Odajön hozzám egy őrmester, dús bajusza hegyesre pödörve, és magyarázom nekik a hadi helyzetet. Azt, hogy rövidesen itt lesznek az oroszok. Hiszi is meg nem is.
„Látom, fiam, nagyon elgyötört vagy, gyere be egy kis reggelire!”
Kényelembe helyeztem magam, és előttem egy cseréptálban marhapörkölt galuskával. Hát még van a világon ilyen étel, nemcsak konzerv, amelyikről kiderül, hogy karácsonyi gyertya. Az illatra besomfordálnak az én elkallódott lógósaim. Mind a hatan, akiket már négy napja nem láttam, de összetartottak. Nekik is hozták a galuskát egy nagy tállal, és csak úgy faltak, mint a kiéhezett farkasok.
De igyekeztünk is, mert tudtuk, hogy bekerítésben vagyunk. Nehéz volt elválni a tele asztaltól és a meleg szobától, de mi éreztük, hogy ennek a csárdabeli hangulatnak itt is rövidesen vége lesz. Egy utolsó figyelmeztetéssel kifizettük a kiadós ebédet, és borravalóul melegen ajánlottuk nekik a minél gyorsabb visszavonulást.
Mi, heten, mint a gonoszok, haladtunk tovább északnak már a második napja. Egy város széléhez értünk: Kasztornoje. Az utcákon döglött lovak, felfordult autók, magyar lovas kocsik, és az út szélén hosszan valami piros festékcsík. Kiderült, hogy kalocsai fűszerpaprika. Az egyik kocsin lyukas papírzsák, rajta a felírás: Kalocsai édes - nemes. Ez a nagy összevisszaság egy tegnapi légitámadás következménye volt.
Nem sok időnk maradt a nosztalgiázásra, mert leállított motorral négy Rata húzott el, és vadul géppuskázta az országutat. A házak falához hasaltunk, és majdnem odafagytunk, mire a támadásnak vége lett. Akkor vettük észre, hogy elfogyott a töltényünk, és mentünk vételezni. Légelhárítás nem volt, puskával farkast lehet lőni, de nem repülőgépet.
Kiskunhalas nagyságú város volt, járási, körzeti központ lehetett. A főutcáján csupa emeletes ház. A főtéren, és a dombon itt is az öttornyú pravoszláv templom.
Sok német teherautó jött - ment, rajtuk tüzérek - gyalogosok. Magyar gyalogosok is voltak, de az ő járművük csak a lovas kocsi. A mieink mind észak felé igyekeztek. Akadt jó néhány szánkó is a lassan kialakuló menetoszlopban.
Mire Kasztornoje városából kiértünk, egy hosszú menetoszlop kellős közepén találtuk magunkat. Lehetett vagy két kilométeres. Megyünk, bandukolunk a csikorgó havon. Olyan hideg volt, hogy az szinte már elviselhetetlen. Meddig bírjuk ezt ki, magyarok? Ebben a posztóruhában. A zubbonyunk, a köpenyünk is béléstelen. A jégeralsó nem ér semmit. Még jó, hogy van bekecsünk, jó meleg sapkánk és kesztyűnk. A német is fázik, de azoknak a köpenyük is, a zubbonyuk is bélelt, vastag, kötött és flanel alsóruhájuk van.
Az oroszoknak? Vastag vattás nadrág, vattás kabát, bélelt köpeny, szőrcsizma. Az orosz téli köpeny bélése vízhatlan és fehér. Szabása ugyan esetlen, nem mutatós, de kifordítható, és kész a hólepel. Akinek nincs ilyen köpenye, annak rövid kisbundája van. A sapkájuk áll alatt összeköthető, meleg füles sapka. A vezetésük, jobban ismerve az otthoni viszonyokat, rájött, hogy a meleg ruha maga is egy fontos fegyver. Ők nem voltak a Tél tábornoknak alárendelve.
Volt egy–két bennfentes, aki tudni vélte, hogy a németek Kasztornojétól északra feltépték, és most ezen a tizenöt kilométeres kapun fogunk átsétálni, amíg az oroszok újra le nem csukják.
Hátunk mögött már két kilométerre az elhagyott város és előttünk kettőre egy kis falucska. Ballagunk, tömegesen és elég csendesen. Nóta sehol, befagyott a hangunk. Egyszer csak balról két pukkanás, majd megint kettő. Azt mondja valaki, hogy biztos a németek gyakorlatoznak. Már csak egy kilométerre vagyunk a falucskától, amikor minden tetőről, ablakból géppuskatűz, de nem az irányunkban, hanem tőlünk balra. Néhány németet láttunk a házakból kimenekülni hiányos öltözetben. Ez egyiknek lábán csak vastag zokni, a másik akkor kapkodja föl lábára a csizmát. Két német lóháton és köpeny nélkül vágtat el mellettünk. Az egyiknek még a sapkája is hiányzik.
A falu szélén volt a menetünk éle, amikor a mieink elkezdenek ott elől jobbra - balra szétfutni. Nem sok idő telt el, amikorra mi is megtudtuk a rémület okát. Két orosz T-34 -es fordul neki az oszlopunknak. Két oldalon méteres hófal, ezen a gyalogos átküzdi magát, de mi lesz a kocsikkal, amelyeken súlyos sebesültek is fekszenek. Legalább ötven kocsi és szánkó!
+
A T-34- esek lassan jöttek szemben, mi igyekeztünk lejutni az útról jobboldali irányban, mert ott nem messze volt a peremvonal. Ha azon túl leszünk, kiértünk a tankok tűzteréből, és most megmenekültünk.
A szerencsétlen igába fogott lovak felágaskodva, nyerítve fordultak hanyatt a kocsira, szánkóra, ahová a harckocsi lökte őket. A következő percekben széttört gerinccel lánctalpra tekeredett belekkel múltak ki a világból.
Mi meg tapostuk a havat, és igyekeztünk, ahogy csak az inunktól tellett, a domb mögé. A géppuskák ontották a tüzet, és nem is kellett célozni, csak bele a kellős közepébe. Hogy nagyobb legyen a riadalom, a toronylövegek is bömböltek. Már - már a parthoz értem, amikor egy rettenetes dörrenés a hátam mögött, aztán valami felemelt vagy egy méterre, és visszaejtett a hóra vagy négy-öt méterrel arrébb. A toronylöveg a hátam mögé pörkölt, de úgy vettem észre, hogy megmaradtam. Felemeltem a fejem, szétnéztem, de a harckocsik már elvonultak, de a mieink még a falucska szélén rohangáltak.
A hóban szanaszét dobálva a szegényes fölszerelés, amit a Dontól eddig menekítettünk. Főleg puskák, géppisztolyok, szuronyok, kézigránátok. Úgy látszik, a halál árnyékában mindenki igyekezett az öldöklő fegyverétől menekülni. Én is ott hagytam kedvenc puskámat, szuronyomat, a töltényeket és a két Vécsey kézigránátomat. Valahol a hóba merültek. Majd olvadáskor rátalálnak a környékbeliek.
Egyedül bandukoltam a falu felé. A hóban jó néhányan maradtak fekve, akik nem kelnek már föl soha többé. Tapogatom az ülepemet, és úgy érzem, mintha vér folyna a combomon, és valamiért fáj is, bár nem nagyon. Semmiség, ha csont nem sérült, a hússeb gyorsan begyógyul. A faluhoz elérő katonák szédelegtek, és nem tudták, hogy most mi is legyen. Megtaláltam a barátaimat, akik szentül meg voltak győződve róla, hogy egy gránát kettévágott. Együtt üldögéltünk egy pajta oldalában, és elhatároztuk, hogy tíz perc pihenő után, indulás északra. Talán arra még kitörhetünk. De hogy azután ott mi lesz, nem tudta egyikünk sem.
Letelt a tíz perc, és lábra álltunk, és indulni készültünk, de a falun túl, amerre tartottunk volna, négy harckocsi állt, félkör alakban, járó motorral. Minden monstrum mellett 6-8 géppisztolyos álldogált, és nevetgéltek. Tízen - tizenketten elindultak felénk, és jöttek, de nem lőttek. Igaz, hogy mi sem, hiszen örültünk, hogy élünk.
Odaértek, és összetereltek bennünket az út közepére, négyes oszlopba. A géppisztolyosok szétugrottak; a házakból magyarokat és néhány németet tereltek hozzánk. Voltunk ott vagy ezren. Kerestek egy ruszin tolmácsot, de három lett belőlük, egy ruszin, két szlovák. A következőt közölték:
A Vörös Hadsereg fogságába estünk, ezért viselkedjünk hadifogolyként. Akinek még van fegyvere, dobja el. Ma este itt alszunk a faluban, reggel kísérettel Voronyezsbe megyünk, át a Donon. Számunkra véget ért a háború.
„Balra át! Első sor egy lépést előre lépj! Indulj!”
Az első sort megmotozták, kezünk a levegőben. És most jutott eszembe, hogy a köpenyem belső zsebében van egy pisztoly, aki szabadságra ment karácsonykor, nálam hagyta. A kutató orosz, talán velem egyidős, megtalálta, és jól hasba vágott a géppisztollyal.
Össze is csuklottam, de néhány perc múlva magamhoz tértem, és akkora véget is ért a motozás, és megindultunk, hogy egy szélvédett helyet keressünk magunknak.
Jött szembe az én gyomorvágósom. Rám néz, és megrántja a köpenyemet:
„Igyí, zskurity, nyicsevó, nyicsevo. Vojná.” Akkor szívtam életemben először mahorkát. A célnak megfelelt, de egy kicsit apróbbra is vághatták, vagy darálhatták volna. Úgy látszott, szent lett köztünk a béke.
Úgy teszek, mintha nem haragudnék rá. Szívjuk a mahorkát, ő pedig magyaráz:
„Hitler kaput, vojna kaput, pasli mama!” Meg még ehhez hasonló, érthető dolgokat beszélt, de azt gondoltam magamban:
„Könnyen beszélsz, te kis piszeorrú, mert egy mahorkával kifizetted a príma pisztolyomat. De a szabadságomat nem ajánlhatod föl cserébe. Azt pedig vissza kéne szerezni.”
Szerencsénk volt, hogy velünk nem sokat törődtek, hiszen hová is mehettünk volna. Még a nap is fenn volt, amikor szélvédett helyre húzódtunk. Figyelgettem a falu túlsó vége felé. Láttam, hogy féljobbról egészen a falu alá bejön egy horhos. Ha a végéig sikerülne eljutni, hátha elosonhatnánk innen. A T-34 – esek mellett nem láttam embereket, elmondtam az elképzelésemet a haveroknak.
„Ha nem jöttök, én egyedül is megyek.” Végül ráálltak mind a hatan. Lassan eloldalogtunk a falu legszélső házáig, és nézelődtünk, mint a többiek. Lefeküdtem a hóba, és irány lapos kúszásban a horhos vége. A többiek utánam. Könnyű volt rejtőzni, mert hó itt hatvan centi magas volt. A nyakamba, kesztyűmbe becsúszott a hó, közben megizzadtunk az erőfeszítéstől meg az izgalomtól. Olyan mozdulatokkal mentünk mindig előrébb, mintha úsznánk a hóban, és mindig közelebb a horhos végéhez. Ki is döglöttünk tisztességesen, és az utolsó ötven métert már futva tettük meg.
A hozzánk legközelebbi harckocsi párszáz méterrel balra. A figyelő észrevett, a torony megpördült, és kicsapott a láng, de túl lőtt a célon. Aztán ismét lőtt, de most rövidre sikerült. Már fedezékben voltunk, mint az orosz bácsika is, aki mellett egy kisgyerek is remegett. Egy kecskét vonszoltak ketten. Jobban féltek, mint mi. Még le is térdelt előttünk, erre nyomtam a markába egy kevés vizes cigarettát. Mi pedig futottunk tovább.
A harckocsit utánunk küldték. Mi lenn a völgy aljában, a monstrum a domb peremén. Olyan harminc méterre egymástól. A tankos kiszállt a kocsiból, és az öregtől érdeklődött utánunk. Az öreg mondja is, meg mutatja is, hogy jó messzire járhatunk. Csak a Pintér Jóska ne hasalna olyan közel a tankhoz!
Amikor újra beindította a motort, a barátunk nem bírta tovább idegekkel, és kiugrott a hóból. Lehet, hogy attól félt, eltapossák. Éppen kinéztem a hóból, amikor elkezdett futni. Rögtön kapott is egy rövid sorozatot, mire el is vágódott. Gondolatban elbúcsúztam tőle. A harckocsi ezután visszafordult, és kiderült, hogy a Jóskának semmi baja. Olyan vagány volt, amilyennek ilyenkor lenni kell. Tettette magát. Azért igen megjárhattuk volna, ha az a harckocsi visszahajt bennünket, mert az a pisze orrú orosz igen mostohán elbánhatott volna velünk, és nemcsak egy hadifogsággal, de falhoz állítással. Nagy kockázatot vállaltunk, amihez nagy adag szerencse is kellett.
Talán az a pár szál vizes cigaretta mentett meg bennünket.
Egy kilométert mehettünk, amikor egy magyar puskát találtam a hóban. Magamhoz vettem, mert a katona csak fegyverrel szép.
+
Egyetlen puskával heten folytattuk az utunkat. Beesteledett, mire egy kis falucskába értünk. Bementünk a szélső házba, ahol a gazda szívesen látott bennünket. Kérés nélkül adott teát és valami kenyérfélét. A szőrcsizmám és a kapcám át volt ázva, levetettem és a kemencénél szárítgattam, melengettem mindenségemet. A többiek is ezt tették. A puska a kezem ügyében, a falhoz volt támasztva, csőre töltve és biztosítva. Már majdnem szundikálta, mert kinn már sötét volt, csak a hó világított.
Egyszer csak a konyhaajtóban lábdobogás, beszéd. Már nyúltam is a puskáért, amikor bejön egy orosz katona, de fegyver nincs nála, köszön is:
„Jó estét kívánok, szevasztok, gyerekek!”
Nagy gondban voltam, hogy most mi a helyzet. Van egy orosz, aki tökéletesen tud magyarul, mögötte egy magyarom, aki puskával kíséri, de szó nélkül.
„Ne idegesíts azzal a puskával!” – szólt rám az orosz - magyar. Majd folytatta:
„Én is magyar vagyok, és onnan léptem le én is, ahonnan ti jöttetek, csak sikerült ruhát cserélnem. Ugyanis én ungvári gyerek vagyok, ezért jól beszélek oroszul. Különben Várnai László vagyok a győri tüzérektől, ez a fiú a csicskásom.” Így lettünk mi kilencen.
Azt mondta a zászlós, hogy hallotta a tegnapelőtti eligazításon, hogy a voronyezs -kurszki vasútvonalon van egy Shenn nevű állomás. Onnan holnap, január 29-én, utoljára indul vonat Kurszkba. Oda el kell jutni, mert máskülönben mindennek vége. Ez a Shenn teljesen északi irányban van.
„Pihenjünk még egy negyed órát, aztán vágjunk neki!”
El is indultunk, éppen este hét óra volt. Útközben hol jobbról, hol balról csatlakoztak hozzánk. Rövidesem már vagy harmincan voltunk. Meg - megálltunk rágyújtani meg pihenni, csak úgy a puskákhoz támaszkodva, és farkasordító hidegben. Sokszor megtapogattam magamat, hogy van - e rajtam ruha. Nem ért semmit a fejünkre tett pokróc, mindenütt átjött a hideg. Balról kocsikerék csikorgása a hóban. Megálltak, mi is megálltunk. Egyszer csak megszólal onnan valaki:
„Maguk magyarok?”
„Magyarok.”
Már csatlakozott is hozzánk egy parasztszekér. Meg az azt kísérő negyven baka. Egy falu szélső házainál németek. Vezetnek bennünket egy magyar - német eligazító állomásra. Magyar és német tisztek együtt. Azt ismételték, amit a zászlósunk is mondott. Holnap reggel indul a vonat Kurszk felé, utána semmi. Az irányító állomáson már van harminc teherautónyi német. Több nem fér. Hiába könyörögtünk, a kocsik tele vannak. Ahol mindez lejátszódott, azt a falucskát Matyievkának hívták.
Pihentünk egy félórát, és fél tizenegykor nekivágtunk újra az útnak. Ez az út pontosan az állomáshoz vezetett. Szalmacsutakokkal volt kijelölve. Reggel hat órára megérkeztünk az állomáshoz. A vonat ott állt az első vágányon. Sok magyar, német és néhány olasz lézengett a vagonok környékén.
Bementünk az állomás melletti nagyterembe, mégiscsak fedél volt fölöttünk, és teliszuszogtuk egy kis meleggel. Az olaszokat öröm volt nézni. Ha mi majd megfagytunk, akkor ők már fagyott emberek voltak, úgy reszkettek, mint a miskolci kocsonya. A terem közepén tűz égett, mert fölszedték a parkettát, és azzal tüzeltek, de igen kevés fokkal enyhítette a hideget, mert az ajtók - ablakok már elégtek. Bátran bejöhetett a hideg, és be is jött. Különösen napkeltekor!
A füst megrekedt a teremben, és abban keresgéltük egymást. De kérdeztük az egyik vasutast, hogy mekkora hideg van? Mondta, de csak akkor értettük meg, amikor a falon is megmutatta: - 48 fok volt! Tehát 1943. január 28-án, hajnalban – 48 fokos hideg volt a Shenn nevű vasútállomáson.
Életem leghidegebb hajnala. Másnapra enyhült, csak – 46 fok volt. Jöttek a németek, és mindenkit fölszállítottak a vonatra, németet –magyart egyaránt. Akkor éppen nyolc óra volt. Fölszállni szabad, leszállni tilos! Elöl a mozdony jó befűtve, mögötte a szenes kocsi, nyolc-tíz személyvagon. Utána a többi pőrekocsi, félméteres oldalakkal.
Személykocsikra a németek, a pőrekocsikra magyarok, és ott voltak tárolva a német katonai limlomok. Harckocsi - roncs, repülőgéptörzs, Mercedesek, ládák lepányvázva. Két kocsiban német katonák, márványszínűre fagyott arccal, egymásra dobálva. Ezeket majd valahol el akarják temetni, amikor megolvad a föld. Valahol megkapják majd a végtisztességet.
Ekkor ültem először életemben Mercedesben, igaz, hogy sem kerekei, sem ablakai nem voltak. De jól működött az ülése, a hűtése is kiváló volt. Már két órája álldogáltunk, amikor kínkeservesen el is indult a szerelvény, mintha nem akart volna ettől a kis állomástól megválni. Január 29-én jutottunk el, a hajnali órákban, Kurszktól olyan nyolcvan kilométerre lévő állomásra: Scsigribe. Tíz órát kibírni egy pőrekocsin, a legnagyobb hidegben, nagy teljesítmény volt.
Jöttek a német tisztek, minden német lefelé, egyik sem mehetett tovább. Mi előre mentünk a helyükre, ahol emeletes ágyak voltak, és mindenki lefoglalt egyet. Csak akkor csináltam én is leltárt a testemről, amikor 29-én nyolckor leszálltunk Kurszkban:
„Ébresztő, kiszállás!”
De amikor leléptem az ágyról, éreztem, hogy baj van. Az ülepemen a ruha megfagyott, a bal sarkamat nem érzem. Tudok ugyan lépni, de mintha a lábam nem volna az enyém. A vonat mellett fehérköpenyes - bundás magyar ápolónők. Amikor meglátnak bennünket, sírva fakadnak. Nem tudtuk, miért sírnak, de azt mondogatták:
„Istenem, istenem, mi lett belőletek?”
Lett, ami lett, de még élünk, és ezek a nővérkék nem is sejtik, hogy életben maradni mekkora teljesítmény volt. A hőmérséklet is, lám, már két fokkal alacsonyabb, mint tegnap ilyenkor. Majd csak tovább enyhül egy keveset.
+
Az ápolónők könnyei nehezen száradtak föl, olyan látványt nyújtottunk. Nem is lehet csodálkozni, hiszen akkor már több mint két hete hányódtunk gazdátlanul, és sodródtunk mindenféle halálos veszélybe, többnyire éhezve és fázva. Most elkalauzoltak bennünket az állomáson túl álló barakképületbe. Nyolc - tíz is állt egymás mellett. Mindegyik közepén dobkályhák ontották a meleget, pihenőhely a padlóra terített szalma volt.
Mondták, hogy aki éhes, az a szemközti oldalon lévő német konyhán ehet, amennyit akar. Valóban nem volt messze, mert én fél lábon ugrálva is könnyen megtettem az utat, és két adagot be is vágtam, mert már két napja semmit nem ettem.
Evés után újra visszadöcögtem a barakkba, és miközben melegedtünk, a nővérek vizsgálgatták a lábainkat. Miért is kell egyeseknek egy lábon ugrálni? Az urivi állás elhagyásakor én úgy döntöttem, hogy nem bakancsot húzok, hanem szőrcsizmát. Ez egy bőrtalpú bokán felül bőrrel bevont nemezcsizma volt.
Nagyon bíztam a hűségében, kitartásában, csak az volt a baj, hogy a több száz kilométeres gyaloglástól a sarkam lekoptatta a csizma belső, nemezből készült részét, és ott nem maradt más, csak a vékony bőr. Csak egy pár kapcát tudtam föltekerni, mert a szűk csizma nem vett be többet. És ebből származott az én nagy bajom.
A jobb lábamról szépen lejött a csizma, és kapcával törölgettem a lábam fejét. Megvizsgáltam, és úgy láttam, hogy ennek nincs semmi baja. Következett a bal láb. A barátaim szépen óvatosan húzzák, huzigálják, de a lábszáram nem engedi, Nincs más megoldás, mint hátul a varráson óvatosan felvágni. A csizma lejött, a kapcát is letekertük, de a lábam nagyon fájt. A sarkamon zsömle nagyságú felfagyott hólyag, a színe lilás-fekete. Fagyás. Tegnap éjszaka fagyott meg a vonaton. A mínusz 48 fok megtette a magáét. Most mi lesz? Hogy tudok én ezzel menni? Ki segít nekem, hogy ne pusztuljak el tehetetlenül a szülőföldemtől másfélezer kilométerre?
Azután Miklány Bandit vetkőztették. Neki a bal lábával nem volt semmi baj, de a jobbról nem akart lejönni a bakancs. A dobkályhánál melegítette, és meghúzták a bakancsát. Egyik a lábát fogta, a másik a bakancsot húzta. Le is jött, de benne maradt a kapcája és a kisujja. A helyén egy vékony lilás csonk. El is ájult szegény.
Délben jöttek az orvosok, négyen is. Nézték a lábam, erős fagyás, és könyörgök nekik:
„Százados úr, ha Istent ismer, tegyenek vonatra, egy sarokban elférek. Ne engedjenek itt elpusztulnom!”
„Sajnállak, fiam, a vonat tele van. Senkit nem vehetünk már föl. Sem gyógyszerem, se műszerem nincs. Csak tanácsot tudok adni:” Szorítsd össze a fogad, és irány Magyarország!”
„Százados úr, hol van a legközelebbi magyar kórház? El bírok menni odáig fagyott lábbal?
„Fiam, a legközelebbi Kijevben van. 5-600 kilométert meg kell tenned a saját lábadon.”
Orvosi vizsga után sorakozó. Ki hogy bír, úgy megy tovább. Elindultunk. Én a visszakötözött szőrcsizmámmal, sántikálva. A vasútállomástól a kurszki pártházig. Négy kilométert már megtettem. Január 29-én késő délután értünk az ún. Vörös Házba, Tizenkét emeletes épület volt. Emeletenként 30 kisebb-nagyobb terem, irodák, és kiszolgáló helyiségek.
A mi ezredünkhöz tartozókat a hatodik emeletre irányították Itt már akadtak tisztek. Már lehetet látni századost, őrnagyot. Egy alezredest is.
A termünkben padlóra szórt szalma, ez a fekhely. Annyi embert zsúfoltak össze egy-egy teremben, hogyha valaki meg akart fordulni, akkor az egész sornak fordulnia kellett. Fél oldalunkkal egymás hasán feküdtünk, mint a fázós kismalacok. Sem ebéd nem volt, sem vacsora, csak az a reggel kapott német sárgarépa-főzelék.
Január 30-án sem reggeli, sem ebéd, sem vacsora. Egyik törzsőrmester megkérdezte az egyik századostól, hogy mi semmi ellátást nem kapunk.
„Maguknak ellátást, maguknak enni, akik gyáván elhagyták a frontot? Milyen jogon ennék a kincstár kenyerét? Maguknak törzsőrmester úr, nem kenyér jár, hanem golyó! Megértette?”
„Megértettem.” Aztán, hogy ki mit gondolt a százados úrról, azt majd még egyszer megtudja.
Este minden szobán végigjött egy tiszt, és eligazítást tartott. Holnap reggel nyolc órakor az épület előtt sorakozó. Fél kilenckor indulás hátra.
„De mi fagyottak? Hogy megyünk?”
+
Nagyon el voltunk keseredve. Estefelé az orosz nehéztüzérség már Kurszk keleti peremét lőtte. A tisztek azt mondták, hogy az indulás nem kötelező. Aki nem jön, az marad és felel önmagáért. Becse Sanyi barátom gondolt egy nagyot, és az épület udvarán lévő fenyőágakból kiválasztott számomra egy megfelelő hosszút és ágasat. Ez lett az én kifaragott mankóm.
Ágait rongyba csavartuk, hogy ne nyomja a hónom alját, egyik oldalág lett a fogantyúja. Az esti félhomályban kétszer is végigkopogtam vele a folyosón, hogy kipróbáljam. Bevált. Úgy éreztem, hogy én is nekivághatok egy lábbal az útnak, és nem kell ebben az elátkozott városban maradnom – egyedül, társak nélkül.
Reggel nyolckor a felsorakozott csapat jobbszárnyán álltam, illetve álltunk Fenyvesi Öcsivel, mert így neveztem el a segítőtársamat, a mankómat. Szilárdan álltam három lábon, amikor a rangidős tisztnek a jelentést adták.
Három lábon, mert ha nem kellett menni, akkor a földre eresztettem a fagyottat is pihenni. Bal lábamra nem lehetett a csizmát felhúzni, csak különböző rongydarabokkal bebugyolálni. Nem volt valami esztétikus, de hát nem is szépségversenyre, hanem hazafelé készültem vele. Miklánynak nem volt ilyen problémája, a csonkult lábára tudott bakancsot húzni. Igen sántított, de mégis volt a lábbelije.
Január 31-én indultunk el Kurszkból. Ragyogó napsütésben, és most azt is megtapasztaltuk, hogy milyen az a hóvakság. A nap száz ágra sütött, de bárcsak sütött volna, de mindössze világított, mert a fagy még keményen tartotta magát.
Reggel kilenckor indultunk, úgy ahogy haladtunk is, de estig nem értünk ki a városból. Hogy milyenek ezek az orosz városok? Hatalmas országnak hatalmas városai. Szétterülnek, és a város közepén meghagyják az erdőt, park lesz belőle, és e köré a központ köré építkeznek, persze emeletes háztömbökkel, nem kis családi házakkal.
A városban kellett éjszakáznunk! A 20. század összeverődött maradványát egy őrnagy vezette. Kétszáztíz katonát, közöttük négy tisztet. Elszállásoltunk két egymás mellett lévő emeletes házban Egy óra múlva vacsoraosztásra sorakozó! Nem tudtuk, hogy az őrnagy hogy csinálta és honnan vette, de fél liter forró tea, fél kenyér, és tíz deka főtt kolbász jutott mindenkinek.
Egész nap csak zsibogott a lábam, alig mertem a földre leereszteni. Egy kicsit mindig elmaradtunk a többiektől, de azért bírtuk a tempót. Vacsora után bontottam ki a lábam, ahogy megpihent, akkor kezdett újra fájni. Ez eléggé megzavarta az álmom.
Reggel nyolckor indultunk tovább, és már majdnem dél volt, amikor éppen elhagytuk a város szélső házait. A kilométerek szaporodtak, és lassacskán este lett, de lakott helyet sehol sem láttunk. Este nyolc órakor egy erdőszélben két óra pihenő, de nehogy valaki elaludjon, mert biztosan megfagy. Aki fáradtan nekidőlt egy fatörzsnek, az ezt kockáztatta. Mi heten körben mozgattuk egymást, és mondtuk a főhadnagynak, hogy indítson tovább bennünket. -„Sorakozó! Indulás!”
Hat ember a fának támaszkodva elszunnyadt örökre. Mentünk egész éjjel, kétóránként kis pihenőkkel, és reggel lett. Még mindig nem volt a láthatáron lakott helység. Délután két órakor értünk egy faluba. Útközben fölcsaptam kereskedőnek, és vizet árultam. Ha nagyon szomjas voltam, havat hiába ettem, nem oltotta szomjam, de ha a kulacsot teleraktam hóval, iható vizet kaptam, ha megolvadt. Ezt árultam, mert a nadrágom zsebében megolvadt. Ittam, meglátták, kértek belőle. Mit adsz érte?
Hárman két cukorrépáért és négy cigarettáért kaptak egy kulacs vizet. Így éltünk. Kurszktól kilencven kilométerre volt a következő jelentősebb helység: Szudzsa. De ekkor már annyira fájt a lábam, hogy alig tudtam menni. Azért akármilyen segítségemre is volt az Öcsi, mégis nehezen boldogultunk ketten. Már csak az egyik lábamra számíthattam. Néhányan lemaradtunk. Nem sokat, pár száz métert. Mire a főtéren utolértük őket, a csapat már felsorakozott. A főhadnagynál jelentkeztünk, és kértünk engedélyt belépni.
„Ha még egyszer lemaradnak, mint katonaszökevényeket fölkoncoltatom. Értették? Lelépni!”
Öt perc sem telik el, a főtérre befordul egy szánkó, rajta két honvéd és egy szakaszvezető. Mindkét honvéd lába pokrócba csavarva, a tizedes lefagyott orra helye leragasztva.
„Szakaszvezető! Magának már egyszer megmondtam, hogy a lemaradókat katonaszökevénynek minősítem.
„Alázatosan jelentem, hogy nem tudtunk másként jönni.”
„Ne feleselj, az anyád istenét!”
„Hogy merte az anyámat bántani?”
De a főhadnagy előbb lőtt, és a szakaszvezető fejét találta el, de a tömegből egy géppisztoly is megszólalt. Két halottunk lett fél perc alatt. Egyszer már történt velünk hasonló eset, még a kezdet kezdetén: Kacsatovkán. Ettől kezdve nem volt, aki összetartsa a csoportot. Mindenki ment, amerre látott.
A főtérre nyíló utcából magyarok jöttek, mindnek a hóna alatt egy friss, ropogós német kenyér. Mondták is, hogy nem messze van, Mindenki kap kenyeret, csak menjünk!
Öten egy iskolában szállás után néztek, mi ketten mentünk a megadott irányba. Valóban, mindenkinek a kezében friss kenyér a kezében, akkor nekünk is lesz. Én kopogok a Fenyvesi Öcsimmel, a barátom mellettem ballag. Figyeljük ám, hogy hol lehet az a pékség.
„Állj, honvéd! Miért nem tisztelegnek? Nem tanultak fegyelmet, nem tudják, mi kötelező tiszteletadás? A magyar futóbolondok! Eldobálnak mindent, otthagyják a frontot, és még tisztelegni sem tudnak.”
„Kinek tisztelegjünk, még a rangjelzését sem látjuk?”
Kigombolja a köpenyt, és előttünk egy vezérőrnagyi aranycsillag arany alapon.
„Mind a két semmirekellőt a falhoz állítani!” – adja ki az ukázt a mögötte álló két géppisztolyosnak. És tényleg terelnek bennünket a fal felé. Már láttuk, hogy honnan hozzák a kenyeret, de ez a hülye elvette az étvágyunkat a kenyértől. Már az utca közepén járunk, amikor lemondtunk az életünkről újra.
A széles utca jobb oldalon fölkúszott egy dombra. Ennek a dombnak a tetején jelent meg először kettő, majd újra kettő tompaorrú valami. Leállított motorral négy Rata, de már szórják is az aranygallérost meg a két halálraítéltet. Az utca közepén irányba fordultunk, hogy kisebb legyen a felületünk, az aranyparolis meg elhúzott onnan. Amikor már a gépek visszafelé jöttek a kerítés tövénél hasaltunk. Kilőtték a tölténykészletet, de nem feküdt senki az utcán. Arra jó volt a támadás, mindenki elsietett a dolgára. A fene egye meg, már megint megmenekültünk, most éppen egy duplára szabott halálból.
Ha már így sikerült, induljunk el kenyeret keresni. Igaz, hogy könyörgésre, de ketten négy kenyeret is kaptunk.
Mi heten úgy beszéltük meg, hogy másnap délelőtt pihenünk, egy kicsit tisztálkodni is kéne. A lábamat meg ápolni, mert nagyon fájt. A főtérre értünk, és jött velünk két katona, akik azt mondták, hogy menjünk velük. Azt mondták, hogy éppen heten hiányoznak ahhoz, hogy vételezni tudjanak a raktárnál. Egy tiszt parancsnokságával legalább harminc ember vételezhetett öt napra élelmet: élelmet, cukrot, cigarettát, ami járt, mindent.
Odamentünk, és lettünk harmincketten, a parancsnokunk meg egy lelkészhadnagy. Fölvette az adatainkat, erre megkaptunk mindent. Egy közeli falucskában beszállásoltak bennünket. A pap három emberre adott egy kenyeret, 10 deka kolbászt, öt cigarettát fejenként. Azzal, hogy vacsorára is maradjon. A reggelit pedig ismét osztjuk. Nekik van szánkójuk, azon fönn lesz minden, és az élelem együtt tart bennünket.
Reggel öt órakor fölébredek, és suttogom a haveroknak, hogy én bajt szimatolok. Ezzel a pappal baj lesz. Ők a szomszéd házban voltak elszállásolva, át is mentek érdeklődni.A házigazda, egy öreg orosz azt mondta, hogy a vengerszkij pópa meg a csetiri szoldát négy órakor pasli. Káromkodtunk, mint huszonhét csikós. Elvitték a huszonhét embernek az ötnapi élelmét.
Semmi változás nem történt, koldultunk tovább az oroszoktól. Vagy vettünk, vagy kaptunk, vagy elvettük, de csak egy célunk volt: Túlélni!
+
Másnap esni kezdett a hó. Aprón, kitartóan esett egész nap. A hatvan centi kapott vagy harmincas utánpótlást. Délután föltámadt a szél is, és kavarta a szemekbe a havat. Késő este értünk egy faluba. Túlmentünk a falu közepén. Mert már tudtuk, hogy mindig a közeli faluvéget szállják meg a tapasztalatlanok. A házak úgy álltak, mint egy sor kifordított kucsmasor, az oldalán pipázott mindegyik. Hívták a vándorokat melegedni. Kinéztük az egyik házat, és nem tévedtünk, mert nemcsak nagy volt, de krumplit is főztek a számunkra.
Bár először meglepetéssel szolgált, mert egy kutya ugatott meg bennünket. Nem harapós kedvvel, csak olyan udvarias módon, mintha csak köszönne. Vagy a háza ura vegye tudomásul, hogy vendégek jönnek.
Kinyílt előttünk az ajtó, és egy nagy szakállú és bajszos orosz jön elénk, és szívesen mutogatja a bevezető utat. Én sántikálok hátul, a Fenyvesi Öcsivel tartom távol a kutyát. Beléptünk a tágas szobába. Néztük, hogy hol lehetne lepakolni. Hét sapka, hét köpeny, hét mindennek kell egy kis hely. Mindennek meglett a helye, amikor a belső szobából előjött egy fiatalasszony. Szépen, csinosan felöltözve, de a lábán fekete csizma. Mindenkivel kezet fog, és a lányát is bemutatja: a kislány is Jelenka. Egy piszeorrú, szőke kislány, talán hét-nyolc éves. Kedves kislány, a mama kedvence, és a viselkedése nem elfogódott. Magyar is lehetne, mert mindenkire mosolyog.
A fiatalasszony meglátta a pokrócba csavart lábamat. Nézi-nézi, vizsgálgatja, aztán kibontja az egész kötést. Húzza rólam a köpenyt, hogy üljek le. Egy távbeszélő zsinórját kell kibontani, hogy minden kiderüljön. Leszedi a kapcát, és ott a bűnös a sarkamon, a hatalmas hólyag. Az anyjának szól, hogy hozza a meleg vizet. A lábamat óvatosan a vízbe teszi, és szappannal mossa. Egy idegen asszony, egy idegen országban a férje ellenségének a lábát mossa. A szülei mellette álltak és nézték. Utána tanakodtak, majd a fiatalasszony irhabundát húzott, a zsebébe egy poharat tett, és eltűnt az éjszakában. Jó félóra múlva jött meg kipirosodva, nevetve, hogy milyen jó hideg van.
Valami kacsazsír-szerű kenőcsöt hozott, sárga volt és ikrás, de lehetett méz is. A lábamról levette a törölközőt, és azzal a sárga valamivel bekente az egész sarkam, majd egy fehér ruhával betakarta. A kislány közelembe húzódott és babusgatott, én lettem a kedvence. A többiek irigyeltek is érte.
A kislány a térdemre ült, és magyarázott valamit. Az öreg jobban értett a nyelvünkön, mert megértette velünk, hogy az ő apja is ekkora, és repülő. Száll, mint a madár, és a németeket bombázza. A beszélgetéssel eltelt egy óra, és a szomszéd konyhából érezni lehet az ebéd illatát.
Megterítettek, és mondják, hogy mi ma este nem katonák vagyunk, hanem vendégek, mert ma van a születésnapja a fiatalasszonynak, éppen huszonhat éves. A kislány meg holnap lesz hét. Isten éltesse őket! Leves után húsos derelyét, köleskását és teát kaptunk szamovárból. Vacsora közben a kislány kétszer is megsimogatta a kezem, aztán elfutott.
Az időssel megértettük egymást. Elmondta, hogy az első világháborúban eljutottak Szolyváig, ahol megsebesült, és mutatta a füle mögötti forradást. A lánya tanítónő. Számtant, fizikát és történelmet tanít. Ő is tanít még, mert csak 58 éves. Mind a három fia kinn van a fronton, és még mindegyik él. Egyik páncélos, a másik tüzér, a harmadik repülős.
Igyekeztek elmagyarázni, mi történt a fronton. Sztálingrádot sokszor emlegette, mit nagyon fontos helyet. Még azt is tudta, hogy velünk mi történt a Donnál.
Vodkát majd teát ittunk, és lepihentünk. Amikor felébredtünk, a háziak már talpon voltak. A papa már reggelizett, készült az iskolába. Még búcsúzáskor hozzátette, hogy már nem Oroszországban vagyunk, hanem Ukrajnában. Azt nem tette hozzá, hogy ez nagy különbség ám, de mi éreztük, és ő ezt is ki akarta fejezni.
A papa elköszönt, és a fiatalasszony levette a lábamról a kötést, és, és újra lemosta a lábam. A sárga kenőcs a sarkamat hófehérré és ráncossá varázsolta. A mamával konzultáltak fölötte, elő a sterilizált olló, és felnyitotta a sebet. Még nekem is förtelmes volt, de ő szakszerűen bekötötte, és rá a pokrócot.
Reggelire kenyér, sült krumpli, savanyú káposzta és tej volt a menü. A búcsúzáskor mondta a mama, hogy ők a papával a sebesülésekor találkozott. A szaniszlói kórházban ismerkedtek össze, és abból lett a házasságuk. Érzékeny búcsút vettünk, mert már vártak bennünket is az induló társaink. Fenyvesi Öcsire még szükségem volt, mert azért a seb, az seb maradt még sokáig, bár idővel csak heg marad belőle, mint az öreg fején a lövés nyoma.
El is maradoztunk mindig a társaktól egészen addig, amíg meg nem állt mellettünk egy német teherautó, és kiszáll a sofőr, egy német tizedes, és int hátra, hogy oda fölmászhatok. Egy kicsit hűvös lesz, de majd csak kibírom. Úgy elrobogtunk, mert még két társam is akadt, a többiek közül, mint a sicc. De azért integettünk egymásnak.
Amikor leszálltunk, a távolban volt is egy falu. Az úton szabályosan vonuló katonaság, mindig valahová tartó gépkocsioszlop. Még magyar katonai oszlopot is megelőztünk közben.
+
Hatszáz kilométerre a Dontól ennyire szabályosan előírt magyar alakzat nem is létezik, pedig a saját szemünkkel látjuk. Három szakasz, szabályos követési távolság, a szakasz elején rajparancsnokok. Az első szakasz előtt századparancsnok. Minden katonánál fegyver, puska vagy géppisztoly. A század után négy szánkó, leponyvázva, a hajtó mellett katona, puskával. Ez igen! Így is lehet visszavonulni!
Amikor a század élét előztük, akkor ismertem föl Hárs századost, a zászlóalj parancsnokát, mellette egyik volt századparancsnoka lépdelt. Ő is felismert, és szólt, hogy a falu szélén szálljunk le. Kopogtunk is a fülke ablakán, és leszálltunk. Danke!
A német kedvesség okára is fény derült nemsokára. A német magyarázta, hogy az ő grószmuterja Szekeres Anna Burgenlandban. Szóval, sógor.
Közben odaért a százados, beléptünk a sorba, még meneteltünk vagy két kilométert, és akkor szállásoltunk el. Jelentkeztem a régi parancsnokomnál. Neki is könny szökött a szemébe. Mindig jól megvoltunk egymással. Előkerült egy zászlóalj - orvos is. Ott helyben le a pokrócot a lábról, és tíz perc múlva a seb orvosilag rendbe téve. Másnap fél nyolckor újra jelentkeznem kellett.
A százados a rendelkezésemre bocsátotta a szánkót, két jó lóval, egy hajtóval. Rajtam kívül senki nem ülhetett rá. Csak a százados csomagjai, némi élelem, pár láda lőszer, négy - öt puska. És csak jöttünk nap - nap után, mindig nyugatabbra. Február 20-án megváltozott az idő. A tél lassan meghátrált, de előtte mennyi bajtársunk életét pusztította el a kegyetlenségével!
Az ukrán házak gyümölcsöskertjeiben feltünedeztek az ősök fakeresztjei. Náluk több helyen az a szokás, hogy a kertjükben temetkeznek. Ott könnyen ápolják, nagyobb gondot viselnek rájuk. És főleg, senki sem köt bele a keresztekbe. Mert az ugyebár olyan nem kommunista dolog, csak az elmaradott emberek csinálják. De az ukránok valóban sokban különböznek az oroszoktól. Ezt a saját bőrünkön is, a szó szoros értelmében, megtapasztaltuk.
Az egyik nap elcseréltük a szánkónkat kocsira, és kocsin ülve érkeztünk meg Kijevbe. Éppen 1943 farsangjának vasárnapján. Itt kaptam egy új bakancsot, és másnap az orvos leszállított a kocsiról. A lábam szépen rendbe jött. Kijev melletti fenyőerdőben láttunk először fogolytábort. Kettős kerítéssel, őrtornyokkal, és szögesdrótos árammal. Megborzongtunk. Ezt sikerült elkerülnünk, amikor ellógtunk az oroszoktól.
A következő napon már Zsitomír irányában gyalogoltunk, de valakinek eszébe jutott, hogy rossz az irány, ezért újra Kijevbe tértünk vissza.
Német oszlop jött szembe, elöl kerékpárosokkal, utánuk páncélkocsik, ezt követte 15-20 személykocsi. Nyolc német vadászgép a fejünk felett. Az egyik kocsiban tisztelgésre emelt jobb karral minden bajunk okozója: Hitler. Hátul ismét hátvéd páncélkocsik és motorosok.
Kijev szélénél dél-keletnek, majd északnak fordultunk: Fasztov, Kazatyi, Berdicsev felé. Erre a kerülőre ráment egy egész hét. Zsitomírban két napot pihentünk. Úgy éreztük, hogy itt lett vége a Magyar Királyi II. Hadsereg 1943. január 12-én elkezdődött katasztrófájának. 1943. március 20-án.
VÉGE
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése