pedig egy távcsöves puskát húzott maga után. Tett valami öt-hat lépést, aztán elvágódott, és lemondott az életről. Azok közül való volt, akiket mesterlövészeknek hívtunk, ezért a legfélelmetesebb ellenfelünknek számított. Hadizsákmányul a vállamra dobtam a fegyverét, mert értékes volt.

                   Egy új utca torkolatához értünk. A sarokháznál, takarásban, német harckocsi. Orral felénk, de a lövegcső oldalra fordítva. Egy német katona ki-kinéz a sarkon, de már mi is halljuk a közeledő harckocsi lánctalpának csikorgását. Figyelőállásba! Persze ez fedezett hason fekvést jelentett. A Don felől egy magányos T-34-es egyenesen és gyanútlanul felénk tartott. A lövegcsöve előrenézett, igen lassan közeledett, és a parancsnokának csak a feje emelkedett ki néha-néha a toronynyílásból. Óvatosan célt keresett.

                   A német katona újból odapillantott, és intett a harckocsinak, amelyik a takarásból csak annyira gördült előre, hogy biztosan célba találjon. Hosszú lángcsóva csapott ki a csövén, és rögtön visszahátrált a fal mögé, takarásba.

                   A magányos T-34-est menet közben érte a találat. Egy pillanat alatt megtorpant, és a tornya előre csúszott. A gránát a kocsi belsejében robbant, és megölte a személyzetét. A torony tetején figyelő parancsnokot a lecsúszó torony szabályosan kettőbe vágta. Az üzemanyag is meggyulladt, és még fél óra múlva is lehetett robbanásokat hallani a harckocsi mélyéből.

                   Körüljártuk a kilőtt monstrumot, és igen csodálkoztunk azon a hatalmas erőn, amelyik 14-16 centiméter vastagságú páncélt is át tudott ütni.

                   A támadó egységek éle kijutott a folyópartra. Mi egy félig kész, vörös téglából épült iskolában húztuk meg magunkat éjszakára. Elég nyugtalanul aludtunk, mert sokkal több

tűzcsapást kaptunk, mint előző éjjel.

                   Jó későn, a teljes sötétség beállta után érkezett meg a konyha. Hozták a meleg ételt, a kenyeret, a kávét, a teát. Szóval lett minden, ami szemnek-szájnak ingere. Bár eléggé sötétben tapogatóztunk, de a szimatunk jól működött. Ettünk, ittunk, és üzentünk a zászlóalj többi egységének, hogy ők is jöjjenek tömni a fejüket.

                                                  

                                                                          +

 

                   Meglepően kevés meleg étel fogyott el, bár két napja ilyet nem ettünk. Azt hittük, hogy az értesítés nem jutott el minden rajhoz. Ha lassan is, de megjött a reggel. Az oroszok elcsendesedtek, mert egy részük átkelt a Donon, a másik Uriv és Ticsika felé húzódott. Nekünk mindegy volt akkor, hová mentek, örültünk, hogy megszabadultunk tőlük.

                   A félig kész vörös iskola mellett találtunk magyar sírokat, tizet-tizenkettőt. Még a júliusi harcokban estek el a bajtársaink. Az oroszok nem bántották a sírokat. Mi is kiértünk a folyó partjára, de amikor már nem messze voltunk a vízhez, a hozzánk csatlakozott egészségügyes fiatalembert egy orosz mesterlövész halántékon lőtte. Nem látta meg szegény a Dont. Két és félnapi küzdelemmel jutottunk ki a Donhoz.

                   Azonnal védelemre rendezkedtünk be, és ehhez felhasználtuk az oroszok által hátra hagyott lövészárkokat, fedezékeket. Én harmad magammal a parancsnoki fedezékbe kerültem, azzal a feladattal, hogy ketten felváltva figyeljünk, a harmadik személy pedig továbbítsa az észrevételeket a parancsnokságra.

                   Még távcsövet is kaptunk. Ami elénk tárult, lenyűgöző volt. A Donnak a keleti, tehát felénk eső partja a víz szintjénél 50-60 méterrel magasabb volt. A túlsó part alig volt magasabb a víz szintjénél. Ott volt a Don árterülete. A réten túl lassan emelkedett és lassan lankás-dombos területre változott táj. Itt kezdődtek a szántóföldek. Az előttünk lévő túlparti oldalon két kisebb erdő is volt. A formájuk igen hasonlított a csizmához illetve a baltához. Úgy is neveztük egymás között, hogy a Balta-erdő, Csizma-erdő.

                   Szeptember 11-én 11óra körül helyezkedtünk el a folyóparti volt orosz óvóhelyeken és lövészárkokban. Megszerveztük a figyelést, és a kapcsolatot kerestük a távolabbi egységekkel.                  

                   Délután három óra körül kaptuk a parancsot, hogy minden rajtól, figyelőből két fő két vödörrel menjen a vörös iskolához ebédért. Tőlünk egy tizedes és egy századírnok vállalkozott, hogy elmegy. Alighogy odaérhettek, amikor a túloldalon, a Balta-erdőből kijött két orosz teherautó, szemben velünk. Távcsővel figyeltük, hogy a kocsik körül egy csapatnyi katona sürgölődik. Mintha valamit gyors tempóban szeretnének a kocsikra rakni. Már a hírvivőt akartuk a parancsnokságra küldeni, de akkor a két teherkocsi teteje elkezdett villogni. A villanást fájdalmas vijjogás kísérte, majd pár másodpercig mintha orgonahang hallatszott volna. A levegőben jól kivehetőek voltak a hullámzó mozgással száguldó lövedékek.

                   Akkor döbbentünk rá, hogy szemtanúi voltunk a „Sztálin-orgona” bevetésének. A gránátok tőlünk balra, 150-200 méterre repültek, 70-80 méter magasságban. És ez a két-két sorozat odatartott, ahol a 23/ II. zászlóalj katonái gyülekeztek Ebédért, kenyérért, cigarettáért.

                   Másnap, amikor elhagyhattam az őrhelyet, megnéztem a becsapódások következményeit. Négy hallottunk lett, negyvennél több sebesült, jó néhány légnyomásos. Két emberünk úszta csak meg sérülés nélkül. Nem csoportosulni! – ezt örökre megtanultuk, de sajnos nagy „tanulópénz” árán. A veszteséglistára került ebédünket, a kondérokat és a lovakat nem is számítva.

                                            

                                                                          +

                                                          

 

                   Egy rövid ideig megfejthetetlen talány volt, hogy a Don túlsó partjáról, amely negyven méterrel mélyebben volt, mint a mi állásaink, hogyan tudták olyan pontosan bemérni az ebédosztás helyét. Még „Mari nénit” sem láttunk a levegőbe, mert így neveztük az oroszok közel felderítő gépét. Honnan származott a pontosság?

                   A halottak temetése, a sebesültek elszállítása még folyt, amikor a német bemérő kocsi keresgélt az éterben. Rátaláltak! Körülvették a vörös iskolát, és annak a padlásteréből a négy felderítőre géppisztolytűz zúdult. Még egyszer megpróbálták, újabb géppisztolytűz. Nem tehettek mást, mint harckocsi ágyúval két lövés a tetőbe. Utána föl lehetett menni, mert nem volt már géppisztolytűz, csak csend, törmelék és por.

                   A kémény mögött két egy kis adóvevő mellett szétroncsolódva két fiatal orosz rádiós feküdt A feladatukat teljesítették, de hogyan jutottak oda föl a hátunk mögött, az számunkra továbbra is rejtély.

                   Mi pedig este kilenckor kaptuk mag az ebédet-vacsorát egyszerre. A szakácsok már csak este mertek bejönni hozzánk. Igen elpuhult népség volt!

                   Két napig őrködtünk abban a földbunkerben, amely valószínűleg az orosz aknavető-parancsnokság székhelye volt, mert még Hitlert ábrázoló gúnyrajzot, karikatúrát is találtunk. Csutak-bajuszú patkánynak rajzolták, aminek a gépágyúcsöve töltőtollból van, de a belőle kilőtt tinta nem ért föl az orosz gépekig. Mondanom se kell, hogy nem mutattuk meg a németeknek!

                   A Don túlsó oldaláról, a már említett Katyusa-tűzön kívül, nem sok lövést kaptunk, de annál több zavaró tüzet zúdítottak a tőlünk délre fekvő magyar és német egységekre. Ugyanis az uriv – sztorozsevojei hídfőnek, amelyik félkör alakú volt, csak az északi felét sikerült az előző három nap alatt elfoglalni.

                   A déli fele szilárdan az oroszok kezében maradt. Olyan erőkkel és olyan elszántan védték, hogy sem akkor, sem azután, nem sikerült elfoglalni. Az oroszok már a mieinknél előbb rájöttek a hídfők hadműveleti-harcászati értékére.

                   Azok, akik ott is harcoltak, elmondták, hogy ott az orosz védelmi vonalban 50 méterenként harckocsik voltak beásva, és több lépcsőben. Bizony, ezzel nem boldogultak sem a mieink, sem a németek.

                   Két nap után a zászlóalj-parancsnokság a maga körzetében rendezte a századokat, a szakaszokat, a létszámot, a veszteséget.

                   Az urivi támadásban a 23/II. zászlóalj 6. századának a létszáma közel kétszáz volt. A támadás után kaptunk 35 új közkatonát és öt tisztet. A sztorozsevojei harcok után 116 fős századállományból, akik ép bőrrel átvészeltük, mindössze 26-an maradtunk. Annyi sem maradt, amiből egy szakaszt összehozzunk. Persze tudni kell, hogy nem mindenki halt meg, csak megsebesült. Ezért amikor a könnyebb sérültek gyógyultan visszatértek, lettünk majdnem negyvenen. Aztán egy hónapon belül még húsz bajtárs. A többi nem jött sem később, sem soha.

                   A század vesztesége másfél hónap alatt tehát 70%-os volt.

                   A rendezés során otthagytuk a kis orosz bunkert és az éjszaka sötétjében egy kilométerrel balra vonultunk. Itt volt kijelölve a mi zászlóaljunk védő körlete. Először kijelölték a tüzelőállások helyét, parancsba adták azok megerősítését. Majd a tüzelőállások és a tűzfészkek összekötését először megközelítő árokkal, majd később kimélyítve és kiszélesítve futóárkokkal.

                   Minden szakaszból négy főt hívattak a zászlóalj-parancsnokságra Ismét ott voltak az írnokok, és küldtük haza a hivatalos értesítést, hogy xy honvéd, Vorozsezstől délre… És szinte hallottuk az otthon maradt családtagok fájdalmas zokogását. Most még számon tartottuk őket, de eljön az idő, amikor majd számolatlanul hullunk.

 

                                                                          +

      

                   A zászlóalj parancsnokának intézkedésére megszűntették a századállományban a csapatcsendőrséget. Közülük is négy bajtárs életét vesztette a sztorozsevojei harcokban.

                   A Donnak ezen a részén olyan érdekes természeti különlegességet fedeztünk fel, amire ritkán akad az ember. Azt már említettem, hogy a Don nyugati partja magasabb volt, mint a túloldali. Ez a magas part nem mindenütt követte párhuzamosan a folyó szélét, attól el-eltért kisebb-nagyobb távolságra.

                    Ilyen kitérésnél a partból a folyó felé olyan ágcsonk-szerű nyúlványok, tulajdonképpen a partból kiálló mészkődombok voltak. A dombok tetején vastag termőréteg, azon kiváló minőségű és nagy mennyiségű gabona termett békeidőben, de most nem ennek vettük a hasznát, hanem az alatta egy méternyire kezdődő krétaszerű anyagnak. Ezek a dombok száz és háromszáz méter közötti hosszúságban váltakoztak, a szélességük 30-50 méter volt, a magasságuk megegyezett a partvonal szintjével.

                   A kréta-domb valódi kréta volt. Olyan, mint az oltott mész, amikor a vödörben csontkeményre szárad. A környék lakossága innen szerezte be a meszeléshez szükséges hófehér anyagot. Bár kockázatos volt megközelíteni, mert a ruhát rövid időn belül fehérre „meszelte”. Igen nehéz volt tőle megtisztítani.

                   Egy ilyen kréta-dombnak a barlangjában helyezkedtünk el ketten a járőrtársammal. Először kitakarítottuk, elegyengettük a padlóját, aztán hoztunk be szalmát, és az első éjszakánkat egy bombabiztos helyen töltöttük. Ilyen nem sok akadt a Don partján. Azt gondoltuk, hogy a telet is itt töltjük, ezért szereztünk gerendát, deszkát, szöget, és megkezdtük a barlang tátott szájának berakását. Egyszóval készülődtünk a várható télre. Már második napja dolgoztunk a falazással, és igen szépen haladtunk, csupán a barlangnyílás tetején volt még egy méter hosszú és fél méter magas rész, ami befalazásra várt. No, meg persze a megfelelő nagyságú ajtó!

                   Ezzel a munkával voltunk elfoglalva, amikor Uriv felől repülőzúgást hallottunk, nem is olyan messze tőlünk. A munkával felhagytunk, és néztük a gépeket.

                   Két, soha nem látott méretű bombázó tartott felénk. Majdnem egyszerre dobták le terhüket, két óriási bombát, tőlünk 60 -70 méterre. A légnyomás hatására a kréta bunkerünk egész fala leomlott. A tizedesnek csak a lába került a halom alá, de engem teljesen maga alá temetett, csak a fejem volt ki alóla.

                   A tizedes bajtárs gyorsan kikecmergett, aztán nagy nehezen engem is kicibált. Egy kissé meszes lette, és pár napig a légnyomástól nagyot hallottam, de más bajom nem történt.

                   Közben minden éjjel folyt a védelem megerősítése. Nappal nem lehetett dolgozni, mert azonnal tüzet kaptunk. Éjjel, mint a vakondok, túrtuk a földet: ástunk, lapátoltunk. A felső egy méteres réteg olyan szívós volt, mint a szurok, de nemcsak a színe, hanem a természete is. A legfelső harminc centivel, amit az eke rendszeresen megforgatott, könnyen boldogultunk. Hanem az alatta lévőt nem bontotta meg sem az ásó, sem a lapát, de még a csákánnyal is egyetlen nagy csapásra csak egy tojásnyit sikerült felszakítani. Kemény, de szívós munka folyt, mert az életünkért dolgoztunk, birkóztunk az orosz földdel.

                   Elkészült már az első összefüggő első vonal. Készek voltak a tüzelőállások, a váltóállások. Készültek az árok falába bemélyített helyek az embereknek, a lőszernek. Mert ide raktuk a tartalék lőszert, a másnap estig járó ennivalót és ide helyeztük el a fölszerelésünket.

                   Az árok falába mélyített résben aludtunk, főleg nappal. Rájöttünk, hogy alvó helyünket nem szabad az árok aljával egy szinten kiépíteni, mert akkor az esővíz, kiönt bennünket, mint az ürgét. De túl magasra sem, mert akkor, ha valaki rálép, beszakadhat. Mindennek megtaláltuk a módját és a célszerűségét. A hadosztály más egységeitől kaptunk talán egy szakasznyit – erősítésül - az emberfeletti munkához.

                                           

                                                                          +

 

                    A védelmi állások mögött volt egy kis kerek erdő. Megtudtam, hogy az ott tanyázó tüzérfelderítők között volt egy keceli fiú, Farkasfalvi András, aki közeli ismerősöm volt. Elmentem meglátogatni. Elbeszélgettünk egy órácskát az otthoni hírekről, ismerősökről, a helyzetünkről, ami nem tűnt rózsásnak.

                     Tőle indultam visszafelé a körletembe, egy hátországba nyúló lövészárokban. Ami ezután történt, azt bizonyítja, hogy a vezérkarunknak fogalma sem volt az első vonalban uralkodó viszonyokról.

                   Ennek az összekötő ároknak a partján ülve szívtam a cigarettát, pihengettem egy kicsit. A nap lefelé indult már a pályán, talán négy óra lehetett. Látom, hogy hátulról katonák jönnek, öten, és meg-megállva beszélgetnek. Eszembe jutott a parancs, amit pár napja kaptunk, hogy csak a futóárkokban szabad közlekedni. Ötven méterről rájuk is kiáltottam:

                   „Bajtársak! Maguk nem ismerik a parancsot, hogy itt csak a futóárokban szabad közlekedni? Nyomás le a futóárokba, amíg az orosz ide nem pörköl!”

                   A lemenő nap a szemembe sütött, nem tudtam, hogy kikre kiabálok. Az egyik jobban kilép, és odaszól:

                   „Honvéd! Hozzám!”

                   Odamegyek, és akkor látom, hogy az öt közül kettő magas rangú német tiszt, egyik magyar Lászai alezredes, a mi ezredparancsnokunk, és aki velem kiabál, az Nagy Géza, a 20. hadosztály parancsnoka. Odamentem hozzá, és kioktatott:

                   „Kötelességed mindenkit figyelmeztetni, de a hadosztályparancsnokodra, fiam, ne kiabálj! Nem olyan gyáva gyerek ő. Megértetted?”

                   Hogyne értettem volna. Én maradtam a helyemen, de ők semmivel sem törődve, dél felé ballagtak. Egy dombvonulat felé, amelynek a tetején volt a mi védő állásunk. A 14. gyalogezredé. Ráértem. Szép őszi idő volt, levetettem a bakancsomat, a kapcámat meg kiterítettem száradni. Rágyújtottam a második cigarettára is. Közben figyeltem a délcegen lépkedő öt magas rangú tisztet. Térképet vesznek elő, azt nézegetik, szorosan egymás mellé állva – a dombvonulat tetején.

                   Egyszer csak egy villámot láttam, utána hallom a becsapódás dörejét. Az öt délceg tiszt közül egyik a szemét fogva körben futkos, majd leül. A többi szépen fekve marad. Mozdulatlanul és örökre. Nagy Géza ezredes, aki kioktatott, és a 20. hadosztály parancsnoka, Langermann, német tábornok és egy német őrnagy, a tábornok parancsőrtisztje. A mi ezredparancsnokunk, Lászai János, aki távolabb állt, csak kisebb légnyomást kapott.

                   Nem hallgattak az okos szóra!

                   A kapcáimat zsebre gyűrtem, a bakancsokat felkaptam, és mezítláb rohantam, ahogy csak bírtam, a hadosztály-parancsnokságra jelenteni az estet.

                   Máskülönben az orosz aknavetős még magyar kitűntetést is megérdemelt volna, mert Nagy Gézát sem a tisztikar, sem a legénység nem szerette, Neki mindegy volt, hogy ötezer vagy tízezer ember pusztul el, mert a német lovagkeresztre fájt a foga. A lovagkeresztből semmi sem lett, de a sztarij-oszkoli temetőben a zsidó munkaszolgálatosok nyírfakeresztet készítettek a sírjára.

                   Október 18-án leesett a hó. Nem igazi téli hó, de hó. Azt hiszem, figyelmeztetni akart mindenkit: „Magyar katonák vigyázzatok, mert rövidesen megjön a bátyám a december, ami már igazi orosz telet hoz. Az nem ismer könyörületet, legyen német, olasz vagy szerencsétlen magyar, aki nem szokott hozzá az orosz „zimához”.

                                                         

                                                                       

                                                                          +

 

 

                   A korotojaki és urivi hídfők elfoglalásának irányítására már augusztus végén a német XXIV. páncélos-hadtest parancsnokságát jelölték ki, így parancsnoklás tekintetében az ott harcoló magyar csapatok is ennek az alárendeltségébe kerültek. Miután a korotojaki hídfőt nagy nehézségek árán sikerült elfoglalni, a parancsnokság figyelme az uriv-sztorozsevojei kiszögellésre irányult. A hadtest parancsnoka, Willibald Freiherr von Langermann und Erlencamp páncélos tábornok 1942. október 3-án szemrevételezés céljából a 20. könnyű hadosztály védőállásába érkezett.

                   Az urivi áttörést követően az egri tiszt, Siegler Endre vezérkari őrnagy, így emlékezett meg a német tábornokról: „Egykori lovastiszt. Tetőtől talpig úr. Fia az előző őszkor Kurszknál / pontosabban: Harkovnál / esett el. Azóta többé még csak nem is mosolygott. A halált kereste. Alárendeltjei féltek, ha harcálláspontjaikon felkereste őket. A belátottságtól függetlenül bunkertő bunkerig hajtatott könnyen páncélozott nyitott terepjáróján, messze villogtatva vörös lampaszát és köpenykihajtóját.”

                   A szemleút megkezdése után alig egy órával beteljesült a gyöngyösi / gyarmati/ tüzérek figyelmeztetése. Az aknavetővel és nagy pontossággal tüzelő szovjetek bemérték a látványos tiszti csoportot, és közéjük lőttek egy aknagránátot. Az aknatűz halálosan precíz volt.  Langermann - Erlencamp páncélos tábornok és segédtisztje, Gerhardt Schaffer főhadnagy, valamint a kíséretükben lévő Nagy Géza és vitéz Mike József ezredes hősi halált haltak.

                   Deme Károly orvos százados, a 20. könnyű hadosztály egészségügyi oszlopának parancsnoka harctéri naplójába az alábbiakat jegyezte fel: 1942. október 3. Harctéri naplóm legszomorúbb gyásznapja. Egy jól célzott orosz akna telibe találta őket, amint az első vonal árkaiban feltűnő módon végigmentek / Sőt: kiálltak a nyílt terepre!/. Sebesültszállító gépkocsikkal és minden felszereléssel a helyszínre siettünk, de már egyiken sem lehetett segíteni. Csak a legnagyobb nehézségek árán tudtuk az első vonalból a holttesteket kihozni. Borzalmasak voltak. Az akna Langermann tábornok mellén robbant.”

                             /Magyar Nemzet, 2012. szeptember 29., szombat: MARUZS ROLAND cikkének részletei./

                                                                          +

 

                   A figyelmeztetés a magyar parancsnokságnak is használt, mert gyorsított ütemben minden rajjal megásatta a szükséges nagyságú gödröt, hogy abból legyen majd a téli fedezék.

                   A napok teltek, a fedezékek, a bunkergödrök készültek. Az árkászoknál használatos ásó-lapátok nem voltak elég erősek ehhez a földhöz, mindjárt elgörbültek. De csak ásni, ásni, most már déltől másnap reggelig. A munka alig haladt valamit. A munkákat megszemlélték, de a tempóját kevesellték.

                   Ezek a téli bunkernek szánt gödrök a következőképpen épültek: Kellett ásni egy négy méter hosszú és ugyanolyan széles gödröt! Mélysége három méter legyen! Hátul a munkásszázadok ilyen nagyságú favázas és összerakható valamit készítettek, amelynek alul-felül pontosan illeszkedő váza volt becsapolva, megjelölve a csatlakozási pontokon. Amikor ezeket összeillesztettük, az alsót elhelyeztük, a jelölés szerint megkerestük a garnitúrából az öt darab vastag tartóoszlopot, beillesztettük őket.

                   Tetejére helyeztük a felső vázat, még szegezni sem kellett őket. Készen volt a faráma. A faráma és a földfal közé került vízszintesen annyi gerenda, amennyi odafért és szükséges volt. Az oldalgerendázat és a föld közét törmelék földdel kellett kitölteni. A tetejére 16-20 centi vastag gerendák kerültek, de olyan hosszúak, hogy mind a két végük egy méter hosszan a talajon feküdt. Ebből a gerendasorból minden bunker tetején kettő-kettő volt.

                   Erre a két gerendasorra dobáltuk a kitermelt földet másfél méter magasan. Egyszóval, ami elkészült, jó bunker volt.

                   A másodszor megadott határidőre csak hét gödör lett kész, a többi félig vagy annyira sem.

                   Másnap délután a zászlóaljparancsnokság előtt sorakoztak a rajparancsnokok. Huszonhat fő. Szakaszvezetők, tizedesek, őrvezetők. Huszonhat rajparancsnok, a lövészrajoktól, géppuskások, aknavetősök, páncéltörősök. Hátrébb Ruga szakaszvezető két lovásszal és egy halom kötéllel. A parancsnokság előtti fákon két és fél méter magasan vendégoldalnyi vastagságú hosszú fék fölerősítve. Jön a századparancsnok, a segédtisztje, írnokok, zászlóaljorvos, két egészségügyi, és még sokan mások. Parancshirdetés:

                   „A zászlóaljparancsnok úr többszöri parancsa ellenére a rajóvóhelyek még mindig nem készültek el. Ezért a lemaradásban lévő rajok parancsnokait 30 percig tartó kikötésre ítélem! Az ítéletet azonnal végrehajtani!

                   Végrehajtották! Ott lógott huszonhat rajparancsnok 30 percen keresztül, de egyik sem ájult el. A bunkergödrök három napon belül elkészültek, de már másnap reggel a 23/ II. zászlóaljnál négy rajparancsnokkal kevesebb lett. Az egyik főbe lőtte magát, a másik három pedig átúszott a Don másik oldalára az oroszokhoz.

                    Szeptember 11-től december 8-ig voltunk Sztorozsevoje mellett védelemben a Don mentén. Viszonylag nyugodt volt az életünk. Ez idő alatt alig volt sebesültünk vagy halottunk. A parti védelem biztosítására közvetlenül a folyóparton harcelőőrsöket helyeztek el. Jól kiépített figyelőhelyen, jó fedezékben. A harcelőőrsök egymástól 150-200 méternyi távolságra voltak. Fegyverzetük: géppuska vagy golyószóró, egy-két géppisztoly, néhány puska. A meglepetések ellen jó megoldás volt.

                   De én majdnem az eltűntek listájára kerültem! Az egyik ebédosztáshoz igyekezve lerövidítettem az utamat, és átvágtam egy elhagyott gyümölcsösön. Egyszer csak azt vettem észre, hogy eltűnik a lábam alól a talaj, és én mentem lefelé a teljes súlyommal, amíg a puskám, ami szíjon a vállamon volt, meg nem akadt valamiben. Ez a valami egy hatvanszor hatvanas kútkeret volt. Ennek a sarkán akadt fenn a puskám, és tartott, amíg ki nem kecmeregtem. Másnap megmértük a kút mélységét. A talajszinttől a víz 28 méterre volt. Úszkálhattam volna az ítéletnapig, mert nem talált volna rám senki.

                   Előfordultak olyan különleges esetek, amelyeket nem szabad a krónikából kihagyni. Volt a zászlóaljban egy tizedes-rajparancsnok, aki nagyon szeretett vacsoráért járni, mert mindig kikönyörögte magának a repetát. Amit kapott, ott a helyszínen megette, mindegy, hogy mennyit adtak neki. Egyik alkalommal a szakácsok úgy tettek, mintha nem figyelnének rá. Csak azt mondták neki, hogy Jancsi, most nem érünk rá veled foglalkozni. Ott van a kis kondérban, egyél, amennyit akarsz. A kiskondér 25 literes volt. Jancsi a lába közé kapta a kiskondért, akkor tele volt, majd félig megette. Amikor a beosztottaival a bunkerjukba ért, még ott is megette a maga adagját. A vacsora rozsdara-főzelék volt konzervhússal. Egy adag után alig győztük vedelni a vizet. Jancsi körülbelül tizenkét ember adagját ette meg, de reggelre iszonyú kínok között kiszenvedett. Kirepedt szegénynek a gyomra.

                                             

                                                                           +

 

                   A 2. számú krétahegy eleje keresztül volt fúrva. Az árkászok és a munkaszolgálatosok sokat dolgoztak vele, mire a 40 méter hosszú és ember által is járható alagút lett belőle. Az innenső oldalán egy deszkaajtóval volt betámasztva, a túlsó vége, tehát a Donra néző vége kétfelé ágazott. Mindkét ágán bombabiztos géppuskafészek, egymástól elkülönítve olyan ötven méter távolságban.

                   Járőrszolgálatunk során minden őrséget, tűzfészket ellenőriznünk kellett, még a géppuskafészkeket is. Szerettünk ide jönni, mert a parancsnokaik rendes fiúk voltak, a beosztottak is becsületesen helytállni szolgálati idejük alatt. Csak egyik novemberi ellenőrzésünk során a géppuska mellett lévő őr a géppuskára bukva aludt. A parancsnokának nem szóltunk, csak fölkeltettük, jó összeszidtuk, és ő őrködött tovább.

                   Két nap múlva ismét éjszakai ellenőrzés során ugyanaz a katona ugyanabban a testhelyzetben aludta az igazak álmát. Ezt már nem lehetett szó nélkül hagyni. Fölkeltettük a parancsnokát, és átadtuk neki intézkedésre. A legfelsőbb parancsnokságra nem jelentettük. Másnap délutáni pihenőn vagyok, amikor kopogtatnak a bunkerünk ajtaján, és belép az én alvós bajtársam, aki csengődi fiú volt.

                   Előírás szerint tiszteleg, és alázatosan megkért, hogy amikor ő szolgálatban van, a szolgálatba lépésekor menjek oda, és minden alkalommal üssem pofon, különben elalszik. Mondtam neki, hogy a pofozkodásra ott a rajparancsnokod meg a bajtársaid. Nekem nem az a feladatom, hogy éjszakánként a kettes krétára járjak pofozkodni. Szomorúan ment el.

                   Pár nap múlva jelentették, hogy az egész Trib - rajt elvitték az oroszok, géppuskával együtt. 1958-ban találkoztam az”alvóssal”, ő mesélte el a dolgot. 1948 őszén jött haza fogságból. Hat év alvásért, elég soknak tűnik.

                   Minden hadviselő fél igyekszik megtudni az ellenség szándékait, és ennek elérésére nemigen válogatnak módszerekben. Ami emberileg elképzelhető és végrehajtható, azt megcsinálják. Nem ritkák a jól fizetett vagy túlfizetett kémek, kémhálózatok, légballonos megfigyelés, repülőgépes felderítés, stb. E nélkül nem képzelhető el a háború.

                   A mi parancsnokságunk is kíváncsi volt november elején, hogy a szemközti oldalon mi újság, hogy vannak, mire készülnek, és ezért mire számíthatunk.

                   A zászlóalj belevaló katonáiból össze is állt egy „vállalkozó” raj. Egy őrmester parancsnoksága alatt mindenféle fortélyát tanulgatták ennek a mesterségnek. Amikor a képzettséget és egyéb tényezőket megfelelőnek tartották, az árkászok két csónakon átvitték őket a Donon.

                   Csakhogy ott is voltak előőrsök, géppisztolytüzet kaptak, és visszafordultak. Nem hoztak oroszt. November második felében az új hadosztályparancsnok nagyon sürgette már a felderítést. Három napot adott a zászlóalj-parancsnoknak, hogy ez alatt az idő alatt oroszt kell szerezni. Hat bajtárs gyülekezett a parancsnok bunkerjében. Este kilencre volt tervezve az indulás ideje. Vezetőjük egy őrmester, egy Erdélyből származó fiú, Száva Demeter:

                    „Százados úr, magának nincs kedve velünk jönni?”

                   A százados szeme fönnakadt, nézett egy darabig, aztán szólt a segédtisztnek:

                   „Vedd át a parancsnokságot, átmegyek a gyerekekkel!”

                   Átmentek, de oroszt nem sikerült hozni, mert találtak ugyan egy alvó őrt, de az őrmester idegességében leszúrta. Utána olyan akna és géppuskatüzet kaptak, hogy alig tudtak visszavergődni. A százados megsebesült, és ezért 1943 májusában Horthy vitézzé avatta.

                   Amikor Sztorozsevojéban voltunk a bajtársaimmal, elmentünk a magyar katonatemetőbe. Igaz, hogy gyertyagyújtással nem tudtuk leróni a kegyeletünket, mert annyi gyertyánk nem volt, amennyi sírnál gyertyát kellett volna gyújtanunk. A temető katonásan rendezett sorait végigjártuk, és csak akkor mérhettük föl igazán, hogy mennyi jó bajtárs, barát, ismerős és falubeli pihen már itt a Don melletti kozák földben.

                   December első napjaiban leesett a hó. Ez már nem olyasféle „gyakorló” hó volt, ami a magyar bakát csak ijesztgeti, mert ezt már megelőzte az 5-10 fokos hideg. Nem sok hó esett, talán tíz centi vastagságú. A hideg és a hó kezdte próbára tenni a baka ruházatát. Ezekben a napokban osztották a jégeralsókat. Abban a hidegben sokat is ért. Kaptunk érmelegítőt is. Ez olyan meleg zokni vastagságú kötött holmi volt, 15 centi hosszú, és a csuklónkra kellett húzni. Nem szerettük, mert a csuklónk viszketett alatta, és ráhúzódott a kézfejünkre.

                   December 6-án, Miklós napján, ünnepeltük az ország-gyarapító kormányzó név- napját. Ötödikén este a szakácsok, a másnapi ünnepre való tekintettel, rumot is osztottak. Amikor a rajparancsnok a bunkerba ért, és kiosztotta az egy deci rumot, az ital nemigen érte meg a Mikulás napját, jobbára rögtön lehajtottuk. De sűrűbben is lehetett volna Szent Miklós napja! A nagy napot nemcsak mi ünnepeltük meg, de az oroszok is, mert olyan ötperces tűzijátékot rendeztek délelőtt tíz órakor nehéz fegyverekből, hogy csak úgy lestünk.

                   December 7-én jött a parancs, hogy mindenki készüljön föl. Szerelvényét, minden holmiját pakolja össze, mert másnap délelőtt a sztorozsevojei védőkörletet kiürítjük, és átadjuk a 22. gyalogezrednek. A mienk hátra vonul Masztyuginóba, ahol megkapjuk a további parancsot.

                   December 8-án elindultuk a Masztyugínó felé vezető úton. Lassan botorkálva, de velünk szemben jöttek a felváltó csapatok szakaszkötelékekben, de nem az úton, hanem a terepen és csatárláncban. A parancsnokaik akkor gyakoroltatták velük a harcszerű mozgást. Volt: Feküdj! Föl! Szökellés előre! Ezek a fiúk nem sokat lehettek harcban, mert a mi tüzérségünk hangjára parancs nélkül vágódtak a hóra, és az élen álló parancsnokuk alig tudta talpra állítani őket.

                   Beértünk Masztyuginóba, ott betereltek bennünket egy nagy iskolába, vagyis kultúrházba, amelynek akkora terme volt, hogy az egész zászlóalj belefért. Zsúfoltan voltunk, de a 23/II. zászlóalj ott volt teljes személyi állományával, tisztekkel, vonatlegénységgel együtt. Ott izegtünk - mozogtunk, és volt olyan reményünk, hogy a mi zászlóaljunk leharcolt egység, hátha hazaküldenek bennünket karácsonyra.