A JUHÁSZOK FEJEDELME
A nagyapám sokat tudott mesélni az apósáról, BARNA ANDRÁSRÓL is, akinél tizenöt évig bojtárkodott. / Katonasággal megszakítva./ Jutalmul az egyik leányát kapta feleségül, Barna Annát. A négy leánya közül a legszebbet, a legjobbat, akitől az édesapám született meg elsőnek. Nagyapám a holtáig gyászolta, mert szülésben halt meg. De a második fia is megmaradt utána.
Nem nősült meg újra.
- Ilyen jó léleknek az egész vármegyében nem találnám a párját – mondotta, amikor kínálgattak neki egy özvegyet vagy egy leányt.
- Majd magam nevelem föl a fiaimat!- utasította el a tolakodókat.
+
BARNA ANDRÁSNAK, az anyai dédapámnak, a juhászság volt a becsületes mestersége, de mindig kerülgették a csendbiztosok.
- Olyan volt – így kezdte a nagyapám, aki maga is bojtárja volt húsz éven át-, mint a Rúzsa Sándor. Szigorú, de igazságos. Nem félt az ördög öreganyjától sem! Legalább ezerkétszáz birkát legeltetett minden évben az öt bojtárjával együtt. A háza meg a karám, ahová a kemény téli hónapokra elletésre behajtottunk, ott áll még máma is a fölöttünk lévő soron. Ő maga meg békésen nyugszik a megszentelt kétszéli földben. Sokan voltak a búcsúztatásán. Nagy volt a fölhajtás!- mondotta volna rá somolyogva.
Nem fejtünk, mert a bárányoknak kellett a tej, hogy a kihajtásig gyorsabban növekedjenek. Sok pénze volt meg sok lánya. Az egyik szebb volt, mint a másik.
Azt mondogatta, a bajusza alatt mosolyogva: - A paraszt ősszel meg tavasszal vet, én mindig télen. Aztán ősszel, ha hazatérek, megnézem a termést.
Örült az újabb leánygyereknek is, de minden évben elmorogta:
- Asszony, megint elrontottad a karácsonyomat!
A vidám farsangot még végigmulathattuk, de azután szorgosan készültünk az új terelésre. A mi dolgunk volt a fölszerelés előkészítése. Testre a subát, a szűrt. Kézhez a gajmóst meg a kancsikát. A négy okos szamárra a szolgafát, a bográcsot, az élelmet és a szárnyékot.
Február végén vagy március első napjaiban a Nagyerdőn keresztül indultunk. Szilos után Polgárdi buckáit tapostuk. Mindig csak déli irányba! Kiskunhalas és Jánoshalma között hajtottunk le a gazdag Bácskába, csaknem a Dunáig. Már meleg idő járta, amikor a tetthelyen a nyírást elkezdtük. Láthatták a vevők, hogy milyen kövér birkáknak nyírjuk a gyapját.
A nagy szakállú zsidó kereskedők úgy várták a falkákat, mint a Messiásukat. Fölvásárolták a gyapjút, a báránybőrt és a gyenge húsú bárányokat is szép számmal. A nagy tülekedésben néha egymás szakállát is markolászták, és ilyenkor kufárnak becézték egymást. A gazdánknak olyan ábrázattal számolták le a pénzt, mintha a fogukat kéne az öreg markába rakni. Barna András ilyenkor odafigyelt, de sohasem számolta újra:
– Kárhozzon el, ha becsapott! Valakinek pokolra is kell jutni! Miért én legyek az?
A sokadalom vér nélkül véget ért. Ha a bölcs gazdánk somolyogva pipázott, mi is tudtuk, hogy jó volt az idei termés.
Amikor a vásár múlt, a nyáj fordult. Hazafelé egyre jobban sürgettük a napocskát a mielőbbi nyugovásra. Tizenhat-húszéves legényemberek voltunk már az 187o-es évek elején. Minél előbb szerettük volna látni, hogy ilyen hosszú idő alatt mennyit nőttek a falubeli lányok. Csak a legidősebb szomorkodott, mert tudta, hogy húszévesen itt kell hagyni a szabad életet. Ki tudja azt megmondani, milyen országba vezénylik majd Magyarországról? Nagy a császár birodalma, és sok nép lakja. Ha csak a városi doktor ki nem szuperálja a hadseregből. Az meg a lányok előtt volna szégyen! Engem még ez a veszély nem fenyegetett, mert 1882-ben még csak tizenöt voltam.
Szamaraink csak cipelték a hosszú hónapokra való élelmet, a cserényt, az üstöt és az állatpatikát. A Vezér döntötte el, hogy milyen tempóban haladjunk. Ezek a hónapig tartó vándorutak nem voltak eseménytelen barangolások. A hatalmas nyájunkból néha elcsaptak tízet - tizenötöt is. Ha panaszkodtunk, az öreg csak legyintett:
- Majd visszaszerezzük a dupláját.
Rövid időn belül úgyis lett. Az Ő nyáját nem rövidíthette meg holmi kapcabetyár! Türelmesen kivártuk az első szuroksötét vagy zivataros éjszakát, és reggelre már teljes lett a nyáj. A ráadást mindig a bojtárok kapták. Néhány év múlva büszkén őriztük a magunk billogos juhait éjjel - nappal, még álmunkban is, a hatalmas nyájjal együtt.
Bennünket jó szóval terelgetett, a nyájat öt okos pulijával. Dömötör napjára igyekeztünk a keceli határt elérni, mert október vége néha mostoha volt. Ha maradt a lágy idő, és a hajnali gyepet nem csapta meg a dér, tovább legeltettünk a szilosi erdő vagy a Nagyerdő tisztásain, az őszvégi zöld füvön.
András bácsinak két igen különleges szamara is volt. Az egyik a Vezér, amelyik a nyájat irányította. Két év után ez az okos állat úgy ismerte hosszú utat, hogy gazda nélkül hazatalált volna.
De a Nyerges volt a szemefénye! Ezt a fajtát akkoriban csilás szamárnak hívták. A bibliai időkben Krisztus urunk ilyenen ült. Az orrlyukak meg a szemek körül széles fehér szőrkarika, a lágyéknál és a hasa alján is fehér szőr. Ezért nevezték fecske hasúnak. Az első és a hátsó lábszárán, éppen a térdénél, három fekete csík. Ilyen szép állatokat csak Izsákon, Majsán és Dorozsmán neveltek az egész Kunságban.
Ezen utazgatott az utolsó pusztai fejedelem, aki maga fölött csak az Öregistent fogadta el úrnak.
Mert a környék juhászai BARNA ANDRÁST választották meg a fejedelmüknek.
A megválasztása olyan volt, mint egy pogány szertartás. A szomszéd legelők juhászai összegyűltek, megbeszélték a dolgot, aztán fölkeresték az öreget. Mindegyik hozott magával egy kis kerek tükröt, ezt a vásárokon árulták akkoriban, és kevés szóval átadták neki. András bácsi köszönettel fogadta. Ittak rá bőségesen a fejedelem pénzéből, ahogy ilyen alkalommal szokás. Mégpedig a híres Dömötöri csárdában! Ott is csak üvegből, mert látni kellett mindenkinek, hogy vérszínű bort isznak erre a nagy eseményre.
A szertartás után a legjobb szűccsel varratta fel subájára tükröket. Ezek úgy ragyogtak a hímzett virágszirmok szívében, mint a földön járó napocskák.. Maguk között ezután csak tükrös subásnak emlegették a juhászok BARNA ANDRÁST, a szabad puszta utolsó fejedelmét.
Az Öregisten igen szerethette, mert búsulni sohasem láttuk. Templomba nem járt, de káromkodni sohasem hallottuk. Az Isten házába elment helyette is a derék felesége meg a négy szép leánya. A vasárnapi nagymisén mindig a második padban ültek a drága, suhogó selyemszoknyákban. És úgy dicsérték énekszóval a Mindenhatót, mint az angyalok.
Anyai dédapátok nótái közül hármat őrzött meg a halványuló emlékezetem:
Örülök, hogy juhásznak születtem.
Öt bojtárnak számadója lehettem.
Kiskunságnak vagyok fejedelme.
Úgy tisztelnek számadó kegyelme.
+
Csillagok, csillagok szépen ragyogjatok!
A szegénylegénynek utat mutassatok!
Mutassatok utat a szegénylegénynek,
Nem találja házát a szeretőjének.
+
Jaj, de széles, jaj, de hosszú az az út,
Melyiken a régi babám elindult.
Régi babám, térj vissza a hosszú utadról!
Emlékezz a tegnap esti szavadról!
Hosszú útról visszatérni nem lehet.
A szerelmet eltitkolni nem lehet.
A szerelem szélesebb a tenger vizénél.
Árvább vagyok a lehulló levélnél.
BARNA ANDRÁS, az utolsó pusztai fejedelem emlékére minden ünnepi alkalommal, összefogódzva és bortól csillogó szemekkel, énekelte az öregapám és az édesapám.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése