Otthon és télen igen gyakran felhős az ég. Csak néha-néha látjuk az áldott napocskát a szemközti ház tetején bujkálni. Itt sokkal ritkábban felhős az égbolt, és téli éjszakákon annyi csillag van rajta, hogy majdnem” leszakad az ég.” Így mondotta a nagyapám, és sokszor megmutogatta az ég pusztáján a híresebbeket.
Az urali csillagokat is megnéztem, és az otthoniakat azonnal megtaláltam: A Kaszást, az Álomhozó Hajnalcsillagot, a Göncölt, a Fiastyúkot és a Magyarok csillagát mind./ Tudom, hogy hivatalosan Orion, Vénusz, Nagymedve meg Jupiter a csúnya nevük/ Majd megmutatom a gyerekeimnek is a Magyarok csillagát, de csak langyos és csillagos nyári estén, nehogy lefagyjon a fülük. Először a Magyarok csillagát, amelyik még az Uralból is látszik.
+
Telt-múlt az idő, mint a tündérmesében, és fölparancsoltak a hőkemence tetejére. Ez volt a halál egyik előszobája. Csak gázálarcban lehetett dolgozni, mert a kohó nyílásától felfelé áramló szénmonoxid egy szippantás után megkötötte a véredet, és bekövetkezett a biztos halál.
Két feladatunk volt: a kemence tetejét tisztán tartani és szigeteléshez szükséges téglákat odakészíteni. Állandó halálfélelemben vergődtünk, mert a gáz életünk gyertyáját gyorsan kiolthatta. Óránként tíz percig pihenhettünk, amíg végre friss levegőt meg cigarettát szívhattunk.
Egyik rövid cigarettaszünetben megjelent, messze néző szemeimet igen alacsony horizontra csalva, egy incifinci, vörös hajú emberke. Úgy ordított, mintha nacsalnyik lenne, és mindkét kezét ökölbe szorítva a pofámba üvöltötte:- Zacsem sztoit szo szabaku pléni?
Szabad és magyeri átköltésben:
Miért lógnak ezek a rab kutyák?
Úgy válaszoltam neki, mint egy jól nevelt úriember. Higgadtan és oroszul:
Éppen cigarettaszünet van. Sok a mérges gáz, de kevés a friss levegő az embereknek.
Éreztem, hogy nem eléggé meggyőző a védekezésem, mert az öreg Vén Gergely bácsi szájából kiverte a parázsló cigarettát. Veszett dühében nekiesett a leggyengébbnek. Nagyon megharagudtam rá, és fel is tettem neki a kérdést:
Szabad ok nélkül verni az embereket?
Azt mondja ez a Kaponyányi Monyók:
Miért ne? A kutyákkal csak így lehet bánni!
Erre úgy megcsaptam, hogy először pörgött egyet, mint a játékcsiga. Azután összeesett, mint egy csomó rongy. /Gergő bátyám erről tudósította aggódó szüleimet./
Nagy mozgalom támadt ebből az egyetlen pofonból. A nacsalnyik jelentette a gyár igazgatójának, az igazgató a láger parancsnokának, a láger parancsnoka maga elé állíttatott, és kihallgattak. Mindent elmondtam, úgy ahogy történt. Mindig az igazat, a tiszta igazságot. Csak annyit kérdezett:- Hogyan mertem egy orosz parancsnokot megütni? Komolyan mondottam:
Ahogyan ő engemet meg egy idős foglyot.
Első büntetésként megpofoztattak egy magyarral. Három akkora fülest kaptam, ami díszére válik a fajtámnak, de azért nehéz volt elviselni. Még ma is letenném a nagy esküt, hogy ez a fajta büntetés a kis vörös követelése volt:
Magyart a magyarral!
Háromnapi fogdát kaptam. Laktam én már fogdában, de ezt túlélni komoly feladat és ritka szerencse volt.
A karcer padlódeszkából összetákolva, kívül 30 fokos hideg, belül 120 centis térség, másfél lépés összesen. Csak éjjel fűtötték. Két órán át. Az első napon fél liter csája/ tea/ és húsz deka kenyér. Másodikon egy adag korpaleves és tíz deka kenyér.
Szerencsémre a konyhafőnök ügyelt rám, és lopva hozott egy csajka sűrű levest. Tudta, hogy azzal, amit hivatalosan adnak, nem lehet kibírni.
Vigyázzon- mondta-, mert ki akarják nyírni! Más is megtette már ugyanezt, de ki is taposták a belét!
Hála Istennek, velem nem bírtak el. Amikor letelt a harmadik nap, kiengedtek
Fölöttébb furcsa volt az én helyzetem. Egyik nap még ki akarják tekerni a nyakam! Éppen csak megúszom, azután újból brigádvezetőnek hívnak.. Úgy látszik, többet ért egy fenegyerek hajcsárnak, mint hullának. De az is lehet, hogy két tábor mérkőzött a fejem felett:
Éljen vagy dögöljön? Egyelőre az éljen állt nyerésre.
.
+
Megint brigádvezetővé emeltek. Olyan helyre, ahol a normát még sohasem tudták teljesíteni. Ezek a drobilkánál/ őrlőgép / dolgozó brigád tagjai voltak Ott is besoroltak a brigádba oroszokat, akiknek ugyanúgy kellett volna dolgozni, mint a magyaroknak. Azok bölcsen elbujdostak a munka elől, és amikor letelt a műszak, a magyar foglyok teljesítményét a maguk javára íratták. A mieinknek soha nem volt meg a 102-104%, és emiatt nem kapák meg a húsz deka kenyerüket se.
Amikor először mentem ki ezzel a briganti brigáddal, mindenki füle hallatára hangosan megszámoltam 18 magyart és 6 oroszt. Ez ugyebár idegenek között is 24. Bármennyire acsarkodtak rám a ruszkik, ennyi részre osztottam a munkát. Világosan megmondtam, hogy akinek ez nem tetszik, menjen be az irodába, és kérjen más beosztást. Bolondok lettek volna! Így belenyugodtak. Féltették a bőrüket, ezért buzgón melóztak.
Mit ad az Isten újból? Amikor letelt a műszak, és bementünk a lágerbe, 130%-os teljesítmény után állították ki a normapapírt. Mindjárt lett nagy dicséret! Minden tag másfél adag kaját kapott. Azon a helyen vitézkedtem 1947 késő tavaszáig.
Gergely bácsiékat akkoriban vitték haza. Tudtukon kívül és beleegyezésük nélkül 100 képviselői helyhez segítették a választáson Rákosi pajtás, elvtárs és apatárs Kommunista Pártját. A legfontosabb az, hogy előbb szabadulhattak innen. Az élettől kaptak néhány évet.
Ott ismerkedtem meg egy barabáncsikot /őrlőgép/ kezelő asszonnyal. Az volt a feladata, hogy amikor a szállítószalag a szajnoncba viszi a ledarált anyagot, a lovnyikkal/feszítővas/ lökdösse, az el ne akadjon./ Mese következik./
AZ UKRÁN ASSZONY
Amikor szárazabb matéria jött, és nem ragadt le, rövid ideig beszélgettünk is egymással. Látszott rajta, hogy szívesen kiöntené a lelkét valakinek. Elmesélte, közben sírdogált néha, hogy valaha ukrajnában milyen jó soruk volt. Hatszáz hektár földnél is nagyobb volt az édesapja birtoka. Ő nem is dolgozott a határban, csak az állatok körül meg a konyhán. Sok szarvasmarhát, birkát, setést tartottak, etettek, gondoztak. A tyúkok alól száz tojást szedtek össze naponta. Mindenkor annyit evett, amennyit akart.
Azután az egyik napról a másikra megváltozott minden. Tudtuk, hogy rajta vagyunk a kulákok listáján. Azt is elterveztük, hogyan próbáljuk meg átvészelni a fenyegető csapást. A szüleim azt mondták, ők már öregek, negyven évesen, értük nem kár, de engem meg az öcsémet a városba mentik.
Hallottunk már arról, mert az alávalóságot nem lehet teljesen elrejteni, hogyan kényszerítik be Ukrajnában a parasztokat, kulákokat a kolhozokba.
Egyszerre tíz - tizenöt fegyveres kirabolja a falut. A zsákmányt, főleg gabonát, lisztet kocsikra dobják. Az apa szeme láttára megerőszakolják a lányát. Aztán elviszik az apát, mert tiltakozott a becstelenség ellen.
A falu lovainak javát elhajtják. A megrakott kocsikon vagy az elrabolt lovakon ülve részegen ordítozzák, hogy lesz hozzájuk egy év múlva is szerencséjük, mert a kuláknál jól lehet mulatni. Ott marad a falu népe állat nélkül. Mivel szántson? Miért szántson? Jövőre is ugyanez! Hova menekülhet, legalább a fiatalja? A városba!
Én csak 17 éves voltam, az öcsém 15. Kiszámíthatod, mennyire voltak öregek a szüleim. Egyszóval sürgősen iskolába akartak küldeni mindkettőnket Kijevbe.
A városban lakik a nagybátyánknak a fia, Anton, aki éppen abban az évben, 1931-ben kapja meg az építészmérnöki diplomáját, és mindjárt meg is nősül. Benne volt minden reménységünk, mert egy káder lányát vette el.
1931 júliusának közepén, jól kioktatva, nekivágunk a Kijevbe vezető útnak. Vonattal 500 kilométert megtenni gyerekjáték. Volt, aki szóvá tette, hogyan engedhetnek el a szüleink ilyen hosszú útra. A szüleink meghaltak, és most megkeressük a rokonunkat, aki Kijevben mérnök. Egész úton ezt hajtogatjuk.
Szeretnénk beiratkozni egy középiskolába, hogy olyan hasznos emberek legyünk, mint Anton. Ezeket akartuk elhitetni először önmagunkkal, aztán a rokonunkkal, végül az egész világgal. Két évig senki nem ír senkinek. Ebben állapodtunk meg a szüleimmel, mert holtak nem leveleznek.
Fejben viszem a címét: Krescsatik 27. Már az első este beállítunk hozzá.
Anton nyitja ki az ajtót, és éppen egyedül van otthon. Látszik rajta egy kis zavar, de megvacsoráztat bennünket.
Közben elmondom az apám kérését. Valamilyen középiskola! Nagyon bátor lány voltam, a nálam elrejtett érték még bátrabbá tett. Csupa arany ékszer a ruhámba varrva.
Értelmes ember volt, mégis hülyének tetteti magát. Mellébeszél vagy egy fél óráig, de azután kinyögi a” nem tehetem Olgácskámat.”
Azt mondta az apám, ekkor mutassam, de csak mutassam az aranyat. Biztosan volt vagy fél kiló. Járkál föl és alá a hatalmas, de még félig üres lakásában. Esküszöm, hogy gondolatban már az új bútorokat rakosgatta. Azután elém áll. Olyan édes volt, mint a cseppentett méz.
Vannak papírjaitok, kedveskéim? Nincsenek? Holnap lesznek. Olga, te a kórházba mész ápolónői gyakorlatra! Szállón fogsz lakni a többivel. Az öcsédről majd gondoskodom őszig. Azután irány egy bentlakásos mezőgazdasági iskola!
Halott szülők árva gyerekei vagytok! Világos?
Velem minden úgy történt, ahogy eltervezte. De az öcsémet már két nap múlva Moszkvába vitette egy katonaiskolába. Az aranyat megkapja, és engem mindig megismer az utcán. Ilyen alkalommal tudom meg tőle, hogy valóban árvák vagyunk.
A csekisták a rajont/járás/ lezárták, és az ott élő kulákokat kitelepítették. Állítólag Tobolszkba ment a szerelvény, és ott negyven fokos hideg volt, amikor megérkeztek.”
Folyt a könnye, amíg mesélt.
Gyorsan férjhez menekült szegény, ha már 16 éves fiuk van – gondoltam közben.
Talán két hét is eltelt, amikor újra elbeszélgettünk. Bizalmasan elmondotta, hogy az öccsével sikerült kapcsolatot találni, és leveleznek. Az utolsó levelet éppen Magyarországról kapta. Budapest ostroma előtt. Már három éve, és semmi hír róla. Lehet, hogy a moszkvai lakáscímre jön a levél, mert két évvel ezelőtt onnan parancsolták az Uralba az egész családot. A férje szakembere a bányászatnak, azért nem volt kibúvó.
Akkor mondta el, hogy a férje bányász technikus. Ami annyit jelent, hogy állandóan a mélyben van, amíg ott munka folyik. A bánya biztonságáért felelős. A 16 éves fia is itt dolgozik. A férje fizetése havonta 2200 rubel, a fiuk 600 -at kap. Összesen 4600 rubelt keresnek, de már három éve nem tudott venni egy pohár tejet. Egyik napról a másikra nem marad 20 deka kenyerük.
„Ti még bízhattok, de mi már sohasem!”- mondotta könnyes szomorúsággal.
Mit mondhattam rá? Ha elmesélem, hogy idefelé egyetlen ép falut vagy várost nem láttunk, mert mindegyiket kétszer pusztították el. Először a foglaló németek, majd az őket visszaszorító oroszok, ettől még jobban kétségbe esik. Talán az megvigasztalná egy kicsit, ha elmondanám, hogy a kijevi Krescsatik 27. bizonyosan a földdel lett egyenlő.
Megsimogathattam volna a fejét, mint nekem egykoron a szakmári Vén István bácsi, de a kendőjével szorosan lekötötte a haját a büdös-vörös levegő miatt.
Jól jártam a barátságával, mert néha szerzett nekem egy kis mahorkát. Nyugodjon, ahol van, békességgel!
+
Az előző bandámat fájó szívvel, de el kellett hagynom. Bizonyára találtak számomra egy nehezebb melót. Úgy volt, ahogy sejtettem. Kiraktak a városból egy trityi/ harmadik/ kategóriás brigádhoz górénak, hátha tudok a sziklából vizet fakasztani. Ebben a szovhozban még sohasem teljesítették a normát.
A gyalogtúrára egy kiskatona kísért bennünket, és egész úton noszogatta a társaságot. Sugározzuk az optimizmust, és már a város utcáin énekeljünk. Kinek van kedve munka előtt énekelni? Bizony egy hangot sem adtunk, talán ezért értünk ki időben a földre. Ha jól emlékszem, krumplit kapáltunk.
A nacsalnyikkal itt is kimérettem a napi normát, aztán kitűztük és levertük a karót. Elvégeztük időre, még hozzá is vágtunk egy tekintélyes darabot. Amikor a nacsalnyik megnézte, úgy tapsolt örömében, mint egy kisgyerek. Azt mondta, hogyha az emberek kiérnek, vége a napnak, és minden ember menjen be a szovhoz központjába, mert kap egy könnyű ebédet.
A gyár gugyelált /dudált/, és mi vigyorogva indultunk be a 140%-os teljesítménnyel. Bent leadtam a papírt a csodáról. Nagy lett a felhajtás! Megkérdezték vagy százan:
Hogyan teljesítettük?
Kapálgattunk- mondottam hadvezéri gőggel.
Újra megkaptuk a fejadagunkat, és most már úgy éreztük, hogy ettünk is valamit. Még balalajkások is játszottak nekünk. Én a mennybe mentem, és három hónapig ott is trónoltam. Amikor egy hét múlva csak 70%-kal vonultunk be, azonnal kidőlt a liszt.
Szégyenkezve ugyan, de elmondtam az igazat. A kísérőnknek fejébe szállt a dicsőség. Ezt mindenkinek a tudomására akarja hozni, ezért munka helyett masíroztat és énekeltet bennünket a főutcán. Csak fél napig dolgozunk, a nap első felében esztrádot adunk ingyen. Sértődötten vettem tudomásul, hogy hitték is, meg nem is.
A következő nap is úgy kezdődött, mint az előző: kultúrműsor zárt rendben. Már becsavarogtuk a fél várost, amikor észrevettem a komisszárt, aki élet és halál ura volt. Egy gyors bricskán elhúzott mellettünk, de az arcát ügyetlenül álcázta. Mire komótosan kiértünk, éppen tíz órakor, már várt bennünket a mezőn. Közben idegesen verte pálcájával a bal tenyerét. Magához hívta a katonát, és érdeklődött a hogylétünk felől.
Szegény olyasmit nyögdécselt, hogy pihentetni akart bennünket, mert gyöngék vagyunk. Nem sok idő múlva megjelent három katona egy másik bricskával. A kísérőnket udvariatlanul feltuszkolták és elvitték. Valamelyik zaklucsinban /zárkában/ kötött ki a mi nótás kedvű katonánk.
Ettől kezdve három hétig egy civil jött értünk vadászfegyverrel. Időben kísérte ki a csapatot, a % sem maradt el többé. Sok esetben plusz ebédet kaptunk, és néha szólt a balalajka is.
+
Egyik reggel, amikor a brigáddal a kapuhoz értünk, azt mondják, hogy álljak félre, mert más beosztásom lesz. A kovboj kacsintott, és amikor nem látták, a sapkáját megemelte egy kicsit. Úgy, mintha csak igazított volna rajta, mert félt ő is, hiszen mi csak plénik voltunk, akikkel bratyizni tilos.
Isten látja a lelkemet, hogy nem hazudok, de megint új brigádot bíztak rám. Csak egy hegyre kellett felmenni, de nem is volt az hegy, csak emelkedő, hiszen az Uralnak ez a része fennsík. Jöttünkben, az Ural folyón átkelve, állandóan felfelé kaptatott velünk a vonat egészen Krasznouralszkig, aminek a látóhatárán már nem voltak csúcsok.
Hosszúnyelű 50 centis kaszával dolgoztuk. Azzal tudtuk legjobban kiszedni, vágni a bokrok meg a vörös fenyők közül a füvet. Nagyon kevés állattal találkoztunk az erdőben, pedig hetek alatt nagy területet bejártunk. Egy-két avarban elfutó apró négylábút láttunk. Egyetlen egyszer egy szép nagy hóbaglyot! Vagy beteg volt, vagy nem volt álmos, mert nyáridőben, és fényes nappal különösen, az odúban alszanak.
Jó munka volt, mert a bokrok alattuk mindenféle ehető gomba hófehérlett. Rövid időn belül megtanultuk, csak az a rossz, aminek piros a kalapja, vagy piros színű, és fehér csíkok vannak rajta. Ezeket tilos megenni, mert fél óra múlva elviszi a halál a gyanútlan kaszást.
A macska sem tudja, milyen fajtával, de minden nap jól laktunk. A vörös fenyő száraz ága csak úgy pattogott a tűzön! Egyszer sült gombával, másszor meg főttel tömtük tele a bendőnket. Ez volt ám a jó világ!
Néhány nap után olyan kedvem kerekedett, hogy énekelni kezdtem egy orosz dalt magyarul:
Valahol a Volga mentén élt egyszer egy kisleány.
Nem ismerte a szerelmet, boldog volt ő igazán.
Erre felfigyelt az orosz nacsalnyik. Néz rám, és megemeli a kalapját, nem nekem, hanem a dalnak. A szeme is könnyes volt, amikor arra kért:
Üljünk le, és énekeljük el még egyszer! Aztán más nótákat is!
Óvatos emberként mondottam neki:
Procent nye dajút?
Nye bojsza, procent! 120% jeszty! Davaj! Davaj! Ne féljünk, csak énekeljünk!
Kis Juliskám, mi bajod van? Arcod mért oly halovány?
Napjaid oly búsan telnek, pici szíved fáj csupán.
Davaj! Davaj! Énekeljük tovább!
Volga, Volga, gyászos Volga! Mivé tettél engemet?
Elraboltad örökre az én kedves szeretőmet.
Bíztunk benne. Énekeltünk a nacsalnyiknak magyar dalt is. Sokáig keresgéltük a legszebbet, amíg rá nem akadtunk:
Száll a madár ágról ágra,
Száll az ének szájról szájra.
Már a nap is lemenőben
Tüzet rakott a felhőben.
Este van már, késő este.
Pásztortüzek égnek messze.
Messze, messze, más határon,
Az alföldi rónaságon.
A faluba minden csendes,
Még az éjbogár se repdes.
De ha éjfélt üt az óra,
Várhatunk a virradóra.
A mi oroszunk elnevette magát, és veszettül tapsolt:- Ócseny kraszíva! Nagyon szép!
Mi meg sírtunk magunkban.
Szép lelke volt, megadta a 120% - ot a dalokért.
Kiderült, hogy az előttünk járók nem értettek a kaszáláshoz. Nem parasztgyereknek születtek. Ezért nem tudták a normát teljesíteni.
A nacsalnyik megszeretett bennünket a munkánkért meg a szép dalokért. „Valahol a Volga mentén” minden áldott nap elhangzott.
Lehet, hogy ukrajnai kozák fiú volt. A barátkozással és a gombaszedéssel is eltelt néhány hét.
Heteken át teleettem magam, ezért a férfierőm visszatért. Ha szóba állt velem egy nő, nagy veszélybe került ő is meg én is. Ha nem engedett a jónak, a gyilkosság fenyegette, ha igen, akkor meg a közös halál.
Az egyik nőt úgy a korláthoz nyomtam a mások szeme láttára, hogy csaknem átestünk rajta mind a ketten. Tragédia nem lett belőle, de azt mondták ott bent:
Türtőztesse magát, mert egyszer megunjuk, és baja esik!
Elértem a harminc éves kort, amikor véget ért a fogságom. Az a három és fél év, ami alatt hat hónapig voltam csernirobotcsik /feketemunkás/. Olyan helyeken, ahol mindig gázálarcban kellett dolgozni. Ha óránként tíz percig szabadon lélegeztem, akkor is ott lógott a nyakamban. A hadifogságomat egyetlen FOTÓVAL lehetne legjobban érzékeltetni: Friss levegőt vételezni kinézek egy ablakon, a gázálarc pedig ott lóg a nyakamban.
+
Nem véletlen, hogy A NORMÁRÓL szeretnék írni. Itthon is mondogatták az én jó szüleim:- Aki nem dolgozik, ne is egyék! Ez volt az életünk első számú parancsa. Dolgoztunk és ettünk. Amennyit bírtunk és amennyi jól esett.
A fogolytábor parancs így szólt:
Dolgozz, hogy életben maradhass!
A legnagyobb gondunk, állandó beszédtémánk ez volt. Képzeljenek el egy 80-90 kilós férfit, aki naponta csak egy csajka teát, húsz deka kenyeret és hús nélküli levest kap, ha teljesíti a kiszabott napi munkát, a 100%- ot. Ha nem érte el, akkor kivették kezéből a kenyeret. A következő napon még gyengébb teljesítményre volt képes. Ez így ment az én esetemben is addig, amíg ötven kilóra nem fogytam. Ekkor, Istennek hála, búcsút inthettem a tábornak Néhány hónap múlva én is elhullottam volna, mint annyi ezren előttem.
Aki nem volt olyan munkában edzett, gyakorlott melós, mint én, fél év alatt összeomlott. Ezért örültek a hozzám hasonló brigádvezetőnek, aki kihajtotta belőlük a 100%-nál többet. Meghosszabbították az életüket, esetleg túlélték a fogságot.
Minden rabnak az volt a véleménye, lett légyen az orosz avagy magyar, a nagyfőnökök meglopnak bennünket. Mi, magyarok, úgy is hívtuk őket:- Rózsa Sándor és bandája.
A HALOTTAK
Szeptember elején, amikor még egy méter mélységig mozdítható volt a talaj, markolókkal kiástak – kivájtak egy 20 – 25 méter hosszú árkot. Még a géppel is feszegetni kellett, mert a föld fagya méternyi mélységben már örök, és olyan kemény, mint a márvány.
Az elhullott embereket nem temették el azonnal vagy másnap. Legfeljebb hetente vagy havonta kétszer. Készült egy halottas kamra, ahol a hullákat raktározták. Az elején még meztelenül tették be őket, aztán rissz-rossz ruhákat aggattak rájuk. Amikor már összegyűlt 30-35 holttest, egy ponyvás teherautóval megérkezett a hullaszállító brigád.
Egyenként feldobálták őket a platóra, ahogy a fahasábokat szokták. Aztán kivitték az árokhoz. Annak a formájához már alkalmazkodni kellett a testnek. Vállon hordták az árok széléig, és ott letörték a kart, ha vízszintes helyzetben merevedett meg. Ugyanez történt a lábakkal is.
Ilyenkor elővették a pajszert vagy a nagykalapácsot, és azzal letörték. Volt olyan hulla, akit darabokban dobáltak be az árokba. Közben ilyen halotti búcsúztatót mondtak fölöttük:
No, te kutya magyar, miért nem dolgoztál rendesen? Látod, megevett a fene! Hamarosan ide kerültök mindannyian!
Hála Istennek, ezernek a fele csak hazajött. Amikor már eléggé megfogyatkoztunk, Szverdlovszkból hoztak utánpótlást, és feltöltötték a létszámot.
Volt közöttük egy alacsony növésű ember, aki elmondotta, hogy ott sem volt meg a holtak iránti tisztelet. Kirakták őket a földre, és hadifoglyoknak kellett a merev kezüket vagy a lábukat letörni.
Állt fölöttük a fegyveres őr, és ellenőrizte a „munkát”. Az egyik fiatal fogoly kikerülte az egyik hullát, nem akarta eltörni a kezét. Az őr azonnal rászólt:
Letörni azt a kart is! A fogoly azt mondta, hogy nem tudja megtenni, mert az apjáé.
Nyicsevó!- ordított rá a katona. -Törd le azonnal!
A gyerek tovább lépett, az őr pedig lelőtte, mint egy kutyát. Bizony elhittük neki, mert ott az ember, ha fogoly volt, nem számított semminek és senkinek.
A kint lakók temetése másként folyt. A halott családi körben halt meg. A karjai, lába szépen álltak. Hozzátartozója kiásta a jóval kisebb sírhelyet, aztán nyitott koporsóban vitték a sírig. Ott rátették a koporsófödelet, és a koporsót pedig emberi módon elhelyezték a kiásott gödörbe. Aztán vékony földréteget húztak rá. A fejéhez beszúrták a vörös csillagos fejfát.
A diadalmas új vallás jelképével.
A NŐK
Ott is voltak önkéntes női táborok. Anyatáborok. Ha a 16. életévét betöltötte, vállalkozhatott anyaságra. A gyereket hat hónapos koráig kellett szoptatnia. Utána sohasem kérdezték meg tőle, ki az apja.
Csak fogoly nem lehetett, mert az fajgyalázás lett volna, és súlyosan büntették. Ezek a nők könnyebb munkát kaphattak a konyhán, vagy kiszolgálók lettek a boltban.
Gyerekeikből lettek a Sztálin-gyerekek, akik nem ismerték sem az apjukat, sem az anyjukat. Volt is egy nótájuk, amit maguk szereztek és énekeltek:- Nyema papa, nyema mamka, nyema kukuruc. Jopfoje matty!
KÜLÖNLEGES TALÁLKOZÁS
Az 1948-as év elején egyik este 9-10 óra között jött értem az őr, hogy öltözzek fel, és menjek vele a komisszárhoz. Gondoltam is magamban: - No, János, csak igazuk lesz a csoporttársaimnak, akik váltig hajtogatták, hogy az oroszok engem úgyis ki fognak nyírni.
Elmentem vele a vágtára, a kapuőrséghez, azután bevezetett a komisszárhoz, aki. azt mondta az őrnek, hogy menjen a szolgálati szobájába. Ha szüksége lesz rá, majd csengetni fog. Az őr haptákba vágta magát, és azonnal távozott. A komisszár maga csukta be az ajtót, aztán leült az asztalhoz.
Aztán azt mondotta, hogy üljek le én is, és megkínált egy kupica vodkával. Magyarul kezdett velem beszélgetni. Nyugodtan beszéljek csak magyarul, mert ő is magyar! Még az első világháború elején önkéntesnek jelentkezett a frontra egy gyerekotthonból, és 16 éves korában orosz fogságba esett.
Újra megkínált kétcentes pálinkával, és megkérdezte, merre jártam a fronton. Mondtam, hogy csak Galíciában voltam. Fogságba meg a Dunántúlon estem. 1944 húsvétján vonultam ki az orosz frontra, és éppen egy év múlva estem fogságba az osztrák határ közelében, a Dunántúlon. Aztán újra magáról kezdett el beszélni:- Balatonföldváron születtem, de már hiába mennék haza, úgy sem ismerne meg senki. Nem hiányzik ő már Magyarországon senkinek sem.
Elmondotta, hogy az ottani törvények alapján félre állíthatott volna engem, de nem tette. Már régóta figyel, és tetszett neki, hogy kiálltam az emberekért, és általában nekem volt igazam. Ezután is nagyon vigyázzak a számra, mert én leszek az első, ha jól viselem magam, aki hazamehet.
Arról egy szót senkinek, hogy ő magyar vagy tud magyarul, akkor nem kegyelmezhet. Akár 24 órán belül kivégeztet.
Már a második mahorkával kínált, és közben azt mondotta, hogyha mindent megértettem, visszamehetek a barakkba.
A társaim nagyot néztek, amikor megjelentem. Mindjárt megkérdezték, hogy hol voltam olyan sokáig. Azt hazudtam, hogy a fogságba esésről faggatott, és közben szorgalmasan jegyzetelt.
+
Alig telt el két hét, már márciusba értünk, és a havazás kezdett alábbhagyni. Egyszer csak a hadifoglyoknak nem kellett dolgozni. Csak pár órás hajrámunkákra lehetett jelentkezni. Ez így ment április hónap derekáig, amikor már híresztelték az oroszok, hogy a magyar foglyok rövidesen hazamennek. A németekről, a lengyelekről és a ruszinokról nem volt szó. Ezeket nem is sajnáltam.
Én is szerettem volna valamilyen robotmunkára kimenni, és az útra tartalékot gyűjteni.
Mindig be is álltam a sorba, de amikor a kovbojok megláttak, rögtön megugattak:- Eta cselovek nye nada! Mert én hujuva ember vagyok, ezért kiállítottak a sorból. Az őrök csak nevettek és visszaküldtek.
Egyszer arra ébredtünk, hogy nagy KOPÁCSOLÁS van a vasúton.
A ruszkik készítették elő hosszú utunkra a vagonokat. Most már mi is kezdtük elhinni: Végre hazamegyünk! A kocsisort két nap alatt előkészítették, és a rongyos gúnyánkat jobbra cserélték.
Ábécés sorrendben szálltunk föl a vagonokba. Mindenki oda, ahova akart, és már nem voltunk bezárva.
Legalább 5000 ember állt a búcsúztatáskor! A tömegben az ukrán asszonyt kerestem, de nem láttam.
Ha módjuk volt rá, azt mondották:
Tinektek kellett volna minket felszabadítani! Siessetek vissza a kiszabadításunkra, mert elveszünk éhen!
Végre elindult velünk a szerelvény Szvedlovszk felé. Útközben háromszor is leállították a vonatunkat. Utánunk jött egy fekete autó, amiből fekete ruhás FOGDMEGEK, a CSEKA emberei, szálltak ki és név szerint leszállítottak egy-egy személyt. Azonnal megláncolták, autóba ültették és visszavitték. Közvetlenül Szverdlovszk előtt történt meg harmadszor, és egyúttal utolszor.
Akkor nyugodtam meg én is, amikor a vonat Moszkva felé vette az irányt. Már ráértünk a testi bajainkkal foglalkozni.
Idős emberek panaszkodtak, hogy sérvesek lettek. Egy német származású orvos megnyugtatta őket, hogy ez csak azért van, mert nem táplálkoztak zsírosan. Útközben vigyázzanak, de a rendes táplálkozástól majd otthon megerősödik, megvastagodik a has kéregfala, és akkor elmúlik a betegségük. Útközben nagyon vigyázzanak!
A moszkvai állomáson döbbentem csak rá, hogy ennek a gazdag és hatalmas országnak mi a legnagyobb baja. Amikor az állomásra beértünk, éjszaka volt. A jónép aludt, mint a bunda. Egész éjszaka mozgatták a vonatunkat egyik vágányról a másikra. Ez még altatott is. Amikor megvirradt, nem tudtuk biztosan, melyik állomáson vagyunk.
Láttunk egy orosz nőt, aki a szerelvényünk kerekeit ütögette. A hang elárulta neki, ha esetleg repedt. Nagyon udvariasan megkérdeztük tőle, hogy milyen állomáson vagyunk:
Kákájá stancia eta?
Úgy ment tovább, mintha nem hallott volna semmit. Amikor aztán szétnézett, és nem látott más oroszt, odajött és halkan válaszolta:- Mászkvá.
Az orosz nép minden tagja nagyon, de nagyon fél a másiktól. Mint a tetvek, úgy hemzsegnek közöttük a SPICLIK. Aki tetű lett, jobban élt!
A fogságban is megtörtént, hogy két orosz egyforma munkát végzett. A noszilkán hordták az anyagot. Az egyik délelőtt, a másik délután ment elöl. Amikor eljött a hónap vége, a besúgó 1000 rubelt, a tisztességes 700 rubelt kapott. Bárhol jártunk, Uralban vagy Moszkvában, mindenütt spiclikkel vagy becsületes rabokkal találkoztunk. Az egész ország egy hatalmas láger. Sztálin elvtárs benne a főfőkomisszár.
+
Moszkvát régen elhagytuk, és elértük az utolsó orosz várost, KOLOMEÁT. Már abban a hitben ringatóztunk, hogy a „Szent” Oroszországban semmilyen meglepetés nem vár reánk./ Bocsásson meg Dosztojevszkij! / Éppen a szabadság küszöbén:
Mindenki ki a vagonból! Vetkőzzön le derékig! Tátsa a száját! Le a gatyát! /Hogy belenézzenek a nagyképű bátyjukba./ De nem volt tréfadolog!/ Egy orosz orvos mindenkinek megnézte a hónalját, nincs-e ott a tetovált vércsoport- jel. Keresték, hogy nincs-e köztünk SS legény. Találtak egyet. Egy magyarországi sváb gyereket, akit rögtön egy közeli fához láncoltak, mint egy fenevadat.
Ki volt csendőr, csapatcsendőr, nyilas? Ezeket lapról név szerint szólították. Lehettek vagy húszan, akiket visszavittek a pokolba. /Régi lehetett a listájuk, az utolsó év nem szerepelt rajta!/
Ki volt az a mocskos disznó, aki leadta nekik a névsort?
+
Nem Galícia felé mentünk tovább, mert a vízár elmosott egy hidat. Jellemző volt erre a lerongyolódott, csont- bőr társaságra, hogy fölajánlotta, segít a hidat rendbe hozni.
De az orosz szerelvényparancsnok úgy döntött:
Neki Romániának a BESZKIDI SZOROSON át!
Nagyon veszélyes út volt. Láttuk lenn a mélyben a szerelvényroncsokat nagy halomban. Mennyi ember meghalhatott itt is! Három mozdony mozgatta a szerelvényt, de állandóan csak a fékezési sípjeleket hallottuk.
Végre leértünk a hágóról, és nemsokára elértük a magyar határt.
Amikor valamiért megálltunk, leugrottam a vonatról. Eldobtam fejemről az orosz pinótki sapkát, és megcsókoltam a földet. Sokan jöttek a nyomomban.
Lassacskán beértünk Debrecenbe. Hát magyar rendőrök vesznek körül bennünket. Később kiderült, hogy nem rendőrök, hanem ÁVÓSOK. Mi még nem is hallottunk ezekről.
Azt mondták, hogy vizsgálatra egy kaszárnyába visznek bennünket. Nem hoztunk-e be valamilyen járványos betegséget? Ebben igazuk lehetett.
A debreceni állomásról katonai teherautókon vitte be a kaszárnyába. Útközben az egyik kísérőnk mindenkinek adott egy csomag cigarettát. Furcsa márka volt, mert úgy hívták: KUKÁS.
Mit jelent ez?- kérdeztük.
Ez azt jelenti, barátaim, hogy ez a tíz szál egy életre vésse eszetekbe, ha a fogságról kérdez valaki, legyetek kukák!
Később értettem csak meg, milyen bölcs dolog volt ez a figyelmeztetés, amikor Ugranyecz Andrást elvitték emiatt.
Kaptunk is egy könnyű becsinált levest. Többen szinte végelgyengülésben voltak. Engem is szanatóriumba küldtek volna, ha mentem volna. Végül azt mondták, ellenőrzik, nem hozunk-e be valamilyen járványos betegséget.
Bölcs dolog volt ez a figyelmeztetés, de kinek juthatott eszébe, hogy ezt nekünk ilyen finoman és bátran megfogalmazza. A laktanyában vártuk a hadifogoly-igazolást.
Közben egy nem éppen bizalmat gerjesztő, KÉK RUHÁS ávós mindenkit maga elé szólított. Nekem ilyen kérdéseket tett föl a cseles:
Mikor iratkoztam be a Nyilas Pártba?
Milyen más pártnak voltam tagja?
Voltam-e tagja a Katolikus Legényegyletnek?
Mikor vezényeltek át a csapatcsendőrökhöz?
Arról van-e tudomása, hogy az édesapja szedte össze a faluban leventéket, és vitték a harctérre?
Mi a véleménye a Szovjetunióról?
A kérdésekből azonnal észrevehette, aki befejezte legalább a hat osztályt, hogy éppen mit tekintenek bűnnek Magyarországon. Még én is megértettem, pedig hajdanában nem voltam kitűnő tanuló. Csak munkából érdemeltem volna ötöst, de az iskolában azt nem osztályozták.
Semmilyen pártnak nem voltam tagja, még a Legényegyletnek sem, mert csóró gyerek voltam. Csapatcsendőr nem voltam./ Bizonyítsd be, ha tudod!/ Az édesapám szegény ember. Legfeljebb a felesége hallgat rá meg a fiai. A Szovjetunióról az a véleményem, hogy hatalmas, és nagyon sok ásványkincse van. / Akkorára már elszívtam egy keserű cigarettát./
Amikor ezt a játékot lebonyolítottuk, a szomszéd asztalhoz küldött, ahol kiállították a hadifogoly igazolást.
Ez szolid szűrésecske volt ahhoz képest, amin Kolomeában, a legutolsó orosz városban átestünk. Hogy is folyt az?
Ki a vagonokból! Sorba! Vetkőzzön le derékig! Tátsa el a száját! Egy orosz orvos mindenkinek megnézte a hónalját. Keresték, hogy nincs-e közöttünk SS-legény. Találtak egyet, egy magyarországi sváb gyereket, akit rögtön egy közeli fához láncoltak, mint egy fenevadat. Aztán listáról felolvasták néhány nyilasnak, csapatcsendőrnek a nevét az orosz kísérők. Ezeket a neveket hazulról kapták. Ki volt Magyarországon akkora állat, hogy a határról vitesse vissza az örök kárhozatra őket?
+
Menjünk csak vissza Debrecenbe! Ott még nem ért véget a hajcihő. Tény, hogy egy orvos is megnézett bennünket. Nekem például szanatóriumot ajánlott, mert olyan voltam, mint egy piszkavas a negyven kiló mínusszal. Megvetően visszautasítottam ezt az úri gyógymódot. Majd megsegít a feleségem főztje!
A kaszárnyában éjszakáztunk, és lámpaoltás után elég hangosan beszélgettünk arról a legalább hatvan emberről, akit behúzott a csőbe, és a kaszárnya börtönébe csukatott az a kék lény. Ezeknek mi lesz a sorsuk? Reggelre ez is kiderült!
Arra ébredtünk, hogy átkozottul ugatnak, üvöltenek a kutyák. A kék egyenruhás lények üvöltöznek, káromkodnak.
Megoldódott a börtöntöltelékek sorsa, mert valaki titokban kinyitotta az ajtót, és az éjszaka közepén kiengedte őket igazolvány nélkül is. Kár az ugatásért és a káromkodásért! Jö
Természetesen előbb megreggeliztünk, mint az urak, azután már mindent bevett a kényes gyomrunk. Most már jöhetett a szónoklat, amelynek nehezen kihámozható veleje az volt, hogy legyünk hasznos tagjai az új társadalomnak, és segítsük az ország újjáépítését! /Takarítsuk el a jenkik meg a ruszkik nyomát!- gondoltam magamban./ Az épületes és buzdító beszéd után visszavittek mindenkit az állomásra. Vagonba rakták az egyre jobb kedvű bagázst. Végre elindulhattunk Budapest felé!
Sokan voltak, akik nem kockáztattak meg egy újabb vagonba szállást. Az igazolvánnyal meg a húsz forinttal a zsebükben, ami a pokoljárás bére volt, gyalogosan nekivágtak a Tiszántúlnak Talán mezítlábasan emlékezetesebb lesz a hazatérés.
Pest felé haladtunkban minden nagyobb állomáson kaptunk egy kis gulyáslevest vagy rántott levest hatalmas kondérokban. Megszűnt az éhezés. Ami a Nyugati pályaudvaron történt, arra még gondolni is fájdalom. Mennyire tud őrjöngeni a szeretet! .
Amikor leszálltunk a vonatról, legalább kétezer LÉLEK várt bennünket fényképpel a kezében.
A tűzoltók kötelet húztak két oldalon mellettünk, mert minden szerencsétlen csodaváró mindegyikünket megállított volna. A gyerekét, a férjét láttuk-e a Golgotán épen vagy megtöretve? A szerencsétlen asszonyok csodaváró elszántsággal követelték tőlünk a fiukat, a férjüket, a testvérüket! Együtt sírtunk velük, és nagyon - nagyon sajnáltuk, hogy nem hozhattuk magunkkal őket is.
+
A váróteremben mosdókagyló, ebben mosdani és borotválkozni lehetett. Ha valaki a városba indult, annak ingyen villamosjegyeket adtak.
Én is kértem, mert ott lakott az ángyom a Mária Valéria telep 6. számú barakképületében. Elvitt a villamos, és a jóravaló pesti nép megmondta, hol kell leszállni.
Amikor beléptem a kicsi ajtón a fényes konyhába, nagy volt a meglepetés:- Tégedet aztán jól megnyúztak az oroszok! Sovány ez a gyerek, mint a hét szűk esztendő. Beteg is vagy?
Nem, hála a Jóistennek! Csak a sok koplalástól vetkőztem le ennyire. Az én súlyom, fogság nélkül, nyolcvankettő-nyolcvanöt szokott lenni-mondottam nekik szélesen vigyorogva.
Ötvennel indultam az Uralból, de hazáig ötvenegyre híztam a szabad levegőn.
Elővették az ételmaradékot, az egész lábast. Jó kis paprikás krumplit! Paprikás krumpli!
Nekiláttam a pusztításnak, de egyszer csak az ángyom, mint a villám, elkapta előlem, és azt mondotta: -Több nap, mint krumpli, hékás!
Jól megvetettük az ital ágyát! Ezt a találkozást meg úgy kell megünnepelni, hogy a mi örömünkhöz más is odaférjen! Kicsi ahhoz ez a konyha.
Elmentünk egy rendes kis helyre, ahol terítős asztalok voltak. Az frakkomról mindjárt tudták, hogy nagyon messziről érkeztem.
Ugye, most jöttél a fogságból?- kérdezte a leginkább ragaszkodó asztaltársam, aki mindenáron mellém akart ülni. Láttam rajta, hogy belepusztul, ha nem mondhatja el valakinek ami a lelkét nyomja.
Megemeltük az első poharat, és akkor mindenki Istent kívánt a másiknak. Ezzel ünnepélyesen elkezdtük az iddogálást. A szomszédom meg az ivást és a történetét:
Engem már 44 telén elkaptak, aztán be a magnyitogorszki szénbányába! Voltak köztünk vagány pesti melós srácok, a többség persze vidéki, főleg Bács megyei. Bátyáról éppen heten voltunk, mint a gonoszok. Mondjuk inkább, elátkozottak!
Egy hónap alatt eldőlt, hogy ki éli túl.
Bennem annyi élni akarás volt, mint tíz emberben együtt. Éjszaka kilógtam a konyhába a legnagyobb fagyban is. Mindig találtam valami ennivalót, ha mást nem, kenyérmaradékot.. Csak a gyomor naponta egyszer legyen tele! Te is tudod, milyen az éhezés. Mintha béka vartyogna az ember gyomrában egész nap.
A szegény Balázs Pistával toltuk a csillét, de az elesett. Egy ruszki némber volt a hajcsárunk, egy nőstény dög.
Odajött a súlykancsikával, és verni kezdte úgy azt a szegény gyereket, ahogy egy állatot sem szoktak.
Nem látod, te büdös kurva, hogy nem bír fölkelni! – ordítottam rá.
Megértette, mert a kurva oroszul is kurva. Erre négyen estek nekem. Mind nő volt. Ütöttek-vágtak. Amikor már a földön fekve védtem magam, rúgással az orromat is eltörték.
Egy férfi mentett meg, aki odajött, és elküldött dolgozni. A fejemről, vállamról folyt a vér.
Attól a nőszemélytől ezután úgy féltem, hogyha megláttam, majdnem kitört a frász. Bárhol meglátott, mint a keselyű, elkezdett vijjogni felém:
Sohasem látod meg Magyarországot!
Már odaállt a teherautó, hogy az állomáshoz vigyen bennünket. A nyomomban volt még akkor is! Amikor a társaim sietve fölhúztak a platóra, éppen odaért, és üvöltött, mint a sakál:
Árvaneki! Árvaneki!
Fel is mászott utánam a létrán, de én tüstént hasra vágtam magam, a többiek meg takartak. Nem látott meg. Tudod ez a nőügy a mai eszemmel visszagondolva rá, nevetséges. Ha lett volna hozzá hatalma, a hazaindulók közül kitöröltethetett volna, és slussz.
De ha neked valaki, a ki téged véresre verhetett, Magnyitogorszkban minden nap azt üvölti a pofádba, hogy sohasem látod meg Magyarországot, akkor egy idő után elveszted a normális eszed. Közben látni a falubeli társaimat, némelyikkel még egy osztályba is jártam, nyomorultan elpusztulni!
Mert heten voltunk a faluból, de csak hárman vergődtünk haza. Ha valaki nem próbálta a fogolysorsot, nem is érzi meg. Igaz, pajtásom, egykomám? Most mondd meg nekem, miért kellett végigszenvednünk ezt is!
Én csak annyit mondtam rá:
Kaptál cigarettát, amikor hazaértél?
Kaptam.
No, akkor tudhatod! Ha magyar vagy, kuss a neved! De azért sose felejtsd el:
Minél alázatosabb, annál gyalázatosabb az ember. Ehhez tartsd magad!
Aztán miért kiabált árvanekit az a némber? – kérdeztem, hogy más mezőre tereljem a gondolatait.
Mert Árvai Lászlónak hívnak. Duna menti vagyok én, bátyai, de otthon is kezd orosz világ lenni. Inkább itt keresek munkát magamnak. A rádióban minden nap úgy emlegetik a Szovjetuniót, mint a „nagy testvért.” Ha ezt hallom, mindig fölmegy a pumpa. Mert én tudom, hogy az a POKOL. Sztalin a sátán benne. Ha olyannak mondom, aki nem járt ott, azt mondja rá:
Ja, komám, a testvérét nem választhatja meg az ember!
Egyetlen órája nincs a napnak, amikor nem jut eszembe a súlykorbácsos nő. Napról napra kisebb a becsületünk.
Ne szomorkodj, pajtás! Lesz ez még rosszabb is!
Az egészségedre, te ÁRVA Árvai László!
A beszélgetés közben ittunk ám! De csak sört, mert nékem arra volt gusztusom.
Az én szavam pedig hosszú idő után újra parancs volt, aminek most szívesen engedelmeskedett mindenki.
Mindent fizettek ezek a pesti vagányok! Odahozták az asztalokat, és mintha egy jó parasztlakodalomban lennénk együtt: csupa rokon, jó barát! Jobb kezemmel az Árva Laci vállát fogtam, hogy ne érezze magát elveszett gyereknek.
Nagyon egy akaraton voltunk. Egymás vállát átkaroltuk, és a füles poharakból nyakló nélkül vedeltük a jó hűvös sört. Úgy ittunk, mint tíz FEKEKÖTŐ.
Azután nótázni kezdtünk. Mindent elénekeltünk, ami szomorú nóta csak volt Magyarországon. Amikor a kedvenc nótáimra is sort kerítettünk, igen sírós kedvem támadt:
Lement a nap a maga járásán. Ha meghalok, temetőbe visznek.
Sárgarigó szól a Tisza partján. A síromra fakeresztet tesznek.
Sárgarigó meg a fülemüle. Jöjj ki hozzám holdvilágos este este,
Szép a rózsám, hogy váljak el tőle. Úgy borulj rá a sírkeresztemre,
Este van már, késő este.
Pásztortüzek égnek messze.
Messze, messze, más határon,
Az alföldi rónaságon.
Száll a madár ágról ágra.
Száll az ének szárul szájra.
Már a nap is lemenőben
Tűzet rakott a felhőben.
A faluban minden csendes.
Még az éjmadár se repdes.
De ha éjfélt üt az óra,
Várhatunk a virradóra.
Állítólag úgy sírtam, mintha fizetnének érte. Hogy milyen állapotban vezettek hazafelé? A rossz nyelvek szerint, alig tudták megakadályozni, hogy erőszakkal megcsókoljak egy kisleányt az út szélén. Három pofont is emlegettem, amivel Oroszországban adós maradtam egy magyarnak. Azt pedig végképp nem értették, miért hajtogattam vagy százszor, hogy ÁRVA vagyok.
Az ángyomnál aludtam, és szerintük aludtam volna egy hétig, ha előző este még józan koromban szigorúan rájuk nem parancsolok, hogy a reggeli vonatra mindenképpen tegyenek föl.
Pontosan hétkor indultak meg a kerekek hazafelé. Egyedül ültem a kupéban. Kényelmesen megágyaztam a sarokban, és elszundítottam. Álmomban le-föl járkált előttem egy sötétkék ruhájú vasutas. Szigorúan mondtam neki, hogy ne fogjon rám pisztolyt, mert én úgysem ijedek meg tőle.
Erre ijedtemben fölébredtem. Mintha az álmom elölről kezdődne, hát éppen ott áll előttem egy ősz hajú vasutas, aki megemeli a sapkáját, és udvariasan mondja:
Nem akartam még fölkelteni, de mindjárt Kunszentmiklósra érkezünk, és itt szokott fölszállni az ellenőr. Fogságból jön, látom. Gyújtsunk rá egyet! – nyújtotta felém a dózniját.
Megkínált egy Kossuthtal, maga is rágyújtott. Rám fogta a pisztolyt, kilyukasztotta a jegyem, aztán magamra hagyott. Most már nem lehetett aludni, mert Miklóssal nagy terveim voltak.
Talán fél órát is állt a vonat. Bementem az irodába, és megkértem az állomásfőnök urat, hogy telefonáljon a keceli Székely malomba. Ott dolgoznak a munkatársaim, akik megvinnék a hírt az enyéimnek. Mondottam, hogy kifizetem.
Isten ments!- kiáltott egy jó nagyot, és már kurblizott is.
A peronon egy idős bácsi állított meg. Azt panaszolta, hogy évek óta várja haza az egyetlen unokáját, de hírt nem mond róla senki.
Ott is maradtak még magyarok, ahonnan én jövök! –mondottam neki vigasztalásul. Az időbe az is belefért, hogy egy darab sonkát meg szalonnát hozzon nekem ajándékba.
Most már én is vihettem az otthoniaknak. Amikor újra megmozdult a vonat, egészséget meg türelmet kívántunk egymásnak.
Egy óra múlva haza is értem. A feleségem és a fiam várt. Az egyik édes uramnak, a másik sógor bácsinak szólított.
Engem ingyen, de a családomat pénzért szállította be a központba a fiáker. Később tudtam meg, hogy az elöljáróság a hazatérő foglyok szállítási költségét előre kifizette.
Ejnye! Ejnye! Ezek a keceli kocsisok! Ezek a keceli kocsisok!
VÉGE
Rohanj, János!
Kevesen mondhatják el magukról, hogy temetőben születtek. Az idős emberek meg az általuk szerkesztett álmoskönyvek azt állítják, hogy ennél szerencsésebb születési hely nincs a földön. Az én Miklós öregapám tudta ezt, és a haláláig büszkén emlegette:
Szerencsés is lett az életem, mert szabad pásztor voltam fiatal koromban, és a legszebb lány kaptam feleségül, aki derék fiúkat szült nekem. Mi kellett volna még egy szegény ember boldogságához? Talán az, amit elhallgatott. Szerette volna az egész éltét leélni ezzel az asszonnyal, de a második fiú születésekor meghalt, szegény. Csak egy megfakult fénykép maradt róla, és üveges keretben a régi menyasszonyi koszorú. A két utcára néző ablak között a hófehér falon.
Ha kioldódott a hallgatás csomója, ami boros hangulatában könnyen megesett, órákig élvezhettük a történeteit. Ezek nem szóltak soha másról, mint életének két legfontosabb, szinte mesebeli szereplőjéről, az édesapjáról, Hering Jánosról és az apósáról, Barna Andrásról, a juhászok fejedelméről.
Igaz, hogy sokszor elmesélte, mert az öregek szívesebben élnek a múltban, mint a jelenben. A biztatásunknak is gyakorta engedett. Főleg téli estéken, amikor még lámpát sem gyújtottunk, csak a tűzhely tőzegparazsa világított, mint egy távoli sziporkázó csillag a felhőtlen nyári égen. Szívesen meghallgattuk újra meg újra, mert gyerekkorának, ifjúságának a világa olyan volt számunkra, mint egy réges-régen történt igaz mese.
Az édesapjáról nem maradt rá más, mint két, gyémántot érő tulajdonság: a SZORGALOM és a MEGBÍZHATÓSÁG.
Johann Hering a magyar szabadságharc után nem tért vissza Stájerországba, pedig a Ferenc Jóska katonája volt. Ma már nem tudjuk kinyomozni, vajon miért választotta új hazájának Magyarországot. Pedig Stájerország romantikus, nyáron is hóborította sziklás, hegyes-völgyes vidék. Egészen más, mint az Alföldünk vagy a Dunántúlunk.
Derék magyar férfiak százai menekültek el akkoriban innen, hogy az elvesztett magyar szabadság után, nehogy börtönben vagy golyó által elveszítsék az életüket is. Haynau, a hiéna, főbe lövetéssel, akasztással végzett a császár és a Habsburg Birodalom ellenségeivel. In effigi /jelképesen/ a szabadságharc olyan nagyságait is halállal sújtotta, mint Kossuth Lajost vagy Andrássy Gyula grófot, akiknek sikerült elmenekülniük a karmai közül. Vesztett szabadságharc után, gyászoló országban éltek ekkor a magyarok.
Johann, ez a szőke legény, meg itt érezte jól magát. Különösen azután, amikor a Duna partján megismerkedett Viszt Erzsébettel, egy szemrevaló dunapataji sváb leánnyal. Az sem zavarta, hogy egy zord tekintetű pandúr lett az apósa. Mint később kiderült, az anyósa meg a Vasorrú bába. Erzsike szőke volt és kékszemű. Németül is tudott egy keveset, a megértéshez ennyi elég volt.
Nem hiába eskette össze őket a pataji pap, és a kívánt, Istennek is tetsző gyermekáldás következett. Egymás után születtek meg a gyerkőcök. Először a fiúk: Antal, József, Gergely, István, Miklós. Ráadásul Rozália, aki olyan Isten teremtése volt, mint az édesanyja, szőke és kék szemű.
Ahogy család sokasodott, az életük nehezedett. Az öregapám sem tudta bizonyosan, miért hagyták el a szülei Dunapatajt, és miért költöztek éppen Kecelre.
Csak azt mondogatta talányosan:
Az igaz, hogy sok jó ember kis helyen is elfér, de ha egyetlenegy rosszindulatú akad közöttük, már megette a fene.
Talán a zord após otthon is pandúrkodott? Vagy az anyós kifogásolta a sok gyereket, akikbe lépten-nyomon belebotlott? Az első tíz évben négy fiú. Amikor a negyedik is megérkezett, betelt a pohár. Az anyóst megszállhatta az ördög. Idős asszonyoknál ez gyakori. Az ürdüng így szólt ki belőle:
Vidd ki, édes lányom, a vásárba! Add el ezt a kölyköt! Az árán meg vegyél kenyeret magatoknak, mert én többet nem adok!
No, azért nem biztos, hogy így történt. Az viszont igaz, hogy minket egyetlen egyszer sem látogatott meg a pataji nagyanyánk vagy a zsandár nagyapánk. Pedig milyen szívesen elmentem volna megnézni a kék Dunát, amiről az anyám néha olyan szépeket mesélt. Sokszor emlegette a lemenő nap aranyhídját, amit lány korában sokszor megcsodált. Bennem összetartozott Dunapataj, az aranyhíd és az édesanyám.
A menedéket kereső szüleim 1865-ben, immár négy gyerekkel, eljutottak Kecelre. Hátha kell egy takács ebbe a nagy faluba, aki rongypokrócot, zsákot, vásznat tud szőni? Volt belőlük éppen elég!
Rózsa László, az idős bíró, az egyik nem régen megürült hivatalt ajánlotta fel neki, amelyik nem túl előkelő, de a legfontosabb egy faluban:
Évi száz forint lesz fizetése, és egy házat is kap a munka fejében. Látszik, hogy izmos ember, biztosan ért a földművelő szerszámokhoz. Legyen maga sírásó!
Hering János egy kissé kényszeredetten belecsapott a bíró fehér tenyerébe, és megvolt az alku.
Hát még a halottak mennyit fizetnek! Majd meglátja! - buzdította a bölcs bíró, amikor elváltak egymástól.
Igen szomorú foglalkozás volt ez! Nemcsak azért, mert minden nap akadt munkája. Lágy lelke igen sajnálta a korán született és meghalt kisgyereket, a tüdőbajos, korán elhervadt fiatalt. Csak azt tudta megérteni, ha egy halálra érett idős embert hoztak a temető mindig virágos és csendes kertjébe.
Nyolc évig egyedül ásta, lapátolta a keceli homokot. Készítette az örök lakások százait, amikor 1873-ban ide is ellátogatott az utolsó kolerajárvány. Három hét alatt kétszáznál többen tették le a gondjukat. Elefánt doktor úr hiába füstöltetett, hiába zúgtak a harangok. Hangjuk visszaverődött az ég faláról. Úgy látszott, hogy az egész falu elmúlik a földről. Nincs kegyelem sem gazdagnak, sem szegénynek!
Amikor a dédapám már nem győzte egyedül a rengeteg munkát, akkor a megboldogultak rokonai segítettek. Csak a sort kellett megmutatnia, és néhány olyan fortélyt, ami gyorsabbá tette a homokos földben a munkát. Naponta tízen is ásták a sírokat. A dédapám olyan volt azokban a hetekben, mint manapság egy brigádvezető: parancsolt és ellenőrzött. A gyenge dongájú férfiaknak kérés nélkül is segített. Alkonyattájt szigorúan mérte a sír hosszúságát, mélységét és szélességét.
Mindig volt olyan okos ember, aki gondoskodott a járványmegelőző „gyógyszerről.” Gazdag ember a legjobb vörösborát hozta, amit a kadarka véréből erjesztett a pince hűvösében. A faluszéli szegény a titokban főzött pálinkát kóstoltatta a sorstársaival. Alkonyatkor olyan hangulatban fejezték be a munkát, mintha egy füst alatt a halotti tort is megtartották volna. A dédapámnak pedig úgy fizettek, mint egy jó mulatság után a kocsmában, mert segített nekik az örökös házakat megépíteni.
Ha éjszaka hozták a megboldogultat, szép katonás rendben betették a halottas házba. Ha még napáldozat előtt, akkor a házunk udvarán egy rongypokrócra fektették, és azzal is takarták be. Így védték őket a sötétség férgei ellen.
A tisztelendő úr naponta búcsúztatta a soron lévőket. A rokonok sietve hantolták el volt szeretteiket az öngyilkosok mellé a Gugás temetőben. Oda, ahol az érseki Nagyerdő kezdődött.
Egyik nap, virradat körül, kint ténfergett a kisgyerek nagyapám az udvaron, és megbotlott egy jéghideg lábfejben. Úgy sikított, mint akit ölnek. Az édesanyja kirohant érte, és bemenekült vele a házba! Nem engedték ki három hétig még az udvarra sem, de a nagyapám elmondása szerint, nem is nagyon kívánkozott.
Mára a Gugás temető maradt meg a régi Nagyerdőből. Egy kis akácos, amit csak a madarak látogatnak, meg azok a nagyon öreg emberek, akik már nem tudják, hogy élnek-e még, és ösztönösen keresik a végső nyughelyüket.
Amikor Hering János dédapánk később újra szóba került, Miklós nagyapám szebb búcsúztatót mondott édesapjáról, mint temetésekor a tisztelendő:
Tudjátok, fiaim, minden rosszban van valami jó. A járvány három hete alatt olyan sok forint ütötte a dédapátok markát, hogy házat vehetett belőle a felső faluvégen. Így hozott össze a sors bennünket a Barna András családjával.
Végképp felmondott a sírásásnak, és szívesen dolgozott napszámosként a gyerekeire egészen a halála napjáig. Hatvanhat éves korában jött el érte a halál. Talán a legszebb álmát álmodta, amikor a szíve megállt.
Biztosan szégyellte, szegény, hogy mesterember létére sírásóként kellett fenntartania a családját. Igen nehéz, embert próbáló munka volt az ebben a könnyen beomló keceli földben. Egyszer sem panaszkodott a sorsára, mert a gyerekeiért még a Gellért-hegyet is elhordta volna! A keresztnevét apátoknak adtam ajándékba. Tőle meg te kaptad, unokám, III. Hering János. A becsületes, dolgos ember neve így menjen firól fira!
Az öt testvéréről csak annyit mondott:
Mindegyik megtalálta a maga erdejét, ahol fészket tudott rakni. A Gergő vitte a legtöbbre, mert daliás huszárként szolgálta a császárt, és ette a királyi udvar kalácsát.
Egyetlen egy alkalommal sodorta haza az északi szél, de akkor lovastól. Éppen itt gyakorlatoztak Magyarországon, amikor a parancsnokától jutalmul egy hét eltávozást kapott, hogy legalább a család is megcsodálhassa.
Olyan bajusza volt, hogy havonta húsz krajcárt faszolt csak bajuszpedrő kenőcsre. Biztosan elnyerte a legkisebb királylány kezét. Ha azt nem, akkor legalább a szobalányét! Mint a mesében.
+
Az öregapám, Hering Miklós, hetvenévesen mesélte el ezeket a néha hátborzongató, máskor megható történeteket az unokáinak, valamikor az 1920-as évek közepén.
Ott beszélgetett velünk a tornácon. Egy maga barkácsolta kisszéken ült, és ősz fejjel, de fiatal ésszel diskurált az unokáival.
Akkor még Sándor bátyámat nem szegődtették el állatokat őrizni valamelyik gazdához, mert gyengébb fájú gyerek volt tízévesen, mint hétéves koromban én. Mi voltunk az öregapám hálás hallgatósága.
A nagyapám, kezében a légycsapóval, egész nyáron gyilkolta a pimasz szárnyasokat, de nem tudta kiirtani az írmagjukat. A nyár volt a mesék meg a legyek ideje.
A szüleink napszámba jártak, a gyerekek meg a házra vigyáztak, mert Miklós nagyapánk is házpásztornak számított már. Nem mesélt nekünk sárkányról, tündérekről, boszorkányokról, hanem az életéről, ami fölért tíz mesekönyvvel.
A tündérek helyett az édesanyjáról vagy a feleségéről. Ha róluk szó esett, mindig fátyolos lett a hangja, és sokáig hallgatott. Esetleg fölállt, hogy járjon egyet az udvaron.
Megmozgatom egy kicsit az öreg csontokat! - mondta ilyenkor. De mi jól tudtuk, hogy éppen a könnyeit igyekszik felszárítani, mert egy idős férfi ebben is olyan, mint egy kisgyerek, könnyen kicsordulnak a könnyei.
Azután a szomszédasszonyról kezdett el beszélni, aki a pinceajtót mindig az urára zárja.
Hallgassátok csak, a szegény Tóth Lajos bácsi sírva könyörög a feleségének már vagy egy órája! Mégsem engedi ki a vénasszony! Hogy megszégyeníti szegényt a szomszédok füle hallatára ez a boszorkány! Szegény Lajos!
Már gyerek ésszel megértettük, hogy milyen asszonyokból lesznek a mesében a tündérek vagy a boszorkányok. A királyfiak a gazdag ember három fiából. Mindig csak az egyiknek, a legfiatalabbnak van győztes esze, bátorsága, a másik kettő csak a föld terhe. Arra azért képesek, hogy az örökségért akár el is emésszék a saját édes testvérüket.
A juhászbojtár nagyon beleillik a mesébe. Őrzi a király aranygyapjas nyáját, elűzi a ragadozó farkasokat, az életét is kockára teszi. Mégsem kíván jutalmul mást, csak a király legszebb leányát feleségül. Tudja ő jól, hogy mi az, ami minden kincsnél többet ér.
Miért kellene jutalmul az ország, a fele királyság? Már napok múlva szidná a nép, hogy besorozza a legényeket és megadóztatja a szegényeket. A háborúhoz sok pénz kell. A királyok olyanok háború nélkül, mint a fejük korona nélkül. Arra meg nagyon vigyáznak!
A szegény embert nyúzó gazdagokból lesznek a sárkányok. Ezekkel viaskodik egész életében a szegény. Mint mesében a fehér ló fia a fa kérgét, úgy nyúznák le rólunk, ha hét bőrünk lenne, az utolsót is.
Van olyan ember, aki ezt tűri, s van, aki szembeszáll a sorsával, mint a Barna gyerekek, akik a betyáréletet választották. Nem tartoztak ugyan a rokonsághoz, de fiatal koromban úgy gondoltam rájuk, mintha a testvéreim lettek volna.
+
A BARNAKERTET róluk nevezték el. Az 1860-as években telepedett le a juhszélre ez a messziről érkezett titokzatos család. A falunak háttal építették meg a vert falú házukat, mintha ezzel is azt mondanák, semmi közünk ehhez a szolganéphez, semmi közünk ennek a rongyos falunak az életéhez. A bíróhoz, a jegyzőhöz, a többi elöljáróhoz, de a szegényt nyúzó gazdákhoz sem.
Az ablakokból csak a távoli nyárfasort meg a nagy mezőt látták, amire kicsapták egyetlen tehenüket és virgonc fekete lovukat. A gyerekek ekkor még süldő korban voltak, és minden idejüket a lovaglással töltötték. Az apjuktól, aki ekkor még csak negyven éves lehetett, megtanulták ennek a mesterségnek minden csínját.
Tíz év múlva, tőlük egy kissé távolabb, tanyát vert egy szegény ember, akinek még arra sem volt pénze, hogy bent a faluban házhelyet vegyen, és a nagyobb biztonságban húzhassa meg magát. A férfi napszámba járt. A házuk körül nyáridőben két pulya szaladgált pucéron, és csak apró jószág legelt, kapirgált a ház előtt. A házacska fala sárszínű, mint az egész nyomorúságos életük.
Barnáék az előző tíz év alatt sokat gyarapodtak. Már volt három gyönyörű hátaslovuk, két igavonó és egy kocsi is állt a színben. A lovak kipányvázva legeltek. Fényesre kefélt szőrükön nem tapadt meg más csak a termését világgá hintő virág szárnyas magja, vagy az őszi levegőben úszó ökörnyál.
A három legény meg az apjuk gyakran volt távol. A szomszédasszony oldalát majd kifúrta a kíváncsiság, hogy élnek, mint élnek ezek a jómódú Barnáék. Az asszonyok könnyebben megtalálják az egymáshoz vezető utat, mint a férfiemberek. Barnáné gyakran adott főtt kukoricát, néha kalácsot a szomszéd két kislányának. Azután nem kergette ki őket, hagyta, hogy az udvarukon is játszódjanak. Még azt is megtett, hogy ruhát varrt a pucér kislányokra a használt lánykori szoknyáiból nyárra is, télre is. Sok ráérő ideje volt, mert a ház mögötti kert nem adott sok munkát. Egyetlen tehenet kellett csak naponta kikötnie.
A gyerekek szívesebben játszadoztak a Barnáék házának tájékán akár egész napszálltáig., amikor az anyjuk eljött értük. Királyné ilyenkor érdeklődött a férfiakról, akiket olyan ritkán látni itthon.
A mi földjeink a hetedik határban vannak - mondta szűkszavúan az asszony, aki legalább tíz évvel volt idősebb Királynénál,- a legnagyobb munkaidőben még az uram is velük van. Most is van már egy hete, hogy magam vagyok. Azért érek még a maga pulyáira is gondolni.
Mert Király Józsefnénak hívták a kíváncsi és igen sovány asszonyt, aki néha el-elköhentette magát még a legmelegebb nyári napon is. Beteg volt a tüdeje. Akkoriban gyakori betegség volt ez Magyarországon! Olyan tisztelet és félelem övezte, hogy még latin nevet is kapott: morbusz hungarikusz. A tudós orvosok nyelvében.
Télen nem is igen jött ki a házból. Ritka volt a terefere a két asszony között. Sok beteg ember számára megbocsáthatatlan bűn a másik kicsattanó egészsége. Egész nyomorult testével - lelkével, sárga és koromszínű szegénységével gyűlölte az egész Barna családot.
A gyerekeit gyakorta küldte egy kis zöldségért a levesbe, egy kis cukorért a főtt kukoricára, meg miegymásért. Mindig kaptak is bőségesen. Az asszony sóváran vallatta gyerekeit a szomszédok életéről. Csak azt tudta, hogy a férfiak sokszor a hetedik határban dolgoznak. Hetekig nem jönnek haza a födeles szekérrel. Úgy látszik, hogy munka után azon húzzák meg magukat, ha váratlan eső szakad a nyakukba, vagy eljön az alvás ideje. De mire kell a három gyönyörű nyerges ló? Ez a tüdőbeteg asszony betege lett a kíváncsiságnak is. Éjszaka órákon át éberen figyelt minden kis neszre, ami szomszéd ház felől idáig lopódzott. Néha lónyerítést hallucinált, máskor szekérzörgést, de mindig a legsötétebb éjszakákon.
Lám, most is!
Ébredjen! – rázza föl az urát. – Most meglesheti kend a Barnáék titkát! Másszon föl a padláslétrára, onnan nézzen figyelmesen! Fehér gatyában ne menjen, mert akármilyen sötét van, könnyebben megláthatják.
Mászik is az ember. Lát is valamit. Az udvar hátsó végén áll a födeles kocsi, ahol a ganédomb van. Emberek emelnek le valami koporsóféle ládát, egymás után hármat is. Látja járni-kelni az árnyakat, de nem hall egy emberi szót, vagy lónyerítést. Azután a kocsit betolják a színbe, és egymás után elnyeli őket a sötét ház. Benn világot gyújtanak, de csak egy gyertya fényét.
Király József fejében még ekkora világosság sem támad. Lekászálódik a létráról, és visszabújik az ágyba. A felesége rögtön elkezdte szekálni, hogy kit látott, mit látott.
Most hagyjál aludni! Nagyon zavaros az agyam, majd reggelre kitisztul. Holnap is napszámba kell mennem, most az alvás ideje van. Az ördög vigye a Barnáékat!
Király József tud valamit, de nem tudja, mit. Minden nap munkába megy, mert a családra dolgozni kell. Az egyik gazda agyon hajszolja, a másiknál könnyebb a dolga, de sokszor csak késő este ereszti haza. Az asszonnyal nem szívesen beszél arról az éjszakáról, mert még belekergeti valami hebehurgyaságba a kevés eszével. Úgy van a látottakkal, mint a fűrész két fogójával. Az egyiket már kézben tartja, de egy másik kéz híján, bizony csak hajladozik a széles és fogas lapja.
Talán két hónap is eltelt. A fecskék már gyakorlatoztak a legelő szabad pályáin, és mindegyik olyan magabiztosan, hogy csak biztos szem tudta megállapítani, melyik a szülő és melyik a csemete.
Kosaras ünnep a faluban, mindig csütörtökön, időtlen idők óta. Ilyenkor még a félholt is a piacra vonszolja magát egy kis pletykáért, vagy adni-venni. Király József is körbejárja ezt az asszonyoknak való zsibvásárt. Máskor messze elkerüli a Községházát, ahol nincstelen létére kevés a keresnivalója. Most odahúzza az ajtóhoz néhány nagybetűs szó:
ÓRIÁSI JUTALOM
A NYOMRAVEZETŐNEK
Lassan kibetűzi, mert az iskolát már régen járta, a nagybetűket. Azután restellkedve mondja egy ismerős fiatalnak:
Sándor öcsém, mit írnak ezekkel a kicsi betűkkel? Az utóbbi időben igen megromlott a szemem.
Hogy mit írnak, Józsi bátyám? Hát azt, hogy a veszprémi bankot kirabolták már két hónapja, és a nyomravezető 1000 korona jutalomban részesül.
Király úgy megijed, hogy még a köszönés is a lelkébe szorul. Azután félig magánkívül járkál a piaci sokadalomban. Ide-oda vereti magát a tömegben:
Részeg kend, vagy mi baja? - kérdezik vagy ötször is a vénasszonyok.
Azt elfelejtettem megkérdezni, hol kell bejelenteni a bűnösöket. Biztos a zsandároknál. No, Jóska, próbálj szerencsét! Talán a sok pénz a koporsókban volt. Ennyit is mondhatok csak a zsandároknak. Hogy mi lett a koporsókkal, azt ő nem látta.
Már másnap reggel tíz zsandár veszi körül Barnáék házát. Mind a négy férfit megbilincselik és a gyanúsítottak kocsiján viszik be őket a kiskunhalasi tömlöcbe.
Sok kihallgatás, de mindenki tagad. Fölássák az egész környéket, de mit kezdjenek egy büdös, gőzölgő ganédombbal. Azt még egy cigány sem forgatja föl nekik
Bizonyíték híján mindenkit el kellene engedni. De a legfiatalabb csak maradjon! Az apa meg a két idősebb menjen szabadon haza!
Magányosan üldögélt tömlöcében a fiatal Barna, igen magányosan. Hiányzott a szabadság, a hosszú vágta a Sólyom hátán. Itt ez a tetvekkel teli odú. Hallja a közeledő szájtépő ordítást:
A tömlöcbe vele! Vagy vall, vagy megrohad!
Egy cigány kinézésű és gúnyájú mocskos gúnyájú embert vágtak be mellé. Úgy szidta a zsandárokat, mint a bokrot. Aztán lehiggadt, és a sarokba húzódott. A fiatal Barna megszólította a szerencsétlen embert:
Miért bánnak veled úgy, mint egy kutyával?
Nagy sokára szólal meg a cigány formájú:
Azt akarják rám bizonyítani, hogy agyonvertem egy zsandárt. Bár az utolsót verhettem volna agyon!
Hát akkor csak te tetted?
Éppen kapóra jött a fejszémnek. Az úgy sem vall rám, mert ott fekszik az egyik száraz kút fenekén a halasi határban. Engem meg vallathatnak, ameddig bírják szusszal. Egy büdös szót se nekik!
Te miért nyomod a szalmát?- kérdezi a cigány.
Jóval kisebb dolog miatt. Meglovasítottuk a veszprémi zsidó pénzét. Azután meg elástuk. Most várunk a jobb időkre, hogy elő tudjuk szedni.
Nem keresték nálatok?
Fölforgattak, komám, azok mindent, csak a ganédombot nem. Pedig ott van az a sok arany a szarban. A tiszta levegőre várunk, aztán irány Amerika!
A cigányt nemsokára kihallgatásra vitték, és nagyon sokáig nem hozták vissza. Csak a tárgyaláson találkoztak újra. Az a tömlöcbeli „cigány” ékes zsandár ruhában a tanúk padján ült.
Hetekig tartott a vallatás. Fejenként tizenkét év börtön a fiúknak. Az öregnek élte fogytáig tartó rabság a kitervelésért, a végrehajtásban való részvételért. A korábbi Tiszán túli vétkekért is, mert miattuk keresett a Duna-Tisza közén magának rejtekhelyet./ Itt olyan nagy biztonságban érezte magát, hogy egy betyárképzőt nyitott a fiainak./
A rabság évei lassan múltak. A halálig tartó rabság rosszabb, mint a halálos ítélet. Így gondolkodott az idős Barna is. Akkoriban csak gémeskutakból ivott ember is, jószág is. A tömlöc udvarán is volt egy, és úgy tartották, hogy feneketlen. Az ítélet kihirdetése után öt év múlva szabad levegőre vitték a rabokat. Néhány kör, talán egy negyedóra, a friss levegőn naponta. Arra éppen elég volt, hogy egy óvatlan pillanatban belevesse magát a feneketlen mélységű kútba. Ez volt a menekülés egyetlen útja.
+
A JUHÁSZOK FEJEDELME
A nagyapám sokat tudott mesélni az apósáról, BARNA ANDRÁSRÓL is, akinél tizenöt évig bojtárkodott. / Katonasággal megszakítva./ Jutalmul az egyik leányát kapta feleségül, Barna Annát. A négy leánya közül a legszebbet, a legjobbat, akitől az édesapám született meg elsőnek. Nagyapám a holtáig gyászolta, mert szülésben halt meg. De a második fia is megmaradt utána.
Nem nősült meg újra.
Ilyen jó léleknek az egész vármegyében nem találnám a párját – mondotta, amikor kínálgattak neki egy özvegyet vagy egy leányt.
Majd magam nevelem föl a fiaimat!- utasította el a tolakodókat.
+
BARNA ANDRÁSNAK, az anyai dédapámnak, a juhászság volt a becsületes mestersége, de mindig kerülgették a csendbiztosok.
Olyan volt – így kezdte a nagyapám, aki maga is bojtárja volt húsz éven át-, mint a Rúzsa Sándor. Szigorú, de igazságos. Nem félt az ördög öreganyjától sem! Legalább ezerkétszáz birkát legeltetett minden évben az öt bojtárjával együtt. A háza meg a karám, ahová a kemény téli hónapokra elletésre behajtottunk, ott áll még máma is a fölöttünk lévő soron. Ő maga meg békésen nyugszik a megszentelt kétszéli földben. Sokan voltak a búcsúztatásán. Nagy volt a fölhajtás!- mondotta volna rá somolyogva.
Nem fejtünk, mert a bárányoknak kellett a tej, hogy a kihajtásig gyorsabban növekedjenek. Sok pénze volt meg sok lánya. Az egyik szebb volt, mint a másik.
Azt mondogatta, a bajusza alatt mosolyogva: - A paraszt ősszel meg tavasszal vet, én mindig télen. Aztán ősszel, ha hazatérek, megnézem a termést.
Örült az újabb leánygyereknek is, de minden évben elmorogta:
Asszony, megint elrontottad a karácsonyomat!
A vidám farsangot még végigmulathattuk, de azután szorgosan készültünk az új terelésre. A mi dolgunk volt a fölszerelés előkészítése. Testre a subát, a szűrt. Kézhez a gajmóst meg a kancsikát. A négy okos szamárra a szolgafát, a bográcsot, az élelmet és a szárnyékot.
Február végén vagy március első napjaiban a Nagyerdőn keresztül indultunk. Szilos után Polgárdi buckáit tapostuk. Mindig csak déli irányba! Kiskunhalas és Jánoshalma között hajtottunk le a gazdag Bácskába, csaknem a Dunáig. Már meleg idő járta, amikor a tetthelyen a nyírást elkezdtük. Láthatták a vevők, hogy milyen kövér birkáknak nyírjuk a gyapját.
A nagy szakállú zsidó kereskedők úgy várták a falkákat, mint a Messiásukat. Fölvásárolták a gyapjút, a báránybőrt és a gyenge húsú bárányokat is szép számmal. A nagy tülekedésben néha egymás szakállát is markolászták, és ilyenkor kufárnak becézték egymást. A gazdánknak olyan ábrázattal számolták le a pénzt, mintha a fogukat kéne az öreg markába rakni. Barna András ilyenkor odafigyelt, de sohasem számolta újra:
Kárhozzon el, ha becsapott! Valakinek pokolra is kell jutni! Miért én legyek az?
A sokadalom vér nélkül véget ért. Ha a bölcs gazdánk somolyogva pipázott, mi is tudtuk, hogy jó volt az idei termés.
Amikor a vásár múlt, a nyáj fordult. Hazafelé egyre jobban sürgettük a napocskát a mielőbbi nyugovásra. Tizenhat-húszéves legényemberek voltunk már az 187o-es évek elején. Minél előbb szerettük volna látni, hogy ilyen hosszú idő alatt mennyit nőttek a falubeli lányok. Csak a legidősebb szomorkodott, mert tudta, hogy húszévesen itt kell hagyni a szabad életet. Ki tudja azt megmondani, milyen országba vezénylik majd Magyarországról? Nagy a császár birodalma, és sok nép lakja. Ha csak a városi doktor ki nem szuperálja a hadseregből. Az meg a lányok előtt volna szégyen! Engem még ez a veszély nem fenyegetett, mert 1882-ben még csak tizenöt voltam.
Szamaraink csak cipelték a hosszú hónapokra való élelmet, a cserényt, az üstöt és az állatpatikát. A Vezér döntötte el, hogy milyen tempóban haladjunk. Ezek a hónapig tartó vándorutak nem voltak eseménytelen barangolások. A hatalmas nyájunkból néha elcsaptak tízet - tizenötöt is. Ha panaszkodtunk, az öreg csak legyintett:
Majd visszaszerezzük a dupláját.
Rövid időn belül úgyis lett. Az Ő nyáját nem rövidíthette meg holmi kapcabetyár! Türelmesen kivártuk az első szuroksötét vagy zivataros éjszakát, és reggelre már teljes lett a nyáj. A ráadást mindig a bojtárok kapták. Néhány év múlva büszkén őriztük a magunk billogos juhait éjjel - nappal, még álmunkban is, a hatalmas nyájjal együtt.
Bennünket jó szóval terelgetett, a nyájat öt okos pulijával. Dömötör napjára igyekeztünk a keceli határt elérni, mert október vége néha mostoha volt. Ha maradt a lágy idő, és a hajnali gyepet nem csapta meg a dér, tovább legeltettünk a szilosi erdő vagy a Nagyerdő tisztásain, az őszvégi zöld füvön.
András bácsinak két igen különleges szamara is volt. Az egyik a Vezér, amelyik a nyájat irányította. Két év után ez az okos állat úgy ismerte hosszú utat, hogy gazda nélkül hazatalált volna.
De a Nyerges volt a szemefénye! Ezt a fajtát akkoriban csilás szamárnak hívták. A bibliai időkben Krisztus urunk ilyenen ült. Az orrlyukak meg a szemek körül széles fehér szőrkarika, a lágyéknál és a hasa alján is fehér szőr. Ezért nevezték fecske hasúnak. Az első és a hátsó lábszárán, éppen a térdénél, három fekete csík. Ilyen szép állatokat csak Izsákon, Majsán és Dorozsmán neveltek az egész Kunságban.
Ezen utazgatott az utolsó pusztai fejedelem, aki maga fölött csak az Öregistent fogadta el úrnak.
Mert a környék juhászai BARNA ANDRÁST választották meg a fejedelmüknek.
A megválasztása olyan volt, mint egy pogány szertartás. A szomszéd legelők juhászai összegyűltek, megbeszélték a dolgot, aztán fölkeresték az öreget. Mindegyik hozott magával egy kis kerek tükröt, ezt a vásárokon árulták akkoriban, és kevés szóval átadták neki. András bácsi köszönettel fogadta. Ittak rá bőségesen a fejedelem pénzéből, ahogy ilyen alkalommal szokás. Mégpedig a híres Dömötöri csárdában! Ott is csak üvegből, mert látni kellett mindenkinek, hogy vérszínű bort isznak erre a nagy eseményre.
A szertartás után a legjobb szűccsel varratta fel subájára tükröket. Ezek úgy ragyogtak a hímzett virágszirmok szívében, mint a földön járó napocskák.. Maguk között ezután csak tükrös subásnak emlegették a juhászok BARNA ANDRÁST, a szabad puszta utolsó fejedelmét.
Az Öregisten igen szerethette, mert búsulni sohasem láttuk. Templomba nem járt, de káromkodni sohasem hallottuk. Az Isten házába elment helyette is a derék felesége meg a négy szép leánya. A vasárnapi nagymisén mindig a második padban ültek a drága, suhogó selyemszoknyákban. És úgy dicsérték énekszóval a Mindenhatót, mint az angyalok.
Anyai dédapátok nótái közül hármat őrzött meg a halványuló emlékezetem:
Örülök, hogy juhásznak születtem.
Öt bojtárnak számadója lehettem.
Kiskunságnak vagyok fejedelme.
Úgy tisztelnek számadó kegyelme.
+
Csillagok, csillagok szépen ragyogjatok!
A szegénylegénynek utat mutassatok!
Mutassatok utat a szegénylegénynek,
Nem találja házát a szeretőjének.
+
Jaj, de széles, jaj, de hosszú az az út,
Melyiken a régi babám elindult.
Régi babám, térj vissza a hosszú utadról!
Emlékezz a tegnap esti szavadról!
Hosszú útról visszatérni nem lehet.
A szerelmet eltitkolni nem lehet.
A szerelem szélesebb a tenger vizénél.
Árvább vagyok a lehulló levélnél.
BARNA ANDRÁS, az utolsó pusztai fejedelem emlékére minden ünnepi alkalommal, összefogódzva és bortól csillogó szemekkel, énekelte az öregapám és az édesapám.
A DÖMÖTÖRI CSÁRDA
Csak a falak omladékai látszanak ki a derékig érő gazból, pedig még maga Rúzsa Sándor is gyakori vendég volt benne. Ha pusztázó zsandárok nagyon hajszolták Szöged környékén, itt pihente ki magát, a Dömötöri csárdában. Kétféle rejtekhelye is volt. Egyik a sürgős bújásra, másik a menekülésre!
Az ivóban mindig nagy volt a forgalom. Kalocsáról egészen Kecskemétig mehetett az utazó. Egy olyan úton, amelyik a leghosszabb volt a Duna meg a Tisza között. Ezt keresztezte a Kiskunhalasról Akasztóra tartó.
Jöttek-mentek itt vásárosok, kerekedők, úriemberek, szegény zsellérek meg a jó szerencsét kereső csavargók. Néha egy-egy Csokonai vagy Petőfi Sándor.
Olyan bölcs volt ez a hajlék, hogy befogadta még az üres zsebűeket is egy pohár borra vagy éjszakai szállásra.
Ha a Rúzsa Sándornak gyorsan el kellett rejtőzni, ott volt a nagy szájú kemence az ivóban. Egy férfiember éppen elfért benne. Rátenni az ajtaját, aztán volt-nincs a Sándor! Belülről mindent hallott. Volt, aki féltette, volt, aki átkozta. Ha kiürült az ivó, és előbújt a meggémberedett tagjaival, mindig káromkodott egy igen cifrát. Mert 1860-as évek végén, amikor császári kegyelemmel szabadult, már régen elrúgta a fiatalságát. Az ötvenötödik évét taposta 1868-ban, amikor éppen találkozunk vele. De a kocsmárosnék még akkor is szerették! Isten tudja, miért?
Ha a zsandárok, akik lovon jártak, valahogy becserkészték az öreg betyárt, akkor irány a hátsó, a földalatti kijárat. Ott abrakolt a lova, és mindig indulásra készen fölnyergelve. Lovastól kibújni, de gyorsan ám, ebből a földalatti pajtából! Azután hajts, Sándor, mint a tüzes istennyila, mert a zsandár golyója hamar utolér!
Az ötvenes évek elején állt már az akasztófa árnyékában, de a Felség megkegyelmezett neki. Halálig tartó fogságot kapott. Akkor egyszerre annyi asszonyi kérvény könyörgött neki szabadságot, hogy a császár szabadon engedte.
Hiába a kegyelem, azóta is űzik a zsandárok. Nem is magyarok, hanem a császár leghűségesebb kutyái, a csehek. Vadásznak rá, mint egy farkasra. Bő egy év múlva, 1869-ben, Szeged mellett tőrbe csalják, és börtön lesz a holtig tartó siralomháza.
A kisebb betyárok gyakrabban megfordultak itt. Ezek is lóháton, de nem messziről, csak innen Kecelről. Ha a módosabb legények kifogytak a pénzből? Bandába verődtek, és az éjszakában megvámolták a gazdag gabonás vermeket. Az is lehet, hogy a saját apjukét! Ilyenkor a kutyával könnyű volt szót érteni. Aztán föl a lóra! Maga elé a rablott zsákot! Irány a Dömötöri csárda!
Csak ott nézték meg, hogy mit zsákmányoltak. Legtöbbször értékes gabonafélét: búzát, rozsot, árpát. /A nagy kavarodásban az is előfordult, hogy útközben elszórták a felét. Ilyenkor jutott belőle az ég madarainak is./ Nem pénzért mulattak, hanem lopott gabonáért. Ezek a veremkamrák minden ház udvarán a földbe voltak ásva, és vastag földréteggel lefedve. Tettek rá egy-két villa szalmát is, hogy a kutya oda vackoljon. Egy okos komondor már csak észreveszi, hogyha a hasa alatt motoszkál valaki?
Pontosan a bejárati ajtóval szemben építették, hogy a gazda még az ágyból is szemmel tudja tartani a magáét. A sötét és csendes éjszakákon minden fáradt ember alszik. Csak a mulatni akaró keceli betyárok nem! Híres csárda volt a Dömötöri csárda! Kár, hogy minden elmúlik egyszer!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése