"Szigeti veszedelem" ~ "Amiről az apa hallgat, a fia beszél, és gyakran úgy találom, hogy maga a fiú az apa felfedett titka." Friedrich Nietzsche VI.

 

ZRÍNYI MIKLÓS

                                                               1620-1664

                                                            Nem írom pennával

                                                            Fekete tintával,

                                                            De szablyám élivel,

                                                            Ellenség vérivel,

                                                            Az én örök híremet.

 

                                                   OBSIDIONIS SZIGETIANAE       

                                  SZIGETI VESZEDELEM

                   Dedikálom ezt a munkámat magyar nemességnek, adja Isten,

                   hogy véremet utolsó csöppig hasznosan néki dedikálhassam.

 

                                                              Az olvasónak

 

                   Homérosz száz esztendővel a trójai veszedelem után írta históriáját; énnekem is száz esztendővel azután történt írnom Szigeti veszedelmet. Vergilius tíz esztendeig írta Aeneist; énnékem pedig egy esztendőben, sőt egy télben történt véghez vinnem munkámat.  Egyikhez is nem hasonlítom pennámat; de avval előttük kérkedhetem, hogy az én hivatásom, avagy mesterségem nem a poézis, hanem nagyobb és jobb országunk szolgálatára annál: az, kit írtam, mulatságért írtam, semmi jutalmat nem várok érette. Őnekik más gondjuk nem volt, nekem ez legutolsó volt.

                   Írtam, azt, mint tudtam, noha néhány helyen jobban is tudtam volna, ha több munkámat nem szántam volna vesztegetni. Van fogyatkozás verseimben, de van mind a holdban, mind a napban, kit mi eklipszisnek hívunk. Ha azt mondják: saepe et magnus dormitat Homerus, /Gyakran a nagy Homérosz is szundikál./ bizony szégyen nélkül szemlélhetem csorbáimat, igazsággal mondom, hogy soha meg nem korrigáltam munkámat, mert időm nem volt hozzá, hanem első szülése elmémnek. És ha ugyan korrigálnám is, úgy sem volna in perfectione, quia nihil perfectum sub Sole, nam nec chorda sonum dat, quem vult manus et mens. Fabulákkal kevertem a históriát; de úgy tanultam mind Homérosztól, mint Vergiliustól az, ki azokat olvasta, megismerheti egyiket az másiktól. Török, horvát, deák szókat kevertem verseimben, mert szebbnek is gondoltam úgy, aztán szegény az magyar nyelv: az, ki históriát ír, elhiszi szómat.

                   Zrínyi Miklós kezének tulajdonítottam szultán Szulimán halálát: horvát és olasz krónikából tanultam, a törökök maguk is így beszélik és vallják. Hogy Istvánffy és Zsámbéki másképpen írja, oka az, hogy nem úgy nézték a magános való dolgoknak keresését, mint országos dolognak história-folyását. Akármint volt, ott veszett Szulimán császár, az bizonyos. Írtam szerelemről is, de csendesen; nem tagadhatom, hogy olykor az is nem bántott; aztán nem egyenetlen a szerelem vitézséggel, abból a versből tanultam:

 

                   In galea Martis nidum fecére columbae, apparat Marti quam sit amica Venus.

 

                   Isten velünk.

                                                                         Gróf Zrínyi Miklós

 

                                                                  Első ének

                                                                /Pars prima/

 

                   Röviden: A költő Jézus anyjához, a boldogságos Szűz Máriához fordul segítségért. Isten a magyarok erkölcsi hanyatlását látva, Mihály arkangyalt szólítja. Azt parancsolja, hogy küldjön egy fúriát a pokolból, aki a szultánt a magyarok ellen haragra gerjeszti. Szelim alakjában, aki a szultán apja volt, Alektó jelenik meg Szulimán álmában, és azt a meghasonlott magyarok elleni harcra tüzeli. A padisah elhatározza a hadjáratot, és a birodalom vezéreit seregestül a drinápolyi mezőre rendeli. A költő, széles tablón, a török sereget mutatja be az olvasónak. Megtudjuk, hogy Delimán szerelmes a császár lányába, aki közben Rustán felesége lett. Itt ismertetik a budai pasa, Arszlán levelét is, amely megerősíti önbizalmukat.

                                                                            +

                                                 Én, aki azelőtt ifjú elmével

                                                 Játszottam szerelemnek édes versével,

                                                 Küszködtem Viola kegyetlenségével,

                                                 Mostan immár Marsnak hangosabb versével.

 

                                                 Fegyvert s vitézt éneklek, török hatalmát,

                                                 Ki meg merte várni Szulimán haragját,

                                                 Ama nagy Szulimánnak hatalmas karját,

                                                 Akinek Európa rettegte szablyáját.

 

                                                 Múzsa! Te ki nem rothadó zöld borostyánból

                                                 Viseled koszorúdat, sem gyönge ágból;

                                                 Hanem fényes mennyei szent csillagokból,

                                                 Van kötve koronád holdból és szép napból;

 

                                                 Te, ki szűz Anya vagy, és szülted Uradat,

                                                 Azt, ki örökké volt, s imádott fiadat

                                                 Úgy, mint Istenedet és Uralkodódat:

                                                 Szentséges királyné! Hívom irgalmadat.

 

                                                 Adj pennámnak erőt, úgy írhassak, mint volt,

                                                 Arról, ki fiad szent nevéért bátran holt,

                                                 Megvetvén világot, melyben sok java volt;

                                                 Miért él szent lelke, ha teste meg is holt.

 

                                                 Engedd meg, hogy neve, mely most is köztünk él,

                                                 Bővüljön jó híre, valahol nap jár-kél,

                                                 Lássák pogány ebek: az, ki Istentől fél,

                                                 Soha meg nem halhat, hanem örökkön él.

 

                  Fegyvert és vitézt éneklek! Arról, aki meg merte várni Szulimán haragját; annak a hatalmas karját, akinek egész Európa rettegte szablyáját. Múzsa! Te, aki nem zöld lauruszból,/babér, borostyán/ sem gyönge ágból viseled a koszorúd, hanem fényes mennyei szent csillagokból, holdból és szép napból van kötve koronád. Szentséges királyné, aki szűz anya vagy, és szülted uradat, aki örökké volt, hívom irgalmadat! Adj tollamnak erőt, hogy úgy írhassak, amint megtörtént! És arról, aki szent nevéért bátran meghalt. Megvetvén a világot, amiben sok java volt, kiért ma is él szent lelke, bár teste meg is holt. Engedd meg, hogy neve, amely most is köztünk él, terjedjen, valahol csak nap jár-kél! Lássák a pogány ebek, aki Istentől fél, soha meg nem halhat, hanem örökké él!

                   A Mindenható egy szempillantással a világra tekintett. Észrevette a magyarokat,

 akik nem azon az úton járnak, amit a Fia rendelt nekik. Látta a magyarok állhatatlanságát. Megvetik az Istent, hogy bálványt imádjanak. Az Ő szent nevének nincsen tisztelete, ártatlan Fia vérének pedig becsülete.  Feslett erkölcsűek: nehéz káromlás, irigység, gyűlölség, fajtalanság, rágalmazás, lopás, emberülés és örök tobzódás uralkodik rajtuk. Jóságos cselekedetnek nincsen keletje, sem az idős embernek tisztelete. Méltán megindult emiatt haragja!

                  Magához hívta Mihály arkangyalt, és kemény haragjában ezt parancsolta: „Nézd, ama keménynyakú és kevély szkíták igen elfajzottak a jó magyaroktól! A szép keresztény hitet lábbal tapossák, és különböző vallásokban „gyönyörködnek”. Te magad tekintsd meg a keresztény világot! És nem találsz közöttük még egy népet, amellyel több jót tettem. Kihoztam őket Szkítiából, mint a zsidó népet Egyiptomból, és az én szent lelkem reájuk szállott. Hatalmas karommal vertem, rontottam, vesztettem ellenségeiket. Letelepítettem őket a tejjel-mézzel folyó szép Pannóniában, Magyarországban. Meg is áldottam őket minden állapotukban. Meghallgattam, segítettem őket minden dologban. Sőt, vitéz szívvel is megáldottam, úgy hogy egy jó magyar vitéz tíz ellenséget is megfutamított. Szent királyokkal is megajándékoztam, és békességet, tisztességet adtam nékik.

                   De ők ennyi jóért, milyen nehéz kimondani, a hálátlanok el mernek hagyni, és nem szégyellik Istenüket megtagadni. Bánom már, hogy ennyi jót tettem velük. Nem viperákat neveltem a keblemben? De immár itt az ideje, hogy megismerjék. Én vagyok ama nagy bosszúálló Isten is. Eredj ezért, arkangyal! Szállj le a pokolba, válassz egyet a haragos fúriák közül, és küld azt Szulimán szultánba. Gerjessze haragra a magyarok ellen! Én pedig olyan hatalmat adok a töröknek, hogy elrontja, veszti a rossz magyarokat. Mindaddig töri iga a kemény nyakukat, amíg nem ismerik fel, hogy elhagyták Urukat. Kiáltanak hozzám, de nem hallom meg őket, hanem nevetni fogom nehéz sorsukat. Panaszaikra nem nyitom fülemet, a szenvedésükre nem nyitom szememet. Ez mindaddig így lesz, míg bosszút nem állok. Harmad-negyed íziglen büntetés lesz rajtuk, és ha idejében észre nem térnek, örök átkom és haragom sújtja őket. De ha hozzám megtérnek, megbánván bűnüket, halálból életre keltem népüket. Jaj, néked, török, haragom vesszeje! Most még az vagy, de eltörlek, ha ezek megtérnek!”

                   Mihály arkangyal kezdett könyörögni, és az igazakért buzgón esedezni:”Uram, a jámborokat fogod rontani? És a hamisakért meg fogod verni?” De az élő Isten kész volt megfelelni:”Te akarod rejtett nagy titkaimat vizsgálni? Nem tiltom, hogy ostorom a szolgámra szálljon, kinek nem kell törődnie semmit a halálon. Azt akarom, hogy néki könnyebbségére és lelkének javára váljon.” Nem szólt többet az arkangyal Istennek, hanem sugár szárnyait az égnek eresztette. Mindaddig röpült, és nem nyugodott, amíg Alektót a pokolban nem találta meg.

                   Száz lánccal van kötve, száz bilincs a kezén, kígyókból áll haja, és tekeregnek fején. Véres mérges tajték folyik ki a szemén, dohos kénkőpára ömlik ki gégéjén. Ilyen fúriát szabadított ki az arkangyal, és Isten hatalmával így szólott neki:”Alectó, az Isten parancsolja nékem, hogy Törökországba küldjelek tégedet. Szulimán szultánnak szálljad meg a szívét, és magyarokra növeld a haragos mérgét! Vigye rájuk rettenetes fegyverét! Rontsa gazdagságukat és erejüket!”

                   Örül a fúria, és nem késik a pokolban, hanem rögvest repül nagy Törökországba. Éjfélkor érkezik Konstantinápolyba, és beférkőzik Szulimán házába. Hogy szavát a Szultánnal hamarább elhitesse, Szelimnek, atyjának alakját felvette:”Fiam, te aluszol, és nem veszed észre Istennek kegyelmét? Hogy észt adott néked és vitézséget? Alszol-e mostan, és nem nézel előre? Pedig, ha idejében nem veszed észre, milyen súlyos felhő kering fölötted, itt fog agyonnyomni a fekvőhelyeden. Higgyed, higgyed az én megőszült fejemnek, hogyha időt adsz nékik, téged elvesztenek országostól a gyaurok, a hitetlen ebek! Mert ha köztük egyesség volna, lenne rá erejük. Lesz is, mert tanácskoznak. De te menj csak rájuk! Ne késsél, ne hagyj időt megalkudniuk!

                    Így rontattak tőlem az egyiptomiak, romlottak a szírek, így vertem meg Capsont. Kelj fel! Köss éles kardot oldaladra! Indulj meg hadaddal a tévelygő magyarra! A magyarokon mindenkor nyertünk, nem is kell olyan messzire fegyverkeznünk, sem a győzelemben kételkednünk. Ne félj, hogy megsegíti valaki a magyarokat! Mert ismerem én a bolond gyaurokat. Míg nem látja égni a saját házát, nem segíti senki a szomszédját. Ne félj, mert lám mondom, én melletted leszek, és a szent Mohamed is vezeti kezed. Aztán, édes fiam, a szerencsében is bízni kell a vitéz embernek!”

                   Így szólt Alektó Szulimán szultánhoz. És a mérges kígyót, melyet kezébe hozott, Szulimán ágyába bocsátotta. Valamerre csúszott, mindent megmérgezett. Haragra gyújtotta Szulimán kemény szívét. Ő pedig felugrott, és kiáltott: „Fegyvert! Fegyvert!” Bizony Alectó fúria miatt majd eszét vesztette.

                    „Te, aki bátorságra és ilyen nagy dolgokra indítasz engemet!  Embernél nagyobb vagy, noha emberként láttalak tégedet szólni, tanácsolni. Szulimán készen áll; elmegy oda, ahol gyaurt rak halomba. Megfestem lovamat keresztény vértóban, és városokat, falvakat hamuban rejtem el.”

                   Miután felkelt ágyából, megparancsolta, hogy minden vezér válogatott néppel hadra készüljön. Május végére Drinápolyban egész hadak szállottak táborba. A csauszok is fehér patyolatban futnak, és hirdetik a hadat minden muzulmán országban. Akkor Szulimán lovára ült, és a vezéreket divánra hívta, a kertektől nem messze egy széles halomra.

                   Ott ilyenformán beszélt:”Vezérek és basák, ti okos vitézek, kiknek esze után sok bírt népet nézek! Ti vagytok oszlopai az erősségemnek, meghódítói a pogány kereszténynek. Látjátok, milyen az állapotunk. Erős birodalmunk nem tűri a henyélést. Amit karddal nyertünk, nem tartja meg díván; birodalmunk fegyvert és erős vitézt kíván. Nem sokan, de mégis vannak, akik ellenünk fogukat merik mutatni. Bolondok! Nem tudják, hogy jobb megvallani az erőtlenséget, hogysem kárt vallani. Az magyarok ezek, kik fej nélkül vannak, mit törött hajó széltől, úgy hányattatnak. Miután elveszett élete Lajosnak, sokan a koronáért most is huzakodnak. Igaz, nem tagadom, ha köztük egyezség volna, bizony, nekünk nagy gondokat adna az egynéhány magyar. Fényes koronánkat megcsorbítaná, talán meg is rontaná. De Isten ostora most reájuk szállott, mert fösvénység, gyűlölség uralkodik rajtuk. Nincs szeretet köztük, sem okos tanácsok, amiért esőben van fényes koronájuk. Szemlátomást látjuk az Isten irgalmát, mert minékünk szánta a magyarok birodalmát. Rontsuk most a magyart és annak országát! Arszlán vezér Budáról írt nékem, hogy a győzelemben ne légyen kétségem. Ím, ezt a levelet hozom elétek. Olvasd hangosan, deák, hadd véssük elménkbe!”

                   És a török deák fennszóval olvasta:”Győzhetetlen császár! Arszlán bég, a te rabod, és kegyelmedből budai pasa, fejet hajtván alázatosan ír néked. Ha tudni akarod a keresztyének dolgát, bizony azok veszni hagyták a maguk állapotát. Károly gyűlésekről gyűlésekre hordoztatja magát, és igen fontolgatja a hit dolgát. Sehol sincs kész hada, és nem is gondol arra. Miksa császár magyarok közt lakik, gondtalanul csak eszik és iszik. A magyarok pedig a leghenyélőbb népek. Mint az ebek, egymás között úgy marakodnak. Nincs köztük hadtudó; ha volna is, vezérnek nem teszik. Nekem úgy tűnik, hogy Magyarországon vérpatak folyik, és sok gyaurt látok halomban.”

                   Meghallván vezérek az Arszlán tanácsát, főként a császár elszánt akaratát, senki se merte tartóztatni útját. Nem sok idő múlván a tengeren túlról, a nagy Ázsiából, sok had érkezett. Számtalan tatár Meotisz tavától, akiknek ifjú vezére, Delimán, fia a nagy kánnak. Huszonötezer, de százezerből válogatott nép ez. Könnyű tegzes had, és bátor és gyors. Nincs előtte akadály, sem tűz, sem víz. Azt mondják, hogy Delimán, amikor sok országot bejárt, Galatában meglátta a szép Cumillát, Szulimán leányát. Cumilla szép haja megkötözte az ifjú szívét. Egyetlen pillantás minden kedvét és erejét elvette, úgy hogy nélküle nem is kíván élni. Akkor haza ment, most szép haddal jött meg, azon töprengve, hogy miként nyerhetné el a szultán szép leányát. Csalatkozott szegény, mert közben Rustán bég felesége lett. Delimán most már nyughatatlan, és szíve, mint a jég. Rustán vezér, őrizd tőle magadat, mert mint dühös farkas lesi halálodat!

                   Öt roppant seregben Drinápolyba érkeznek sok harcban forgott vitéz szerecsenek. Mindegyikben hat-hatezer ember, mindegyikük felér három emberrel. Élükön megy vitéz Amirassen, maga is, lova is szerecsen. A kedves lova Karabul. Mondják, hogy Karabul nagy Arábiában széltől fogantatott egy híres kancában. Hihető is, mert sem szélben, sem lángban nincsen oly vidámság, gyorsaság, mint abban. A szíriai király okossága miatt Olindust küldte elsőként. Másodiknak a szép Hamvivánt, de vele együtt volt kegyetlen Demirhám, a harmadik. Demirhámnál erősebb férfi nem volt azon a tájon, amerre Szulimán parancsol. Mert ez gyökerestől nagy tölgyfát kirántott; ököllel agyonvert egy nagy elefántot. Az ötödik Alderán, Demirhám bátyja. Ő volt gondviselője a szerecsen hadnak, magyarázója minden álomnak és magyarázója Mohamed Koránjának. Ezek után jönnek vitéz mamelukok, akik Egyiptomban lakosok. Ezek húszezren jó lovasok voltak. Aygas basa után zagatárok, ezek belső Szkítiából való tatárok. Hiszik az Alkoránt, és zöld patyolatukról ismerik meg őket.  Ellepték a földet, mint a hangyák, avagy széles mezőben gabona kalangyák. Mindenütt villámlanak nyilak, szablyák, és rettentenek lobogós kopják.

                    A szkítákat nem verte meg senki. Mitridátes király őket háborgatni merte őket, de mondd meg nékem, mit vihetett végbe? A rómaiaknak sem ismerték uralmát, sőt Nagy Sándor mit nyert? Mind a négy táborban járnak ezek ékesen, mindegyikben húszezer tegzesen. Négyen parancsolnak nékik: Aygas, Uldair, Lehel és Turancsen. Aki meg tudná számlálni a tenger fövenyét, csak az vehetné számba Szulimán népét. Mert ha valaki hallotta, hogy Szulimán haddal megy keresztényekre, mindegyik elindul a császár után, és már előre gyönyörködik a gyaurok romlásán. Mert a török az Induson túl nem uralkodik, mégis idejött Atapalik király, mert látni akarta, hogy a keresztény miként pusztul.

                   Jaj annak a földnek, ahová ez a nagy felhő le fog omlani! Melyik világszegletre fog leszakadni? Ebben Istennek haragját fogják látni. Mint eget a felhő, úgy lepte el a földet a roppant sereg.

 

                                                               Második ének

                                                              /Pars seconda/

 

                   Röviden: Arszlán bég, a szultán engedélye nélkül, Palota várát ostromolja, de Turi Györggyel szemben súlyos kudarcot vall. Közben Konstantinápolyból elindul hatalmas hadával Szulimán, akit a költő részletesen bemutat. Nándorfehérvárról Petraf basát Gyula várának bevételére küldi. Kelecsényi László a török ígéretére /szabad elvonulás/ feladja, de Petraf életfogytig tartó börtönnel sújtja. A szultán még nem tudja, hogy Eger vagy Szigetvár ellen induljon-e? Jézus örök életet és dicsőséget ígér imádkozó szolgájának, Zrínyi Miklósnak. Előre megjósolja, nemcsak Zrínyi hősi halálát, de a szultán gyalázatos pusztulását is.

                                                                          +

                    Arszlán bég, budai fővezér, elméje nyughatatlan. De okosság nélkül való, tehát minden dolgában oktalan. A császár tudta nélkül hadat gyűjtött, és remélte, hogy megszállja Palota várát. Kérkedik: Lerontja bástyáját, és elvágja Turi Györgynek a nyakát. Megszállta a várat tízezernyi néppel, és löveti erős tüzérséggel. Turi szégyelli, hogy kőfalba van zárva, mint oroszlán a maga barlangjában. Jó rendet benn hagyván, maga, okos merészséggel, kétszáz lovassal a törökre ráütött. Éjfélkor strázsát nem talált, mert bízvást aludtak, nem féltek Turitól. Kurt aga a vár felőli részen állította föl sátrát, körülötte háromszáz janicsár hált. Turi rájuk rohant, és hamarosan százötven a janicsár halott. Kurt aga álmából felugrott, és mezítelen karddal sátrából kirontott. Arszlánhoz kiáltott segítségért, majd lóra ugrana, de Tót Balázs a fejét elcsapta, és gazdag sátorát kirabolta.

                   Mire Arszlán kétezer emberrel segíteni indult, Turi akkorára a falak mögé vonult. Aztán a szép piros hajnal eljött, harmattal és világossággal a földet ékesítette. Arszlán bég áfiumot evett, hogy növelje a kegyetlenségét. Arszlán a bástyához vágtatott, és szidta a kapitányt. De megfelelt neki Turi György ágyúja, mert jó lovát kettészakította. A budai pasa gyalázattal elszaladt, mert a részegségnek mindenkor szégyen a jutalma. Jó híre megmaradt Turi kapitánynak, és békessége Palota várának.

 

                                                 Szent Iván havának tizedik napján

                                                 Konstantinápolyból megindult Szulimán,

                                                 Avval a sok haddal vizeket szárasztván,

                                                 Nagy hegyeket bontván, városokat rontván.

 

                   Egy fekete szerecsen lovon ül, amelynek orrlyukain lángos szellők mennek, szája habot ver, mint egy vízi istennek. Mereven ült a császár a nyeregben.  Szép arany felsőruha függ alá válláról, fehér vékony patyolat a fején és két csoport kócsagtoll lengedezik a tetején. Sörnyű méltósággal tekintget, könnyű elgondolni, hogy sok gondja lehet. Hiszen szívében lángot, fegyvert visz, és a keresztény világra nagy-nagy veszedelmet. Sűrű kopja előtte - utána, azt hinné az ember, hogy nagy erdő jár körülötte. A janicsár meg annyi, mint a hangya.

Aztán ágyú, tarack, golyóbis, puskapor, szekerek. Hosszú nyakú tevék, öszvérek, bivalyok, szamarak, ökrök.

                   Két mérfölddel a császár előtt hatvanhárom hodzsa jár, akik minden nyomorultnak pénz osztanak széjjel, hogy ezek Istennél könyörgéssel szerencsét szerezzenek.

                   Noha ellenségünk volt Szulimán szultán, soha nem volt ilyen nagyúr a törökök közt talán. Ilyen vitéz és bölcs, aki annyi harcban lett volna győzedelmes. Vitézség, okosság egyaránt volt benne, ha kegyetlenség a szívében jelt ne tenne, talán a keresztények között is a legnagyobb lenne. De amikor fiát, Musztafát megölette, a saját nemzetsége előtt is magát meggyűlöltette.

                                                 Nem hajlott, mint az ág, mint kőszikla állott,

                                                 Tenger habjai közt, mert magába szállott,

                                                 Ha szerencse neki valami jót adott,

                                                 Nem bízta el magát, föl nem fuvalkodott.

 

                   Sorgalmasan bejárta az útját Drinápolyon át Nándorfehérvárra. De még előtte útnak indította Görögország beglerbégjét, Petrafot, hogy vegye meg Gyula várát harminckétezer fegyverrel. Kerecseni László volt ott a kapitány, de a kapitányi címet gyalázatosan viselte, mert a várat török hitre megadta. El is nyerte jutalmát rossz emberségének, mert vitézeivel együtt fogságra vetették, melyből soha nem szabadulhattak. Esztelen, aki hisz a török hitének. Hiszen szavát megállani bűnnek tartja, ha azt egy kereszténynek adta.

                   A török szultánnak bölcs, okos elméje gondban van. Melyik várat szállja meg? Egert vagy Szigetet? Akkor Zrínyi Szigetvárban volt kapitány, és egész Horvátország bánja. Ő az, akiről szólni fog az egész históriám!

                   Az Isten őnéki oly hatalmat adott, hogy az ellenség előtte fövenyként elomlott. Isten jól ismerte, mert hű szolgája volt, ezért minden ügyében őtőle áldatott.

                    Zrínyinek hajnalhasadáskor az volt a szokása, hogy a szent feszület előtt térden állt, és így könyörgött:

 

                                                 „Véghetetlen irgalmú szentséges Isten,

                                                 Aki engem segítesz minden ügyemben,

                                                 Te vagy énnékem győzhetetlen fegyverem,

                                                 Pajzsom, kőfalam, minden reménységem.

 

                                                 Hajtsd le füleidet a magas kék égből,

                                                 Halld könyörgésemet kegyelmességedből,

                                                 És ne csinálj törvényt az én érdememből,

                                                 Hanem véghetetlen irgalmas szívedből.

 

                                                 Nem-e én tetőled csináltattam földből?

                                                 Nem nagy bűnnel jöttem-e anyám méhéből?

                                                 De te irgalmaddal tisztultam meg ebből,

                                                 S minden világi jómat vettem kezedből.

 

                                                 Uraságot adtál, kivel én megérem,

                                                 Vitéz szívvel áldottál, s van becsületem

                                                 Világ előtt; nem érdemelhet az én érdemem

                                                 Annyit, mennyi sok jókat tetőled vettem.

 

                                                 Mert az én érdemem nálad annyit tészen,

                                                 Mennyi vizet kis fecske szájában veszen,

                                                 Annyi megmérhetetlen tengermélység ellen,

                                                 Annyi én érdemem te kegyelmed ellen.

 

                                                 Mégis én nyomorult háládatlan vagyok,

                                                 Újabb bűnre mindennap sok okot adok.

                                                 Uram költs fel, kérlek, én mikor szunnyadok,

                                                 Moss meg szent lelkeddel, mert rút, mocskos vagyok.

 

                                                 Atyáink vétkéről meg ne emlékezzél,

                                                 Sőt minden bűnükről, kérlek, feledkezzél:

                                                 Mert tégedet nem holt, hanem ki most is él,

                                                 Dicsér, és nevedről tisztességet beszél.

 

                                                 Uram, azt is látod, a pogány töröknek

                                                 Miként vásik foga, a hitetlen ebnek,

                                                 Hogy miként árthasson a keresztyéneknek;

                                                 Csak az a szándékuk, miként törhessenek.

 

                                                 Ne engedd, uram, - noha érdemelnénk,

                                                 Hogy haragod miatt földig törettetnénk;

                                                 Hogy a te szent nevedet ők megnevetnék,

                                                 Te hol vagy? – mitőlünk kevélyen kérdeznék.

 

                                                 Mutasd meg őnekik, hogy te vagy nagy Isten,

                                                 Hogy te kívüled máshol más Isten nincsen;

                                                 Ki megy teutánad, nem jár sötétségben,

                                                 Hanem viszi utad az örök örömben.

 

                                                 Nem nekünk, nem nekünk, Uram, tisztességet,

                                                 De szent nevednek adj örök becsületet.

                                                 Minket azért áldj meg, hogy hívjuk nevedet

                                                 Mi segítségünkre, és bízzunk tebenned.

 

                                                 Uram, te Felségedet arra is kérem;

                                                 Látod, immár a vénség majd elér engem,

                                                 Immár nem lesz oly erő az én testemben,

                                                 Hogy ellenségedet, mint előbb, törhessem.

 

                                                 Vedd hozzád lelkemet, mely téged alig vár,

                                                 Miként segítséget hadtól megszállott vár:

                                                 Vedd ki testemből, melyen vagyon nagy zár,

                                                 Ne süllyessze bűnöktől megnövelt vízár.

 

                   Zrínyi az Isten előtt így esedezett, és az meghallgatta az ő könyörgését. A feszület háromszor hajlott le hozzá, és ezt felelte:

 

                                                 „Ím, a te könyörgésedet meghallgattam,

                                                 A te buzgó szívedet mind általláttam,

                                                 Atyai kedvemben ügyedet fogadtam,

                                                 Ne félj, mert nem hiába érted meghaltam.

 

                                                 Örülj én jó szolgám, mert jól kereskedtél,

                                                 Mert öt talentumodra még ötöt nyertél,

                                                 Világon magadnak koronát kötöttél,

                                                 Melyet aranyosan Atyámhoz viszed fel.

 

                                                 Ottan az angyalok téged készen várnak,

                                                 Rendelt seregekben kerubinok állnak.

                                                 Téged jobb kezére atyámnak állatnak.

                                                 Veled együtt örökké vigadni fognak.

 

                                                 Hozzám veszem immár a te szép lelkedet,

                                                 Magad is kívánod, s így jobbnak ismered;

                                                 De hogy még fényesebb korona fejedet

                                                 Tisztelje, ím, neked adok ily kegyelmet:

                                               

                                                 Mártíromságot fogsz pogánytól szenvedni,

                                                 Mert az én nevemért fogsz bátran meghalni.

                                                 Zrínyi, hallgasd meg most, mit fogok mondani,

                                                 Ím te jövendőidet fogom számlálni.

 

                                                 Szulimán haddal jön az Magyarországra,

                                                 És legelőször is fog jönni váradra,

                                                 Lesni, mint éh farkas, fog te halálodra,

                                                 Hatalmát, erejét veszti Szigetvárra.

 

                                                 De ő nem fogja te romlásodat látni,

                                                 Mert vitéz kezeid miatt fog meghalni,

                                                 Sok ezer töröknek kell ott meghalni,

                                                 Akkor a te lelked hozzám fog szállani.

 

                                                 De a te fiad, György támasztja nevedet,

                                                 Felserkenti fénnyel tündöklő nevedet;

                                                 Mint főnix hamuból költi nemzetségét:

                                                 Úgy okossággal ez megtartja híredet.”

 

 

                                                              Harmadik ének

                                                                 /Pars tertia/

 

                   Röviden: Szulimán Arszlán helyére, Budára, Musztafa boszniai basát küldi, Boszniába pedig Mehmedet. Mehmed állomáshelyére indulva sátort ver a siklósi mezőn, a siklósi Szkender bég hiába figyelmezteti Zrínyi közelségére és a fenyegető veszélyre. Az estét kellemesen töltik. Egy török ifjú énekét hallgatják a szerencse állandóságáról, de Szkender éjszakára visszavonul a várába. Zrínyi a póroktól értesül a közeli török táborról, és másnap megrohanja. Mehmed és vitéz fia, Rézmán is elesik a magyarokkal vívott véres összecsapásban. A pécsi olajbég folytatja a harcot, de Zrínyi szavára megadja magát.

                                                                             +

                   Úr Isten, embernek elméje mint fordul! Nincs megbízható tanács emberi okosságból. Ha valamit el is végezne a gondolataiból, ott megfordul Isten akaratából.

 

                                                 Szulimán Egerre veté gondolatát,

                                                 Hogy annak el-kidöntse erős bástyáját:

                                                 De hamar az Isten téríté tanácsát,

                                                 Hamar megfordítá Szigetre haragját.

 

                   Meg is mondom okát az ő haragjának. Midőn már megparancsolta hadának, hogy útjukat Eger vára felé vegyék, építsenek egy hidat a Dunán.  Boszniai főbasa, Musztafa, szép haddal érkezik a császári táborba. Híres vitéz volt ez Horvátországban, mert elfoglalta Krupa várát is. A császár megismerte ennek emberségét, mindjárt nekiadta Arszlán vezérségét.  Meg is hagyta mindjárt, hogy részeges Arszlánnak vegye el életét, mert látta annak sok vétkét. De Arszlán nem merte megvárni Musztafát, mindjárt Budán hagyta minden portékáját, és nyomozni kezdte a császár táborát, de úgy is megtalálta a maga halálát.

                    A császár Mehmet Gujlirgi basának adta Boszniát, és azt parancsolta, hogy siessen oda. Kétezer lovassal el is indult Mehmet, és rövidesen Siklós alá érkezett. Ott a szép mezőn letáborozott.  A siklósi Szkender bég gyorsan fölkereste, és okosan így intette:”Az keresztény várak nem oly messze vannak. Higgyed Szigetvárban éh farkasok laknak! A te jövetelednek már régen híre kelt, melyet, ha meghallott az okos szigeti bán, fejemet rá, hogy régen lesben áll. Ezért a szent Mohamedért kérlek, magadat és csapatodat vidd be a siklósi várba, legfeljebb a lovak maradjanak kívül. Azok elvesztése nem volna olyan nagy kár.”

                   Mehmet a keresztényt nem ismerte, de hitt az Alkoránnak, amely azt állította, hogy egyetlen török megöl a harcban négy keresztényt is. Ezért magabiztosan ezt válaszolta:”Köszönöm tanácsodat, Szkender Alboda, de megbocsáss, táborom helyét nem váltja. Gyalázatos hírrel indulnék Boszniába, ha én itt ez éjjel maradni nem mernék. De amit Zrínyiről beszélsz énnekem, bár lenne olyan szerencsém, hogy ezen mezőn véle megismerkedhetném!  De a lágy felhők is engemet biztatnak, mert esőre állnak. Nem lesz módja az éjjeli kicsiny csatának, hogy lenne járása derekas hadnak? Szkender, ha akarod, ketten együtt háljunk, meleg kávé mellett agg szót kovácsoljunk!Aztán mi virradtig bízvást aludjunk, mert bizonnyal tudom, hogy gyaúrt nem látunk.”

                    Szkender így felelt: „Éjfélig, uram, körülötted udvarlok, és azután éjfélkor a várba beballagok, neked nyugodalmas éjszakát kívánok.”Mindketten vánkosokra leültek, és egymás között sok dologról beszélgettek. Kávét kicsi findzsából hörpölgettek.” Egy szép török gyermek a kávézókat dallal szórakoztatta, amely a szerencse állhatatosságáról szólt:

 

                                                 „Miért panaszkodjam, szerencse, ellened?

                                                 Ha bővíted mindennap én örömömet,

                                                 Nem szakadsz el tőlem, amint vagyon híred

                                                 Hogy állhatatlanságban van minden kedved.

 

                                                 Kikeletkor áldasz a szép zöld erdővel,

                                                 Szerelmes fülemile éneklésével,

                                                 Égi madaraknak sokféleségével,

                                                 Víz lassú zúgással, széllengedezéssel.

 

                                                 Nem irigyled nékem az én egyesemet,

                                                 Inkább hozzá segítsz, szeressen engemet;

                                                 Soha el nem vészed az én víg kedvemet,

                                                 Neveled óránként gyönyörűségemet.

 

                                                 Adsz nyáron nyugovást és szép csendességet,

                                                 Szép ciprus árnyékokat, hűvös szeleket,

                                                 Gyönge tűvel varrott szép sátortetőket,

                                                 Szomjúság-megoltó jó szagos vizeket.

 

                                                 Ősszel: sok gyümölccsel, citrommal, naranccsal

                                                 Ajándékoz bőven, szép gránátalmával;

                                                 Erdőn vadat nem hagysz, mert nékem azokkal

                                                 Bőven kedveskedel, és jó madarakkal.

 

                                                 De télen, amikor minden panaszkodik,

                                                 Akkor az én szívem inkább gyönyörködik;

                                                 Erős fergetegen szívem nem aggódik,

                                                 Mert szép lángos tűznél testem melegedik.

 

                                                 És vagyon császáromnál nagy tisztességem,

                                                 Mindenek között vagyon nagy becsületem;

                                                 El nem fogyhat soha az én sok értékem,

                                                 Van jó lovam, éles szablyám, szép szerelmem.

 

                                                 De kötve vagy, szerencse, az én lábamhoz,

                                                 Elfutottál volna eddig gonoszomhoz,

                                                 Ha szabadon volnál; de rám gonoszt ne hozz,

                                                 Mert kötve vagy, szerencse, az én lábamhoz.

 

                   Amikor szigeti bán a póroktól Mehmet jövetelét megtudta, jó vitézeit rögtön összehívta. Nyolcszáz lovast, ezer gyalogost válogatott ki:

 

                                                  Emlékezzetek meg sok vitézségetekről,

                                                  Nagy erős próbátokról, szép híretekről;

                                                  Cselekedjék minden most is oly serényül,

                                                  Amint eddig cselekedtetek vitézül.

 

                                                  Azért én vitézim, minden szót fogadjon,

                                                  Senkit a nagy bátorság el ne ragadjon,

                                                  Mindent hadnagyától és éntőlem várjon,

                                                  Hogy talán közünkbe zűrzavart ne hozzon.

 

                                                  „No, már én jó szolgáim, bátran induljunk,

                                                  Urunk Jézus nevét háromszor kiáltsuk,

                                                  A pogány ebektől mi mit se tartsunk,

                                                  Mert Isten mi vezérünk és kemény pajzsunk.”

 

                   A szigeti kapitány minden hadával a völgyön átmegy nagy óvatossággal, egy csoport lovas a völgy másik részén maradt. Ezek, százan, mihelyt derekasan megvirradt, csendesen ballagva mutatták magukat. A török tábora felé vették útjukat. Jó látták őket a török vitézek, de azt hitték, hogy pécsiek, és a basához kísérőül jönnek. De a kétség szívükből gyorsan elszállt, mert a magyar kar sokat lekaszált.

                    Rikoltás, kiáltás nagy volt a táborban, azt hinnéd, ördögök ugatnak a pokolban. Felrezzent a basa, és fegyveres páncélban gyors lovára ugrik.

 

                                                  „Ihol már, vitézek, így szól törököknek,

                                                  Kit óhajtva vártunk, ezeknek ebeknek

                                                  Vérükben megfesthetjük vitéz kezünket,

                                                  Ihol már az idő, legyetek emberek.

 

                                                  Hiszen tolvaj kurvák mit csináltak rajtunk,

                                                  Ide mertek jönni, hol a mi dandárunk,

                                                  Majdan jutalmukat érdemre megadjuk,

                                                  Csak gyorsan utánuk lovakon száguldjunk.

 

                                                 Ezeket megmondván, maga kirobbana,

                                                 Kezében pörögvén egy szép tollas dzsida;

                                                 Utána a dandár, futhat kinek lova;

                                                 Csak a basa fia nem igen szágulda.

                                                

                   Ötszáz lovast tartott meg magánál Rézmán, és észrevette a keresztények dandárát, átkozni kezdte atyja bolondságát. Zrínyire emberül téríté zászlóját, atyjának üzeni nehéz állapotát. Amíg Mehmet azokat űzte, addig vitéz Zrínyi a lesből előjött, és a basa táboráig bátran elment, és senki sem állhatott ottan ellent.

 

                                                 Iszonyú vérontást nem számlálhatom meg,

                                                 Mit ketten művelnek, Farkasics, Rézmán bég,

                                                 Mint az eleven tűz, valamerre mennek,

                                                 Mindenütt holttestek halomban hevernek.

 

                    Messziről meglátta horvátországi bán, mint bánik népével megdühödött Rézmán.

Lovát sarkantyúval megindította bátran, ahol immár népe csaknem futásban van:

                                                  „Hová futtok, ti vitéz emberek?

                                                  Nézzétek, kicsodák, kik titeket űznek!

                                                  Tehát ennyi keresztényt egy török gyermek

                                                  Megfutamíthat mezőben?”

                    Feléjük száguldott Zrínyi, és Rézmán lándzsáját felfogta pajzsa, de a bán pallosa a vitézre csapott. Meg nem tartotta azt az acélos páncél. Kiomlott a piros vér Rézmánnak vállából. Mire Mehmet a segítségére siet, a fiát már halva találja. Zrínyire támadt, de Isten angyala a csapását feltartotta, bánnak csapása pedig Mehmet karját levágta:

                                                 ”Mehmet rosszul torlod meg fiad veszését,

                                                  Ezután kísérni fogod fiad lelkét.”

                    Ibrahim, a pécsi olajbég, útját állja a menekülő török hadnak, és további harcra buzdítja őket:

 

                                                 „Elveszett ama jó vitéz Mehmet basa,

                                                 Mi pedig szaladunk? Ez lesz megtorlása

                                                 Ő vitéz vérének, serege futása?

 

                                                 Mely világ szegletén akartok ti élni,

                                                 Micsodás emberek eleibe menni,

                                                 Holt uratok mellől ha fogtok szaladni,

                                                 És testét fiával akarjátok hagyni?

 

                                                 Egy reménysége van a legyőzötteknek,

                                                 Hogy semmi győzedelmet ne reméljenek.

                                                 Nem jobb-e tisztességgel halni embernek,

                                                 Hogysem szemén élni szégyennel mindennek?”

 

                   A pécsi olajbég bátran küzd. Sisakjának csak a fele vagyon fejében, a többi mind eltörött sok ütközetben, szablyája eltörött, csak fele van a kezében, maga lustos porban és keresztény vérben.

 

                                                 De amikor Zrínyi ezt meglátta,

                                                 Lovon nagy gyorsasággal oda száguldott,

                                                 Vitéz olaj-béget bántani nem hagyta,

                                                 Mert nagy vitézségét maga is csodálta.

 

                     A kiújult harcban, különösen érdekes, Farkasics és Tahmat párviadala, a melyben a magyar vitéz puskával, Rahmat, az óriás, egy hatalmas bottal vívja csatáját. A török puskagolyóbistól kap halálos sebet, de az ő csapása szinte szétzúzza Farkasics fejét, de az nem hal bele.

                    Végül Zrínyivel kerül szembe a pécsi bég, aki előtt leteszi a fegyvert.

                                                

                                                 Így szólt Zrínyi: „Add meg, vitéz, magadat,

                                                 Eléggé mutattad már vitéz voltodat,

                                                 Amiért nem is kívánom halálodat.

                                                 Zrínyi vagyok, ne szégyelld megadásodat.”

 

                                                 Ottan karddarabját bég elhajította;

                                                 Zrínyi nevére, szívét, mert meglágyította.

                                                 A jó grófnak térdéhez ily szóval futott:

                                                 „Uram, te nevedre bég magát megadta.”

 

                   Az a szép nap is már elhajtotta lovait, és óceántengerben úsztatta. Zrínyi a basa táborában strázsát állított. Ott hált azon éjjel hadastól.

 

                                                                    Negyedik ének

                                                                      /Pars quarta/

 

                   Röviden: Bevezetésül eszmefuttatás a szerencse forgandóságáról. Zrínyi ünnepélyes bevonulása Szigetvárba a tegnapi győzelem zsákmányával. Tiszteletadás a hősi halottaknak. Majd utána lakoma és mulatság. Ibrahim, pécsi olajbég visszanyerheti szabadságát a török fogságban sínylődő Radován vajdáért cserébe. Szulimán megtudva a siklósi tragédiát, haragját és hadát Szigetvárra zúdítja. Kadolesker, a török főpap, jóslata nem téríti el céljától. Az éjszaka kellős közepén két elszabadult ló nagy zűrzavart és vérengzést idéz elő a táborban. Szulimán nagy nehezen lecsillapítja az öldöklést.

 

                                                 „Fut, fárad az ember és kap ez világon;

                                                 Véli, hogy állandó boldogságot adjon;

                                                 Nem hiszi, tövéből szerencse szakadjon

                                                 Markában, s kis édesért száz ürmöt adjon.

 

                                                 Boldog, aki jóban el nem bízza magát,

                                                 De kész szívvel várja szerencse forgását;

                                                 Mind jón, mind gonoszon állhatatlanságát,

                                                 Látjuk szerencsének sokféle játékát.

 

                                                 Örülsz, Zrínyi Miklós, törököt megverted,

                                                 Nem sokáig talán nagy áron megvennéd,

                                                 Hogy ne láttad volna a basát, Mehmetet;

                                                 Mert halált és romlást csak ez hoz tenéked.

 

                                                 De nékem nem szabad ilyeneket szólnom,

                                                 Mert az ő szent lelke Istennél van, tudom;

                                                 Hogy Szigetvárában meghal, tudta, tudom;

                                                 Azért el nem bízta magát, én gondolom.

 

                                                 Szerencse énvelem is gyakorta mulat,

                                                 Mind édeset, keserűt egyaránt mutat.

                                                 Mulasson bár velem, annyit nem tréfálhat,

                                                 Hogy jó ne ismerjem állhatatlan voltát.

                                              

                                                 Azonban a szép nap ő szép harmatjával,

                                                 Vidámította világot ékességgel;

                                                 Az éjjelt elűzte szép pirosságával,

                                                 Mindennek fényét adta sok különb látszattal.

 

                                                 Sok hangos trombita akkor megriadt,

                                                 Sok haragszavú dob tombolva robbant;

                                                 Ki-ki immár fölült jó vitéz lovára,

                                                 A gyalog rendben áll, vitézek módjára.          .

 

                   Fölült már Zrínyi is, áll a sereg előtt, sisakján szép strucctoll ver haragos szellőt. Mellét vas fedi, az ad néki erőt. Kezében nagy dárda, és így szól:

 

                                                 „Kit vártunk Istentől, és szívből kívántunk,

                                                 Ihol, jó vitézek, most megadta látnunk;

                                                 Ihol, ellenségen jár a mi lábunk,

                                                 Látjátok, Istennek irgalma van rajtunk.

 

                                                 Vegyük ezt őtőle hálaadó szívvel,

                                                 Szolgáljunk is őnéki minden erőnkkel;

                                                 Most az mit cselekednünk hagyott ezekkel,

                                                 Megengedi talán nagyobb ellenséggel.

 

                                                 Holt társainkat is itten ne hagyjuk,

                                                 De érdemek szerint mi temetést adjunk,

                                                 Mert ez lesz nekünk utolsó ajándékunk:

                                                 Ilyen jótétünkért Istentől áldatunk.

 

                    

                   Negyvenen voltak a vitézül holt testek. Szép szóval sebesülteket biztatják, kötözik sebeiket és szánják.

                                                 De mind ezek előtt megy jó kétszáz lovas,

                                                 Mindenik fegyveres, és mindenik tollas,

                                                 Fénylik mindeniknél páncél, sisak s karvas,

                                                 Mindenik hátán egy haragos farkas.

 

                                                 Nem volt egyiknek is kopjája a harcon,

                                                 Mert inkább hordozott jó kardot oldalon;

                                                 Most kopját kezében tart, és kopjavason

                                                 Mindeniken török fej ráütve vagyon.

 

                                                 Kétszáz gyalog aztán ezeket követi;

                                                 Minden maga rabját mellette vezeti,

                                                 Van kecse mindenen, deli tekinteti,

                                                 Vélnéd, lába földet hogy nem is érinti.

 

                                                 Hat török agának hat lovas a fejét

                                                 Hordozván nagy kopján, gyalog után léptet,

                                                 Ezek után viszik Rézmán fegyverét,

                                                 Basa - helyettesét és Mehmedét.

 

                                                 Három párducbőrös hadnagy megy azután,

                                                 Azt a három fejet viszik magas kopján.

                                                 Jön pécsi olajbég maga ezek után;

                                                 Látod, hogy haraggal ül most is lova hátán.

 

                                                 Aztán tizenhárom török zászló megyen,

                                                 Ezt tizenhárom viszi gyalogos legény,

                                                 Aztán a dandár is jön rendelt seregben;

                                                 Lobognak zászlók, vannak nagy örömben.

 

                                                 Húsz nagy nyakú teve megy a sereg után,

                                                 A basa sátorát hordozzák a hátukon.

                                                 Van negyven öszvér is, és bivaly két hatvan;

                                                 Ez mind nyereség volt a siklósi pusztán.

 

                                                 Mikor Szigetvárhoz közel érkezének,

                                                 Akkor mind megállnak a rendelt seregek,

                                                 Együtt hálát adván az élő Istennek,

                                                 Háromszor szent nevét hanggal kiáltják meg.

 

                    Zrínyi a várban lováról leszállt, és vitéz hadnagyaival szentházba ballagott, ott a nagy Istennek hálát adott. A szentegyház előtt szőnyegre fektetve ott a negyven halott vitéz. Zrínyi így szólt nekik keserült szívvel:

 

                                                 „Milyen áldással dicsérjelek én titeket,

                                                 Ó, keresztény módra meghalt vitéz testek?

                                                 Mi édes hazánkért elfogyott éltetek,

                                                 Minket dicsőített ti vitéz véretek.

 

                                                 Szívből kívánhatok köztetek feküdni,

                                                 Ti szerencsétek hogyne irigyelném,

                                                 Mert ültök Istennek ti mostan jobb kezén,

                                                 Légyen hát veletek Isten mind örökkén.

 

                                                 Talán az Isten, kinél vigadtok most,

                                                 Hosszabb utat hagyott nékem, és próbálást;

                                                 Hiszem, nem sokáig ez testem, unalmast,

                                                 Itt hagyom, s meglátjuk mennyországba egymást.”

 

 

                   Ottan eleibe vitték a fiát, Györgyöt, aki atyjától ily tanító szép szavakat kapott:

 

                                                 „Tanulj, fiam, tőlem isteni félelmet,

                                                 Tanulj fáradságot s kemény vitézséget;

                                                 Mert kell tenéked is követned engemet,

                                                 Sokat járnod s fáradnod, verítékezned.”

 

                   Aztán a nagy asztalokat megterítették, és mihelyt a bor fejeket melegítette, ki-ki gondjait félretéve, némely horvát dávorit nagy torokkal kezdte, némely hajdú a táncot fegyverrel szökdöste. Csak maga olajbég ül szomorú szívvel. Amikor nagy szomorúságát Zrínyi meglátta, így szólt vitéz Ibrahimhoz:

 

                                                 „Lágyítsd meg bánatodat, vitéz, ne bánkódjál;

                                                 Mostan te mivelünk bátran egyél, igyál.

                                                 Nem, mint rabomat tartalak én tégedet,

                                                 De mint magától jött vitéz vendégemet.”

 

                   Olajbég a szabadulásáért a következő ajánlatot tette:

          

                                                 „Hat mázsa ezüstöt váltságomért adok;

                                                 Úrnak való lovat néked hatot hozok;

                                                 Vedd tőlem jó néven, kit jó szívvel adok,

                                                 Értékemet, mert ennél többet nem tudok.”

 

                                                 „Nem kell nekem pénzed, így felelt Zrínyi bán,

                                                 Hanem törökök közt egy vitéz szolgám van.

                                                 A szolgámat hívják Radován vajdának,

                                                 Vitézségén kívül semmije sincs annak.

 

                                                 Ezt szabadítsd meg, aztán mentté teszlek.”

                                                 Itten megcsókolta bég kezét Zrínyinek,

                                                 Mert engedett az úr méltó kérésének,

                                                 Érte rabok mindnyájan lettek kezesek.

 

                   Azonban a gyors hír szárnyára kelt, repült sebesebben a madárnál és a szélnél. A császár ilyen rosszat hallván igen megütközött, de gyorsan kivetette szívéből kétségét, mert sebes Iszlán hozta a bizonyosság hírét:

 

                                                 „Én magam csak alig és futva szaladtam,

                                                 Bizonnyal a basát s fiát halva láttam,

                                                 Pécsi olajbéget gyaúr kézben hagytam,

                                                 Mindent megemésztett a gyaúr kard, uram.”

 

                   Mindjárt összehívta császár a vezéreket.

 

                                                 „Mondta nekik: Mi máshol nézünk ellenséget,

                                                 Addig a horvát bán, nézd, miként ront minket.

 

                                                 Mindnyájan csúfságra bizony méltók volnánk,

                                                 Ha ezt most Zrínyinek mostan elhallgatnánk,

                                                 Most kezünkben vagyon a büntető pálcánk,

                                                 Hagyjunk békét ártatlan Eger várának.”

 

                   Szokolovics Mehmetnek megparancsolta, hogy Kadileskernek ezer juhot adjon, mert az főpap és érsek volt a hitükben. Mindjárt szálltak a sasok a sok bárány tetemre, de egy hatalmas, mindegyiknél erősebb, elkergette a többieket. Kadilesker ezen igen megijedt, mert ez nem jó jövendőt jósolt. Ezért azt javasolta a szultánnak:

 

                                                 „Menésünket Szigetre én nem javallom,

                                                 Mert madarak által Isten tiltja, látom.

                                                 Bizony ez jelenti a császárnak haragját

                                                 Miránk, hogy meg nem veheti Szigetvárát.”

 

                   A császár azonban makacsul kitart:

 

                                                 De mi számunkra jobb jövendő nem lehet;

                                                 Tudod, vitéz szolgám, Szokolovics Mehmet,

                                                 Miért a sok madár a dögből nem evett?

                                                 Mert vár keresztény testből hamar jobb étket.

 

                   Elnyugodott a szép nap csendesen, de úgy éjféltájban két ló elszabadult az egyik sátorban. Az Isten ne adja, hogy Zrínyi itt legyen – mondotta valaki. Zrínyi rajtunk vagyon! – toldja hozzá a másik.

 

                                                 Fölzendült a tábor, minden felől futnak,

                                                 Némelyek egymás közt igen vagdalkoznak,

                                                 Ismeretlen népek, ha összetalálkoznak,

                                                 Ki-ki maga társát alítja gyaúrnak.

 

                                                 Ily zendülést hallván az Szulimán császár,

                                                 Számtalan lovassal a tábor között jár.

                                                 Vagyon körülötte sok jó puskás janicsár;

                                                 Nézi, honnan lehet köztük ily zűrzavar.

  

                                                 Hát ihol, Murtazánt hozza Aigas basa,

                                                 Hogy megnézné tűznél, ki légyen, akarja,

                                                 Szerencsére talált ottan a császárra,

                                                 Messziről ismervén császárt, néki így szólt:

 

                                                 „Ím, hatalmas császár, Zrínyit hozom néked,

                                                 Egy botütésemnek ezt köszönheted.”

                                                 De Murtazán kiált:”Hát ne bánts engemet:

                                                 Török vagyok én is, ismerlek tégedet.”

 

                                                 Török háromezer elvesztette életét,

                                                 Mert Aigas ezret vágott, Murtazánét;

                                                 Ki maga futásban szakasztotta fejét,

                                                 Kinek puska szaggatta mellét és fejét.

 

                   A szultán és a basák nagy nehezen lecsillapították a felzendült sereget.

 

                                                             Ötödik ének

 

                   Röviden: Zrínyi felkészíti a várat az ellenállásra. Lelkesítő beszédet mond a harcosoknak. Zrínyi majd a vitézei esküt tesznek a kitartó és az utolsó leheletig folyó küzdelemre. A magyarok felett tartott seregszemle. A bán levele a királyhoz, és búcsúja fiától, Györgytől, aki mindenáron apja mellett akart maradni.

                                                                          +

                                                 Egyfelől Szulimán van nagy készülettel,

                                                 Másfelől horvát bán várra gondot visel:

                                                 Megtelt szorgos füle már császár hírével,

                                                 Hogy jön romlására minden erejével.

 

                   Zrínyi a hadnagyokat, vajdákat és az egész vitézlő rendet összehívatta. Ilyen szavakra bölcs száját megnyitotta:

 

                                                 „Hatalmas török császár szultán Szulimán

                                                 Hozza ránk haragját, mint dühös oroszlán,

                                                 Minket elveszteni és rontani kíván;

                                                 Vagyon reménysége számtalan sok hadán.

 

                                                 Minden reménysége a sereg sokaság,

                                                 Hatalma, ereje számtalan janicsárság;

                                                 Biztatja veszélyünkre sok számú lovasság,

                                                 Sok világszegletről összegyűlt pogányság.

 

                                                 Nem gondolhatjuk azt, hatalmas vitézek,

                                                 Hogy az mi kezeink, bár készek és kemények,

                                                 Véghez ily rettenetes próbákat vittek,

                                                 Melyekért tisztelnek minket az emberek.

 

                                                 Nagyobb erő volt az, mert a nagy Isten volt,

                                                 Az ki miérettünk hatalommal harcolt,

                                                 Kezünknek erőt, szívünknek bátorságot

                                                 Csinált, és a pogánytól elvette azt.

 

                                                 Előbb elfogy életem, ó, erős vitézek,

                                                 Hogysem kimondhassam kegyelmét Istennek.

                                                 Most sem hagy el nagy hatalmú keze titeket:

                                                 Ti is ő szent nevéért serénykedjetek.

 

                                                 Mindenfelől ránk néz a nagy kereszténység,

                                                 Mi vitéz kezünkön van minden reménység;

                                                 Soha még mireánk nem jött rút szégyenség;

                                                 Azért rakva hírünkkel föld, tenget és ég.

 

                                                 Harcolunk pediglen nem akármi okért

                                                 Kell, hanem keresztény szerelmes hazánkért,

                                                 Urunkért, feleségünkért, gyermekeinkért,

                                                 Magunk tisztességéért és életünkért.

 

                                                 De hogy adna hitet, kinek hite nincsen?

                                                 Töröknek, hogy hinnénk, ki hazug mindenben?

                                                 Minekünk halnunk kell ebben a helyben,

                                                 Avagy meg kell győznünk, bízván Istenünkben.

 

                                                 Ez a hely, ez a vár légyen dicsőségünk,

                                                 Avagy madár gyomra mi koporsóhelyünk.

                                                 Mindenképpen emberek s vitézek legyünk,

                                                 Úgy marad meg örökkön a mi szép hírünk.

 

                   Farkasics Zrínyinek volt a főkapitánya, és kétszázötvenkettő vitéz parancsnoka. Novákovics Iván, Novák Debelják, Dandó, Orsics István, Szecsődi Máté, Alapi Gáspár, Radován Adrián, akit ura kiváltott; Stipán Golemi, Bata Péter, Patatics Péter, Papratovics Farkas, Kobács Miklós, Balázs deák, Győri Mátyás, Medvei Benedek, Bika András, Geréci Berta, Juranics Lőrinc, ifjú Juranics, Horvát Radivoj, Bajoni Iván, Guszics András és Deli Vid egy-egy katonai egység vezetője.

 

                                                 Ihol Deli Vid is, törökök ostora,

                                                 / Tanítja őket gyakori szaladásra/,

                                                 Jön maga ezután hatalmas levente;

                                                 Véle jön haragos ötször ötven szablya.

 

                                                 Kevés hasonlítanom ezt oroszlányhoz,

                                                 Mert hasonló hadverő haragos Marshoz;

                                                 Látszik a szemén is, hogy halált és lángot hoz,

                                                 És négy ölnyi vasdárdát kezében hordoz.

 

                                                 Selyem páncélinggel öltöztette testét;

                                                 Nagy nyusztbőrös kápával befedte fejét,

                                                 Azon kerecsen szárny mutatja szépségét;

                                                 Egy nagy nehéz pajzs súlyosítja kezét.

 

                                                 Nagy sarkantyú lábán kemény földet szántja,

                                                 Kemény fringia-kard oldalát támasztja;

                                                 Ez volt szigeti leventéknek virágja,

                                                 Bölcs, erős, gyors, haragos, mikor akarja.

 

A magyarok seregszemléje után:

 

                                                 Ezek mind esküdtek a szigeti grófnak,

                                                 Hogy véle a várban meghalni akarnak,

                                                 És hogy ő mellőle holtig el nem állnak,

                                                 Hanem hívek lesznek néki s az országnak.

 

                                                 Mustrát elvégezvén a szorgalmatos Zrínyi,

                                                 Várnak állapotát kezdte látogatni,

                                                 Ágyúkat bástyákra rendel felhúzatni,

                                                 Fegyvert vitézeknek, és port osztogatni.

 

                                                 Mindenféle élelmet, hadi szerszámot,

                                                 Bort, kenyeret és húst, és elegendő sót,

                                                 Sok kapát, lajtorját, mindenféle ásót,

                                                 Tüzes mesterséget, tűzoltó fecskendőt..

 

                                                 Meghagyta azután, senki ellenséggel

                                                 Beszélni ne merjen, a pogány törökkel;

                                                 Mert ha találtatik, megfizet fejével,

                                                 És nem lesz néki semmi kegyelemmel.

 

                   Ezután Zrínyi levelet írt a magyar királynak:

 

                                                 Vagyon immár két hete, Felséges Uram,

                                                 Hogy a török császár készíti kardját rám.

                                                 Bizonyos emberimtől ezt meghallottam,

                                                 Azért Felségednek is tudtára adtam.

 

                                                 Amint lehetett is, készültem mindennel,

                                                 Vitéz szolgáimmal, mindenmód fegyverrel,

                                                 Szorgos vigyázással, és minden jó renddel:

                                                 Vége szerencsének de vagyon Istennél.

 

                                                 De félek, más véget tett Isten e várnak,

                                                 És a várral együtt a te hű szolgádnak,

                                                 Mint fövénynek mondják, mert számát pogánynak;

                                                 Azért csak kővel is itt beboríthatnak.

 

                                                 De csak a te fejed legyen egészségben,

                                                 Örömest meghalok én ebben, Szigetben.

                                                 Kérem felségedet, hogy emlékezetemben

                                                 Fiaim légyenek nálad, s kegyelemben.

 

                                                 Mostan én örökkön búcsúzom tetőled,

                                                 Mert tudom, nem látom soha Fölségedet,

                                                 Azért, aki teremtette földet és eget,

                                                 Az a mindenható Isten légyen veled.”

              

                   Azután elbúcsúzik György fiától, aki személyesen viszi a királynak a levelet.

 

                                                 Fiam, én utolszor most látlak tégedet,

                                                 És azért is áldom az én Istenemet,

                                                 Hogy hallanod hagyta végső beszédemet;

                                                 Halld meg, fiam, kérlek, az én intésemet.

 

                                                 Ihol uraságban hagylak én tégedet,

                                                 Karddal bővítettem a te értékedet;

                                                 Mindened lesz, tanulj isteni félelmet,

                                                 Isten megnöveli minden szerencsédet.

 

                                                 Tanulj éntőlem is nehéz vitézséget,

                                                 Tanulj fáradságot s hazához hűséget,

                                                 Tanulj tőlem jóságos cselekedetet,

                                                  Mástól pedig szerencsét s annak gyümölcsét.

 

                                                 Én már éltem eleget, láttam gonoszt és jót,

                                                 Már meg is untam hiábavalóságot:

                                                 Mert láttam mindenkor, amit a világ adott

                                                 Egy kézzel, kettővel mindjárt visszarántott.

 

                                                 Fiam, annak szolgálj és járj azon úton,

                                                 Kit fia Istennek rendelt ez világon;

                                                 Ez ad néked erőt az török pogányon,

                                                 Ez ad jó szerencsét ezen a világon.

 

                                                  „Ezt a levelet pedig vidd el a királyhoz,

                                                  Hogy időben tudjon készülni a hadhoz.”

 

                     György, a fia tiltakozik az ellen, hogy elhagyja a várat, de az édesapja meggyőzi: Eljön még az ő küzdelmének is az ideje. A mai csatákhoz még fiatal az ereje.

 

                                                 „Elragadt tégedet vakmerő bátorság,

                                                 Mint széltől hintázik az ingadozó ág,

                                                 Lesz olyan idő is, hogy benned vidámság

                                                 Úgy fog tündökleni, mint kertben szép virág.

 

                                                 Nem jó idő előtt virágot szaggatni,

                                                 Nem dicséretes neked halált kívánni

                                                 Most, mikor senkinek nem tudnál használni

                                                 Haláloddal, tartozol élni és szolgálni.

 

                                                 Nem miénk a lélek, hanem az Istené,

                                                 Te fogsz-e kedvedre sáfárkodni véle?

                                                 Tartsd meg, fiam, magadat nagyobb szükségre,

                                                 S szegény romlott hazánknak jobb idejére.

 

                                                 Szükség, hogy én itten végezzem napomat,

                                                 Mert Isten rendelte itt végső órámat,

                                                 Most utolszor mutatnom kell mivoltomat;

                                                 Kövessed, mikor kell, te is nagy próbámat.”

 

                                                                Hatodik ének

 

                   Röviden: Szulimán Harsánynál állomásozik, és két követet küld, hogy megadásra szólítsa Zrínyit. Khalil mézes beszédére keményen hangzik Zrínyi elutasítása. A török előhad Oszmán basa vezetésével a vár felé indul, de az Almás patak partján súlyos vereséget szenved. Deli Vid ekkor öli meg Hamvivánt, a szíriai király fiát.

                                                                               +

                   Amikor Szulimán Harsányba érkezett, onnan követeket küldött Zrínyihez. Egyik Halil bég volt, akinek olyan szépen folyt szava, mintha mézzel keverné. A másiknál csöndesebben és bölcsebben viselkedett. A másik Demirhám Arábiából, akiről már tudjuk, hogy vakmerő és kegyetlen ember volt. Öt csak ijesztésül küldte a császár, mert a követséghez nem sokat értett. Zrínyi a vár piacára hívta vitézeket, hogy saját fülükkel hallgassák Halil mézes beszédét:

                             

                                                 Ó, Jézus hitén valóknak szép csillaga,

                                                 Ó, ily vitézeknek érdemes hadnagya

                                                 Egyedül! Mely ország próbádat nem tudja?

                                                 Mely világrész vitézséged tagadja?

 

                   Így, ebben a stílusban folydogált a beszéd, amelyik végül eljutott az alábbi mondatokhoz:

 

                                                 Talán esküvésed tartóztat tégedet,

                                                 Mit német császárnak békességben tettél?

                                                 De lelkiismereted, most mentté tehet,

                                                 Senki sem tartozik tenni lehetetlent

 

                                                 Bízol a németben, te okos horvát bán,

                                                 Hogy hamar segítséget küld néked talán?

                                                 Német, mely tégedet föld alá kíván

                                                 Tenni, segítséget hoz kárával talán?

 

                                                 Ki nem ismerheti német barátságát?

                                                 Leginkább magyarhoz gonosz akaratát?

                                                 Hogy gyűlöli német a magyar katonát,

                                                 Ha akarod, adok neked ezer példát.

 

                                                 De bár úgy legyen, hogy eljöjjön a német,

                                                 Rákháton tinéktek hoz ő segítséget,

                                                 Elvesztitek akkorra szép élteteket,

                                                 S ők török kezében találják Szigetet.

 

                                                 Alázd meg magadat, add meg ezt a várat,

                                                 Melyet semmiképpen többé meg nem tarthatsz.

                                                 Nem kérettetik ingyen ez a derék vár;

                                                 Hol nagy haszon vagyon, nem látszik kicsiny kár;

 

                                                 Kérj hát tőle sok pénzt és gazdag kincseket,

                                                 Nem találsz őbenne semmi fösvénységet,

                                                 Avagy kérjed tőle e várat, Szigetet,

                                                 Hogyha ok nélkül oly igen szereted.

 

                   Zrínyi ekként válaszol:

 

                                                 Barátságomról is röviden felelek:

                                                 Soha török barátja nem lehetek,

                                                 Valameddig látom, ő árt keresztyénnek;

                                                 Barátság, ártalom össze nem férhetnek.

 

                                                 De ha bűneinkért az Isten bennünket

                                                 Megver, s kezetekbe adja életünket:

                                                 Meghalunk örömest, de ti a vesztünket

                                                 Nem fogjátok nevetni, s keresztyéneket.

 

                   Amikor a császárnak fülébe jutott a bán válasza,”ugrik nagy mérgében Zrínyi és Sziget ellen.” Oszmán basát előre küldi, hogy a seregnek a megfelelő táborhelyet kémlelje ki. Tízezer szablyát visz magával és Ali Kurtog kétezer janicsárt. Oszmán basa és Ali Kurtog seregét Almás vize kettéválasztja. Egy kis halom is emelkedett a vár és a török tábora között. Ez kihasználva váratlanul rajta ütnek az egyik csapaton. Maga Dandó vezeti a támadást. Egy Dervis nevű töröknek csak annyi ideje maradt, hogy jelt adjon: Isten, gyaúr! – kiáltja, de már a többit a magyar kard elmetszi.  Deli Vid vagy százat dárdájával lever. A másik oldalon lévő janicsárok igyekeznének segíteni, de amikor az Almás vizébe gázolnak puskástól, halálhozó Zrínyi várja őket, és a vízben, sorban lemetszi a fejüket. Deli Vid általment a vízen és utolsó áldozataként a szép Hamvivánt ölte meg, aki futásban keresett volna menedéket.

                   Deli Vid ilyen búcsúztatót tartott fölötte:

 

                                                 „Kit karddal kerestek, ihol Szigetvárat,

                                                 Néktek ajándékozom szép Pannóniát;

                                                 De akarom, azt mostan mérjed hanyatt,

                                                 Te szerecsen kölyök, mérjed hosszúságát!”

 

                   Majd megöli Kambert, Hamviván hűséges szolgáját is, közben Zizim majd Kurt agát. Almás vizének minden cseppje veres a vértől, amikor a harctól Zrínyit az éj elválasztotta. Háromezer lovas veszett el ebben a harcban, és ötszáz janicsár fekszik az Almás patakban. De a legnagyobb veszteség Hamviván halála. Közben a harc mocskát Deli Vid a patak vizével mossa le.

                 

                                                 Háromszor megállott az Almás patakban,

                                                 Vissza rájuk menjen, gondolta magában;

                                                 De meglátta Zrínyit, hogy vagyon csoportban,

                                                 S mindnyájan rá vannak várakozásban.

                              

                                                 Fegyverestől ugrik hínáros Almásban,

                                                 Almás pedig őket viszi maga hátán;

                                                 És lemosta róluk pogány vért folyásban,

                                                 Úgy küldte urához s társaihoz tisztán.

 

                                                 Háromezer lovas veszett ebben harcban.

                                                 Ötszáz janicsár hever Almás patakban;

                                                 De mindnyájuk fölött nagyobb kár Hamviván,

                                                 Ki Vid dárdájától fekszik földet rágván.

                                             

 

                                                                    Hetedik ének

 

                   Röviden: Demirhám bosszút esküszik Hamviván megölése miatt. Szulimán Szigetvár alatt tábort üt. Farkasics búcsúja és halála. A bán a vitéz holtteste felett az emberi élet tünékenységéről és céljáról beszél. Zrínyi egy sikeres rajtaütéssel megfélemlíti a török sereget. Demirhám és Deli Vid első összecsapásának az éjszaka vet véget. Megfogadják, hogy párbajukat majd később folytatják.

                                                                               +

                   Eljött a gyors hír császár táborába, hogy Zrínyi Oszmán basát megverte, életét és fegyverét Hamviván elvesztette. Demirhám gyászolja leginkább. Megfogadja, hogy bosszút áll Szigeten és minden keresztényen. A császár azzal vigasztalja: Éppen most indulunk, álljál bosszút érte! Meg is érkeznek Szigetvár alá, és az ágyúkat egyszerre kilőtték, a szigetiek azt hitték, hogy leszakad reájuk a magas ég. Csontos Pál három lövéssel sok törököt leterít, mintegy üdvözlésül. A várban Farkasics Péter készül a halálra, és igen fájlalja, hogy ágyban kell halnia, nem a harcok mezején. A halott vitéz mellett Zrínyi az emberi élet tünékenységéről és céljáról beszélt:

 

                                                 „Ó, élet milyen hamar ez világból kitűnsz!

                                                 Ó, rövid élet, tőlünk mely gyorsan röpülsz!

                                                 Mikor inkább kellenél, akkor te megszűnsz,

                                                 És, mint harmat nap előtt, egyszersmind eltűnsz.

 

                                                 Az ember pedig, az, ki isteni formára

                                                 Meg van ékesítve, Isten-ábrázatra,

                                                 Hogyha elérkezik utolsó órára,

                                                 Nem tér, s meg nem újul, de megy a halálra.

 

                                                 Megvénül a föld, elveszti szépségét,

                                                 De újul, ha éri kikelet idejét;

                                                 A nap elvégzi este ő menését,

                                                 De megújul reggel, kihozván szekerét.

                          

                                                 Csak maga egyedül a nyomorult ember,

                                                 Az, ki gyors vénségéről soha meg nem tér;

                                                 Örök folyásában van a friss forrású ér;

                                                 Emberben pediglen soha nem újul vér.

 

                                                 Víz, tűz, föld és nagy ég tartanak sokáig:

                                                 Ember, ezek ura, egy szempillantásig;

                                                 Kőfalak, nagy tornyok sok száz esztendeig:

                                                 Ember, aki csinálta ezeket, óráig.

 

                                                 Csak egy van, mi megmarad a koporsó után,

                                                 Az, mely megmutatja magát világ fogytán:

                                                 A jó cselekedet. Nagy öröksége van:

                                                 Újul minden korban halhatatlan voltán.

 

                                                 Újul hát, Farkasics, a te vitéz neved,

                                                 Noha a nehéz föld befödi testedet;

                                                 Cselekedeteddel a halált meggyőzted;

                                                 Most Isten jobb kezén van gyönyörködésed.

 

                                                 Ottan fizetődik most világi munkád;

                                                 Vígan nézik angyalok sebeid nyomát;

                                                 Ottan, mely véredet hazádért hullattad

                                                 Örök boldogságodra szentek fordítják.”

 

                   A temetés után Zrínyi ötszáz emberrel kiront a várból. Előtte így szól a vitéz társakhoz:

 

                                                 „Halljátok, mit mondok, ti erős vitézek,

                                                 Első nap, első harc lesz most előttetek,

                                                 Ma félelmet tennünk kell török ebeknek

 

                                                 Ma török szászárral mi megismertetjük,

                                                 Mi szívünk, mi kezünk, micsodás fegyverünk.

                                                 Ma rettenetessé kell magunkat tennünk;

                                                 Azért, vitéz szolgáim, emberek legyünk.”

 

                   Igen kemény, öldöklő harc kezdődik, amelyben egymásra talál Demirhám és Deli Vid, a két méltó ellenfél. A kettejük küzdelmének csak a napnyugta vet véget.

 

                                                                    Nyolcadik ének

 

                   Röviden: A szultán búslakodik a többszöri kudarc miatt, ezért haditanácsot hív össze, amelyet titokban kihallgat. Ezen a tábor körülsáncolását határozzák el, de Delimán és Demirhám ellenzi ezt. Sőt, Delimán felajánlja, hogy kihívja párbajra magát Zrínyi Miklóst. A szultánnak tetszik a vitéz bátorsága, és elrendeli vár ágyúzását.

                                                                             +

                                                 Ihol szárnyas lovon jön szép piros hajnal,

                                                 Mosódik zablája fehér tajtékjával;

                                                 A ló fekete volt, de szebb Pegazusnál,

                                                 Orra lyukából tűz, szeméből jön halál.

 

                                                 Kis fehér patyolat magának fejében;

                                                 De az ő orcája van nagy fényességben.

                                                 Ő maga öltözött arany páncélingbe;

                                                 Két szál ében dzsida van fényes kezében.

 

                                                 Minden kis veríték, mely lóról csöppenik,

                                                 A földön szép gyenge harmattá változik;

                                                 Előtte sötétség nagy futással oszlik,

                                                 Körülötte az ég messziről tündöklik.

 

                                                 Ifjú orcával mindent megvidámít,

                                                 Ő földből virágot szépségével indít,

                                                 Ő fülemilében keserves torkot nyit,

                                                 Ő forrást, ő folyót, erdőt, mezőt újít.

              

                                                 És mikor érkezik Szigetvár fölébe,

                                                 Esik ily kételkedő elmélkedésbe:

                                                 „Ihol mennyi holttest fekszik ezen helyben,

                                                 Nagy levegő eget elveszt büdösségben.

 

                                                 Ah, hitetlen törököt látom a mezőben!

                                                 Ezt sárkánynál jobban gyűlölöm szívemben.

                                                 Haj hitetlen ebek, ha volna erőmben,

                                                 Mind elvesztenélek haragos kedvemben!

 

                   Szulimán is érzi, hogy a magyarok fölényben vannak a viadalokban.

 

                                                 „Mit várjak már tovább, így kezd panaszolni,

                                                 Kiben bízhatom én, s kinek kelljen hinni?

                                                 Ihol atyám lelke kész volt engem csalni,

                                                 Mondta, hogy Szulimán Szigetben fog lakni.

 

                                                 Kevés volna, engem, ha csalt volna atyám:

                                                 Hazudott előttem Mohamed prófétám,

                                                 Hogy kezemben lészen a szép arany almám,

                                                 És világot bírja alattam muzulmán.

 

                   Szokolovics Mohamedet utasítja, hogy hívja össze a divánt. Szeretné, titokban, meghallgatni a vezérek tanácsait ezekben nehéz napokban. Mehmet üdvözli a vitéz urakat és bölcs fejedelmeket, és a hatalmas császár nevében, akinek a hold szolgál, s kinek birtoka van tengeren és vízen, kéri tanácsukat. Figyelmezteti őket, hogy megfontoltan, a vitézség most ne ragadja el őket, amikor elmondják véleményüket. Rusztem, a császár veje, őrség állítását javasolja, és sánccal vegyék körbe a várat, majd ágyúikkal törjék a bástyákat. Mert eddig sánc nélkül, vakmerően szállották meg szigetet, fényes nappal hoztak seregeket, nem tartottak strázsát, sem tikos kémeket. Szárítsák ki a vizes árkokat, mert, kapa, lapát és golyóbis veszi meg a várukat! Demirhám, Rusztemmel szemben, dühösen így fakad ki:”Én is nem kapálni jöttem e vár alá!”Petraf, aki Gyula várát megvette, okosan érvel:

 

                                                  Hiszen farkas ellen csinál ember házat,

                                                  Mezőn eső ellen juhász is hajlékot:

                                                  Miért volna szégyen minekünk itt sáncot,

                                                  Ellenségünk ellen valami oltalmat?

 

                   Delimán személyesen a császárhoz fordul a következő javaslattal:

 

                                                 „Engedd meg, hogy hat erős vitéz közülünk

                                                 Zrínyit és más ötöt halálos bajra hívjuk.

                                                 Hiszem Istent, tenéked kezedbe adjuk

                                                 Zrínyit, Szigetvárát is mindjárt megbírjuk.”

 

                   A szultánnak tetszik Delimán bátorsága:

 

 

                                                                                  „Ó, te vitéz virág!

                                                 Kit méltán csudálhat egész török világ,

                                                 Az te vitéz szíved énnékem vigasság,

                                                 Ne kívánd, hogy ettől fosztassam mostanság.

 

                                                 Fiam, én szeretlek, szeretem híredet,

                                                 Vedd ki hát belőlem minden kétségedet;

                                                 Ennek a dolognak tudom jól idejét,

                                                 Bízd rám vitéz szívednek csak egyik részét.”

 

                    Inkább az ágyúkra bízza a vár további rontását.

 

                                                 Szulimán de látja Delimán haragját,

                                                 És a bajvívásra erős akaratját,

                                                 Így szól:”Meg nem szegem te akaratodat,

                                                 Úgy légyen, valamint te akarod magad.

 

                                                 De jobb alkalmatosság szükséges erre;

                                                 Most pedig másképpen micsoda ereje,

                                                 Próbáljuk, Zrínyinek; ágyúkkal Szigetre

                                                 Kell mennünk; most van annak helye.

 

 

                                                             Kilencedik ének

 

                   Röviden: Radivoj és Juranics vajdák és szívbéli jó barátok vállalkoznak, hogy hírt visznek az osztrák császárnak Szigetvár helyzetéről. Az éjszaka kellős közepén, sok törököt lemészárolva, köztük Kadileskert, a tábort őrző tatárok fogságába esnek, és hősi halált halnak. Deli Vidnek álmában megjelenik Radivoj lelke, és megjövendöli a vitéz urával együtt elszenvedett vértanúságát. Erről Deli Vid beszámol Zrínyinek. Amikor a törökök Kadileskernek ünnepélyes temetést rendeznek, a szultán nem mer megjelenni.

                                                                              +

                   A törökök három helyen is nagy sáncot emelnek, és már két napja, hogy éjjel és nappal töretik a vár falait. Zrínyi Deli Viddel beszélget arról, hogy a király értesíteni kéne a fordulatról. A vitéz vállalkozna a kockázatos feladatra, de Zrínyinek most a várban van rá szüksége. Radivoj és Juranics, a két jó barát, elvállalja a feladatot.

 

                                                 „Juranics vajda, édes vitéz barátom,

                                                 Nézd, min gondolkodom édes jobbik szárnyam!

                                                 A mi jó urunkat nagy gondokban látom,

                                                 Mint magyar királynak törökről hírt adjon.

 

                                                 Mindenütt jól tudom a kalauzságot,

                                                 Éjjel vihetek végben én ilyen dolgot.

                                                 Míg felkél, megvárom a szép holdvilágot,

                                                 De előbb megmondom az úrnak ez dolgot.

 

                   A két barát és vajda felkeresi Zrínyit, és ajánlkoznak a feladat végrehajtására.

 

                                                 Láttuk a bástyáról nagy esztelenségét

                                                 Az mi ellenségünknek, és henyélését;

                                                 Tegnap sok itallal terhelték fejüket,

                                                 Most bízván alusznak, nem ismervén minket.

 

                   Zrínyi már előre meg akarja jutalmazni őket a legértékesebb zsákmányból, de a két vitéz vajda visszautasítja:

 

                                                 „Ajánlásod becsüljük, de tedd máshova;

                                                 Nem ösztönöz minket adomány próbára.”

 

                     És nekivágnak:

 

                                                 Vala oly órában, mikor minden állat

                                                 Legcsendesebben magának nyugodalmat

                                                 Vesz, juhász, szántó aluszik kedves álmot,

                                                 Juhok mellett nyugszik kuvasz, mely megfáradt.

 

                                                 Valamerre  megyen két vajda fegyverrel,

                                                 Fest sátort és földet bőven török vérrel;

                                                 Sok név nélkül való nép kard miatt hull el

                                                 Két vitéz kéz miatt mezőn szerte széjjel.

 

                                                 Két táboron vágták már által magukat,

                                                 Mégsem veszik eszükbe szörnyű kárukat

                                                 Az részeg törökök, bor miatt nem láthat

                                                 Akármely okos is; rossztól jót nem várhat.

 

                                                 Harmadik táborban, hol Szulimán fekszik,

                                                 Két vitéz oroszlán haraggal érkezik:

                                                 Apró sátorokat ők mind elkerülik;

                                                 Jönnek egybe, az hol Kadilesker fekszik.

 

                                                 Juranics karddal megy lassan ő ágyához,

                                                 Két kezével nyúlva éles szablyájához,

                                                 Felemelvén csapá meztelen nyakához,

                                                 Legördül a feje a szép zöld pázsithoz.

 

                   Az Alkoránt, melyet a főpap mellett talált, emlékül elveszi. De érzik, hogy a szerencsével nem jó játszadozni. Igyekeznek kifelé a táborból, de nem messze a tábortól háromezer tatár, Idriz parancsnoksága alatt, járőrözik. Kimszi? Ki vagy?- teszik föl a kérdést a két menekülőnek. Radivoj még eléri a bújtató erdőt, de Juranicsot körülfogják a tatárok. Radivoj, hogy társát mentse, egy zsákmányolt kézíjjal sorban lelövi a társát foglyul ejtő tatár lovasokat. Idriz meg akarja ölni Juranicsot, mire Radivoj magára vállalja a vállalkozás minden következményét, hogy barátját mentse. De reménytelenül:

 

                                                 Leesik Juranics, mint egy szép virágszál,

                                                 Mit kegyetlen munkás nagy vassal lekaszál;

                                                 Avagy tövéből kidől liliomszál,

                                                 Mely szép növésében tavaszi mezőn áll.

 

                   Bosszúból Radivoj végez a tatár vezérrel, Idrizzel, aztán őt is megölik.

 

                                                 Ó, áldott, ó, boldog, ó, erős vitézek!

                                                 Amit az én magyar verseim tehetnek,

                                                 Soha ti dicséretre méltó híretek,

                                                 Meg nem hal, míg folynak alá sebes vizek.

 

                                                 Míg a nap meg nem áll, míg a magyar nemzet

                                                 Karddal oltalmazza a keresztyén hitet,

                                                 Élni fog nevetek; ti pedig az Istent

                                                 Örök boldogságban mostan dicséritek.

 

                   Deli Vid csak úgy fegyveresen elaludt az egyik ablakban. Egyszer csak felugrott, mint egy eszeveszett, és Zrínyihez rohant:

 

                                                 „Uram, minden reménység szívemből esett:

                                                 Ihol a két vajda is mostan elveszett.”

 

                   Zrínyi kérdése:”Te hol hallottad a két erős vajdának kegyetlen halálát?” Deli Vid keserves sírásra fakad, és elmeséli, hogy álmában Radivoj jelent meg előtte.

 

                                                 Száz helyen megnyitott az ő vitéz melle,

                                                 És mégannyi sebet hordoz vitéz feje.

                                                 Sisak, oroszlánbőr, mely őt fedezte,

                                                 Sok megaludt vérrel van befertőztetve.

 

                                                 „Ki bánt így teveled, ó, te vitéz vajda?”

                                                 Ő pedig erre énnekem nem felel

                                                 Semmit sem, csak néz rám szomorú szemmel;

                                                 Ezt mondja nekem nagy keserűséggel:

 

                                                 „Míg Isten akarta, Deli Vid, én éltem,

                                                 De keresztény hitért most halált szenvedtem

                                                 Juraniccsal együtt, s most elődbe jöttem

                                                 Én meztelen lélek; töröknél van testem.

 

                                                 Semmit se irtózzál, Deli Vid, éntőlem;

                                                 Nem sok idő múltán leszel együtt velem,

                                                 Mert mártíromságot neked is az Isten

                                                 Mind urastul együtt rendelt helyt az égben.”

 

                                                 Így mondta, és eltűnt, mint gyors szél előttem,

                                                 Mint egy könnyű árnyék a levegőégben.

                                                 Utána hiába futok, hogy öleljem,

                                                 Háromszor; de csak esett a kezem semmiben.

 

                   Közben megvirradt, és a török hadban nagy zendülés támadt, mert akkor vették észre kárvallásukat. Kadileskernek ünnepélyes temetést rendeznek, amelyen a szultán nem mer részt venni.

 

                                                                    Tizedik ének

 

                   Röviden: Bevezető a szerencse forgandóságáról. Szigetvár első ostromának eseményit meséli el. Radován és Demirhán párviadalát, ami az alattomos Durák miatt Radován halálával végződik. Radován bástyáját ezután Dandó védi, amelyet maga Demirhán akar elfoglalni, de Zrínyi a bajba jutottak segítségére siet. Bot Péter kirohanását Delimán visszaveri. A kis kaput cselből megnyitják, majd a betóduló törökök mögött bezárják. A csapdába esettek között van Delimán is, akinek egyedül sikerül kimenekülnie.

                                                                                +

                                                 Vándorló s kegyetlen a szerencse egy nyomban,

                                                 Semminek sem örül úgy, mint változásban,

                                                 Mert éjjel és nappal és minden órában

                                                 Változik s állandó állhatatlanságban.

 

                                                 Kedvvel eddig Szigetnek mutatta magát;

                                                 Természetén kívül vezettette magát

                                                 Sokáig, de változtatta már járását,

                                                 Elszaggatta magáról nehéz pórázát.

 

                                                 Kisebbedik, s lágyul szíve félénkeknek

                                                 Gonosz szerencsében, de nem, jó Zrínyinek:

                                                 Sőt nő bátorsága, ha veszedelemnek

                                                 Látja öregedését, s rossz szerencsének.

 

                   Látja, hogy megégett Szigetnek városa, ágyúk miatt ledűlt a várnak egyik bástyája.

                   Várják vitéz törökök az ostrom jelét. Kívánják, szomjúhozzák jó Zrínyi vérét és vele együtt minden keresztényét. Megzendült azonban számtalan dob és trombita, sok kevert népet ütközetre indítva. A ledőlt bástyára Demirhám és vele hatezer janicsár rohant, a kapura pedig erős és nagyszívű Delimán, nyomában nyolcezer tatár és muzulmán. Ajasz basa után háromezer albán és cserkesz, visz a harmadik helyen lajtorjákat a hátán. A Henyei bástyán, amelyik most leomlott, Radován Adrián száz gyaloggal állott. Ahová Ajasz basa készít lajtorját, Deli Vid száz karddal őrzi azt a bástyát. A kaput száz karddal Bot Péter.

                   Véres küzdelem kezdődik mindenütt, de ahol Memirhan és Deliman harcol, ott bizony sok magyar elhull. Zrínyi mindig a legkritikusabb pillanatokban jelenik meg, és a segítségével kiverik a törököket. Bár Delimánt majdnem megszorítják, de a társai nagy nehezen a kapun át kimentik. De megölik a törökök Bülbüljét, Emrullahot.

 

                                                 Láttál-e halált a falon leírva,

                                                 Mily rettenetesen kaszáját hordozza?

                                                 Bán oly rettenetes a török táborban,

                                                 Mint kasza előtt fű hull török halomba.

 

                                                 Az egész seregnek ő ad bátorságot,

                                                 Szigetieknek ő ad hatalmat,

                                                 Mert soha mellette senki kárt nem vallott;

                                                 Mind szívvel kívánja mellette a harcot.

 

                                                 Nagy hosszú harc után megtér szép várába,

                                                 Mint a kölkeihez hű oroszlán

                                                 Elűzvén ártóit, megtér barlangjába:

                                                 Így tér meg szolgáihoz Zrínyi vígságban.

 

                                                 Ők pedig körüle, mint oroszlánkölkök,

                                                 Vígadnak, örülnek, s néki hízelkednek;

                                                 Seregeket megbontó Istent dicsérnek;

                                                 Vigyáznak, fáradnak, és gondot viselnek.

 

                

 

                                                                Tizenegyedik ének

 

                   Röviden: Delimán igen búsul a kudarc miatt. Megöli a gúnyolódó Rusztánt, aki a szultán veje. Kászim basa a gyilkos megbüntetését követeli, de Halil és Demirhám arra ösztönzik a vitézt, hogy vonuljon „illegalitásba”. Demirhám és Deli Vid folytatják párviadalukat, mialatt a törökök tömegesen beavatkoznak a küzdelembe, Deli Videt magukkal sodorják. Zrínyi felháborodva a látottakon, miközben legkedvesebb vitézét keresi, igen sok törökkel végez. Közöttük Amirassennel, aki elsőként szegte meg a játékszabályokat.

                                                                               +

                                                 Delimán, hogy megtért rettenetes harcból,

                                                 Fáradtan, lustossan aludt-vértől, portól,

                                                 De szíve még jobban ég nagy bosszúságtól,

                                                 Szégyenli, kifutott hogy Sziget-várából.

 

                                                 Most lesz már mezejük az én irigyemnek,

                                                 Engemet gyalázni most nyílik meg a nyelvük.

                                                 Mert senki nem látta én vitézségemnek

                                                 Próbáját, s hatalmas fegyveremnek.

 

                   Rusztán, a császár veje, Cumilla férje, bele is köt a vitézbe, és az első indulatában megöli.

                                                 Ily nagy zördülésre császár maga megyen,

                                                 De későn érkezett; mert látja, mint légyen

                                                 Holt vejének dolga, s kérdezi: mi légyen

                                                 Oka? Hogy bűnöstől ő büntetést vegyen.

 

                   Kaszum kapidzsi basa igazságtételt követel a császártól.

                                                 „Uraság, kegyelem mind haszontalanok,

                                                 Ha becsület, s félelem nem lesz oszlopok.

                                                 Magad fejére is rossz jövendőt mondok,

                                                 Ha most Delimán büntetlenül élni fog.”

 

                   Demirhám Delimán védelmére kelt:

 

                                                 „Országló embernek nem egy a büntetés,

                                                 Ha mindegy is a bűn, mert kölönb mértéklés

                                                 Kell minden dologban; néhol a büntetés

                                                 Ártalmasabb, hogysem a gyönge megintés.”

 

                   A szultán rossznak tartja Demirhám tanácsát:

 

                                                 „Hát csak nyomorultakra száll én büntetésem?

                                                 Hát csak azokon van hatalmam nékem?

                                                 De én megmutatom, hogy vagyon különben,

                                                 Delimán vétkét mert meg nem engedem.”

 

                   Demirhám figyelmezteti barátját, hogy a császár az életére tör. Az így fogadja a hallottakat:

                                                 Mosolyog Delimán, hogy hallja ezeket,

                                                 De mosolygásba kevert lángot, mérget,

                                                 Így mond Demirhámnak:”Nézd esztelenségét

                                                 Megaggott császárnak, s kinek tart engemet?

                                

                                                 Jöjjön el ő maga, s fogjon meg engemet,

                                                 Vegye büntetésben én vitéz fejemet;

                                                 Meglátja, hogy tartom én üdvösségemet

                                                 Abban, hogy szenvedjem, megfojtson engemet.

 

                                                 Csuda tragédiát készít elméjében

                                                 Császár, kit nevetni fog Zrínyi Szigetben.”

 

                   Közben Aigas, Halul is megérkezik, és igyekeznek enyhíteni a vitéz haragját:

 

                                                 „Menj el szeme elől haragos császárnak,

                                                 De kis ideig helyt méltó haragjának,

                                                 Nem lesz ez félelem; sőt nagy okosságnak

                                                 Fogják ezt mondani, valakik meghallják.”

 

                                                 Ily tanácsok után szíve meglágyult

                                                 Vitéz ifjúnak; mindjárt készül vala;

                                                 De csak másodmagával onnan indula

                                                 Dumán nevű lován, tőlük elbúcsúzott.

 

                   Delimán tehát elment békével. Demirhám azonban azon töri elméjét magában, hogy Deli Viddel a harcot folytatni kéne. Akinek követet küld, és a császár hitlevelét, hogy a törökök nem avatkoznak a két vitéz párviadalába.

 

                                                 „Ne féljen senkitől, jöjjön ki mezőre;

                                                 Csak én magam vagyok néki ellensége;

                                                 Énrajtam mutassa, van-e vitézsége;

                                                 Ő is meglátja, mit tud Demirhám keze.”

 

                   Deli Vid engedélyért Zrínyihez fordul:

 

                                                 Lábához békélvén kezdett esedezni,

                                                 Hogy ne neheztelje harcra ereszteni.

                                                 Noha nem örömest, de nem tud mit tenni

                                                 Bán, Vidot bocsátja halálos bajt vívni.

 

                   Ameddig a két vitéz harcra készült, addig Zrínyi vigyázásban állott. Hátha a török valami csalárdságot indít, mert az, szokása volt.

 

                                                 Végre megnyitotta szép sziget kapuját,

                                                 Kapuig elkísérte vitéz szolgáját,

                                                 Sok vitéz szavával újítja kész voltát,

                                                 Kísérőül adott mellé kétszáz szablyát.

 

                                                 Másfelől Demirhám, mint nevelt méreggel

                                                 Napkeleti sárkány, rakva gondos tűzzel,

                                                 Ezer gyumlia, ezer szpáhi evvel,

                                                 Ám Amirassen is kétezer szerecsennel.

 

                   A két vitéz kezdetben bosszantja egymást, „bemelegítenek”, majd mindketten egymás felé röpítik lándzsáikat. Aztán karddal folytatják a harcot. Deli Vid már-már legyőzi ellenfelét, de a törökök nem állják hitüket, és csoportosan a harcba avatkoznak. Deli Vid Karabul nyergében Amirassennek a nyakát szeli.

 

                                                 Vid pediglen kiált: Megszegted hitedet,

                                                 Pogány eb, megvetéd az Istenedet.

                                                 De Isten is megvet, Demirhám tégedet,

                                                 Végre is kezembe adja életedet.”

 

                    Amikor Zrínyi messziről meglátta, hogy a császár fogadását megszegik, ötszáz karddal kiment. Deli Vid a zűrzavarban sisakot cserél, és arra sodródik, amerre a török viszi. Ezért nem adhat választ a kétségbeesetten kiáltozó Zrínyinek.

 

                                                 „Hol vagy, Deli Vid, édes szolgám, hol vagy te?

                                                 Élsz-e, vagy török szablya emésztett meg téged?

                                                 Felelj meg, hogyha élsz?”

 

                                                             Tizenkettedik ének

 

                   Röviden: A bujdosó Delimán szívében újra lángot lobbant Cupido nyila Kumilla iránt. Elviszi Nándofehérvárra, ahol Kumilla szerelem-éhesen várja. Közben a tábornak nagyon hiányzik a kiváló harcos. Maga a szultán kénytelen küldöttet útnak indítani, hogy visszacsalja. Kegyével és lányával is megajándékozza. A két szerelmes egyszerre indul el a táborba, de útközben Kumilla iszik Delimán szomakjából, amelyben egy csepp sárkányvér volt. Ez végzett a fiatalasszonnyal. Delimán fájdalmában őrjöng, majd megesküszik, hogy bosszúját a keresztényeken tölti ki.

                                                                              +

                   Bujdosik nagy Delimán másod magával, mert nagy gondokat hord a vállán. Ült egykoron harmatos hajnalban igen szép dombon és szellős árnyékban Cupidó, aki újra célba veszi Delimánt.

                                                 Begyógyult már sebed, kit azelőtt csinált,

                                                 De ez a mostani tenéked hoz halált;

                                                 Soha el nem felejted többször Kumillát

                                                 Valamíg fogsz élni, császár szép leányát.

 

                   Ezután a puzdrából kiválaszt egyet a sok vesző közül. Egy rettenetest, amelynek elegyít siralmat és bánatot hegyes fullánkja, de rövid gyönyörűség volt fája és tolla. Ezt vitéz Delimánnak szívébe bocsátotta.

 

                                                 Ha a fülemüle sírását hallgatja,

                                                 Annak bújához magát hasonlítja;

                                                 Ha derült egeket az ő szeme látja,

                                                 Kumilla szépségét nagyobbnak gondolja.

 

                                                 Ha folyik a folyóvíz, vagy szép csurgó patak,

                                                 Az ő szemei is mind egyaránt folynak;

                                                 Ha a gyönge szellők ágak között fújnak,

                                                 Az ő bánatai nyughatatlankodnak.

 

                   A kesergő Delimánt a szerelem istene Nándorfehérvárba vezeti, ahol Kumilla ölében őt elmeríti.

                                                 Mit mondjak ezeknek összejövéséről,

                                                 Szerelmes ifjaknak sok szerelméről?

                                                 Duplázzák csókokat egymás szája körül,

                                                 Vénusz győzelmén kedves szívük örül.

 

                   A török táborban sok idegen nép közt nagy zendülés van. Nem látni közöttük mást, csak titkos sugdolódzást, félelemmel kevert sok gyakori szólást.

 

                                                 „Magaggott a császár az ő elméjében,

                                                 Megkötötte magát vakmerőségében;

                                                 Azt mondja, hogy bemegy erővel Szigetbe,

                                                 Ha egyetlen török sem marad életben.

 

                                                 De ki tiltja nékünk, hogy vissza ne hozzuk,

                                                 Császár ellenére is, a mi fényes holdunk?”

 

                   A császár belátja, hogy jobb, ha megelőzi a békétleneket, és Ferhát béget Nándorfehérvárra küldi követségben.

                                           

                                                 „Ó, vitéz atyának még vitézebb fia!

                                                  Ó, Mahomet-hitnek legszebbik virága!

                                                  Császár, köszöntéssel, a fejét hajtja,

                                                  Az, aki föld fölött mindeneknek ura.

 

                                                 Kumillát is tenéked adja két kézzel,

                                                 Mert nem akart ezért pörölni Istennel,

                                                 Rustán halálát is bátran elfelejti,

                                                 Azt, ki maga játszódott veszedelmével.

 

                                                 Téged a tábor is egyenlő kedvvel vár,

                                                 Török és szerecsen, nemcsak krimi tatár,

                                                 Jöjj tehát közénk, s ne neheztelj már,

                                                 Téged türelmetlen vár Szulimán császár.”

 

                   Kumilla okos szavakkal próbálja marasztalni:

                                                 

                                                 „Kegyetlen, mit készülsz a török táborba?

                                                 Tudod-e, egy lépés onnan koporsóba?

                                                 Vagy császár, vagy hogy más talál halálodban

                                                 Okvetlen módot bosszúállásban.

 

                                                 Elvesztette a hadat a császár Sziget alatt:

                                                 Mert te veszéseddel akarja jutalmát;

                                                 Te vitéz fejedből tenni akar prédát,

                                                 S végezni akarja ezzel tragédiát.

 

                                                 Kegyetlen, ha csak vért kívánsz te elmédben,

                                                 Nyisd meg az én mellemet: vagyon vér ebben;

                                                 Igyál, ne szomjazzál; szerencsétlenségem

                                                 Soha nem lehet kisebb ennél énnekem”

 

                   Delimán így szól a társának:

 

                                                 „Csak fél embernek vélsz, ha féltesz gyaúrtól,

                                                 És hogy úgy irtóztatsz Zrínyi kardjától,

                                                 Nem félek én császárnak ravaszságától,

                                                 Mikor kérdezhetek tanácsot szablyámtól.

    

                                                 Valamint te most félsz, szerelmes Kumillám,

                                                 Úgy fogsz ismét örülni, mikor látsz rajtam

                                                 Prédát, melyet Zrínyiről kézzel levontam,

                                                 S ő hitetlen testét az ebeknek hánytam.”

 

                   Megindult Delimán szép Kumillával, sok török jött eléjük nagy vigaszsággal. Nem messze a tábortól egy kútforrásnál, Delimán a társaival letelepszik. Közben Kumilla Delimán bőrpoharával elindul a közei forráshoz. De abba a pohárba egykor egy legyőzött sárkánynak cseppnyi vére került, ez méregként a vízben feloldódott. Kumilla ivott belőle, és azonnal meg is halt. Delimán szinte eszét veszti fájdalmában.

                  

                                                 Fegyverét elhányta, ruháját szaggatja,

                                                 A meztelen fákat tövéből rángatja.

                                                 Nem kiált, nem ordít oroszlán módjára,

                                                 Valahol kit talál, öl, ront és szaggatja.

 

                                                 Két nap és két éjjel így jár az erdőkön,

                                                 Aztán, mikor észbe vette magát későn,

                                                 Felszedi fegyverét, s öltözik köntösbe,

                                                 Mert bosszút akar állni a keresztyénen.

 

                                                             Tizenharmadik ének

 

                   Röviden: Borbála, Deli Vid felesége álruhában a török táborban keresi férjét. sikerrel. Mindketten visszamenekülnek a várba. Közben a szultán dühöng, és vezéreivel tanácsot tart, és már-már feladja a várat. Ekkor egy postagalamb-levél, amely Zrínyi királyhoz intézett búcsúszavait tartalmazza, el nem árulja, hogy a védők már csak két napig képesek kitartani. Ekkor Szulimán a végső, a döntő rohamra készíti föl seregét.

                                                                                 +

                   Isten vezérli az emberek dolgát, megjegyzi mindenkinek határát. Senki se reménykedjék, hogy azt által hághatja, de ne is félje romlását, amíg e határhoz nem ér. Lám, Deli Vid a török közt ellenségképpen járt, de ezrektől sem vallott kárt, bár előtte, mellette a halál sokat lekaszált. Őt elkerülte, rá nem talált. Sok százezer török jár most körülötte, sok van a táborban, aki ismerhette. De Isten szemeiknek fényét elvette, és senki nem vélte őt Deli Vidnek.

                   Deli Vidnek volt egy szép felesége, minden másnál különb volt nemcsak szépsége, de azon felül urához való hűsége is. Török leány volt, akit Vid elrabolt, és a keresztségben a Borbála nevet kapta. Nem tudta, életben van-e az ura, vagy a török miatt szép halált szenvedett. Bátorsággal fölfegyverezte magát ura páncéljával, jó kardjával. Lovára felugrik, kezében kopjával, de fejét fátyollal borítja.

                   Járja a törökök táborát, és meglátja, hogy egyik szerecsen, igen sietős hírt visz.  Az asszony kérdésére gyanútlanul azt válaszolja: „Hírt viszek a császárnak, és tudom, hogy ezért úrrá tesz engem.” Aztán elárulja titkát:”Amott egy sátorban Deli Vid aluszik török ruházatban.” Az asszony abban a pillanatban letaszítja a nyeregből, és a fejét veszi. Szegény Barbara gyorsan talál magyarázatot tettére:”Ottan egy bátyámat szerecsen megölte, és az én szemeimet eddig elkerülte.” Deli Vid figyelmes lesz a csoportra, odamegy, és látja gyönge társát, hallja is fülével keserű sírását. Azért gyorsan felugrott Karabulra, és így szól a tömeghez:”Vitézek, álljatok! Mert ez az én szolgám, immár sok napja lopta el fegyverem, lovam. Az egész táborban kerestem. Adjátok kezembe, az én birtokomba!”

                   Egy török kádi mindenáron törvényszéket akar ülni, de Deli Vid így kiált:”Pogány ebek! Törvény és igazság van az én szablyámban!” Karabul, mint a madár, mint a süvöltő nyíl olyan sebesen vágtat. Sziget felé. Zrínyi örömmel fogadta be őket.

                   A szultán újra összehívja a vezérek tanácsát, de annak vitája is személyeskedéssé fajul. Kiderül, hogy „sóhivatal” a hat legbölcsebb emberrel folytatott tanácskozása is. A szigetiek szempontjából váratlan szerencsétlenség megadj a szultán számára a döntést. Egy postagalamb éppen a szultán sátrában keres menedéket egy ragadozó madár elől. Ennek nyakában meglelik Zrínyinek a királyhoz intézett búcsúlevelét:

 

                                                  „Adassék ez levél a magyar királynak!”

 

                                                 Ha kérded, mint vagyunk, mind közel halálhoz,

                                                 Kiknek reménységet már segítség nem hoz.

                                                 Ötszázan maradtunk, de mind koporsóhoz

                                                 Sebek miatt közelebb vagyunk, mint a világhoz.

 

                                                 Két nap alatt eljön a mi utolsó óránk,

                                                 Mert fogukat sárkányok köszörülték reánk.

                                                 Akkor is mit tehet mi keresztény próbánk,

                                                 Örömest megmutatjuk ennek a világnak.

 

                                                 Tűzzel emésztenek leginkább bennünket,

                                                 Mely miatt nem találjuk sehol a helyünket;

                                                 Gondoljuk végezni ott kinn életünket,

                                                 Sajnáljuk miatta veszteni éltünket.

 

                                                  Huszonötezer török eb fekszik itten,

                                                  Melyek tíz ostrommal jöttek ránk féltükben.

                                                 Többet mi nem írunk, hanem egészségben,

                                                  Isten tartsa felséged jó szerencsében.”

 

                   A költő számon kéri a madártól a hűtlenségét:

 

                                                 Áruló madár, hol vagyon te hűséged?

                                                 Fogsz –e repülni, és vajon nem szégyelled?

                                                 Elárultad uradat, titkos levelét

                                                 Pogány ellenségnek kezébe ejtetted.

 

                   A szultán a várban uralkodó állapotokat ismerve, döntő rohamra szólítja fel a sereget.

 

                                                 Szultán mindenfelé parancsol ostromot,

                                                 Hogy mindenki vigyen ki tüzet, ki vasat,

                                                 Ki szurokkal öntött kénköves gránátot.

                                                 Tízezer tüzes gránátot osztottak ki.

 

                                                            Tizennegyedik ének

 

                   Röviden: A költő pillantása kortársaira esik, akik vele együtt a hős Zrínyi Miklóst tekintik sarkcsillagjuknak. Alderán Belzebubot riasztja, hogy vegyenek részt a törökök oldalán a végső, lelkekért folyó küzdelemben. Zrínyi ötszáz emberével a belső várba szorul. Közben a két vitéz katona halálával végződik Deli Vid és Demirhám végső párviadala.

                                                                             +

                                                 Ihol jő Zrínyinek ragyogó csillaga,

                                                 Ihol mozdulatlan sarkcsillaga, /tramontana/

                                                 Bán cselekedetét az én kezem írja,

                                                 Melyet Isten lelke elmémbe fúja.

 

                                                 Nem távozik annak veszélyes hajója,

                                                 Melynek e csillaghoz tart okos kormánya;

                                                 Hűség, vitézség ennek delejtűje, /calamitája/

                                                 Az, mely ezt a csillagot veszteni nem hagyja.

 

                                                 Már én megesküdtem, kikötőhöz hoz engem,/portus/

                                                 Szerencsésen jöttem át ez tengeren.

                                                 Immár barátaimat a parton ismerem,

                                                 Akik nagy örömmel jöttek énelébem.

 

                                                 Hiszen Zrínyi Péter, kit az én szemem lát,

                                                 Ki rettenti Boszniát és Hercegovinát.

                                                 De jaj, nagy szelindek orozkodik után!

                                                 Mely dühös irigység párállik ki torkán!

 

                                                 Ne fél semmit öcsém, mert látja a nagy ég,

                                                 Vitézségnek árnyéka az irigység;

                                                 Ez a mi eleinktől maradott örökség,

                                                 Kiben nem szakadhat világ fogytáig vég.

 

                                                 Higgyed, mérges foggal reánk agyarkodnak,

                                                 De nemcsak törökök, mások is vannak,

                                                 Akik, mint rozsda erős vasat, marják,

                                                 Hagyján, mert fogukat ők abban elrontják.

 

                   Vitéz Wesselényit, Batthyányt is látom, amint vállával az országot támasztja, s romlásra nem engedi azt. Száz másokat látok, akiket köszöntenék, de most fejet hajtok nékik.

                   Alderán, a poklok fejedelme a császárhoz belépett, és így kezdett szólni:”Hozzád jövésemet te fogod csodálni, de értsd meg okát, mert fogok használni, mert ellenségeidre fogok kárt szállatni. Az egész poklokon vagyon én birtokom, ezekkel a gyaúrt, ha akarom, rontom.” Harcot és viadalt parancsolt tehát Alderán a pokol szörnyeinek, de azok nem engedelmeskednek. Üti kegyetlenül a földet lábával, iszonyúan rikolt haragos szájával: Hát mégsem halljátok, ó, nyomorúsággal rakva, kínzott lelkek, és nagy búsulással? Nyomorultak, azt nem tudjátok-e, nyelvemet nem tudom megnyitni, és nevezni nevét annak, aki az égben hagyta istenségét, s a földön fölvette embernek személyét? Ihol, újabb bosszúság jön fejetekre, az ég azt végezte a szégyenetekre, hogy minden ellenség fusson kereszt jelére, és minden tisztesség szálljon keresztényre.

                    Hazret Alit, aki Mohamed próféta veje volt, is föltámasztja. „Szög ló van alatta, de szomorúsággal jártatja a lovat a szép holdvilágnál. Egyszer nehéz szívvel föltekint haraggal, Alderánt meglátja a köröknél.” /circulusoknál/

                    Ali fölvilágosítja, hogy ezeknek a keresztényeknek nem ártanak az Alkorán levelek.

 

                                                 „De ezek már más idők és más emberek,

                                                 Látom az Istennél igen kedvesebbek,

                                                 Hogysem előbb kik voltak egyenetlenek;

                                                 És ők is elesnek; de jaj véreteknek!”

 

                                                 Így szól Hazret Ali, s rettenetes lován

                                                 Röpül keservesen a többi lélek után.

                                                 Akkor észbe vette ő magát Alderán,

                                                 Hogy keresztényekkel az igaz Isten van.

 

                   Ekkor Belzebub sereget rendelt sötét égben. „Futkosnak fúriák iszonyú fáklyákkal, azt hinnéd, világot meggyújtják azokkal. Kevély Orion is forgatja kardját: Szigetre! Szigetre! - kiáltják. Futnak a bástyákra keresztény vitézek, de nem állhatják meg erejét a tűznek; járnak a lángjai Vulcanus istennek, senkit a bástyákhoz közel nem engednek. Mert a törökök is sok tüzes labdákkal egyaránt futkosnak tüzes fúriákkal. Sok ezer lélektől Zrínyi kísértetik, ő pedig, mint egy kő, semmit nem rettenik.”

 

                                                 Így mond vitézinek:”Ne féljetek semmit,

                                                 Mert Isten ezzel érdemünket öregbít,

                                                 Ha száz ennyi ördög dühös szájat ránk nyit,

                                                 De nem árt lelkünknek, mert az Isten segít.

 

                                                 Pokolbéli ördögök vannak ellenséggel,

                                                 A mi reménységünk van pedig Istennél;

                                                 Őérte meghalunk mi jó kedves szívvel,

                                                 Legyen úgy, amint ő szánta magában el.

 

                                                 Látszik, hogy a tűz száll keresztényekre,

                                                 Pedig inkább ráhull pogány törökökre;

                                                 Szerecsent és tatárt, törököt veszélyre

                                                 Mind egyaránt elhajt Istennek tetszése.

 

                   Ebből a pokolból Demirhám és Deli Vid egy vár melletti füves térre indulnak. Hosszú küzdelem után mindketten halva maradnak a párviadal színterén.

 

                                                 Légy bizonysága, ég, Deli Vid végének,

                                                 Mert sok szemmel nézted utolját éltének:

                                                 Egy csöppig kiadta vérét Istenének,

                                                 Légy tudománytévő Deli Vid végének!

 

                                                              Tizenötödik ének

 

                   Röviden: A bán a végső óra előtt összehívja katonáit, és azzal biztatja, hogy hősi halálukat maga Isten fogja megjutalmazni. Maga az Úr adja ki a parancsot Gábor arkangyalnak, hogy mozgósítsa az angyalok légióit a pokol szörnyei ellen. Azok el is űzik az alvilági sereget. Zrínyi megmaradt ötszáz emberével kiront a várból, és Delimánt majd a szultánt saját kezével megölve, egy távolról kilőtt puskagolyótól halálos sebet kap. Mind az ötszázan vértanúságot szenvednek a hitükért.

                                                                            +

                                                 Bán végső óráját közelegni látja,

                                                 Az egész seregét csoportba hívatja.

 

                                                 És így szó őnékik:”Vitézek, látjátok,

                                                 Most mi állapotban velem együtt vagytok:

                                                 Nemcsak kárt hoznak ránk törökök, tatárok,

                                                 De tűz, de vas, de minden elementumok.

 

                                                 Mindenképpen próbál az Isten bennünket,

                                                 Valamint az ötvös tűzben arany művet;

                                                 És mivelhogy látja a mi hűségünket,

                                                 Égben szép koronát minékünk készíttetett.

 

                                                 Ne irtózzunk azért mi halálra menni,

                                                 Mely örök örömre grádicsot fog adni.

                                                 Ma, vitézek, éltünket el kell veszteni,

                                                 És ma minden próbánkat lepecsételni.

 

                                                 Mi vitézül éltünk, vitézül meghaljunk,

                                                 Egész ez világnak evvel példát hagyjunk.

                                                 Ma tisztességet nevünkre szállítunk,

                                                 Mai nap szépíti minden elmúlt dolgunk.

 

                                                 Nem hurcol bennünket pogány eb pórázon,

                                                 Nem visz minket császár kötve triumfuson;

                                                 Végső óránkon is a török romoljon,

                                                 Lássa, kereszténnyel hogy az Isten vagyon.

                                              

                                                 Mivel a tűz miatt itt nem maradhatunk,

                                                 Mihelyt Isten engedi a hajnalt látnunk,

                                                 Kimenjünk a várból, és ott megmutassuk:

                                                 Kik voltunk éltünkben, most is azok vagyunk.”

 

                   Mars száll mindegyik vitézbe, és az ő szemeik bátorságtól villámlanak, mint a gyémántkövek. Hangos zendülés támadt a vitézek között, mint mikor kemény szél megfutja az erdőt. Mindegyik alig várja azt az időt, amikor Istenhez bocsáthatja lelkét.

                   Zrínyi pedig megy a gazdag tárházba, és minden drágaságot ő rak egy rakásba. Visz tüzet alája aztán egy fáklyával, mind füstbe bocsátja, amennyi kincse van. Egy dolmányt, egy mentét csak választ magának. Ebben szokta mutatni magát az udvarnak, ebben menyegzőkön és diadalmeneteken. Két arany perecet választott azután, ezzel jelzi vitéz úri karját; egy kócsagtollat is szegez sisakjára, száz aranyat kétfelé tett dolmányába. Ó, milyen csoda dolog, hogy megjutalmazza a saját hóhérát! Milyen kemény vitéz ez!

 

                                                 Ült a nagy Úr Isten abban a székében,

                                                 Ahonnan világot nézi kegyelmesen.

                                                 Méltóság, tisztesség nagy áll körülötte,

                                                 Trónusa helyeztetve nagy örökségbe.

 

                                                 Szerencse s természet alázatossággal

                                                 Állnak őalatta, készen szolgálatra.

                                                 Dicsőség előtte folyik nagy patakkal,

                                                 Tengerformára áll végtelen kegyelme.

 

                                                 Úgy lett, mint akarta, és összegyűltek

                                                 Az egész mennyei gyönyörű seregek,

                                                 Alázatossággal hajolnak Istennek,

                                                 Ő pedig így kezdett beszélni őnekik:

 

                                                 „Halljátok, halljátok, ti forgandó egek,

                                                 Halljátok híveim, égbeli seregek,

                                                 Halld meg föld és világ, és világi vizek,

                                                 Az én mondásomat, és ti nagy tengerek!

 

                                                 Ahol szigetiek énértem harcolnak,

                                                 És az én hitemért már sok vért hullattak,

                                                 Pokolbéli lelkek rájuk agyarkodnak,

                                                 És igaz hitükből kiverni kívánják.

 

                                                 Eredj te, Gábriel, mennyei sereggel,

                                                 Eredj, Szigethez erős fegyveres kézzel,

                                                 Ott találod őket, de onnan te űzd el,

                                                 Rontsd meg őket együtt nagy kevélységükkel.

 

                                                 Nézd, aztán, hol vannak szigeti vitézek,

                                                 Ha testi köntösből levetkőzik lelkük,

                                                 A ti kezetekben elébem jöjjenek,

                                                 Itt rendelt helyeken örökké legyenek.”

 

                                                 Így mondta, de nem nyelvvel és nem szózattal,

                                                 Hanem tündöklő isteni akarattal;

                                                 Értik az angyalok, mert nagy boldogsággal

                                                 Egyeznek az Isten nagy akaratával.

 

                                                 Gábriel magával azért egy sereget

                                                 Elvitte gyors szárnyon, s jelül egy keresztet.

                                                 Fénylett az ég, amerre röpülését

                                                 Tartja a szép sereg, s az ő sietését.

 

                                                 A Göncöl szekere viszi sok fegyverét,

                                                 Mennyei seregnek könnyebbíti terhét.

                                                 Fegyverhordozó sas készíti mennykövét,

                                                 Kivel letaszítják ördögök seregét.

 

                                                 Halhatatlan sereg levegőben megállt,

                                                 Csak egyedül Gábriel Szigetben leszállt,

                                                 Zrínyit, hogy halálra elkészült, találta,

                                                 Akkor éppen Istenhez esedezett.

 

                                                 Eleibe tűnik Gábriel szárnyával,

                                                 Méltóságos volt így angyali ruhával;

                                                 Az ő égi teste befödve bíborral,

                                                 A keze fegyveres lángoló pallossal.

 

                                                 A másik kezében egy szép pálmaágat

                                                 Koszorúval együtt magasan föltartott.

                                                 A sötétes házba fényességet hozott;

                                                 Gábriel Zrínyinek akkoron így szólott:

 

                                                 „Ó, seregek urának kedves szolgája,

                                                 Egész kereszténységnek vitéz virágja!

                                                 Te voltál Jézusnak megszentelt hadnagya:

                                                 Ihol, az Istennek az ő koronája!

 

                                                 Ezt küldi tenéked az hadverő Isten;

                                                 De mást készíttetett, ami lesz fejeden,

                                                 Fényes csillagokból lesz fonva örökké,

                                                 Fogod azt hordozni a magas egekben.

 

                                                 Angyali légiót küldött Isten néked

                                                 Te segítségedre, kivel meggyőzheted

                                                 Ezt a nyavalyában zabált ellenséged,

                                                 Kik pokolból jöttek kevélyen ellened.

 

                                                 Azért vidámítsd meg emberi szívedet,

                                                 Duplázd meg utolján nagy vitézségedet;

                                                 Ne lássa vén tolvaj elvágott fejedet,

                                                 Hanem a föld alá küldd előbb a lelkét.”

 

                                                 Így mondta az angyal, és megvidámította;

                                                 Mennyei sereget égből leszólítja;

                                                 Nem messze Lucifert seregestül látja,

                                                 Arkangyal előtte így nyitja meg száját:

 

                                                 Mit csináltok itten? Ó, ti nyomorultak!

                                                 Ó, nagy kínokban is fölfuvalkodottak!

                                                 Világnak Istenét talán nem látjátok,

                                                 Mely nagy mennykövekkel fegyverkezett rátok?

 

                                                 El vagyon végezve Isten titkaiban,

                                                 Hogy kik meghalnak itten Szigetvárban,

                                                 Mivelünk menjenek Isten országába;

                                                 Mit vártok reájuk hát itten hiába?

 

                                                 Így szól és reájuk mennyei pallosát

                                                 Rettenetesen fordítja nagy haragját;

                                                 Mert látta, késéssel készítik útjukat,

                                                 S nem örömest fogadják parancsolatját.

 

                                                 Így hagyják ördögök világos világot,

                                                 És noha még szintén meg nem hajnalodott,

                                                 De szép harmatosan sötétből kihasadt

                                                 Szép hajnal, és mindent jóra bátorított.

 

                                                 Zrínyi jól ismerve életének végét,

                                                 Ötszáz bátor vitézt számlál maga mellett;

                                                 Minthogy nem tűrheti immár égő tüzet,

                                                 Kiviszi magával azért mindezeket.

 

                                                 Az égő várból kimegy nagy és bátor szívvel,

                                                 Előtte törökök futnak szerteszéjjel;

                                                 A piacon megáll, és szörnyű szemével

                                                 Nézi, hogy hol vagyon pogány sok sereggel.

 

                                                 Zrínyi a piacon nem maradhat lángtól,

                                                 Azért lassan ballag az külső kapuból.

 

                                                 Hol vagytok ti mostan világrontó népek?

                                                 Hol vagytok földemésztő szörnyű seregek?

                                                 Hol török, hol tatár, sötét szerecsenek?

                                                 Hol vagytok három világról kevert népek?

 

                                                 Édes a vitézség az ember szájában,

                                                 De nagy a rettenetes halálos próbában:

                                                 Ezt rettegve nézi vakmerő Delimán,

                                                 Mint nyárlevél, úgy reszket szultán Szulimán.

 

                                                 Messzi dombról nézi ő kijövetelét,

                                                 De mégsem tarthatja rettegéstől szívét.

                                                 Ó, hányszor megbánta, szállotta Szigetet!

                                                 Hány átokba keverte megőszült fejét?

 

                                                 De nem csinál pompát Zrínyi törököknek,

                                                 Nem mutatja veszteg sokáig ezeknek

                                                 Ő vitéz fegyverét; de indul ellenük;

                                                 Ötszáz halál megy a háta mögött ennek.

 

                                                 Itt fegyver fegyverrel találkozik össze,

                                                 Vitéz is vitézzel kapcsolódik közbe;

                                                 Vér, jajgatás, por megy égbe keverve,

                                                 Törik dárda, kopja, szablya elegyedve.

 

                                                 Halál formában jár bán törökök között;

                                                 Mint a láng is harap, ha nádba ütközött,

                                                 Mint a sebes vízár, ha hegyből érkezett:

                                                 Oly kegyetlenségbe Zrínyi most öltözött.

 

                                                 Gázol rettenetesen Zrínyi vértóban,

                                                 Vérfolyamokat indít meg a pogányban;

                                                 Már messziről megismeri őt Delimán,

                                                 De retteg ő szíve, de félelemben van.

 

                                                 Fúj lángot tatár, összeszedi erejét,

                                                 Bánnak kegyetlenül kézzel üti mellét;

                                                 Ekkor bán ketté vágja Delimán fejét,

                                                 És habzó vérével kiönti életét.

 

                                                 Az futó népekkel összekeveredett,

                                                 Vágja mindenfelé a futó népeket.

                                                 Végre császárhoz is nem messzi érkezett,

                                                 Zrínyi jó távolról is megesmérte őt.

 

                                                 Szulimán jó lóra ülni igen siet,

                                                 De bán gyorsasága már régen ott termett,

                                                 Tizet ott levág császár segítségét,

                                                 Így császárnak aztán Zrínyi szólni kezdett:

                                     

                                                 „Vérszopó szelindek, világnak tolvaja,

                                                 Telhetetlenségednek eljött órája;

                                                 Isten bűneidet tovább nem bocsátja,

                                                 El kell menned, vén eb, örök kárhozatra.”

 

                                                 Így mondván, derekában ketté szakasztá,

                                                 Vérét és életét az földre bocsátá;

                                                 Átkozódván lelkét császár kiindítá,

                                                 Mely testét éltében oly keményen tartá.

 

                                                 Mikor bán visszanéz, meglátja távolról,

                                                 Elmaradt srege török kard miatt hull,

                                                 Mint pásztor nyájához, ő hamar megfordul,

                                                 És így szól hozzájuk nagy hangos torkából:

 

                                                 „Eddig éltünk vitézek, tisztességéért

                                                 Annak, ki keresztfán halt szabadságunkért:

                                                 Ma meghaljunk örömest, és jó hírünkért

                                                 Vitézül meghaljunk ezért mindenekért.

 

                                                 Ihol nyitva látom Istennek országát,

                                                 Ahol jól ismerem mi Urunknak fiát!

                                                 Esmérem, esmérem az Isten angyalát,

                                                 Ronthatatlan ágból tart nékünk koronát.”

 

                                                 Nem mer a nagy bánhoz közel menni senki,

                                                 Janicsár lövése Zrínyit földre veti;

                                                 Mellében ez esett, más homlokát üti,

                                                 Vitézivel együtt a földre fekteti.

 

                                                 Angyali légió azonnal leszáll,

                                                 Dicsérik az Istent hangos muzsikával.

                                                 Gábriel bán lelkét két tized magával,

                                                 Földről fölemeli gyönyörű szárnyával

 

                                                 És minden angyal visz magával egy lelket,

                                                 Isten eleibe így viszik ezeket.

                                                 Egész angyali kar szép muzsikát kezdett,

                                                 És nékem meghagyták, szómnak tegyek véget.

 

                                                 Vitézek Istene! Íme a te szolgád

                                                 Nem szánta éretted világi romlását;

                                                 Vére hullásával nagy betűket formált

                                                 Ily aláírással néked adta magát,

                                                 E vitéz véréért vedd kedvedbe fiát.

 

                                                                      VÉGE