KÜLÖNLEGES TALÁLKOZÁS
Az 1948-as év elején egyik este 9-10 óra között jött értem az őr, hogy öltözzek fel, és menjek vele a komisszárhoz. Gondoltam is magamban: - No, János, csak igazuk lesz a csoporttársaimnak, akik váltig hajtogatták, hogy az oroszok engem úgyis ki fognak nyírni.
Elmentem vele a vágtára, a kapuőrséghez, azután bevezetett a komisszárhoz, aki. azt mondta az őrnek, hogy menjen a szolgálati szobájába. Ha szüksége lesz rá, majd csengetni fog. Az őr haptákba vágta magát, és azonnal távozott. A komisszár maga csukta be az ajtót, aztán leült az asztalhoz.
Aztán azt mondotta, hogy üljek le én is, és megkínált egy kupica vodkával. Magyarul kezdett velem beszélgetni. Nyugodtan beszéljek csak magyarul, mert ő is magyar! Még az első világháború elején önkéntesnek jelentkezett a frontra egy gyerekotthonból, és 16 éves korában orosz fogságba esett.
Újra megkínált kétcentes pálinkával, és megkérdezte, merre jártam a fronton. Mondtam, hogy csak Galíciában voltam. Fogságba meg a Dunántúlon estem. 1944 húsvétján vonultam ki az orosz frontra, és éppen egy év múlva estem fogságba az osztrák határ közelében, a Dunántúlon. Aztán újra magáról kezdett el beszélni:- Balatonföldváron születtem, de már hiába mennék haza, úgy sem ismerne meg senki. Nem hiányzik ő már Magyarországon senkinek sem.
Elmondotta, hogy az ottani törvények alapján félre állíthatott volna engem, de nem tette. Már régóta figyel, és tetszett neki, hogy kiálltam az emberekért, és általában nekem volt igazam. Ezután is nagyon vigyázzak a számra, mert én leszek az első, ha jól viselem magam, aki hazamehet.
Arról egy szót senkinek, hogy ő magyar vagy tud magyarul, akkor nem kegyelmezhet. Akár 24 órán belül kivégeztet.
Már a második mahorkával kínált, és közben azt mondotta, hogyha mindent megértettem, visszamehetek a barakkba.
A társaim nagyot néztek, amikor megjelentem. Mindjárt megkérdezték, hogy hol voltam olyan sokáig. Azt hazudtam, hogy a fogságba esésről faggatott, és közben szorgalmasan jegyzetelt.
+
Alig telt el két hét, már márciusba értünk, és a havazás kezdett alábbhagyni. Egyszer csak a hadifoglyoknak nem kellett dolgozni. Csak pár órás hajrámunkákra lehetett jelentkezni. Ez így ment április hónap derekáig, amikor már híresztelték az oroszok, hogy a magyar foglyok rövidesen hazamennek. A németekről, a lengyelekről és a ruszinokról nem volt szó. Ezeket nem is sajnáltam.
Én is szerettem volna valamilyen robotmunkára kimenni, és az útra tartalékot gyűjteni.
Mindig be is álltam a sorba, de amikor a kovbojok megláttak, rögtön megugattak:- Eta cselovek nye nada! Mert én hujuva ember vagyok, ezért kiállítottak a sorból. Az őrök csak nevettek és visszaküldtek.
Egyszer arra ébredtünk, hogy nagy KOPÁCSOLÁS van a vasúton.
A ruszkik készítették elő hosszú utunkra a vagonokat. Most már mi is kezdtük elhinni: Végre hazamegyünk! A kocsisort két nap alatt előkészítették, és a rongyos gúnyánkat jobbra cserélték.
Ábécés sorrendben szálltunk föl a vagonokba. Mindenki oda, ahova akart, és már nem voltunk bezárva.
Legalább 5000 ember állt a búcsúztatáskor! A tömegben az ukrán asszonyt kerestem, de nem láttam.
Ha módjuk volt rá, azt mondották: - Tinektek kellett volna minket felszabadítani! Siessetek vissza a kiszabadításunkra, mert elveszünk éhen!
Végre elindult velünk a szerelvény Szvedlovszk felé. Útközben háromszor is leállították a vonatunkat. Utánunk jött egy fekete autó, amiből fekete ruhás FOGDMEGEK, a CSEKA emberei, szálltak ki és név szerint leszállítottak egy-egy személyt. Azonnal megláncolták, autóba ültették és visszavitték. Közvetlenül Szverdlovszk előtt történt meg harmadszor, és egyúttal utolszor.
Akkor nyugodtam meg én is, amikor a vonat Moszkva felé vette az irányt. Már ráértünk a testi bajainkkal foglalkozni.
Idős emberek panaszkodtak, hogy sérvesek lettek. Egy német származású orvos megnyugtatta őket, hogy ez csak azért van, mert nem táplálkoztak zsírosan. Útközben vigyázzanak, de a rendes táplálkozástól majd otthon megerősödik, megvastagodik a has kéregfala, és akkor elmúlik a betegségük. Útközben nagyon vigyázzanak!
A moszkvai állomáson döbbentem csak rá, hogy ennek a gazdag és hatalmas országnak mi a legnagyobb baja. Amikor az állomásra beértünk, éjszaka volt. A jónép aludt, mint a bunda. Egész éjszaka mozgatták a vonatunkat egyik vágányról a másikra. Ez még altatott is. Amikor megvirradt, nem tudtuk biztosan, melyik állomáson vagyunk.
Láttunk egy orosz nőt, aki a szerelvényünk kerekeit ütögette. A hang elárulta neki, ha esetleg repedt. Nagyon udvariasan megkérdeztük tőle, hogy milyen állomáson vagyunk:
- Kákájá stancia eta?
Úgy ment tovább, mintha nem hallott volna semmit. Amikor aztán szétnézett, és nem látott más oroszt, odajött és halkan válaszolta:- Mászkvá.
Az orosz nép minden tagja nagyon, de nagyon fél a másiktól. Mint a tetvek, úgy hemzsegnek közöttük A SPICLIK. Aki tetű lett, jobban élt!
A fogságban is megtörtént, hogy két orosz egyforma munkát végzett. A noszilkán hordták az anyagot. Az egyik délelőtt, a másik délután ment elöl. Amikor eljött a hónap vége, a besúgó 1000 rubelt, a tisztességes 700 rubelt kapott. Bárhol jártunk, Uralban vagy Moszkvában, mindenütt spiclikkel vagy becsületes rabokkal találkoztunk. Az egész ország egy hatalmas láger. Sztálin elvtárs benne a főfőkomisszár.
+
Moszkvát régen elhagytuk, és elértük az utolsó orosz várost, KOLOMEÁT. Már abban a hitben ringatóztunk, hogy a „Szent” Oroszországban semmilyen meglepetés nem vár reánk./ Bocsásson meg Dosztojevszkij! / Éppen a szabadság küszöbén:
- Mindenki ki a vagonból! Vetkőzzön le derékig! Tátsa a száját! Le a gatyát! /Hogy belenézzenek a nagyképű bátyjukba./ De nem volt tréfadolog!/ Egy orosz orvos mindenkinek megnézte a hónalját, nincs-e ott a tetovált vércsoport- jel. Keresték, hogy nincs-e köztünk SS legény. Találtak egyet. Egy magyarországi sváb gyereket, akit rögtön egy közeli fához láncoltak, mint egy fenevadat.
Ki volt csendőr, csapatcsendőr, nyilas? Ezeket lapról név szerint szólították. Lehettek vagy húszan, akiket visszavittek a pokolba. /Régi lehetett a listájuk, az utolsó év nem szerepelt rajta!/
Ki volt az a mocskos disznó, aki leadta nekik a névsort?
+
Nem Galícia felé mentünk tovább, mert a vízár elmosott egy hidat. Jellemző volt erre a lerongyolódott, csont- bőr társaságra, hogy fölajánlotta, segít a hidat rendbe hozni.
De az orosz szerelvényparancsnok úgy döntött:
- Neki Romániának a BESZKIDI SZOROSON át!
Nagyon veszélyes út volt. Láttuk lenn a mélyben a szerelvényroncsokat nagy halomban. Mennyi ember meghalhatott itt is! Három mozdony mozgatta a szerelvényt, de állandóan csak a fékezési sípjeleket hallottuk.
Végre leértünk a hágóról, és nemsokára elértük a magyar határt.
Amikor valamiért megálltunk, leugrottam a vonatról. Eldobtam fejemről az orosz pinótki sapkát, és megcsókoltam a földet. Sokan jöttek a nyomomban.
Lassacskán beértünk Debrecenbe. Hát magyar rendőrök vesznek körül bennünket. Később kiderült, hogy nem rendőrök, hanem ÁVÓSOK. Mi még nem is hallottunk ezekről.
Azt mondták, hogy vizsgálatra egy kaszárnyába visznek bennünket. Nem hoztunk-e be valamilyen járványos betegséget? Ebben igazuk lehetett.
A debreceni állomásról katonai teherautókon vitte be a kaszárnyába. Útközben az egyik kísérőnk mindenkinek adott egy csomag cigarettát. Furcsa márka volt, mert úgy hívták: KUKÁS.
Mit jelent ez?- kérdeztük.
- Ez azt jelenti, barátaim, hogy ez a tíz szál egy életre vésse eszetekbe, ha a fogságról kérdez valaki, legyetek kukák!
Később értettem csak meg, milyen bölcs dolog volt ez a figyelmeztetés, amikor Ugranyecz Andrást elvitték emiatt.
Kaptunk is egykönnyű becsinált levest. Többen szinte végelgyengülésben voltak. Engem is szanatóriumba küldtek volna, ha mentem volna. Végül azt mondták, ellenőrzik, nem hozunk-e be valamilyen járványos betegséget.
Bölcs dolog volt ez a figyelmeztetés, de kinek juthatott eszébe, hogy ezt nekünk ilyen finoman és bátran megfogalmazza. A laktanyában vártuk a hadifogoly-igazolást.
Közben egy nem éppen bizalmat gerjesztő, KÉK RUHÁS ávós mindenkit maga elé szólított. Nekem ilyen kérdéseket tett föl a cseles:
Mikor iratkoztam be a Nyilas Pártba?
Milyen más pártnak voltam tagja?
Voltam-e tagja a Katolikus Legényegyletnek?
Mikor vezényeltek át a csapatcsendőrökhöz?
Arról van-e tudomása, hogy az édesapja szedte össze a faluban leventéket, és vitték a harctérre?
Mi a véleménye a Szovjetunióról?
A kérdésekből azonnal észrevehette, aki befejezte legalább a hat osztályt, hogy éppen mit tekintenek bűnnek Magyarországon. Még én is megértettem, pedig hajdanában nem voltam kitűnő tanuló. Csak munkából érdemeltem volna ötöst, de az iskolában azt nem osztályozták.
Semmilyen pártnak nem voltam tagja, még a Legényegyletnek sem, mert csóró gyerek voltam. Csapatcsendőr nem voltam./ Bizonyítsd be, ha tudod!/ Az édesapám szegény ember. Legfeljebb a felesége hallgat rá meg a fiai. A Szovjetunióról az a véleményem, hogy hatalmas, és nagyon sok ásványkincse van. / Akkorára már elszívtam egy keserű cigarettát./
Amikor ezt a játékot lebonyolítottuk, a szomszéd asztalhoz küldött, ahol kiállították a hadifogoly igazolást.
Ez szolid szűrésecske volt ahhoz képest, amin Kolomeában, a legutolsó orosz városban átestünk. Főleg, nagyon elgondolkodtató. Hogy is volt?
Ki a vagonokból! Sorba! Vetkőzzön le derékig! Tátsa el a száját! Egy orosz orvos mindenkinek megnézte a hónalját. Keresték, hogy nincs-e közöttünk SS-legény. Találtak egyet, egy magyarországi sváb gyereket, akit rögtön egy közeli fához láncoltak, mint egy fenevadat. Aztán listáról felolvasták néhány nyilasnak, csapatcsendőrnek a nevét az orosz kísérők. Ezeket a neveket hazulról kapták. Ki volt Magyarországon akkora állat, hogy a határról vitesse vissza az örök kárhozatra őket?
Menjünk csak vissza Debrecenbe! Ott még nem ért véget a hajcihő. Tény, hogy egy orvos is megnézett bennünket. Nekem például szanatóriumot ajánlott, mert olyan voltam, mint egy piszkavas a negyven kiló mínusszal. Megvetően visszautasítottam ezt az úri gyógymódot. Majd megsegít a feleségem főztje!
A kaszárnyában éjszakáztunk, és lámpaoltás után elég hangosan beszélgettünk arról a legalább hatvan emberről, akit behúzott a csőbe, és a kaszárnya börtönébe csukatott az a kék lény. Ezeknek mi lesz a sorsuk? Reggelre ez is kiderült!
Arra ébredtünk, hogy átkozottul ugatnak, üvöltenek a kutyák. A kék egyenruhás lények üvöltöznek, káromkodnak.
Megoldódott a börtöntöltelékek sorsa, mert valaki titokban kinyitotta az ajtót, és az éjszaka közepén kiengedte őket igazolvány nélkül is. Kár az ugatásért és a káromkodásért! Jö
Természetesen előbb megreggeliztünk, mint az urak, azután már mindent bevett a kényes gyomrunk. Most már jöhetett a szónoklat, amelynek nehezen kihámozható veleje az volt, hogy legyünk hasznos tagjai az új társadalomnak, és segítsük az ország újjáépítését! /Takarítsuk el a jenkik meg a ruszkik nyomát!- gondoltam magamban./ Az épületes és buzdító beszéd után visszavittek mindenkit az állomásra. Vagonba rakták az egyre jobb kedvű bagázst. Végre elindulhattunk Budapest felé!
Sokan voltak, akik nem kockáztattak meg egy újabb vagonba szállást. Az igazolvánnyal meg a húsz forinttal a zsebükben, ami a pokoljárás bére volt, gyalogosan nekivágtak a Tiszántúlnak Talán mezítlábasan emlékezetesebb lesz a hazatérés.
Pest felé haladtunkban minden nagyobb állomáson kaptunk egy kis gulyáslevest vagy rántott levest hatalmas kondérokban. Megszűnt az éhezés. Ami a Nyugati pályaudvaron történt, arra még gondolni is fájdalom. Mennyire tud őrjöngeni a szeretet! .
Amikor leszálltunk a vonatról, legalább kétezer LÉLEK várt bennünket fényképpel a kezében.
A tűzoltók kötelet húztak két oldalon mellettünk, mert minden szerencsétlen csodaváró mindegyikünket megállított volna. A gyerekét, a férjét láttuk-e a Golgotán épen vagy megtöretve? A szerencsétlen asszonyok csodaváró elszántsággal követelték tőlünk a fiukat, a férjüket, a testvérüket! Együtt sírtunk velük, és nagyon - nagyon sajnáltuk, hogy nem hozhattuk magunkkal őket is.
A váróteremben mosdókagyló, ebben mosdani és borotválkozni lehetett. Ha valaki a városba indult, annak ingyen villamosjegyeket adtak.
Én is kértem, mert ott lakott az ángyom a Mária Valéria telep 6. számú barakképületében. Elvitt a villamos, és a jóravaló pesti nép megmondta, hol kell leszállni.
Amikor beléptem a kicsi ajtón a fényes konyhába, nagy volt a meglepetés:
- Tégedet aztán jól megnyúztak az oroszok! Sovány ez a gyerek, mint a hét szűk esztendő. Beteg is vagy?
- Nem, hála a Jóistennek! Csak a sok koplalástól vetkőztem le ennyire. Az én súlyom, fogság nélkül, nyolcvankettő-nyolcvanöt szokott lenni-mondottam nekik szélesen vigyorogva.
- Ötvennel indultam az Uralból, de hazáig ötvenegyre híztam a szabad levegőn.
Elővették az ételmaradékot, az egész lábast. Jó kis paprikás krumplit! Paprikás krumpli!
Nekiláttam a pusztításnak, de egyszer csak az ángyom, mint a villám, elkapta előlem, és azt mondotta:
-Több nap, mint krumpli, hékás!
Jól megvetettük az ital ágyát! Ezt a találkozást meg úgy kell megünnepelni, hogy a mi örömünkhöz más is odaférjen! Kicsi ahhoz ez a konyha.
Elmentünk egy rendes kis helyre, ahol terítős asztalok voltak. Az frakkomról mindjárt tudták, hogy nagyon messziről érkeztem.
-Ugye, most jöttél a fogságból?- kérdezte a leginkább ragaszkodó asztaltársam, aki mindenáron mellém akart ülni. Láttam rajta, hogy belepusztul, ha nem mondhatja el valakinek ami a lelkét nyomja.
Megemeltük az első poharat, és akkor mindenki Istent kívánt a másiknak. Ezzel ünnepélyesen elkezdtük az iddogálást. A szomszédom meg az ivást és a történetét:
- Engem már 44 telén elkaptak, aztán be a magnyitogorszki szénbányába! Voltak köztünk vagány pesti melós srácok, a többség persze vidéki, főleg Bács megyei. Bátyáról éppen heten voltunk, mint a gonoszok. Mondjuk inkább, elátkozottak!
Egy hónap alatt eldőlt, hogy ki éli túl.
Bennem annyi élni akarás volt, mint tíz emberben együtt. Éjszaka kilógtam a konyhába a legnagyobb fagyban is. Mindig találtam valami ennivalót, ha mást nem, kenyérmaradékot.. Csak a gyomor naponta egyszer legyen tele! Te is tudod, milyen az éhezés. Mintha béka vartyogna az ember gyomrában egész nap.
A szegény Balázs Pistával toltuk a csillét, de az elesett. Egy ruszki némber volt a hajcsárunk, egy nőstény dög.
Odajött a súlykancsikával, és verni kezdte úgy azt a szegény gyereket, ahogy egy állatot sem szoktak.
- Nem látod, te büdös kurva, hogy nem bír fölkelni! – ordítottam rá.
Megértette, mert a kurva oroszul is kurva. Erre négyen estek nekem. Mind nő volt. Ütöttek-vágtak. Amikor már a földön fekve védtem magam, rúgással az orromat is eltörték.
Egy férfi mentett meg, aki odajött, és elküldött dolgozni. A fejemről, vállamról folyt a vér.
Attól a nőszemélytől ezután úgy féltem, hogyha megláttam, majdnem kitört a frász. Bárhol meglátott, mint a keselyű, elkezdett vijjogni felém:
- Sohasem látod meg Magyarországot!
Már odaállt a teherautó, hogy az állomáshoz vigyen bennünket. A nyomomban volt még akkor is! Amikor a társaim sietve fölhúztak a platóra, éppen odaért, és üvöltött, mint a sakál:
- Árvaneki! Árvaneki!
Fel is mászott utánam a létrán, de én tüstént hasra vágtam magam, a többiek meg takartak. Nem látott meg. Tudod ez a nőügy a mai eszemmel visszagondolva rá, nevetséges. Ha lett volna hozzá hatalma, a hazaindulók közül kitöröltethetett volna, és slussz.
De ha neked valaki, a ki téged véresre verhetett, Magnyitogorszkban minden nap azt üvölti a pofádba, hogy sohasem látod meg Magyarországot, akkor egy idő után elveszted a normális eszed. Közben látni a falubeli társaimat, némelyikkel még egy osztályba is jártam, nyomorultan elpusztulni!
Mert heten voltunk a faluból, de csak hárman vergődtünk haza. Ha valaki nem próbálta a fogolysorsot, nem is érzi meg. Igaz, pajtásom, egykomám? Most mondd meg nekem, miért kellett végigszenvednünk ezt is!
Én csak annyit mondtam rá:
- Kaptál cigarettát, amikor hazaértél?
- Kaptam.
-No, akkor tudhatod! Ha magyar vagy, kuss a neved! De azért sose felejtsd el:
- Minél alázatosabb, annál gyalázatosabb az ember. Ehhez tartsd magad!
- Aztán miért kiabált árvanekit az a némber? – kérdeztem, hogy más mezőre tereljem a gondolatait.
- Mert Árvai Lászlónak hívnak. Duna menti vagyok én, bátyai, de otthon is kezd orosz világ lenni. Inkább itt keresek munkát magamnak. A rádióban minden nap úgy emlegetik a Szovjetuniót, mint a „nagy testvért.” Ha ezt hallom, mindig fölmegy a pumpa. Mert én tudom, hogy az a POKOL. Sztalin a sátán benne. Ha olyannak mondom, aki nem járt ott, azt mondja rá:
- Ja, komám, a testvérét nem választhatja meg az ember!
- Egyetlen órája nincs a napnak, amikor nem jut eszembe a súlykorbácsos nő. Napról napra kisebb a becsületünk.
- Ne szomorkodj, pajtás! Lesz ez még rosszabb is!
- Az egészségedre, te ÁRVA Árvai László!
A beszélgetés közben ittunk ám! De csak sört, mert nékem arra volt gusztusom.
Az én szavam pedig hosszú idő után újra parancs volt, aminek most szívesen engedelmeskedett mindenki.
Mindent fizettek ezek a pesti vagányok! Odahozták az asztalokat, és mintha egy jó parasztlakodalomban lennénk együtt: csupa rokon, jó barát! Jobb kezemmel az Árvai Laci vállát fogtam, hogy ne érezze magát elveszett gyereknek.
Nagyon egy akaraton voltunk. Egymás vállát átkaroltuk, és a füles poharakból nyakló nélkül vedeltük a jó hűvös sört. Úgy ittunk, mint tíz FEKEKÖTŐ.
Azután nótázni kezdtünk. Mindent elénekeltünk, ami szomorú nóta csak volt Magyarországon. Amikor a kedvenc nótáimra is sort kerítettünk, igen sírós kedvem támadt:
Lement a nap a maga járásán. Ha meghalok, temetőbe visznek.
Sárgarigó szól a Tisza partján. A síromra fakeresztet tesznek.
Sárgarigó meg a fülemüle. Jöjj ki hozzám holdvilágos este este,
Szép a rózsám, hogy váljak el tőle. Úgy borulj rá a sírkeresztemre,
Este van már, késő este.
Pásztortüzek égnek messze.
Messze, messze, más határon,
Az alföldi rónaságon.
Száll a madár ágról ágra.
Száll az ének szárul szájra.
Már a nap is lemenőben
Tűzet rakott a felhőben.
A faluban minden csendes.
Még az éjmadár se repdes.
De ha éjfélt üt az óra,
Várhatunk a virradóra.
Állítólag úgy sírtam, mintha fizetnének érte. Hogy milyen állapotban vezettek hazafelé? A rossz nyelvek szerint, alig tudták megakadályozni, hogy erőszakkal megcsókoljak egy kisleányt az út szélén. Három pofont is emlegettem, amivel Oroszországban adós maradtam egy magyarnak. Azt pedig végképp nem értették, miért hajtogattam vagy százszor, hogy ÁRVA vagyok.
Az ángyomnál aludtam, és szerintük aludtam volna egy hétig, ha előző este még józan koromban szigorúan rájuk nem parancsolok, hogy a reggeli vonatra mindenképpen tegyenek föl.
Pontosan hétkor indultak meg a kerekek hazafelé. Egyedül ültem a kupéban. Kényelmesen megágyaztam a sarokban, és elszundítottam. Álmomban le-föl járkált előttem egy sötétkék ruhájú vasutas. Szigorúan mondtam neki, hogy ne fogjon rám pisztolyt, mert én úgysem ijedek meg tőle.
Erre ijedtemben fölébredtem. Mintha az álmom elölről kezdődne, hát éppen ott áll előttem egy ősz hajú vasutas, aki megemeli a sapkáját, és udvariasan mondja:
- Nem akartam még fölkelteni, de mindjárt Kunszentmiklósra érkezünk, és itt szokott fölszállni az ellenőr. Fogságból jön, látom. Gyújtsunk rá egyet! – nyújtotta felém a dózniját.
Megkínált egy Kossuthtal, maga is rágyújtott. Rám fogta a pisztolyt, kilyukasztotta a jegyem, aztán magamra hagyott. Most már nem lehetett aludni, mert Miklóssal nagy terveim voltak.
Talán fél órát is állt a vonat. Bementem az irodába, és megkértem az állomásfőnök urat, hogy telefonáljon a keceli Székely malomba. Ott dolgoznak a munkatársaim, akik megvinnék a hírt az enyéimnek. Mondottam, hogy kifizetem.
- Isten ments!- kiáltott egy jó nagyot, és már kurblizott is.
A peronon egy idős bácsi állított meg. Azt panaszolta, hogy évek óta várja haza az egyetlen unokáját, de hírt nem mond róla senki.
– Ott is maradtak még magyarok, ahonnan én jövök! –mondottam neki vigasztalásul. Az időbe az is belefért, hogy egy darab sonkát meg szalonnát hozzon nekem ajándékba.
Most már én is vihettem az otthoniaknak. Amikor újra megmozdult a vonat, egészséget meg türelmet kívántunk egymásnak.
Egy óra múlva haza is értem. A feleségem és a fiam várt. Az egyik édes uramnak, a másik sógor bácsinak szólított.
Engem ingyen, de a családomat pénzért szállította be a központba a fiáker. Később tudtam meg, hogy az elöljáróság a hazatérő foglyok szállítási költségét előre kifizette.
Ejnye! Ejnye! Ezek a keceli kocsisok! Ezek a keceli kocsisok!
VÉGE
Dosztojevszkij – breviárium
A volt nemes urakra a fegyházban – általában - sötéten és rossz szemmel néztek. Noha már megfosztották őket állampolgári jogaiktól és teljesen egyenlők a többi fogollyal, sohasem ismerik el őket társaikul. S ez nem is tudatos meggyőződésből van így, hanem teljesen öntudatlan őszinteségből. Őszintén nemes uraknak tartottak, és szerettek bennünket bukásunkkal bosszantani. A fegyencek roppantul gyűlölték a lengyeleket, még jobban, mint az orosz nemes deportáltakat. A lengyelek, csak a politikai foglyokról beszélek, valami finom, sértő udvariassággal bántak a fegyencekkel…
Csaknem két évig kellett a fegyházban élnem, míg sikerült megnyernem némely fogoly jóindulatát.. De végre a legnagyobb részük megszeretett és elismert „jóravaló embernek”.
Azalatt, míg a bilincset rám verték, beszélgetni kezdtem Akim Akimiccsel a fegyházban szerzett első benyomásaimról.
- Ó, igen! A nemes embereket ezek nem szeretik – jegyezte meg ő – különösen pedig a politikai vétkeseket képesek lennének felfalni.; ami érthető. Először is: önök és a nép nem egyformák. Önök nem hasonlók hozzájuk. Másodszor pedig ők azelőtt jobbágyok voltak vagy katonák. Hát ítélje meg: megszerethették-e önöket?
+
- Talán tévedek, de azt hiszem, hogy az embereket a nevetésükből lehet megítélni, s ha első találkozásnál valamely teljesen ismeretlen embernek a nevetését kellemesnek találjuk, hát bátran elmondhatjuk, hogy az jó ember.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése