"Véres Don" II./3. ~ "Amiről az apa hallgat, a fia beszél, és gyakran úgy találom, hogy maga a fiú az apa felfedett titka." Friedrich Nietzsche XXX.

 

Hallottátok ezt a géppisztolylövést?- kérdeztem a fiúktól.

                   Hallottuk. Mi van vele?

                   Semmi különös, de ez az orosz meglőtt – mondtam.

                   Hol? Mutasd! – kérdezik, mondják többen is.

                   Mutatom is: a lábszáramon a nadrág már véres volt, bakancsomban állt a vér. Érzem, hogy a lábamat nem ütötte át, messziről és vaktában leadott lövés volt, de a lábamban kötött ki. Úgy érzem, egyedül haza tudok menni, csak a vödreimet töltsék tele vízzel.

                   Igaz, hogy lassú léptekkel, de a bunkerig cipeltem a vödröket. Amikor leraktam őket, elmeséltem a többieknek, hogy jártam. Ez volt az első találkozásom egy orosz lövedékkel.

                   Levetkőztem, mutattam nekik a sebet, ami már kezdett fájni, mert dagadozott. Tapogatják a bajtársaim, és megállapítják, hogy egy centire lehet a bőröm alatt. Az egyik bácskai fiú, aki Bács-Topolyán pincér volt, vállalkozott a műtét elvégzésére. Mert a sebészet és a pincérség rokon szakmák.

                   Péter bemosakodott, mint egy igazi orvos, egy törölközőből fölrakta sebészálarcot. Éppen akkor este hoztak a szakácsok, már karácsony alkalmából egy kis pezsgőt, amivel prímán lehetett a fájdalmat csökkenteni, és a sebet fertőtleníteni. Először a beteget kábították vele, tehát én kaptam a legnagyobb adagot. Hason fekve feküdtem az ágyon. Addig még sosem ittam pezsgőt, de most már éreztem a hatását. A fiúk előre ittak a műtét sikerére, és elkezdődött a művelet. Már le is kötöztek, mert mozogni szigorúan tilos, hosszan éles bicskával vágnak, és nem akarnak darabolni. A zsebkést a kanóc lángjában fertőtleníti, sterilizálja. Aztán vesz a szájába egy kortypezsgőt, majd azzal fertőtleníti a keletkező sebet. A fertőtlenítő anyagnak testmelegnek kell lenni! – világosít fel a doktor úr. Elhiszem neki, mert most ő az úr.

                   Mire fölocsúdtam, a penge a lábikrámba szaladt, aztán egyet fordított a pengén, és a lövedék máris az ágyon feküdt, mellettem. Hiába, aki tud, az tud.

                   Az igaz, hogy amikor másnap a parancsnokom megtudta a műtét lefolyását, a sebész nevét, majdnem lenyelt keresztben, és a zászlóaljparancsnoknak is volt hozzám néhány keresetlen szava. Tíz nap múlva már a kötést is levehettük a lábamról.

                   Ezekben a napokban jött a hír, hogy megérkeztek a téli holmik. A negyedik század egyik rajánál, ahol viszonylag nagyobb méretű bunker volt, oda kellett érte menni. Minden első vonalban harcoló kapott bekecset, szőrmesapkát, szőrmekesztyűt és haskötőt. Az utóbbit szinte egyáltalán nem használtuk, mert telerakodott tetűvel.

                   A járőrtársammal én is mentem felvételizni, de amikor beléptem a bunkerba, hát kit látnak szemeim, mint a Ruga őrmestert, mint továbbszolgálót, és ruhaosztót. Olyan méltóságos arccal osztogatta, mintha a saját ajándéka volna, és az lenne a becsületes dolog a részünkről, ha kezet csókolnánk érte. Jól nézett ki: adjusztált ruha, simlis sapka, egy kissé a jobb szemére félrecsapva. Barna haja előgöndörödik, parfümillat, stb.

                   Három ember volt előttünk, mire sorba kerültünk. Amikor rám került a sor, jelentkeztem, mint járőrparancsnok, hogy a járőrtársammal felvennénk, ami jár. Azt mondja a Ruga:

                   „Hallja, Rideg, amikor velem beszél, húzza ki magát!”

                   „Nem tehetem, őrvezető úr, mert a mennyezet húsz centivel alacsonyabb, mint én.”            

                   Szemeit rám mereszti, akkor látom, hogy véresek, a szájából meg árad a rumszag. Az asztal szélét meg nem meri elereszteni, és üvölt:

                   „Őrvezető, amennyiben nem húzza ki magát, ezzel a bikacsökkel szétverem a pofáját!”

                   Látom, hogy ezzel a részeg sertéssel nem érdemes vitatkozni, de figyelmeztetni nem árt:

                   „Szakaszvezető úr, alázatosan jelentem, hogy mi szolgálatban vagyunk, és ha kezet emel ránk, a helyszínen agyonlőjük. Azért mert maga három havonta részegen idejön, senkinek a pofáját nem fogja szétverni.”

                                                     

                                                                                +

                   

                   A szolgálat végeztével a parancsnokhoz mentünk, és jelentettük az esetet:

                   „Százados úr, a Ruga felől nagyon csúnya szelek fújnak, érdemes lenne egy kicsit szétnézni körülötte.”

                   „Jó, majd meggondolom, de te semmi estre ne menj Novo-Uszpenkába, és ne gondolj bosszúra!

                     Két nap múlva a járőr megjött a Ruga környékén végzett tanulmányútról négy darab jegyzőkönyvvel, és mindegyiket más-más ember írta alá. Másnap Ruga szakaszvezető úr a parancsnoknál. Én ott álltam mellettük.

                   Mondja a százados:

                   „Szakaszvezető, az én jelenlétemben csak akkor ülhet le, ha erre engedélyt adok. Álljon föl!”

                   Ruga fölállt, és idegeskedésében rá akart gyújtani.

                   Ismét a százados:

                   „Szakaszvezető, adtam engedélyt a rágyújtásra? Tegye el a cigarettáját, és álljon vigyázzba! Mindjárt lesz mit hallgatnia. Írnok, olvassa föl a jegyzőkönyvet!”

                   Az írnok által felolvasottakból kiderült, hogy Ruga visszaélve szolgálati beosztásával és rendfokozatával, a kiosztásra érkezett vadonatúj térképtáskákból, irattárcát készíttetett az embereivel, és a 12 darabot német márkáért árusította.

                   A kezelésére bízott raktárból az új köpenyeket a hozzá beosztott szabókkal átalakíttatta, és a munkaszolgálatosoknak árulta jó pénzért. Konzerv, bekecs, rum állandóan kapható volt nála. A vevőköre igen széles volt: németek, magyar katonák, a MUSZ-osok egyaránt megfordultak a boltjában.

                   Amikor kiértünk a hadműveleti területre értünk, a lelkünkre kötötték, hogy mindenki csak annyi pénzt küldhet haza, amennyi zsoldot, harcos pótlékot kap. De azt senki sem ellenőrizte, hogy egy névre hányan küldik a zsoldjukat havonta. Ruga felesége akkora forgalmat bonyolított le, mintha egy postafiók lenne.

                   A szakaszvezető elsápadt, és kezének nem talált helyet a nadrágvarráson.

                   „Ruga János továbbszolgáló szakaszvezető szolgálati helyéről leváltom, és azonnali hatállyal lefokozom. Kérek egy kést!”

                   A nadrágom zsebéből gyorsan előkerült a halnyelű bicskám, és hat kis pöccentésre a hat csontcsillag lepergett a földre.

                   Ruga honvéd, most itt marad! És szolgálati beosztását Kemény szakaszvezető úrtól azonnal megkapja – mondta a százados.

                   Közben a halnyelű bicskámmal leszedtem Ruga adjusztált zubbonyának bal mellrészéről a kitűntetések felakasztására szánt zöld zsinórt.

                   Amikor ezzel elkészültem, eltettem a bicsakomat, aztán csak félhangosan annyit duruzsoltam a fülébe:

                   Ruga honvéd, leléphet! És sose törődjön azzal, hogy Főméltóságú asszony milyen vallású!

                   Ruga Jánost a parancsnokkal való megbeszélés alapján másnap reggel a járőr a 4. század lövészrajához kísérte, és ott, mint rajparancsnok-helyettest vették állományba. Az életben többször nem látta, mert az áttöréskor valószínűleg neki is örökre nyoma veszett.

                   Mintha libazsírral kenegették volna szívemet. Fél éve először voltam elégedett. De még egy szaki hátra van, és az otthon hűsöl, azaz inkább melegszik, de annak is befűtök úgy istenigazából, ha eljön az ideje.

                                                    

                                                                           +

                  .

                   A karácsonyi ünnepekre a hideg fokozódott. Egy hét alatt tíz fokot süllyedt a hőmérséklet, elérte a -20 fokot, és ilyenkor is havazott. A hóréteg vastagsága, szélcsendes helyen, elérte 30-40 centimétert. Az esti sötétségben hozták a kocsik a fát, a szenet, mert a bunkerekben fűteni kellett.

                   Kézifegyvereink kezdték felmondani a szolgálatot. Elsősorban a gyalogság tömegfegyvere, a puska. A fegyvert a bunkerben tartották, ahol a pára lecsapódott. Amikor a puska gazdája szolgálatba lépett, és fegyverét megtöltötte, a csőbe csúsztatott töltény perceken belül a csőbe fagyott. A lövés után, amikor a hüvelyt a csőből ki kellett húzni, a hagyományos hüvelyvonó nem tudta megtenni. A baka nem tudott mást tenni, mint a zárt dugattyúgombra rálépett, és lábbal próbálta kihúzni. Ekkor sem jött ki, de a hüvelyvonó-kamó letört. Ekkor a fegyver használhatatlanná vált. Január elejére alig volt működő puska. Valamit tenni kellett. A zászlóaljtörzsnél találtak rá megoldást, az úgynevezett puskavesszőt. Százszámra készítették őket.

                   Ezen túl a baka a puska mellett mindig magával vitte a puskavesszőt is. Amikor kilőtt egy töltényt, elölről a csőbe lökte, és kitolta a hüvelyt. Aztán lehetett csak újra tölteni. Ekkor kezdtünk el hasonlítani Rákóczi kurucaihoz, akik elöltöltős puskájukhoz használtak ehhez hasonlót.

                   A géppuskákat sem bolt szabad meleg helyre vinni a párásodás miatt, és némi fagyálló folyadékot is kaptunk. A golyószórók sem működtek kifogástalanul.

                   A komolyabb tél beköszöntével megjelentek a lakótársak, a mezei egerek. Kénytelenek voltunk megbékélni velük, mert macskát nem lehetett vételezni. Az egerek jól érezték magukat, szaporodtak rendületlenül, és az utolsó morzsát is megették, amit a baka elébük szórt.

                   Nemcsak éjjel, de nappal is tudták, hogy úgy sem bírjuk őket megfogni, ezért minden félelem nélkül megették a kenyerünket, a szappanunkat, és minden ruhadarabunkat, amelybe zsíros kezünket töröltük.

                   Az orosz egerek határozottan és szívósan ásták alá a harci morálunkat. Rajtuk csak a tetvek tettek túl. Ezek a vérünket szívtak, és nem egy - kettő, hanem egy egész hadsereg. Az egyetlen jó tulajdonságukat, nevezetesen, hogy nappal jóllakottan szundikáltak, éjszaka igyekeztek elfelejteni. Amikor a legédesebben aludtunk volna, a legváratlanabb helyeken indítottak támadást. Alvás helyett egész éjszaka folyt a vakaródzás. A fekete csipkés töredezett bakaköröm alatt csak úgy harsogott a bőr, de minél inkább vakartuk, annál jobban viszketett. Így éltünk együtt tetvek, egerek és emberek.

                   A németek a védőállás létesítésekor az első vonalbeli bunkereket alacsonyabbra építették, és az oldalfalak nem voltak beburkolva semmivel, de szerencsére a szilárd talaj a tetőt jól megtartotta. A hátrább lévő bunkereket, a parancsnokságok színhelyét, már pontosabban készítették el. Két 3, 5-szer 3, 5 méteres gödröket két méteres válaszfal választotta el egymástól, természetesen földfal. Ilyen ikerbunker egyik gödrét rendeztük be lakásnak, a másikban kapott helyet a zászlóalj lőszerraktára.

                   Január elején estefelé lőszerért jött az egyik rajtól kis szánkóval egy erdélyi fiú. Már korábban megismerkedtünk vele, mert igen jó vágású fiatalember volt. 1915-ben Zilah megyében született. A nagyszülei még magyarok voltak, de ő már csak néhány szót tudott anyanyelvén. Papp Márknak hívták. Erdély visszacsatolása előtt a román csendőrségnek volt a tagja, őrmesteri rendfokozatban. Amióta az első vonalban voltunk, ez a fiatal és jóvágású fiatalember teljesen megőszült, és igen gyengén állt a lábán.

                   Hóesésben jött, derékszíjra fogott kis szánkóját húzta maga után. Kívül megállt, bakancsáról gondosan leverte a havat, kopogott, és úgy lépett be a bunkerbe.

                   „Jó estét, fiúk! Solgálati jegyet hoztam, és lőszert kérek – mondta elég értelmese Márk -,mert a rajában egyedül ő volt román, és ha akarta, ha nem, egyre több magyar szó ragadt a nyelvére.

                   „Ugye, fiúk, elszívhatok addig egy cigarettát, és egy kicsit megmelegedhetek nálatok?

                   Elszívta a cigarettát, és kiadtuk neki a kért lőszert. Márk elköszönt.

                   Egy óra múlva már teljesen sötét volt, és a szél kavarta a régi és a friss havat. Valamiért kimentem a bunker mellé, látok ám valami buckát a hóban. Odamegyek, hát a Márk ül a kis szánkón, és bóbiskol. Fölkeltettem, és elindítottam a rajához., ahol a többiek őt is várják meg a lőszert. Morogva elindult. Morgott valami olyasmit, hogy nincs benne erő, hogy elmenjen a bunkerig, de azért csak elindult.

                   Reggel száz méterrel arrább találták meg a kis szánkón ülve és megfagyva a körletet takarító munkaszolgálatosok. Elaludt, megfagyott.

                   A munkaszolgálatosok köréből mindjárt lett gazdája minden ruhadarabjának: a bakancsnak, a kesztyűnek, a bekecsnek. Mindennek, ami Márknak volt, nekik nem. Ezek a a ruhafelhasználásokat én elleneztem, de a zászlóaljparancsnokunk helyeselte:

                   „Ferikém, ezek is emberek.”

                   Amikor Márkról mindent leszedtek, a lábára kötötték a derékszíjat, és húzni kezdték hátra, ahol majd a többivel együtt idővel eltemetik. Ekkor jött be hozzánk a munkaszolgálatosok parancsnoka.

                   „Feri, légy szíves, gyere ki, mert ilyet még nem láttál.” Kimentem, és valóban olyat még nem láttam. Márkot lábbal előrefelé húzták, hasán, hátán felhúzódott a ruha. Hónapokon keresztül nem tudtak tisztálkodni, fertőtlenítés nem volt. Márk addig vakaródzott, amíg a hasán ki nem vérzett a bőr, a tetvek megtelepedtek a húsában, és legyengítették, szinte megették ezt a szerencsétlen katonát. Borzalom volt még rágondolni is.

                                                           

                                                           +

                 

                   Azokról a munkaszolgálatosokról is kell írnom egyet-mást, kik velünk együtt fagyoskodtak a Donnál. Az a MUSZOS-csapat, amelyik a körletünkben dolgozott, elsősorban havat lapátolt, negyven főből állt. Amikor először megjelentek, két idősebb katona kísérte őket, ezek voltak a keretlegények. Később már csak maguk jöttek, saját maguk közül kiválasztott parancsnokokkal.

                   Amikor, többnyire estefelé megérkezett a szakasz, a legtöbbnek a kezében lapát volt vagy csákány. A megjelölt vezetőjük bejött a bunkerba, katonásan jelentkezett, hogy meghozta a szakaszát, munkára jelentkeznek és kérik a parancsot.

                   Pihenj! Üljön le! Gyújtson rá!

                   Elmondta, hogy ő budapesti lakos, a polgári foglalkozása újságíró. Amíg le nem fokozták, tüzérfőhadnagy volt. Közgazdasági egyetemet végzett és két kislánya van. Engedélyt kért, hogy bemutathassa budapesti szomszédját, akivel egy házban, egy folyosón laknak. Engedélyeztük. Belépett egy magas, hajlott hátú ember. A fején halottról zsákmányolt téli sapka, a köpenye alatt bekecs, a kezén kesztyű. Az is katonásan jelentkezett:

                   „Őrvezető úr! Dr. Kovács Vilmos munkaszolgálatos jelentkezik.

                   Valamikor az I. gépkocsizó lövészezredben szolgáltam, mint orvos őrnagy. A legutóbbi munkahelyem a budapesti Verebély – klinika volt. Eredeti családnevem Kóhn volt, most ezért vagyok itt.”

                   Ismét kopogtatnak. Bejön egy alacsony, mitugrász emberke, és azt mondja:

                   „Őrvezető úr, hát nem ismer meg? Májusban én csináltam magáról azt a fényképet Balassagyarmaton, amit a családjának küldött. Én vagyok a Lusztig fotós.”

                   Elüldögéltünk velük, elbagózgattunk, aztán kimentek havat lapátolni. Nemigen volt rosszabb sorsuk, mint a mienk, ezért különleges sajnálat nem volt bennünk irántuk.

                   Az egyik hajnal a géppuskás raj fedezékében talált bennünket. Új járőrtárs volt velem, mert a tizedest elvezényelték egy hónapra a hadosztályhoz. Ez a fiú rangnélküli honvéd volt, egy Ipoly menti községből való csendes, szerény gyerek. Miklány András volt a becsületes neve.

                   A harminchat órás szolgálatba sok minden belefért, ezért elhatároztuk, hogy elkészítjük a kávénkat, és itt a jó meleg bunkerban megreggelizünk. A katonának kiadták a kávét hidegen és kocka alakban. Ez olyan volt, hogy a pótkávét kristálycukorral összepréselték, és egy gyufásdoboz nagyságú kocka volt reggelire. Megfőztük 6-7 deciliternyi vízben, és jó ízű elég édes kávé lett belőle.

                   Azt mondja a rajparancsnok, hogy egy kicsi baj lesz a kávéfőzéssel, mert az egyik vödör víz elfogyott még az este, a másikba meg beledöglött két egér. Ők is havat olvasztottak, és abból főzték a kávét. Volt a rajban két fiú, akikkel együtt voltunk újoncok, és az egyik ajánlkozott, hogy szép, tiszta havat hoz, az kávénak megfelel.

                   Kiment a két csajkával hóért, mi beszélgettünk, beszélgettünk. Déska csak nem jött a hóval. Már eltelt öt perc, és azt mondja a rajparancsnok, hogy menjen ki valaki, nézze meg, mi lesz a kávéval.

                   Ő is kiment szétnézni, mi közben beszélgettünk tovább. Eltelt öt perc, nem jött vissza. A rajparancsnok kibújik, hogy szétnézze, mi újság. Mindjárt jött is vissza, és odaszólt, hogy menjek utána, de mélyen hajolva. A bunker tetejére borulva fekszik Déska, négy géppuskagolyóval az arcában, a társa, aki le akarta húzni, a hátába kapta a halálos lövést. Nem nagy kunszt volt leszedni őket negyven méterről. Csak kézzel felnyúltunk, és szereztünk annyi friss havat, hogy a kávé már melegedett a kályhán. Ekkor megszólal egy Botos nevű géppuskás irányzó:

                   „Szakaszvezető úr, én tudom, hogy honnan lőnek. Kérek engedélyt, hogy ezt a figyelőt kilőjem.”

                   „Nem lő ki maga senkit! Maradjon a fenekén nyugodtan!”

                   „Akkor pedig megyek parancs nélkül, és ha nem tetszik, jelentse, ahová akarja. Déska nekem unokatestvérem volt, ezt meg akarom bosszulni.”

                   Kilép a bunkerből, közben a kávénk kész lett. Eszegetünk is hozzá, és közben megszólal a Botos géppuskája: ta-ta-ta-ta-ta. Öt lövés, egy sorozat. Nemsokára ismét: ta-ta-ta-ta-ta. Ismét egy rövid sorozat. Újra a géppuska: ta-ta és megszakadt. Mondtam a szakaszvezetőnek, hogy:

                    „A Botost is lelőtték. Ha nem hiszed, nézd meg!”

                   A rajparancsnok kimegy. Botos László honvéd, géppuskás irányzó a géppuskára bukva, a lövés oldalról érte, a bal füle mögött. Három ember halt meg félóra alatt egyetlen rajból, ez igen nagy veszteség, és mindhárman a kávé miatt. Most már csak ketten maradtak.

                                                                                    

                                      

                                                                           +

 

                   Másnap hajnalban, amikor a munkaszolgálatosok elindultak az állásból hátrafelé, két-két ember húzta a három katonát a fagyon, hogy a horhosban, egy robbantott gödörben örök nyugalomra helyezzék őket.

                   Még aznap jelentésadásra vagyok a parancsnoknál, amikor a zászlóaljparancsnoki bunker szomszédságából dühös kiabálás hallatszik át. Valakit a tunyasága, a tehetetlensége miatt szid a zászlóalj orvosa. Mi is átmentünk a parancsnokkal.

                    A két bunkert egy méter széles alagút kötötte össze, mindkét végén pokróc-függönnyel.

                   Az orvos előtti széken ül Tóth Endre tizedes, a magyar Kis Ezüst Vitézségi Érem tulajdonosa. Koszos lábfejét dörzsöli még szutykosabb talpával. Az orvos és a segédje előtte vetkőztették le: le a nadrágot, a jégeralsót, gatyát, mindent. Elképzelhetetlen látványnak voltunk tanúi.

                   Ezt az embert a beosztottai hozták be, mert annyira legyengült, hogy jártányi ereje sem volt. Amikor Tóth Endre tizedesről húztál le a nadrágot és a gatyát, a lábáról a ruhával együtt jött le a lábáról a bőr, a hús lerohadva. A bűztől alig lehetett a segélyhelyen megmaradni.

                   Másnap reggelre végelgyengülésben kiszenvedett.

                   Amikor a németek az Uriv előtti védőállást kialakították, szerencsétlenebbül nem is tehették volna. Nem véletlenül adták ez a vonalszakaszt nekünk. Az első vonalak között volt egy kis emelkedő, egy alacsony dombvonulat. Csaknem az egész zászlóalj védőkörzetén végighúzódott. Sajnos, elég magas volt ahhoz, hogy szükség esetén a páncél elhárítás ne tudjon tűztámogatást biztosítani. Magyarul: hiába voltak ott a győri tüzérek a francia páncéltörő ágyúval, nem tudták a T-34-eseket lőni, mert előttük volt a domb és a domb túloldalán gyalogság.

                   Úgy tudtuk, hogy minden orosz hadosztálynak van felderítő gépe, „Mari nénije”. Kétfödeles kis alkotmány volt. Nappal sokszor elszállt felettünk, de csak nézelődött. Se nem lövöldözött, se nem bombázott. Csak átrepült fölénk, mint ahogy a jó szomszéd is futólag meg szokta kérdezni, hogy: Mi újság nálatok?

                   De azért arra gondoltunk, hogy bizonyára kíváncsiskodott, fényképezett. Légelhárítás az első vonalban nem is lehetett, hiszen azonnal végezhettek volna egyetlen aknavetővel, olyan közel voltunk egymáshoz.

                   Éjszakánként azonban haragosabb volt a felderítő gép, mert amikor fölénk ért, azonnal elkezdett lőni, mint a bolond. Amikor kilőtte az első mennyiséget, hazarepült, feltankolt, és újra kezdte. Így ment egész éjszaka. Ez a már a katonák morális meggyengítését szolgálta. Ne aludj jól, mert aki pihen, az jobban tud koncentrálni. Ha valami gyanúsat észlelt, akkor meg Sztálin-gyertyákat dobált, és éjszaka is nappalt csinált. Azt is meg mutatták, hogy milyen nagy mennyiségű lőszerük van. Érzékeltették az erőt.

                   A szomszédságunkban lakott a páncélelhárító tüzérek egy lövegének legénység. Egy főhadnagy és öt tüzér. Gyorsan megismerkedtünk velük, mert egy konyháról ebédeltünk, és a parancsnokuk majdnem földim volt, mert Kalocsán született.

                   Ez a főhadnagy tartott nekem előadást ezerről az első világháborúból visszamaradt 30,5-es motoros ágyúról, amelyek közül négyet kihoztak, hogy elrettentő fegyverként bevessék.

                   Hogy ezt megtehessék, Novo-Uszpenka mögött a hadmérnökök megkezdték a szintezést, a talajegyengetést. A katonák ástak, aztán jöttek a mesteremberek, akik zsaluztak, tehát készült a kilövőhely a csodafegyvernek. Amikor az ágyukat a helyükre vontatták, összerakták, ott állt bevetésre készen a négy ágyú. A főhadnagy szerint január 5-én este lesz

 a belövésük. A bunkerünk ajtajából lestük, hogy mi fog történni. Egyszer csak megrázkódott a föld, mert az ágyú felbömbölt, és Uszpenka felől felzúgott a hang: ujujujujujuj ijijijijij, bumm. Valahol az urivi hídfőben lecsapott a gránát. Ismét csend lett. Még három lövést ígértek, két ágyúból, kettőt –kettőt. Jött is az előzőhöz hasonló dördülés, majd az előző hang.

                   De több lövés nem esett. Még akkor este megtudtuk, hogy az először tüzelő ágyú csöve megrepedt. A másik ágyúnak a helyre toló rugója eltört. Így hát az első világháborús monstrumok leszerepeltek.

                                                      

                

                                                                           +

                

                   1943. január 9-én tartottuk az első sípróbát. Felsorakoztak egyvonalban a katonák, és a hozzáértők dirigáltak, hogy hogyan lépkedjünk, aztán miként lökdössük magunkat előre a hóban. Nagy öröm és zűrzavar lett belőle, mert igen kevesen értettek a síeléshez. Hiába, többnyire paraszt és munkásgyerekek voltak a sorainkban.

                   Ezen a napon osztották ki Lászai László alezredes, a 23 gyalogezred parancsnokának jóvoltából a kitűntetéseket. Kinek-kinek érdeme szerint.

                   1943. január 12-én ismét sígyakorlást terveztem a járőrtársammal, csak úgy bekecsben, köpeny nélkül. Hónunk alatt a felszereléssel elindultunk a bunkertől hátrafelé. Éppen a léceket csatoltuk fel, amikor megmozdult alattunk a föld. Elszabadult a pokol: mennydörgés, villámlás mindenütt. Az oroszoktól több mint egyórás tüzet kaptunk, szinte minden fegyvernem bevetésével: ágyú, aknavető, sorozatvető, bombázásrepülőről, amit csak az ember el tud képzelni. Hetven percig tartott, és akkor hirtelen vége lett.

                   A hirtelen beállott csönd rosszabb, mintha dörögne az ég. Az életben maradtak nagy idegfeszültségben készülnek a gyalogsági támadásra. És egyszer csak a zászlóalj lőállása előtt öt-hat helyen megmozdul az árok. Század erejű egységek lépnek ki a lövészárokból, tisztjeikkel az oldalukon, de már lőnek is. Az először kilépőket elsöpörte a gyalogsági tűz, de aki tudott visszakúszott.

                    Sok sebesült maradt a senki földjén. Aki nagyon jajgatott azért csak kikúsztak, de már csattant is a lövés, és az illető a társa mellé feküdt. A mieinknek is ki kellett az árokból vinni a halottakat, sebesülteket. Félőóra múlva jött a második hullám, de már csak szakasznyi erővel. Ez is meghiúsult. Nem sokára jött a harmadik, negyedik, ötödik és a sokadik hullám, de az első vonal helyt állt.

                   Az első napon a zászlóalj harmada esett el a harcban. Dr. Sándor orvos zászlós nem győzte a munkát.

                   Délután három óra körül benn voltam a parancsnoknál, és a rádiós mellett ültem. A rádiós egy ruszin tizedes volt, szájában állandóan pipa lógott, ezért csak úgy hívták, hogy a Pipás. Kárpátalja visszacsatolása előtt a cseh hadseregben hadnagy volt, különben Munkácson banktisztviselő. A rádiója az orosz hullámhosszra volt állítva.

                   A fülhallgatón keresztül én is hallottam az orosz rádiós nő hangját. A Pipás jegyzetel, majd lefordítja: „Sürgősen kérünk erősítést és tüzérségi támogatást, mert a magyarok minden támadásunkat visszaverik.

                   Az ötödik századtól jött a jelentés, hogy az oroszok kér bunkert elfoglaltak, tehát az állásból 50-60 métert megszállva tartanak. Erősítést kérnek.

                   De tartalékban egyetlen ember sincs. Ott állt végül egy vállalkozó raj, nyolc fő. Önként mentek. Egyik bunkert visszafoglalták, de mire megvirradt, közülük már csak egy ember élt. A többit lángszóróval lekaszálták.

                   Éppen a támadást megelőző napokban jelent meg a keleti front egy igen magas rangú tábornoka, aki egyaránt kegyetlen volt minden harcoló félhez. TÉL tábornokról van szó. Napról napra fokozódott a hideg, és éppen a támadás első napján elérte a -32,-34 fokot. A nap melege nap közben az árkok oldalánál megolvasztotta a havat. A katonák jöttek-mentek benne, és közben hozzádörgölőztek köpenyükkel a vizes falhoz, amelyik aztán beszívta a nedvességet, majd megfagyott, és inkább sátor volt, mint szorosan testre simuló ruhadarab. A hideg ettől függetlenül átjárta a teljes testünket. Fázott a csontunkban a velő. Úgy éreztük, még az agyvelőnk is.

                   A negyvenfős munkaszolgálatos csapatból 16-an maradtak. Dr. Kovács, a Verebély-klinikáról, is fagyhalált szenvedett. Elaludt ültében, elszundikált, és igen csendes és békés halállal búcsúzott el tőlünk.

                   12-én este szánkókkal jöttek lőszerért, de csak az utalványt mutatják, és senki nem nyitja ki a száját, mintha félne, hogy a fogai lefagynak.

                   Volt közöttünk egy bácskai, Ófutak községből származó, fiú, aki közel két méter magas, bajuszos-szakállas, mint Krisztus urunk bizonyos ábrázolásokon. Ezért neveztük csak Krisztusnak.

                   Ő is megjelent lőszerért. Szolgálati jegyén két láda puskalőszer és egy láda kézigránát állt. Jegy nélkül kért még egy láda kézigránátot, lehetőleg németet. Azt mondta, hogy ez saját célra kell. Elmondta, hogy a szülei megírták, hogy elhagyta a felesége, ezért ő sem most, sem máskor nem akar hazamenni. Harcol, amíg él.

                                                                                       

    

                                                                          +

 

                   Éjfél után egy órakor a parancsnoknál jelentkeztünk szolgálatra. Este hatkor pihentünk le, de éjfél után ismét szolgálat. Mások is virrasztottak. A zászlóalj-parancsnokságról hátra felé sikerült telefon-összeköttetést biztosítani. Erősítést kértünk, ígéretet kaptunk. Jány Gusztáv, a hadseregparancsnok kijelentette: „A védőállásból senki egy tapodtat sem! Kitartani, harcolni, győzni!”

                   Éjfél után három órakor a parancsnokkal ketten elindultunk végigjárni a védőállást. A parancsnokságot a segédtiszt képviselte. A parancsnoknál kurta csövű német géppisztoly volt, nálam csak puska. Jobban szerettem, mint a géppisztolyt, mert igen jól hordott. Kétszáz méterről, korábban, szarkát lőttem vele.

                   Beértünk a vonalba, mert alig volt távolabb 200 méternél. Csak árokban lehetett járni, és a parancsnokságtól az első vonalig jó széles árok volt. Ezen húzták végig kis szánkón az élelmet, tüzelőt, lőszert. Erre jártak a munkaszolgálatosok, és hónuk alá kötött kötéllel erre húzták a halottainkat.

                   A bekötőárok nagyjából a védőkörlet közepén csatlakozott a zászlóalj által védett sávhoz. Először balra mentünk. Tízlépésenként: „Állj, ki vagy?” Az emberek őrködtek, amíg csak éltek. Már a negyedik század körletében jártunk. Az árokszögletnél halk, de erélyes hang állít meg: „Állj, ki vagy?”

                   „A zászlóaljparancsnok.”

                   „Jelszó?”

                   „Palermo!”

                   „Százados úr, Horváth István tizedes, mint a negyedik század első szakaszának a parancsnoka jelentkezem. A szakasz létszáma: egy parancsnok, hét beosztott. A hát főből három súlyosan sebesült, csupán négy fővel rendelkezem. Kérem a további parancsot.”

                   „Mi lett a szakaszparancsnokkal?”

                   „Jelentem, hogy éjjel az oroszok el akarták vinni az őrt, és a lövöldözés közben egy kézigránát megölte. A vele lévő Sebestyén őrvezető súlyosan megsebesült, azt hátra szállítottuk.”

                   „A három másik súlyos érültet miért nem vitték hátra?”

                   „Alázatosan jelentem, mert nem akarnak hátra menni. Itt akarnak meghalni a bunkerban. Meg ha hátra is vitetem őket, száz méter szélesen védtelen marad a védőállás.”

                   Vagy harminclépésnyire nem állított meg senki. Halvány fény jön ki egy bunkerajtón. Benyitunk. Széles deszka az asztal, rajta ég a mécs, fél kenyér, félig megírt tábori lap. Sehol senki. Fülledt és büdös a levegő, de meleg van a bunkerban. A százados visszaszól az előbbi tizedesnek:

                   „Tizedes! Hol vannak a szomszédok ebből a bunkerből?”

                   „Alázatosan jelentem, abban a bunkerben tegnap még négyen laktak. Délelőtt egy fő megsebesült, és hátra ment a saját lábán, három fő pedig délután meghalt. Kitettük őket az árokpartra, hogy ne akadozzanak.”

                   A bunkerajtón túl, az árok fenekén ül egy alak. A fején nincs sapka, arca felismerhetetlen, jobb kezének mutatóujjára rámerevedve a Frommer pisztoly. Köpeny nincs rajta, vállpántos derékszíja a bekecs tetején megszorítva.

                   „Alázatosan jelentem, ő volt a parancsnokom, Kőműves zászlós úr. Jó ember volt szegény. Az is ott van, aki agyonvágta gránáttal.”

                    És valóban a zászlóson túl néhány lépéssel, egy pufajkás kéz mered az árok fölé márványkeményre fagyva.

                   A százados megnézi az óráját, fél öt. Visszafordulunk, hogy megnézzük a jobb szárnyat. Középen a hatodik, jobbról az ötödik. A hatodik századnál is nagyok a veszteségek. Lőszer van, meleg ételt az este kaptak. A rajparancsnok jelenti, hogy az ő szakaszán is átjöttek az oroszok, hogy az őrt elvigyék, de észrevették. Egy orosz itt maradt a senki földjén, egy fél órával ezelőtt még jajgatott.

                   „Százados úr! Elmegyek, megnézem, mi van vele?” – mondtam.

                   „És ha pisztollyal lepuffant?”

                   „Ha fél órája elhallgatott, akkor az már nem fog lövöldözni.”

                   Azzal odaadtam a puskám az őrnek, és kúszva megközelítem. Már csontkeményre volt fagyva. Hátizsák mellette, a géppisztoly a hátizsákon. Visszakúsztam. A dobtárban 45 töltény, a hátizsákban 6 kézigránát és doboz géppisztolytöltény. Nyolcszor hetven darab. Volt még kenyér a hátizsákban meg húskonzerv. Az ötödik század körzetében járunk. Az őrök csendre intenek, megállítanak. Rajtuk túl ötven méterrel van az a két bunker, ahol tegnap az oroszok bevették magukat a mi lövészárkunkban. Még mindig ott vannak, és jól tartják magukat, vagy harmincan.

                  A kifüstölésükre vállalkozó nyolc ember közül csak Száva Demeter honvéd maradt meg, a Székelyföldről.

               

        

                                                                          +

                 

                   1943. január 13.

                   A hó szikrázott a napfénytől, és a hideg még két fokkal erősödött. A hó vastagsága 50-60 centiméter. A nagy hidegtől olyan volt, mint a liszt. A legkisebb szellő is tovasodorta. Egész éjjel harckészültség. A tegnapi harctól elcsigázott emberek éjjel is őrködtek.

                   Az oroszok hagytak időt a reggelizésre. Ők nyugodtan megreggeliztek, hogy aztán higgadtan lássanak a védelmünk teljes felszámolásának. Nyolc órakor megszólalt a tüzérségük, a Sztálin-orgonák, az aknavetők. A tüzérségünk állja a sarat, folyik a párbaj. De jönnek az orosz repülők, sok és több hullámban, és csak a védelmi vonalat veretik. Elképzelhetetlen, hogy ott valaki életben maradhatott. Ismét teljes csend.

                   Délelőtt tizenegy óra. Az orosz állások mögött fölzúgnak a harckocsik motorjai. A zászlóaljunk egész védőkörlete előtt, zúgnak, bömbölnek, szinte remeg a föld még alattunk is. Jönnek a századoktól a küldöncök, hogy páncélelhárítást kérnek sürgősen, mert a becslésük szerint legalább negyven-ötven harckocsit látnak. Látják őket és nincs fegyverük. Van hat nehézpuska, de az a T-34-esek ellen semmit sem ér. A francia páncéltörők és a harckocsik közti távolság 300 méter, és egy nyolc méter magas partvonulat. A szakértő parancsnokok így helyezték el a páncélelhárítást. Ehhez csak józan paraszti ész kellett volna.

                   Bemelegedtek a motorok, és a harckocsik lassan elindulnak. Egymástól ötven-hatvan méter távolságra és vonalban a tüzérség és a repülőgépek által megdarabolt árokban ott áll a baka az 1895-ös mintájú puskájával, mellette a puskavessző fekszik. A géppuskahevederek befűzve, csak a tüzelőállásba föl kell tenni, és jöhetnek az oroszok.

                   A harckocsik az orosz vonalnál megállnak, és félelmetes nyugalommal várakoznak. Még a toronyajtót sem nyitották ki. Nem lőttek egyet sem.

                   Egyszer csak az orosz árokban megszólalt egy tangóharmonika vagy szájharmonika. Megmozdul az árokból a gyalogság. Kétszáz méterenként egy–egy szakasz lép ki az árokból, és a dobtárak már pörgetik is a golyót. Nem nagy távolságot kell megtenniük, csak 40-80 métert. Szemtől szembe és oldalról felugatnak a géppuskák, a golyószórók. Amint a géppuska learatta az orosz szakaszt, a legközelebbi harckocsi toronylövegéből láng csapott ki, és az egyik géppuskaállásunkat már meg is semmisítette. És ez így ment tragikus kiszámítottsággal. Rövidesen vége lett az egész géppuskarajnak.

                   A magyar tüzérség a harckocsik ellen nem tudott védelmet nyújtani, mert Novo Uszpenkából ilyen közeli célpontokra lehetetlen volt tüzet nyitni. Az egész vonalon végig egy óra alatt elnémultak a géppuskák és a golyószórók. Maradt a puska, a puskavesszővel.

                   Teljes lett a káosz.

                   A zászlóaljparancsnok elrendelte a védőállás kiürítését azzal, hogy szakaszok vonuljanak hátra, a tüzérség előtti partrészre, és ott foglaljanak el tüzelőállást. Olyan helyen, ahol nincs lövészárok, nincs bunker, csak félméteres hó és – 35 fokos hideg.

                   Az 520 főnyi legénységből hátravánszorgott 70-80 fő. Hogy az állásokban mennyien maradtak élve, sebesülten vagy holtan, arról még ma sincs tudomása a történelemnek.

                   Akik tudtak, hátra jöttek. Az ötödik század irányából csak néhányan.  Kinn álltam a parancsnokság ajtajában, amikor látom, hogy a Novo -Uszpenka előtti horhosból lila rakéta röppen fel az égre. Sem nekünk, sem a németeknek nincs ilyen színű rakétájuk. Ha ezek nem, akkor csak az oroszok lőhették. Ezek szerint 14. gyalogezrednél már korábban áttörtek, mint nálunk. Bemegyek, jelentem a lila rakétát. A parancsnok személyesen kijön, hogy a saját szemével is meggyőződjön róla. Mintha csak erre vártak volna, újabb lila rakéta a levegőben. Pedig még csak délután fél kettő volt. Vissza a bunkerba!

                   Rádió, iratok, telefon a földön. Leöntöttük benzinnel, és egy negyed óra múlva már lángokban állt az egész bunker.

                   Indulni akartunk mind a heten, amikor odajön a páncéltörősök parancsnoka:

                   Nézzétek! Ott jobbról még jön valaki. Öt-hat ember jött a hóban, és fehér hólepelbe burkolózva valamit húztak maguk után. Maxim géppuskát húztak, ezért nem gondoltunk semmi rosszra, mert ilyen fegyverünk nekünk is volt. Azt hittük, a személyzete jön hátra. Egyszerre eltűntek a hóleplek, és egy perc múlva már ugat is a géppuska, mert azok nem a mieink voltak, hanem oroszok.

                   „Repeszgránát a francia páncéltörőbe! Irányzék 250 méter! Tűz!”

                   A géppuska azonnal elhallgatott. Tíz percig újra teljes csend volt. Motorzúgás erősödött, egyszerre több irányból is. A páncéltörőbe páncélgránát. A domb tetején megjelenik az első T-34-es. Elcsattant a lövés, a harckocsi kigyulladt. Tőle ötven méterre kúszik fel a következő.

                   Páncélgránátot tölts! Tűz!

                   Ez is kigyulladt. Onnan már több nem mozdult előre.

                   De baloldalról kattogni kezdett két géppuska. Mi ekkor már hátrább voltunk legalább száz méterrel, amikor a páncéltörőket elkezdték lőni. Három tüzér a löveg faránál esett el. A főhadnagy a mellettünk lévő összekötő árokban futott, amikor hátra néztem. Éppen akkor kapta a haslövést, mert előre bukott, és ott maradt mozdulatlanul Tamás Károly tüzér főhadnagy, Kalocsáról.

                                                       

                                                                           +

                  

                   Ezekben a percekben kapcsolódott be a magyar tüzérség, és jól irányzott kereszttüzet lőtt, amely az oroszokat megállította, ha nem is vetette vissza.

                   A nap lehajlóban volt, amikor a horhos értünk. Tanácstalanul álldogáltunk, mint az eltévedt birkák. Amikor besötétedett, elindultunk Novo – Uszpenka felé. Ekkor meneteltünk negyedszer arra felé. Késő este lett, mire odaértünk, lehetett olyan 11 óra. A falu, mint a méhkas! A törzsek kényelmesen elhelyezkedtek, elnehezedtek, és úgy tűnt,  nincs olyan erő, ami őket kimozdíthatná. Egyelőre minket is csak a konyha érdekelt. Volt is jó meleg babgulyás. Megvacsoráztunk, és pihentünk a jó meleg házakban egy órácskát. Megraktuk a zsebeket cukorral és cigarettával, mert jól jöhet még az úton.

                     Ekkor ijedt németek szaladgáltak a házak között, és riadóztatták a népet. Kinéztünk, hát a kertek alatt az orosz, mert ezek még éjszaka sem aludtak. Bár géppisztolyaikból csak vaktában lövöldöztek, de a riasztás, a félelemkeltés volt a céljuk.

                   El is érték, mert vége lett a pihenésnek. Gyerünk kifelé! Ki a szabadba, ahol negyven fok mínuszban! Az utcákon lovas kocsik, szánok, autók, Parancsnokok beosztottak nélkül, beosztottak parancsnokok nélkül. Teljes volt a zűrzavar!

                   Mi határozta meg, hogy merre menjünk? Valamikor a csapattisztek precíz térképe, azon az éjszakán egyedül az, hogy honnan lőnek az oroszok. Ha horhos egyik oldalán lőnek, nyomás át a másik oldalra. Ha adott estben három felől lőttek, még mindig maradt egy negyedik, amerre nyitva volt az „aranykapu”, azaz a menekülés iránya: Mindig nyugat felé!

                   Zászlóaljunk minden nehézfegyvere az első vonalban maradt. Vagy szétlőtték, vagy az oroszokat szolgálta ezután. Nem emlékszem, hogy a harcoló első vonalból életben maradt volna legalább tíz golyószórós vagy géppuskakezelő. Nagyon rájuk járt a szegényekre a rúd, őket igen könnyen megtalálta 40-50 méterről a harckocsi-gránát.

                  De a zászlóalj egészét tekintve, amely 11-én még 524 ember volt, jó, ha össze tudtunk szedni 70-80-at. Bizonyosan többen maradtak még életben, de mint mondtam, teljes volt a káosz. Ez a 70-80 bajtárs volt a magja, ehhez csatlakozták, most már visszavonulás közben, az utánpótlásunkra érkezett csapatok.

                  A németek és a magyarok állandó tűzharcban álltak a kertek alá merészkedő, agresszív orosz egységekkel, akiket elsősorban felderítés céljából küldtek előre.  A Novo-Uszpenkából hátra vezető utat egy széles, mély horhos tette kanyargóssá. Két lehetőség közül választhattunk: Megmászni a széles horhost, vagy néhány száz méteres kerülőt tenni az oroszok tüzében. Úgy kapaszkodtunk át a horhos falán, mint a macskák. Aki mert, az nyert, legalább is egy kis időt a pihenésre, és főleg nagyobb biztonságot.

                   Amikor felértünk a horhos tetejére, egy fekete embercsoportot láttunk. Azt mondták magukról, hogy magyarok, de mindegyiken sí-fölszerelés. Élükön a szakaszparancsnokok, és azt állítják, hogy nekik kell majd visszaszorítani az oroszokat a Donig. Nem volt kedvünk nevetni, de már előre sajnáltuk őket.

                  Ezeket a szakaszokat jó szóval megállítani, mert a parancsot teljesítették, kockázatos lett volna, de mindenképpen emberséges. Ki szeretné főbe lövetni magát? Hallgattunk, hadd higgyék, hogy könnyű dologra vállalkoztak. Majd megtesznek még egy-két csúszós kilométert, és már fordulhatnak is vissza – sítalpakon.

                   A mi csoportunkból is voltak olyanok, akik hátrafelé indulva, a kerülőutat választották. Velük szemben álltak a sízők. Megvolt azoknak mindenük, ami a harchoz kellett. Golyószórók, géppuskák, minden katonánál síléc, síbot, de sokkal jobban fáztak, mint mi. Hiába, mi öreg, harcedzett katonák jobban bírtuk már a negyven fokos hideget, mint a zöldfülű újoncok.

                   Egyszer csak megállt a mi csapatunk is. Mi többen voltunk, mint a sí-zászlóalj, de minden elképzelhető fegyvernemből. Tévedtem, repülős nem volt a sorainkban. Tisztek is voltak a tömegünkben, de rangjával most senki sem dicsekedett. Amire szükségünk lett volna, az egyetlen bátor és okos vezető. De nemigen igyekeztek megtalálni a maguk egységét, vagy annak maradványait, mert mindenki csak a saját életére koncentrált. Csendesen álldogáltunk az út szélén. Senki sehová. A sízászlóalj arra várt, hogy valaki ellentámadásra vigye őket, mi pedig húzódtunk volna hátra, de csak álltunk.

                   Mi heten, akár a gonoszok, az álló csapat mellett előreosontunk megérdeklődni, hogy miért állunk, amikor ilyen dermesztő hideg van, az oroszok meg a sarkunkban. Nekünk, rutinos rókáknak, sokkal nagyobb veszélyérzetünk volt, mint a többieknek. Jól hallottuk, hogy az oroszok már, valahol az elhagyott állásaink táján, harckocsik, teherkocsik motorjait járatták-melegítették. Bármikor megindulhatnak. Sőt, odahallatszott az oroszok kiabálása.

 

                            

                                                                          +

                  

                                                        

                 

                   Olyan érzés kerített hatalmába bennünket, ha innen ki nem vágjuk magunkat, nagy baj lesz. Előttünk a völgyben, olyan kétszáz méterre, állt egy csapat katona. Mellettük, az út jobb oldalán, lóbunker. Ez egy fél méterre földbe süllyesztett, tetővel ellátott építmény volt: négy méter széle, nyolc méter hosszú. Ebben égett egy viharlámpa az asztalon, ülőkének néhány lőszeres láda, a sarokban pirosan izzó rajkályha. Az istálló előtt tisztek és tábori csendőrök. Itt voltak a sízászlóalj parancsnokai, és egy hadbíró-őrnagy volt a rangidős.

Innen hátra egy tapodtat sem!

                   A parancsnoki elképzelés az volt, hogy mi a sí-zászlóaljjal együtt a hajnali szürkületben olyan ellenlökést adunk az oroszoknak, hogy átlóduljanak a Donon. Ennek a taktikáját dolgozták ki éppen. Aki nem vett rész a hadművelet kidolgozásában, annak az volt a feladata, hogy megakadályozza a visszavonulást. Ennek a záró-csoportnak a parancsnoka egy főhadnagy volt, néhány alacsonyabb rendfokozatú tiszt és négy sítalpas tábori csendőr.

                   Már egy órája álldogáltunk az út szélén, közben a motorzúgás erősödött, de nem indulhattunk el. Jobbra-balra harcelőőrsök és biztosító csoportok.

                  Nagyon féltünk, és azt mondtam a barátaimnak:

                  „Gyerekek, ha fél órán belül nem tudunk innen kijutni, itt pusztulunk.”

                  „Jó pofa vagy! Mondd meg, mit tudsz csinálni?”

                 Közben láttuk, hogy akik oldalról meg akarták kerülni a biztosító csoportot, a holdvilág mindent elárult, visszakergették őket. Egy másik csoportnak egyik tagját agyonlőtték, a többi ment vissza. Nem sok reményünk volt, de meg kellett próbálni.

                    „Gyerekek! Megtesztek mindent, amit mondok?”

                    „Attól függ, mi lesz az?” – válaszolta az egyik társam.

Rögtönöztünk egy kis haditervet. Vagy-vagy. Sok vesztenivalónk nincs, mint ez a tetves, rothadásnak indult testünk. Átvettem a parancsnokságot:

                   „Csapatcsendőr-igazolványokat előkészíteni! Egyenként szuronyt fel, és utánam!”

                   És elindult a halálra ítéltek raja szerencsét próbálni. Ötven métert mentünk már, amikor egy tiszt és két csendőr jön szembe.

                   „Állj, ki vagy?” – kérdi a tiszt. A csendőrök kezében lövésre készen a géppisztoly.

                   „A 23/ II. zászlóalj csapatcsendőr raja” – mondom én.

                   „Parancsnok előre!” – utasít a tiszt. Én oldalt lépek és vezénylek:

                   „Raj, egyenes vonalban sorakozó, puska súlyba!” Gyoes mozdulatok, kesztűk suppannak a puskán.

                   „Hová mennek?”

                   „Először is, ha igazoltatunk valakit, először igazolja magát!”

                   „Kozma főhadnagy vagyok a hadosztálytörzstől. Hová mennek?”

                   „Főhadnagy úrnak alássan jelentem, a zászlóaljparancsnokunktól jelentést viszünk Masztyuginóba az ezredparancsnoknak.

                   „Ki az ezredparancsnok, és mi a jelentés tartalma?”

                   „Alázatosan jelentem, az ezredparancsnok Lászai János alezredes úr, a jelentés szövege katonai titok, és senkinek el nem árulhatjuk.”

                   „Amennyiben nem igazolják megfelelően magukat, és nem ismerjük a jelentés fontosságát, innen az Úristen parancsára sem mehetnek egy tapodtat sem. Értettem?”

                   „Alázatosan jelentem, a szöveget el nem árulhatjuk, és amennyiben a parancs teljesítését a főhadnagy úr megakadályozza, lövetek.”

                   „Maga lövet? Magyar katona a magyarra? Maga ökör, az oroszt lőjék, ne minket! Mivel igazolják, hogy csapatcsendőrök?”

                   „Jelentem, az igazolványainkkal.”

                   „Jó. Menjünk az őrnagy úrhoz! Lépésben indulj!”

                   Bementünk a lóbunkerbe. Ott a főhadnagy jelentette, hogy kik vagyunk, és milyen fontos küldetésben. Azt mondja az őrnagy:

                   „Főhadnagy úr, mind a hétnek az adatait felírni! Most fél három. Amennyiben hat órára nem jelentkeznek nálam, katonaszökevényként mind a hetüket felkoncoltatom. Értettem? Lelépni!”

                   Már kívül voltunk az ajtón, amikor utánunk szólt:

                   „Derék katonák vagytok. Most ha lenne ilyen ezer emberem, az oroszokat a Donba fojtanám.”

                   Kiléptünk a holdfényes éjszakában, és lépést tartva megindultunk Masztyugino irányában.

                                                

                  

                                                                                +

 

                 

                   Rövidesen felértünk egy dombtetőre, ahová már a hadbíró nem láthatott el, és nagyot lélegeztünk. Ezt is megúsztuk! Aztán beértünk Masztyuginoba, ahol aztán csak úgy nyüzsgött a nép. De szinte minden utcasarkon igazoltatás. Ha egyszer már szerencsénk volt, most ne játsszuk el, hanem használjuk ki, ahogy csak lehetséges. Tovább Oszkinoba! Csak minél távolabb a fronttól! Hullafáradtak voltunk, amikor oda megérkeztünk, de a község nyugati végén akartunk mindenképpen szállást találni magunknak.

                   Amikor az egyik házba benyitottunk, kiderült, hogy rajtunk kívül még legalább húsz magyar melegszik bent. A többségük aludt, különböző helyzetekben: ülve, fekve, kemencén, padkán, padlón, ahol csak hely jutott. A konyhában a padlón fekvőkre. Úgy feküdtünk egymásnak dőlve, mint a liszteszsákok. Perceken belül elnyomott bennünket az álom. Egyik kezünk még akkor is a puskát markolta, a másik kezünk meg a tetvek miatt a testünket vakarta.

                   Úgy aludtunk, mint akiket félig agyonvertek. Azt sem vettük soha észre, ha valaki bejött az ajtón, csak legfeljebb azt, ha valaki a lábunkra vagy a hasunkra lépett. Még többen is be akartak jönni, de az már szinte lehetetlen volt. Emberei testek egymás hegyén-hátán.

                   Az egyik nagyszájú helycsináló hangjára fölneszeltem. Ott állt az ajtó mellett, a lábán szép síbakancs. A ruhája új, a nyakában kurta szíjra eresztve egy német kurtacsövű. Ez a fiú a sízászlóalj egyik szakaszvezetője volt. Mindjárt meg is kérdeztem tőle:

                   „Szakikám, ott Novo-Uszpenkában mi lett ma éjjel az eredmény?”

                   „Hogy mi volt ott, öregem! Hallottuk a motorzúgást, de se előre, se hátra! Egyszer csak az éjszakában megjelentek előttünk a tankok, utánuk terepjárón az orosz géppisztolyos gyalogság. A nép egy részét letarolták, legázolták.”

                   „Nem vette föl velük a harcot senki?”

                   „Megnyugtatom magát, öregem, hogyha nem terítettem volna le közülük jó néhányat, engem is a foglyok közé tereltek volna. 50-60 ember csak azért úszta meg, mert harcoltunk.”

                   Megszagoltam a géppisztolyának csövét, azon nem érződött a lőpor füstje, és amikor a világos felé fordítottam, a cső még tele volt zsírral. Mondtam is a szakinak:

                   „Ezzel a répapucolóval bújjon el az ólpadláson, mert ezzel maga nem harcolt! Különben még lehet magából valaki. Jelentkezzen haditudósítónak, ha már ilyen simán tud hazudni!”

                   Annyit azért megtudtunk, a lóbunkert nem sokkal azután, hogy elhagytuk, az oroszok rajtaütésszerűen lerohanták. Voltak halottak, egy részük menekült a szélrózsa minden irányában, de a nagy többségük fogságba esett. Több száz ember került ott hadifogságba.

                   Egy napig voltunk Oszkinóban, ahol mindenki szervezett mindent: körkörös védelmet, minden irányban való biztosítást. Ezen a napon mi voltunk a felderítők, oldalbiztosítók, harcelőőrsök, amíg este nem lett. Keretünk egy viszonylag csöndes házat, ahol mi heten nyugodtan kipihenhettük magiunkat. Ránk is fért, mert 4-5 éjszaka egyfolytában nem volt pihenőnk a harckészültség miatt. Nappal harcban voltunk, most meg nem lehetett tudni, hogy mi vár ránk. Hová megyünk, és kinek a parancsára? Mert akik ott, Oszkinoban, megpróbáltak valamit tenni, azokra legfeljebb szakaszt vagy esetleg századot lehetett bízni.

                   A magasabb rangfokozatú tiszteknek még mindig közelinek tetszett az orosz hadsereg, a bekerítés veszélye. Az első nagy páncélos lökés túl hosszúra sikerült, és a gyalogság még nem érte utol őket. De az volt a kérdés, hogy mennyi idő kell ehhez.

                   Mi kitartóan nyugat felé haladtunk, és a következő állomás Kacsatovka volt. Oszkínoból délután tudtunk kijutni, és késő este volt már, amikor Kacsatovkába értünk. Itt is ember-ember hátán Minden ház dugig visszavonuló emberekkel: magyarokkal, németekkel-vegyesen. A visszavonulás még mindig szervezetlen, mert parancsnokok nincsenek. Mindenkit az ösztöne hajt abba az irányba, ahonnan még nem lőnek. Mi, heten, csak kér háznál tudtunk elhelyezkedni, ahol németek voltak. Jól jártunk velük, mert portugál paradicsomos halat ettünk, amivel megajándékoztak bennünket.

                                                     

 

                                                                           +

 

                 

                   Másnap reggel nyolc óra körül indultunk el mi, heten a falu központja felé. Ébredezett a nép, keresték egymást a fegyvertársak, bajtársak. Tolongás, kiabálás mindenütt. Mint a legtöbb orosz faluban, itt is falu közepén lévő dombon állt a pravoszláv templom. Ebben már talán évtizedek óta nem volt istentisztelet. De a templom előtti téren, hótól-fagytól rogyadozó fák alatt legalább 120 hordó rum, egyenként 200 literes hordóban. Csak két szál szögesdróttal volt körülkerítve. Mekkora vagyon, és mennyi halál lehetősége együtt!

                   Kisebb mennyiségű adagokban gyógyít és megment a fagyhaláltól, de elképzelni is borzasztó, mekkora pusztítást végezne, ha a visszavonuló embertömeg tudomást szerezne róla. Mi történik azokkal az emberekkel, akik nem képesek mértéket tartani, hanem nyakló nélkül vedelni kezdenék a negyven fokos hidegben? A legbiztosabb halál!

                   Pedig már fölfedezték, több százan tolongnak a hordók körül. Ömlik a rum a földre, a hóra. Csorog a vödrökbe, kulacsokba. Néhányan már 50 lépést sem voltak képesek megtenni, és háttal támaszkodva a fának, aludták az igazak álmát, amiből nincs felébredés. A viaszsárgára fagyott szájból keskeny csíkban szivárgott vissza a rum.

                   Azt mondtam a Bacsa Sanyinak:

                  „Gyere, szedjük össze a kulacsokat! Mindenkinek a kulacsa legyen tele rummal, mert ez még orvosság lehet!”

                   „Csak ne járjunk úgy, mint az a szerencsétlen ott a fának dőlve!” – egyezett bele a fiú.

                   „Majd vigyázunk egymásra” – nyugtattam meg. Közben oda is tolakodtunk a hordókhoz, és néztük, hogyan lehetne a leggyorsabban föltankolni. Egyszerűen belelőttek a hordóba, és onnan több ágban sugárként szökött elő a rum. Egyszerre négy-öt kulacsot is meg lehetett tölteni. Amikor a hét kulacsunk tele lett, ittam is belőle egy kortyot, de fölhívtam a bajtársam figyelmét arra, hogy ne a kulacs szájából igyon. De a figyelmeztetés elkésett, mert a szája a nagy hideg miatt odaragadt, és csak nagy fájdalommal tudott a kulacs szájától megszabadulnia. Bizony, rövid idő alatt leszedte a bőrt! Sokat szenvedett később miatta.

                   Szétosztottuk a kulacsokat, és egy másik társammal felderítő útra indultunk. Láttuk, hogy az emberek tömegesen tódulnak ki a templomból, és különböző élelmet hoznak ki a kezükben. Mint később kiderült, ez a pravoszláv templom volt a 20. hadosztály élelmiszerraktára. Élelmiszert ott kell szerezni, ahol van. Mi is bementünk a templomba. Már igen sokan megelőztek bennünket, mindennek széthurcolták már a javát.

                   Az egyik sarokban nagy halom keksz. Megraktuk a köpenyünk alját, és nézelődtünk tovább Négy-öt katona egy ládából szalámit szedett elő, rakták, ahová csak tudták. Jutott nekünk is négy szál. Bele a nadrágszárba! Úgy tudtunk csak járni, mint a pókos lábú lovak. Nem baj, valami van, és éhen már nem halhat az ember. Az egyik oldalhajó a plafonig volt rakva füstölt szalonnával. Erre mi akadtunk rá elsőként.

                   „Te, Jóska, hagyd azt a szalonnát, nem lesz jó cipelni, meg nem is lehet eldugni.+

                   „Hogy ezt a szép, rózsaszín szalonnát itt hagyjam? A szívem megszakadna! A két táblát összekötöm a puskazsinórral, és a hátamon viszem.” Ezzel már a szalonnát ki is lyukasztja, és átveti a vállán. És boldogan lesi, hogy én még mit fogok találni.

                   Az egyik sarokban kartondobozok, de német fölirattal. Mi lehet ezekben? A Józsi odajön, és megfejti. Azt mondja, hogy szerinte marhahúskonzervek. Az sem rossz! Gyere velünk, doboz! Közben káromkodik egyet a fiú, mert valaki levágta hátáról, abban a nagy tumultusban a szalonnát. Hiába, az ember ne akarjon mindent egyszerre!

                   Az arcára volt írva, hogy most ölni tudna azért az elvesztett szalonnáért. Egyszer csak a templomból kijött egy lila parolinos hadnagy. A lábán szép bokacsizma, a fején német téli sapka, jól szabott bekecsen derékszíj. A jobb oldalán német pisztolytáska. Valószínűleg a raktárt őrzők parancsnoka volt, mert nagyot ordított:

                   „Ki engedte meg, hogy a kincstári vagyont széthordjátok? Takarodjatok a hordóktól, rohadt disznók! Aki nem hagyja békén a hordókat, agyon lövöm, mint egy rühes kutyát! Ki innen, nyomorultak!”

                   Ugyan, ki hallgatott akkor már a nyalka hadnagyra, hiszen a hangja még ötven méterre sem hallatszott el. Meg az ott lévőknek a fele már részeg volt vagy megfagyott. Elkésett már a fenyegetéssel.

                                                    

                    

                  

                                                                        +

 

                    

                    És csak elcsattant a lövés. Egy öregkatona töltögette a kulacsát, amíg a hadnagy ordítozott. Lehet, hogy nem hallotta egy szavát sem, de ha hallotta is, miért éppen neki szólt, amikor többen is álltak körülötte. Az öreg katona kezéből kifordult a kulacs, mert két ujját leszakította a Parabellum golyója. Hanyatt esett, és vérző kezét a hóna alatt szorongatta. Kétségbeesetten kiabálta:

                    „Meglőttek, bajtársak, meglőttek!”

                    A hadnagy éppen el akarta tenni a pisztolyát, amikor mellé lépett egy őrbundás katona, aki a zsebéből elővett egy Frommert, és közvetlen közelről kétszer a hadnagy füle mögé lőtt, aztán elvegyült a tömegben. A hadnagy rádőlt a hordóra, és onnan lecsúszott a hóra. Véres agyveleje ráfolyt a boxcsizmájára. A templomra valaki csóvát vetett, és bennégett minden, amit tartalékoltak: élelmet, meleg ruhát. Rossz hangulatban hagytuk ott az a falucskát, Kacsatovkát, de folytatni kellett vezető nélkül a haza vezető utat.

                   Hosszú fekete kígyó, amint az út kanyargott, úgy vergődött lassan előre. Mi is besoroltunk ebbe a fekete tömegbe. A templomban szerzett élelmet szétosztottuk testvériesen, teljes egyetértésben, Mindenki vitte a reá eső terhet, csak a kartondoboz cipeléséhez kellett volna segítség, Végül csak megoldottuk a problémát. A szalonnás barátunk karóra tűzte, és kilométereken át cipeltük a vállunkon, felváltva.

                   A következő faluig, ahol egy öreg szakállas muzsik házában pihentünk egész éjszaka. Előtte krumplit főztek nekünk, és azt ettük vajjal és szalámival. De reggel, ahogy pirkadt, már hósánc építésére kaptunk parancsot, az egész falu körül. Vízzel locsoltuk a magasra lapátolt havat, akkor jéggé fagyott, így jó volt a gyalogság ellen. A harckocsikat úgy próbáltuk megfogni, hogy az utat öntöztük vízzel, és azon ide-oda csúszkálhatott, ha jött. Több száz ember sürgött-forgott, hogy minden oldalról védve legyünk.

                   Délután két órára el is készültünk vele, aztán újra behúzódtunk egy parasztházba, ahol a házigazda igen barátságosan bántak velünk, magyarokkal. Ahogy lehetett, kézzel –lábbal, mutogatással, csak elbeszélgettünk az öreg kozákkal. A felesége közben frissen sült lepénykenyérrel kínált, mink meg adtunk nekik a magunk menázsijából.

                   Tü pasli domoj, Hitler kaput! – mondogatta az öreg. Mi pedig csak azt mondogattuk:

                   Dá, papa, dá.

                   Másnap reggel még mindig akadt ennivalónk. A konzervet tartalékoltuk.

                   Kilenckor jöttek értünk, mert akkorára kialakult a helyőrség-parancsnokság. Földerítés, biztosítás, összeköttetés megszervezése. Öt-hat irányban óránként indultak felderítő járőrök, a szélső házaknál szállás-őrségek. Mi heten is megkaptuk a beosztást. Egy marad, hogy a holminkra vigyázzon, hat pedig egy golyószórós földerítő-járőr szolgálatra déli irányban, a másfél kilométerre lévő peremvonalig.

                    A feladat: orosz egységek láttán két fő visszajön és jelent, öt fő pedig felveszi a harcot, és kitart, amíg erősítés nem érkezik. Mentünk mendegéltünk a térdig érő puha hóban, térden fölül is csupa víz mindenünk, mert elolvadt. Már nem mesze voltunk a peremvonaltól, amikor közös megegyezéssel megálltunk rágyújtani. Puskák a vállon meg a nyakban. Nagyban cigarettázunk, amikor előttünk ötven méterre, a peremvonal tetején megjelenik tíz-tizenkét sítalpas orosz, földerítő-járőrben. Ők is meglepődtek, de mi is.

                   De helyzeti előnyben voltunk, mert először a sílécektől kellett volna megszabadulniuk, hogy a hátukról levegyék a fegyvert. Nekünk kéznél volt, és rögtön lőttünk is rájuk. Amikor látták, hogy hátrányban vannak, gyorsan elszeleltek. De az egyiküket eltaláltuk. Bal kezével elkapta a jobb könyökét és keservesen sírt. Amikor odaértünk hozzá, akkor láttuk, hogy egy magas orosz nő.

                  A puskáját fölvettük, a léceit lecsatoltuk, és a hadifogoly akkor is hadifogoly, ha nő az illető. Ha nem is Iván a neve, hanem Tamara. Kísértük a parancsnokságra, de egész úton sírt, mert fájlalta a kezét.

                   „Százados úrnak alássan jelentem, járőrözés közben összefutottunk egy orosz járőrrel, és egy foglyot ejtettünk, bekísértük.”

                   „De, fiam, ez a fogoly egy nő?”

                   „Az, százados úr, mert egy férfi nem sír.”

                   „Hol a tolmács?

                   A lány mondja a nevét, alakulatának számát. Mondja, hogy a szülei a Bajkálon túl élnek, és önként jelentkezett a hadseregbe. Odahaza a kolhozban fejőnő. A falujából minden férfi bevonult, minek maradt volna otthon.

                   Közben jött az orvos. Bekötötték a karját, teát ivott, kétszer is rágyújtott. Közben el-elsírta magát, mert hűlt a seb, fájni kezdett újra. Azt mondta a százados:

                   „Vigyétek innen ezt az amazont! Ne ordítson itt nekem!”

                   Jó, jó, de mit csináljunk vele? Láttunk egy szép nagy házat, bementünk. Kerestük a gazdát, és az meg is jelent. Mondjuk, mutatjuk leányt, és kérjük, hogy adjanak rá civil ruhát, majd az oroszok rátalálnak.

                   Amikor a lány látta, hogy nem lőjük agyon, hanem ott hagyjuk, ahogy megyünk kifelé az udvarból, utánam szaladt, és mindkét arcomat megcsókolta. Aztán sietve távoztunk az udvarból.

                   Ezen a felderítő –járőrön kívül több oroszt nem láttunk. Mert a hadseregük bekerítésre fordult, egyik része északnak, a másik délnek. Elkeseredett harcok folytak Kortojáknál és Storosevoljénál. A skupoji sáncainkat hiába építettük, vonulhattunk tovább visszafelé.  A házigazdánk jóindulatú mosollyal búcsúzott el tőlünk.

                   Reggel nyolckor ismét vállra vettük a kacsatovkai kartondoboz, de ebben már a többiek is segítettek, és elindultunk vele, mert minden ennivalóból kifogytunk. Teljesen önellátók lettünk, azaz onnan szereztünk, ahonnan lehetett.

 

                                                        

                                                                      +

 

                  

                   Az üllőn éjjel egy-egy baromfi elnyikkantotta magát, néhány kabát nélkül került a negyedik ház kemencéjébe. Enni csak kellett az embereknek, ha már másként nem jutottak hozzá. De hozzá kell tenni, hogy ilyesmire ritkán kellett fanyalodni. Olyan kevés ennivalójuk, állatuk volt az oroszoknak, hogy vétek volt az a keveset is ellopni.

                   Harminc-harmincöt kilométeres vánszorgás után láttuk menetelésünk aznapi célját, Szinije Lipjagit. Minden új falu, új érdekességet jelentett. Amikor éppen odaértünk, folyt az igazságszolgáltatás. Olasz katonák akasztottak olasz katonákat, és éppen a negyedik felhúzására készültek. Az esemény háttere az volt, hogy ez a négy tüzér, jó üzlet reményében, élelemért eladták a légvédelmi lövegüket a németeknek.

                   Úgy gondolták, hogy jó üzletet csináltak. Aztán amikor az olasz tisztek el akarták vontatni a lövegüket, a németek tiltakoztak. Rövidesen kiderült a turpisság. Megjegyzem, ilyen magyar katonával nem fordulhatott volna elő.

                   Az olasz nemzeti büszkeség természetesen súlyos büntetést rótt ki rájuk. Kötél általi halál, a leggyorsabban végrehajtva. A szegény olaszok rossz üzletembereknek bizonyultak. Fejenként egy–egy kilós húskonzervért és egy-egy kenyérért eladni egy légvédelmi gépágyút, elég merész vállalkozás volt. Egy aranysávos, aranyparolis, aranymindenes olasz tiszt kiadta a parancsot:

                   „A négy olasz lakjon jól, egy-egy pohár rum, és fel a fára!”

                   Brutális szertartás befejezésének lehettünk tanúi. Aztán a falu nyugati oldalán szállásoltak el bennünket egy szép nagy faházban. Három szoba volt benne, de mindegyik szobában egy-egy háziállat: kecske vagy kisborjú. Igazuk is volt, miért fagyjanak meg azok a szegény állatok a szabad ég alatt, vagy valakinek eszébe ne jusson elhajtani őket a negyedik ház kemencéjéig.

                   Itt is szívesen fogadtak bennünket, mert az oroszok elmagyarázták, hogy tudták, hogy magyarok jönnek, mert azok kopogtatnak, a németek csak berúgják az ajtót. De ennivalónk csak a német húsdoboz maradt, mint vésztartalék.

                   Mutattuk az öreg kozáknak, hogy mink van, csak krumpli meg kenyérféle kellene hozzá. Amíg így egyezkedtünk, lányvinnyogást halottunk a kemencéről. Öt lány meg menyecske húzta meg magát a zugolyban.

                   A krumpli már sült a kemencében, és mi meg kibontottuk a húskonzervet. De igen megcsodáltuk, mer karácsonyi gyertyák voltak benne. Mink attól féltünk, hogy megüt bennünket a guta, a háziak pedig meghalnak a röhögéstől.

                  Ezért cipekedtünk száz kilométeren át! És mindegyikben, összesen kettőezer – ötszáz. De azért szépen kivilágítottuk a szobát, és ettük a sós krumplit vacsorára. Talán erre figyelt föl az a lovas német is, aki egyszer csak belovagolt az ajtón. Egy gyalogos nyitotta ki előtte az ajtót. Igyekeztünk megértetni velük, hogy jártunk, mire jót szórakozott rajtunk, de aztán üzletet csináltunk vele.

                   Kiügetett az ajtón, de rövidesen visszatértek mind a ketten. Három kenyeret, és két kiló húskonzervet hoztak, de cserébe száz szál gyertyát kértek. Fogták az öt csomag gyertyát, és nevetgélve elmentek. Igyekeztünk mindenkinek jutatni a vacsorából.

                   Amikor másnap reggel útra keltünk, a háziaknak is adtunk néhány csomaggal. A maradékot pedig most már megnyugodva cipeltük tovább, mert tudtuk, hogy élelmet fogunk még érte kapni. Mint később kiderült, tényleg több hasznot hoztak a gyertyáink, mintha színhús lett volna a dobozokban. Volt olyan háziasszony, aki két tyúkot adott egy csomag gyertyáért, azaz húsz darabért.

                  Nyolc órakor indultunk el Szinije Lipjagéból, és hosszú sorban gyalogoltunk nyugat felé. A németek is mentették, ami menthető, de volt olyan gépkocsisoruk, amelyik leszorított bennünket az útról, de egyúttal ledöngölte előttünk simábbra az utat. Azt végképp nem tudtuk megállapítani, hogy volt-e valaki a tömegben, aki megszabta ezt a menetirányt, vagy csak ösztönösen haladt ez az emberáradat egyre távolabb a frontvonaltól. Ötvenes csoportokban, kilométer hosszan. Mindig nyugat felé! Ez volt a titkos, mindenki által elfogadott, de ki nem mondott jelszó.

                                                        

 

                                                                          +

 

               

                 A legközelebbi falu lakói lapátolták az utakról a havat: A lábukon szőrcsizma, a mellüket kisködmön védte, füles sapka a fejükön, az asszonyok meleg kendőkben. Látszott rajtuk, még ha parancsszóra is végzik, élvezik ezt a testmozgást. Bár jobbára idős emberek voltak. Mellettük meg ott toporogtak a fagyoskodó német fiatalemberek, akik a parancsot teljesítették, amikor erre a kellemes munkára „kényszerítették” őket. Az utak széle „hosszú szakaszon” szalmacsutakos póznákkal kitűzve, nehogy hóverembe zuhanjon, aki félrelép.

                Délután, a távolban valami faluféle látszott ismét, de este lett, mire az első házakat elértük. Az újabb hosszú gyaloglástól igen legyengült a magyarok menete. Hátunk mögött már régen nem hallottuk az ágyúk hangját sem a bombák süvítését, de még a harckocsik morgását sem. Mégis volt éppen elég bajunk!

                   Mi a csoport végén haladtunk, amikor láttuk, hogy talán egy kilométerre a falutól, a hó tetején egy magányos katona ül. Odamentünk hozzá, hogy megkérdezzük, mi történt vele.

                   „Semmi – azt mondja -, csak nincs egy jártányi erőm se.” Biztatgattuk, hogy ne adja föl egy kilométer még, aztán már pihenhet, és talán ehet is, amennyi a szűk gyomrának éppen elég lesz.

                   „Ezt a cigarettát még elszívom, aztán megyek utánatok. De higgyétek el, szín józan vagyok, és mindent százszor megfontoltam!”

                   Nem ácsorogtunk mellette tovább, hiszen magunk se voltunk sokkal jobb állapotban, mint ez a bajtársunk. Tudtuk, hogy lélekben is föladta. Bizonyosan ott fagyott meg az út szélén, és mint egy ülő szobor jelezte egy út végét.

                   A község szélén a név: Mizdrianka. A szélső háznál állt a csoport rangidőse, Márton törzsőrmester, a géppuskás századunk szolgálatvezetője. A visszavonuló ötszáz ember parancsnoka. Tudta, hogy kik vagyunk, és milyen állapotban. Ki is adta a legfontosabb feladatot.

                   „Itt a szélső házban elszállásolni! És szállásőrséget adni! De senki ne legyen kinn félóránál tovább, mert kegyetlen hideg éjszaka következik.”

                   Majd küld egy golyószórót is háromfőnyi személyzettel. Ezek szerint maradt legalább egyetlen ép golyószórónk, és ennek megmaradtak a kezelői.

                    Irgalmatlanul hidegnek ígérkezett az éjszaka. Ehhez az időjáráshoz nem lehetett hozzászokni. Olyan volt a hatása, mint egy hatalmas jégkemencéjé, amelyben bárhová bújtunk, a bőrünkön, agyunkban éreztük a fokozatosan legyöngítő hatását. Ha tisztességes ennivalónk lett volna, amelyik pótolja ehhez a plusz testfűtéshez való energiát. De csak tengődtünk, mint Toldi Miklós lova a szeméten.

                   Aztán csak összeszedtük magunkat. A fiatalság erőt tud adni. A ház sarkán elkészítettük a golyószóró tüzelőállását, kiállítottuk az őrséget. Ferit csak behozták a hóról, de mindkét lába lefagyott. Még pislákolt benne az élet, de az orosz vendéglátóink föltették a meleg kályhára, mi meg belekényszerítettünk néhány kanál káposztalevest.

                   A bent maradtak levetkőztek, melegedtek, és egyezkedtek, hogy mennyi gyertyáért adnák oda nekünk a káposztalevesüket, aminek csak adta meg ízét, hogy belülről is melegített. Ötven gyertyáért lemondtak róla, ők pedig reggelig ropogtatták a fejünk felett, a kemencepatkán és sutban a szutyelkát. Azt mondták, hogy ez nekik éppen elég reggelig.

                  Talán nekünk elég lett volna, ha nem járunk előtte a hideg ég alatt legalább harminc kilométert.

                  Reggel átjött a szomszédban lakó orosz, és beszélgettek – nagy titkolózva előttünk -, de az alig hogy eltávozott, a házigazdánk az befagyott ablaküveghez hívott bennünket, és a párás ablaküvegen elég érthetően rajzolni kezdett. Ez itt a Don. Itt a magyarok és a németek. Aztán egy kört rajzolt körénk. Ezzel akarta megmutatni, hogy be vagyunk kerítve. Meg sem mertük kérdezni, hogy honnan tudják, mert valóban megijedtünk.

                   Jött a törzsőrmestertől is a parancs, hogy éjszaka kettős őrség. Ad még öt embert, de mindenkire lőni azonnal, ha nem áll meg a felszólításra. Felvenni a harcot, bármilyen erő is törne ide. A németek a gyűrűt úgyis felszakítják.

                    De honnan tudta a szomszédban lakó orosz, hogy milyen lett a helyzetünk? Ha csak nem volt rádiós kapcsolata az orosz parancsnoksággal. Mindegy, nekünk itt kell maradnunk, és várni a németek támogatását. Lehet, hogy nyáron szép hely ez a falu, de már harmadik napja fagyoskodtunk meg éheztünk benne. Hiába ígérgettük a gyertyákat, az oroszoknak sem volt már ennivalójuk

                   Éjszakánként kezdtünk orrfacsaró bűzt érezni, és nem tudtuk megfejteni az okát. A Ferire gondoltunk, hogy ott benn végzi el a dolgát. De amikor levetkőztettük, szörnyű felfedezést tettünk. A háziakat kiküldtük, és lerángattuk róla a nadrágot és gatyát. A testének az a része, amellyel a havon ült, a fenék és a nemi szerve megfagyott, és szinte elválva a többitől, halott, oszladozó húsdarabként árasztotta a bűzt. A teljes alsó fele már halott volt, de a szája még beszélt, de segíteni már nem lehetett rajta. Mozdítani sem volt érdemes, hiszen széthullott volna darabjaira. Még öngyilkos sem tudott volna lenni, azon a helyen kellett elpusztulnia. Amikor valahol elásták, bizonyosan ruhástól tették, mert szétesett volna a teste.

                   Aznap délután a szállásőrséget átadtuk egy másik rajnak, és a falu túlsó végére vezényeltek bennünket, szintén szállásőrségbe. Most már két-két fő váltotta egymást éjszakánként. A hideg meg az éhség elég bizonytalanná tette minden mozdulatunkat, és sokszor gondoltunk Ferire. Egy kis pihenés a havon egyenlő a biztos és undorító halállal. Az ús őrhelyünkön már tízen voltunk, és őrködtünk. Egyszer csak hivat Márton törzsőrmester, és kiadja a parancsot, hogy felderítő járőrbe megyünk a következő falu felé, Bacsarovba. Nem messze van, négy-öt kilométer. Holnap kilenckor indulunk, délután háromra visszaérek, és akkor tegyek majd jelentést.

                   Másnap el is indultam tizennégy fővel, és magas hóban és a negyven fokos hidegben még útközben, elég meggondolatlanul, még egy farkast is lőttünk. Fölértünk mi is a farkas nyomán a horhos túlsó oldalára, és valóban ott volt közvetlenül előttünk a falu. Mondtam a helyettesemnek, hogy a falu szélén álló négy ház valamelyikébe menjenek be, és melegedjenek. A többiekkel bementünk a faluba, és olyan házba kopogtattunk, ahol igen kedvesek voltak a háziak. Kaptunk lepénykenyeret, amit káposztalevélbe tekerve sütnek. Jó volt, mert ennivaló volt.

                   Egy kicsit még melegedtünk, aztán kimentük a magányos házakhoz, ahol a többiekkel kellett volna találkoznunk. Beléptünk az egyik ajtó, és sehol senki. A kémény még füstöl, de ember sehol. Se magyar, se orosz. Beléptünk a következő házba, hát a falon puskalövések nyoma, és vérfoltok. Egy friss szánkónyom vezetett ajtótól bele a hósivatagba a halott bajtársaink testével.

                    Könnyű volt kitalálni, mi történhetett. Valószínűleg orosz felderítőkre, esetleg partizánokra bukkantak, akik végeztek velük, és megtorlástól tartva a négy ház lakói is mind elmenekültek.

                    Ezt jelentettem délután háromkor a parancsnokomnak, aki ebből megállapíthatta, hogy most már előttünk is oroszok vannak.

 

                                                    

                                                                            +

 

                  

                    Este tízkor eligazítás, újabb parancs: a falu északi oldalán, az egyik szélétől a másikig összekötő járőrszolgálat. Én vezettem a négy bajtársamat. Indulás éjfél után két órakor! Visszatérés négykor! Találkoztunk a bevonuló járőrrel, és ők mondták, hogy a szélső háznál 3 tiszt és négy kocsis csicskás van beszállásolva. Az udvaron ponyvás kocsi, tele konzervvel, vajjal, sok mindennel, ami érték és ennivaló. Nagyon éhesek voltunk, ellátást nem kaptunk. Csak abból éltünk, amit a lakosság adott, vagy vettünk, vagy elvettünk.

                   Megbeszéltük a haditervet: élelmet szerezni bármi áron! Már ott is voltunk a háznál. Őr toporog az udvaron, ki-kinéz az utcára is. A szuronyán megcsillan a fény, a puskája szíjon a nyakába akasztva. Meglát bennünket:

                   Állj, ki vagy?

                   Összekötő járőr – mondtam neki.

                   Jól van, jöhettek.

                   Pajtás, mi van a kocsin? Valami ennivaló kellene, mert igen sokat koplalunk.

                   Ki innen, mert lövök! És már kanyarítja is le a nyakáról a puskáját, de azt, hogy célozzon is, már nem vártuk meg. Hátulról kapott egyet a fejére, és elkaptuk esés közben, és szépen leeresztettük a hóra. Csak egy-egy konzervet és egy fél zsák kőkeményre fagyott vajat  vittük el, mert nem mertük az egész kocsisort végig turkálni.

                   Örömmel vittük, csak nem tudtuk, hogy mit tegyünk a nyolckilónyi kőkemény vajjal. Lassan fölértünk a dombélre. Lassan és figyelmese haladtunk a falu másik vége felé. Közeledett a szemközti járőr. Összeérünk, beszélgetünk. Köztük van egy keceli fiú is, és arról panaszkodott, hogy igen éhes.

                    „Nem tudtok-e valamit adni, mert már két napja nem ettem?”

                   Visszamentünk abba a házba, ahonnan ők elindultak, és addig csapkodtuk a vajtömböt a földhöz, amíg egy másfél kilós darab le nem tört belőle. Ezt megkapta a földim. Ő két nap múlva fogságba esett, és 1948 őszén találkoztam vele legközelebb, és mint elmondta, azzal a vajdarabbal igen jól járt, mert legalább volt mit nyalogatnia, míg a gyűjtőtáborba nem értek. A kísérőktől egész úton semmi ennivalót nem kaptak.

                   Hajnalban visszamentünk a szálláshelyünkre, és egész nap pihentünk. A következő éjszaka két órától fél háromig voltam újból őrségen. Engem egy Lakatos nevú bajtársam váltott, aki egyszer csak berohan, és azt kiáltja:

                  „Gyerekek, riadó, itt vannak az oroszok!” – azzal már el is tűnt az éjszakában. Fölkapom a zubbonyt, és kinézek, és tényleg, a második ház előtt szánkós, géppisztolyos oroszok álldogálnak. Én megkerültem a két szomszédos házat, és onnan figyeltem őket. De a környező házakból már mások is észrevették őket, és kerepelni kezdtek a géppisztolyok.

                   A döglött lovat otthagyták, megfordultak és elszánkáztak. Minden háznál riadóztattunk, volt is nagy futkosás, riadalom, kiáltozás. Én is inaltam, ahogy a két lábam bírta. Ekkor a domb mögül aknavetők kezdték lőni a falut és az utat. Arrafelé futottunk, amerről nem lőttek, de mint a nyulak. Már vagy öt kilométer lehetett a hátunk mögött, amikor megszólít egy guggoló katona:

                   „Ferikém, várjál meg testvér!”

                   Megvártam. Kétszáz méterrel arrébb újra ezt mondta.

                   Amikor már vagy ötödször is megismétlődött, magára hagytam. Értékes volt az én bőröm is. Guggolva került orosz fogságba. Legközelebb 1947-ben találkoztam vele, mert ő is kijárta a hadifogolytábor iskoláját.

                   A menekülés közben útelágazáshoz értünk: Jobbra Sztarij Oszkol, balra Gazovszka. Erre még nem jártunk, néhányan el is indultunk ebbe az irányba, észak felé. Gazovszka közepén a legnagyobb háznál jól táplált mészáros katonák trancsírozták a húst. Azok nem tudtak semmit a doni áttörésről, sem a közelgő oroszokról. Nem tudták, hogy őket is bekerítették fél marhástól és fél disznóstól. Tudtunk legalább valami újat mondani nekik. Meg is lepődtek ezen.

 

                                     

                                                                          +

 

                 

                   Odajön hozzám egy őrmester, dús bajusza hegyesre pödörve, és magyarázom nekik a hadi helyzetet. Azt, hogy rövidesen itt lesznek az oroszok. Hiszi is meg nem is.

                   „Látom, fiam, nagyon elgyötört vagy, gyere be egy kis reggelire!”

                   Kényelembe helyeztem magam, és előttem egy cseréptálban marhapörkölt galuskával. Hát még van a világon ilyen étel, nemcsak konzerv, amelyikről kiderül, hogy karácsonyi gyertya. Az illatra besomfordálnak az én elkallódott lógósaim. Mind a hatan, akiket már négy napja nem látta, de összetartottak. Nekik is hozták a galuskát egy nagy tállal, és csak úgy faltak, mint a kiéhezett farkasok.

                  De igyekeztünk is, mert tudtuk, hogy bekerítésben vagyunk. Nehéz volt elválni a tele asztaltól és a meleg szobától, de mi éreztük, hogy ennek a csárdabeli hangulatnak itt is rövidesen vége lesz. Egy utolsó figyelmeztetéssel kifizettük a kiadós ebédet, és borravalóul melegen ajánlottuk nekik a minél gyorsabb visszavonulást.

                   Mi, heten, mint a gonoszok, haladtunk tovább északnak már a második napja. Egy város széléhez értünk: Kasztornoje. Az utcákon döglött lovak, felfordult autók, magyar lovas kocsik, és az út szélén hosszan valami piros festékcsík. Kiderült, hogy kalocsai fűszerpaprika. Az egyik kocsin lyukas papírzsák, rajta a felírás: Kalocsai édes-nemes. Ez a nagy összevisszaság egy tegnapi légitámadás következménye volt.

                   Nem sok időnk maradt a nosztalgiázásra, mert leállított motorral négy Rata húzott el, és vadul géppuskázta az országutat. A házak falához hasaltunk, és majdnem odafagytunk, mire a támadásnak vége lett. Akkor vettük észre, hogy elfogyott a töltényünk, és mentünk vételezni. Légelhárítás nem volt, puskával farkast lehet lőni, de nem repülőgépet.

                   Kiskunhalas nagyságú város volt, járási, körzeti központ lehetett. A főutcáján csupa emeletes ház. A főtéren, és a dombon itt is az öttornyú pravoszláv templom.

                   Sok német teherautó jött-ment, rajtuk tüzérek-gyalogosok. Magyar gyalogosok is voltak, de az ő járművük csak a lovas kocsi. A mieink mind észak felé igyekeztek. Akadt jó néhány szánkó is a lassan kialakuló menetoszlopban.

                   Mire Kasztornoje városából kiértünk, egy hosszú menetoszlop kellős közepén találtuk magunkat. Lehetett vagy két kilométeres. Megyünk, bandukolunk a csikorgó havon. Olyan hideg volt, hogy az szinte már elviselhetetlen. Meddig bírjuk ezt ki, magyarok? Ebben a posztóruhában. A zubbonyunk, a köpenyünk és béléstelen. A jégeralsó nem ér semmit. Még jó, hogy van bekecsünk, jó meleg sapkánk és kesztyűnk. A német is fázik, de azoknak a köpenyük is, a zubbonyuk is bélelt, vastag, kötött és flanel alsóruhájuk van.

                   Az oroszoknak? Vastag vattás nadrág, vattás kabát, bélelt köpeny, szőrcsizma. Az orosz téli köpeny bélése vízhatlan és fehér. Szabása ugyan esetlen, nem mutatós, de kifordítható, és kész a hólepel. Akinek nincs ilyen köpenye, annak rövid kisbundája van. A sapkájuk áll alatt összeköthető, meleg füles sapka. A vezetésük, jobban ismerve az otthoni viszonyokat, rájött, hogy a meleg ruha maga is egy fontos fegyver. Ők nem voltak a Tél Tábornoknak alárendelve.

                   Volt egy–két bennfentes, aki tudni vélte, hogy a németek Kasztornojétól északra feltépték, és most ezen a tizenöt kilométeres kapun fogunk átsétálni, amíg az oroszok újra le nem csukják.

                    Hátunk mögött már két kilométerre az elhagyott város és előttünk kettőre egy kis falucska. Ballagunk, tömegesen és elég csendesen. Nóta sehol, befagyott a hangunk. Egyszer csak balról két pukkanás, majd megint kettő. Azt mondja valaki, hogy biztos a németek gyakorlatoznak. Már csak egy kilométerre vagyunk a falucskától, amikor minden tetőről, ablakból géppuskatűz, de nem az irányunkban, hanem tőlünk balra. Néhány németet láttunk a házakból kimenekülni hiányos öltözetben. Ez egyiknek lábán csak vastag zokni, a másik akkor kapkodja föl lábára a csizmát. Két német lóháton és köpeny nélkül vágtat el mellettünk. Az egyiknek még a sapkája is hiányzik.

                   A falu szélén volt a menetünk éle, amikor a mieink elkezdenek ott elől jobbra-balra szétfutni. Nem sok idő telt el, amikorra mi is megtudtuk a rémület okát. Két orosz T-34-es fordul neki az oszlopunknak. Két oldalon méteres hófal, ezen a gyalogos átküzdi magát, de mi lesz a kocsikkal, amelyeken súlyos sebesültek is fekszenek. Legalább ötven kocsi és szánkó!

                             

                                                                          +

                     

                                                                              

                 

                   A T- 34- esek lassan jöttek szemben, mi igyekeztünk lejutni az útról jobboldali irányban, mert ott nem messze volt a peremvonal. Ha azon túl leszünk, kiértünk a tankok tűzteréből, és most megmenekültünk.

                   A szerencsétlen igába fogott lovak felágaskodva, nyerítve fordultak hanyatt a kocsira, szánkóra, ahová a harckocsi lökte őket. A következő percekben széttört gerinccel lánctalpra tekeredett belekkel múltak ki a világból.

                  Mi meg tapostuk a havat, és igyekeztünk, ahogy csak az inunktól tellett, a domb mögé. A géppuskák ontották a tüzet, és nem is kellett célozni, csak bele a kellős közepébe. Hogy nagyobb legyen a riadalom, a toronylövegek is bömböltek. Már-már a parthoz értem, amikor egy rettenetes dörrenés a hátam mögött, aztán valami felemelt vagy egy méterre, és visszaejtett a hóra vagy négy-öt méterrel arrébb. A toronylöveg a hátam mögé pörkölt, de úgy vettem észre, hogy megmaradtam. Felemeltem a fejem, szétnéztem, de a harckocsik már elvonultak, de a mieink még a falucska szélén rohangáltak.

                    A hóban szanaszét dobálva a szegényes fölszerelés, amit a Dontól eddig menekítettünk. Főleg puskák, géppisztolyok, szuronyok, kézigránátok. Úgy látszik, a halál árnyékában mindenki igyekezett az öldöklő fegyverétől menekülni. Én is ott hagytam kedvenc puskámat, szuronyomat, a töltényeket és a két Vécsey kézigránátom. Valahol a hóba merültek. Majd olvadáskor rátalálnak a környékbeliek.

                   Egyedül bandukoltam a falu felé. A hóban jó néhányan maradtak fekve, akik nem kelnek már föl soha többé. Tapogatom az ülepemet, és úgy érzem, mintha vér folyna a combomon, és valamiért fáj is, bár nem nagyon. Semmiség, ha csont nem sérült, a hússeb gyorsan begyógyul. A faluhoz ért katonák szédelegtek, és nem tudták, hogy most mi is legyen. Megtaláltam a barátaimat, akik szentül meg voltak győződve róla, hogy egy gránát kettévágott. Együtt üldögéltünk egy pajta oldalában, és elhatároztuk, hogy tíz perc pihenő után, indulás északra. Talán arra még kitörhetünk. De hogy azután ott mi lesz, nem tudta egyikünk sem.

                   Letelt a tíz perc, és lábra állunk, és indulni készültünk, de a falun túl, amerre tartottunk volna, négy harckocsi áll, félkör alakban, járó motorral. Minden monstrum mellett 6-8 géppisztolyos álldogál, és nevetgélnek. Tízen-tizenketten elindultak felénk, és jöttek, de nem lőttek. Igaz, hogy mi sem, hiszen örültünk, hogy élünk.

                   Odaértek, és összetereltek bennünket az út közepére, négyes oszlopba. A géppisztolyosok szétugrottak, és a házakból magyarokat és néhány németet tereltek hozzánk. Voltunk ott vagy ezren. Kerestek egy ruszin tolmácsot, de három lett belőlük, egy ruszin, két szlovák. A következőt közölték:

                   A Vörös Hadsereg fogságába estünk, ezért viselkedjünk hadifogolyként. Akinek még van fegyvere, dobja el. Ma este itt alszunk a faluban, reggel kísérettel Voronyezsbe megyünk, át a Donon. A számunkra véget ért a háború.

                   „Balra át! Első sor egy lépést előre lépj! Indulj!”

                   Az első sort megmotozták, kezünk a levegőben. És most jutott eszembe, hogy a köpenyem belső zsebében van egy pisztoly, amikor szabadságra ment karácsonykor, nálam hagyta. A kutató orosz, talán velem egyidős, megtalálta, és jól hasba vágott a géppisztollyal.

                   Össze is csuklottam, de néhány perc múlva magamhoz tértem, és akkora véget is ért a motozás, és megindultunk, hogy egy szélvédett helyet keressünk magunknak.

                   Jött szembe az én gyomorvágósom. Rám néz, és megrántja a köpenyemet:

                   „Igyí, zskurity, nyicsevó, nyicsevo. Vojná.” Akkor szívtam életemben először mahorkát. A célnak megfelelt, de egy kicsit apróbbra is vághatták, vagy darálhatták volna. Úgy látszott, szent lett köztünk a béke.

                   Úgy teszek, mintha nem haragudnék rá. Szívjuk a mahorkát, ő pedig magyaráz:

                   „Hitler kaput, vojna kaput, pasli mama”, meg még ehhez hasonló érthető dolgokat beszélt, de azt gondoltam magamban:

                   „Könnyen beszélsz, te kis piszeorrú, mert egy mahorkával kifizetted a príma pisztolyomat.  De a szabadságomat nem ajánlhatod föl cserébe. Azt pedig vissza kéne szerezni.”

                   Szerencsénk volt, hogy velünk nem sokat törődtek, hiszen hová is mehettünk volna. Még a nap is fenn volt, amikor szélvédett helyre húzódtunk. Figyelgettem a falu túlsó vége felé. Látom, hogy féljobbról egészen a falu alá bejön egy horhos. Ha a végéig sikerülne eljutni, hátha elosonhatnánk innen. A T-34 – esek mellett nem láttam embereket, elmondtam az elképzelésemet a haveroknak.

                   „Ha nem jöttök, én egyedül is megyek.” Végül ráálltak mind a hatan. Lassan eloldalogtunk a falu legszélső házáig, és nézelődtünk, mint a többiek. Lefeküdtem a hóba, és irány lapos kúszásban a horhos vége. A többiek utánam.  Könnyű volt rejtőzni, mert hó itt hatvan centi magas volt.  A nyakamba, kesztyűmbe becsúszott a hó, közben meg izzadtunk az erőfeszítéstől meg az izgalomtól. Olyan mozdulatokkal mentünk mindig előrébb, mintha úsznánk a hóban, és mindig közelebb a horhos végéhez. Ki is döglöttünk tisztességesen, és az utolsó ötven métert már futva tettük meg.

                   A hozzánk legközelebbi harckocsi párszáz méterrel balra. A figyelő észrevett, a torony megpördült, és kicsapott a láng, de túl lőtt a célon. Aztán ismét lőtt, de most rövidre sikerült. Már fedezékben voltunk, mint az orosz bácsika is, aki mellett egy kisgyerek is remegett. Egy kecskét vonszoltak ketten. Jobban féltek, mint mi. Még le is térdelt előttünk, erre nyomtam a markába egy kevés vizes cigarettát.  Mi pedig futottunk tovább.

                   A harckocsit utánunk küldték. Mi lenn a völgy aljában, a monstrum a domb peremén. Olyan harminc méterre egymástól. A tankos kiszállt a kocsiból, és az öregtől érdeklődött utánunk. Az öreg mondja is, meg mutatja is, hogy jó messzire járhatunk. Csak a Pintér Jóska ne hasalna olyan közel a tankhoz.

                    Amikor újra beindította a motort, a barátunk nem bírta tovább idegekkel, és kiugrott a hóból. Lehet, hogy attól félt, eltapossák. Éppen kinéztem a hóból, amikor elkezdett futni. Rögtön kapott is egy rövid sorozatot, mire el is vágódott. Gondolatban elbúcsúztam tőle. A harckocsi ezután visszafordult, és kiderült, hogy a Jóskának semmi baja. Olyan vagány volt, amilyennek ilyenkor lenni kell. Tettette magát. Azért igen megjárhattuk volna, ha az a harckocsi visszahajt bennünket, mert az a pisze orrú orosz igen mostohán elbánhatott volna velünk, és nemcsak egy hadifogsággal, de falhoz állítással. Nagy kockázatot vállaltunk, amihez nagy adag szerencse is kellett.

                   Talán az a pár szál vizes cigaretta mentett meg bennünket.

 

                  .

                                                                           +

 

 

                   Egyetlen puskával heten folytattuk az utunkat. Beesteledett, mire egy kis falucskába értünk. Bementünk a szélső házba, ahol a gazda szívesen látott bennünket. Kérés nélkül adott teát és valami kenyérfélét. A szőrcsizmám és a kapcám át volt ázva, levetettem és a kemencénél szárítgattam, melengettem mindenségemet. A többiek is ezt tették. A puska a kezem ügyében, a falhoz volt támasztva, csőre töltve és biztosítva. Már majdnem szundikálta, mert kinn már sötét volt, csak a hó világított.

                   Egyszer csak a konyhaajtóban lábdobogás, beszéd. Már nyúltam is a puskáért, amikor bejön egy orosz katona, de fegyver nincs nála, köszön is:

             „Jó estét kívánok, szevasztok, gyerekek!”

                   Nagy gondban voltam, hogy most mi a helyzet. Van egy orosz, aki tökéletesen tud magyarul, mögötte egy magyarom, aki puskával kíséri, de szó nélkül.

             „Ne idegesíts azzal a puskával!” – szólt rám az orosz-magyar. Majd folytatta:

                   „Én is magyar vagyok, és onnan léptem le én is, ahonnan ti jöttetek, csak sikerült ruhát cserélnem. Ugyanis én ungvári gyerek vagyok, ezért jól beszélek oroszul. Különben Várnai László vagyok a győri tüzérektől, ez a fiú a csicskásom.” Így lettünk mi kilencen.

                   Azt mondta a zászlós, hogy hallotta a tegnapelőtti eligazításon, hogy a voronyezs-kurszki vasútvonalon van egy Shenn nevű állomás. Onnan holnap, január 29-én, utoljára indul vonat Kurszkba. Oda el kell jutni, mert máskülönben mindennek vége. Ez a Shenn teljesen északi irányban van.

                    „Pihenjünk még egy negyed órát, aztán vágjunk neki!”

                   El is indultunk, éppen este hét óra volt. Útközben hol jobbról, hol balról csatlakoztak hozzánk. Rövidesem már vagy harmincan voltunk. Meg-megálltunk rágyújtani meg pihenni, csak úgy a puskákhoz támaszkodva, és farkasordító hidegben. Sokszor megtapogattam magamat, hogy van-e rajtam ruha. Nem ért semmit a fejünkre tett pokróc, mindenütt átjött a hideg. Balról kocsikerék csikorgása a hóban. Megálltak, mi is megálltunk.   Egyszer csak megszólal onnan valaki:

                   „Maguk magyarok?”

                   „Magyarok.”

                   Már csatlakozott is hozzánk egy parasztszekér. Meg az azt kísérő negyven baka. Egy falu szélső házainál németek. Vezetnek bennünket egy magyar-német eligazító állomásra. Magyar és német tisztek együtt. Azt ismételték, amit a zászlósunk is mondott. Holnap reggel indul a vonat Kurszk felé, utána semmi. Az irányító állomáson már van harminc teherautónyi német. Több nem fér.  Hiába könyörögtünk, a kocsik tele vannak. Ahol mindez lejátszódott, azt a falucskát Matyievkának hívták.

                    Pihentünk egy félórát, és fél tizenegykor nekivágtunk újra az útnak. Ez az út pontosan az állomáshoz vezetett. Szalmacsutakokkal volt kijelölve. Reggel hat órára az állomáshoz értünk. A vonat ott állt az első vágányon.  Sok magyar, német és néhány olasz lézengett az állomáson.

                   Bementünk az állomás melletti nagyterembe, mégiscsak fedél volt fölöttünk, és teliszuszogtuk egy kis meleggel. Az olaszokat öröm volt nézni. Ha mi majd megfagytunk, akkor ők már fagyott emberek voltak, úgy reszkettek, mint a miskolci kocsonya. A terem közepén tűz égett, mert fölszedték a parkettát, és azzal tüzeltek, de igen kevés fokkal enyhítette a hideget, mert az ajtók-ablakok már elégtek, bátran bejöhetett a hideg, és be is jött. Különösen napkeltekor!

                   A füst megrekedt a teremben, és abban keresgéltük egymást. De kérdeztük az egyik vasutast, hogy mekkora hideg van? Mondta, de csak akkor értettük meg, amikor a falon is megmutatta: - 48 fok hideg volt! Tehát 1943. január 28-án, hajnalban – 48 fokos hideg volt a Shenn nevű vasútállomáson.

                Életem leghidegebb hajnala. Másnapra enyhült, csak – 46 fok volt. Jöttek a németek, és mindenkit fölszállítottak a vonatra, németet –magyart egyaránt. Akkor éppen nyolc óra volt. Fölszállni szabad, leszállni tilos! Elöl a mozdony jó befűtve, mögötte a szenes kocsi, nyolc-tíz személyvagon. Utána a többi pőrekocsi, félméteres oldalakkal. Személykocsikra a németek, a pőrekocsikra  magyarok, és ott voltak tárolva a német katonai limlomok. Harckocsi-roncs, repülőgéptörzs, Mercedesek, ládák lepányvázva. Két kocsiban német katonák, márványszínűre fagyott arccal, egymásra dobálva. Ezeket majd valahol el akarják temetni, amikor megolvad a föld. Valahol megkapják majd a végtisztességet.

                   Ekkor ültem először életemben Mercedesben, igaz, hogy sem kerekei, sem ablakai nem voltak. De jól működött az ülése, a hűtése is kiváló volt. Már két órája álldogáltunk, amikor kínkeservesen el is indult a szerelvény, de mintha nem akart volna ettől a kis állomástól megválni. Január 29-én jutottunk el, a hajnali órákban, Kurszktól olyan nyolcvan kilométerre lévő állomásra: Scsigribe. Tíz órát kibírni egy pőrekocsin, a legnagyobb hidegben, nagy teljesítmény volt.

                   Jöttek a német tisztek, minden német lefelé, egyik sem mehetett tovább. Mi előre mentünk a helyükre, ahol emeletes ágyak voltak, és mindenki lefoglalt egyet. Csak akkor csináltam én is leltárt a testemről, amikor 29-én nyolckor leszálltunk Kurszkban:

                   „Ébresztő, kiszállás!”

                   De amikor leléptem az ágyról, éreztem, hogy baj van. Az ülepemen a ruha megfagyott, a bal sarkamat nem érzem. Tudok ugyan lépni, de mintha a lábam nem volna az enyém. A vonat mellett fehérköpenyes-bundás magyar ápolónők. Amikor meglátnak bennünket, sírva fakadnak. Nem tudtuk, miért sírnak, de azt mondogatták:

                   „Istenem, istenem, mi lett belőletek?”

                   Lett, ami lett, de még élünk, és ezek a nővérkék nem is sejtik, hogy életben maradni mekkora teljesítmény volt. A hőmérséklet is, lám, már két fokkal alacsonyabb, mint tegnap ilyenkor. Majd csak tovább enyhül egy keveset.