Hallottátok ezt a géppisztolylövést?- kérdeztem a fiúktól.
Hallottuk. Mi van vele?
Semmi különös, de ez az orosz meglőtt – mondtam.
Hol? Mutasd! – kérdezik, mondják többen is.
Mutatom is: a lábszáramon a nadrág már véres volt, bakancsomban állt a vér. Érzem, hogy a lábamat nem ütötte át, messziről és vaktában leadott lövés volt, de a lábamban kötött ki. Úgy érzem, egyedül haza tudok menni, csak a vödreimet töltsék tele vízzel.
Igaz, hogy lassú léptekkel, de a bunkerig cipeltem a vödröket. Amikor leraktam őket, elmeséltem a többieknek, hogy jártam. Ez volt az első találkozásom orosz lövedékkel.
Levetkőztem, mutattam nekik a sebet, ami már kezdett fájni, mert dagadozott. Tapogatják a bajtársaim, és megállapítják, hogy egy centire lehet a bőröm alatt. Az egyik bácskai fiú, aki Bács-Topolyán pincér volt, vállalkozott a műtét elvégzésére. Mert a sebészet és a pincérség rokon szakmák.
Péter bemosakodott, mint egy igazi orvos, egy törölközőből fölrakta sebészálarcot. Éppen akkor este hoztak a szakácsok, már karácsony alkalmából egy kis pezsgőt, amivel prímán lehetett a fájdalmat csökkenteni, és a sebet fertőtleníteni. Először a beteget kábították vele, tehát én kaptam a legnagyobb adagot. Hason fekve feküdtem az ágyon. Addig még sosem ittam pezsgőt, de most már éreztem a hatását. A fiúk előre ittak a műtét sikerére, és elkezdődött a művelet.
Már le is kötöztek, mert mozogni szigorúan tilos, hosszan éles bicskával vágnak, és nem akarnak darabolni. A zsebkést a kanóc lángjában fertőtleníti, sterilizálja. Aztán vesz a szájába egy kortypezsgőt, majd azzal fertőtleníti a keletkező sebet. A fertőtlenítő anyagnak testmelegnek kell lenni! – világosít fel a doktor úr. Elhiszem neki, mert most ő az úr.
Mire fölocsúdtam, a penge a lábikrámba szaladt, aztán egyet fordított a pengén, és a lövedék máris az ágyon feküdt, mellettem. Hiába, aki tud, az tud.
Az igaz, hogy amikor másnap a parancsnokom megtudta a műtét lefolyását, a sebész nevét, majdnem lenyelt keresztben, és a zászlóaljparancsnoknak is volt hozzám néhány keresetlen szava. Tíz nap múlva már a kötést is levehettük a lábamról.
Ezekben a napokban jött a hír, hogy megérkeztek a téli holmik. A negyedik század egyik rajánál, ahol viszonylag nagyobb méretű bunker volt, oda kellett érte menni. Minden első vonalban harcoló kapott bekecset, szőrmesapkát, szőrmekesztyűt és haskötőt. Az utóbbit szinte egyáltalán nem használtuk, mert telerakódott tetűvel.
A járőrtársammal én is mentem felvételizni, de amikor beléptem a bunkerba, hát kit látnak szemeim, mint a Ruga őrmestert, mint továbbszolgálót, és ruhaosztót. Olyan méltóságos arccal osztogatta, mintha a saját ajándéka volna, és az lenne a becsületes dolog a részünkről, ha kezet csókolnánk érte. Jól nézett ki: adjusztált ruha, simlis sapka, egy kissé a jobb szemére félrecsapva. Barna haja előgöndörödik, parfümillat, stb.
Három ember volt előttünk, mire sorba kerültünk. Amikor rám került a sor, jelentkeztem, mint járőrparancsnok, hogy a járőrtársammal felvennénk, ami jár. Azt mondja a Ruga:
„Hallja, Rideg, amikor velem beszél, húzza ki magát!”
„Nem tehetem, őrvezető úr, mert a mennyezet húsz centivel alacsonyabb, mint én.”
Szemeit rám meresztette, akkor láttam, hogy véresek, a szájából meg áradt a rumszag. Az asztal szélét meg nem merte elereszteni, és üvöltött:
„Őrvezető, amennyiben nem húzza ki magát, ezzel a bikacsökkel szétverem a pofáját!”
Látom, hogy ezzel a részeg sertéssel nem érdemes vitatkozni, de figyelmeztetni nem árt:
„Szakaszvezető úr, alázatosan jelentem, hogy mi szolgálatban vagyunk, és ha kezet emel ránk, a helyszínen agyonlőjük. Azért mert maga három havonta részegen idejön, senkinek a pofáját nem fogja szétverni.”
+
A szolgálat végeztével a parancsnokhoz mentünk, és jelentettük az esetet:
„Százados úr, a Ruga felől nagyon csúnya szelek fújnak, érdemes lenne egy kicsit szétnézni körülötte.”
„Jó, majd meggondolom, de te semmi estre ne menj Novo-Uszpenkába, és ne gondolj bosszúra!
Két nap múlva a járőr megjött a Ruga környékén végzett tanulmányútról négy darab jegyzőkönyvvel, és mindegyiket más-más ember írta alá. Másnap Ruga szakaszvezető úr a parancsnoknál. Én ott álltam mellettük.
Mondja a százados:
„Szakaszvezető, az én jelenlétemben csak akkor ülhet le, ha erre engedélyt adok. Álljon föl!”
Ruga fölállt, és idegeskedésében rá akart gyújtani.
Ismét a százados:
„Szakaszvezető, adtam engedélyt a rágyújtásra? Tegye el a cigarettáját, és álljon vigyázzba! Mindjárt lesz mit hallgatnia. Írnok, olvassa föl a jegyzőkönyvet!”
Az írnok által felolvasottakból kiderült, hogy Ruga visszaélve szolgálati beosztásával és rendfokozatával, a kiosztásra érkezett vadonatúj térképtáskákból, irattárcát készíttetett az embereivel, és a 12 darabot német márkáért árusította.
A kezelésére bízott raktárból az új köpenyeket a hozzá beosztott szabókkal átalakíttatta, és a munkaszolgálatosoknak árulta jó pénzért. Konzerv, bekecs, rum állandóan kapható volt nála. A vevőköre igen széles volt: németek, magyar katonák, a MUSZ-osok egyaránt megfordultak a boltjában.
Amikor kiértünk a hadműveleti területre értünk, a lelkünkre kötötték, hogy mindenki csak annyi pénzt küldhet haza, amennyi zsoldot, harcos pótlékot kap. De azt senki sem ellenőrizte, hogy egy névre hányan küldik a zsoldjukat havonta. Ruga felesége akkora forgalmat bonyolított le, mintha egy postafiók lenne.
A szakaszvezető elsápadt, és kezének nem talált helyet a nadrágvarráson.
„Ruga János továbbszolgáló szakaszvezető szolgálati helyéről leváltom, és azonnali hatállyal lefokozom. Kérek egy kést!”
A nadrágom zsebéből gyorsan előkerült a halnyelű bicskám, és hat kis pöccentésre a hat csontcsillag lepergett a földre.
„Ruga honvéd, most itt marad! És szolgálati beosztását Kemény szakaszvezető úrtól azonnal megkapja” – mondta a százados.
Közben a halnyelű bicskámmal leszedtem Ruga adjusztált zubbonyának bal mellrészéről a kitűntetések felakasztására szánt zöld zsinórt.
Amikor ezzel elkészültem, eltettem a bicsakomat, aztán csak félhangosan annyit duruzsoltam a fülébe:
„Ruga honvéd, leléphet! És sose törődjön azzal, hogy Főméltóságú asszony milyen vallású!”
Ruga Jánost a parancsnokkal való megbeszélés alapján másnap reggel a járőr a 4. század lövészrajához kísérte, és ott, mint rajparancsnok - helyettest vették állományba. Az életben többször nem láttam, mert az áttöréskor valószínűleg neki is örökre nyoma veszett.
Mintha libazsírral kenegették volna szívemet. Fél éve először voltam elégedett. De még egy szaki hátra van, és az otthon hűsöl, azaz inkább melegszik, de annak is befűtök úgy istenigazából, ha eljön az ideje.
+
A karácsonyi ünnepekre a hideg fokozódott. Egy hét alatt tíz fokot süllyedt a hőmérséklet, elérte a -20 fokot, és ilyenkor is havazott. A hóréteg vastagsága, szélcsendes helyen, elérte 30-40 centimétert. Az esti sötétségben hozták a kocsik a fát, a szenet, mert a bunkerekben fűteni kellett.
Kézifegyvereink kezdték felmondani a szolgálatot. Elsősorban a gyalogság tömegfegyvere, a puska. A fegyvert a bunkerben tartották, ahol a pára lecsapódott. Amikor a puska gazdája szolgálatba lépett, és fegyverét megtöltötte, a csőbe csúsztatott töltény perceken belül a csőbe fagyott. A lövés után, amikor a hüvelyt a csőből ki kellett húzni, a hagyományos hüvelyvonó nem volt képes rá. A baka nem tudott mást tenni, mint a zárt dugattyúgombra rálépett, és lábbal próbálta kihúzni. Ekkor sem jött ki, de a hüvelyvonó-kamó letört. Ekkor a fegyver használhatatlanná vált. Január elejére alig volt működő puska. Valamit tenni kellett. A zászlóaljtörzsnél találtak rá megoldást, az úgynevezett puskavesszőt. Százszámra készítették őket.
Ezen túl a baka a puska mellett mindig magával vitte a puskavesszőt is. Amikor kilőtt egy töltényt, elölről a csőbe lökte, és kitolta a hüvelyt. Aztán lehetett csak újra tölteni. Ekkor kezdtünk el hasonlítani Rákóczi kurucaihoz, akik elöltöltős puskájukhoz használtak ehhez hasonlót.
A géppuskákat sem volt szabad meleg helyre vinni a párásodás miatt, és némi fagyálló folyadékot is kaptunk. A golyószórók sem működtek kifogástalanul.
A komolyabb tél beköszöntével megjelentek a lakótársak, a mezei egerek. Kénytelenek voltunk megbékélni velük, mert macskát nem lehetett vételezni. Az egerek jól érezték magukat, szaporodtak rendületlenül, és az utolsó morzsát is megették, amit a baka elébük szórt.
Nemcsak éjjel, de nappal is tudták, hogy úgy sem bírjuk őket megfogni, ezért minden félelem nélkül megették a kenyerünket, a szappanunkat, és minden ruhadarabunkat, amelybe zsíros kezünket töröltük.
Az orosz egerek határozottan és szívósan ásták alá a harci morálunkat. Rajtuk csak a tetvek tettek túl. Ezek a vérünket szívtak, és nem egy - kettő, hanem egy egész hadsereg. Az egyetlen jó tulajdonságukat, nevezetesen, hogy nappal jóllakottan szundikáltak, éjszaka igyekeztek elfelejteni. Amikor a legédesebben aludtunk volna, a legváratlanabb helyeken indítottak támadást. Alvás helyett egész éjszaka folyt a vakaródzás. A fekete csipkés töredezett bakaköröm alatt csak úgy harsogott a bőr, de minél inkább vakartuk, annál jobban viszketett. Így éltünk együtt: tetvek, egerek és emberek.
A németek a védőállás létesítésekor az első vonalbeli bunkereket alacsonyabbra építették, és az oldalfalak nem voltak beburkolva semmivel, de szerencsére a szilárd talaj a tetőt jól megtartotta. A hátrább lévő bunkereket, a parancsnokságok színhelyét, már pontosabban készítették el. Két 3, 5-szer 3, 5 méteres gödröket két méteres válaszfal választotta el egymástól, természetesen földfal. Ilyen ikerbunker egyik gödrét rendeztük be lakásnak, a másikban kapott helyet a zászlóalj lőszerraktára.
Január elején estefelé lőszerért jött az egyik rajtól kis szánkóval egy erdélyi fiú. Már korábban megismerkedtünk vele, mert igen jó vágású fiatalember volt. 1915-ben Zilah megyében született. A nagyszülei még magyarok voltak, de ő már csak néhány szót tudott anyanyelvén. Papp Márknak hívták. Erdély visszacsatolása előtt a román csendőrségnek volt a tagja, őrmesteri rendfokozatban. Amióta az első vonalban voltunk, ez a fiatal és jóvágású fiatalember teljesen megőszült, és igen gyengén állt a lábán.
Hóesésben jött, derékszíjra fogott kis szánkóját húzta maga után. Kívül megállt, bakancsáról gondosan leverte a havat, kopogott, és úgy lépett be a bunkerbe.
„Jó estét, fiúk! Solgálati jegyet hoztam, és lőszert kérek – mondta elég értelmesen Márk. Mert a rajában egyedül ő volt román, és ha akarta, ha nem, egyre több magyar szó ragadt a nyelvére.
„Ugye, fiúk, elszívhatok addig egy cigarettát, és egy kicsit megmelegedhetek nálatok?
Elszívta a cigarettát, és kiadtuk neki a kért lőszert. Márk elköszönt.
Egy óra múlva már teljesen sötét volt, és a szél kavarta a régi és a friss havat. Valamiért kimentem a bunker mellé, látok ám valami buckát a hóban. Odamegyek, hát a Márk ül a kis szánkón, és bóbiskol. Fölkeltettem, és elindítottam a rajához, ahol a többiek őt is várják meg a lőszert. Morogva elindult. Morgott valami olyasmit, hogy nincs benne erő, hogy elmenjen a bunkerig, de azért csak elindult.
Reggel száz méterrel arrább találták meg a kis szánkón ülve és megfagyva a körletet takarító munkaszolgálatosok. Elaludt, megfagyott.
A munkaszolgálatosok köréből mindjárt lett gazdája minden ruhadarabjának: a bakancsnak, a kesztyűnek, a bekecsnek. Mindennek, ami Márknak volt, nekik nem. Ezeket a ruhafelhasználásokat én elleneztem, de a zászlóaljparancsnokunk helyeselte:
„Ferikém, ezek is emberek.”
Amikor Márkról mindent leszedtek, a lábára kötötték a derékszíjat, és húzni kezdték hátra, ahol majd a többivel együtt idővel eltemetik. Ekkor jött be hozzánk a munkaszolgálatosok parancsnoka.
„Feri, légy szíves, gyere ki, mert ilyet még nem láttál.”
Kimentem, és valóban olyat még nem láttam. Márkot lábbal előrefelé húzták, hasán, hátán felhúzódott a ruha. Hónapokon keresztül nem tudtak tisztálkodni, fertőtlenítés nem volt. Márk addig vakaródzott, amíg a hasán ki nem vérzett a bőr, a tetvek megtelepedtek a húsában, és legyengítették, szinte megették ezt a szerencsétlen katonát. Borzalom volt még rágondolni is.
+
Azokról a munkaszolgálatosokról is kell írnom egyet-mást, kik velünk együtt fagyoskodtak a Donnál. Az a MUSZOS-csapat, amelyik a körletünkben dolgozott, elsősorban havat lapátolt, negyven főből állt. Amikor először megjelentek, két idősebb katona kísérte őket, ezek voltak a keretlegények. Később már csak maguk jöttek, saját maguk közül kiválasztott parancsnokokkal.
Amikor, többnyire estefelé megérkezett a szakasz, a legtöbbnek a kezében lapát volt vagy csákány. A megjelölt vezetőjük bejött a bunkerba, katonásan jelentkezett, hogy meghozta a szakaszát, munkára jelentkeznek és kérik a parancsot.
- Pihenj! Üljön le! Gyújtson rá!
Elmondta, hogy ő budapesti lakos, a polgári foglalkozása újságíró. Amíg le nem fokozták, tüzérfőhadnagy volt. Közgazdasági egyetemet végzett és két kislánya van. Engedélyt kért, hogy bemutathassa budapesti szomszédját, akivel egy házban, egy folyosón laknak. Engedélyeztük. Belépett egy magas, hajlott hátú ember. A fején halottról zsákmányolt téli sapka, a köpenye alatt bekecs, a kezén kesztyű. Az is katonásan jelentkezett:
„Őrvezető úr! Dr. Kovács Vilmos munkaszolgálatos jelentkezik. Valamikor az I. gépkocsizó lövészezredben szolgáltam, mint orvos őrnagy. A legutóbbi munkahelyem a budapesti Verebély – klinika volt. Eredeti családnevem Kóhn volt, most ezért vagyok itt.”
Ismét kopogtatnak. Bejön egy alacsony, mitugrász emberke, és azt mondja:
„Őrvezető úr, hát nem ismer meg? Májusban én csináltam magáról azt a fényképet Balassagyarmaton, amit a családjának küldött. Én vagyok a Lusztig fotós.”
Elüldögéltünk velük, elbagózgattunk, aztán kimentek havat lapátolni. Nemigen volt rosszabb sorsuk, mint a mienk, ezért különleges sajnálat nem volt bennünk irántuk.
Az egyik hajnal a géppuskás raj fedezékében talált bennünket. Új járőrtárs volt velem, mert a tizedest elvezényelték egy hónapra a hadosztályhoz. Ez a fiú rangnélküli honvéd volt, egy Ipoly menti községből való csendes, szerény gyerek. Miklány András volt a becsületes neve.
A harminchat órás szolgálatba sok minden belefért, ezért elhatároztuk, hogy elkészítjük a kávénkat, és itt a jó meleg bunkerban megreggelizünk. A katonának kiadták a kávét hideg állapotban és kocka alakban. Ez olyan volt, hogy a pótkávét kristálycukorral összepréselték, és egy gyufásdoboz nagyságú kocka volt reggelire. Megfőztük 6-7 deciliternyi vízben, és jó ízű elég édes kávé lett belőle.
Azt mondja a rajparancsnok, hogy egy kicsi baj lesz a kávéfőzéssel, mert az egyik vödör víz elfogyott még az este, a másikba meg beledöglött két egér. Ők is havat olvasztottak, és abból főzték a kávét. Volt a rajban két fiú, akikkel együtt voltunk újoncok, és az egyik ajánlkozott, hogy szép, tiszta havat hoz, az kávénak megfelel.
Kiment a két csajkával hóért, mi beszélgettünk, beszélgettünk. Déska csak nem jött a hóval. Már eltelt öt perc, és azt mondja a rajparancsnok, hogy menjen ki valaki, nézze meg, mi lesz a kávéval.
Ő is kiment szétnézni, mi közben beszélgettünk tovább. Eltelt öt perc, nem jött vissza. A rajparancsnok kibújik, hogy szétnézze, mi újság. Mindjárt jött is vissza, és odaszólt, hogy menjek utána, de mélyen hajolva. A bunker tetejére borulva fekszik Déska, négy géppuskagolyóval az arcában, a társa, aki le akarta húzni, a hátába kapta a halálos lövést. Nem nagy kunszt volt leszedni őket negyven méterről.
Csak kézzel felnyúltunk, és szereztünk annyi friss havat, hogy a kávé már melegedett a kályhán. Ekkor megszólal egy Botos nevű géppuskás irányzó:
„Szakaszvezető úr, én tudom, hogy honnan lőnek. Kérek engedélyt, hogy ezt a figyelőt kilőjem.”
„Nem lő ki maga senkit! Maradjon a fenekén nyugodtan!”
„Akkor pedig megyek parancs nélkül, és ha nem tetszik, jelentse, ahová akarja. Déska nekem unokatestvérem volt, ezt meg akarom bosszulni.”
Kilép a bunkerből, közben a kávénk kész lett. Eszegetünk is hozzá, és közben megszólal a Botos géppuskája: ta-ta-ta-ta-ta. Öt lövés, egy sorozat. Nemsokára ismét: ta-ta-ta-ta-ta. Ismét egy rövid sorozat. Újra a géppuska: ta-ta és megszakadt. Mondtam a szakaszvezetőnek, hogy:
„A Botost is lelőtték. Ha nem hiszed, nézd meg!”
A rajparancsnok kimegy. Botos László honvéd, géppuskás irányzó a géppuskára bukva, a lövés oldalról érte, a bal füle mögött. Három ember halt meg félóra alatt egyetlen rajból, ez igen nagy veszteség, és mindhárman a kávé miatt. Most már csak ketten maradtak.
+
Másnap hajnalban, amikor a munkaszolgálatosok elindultak az állásból hátrafelé, két-két ember húzta a három katonát a fagyon, hogy a horhosban, egy robbantott gödörben örök nyugalomra helyezzék őket.
Még aznap jelentésadásra vagyok a parancsnoknál, amikor a zászlóaljparancsnoki bunker szomszédságából dühös kiabálás hallatszik át. Valakit a tunyasága, a tehetetlensége miatt szid a zászlóalj orvosa. Mi is átmentünk a parancsnokkal.
A két bunkert egy méter széles alagút kötötte össze, mindkét végén pokróc-függönnyel.
Az orvos előtti széken ül Tóth Endre tizedes, a magyar Kis Ezüst Vitézségi Érem tulajdonosa. Koszos lábfejét dörzsöli még szutykosabb talpával. Az orvos és a segédje előtte vetkőztették le: le a nadrágot, a jégeralsót, gatyát, mindent. Elképzelhetetlen látványnak voltunk tanúi.
Ezt az embert a beosztottai hozták be, mert annyira legyengült, hogy jártányi ereje sem volt. Amikor Tóth Endre tizedesről húztál le a nadrágot és a gatyát, a lábáról a ruhával együtt jött le a lábáról a bőr, a hús lerohadva. A bűztől alig lehetett a segélyhelyen megmaradni.
Másnap reggelre végelgyengülésben kiszenvedett.
Amikor a németek az Uriv előtti védőállást kialakították, szerencsétlenebbül nem is tehették volna. Nem véletlenül adták ezt a vonalszakaszt nekünk. Az első vonalak között volt egy kis emelkedő, egy alacsony dombvonulat. Csaknem az egész zászlóalj védőkörzetén végighúzódott. Sajnos, elég magas volt ahhoz, hogy szükség esetén a páncél elhárítás ne tudjon tűztámogatást biztosítani. Magyarul: hiába voltak ott a győri tüzérek a francia páncéltörő ágyúval, nem tudták a T-34-eseket lőni, mert előttük volt a domb és a domb túloldalán gyalogság.
Úgy tudtuk, hogy minden orosz hadosztálynak van felderítő gépe, „Mari nénije”. Kétfödeles kis alkotmány volt. Nappal sokszor elszállt felettünk, de csak nézelődött. Se nem lövöldözött, se nem bombázott. Csak átrepült fölénk, mint ahogy a jó szomszéd is futólag meg szokta kérdezni, hogy: Mi újság nálatok?
De azért arra gondoltunk, hogy bizonyára kíváncsiskodott, fényképezett. Légelhárítás az első vonalban nem is lehetett, hiszen azonnal végezhettek volna egyetlen aknavetővel, olyan közel voltunk egymáshoz.
Éjszakánként azonban haragosabb volt a felderítő gép, mert amikor fölénk ért, azonnal elkezdett lőni, mint a bolond. Amikor kilőtte az első mennyiséget, hazarepült, feltankolt, és újra kezdte. Így ment egész éjszaka. Ez a már a katonák morális meggyengítését szolgálta. Ne aludj jól, mert aki pihen, az jobban tud koncentrálni. Ha valami gyanúsat észlelt, akkor meg Sztálin-gyertyákat dobált, és éjszakából is nappalt csinált. Azt is meg mutatták, hogy milyen nagy mennyiségű lőszerük van. Érzékeltették az erőt.
A szomszédságunkban lakott a páncélelhárító tüzérek egyik lövegének legénység. Egy főhadnagy és öt tüzér. Gyorsan megismerkedtünk velük, mert egy konyháról ebédeltünk, és a parancsnokuk majdnem földim volt, mert Kalocsán született.
Ez a főhadnagy tartott nekem előadást ezerről az első világháborúból visszamaradt 30,5-es motoros ágyúról, amelyek közül négyet kihoztak, hogy elrettentő fegyverként bevessék.
Hogy ezt megtehessék, Novo-Uszpenka mögött a hadmérnökök megkezdték a szintezést, a talajegyengetést. A katonák ástak, aztán jöttek a mesteremberek, akik zsaluztak, tehát készült a kilövőhely a csodafegyvernek. Amikor az ágyukat a helyükre vontatták, összerakták, ott állt bevetésre készen a négy ágyú. A főhadnagy szerint január 5-én este lesz a belövésük.
A bunkerünk ajtajából lestük, hogy mi fog történni. Egyszer csak megrázkódott a föld, mert az ágyú felbömbölt, és Uszpenka felől felzúgott a hang: ujujujujujuj ijijijijij, bumm. Valahol az urivi hídfőben lecsapott a gránát. Ismét csend lett. Még három lövést ígértek, két ágyúból, kettőt –kettőt. Jött is az előzőhöz hasonló dördülés, majd az előző hang.
De több lövés nem esett. Még akkor este megtudtuk, hogy az először tüzelő ágyú csöve megrepedt. A másik ágyúnak a helyre toló rugója eltört. Így hát az első világháborús monstrumok leszerepeltek.
+
1943. január 9-én tartottuk az első sípróbát. Felsorakoztak egyvonalban a katonák, és a hozzáértők dirigáltak, hogy hogyan lépkedjünk, aztán miként lökdössük magunkat előre a hóban. Nagy öröm és zűrzavar lett belőle, mert igen kevesen értettek a síeléshez. Hiába, többnyire paraszt és munkásgyerekek voltak a sorainkban.
Ezen a napon osztották ki Lászai László alezredes, a 23 gyalogezred parancsnokának jóvoltából a kitűntetéseket. Kinek - kinek érdeme szerint.
1943. január 12-én ismét sígyakorlást terveztem a járőrtársammal, csak úgy bekecsben, köpeny nélkül. Hónunk alatt a felszereléssel elindultunk a bunkertől hátrafelé. Éppen a léceket csatoltuk fel, amikor megmozdult alattunk a föld. Elszabadult a pokol: mennydörgés, villámlás mindenütt. Az oroszoktól több mint egyórás tüzet kaptunk, szinte minden fegyvernem bevetésével: ágyú, aknavető, sorozatvető, bombázás, amit csak az ember el tud képzelni. Hetven percig tartott, és akkor hirtelen vége lett.
A hirtelen beállott csönd rosszabb, mintha dörögne az ég. Az életben maradtak nagy idegfeszültségben készülnek a gyalogsági támadásra. És egyszer csak a zászlóalj lőállása előtt öt - hat helyen megmozdul az árok. Század erejű egységek lépnek ki a lövészárokból, tisztjeikkel az oldalukon, de már lőnek is. Az először kilépőket elsöpörte a gyalogsági tűz, de aki tudott visszakúszott.
Sok sebesült maradt a senki földjén. Aki nagyon jajgatott azért csak kikúsztak, de már csattant is a lövés, és az illető a társa mellé feküdt. A mieinknek is ki kellett az árokból vinni a halottakat, sebesülteket. Félóra múlva jött a második hullám, de már csak szakasznyi erővel. Ez is meghiúsult. Nem sokára jött a harmadik, negyedik, ötödik és a sokadik hullám, de az első vonal helyt állt.
Az első napon a zászlóalj harmada esett el a harcban. Dr. Sándor orvos zászlós nem győzte a munkát.
Délután három óra körül benn voltam a parancsnoknál, és a rádiós mellett ültem. A rádiós egy ruszin tizedes volt, szájában állandóan pipa lógott, ezért csak úgy hívták, hogy a Pipás. Kárpátalja visszacsatolása előtt a cseh hadseregben hadnagy volt, különben Munkácson banktisztviselő. A rádiója az orosz hullámhosszra volt állítva.
A fülhallgatón keresztül én is hallottam az orosz rádiós nő hangját. A Pipás jegyzetel, majd lefordítja: „Sürgősen kérünk erősítést és tüzérségi támogatást, mert a magyarok minden támadásunkat visszaverik.
Az ötödik századtól jött a jelentés, hogy az oroszok két bunkert elfoglaltak, tehát az állásból 50-60 métert megszállva tartanak. Erősítést kérnek.
De tartalékban egyetlen ember sincs. Ott állt végül egy vállalkozó raj, nyolc fő. Önként mentek. Egyik bunkert visszafoglalták, de mire megvirradt, közülük már csak egy ember élt. A többit lángszóróval lekaszálták.
Éppen a támadást megelőző napokban jelent meg a keleti front egy igen magas rangú tábornoka, aki egyaránt kegyetlen volt minden harcoló félhez. TÉL tábornokról van szó. Napról napra fokozódott a hideg, és éppen a támadás első napján elérte a -32,-34 fokot. A napocska melege az árkok oldalánál megolvasztotta a havat. A katonák jöttek - mentek benne, és közben hozzádörgölőztek a vizes falhoz köpenyükkel, amelyik aztán beszívta a nedvességet, majd megfagyott, és inkább sátor volt, mint szorosan testre simuló ruhadarab. A hideg átjárta a teljes testünket. Fázott a csontunkban a velő. Úgy éreztük, még az agyvelőnk is.
A negyvenfős munkaszolgálatos csapatból 16-an maradtak. Dr. Kovács, a Verebély-klinikáról, is fagyhalált szenvedett. Elaludt ültében, elszundikált, igen csendes és békés halállal búcsúzott el tőlünk.
12-én este szánkókkal jöttek lőszerért, de csak az utalványt mutatják, és senki nem nyitja ki a száját, mintha félne, hogy a fogai lefagynak.
Volt közöttünk egy bácskai, Ófutak községből származó fiú, aki közel két méter magas volt, bajuszos-szakállas, mint Krisztus urunk bizonyos ábrázolásokon. Ezért neveztük csak Krisztusnak.
Ő is megjelent lőszerért. Szolgálati jegyén két láda puskalőszer és egy láda kézigránát állt. Jegy nélkül kért még egy láda kézigránátot, lehetőleg németet. Azt mondta, hogy ez saját célra kell. Elmondta, hogy a szülei megírták, /Igen lélektelen szülei lehettek! / hogy elhagyta a felesége, ezért ő sem most, sem máskor nem akar hazamenni. Harcol, amíg él.
+
Éjfél után egy órakor a parancsnoknál jelentkeztünk szolgálatra. Este hatkor pihentünk le, de éjfél után ismét szolgálat. Mások is virrasztottak. A zászlóalj-parancsnokságról hátra felé sikerült telefon-összeköttetést biztosítani. Erősítést kértünk, ígéretet kaptunk. Jány Gusztáv, a hadseregparancsnok kijelentette:
„A védőállásból senki egy tapodtat sem! Kitartani, harcolni, győzni!”
Éjfél után három órakor a parancsnokkal ketten elindultunk végigjárni a védőállást. A parancsnokságot a segédtiszt képviselte. A parancsnoknál kurta csövű német géppisztoly volt, nálam csak puska. Jobban szerettem, mint a géppisztolyt, mert igen jól hordott. Kétszáz méterről, korábban, szarkát lőttem vele.
Beértünk a vonalba, mert alig volt távolabb 200 méternél. Csak árokban lehetett járni, és a parancsnokságtól az első vonalig jó széles árok volt. Ezen húzták végig kis szánkón az élelmet, tüzelőt, lőszert. Erre jártak a munkaszolgálatosok, és hónuk alá kötött kötéllel erre húzták a halottainkat.
A bekötőárok nagyjából a védőkörlet közepén csatlakozott a zászlóalj által védett sávhoz. Először balra mentünk. Tízlépésenként:
„Állj, ki vagy?” Az emberek őrködtek, amíg csak éltek.
Már a negyedik század körletében jártunk. Az árokszögletnél halk, de erélyes hang állít meg:
„Állj, ki vagy?”
„A zászlóaljparancsnok.”
„Jelszó?”
„Palermo!”
„Százados úr, Horváth István tizedes, mint a negyedik század első szakaszának a parancsnoka jelentkezem. A szakasz létszáma: egy parancsnok, hét beosztott. A hat főből három súlyosan sebesült, csupán négy fővel rendelkezem. Kérem a további parancsot.”
„Mi lett a szakaszparancsnokkal?”
„Jelentem, hogy éjjel az oroszok el akarták vinni az őrt, és a lövöldözés közben egy kézigránát megölte. A vele lévő Sebestyén őrvezető súlyosan megsebesült, azt hátra szállítottuk.”
„A három másik súlyos érültet miért nem vitték hátra?”
„Alázatosan jelentem, mert nem akarnak hátra menni. Itt akarnak meghalni a bunkerban. Meg ha hátra is vitetem őket, száz méter szélesen védtelen marad a védőállás.”
Vagy harminclépésnyire nem állított meg senki. Halvány fény jön ki egy bunkerajtón. Benyitunk. Széles deszka az asztal, rajta ég a mécs, fél kenyér, félig megírt tábori lap. Sehol senki. Fülledt és büdös a levegő, de meleg van a bunkerban. A százados visszaszól az előbbi tizedesnek:
„Tizedes! Hol vannak a szomszédok ebből a bunkerből?”
„Alázatosan jelentem, abban a bunkerben tegnap még négyen laktak. Délelőtt egy fő megsebesült, és hátra ment a saját lábán, három fő pedig délután meghalt. Kitettük őket az árokpartra, hogy ne akadozzanak.”
A bunkerajtón túl, az árok fenekén ül egy alak. A fején nincs sapka, arca felismerhetetlen, jobb kezének mutatóujjára rámerevedve a Frommer pisztoly. Köpeny nincs rajta, vállpántos derékszíja a bekecs tetején megszorítva.
„Alázatosan jelentem, ő volt a parancsnokom, Kőműves zászlós. Jó ember volt szegény. Az is ott van, aki gránáttal agyonvágta.”
És valóban a zászlóson túl néhány lépéssel, egy pufajkás kéz mered az árok fölé márványkeményre fagyva.
A százados megnézi az óráját, fél öt. Visszafordulunk, hogy megnézzük a jobb szárnyat. Középen a hatodik, jobbról az ötödik. A hatodik századnál is nagyok a veszteségek. Lőszer van, meleg ételt az este kaptak. A rajparancsnok jelenti, hogy az ő szakaszán is átjöttek az oroszok, hogy az őrt elvigyék, de észrevették. Egy orosz itt maradt a senki földjén, egy fél órával ezelőtt még jajgatott.
„Százados úr! Elmegyek, megnézem, mi van vele?” – mondtam.
„És ha pisztollyal lepuffant?”
„Ha fél órája elhallgatott, akkor az már nem fog lövöldözni.”
Azzal odaadtam a puskám az őrnek, és kúszva megközelítem. Már csontkeményre volt fagyva. Hátizsák mellette, a géppisztoly a hátizsákon. Visszakúsztam. A dobtárban 45 töltény, a hátizsákban 6 kézigránát és doboz géppisztolytöltény. Nyolcszor hetven darab. Volt még kenyér a hátizsákban meg húskonzerv. Az ötödik század körzetében járunk. Az őrök csendre intenek, megállítanak. Rajtuk túl ötven méterrel van az a két bunker, ahol tegnap az oroszok bevették magukat a mi lövészárkunkban. Még mindig ott vannak, és jól tartják magukat, vagy harmincan.
A kifüstölésükre vállalkozó nyolc ember közül csak Száva Demeter honvéd maradt meg, a Székelyföldről.
+
1943. január 13.
A hó szikrázott a napfénytől, és a hideg még két fokkal erősödött. A hó vastagsága 50-60 centiméter. A nagy hidegtől olyan volt, mint a liszt. A legkisebb szellő is tovasodorta. Egész éjjel harckészültség. A tegnapi harctól elcsigázott emberek éjjel is őrködtek.
Az oroszok hagytak időt a reggelizésre. Ők nyugodtan megreggeliztek, hogy aztán higgadtan lássanak a védelmünk teljes felszámolásának. Nyolc órakor megszólalt a tüzérségük, a Sztálin - orgonák, az aknavetők. A tüzérségünk állja a sarat, folyik a párbaj. De jönnek az orosz repülők, több hullámban, és csak a védelmi vonalat veretik. Elképzelhetetlen, hogy ott valaki életben maradt. Ismét teljes csend.
Délelőtt tizenegy óra. Az orosz állások mögött fölzúgnak a harckocsik motorjai. A zászlóaljunk egész védőkörlete előtt, zúgnak, bömbölnek, szinte remeg a föld még alattunk is. Jönnek a századoktól a küldöncök, hogy páncélelhárítást kérnek sürgősen, mert a becslésük szerint legalább negyven - ötven harckocsit látnak. Látják őket és nincs fegyverük. Van hat nehézpuska, de az a T-34-esek ellen semmit sem ér. A francia páncéltörők és a harckocsik közti távolság 300 méter, és egy nyolc méter magas partvonulat. A szakértő parancsnokok így helyezték el a páncélelhárítást. Ehhez csak józan paraszti ész kellett volna.
Bemelegedtek a motorok, és a harckocsik lassan elindulnak. Egymástól ötven-hatvan méter távolságra és vonalban a tüzérség és a repülőgépek által megdarabolt árokban ott áll a baka az 1895-ös mintájú puskájával, mellette a puskavessző fekszik. A géppuskahevederek befűzve, csak a tüzelőállásba föl kell tenni, és jöhetnek az oroszok.
A harckocsik az orosz vonalnál megállnak, és félelmetes nyugalommal várakoznak. Még a toronyajtót sem nyitották ki. Nem lőttek egyet sem.
Egyszer csak az orosz árokban megszólalt egy tangóharmonika vagy szájharmonika. Megmozdul az árokból a gyalogság. Kétszáz méterenként egy–egy szakasz lép ki az árokból, és a dobtárak már pörgetik is a golyót. Nem nagy távolságot kell megtenniük, csak 40-80 métert. Szemtől szembe és oldalról felugatnak a géppuskák, a golyószórók. Amint a géppuska learatta az orosz szakaszt, a legközelebbi harckocsi toronylövegéből láng csapott ki, és az egyik géppuskaállásunkat már meg is semmisítette. És ez így ment tragikus kiszámítottsággal. Rövidesen vége lett az egész géppuskarajnak.
A magyar tüzérség a harckocsik ellen nem tudott védelmet nyújtani, mert Novo Uszpenkából ilyen közeli célpontokra lehetetlen volt tüzet nyitni. Az egész vonalon végig egy óra alatt elnémultak a géppuskák és a golyószórók. Maradt a puska, a puskavesszővel.
Teljes lett a káosz.
A zászlóaljparancsnok elrendelte a védőállás kiürítését azzal, hogy szakaszok vonuljanak hátra, a tüzérség előtti partrészre, és ott foglaljanak el tüzelőállást. Olyan helyen, ahol nincs lövészárok, nincs bunker, csak félméteres hó és – 35 fokos hideg.
Az 520 főnyi legénységből hátravánszorgott 70-80 fő. Hogy az állásokban mennyien maradtak élve, sebesülten vagy holtan, arról még ma sincs tudomása a történelemnek.
Akik tudtak, hátra jöttek. Az ötödik század irányából csak néhányan. Kinn álltam a parancsnokság ajtajában, amikor látom, hogy a Novo -Uszpenka előtti horhosból lila rakéta röppen fel az égre. Sem nekünk, sem a németeknek nincs ilyen színű rakétájuk. Ha ezek nem, akkor csak az oroszok lőhették.
Ezek szerint 14. gyalogezrednél már korábban áttörtek, mint nálunk. Bemegyek, jelentem a lila rakétát. A parancsnok személyesen kijön, hogy a saját szemével is meggyőződjön róla. Mintha csak erre vártak volna, újabb lila rakéta a levegőben. Pedig még csak délután fél kettő volt. Vissza a bunkerba!
Rádió, iratok, telefon a földön. Leöntöttük benzinnel, és egy negyed óra múlva már lángokban állt az egész bunker.
Indulni akartunk mind a heten, amikor odajön a páncéltörősök parancsnoka:
„Nézzétek! Ott jobbról még jön valaki.”
Öt-hat ember jött a hóban, és fehér hólepelbe burkolózva valamit húztak maguk után. Maxim géppuskát húztak, ezért nem gondoltunk semmi rosszra, mert ilyen fegyverünk nekünk is volt. Azt hittük, a személyzete jön hátra. Egyszerre eltűntek a hóleplek, és egy perc múlva már ugat is a géppuska, mert azok nem a mieink voltak, hanem oroszok.
„Repeszgránát a francia páncéltörőbe! Irányzék 250 méter! Tűz!”
A géppuska azonnal elhallgatott. Tíz percig újra teljes csend volt. Motorzúgás erősödött, egyszerre több irányból is. A páncéltörőbe páncélgránát. A domb tetején megjelenik az első T-34-es. Elcsattant a lövés, a harckocsi kigyulladt. Tőle ötven méterre kúszik fel a következő.
„Páncélgránátot tölts! Tűz!”
Ez is kigyulladt. Onnan már több nem mozdult előre.
De baloldalról kattogni kezdett két géppuska. Mi ekkor már hátrább voltunk legalább száz méterrel, amikor a páncéltörőket elkezdték lőni. Három tüzér a löveg faránál esett el. A főhadnagy a mellettünk lévő összekötő árokban futott, amikor hátra néztem. Éppen akkor kapta a haslövést, mert előre bukott, és ott maradt mozdulatlanul Tamás Károly tüzér főhadnagy, Kalocsáról.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése