Puskeli Pál hadapródőrmesternek a vezetése alatt Újgyarmatra vonultunk ki. Az Ipolyon is túlra, olyan füves, rekettyés területre. A foglalkozás témája a Stange - féle golyószóró megismerése volt. Nekem a kisujjamba volt az egész, ezért meglehetősen elbóklászott a tekintetem távolabbi vidékekre. Az Ipoly árterében elnézegettem egy parasztembert, aki két tehénnel szántogatta a földecskéjét. Ez számomra ritkaság számba ment, mert Kecel környékén ilyesmit nem lehetett látni.
Töprengésemből a hadapród zökkentett ki egy fogas kérdéssel:
„Rideg, maga, miért nem figyel?”
„Figyelek én, sőt el is tudom mondani a hallottakat, de csukott szemmel is szétszedem és összerakom a fegyvert, ha az őrmester úr kívánja.”
Lefektetettük azt a veszélyes jószágot egy viaszos vászonra, és én végrehajtottam a cirkuszi produkciót. A szememre húzott satyakban szétszedtem és összeraktam a fegyvert. Mindenkinek elállt szeme-szája, de a hadapród igen furcsán nézett rám. Hogy miért? A vacsoránál az is kiderült.
Javában kanalaztam a krumpli gulyást, amikor megáll mellettem egy Faragó nevű szakaszvezető, és pisztollyal a kézben, viszonylag halkan, felszólított, hogy induljak előre. Este, vagy inkább éjszaka, már Salgótarjánban voltunk, ahol leadott egy ügyeletes főhadnagynak:
„Mondja, magát miért hozták ide? No, majd kiderül, holnap reggel.”
Valóban ki is derült, mert másnap reggel a fogda ablakán át éppen az ágyamra sütött a nap. Kiadós reggelit kaptam, majd kihallgató tisztnek egy szimpatikus századost. Leültet az asztalához, megkínál egy cigarettával, és nekem szegezi az első kérdést:
„Tudja, hogy miért került maga hozzám? Én vagyok az ezred elhárító tisztje, és Gyarmaton kémgyanúsnak találták magát. Három kérdésre kell válaszolnia! Első:
„Kitől és milyen célra kapott maga a bevonulás után két hétre 650 pengőt?”
Elmeséltem, hogy én adtam le mustot, és saját nevemre, ezért küldték a pénzt utánam. 620 pengőt postafordultával már haza is küldtem az asszonynak. A százados úr jegyzetelt. Aztán eljött a dél, és mi lementünk a tiszti étkezdébe, és a közös asztalnál jóízűen megebédeltünk.
Újból a kihallgató szoba, megint pöfékelés, és jött a második kérdés:
„Mondd, fiam, honnan van neked kiképzésed a Stange-féle golyószóróra?”
Elmeséltem, hogy otthon, a leventeoktatáson én voltam ebből a tárgyból az előadó. És ez még nem minden, mert amikor ránk zárták a ruharaktár ajtaját, unalmamban szétszedtem és összeraktam egy igazi példányt is. Két bajtársam is tanúsíthatja. Név szerint Puhovszki szakaszvezető és Gere János honvéd, a kis turkálós.
A százados úr jegyzetelt közben, és utána, majd éjszakára is, újból a kóterbe szállásoltak.
A második napon jött a legfogósabb kérdés:
„Mi kivetnivalót találsz, te egyszerű alföldi magyar, a főméltóságú asszony származásában?”
Elmeséltem, hogy este a szobánkban összeverődött egy kis társaság, akikkel a zsidótörvény következményeit tárgyaltuk. A szomszéd szobából átjött, idegen testként, Ruga szakaszvezető, és ha jól emlékszem, ő volt az, aki az eszmecserét elkezdte. Az én mondandóm lényege a következő volt:
„Én úgy hallottam, hogy a főméltóságú asszony zsidó, ezért a kormányzó úrnak el kéne tőle válnia, ha a törvényt bevezetnék. Már pedig ilyen idős korban nehéz az embernek új feleséget találni.”
A százados úrral közben füstöltünk, mint két gyárkémény, és ő szorgalmasan jegyezte minden szavamat. Több kérdése nem lévén, újra visszavonultam az appartmanomba, és csak másnap kilenc órakor volt vele az utolsó randevúm. Akkor férfiasan közölte, hogy minden szavamat ellenőrizték, és mindenben az igazat, a színtiszta igazságot mondtam. De hozzátette:
„Most, fiam két dolgot adok: egy lezárt borítékot, amelyet átnyújtasz a parancsnokodnak. Aztán egy hasznos tanácsot:
„Azt a Rugát úgy kerüld, mint egy leprást! Isten veled, fiam!”
+
A salgótarjáni vasútállomásig ugyanaz a bakatárs kísért ki, aki korábban feltűzött szuronnyal a karcerbe le és föl. Most csak gyalogosan és szomorúan. Útközben elpanaszolta, hogy rövidesen leszerel, mert igen fájnak a lábai. Egyébként Figura Gézának hívják, és Kiskunhalasról vetődött oda. Úgy váltunk el egymástól, mint ahogy földiek szoktak. Sem vele, sem a százados úrral nem találkoztam a csaták mezején, sőt egész további életemben egyszer sem.
+
A bajtársaim szemében legalább két centit nőttem az előző két nap alatt. Elértem a 190-et. Talán ennek köszönhető, hogy Csóti Antal, aki nékem igen jó barátom volt, szigorúan bizalmas munkára kért föl.
Ő volt Badinszki László alezredes úrnak a csicskása, aki most éppen négy nap szabadságot kapott, és erre a bizalmi posztra, helyettesként, engem kért meg. Az alezredes úr meg beleegyezett. Kimentünk a lakására, és megmutatta, mi a házkörüli teendőm.
Különös szigorúsággal utasított, hogy vigyázzak a házi nyulakra:
„Ne felejtsd el – kötötte a lelkemre -, hogy a nőstény nyulat, az anyát, arról lehet megkülönböztetni a hímtől, hogy annak a jobb füle konya, azaz lefelé áll.”
Minden simán ment egy ideig. A konya mehetett a kicsikhez szoptatni, a nem konya maradt a ketrecében, magánzárkában.
Éppen az utolsó este, a nyavaja törje ki az alezredes úr házi nyulait, mind a kettőnek a jobb füle konyán állt. Kiszámolósdit játszottam, mint gyerekkoromban:
„Ecpec kimehetsz, holnapután bejöhetsz! Cérnára, cinegére, ugorj, cica, az egérre! Fuss!”
És már emeltem is az egyik konyát az újszülöttekhez. Aztán nyugodtan, mint, aki jól végezte a négy napig tartó helyettesítést, bevonultam a kaszárnyába.
Másnap vasárnap jött, és megérkezett az én puszipajtásom is a szabadságról. Alig várta, hogy elmarja a gramancomat:
„Óvakodj az alezredestől, mert tudja, hogy te is egy hím vagy!”
Aztán részletesen elmagyarázta, hogy a férfit tettem az ifjúsághoz, az meg ösztönösen átharapta mindegyiknek a torkát.
„Hogy a fene enné meg azt a dögöt!”- mondta a nyúlra a Lajos, neki meg rám az alezredes. Hiába! Úgy tűnt, hogy a hadsereggel nincs szerencsém.
+
Közeledtek már a karácsonyi ünnepek. De mert a balszerencse bevonulásom óta csak vert, sőt még a botot is utánam vágta, nemigen bíztam az eltávozásban. Isten útjai kiszámíthatatlanok, malmai meg lassan és biztosan őrölnek. Igen kellemes meglepetésben volt részem, amikor a parancsot kihirdették. Névsor szerint haladt a parancsnok úr, és csak úgy fél kézzel szórta a hatnapos szabadságokat. Egészen addig, amíg a Rideg névhez nem ért:
„Rideg Ferenc honvédet kimagaslóan jó tanulmányi eredményéért, jó honvédhez illő magatartásáért tizennégy napos szabadságra engedem.”
Ez már döfi! Karácsony és újév egymás után - szabadságon. Bármilyen hosszú is volt az a tizennégy nap, csak lejárt, és újra várt Balassagyarmat. Minden lövészszázadból kiválasztották a legjobbakat, egy szakaszra valót, és a három szakasz tett ki egy iskolaszázadot, amelynek a parancsnoka Hárs László főhadnagy lett.
Szinte természetesnek vettem, hogy én is közéjük kerültem, és velük együtt nyakig merültünk a katonai tanulmányokba. A parancsnokaim, bajtársaim kedveltek. Kezdtem az őszi „szűk ruhát” kinőni.
Minden század iskolára vezényelt szakaszából két főt jelöltek csapatcsendőri tanfolyamra. A miénkből Balga Ferencre és rám esett a választás. A tanulnivaló háromszorosára nőtt, és április végéig tartott a fejek tömése.
1942. május 15-én léptettek elő minden szakaszból 12 főt címzetes szakaszvezetővé. Tehát lettünk valakik. Az előléptetésem annyit jelentett, hogy már voltak a magyar hadseregnek olyan tagjai, akik kénytelenek voltak előre köszönni Rideg Ferencnek. Lelkesen zengett az én ajakamról is az új nóta:
„Most újra zúgnak a fegyverek, hol a nap kél fel az égen,
Összefognak a nemzetek, hogy elmúljon a szégyen.
Ha százszoros a túlerő, mi százszor többet érünk.
Fegyvered hát vedd elő, hisz úgyis egyszer élünk.
Magyar honvéd jár túl a Dnyeszteren, körülötte már égnek a falvak
Gépmadár tör át a fellegen, csikorognak a hernyótalpak,
Hát édes bajtárs, add kezed, mert vár reánk a harc!
+
1942. június 15-én a laktanyák irodáiból kiröppentek a SAS-ok, hogy feltöltsék a második magyar hadsereg állományát. Kellett a segítség a németeknek.
Jöttek mundért ölteni olyanok, akik nem is olyan régen vetették le, 1914 és 1918 között született idősebb bajtársak. Falubeliek is jöttek. A 14-esek között ifjú Farkasfalvi András, akinek az édesapja az első világháborúban szerzett érdemeiért vitézzé avattak, de más ismerősök is, nálam néhány évvel idősebbek.
Pontosan nem tudom, de lehettünk most már olyan 1800-an. A felszerelésük teljesen új volt, a zoknitól a sapkáig, tetőtől a talpig.
És folyamatosan, nap, mint nap, kemény gyakorlatok, élesben. Valóban dörögtek a fegyverek és bömböltek az ágyúk. Megérkeztek az új típusú fegyverek. Elsősorban a német gyártmányú géppisztolyok lettek kapósak. Szépek voltak, jó lőlappal, egyenesen a gyárból.
Újra kiépültek a hadsereg sejtjei, a rajok, amelyek 13 főből álltak: parancsnok, golyószórós, lőszeres, mesterlövész, távcsöves puskával és kilenc lövész.
A szakasz a legkisebb tiszt vezette egység, amely a három fent leírt rajból állt, plusz egy parancsnok és helyettese.
A század a leírt három szakaszból, amely kiegészült egy gépszakasszal és a századtörzzsel. A gépszakaszhoz tartozott 2 nehézpuskás és két gránátvetős raj. Plusz a századtörzs.
A zászlóalj a fenti 3 századból, géppuskás századból, nehézfegyver századból, zászlóaljtörzsből. A géppuskás századhoz tartozott olyan nyolc géppuska, amit kocsin vittek, és nyolc, amelyet kistermetű lovak cipeltek a hátukon, szegények.
+
Fegyvereink:
Pisztoly: magyar gyártmányú Frommer. A célnak ugyanúgy megfelelt, mint a német Parabellum vagy az orosz TT. A tisztek, a nehézfegyverek kezelői, a parancsnokok számára volt rendszeresítve.
Géppisztoly: Német gyártmányú Meisser, 9 mm-es, jól bevált fegyver. Bár a tárrúgója hamar gyengült, ezért nem volt tanácsos teletölteni. A parancsnokok kapkodtak érte.
Gyalogsági puska: 1895-ös mintájú, Hauser rendszerű, 8 mm-es tölténnyel. Lőszabatossága megfelelő, és a raj kilenc tagjának volt a fegyvere. A szállítóoszlophoz beosztottaknak rövidebb csövű Manlicher puska, a karabély járt.
Géppuska: Swarz-Lose márkájú első világháborús géppuska, 8 mm-es lövedékkel. Vízhűtéses. Főleg télen sok baj volt vele. Alkatrészei szorosan illeszkedtek, az orosz télben befagytak.
Golyószóró: Szintén nyolc mm-es önműködő fegyver. 9 kilós, közepes lőszabatossággal. Az alkatrészei szorosan illeszkedtek, ezért az orosz télben sok baj volt vele
A puska, a golyószóró, a géppuska egyforma méretű tölténnyel működött, ezért a gyártást és a használatot is megkönnyítette.
Gránátvető: Kb. 50 cm-es hosszú cső, 50 mm átmérővel. Talppal ellátott fegyver, az aknavető kicsinyített mása. A kezeléséhez két fő volt rendszeresítve, de kis hatásfokú komolytalan fegyver.
Aknavető: 82 mm-es, 3800 méterre lövő fegyver. Jó hatásfokú és lőszabatosságú. A hadműveleti területre való indulás előtt egy rosszabb németre kicserélték. Valószínűleg a lőszerellátás hiánya tette szükségessé.
Páncéltörő: 37 mm-es löveg. A parancsnok kocsija után járva annak biztonságérzetet nyújtott. Megfelelt tűzgépek, tűzfészkek megsemmisítésére, de harckocsik kilövésére alkalmatlan volt. Nem érdemelte meg a nevét.
Nehézpuska: 45 kg-os, 22 mm-es, agyoncsiszolt, szép, mutatós fegyver. Lőszabatossága jó. Szintén géppuskafészkek, tűzfészkek és páncélkocsik kilövésére alkalmas. A gyakorlatban nem vált be.
Rohamsisak: Kemény acélból készült azzal a céllal, hogy védjen a fejlövéstől, szilánktól. Több esetben is bevált, mert amikor a lövedék nem merőleges érte a sisakot, nagyot csapva lepattant róla.
Hátbőrönd, a „borjú” tartalma: Merev és kényelmetlen viseletű, tele minden féle holmival: ing, gatya, törölköző, szappan, borotva, 80 töltény, 2 kézigránát, kétszersült, 1 húskonzerv. A borjúra szerelve vittük a pokróckoszorút, sátorlapot, sátorkarókat, sisakot, csajkát, gyalogsági ásót. Borjú volt a nem hivatalos neve, mert a lehajtható teteje valóban vízhatlan marhabőrből készült.
Derékszíj: Rajta két darab páros tölténytáska, összesen negyven tölténnyel. Aztán a szurony, a nyakba akasztott kenyérzsák rögzítő hevederjei szintén a derékszíjra voltak csavarva.
+
1942. július 4. Lázas készülődés városszerte. A vasútállomáson már ott vesztegelt a rakodóvágányra kiállított 104 tengelyes katonavonat. A mozdonytól hátrafelé a hatodik a hálókocsi. Ebben laktak és utaztak a tisztek, mert az a kocsi már kevésbé volt partizánveszélyes.
Voltak „pőrekocsik” a lövegeknek, a szekereknek, takarmánynak - emelt oldalakkal.
Parancsnokok, tisztek, vasutasok nyüzsögtek a szerelvény körül. Egy őrmester krétával szépen felírta két vagon oldalára: negyedik század 40 fő és hat fő a harmadikra. Mindenki megkapta a helyét, igaz, hogy nem luxusvagonban, hanem csak marhában, de, aki borjút hord, ne is kívánkozzon máshova.
Nem volt könnyű feladat a rakodás idején visszatartani azt a tömeget, amelyik sok esetben, több száz kilométert utazott, hogy katonafiát, testvérét, férjét, kedvesét láthassa - talán az életben utoljára.. Az állomány többsége még a laktanyában volt, ezért a csendőrségre, az itthon maradókra várt ez a feladat.
Aztán jöttek a várva várt csapatok, kemény lépéseik alatt csattogott a kő. Egyszerre dobbantak a lábak, a puskaszíjak feszesre húzva. A hangszóró pedig bömbölt:
„Tisztelt hozzátartozók! Kedves vendégek! Miután a századok beszállnak és elhelyezkednek, azután lesz egy órányi idő a búcsúzkodásra. Legyenek türelemmel! Aki a búcsúzkodás közben az állomás területét elhagyja, és induláskor nem lesz a vonaton, katonaszökevénynek számít, és hadbíróság elé kerül.”
Mindenki elhelyezkedett a vagonjában, és búfelejtőnek előkerültek a kulacsok, butykosok. Ekkor kezdődhetett a búcsúzkodás. Azt mondják, hogy az elválás annak a rosszabb, aki marad. Lehet, hogy a fene tudja, de én nem, mert még sohasem maradtam, mindig csak mentem.
Július 5-én indult a második transzport: a hatodik század, a géppuskás század és a nehézfegyver század. Ebben utaztam én is, mint századparancsnoknak alárendelt, a hatodik századhoz tartozó, csapatcsendőr. A parancsnok Balga Ferenc tizedes volt, én pedig, mint őrvezető, a helyettese és járőrtársa.
+
A katonák között feltűnően jó volt a hangulat, amikor már az állomást is elhagytuk az esti órákban, csak úgy zengett a katonanóta:
Indul a, indul a gyarmati vonat.
Elviszi, el az én galambomat.
Füstöl a kémény, forog a kerék,
Jaj, Istenem, visszajön-e még?
És most kell elmesélnem egy igen érdekes történetet! Szokolyáról bevonult hozzánk egy Tóth Lajos nevű tizedes. Középmagas, vékony arcú, barna, szép hullámos hajjal. Reggel bevonult, de már délben a kapuhoz hívatták.
Kimegy, hát ott várja Szokolyáról a menyasszonya. Még aznap eljött utána. Egészen addig Gyarmaton lakott, amíg el nem indultunk a frontra. Két - háromnaponként hazaugrott ennivalóért, innivalóért, és mindig jött a század után, amerre vonultunk.
Lajos már szégyellte is, mert a századbeliek elég sokat piszkálták miatta. Az ő katonamúltjukban még sohasem fordult elő ilyen eset. Amikor bevagoníroztunk, senki sem figyelt a Lajos menyasszonyára.
Útközben, Galántán, ahol a mozdonyt itatták, lett nagy meglepetés! Lajos szakaszának kocsijában, a szalma közé bújva megtalálták a menyasszonyt. Szegény, elég gyűrötten nézett ki. Leszedték róla szalmát, majd leszamarazták, és ebben Lajos járt elől. Az állhatatos és ragaszkodó menyasszonyt egy határőr katona visszakísérte Szokolyára.
Lajos csak azt hajtogatta a maga mentségéül:
Az ember még a frontra sem mehet nyugodtan egy nőszemélytől. És ha hazakerül a frontról, soha nem nősül meg.
Az, sajnos, el is maradt. Rövidesen kiderül, hogy miért.
+
Szlovákia területén már elénk kerültek a német katonavonatok. Az egyik hazafelé tartott, és sebesülteket vitt, nyitott kocsiján repülőgéptörzsek, félig elégett gépkocsik, frissen fűrészelt fenyő áru. Alföldi parasztgyereknek érdekesek voltak Csehország hegyei, ipartelepei, gondosan megművelt földjei. Nem tartott sokáig a Cseh-Morva Protektorátus területén átrobogni Lengyelország területére.
A lengyel síkságon leváltották a korábbi mozdonyunkat, és felváltották egy busafejű, több szólamban bömbölővel. Minél tovább mentünk, annál sűrűbben találkoztunk német katonavonatokkal. Vitték a frontra az embert, visszafelé az ember - és anyagroncsokat. Szögesdrótos vagonokban orosz hadifoglyokat németországi munkára, de az út mentén is láttunk orosz hadifoglyokat dolgozni.
Az egyik német katonavonattal meg is jártuk. Két-három napon keresztül együtt utaztunk velük. Felváltva indultunk a különböző állomásokról. Már kezdett kialakulni köztünk valamiféle barátság, és megkezdődött a cserebere. A német őrség megbízott a magyar bakában, de kár volt, mert ráfizettek ők is meg mi is. A mieink megorrintották, hogy több, nyitott német kocsi tele van kb. ötven literes bádogkannával. Néhányan igen kíváncsiak lettek, hogy mi lehet bennük.
Az egyik állomáson az őrt átverték, és meglovasítottak egy kannát. Felnyitották, vizsgálgatták, és egyértelműen megállapították, hogy első osztályú étolaj, mégpedig repcéből. És ötven liter étolaj bizonyos körülmények között nagy kincs! Másnap délelőtt egy városka állomásán vakvágányra kerültünk, hogy három nap után mosakodni, borotválkozni tudtunk, és lovacskák lábait is megmozgatni.
Közben készült a legénység számára az ebéd is, amikor megjelent egy német tiszt vagy tizedmagával, hogy megérdeklődje, nem tudunk-e valamit a kannáról. Senki semmit. A katonáival kupékutatást tartott, és rövidesen előkerült az ominózus tartály. Katonásan megkérdezték, hogy ki evett belőle.
Ezeket sorba állították, és kioktatták:
„Hogyha a százados úr meg akarja tudni, kik ettek az olajos krumpliból, holnap reggel nézze meg a fenekünket. Ugyanis ez nem étolaj volt, hanem kiváló minőségű repülőgépolaj, tehát ásványolaj, amit a szervezet nem szív fel, hanem kipufog.”
A német nevetve elment, és a bűnös vagon legénységét egész napos vagonzárkával büntették. Ilyen csúfos magyar kudarccal végződött a német-magyar „olajháború”.
+
Thornnál átrobogtunk a Visztulán, és Instenburg után olyan látványosság következett, amin már elcsodálkoztunk. Igaz, itt már Litvánia földjén jártunk. A vasútvonal mellett kisiklott vasúti szerelvények roncsait láttuk. A vasútvonal mentén bizonyos távolságra fa-föld kiserődök, két méter vastag falakkal, voltak építve a vonalat őrző német katonák számára, pedig a frontvonal legalább ezer kilométerre húzódott.
Nem sokat töprengtünk a látottakon, mert már Litvánia fővárosába, Vilniusba, érkeztünk. Itt ismét vakvágányra kerültünk, kényelmesen megmosakodtunk, borotválkoztunk és megjárattuk a lovacskákat, amelyek vidáman ficánkoltak a rabság után. A legénység is jókedvű volt. Vacsorára babgulyás, jó adag konzervhússal. Ahogy járőrtársammal végig ballagunk a szerelvény mellett, Kasik Pista lovász a lábát lógálja. Azt mondja nekem a vacsorámért cserébe:
„Ferikém, melyik vagonban vagytok? Mint a heringek, igaz? Gyere át hozzánk, itt csak három ember van, hat ló, és friss széna. Sokkal kényelmesebb helyed volna.”
Már kezdte is ágyazni a helyemet. A csajkámat ott hagytam, és mentem a szerelvényemért. Halaj Sándor, érsekvadkerti fiú, amikor látta, hogy hurcolkodok, megkért, engedjem a helyemre feküdni.
„Feküdj csak, Sándor!” – mondtam, aztán elfoglaltam az új, sokkal kényelmesebb, helyemet a másik vagonban, a lovak csendes társaságában. Tempósan kigördült a vonatunk Vilnából, de már nem egy bőgős lengyel vonat húzta, hanem egy jobb modorú. Mellettem lovak ropogtatták a szénát, odakinn pedig elkezdett sziporkázni az eső. Lassan mindenkit álomba ringatott a vonat.
Óriási csattanásra, földrengésre riadok. A lovak ugrálnak, mert a vagonfalból kiszakadt a vas, amihez kötve voltak. Az egyik lóláb a combomon áll. Alig tudtam a lábam kiszabadítani. A vonat is megállt. Elöl kiabálás, elcsattant néhány lövés. Én is félrehúzom a vagonajtót, kapom a puskámat, és lelépek a vagonról. Elöl valami ég, emberek jajgatnak, kiabálás hallatszik és géppisztolysorozat. Megyek előre a sötétben, ahol a mozdonyt sejtem, mert ott van némi fény, de rohan velem szemben valaki. Rákiáltok:
„Állj, ki vagy?”
Az illető letér a töltésről, és balra fut. Ismét rákiáltok, de nem állt meg. Feje fölé egy figyelmeztető lövés. Megáll.
„Hozzám!”- kiáltok, de csak áll tovább. Még egy lövés a feje fölé. Odajön, és látom, hogy az egyik szakasz parancsnoka, hadnagy. Amikor később elbeszélgettünk vele, azt mondta, hogy ő úgy megrémült, felriadva mély álmából, hogy majdnem világgá szaladt.
„Még jó, hogy nem lőttél le, barátom – mondta -, most eggyel többen feküdnénk a halottak között.”
+
A szerelvény elejére siettem, és meglehetősen kaotikus állapotokat láttam. A mozdony egy nagy, öt méter mély árokban, rajta a szeneskocsi, oldalt, vagy tíz méterre a raktár kocsi, konyha kocsi, takarmány kocsi. Ennek tetején, félig a levegőben lógva a tiszti kocsi.
A mozdonyvezető és a fűtő sértetlenek, és egy fa mellett szívják a cigarettát, két magyar katona vigyáz rájuk. Az eső esik, sötét van. Fény csak annyi, amennyit az égő mozdony és a kigyulladt takarmány ad.
A szállítmányparancsnok is előkerül. Egy raj előre, egy hátra, hogy segítséget kérjenek a kiserődös németektől. Én is megyek az egyik rajjal németet keresni. A menetbiztosító német járőr már jön szemben. Elmagyaráztuk, hogy mi van. Azok vissza a kiserődbe telefonálni, mi vissza a vonathoz.
A következmény: hat magyar halott közkatona, köztük a velem helyet cserélő Halaj Sanyi, és Tóth Lajos, akinek az őrző angyalát, sajnos, visszavitettük Szokolyára.
Ott feküdt sorban a hat fiatalember, és tőlük nem messzire 23 sebesült, akik közül többen követni fogják őket a halálba.
Mire teljesen kivilágosodott, odaértek a németek a segélyvonattal: daruval, ápolóval, orvossal, lángvágóval. Látszott, hogy rutinmunkát végeznek. Az egyik kocsiban vidám hangulatú német katonák. Ki sem szálltak, amíg nem volt rájuk szükség.
A parancsnokuk, egy szőke hadnagy, vette a fáradságot, hogy a végére járjon a dolognak. A német tisztek a magyarokkal konzultáltak. A kisiklás oka az volt, hogy az egyik oldalon legalább nyolc talpfából kiszedték a rögzítő szögeket, a sin összekötő hevedercsavarjait is szétszedték. Meghallgatták a mi századosunkat is, majd a szőke hadnagyuk a mozdonyvezetőt és a fűtőt. A két magyart elhívták mellőlük, és a szőke német kamerád egy rövid sorozattal lekaszálta mind a kettőt. Annyira közelről, hogy még a zubbonyára is jutott az áldozatok szétfröccsenő véréből.
A németek tisztek egy térképet nézegettek, majd rámutattak egy pontra. Hogy megerősödjön a német-magyar együttműködés, kértek egy magyar szakaszt a közeli erdőben rejtőzködő litván falu körülkerítésére. Megkapták. A falucska majdnem egész férfilakosságát, hatvan embert, bosszúból a hat halottért, halomra lőtték. Mi, magyarok, ezt nem kértük, de kaptuk. Részt a gyilkosságokból.
Mindez 1942. július 11-12-én történt, 21 óra 30-tól másnap délutánig.
Mert már délutánra járt az idő, mire kiválogatták a jó és a rossz kocsikat. Jött egy füttyös mozdony, rákapcsolt, és már folytattuk is az utunkat tovább, mintha mi sem történt volna.
+
Ment, robogott a vonat, de az ebédet elfelejtették megfőzni, a vacsoráért a bajtársak fele sem ment el. Dünaburg volt a legészakibb pontja a „túránknak”, ahol aztán jobbra fordultunk Polock, Vityebszk, Szmolenszk felé. A vasút menten egyre gyakrabban láttunk kisiklott vonatot. Több helyen katonasírokat, többnyire német nevekkel, de akadt közöttük magyar is. Akkora bombatölcsért közvetlenül a vonat mellett, hogy egy parasztkocsi megfordulhatott volna benne. Nemigen volt kedvünk nótázni.
Megérkeztünk Szmolenszkbe. Illetve arra a helyre, ahol valamikor 150 ezer ember élt egészen a múlt nyári harcok idejéig. Ameddig a szem ellátott az állomástól, romok és romok. Talán egyetlen ép lakóház nem volt az egész városban, élő embert nem lehetett látni. A temetetlen holtakat meg elemeire bontotta már az idő. A város bevételekor, egy évvel korábban, egész pontosan augusztus 5-én, az egyik 700 ezres szovjet csapategység fele itt esett fogságba.
Brjanszk környékén nagy volt a partizánveszély, de mi megúsztuk, és szerencsésen eljutottunk Orjolig. Itt is volt lósétáltatás, mosás, mosakodás, borotválkozás. A környéken igen sok német sír, mert kemény harcok dúltak itt, de egyetlen orosz sírt sem láttunk.
Azoknak, szegényeknek, földi nyoma sem maradt. Elkaparták vagy a kutyák szedték szét őket? Ki tudja? A halott német katonák egyenes sorokban feküdtek, elől a tisztesek, még hadnagy, százados is volt köztük, de a hátsó sorokban, leghátul, a közkatonák.
A délelőtti órákban indultunk Orjolből, és késő este, 23 órakor megállt velünk a szerelvény egy falusi állomáson. Rövidesem megtudtuk, hogy itt történik a kivagonírozás. És most szemerkélő esőben és éjjel rövidesen megjelentek a fogadásunkra kiküldött magyar katonák. Egy hadnagy, és három tiszthelyettes. Ők voltak a szállásmester eligazítói, már ránk vártak két hete. Kiderült, hogy Szolotcsinóban vagyunk.
Kiszálltak a katonák, a lovak, az ellátmány, a csomagok, és beszállásoltak bennünket egy félig kész iskola földszintjére, ahol derékaljunknak csak malter és téglatöredék volt. De legálabb nem esett ránk az eső. A lovacskák jártak a legjobban, mert a 11 napos út végéig csak háromszor sétáltak, most majd sétálhatnak a kedvükre. Július 5-én indultunk és 16-án érkeztünk.
+
Tehát Szolotcsinóban vagyunk. Ennek talán a szakácsok örültek legjobban, mert végre földön főzhettek, nem lötyög annyira a kordéban a víz, biztosabb a járás, kisebb a tűzveszély.
Mosakodás, rövid terepszemle után felhangzott a reggelit jelző kürtszó. Jó forró feketekávé, öt deka gyümölcsíz és kenyér. No, a kenyér! Utoljára Vilnában vételeztünk, és annak már nyolc napja. Igencsak elszíneződött: egyik szeletben a barna, a másikban a kék, a harmadikban a szürke volt az uralkodó szín. Reggeli után:
- Sorakozó! Felmálházni mindenféle szerelést, kihez mi tarozott!
Megindultunk déli irányban, gyalog. Mellettünk vonatok dübörögtek el, oda-vissza. Majdnem két napig meneteltünk, mire Kurszk külvárosába érkeztünk. Egy kicsit kipihegtük magunkat; erre kaptunk egy bő órát. Itt a tisztek elmondták, most mindenki végezze el a kis vagy nagy dolgát, mert a parancsnokság elé már megkönnyebbülten és nótaszóval kell érkeznünk. A durnovói erdő előtt:
„Szerelvényt igazíts! Puskát vállra! Nóta! Egy-kettő-három-négy!”
Minden szakasz énekelhette a maga kedvenc nótáját. A lényeg: Lássák, hogy jókedvűen érkeztünk meg a célba! Daloló, vidám, nótás kedvű bakák érkeztek az ottani magyarok támogatására.
Csak az ő arcukon nem volt túlságosan nagy az öröm, amikor megláttak bennünket. Legfeljebb szánakozóan mosolyogtak: önmagukon és rajtunk. Ez az erdő volt a 20. hadosztály gyülekezőhelye.
Az erdő szélén ismét eligazítók vártak bennünket. Századonként vezettek bennünket a kijelölt szálláskörzetünkbe, ahol elhelyezkedtünk, levetkőztünk, pihentünk.
Egymást érték a lajtos kocsik, tele friss vízzel. Vödör is volt bőven, bádogteknő. Piros, fára festett nyíl mutatta az utat a latrinához, amivel akkor találkoztunk először.
Fél méter széles, egy méter mély, 5-6 méter hosszú árok. A két végén két X alakú tartó állvány. Ezen végig fektetve egy erős gerenda, amelyen a civilizált magyar katona ilyen „mély” töprengéssel élvezi az ücsörgést:
”A franc essen ebbe a tartógerendába, csak most le ne törjön!”
+
Ez a durnevói erdő Kurszk mellett terül el, amely jelentős mezőgazdasági központ és vasúti csomópont, egyúttal a világ egyik legnagyobb vasérclelőhelye. Amikor ott jártuk, éppen németdúlás után, természetesen földig volt rombolva.
A földjének mélye teljesen megbolondította a tájolókat, öt tájoló ötféle irányban mutatta a hazafelé vezető utat. És ilyen helyzetben készülődött a magyar baka, hogy még távolabb kerüljön hazulról, tovább a Don felé, gyalog.
A tájolók makacsul mutatni kezdték a keletet. Az erdő, amelyen először keresztülmentünk, olyan 15-20 kilométer hosszú volt. Ebédosztásunkba az eső vert bele, de a menetelés közben is folytatta, aztán végre kisütött a nap. Párolgott rajtunk a posztóruha, még véletlenül sem fáztunk. Az utak Oroszországban ilyen esők után olyanok lesznek, mint egy szolid mocsár. A termőföldjükről meg lehetett állapítani, hogy kiváló minőségű.
Szinte le akarta tépni lábunkról a bakancsot, olyan erővel kapaszkodott belénk. Néhol már a száron is túlcsapva a nadrágot kezdte rajtunk próbára tenni. Még szerencse, és egyúttal érdekes, hogy egy órás napsütés után olyan erős réteg képződött a tetején, hogy gyalogos viszonylag könnyen folytathatta az útját, de jaj volt a járműveknek! A kocsik kerékagyig süllyedtek a sárba. Igen sajnáltuk a fejlett német technikát, aminek ezzel is meg kellett küzdenie. A mi lovaink bizony csak támogatásunkkal tudták tovább vonszolni a kocsikat. Úgy haladtunk, mint egy beteg csiga a végtelennek tűnő orosz sztyeppén.
+
Maga a sztyeppe rendkívül termékeny. A rozs, a zab szára magasabb volt két méternél, de termett ott napraforgó, hajdina, de búzára, kukoricára nem emlékszem. Maga a sztyeppe, rendkívül érdekes és különleges sík vidék. Mint hatalmas és elnyújtott tengeri hullámok, úgy nyújtóztak a földhullámok 10-20 kilométer hosszan. Azt hitte az ember, hogy karnyújtásnyira van egy-egy hullám teteje, de kiderült, hogy egy napig kellett gyalogolni, hogy azt a távoli magányos fát, azon a síknak tűnő vidéknek a „csúcsán” elérjük. Megerőltetés nélkül jártuk ezeket az állandóan ismétlődő, de barátságos, szinte észrevétlenül emelkedő dombokat és völgyeket. Csak sok türelem és energia kellett hozzá, mert a felázott utak igencsak marasztalták a közlekedőt.
Láttunk egy távoli falut, amelyik úgy tűnt, hogy talán egy órányira van, de kiderült, hogy csak másnap este jutottunk el a házai közé. Rendkívül hosszan és lassan emelkedtek ezek a sztyeppei hullámok, amelyeknek a csúcsáról, ha visszanéztünk, teljesen sík vidéknek tűnt, amit bejártunk. Állandóan, mint egy vándor, vagy fölfelé, vagy lefelé haladtunk, de olyan lassan emelkedő vagy ereszkedő földháton, hogy ezt gyaloglás közben észre sem vettük. Ezért töltöttük az első éjszakánkat a szabad ég alatt, egyetlen, magányos fa „árnyékában”, tehát sátorban, majd a másodikat abban a falucskában, amit két nappal korábban már tisztán láttunk. Nem délibáb volt ez, hanem egy sajátos, talán az egész földön egyedi természeti jelenség. Mindenesetre rendkívül gazdag föld volt, nem véletlenül fájt rá a németek foga.
A Kalocsa környéki földekhez hasonló minőségű, de még annál is két klasszissal termékenyebb. Mintha egy hatalmas mocsarat csapolt volna le a földmozgás, és tett volna örök időkre gazdagon termővé.
+
Azt hinné az ember, hogy ilyen gazdag vidéken hatalmas tégla vagy kőházakban laktak az emberek, de erről szó sincs. Minden falusi ház fából épült, és a gazda hajdani, az első világháború előtti, gazdagságát jelezte, hogy mekkora volt az épület. Volt olyan, amelyik hat-nyolc helyiségből állt, de ilyen igen kevés épült. Ezek voltak a hajdani kulákok házai, akiket 13-15 évvel korábban családostól Szibériába hurcoltak, hogy ott elpusztítsák őket.
A többségnek két-három helyisége volt, középpontjában a legfontosabb „bútordarabbal”, egy hatalmas kemencével. Ezen aludt a család apraja-nagyja. Télen kitűnően fűtött, nyáron pedig hűtött. Ebben sütöttek-főztek télen is, nyáron is. Ehhez elsősorban vasfazekakat és vas serpenyőt használtak. Sok ház falát kívülről napraforgószárral, szalmakötegekkel, krumpli- vagy babszárral támasztották meg, és ezt télen a tüzelésre el is használták. Mire kitavaszodott, újra kezdhették a tüzelő gyűjtését a kolhoz földjéről, ahol mindennap / vasárnap is / dolgoztak.
Most, háború idején, a gabona nagy része lábon pusztult el, mert nem volt elég férfikéz, ami kombájnnal vagy kaszával betakarítsa. Legföljebb annyit arattak, ami egy-egy családnak a téli kenyerét biztosította. A házak mögött kertek voltak, ezekben termelték a család számára szükséges zöldségeket, amelyek közül a legfontosabb a káposzta. És a krumplit, ami szintén gyakori eledele volt a családnak. Ház körüli gazdaságuk általában néhány kecskéből, kacsából, libából és más aprójószágból állt. A családok többsége, a téli nagy fagyok idején, valóban egy födél alá húzódott az állatokkal, főleg a kecskékkel. Igen nagy volt a szegénység.
A házak nem szabályos sorban helyezkedtek el, hanem figyelembe vették a sztyepp által nyújtotta előnyöket. Mindig valamelyik halom tövében vertek tanyát, mégpedig úgy, hogy az a bizonyos halom védelmet nyújtson a kemény téli szelek ellen. Ezért a házak, ha nem is egyenes sorban, de mindenképpen a völgykatlanban épültek, a terepviszonyoknak megfelelően, sorban egymás után. Ezzel magyarázható, hogy volt olyan közepes nagyságú falu, amelynek a hosszúsága elérte a tizennyolc kilométert is. A velőkig ható északi széllel szemben egyetlen épület sem nézett.
Amikor arra jártunk, jobbára asszonyokat, lányokat láttunk, mert minden férfit, 17 éves kortól 55-ig, behívtak katonai szolgálatra. Nyomorúságban felnőtt, végtelenül sokat nélkülöző, elbutított férfiak hatalmas tömege volt ez. Azok is igen kevésre becsülték őket, aki irányították az országot: Sztálin és sűrű szerepcserével működő klánjának tagjai.
Miért csodálkozunk, ha a németek még emberszámba sem vették őket? Mégis ez a hatalmas tömeg ásta meg a sírjukat Keleten! Legalább három milliónak! A magyarok közül is egy milliónak, ha a hadifoglyokat is beszámítjuk.
+
Közben ezen a rendkívül nehéz terepen, hátunkon a teljes felszereléssel vergődtünk a cél felé. Minden reggel négy órakor ébresztő, valami konzerv reggelire, aztán ötkor indulás. Ebéd majd csak akkor, ha a napi 50-60 kilométert már legyalogoltuk. Egyedül csak a századparancsnok ült lóháton, mindenki más kutyagolt.
A szakaszparancsnokok és egyéb tisztesek a bornyújukat föltehették a kocsira, de maguk is gyalogoltak. Még a kilenc kilós golyószórót sem lehetett felrakni, pedig félszáz kilométer megtétele után az már legalább egy mázsát nyomott a szegény bakák vállán. Ha valaki teljesen kimerült, kocsira ülnie csak zászlóaljorvos írásbeli engedélyével lehetett. De ritka volt az ilyen eset.
Mondogattuk is, egymást szórakoztatva, hogy nem véletlenül tartozunk a gyalogsághoz, gyalogolhatunk éppen eleget.
Kurszkhoz a Don olyan négyszáz kilométerre volt, ezt a távot kellett a két kipróbált csikóval megtenni, ha törik, ha szakad. Amikor nekivágtunk, még nem tudtuk, hogy milyen az időjárás arrafelé. A nyár kellős közepén jártunk arra, vadonatúj posztóruhában, új alsóneműben, hátunkon a teljes felszereléssel és rekkenő hőségben.
Ahol a tartószíjak a posztóruhát érték, ott sűrűn habzott a testünk, és időnként marékszám dobáltuk ki az összegyűlt habot. De csak mentünk, mert a menettervet teljesíteni kellett. Közben a haragos orosz nap hét ágra sütött, rólunk pedig csorgott a verejték. Eláztatta testünk minden rejtett zugát, ruhadarabját, és folyamatosan „haboztunk”. Az izzadságunk sója véresre marta testünket, főleg a bornyú alatt, a háton és a vállainkon.
Néha volt menetkönnyítés. Ez abból állt, hogy a reggeli útrakelés után, amikor a napocska már kezdett melegíteni, olyan hatóra tájban, a menetért felelős napos tiszt engedélyezte:
„Kigombolhatják, emberek, a zubbony felső gombját. A puskát nyakba lehet akasztani, és nem kötelező egyszerre lépni.”
Reggel a kulacsunkat mindig megtöltöttük jó kis zaccos kávéval, és menet közben csak azt ihattuk. Útközben, ha kútra akadtunk, szigorúan tilos volt belőle meríteni. Mindig őrséget állítottak mellé, hogy mindenkit megakadályozzanak ebben. Volt benne ésszerűség, de a tikkadt baka a fél életét odaadta volna egy korty friss vízért. Végre beértünk abba a bizonyos hosszú faluba.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése