AZ UKRÁN ASSZONY
Amikor szárazabb matéria jött, és nem ragadt le, rövid ideig beszélgettünk is egymással. Látszott rajta, hogy szívesen kiöntené a lelkét valakinek. Elmesélte, közben sírdogált néha, hogy valaha ukrajnában milyen jó soruk volt. Hatszáz hektár földnél is nagyobb volt az édesapja birtoka. Ő nem is dolgozott a határban, csak az állatok körül meg a konyhán. Sok szarvasmarhát, birkát, setést tartottak, etettek, gondoztak. A tyúkok alól száz tojást szedtek össze naponta. Mindenkor annyit evett, amennyit akart.
Azután az egyik napról a másikra megváltozott minden. Tudtuk, hogy rajta vagyunk a kulákok listáján. Azt is elterveztük, hogyan próbáljuk meg átvészelni a fenyegető csapást. A szüleim azt mondták, ők már öregek, negyven évesen, értük nem kár, de engem meg az öcsémet a városba mentik.
Hallottunk már arról, mert az alávalóságot nem lehet teljesen elrejteni, hogyan kényszerítik be Ukrajnában a parasztokat, kulákokat a kolhozokba.
Egyszerre tíz - tizenöt fegyveres kirabolja a falut. A zsákmányt, főleg gabonát, lisztet kocsikra dobják. Az apa szeme láttára megerőszakolják a lányát. Aztán elviszik az apát, mert tiltakozott a becstelenség ellen.
A falu lovainak javát elhajtják. A megrakott kocsikon vagy az elrabolt lovakon ülve részegen ordítozzák, hogy lesz hozzájuk egy év múlva is szerencséjük, mert a kuláknál jól lehet mulatni. Ott marad a falu népe állat nélkül. Mivel szántson? Miért szántson? Jövőre is ugyanez! Hova menekülhet, legalább a fiatalja? A városba!
Én csak 17 éves voltam, az öcsém 15. Kiszámíthatod, mennyire voltak öregek a szüleim. Egyszóval sürgősen iskolába akartak küldeni mindkettőnket Kijevbe.
A városban lakik a nagybátyánknak a fia, Anton, aki éppen abban az évben, 1931-ben kapja meg az építészmérnöki diplomáját, és mindjárt meg is nősül. Benne volt minden reménységünk, mert egy káder lányát vette el.
1931 júliusának közepén, jól kioktatva, nekivágunk a Kijevbe vezető útnak. Vonattal 500 kilométert megtenni gyerekjáték. Volt, aki szóvá tette, hogyan engedhetnek el a szüleink ilyen hosszú útra. A szüleink meghaltak, és most megkeressük a rokonunkat, aki Kijevben mérnök. Egész úton ezt hajtogatjuk.
Szeretnénk beiratkozni egy középiskolába, hogy olyan hasznos emberek legyünk, mint Anton. Ezeket akartuk elhitetni először önmagunkkal, aztán a rokonunkkal, végül az egész világgal. Két évig senki nem ír senkinek. Ebben állapodtunk meg a szüleimmel, mert holtak nem leveleznek.
Fejben viszem a címét: Krescsatik 27. Már az első este beállítunk hozzá.
Anton nyitja ki az ajtót, és éppen egyedül van otthon. Látszik rajta egy kis zavar, de megvacsoráztat bennünket.
Közben elmondom az apám kérését. Valamilyen középiskola! Nagyon bátor lány voltam, a nálam elrejtett érték még bátrabbá tett. Csupa arany ékszer a ruhámba varrva.
Értelmes ember volt, mégis hülyének tetteti magát. Mellébeszél vagy egy fél óráig, de azután kinyögi a” nem tehetem Olgácskámat.”
Azt mondta az apám, ekkor mutassam, de csak mutassam az aranyat. Biztosan volt vagy fél kiló. Járkál föl és alá a hatalmas, de még félig üres lakásában. Esküszöm, hogy gondolatban már az új bútorokat rakosgatta. Azután elém áll. Olyan édes volt, mint a cseppentett méz.
-Vannak papírjaitok, kedveskéim? Nincsenek? Holnap lesznek. Olga, te a kórházba mész ápolónői gyakorlatra! Szállón fogsz lakni a többivel. Az öcsédről majd gondoskodom őszig. Azután irány egy bentlakásos mezőgazdasági iskola!
- Halott szülők árva gyerekei vagytok! Világos?
Velem minden úgy történt, ahogy eltervezte. De az öcsémet már két nap múlva Moszkvába vitette egy katonaiskolába. Az aranyat megkapja, és engem mindig megismer az utcán. Ilyen alkalommal tudom meg tőle, hogy valóban árvák vagyunk.
A csekisták a rajont/járás/ lezárták, és az ott élő kulákokat kitelepítették. Állítólag Tobolszkba ment a szerelvény, és ott negyven fokos hideg volt, amikor megérkeztek.”
Folyt a könnye, amíg mesélt.
-Gyorsan férjhez menekült szegény, ha már 16 éves fiuk van – gondoltam közben.
Talán két hét is eltelt, amikor újra elbeszélgettünk. Bizalmasan elmondotta, hogy az öccsével sikerült kapcsolatot találni, és leveleznek. Az utolsó levelet éppen Magyarországról kapta. Budapest ostroma előtt. Már három éve, és semmi hír róla. Lehet, hogy a moszkvai lakáscímre jön a levél, mert két évvel ezelőtt onnan parancsolták az Uralba az egész családot. A férje szakembere a bányászatnak, azért nem volt kibúvó.
Akkor mondta el, hogy a férje bányász technikus. Ami annyit jelent, hogy állandóan a mélyben van, amíg ott munka folyik. A bánya biztonságáért felelős. A 16 éves fia is itt dolgozik. A férje fizetése havonta 2200 rubel, a fiuk 600 -at kap. Összesen 4600 rubelt keresnek, de már három éve nem tudott venni egy pohár tejet. Egyik napról a másikra nem marad 20 deka kenyerük.
„Ti még bízhattok, de mi már sohasem!”- mondotta könnyes szomorúsággal.
Mit mondhattam rá? Ha elmesélem, hogy idefelé egyetlen ép falut vagy várost nem láttunk, mert mindegyiket kétszer pusztították el. Először a foglaló németek, majd az őket visszaszorító oroszok, ettől még jobban kétségbe esik. Talán az megvigasztalná egy kicsit, ha elmondanám, hogy a kijevi Krescsatik 27. bizonyosan a földdel lett egyenlő.
Megsimogathattam volna a fejét, mint nekem egykoron a szakmári Vén István bácsi, de a kendőjével szorosan lekötötte a haját a büdös-vörös levegő miatt.
Jól jártam a barátságával, mert néha szerzett nekem egy kis mahorkát. Nyugodjon, ahol van, békességgel!
+
Az előző bandámat fájó szívvel, de el kellett hagynom. Bizonyára találtak számomra egy nehezebb melót. Úgy volt, ahogy sejtettem. Kiraktak a városból egy trityi/ harmadik/ kategóriás brigádhoz górénak, hátha tudok a sziklából vizet fakasztani. Ebben a szovhozban még sohasem teljesítették a normát.
A gyalogtúrára egy kiskatona kísért bennünket, és egész úton noszogatta a társaságot. Sugározzuk az optimizmust, és már a város utcáin énekeljünk Kinek van kedve munka előtt énekelni? Bizony egy hangot sem adtunk, talán ezért értünk ki időben a földre. Ha jól emlékszem, krumplit kapáltunk.
A nacsalnyikkal itt is kimérettem a napi normát, aztán kitűztük és levertük a karót. Elvégeztük időre, még hozzá is vágtunk egy tekintélyes darabot. Amikor a nacsalnyik megnézte, úgy tapsolt örömében, mint egy kisgyerek. Azt mondta, hogyha az emberek kiérnek, vége a napnak, és minden ember menjen be a szovhoz központjába, mert kap egy könnyű ebédet.
A gyár gugyelált /dudált/, és mi vigyorogva indultunk be a 140%-os teljesítménnyel. Bent leadtam a papírt a csodáról. Nagy lett a felhajtás! Megkérdezték vagy százan:
-Hogyan teljesítettük?
- Kapálgattunk- mondottam hadvezéri gőggel.
Újra megkaptuk a fejadagunkat, és most már úgy éreztük, hogy ettünk is valamit. Még balalajkások is játszottak nekünk. Én a mennybe mentem, és három hónapig ott is trónoltam. Amikor egy hét múlva csak 70%-kal vonultunk be, azonnal kidőlt a liszt.
Szégyenkezve ugyan, de elmondtam az igazat. A kísérőnknek fejébe szállt a dicsőség. Ezt mindenkinek a tudomására akarja hozni, ezért munka helyett masíroztat és énekeltet bennünket a főutcán. Csak fél napig dolgozunk, a nap első felében esztrádot adunk ingyen. Sértődötten vettem tudomásul, hogy hitték is, meg nem is.
A következő nap is úgy kezdődött, mint az előző: kultúrműsor zárt rendben. Már becsavarogtuk a fél várost, amikor észrevettem a komisszárt, aki élet és halál ura volt. Egy gyors bricskán elhúzott mellettünk, de az arcát ügyetlenül álcázta. Mire komótosan kiértünk, éppen tíz órakor, már várt bennünket a mezőn. Közben idegesen verte pálcájával a bal tenyerét. Magához hívta a katonát, és érdeklődött a hogylétünk felől.
Szegény olyasmit nyögdécselt, hogy pihentetni akart bennünket, mert gyöngék vagyunk. Nem sok idő múlva megjelent három katona egy másik bricskával. A kísérőnket udvariatlanul feltuszkolták és elvitték. Valamelyik zaklucsinban /zárkában/ kötött ki a mi nótás kedvű katonánk.
Ettől kezdve három hétig egy civil jött értünk vadászfegyverrel. Időben kísérte ki a csapatot, a % sem maradt el többé. Sok esetben plusz ebédet kaptunk, és néha szólt a balalajka is.
Egyik reggel, amikor a brigáddal a kapuhoz értünk, azt mondják, hogy álljak félre, mert más beosztásom lesz. A kovboj kacsintott, és amikor nem látták, a sapkáját megemelte egy kicsit. Úgy, mintha csak igazított volna rajta, mert félt ő is, hiszen mi csak plénik voltunk, akikkel bratyizni tilos.
Isten látja a lelkemet, hogy nem hazudok, de megint új brigádot bíztak rám. Csak egy hegyre kellett felmenni, de nem is volt az hegy, csak emelkedő, hiszen az Uralnak ez a része fennsík. Jöttünkben, az Ural folyón átkelve, állandóan felfelé kaptatott velünk a vonat egészen Krasznouralszkig, aminek a látóhatárán már nem voltak csúcsok.
Hosszúnyelű 50 centis kaszával dolgoztuk. Azzal tudtuk legjobban kiszedni, vágni a bokrok meg a vörös fenyők közül a füvet. Nagyon kevés állattal találkoztunk az erdőben, pedig hetek alatt nagy területet bejártunk. Egy-két avarban elfutó apró négylábút láttunk. Egyetlen egyszer egy szép nagy hóbaglyot! Vagy beteg volt, vagy nem volt álmos, mert nyáridőben, és fényes nappal különösen, az odúban alszanak.
Jó munka volt, mert a bokrok alattuk mindenféle ehető gomba hófehérlett. Rövid időn belül megtanultuk, csak az a rossz, aminek piros a kalapja, vagy piros színű, és fehér csíkok vannak rajta. Ezeket tilos megenni, mert fél óra múlva elviszi a halál a gyanútlan kaszást.
A macska sem tudja, milyen fajtával, de minden nap jól laktunk. A vörös fenyő száraz ága csak úgy pattogott a tűzön! Egyszer sült gombával, másszor meg főttel tömtük tele a bendőnket. Ez volt ám a jó világ!
Néhány nap után olyan kedvem kerekedett, hogy énekelni kezdtem egy orosz dalt magyarul:
Valahol a Volga mentén élt egyszer egy kisleány.
Nem ismerte a szerelmet, boldog volt ő igazán.
Erre felfigyelt az orosz nacsalnyik. Néz rám, és megemeli a kalapját, nem nekem, hanem a dalnak. A szeme is könnyes volt, amikor arra kért:
- Üljünk le, és énekeljük el még egyszer! Aztán más nótákat is!
Óvatos emberként mondottam neki:
- Procent nye dajút?
Nye bojsza, procent! 120% jeszty! Davaj! Davaj! Ne féljünk, csak énekeljünk!
Kis Juliskám, mi bajod van? Arcod mért oly halovány?
Napjaid oly búsan telnek, pici szíved fáj csupán.
Davaj! Davaj! Énekeljük tovább!
Volga, Volga, gyászos Volga! Mivé tettél engemet?
Elraboltad örökre az én kedves szeretőmet.
Bíztunk benne. Énekeltünk a nacsalnyiknak magyar dalt is. Sokáig keresgéltük a legszebbet, amíg rá nem akadtunk:
Száll a madár ágról ágra,
Száll az ének szájról szájra.
Már a nap is lemenőben
Tüzet rakott a felhőben.
Este van már, késő este.
Pásztortüzek égnek messze.
Messze, messze, más határon,
Az alföldi rónaságon.
A faluba minden csendes,
Még az éjbogár se repdes.
De ha éjfélt üt az óra,
Várhatunk a virradóra.
A mi oroszunk elnevette magát, és veszettül tapsolt:- Ócseny kraszíva! Nagyon szép!
Mi meg sírtunk magunkban.
Szép lelke volt, megadta a 120% - ot a dalokért.
Kiderült, hogy az előttünk járók nem értettek a kaszáláshoz. Nem parasztgyereknek születtek. Ezért nem tudták a normát teljesíteni.
A nacsalnyik megszeretett bennünket a munkánkért meg a szép dalokért. „Valahol a Volga mentén” minden áldott nap elhangzott.
Lehet, hogy ukrajnai kozák fiú volt. A barátkozással és a gombaszedéssel is eltelt néhány hét.
Heteken át teleettem magam, ezért a férfierőm visszatért. Ha szóba állt velem egy nő, nagy veszélybe került ő is meg én is. Ha nem engedett a jónak, a gyilkosság fenyegette, ha igen, akkor meg a közös halál.
Az egyik nőt úgy a korláthoz nyomtam a mások szeme láttára, hogy csaknem átestünk rajta mind a ketten. Tragédia nem lett belőle, de azt mondták ott bent:
- Türtőztesse magát, mert egyszer megunjuk, és baja esik!
Elértem a harminc éves kort, amikor véget ért a fogságom. Az a három és fél év, ami alatt hat hónapig voltam csernirobotcsik /feketemunkás/. Olyan helyeken, ahol mindig gázálarcban kellett dolgozni. Ha óránként tíz percig szabadon lélegeztem, akkor is ott lógott a nyakamban. A hadifogságomat egyetlen FOTÓVAL lehetne legjobban érzékeltetni: Friss levegőt vételezni kinézek egy ablakon, a gázálarc pedig ott lóg a nyakamban.
+
Nem véletlen, hogy A NORMÁRÓL szeretnék írni. Itthon is mondogatták az én jó szüleim:- Aki nem dolgozik, ne is egyék! Ez volt az életünk első számú parancsa. Dolgoztunk és ettünk. Amennyit bírtunk és amennyi jól esett.
A fogolytábor parancs így szólt:
- Dolgozz, hogy életben maradhass!
A legnagyobb gondunk, állandó beszédtémánk ez volt. Képzeljenek el egy 80-90 kilós férfit, aki naponta csak egy csajka teát, húsz deka kenyeret és hús nélküli levest kap, ha teljesíti a kiszabott napi munkát, a 100%- ot. Ha nem érte el, akkor kivették kezéből a kenyeret. A következő napon még gyengébb teljesítményre volt képes. Ez így ment az én esetemben is addig, amíg ötven kilóra nem fogytam. Ekkor, Istennek hála, búcsút inthettem a tábornak Néhány hónap múlva én is elhullottam volna, mint annyi ezren előttem.
Aki nem volt olyan munkában edzett, gyakorlott melós, mint én, fél év alatt összeomlott. Ezért örültek a hozzám hasonló brigádvezetőnek, aki kihajtotta belőlük a 100%-nál többet. Meghosszabbították az életüket, esetleg túlélték a fogságot.
Minden rabnak az volt a véleménye, lett légyen az orosz avagy magyar, a nagyfőnökök meglopnak bennünket. Mi, magyarok, úgy is hívtuk őket:- Rózsa Sándor és bandája.
HALOTTAK
Szeptember elején, amikor még egy méter mélységig mozdítható volt a talaj, markolókkal kiástak – kivájtak egy 20 – 25 méter hosszú árkot. Még a géppel is feszegetni kellett, mert a föld fagya méternyi mélységben már örök, és olyan kemény, mint a márvány.
Az elhullott embereket nem temették el azonnal vagy másnap. Legfeljebb hetente vagy havonta kétszer. Készült egy halottas kamra, ahol a hullákat raktározták. Az elején még meztelenül tették be őket, aztán rissz-rossz ruhákat aggattak rájuk. Amikor már összegyűlt 30-35 holttest, egy ponyvás teherautóval megérkezett a hullaszállító brigád.
Egyenként feldobálták őket a platóra, ahogy a fahasábokat szokták. Aztán kivitték az árokhoz. Annak a formájához már alkalmazkodni kellett a testnek. Vállon hordták az árok széléig, és ott letörték a kart, ha vízszintes helyzetben merevedett meg. Ugyanez történt a lábakkal is.
Ilyenkor elővették a pajszert vagy a nagykalapácsot, és azzal letörték. Volt olyan hulla, akit darabokban dobáltak be az árokba. Közben ilyen halotti búcsúztatót mondtak fölöttük:
- No, te kutya magyar, miért nem dolgoztál rendesen? Látod, megevett a fene! Hamarosan ide kerültök mindannyian!
Hála Istennek, ezernek a fele csak hazajött. Amikor már eléggé megfogyatkoztunk, Szverdlovszkból hoztak utánpótlást, és feltöltötték a létszámot.
Volt közöttük egy alacsony növésű ember, aki elmondotta, hogy ott sem volt meg a holtak iránti tisztelet. Kirakták őket a földre, és hadifoglyoknak kellett a merev kezüket vagy a lábukat letörni.
Állt fölöttük a fegyveres őr, és ellenőrizte a „munkát”. Az egyik fiatal fogoly kikerülte az egyik hullát, nem akarta eltörni a kezét. Az őr azonnal rászólt:
- Letörni azt a kart is! A fogoly azt mondta, hogy nem tudja megtenni, mert az apjáé.
-Nyicsevó!- ordított rá a katona. -Törd le azonnal!
A gyerek tovább lépett, az őr pedig lelőtte, mint egy kutyát. Bizony elhittük neki, mert ott az ember, ha fogoly volt, nem számított semminek és senkinek.
A kint lakók temetése másként folyt. A halott családi körben halt meg. A karjai, lába szépen álltak. Hozzátartozója kiásta a jóval kisebb sírhelyet, aztán nyitott koporsóban vitték a sírig. Ott rátették a koporsófödelet, és a koporsót pedig emberi módon elhelyezték a kiásott gödörbe. Aztán vékony földréteget húztak rá. A fejéhez beszúrták a vörös csillagos fejfát.
A diadalmas új vallás jelképével.
+
A NŐK
Ott is voltak önkéntes női táborok. Anyatáborok. Ha a 16. életévét betöltötte, vállalkozhatott anyaságra. A gyereket hat hónapos koráig kellett szoptatnia. Utána sohasem kérdezték meg tőle, ki az apja.
Csak fogoly nem lehetett, mert az fajgyalázás lett volna, és súlyosan büntették. Ezek a nők könnyebb munkát kaphattak a konyhán, vagy kiszolgálók lettek a boltban.
Gyerekeikből lettek a Sztálin-gyerekek, akik nem ismerték sem az apjukat, sem az anyjukat. Volt is egy nótájuk, amit maguk szereztek és énekeltek:- Nyema papa, nyema mamka, nyema kukuruc. Jopfoje matty!
KÜLÖNLEGES TALÁLKOZÁS
Az 1948-as év elején egyik este 9-10 óra között jött értem az őr, hogy öltözzek fel, és menjek vele a komisszárhoz. Gondoltam is magamban: - No, János, csak igazuk lesz a csoporttársaimnak, akik váltig hajtogatták, hogy az oroszok engem úgyis ki fognak nyírni.
Elmentem vele a vágtára, a kapuőrséghez, azután bevezetett a komisszárhoz, aki. azt mondta az őrnek, hogy menjen a szolgálati szobájába. Ha szüksége lesz rá, majd csengetni fog. Az őr haptákba vágta magát, és azonnal távozott. A komisszár maga csukta be az ajtót, aztán leült az asztalhoz.
Aztán azt mondotta, hogy üljek le én is, és megkínált egy kupica vodkával. Magyarul kezdett velem beszélgetni. Nyugodtan beszéljek csak magyarul, mert ő is magyar! Még az első világháború elején önkéntesnek jelentkezett a frontra egy gyerekotthonból, és 16 éves korában orosz fogságba esett.
Újra megkínált kétcentes pálinkával, és megkérdezte, merre jártam a fronton. Mondtam, hogy csak Galíciában voltam. Fogságba meg a Dunántúlon estem. 1944 húsvétján vonultam ki az orosz frontra, és éppen egy év múlva estem fogságba az osztrák határ közelében, a Dunántúlon. Aztán újra magáról kezdett el beszélni:- Balatonföldváron születtem, de már hiába mennék haza, úgy sem ismerne meg senki. Nem hiányzik ő már Magyarországon senkinek sem.
Elmondotta, hogy az ottani törvények alapján félre állíthatott volna engem, de nem tette. Már régóta figyel, és tetszett neki, hogy kiálltam az emberekért, és általában nekem volt igazam. Ezután is nagyon vigyázzak a számra, mert én leszek az első, ha jól viselem magam, aki hazamehet.
Arról egy szót senkinek, hogy ő magyar vagy tud magyarul, akkor nem kegyelmezhet. Akár 24 órán belül kivégeztet.
Már a második mahorkával kínált, és közben azt mondotta, hogyha mindent megértettem, visszamehetek a barakkba.
A társaim nagyot néztek, amikor megjelentem. Mindjárt megkérdezték, hogy hol voltam olyan sokáig. Azt hazudtam, hogy a fogságba esésről faggatott, és közben szorgalmasan jegyzetelt.
+
Alig telt el két hét, már márciusba értünk, és a havazás kezdett alábbhagyni. Egyszer csak a hadifoglyoknak nem kellett dolgozni. Csak pár órás hajrámunkákra lehetett jelentkezni. Ez így ment április hónap derekáig, amikor már híresztelték az oroszok, hogy a magyar foglyok rövidesen hazamennek. A németekről, a lengyelekről és a ruszinokról nem volt szó. Ezeket nem is sajnáltam.
Én is szerettem volna valamilyen robotmunkára kimenni, és az útra tartalékot gyűjteni.
Mindig be is álltam a sorba, de amikor a kovbojok megláttak, rögtön megugattak:- Eta cselovek nye nada! Mert én hujuva ember vagyok, ezért kiállítottak a sorból. Az őrök csak nevettek és visszaküldtek.
Egyszer arra ébredtünk, hogy nagy KOPÁCSOLÁS van a vasúton.
A ruszkik készítették elő hosszú utunkra a vagonokat. Most már mi is kezdtük elhinni: Végre hazamegyünk! A kocsisort két nap alatt előkészítették, és a rongyos gúnyánkat jobbra cserélték.
Ábécés sorrendben szálltunk föl a vagonokba. Mindenki oda, ahova akart, és már nem voltunk bezárva.
Legalább 5000 ember állt a búcsúztatáskor! A tömegben az ukrán asszonyt kerestem, de nem láttam.
Ha módjuk volt rá, azt mondották: - Tinektek kellett volna minket felszabadítani! Siessetek vissza a kiszabadításunkra, mert elveszünk éhen!
Végre elindult velünk a szerelvény Szvedlovszk felé. Útközben háromszor is leállították a vonatunkat. Utánunk jött egy fekete autó, amiből fekete ruhás FOGDMEGEK, a CSEKA emberei, szálltak ki és név szerint leszállítottak egy-egy személyt. Azonnal megláncolták, autóba ültették és visszavitték. Közvetlenül Szverdlovszk előtt történt meg harmadszor, és egyúttal utolszor.
Akkor nyugodtam meg én is, amikor a vonat Moszkva felé vette az irányt. Már ráértünk a testi bajainkkal foglalkozni.
Idős emberek panaszkodtak, hogy sérvesek lettek. Egy német származású orvos megnyugtatta őket, hogy ez csak azért van, mert nem táplálkoztak zsírosan. Útközben vigyázzanak, de a rendes táplálkozástól majd otthon megerősödik, megvastagodik a has kéregfala, és akkor elmúlik a betegségük. Útközben nagyon vigyázzanak!
A moszkvai állomáson döbbentem csak rá, hogy ennek a gazdag és hatalmas országnak mi a legnagyobb baja. Amikor az állomásra beértünk, éjszaka volt. A jónép aludt, mint a bunda. Egész éjszaka mozgatták a vonatunkat egyik vágányról a másikra. Ez még altatott is. Amikor megvirradt, nem tudtuk biztosan, melyik állomáson vagyunk.
Láttunk egy orosz nőt, aki a szerelvényünk kerekeit ütögette. A hang elárulta neki, ha esetleg repedt. Nagyon udvariasan megkérdeztük tőle, hogy milyen állomáson vagyunk:
- Kákájá stancia eta?
Úgy ment tovább, mintha nem hallott volna semmit. Amikor aztán szétnézett, és nem látott más oroszt, odajött és halkan válaszolta:- Mászkvá.
Az orosz nép minden tagja nagyon, de nagyon fél a másiktól. Mint a tetvek, úgy hemzsegnek közöttük A SPICLIK. Aki tetű lett, jobban élt!
A fogságban is megtörtént, hogy két orosz egyforma munkát végzett. A noszilkán hordták az anyagot. Az egyik délelőtt, a másik délután ment elöl. Amikor eljött a hónap vége, a besúgó 1000 rubelt, a tisztességes 700 rubelt kapott. Bárhol jártunk, Uralban vagy Moszkvában, mindenütt spiclikkel vagy becsületes rabokkal találkoztunk. Az egész ország egy hatalmas láger. Sztálin elvtárs benne a főfőkomisszár.
+
Moszkvát régen elhagytuk, és elértük az utolsó orosz várost, KOLOMEÁT. Már abban a hitben ringatóztunk, hogy a „Szent” Oroszországban semmilyen meglepetés nem vár reánk./ Bocsásson meg Dosztojevszkij! / Éppen a szabadság küszöbén:
- Mindenki ki a vagonból! Vetkőzzön le derékig! Tátsa a száját! Le a gatyát! /Hogy belenézzenek a nagyképű bátyjukba./ De nem volt tréfadolog!/ Egy orosz orvos mindenkinek megnézte a hónalját, nincs-e ott a tetovált vércsoport- jel. Keresték, hogy nincs-e köztünk SS legény. Találtak egyet. Egy magyarországi sváb gyereket, akit rögtön egy közeli fához láncoltak, mint egy fenevadat.
Ki volt csendőr, csapatcsendőr, nyilas? Ezeket lapról név szerint szólították. Lehettek vagy húszan, akiket visszavittek a pokolba. /Régi lehetett a listájuk, az utolsó év nem szerepelt rajta!/
Ki volt az a mocskos disznó, aki leadta nekik a névsort?
+
Nem Galícia felé mentünk tovább, mert a vízár elmosott egy hidat. Jellemző volt erre a lerongyolódott, csont- bőr társaságra, hogy fölajánlotta, segít a hidat rendbe hozni.
De az orosz szerelvényparancsnok úgy döntött:
- Neki Romániának a BESZKIDI SZOROSON át!
Nagyon veszélyes út volt. Láttuk lenn a mélyben a szerelvényroncsokat nagy halomban. Mennyi ember meghalhatott itt is! Három mozdony mozgatta a szerelvényt, de állandóan csak a fékezési sípjeleket hallottuk.
Végre leértünk a hágóról, és nemsokára elértük a magyar határt.
Amikor valamiért megálltunk, leugrottam a vonatról. Eldobtam fejemről az orosz pinótki sapkát, és megcsókoltam a földet. Sokan jöttek a nyomomban.
Lassacskán beértünk Debrecenbe. Hát magyar rendőrök vesznek körül bennünket. Később kiderült, hogy nem rendőrök, hanem ÁVÓSOK. Mi még nem is hallottunk ezekről.
Azt mondták, hogy vizsgálatra egy kaszárnyába visznek bennünket. Nem hoztunk-e be valamilyen járványos betegséget? Ebben igazuk lehetett.
A debreceni állomásról katonai teherautókon vitte be a kaszárnyába. Útközben az egyik kísérőnk mindenkinek adott egy csomag cigarettát. Furcsa márka volt, mert úgy hívták: KUKÁS.
Mit jelent ez?- kérdeztük.
- Ez azt jelenti, barátaim, hogy ez a tíz szál egy életre vésse eszetekbe, ha a fogságról kérdez valaki, legyetek kukák!
Később értettem csak meg, milyen bölcs dolog volt ez a figyelmeztetés, amikor Ugranyecz Andrást elvitték emiatt.
Kaptunk is egykönnyű becsinált levest. Többen szinte végelgyengülésben voltak. Engem is szanatóriumba küldtek volna, ha mentem volna. Végül azt mondták, ellenőrzik, nem hozunk-e be valamilyen járványos betegséget.
Bölcs dolog volt ez a figyelmeztetés, de kinek juthatott eszébe, hogy ezt nekünk ilyen finoman és bátran megfogalmazza. A laktanyában vártuk a hadifogoly-igazolást.
Közben egy nem éppen bizalmat gerjesztő, KÉK RUHÁS ávós mindenkit maga elé szólított. Nekem ilyen kérdéseket tett föl a cseles:
Mikor iratkoztam be a Nyilas Pártba?
Milyen más pártnak voltam tagja?
Voltam-e tagja a Katolikus Legényegyletnek?
Mikor vezényeltek át a csapatcsendőrökhöz?
Arról van-e tudomása, hogy az édesapja szedte össze a faluban leventéket, és vitték a harctérre?
Mi a véleménye a Szovjetunióról?
A kérdésekből azonnal észrevehette, aki befejezte legalább a hat osztályt, hogy éppen mit tekintenek bűnnek Magyarországon. Még én is megértettem, pedig hajdanában nem voltam kitűnő tanuló. Csak munkából érdemeltem volna ötöst, de az iskolában azt nem osztályozták.
Semmilyen pártnak nem voltam tagja, még a Legényegyletnek sem, mert csóró gyerek voltam. Csapatcsendőr nem voltam./ Bizonyítsd be, ha tudod!/ Az édesapám szegény ember. Legfeljebb a felesége hallgat rá meg a fiai. A Szovjetunióról az a véleményem, hogy hatalmas, és nagyon sok ásványkincse van. / Akkorára már elszívtam egy keserű cigarettát./
Amikor ezt a játékot lebonyolítottuk, a szomszéd asztalhoz küldött, ahol kiállították a hadifogoly igazolást.
Ez szolid szűrésecske volt ahhoz képest, amin Kolomeában, a legutolsó orosz városban átestünk. Főleg, nagyon elgondolkodtató. Hogy is volt?
Ki a vagonokból! Sorba! Vetkőzzön le derékig! Tátsa el a száját! Egy orosz orvos mindenkinek megnézte a hónalját. Keresték, hogy nincs-e közöttünk SS-legény. Találtak egyet, egy magyarországi sváb gyereket, akit rögtön egy közeli fához láncoltak, mint egy fenevadat. Aztán listáról felolvasták néhány nyilasnak, csapatcsendőrnek a nevét az orosz kísérők. Ezeket a neveket hazulról kapták. Ki volt Magyarországon akkora állat, hogy a határról vitesse vissza az örök kárhozatra őket?
Menjünk csak vissza Debrecenbe! Ott még nem ért véget a hajcihő. Tény, hogy egy orvos is megnézett bennünket. Nekem például szanatóriumot ajánlott, mert olyan voltam, mint egy piszkavas a negyven kiló mínusszal. Megvetően visszautasítottam ezt az úri gyógymódot. Majd megsegít a feleségem főztje!
A kaszárnyában éjszakáztunk, és lámpaoltás után elég hangosan beszélgettünk arról a legalább hatvan emberről, akit behúzott a csőbe, és a kaszárnya börtönébe csukatott az a kék lény. Ezeknek mi lesz a sorsuk? Reggelre ez is kiderült!
Arra ébredtünk, hogy átkozottul ugatnak, üvöltenek a kutyák. A kék egyenruhás lények üvöltöznek, káromkodnak.
Megoldódott a börtöntöltelékek sorsa, mert valaki titokban kinyitotta az ajtót, és az éjszaka közepén kiengedte őket igazolvány nélkül is. Kár az ugatásért és a káromkodásért! Jö
Természetesen előbb megreggeliztünk, mint az urak, azután már mindent bevett a kényes gyomrunk. Most már jöhetett a szónoklat, amelynek nehezen kihámozható veleje az volt, hogy legyünk hasznos tagjai az új társadalomnak, és segítsük az ország újjáépítését! /Takarítsuk el a jenkik meg a ruszkik nyomát!- gondoltam magamban./ Az épületes és buzdító beszéd után visszavittek mindenkit az állomásra. Vagonba rakták az egyre jobb kedvű bagázst. Végre elindulhattunk Budapest felé!
Sokan voltak, akik nem kockáztattak meg egy újabb vagonba szállást. Az igazolvánnyal meg a húsz forinttal a zsebükben, ami a pokoljárás bére volt, gyalogosan nekivágtak a Tiszántúlnak Talán mezítlábasan emlékezetesebb lesz a hazatérés.
Pest felé haladtunkban minden nagyobb állomáson kaptunk egy kis gulyáslevest vagy rántott levest hatalmas kondérokban. Megszűnt az éhezés. Ami a Nyugati pályaudvaron történt, arra még gondolni is fájdalom. Mennyire tud őrjöngeni a szeretet! .
Amikor leszálltunk a vonatról, legalább kétezer LÉLEK várt bennünket fényképpel a kezében.
A tűzoltók kötelet húztak két oldalon mellettünk, mert minden szerencsétlen csodaváró mindegyikünket megállított volna. A gyerekét, a férjét láttuk-e a Golgotán épen vagy megtöretve? A szerencsétlen asszonyok csodaváró elszántsággal követelték tőlünk a fiukat, a férjüket, a testvérüket! Együtt sírtunk velük, és nagyon - nagyon sajnáltuk, hogy nem hozhattuk magunkkal őket is.
A váróteremben mosdókagyló, ebben mosdani és borotválkozni lehetett. Ha valaki a városba indult, annak ingyen villamosjegyeket adtak.
Én is kértem, mert ott lakott az ángyom a Mária Valéria telep 6. számú barakképületében. Elvitt a villamos, és a jóravaló pesti nép megmondta, hol kell leszállni.
Amikor beléptem a kicsi ajtón a fényes konyhába, nagy volt a meglepetés:
- Tégedet aztán jól megnyúztak az oroszok! Sovány ez a gyerek, mint a hét szűk esztendő. Beteg is vagy?
- Nem, hála a Jóistennek! Csak a sok koplalástól vetkőztem le ennyire. Az én súlyom, fogság nélkül, nyolcvankettő-nyolcvanöt szokott lenni-mondottam nekik szélesen vigyorogva.
- Ötvennel indultam az Uralból, de hazáig ötvenegyre híztam a szabad levegőn.
Elővették az ételmaradékot, az egész lábast. Jó kis paprikás krumplit! Paprikás krumpli!
Nekiláttam a pusztításnak, de egyszer csak az ángyom, mint a villám, elkapta előlem, és azt mondotta:
-Több nap, mint krumpli, hékás!
Jól megvetettük az ital ágyát! Ezt a találkozást meg úgy kell megünnepelni, hogy a mi örömünkhöz más is odaférjen! Kicsi ahhoz ez a konyha.
Elmentünk egy rendes kis helyre, ahol terítős asztalok voltak. Az frakkomról mindjárt tudták, hogy nagyon messziről érkeztem.
-Ugye, most jöttél a fogságból?- kérdezte a leginkább ragaszkodó asztaltársam, aki mindenáron mellém akart ülni. Láttam rajta, hogy belepusztul, ha nem mondhatja el valakinek ami a lelkét nyomja.
Megemeltük az első poharat, és akkor mindenki Istent kívánt a másiknak. Ezzel ünnepélyesen elkezdtük az iddogálást. A szomszédom meg az ivást és a történetét:
- Engem már 44 telén elkaptak, aztán be a magnyitogorszki szénbányába! Voltak köztünk vagány pesti melós srácok, a többség persze vidéki, főleg Bács megyei. Bátyáról éppen heten voltunk, mint a gonoszok. Mondjuk inkább, elátkozottak!
Egy hónap alatt eldőlt, hogy ki éli túl.
Bennem annyi élni akarás volt, mint tíz emberben együtt. Éjszaka kilógtam a konyhába a legnagyobb fagyban is. Mindig találtam valami ennivalót, ha mást nem, kenyérmaradékot.. Csak a gyomor naponta egyszer legyen tele! Te is tudod, milyen az éhezés. Mintha béka vartyogna az ember gyomrában egész nap.
A szegény Balázs Pistával toltuk a csillét, de az elesett. Egy ruszki némber volt a hajcsárunk, egy nőstény dög.
Odajött a súlykancsikával, és verni kezdte úgy azt a szegény gyereket, ahogy egy állatot sem szoktak.
- Nem látod, te büdös kurva, hogy nem bír fölkelni! – ordítottam rá.
Megértette, mert a kurva oroszul is kurva. Erre négyen estek nekem. Mind nő volt. Ütöttek-vágtak. Amikor már a földön fekve védtem magam, rúgással az orromat is eltörték.
Egy férfi mentett meg, aki odajött, és elküldött dolgozni. A fejemről, vállamról folyt a vér.
Attól a nőszemélytől ezután úgy féltem, hogyha megláttam, majdnem kitört a frász. Bárhol meglátott, mint a keselyű, elkezdett vijjogni felém:
- Sohasem látod meg Magyarországot!
Már odaállt a teherautó, hogy az állomáshoz vigyen bennünket. A nyomomban volt még akkor is! Amikor a társaim sietve fölhúztak a platóra, éppen odaért, és üvöltött, mint a sakál:
- Árvaneki! Árvaneki!
Fel is mászott utánam a létrán, de én tüstént hasra vágtam magam, a többiek meg takartak. Nem látott meg. Tudod ez a nőügy a mai eszemmel visszagondolva rá, nevetséges. Ha lett volna hozzá hatalma, a hazaindulók közül kitöröltethetett volna, és slussz.
De ha neked valaki, a ki téged véresre verhetett, Magnyitogorszkban minden nap azt üvölti a pofádba, hogy sohasem látod meg Magyarországot, akkor egy idő után elveszted a normális eszed. Közben látni a falubeli társaimat, némelyikkel még egy osztályba is jártam, nyomorultan elpusztulni!
Mert heten voltunk a faluból, de csak hárman vergődtünk haza. Ha valaki nem próbálta a fogolysorsot, nem is érzi meg. Igaz, pajtásom, egykomám? Most mondd meg nekem, miért kellett végigszenvednünk ezt is!
Én csak annyit mondtam rá:
- Kaptál cigarettát, amikor hazaértél?
- Kaptam.
-No, akkor tudhatod! Ha magyar vagy, kuss a neved! De azért sose felejtsd el:
- Minél alázatosabb, annál gyalázatosabb az ember. Ehhez tartsd magad!
- Aztán miért kiabált árvanekit az a némber? – kérdeztem, hogy más mezőre tereljem a gondolatait.
- Mert Árvai Lászlónak hívnak. Duna menti vagyok én, bátyai, de otthon is kezd orosz világ lenni. Inkább itt keresek munkát magamnak. A rádióban minden nap úgy emlegetik a Szovjetuniót, mint a „nagy testvért.” Ha ezt hallom, mindig fölmegy a pumpa. Mert én tudom, hogy az a POKOL. Sztalin a sátán benne. Ha olyannak mondom, aki nem járt ott, azt mondja rá:
- Ja, komám, a testvérét nem választhatja meg az ember!
- Egyetlen órája nincs a napnak, amikor nem jut eszembe a súlykorbácsos nő. Napról napra kisebb a becsületünk.
- Ne szomorkodj, pajtás! Lesz ez még rosszabb is!
- Az egészségedre, te ÁRVA Árvai László!
A beszélgetés közben ittunk ám! De csak sört, mert nékem arra volt gusztusom.
Az én szavam pedig hosszú idő után újra parancs volt, aminek most szívesen engedelmeskedett mindenki.
Mindent fizettek ezek a pesti vagányok! Odahozták az asztalokat, és mintha egy jó parasztlakodalomban lennénk együtt: csupa rokon, jó barát! Jobb kezemmel az Árvai Laci vállát fogtam, hogy ne érezze magát elveszett gyereknek.
Nagyon egy akaraton voltunk. Egymás vállát átkaroltuk, és a füles poharakból nyakló nélkül vedeltük a jó hűvös sört. Úgy ittunk, mint tíz FEKEKÖTŐ.
Azután nótázni kezdtünk. Mindent elénekeltünk, ami szomorú nóta csak volt Magyarországon. Amikor a kedvenc nótáimra is sort kerítettünk, igen sírós kedvem támadt:
Lement a nap a maga járásán. Ha meghalok, temetőbe visznek.
Sárgarigó szól a Tisza partján. A síromra fakeresztet tesznek.
Sárgarigó meg a fülemüle. Jöjj ki hozzám holdvilágos este este,
Szép a rózsám, hogy váljak el tőle. Úgy borulj rá a sírkeresztemre,
Este van már, késő este.
Pásztortüzek égnek messze.
Messze, messze, más határon,
Az alföldi rónaságon.
Száll a madár ágról ágra.
Száll az ének szárul szájra.
Már a nap is lemenőben
Tűzet rakott a felhőben.
A faluban minden csendes.
Még az éjmadár se repdes.
De ha éjfélt üt az óra,
Várhatunk a virradóra.
Állítólag úgy sírtam, mintha fizetnének érte. Hogy milyen állapotban vezettek hazafelé? A rossz nyelvek szerint, alig tudták megakadályozni, hogy erőszakkal megcsókoljak egy kisleányt az út szélén. Három pofont is emlegettem, amivel Oroszországban adós maradtam egy magyarnak. Azt pedig végképp nem értették, miért hajtogattam vagy százszor, hogy ÁRVA vagyok.
Az ángyomnál aludtam, és szerintük aludtam volna egy hétig, ha előző este még józan koromban szigorúan rájuk nem parancsolok, hogy a reggeli vonatra mindenképpen tegyenek föl.
Pontosan hétkor indultak meg a kerekek hazafelé. Egyedül ültem a kupéban. Kényelmesen megágyaztam a sarokban, és elszundítottam. Álmomban le-föl járkált előttem egy sötétkék ruhájú vasutas. Szigorúan mondtam neki, hogy ne fogjon rám pisztolyt, mert én úgysem ijedek meg tőle.
Erre ijedtemben fölébredtem. Mintha az álmom elölről kezdődne, hát éppen ott áll előttem egy ősz hajú vasutas, aki megemeli a sapkáját, és udvariasan mondja:
- Nem akartam még fölkelteni, de mindjárt Kunszentmiklósra érkezünk, és itt szokott fölszállni az ellenőr. Fogságból jön, látom. Gyújtsunk rá egyet! – nyújtotta felém a dózniját.
Megkínált egy Kossuthtal, maga is rágyújtott. Rám fogta a pisztolyt, kilyukasztotta a jegyem, aztán magamra hagyott. Most már nem lehetett aludni, mert Miklóssal nagy terveim voltak.
Talán fél órát is állt a vonat. Bementem az irodába, és megkértem az állomásfőnök urat, hogy telefonáljon a keceli Székely malomba. Ott dolgoznak a munkatársaim, akik megvinnék a hírt az enyéimnek. Mondottam, hogy kifizetem.
- Isten ments!- kiáltott egy jó nagyot, és már kurblizott is.
A peronon egy idős bácsi állított meg. Azt panaszolta, hogy évek óta várja haza az egyetlen unokáját, de hírt nem mond róla senki.
– Ott is maradtak még magyarok, ahonnan én jövök! –mondottam neki vigasztalásul. Az időbe az is belefért, hogy egy darab sonkát meg szalonnát hozzon nekem ajándékba.
Most már én is vihettem az otthoniaknak. Amikor újra megmozdult a vonat, egészséget meg türelmet kívántunk egymásnak.
Egy óra múlva haza is értem. A feleségem és a fiam várt. Az egyik édes uramnak, a másik sógor bácsinak szólított.
Engem ingyen, de a családomat pénzért szállította be a központba a fiáker. Később tudtam meg, hogy az elöljáróság a hazatérő foglyok szállítási költségét előre kifizette.
Ejnye! Ejnye! Ezek a keceli kocsisok! Ezek a keceli kocsisok!
VÉGE
Dosztojevszkij – breviárium
A volt nemes urakra a fegyházban – általában - sötéten és rossz szemmel néztek. Noha már megfosztották őket állampolgári jogaiktól és teljesen egyenlők a többi fogollyal, sohasem ismerik el őket társaikul. S ez nem is tudatos meggyőződésből van így, hanem teljesen öntudatlan őszinteségből. Őszintén nemes uraknak tartottak, és szerettek bennünket bukásunkkal bosszantani. A fegyencek roppantul gyűlölték a lengyeleket, még jobban, mint az orosz nemes deportáltakat. A lengyelek, csak a politikai foglyokról beszélek, valami finom, sértő udvariassággal bántak a fegyencekkel…
Csaknem két évig kellett a fegyházban élnem, míg sikerült megnyernem némely fogoly jóindulatát.. De végre a legnagyobb részük megszeretett és elismert „jóravaló embernek”.
Azalatt, míg a bilincset rám verték, beszélgetni kezdtem Akim Akimiccsel a fegyházban szerzett első benyomásaimról.
- Ó, igen! A nemes embereket ezek nem szeretik – jegyezte meg ő – különösen pedig a politikai vétkeseket képesek lennének felfalni.; ami érthető. Először is: önök és a nép nem egyformák. Önök nem hasonlók hozzájuk. Másodszor pedig ők azelőtt jobbágyok voltak vagy katonák. Hát ítélje meg: megszerethették-e önöket?
+
- Talán tévedek, de azt hiszem, hogy az embereket a nevetésükből lehet megítélni, s ha első találkozásnál valamely teljesen ismeretlen embernek a nevetését kellemesnek találjuk, hát bátran elmondhatjuk, hogy az jó ember.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése