A DÖMÖTÖRI CSÁRDA
Csak a falak omladékai látszanak ki a derékig érő gazból, pedig még maga Rúzsa Sándor is gyakori vendég volt benne. Ha pusztázó zsandárok nagyon hajszolták Szöged környékén, itt pihente ki magát, a Dömötöri csárdában. Kétféle rejtekhelye is volt. Egyik a sürgős bújásra, másik a menekülésre!
Az ivóban mindig nagy volt a forgalom. Kalocsáról egészen Kecskemétig mehetett az utazó. Egy olyan úton, amelyik a leghosszabb volt a Duna meg a Tisza között. Ezt keresztezte a Kiskunhalasról Akasztóra tartó.
Jöttek-mentek itt vásárosok, kerekedők, úriemberek, szegény zsellérek meg a jó szerencsét kereső csavargók. Néha egy-egy Csokonai vagy Petőfi Sándor.
Olyan bölcs volt ez a hajlék, hogy befogadta még az üres zsebűeket is egy pohár borra vagy éjszakai szállásra.
Ha a Rúzsa Sándornak gyorsan el kellett rejtőzni, ott volt a nagy szájú kemence az ivóban. Egy férfiember éppen elfért benne. Rátenni az ajtaját, aztán volt-nincs a Sándor! Belülről mindent hallott. Volt, aki féltette, volt, aki átkozta. Ha kiürült az ivó, és előbújt a meggémberedett tagjaival, mindig káromkodott egy igen cifrát. Mert 1860-as évek végén, amikor császári kegyelemmel szabadult, már régen elrúgta a fiatalságát. Az ötvenötödik évét taposta 1868-ban, amikor éppen találkozunk vele. De a kocsmárosnék még akkor is szerették! Isten tudja, miért?
Ha a zsandárok, akik lovon jártak, valahogy becserkészték az öreg betyárt, akkor irány a hátsó, a földalatti kijárat. Ott abrakolt a lova, és mindig indulásra készen fölnyergelve. Lovastól kibújni, de gyorsan ám, ebből a földalatti pajtából! Azután hajts, Sándor, mint a tüzes istennyila, mert a zsandár golyója hamar utolér!
Az ötvenes évek elején állt már az akasztófa árnyékában, de a Felség megkegyelmezett neki. Halálig tartó fogságot kapott. Akkor egyszerre annyi asszonyi kérvény könyörgött neki szabadságot, hogy a császár szabadon engedte.
Hiába a kegyelem, azóta is űzik a zsandárok. Nem is magyarok, hanem a császár leghűségesebb kutyái, a csehek. Vadásznak rá, mint egy farkasra. Bő egy év múlva, 1869-ben, Szeged mellett tőrbe csalják, és börtön lesz a holtig tartó siralomháza.
A kisebb betyárok gyakrabban megfordultak itt. Ezek is lóháton, de nem messziről, csak innen Kecelről. Ha a módosabb legények kifogytak a pénzből? Bandába verődtek, és az éjszakában megvámolták a gazdag gabonás vermeket. Az is lehet, hogy a saját apjukét! Ilyenkor a kutyával könnyű volt szót érteni. Aztán föl a lóra! Maga elé a rablott zsákot! Irány a Dömötöri csárda!
Csak ott nézték meg, hogy mit zsákmányoltak. Legtöbbször értékes gabonafélét: búzát, rozsot, árpát. /A nagy kavarodásban az is előfordult, hogy útközben elszórták a felét. Ilyenkor jutott belőle az ég madarainak is./ Nem pénzért mulattak, hanem lopott gabonáért. Ezek a veremkamrák minden ház udvarán a földbe voltak ásva, és vastag földréteggel lefedve. Tettek rá egy-két villa szalmát is, hogy a kutya oda vackoljon. Egy okos komondor már csak észreveszi, hogyha a hasa alatt motoszkál valaki?
Pontosan a bejárati ajtóval szemben építették, hogy a gazda még az ágyból is szemmel tudja tartani a magáét. A sötét és csendes éjszakákon minden fáradt ember alszik. Csak a mulatni akaró keceli betyárok nem! Híres csárda volt a Dömötöri csárda! Kár, hogy minden elmúlik egyszer!
+
Amikor az észt osztották, NAGYAPÁM igencsak elöl állhatott, de amikorra az élete bealkonyult, bizony olvasni is elfelejtett. Már nyolcévesen kisbojtár lett, azután meg az igazi bojtár szabadságát élte. Tíz éven át, negyven éves koráig, saját nyája is volt. Azután lett belőle szerencsétlen „kódus” napszámos, amikor a felesége meghalt.
– Akkor esett ki a kezemből a gajmós bot, mert a két árva fiúra vigyáznom kellett. Ettől kezdve lettem a lábakapcája mindenkinek!- mondogatta.
Élete végéig hiányolta a feleségét meg a szabadságát.
Az idős emberek még tudják, hogy a falut a KALOCSAI KÁPTALAN földjei vették körül: Nagycsala, Középcsala, Kiscsala, Csorna puszta, Szentimrehegy. A kétszéli nincstelenek, közöttük a nagyapám és az édesapám is, az egyház birtokaira jártak, mint részaratók Az első világháború előtt is, utána is. Elszegődhettek Szentimrehegyre szőlőkapásnak. A falutól nyolc kilométerre, ahol lakást is kaphattak a fedél nélküli családok. Egy szoba-egy család.
Vágner Miklósnak, az öregapámnak, akkor még volt 2000 öl szántója a felesége, Barna Anna után, de ezen csak a rozskenyérnek való termett meg. Ha egy kis búza vagy árpa is kellett, akkor beiratkozott a csornai aratóbandába.
Ott csak búzát, árpát és zabot vágtak. Minden tizenkettedik mázsa volt az aratóké. A cséplésért külön kettő és fél vagy három százalékot kaptak. Aratni lehetett éjjel-nappal, de a cséplést napnyugtakor abba kellett hagyni, mert a harmat leszállt.
Azután eljött a NAGY ARATÁS IDEJE. Miért nem hallgattak eleink az író – sámánokra? Köztük Mikszáth Kálmánra: „Én, aki annyira szeretem ezt a nemzetet, olyan sötét színben látom ma az ország jövőjét, hogy elmondani sem lehet.”/ 1910 /
„Harcra készítni elő a magyart,
Védő – bástyául megintelen Bécsnek?
Az én népem már rút halálba tart
És németet majd csak talál német,
Régen és másként lett volna itt: ország.” / Ady Endre, 1914. január 18. /
+
TIZENNÉGYBEN az édesapám úgy énekelte a Kossuth-nótát a kecskeméti főutcán, hogy mindenki megéljenezte.
Ha kivívjátok a győzelmet, lesz földetek, meg minden, amit csak akartok. Irány, Szerbia! Csak Kecelről ezerötszáz férfit parancsoltak ki a frontra 1915 végéig.
Ki dolgozott helyettük? A szegény feleség meg az árva gyerekek, akik a háború alatt teljesen leszoktak a tanulásról. Az iskolában nem volt se tanító, se tüzelő!
Tavasztól őszig a falu lakóinak többsége mezítláb járt. Télen klumpákban vagy az agyonnyűtt csizmákban csak a szomszédba lehetett eljutni hírekért.
Ha az anyánk rosszat álmodott, a kisajtóban reménykedve várta az öreg postástól a jó híreket. A bátyám hároméves volt, én meg éppen készülődtem a napvilágra. Amikorra az édesapám vesztesen, de egészségesen hazaért, már hárman fogadtuk. Én voltam az egyetlen új öröme az országos búsulásban. Azt mondják, hogy csiklandósan nevettem, amikor a borostás arcát simogattam.
+
AZ ÖREGAPÁM is alig várta a háború végét. A Csernák Józsi bácsival azt tervezgették, hogy mit vessenek majd az ígéret földjébe. Szerbiát megesszük egy früstökre, azután jöhet a jutalom.
De mit keresnek a mieink az orosz meg az olasz fronton? – tanakodtak az öregek. Azt az okosok jobban tudják – erősítették a hitüket.
Az ötödik év végén leszereltek a katonák. Pontosabban: Leszereltették őket! Károlyi Mihály nevezte ki a világ legkülönösebb hadügyminiszterét. LINDER BÉLÁNAK hívták, aki 1918 őszén kijelentette:
- Nem akarok többé katonát látni!/ Ilyen csak nálunk hangozhatott el, és egy gazember szájából./
Az öregapám és a harcostársa igen lelkes híve volt az őszirózsás forradalomnak. Régen elfelejtettek már olvasni, vagy sohasem tudtak, de azért megvették a Népszavát. Végre a nép szava is számít! A kishordó szárú csizmájukba rejtve hozták haza. Azután átadták a szomszédban lakó Földes Sándor bácsinak, aki fölolvasta nekik. Ilyenkor gyűléseztek és tervezték az eljövendőt:
- Föl-föl, ti rabjai a földnek!
Az 1919. évben a monoklis Károlyi Mihály elment a nyugis nyugatra. KUN BÉLA megérkezett a bandájával a kegyetlen keletről. Ideológiát hozott ennek a népnek és jó néhány akasztófát. Kecelen nem jelent meg személyesen, de elküldte Landler Jenő két emberét.
Ezek először is elmondották a szúrós szemű parasztoknak, hogy annak nem lehet földje, aki nem dolgozik. Eddig jóvá is hagyta a népség a két nadrágos akaratát. De a második mondatnál már kidőlt a liszt! Azt merték mondani a szúrós szemekbe, hogy a közép – és nagybirtokosok földjét elveszik, és az államé lesz. Ekkor a tömeg rettenetes nagy viharban tört ki: - Le a kommunizmussal, le a csirkefogókkal! Tartóztassák le a gazembereket!
Bizony, így eshetett meg az a csúfság Kétszélen, hogy a szónokokat kis híján laposra verték. Hálát adhattak Lenin elvtársnak, mert az volt az istenük, hogy ép bőrrel megúszták! A direktórium elnöke meg az egyik nem számos tagja menekítette ki őket a faluból.
A Csernák Józsi bácsinak disznó szerencséje vala, hogy a VÖRÖS MÉSZÁRLÁS napja előtt kilépett a direktóriumból, és elrejtőzött a Nagyerdőben.
Kapával kergették ki a szóvivőket, de a megtorló regiment egy hét múlva, június 23-án, állig fegyverben megérkezett a nagy vadászatra. A hajtó szerepére egyedül Zsoldos Joachim vállalkozott.
Még be sem értek a községbe, már agyonlőttek egy férfit, Árvai Andrást. A halasi út mellett a földjén dolgozott. Sós, a csapat parancsnoka, odalépett az ásójára támaszkodó paraszthoz, és barátságosan mondotta: - Mi fehérek vagyunk. Ugye, te is az vagy?
András köszönésre nyújtotta a kezét: - Az vagyok.
Ekkor Sós öt golyót eresztett bele, amitől Árvai holtan a földjére borult.
Amikor a géppuskával bevonultak a falu központjába, az első útjuk a plébániára vezetett, ahol az ajtót nyitó Vajay László 28 éves káplánt szó nélkül lelőtték.
A szarkási szőlők egyik kis pincéjében két ember iddogált. Lajkó M. András és Halász József, akiknek ez volt a kedvenc foglalkozása. A vörösök rájuk találtak, és egy Kelemen István nevű nagykőrösi terrorista mind a kettőbe szó nélkül belelőtt. Amikor látta, hogy a két férfi él, puskatussal agyonverte őket.
Csóti Ferenc lovas kocsival gyanútlanul a templom felé tartott. Egy ujj rámutatott. Azonnal lerángatták a kocsiról, és néhány perc alatt a templommal szemközti eperfára fölakasztották.
Összesen 25 embert öltek meg ehhez hasonlóan, vagy lőttek agyon ezek a lények. ZSOLDOS Joachim, a Direktórium elnöke volt az, aki a lázadók neveit besúgta. Ma van Zsoldos utca/ Joachim nélkül/ Kecelen, mert felakasztották. Nomen est omen. Maradjon meg emlékeztetőül!
+
Az öregapám csatlakozott a remete barátjához a Nagyerdőben, mert mint a sáskák, elözönlötték az országot a ROMÁNOK.
MADARESCU katonái a lakosságnak mindenütt azt mondották, hogy a kommunistáktól akarják a magyarokat megszabadítani. De hamar kimutatták a foguk fehérjét! Kecelen is tanyát vert közülük legalább száz.
Igen mohón kezdtek el rabolni! A káptalan intézőjét, aki felelős volt a javakért, és nem adta oda a pénzes zacskó kulcsát, szemrebbenés nélkül lelőtték.
Igen rossz lett a hírük a faluban. Még a tanyavilágban is.
Az egyik román odaszokott az anyám vacsorájára. Szegény igen szerette a házi kosztot, a gazdasszony főztjét. Alig tudott tőle megszabadulni, mert hiába mondta, hogy ne járjon hozzá. Nem értették meg egymás szavát. Elpanaszolta a bujdosó apámnak, aki ezt igen zokon vette. Nem akart román kézre jutni, mert hátha kiverik belőle a bujdosók titkát. Csak éjszakára jöttek haza, amikorra a román veszély elmúlt. Most meg az asztalukhoz mer ülni egy idegen csak azért, mert fegyver van a kezében.
Apám sokat töprengett magában: Ha csak megverik, a család nyakára csődítik a hadsereget. A Nagyerdőt is átfésülik a tettesek után! Hogy a családban maradjon a dolog, csak az öregapámat avatta bele az akcióba.
Az udvart nagy eperfák árnyékolták, a konyhával szemben állt éppen a legnagyobb. Két ember alig bírta átnyalábolni a törzsét. Borús volt az ég, sötét az udvar.
A konyha lámpafénye odacsalta az éjjeli bogarakat meg a román katonát. Óvatos ember volt, mert a kertajtóban figyelmesen szétnézett, és csak azután ballagott a konyha felé. Akkor szakadt le egy faág a „bocskoros” fejére. Mire észhez tért volna, úgy katonásan elintézték. Gyorsan egy rongyos köpenybe rejtették, azután éjfél után kilopták a Nagyerdőbe. Egy új titokkal gazdagabb lett a Tölös.
Kinn a tanyákon is eltévedt néhány. A nyomozó megszállók sok hatásos balkáni módszert ismertek, mégsem jutottak egyről kettőre. Ekkor alkalmaztak egy „újítást”, Kecelen először.
A tanyák világa sokban különbözik a faluétól, és olyan mesze van a városétól, mintha nem is egy bolygón lenne a kettő. A tanyasi ember csendes, az idegenek iránt bizalmatlan. Ha vérig sértik, akkor nem néz se Istent, se embert! Ha a jogos haragját nem töltheti ki a bűnösön, akkor fölakasztja magát. Ázsiai sztyeppékről hozott mentalitás ez./ Tréfán kívül: -Gondoljanak csak a japán harakirire!/
Igen különös ember volt Bobek János bácsi. Fiatalabb korában, még 30 – 40 évesen is, minden hétvégén bezárkózott a kamrába, és a gyertyafényben órákig táncolt egyedül. Ez a család féltve őrzött titka volt. De a táncos kedve régen elmúlt, mert 1920-ban már hatvan évgyűrű volt az élete fáján.
A Fölső-tanyákon, ahol Bobek János is lakott, a románok szigorúan elkezdtek nyomozni az egyik eltűnt emberük után. Válogatás nélkül összeszedték az igazakat a bűnösökkel együtt.
AZ ÍTÉLKEZÉSSEL kezdték.
A hatvanéves BOBEK JÁNOS bácsi nagy és sűrű bajuszú férfi volt, ezért választották ki áldozatnak. A két hóhérlegény csomóstul kezdte tépni a bajuszt mind a két oldalon. A húst is leszaggatták. Ömlött a vér és a borzalom. A felesége etetgette néhány hónapig, aztán János bácsi is a halottak falujába költözött. Gondozza-e még valaki a sírját?
Magyarországot majdnem eltemették TRIANONBAN, amikor 1920. június 4-én aláíratták velünk a világtörténelemben is kirívóan aljas békeszerződést.
A demokrácia teljes hiánya, a nemzetiségek sovinizmusa és a magyarok között meggazdagodott „szomszédok” gyűlölete, ezek kiváló nyugati kapcsolatokkal rendelkeztek már akkor is, segítette eltüntetni a térképről a magyarok régi országát. Ha nincs a vörös terror után a jogos fehér, az egyoldalúan tájékoztatott nyugati közvélemény és a PÉNZ uraitól függő politikusi garnitúra nem mondotta volna ránk:
Jaj a legyőzötteknek!
+
A Nagyerdő a zavaros időkben biztos menedéke lett a bujkáló kecelieknek. De mást is adott. A fiúgyerekek egyik fő foglalkozása az volt, hogy egy nagy kötő makkot kellett gyűjteniük a nagyerdei Tölösben. Azon hizlalták meg a malackákat karácsonyra. A nép házasodott, szaporodott, ÚJ HÁZHELYEK kellettek volna olcsón a szegényeknek.
Már 1921-ben kérvényezték a kalocsai érseknél, hogy az erdő helyén szíveskedjen házhelyeket kiméretni. 1926-ban a Kalocsai Érsekség végre teljesítette a nincstelenek kérését.
„E földreform a nemzetnek becsületszóval garantált adóssága volt. E földreform nem kegy, sőt: már nem is parlamenti akarattól függő megadás. E földreform egyszerűen nem egyéb, mint köteles kiadása egy már megvásárolt dolognak. Öt évig hulló vérével, egy valószínűtlen pokol irtózatos szenvedésével vásárolta meg azt a magyar paraszt.”
/ Szabó Dezső, 1923. július 9. Gellérthegy /
+
A kérvény megfogalmazója sem gondolta, hogy milyen politikai vihart támaszt a parlamentben. Most arra is választ kapunk:
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése