Teltek-múltak a napok, de semmiféle büntetést nem szabtak ki rám. Matocs a tiszteseket igyekezett rám uszítani, mint vadász az ebeit. De úgy látszik, senki sem akarta az oroszlán szájába dugni a kobakját.
Minden bűnnek megvan a büntetése. Június közepén magához parancsol a százados úr. Fagyos mosollyal közli velem, hogy valamilyen cigányverekedés ügyében 20 pengő bírságot küldtek utánam:
Kifizeted vagy leülöd?- így hangzott a lakonikus kérdés.
Mit tehetek akkor, ha a zsoldomat levonják? Ez a véres mulatság húszheti zsoldomba kerülne. Még egy levelet sem tudnék a szüleimnek írni. Inkább leülöm, ha már így hozta a balsors.
Aztán részletesen elmondtam az eseményeket, ami láthatóan elszórakoztatta. A társalgásunk azzal a megegyezéssel zárult: Minden úgy történik majd, ahogy ő akarja.
Lehet, hogy ilyen helyzetben én sem tettem volna másképp. Majd gondolkodom azon, hogy mikor ülj le.
Alig telt el néhány huszonnégy órás nap, amikor magához kéretett egy löncsre:
Két éjszakára bevonulsz a fogdába! Vigyél magaddal pokrócot és köpenyt! A reggeli ébresztőkor érted megy a napos.
Így is történt.
Matocs örvendezett, mint aki megütötte a főnyereményt:
Nagy hős, ugye utolért a bajod?
Embereknek van az építve -ennyi volt a rövid válaszom.
A hosszabb pedig így szólt:
Tudod, ha szabadságon vagyok, eljárok a templomba. A papunk legutóbb arról a koldus Lázárról prédikált, aki ott feküdt egy lakomázó embernek a háza előtt. Mit gondolsz, adtak neki enni? Nem! Csak egy kutya ment oda a szerencsétlen emberhez, és puha nyelvével nyalogatta az ő fájó sebeit. Gondolkodj el azon, hogy rosszabb vagy-e ennél az ebnél!
Amikor a második nap reggelén kijöttem az áldott napfényre, a gyakorlatot már befejezték.
A reggeli parancsban megkaptam az első csillagot: valóságos főtüzérré léptettek elő. Tehát egyből rangidős lettem a Matocs felett. Nagy busa fejét kerülgette a guta, de aztán az is rájött, hogy ezt nem érdemes megütni.
A következő reggel kivonultunk gyakorlatozni az Erzsébet laktanyába. Futott, szaladt, rohant és száguldott felénk a szolgálatvezető, és félkörbe állított bennünket:
Akit most szólítok, az álljon jobbra!
Nyolc név, köztük az enyém is.
Akit most szólítok, álljon balra! 35 ember.
Amikor végzett:
Futás az irodába! Megkezdődött az aratási szabadság!
Akik jobbra álltak, harminc napra mehettek, a többiek csak 14-re. Én a fecskét, az Isten madarát, is megfogtam volna örömömben! De csak azért, hogy fekete szárnyait megsimíthassam, és visszaadhassam újra a szabadságát. Mint Noé a fehér galambjának.
|
|
|
Az ötödik állomáson két testes és szuronyos csöndér, akiknek már csak kakastollra futja, hogy kinyomozza, mi van az Anti fülével. Valamelyik környékbeli kapcabetyár följelentette a Kornóczi Jóskát, mert az így fenyegette meg a Flaisz Antit:
A másik füledet is levágom, ha az én rózsámat tovább is kerülgeted!
A huszadik században milyen kicsi ügyek mozgósítják a hatalmat!
A Bugac szélét a 19. század ötvenes-hatvanas éveiben tüskevárak uralták. Ezek annyira áthatolhatatlan tövises bozótok voltak, hogy abban a labirintusban a lopott jószág nyomát senki se merte követni. Ezekbe a tüskevárakba behatolni, maga volt az Isten megkísértése.
A tizenharmadiknál ereszkedik árnyékra a legkedvesebb vendég, egy vörös hajú végrehajtó. A vörös emberről meg tudnivaló: Hogyha jó, akkor nagyon jó, de ha rossz, akkor az Isten mentsen meg tőle mindenkit. No, ettől mentsen!
A pusztai ember mindig adózott a betyároknak a maga vagy az állatai biztonságáért. De nem annyit, mint mostanság!
Mióta a betyárok adóját, 1919 után már nem fizeti a pusztai társadalom, az állam adója miatt járnak a nyakára holmi semmiháziak, és büntetéssel fenyegetőznek. Betyár világ ez! Betyár világ!
Csak egy kiskatona száll föl a Kunság szívében, mert éppen háborúba hívja a cilivizáció.
Ülj ide mellém, bajtárs, hogy én is könnyebb szívvel búcsúzzak el a szabadságtól!
+
Nagygyakorlatot tartottunk Dunaföldváron, de nemcsak ott jártunk. A boldog Isten se tudja, hány ismeretlen határban!
Ekkor már lövegparancsnok voltam egy éleslövészeten valahol a Dunántúlon. Ez a helyes helymeghatározás.
Keső ezredes, a tüzérezred parancsnoka, figyelte a becsapódásokat. A belövést az én fél szakaszom végezte. Leadtuk az elsőt.
Az ezredes úr azt telefonálta:
A lövegvezető a jobb kezével veregesse meg a bal vállát!
Meg voltam magammal elégedve.
A laktanyában szomorú hírrel fogadtak. Az én jó parancsnokomat Kiskunhalasra helyezték.
Szerettem volna vele menni, mert olyan volt nekem, mint a második apám. Megértett, mentett, segített. De ő azt mondotta:
Fiam, ott újonc lennél újra, mert Halason lovas tüzérek vannak. Elbúsultam, mint a háromnapos esős idő, és lógattam a fejem kóros ló módjára.
Az új ütegparancsnokunk M. László főhadnagy lett. Igen katonás, jó ember. A spicliket utálta, de igen szerette a borocskát és a színésznőket.
Megtörtént, hogy a saját pénzén húsz emberét is elvitte színházi előadásokra. Életemben először engem is! Ilyenkor a színpadon is felhangzott:
Éljenek a motoros tüzérek!
Egymás között sajnálkozva beszélgettünk Lengyelországról. Szeptember végén vagy október elején váratlanul lengyel katonák szálltak meg a laktanyánk üres termeiben. Szigorú parancsba adták, hogy nem szabad háborgatni őket. Egyik reggelre úgy eltűntek, mintha sosem léteztek volna.
A helyi gyakorlatokkal letelt az 1939-es év. A zöld fülű újoncok felszerelésével kezdődött a 40-es. Mindjárt az év elején H. B. és én kérelmet nyújtottunk be a helyi csendőrparancsnoksághoz, hogy leszerelésünk után vegyenek fel az állományukba. Eljött a húsvét. Ekkor szokták az előléptetéseket kiadni. Mind a ketten tizedesek lettünk.
Kimentünk csillaghullás-áldomást inni az Aranybányába, ahol egy ige szemrevaló bácskai leány volt a felszolgáló. A csillagokat még nem varrhattuk fel, mert hiányzott az osztályparancs. Így csak a főtüzéri rendfokozattal tettük a szépet.
Az egyik asztalnál egy huszár szakaszvezető ült meg egy tüzér hadapród. Amikor beléptünk, tisztelegtünk, amit a huszár bajtárs el is fogadott. A hadapród észre sem vett bennünket, mert éppen egy csini pincérlánnyal kandúrkodott. Amikor a kislány meglátott minket, otthagyta a hadapród urat, és hozzánk libegett.
+
A barátom forró bort hozatott, és elővett egy doboz kék Darling cigarettát. Úgy ittunk, mintha hadnaggyá léptettek volna elő bennünket, és füstöltünk, mint egy szabadságos vonat. Telt az idő, és fogyott a bor. Bor be, ész ki! Egy kicsit zsibbadt állapotban úgy hessegettük a cigarettafüstöt, mint a legyeket. A hadapród úr nagyon rosszkor szólított meg bennünket, amikor már csak az apródot láttuk benne:
Nem tudnak tisztelegni?
Tudunk mi, már két éve gyakoroljuk.
Én nagyon meg voltam elégedve a válaszommal, de a VADAPRÓDnak nem tetszett Elkezdett öltözködni, de nem ugrottunk segíteni. Miért iszik az olyan ember, aki azután nem tudja felvenni a kabátját? Egyforma idős katonák voltunk, csak ő érettségizett. Elővehette volna a jobbik eszét, de úgy látszik, elitta:
Van-e kimaradási engedélyük?
Rajta van a nyakunkon.
Letartóztatom magukat.
Rossz lehet magának, de majd megszokja.
Erre a kardjáért kapott. Odaléptem hozzá, kezét úgy a kardpánthoz szorítottam, hogy ropogott. A huszár bajtárs látta, hogy mi fog történni, ezért mosolyintott egyet, és a távozás hímes mezejére lépett. Egyik kezemmel a kardpántját fogtam, a másikkal meg a derékszíjat a hasán. Egyszer-kétszer megtöröltem vele az ajtófélfát, majd felkaptam a vállamra, és a nagytermen keresztül kivittem az utcára, ahol az úttestre vágtam.
A barátom kihozta a poharakat meg a borosüveget, és megközelítőleg a fejéhez verte. Ezt már nem érezhette. Akkor pedig kár volt! Még megittunk egy-egy kisfröccsöt, aztán fizettünk, mint a katonatiszt. Irány a laktanya!
Könnyű ezt mondani! De ha az egyik részeg, a másik meg tántorog, akkor sok időbe telik, amíg célba érnek. A készültség már indulni akart, mert telefonáltak az Aranybányából. Lehet, hogy az a tündéri pincérlány az aranyos kis szájával? A laktanya ügyeletesét megnyugtattuk:
Mi voltunk a verekedők. Ne küldjön ki senkit! A hadapród urat már úgyis bevitték a kórházba egy mentőkocsival.
Arra kértük, hogy vitessen a bennünket a fogdába, mert bűnösök vagyunk, de napokig hagyjanak békésen aludni! A fiú szigorú volt:
Menjenek a szállásukra lefeküdni!
A főhadnagy úr végigsétált a hálótermen egyik éjszakai órán, és állítólag rosszallóan megcsóválta a fejét, amikor ránk nézett. Azt mondotta a naposnak, hogy küldjön bennünket ébresztő után a kihallgatásra. Őszintén meggyóntuk minden bűnünket, de nem kaptunk föloldozást.
Visszaküldött bennünket a szobánkba, ő meg kórházi látogatásra indult. Kérte a hadapródot, hogy ne jelentse az osztálynak. De az apród kötötte az ebet a karóhoz, mert mindenáron hadbírósági ügyet akart kavarni. A főhadnagy úr ezzel zárta le a vitát:
Abból nem lesz semmi!
Amíg ő főhadnagy, belőle nem lesz tiszt. Aztán visszajött a laktanyába, hogy nekünk is benyújtsa a számlát.
14 napos laktanyafogságot kaptunk, elmaradt a csillaghullás, nem mehettünk szabadságra.
Ennyi éppen elég volt egy kis hepajért! Mit kapott volna az a hadapród a kétszéli kocsmában, ahol csak úgy villognak a bicskák? A csendőrség a társam jelentkezését elfogadta, az enyémet visszautasította.
Újra kezdődtek a gyakorlatok Dunaföldváron. Ezek már hadgyakorlatok voltak, riadókészültségben. Naponta jelentkeztek meglett, komoly új férfiak a sasos behívóval. Jobbára gépkocsivezetők.
Engem is hívattak a tüzérosztályhoz, ahol a kezembe nyomtak egy szigorúan leragasztott borítékot. Az ezredes úr azzal bocsátott el, hogy egy órán belül a kecskeméti laktanya-parancsnokságon adjam le sértetlenül.
Brandecker András lesz a fuvaros, aki a hanzaloid-vezetőm volt. Elöl gumikerék, hátul hernyótalp. Hajtott, mint aki az eszét vesztette.
Hé, nem szabadságra megyünk!- csillapítottam. Az egyik szolid kanyarban igen röviden válaszolt:
Reszkess, de ne félj!
Derék és jó humorú csátaljai sváb gyerek volt. Mi tanítottuk meg magyarul beszélni.
40 perc alatt Kecskemétre értünk, ahol már vártak bennünket és meg is dicsértek. Jól megebédeltünk, egy kicsit pihentünk, azután indultunk vissza. Már csak úgy hajtott, mint egy félbolond.
Egy óra alatt kényelmesen visszaértünk. Jelentettem, hogy a parancsot végrehajtottuk.
Tudjuk, köszönjük. Leléphetnek!
Megnyugtatott, hogy ennyire megbíztak egy börtöntöltelékben.
Másnap reggel ismét gyakorlatozni! Jött a szolgálatvezető:
Irányzóeszközök alapállás! Szereléket rejt! Irány, Erdély! Az osztály elindult.
Első pihenőnk a Heves megyei Adács községben. Nevezetes hely maradt, mert húsmentes ellátásra fogtak bennünket. Rövidesen lötyögött rajtunk a nadrág, de belül a lelkünk is. Szárított krumpli, káposzta elég sűrűn. Eszi, nem eszi, nem kap mást.
Olyanok lettünk, mint a fogyó hold: Görbültünk. Azonnal kiadtam az otthoniaknak a parancsot:
Húst, de sokat!
Négy nap múlva már nem sorvadtam tovább. A tisztek is felfigyeltek arra, hogy a legénység többet káromkodik a szokásosnál. Megszűnt a kukacos szárított káposzta. Rögtön feljavították a legénység ellátását, a tiszti étkezde megszűnt.
Mindenki együtt kosztolt, mint egy nagy család.
Másnap szét is ugrasztották a familiát:
Riadó! Indulás!
Egyhuzamban gördültünk a Szatmár megyei Túristvándi községig, a szúnyogok hazájába. A Túr folyó ezt az aprócska falut szinte a markában tartotta a sok cigányával együtt
Az egyik versenygyakorlaton igen nagyot emeltem a tíz és felesen. Ismét emlékeztetett a baloldali bordám, hogy gyerekkoromban majdnem agyoncsapott egy akácfa. Annyira azért eltalált, hogy huszonévesen is néha a földhöz vágjon. Annak idején elrepedt vagy eltört az egyik bordám. Orvoshoz nem vittek:- Ebcsont beforr! Egy hétig most is kapkodtam a levegőt miatta.
Nagyon rosszkor jött az aratási szünet. Az édesapámnak éppen akkor kellett kiállani Csala pusztára aratni, de nem bírtam segíteni. Szédelegtem, mint a tavaszi légy.
Azt se akartam, hogy miattam anyám elkárhozzon, ezért visszautaztam a bajtársaimhoz. Közöttük töltöttem a szabadságom, és pihentettem a régóta fájó testem.
+
Egyszer csak jött a parancs:
Mindenkinek gyónni kell! Rögtön mondtam az enyéimnek:
Fiúk, rövidesen átlépjük a román határt!
A községben volt egy Rókás nevű terület. Délutánra összetoborozták minden egységből a keresztényeket, és nyolc pap gyóntatta őket. Mi tudtuk egymásról, hogy bűneinket csak a Jóisten tudná megszámlálni, ezért a hiányos bűnlajstrommal nem mertünk elébe térdelni. Egy szó, mint száz:
Féltünk a gyónástól, mint az ördög a tömjénfüsttől!
Úgy elbújtunk, mint gyerekkorunkban a tanító bácsitól. Őrt is állítottunk, ahogyan az régente volt:
Ha veszély jön, jelezz!
Mi pedig ülve nekiálltunk surbulyázni. Tanulj, utókor! Képzelj el egy fakockát, aminek négy oldala meg van jelölve a következő betűkkel: T, V, M, S. Jelentésük: tesz, vesz, mindent visz és semmi. Játszottunk, és lestük a papokat. Közben rossz borocskát is iszogattunk.
A szegény tisztelendők nyakán csak úgy csattogott a stóla, amikor a szúnyogokkal hadakoztak! Sokat nevettünk rajtuk:
No, most keményen megdolgoznak a fizetésükért!
A nap eltelt, a savanyú borocska elfogyott, a jókedvünket megőriztük.
Gazda tüzérmester meg is jegyezte:
Milyen jó kedvetek van!
Megtaláltuk a misebort és belefújtunk.
A gyetrátokba! -ezzel a jókívánsággal, amit nem értettünk, fejezte be a komázást.
Másnap megjelent egy magasabb rangú pap, aki minden fegyverfajtánkat megáldotta. Elmondta, hogy kéri az Istent, győzedelmesen térjünk velük vissza.
Úgy legyen! -gondoltam én is, de a barátaimnak hangosan hozzátettem:
Figyeljétek meg, hogy holnap át fogjuk törni a román határt! Másnap a kora hajnalban riadó:
Irány, Sonkád község!
Ott már komollyá vált a helyzet. A löveg betöltve. Az ütegparancsnok ünnepélyesen és hangosan:
Szent Borbála nevében leadom az első lövést!
Ezekben a történelmi pillanatokban megérkezett a kitartási parancs:
A lövegeket kiüríteni!
A románok szórakoztak a kiürítés időpontjával, de amikor megtudták, hogy az én ütegem is feni rájuk a fogát, megfutottak.
Ezekben a kritikus percekben ittam életemben először pezsgőt. A hadügyminiszterünk testvére vagy unokatestvére, Bartha Miklós volt a gépkocsi tisztünk. Attól kaptam egy üveggel, amit az én fél szakaszommal benyakaltunk. Ilyen állapotban indultunk a határon át.
Szilágy megyében nagyon kellett őrködni, mert a hegyekben sok volt a bujkáló vasgárdista.
Egy kis település közelében vesztegeltünk már a harmadik napja. A térkép alapján megállapítottuk, hogy a település neve: TANCS. Háromtagú, idős férfiakból álló küldöttség érkezett a parancsnokságra, hogy meghívjanak bennünket vendégségbe.
Megtudtuk, hogy csak hat román család él közöttük nagy békességben. Egy jó birkapaprikást emlegettek. A jónak mink sem vagyunk az elrontói, a parancsnokság is beleegyezett.
Gépkocsival 3-4 kilométer, gyalogosan a hegyek között másfél. Bara őrnagy úr volt velünk, és biztos, ami biztos, még a vonalat is kihúzatta. Bár az ottani magyarok azt ígérték, a biztonságunkért vállalják a felelősséget. Sötét ruhába öltözött asszonyok gondoskodtak a pörköltről és a kalácsról, a korunkbeli legények, lányok a pálinkás jókedvről.
Egy magyar katona, egy kislány. Így ültünk sorban. A szomszédom akár a húgom is lehetett volna, annyira formázta. Kékfestő, apró virágmintás hosszú ruhájában, simára fésült, varkocsba font barna hajával. Semmi csicsás nem volt rajta. Szegény, nehéz életű emberek gyerekei barátkoztak itt a jó vacsora mellett.
A kerítésszaggató, méregerős pálinka majdnem a földhöz verte a borivókat, de a jókedvet gyorsan megteremtett. Három órát engedélyeztek, ezt szigorúan be is tartottuk.
Egy kicsit kapatosan kaptattunk a meredeken, de épségben visszatértünk. Ölelkezve búcsúztunk:
Isten mindig legyen veletek!- mondták, és amikor a parancsnok szándékosan nem nézett oda, a zsebünkbe csúsztatták a pálinkásüveget.
A menet pedig indult tovább. Éjszakára egy major udvarán sorakoztattuk egymás mellé a fegyvereinket. Mint a dédapám hajdanán a bojtárjaira, a bojtárok meg a nyájra, úgy vigyáztam most a bajtársaimra. Erős őrséget állított fel a parancsnokság.
A hely valóban veszélyes volt, mert az udvart terebélyes mogyoróbokrok zárták le. Az ördög sohasem alszik, még a román sem. Szokásom szerint körbejártam a tábort a bokrokon is túl. Ahogy fülelek, mint a nyúl a búzában, hallom ám, hogy zörög a haraszt. Behúzódtam egy kövér fa mögé.
A két sóhajtásnyi várakozás után már látok is egy sötét testet felém imbolyogni – négykézláb:
Mi a csuda lehet ez? Egy gonosz ember vagy egy jámbor állat?
Azt hallottam, hogy ezen a tájon már honos a MEDVE. Nagyságából ítélve lehetne egy medvebocs. Ezért nem lármázom föl a fiúkat, majd elterelem valahogy.
Egyre közelebb cammog, már a szuszogását is hallani. Most veszem észre, hogy kolonc lóg a nyakán, mint a veszettül harapós kutyának. Váratlanul, egyet nyögve, két lábra áll, a koloncot meg a hátára veti. Ember ez, és rosszban sántikál! Ilyenkor egyszerre kell ijeszteni és riasztani. Egy lövés a lába elé. Az ijedelemtől térdre esik.
Amikor az őrség odatalpal, éppen a pisztolyomat mutogatom a szegény árvának, akinek az arcáról is látszik, hogy alul is bajban van. Kértem az őrparancsnokot, és a váratlan látogatót felkísértük az osztályparancsnokságra, ahol éppen egy tiszti megbeszélést tartott az alezredes úr. Átadtuk neki a foglyot.
Mindjárt fónikázott a csendőrparancsnokságra:
Kérem Önöket, vizsgálják ki ezt az ügyet!
És tegyék tisztába! - mondtam magamban, amikor az autó eltűnt a nagy román éjszakában.
Az alezredes úrnak részletesen elmeséltem a medvekalandot. Jót nevetett, aztán megkérdezte, hogy ismerem-e a székely ember meg a medve történetét, mert az éppen rám illik.
Az öreg és bölcs székelytől megkérdezik:
Aztán látott-é már medvét?
Egyet igen! De az se a’ vót!
Még egyszer jót nevettünk a székely góbén és magamon. Aztán jutalmul megsimogatta a buksi fejemet, és azt mondta:
Jól van, fiam, elmehetsz!
Erről a mozdulatról Vén István bácsi szavai jutottak eszembe:
Azt az anyabúsító, apaszomorító fajtádat, te gyerök!
A koloncról meg a gyújtózsinór, amit négykézláb is megpróbálhatnak az ágyunk alá juttatni.
Désakna felé vándoroltunk tovább. Nagy erdők uralta hegyes-völgyes vidék, legelő nyájfalkákkal, marhák kisebb csoportjaival. Szegényes, otthoni házacskákkal aprócska falvakban.
Háromszor is felolvasták, mint legfőbb parancsot, hogy a lakossággal udvariasan kell bánni, szigorúan tilos a bántalmazás, még az oláh szó használata is. Ha egy örvendező lakossal találkozunk, örvendezzünk vele. Ha egy lehajtott fejű román emberrel, hagyjuk a bánatával magára.
Désaknán utolértük a huszárokat és a szegedi 15–ös kerékpáros zászlóaljat. Már akkor is gondolkodtam rajta, miért kerekeznek ezek a szegény szegediek hegyen-völgyön át, több száz kilométeren keresztül. Egyetlen durrdefekt megállítja az egész zászlóaljat. Óriási veszélyben vannak. Ki hozatta létre ezt a fegyvernemet? Az bizonyos, hogy valami szemét kerékpárgyártó lefizetett egy ugyanolyan vezérkari tisztet.
Ha egy tekintélyes város közeledett, az út szélét tarka-barka sokaság prémezte. Az értelmesebbje tudta, hogyan kell fogadni a harminc kilós bornyút cipelő bakát, vagy olyan tüzéreket, akiket tikkaszt a szeptemberi nap. Ezek a kis okosok nem virágot hoztak, hanem jó borocskát rocskában vagy üvegben. Menet közben tankolt a talpas, a kerekes és a tüzér.
Nehezebb helyzetben volt hadseregünk dísze, a huszárság. Ők voltak a legfegyelmezettebbek. A mi bandánk, szégyen és gyalázat, de éppen Kolozsvár előtt maradt le a legjobban. Lányok rohamoztak meg bennünket az előbb említett csodafegyverekkel. Brandecker Bandi úgy tett, mintha a masinájának az első kereke csődöt mondott volna, és komótosan nekihasalt javítani. Amíg ő alibizett, mi megtöltöttünk minden üres kulacsot és bendőt.
Már jött elébünk a motoros hírvivő:
Mi a baj?
Nagyobb baj sose legyen! – hessentettük el onnan.
Negyvenes tempóval be is értük az üteget. A gépkocsitiszt, akinek jó szaglása volt és egyetemi végzettsége, előre kéretett egy borral töltött kulacsot. Most már jöhetett a díszmenet!
A három díszkapun először a kerékpárosok, azután a huszárok haladtak át. A lovasainkról sokat tudtunk. A csizmájuk szárát a szarvasmarha oldalcsontjával fényesítik. Ragyog a kardjuk. Nemigen kellett ilyen lovak és lovasok mellé, aki vezényelje a zászlóalj – karádot:
Ránts! Irány utánam! Jobbra nézz!
Akire azután mink is odanéztünk, az a kormányzó volt, akit akkor láttam először és utoljára. Mindenesetre fegyelmezetten végigdöcögtünk előtte.
A szemle után bevonultunk egy félig kész tanklaktanyába. Nem mehettem ki az ünneplő városba, mert azonnal őrparancsnoknak rendeltek. Kihúztam magam a megtiszteltetéstől, de belül búsultam, mint a ló. A parancs az parancs! Hála Istennek, minden földi szolgálat véget ér egyszer.
Estére csak megkaptam a kimenőt. Sétáltam egy ideig a kincses város kivilágított utcáin, azután nagy magányomban betévedtem egy kocsmába. Rövidesen szomjas tisztekkel akadtam össze, akik fél óra múlva már azt sem bánták, ha leszamarazom őket. Tiszt, nem tiszt? Lényeges, hogy magyar és szereti a francia pezsgőt. Azután a fényes, éjféli utcákon botorkálva kerestük a hazafelé vezető utat.
Abban megállapodtunk, hogy nyugat felé van. Vinni kéne magunkkal az itt élő magyarokat, nehogy széttépjék őket a medvék. Elmeséltem nekik is a medvekalandot.
Amikor a tanktanyába visszataláltam, a napos barátom, egy derék tizedes, megkérdezte:
Hol jártál?
Részegen, majdnem sírva harsogtam rá:
Mindjárt megmondom!
Előkaptam a pisztolyomat és rásütöttem, de a fegyver csütörtököt mondott. Irány a fogda!
Furán indult a következő nap. Fölállok, hát csúszik le rólam mind a két nadrág. A szíjjal együtt eltűnt a pisztolyom meg a rajsíp-zsinórom. Beállít a szolgálatvezető, és igen lebarnított. Szidott, mint a bokrot, mert megint elrontottam a jövőmet. Most léptettek volna elő tizedessé. Azt feleltem neki a pezsgőtől savanyú szájízzel:
Elegem van már a katonaéletből! Igazságtalanság, hogy a vitéz Halász jelentkezését elfogadta a csendőrség, pedig legalább akkora disznóságot követett el, mint én.
A szolgálatvezető azzal nyugtatgatott, hogy ezt felejtsem el, mert énrám nagyobb szerencse vár. Ez volt az utolsó előtti eset, amikor ezzel megfenyegettek. A tisztek később álltak elő a három aduásszal.
Mindez még Kolozsváron történt. Végre elindult a menetünk Kecskemét felé, ahol újból ünnepelt bennünket a város minden lakója. Vannak még lelkes emberek!
A tartalékos állományt leszerelték, mink ott maradtunk, mint az árvák. Talán egy hét múlva hat idősebb férfi jelent meg a kaszárnyában. Azt hittük, már megint mozgósítanak bennünket. Rövidesen kiderült, hogy csak engem! Csupa nagy ágyból való bankár, gyáros és mérnök lesz a tanítványom. Lövegkiképzésben oktatom majd őket.
No, gyerök, most két hónapig legyél te is úriember!
Több mint egy hónapig küszködtem ezekkel az előkelő újoncokkal. Sehogyan sem akart meghajolni a derekuk! A löveg forgatásakor hiába parancsoltam, aztán könyörögtem, hogy egyszerre emeljenek, mert sérvet kapnak. Maguk már nem fiatal emberek!
Az egyik D-hasú gyáros kapott is egy fél borsószem nagyságút. De a fiú nem adta fel!
Utasította az inasát telefonon, hogy másnap reggelre szervírozzon a teához egy sérvkötőt. Mintha mi sem történt volna, tovább gyűrte az ipart egy sérvkötővel. Úgy látszik, a gazdag embernek mindenre van orvossága. Talán csak az ősz hajszálakra nincs.
Az ügyeletes minden reggel levágott egy csomót az idő múlását jelző madzagról. Közben bejöttek az újoncok, akiknek leadtunk mindent. Kivonultunk velük, aztán loptuk a drága időt. Azt hittük, hogy sohasem lesz vége, mint a pokol kínjának.
Ekkor jöttek meg a szerencséim. Az ütegparancsnokom, M. százados, azt mondotta, hogy maradjak bent. Egy éven belül hivatásos szakaszvezetővé fognak előléptetni.
K. Miklós zászlós úr ajánlata:- Üljünk vonatra, és menjünk fel Pestre! Koronaőrként jöhetsz vissza!
A város főmérnöke javasolta, hogy üljek mellé a kocsiba, és mint csendőr mehetek haza. A farzsebembe tettem az ajánlatokat, és karácsonyra én is leszereltem. Hogy legalább felhős legyen a jókedvünk ege, így búcsúztattak bennünket:
Bajtársak! A mielőbbi viszontlátásra!
Mindannyian köszöntük halkan és fegyelmezetten. A társaság szétszéledt, mint a nyáj, de minden birka érezte, feni ránk fogát medve is, farkas is.
Otthon boldog lehetett volt az ünnep a lopott karácsonyfa körül, de a bátyám nagyon hiányzott. Mély sóhajaink szálltak utána Oroszországba, mert a férfiak együtt érző bánata hallgatag.
Én megpróbáltam nevetést fakasztani a medvehistóriával. Láttam, hogy a húgom és az édesapám szeme fényesedik a büszkeségtől. Akkor jött a ráadás, amikor arról meséltem, ami színtiszta igazság volt, hogy lehettem volna szakaszvezető, koronaőr vagy csendőr.
Azzal vigasztaltam kapzsi anyámat, hogy majd jövőre megkérdezem, melyik jár nagyobb fizetéssel.
Kérdezd meg, fiam, kérdezd!
Nem válaszoltam rá semmit, mert csak hazudhattam volna.
Ilyen őr, olyan őr, amolyan őr, mindegyik kezében vagy legalább is kezénél ott a fegyver.
Ha végleg megszabadulok tőlük, még képen se lássak többet!
+
Újévkor, farsangi időben sűrűn megfordultam Kiskecelben. Tettem is olyan ígéretet, hogyha nem kapaszkodik belém a hadsereg, mint a kullancs, megnősülök.
Benyák Terikének még azt is megígértem, ezután ritkábban tévedek be a kocsmába.
Otthon nagyon sokat járhatott a Józsi haverom szája.
Kellemesen telt a tél farka, de a levegő igen puskaporos volt. Márciusban már újra régi ipart űztem, mert mint jó mesterembernek, mindig volt napszámom. Munka közben sokszor elgondolkodtam azon, honnan tudták a mi tisztjeink már decemberben, mi történik majd tavasszal. Annyira már érdekelt az ország állapota, amitől az én sorsom is függött, hogy elég gyakran bepofátlankodtam a Gazdakörbe újságot olvasni.
Tudtam, hogy örök barátságot kötöttünk a szerbekkel. No, ide már nem kell menni! Este, amikor a munkából hazaértem, azonnal a sublót tetejére néztem. Van-e ott alattomos behívó. Azután a derék miniszterelnökünk, aki megfogadta az örök barátságot, fejbe lőtte magát. Már a lövés előtt lecsapott a SAS. Honnan tudták a tisztjeink decemberben, merre fordul a világ áprilisban?
Menni kellett és folytatni a katonaéletet. Újra angyalbőrbe öltöztem. Mindenki megkapta a maga beosztását, ismét lövegvezető lettem.- Indulás Délvidék visszacsatolására! Édesapám azt mondta:
Vigyázz, fiam, mert ezek nem bújnak medvebőrbe! Ezek jó katonák voltak az első világháborúban. Most keményebb diót kell feltörni!
Kelebiánál törtük át a határt, és gyalogosaink azonnal tűzbe kerültek. Behúzódtak a műút árkába. Ekkor hallottam az első jajszót, pedig legalább négyszáz méterre voltunk a bakáinktól. Jól kiépített betonbunkerekből géppuskázták a fiúkat.
Ahogy belátható közelségbe kerültünk, azonnal munkába álltunk. Páncélgránátokkal kiemeltünk az út széléből két bunkert. Mintha fényes lángkardokat küldtünk volna előre! Nemcsak a bunker darabjai fröccsentek szét, de a benne megbúvók testének foszlányai is. Most láttam először közel, milyen gyalázatos munkát végez a parancsomra ez a fegyver. Nem volt kedvem a jobb kezemmel megveregetni a bal vállamat. A gyalogosaink közben leszedték a megfigyelőjüket.
Füstös csönd támadt. Aztán gyors tempóban elhagytuk a csapás színhelyét. Tudtuk már, hogy nyerhetünk, mert a német csapatok legalább ekkora tűzerővel szorongatják őket a másik irányból.
Csak a hegyekbe menekülhetnek előlünk. A szerbek nem voltak ennyire józanok, mert minden út menti házból lőttek ránk. Szabadka előtt jobbra kanyarodtunk, igyekeztünk kisebb falvakon átvonulni. Lovasságunk az első lövésekre meghátrált. A gyalogságunk beásta magát. Minden ház fegyveresek búvóhelye volt, ezeket kellett ágyúinkkal megsemmisíteni. Az ágyúpajzs biztos védelmet nyújtott a tüzéreimnek. Aztán közvetlen irányítással odapörköltünk vagy tizet, és ezzel a fél falut „kilakoltattuk.” A fegyveres ellenállás megszűnt.
Szőregnek volt egy majorrésze, ahol magyarok cselédkedtek. Parancsnokságunkhoz menekültek, és összetett kézzel könyörögtek: A szerbek mind egy szálig ki akarják végezni őket. Megszántuk a kétségbeesetteket, és védelmükre egy löveget irányítottunk.
Előtte felszólítottuk őket a megadásra:
Nem lesz semmi bántódásuk.
Rá se bojszáltak. Egyetlen lövés után is sok halott.
Ezt ők bizonyára bátorságnak nevezik. Én úgy vélem, alattomos, tisztességtelen harcmód. Ilyen ellenállásra a magyar ember nem képes. Úgy vélem, hogy a lelki műveletlenség és a túlzott nemzeti büszkeség következménye. Semmiben sem különbözik a német fasizmus műveletlenségétől és önteltségétől. Sztálin csekista csürhéje? Ma már szent meggyőződésem, hogy Hitler és Sztálin lelketlen emberi szörnyetegek voltak. Csak ahhoz értettek, hogyan kell felhasználni az emberszemetet a legaljasabb célokra. Az amerikai elnök, aki Hirosima és Nagaszaki gyerekeire, asszonyaira és öregjeire ledobatta az atombombákat, vajon nem háborús bűnös-e? Nem barbár és vérszomjas állat? Miért nevezném embernek? Titót, Rákosit, Gerőt és a többit?
+
A tüzérségi támadás után át a falun, amelyik még égett. Irány a Ferenc csatorna! Ezen át kellett volna kelni hajóval vagy hídon, de Újvidék felől olyan golyózápor kapott oldalba bennünket, hogy se té, se tova. Föld alá is bújtunk volna ágyústól. Ekkor bedübörgött a felmentő sereg, és a harckocsik benyomultak a városba.
Elbeszélésük szerint minden magyar áldozatért busásan megfizettek. Újból növekedett az ártatlan civilek ellen elkövetett bűneink lajstroma, akik a legaljasabb harcmodort választották ellenünk.
Tüzéreket a Futaki utcában, a reálgimnázium udvarán, pihentették. Hadseregünk akkorára úgy felfejlődött, hogy ránk nem volt szükség. Kihelyeztek bennünket egy nagy majorba nem messze Újvidéktől, ahová a németek elkezdték a zsidókat összegyűjteni.
Őket vigyáztuk, csecsemőtől az aggastyánig, két héten át. Suttyomban megengedtem, hogy a karon ülőknek tejet vagy csokit csempésszenek be az épületbe. Az egyik tisztünk észrevette:
Nagyon vigyázz, mert a németek mindnyájunkat elvihetnek.
Hála Istennek, nem így alakult! Valamelyik fejest lefizették, és kiszabadultak. Amikor találkoztam velük, egyik háztól a másikig vittek, még köszönőlevelet is kaptam tőlük. Hogy mások milyen sorsot szántak nekik, azt akkor még nem tudtam.
Vajdaságban nagyon szorított a bakancs, de túléltem. Júniusban hazatértünk és leszereltünk. Előtte megkaptuk a délvidéki emlékérmet.
1942 a nyugalom éve volt. Ha gyónnom kellene:
Vért nem ontottam!
Egy játékos kiképzés céljából Szegedre rendeltek. Én lettem a játékvezetője hatvan román és szerb nemzetiségű katonának. Ezekkel kellett levonulnom a nagyállomás melletti Sárkány szállodába. Gyönyörű bálterme volt, a falakon embermagasságú tükrökkel.
A katonáim arról panaszkodtak, korábban megverték őket. Megnyugtattam a bandát, amíg én vagyok a góré, verésről szó sem lehet. A Tisza –partra jártunk gyakorlatozni. Állandóan az motoszkált a fejemben, hogy jó-jó, megkapják a kiképzést, de az ágyújuk a döntő pillanatokban nem nekünk osztja-e az utolsó kenetet.
Egész délelőtt gyakoroltunk. Helyette a pecázás idegnyugtató sportját is űzhettük volna. Nem ellenőrzött bennünket a kutya se. A nagy magányban magyar katonanótákat tanultunk, és ezeket harsogva, büszkén vonultunk be a szállásunkra. A tiszt urak fel is figyeltek erre. Azzal díjazták a napi munkát, hogy esténkét többször is végighallgatták nemzetközi, de egynyelvű kórusunkat. Azután következett az úriemberek komolyabb szórakozása: Kuglizás az éjszakában!
Eljött, mint egy derűs végítélet, a vizsga ideje. Komoly pofával kivonultunk a harcászati gyakorlatra. Kaptam egy térképvázlatot, amelyen kijelölték a helyem:
Foglaljam el a tüzelőállást, és lőjek kétszer a célra!
Makó volt az első kiszemelt áldozat, második a parancsnoki kocsi. Mind a kettőre lőttünk speciális fagránáttal, amely néha egy métert is repült a csőből a cél felé. Az alezredes úr a kocsiból elismerően tisztelgett, miután a második lövésre megsemmisült. Ugyanakkor mosolyával is jelezte elégedettségét. Találat után a kocsi elporzott, ekkor nagyot kiáltottam:
Fiúk, a vizsga sikerült! Vége a kiképzésnek!
Bevonuláskor most is nótázott a banda, a nemzetközi és egynyelvű kórus. Néhány nap múlva leszereltek, de már útközben hazafelé igen sajnáltam, hogy legalább az egyik lövedéket nem csórtam haza emlékül.
Az otthoni munkát aratással kezdtem. Megint Csalán, ahol édesapám volt a kipróbált és bevált marokverőm. Két napig hordást is vállalt. Én pedig beiratkoztam Csornára, ahol búzát, árpát és zabot csépeltünk.
A tüzérosztály emlékeztetőül egy nagyon szép Szent Borbálát ábrázoló képet küldött utánam, amelyik az előléptetésemmel együtt érkezett figyelmeztetésül is. 1942-ben meg is nősültem, mert a Terike jobban tetszett Borbálánál.
Olyan dolgos lányt kaptam feleségül, aki nem fél, hogy munka közben az aranygyűrű leesik az ujjáról. Az újfalusi templomban figyeltem föl először barna szemére és mosolygós arcára. A kiskeceliek is ide jártak, mert a nagytemplomig hosszabb volt az út.
+
A parancsnokságon még lelépésem előtt elég udvariatlanul megkérdeztem:
Ezután mindig sorra kerülök? Minden évben legalább felet?
Azt válaszolták:
Amíg nyolc-tíz pengős katonát találnak, addig nem hívnak be családos embereket. Elővettem a jobbik eszemet, és megnősültem.
1943-ban hivatalos behívót nem is kaptam, csak egy hívatlant. Héjjas Iván vállalkozásába. Felmentem a tüzérosztályhoz, amely már korábban figyelmeztetett, hogy bármilyen nem tőlük érkező mozgósítás esetén, azonnal forduljak hozzájuk.
Nem volt kedvem a bőrömet fölöslegesen a vásárra vinni, ezért azonnal jelentkeztem a tüzérosztálynál. Odaadtam a behívót az ütegparancsnokomnak, aki továbbította az alezredes úrnak. Telefonon rögtön felvette a kapcsolatot a Honvédelmi Minisztériummal. A tüzéreknél törzsgárdatagnak számítottam, bíztam abban, hogy kihúznak a csávából.
Nagy bunyó folyhatott miattam, mert csak a következő napon jutottak dűlőre becses személyemet illetően. Azt mondották:
Az osztályon kívül sehonnan sem fognak többé behívót küldeni. Menjek csak nyugodtan haza!
Ki volt akkor nyugodt?
Melyik családnak nem volt oka az aggódásra? Miért nincs hír a gyerekről, a testvérről, a férjről? Higgyem el, hogy meghalt? Azt, hogy fogságba esett? A bátyám a 2. hadsereg katonája volt, és óriási szerencsével nem pusztult el a tüzérségi állásban, ahol még az ütegparancsnoka is meghalt. Nem lett az oroszok foglya sem. Életveszélyes sérülést nem szenvedett. Akik azt a szörnyűséget túlélték, nem kellettek többé katonának, elvesztek az ország számára.
MERT OTTHON AKAROK MEGDÖGLENI!
Nem baj, ha kétezer kilométer, csak hazafelé rángasson a szerelvény. Nem baj, ha minden állomáson százak mustrálnak: Nem az én halottam? Akkor is élek még néhány napig, mert én otthon akarok megdögleni. Végül leemelnek, és egy ismerős mozgású parasztkocsira tesznek. Pokróc takar, alattam friss széna, amibe mélyen merülök. A fejem alatt puha párna, felettem egy asszonyi kéz, amelyik sűrűn törli a láztól lucskos homlokom. A kövesút minden döccenésére kimondatlan jajkiáltás. Végre puha homokba süllyed a kerék, a tanyánk felé már nem fáj az utazás. A végső stációnál is hárman emelnek, de fordítva tesznek az ismerős ágyra, hogy láthassam a megfeszített Krisztust és Máriát, akinek szívét hét tőr járta át. Azután az ő arcának helyén egy másik ismerős női arc, amelyik azt kérdezi:- Eszel valamit? Nemet ingat a fejem, mire két apró gyerek áll az ágyam mellé. Éppen oda, ahol a testem a legjobban fáj. Mintha enyhülne a fájdalom. Nem ismerik meg ezt a szakállas, halott bácsit. Mert abban a pillanatban elmúlik minden, amikor Krisztus szemébe nézek. Én ebben a szobában akartam megdögleni.
+
Kertszomszédunk az a Kovács Józsi bácsi, akinek az édesapja így jutott haza s így halt meg. Az édesanyja magára maradt a két gyerekkel meg egy értékes szőlővel. A gyerekek a kapálásban még tudtak segíteni, mert kitépték a nagyra nőtt gazt. A permetezéskor nem volt a szegénynek pénze napszámosra. Maga vette a gyenge vállára a nehéz permetezőgépet, és napokig vergődött vele.
Meglátta ezt a szőlőszomszédjuk, egy zsidó asszony, aki így fordult hozzá:
Tönkre teszi magát Ilonka, és mi lesz akkor a két árva gyerekkel? Majd az én napszámosaim beszórják a magukét is. Ne hálálkodjon, ennyit már csak megtesz az egyik ember a másiknak!
Amikor pedig eljött a gettók ideje, így panaszkodott:
Tudja, Ilonkám, miért visznek el bennünket? Mert a gazdag zsidókra haragszanak az emberek! Ki pusztul majd el közülünk? A szegény zsidó! A gazdag a sok pénzéért megveszi a szabadságot az egész pereputtyának.
+
Aggodalom, félelem: orosz front. Már karon ülő megtanul reszketni, rémüldözni: Liberátorok! / Felszabadítók. / Égen-földön kiszolgáltatva a felszabadítóknak.
1944. április 6. Éppen nagycsütörtökön a fehérhomoki dűlőben szőlőt nyitottam Megjelent a feleségem testvére, Margitka, és újságolta a behívómat. Sóhajtottam egy felleghajtót, aztán a kapát a bal vállamra, jobb kezemet az ő törékeny jobb vállára, és mintha halottat kísérnénk, olyan csendesen ballagtunk hazáig a néma dűlőúton.
A feleségem már áldott állapotban volt az első fiunkkal. Ebben a helyzetben, ami eddig erőt adott, gyengeségünk forrása lett. Hullott szeméből a könny, mint a záporeső.
Ne sírj sokat, mert ezt tanulja meg először a gyerek!
Ne mondhassák majd a rosszakarói:- Azért lett belőle savanyú ember, mert már az anyja hasában is rosszul érezte magát. Nevetve fogadjon, amikor hazaérek! Néhány csöpp könnyet belesimítottam a hajába, amikor nagypéntek hajnalán a mellemre borult:- Tudod, hogy a rossz pénz nem vész el – vigasztaltam a magam parasztos módján.
De éppen nagypénteken háborúba menni, nem jó előjel – mondtam magamban magamnak.
Minden harci kedv nélkül elindultam Hargitára, ahol már tárt karokkal vártak. A behívóm a 103-as nehéztüzérosztályhoz szólt. A korábbi tíz és fél centisek helyett csúnya nagy löveget mutogattak. Ilyenekkel lőtték még kettő és fél évvel ezelőtt huszonöt kilométerről Moszkvát.
Hol van már Moszkva? Hol vannak a németek és a mi maradékunk? Hátunk mögött a Kárpátok, szemben egy hatalmas tömegű jól fölszerelt hadsereg.
Ez a löveg minket fog segíteni, ha átemeljük a hegység keleti oldalára: - Uccu, neki! Csak öt tonnás a csöve, a talpa meg hét. Szakszerűen: Tűzkésszé tétele után 120 mázsa, a repeszgránátja 124 kilós, a rombolóé 128.
Ezekhez a lövegekhez nem volt kiképzésem, tehát csapatcsendőr lett belőlem. Az nem zavart senkit, hogy ebből sem volt kiképzésem. A legfontosabb tudnivalókat így foglalták össze:
Vigyáznunk kell a fegyverekre és az emberekre! Ha valami gyanúsat tapasztalunk, csak az ütegparancsnok úrnak jelentsük!
Mindjárt lett volna jelenteni valóm:
A románokra meg a ruszinokra igen ügyeljenek!
Tatárhágón át Galíciába egy bikaerős olasz Breda vontatta nagyokat nyögve a kocsisort.
Megérkeztünk Tatarovóba, azután Tadzsafkán foglaltunk tüzelőállást. Hátunkat a Kárpátoknak vetve, az első vonalban. Pontosabban: Elöl a bakák, fölöttük a könnyű tüzérek, azután mi jöttünk az aduásszal. Azaz 14 olyan löveggel, amelyek ha egyszerre szólnak, megremeg a hegység és minden élő, aki hallja.
Legalább egy heti csend. Sokat beszélgettünk M. százados úrról, aki utálta a spionokat, de szerette a borocskát és a színésznőket. A tudósok elmondták róla, hogy tőlünk áthelyezték a páncélosokhoz, ahol idegösszeroppanást kapott. A Toldit, a Turánt és a Tast könnyen kilőtték, és a szerencsétlen legénység legnagyobb része odaveszett. Ő megmaradt, de a rábízott emberek tragédiája egy életre beteggé tette. Sajnáltam szegényt, aki olyan csillogó szemmel tette a szépet a csacska nőknek.
A körülöttünk lakó emberektől tilos volt bármit is elvenni, de olyan hosszú ideje éltek már a háború országútján, hogy elvenni csak az életüket lehetett volna. Magyar katona azért is becsülhette őket, mert Bem apó Galíciából származott.
Eltelt egy hét, és még egyetlen lövésre sem kaptunk engedélyt. Nekünk csak a nagyvadak kilövését engedélyezték, pedig hálás célpontok sűrűn akadtak. Hiába minden szándék, ha a vadászmesternél az utasítás. Nekünk csak szolgálati jegyre lehetett megrengetni a hegyeket.
Egyszer csak Kolomeából egy zászlóaljnyi orosz gyalogság indult éppen felénk, hogy felváltsák az első vonalban kifáradt társaikat. Csaknem zárt rendben igyekeztek a halálba. A gyalogság parancsnokának egy tizenötszörös nagyítású távcsövével néztem végig az eseményeket. A tüzérség már minden pontot előre bemért. Alig kellett állítani a lőelemeken. Vártuk, hogy közelebb érjenek. Aztán az egész tüzérosztály össztüzet adott le rájuk. Mintha lekaszálták volna őket.
Álló és ép ember nem maradt! Meglepetten láttam a holtak között egy részegen mozgó fehér lovat, amelyik néhány lépés után térdre esett, aztán megadóan a bal oldalára fordult. Miért vitték az első vonalba ezt a szegény párát?
Később az oroszok azt üzenték, hogyha egy tüzért elfognak, derékban kihegyezik. Miért nem vonták felelősségre azt a parancsnokot, aki úgy gondolta, hogy a Vörös téren masíroztatja a katonáit? Közben megérkeztek a németek a messze hordó lövegjeikkel a hátunk mögé. Kiépült a védelem lépcsős piramisa.
Ezeknek a szörnyeknek 30 kilométer volt a hatótávolságuk. A hangjuk olyan volt, mint egy közeli villámcsapás után a mennydörgés, ami az eget hasogatja szét. Az éles csattanások miatt megfájdult a fejünk. Ezekkel sűrűn tapogatták az oroszok legközelebbi városát, Kolomeát. Onnan csak repülőgépekkel támadtak, de hét légvédelmi üteg óvott bennünket, ezért nem is tudtak a tűzfüggönyön áttörni.
A viszonylag csendes időszakok fölbátorították a parancsnokságot, hogy a hívő katonáinknak tábori misét tartsanak. Egyik vasárnap jött a katolikus pap, és a templom előtti téren felállították a tábori oltárt. Éppen megkezdődött a szertartás, amikor átrepült felettünk egy orosz Rada, és közben vastag fekete csíkot húzott.
Fölöttébb gyanús volt, ahogy elhúzta a csíkot. Szóltam két-három barátomnak, hogy viselkedjünk okosan. Húzódjunk le a Prut folyó partjára! Ha telitalálat ér, nem szenved az ember. De sokkal nagyobb baj is érheti. Éppen lehúzódtunk, amikor:- Bumm! Olyan 300 méterrel előttünk. Egy perc múlva ismét, de jóval közelebb. A harmadik már a folyó partoldalába csapódott, amerre mi is bújócskáztunk.
Gyorsan kiugrottunk, mint ürge a lyukból, és fürgén arra, ahol nem szakad a part. A szélrózsa minden irányába futottak a fegyvernemek Bátran és tekintélyes lépésekkel, kezében az oltáriszentséggel a tisztelendő úr is biztonságosabb helyet keresett. Volt közöttünk olyan, aki itt esett át először a tűzkeresztségen, valószínűleg a tisztelendő úr is.
+
BECSAPOTT A MENNYKŐ! Ahogy megjósoltam volna, ha hallgatott volna rám valaki. De hát hiába hallgat az ember!
A ruszinok és a románok leléptek az éjszaka leple alatt. Ebből a hadvezérünk világosan megállapíthatta volna, hogy a gyengébb oldalon állunk. A bakaparancsnok ijedten panaszolta:
Olyan 3-400 méter üresen maradt!
Közben egy századnyi orosz átlopta magát a vonalon, és a hátunk mögött kushadó partizánokkal összeállva, megtámadták a Kárpátok gerincén elhelyezkedő tüzérségi figyelőket. Az első pillanatban éreztem, hogy én születtem helyrehozni ezt a melléfogást, amely súlyosan veszélyezteti állásainkat. Húsz emberrel fel is mentem, hogy segítsek.
Már javában folyt az adok-kapok, amikor lövészteknőkben és az első világháborús áldozatok sírhantjai mögött elhelyezkedtünk.
Csak mozgó célra, fiúk! Kevés a lőszerünk!
Három-négy méter magas mogyoróbokrok között ritkán nőtt vörösfenyők. Ez volt a játszótér. Egy orosz mókus két-három erősebb mogyoróágon hasalt éppen fejmagasságban. Esküszöm, hogy géppisztollyal a kézben még játékosan himbálózott is. Megnehezítette a célzást, de azért gyorsan lehívtam. Kiadtam a tűzparancsot a géppuskásoknak, de ijesztő csend volt a válasz.
Amikor megfordulok, látom, hogy a géppuskás irányzóink kiterülve, két Iván meg viszi a svarclózent állványostól. Idő egy pillanat se! Az egyik nyeles kézigránátot meghúztam és odavágtam. Ettől összerogytak, de ha csúszva-mászva is, eltűntek a bokrok között. Két bajtársunkat átvágott torokkal hagyták ott.
A géppuska és a lőszerláda megmaradt. Ezekkel rövid időn belül kiegyenlítettük a számlát.
+
NÉMET FEGYVERTÁRSAINK ezt nem így látták a magasból. A gyalogosok védelmi vonala hosszú szakaszon elszakadt, ezt maguk akarták egy 40-50 főből álló SS-osztaggal ideiglenesen befércelni. Hogy lefelé sima legye az útjuk, először nagytakarítást végeztettek a tüzérségükkel.
Egy oberlaitner volt a parancsnokuk, aki egy vérszínű zsinóron át ilyen cvancig, olyan cvancig, azután slussz. A hátuk mögött lévő német tüzérütegek egy-két perc alatt lőttek vagy ötvenet.
A nagy zaj után le is ereszkedtek a hegyoldalon. Csendben, és igen figyelmesen átfésülték az erdőrészt.
Az ellenállás halott volt, vagy úgy berezelt, hogy gyáván meghúzta magát a holtak között. Mindegyik SS-katona géppisztollyal, léghűtéses géppuskával és távcsöves puskával volt felszerelve. Lent, ahol az első vonal üresen állott, elfoglalták a tüzelőállásokat. Tökéletesen álcázva. Elvégezték a célelosztást, és várakozó állásba vonultak
Ha egy német katona rágyújtott, óvatosan hátrafordult, és a füstöt a köpenye ujjába fújta. Amikor megszívta a cigi parazsa elé tette a tenyerét. Ez így ment két órán át. A tiszt bizonyosan tudta, hogy az oroszok támadni fognak, mert minduntalan az óráját leste. Ezt azért figyelhettem meg ilyen jól, mert ez volt a beosztásom. Az biztos, hogy rutinos friccek voltak!
Egyszer csak megindult az orosz roham. Szerintem jól bevodkázva legalább ezren rohantak a meggyengült vonal felé. Azt hitték a szegény legények, hogy szolíd magyaroknak kiabálnak:- Mazsar! Dolé pusku! Holé ruki! Pasli damoj! Ez mind nekünk szólt.
Úgy jártak most ők is, mint az a kocavadász, aki fácánra indul, de farkassal kerül szembe.
Amikor 150 méterre érhettek, az oberlaitner a valterpisztolyából a levegőbe lőtt. A két oldalán szimmetrikusan elhelyezkedő katonái kikapkodták az álcát a csövek elől, és perceken belül senki nem szólította fel a magyarokat sem megadásra, sem hazamenetelre. Ott feküdtek a szőke legények szétszóródva a kövekkel foltozott fakó mezőn.
.
+
Amikor az SS egysége visszahúzódott, ismét betölthettük a vonalszakaszt puskásokkal. A németek összeszedték a felszerelésüket, aztán ötven méterrel feljebb a fák alá telepedtek. Snapszot ittak és Rózsikáról énekeltek.
A tüzérosztályunknak csak egyetlen egyszer kellett lőnie, amikor a másik oldalról komolytalan harckocsi támadás kezdődött. Felfedeztük a mozgást, és két üteg a még álló tankokra össztüzet adott le. Egy tank teljesen megsemmisült, néhány használhatatlanná vált. A támadási kísérletet csírájában elfojtottuk. Nohát!
De az sem lehetetlen, hogy csak a veszélyes területről akartak angolosan távozni, mert éppen megtudták, hogy a kincses Erdélyen keresztül a csapataik már megközelítették a magyar határt. A Kárpátok többé nem akadály!
Gyerekjáték lett volna az utolsó emberig megsemmisíteni az átkarolt magyar és német csapatokat. Nem is értem a szovjet hadvezetést.
Villámgyorsan:- Hátra arc! VISSZAVONULÁS a Tatár - hágón át hazafelé!
Egymást tiporva törtettünk a szoroson keresztül. Ha ekkor az orosz repülők támadnak, az felért volna egy új tatárjárással. A mocskos szájú pesti vagányok így mondották:
Lett volna olcsó hús!
A Kárpátokon innen egy Havasalja nevű községnél állítottak tüzelőállásba bennünket. Körülöttünk több héten át örvénylettek a csapatok. Igen megnőtt a katonaszökevények száma, hiszen most már magyarlakta falvak fogadták be őket. Ha szerencséjük volt, igazi bajtársra is találhattak.
Nekem is volt két érdekes találkozásom. Lajkó János bácsi ismert rám, és szólított meg igen barátságosan:
No, ez érdekes! A bátyjával a Donnál akadtunk össze, az öccsével meg itt a Kárpátok tövénél!
Nem tudtunk hosszan elbeszélgetni, mert jött az őrmesterük, akinek telefonált a Halál:
Gyerünk, emberek! Itt a szerpentin, ne maradjunk le!
Kedvem lett volna megkérdezni:
Tudják maguk, hova igyekeznek? A Kárpátok most már az élet és halál közötti mezsgye. Ezt miért nem tudja a felettesük?
Két nap múlva a századból csak húszan jöttek vissza. Az egyikük hozzám fordult:
Hogyha tudsz haza üzenni, akkor írjad meg azt is, hogy Lajkó János elesett, és Tatarovóban nyugszik.
Igen sajnáltam szegényt, mert jó szándékú ember volt. Mink sem őrizhettük sokáig a Tatárhágót, amikor az orosz ágyúk már a jobb fülünknél dörögtek, még a süketnek is jól hallhatóan. Ki a kutyaszorítóból!
Elindultunk Szolyva felé, ami Sátoraljaújhelytől 30-35 kilométerre fekszik. Itt ismét tüzelőállást foglaltunk el. Kivel hozott össze a rossz sorsom? Azzal a Kenyeres nevű leventéket aloktató úrral, aki miatt megkaptam a dilis minősítést.
Úgy tett, mintha a fényképemet nem látta volna a ballagási tablón, pedig azokat igencsak meg szokták bámulni. De most mennyire elhagyta magát! Látszott a ruházatán, hogy a snájdig úri társasággal régen megszakította a kapcsolatait. A hátán lóg a szurony. A szurony! A hátán! A derékszíja meg a köldökénél lazít.
Kérdem tőle együtt érzően, mert nagyon magányosnak látszott:
Hát Ön honnan jön, Kenyere úr? Nagy nehezen, de felismert:
A csapatomat keresem. Elvesztettek valahol.
Gyorsan forduljon vissza, ha nem akarja, hogy a segedelmébe lőjek! Még az ágyú nem is szólt, már a gatya tele volt! – kiáltottam, aztán keresztet is vetettem utána a jobbik kezemmel.
Vissza is somfordált néhány utcányit, azután jobbra-é avagy balra, de úgy eltűnt, mint a hajnali dér, ha felkel a napocska.
Mi úgy vártuk már a visszavonulási parancsot, mint zsidók a maguk Messiását. Másnap kora délután meg is érkezett. Mármint a parancs. A mozgó fronton ilyen behemót lövegekkel nem lehet sokra menni.
A hat darab 21-est le kell adni, és mint ócskavasat sürgősen hátravinni. Éppen a parancshirdetéskor érkezett meg a fiam fényképe, így ő is hallhatta, hogy egy hadapród őrmester lett a szerelvény parancsnoka, de a helyettese ÉN.
+
Indulás, hátra! Sátoraljaújhelyen egy apácazárda udvarán töltöttük el az éjszakát. Azon az estén tudtuk meg, hogy Horthy békét kért az oroszoktól. Az apácák vacsorát adtak mindenkinek, és kimosták az alsóneműinket. Azzal riogattuk őket, hogy partizán is lehet ám a ruháinkban. Visszamosolyogtak:
Erre fel is vagyunk készülve.
A reggeli ébredéskor enni is kaptunk, aztán kinéztünk a hangoskodó utcára, ahol autókról kürtölték, hogy újra harcol a magyar.
Csapjon belétek a tüzes isten nyila!
Egy ember szólta el magát egy egész ország nevében. Beleértve a szívem fölött dobogó fiamat is. MEGINDULT AZ OROSZDÚLÁS!
+
Nálunk mindig akad egy banda, amelyik a tiszavirág életű hatalomért képes irtatni a magyarságot. Most a nyilasok jönnek! Mi pedig mindent megköszönve és szerencsét kívánva elindultunk a vasútállomásra. Bevagoníroztunk. Irány Debrecen! Ágyúkat szállító buzogányvonaton! Ami annyit jelent, hogy minden állomáson miénk az elsőség. Debrecenben kemény utcai harcok folytak, leállt a szerelvényünk is.
Itt a parancsnokunk egypár társával olajra lépett. Úgy látszik, hogy ők hazaértek Nekem kellett Az irányítást át kellett vennem, bár elég kelletlenül tettem. Bár humornak itt nincsen helye, áldozzunk neki is, egye fene.
A mozdonyhoz loholok. Hát a masinisztánk is le akar lépni! Éppen szedte össze a cókmókját. Az oldalába nyomtam a pisztolyt, és közöltem vele, hogy a cél még messze van. Elindította a szerelvényt, és azonnal kaptunk is utat.
A város közelében páncélököllel és srékkel legalább ötven orosz tankot lőttek ki. Ettől a ruszkik megtorpantak, és ekkor még kihúzhattuk fejünket a bárd alól. Kösz, fiúk, ha visszamenőleg is, ha a túlvilágra is!
A buzogányunk sebessége fokozatosan nőtt. Úgy röppentek el mellettünk a falvak, mint a felriasztott madarak
A mozdonyvezető közben bocsánatot kért:
Azt hittem, hogy onnan már nem lehet tovább menni. Nem akarok hősi halott lenni!
Ki akar?- vágtam szájon a szavaimmal.
Én is haza akarok kerülni, de innen háromszáz kilométerre lakik a családom. És mint egy igazolást, előrántottam a fiam fényképét.
Kérje a leváltását Pesten! Azután menjen Isten hírivel!
Erre azt mondotta, belenyugodva a sorsába:
A szerelvényt nem hagyom el.
Mit gondol, mi lenne a sorsa a ránk bízott hét embernek?
Vihetjük őket a szabadulásba vagy egyenest a pokolba! Most már az első lehetőségnek nagyobb az esélye. Segítsünk neki!
Befejeztem a szónoklatot. Csak egy pillantást vetettem rá, és tovább néztem a röpködő madarakat.
Végre megérkeztünk a Nyugati pályaudvarra, ahol rögtön kiderült, hogy csak két óra múlva lesz zöld az út. Megfordult a fejemben, hogy mi lenne, ha lelépnék a történelem színpadáról. Átballagtam a Keleti pályaudvarra, hogy megnézzem, milyenek az én esélyeim.
Az első pillantásra feltűnt a sok sötét ruhás asszony és férfi kezében a világító, erős illatú őszirózsa. Úristen, halottak napja! A csillagok fénye mellett már van és még lesz is kiért imádkozni egész földi világunk hatalmas temetőjében. Mekkora csokor őszi rózsának az illata tudná elfojtani a négy éve bűzlő Föld hullaszagát?
Körülöttem nyilas suttyók nyüzsögtek, miközben a menetrendet böngésztem. Kiskunhalas felé csak Kunszentmiklósig járt a szerelvény. Nem volt nehéz megállapítani, hogy az oroszok elérték Kecelt. Nem egy, nem kettő, hanem legalább kétezer. Öreg férfiak és asszonyok fegyver nélkül próbálják menteni a fiatalasszonyok meg a lányaik becsületét.
Lesz- e közöttük olyan, aki őszirózsát mer vinni a szülei sírjára, amikor a temető csendje borul az egész falura?
+
Visszatértem, ahová a parancs szólított, mert láttam, hogy a magam sorsát nem fordíthatom jóra.
Mondotta is a mozdonyunk ősz hajú vezetője, hogy indulunk immár. De ennivalónk nem volt más, csak az igen tápláló Hitler- szalonna. A szerelvény igen lelassult, de nem a rossz minőségű szén miatt, vagy az előbb említett szalonna volt az oka.
Több ügyes és bátor katonám menet közben le-leugrott a vánszorgó kocsiról, és megvámolta a földeken hagyott gazdátlan kukoricát. Új jelképét teremtettük meg a háború elleni bátor kiállásnak. Ezzel Muhinának befellegzett! Nem kardból kovácsoltunk ekét, mint az a dőre némber, hanem ágyútalpon sütöttünk életmentő pattogatott kukoricát
Picassó békegalambját is megsütöttük volna, mikorra beértünk a székesfehérvári állomásra. Ezt a hajdani pályaudvart téglaporrá őrölték a néger, a negroid, a fehér bőrű és a derült égből lecsapó felszabadítók.
Tehát az állomás romokban. Nem hiszem, hogy öt-hat vonalnál több működött. Beálltunk. Milyen az éhes katona? Még nem váltak teljesen vegetáriánussá, elkezdtek hús után koldulni a környéken és csoportosan. Egy kis darab szalonnabőrt sem kaptak. Nem tudták, hogy a koldusok nem járnak csapatokban.
Újra szaglászni kezdtek, most az állomáson, mint romok között az éhes patkányok. Az egyik zárt vagon alját kibontották, és legalább egy mázsa almát pofonvertek. Újra volt mivel teletömni a hasukat, de egyúttal nőtt bennük a vegetáriánus hajlam.
Minden gaztettnek megvan a súlyos folyománya. Ez be is következett, mert megjelent az állomásparancsnok! Szintén romokban.
Az én vétkes legényeim már fenn és vigyázban álltak egy-egy hatalmas üteg mellett. Szegénynek az egyik lábát már megrövidítette a háború. Ezért jobb bakancsának a talpa dupla magas volt, de a hangja mélyről szólt. És mi, maradék nyolcak, szinte a Kárpátok magasából hallgattuk a feldorongolást. Szigorúan kiabálta:
Hogyan merték az almásvagont feltörni? Mindegyiküket letartóztatom!
Mondám néki egy éhező ember hangján:
Ez kemény dió lenne! Miért nem adott enni a katonáimnak? Már három napja kukoricán élünk, mint a malacok. Önnek is érdeke, bajtárs, hogy továbbra is hadra fogható katonáink és ágyúink legyenek az orosz hordával szemben. Kitartás! Inkább engedje tovább a buzogányunkat! Aztán nézzen csak körül! Úgy ellepték az almás vagont az éhezők, hogy abból a gyümölcsből nem maradt semmi. Őrködjön! Ne velünk kiabáljon!
Nem tellett bele öt-hat perc, a mozdonyvezetőnk füttyszóval jelezte, hogy kapaszkodjunk, mert indul a masina. Meg sem álltunk Sopronlövőig, ahol Szalóki százados úr szalonnával és sonkával várt bennünket. Ebből megtudtuk, hogy már újra a béke földjén járunk, és nem a kérődzők közé sodort bennünket a sors.
Beszélgetés közben elmondottam neki, hogy tizenegyen indultunk, de már Debrecenben a parancsnok és a két társa lelépett. Éhezve vágtunk át a maradék országon. Most úgy érezzük, a paradicsomba jutottunk.
Elhiszem - mondotta letörve, mint egy száraz ág.
Korábban ő volt az ütegparancsnokunk, de a betegsége miatt visszahelyezték a pótkerethez. Elmeséltük neki a Debrecen környéki harcokat, a halottak napi hangulatot Budapesten.
Csak annyit fűzött hozzá, hogy az egész Alföld orosz kézben van. Budapest néhány hét múlva a Dunántúl felől is be lesz kerítve. Szülővárosát a földig le fogják rombolni.
Közben parancsokat adott a magával hozott katonáknak. Igen siettette a lerakodást. Mint tájékozott embert, kérdezgettük a jövőnkről. Mit tanácsol?
Mehettek nyugatnak, ahol amerikai, angol vagy francia fogságba eshettek. Ezek sem vesznek emberszámba bennünket, ahogy az első világháború idején megtörtént a francia fogságba került magyarokkal.
Ha visszafordultok, az orosz zsákba kerültök, és Szibériáig elcipelnek benneteket robotolni. Egyelőre maradjatok itt a svábok között veszteg, mert ezek nem akarnak menni sehova. Segítsetek nekik a munkában meg az ivásban! Itt várjátok meg a jövőt!
+
Volt is mit kipihennünk. Azután segítettünk a sopronkövesdi szüretben, kukoricaszedésben. Munka közben összehordtak sok savanyú lőrét, ami a tavalyi szüretből a hordók alján megmaradt. Ha a mostani szedésünkből is ilyen bor születik, jobb volna, ha rajta hagynánk Olyan, de olyan savanyú volt, hogy csókra állt tőle a szánk, akár akartuk, akár nem.
Nagy ünnepséget készített elő a pótkeret, mert eljött Szent Borbála vértanú napja, december negyedike. Utoljára avattunk újonc tüzéreket. Meghívtuk rá a község lakosságát is. Vacsorára mindenkinek rizses pörköltet főztünk jó fűszeresen, alföldi módra.
Vacsora közben módjával iszogattuk a domb levét, mert a bajtársaknak megsúgtam, hogy a vacsora végén robban a meglepetés.
Jánosházáról, az ütegemtől, kaptam egy kis hordóval olyan ízűt, ami méltó egy tüzérszenteléshez. A vége felé ki is húztuk a dugóját, és ez a borocska igen ízlett mindenkinek. Meg is tapsoltak érte életemben először és utoljára. Pedig csak 25 liter volt.
Alig kezdtük el a boromat vedelni, tragikus jelenetek sora kezdődött. K. György tiszthelyettes úr, az első világháborúból, sírva fakadt, és kijelentette, megérte a második háborúnk elvesztését is. Hiába vigasztalták a tisztek, hogy még nincs vége.
Majd meglátjátok!- sírta tovább, és eltörte a kardját.
A kocsma színpadán ülő községi és katonai vezetők úgy becsiccsentettek, mint egy sereg csacsi. Elaludtak a bársony szőnyegen.
A közemberek őrködtek és virrasztottak. A maradék borból forraltunk néhány litert a beteg gyomornak. Nagyon jól esett nekik Észhez tértek a vezetők is, és könnyes ölelésekkel váltak el egymástól a ködös őszi reggelen.
Az egyszerű bakák tíz nap múlva folytatták a búcsúzkodást.
Szent Borbálától, a villámlás szentjétől, örökre búcsút vettem, mert huszad magammal Sopronba vezényeltek. Az ottani huszárlaktanyában volt a gyűjtőtábor és az elosztás is.
Idegesítő volt, hogy az amerikai gépek állandóan a fejünk fölött randalíroztak.
Nem lehetett közvetlen kapcsolat a ruszkik meg a jenkik között. Ha gépek tudták volna, hogy ez nem orosz fogolytábor, akkor bombázzák.
Csak fogyasztották a drága kerozint, és bámultak bennünket meg a szövetségesüket, amelynek hadserege a Balaton térségében véres harcokat vív a német páncélosokkal.
Az amcsi parancsnokságnak az oroszok mozgása is fontos volt. Amikor a repülő felderítés jelentette az új oroszellenes csapatösszevonást, elégedetten dörzsölték a markukat: - A civilizált Ausztriát is megmentettük!
Legszívesebben virágesővel szórták volna le az oroszok ellen készülő hordánkat.
Az ellátásunk kutyának való. Káposztaleves meg ehhez hasonló nyalánkságok. Akinek akadt még pénze, az a hűség városában vett magának.
+
Ágfalvára osztottak be őrparancsnoknak Maga a település a határhoz nagyon közel feküdt. Talán három kilométerre. Sváb falu volt, de a trafikos már végleg bezárta a boltját, és a lakosság egy része áttelepült az osztrák nyelvtársak közé. Ágfalván egy hatalmas raktárt őriztünk.
Tízmillió pengőt érő ruha volt itt felhalmozva, a parancs szerint erre kellett vigyáznunk 24 órán át. Ám láss csodát, és éld át újra éhesen és bagó nélkül, egy hét múlva érkezett meg a felmentő sereg. Nyolc bajtársunk nekifogott a raktár kiürítésének. Bátran merek fogadni gyér számú olvasóimmal, hogy egyetlen egy sincs közöttük, aki ennyi inget, gatyát, zoknit, zubbonyt, köpenyt, derékszíjat vagy bakancsot látott volna életében és egy halomban. Tisztességesnek látszó hadnagy szállíttatta el két gépkocsival.
Honnan tudjuk, hogy becsületes volt? Mert az őrség minden tagját megkínálta a teljes választékkal. Rövidesen úgy néztünk ki, mint akik többet érnek legalább ezer pengővel. Egyetlen dologtól féltett bennünket:
Fiúk, bármit! Csak a csizmát nem ajánlom, mert ha orosz fogságba estek, még a lábatokat is lecsavarják érte.
Ezzel a szívderítő tanáccsal együtt elporzott az utolsó gatya is. Nem volt mit őrizni. Bevonultunk az utászlaktanyába., ahol hosszú idő után újra meleg szobában és nem hatalmas raktárhodályban töltöttük a hosszú napokat. Talán egy hét múlva: Sorakozó mindenkinek! Kinek van felvidéki, erdélyi, délvidéki és első osztályú tűzkeresztje?
Ők jobbra, a többi balra! Jobbra talán hatvanan álltunk. SE óra, se perc! Azonnal indulás az állomásra! A határtól vissza vagy 40 kilométert. Ott kaptuk a nem éppen bakának való eligazítást:
Ne féljenek!
Ilyen indítás után kezdtem el cidrizni, mert csak kellemetlen mondatok következhettek. Kiderült, hogy ott éppen nyilasok az urak. Megjött egy alezredes, aki előléptetéssel kezdte. Belőlem valóságos szakaszvezető lett. De lélekben maradtam a Szent Borbála katonája!
Az alezredes úr külön megdicsért, mert korábban sokszor a legényeim pártjára álltam. Hogy ezt a hibámat honnan ismerte? Alighanem már akkor is vezettek káderlapot mindenkiről.
Elkezdődött az eskütétel. Háromszázan voltunk, ennyinek esett nehezére mondani, ha mondta. Én, az örök sorelső, mozgattam a számat. A hátsók már hallgattak, mint a sír. Felolvasták és hozzátették:
Aki nem szólt egy szót sem, annak is érvényes, mert jelen volt az eskü perceiben. Háborúból már mindenkinek elege volt, kivéve a nyilasokat.
Az altisztek csak nevettek:
Hányszor kell még felesküdni?
Jó kérdés, kispajtás! Ha túléled a háborút, lehet, hogy még apád likvidálására is felesküszöl.
+
Ketten harcfegyelem-biztosítók lettünk, meglehetősen nagy hatáskörrel. A kérdéseinkre mindenkinek válaszolnia kellett, legyen az bármilyen rangú. Akár út szélén, lakásán, minden elképzelhető tartózkodási helyen. Hatalom adatott, de egy jármű, még ökörszekér sem, ami elszállított volna kettőnket a tihanyi apátság palotájába.
Amikor odáig elslattyogtunk, tisztelettudóan be is koppantóztunk. Miután figyelmesen megnézték a nem latin nyelven fogalmazott birtoklevelünket, betessékeltettünk. A királyi lakosztályba szállásoltak bennünket, egyenesen IV. Károly osztrák és magyar uralkodó szobájába, amelynek utolsó lakója 1920-ban a fenség volt.
A mellette lévő a fenséges asszonyé, Zita királynéé. A bakancsunkat alaposan lecsutakoltuk, mielőtt beléptünk. Békeidőben a leendő szobánkat 30 fillérért, a szomszédost 50 fillérért mutogatták.
A is megkapaszkodott fejemben, ha ilyen hatalom birtokában elhozatnám az asszonyt, és beköltözne a gyerekkel együtt az 50 filléresbe. A sárga irigység elemésztené a fél falut. A fél falut? Az egész országot. Olyan lenne, mint a mesében. A nyolcvan filléreken meggazdagodnánk, és halálunkig csak a tihanyi Balatont néznénk nagycsaládostól. Amennyivel szaporodna a család, annyival nőne a sarzsim.
Hej, de felvinné az Úristen a dolgunkat!
Az volt a feladatunk, ha a palotámból kiléptünk, hogy a szedett-vedett Kalocsa környéki bakamaradékra ügyeljünk. Ez a 14/2-es gyalogság őrizte az első vonalat, mink pedig őket. Az igazság az, hogy amióta a buzogányt olyan galád módon a nyakamba sózta egy tiszt, elsősorban erre a nyavalyás fajtára vigyáztam. Ez nem az a fazon, melynek, ha nő veszélye, nő a bátorsága.
A nagy francot! A legelső alkalommal úgy pácban hagyják a rongyos bakát, mint a pinty. Elsősorban őket kell vigyáznom!
+
Megkérdeztem a bajtársaktól, hogy a bátorságon kívül hiányzik-e valamilyük. Mint a gátszakadás után az ár, úgy zúgott a panasz: Nem jön időben az ebéd. Nem kapják a deci bort meg a cigarettát már a harmadik napja. Van olyan bakancs, amelyik enni kér. Nincs tartalék lőszer, a gépfegyverekhez tartalék ütőszeg.
A tiszt urak nagy ívben elkerülik őket, mint a leprásokat, és állandóan a térképet böngészik. Biztosan azért, hol lehetne döntő csapást mérni az oroszokra. A nagy francot! Hogyan lehetne itt hagyni a Fejes Józsefeket, a Kelemen Antalokat, a Sendula Ferenceket a sárban?
Véget ért a panasznap. A sirámokat a hónom alá vágtam, és irány a zászlóalj-parancsnokság. Az őr, nagyon helyesen, nem engedett be. Én meg a parancsnak megfelelően szóltam a társamnak:
Adjál le egy riasztó lövést!
Nem ízlett neki, de megtette. Rögtön jött az őrparancsnok, aki ismerte a dörgést. Felvezetett bennünket a tiszti értekezletre. Lejelentkeztem. Azután engedéllyel elkezdtem a kérdéseket feltenni:
Miért nincs? Szinte vég nélkül folytattam.
Az érintett tiszt úr először flegmán, aztán vörösen, végül fehéren hallgatta a kérdéseket. Az alezredes úr a fülem hallatára vonta felelősségre a zászlóaljparancsnok helyettesét.
A mór megtette a kötelességét, a mór mehet. Jelentettem, hogy eltávozunk. Telefonon a vezérkari főnökségnek is jelentettem az ügyet. De hová telefonáltam ekkor? Budapestre biztosan nem, mert behallatszott volna Sztálin orgonájának andalító hangja.
Nem töprengtünk azon sem, hogy a felség ágyának jobb vagy bal oldalára melyikünk fekszik, mert illegális kezek beraktak két tábori ágyat meleg pokrócokkal. Egy tisztelendő atya kívánt nyugodalmas jó éjszakát. Mi is hasonló nyugodalmat az apátság minden lakójának.
Nekihuzakodtunk az alvásnak ebben a csicsás szobában. Ekkora csendet én még életemben nem hallottam. Az alvás könnyen is ment, csak az álmok ne jöttek volna! Azt játszottam álmomban, hogy én verem a Hemzőné lábát egy akácfáról tört tüskés ággal, de nem ő sikít fájdalmában, hanem én. Fejtse meg ezt egy lélekelemző!
Másnap korán reggel ébredtünk. Nem sokkal ezután begördült az épület elé egy kis Mercédesz három civil utassal. Az őrségtől engedélyt kértek a belépésre, mert az épületet az is óvta. Nem voltunk annyira begőzölve, hogy azt higgyük, csak ránk vigyáznak.
Megkért a kocsi parancsnoka, hogy menjek vele a zászlóalj-parancsnokságra, és egyúttal adjam át a tegnapi esetről készített jegyzőkönyvemet. Amikor célba értünk, ő és az ezredes úr hosszan tárgyaltak. Hogy miről, azt nem kötötték az orromra. A bűnöst telefonon rendelték a helyszínre. Amikor megjelent, a civil elvörösödött:
F. vezérkari százados vagyok. A törvény nevében letartóztatom. Kérem, rakja le az asztalra önnél lévő fegyvert!
Átkutatták és megbilincselték. Negyedik utasként beültették a kocsiba, aztán rákapcsoltak.
Gyilkos lettem, ha komoly az ügy. De hülyére is vehettek, ha a színjáték célja a nyegle tisztecske leléptetése volt. A kérdés tehát az:
Túléli vagy a nyakát töri?
Kimentem ellenőrizni, hogy lett-e foganatja az erélyes fellépésemnek.
Mint a mesében! Volt minden: cigi, bakancs, tartalék lőszer, deci bor, ütőszeg. Mindent feltöltöttünk. Egy hét múlva kellett a királyi hálószobát kiürítenünk. Ágyunkat úgy tettük rendbe, hogy tovább növeljék a szoba rokokó szépségét. Utólag és visszamenőleg javasoljuk a belépődíjak felemelését!
Pocsék februári időben két napos gyaloglás következett Veszprémig. A magyar hadvezetés itt is úgy járt, mint a Kárpátokban, mert nem hallgattak rám. A románok és a ruszinok átszöktek az oroszokhoz, és pofátlanul támadták a mieinket. Itt is pálfordultak!
Ezért kellett elhagynom a fényűző lakhelyemet, és gyalogolni két napot. Nem is kettőt, hanem kettő és felet. Hol volt a királyi kényelem és az ellátás? A rangról nem is szólva! Hic transit gloria mundi!
Szóval most nagyon haragudtam az ellenségre. Ausztriába vezető országút árkában helyezkedtünk tüzelőállásba, mert itt volt hézag. A támadás pedig bármelyik percben várható. Most is a csoportos letámadás taktikáját fogják alkalmazni, mégpedig az ebéd utáni feltöltött állapotban. Parancsnokunk arra biztatott bennünket:
Csak addig tartsunk ki, bajtársak, amíg a segítség meg nem érkezik.
Ha elindították, az a mai napig úton van!
Szó, ami szó, jól felfegyverkeztünk: golyószóró, távcsöves puska három élű szuronnyal és géppisztoly. Lőszer annyi, mint a pelyva.
Az út mindkét oldalán futóárokrendszer, kissé bekatángosodva. Elhelyezkedtünk benne vagy kétszázan, és vártuk a rohamot.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése