Véres Don II.
Ezt a visszaemlékezést, amelynek eredeti anyagát Rideg Ferenc írta, a nagybátyámnak, ifjú Farkasfalvi Andrásnak ajánlom, aki már negyvenéves korában szörnyű szenvedések közepette, rákosan, halt meg. Talán jobb lett volna, ha az orosz tél fosztja meg az élettől hosszú szenvedés nélkül. Volt rá esélye!
Levente-kalandok
Amikor 1941. október 13-án bevonultam katonának, éppen végeztünk a szürettel. Elég jó termés volt, és meg is adták az árát tisztességesen. Az volt az utolsó itthoni ténykedésem, hogy
26 hektó mustot adtam le a Hangya Szövetkezetnek. Ennyit szüreteltünk 10-én és 11-én. Folyamatosan préseltük, úgy hogy 12-én egy gonddal kevesebb nyomta a vállamat, amikor útra keltem.
Amióta levente-gyakorlatokra jártam vagy kilenc éve már, állandóan erre a napra gondoltam. Tizenkét éves koromtól egészen a huszonegyedikig. Vasárnaponként, a nyári szünetet leszámítva, állandóan folyt a kiképzésünk. Ennyi befektette munkáért illett volna megnyerni azt a nyomorult háborút. Állandóan vonulgattunk, alakzatokat képeztünk, és egy puskaszerű alkotmánnyal sulykolták belénk a katonás mozgás elemeit. A futást is gyakoroltuk, de mindig csak a feltételezett ellenség irányába, sohasem menekülés-szerűen. Pedig, ha tudták volna, amit ma már jól tudunk!
Arra mindenféleképpen jó volt, hogy eléggé megismertük egymást, függetlenül attól, a falu felső vagy alsó végéről származtunk. A fegyelem hatására megszűnt az a régi szokás, hogy farsang, búcsú idején - sokszor halálosan - meglékeljük egymást a Felvég és az Alvég rendszeres összecsapásaiban.
Nagyot lélegzett a többség, amikor befejeztük a hatodik osztályt, de a köldökzsinórt nem vágták el. Még két éven keresztül minden csütörtökön, a kosaras ünnepen, igyekeztek a tanítóink pótolni az előző években keletkezett tudáshiányt. Hogy lelkiismeretüket megnyugtassák, még ekkor is tanítgattak bennünket.
Közben nőttünk, mint a paréj. Azt is írhattam volna, hogy mint a fiatal pálma törzse, de mi, sajnos, csak a magyar flóra ilyen egzotikus növényeivel találkoztunk kapálás közben egész tavaszon és nyáron át. Amikor elértük a tizenhat-tizenhét éves korunkat, jöhetett az aratás vagy a marokszedés. Nem unatkoztunk, mint a korunkbeli pesti ficsúrok. A tankönyveink is erre készítettek föl bennünket. Véletlenül se az orvosi vagy a mérnöki pályára. Az nekünk, parasztoknak, nem való.
Ilyen szép verssel igyekeztek kedvet csinálni a kaszához, a „kaszáshoz”.
A kaszások
Meghajtott derékkal,
Szétterjesztett lábbal.
Csisz, csiszi, csisz!
Kaszálnak a réten
Százan is egy végben!
Csisz, csiszi, csisz!
S elnyúlnak a rendek
Szépen egymás mellett:
Csisz, csiszi, csisz!
Mindegy: kóró, virág,
Mindenfélét levág,
Csisz, csiszi, csisz!
A halál is ilyen,
Nem nézi, hogy milyen:
Csisz, csiszi, csisz!
Levág szépet, rútat,
Öreget és ifjat:
Csisz, csiszi, csisz!
A fűzfapoéta, aki a vers alá nem is merte odaíratni a nevét, nem is sejtette, hányszor eszembe jut majd az utolsó két versszaka Oroszországban. Bizony a”kaszás” levágott ott szépet, rútat, öreget és ifjat egyaránt. Ha öreg nem is volt köztünk, középkorú annál több.
+
De érdemes szót vesztegetni arról is, miért lett viszonylag magas ára a magyar föld terményeinek. Ahhoz képest, ami a gazdasági válság éveiben kialakult. Akkoriban 8-13 éves gyerekek voltunk, de megértettük, mert otthon másról sem beszéltek a szüleim, a szüleink, hogy miért nincs pénz új cipőre, vagy miért járnak a keceli gyerekek mezítláb az iskolába.
Korán megtanultuk, ki az a sokat szidott végrehajtó, aki minden utcában meglátogatott néhány házat, és először zálogolt, ma úgy mondanánk, hogy foglalt, és bizonyos idő elteltével a lefoglalt bútordarabot el is vitette. És az állami adósság törlesztésére el is adták. Ha kérdeztük, hogy mi ennek az oka, azt mondták a szüleinek:
”Nincs ára a bornak, gabonának. Hiába dolgozott a paraszt, nem tudja az adót kifizetni.”
Ezért vezették be a bolettát is. Ezt a leadott gabona vagy bor fejében kapták a gazdák, és csak arra lehetett használni, hogy az adót kifizessék belőle. De ha rossz volt a termés, még boletta sem volt, csak a végrehajtó kocsija, amire fölrakták a szegény ember két ágya közül az egyiket. Aludjon a szegényparaszt szalmazsákon, ha már nem született kuláknak!
Apám, aki a Független Kisgazdapárt keceli vezetője volt, járatta a párt lapját, és abból tájékozódott a világ állapotáról. Elég szókimondó újság volt, nemigen írt le szemenszedett hazugságokat, és a parasztemberek számára is érthetően mutatta be a világ folyását. Apám már 1933-34-ben gyakran emlegette Hitler nevét, aki német nácik Führerje lett, és az egész nép rajongott érte.
Apám nem osztotta a lelkesedést, és sűrűn mondogatta:
„Meglátjátok, ez az ember még háborút csinál.”
Egyelőre csak azt tapasztalta parasztember, hogy a termények ára emelkedik, mert Németország mindent fölvásárol tőlünk, és fizet, mint egy katonatiszt. Jobb ára lett a bornak, a gabonának. Lett a gyerekeknek pénz új cipőre és ruhára. Az adóvégrehajtó is ritkábban fordult meg a házaknál. Végre fellélegezhetett a paraszt, aki hajnaltól késő estig robotolt, mert volt értelme a munkájának. És az, aki csak a mezsgyéig látott, nem félt már a jövőtől.
Pedig most kellett volna igazán félteni a fiát a bevonulástól és az országot egy új háború pusztításától.
Apám abból az újságból ezt mind kiolvasta, és a józan parasztesze a helyére tette az eseményeket. Nekünk meg mindig elmondta a summáját:
„Lesz még böjtje, fiaim, ennek a mostani farsangnak!”
+
Trianon, mint egy szörnyű árnyék, beborította a megmaradt Csonka-Magyarországot. És mintha ráolvasással is lehetne változtatni az igazságtalanságokon, minden iskolai osztályban ott függött a fejünk fölött a történelmi Magyarország hajdani határvonala, és benne a kicsire zsugorodott maradéka. A falon a jelmondat és az imádság, amit először tanították meg nekünk, és ismételtették velünk hat éven át minden nap:
„Csonka Magyarország, nem ország!
„Egész Magyarország, mennyország!”
Imádkoztuk is:
„Hiszek egy Istenben,
Hiszek egy Hazában.
Hiszek egy isteni
Örök Igazságban.
Hiszek Magyarország
Föltámadásában. Ámen.”
Közben folyt az elrabolt területek visszaszerzésére törekvő politika propagandája, és olyan szövetségesek keresése, akik ebben nekünk segíteni tudnak. Mivel a főbűnösökre, Franciaországra és Angliára nem számíthattunk, maradtak pártfogóként a Duce Olaszországa és Hitler Németországa.
Az ő segítségükkel visszaszereztük a Felvidék egy részét, Kárpátalját, Észak-Erdélyt és a Délvidéket.
De ezért a támogatásért Hitler benyújtotta a kegyetlen számlát, amikor 1941-ben a Szovjetunió elleni háborúba belekényszerült a magyarság. Vitték is a leventén képzett magyar fiúkat keletre már 1941. június 27-én, majd a következő évben a 2. magyar hadsereget, amelybe engem is szigorúan besoroztak.
+
No, de ne fussunk előre! Még csak ott tartunk, hogy igen sok szegény ember lakott a falunkban. Volt, akinek egy talpalatnyi földje sem volt, ezért napszámba járt, vagy már a gyerekét is befogta - tanítás helyett- a mentatelep kemény munkájára. Volt egy olyan olvasmányunk is, ami avval kezdődött, hogy egy faluban annyi szegény volt, mint a réten a fűszál, és csak egyetlen módos gazda. Az Isten nem is hagyta annyiban a dolgot, mert a mennyköve agyoncsapta a gőgös gazdagot, és a fűrengeteg-mennyiségű szegénynek szétosztotta a kulák vagyonát. Gondolom, egy-egy tojás jutott minden rászorulónak.
Erről jut eszembe, hogy vasárnaponként levente mise is volt. És ezen, akkor érthetetlen módon, Oroszországért is imádkoztunk. Azt nem magyarázták meg, hogy miért. Tényleg nagy nyomorúságban éltek, magam is megtapasztaltam. Az imádság jogos volt. Mi itthon nemigen ettünk fekete kenyeret, de azoknak sokszor még az sem jutott.
Visszakaptuk a Felvidéket, Észak- Erdélyt és a Vajdaságot. Ezeket az előttünk járó évfolyamok foglalták vissza, nem is minden áldozat nélkül. De nekünk is jutott a legnagyobb feladatból. Az Oroszország elleni háborúból. A fiatalok többsége, de a lakosság legnagyobb része, szinte semmit nem tudott a nagypolitikáról. Nem volt rádió, újság is csak igen kevés embernek járt. A falu nagy része csak azon mérte le a történelem javulását vagy rosszabbodását, hogy egyik évben csak tizenkét fillért adtak egy liter mustért, néhány év múlva már huszonöt fillért. Ez ám a jó világ!
Hogy mibe fog ez kerülni az országnak, bizony igen kevesen látták előre. Azt igen, hogyan állnak az erőviszonyok 1941 őszén, amikor mi bevonultunk katonának. Nyugat-Európa simán behódolt a németeknek. Egyedül Anglia volt kemény dió.
+
1941. október 13-án / Szerencsétlen szám! / a reggeli órákban gördült be az újoncokat szállító szerelvény a gyarmati állomásra. Nem ám csak úgy befutott, megérkezett, beért, hanem méltóságteljesen begördült.
Keceltől Budapestig tele volt nótával minden kocsi. Mire Pest alá értünk, jó néhány katonajelöltnek kiürült a demizsonja, pálinkásüvegje. Csak úgy röpültek kifelé az ablakon!
A főváros és Balassagyarmat között megpróbáltunk aludni, és kiszellőztetni a fejünket
hajnali szélben, ami az ablakon becsapott.
A gyarmati állomáson két tizedesből állt a fogadó bizottság, a tiszt urak még biztosan aludtak. Tizedesek, de jóképű, mokány katonák voltak. Egy ideig csak nézték az előttük összeverődött rendetlen, pofázó és félrészeg bandát. De olyan pillantással, mintha herélő kés lenne a markukban.
„Ez az egész csürhe hozzám!”- kiáltotta el magát a magasabbik.
Igyekeztünk minél közelebb vergődni, egymás sarkát is tapostuk miatta. De a következő utasítás már világosabban fogalmazott:
„Hármas oszlopba sorakozó!”
A többségnek ez nem okozott gondot, mert 9-10 évig igen sokszor gyakoroltuk leventézés közben. Hanem egy nyolc-tíz fős csoport nem jött közénk, hanem fehér halinájukban, vállra dobott vászontarisznyával külön álldogáltak. Nem is kellett több a mi tizedesünknek, mert igen durván támadt rájuk:
„Maguk mért nem sorakoznak? Ne kívánják, hogy goromba legyek, mert tudok én vaddisznó is lenni, de attól az Isten mentse meg magukat!”
Erre megszólalt az egyikük:
„Nyustu ungurestye” – kiderült, hogy csak románul tudtak az istenadták. De azért csak belökdösték őket is a sorba.
„Itt majd megtanultok magyarul” –nyugtatgatta őket az alacsonyabbik tizedes, aztán átadta a szót a magasabbnak:
„Bal kézbe a katonaláda, jobb kézben a hóbelevanc! Emberek! Van-e, aki nem ismeri a nótát: Ez a vonat most van indulóban.” Nincs! Akkor nóta, és lépés indulj!”
A negyedik ballépésre föl is hangzott a nóta:
„Ez a vonat most van indulóban,
Az eleje föl van virágozva,
Az eleje sárgára, a bevonuló
Újoncbakák számára,
Kik megérkeztek Gyarmat városába.”
Végig a városon, egészen a kaszárnya kapujáig szólt a nóta, ami aztán be is csapódott mögöttünk.
+
A katonaélethez ilyen népdalrészlettel szoktatták a soron következő ágyútöltelék – generációt a tankönyveinkben:
Édesanyám kiállott a kapuba,
Onnan nézte, hogy a fia katona.
Ne sírj, anyám, nem én vagyok az első,
Nem a világ ez a három esztendő!
Hosszú békeidőben tűrhető is volt, de apáink generációjának kijutott a véres első, nékünk, a fiaknak, a mocskos második. Ilyen bölcs és előrelátó tankönyvekből tanultunk meg, hogy miért is jöttünk a világra.
Dolgozni, katonáskodni és meghalni:”Csisz, csiszi, csisz!”
Hagyjuk a tankönyveket! Nézzük az akkori életet! Sokat küszködtünk a munkával, az alacsony gabona- és borárakkal. Egészen a harmincas évek közepéig. Akkor hirtelen nagyot ugrottak az árak, mert Hitler kezdett feltankolni a következő háborúra. Magam is elégedetten nyugtáztam, hogy 500 pengőt kapok majd a leadott mustért. Kár, hogy akkor már én nem leszek otthon. Azt nem is sejtettem, hogy milyen pácba kerülök még a jogos pénzem miatt.
Leadtam a mustot, közben a feleségem telepakolta minden jóval a zöldre festett katonaládámat. Nem volt mese, irány a vasútállomás és Palócország fővárosa! Balassagyarmatra szólt a behívónk, és voltunk Kecelről ötvenheten. A vasútállomáshoz egész gyászmenet kísért ki bennünket.
Lovas kocsikon, gyalogosan. Ki volt az a hülye, aki ilyen messzire rakatta a vasútállomást? Az egyik cigánygyereket az egész telep. Györgye Laci édesanyja azzal fenyegetőzött:
”Elrágom a sint!” De a fogai nem voltak elég erősek, szegénynek. Jött velünk a Laci is – menthetetlenül. És meg is érkezett velünk együtt Balassagyarmatra.
+
Kiderült, hogy még másoknak is akadt a kaszárnyaudvaron hely. Volt ott újonc rajtunk kívül is-dögivel. Tisztesek körül csoportosultak a hatalmas udvaron, és hallgatták épülésre szolgáló előadásaikat.
Nem volt ám ott sétafika, önfeledt kószálás a hatalmas poros udvaron, hanem figyelem, „mert aki rossz lesz, megverem.” Akinek szüksége volt kisebb-nagyobb dologra, az, mint az oskolában, nyújtogathatta az ujját, és ha időben észrevették – mehetett a dolgára.
Ezt láttuk, amíg ott álldogáltunk a laktanya udvarán reggel fél nyolctól délután egyig. Ha valakinél elharangozták már a delet, és kajálni akart suttyomban az otthoniból, annak az alábbi költői kérdést utalták ki felkiáltó hangnemben:
„Ki adott engedélyt a zabálásra?”
Ettől aztán rögtön elment az étvágya az illetőnek, a többinek meg sietve eltakarodott behúzott farokkal. De fél kettőre csak felkelt a nap a laktanyánk udvarán is, mert tisztán hallhattuk a felszólítást:
„Mindenki vegye elő a hazait, és saját felelősségére megeheti! Erre pontosan tíz percet kapnak.”
Sejtettek valamit a saját felelősség lényegéről, mert például én diós kalácsot ettem kolbásszal, és olyan tempóban, hogy a kincstári időből néhány percet sikerült is megtakarítani. Álltunk tovább a tűző napon, mert egyetlen fa sem volt a laktanya udvarán, amelynek árnyékába belophattuk volna magunkat, ha azt is mertük volna. Még két órán át aszalódott a társaság, amikor végre az épületből kirajzott a tisztek nyolctagú csoportja.
Kivált közülük egy főhadnagy:
„Emberek! Fél kör alakban hozzám, és pihenj!”
Félköröztünk és pihentünk. Egy alezredes lépett elénk:
„Köszöntöm magukat a 23. gyalogezred II. zászlóalja parancsnokságának a nevében. Ennek a zászlóaljnak én vagyok a parancsnoka. Nevem Kovács Rezső. Remélem nekem és a tiszttársaimnak sikerül magukból jó katonát képezni a haza javára. Most pedig átadom a szót Hárs László főhadnagy úrnak, aki a további intézkedéseket ismerteti.”
A tisztek csoportjából kilépett egy snájdig, sas orrú katonatiszt, akin úgy állt az egyenruha, mintha ráöntötték volna.
„Fiúk! A zászlóalj kötelékébe tartozik a IV., az V., a VI. század, a géppuskás század és a nehézfegyver század. A negyedik század parancsnoka Füles hadnagy úr, aki ott áll./ Fejmozgás a jelzett irányba./ Az ötödik század parancsnoka én vagyok, Hárs László. A hatodik század parancsnoka Kandler hadnagy úr, ott áll./ Fejmozgás a jelzett irányba. / A nehézfegyver század parancsnoka Rácz főhadnagy úr, aki ott áll./ Fejmozgás a jelzett irányba./ A géppuskás század parancsnoka Deák főhadnagy úr, aki ott áll./ Fejmozgás a jelzett irányba./ Lehet választani, hogy ki hová akar tartozni. Túljelentkezés esetén a létszámot korrigáljuk.
+
Volt min gondolkodni. A hazai barátok győzködték egymást, hogy lehetőleg egy brancshoz tartozzanak. Általában ott is maradtak, ahová jelentkeztek. Ez várható volt, csak néhány személy helyeztek át. A lényeg: én a hatodik századba kerültem. A század parancsnoka Kandrai Ernő hadnagy úr szintén igen fess fiatalember volt. Megköszönte, hogy hozzá jelentkeztünk, majd átadott bennünket a napos tisztnek, Hantos Frigyes zászlós úrnak.
Ő annyira új ember volt, hogy előtte, szombaton, varrta fel a rangjelzését. Egy kis púpos emberke, akinek télen mindig csillogott az orra. Olyan hatvan kilósra saccoltam.
Fél órán belül szakaszokba osztottak bennünket, mert már esteledett, és mindenkinek el kellett foglalnia az ágyát. Engem a sors a 107-es szobába dobott, ahol negyven ember számára volt ágy. A cimborámmal, Kloment Kálmánnal, egy helyre igyekeztünk. Én elfoglaltam az emeletet, az övé lett a biztonságosabb földszint. A három egyszemélyes ágyon Tóth Márton tizedes, szobaparancsnok, a második raj parancsnoka, Szegedi László őrvezető, az első raj parancsnoka és Bagyinszki István, a harmadik raj parancsnoka osztozott.
Rendes gyerekek voltak mind a hárman, mert ha kellett, tízszer is elmagyarázták egy-egy nehézfejűnek, hogyan kell egy tisztességes ágynak katonásan viselkednie. Kétévi házasélet után nehéz volt megszokni egy olyan ágyat, amin bármerre fordult az ember, asszonyi testet nem talált. De nem volt puha párna sem, dunyháról nem is beszélve.
Szalmazsák, azon lepedő, majd takarónak újabb lepedő egy fehér pokróc alatt. Spártai kényelem. Amikor lekerültek a civil ruhák, jöhetett az esti játék, móka és kacagás. Remekül festett az a negyvenféle újonc a negyven fajta alsógatyában. Klottól a kötözős kendergatyán át a térden éppen csak alul érő gyolcsgatyáig, sőt a selyem lábravalóig, minden alsónemű akadt. Minden gatya egyéniség volt. Úgy festettünk, mint amikor egy kupec tíz paraszttól vásárol negyven malacot, ahány darab jószág, annyiféle.
Negyvenen voltunk, de legalább huszonöt faluból. Svábok és szerbek a Délvidékről, Felvidékről magyarok, aztán kárpátaljai ruszinok és magyarok, végül, de nem utolsó sorban, erdélyi magyarok és románok.
Egy bizonyos, bárhonnan jött is az illető, a többihez hasonlóan horkolt vagy rázta a firhangot: az egész Kárpát-medence képviselői hallhatták.
+
Reggel öt órakor ébresztő, mosakodás, toilette, az ágy és a szobarend megteremtése. Aztán jött az ügyeletes, és alázatosan kért a szobaparancsnoktól négy önkéntest a reggeli szervírozásához. Gyorsan távoztak, majd egy kis idő múlva összesen huszonegy és fél kenyeret, tehát mindenkinek egy felet hoztak. Majd a nyomukban felpárolgott kétszer húsz adag kávé. Ez volt a szabvány reggeli. Sokan keveselltük, de arra gondoltunk, hátha még ez is ünnepi fogásnak számít. Meg kellett szoknunk, hogy annyit adnak, amivel nem terhelhetjük meg sem reggel, sem délben, sem este a gyomrunkat. Nem fogunk meghízni és pocakot ereszteni, no! A kajakérdés lezárva!
A soványító reggeli után volt egy kis holt idő, hát felderítő útra indultam. Nézzük csak a terepet! Ha belépünk a hatalmas kapun, baloldalon az őrség bódéja, jobb oldalon a tiszti étkezde. Hátul is volt egy bejárati kapu a járművek számára. A raktár mögött, a három méter magas hátsó fal tetején vascövekekre kifeszített szögesdrót, amelyik az utca felé csuklott.
A tapasztalt katonák szerint azért, hogy a lógásra hajlamosak ne tudjanak bejönni, és hogy csak magas színvonalú kultúra léphesse át a kerítésünket. Volt még egy kis vasajtó, amelyhez csak a magas rangú tiszteknek volt kulcsuk, hogy minden érkezéskor ne hozzák az elmélázó kapuőrségre a frászt.
Az első nap fő attrakciója a ruhaosztás volt. Tíz óra felé szobánként vonultunk a hatodik század raktára elé. Akkora már kiderült, hogy a mi szakaszunk parancsnoka Tibai Géza hadapródőrmester lesz. Ő vezetett a ruhatár elé minket, hogy felvételezzük a kincstárit.
A raktárból kihoztak harminc nadrágot, ugyanannyi zubbonyt, és a többit. Ránk bízták, hogy keressük meg a ránk valót. A többség, a nagy átlag, viszonylag könnyen rá is akadt a magáéra, de velem megjárta Puhovszki András, aki a kiosztást végezte, mert bizony az én 188 centis magasságomhoz csak igen rövidszárú nadrágot tudott adni.
Amikor rádöbbentek, hogy a magyar honvédség az én fogadásomra nincs kellőképpen felkészülve, nagy bocsánatkérések közepette nem küldtek haza, hanem hagyták, hogy két napig rajtam röhögjön az egész kaszárnya. Volt ellenkező véglet is! Máson is nevettek legalább, hadd nőjön a hájuk.
Egy Napóleon vagy Lenin magasságú vakarcsnak meg rövidből nem futotta. Mi, ketten, két óra hosszat turkálhattuk a raktár ruhahegyeit, hogy megleljük a ránk valót. Kétszer mentettem ki a törpét a naftalinszagú ruhahullámok mélyéről, és ő barátságos mosollyal viszonozta. Hiába, csak nem találtuk meg ruhában az igazit!
Maradt a kétnapos vigyorgás, mert azért ne felejtsük el, hogy a száznyolcvannyolc magas és a hetvennyolc kiló elég tekintélyt parancsolóan hatott. A két óra elrepült, mint egy fölösleges és rossz álom, és én továbbra is ott álltam, mint cirkuszban a bohóc. De a következő napon már olyan passzentos ruhám volt, hogy fölcsaphattam volna porondmesternek is. Hála Istennek, volt a magyar hadseregnek őrmesteri rangú szabója.
+
Kiképzésünk folyt a maga medrében. Kivonulás hol Cikta-tetőre, hol Újgyarmatra, hol a Springa-dombra vagy máshová. Harcászati kiképzésre, zártrendi gyakorlatra, a közelharc gyakorlására. Megtanultuk, hogyan kell szuronyos puskával úgy döfni, hogy a szuronyt ki is tudjuk rántani. Hogyan kell elhárítani az ellenséges szuronyszúrást. Mit csináljunk, hogy az ellenség puskatussal szét ne verje a koponyánkat? És ehhez hasonló kedves játékokat. Egy hónap erre éppen elég is volt.
Egyik hűvös, szomorú novemberi reggelen, amikor a menetünk a Don Bosco templom elé ért, az előttünk lovagló Kandrai hadnagy úr megfordította a lovát, és mellém ügetett:
„Rideg honvéd! Fusson vissza a kaszárnyába! Menjen föl az irodába, és nézze meg, nem maradt-e véletlenül a fogason a térképtáskám!”
A puskámat súlyba vágtam, és elkocorásztam a laktanya irányába. Hátra-hátra néztem, hogy kiértem-e már a látótávolságból. Amikor ebben biztos voltam, a puskát vállra vetve sétáltam a cél felé. A kapuőrnek elmondtam, hogy milyen paranccsal jöttem. Minden szó nélkül felengedett az irodába. Fölbaktattam az emeletre, bekopogtam a hatodik század irodájának ajtaján, ami mögött Sleng János tizedes körmölgetett.
„Tizedes Úr! Rideg Ferenc honvéd alázatosan jelentem, a hadnagy úr parancsára visszajöttem megnézni, hogy a hadnagy úr táskája itt maradt-e a fogason?” Az írnok unottan megfordult, és felém bökött:
„Ott a térképtáska, vigye!”
„Tizedes Úrnak alázatosan jelentem, a hadnagy úr csak azt parancsolta, hogy nézzem meg, itt maradt-e? Azt nem, hogy el is vigyem a gyakorlótérre.”
Láttam, hogy tizenhárom hónapos katonaideje alatt ilyen esettel még nem találkozott. A vállát vonogatta.
„Maga tudja. Amilyen parancsot kapott, azt hajtsa végre!”
„Igenis, azt hajtom végre. Kérek engedélyt az eltávozásra.”
„Távozzon!”
Útközben, mint aki jól végezte a dolgát, vettem egy stanicli tepertőt és egy bucit. Eszegetve keltem át a városon, mentem a századom után. Átvonultam az Ipoly-hídon, a Cikta-hegy lábánál jobbra fordultam. Láthatáromon feltűntek a századom ismerős figurái. Közben felfaltam az utolsó falatokat, amikorra oda is értem. Meghúztam a derékszíjat, és jelentettem:
„Hadnagy úr, Rideg Ferenc honvéd alázatosan jelentem, visszamentem az irodába, és megnéztem, hogy ott lóg-e a hadnagy úr térképtartója. Ott lógott.”
„És hol a térképtáska?” – remegett a hadnagy úr orrcimpája.
„Alázatosan jelentem, a fogason maradt, mert csak azt a parancsot kaptam, hogy nézzem meg, ott van-e?”
A parancsnokomat a gutaütés kerülgette, pedig kár lett volna ilyen snájdig hadnagyért, akinek nagyon lassan megmozdult a jobb keze, és ezzel a mozdulattal elővette a századparancsnoki sípot, és belefújt. Megállt minden élet, és jött a parancs:
„Hozzám az egész!”
Körülveszi a fegyveres tömeg, és várja a rendkívüli esemény magyarázatát.
„Rideg honvéd, álljon középre!”
Nehéz lépésekkel a kör közepére álltam, és megadóan vártam a folytatást, arccal a hadnagy úr felé.
„Hátra arc!” – mondta egyedül csak nekem. Hiába, néhány percig nem bírta nézni a pofázmányomat.
Aztán a hátam mögött elmesélte, fűszerezve néhány sértő kijelentéssel, amiért még párbajra is kihívhattam volna, hogy mi történt. Csak a végét idézem:
„És ilyen emberekkel kell nekem a frontra mennem.”
Bizony, hadnagy úr, ilyenekkel, nemcsak menni, de haza sem jönni. A folytatás idillire fordult. Megkínált egy szállal, és elszívtuk a béke-cigit. Spongyát rá!
+
Puskeli Pál hadapródőrmesternek a vezetése alatt Újgyarmatra vonultunk ki. Az Ipolyon is túlra, olyan füves, rekettyés területre. A foglalkozás témája a Stange - féle golyószóró megismerése volt. Nekem a kisujjamba volt az egész, ezért meglehetősen elbóklászott a tekintetem távolabbi vidékekre. Az Ipoly árterében elnézegettem egy parasztembert, aki két tehénnel szántogatta a földecskéjét. Ez számomra ritkaság számba ment, mert Kecel környékén ilyesmit nem lehetett látni.
Töprengésemből a hadapród zökkentett ki egy fogas kérdéssel:
„Rideg, maga, miért nem figyel?”
„Figyelek én, sőt el is tudom mondani a hallottakat, de csukott szemmel is szétszedem és összerakom a fegyvert, ha az őrmester úr kívánja.”
Lefektetettük azt a veszélyes jószágot egy viaszos vászonra, és én végrehajtottam a cirkuszi produkciót. A szememre húzott satyakban szétszedtem és összeraktam a fegyvert. Mindenkinek elállt szeme-szája, de a hadapród igen furcsán nézett rám. Hogy miért? A vacsoránál az is kiderült.
Javában kanalaztam a krumpli gulyást, amikor megáll mellettem egy Faragó nevű szakaszvezető, és pisztollyal a kézben, viszonylag halkan, felszólított, hogy induljak előre. Este, vagy inkább éjszaka, már Salgótarjánban voltunk, ahol leadott egy ügyeletes főhadnagynak:
„Mondja, magát miért hozták ide? No, majd kiderül, holnap reggel.”
Valóban ki is derült, mert másnap reggel a fogda ablakán át éppen az ágyamra sütött a nap. Kiadós reggelit kaptam, majd kihallgató tisztnek egy szimpatikus századost. Leültet az asztalához, megkínál egy cigarettával, és nekem szegzi az első kérdést:
„Tudja, hogy miért került maga hozzám? Én vagyok az ezred elhárító tisztje, és Gyarmaton kémgyanúsnak találták magát. Három kérdésre kell válaszolnia! Első:
„Kitől és milyen célra kapott maga a bevonulás után két hétre 650 pengőt?”
Elmeséltem, hogy én adtam le mustot, és saját nevemre, ezért küldték a pénzt utánam. 620 pengőt postafordultával már haza is küldtem az asszonynak. A százados úr jegyzetelt. Aztán eljött a dél, és mi lementünk a tiszti étkezdébe, és a közös asztalnál jóízűen megebédeltünk.
Újból a kihallgató szoba, megint pöfékelés, és jött a második kérdés:
„Mondd, fiam, honnan van neked kiképzésed a Stange-féle golyószóróra?”
Elmesélte, hogy otthon, a leventeoktatáson én voltam ebből a tárgyból az előadó. És ez még nem minden, mert amikor ránk zárták a ruharaktár ajtaját, unalmamban szétszedtem és összeraktam egy igazi példányt is. Két bajtársam is tanúsíthatja. Név szerint Puhovszki szakaszvezető és Gere János honvéd, a kis turkálós.
A százados úr jegyzetelt közben, és utána, majd éjszakára is, újból a kóterbe szállásoltak.
A második napon jött a legfogósabb kérdés:
„Mi kivetnivalót találsz, te egyszerű alföldi magyar, a főméltóságú asszony származásában?”
Elmeséltem, hogy este a szobánkban összeverődött egy kis társaság, akikkel a zsidótörvény következményeit tárgyaltuk. A szomszéd szobából átjött, idegen testként, Ruga szakaszvezető, és ha jól emlékszem, ő volt az, aki az eszmecserét elkezdte. Az én mondandóm lényege a következő volt:
„Én úgy hallottam, hogy a főméltóságú asszony zsidó, ezért a kormányzó úrnak el kéne tőle válnia, ha a törvényt bevezetnék. Már pedig ilyen idős korban nehéz az embernek új feleséget találni.”
A százados úrral közben füstöltünk, mint két gyárkémény, és ő szorgalmasan jegyezte minden szavamat. Több kérdése nem lévén, újra visszavonultam az appartmanomba, és csak másnap kilenc órakor volt vele az utolsó randevúm. Akkor férfiasan közölte, hogy minden szavamat ellenőrizték, és mindenben az igazat, a színtiszta igazságot mondtam. De hozzátette:
„Most, fiam két dolgot adok: egy lezárt borítékot, amelyet átnyújtasz a parancsnokodnak. Aztán egy hasznos tanácsot:
„Azt a Rugát úgy kerüld, mint egy leprást! Isten veled, fiam!”
A salgótarjáni vasútállomásig ugyanaz a bakatárs kísért ki, aki korábban feltűzött szuronnyal a karcerbe le és föl. Most csak gyalogosan és szomorúan. Útközben elpanaszolta, hogy rövidesen leszerel, mert igen fájnak a lábai. Egyébként Figura Gézának hívják, és Kiskunhalasról vetődött oda. Úgy váltunk el egymástól, mint ahogy földiek szoktak. Sem vele, sem a százados úrral nem találkoztam a csaták mezején, sőt egész további életemben egyszer sem.
+
A bajtársaim szemében legalább két centit nőttem az előző két nap alatt. Elértem a 190-et. Talán ennek köszönhető, hogy Csóti Antal, aki nékem igen jó barátom volt, szigorúan bizalmas munkára kért föl.
Ő volt tudniillik Badinszki László alezredes úrnak a csicskása, aki most éppen négy nap szabadságot kapott, és erre a bizalmi posztra, helyettesként, engem kért meg. Az alezredes úr meg beleegyezett. Kimentünk a lakására, és megmutatta, mi a házkörüli teendőm.
Különös szigorúsággal utasított, hogy vigyázzak a házi nyulakra:
„Ne felejtsd el – kötötte a lelkemre -, hogy a nőstény nyulat, az anyát, arról lehet megkülönböztetni a hímtől, hogy annak a jobb füle konya, azaz lefelé áll.”
Minden simán ment egy ideig. A konya mehetett a kicsikhez szoptatni, a nem konya maradt a ketrecében, magánzárkában.
Éppen az utolsó este, a nyavaja törje ki az alezredes úr házi nyulait, mind a kettőnek a jobb füle konyán állt. Kiszámolósdit játszottam, mint gyerekkoromban:
„Ecpec kimehetsz, holnapután bejöhetsz! Cérnára, cinegére, ugorj, cica, az egérre! Fuss!”
És már emeltem is az egyik konyát az újszülöttekhez. Aztán nyugodtan, mint, aki jól végezte a négy napig tartó helyettesítést, bevonultam a kaszárnyába.
Másnap vasárnap jött, és megérkezett az én puszipajtásom is a szabadságról. Alig várta, hogy elmarja a gramancomat:
„Óvakodj az alezredestől, mert tudja, hogy te is egy hím vagy!”
Aztán részletesen elmagyarázta, hogy a férfit tettem az ifjúsághoz, az meg ösztönösen átharapta mindegyiknek a torkát.
„Hogy a fene enné meg azt a dögöt!”- mondta a nyúlra a Lajos, neki meg rám az alezredes. Hiába! Úgy tűnt, hogy a hadsereggel nincs szerencsém.
+
Közeledtek már a karácsonyi ünnepek. De mert a balszerencse bevonulásom óta csak vert, sőt még a botot is utánam vágta, nemigen bíztam az eltávozásban. Isten útjai kiszámíthatatlanok, malmai meg lassan és biztosan őrölnek, igen kellemes meglepetésben volt részem, amikor a parancsot kihirdették. Névsor szerint haladt a parancsnok úr, és csak úgy fél kézzel szórta a hatnapos szabadságokat. Egészen addig, amíg a Rideg névhez nem ért:
„Rideg Ferenc honvédet kimagaslóan jó tanulmányi eredményéért, jó honvédhez illő magatartásáért tizennégy napos szabadságra engedem.”
Ez már döfi! Karácsony és újév egymás után-szabadságon. Bármilyen hosszú is volt az a tizennégy nap, csak lejárt, és újra várt Balassagyarmat. Minden lövészszázadból kiválasztották a legjobbakat, egy szakaszra valót, és a három szakasz tett ki egy iskolaszázadot, amelynek a parancsnoka Hárs László főhadnagy lett.
Szinte természetesnek vettem, hogy én is közéjük kerültem, és velük együtt nyakig merültünk a katonai tanulmányokba. A parancsnokai, bajtársaim kedveltek. Kezdtem az őszi „szűk ruhát” kinőni.
Minden század iskolára vezényelt szakaszából két főt jelöltek csapatcsendőri tanfolyamra. A miénkből Balga Ferencre és rám esett a választás. A tanulnivaló háromszorosára nőtt, és április végéig tartott a fejek tömése.
1942. május 15-én léptettek elő minden szakaszból 12 főt címzetes szakaszvezetővé. Tehát lettünk valakik. Az előléptetésem annyit jelentett, hogy már voltak a magyar hadseregnek olyan tagjai, akik kénytelenek voltak előre köszönni Rideg Ferencnek. Lelkesen zengett az én ajakamról is az új nóta:
„Most újra zúgnak a fegyverek, hol a nap kél fel az égen,
Összefognak a nemzetek, hogy elmúljon a szégyen.
Ha százszoros a túlerő, mi százszor többet érünk.
Fegyvered hát vedd elő, hisz úgyis egyszer élünk.
Magyar honvéd jár túl a Dnyeszteren, körülötte már égnek a falvak
Gépmadár tör át a fellegen, csikorognak a hernyótalpak,
Hát édes bajtárs, add kezed, mert vár reánk a harc!
1942. június 15-én a laktanyák irodáiból kiröppentek a SAS-ok, hogy feltöltsék a második magyar hadsereg állományát. Kellett a segítség a németeknek.
Jöttek mundért ölteni olyanok, akik nem is olyan régen vetették le, 1914 és18 között született idősebb bajtársak. Falubeliek is jöttek. A 14-esek között ifjú Farkasfalvi András, akinek az édesapja az első világháborúban szerzett érdemeiért vitézzé avattak, de más ismerősök is, nálam néhány évvel idősebbek.
Pontosan nem tudom, de lehettünk most már olyan 1800-an. A felszerelésük teljesen új volt, a zoknitól a sapkáig, tetőtől a talpig.
És folyamatosan, nap, mint nap, kemény gyakorlatok, élesben. Valóban dörögtek a fegyverek és bömböltek az ágyúk. Megérkeztek az új típusú fegyverek. Elsősorban a német gyártmányú géppisztolyok lettek kapósak. Szépek voltak, jó lőlappal, egyenesen a gyárból.
Újra kiépültek a hadsereg sejtjei, a rajok, amelyek 13 főből álltak: parancsnok, golyószórós, lőszeres, mesterlövész, távcsöves puskával és kilenc lövész.
A szakasz a legkisebb tiszt vezette egység, amely a három fent leírt rajból állt, plusz egy parancsnok és helyettese.
A század áll a leírt három szakaszból, amely kiegészült egy gépszakasszal és a századtörzzsel. A gépszakaszhoz tartozik 2 nehézpuskás és két gránátvetős raj. Plusz a századtörzs.
A zászlóalj áll fenti 3 századból, géppuskás századból, nehézfegyver századból, zászlóaljtörzsből. A géppuskás századhoz tartozik olyan nyolc géppuska, amit kocsin visznek, és nyolc, amelyet kistermetű lovak cipelnek a hátukon, szegények.
+
Fegyvereink:
Pisztoly: magyar gyártmányú Frommer. A célnak ugyanúgy megfelelt, mint a német Parabellum vagy az orosz TT. A tisztek, a nehézfegyverek kezelői, a parancsnokok számára volt rendszeresítve.
Géppisztoly: Német gyártmányú Meisser, 9 mm-es, jól bevált fegyver. Bár a tárrúgója hamar gyengült, ezért nem volt tanácsos teletölteni. A parancsnokok kapkodtak érte.
Gyalogsági puska: 1895-ös mintájú, Hauser rendszerű, 8 mm-es tölténnyel. Lőszabatossága megfelelő, és a raj kilenc tagjának volt a fegyvere. A szállítóoszlophoz beosztottaknak rövidebb csövű Manlicher puska, a karabély járt.
Géppuska: Swarz-Lose márkájú első világháborús géppuska, 8 mm-es lövedékkel. Vízhűtéses. Főleg télen sok baj volt vele. Alkatrészei szorosan illeszkedtek, az orosz télben befagytak.
Golyószóró: Szintén nyolc mm-es önműködő fegyver. 9 kilós, közepes lőszabatossággal. Az alkatrészei szorosan illeszkedtek, ezért az orosz télben sok baj volt vele
A puska, a golyószóró, a géppuska egyforma méretű tölténnyel működött, ezért a gyártást és a használatot is megkönnyítette.
Gránátvető: Kb. 50 cm-es hosszú cső, 50 mm átmérővel. Talppal ellátott fegyver, az aknavető kicsinyített mása. A kezeléséhez két fő volt rendszeresítve, de kis hatásfokú komolytalan fegyver.
Aknavető: 82 mm-es, 3800 méterre lövő fegyver. Jó hatásfokú és lőszabatosságú. A hadműveleti területre való indulás előtt egy rosszabb németre kicserélték. Valószínűleg a lőszerellátás hiánya tette szükségessé.
Páncéltörő: 37 mm-es löveg. A parancsnok kocsija után járva annak biztonságérzetet nyújtott. Megfelelt tűzgépek, tűzfészkek megsemmisítésére, de harckocsik kilövésére alkalmatlan volt. Nem érdemelte meg a nevét.
Nehézpuska: 45 kg-os, 22 mm-es, agyoncsiszolt, szép, mutatós fegyver. Lőszabatossága jó. Szintén géppuskafészkek, tűzfészkek és páncélkocsik kilövésére alkalmas. A gyakorlatban nem vált be.
Rohamsisak: Kemény acélból készült azzal a céllal, hogy védjen a fejlövéstől, szilánktól. Több estben is bevált, mert amikor a lövedék nem merőleges érte a sisakot, nagyot csapva lepattant róla.
Hátbőrönd, a „borjú” tartalma: Merev és kényelmetlen viseletű, tele minden féle holmival: ing, gatya, törölköző, szappan, borotva, 80 töltény, 2 kézigránát, kétszersült, 1 húskonzerv. A borjúra szerelve vittük a pokróckoszorút, sátorlapot, sátorkarókat, sisakot, csajkát, gyalogsági ásót. Borjú volt a nem hivatalos neve, mert a lehajtható teteje valóban vízhatlan marhabőrből készült.
Derékszíj: Rajta két darab páros tölténytáska, összesen negyven tölténnyel. Aztán a szurony, a nyakba akasztott kenyérzsák rögzítő hevederjei szintén a derékszíjra voltak csavarva.
+
1942. július 4. Lázas készülődés városszerte. A vasútállomáson már ott vesztegelt a rakodóvágányra kiállított 104 tengelyes katonavonat. A mozdonytól hátrafelé a hatodik a hálókocsi. Ebben laktak és utaztak a tisztek, mert az a kocsi már kevésbé volt partizánveszélyes.
Voltak „pőrekocsik” a lövegeknek, a szekereknek, takarmánynak - emelt oldalakkal.
Parancsnokok, tisztek, vasutasok nyüzsögtek a szerelvény körül. Egy őrmester krétával szépen felírta két vagon oldalára: negyedik század 40 fő és hat fő a harmadikra. Mindenki megkapta a helyét, igaz, hogy nem luxusvagonban, hanem csak marhában, de, aki borjút hord, ne is kívánkozzon máshova.
Nem volt könnyű feladat a rakodás idején visszatartani azt a tömeget, amelyik sok esetben, több száz kilométert utazott, hogy katonafiát, testvérét, férjét, kedvesét lássa. Az állomány többsége még a laktanyában volt, ezért a csendőrségre, az itthon maradókra várt ez a feladat.
Aztán jöttek a várva várt csapatok, kemény lépéseik alatt csattogott a kő. Egyszerre dobbantak a lábak, a puskaszíjak feszesre húzva. A hangszóró pedig bömbölt:
„Tisztelt hozzátartozók! Kedves vendégek! Miután a századok beszállnak és elhelyezkednek, azután lesz egy órányi idő a búcsúzkodásra. Legyenek türelemmel! Aki a búcsúzkodás közben az állomás területét elhagyja, és induláskor nem lesz a vonaton, katonaszökevénynek számít, és hadbíróság elé kerül.”
Mindenki elhelyezkedett a vagonjában, és búfelejtőnek előkerültek a kulacsok, butykosok. Ekkor kezdődhetett a búcsúzkodás. Azt mondják, hogy az elválás annak a rosszabb, aki marad. Lehet, hogy a fene tudja, de én nem, mert még sohasem maradtam, mindig csak mentem.
Július 5-én indult a második transzport: a hatodik század, a géppuskás század és a nehézfegyver század. Ebben utaztam én is, mint századparancsnoknak alárendelt, a hatodik századhoz tartozó, csapatcsendőr. A parancsnok Balga Ferenc tizedes volt, én pedig, mint őrvezető, a helyettese és járőrtársa.
+
A katonák között feltűnően jó volt a hangulat, amikor már az állomást is elhagytuk az esti órákban, csak úgy zengett a katonanóta:
Indul a, indul a gyarmati vonat.
Elviszi, el az én galambomat.
Füstöl a kémény, forog a kerék,
Jaj, Istenem, visszajön-e még?
És most kell elmesélnem egy igen érdekes történetet! Szokolyáról bevonult hozzánk egy Tóth Lajos nevű tizedes. Középmagas, vékony arcú, barna, szép hullámos hajjal. Reggel bevonult, de már délben a kapuhoz hívatták.
Kimegy, hát ott várja Szokolyáról a menyasszonya. Még aznap eljött utána. Egészen addig Szokolyán volt, amíg el nem indultunk a frontra. Két-három naponként hazaugrott ennivalóért, innivalóért, és mindig jött a század után, amerre vonultunk.
Lajos már szégyellte is, mert a századbeliek elég sokat piszkálták miatta. Az ő katonamúltjukban még sohasem fordult elő ilyen eset. Amikor bevagoníroztunk, senki sem figyelt a Lajos menyasszonyára.
Útközben, Galántán, ahol a mozdonyt itatták, lett nagy meglepetés! Lajos szakaszának kocsijában, a szalma közé bújva megtalálták a menyasszonyt. Szegény, elég gyűrötten nézett ki. Leszedték róla szalmát, majd leszamarazták, és ebben Lajos járt elől. Az állhatatos és ragaszkodó menyasszonyt egy határőr katona visszakísérte Szokolyára.
Lajos csak azt hajtogatta, hogy az ember még a frontra sem mehet nyugodtan egy nőszemélytől. És ha hazakerül a frontról, soha nem nősül meg. Az, sajnos, el is maradt. Rövidesen kiderül, hogy miért.
+
Szlovákia területén már elénk kerültek a német katonavonatok. Az egyik hazafelé tartott, és sebesülteket vitt, nyitott kocsiján repülőgéptörzsek, félig elégett gépkocsik, frissen fűrészelt fenyő árú. Alföldi parasztgyereknek érdekesek voltak Csehország hegyei, ipartelepei, gondosan megművelt földjei. Nem tartott sokáig a Cseh-Morva Protektorátus területén átrobogni Lengyelország területére.
A lengyel síkságon leváltották a korábbi mozdonyunkat, és felváltotta egy busafejű, több szólamban bömbölő. Minél tovább mentünk, annál sűrűbben találkoztunk német katonavonatokkal. Vitték a frontra az embert, visszafelé az ember-és anyagroncsokat. Szögesdrótos vagonokban orosz hadifoglyokat németországi munkára, de az út mentén is láttunk orosz hadifoglyokat dolgozni.
Az egyik német katonavonattal meg is jártuk. Két-három napon keresztül együtt utaztunk velük. Felváltva indultunk a különböző állomásokról. Már kezdett kialakulni köztünk valamiféle barátság, de megkezdődött a cserebere is. A német őrség megbízott a magyar bakában, de kár volt, mert ráfizettek ők is meg mi is. A mieink megorrintották, hogy több, nyitott német kocsi tele van kb. ötven literes bádogkannával. Néhányan igen kíváncsiak lettek, hogy mi lehet bennük.
Az egyik állomáson az őrt átverték, és meglovasítottak egy kannát. Felnyitották, vizsgálgatták, és egyértelműen megállapították, hogy első osztályú étolaj, mégpedig repcéből. És ötven liter étolaj bizonyos körülmények között nagy kincs! Másnap délelőtt egy városka állomásán vakvágányra kerültünk, hogy három nap után mosakodni, borotválkozni tudjunk, és lovacskák lábait is megmozgatni.
Közben készült a legénység számára az ebéd is, amikor megjelent egy német tiszt vagy tizedmagával, hogy megérdeklődje, nem tudunk-e valamit a kannáról. Senki semmit. A katonáival kupékutatást tartott, és rövidesen előkerült az ominózus tartály. Katonásan megkérdezték, hogy ki evett belőle.
Ezeket sorba állították, és kioktatták:
„Hogyha a százados úr meg akarja tudni, kik ettek az olajos krumpliból, holnap reggel nézze meg a fenekünket. Ugyanis ez nem étolaj volt, hanem kiváló minőségű repülőgépolaj, tehát ásványolaj, amit a szervezet nem szív fel, hanem kipufog.”
A német nevetve elment, és a bűnös vagon legénységét egész napos vagonzárkával büntették. Ilyen csúfos magyar kudarccal végződött a német-magyar „olajháború”.
+
Thornnál átrobogtunk a Visztulán, és Instenburg után olyan látványosság következett, amin már elcsodálkoztunk. Igaz, itt már Litvánia földjén jártunk. A vasútvonal mellett kisiklott vasúti szerelvények roncsait láttuk. A vasútvonal mentén bizonyos távolságra fa-föld kiserődök, két méter vastag falakkal, voltak építve a vonalat őrző német katonák számára, pedig a frontvonal legalább ezer kilométerre húzódott.
Nem sokat töprengtünk a látottakon, mert már Litvánia fővárosába, Vilniusba, érkeztünk. Itt ismét vakvágányra kerültünk, kényelmesen megmosakodtunk, borotválkoztunk és megjárattuk a lovacskákat, amik vidáman ficánkoltak a rabság után. A legénység is jókedvű volt. Vacsorára babgulyás, jó adag konzervhússal. Ahogy járőrtársammal végig ballagunk a szerelvény mellett, Kasik Pista lovász a lábát lógálja. Azt mondja nekem a vacsorámért cserébe:
„Ferikém, melyik vagonban vagytok? Mint a heringek, igaz? Gyere át hozzánk, itt csak három ember van, hat ló, és friss széna. Sokkal kényelmesebb helyed volna.”
Már kezdte is ágyazni a helyemet. A csajkámat ott hagytam, és mentem a szerelvényemért. Halaj Sándor, érsekvadkerti fiú, amikor látta, hogy hurcolkodok, megkért, hogy engedjem a helyemre feküdni.
„Feküdj csak, Sándor!” – mondtam, aztán elfoglaltam az új, sokkal kényelmesebb, helyemet a másik vagonban, a lovak csendes társaságában. Tempósan kigördült a vonatunk Vilnából, de már nem egy bőgős lengyel vonat húzta, hanem egy jobb modorú. Mellettem lovak ropogtatták a szénát, odakinn pedig elkezdett sziporkázni az eső. Lassan mindenkit álomba ringatott a vonat.
Óriási csattanásra, földrengésre riadok. A lovak ugrálnak, mert a vagonfalból kiszakadt a vas, amihez kötve voltak. Az egyik lóláb a combomon áll. Alig tudtam a lábam kiszabadítani. A vonat is megállt. Elöl kiabálás, elcsattant néhány lövés. Én is félrehúzom a vagonajtót, kapom a puskámat, és lelépek a vagonról. Elöl valami ég, emberek jajgatnak, kiabálás hallatszik és géppisztolysorozat. Megyek előre a sötétben, ahol a mozdonyt sejtem, mert ott van némi fény, de rohan velem szemben valaki. Rákiáltok:
„Állj, ki vagy?”
Az illető letér a töltésről, és balra fut. Ismét rákiáltok, de nem állt meg. Feje fölé egy figyelmeztető lövés. Megáll.
„Hozzám!”- kiáltok, de csak áll tovább. Még egy lövés a feje fölé. Odajön, és látom, hogy az egyik szakasz parancsnoka, hadnagy. Amikor később elbeszélgettünk vele, azt mondta, hogy ő úgy megrémült, felriadva mély álmából, hogy majdnem világgá szaladt.
„Még jó, hogy nem lőttél le, barátom – mondta -, most eggyel többen feküdnénk a halottak között.”
+
A szerelvény elejére siettem, de meglehetősen kaotikus állapotokat láttam. A mozdony egy nagy, öt méter mély árokban, rajta a szeneskocsi, oldalt, vagy tíz méterre a raktár kocsi, konyha kocsi, takarmány kocsi. Ennek tetején, félig a levegőben lógva a tiszti kocsi.
A mozdonyvezető és a fűtő sértetlenek, és egy fa mellett szívják a cigarettát, két magyar katona vigyáz rájuk. Az eső esik, sötét van. Fény csak annyi, amennyit az égő mozdony és a kigyulladt takarmány ad.
A szállítmányparancsnok is előkerül. Egy raj előre, egy hátra, hogy segítséget kérjenek a kiserődös németektől. Én is megyek az egyik rajjal németet keresni. A menetbiztosító német járőr már jön szemben. Elmagyaráztuk, hogy, mi van. Azok vissza a kiserődbe telefonálni, mi vissza a vonathoz.
A következmény: hat magyar halott közkatona, köztük a velem helyet cserélő Halaj Sanyi, és Tóth Lajos, akinek az őrző angyalát, sajnos, visszavitettük Szokolyára.
Ott feküdt sorban a hat fiatalember, és tőlük nem messzire 23 sebesült, akik közül többen követni fogják őket a halálba.
Mire teljesen kivilágosodott, odaértek a németek a segélyvonattal: daruval, ápolóval, orvossal, lángvágóval. Látszott, hogy rutinmunkát végeznek. Az egyik kocsiban vidám hangulatú német katonák. Ki sem szálltak, amíg nem volt rájuk szükség.
A parancsnokuk egy szőke hadnagy, azért vette a fáradságot, hogy a végére járjon a dolognak. A német tisztek a magyarokkal konzultáltak. A kisiklás oka az volt, hogy az egyik oldalon legalább nyolc talpfából kiszedték a rögzítő szögeket, a sin összekötő hevedercsavarjait is szétszedték. Meghallgatták a mi századosunkat is, majd a szőke hadnagyuk a mozdonyvezetőt és a fűtőt. A két magyart elhívták mellőlük, és a szőke német kamerád egy rövid sorozattal lekaszálta mind a kettőt. Annyira közelről, hogy még a zubbonyára is jutott az áldozatok szétfröccsenő véréből.
A németek tisztek egy térképet nézegettek, majd rámutattak egy pontra. Hogy megerősödjön a német-magyar együttműködés, kértek egy magyar szakaszt egy közeli, erdőben rejtőzködő litván falu körülkerítésére. Megkapták. A falucska majdnem egész férfilakosságát, hatvan embert, bosszúból a hat halottért, halomra lőtték. Mi, magyarok, ezt nem kértük, de kaptuk. Részt a gyilkosságokból.
Mindez 1942. július 11-12-én történt, 21 óra 30-tól másnap délutánig.
Mert már délutánra járt az idő, mire kiválogatták a jó és a rossz kocsikat. Jött egy füttyös mozdony, rákapcsolt, és már folytattuk is az utunkat tovább, mintha mi sem történt volna.
+
Ment, robogott a vonat, de az ebédet elfelejtették megfőzni, a vacsoráért a bajtársak fele sem ment el. Dünaburg volt a legészakibb pontja a „túránknak”, ahol aztán jobbra fordultunk Polock, Vityebszk, Szmolenszk felé. A vasút menten egyre gyakrabban láttunk kisiklott vonatot. Több helyen katonasírokat, többnyire német nevekkel, de akadt közöttük magyar is. Akkora bombatölcsért közvetlenül a vonat mellett, hogy egy parasztkocsi megfordulhatott volna benne. Nemigen volt kedvünk nótázni.
Megérkeztünk Szmolenszkbe. Illetve arra a helyre, ahol valamikor 150 ezer ember élt egészen a múlt nyári harcok idejéig. Ameddig a szem ellátott az állomástól, romok és romok. Talán egyetlen ép lakóház nem volt az egész városban, élő embert nem lehetett látni. A temetetlen holtakat meg elemeire bontotta már az idő. A város bevételekor, egy évvel korábban, egész pontosan augusztus 5-én, az egyik 700 ezres szovjet csapategység fele itt esett fogságba.
Brjanszk környékén nagy volt a partizánveszély, de mi megúsztuk, és szerencsésen eljutottunk Orjolig. Itt is volt lósétáltatás, mosás, mosakodás, borotválkozás. A környéken igen sok német sír, mert kemény harcok dúltak itt, de egyetlen orosz sírt sem láttunk.
Azoknak, szegényeknek, földi nyoma sem maradt. Elkaparták vagy a kutyák szedték szét őket? Ki tudja? A halott német katonák egyenes sorokban feküdtek, elől a tisztesek, még hadnagy, százados is volt köztük, de a hátsó sorokban, leghátul, a közkatonák.
A délelőtti órákban indultunk Orjolből, és késő este, 23 órakor megállt velünk a szerelvény egy falusi állomáson. Rövidesem megtudjuk, hogy itt történik a kivagonírozás. És most szemerkélő esőben és éjjel rövidesen megjelentek a fogadásunkra kiküldött magyar katonák. Egy hadnagy, és három tiszthelyettes. Ők voltak a szállásmester eligazítói, már itt vannak két hete. Kiderül, hogy Szolotcsinóban vagyunk.
Kiszállnak a katonák, a lovak, az ellátmány, a csomagok, és beszállásolnak bennünket egy félig kész iskola földszintjére, ahol derékaljnak csak malter és téglatöredékek voltak. De legálabb nem esett ránk az eső. A lovacskák jártak a legjobban, mert a 11 napos út végéig csak háromszor sétáltak, most majd sétálhatnak a kedvükre. Július 5-én indultunk és 16-án érkeztünk.
+
Tehát Szolotcsinóban vagyunk. Ennek talán a szakácsok örülnek legjobban, mert végre földön főzhetnek, nem lötyög annyira a kordéban a víz, biztosabb a járás, kisebb a tűzveszély.
Mosakodás, rövid terepszemle után felhangzik a reggelit jelző kürtszó. Jó forró feketekávé, öt deka gyümölcsíz és kenyér. No, a kenyér! Utoljára Vilnában vételeztünk, és annak már nyolc napja. Igencsak elszíneződött: egyik szeletben a barna, a másikban a kék, a harmadikban a szürke volt az uralkodó szín. Reggeli után sorakozó. Felmálházni mindenféle szerelést, kihez mi tarozott.
Megindultunk déli irányban, gyalog. Mellettünk vonatok dübörögtek el, oda-vissza. Majdnem két napig meneteltünk, mire Kurszk külvárosába érkeztünk. Egy kicsit kipihegtük magunkat; erre kaptunk egy bő órát. Itt a tisztek elmondták, most mindenki végezze el a kis vagy dolgát, mert a parancsnokság elé már megkönnyebbülten és nótaszóval kell érkeznünk. A durnovói erdő előtt:
„Szerelvényt igazíts! Puskát vállra! Nóta! Egy-kettő-három-négy!”
Minden szakasz énekelhette a maga kedvenc nótáját. A lényeg: Lássák, hogy jókedvűen érkeztünk meg a célba! Daloló, vidám, nótás kedvű bakák érkeztek az ottani magyarok támogatására.
Csak az ő arcukon nem volt túlságosan nagy az öröm, amikor megláttak bennünket. Legfeljebb szánakozóan mosolyogtak: önmagukon és rajtunk. Ez az erdő volt a 20. hadosztály gyülekezőhelye.
Az erdő szélén ismét eligazítók vártak bennünket. Századonként vezettek bennünket a kijelölt szálláskörzetünkbe, ahol elhelyezkedtünk, levetkőztünk, pihentünk.
Egymást érték a lajtos kocsik, tele friss vízzel. Vödör is volt bőven, bádogteknő. Piros, fára festett nyíl mutatta az utat a latrinához, amivel akkor találkoztunk először.
Fél méter széles, egy méter mély, 5-6 méter hosszú árok. A két végén két X alakú tartó állvány. Ezen végig fektetve egy erős gerenda, amelyen a civilizált magyar katona ilyen „mély” töprengéssel élvezi az ücsörgést:”A franc essen ebbe a tartógerendába, csak most le ne törjön!”
+
Ez a durnevói erdő Kurszk mellett terül el, amely jelentős mezőgazdasági központ és vasúti csomópont, egyúttal a világ egyik legnagyobb vasérclelőhelye. Amikor ott jártuk, éppen németdúlás után, természetesen földig volt rombolva.
A földjének mélye teljesen megbolondította a tájolókat, öt tájoló ötféle irányban mutatta a hazafelé vezető utat. És ilyen helyzetben készülődött a magyar baka, hogy még távolabb kerüljön hazulról, tovább a Don felé, gyalog.
A tájolók makacsul mutatni kezdték a keletet. Az erdő, amelyen először keresztülmentünk, olyan 15-20 kilométer hosszú volt. Ebédosztásunkba az eső vert bele, de a menetelés közben is folytatta, aztán végre kisütött a nap. Párolgott rajtunk a posztóruha, még véletlenül sem fáztunk. Az utak Oroszországban ilyen esők után olyanok lesznek, mint egy szolid mocsár. A termőföldjükről meg lehetett állapítani, hogy kiváló minőségű.
Szinte le akarta tépni lábunkról a bakancsot, olyan erővel kapaszkodott belénk. Néhol már a száron is túlcsapva a nadrágot kezdte rajtunk próbára tenni. Még szerencse, és egyúttal érdekes, hogy egy órás napsütés után olyan erős réteg képződött a tetején, hogy gyalogos viszonylag könnyen folytathatta az útját, de jaj volt a járműveknek! A kocsik kerékagyig süllyedtek a sárba. Igen sajnáltuk a fejlett német technikát, aminek ezzel is meg kellett küzdenie. A mi lovaink bizony csak támogatásunkkal tudták tovább vonszolni a kocsikat. Úgy haladtunk, mint egy beteg csiga a végtelennek tűnő orosz sztyeppén.
+
Maga a sztyeppe rendkívül termékeny volt. A rozs, a zab szára magasabb volt két méternél, de termett ott napraforgó, hajdina, de búzára, kukoricára nem emlékszem. Maga a sztyeppe, rendkívül érdekes és különleges sík vidék. Mint hatalmas és elnyújtott tengeri hullámok, úgy nyújtóztak a földhullámok 10-20 kilométer hosszan. Azt hitte az ember, hogy karnyújtásnyira van egy-egy hullám teteje, de kiderült, hogy egy napig kellett gyalogolni, hogy azt a távoli magányos fát, azon a síknak tűnő vidéknek a „csúcsán” elérjük. Megerőltetés nélkül jártuk ezeket az állandóan ismétlődő, de barátságos, szinte észrevétlenül emelkedő dombokat és völgyeket. Csak sok türelem és energia kellett hozzá, mert a felázott utak igencsak marasztalták a közlekedőt.
Láttunk egy távoli falut, amelyik úgy tűnt, hogy talán egy órányira van, de kiderült, hogy csak másnap este jutottunk el a házai közé. Rendkívül hosszan és lassan emelkedtek ezek a sztyeppei hullámok, amelyek a csúcsáról, ha visszanéztünk, teljesen sík vidéknek tűnt, amit bejártunk. Állandóan, mint egy vándor, vagy fölfelé, vagy lefelé haladtunk, de olyan lassan emelkedő vagy ereszkedő földháton, hogy ezt gyaloglás közben észre sem vettük. Ezért töltöttük az első éjszakánkat a szabad ég alatt, egyetlen, magányos fa „árnyékában”, tehát sátorban, majd a másodikat abban a falucskában, amit két nappal korábban mát tisztán láttunk. Nem délibáb volt ez, hanem egy sajátos, talán az egész földön egyedi természeti jelenség. Mindenesetre rendkívül gazdag föld volt, nem véletlenül fájt rá a németek foga.
A Kalocsa környéki földekhez hasonló minőségű, de még annál is két klasszissal termékenyebb. Mintha egy hatalmas mocsarat csapolt volna le a földmozgás, és tett volna örök időkre gazdagon termővé.
+
Azt hinné az ember, hogy ilyen gazdag vidéken hatalmas tégla vagy kőházakban laktak az emberek, de erről szó sincs. Minden falusi ház fából épült, de a gazda hajdani gazdagságát jelezte, hogy mekkora volt az épület. Volt olyan, amelyik hat-nyolc helyiségből állt, de ilyen igen kevés volt. Ezek voltak a hajdani kulákok házai, akiket 13-15 évvel korábban családostól Szibériába hurcoltak, hogy ott elpusztítsák őket.
A többségnek két-három helyisége volt, középpontjában a legfontosabb „bútordarabbal”, egy hatalmas kemencével. Ezen aludt a család apraja-nagyja, télen kitűnően fűtött, nyáron pedig hűtött. Ebben sütöttek-főztek télen is, nyáron is. Ehhez elsősorban vasfazekakat és vas serpenyőt használtak. Sok ház falát kívülről napraforgószárral, szalmakötegekkel, krumpli- vagy babszárral támasztották meg, és ezt télen a tüzelésre el is használták. Mire kitavaszodott, újra kezdhették a tüzelő gyűjtését a kolhoz földjéről, ahol mindennap dolgoztak.
Most, háború idején, a gabona nagy része lábon pusztult el, mert nem volt férfikéz, ami kombájnnal vagy kaszával betakarítsa. Legföljebb annyit arattak, ami egy-egy családnak a téli kenyerét biztosította. A házak mögött kertek voltak, ezekben termelték a család számára szükséges zöldségeket, amelyek közül a legfontosabb a káposzta volt, és a krumplit, ami szintén népszerű eledele a családnak. Ház körüli gazdaságuk általában néhány kecskéből, kacsából, libából és más aprójószágból állt. A családok többsége, a téli nagy fagyok idején, valóban egy födél alá húzódott az állatokkal, főleg a kecskékkel. Igen nagy volt a szegénység.
A házak nem szabályos sorban helyezkedtek el, de figyelembe vették a sztyepp által nyújtotta előnyöket. Mindig valamelyik halom tövében vertek tanyát, mégpedig úgy, hogy az a bizonyos halom védelmet nyújtson a kemény téli szelek ellen. Ezért a házak, ha nem is egyenes sorban, de mindenképpen a völgykatlanban épültek, a terepviszonyoknak megfelelően, sorban egymás után. Ezzel magyarázható, hogy volt olyan közepes nagyságú falu, amelynek a hosszúsága elérte a tizennyolc kilométert is. Velük szemben, tehát a széllel szemben, egyetlen épület sem állt.
Amikor arra jártunk, jobbára asszonyokat, lányokat láttunk, mert minden férfit, 17 éves kortól 55-ig, behívtak katonai szolgálatra. Nyomorúságban felnőtt, végtelenül sokat nélkülöző, elbutított férfiak hatalmas tömege volt ez. Azok is igen kevésre becsülték őket, aki irányították az országot: Sztálin és sűrű szerepcserével működő klánjának tagjai. Miért csodálkozunk, ha a németek még emberszámba sem vették őket?
+
Közben ezen a rendkívül nehéz terepen, hátunkon a teljes felszereléssel vergődtünk a cél felé. Minden reggel négy órakor ébresztő, valami konzerv reggelire, aztán ötkor indulás. Ebéd majd csak akkor, ha a napi 50-60 kilométert már legyalogoltuk. Egyedül csak a századparancsnok ült lóháton, mindenki más kutyagolt.
A szakaszparancsnokok és egyéb tisztesek a bornyújukat föltehették a kocsira, de maguk is gyalogoltak. Még a kilenc kilós golyószórót sem lehetett felrakni, pedig félszáz kilométer megtétele után az már legalább egy mázsát nyomott a szegény bakák vállán. Ha valaki kipurcant, a kocsira ülnie csak zászlóaljorvos írásbeli engedélyével lehetett. De ritka volt az ilyen eset.
Mondogattuk is, egymást szórakoztatva, hogy nem véletlenül tartozunk a gyalogsághoz, gyalogolhatunk éppen eleget.
Kurszkhoz a Don olyan négyszáz kilométerre volt, ezt a távot kellett a két kipróbált csikóval megtenni, ha törik, ha szakad. Amikor nekivágtunk, még nem tudtuk, hogy milyen az időjárás arrafelé. A nyár kellős közepén jártunk arra, vadonatúj posztóruhában, új alsóneműben, hátunkon a teljes felszereléssel és rekkenő hőségben.
Ahol a tartószíjak a posztóruhát érték, ott sűrűn habzott a testünk, és időnként marékszám dobáltuk ki az összegyűlt habot. De csak mentünk, mert a menettervet teljesíteni kellett. Közben a haragos orosz nap hét ágra sütött, rólunk pedig csorgott a verejték. Eláztatta testünk minden tejtett zugát, ruhadarabját, és folyamatosan „haboztunk”. Az izzadságunk sója véresre marta testünket, főleg a bornyú alatt, a háton és a vállainkon.
Néha volt menetkönnyítés. Ez abból állt, hogy a reggeli útra kelés után, amikor a napocska már kezdett melegíteni, olyan hatóra tájban, a menetért felelős napos tiszt engedélyezte:
„Kigombolhatják, emberek, a zubbony felső gombját. A puskát nyakba lehet akasztani, és nem kötelező egyszerre lépni.”
Reggel a kulacsunkat mindig megtöltöttük jó kis zaccos kávéval, és menet közben csak azt ihattuk. Út közben, ha kútra akadtunk, szigorúan tilos volt belőle meríteni. Mindig őrséget állítottak mellé, hogy mindenkit megakadályozzanak ebben. Volt benne ésszerűség, de a tikkadt baka a fél életét odaadta volna egy korty friss vízért. Végre beértünk abba a bizonyos hosszú faluba.
+
Hajnali ötkor indultunk, és megtettünk éppen hatvan kilométert az utolsó „hujára.” Rekkenő hőségben, éhesen, szomjasan, hullafáradtan érkeztünk a célba: hosszú faluba. Tizennyolc kilométer hosszú volt valóban. Vagy száz betorkolló kis völggyel, amelyben meglapultak a néhány házból álló mellékutcák. Hosszú faluhoz hosszú név illik: Sztárij Nyikolszkoje./Öreg Miklós/. Valamikor, a cári rendszerben, valószínűleg „Nagyszentmiklósnak hívták.
Amikor megengedték, úgy rogytunk le a földre, mint egy üres zsák. Szerelvényestől, puskástól, ahogy voltunk.
Kijelölték a századok szálláshelyét a fák, facsoportok, árokpartok mellett. A társammal egy fűzfabokor tövében vertünk tanyát, azaz építettük fel a sátrunkat; két sátorlapból, ahogy azt már megtanultuk.
Nagyjából mindenki végzett az „ácsmunkával”, amikor felharsant a trombitaszó ebédre hívó, szimpatikus hangja. Ebéd után rögtön sorakozót parancsoltak, és kihirdették az első harctéri parancsot:
”Hat napig itt maradunk. Pihenünk egy kicsit, kifújhatják magukat, és innen indulunk a frontra, a harcba, elszántan, győzelemittasan. De addig nem lehet megpihenni, amíg nem „alapozunk”, azaz a sátor közelében nem készítjük el az óvógödröt. Nem árulnak el nagy titkot, de itt már lehet számítani repülőgép-támadásra. Ezt akkorára kell ásni, hogy egy baka kényelmesen beleférjen, és a háta mögött legyen még legalább húsz centi szabad hely.”
És ezt még délután meg kellett csinálnunk, egyetlen nyomorult gyalogsági ásóval, abban a betyár kemény fekete földben. A parancs az parancs, és ha igaz a légi veszély, akkor még a mi érdekünk is. Ez ugyan fölért egy félnapi gyaloglással, de amikor elkészítettük, jól eső érzéssel hajtottuk álomra a kobakunkat, mert beesteledett.
+
Másnap reggel öt órakor ébresztő. Folytatódott a kaszárnyai élet néhány hetes megszakítás után, valahol kétezer kilométerrel keletebbre. Reggeli torna, futás a körlet körül, mosakodás, borotválkozás, a fegyver karbantartása, reggeli. Kilenc órakor sorakozó! Indulás a falu közepe felé, mert meg kell nézni mindenkinek valami tanulságos dolgot! Egy szerencsétlen akasztott partizánt.
Félórai gyaloglás után találkoztunk a visszafelé tartó szakaszokkal, de nem látszott rajtuk, hogy nem sokkal előbb nagy élményben lett volna részük. Szomorú vagy közömbös arccal ballagtak el mellettünk. Tíz perc múlva mi is odaértünk. Az egyik nyárfán lógott egy tizenhat éves forma szőke gyerek, mezítláb, ceigpantallóban, koszos, szakadt vászoningben. Nem ilyennek képzeltünk el egy partizánt, és el nem tudtuk képzelni, vajon mit véthetett szegény?
Valami olyasmit mondogattak róla, hogy egy német őrnagy, akinek megtetszett a szoba szent sarkában álló ikon, mindenáron meg akarta szerezni, de a fiú nem hagyta elvinni. Sőt, futásnak indult, s amikor utolérték, kiderült, hogy az ikon hátuljára néhány százrubeles van ragasztva: a család rejtett pénze. Ezért kellett meghalnia? Még ma sem értem, mi volt ebben a partizánakció? És maga a történet valóban így játszódott le?
Ki lehetett az őrnagy, aki az akkori, sztálini Oroszországban ikont talált? Ha már kellett neki, miért nem vette meg? Azt pedig már végképp ne akarják elhitetni velünk, hogy orosz rubelekre fájt volna a foga egy őrnagynak.
Az igazságot tehát nem tudtuk meg róla, a hazugság meg nem magyarázat. Útközben találkoztunk mi a partizánok munkájával, amikor hat társunk is a vonatsiklatás áldozata lett. Ezt az akasztást nem értettük, és csak visszatetszést szült mindenkiben. Az okos tisztjeink is csak itt találták, és úgy gondolták, hogy ez egy napi programnak megjárja. Jobb lett volna, ha hagynak minket pihenni. Azt a szerencsétlent pedig eltemetni, minél előbb, abban a nagy hőségben.
+
Eltelt néhány nap, és már el is felejtettük az 50-60 kilométeres napi gyalogtúrákat, mert a fiatal szervezet könnyen megújul. Annál inkább megnőtt a kíváncsiságunk az oroszok élte iránt. Be-benéztünk néhány házba, és ha tisztességesen köszöntünk /Dobrüj gyeny./, még szóba is álltak velünk. Már amilyen párbeszédre képesek voltunk mutogatással, mosolygással, udvariassággal.
Nem féltek tőlünk, mert magyarok voltunk. Még üzletet is kötöttünk velük, mert egy tál káposztáért és két kulacs tejért, amíg ott voltunk, őriztük a krumplijukat a szomszédjaiktól. Amikor tejért mentünk, jobbára kinn álldogáltunk az udvaron, amíg a mama odahozta a két kulacs tejet. Egyszer valamiért behívott a lakásukba. Hát én még annyi legyet nem láttam egész életemben! Szinte alig lehetett tőlük beszélni, mert belerepültek az ember szájába.
Egyszer olyankor értünk oda tejért, amikor a mama még nem fejte meg a tehenet. Váltig erősködött, hogy maradjunk a szobában. Elmegy addig fejni, és majd hozza is a tejet. A rengeteg légytől nem volt maradásunk! Utána settenkedtünk, de bárcsak ne tettük volna! Az udvar végében állt, négy oszlopon és száraz gallytetővel, a tehén nyári szállása. Az előző éjszaka egy is eső esett, és ez összecsordogált a tehén alá.
Ebben sárga színű folyadékban ácsorgott a jámbor állat. A mama nem zavartatta magát, és a tehén tőgye alá, a bűzös folyadékba állította a hatliteres vasfazekat, a másikat meg maga mellé, és elkezdett fejni. Amikor a kétkulacsnyi, nekünk szánt mennyiséget kifejte, még meg is mutatta. De most jön a pláne!
A szoknyáját ráterítette a másik vasfazékra, és abba kezdte átszűrni. Ez fontos művelet a fejésnél, nehogy piszok maradjon a tejben. Mindenesetre a barátom, aki egyre nagyobb riadalommal kezdte nézni a mama működését, félrevonult és elkezdet hányni. Engem erősebb fából faragtak, meg előrelátóbb voltam, és a tejet elfogadtam. Amikor aztán felforraltam, kávét készítettem belőle, és a társam gyomrát sikerült megbékíteni.
Mindenestre ettől a háztól többé nem vettünk tehéntejet. Kerestünk egy tisztább portát és azon egy tisztább gazdasszonyt.
Orosz ismerőseink még Balga Ferenc barátom fényképezőgépe elé is ki mertek állni 1942. augusztus 6-án. Éppen egy olyan család tagjai, ahol csak a nők voltak meg apró gyerekek, mert a család minden férfi tagja: a legidősebb nő férje, a nagypapa, két veje és három fia katona volt. Hat férfi egyetlen családból.
Helyzetük hasonlított az öt keceli Ugranyecz testvérhez, akiket az első világháború idején még Ferenc Jóska és nem Sztálin Jóska irgalmatlanul kiküldött a frontra. Magára maradt otthon az édesanyjuk és a húguk. De, hála Istennek, mind az öt épen hazakerült. Mi lesz vajon ennek az orosz családnak a férfitagjaival? Hányan jönnek haza, és milyen állapotban, ha túl is élik ezt a borzalmas, ki tudja meddig tartó vérfürdőt. Volt a szegény otthon maradottaknak kiért imádkozniuk. Még ha a sztálini rendszer elől el is rejtették az ikonjaikat, bizonyosan sokszor imádkoznak a maguk nyelvén, így szólítva meg az Istent:”Bozse moj!”
Barátsággal fogadtak bennünket, mert látták, hogy nem a falujukban fogjuk beásni magunkat, hanem itt csak pihenünk, és azután békében hagyjuk őket. Nem erőszakoskodunk, nem vadászunk partizánokra, nem lopunk tőlük, nem veszünk el semmit. De mit is loptunk volna? Ezt szigorú parancsban is kaptuk!
A vendéglátó család tagjai köszönetül a vasárnapi ebédjüket is megosztották velünk. Kaptunk fél-fél csajka köleskását.
+
Egyik délelőtt, mint derült égből mennykőcsapás, beütött a háború. Riadó, mert a községtől délre eső napraforgótáblában bujkáló orosz katonákat láttak. Közrefogtuk, bekerítettük élesre töltött fegyverrel a területet, és mit ad Isten, valóban találtunk egyetlen orosz katonát. Vagy szökevény volt vagy rosszban sántikált, ezt majd eldöntik az okos parancsnokságon. Mi mindenképpen jutalmat érdemeltünk a fineszességünkért.
Egyszerre hat feltűzött szuronyú magyar baka kísérte be ezt a pilótasapkás, nyári ruhás, lábszártekercses orosz katonát. Zömök, jó erőben lévő és húszas éveiben járó fiatalember volt. Ez volt az első élő orosz katona, akivel találkoztunk. Alaposan meg is néztük magunknak. Még ma is megismerném, ha az utcán szembe jönne velem.
Ebből azért az is kiderült, hogy a levegőből figyelhetnek már bennünket. Nem volt ostobaság az óvógödör!
A Don már nem volt messze, és túl a folyón, egész nyáron, kemény harcok folytak Voronyezsért, és még távolabb, a legnagyobb ütközet, Sztálingrádért. Sejtettük, hogy az utóbbi végeredménye döntő lesz a magyar katonák sorsára, a miénkre is.
A folyó már csak 25-30 kilométerre lehetett légvonalban. Nem egyszer láttunk, éjjeli szolgálat közben, légi harcot tőlünk északkeletre. Ott volt Voronyezs! Ha keletről fújt a szél, jól ki lehetett venni az ágyúk égdörgés-szerű hangját. A légi harcok, a nyomjelző lövedékek csíkjai, a fényszórók sugárnyalábjai, a levegőben felrobbanó gépek lángbokrai, éjszaka és biztonságos távolból, igen látványosak voltak.
1942. augusztus 8-án reggel felharsant az indulást jelző parancsszó, és mi, a falubeliek integetésétől kísérve, elindultuk tovább, mindig csak kelet felé.
+
Ezen a viszonylag rövid útvonalon több kisebb falucskán is átgyalogoltunk. Az egyikben az út mentén, és éppen a falu közepén, fák árnyékában, magyar katonasírokat láttunk. Öt honvéd aludta ott örök álmát. Keresztek nyírfából, rajta fenyődeszkára írva a név, évszám, rendfokozat. Négy egyszerű honvéd, egy tizedes.
Tőlük vagy húsz méter távolságra szintén friss hantolás, de semmi fejfa, név, rendfokozat, csak a megbolygatott föld jelezte, hogy oda is temettek. Érdeklődésünkre az egyik ott állomásozó tiszt elmondta:
„Ez az öt fő becsületes magyar ember volt, de meghaltak. Az egyik faluszéli házban a tizedes névnapját ünnepelték, amikor váratlanul megjelentek a repülők, és az egyik ledobott bomba mind az öt katonát megölte. Az a három munkaszolgálatos tüzet rakott a ház közelében, és ezzel adott jelt az oroszoknak, hogy hová dobják a terhüket. Ezek nem érdemlik meg a fejfát.”
Utolértek bennünket a muszosok is, azaz a zömmel zsidó származású munkaszolgálatosok a végső állomáshelyünkön. Őket tavasszal vagy nyár elején hívták be. Láttuk a ruházatukat, és az egyenruhások között nagyon furcsák volta ezek a térdnadrágos, turistabakancsos férfiak. Volt, akire a felesége ráerőszakolta a pulóvert, a kordbársonynadrágot, viharkabátot, hogyha a férjüket a tél is a fronton éri, meleg ruhája is legyen. Augusztusban ez még humorosnak tűnt, de az orosz tél bebizonyította, hogy a feleségeknek volt igazuk. A hadsereg ehhez a hazai ruhához csak egyensapkát, karszalagot, ásót, lapátot, csákányt adott.
Velük történt az a bombázás-eset. Az ő állításuk szerint, az a három ember ételt akart melegíteni egy csajkában, azért rakták azt a bizonyos tüzet. Éjszaka tüzet rakni? Egyetlen csajka alá? Több volt, mint ostobaság. Pedig a muszosok többsége értelmes ember volt.
+
A délutáni órákban érkeztünk Novo-Uszpenszkába. Ez a kilakoltatott falucska a Don nyugati partjától olyan öt-hat kilométerre fekszik. Utcácskái rendezetlenek, házai fából épültek, a házakat szalmatető, csak az iskola, a tanácsház és egy bolt tetejét védte horganyzott bádog.
Az őslakosság helyét többségében piros parolinos magyar tüzérek foglalták el, bár be volt melléjük osztva néhány német is. Ez a falu elsősorban a tüzérek birodalma volt. De azért nekünk is jutott hely mellettük. Mindenkinek kijelölték a körletét. Elkészült a sátor, a légvédelmi óvóárok minden személynek, és akkorra ránk köszöntött az este 1942. augusztus 8-án. Másnap kezdődött újra a laktanyaszerű élet ébresztővel, futással, borotválkozással, reggelivel. Aztán pihengettünk.
Levelet írtunk haza, és beszélgettünk a magyar tüzérekkel, akik már voltak a pokolban. Nagyon érdekes dolgokat meséltek a Voronyezsért folyó harcokról. A 2. magyar hadsereg egységei a 4. német páncéloshadosztály támogatásával július 5-én elfoglalták Voronyezst. Ezek a tüzérek ott voltak, de most visszavonták őket a Don vonalának védelmére. A német páncéloshadosztály pedig Sztálingrád ellen indult, mert annak az elfoglalása stratégiai jelentőségű mindkét fél számára.
A döntő rohamsorozat július 27-én kezdődött, amikor mi még úton voltunk, gyalogúton. Bokán felül érő bakancs-és nadrágmarasztaló vizes sztyeppei homokban, de ha fölszáradt a talaj, hasonló mélységű homokban vánszorogtunk a cél felé. Tikkasztó hőségben. Ezt nem azért hangsúlyozom, hogy csökkentsem a Voronyezst elfoglaló bajtársak katonai teljesítményét. Őket is csak az foglalkoztatta, hogy mi lesz a sztálingrádi csata végeredménye.
Hosszú harcra kell számítani, mondták a tisztek, mert mindkét félnek ki kell tartania. Paulusnak Hitler parancsára, az oroszoknak pedig, Sztálin 227. számú hadparancsa értelmében, nem lehet meghátrálni, visszavonulni. A szövegben pontosan az áll, hogy azok a tisztek, akik visszavonulnak, katonai bíróság előtt felelnek tettükért. Ez biztos halált jelentett, a harctéri nem volt száz százalékos. Bár a frissen bevetett, a Volgán túlról érkezett katonák, átlagosan csak egyetlen napig éltek még.
Hatalmas embertömeget vetettek be mind a két oldalon. Állítólag a lakosságot Sztálin nem engedte evakuálni, hogy az orosz katonák, a gyerekek és a nők védelmében, keményebben küzdjenek majd. A nem katonakorú férfiak is mind a városban maradtak. Most, augusztus 9-én, már közel két hete tartott a gyilkos küzdelem. És ki tudja, meddig tart még?
+
A tüzéreinktől hallottunk először olyan német bombafajtáról, amelyet ők „oxigénelvonónak” hívtak. Mesélték, hogy volt olyan frontszakasz, ahol ezt a németek bevetették, de valószínűleg kétélű fegyvernek bizonyult.
De miért nem alkalmazták és gyártották a sugárhajtású repülőgépeket, amellyel már a háború elején rendelkeztek?
Az oxigénelvonó hatását arról lehetett felismerni, hogy a fegyverzetben semmi kárt nem okozott, de az embereket talán másodpercek alatt megfojtotta. Láttak olyan húsz-huszonöt darabból álló orosz harckocsi-egységet, amelyik mozdulatlanul állt a helyén. De amikor belsejükbe néztek, embereket találtak. De olyan testhelyzetekben megmerevedve, amelyekben mozdulatok közben álltak, ültek, térdeltek. Mint a viaszbábuk, de orrukból vér folyt, ami aztán megalvadt.
Látszólag kiürített lövészárkokban is rátaláltak ilyen orosz halottakra. A magyar utászoknak igen sok gondot okozott a merev orosz testek elhantolása. Mert a németek csak a sajátjaikat temették el. Később a hidrogénbombával kapcsolatban hallottunk ilyen jelenségről. Ennek ledobásakor a radioaktív sugárzás pusztított volna el minden életet. Valami ehhez hasonló fegyverrel kísérleteztek már akkor a németek. Ez lett volna az egyik csodafegyver, a másik meg a rakéták? Von Braun „gyermekei”?
Később olvastam azt is, hogy már a háború előtt gyártottak sugárhajtású gépeket, de az önfejű Hitlernek jobban imponáltak a Spanyolországban bevált géptípusok. Nem készültek el vele időben, hála istennek! Bár Los Alamos-ban sem robbant volna fel az első atombomba!
Az emberi gonoszság útjai kifürkészhetetlenek. „Az emberfaj sárkányfog-vetemény” –írta száz évvel korábban a mi Vörösmartynk.
+
Bizony azok a muszosok, a katonai regula szerint, még a golyót sem érdemelték meg, ezért felakasztották mind a hármat.
Elmúlt augusztus 9-e. Délután a századparancsnokunk ismertette a legfelsőbb parancsnokság utasítását. Holnap, azaz augusztus 10-én a 20. hadosztály elfoglalja Uriv községet és annak környékét, éppen a Donon innen lévő orosz hídfőállással szemben. Elmondta a holnapi napra vonatkozó feladatokat részletesen. Többek között azt, hogy ebédet nem kapunk, ebédre valót nem osztanak, mert a szakácsok is megkapták a parancsot: 11 órára kész legyen az étel, és innen, Novo-Uszpenkából, egy óra alatt az urivi templomdombra lehet érni. A templomdombon lesz az ebédosztás.
Világossal megvacsoráztunk és lepihentünk. Rizses hús volt, jóízű és bőséges adag. Utána megkaptuk a reggelire valót is: vagdalt húst, egy kis szalonnát és fél kenyeret. Azután jól is esett az álom, ami sokunkat hazavitt kétezer kilométert megtéve.
Éjfél után egy órakor volt az ébresztő. Mosakodás, és csendben sorakozó a konyhához. Addigra már elkészült a kávé igen finom illattal, talán egy kis rumot is csöpögtettek bele. Megiszogattuk, majd ellenőriztük a felszerelést. Mert nem vihettünk magunkkal mindent, csak a kenyérzsákot, a puskát. A tölténytáskában 40 töltény, a kenyérzsákban még 80 töltény és két kézigránát. A borjú a többivel mind-mind Novo-Uszpenkán maradt- egy őr felügyelete mellett.
Csendben, mint a kísértetek, szakaszonként elindultunk keletre, a Don felé. A szerelvény nem zöröghetett, lépés nem dobbanhatott, dohányzás tilos. Telihold volt. Mint az alvajárók botorkáltunk álmosa, de egymásra is ügyelve. Még ötven métert ysem láttunk előre, mert az előttünk ballagók felverték a port. A sok csosza nem emelte meg eléggé a bakancsát, még a port is nyelhettük az éjszaka kellős közepén.
Három kilométeres menet után minden szakaszhoz csatlakozott egy katona azok közül, akik már korábban ide értek, és Urivval szemközt védőállást foglaltak el. A terepet jól ismerték, ezért lehettek a fölvezetőink.
+
A fölvezetőnk egy 30-40 méter széles és 8-10 méter mély horhosban kalauzolt bennünket. Ezt a feszíni képződményt a víz mosta, ki tudja mennyi idő alatt? Egy ilyennek a hossza öt és hatvan kilométer között változott.
Ennek a horhosnak az egyik partján a mi védelmi állásunk, hátunk mögött a támadásra megerősített tüzérállással. A horhos túlsó oldala mögött, általunk nem ismert, nem látható távolságban, az orosz védőállás háta mögött Uriv és a Don.
Amikor a horhosba értünk, ácsorogtunk. Vártuk a hajnali-reggeli világosságot. Bár még csak augusztus 10-e volt, hajnaltájban az ing elég vékonyka öltözék volt, igen hiányzott a zubbony. Didergett az egész társaság, de lehet, hogy ehhez hozzájárult a támadástól való félelem is. Uriv! Uriv! Vajon hányszor ismételtük el magunkban ezt a rövid, de gyilkos szót?
Didergés közben még látogatóm is akadt. A mi zászlóaljunknál volt aknavetős az édes néném velem egyidős fia, Sendula Józsi, akivel már egypár napja nem találkoztunk. Odajött elköszönni, mert sohasem tudhatja az ember!
Lassan megvirradt. Addig összebújva, mint az áldozati bárányok, melegítettük egymást.
Öt órakor: Talpra! Mindenki éberen figyeljen! Az új századparancsnokunk, Szakáll Endre főhadnagy még egyszer megszemlélte, a csapatát. Rajta is látszott a belső feszültség. Hiába, nagy felelősség volt a vállán. Az eddigi századparancsnok, Kandrai hadnagy, századparancsnok-helyettesként irányított bennünket.
A harcrend tervezése szerint a 23/II. zászlóalj volt a támadó hadosztály élén. A zászlóalj élén a 6. század, éppen a mi századunk. Ezért volt jelentősége az új parancsnoknak, mert jóformán nem ismerte sem a tiszteket, sem a legénységet, és őt sem ismerete itt senki. Az eligazítás és a tűzterv szerint, a támadást a hátunk mögött lévő gyöngyösi és losonci tüzérek nyitják jól irányzott és megsemmisítő össztűzzel. Ennek 5 óra negyven perckor kellett volna kezdődnie! Negyven percig tart a tüzérségi tűz, utána rohamra. A megállás csak a Donnál!
A tetterős új parancsnok idegesen járkált az egyik századparancsnoktól a másikhoz, még mindig volt intézkedni valója. Ki voltak jelölve az elsősegélyhelyek, és készenlétben álltak az egészségügyiek. Minden készen állt a bevetésünkre.
A parancsnokságon egyeztetett órák már tíz perc késést mutattak, a tüzérség még akkor sem lőtt. Már hat óra is elmúlt, és egyetlen ágyú sem bömbölt. Némák voltak, mint a sír. 6 óra tíz perc! Idegtépő csend és tanácstalanság. A tüzérség még mindig néma. 6 óra harminc! A századparancsnok szeretne személyesen kapcsolatot teremteni a hadosztály parancsnokságával, de az R-4-es nem talál rá a hullámsávra.
A századparancsnok futárral közli a zászlóaljparancsnokkal, hogy tűz nélkül megkezdi az előrenyomulást. A támadás megkezdését engedélyezték. /Ezeket azért tudom ilyen biztosan, mert mint csapatcsendőr, a parancsnok mellett álltam./
7 óra negyven: Elindultunk, és már a horhos gyepes széle csúszkált a bakancsunk alatt. Mi voltunk a támadóék éle. Amikor az ék éle elért a horhos partjára, egy végtelennek tűnő gabonatenger hullámzott előttünk. A baloldali széle talán három kilométerre volt tőlünk, a jobboldalit elnyelte a messzeség, a szélességéről fogalmunk sem volt. Reggel hét óra negyvenkor belegázoltunk a harmatos rozsba, amelynek magassága majdnem két méteres. Hajrá! Előre! Kézifegyverek, tűzgépek töltve, csak még nem volt kire lőni.
És ekkor megmozdult alattunk a föld, zengett az ég. A magyar tüzérek elkezdték működésüket a hátunk mögött.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése