A leghosszabb kabátjukban, léghűtött géppisztolyokkal és kézi gránátokkal, lassabb tempóval, szolidabb hurrázással kezdődött, mint egykor a Kárpátokban. Bevártuk őket jó közelre, és pisztolylövés nélkül is egyszerre nyitottunk tüzet. A hatás most sem maradt el. A fele elterült. A józanabbak 15-20 méterről hanyatt-homlok!
Az életösztön működött, de működtek a politikai tisztek is egy–két figyelmeztető agyonlövéssel. Amíg rendbe szedték a népet, mi is megtettük a következő sakkhúzást. Előző helyünket kúszva és szökellve villámgyorsan elhagytuk az árok labirintusban, de a következő rohamot még bevártuk. Váratlanul megjelent felettünk négy fényesen csillogó Rata. Eléggé beszórták, a buták, elhagyott álláshelyünket. Aztán szárnyaikat vidáman lebegtetve elhúztak, mint akik jól végezték dolgukat.
Az új területen valamivel kevesebben hasaltunk. Nem lehetetlen, hogy már voltak olyanok, akik nem hagyták abba a szökellő mozgást. A második rohamot is visszavertük. Jövendőmondó nélkül is tudtuk, ami nem megy, azt ne erőltessük.
A mögöttünk lévő kopár cserjésben szétszéledtünk, mint a vadak. Akkor vettük csak észre, hogy egyetlen tiszt nevű nagyvad sincs közöttünk. Ezennel feljelentem őket a magyar történelemnek.
Gazdátlanul szétspricceltünk. Jobbára erdőkben gyalogoltunk- mindig nyugat felé. Sokszor lőttek elénk, utánunk. Így hajszolták az otthonát nem lelő maradékot Tapolca felé.
Ha ekkor nem lettünk volna már farkaséhesek és a fogvacogtató hidegtől csontig fagyottak, bizonyára élveztük volna a Sztálin-gyertyák tűzijátékát. Amikor Tapolcát orosz vagy amcsi repülőgépek bombázták, város üres utcái olyanok voltak, mintha minden lakos üvegkereskedést nyitott volna a placcon. Csak az volt a szomorú, hogy a vállalkozók holtan feküdtek az utcákon.
Éjjelre kihúzódtunk a városból. A szélén kőhalmokat, sűrű bokrokat kerestünk. Tűzijáték közben lemérhettük az idegeink állapotát. Ezek a gyertyák nappali fényt ragyogtak. Látványnak gyönyörű, de az űzött vadnak maga a halál. Nyomdafestéket nem tűrő hang ordította:
Ne lőj a gyertyákra, te rohadék, mert elárulsz! Két puska dörrent, hogy megölje a hangot. Halotti csend lett.
Reggel ismét tovább. Olyan napok jöttek, amelyeken kérdésekkel dobáltuk egymást:
Még bírod? Mikor eszünk legközelebb? Menet közben is tudsz aludni?
Akik közelben laktak, nem mertek hazamenni. Megtanítottak bennünket félni a szülői háztól, a szülőhazánktól. Legalább 300 ezren választottak újat. Nem voltak ezek mind háborús bűnösök, csak otthont szerettek volna találni a Földön. Elmentek érte akár Új-Zélandig is.
+
Az utolsó szabad napom délelőttjén az út mellett pincesor, az egyik ajtóban egy urasan öltözött 50-60 közötti jó húsban lévő férfi. Bizonyára megszánta az elesetteket, mert odajött hozzánk, és behívott a pincéjébe:
Fiaim, töltsétek meg a kulacsaitokat, egyetek-igyatok, van itt elég. Utána úgyis kiszedem a dugókat, nem adok az oroszoknak, mert akkor még több magyart pusztítanak el részegen.
Így is lett: ittunk-ettünk. Amit nem ettünk meg, elkértük. Nagyon szívesen odaadta. Ki akartuk fizetni az árát, de egy fillért sem fogadott el.
Másnap délután már Vámoscsalád községnél az országút árkában feküdtem részeg-betegen. Odajött két asszony és kérdezte, hogy én nem megyek.
Beteg vagyok-nyögtem, de nem hagytak magamra. Mintha a bábaasszonyt emlegették volna, aki majd meggyógyít. Meg az oroszokat, akik már a falu túlsó végén álldogálnak. Besegítettek egy házba, ahol köszöntem is a bábaasszonynak. Forró teát itatott velem, és ágyba fektetett.
Ni, egy kép a laktanyából! Most az asztal fölött. Egy anya, ölében a gyerekével. De nincs alatta a vers: Isten áldja meg azt az édesanyát, aki katonának neveli a fiát!
+
Végig aludtam a délutánt az estét és az éjszakát. Arra riadtam, hogy valaki berúgja a szobaajtót és ordít: Nyemci jeszty? A sötét fejkendős sápadt háziasszonyom ijedten tárogatja a karját, és nem szól semmit. Én szólaltam meg a dunyha alól: Nyemci nyet, magyar jeszty. Kikászálódok az ágynemű alól gatyásan. Egy közepes termetű, de vállas legény felém fordítja a géppisztolyt:- Hole ruki! Odaállít maga elé, és alaposan megnéz.
Davaj csaszi!- kiáltott egy jó nagyot. De vesztére, mert rögtön megjelent a küszöbön a társa, aki magasabb rangú volt. Azt pedig tudjuk, hogy két kutya marakodásából melyik kerül ki győztesen. A puskámat kiürítettem, a zárdugattyút kivettem és átadtam a vesztesnek. Az úgy a kerítésoszlophoz vágta dühében, hogy a tusája rögtön letörött. Hagyták elvégezni a dolgomat, a nadrágot és a kabátot felhúzni, de a bakancsot igen nézegették. Végül csak visszakaptam, mert igen sáros volt.
Isten áldja! Köszönök mindent! –búcsúztam el egy kicsit bódultan a bábaasszonytól, aki talán meg is gyógyított egyetlen teával meg egy kiadós alvással. A két orosz úgy tolt maga előtt a két dobtárassal, mintha valami nagy kutyát fogtak volna. Az órámat nagyon sajnáltam, mert szép DOXA volt, amit Szent Borbála napján kaptam ajándékba a tüzér pótkerettől három évvel ezelőtt.
Amikor a parancsnokhoz értünk, azzal kezdték, hogy tisztet fogtak. A főnökük elfogadott tisztenek, mert eléggé jó volt a ruhám. /Biztosan azzá nyilvánít, ha tud a DOXÁ-ról is./ Szerencsémre az őt körülhízelgő ruszinok határozottan állították, hogy csak sztársíj szerzsant a rangom. Nem kerültem a kiválasztottak közé, elvegyülhettem a tömegben. Így kezdődött a fogságom 1945 nagyszombatján, és 1948 Péter-Pál-napjáig tartott.
+
Két kozákkal elindított egy erdei úton. Fakadoztak a fák, nyiladoztak a korai fű közé bújt virágocskák János ekkor még nem értette az orosz nyelvű parancsot. Gondolta, hogy lesz virág, ha kevés is, a síromon. Egy hajlatban azt mondta az egyik lovas:- Sztoj!
Gondoltam, hogy itt a végem. Vártam, mikor sötétedik el a világ erdőstül, virágostul. Leszálltak a lóról és átkutattak. A pénz nem érdekelte őket, de elvették a kulcsomat, a borotvakésemet. Gondoltam, ki akarják javítani, mert elég ramatyul működött már.
Amikorra a völgyecskéből felkapaszkodtunk, minden hasznos tárgyamat elszedték. Alaposan megkopasztottak. A fiam fényképét, hála Istennek, meghagyták. Egy erdei tisztáson leadtak az új parancsnoknak, aki a népes nyáj közé terelt. Ezek ugyanolyan fáradtak, éhesek és szakállasak voltak, mint én, de tudtak magyarul. Meg lehetett tőlük kérdezni:
Mi lesz velünk, pajtás?
Másnap az történt, hogy hosszú menetben a székesfehérvári gyerekkórház udvarára hajtottak bennünket. Hatalmas terület volt, de azt nem hiszem, amit akkor mondogattak:
Vagyunk vagy ötvenezren.
Semmiféle menedék éjszakára az eső ellen, pedig az áprilisi égi zuhany eléggé barátságtalan. Aki eláztatott, az is szárított meg bennünket. Így edződött mindenki, aki megjárta a háborút. Ez volt az igazi sorozás az élők vagy a holtak közé. Egyetlen fegyver nélkül.
A kárörvendő- gyűlölködő ruszinok kézszár vastagságú méteres botokkal jártak-keltek és ütöttek- vertek. Így akarták elérni, hogy őket ne tekintsék ellenséges katonának, mert jól tudták, mi várna rájuk is. Görbeszárú csizmákban feszítettek és apacsingnyakkal, amiket semmi kétség, hogy a magyaroktól raboltak.
Magatartásuk egy kissé hasonlított az öntelt SS- legényekére, csak intelligenciában és fegyverzetben alulmúlták őket. Ha új csoport érkezett, elkezdtek kiabálni:
Szervusz, Pista! Szervusz, Józsi!
Ha a megszólításukra valamelyik szerencsétlen magyar ismerősük odafordult, annak annyi volt. Öten vagy hatan nekiestek az áldozatnak, és agyon is verhették.
Akik régebben raboskodtak, siettek figyelmeztetni az újoncokat:
Nehogy megforduljatok a szavukra, mert ezek az oroszok spiclijei! Hagyjátok, hadd kiabáljanak!
Az orosz őrök nevetve nézték a „rendfenntartást”! Elégedettek voltak a ruszinokkal, mert helyettük ugattak és haraptak. Azok a szerencsétlenek így akarták elkerülni Szibériát.
Gyors ismerkedés után, öten kártyások, bérbe vettük az elhagyott disznóólat, és elmélyülten vertük a blattot. Egyszer csak beugrott egy ruszin, rálépett a bankra, és az egyik zenész szakaszvezető barátunk hátára akkorát sújtott, hogy az csaknem elájult. Felkapta a pénzt, és eltűnt vele.
A kórház egész udvara ötvenezer ember lakhelye volt. Olyan sűrűn álltunk, olyan lassan mozoghattunk, mint a vásári sokadalomban Kölcsön kenyér visszajár! Azt mondta a zenész barátom:- Ezt megadom teljes súlyban. Elhegedülöm a nótáját!
Attól kezdve, mint egy bűnügyi nyomozó, állandóan azt az egy embert figyelte. Várta a megfelelő pillanatot, amikor kiegyenlítheti a számlát.
Szürkület táján a ruszin barátunkra rájött a szapora. Lehúzódott az árokba, mert nekik azt megengedték, nekünk nem. A zenész ezt látta. Hegyivadász bakancs volt a lábán. Azzal csak kettőt rúgott bele, de az többet nem mozdult. A kutya se kereste. Másnap reggel felszedték, elvitték, a halott lábakról letépték a csizmákat, és a testet elkaparták.
A WC helye naponta változott. Másfél méter széles, méternél is mélyebb árkot kellett ásni. Azon keresztüldobtak egy deszkát, és ott kellett a dolgát elvégezni mindenkinek. Sok volt a testileg legyengült beteg ember, ezért előfordult, hogy valaki beleszédült, ottmaradt. A tífuszosokat elkülönítették a többiektől.
A közelükben találkoztam a Horváth Józsival. Ő volt a szakács. Azt ajánlotta, hogy maradjak meg mellette, mert a többieket Szibériába viszik. Nem mertem ott maradni, mert olyan hangok is hallatszottak, hogy a maradókat beoltják méreggel. Törtem a fejem:- Mi légyen a teendő?
Ugyancsak találkoztam a Rántó András mostohaapjával, Herczeg B. Sándor bácsival is. Éltettem őket, mert századszakács lettem. Sándor bácsi elmondotta nem is egyszer, hogyha hazakerülünk, mennyire meg fogja hálálni ezt nékem.
Akkor el is hittem, de amikor a fogságból hazaérkeztem ötvenkét kilósan, hátat fordított. Nem akart megismerni. Mondtam neki, hogy talán nem is látott még. Erre odavetette, mint kutyának a koncot:- No, te is megérkeztél?
Meg- mondtam. De egész életemben átnéztem rajta, mint a piszkos ablaküvegen.
Az orosz őrök feszt lövöldöztek. Úgy belejöttek a hosszú háború alatt, hogy talán még álmukban is háborúztak. Jól emlékszem, mennyire megbecsültük a töltényeinket. Mindig számoltuk, mint a tiszta aranypénzt, egyik markunkból a másikba rakosgatva a darabokat. Ezek ötpercenként géppisztoly-sorozattal lyuggatták a levegőt, ha kellett, ha nem. Repülőgépeik meg állandóan a fejünk fölött kóvályogtak.
Egyszer pórul is jártak, mert kettő, majdnem a fejünk fölött, össze is koccant. Az egyik pilótának sikerült kiugrani, a másik a géppel együtt a földre csapódott a tábortól ötven méterre. Sok ezer ember sóhajtott egy nagyot. Mert ha a tömegbe csapódik, lett volna olcsó hús. Ahogy a pesti vagányok mondogatták akkortájt.
Május első napjaiban nyomult a propaganda, hogy lehet önkéntesen jelentkezni a hazamenetelre. Ki ne ment volna szívesen haza?
Előbb vonaton Kistarcsára megyünk, ahol mindenki megkapja az igazolást és a szabadságot. Ennek én is bedőltem, mert szerettem volna látni a gyerekemet. Jelentkeztem, el is fogadtak.
Sorba állították a rengeteg embert, és elindultunk az állomás felé. Voltak köztünk idősek, fiatalok. Még betegek is, akiket a társai támogattak. Meg makkegészségesek, mint én, aki akkor még legalább 75 kilót nyomott. A városi civilek mondogatták mellettünk, hogy becsapnak benneteket. Nem Kistarcsára viszik ezek a magyarokat, hanem Oroszország valamelyik sarkába, egy munkatáborba. Mit tehettünk volna, ha már beálltunk a sorba? A saját szívének higgyen az ember vagy a mások eszének?
Igaz, hogy kevés katona, de géppisztolyosok kísértek bennünket. Akkor lövessem agyon magam, amikor a szabadságot ígérik? Betereltek bennünket a vagonokba. Az ajtókat kezdték lezárni meg bedrótozni.
Akkor már hittünk az észnek, de nem tehettünk semmit.
Alig indult el a vonat, mind a két oldalán ropogtatták a sorozatokat. Azt sem tudtuk megállapítani, merre visznek bennünket, mert a vagon felső sarkában lévő apró ablakot is drótháló zárta. Mintha a semmiben utaztunk volna! Nem láttuk sem az eget, sem a földet. Láthatatlan váltókon csattogtak a láthatatlan kerekek az ismeretlen cél felé.
Az bizonyos, hogy hosszú útra indítottak bennünket, mert a vagon közepén lyukat fúrtak. Abba, igen „szellemesen”, egy gramofontölcsért illesztettek. Az ilyen típusú WC Szibériáig is megteszi.
A vonat Kistarcsa mellett megállt. Egy hatalmas füves térségre ereszkedtek le az „utasok”. Stílusosan, hurokban helyezkedett el legalább száz géppisztolyos katona. Jöttek az orosz orvosok mustrálni az embereket, mint az állatokat szokás a vásárban. Kiszuperálták közülünk az időseket, az ötven felettieket és a betegeket, ránézésre.
A többséget vissza a vagonokba!
Engem a szakácsokhoz osztottak be. Utólag bocsánatot kérek a többiek nevében is azért az ételért, amit akkor főzhettünk nekik.
Egyik nap búzából készült az ebéd, a másikon rozsból. Nem volt ám megdarálva, hogy hosszabb ideig megmaradjon a fogak között, és a testünk kiszívhassa belőle az erőt. Egészben főztük meg, és igyekeztünk megenni.
A búzát még valahogy meg lehetett rágni, és megemésztette a gyomor, de a rozsot nem bírta. Ahogy megettük, úgy jött ki belőlünk.
Sok ember legyengült ettől és a pokoli melegtől, ami a zárt vagonokban kábultra főzte az összezsúfolt embereket. Mindegyikben száz ember, mint a heringek. A legtöbb levegő csak a bedrótozott ablakon és a tölcséren keresztül lopódzott be, az is büdösen.
Az emberek ájuldoztak. A szomszéd testek állva tartották őket egy ideig, azután lecsúsztak a társaik lábához.
Kiskunhalas felé indultunk. A „hazám” közelében fogunk elkattogni az orosz végtelenbe. A kísérő katonák szünet nélkül lőttek, mert féltek vagy ittasak voltak. Vagy a félelmünket akarták fokozni? Ezért igazán kár volt! Mink már csak abban reménykedtünk, hogy ez az út visszafelé is hozhat bennünket. A géppisztolyok hangja nélkül.
Haladjunk a menetrend szerint! Kiskőrösön engedtek először vizet tankolni az iváshoz, főzéshez. Megmondták, hogyha valaki megszökik, a vagonban maradt embereket megtizedelik. Láttam keceli asszonyokat, de csak a Bényi boltos feleségére emlékszem, akit megkértem, értesítse az enyéimet:
Ezen a vasútvonalon vittek Oroszországba, és mindig gondolok majd rájuk. A nálam lévő 25 ezer pengőt adja át nekik!
Amikor hazaértem, megkérdeztem a feleségemtől:
Mondott-e valamit? Sokszor volt a boltjukban, de meg sem említette. Csak azoknak hiányzott az ember, akik a családhoz tartoztak.
Mások a nyomorúságban meg is loptak, abban reménykedve, hogy majd megesz a fene a fogságban, és nem lesz földi tanú.
Soltvadkerten átrobogtunk, de Kiskunhalas felé haladva, félúton, Pirtónál lelassított a vonat. Egy kicsiny település jelentéktelen állomásán. Az itt dolgozó állomásfőnök tudomást szerzett a vonatról, és értesítette a foglyok rokonságát.
Valamilyen praktikával lelassította a vonatot. Aki közülünk itt lakott, az a társai vállaira állva figyelt az ablakon át. Amikor az egyik társunk meglátta a feleségét a karon ülő gyerekkel, valósággal felüvöltött:
Itt vagyok!
Az asszonyka a hang irányába rohant, de az őr úgy megcsapta a fegyverével, hogy a gyerekkel együtt a földre zuhant. A vonat már régen kirobogott az állomásról, amikorra a szerencsétlen társunk magához tért.
Kiskunhalason, Kelebián át elhagytuk a kicsi Magyarországot.
+
Alig léptük át a határt, rám fakadt az egyik főzőüst. Súlyos égési sebeket kaptam. Azonnal át is dobtak a betegvagonba, ahol a hozzám hasonló nyomorultak vergődtek.
Siránkozás éjjel-nappal. A végső búcsú elsuttogása az otthoniaknak. Fogadkozás, hogy egy jobb világban találkozunk, ahol Isten majd megjutalmazza a szenvedéseinket.
Ha a sok könyörgést és imát a Jóisten meghallotta, bizonyosan előkészítette számukra a kiérdemelt, megszenvedett égi fogadást.
Nekem szerencsém volt, mert gyógyszert pirulában nem adtak, de kenőcsük volt bőven. Nekem erre volt szükségem. Reggelenként jöttek az oroszok, kérdezték:
Mazsar boli jeszty?- Dá.- Szkolke? Magyar beteg van? Hány?
Mondottuk, hogy mennyi. Még a halottak számát is. Ha csak 4-5 volt, akkor nagyvonalúan azt mondták:
Mála. Kevés. Azzal mentek tovább.
Ha a halottaink megszaporodtak, szinte kibírhatatlanul nehéz szagot éreztünk. Ilyenkor átvitték őket a hullaszállító vagonba.
Fájdalomcsillapító nélkül hány nappalt és éjszakát sóhajtoztak, nyögdécseltek, jajveszékeltek végig, amíg el nem jött értük a halál! A szabadító újra férfiassá simította az arcukat. Olyanok lettek, mint a fájdalom szép fiatal és magyar szobrai. Bajszosan és szakállal, amelynek szálai közül elmenekültek a tetvek. Azt mondják, aki sokat szenvedett életében, az megszépül a halálában. Ez így is van!
Amikor a vagon megtelt, a kísérő kocsiba átdobálták a szerencsétlen társaink tetemét. Mindjárt volt hely az újaknak! Isten tudja, hogy amikorra célba értünk, hány bajtársunkat temették el jeltelen sírba Románia majd Oroszország földjén.
+
Romániai utunkat is fegyverropogás kísérte egészen Bukarestig. Lehetett ez örömujjongás kifejezése:
Halljátok, akik még nem hallottátok! Itt vonul a győztes háború után a győztes sereg a legértékesebb zsákmánnyal, az ingyen munkásokkal.
Ezek segítenek felépíteni a kommunizmust! A jenkik, az angolok és a franciák beleegyezésével.
A bukaresti vasútállomáson ki kellett szállni, és gyalogosan kísértek bennünket át a városon oda, ahol a széles vágányú orosz vasút elkezdődött. Ahogy komótosan ballagtunk, az egyik társ észrevett egy nyitott ajtót. Villámgyorsan eltűnt mögötte! Mire az őr lőni tudott volna, felszívódott
A ruszki csak legyintett:
Nyicsevo! /Nem számít!/ - Jisso csolovek bugyet! /Majd lesz másik!/
Be is tartotta a szavát, mert száz méteren belül elkapott egy férfit. A szerencsétlen latin dialektusban és férfiasan szót emelt az emberi jogaiért, de hiába verte a ricsajt. Kapott néhány kiadósat a puskatusból, és egy románnal nemzetközivé vált a rakomány. Darabszám szállítottak bennünket, mint az igába szánt barmokat.
Végül megérkeztünk a város keleti szélére, ahonnan a széles vágányú vonatok indultak. Hosszú oszlopunk mellett ballagott egy magányos nő. Lehetett szép is, de annak minden látható porcikája be volt kenve undorító fekete olajjal. Csak úgy fénylett tőle!
Magyarul kérdeztük az okát. Szerencsénk volt, mert tudott a nyelvünkön:
Ezek állatok! Ha nem így néznék ki, minden áldott nap megerőszakolnának.
Napok múlva megérkeztünk a Szovjetunió legcsúnyább nevű köztársaságába, Besszarábiába. Ott már nem lődöztek éjjel-nappal. Bizonyára elfogyott a puskaporuk. Megértük azt is, hogy megfürödhettünk.
Egy tó partján megállt a szerelvény, aztán mindenkinek megengedték a lubickolást. Ötven méterre a parttól egy sűrű magas nádas kezdődött, ami a túlsó partig ért, ahol erdős dombban folytatódott a táj.
A pléniknek,/ foglyoknak/ ezek mi voltunk, a nádasig szigorúan tilos volt elúszni. Két remek fickó megkísértette a sorsot, mert a nádason is átvergődtek. Csak akkor vették észre a két menekülőt, amikor a túlsó parton a közeli erdő felé szaladtak.
Reménytelen vállalkozás lett volna az üldözésük, mert úgy futottak, mint a szarvasok. Az őreink káromkodtak, mint a záporeső, mi pedig ízlelgettük egy szép nyelv sajátos zamatát:- Jopfoje matty!
Vége lett a besszarábiai üdülésnek egykettőre!
Bekergettek bennünket a vagonokba. Tüzetesen ellenőriztük, hogy a bogaraink közül vajon hányan fulladtak vízbe. A bolhák csak-csak megritkultak, de a tetvek száma nem apadt. Bizony, a tetű szívós vérszívója az egész emberiségnek. Közben az mozgatta a fantáziánkat, hogyan pótolják a két szökevényt a határukon belül. Hivatalosan halott lesz belőlük.
Besszarábiában néhány állomáson csak nőket szállító vonatokkal is találkoztunk. Jól öltözött, csinos hölgyekkel, akiket Németországból hoztak haza. Ezek nem dolgozhattak gyárakban, még kevésbé munkatáborokban. Legfeljebb cselédlányként gazdag német családoknál. Ha ápolt, lobogó szőke vagy barna hajukat látta az ember, amint kacéran a vállra vetik, és mosolygó szemmel még itt is nevetnek, csak arra gondolhattunk: Ezek is munkaszolgálatosok voltak, egy speciális női iparágban.
Vagonjaik ablaka nem volt bedrótozva, a vonatból leszállva könnyíthettek magukon a géppisztolyos őrök előtt. Ezek a szerencsétlen némberek is a háború áldozatai.
Otthon Sztálin elvtárs, a nagy Chaplin-rajongó, büntetése vár rájuk. Ezért derűsek ezek a hazafelé tartó szegények, mert nem is sejtik az eljövendő súlyos éveket.
Immár harmadik hete haladt velünk a szerelvény. Besszarábiát elhagytuk, és két hét múlva már Moszkva bevételére készültünk. Ami Hitlernek nem sikerült, ennek a néhány ezer koszos, büdös bakának igen.
Lehívtak bennünket a vagonokból, közben alaposan megnézték, nem bújt-e valaki a sarokban, hogy a világ fővárosában maradhasson. Ilyenre nem akadtak. Megindulhatott győztes menetünk a nagyváros túlsó szélére. Kopott ruhájú, sápadt nőket láttunk az utcákon. A férfiak még nem értek haza, vagy már tudták, hogy sosem térnek vissza.
Ezért az idegen egyenruhásokat tették felelőssé. Most megnyugtatott, hogy őrség vigyáz ránk, mert veszett dühvel köpködtek felénk. Az út szélén állva jelezték, hogy fel fognak bennünket akasztani.
Olyan hihetően szuggerálták, és annyian, hogy a társaim már a Vörös téren látták magukat lógni. Józan paraszteszem megnyugtatta a bajtársaimat:
Fiúk, ettől nem kell tartani! Ha ki akartak volna nyírni bennünket, már otthon vagy útközben megtehették volna. Nekik melózó rabszolga kell, és ezek mi leszünk. Az lehetséges, hogy rosszabb és főleg hosszabb lesz egy akasztásnál.
A rögtöni fulladás rémét elűztük, amikor újra megindult velünk a vonat. A moszkvai kivégzés elmaradt. A megnyugtatásunkban segített annak a tájnak látványa, ahonnan őseink hajdan elindultak. Istenem, de jól tették!
Zökkenőmentes felszállás után átrobogtunk az Oka folyón, aminek magyaros a neve. A Volgáig zakatolva északról elkerültük azt a térséget, ahol a háborút eldöntő harcok folytak. A Don-kanyart, ahol a bátyám szenvedett, ahol a legnagyobb magyar temető van. Sztálingrádtól északra, Szaratovnál keltünk át a Volgán.
Az Oka és a Volga között olajmezők mellett haladtunk. A mi gémes kútjainkhoz hasonló pumpák szívták a föld vérét, az olajat. Bizony, nem lenne csoda az sem, ha ezen a tájon valamelyik kútból emberi vér fakadna föl valahol!
+
A Volgán átkelve, mozdonyunk északkelet felé dohogott egyre lassabban, mert ez már az Ural kaptatója volt.
Magnyitogorszk alapos megtekintésére nem volt időnk, mert idegenvezetőink szerint kifutottunk az időből. Cseljabinszkon keresztül értük el az utunk célját, Krasznouralszk városát, az Ural hegység középső vidékén. Neve után ítélve, Vörös Ural, bizonyára a kommunista forradalom győzelme után alapították.
Ha csak a háztömbökre néztünk, szinte éreztük a friss malter szagát, és minden házon láttuk az egyenruhát. Egyetlen patinás idősebb épület, templom, amiről eszünkbe juthatna, hogy még emberek közé értünk. Ezt a várost is rohammunkával húzták föl, mint később otthon Sztálinvárost. A „vörös várost,” ami púp az ország hátán, amíg csak áll.
Földjükről menekülő parasztgyerekek építették, akik munka közben tanulták meg a kőműves mesterséget, és így megmenekülhettek a téeszesítés vagy a kulákélet zaklatásaitól. Kohókat is emeltek feketeszén és vasérc nélkül, hozomra.
Krasznouralszkban más volt a helyzet. A hatalmas hegység adott mindent, ami a kohászathoz kellett, csak mérnökök meg ingyen munkáskezek legyenek. A sztálini diktatúra akkor készített rabot vagy hullát az emberekből, amikor elvtársi kedve akarta. Attól is függött, hogy Sztálin elvtárs pipájában milyen dohány füstölt.
Ide is jutott a kommunizmus ellenségeiből néhány ezer. Egy-két hajszolt év alatt fel is épült a város! A deportáltak egymás után áramló nemzedékei lakták és működtették.
50 ezer ember vegetált itt, és mindenki rab volt. Még a smasszerek is, akiket a katonai szolgálat helyett ide százalékoltak le. Jellemző, hogy a város irányítóját repülőgépen vitték jelentéstételre, és már hozták is vissza. Az ő köldökzsinórja volt a leghosszabb.
Az odaérkező magyaroknak nemigen lehetett kisebbségi érzése, bár kezdetben megkaptuk a fasiszta jelzőt, ami később lekopott. Velünk együtt mindenki pléni/ fogoly/ volt, akiket nemigen vettek emberszámba.
Ha abba nem, akkor három kategória marad: a féreg, az állat vagy a rabszolga. Esetleg mind a három együtt!
Úgy gondoltam, hogy a lakosság nagyobbik része LIKVIDÁLT. Ennek a szónak a jelentése nem azonos a megsemmisítettel. Olyanok tartoztak közéjük, akik csak bacilusai az épülő szovjet társadalomnak.
Valamilyen gyenge bűnért lakoltak, 4-5 éves büntetéssel, amit azután bármikor meghosszabbíthattak. A magyar civilizációban ez azonos a rendőri figyelmeztetéssel, ami egy dinnyetolvajnak jár. Egy cigánygyerek esetében, szolidabb nyaklevesnek.
A szocialista szovjet állam úgy akadályozta meg a visszaesés bűnét, hogy kivonta a társadalomból, és megdolgoztatta. Ha ennyi idő alatt sem tért magához, rásózott egy hasonló adagot. Ha az illető mégis szabadult, a háború idején miért választotta volna az európai otthonát, ami végleg elpusztult.
A második csoportba a valódi rabok tartoztak. Maguk az oroszok is így nevezték őket. Mi úgy emlegettük, hogy a súlyos elítéltek. El sem tudtuk képzelni, mit véthettek ezek. Egymáshoz voltak láncolva, mint a protestáns gályarabok vagy az ókori rabszolgák.
Addig vánszorogtak összeláncolva, amíg a bánya szájáig el nem értek. Ott lebontották róluk a vasat. Irány, a vasércbánya!
Ezek mit követtek el? Gyilkosok? Gyújtogatók? Javíthatatlan lelki korcsok? Emberi fenevadak? Lehet, hogy Vlaszov katonái? Meg sem mertük kérdezni.
Ha közülük valaki nem teljesítette a 100%-ot, akkor vagy a levesét, vagy a kenyerét, vagy a kásáját nem kapta meg másnap. Természetesen zárt lágerben éltek, amelyet egész éjszaka vakító reflektorokkal pásztáztak. Olyan sorsuk volt, hogy bármelyik habozás nélkül belevetette volna magát a kohó folyékonyan habzó, fortyogó vasfürdőjébe.
+
Most jövünk mi, a fasiszták! A vojnaplénik!/ hadifoglyok/ Kezdetben igen csúnyán lehordtak bennünket, mert védeni mertük az országunkat. A zajongás hetek múltán egyre csillapodott. Minket is lágerbe zártak. Ezres blokkba a kisebbik csoportot, ebbe tartoztam én is. A további 1500-at egy távoliba terelték.
Lágerbe voltunk zárva, de amikor ételt osztottak, nem volt fegyveres sztalova/ őr / az étterem ajtajánál. Éjszakáinkat, álmainkat nem gyötörte a reflektorfény. Az első napok a kelleme csalódás állapotában teltek.
Már-már postahivatalt kerestünk, de kiderült, hogy innen sohasem száll a fekete holló magyar hazánk felé.
Rólam két év múlva minden rosszat megtudott a család. A gyengébb fájú, betegesebb embereket már negyvenhétben hazaengedték. Rákosi megígérte a magyar népnek, ha rászavaznak, hazahozza a foglyokat. /Legalábbis egy szerelvényre valót./ Az elvtársak szava, mint az Ószövetség. Nikli Jenő keceli, és két korosabb pota ember, Péter Ferenc meg a Szvétek Gergely bácsi már vitték a rossz híremet a keceli határba.
A következőképpen történt. A szüleim a Gergely bácsi valamelyik szomszédjánál voltak napszámban. A pota ember, ha megiszik egy-két pohár jó bort, mindjárt olyan nagy hangon beszél, hogy hetedhét határon túlra is elhallatszik. Éppen arról mesélt a munkatársainak, mi történt vele a hadifogságban, ahonnan nemrég szabadult.
Ott mindenkinek kuss volt, ha meg akarta úszni. De volt velük egy keceli fiatalember, aki olyan nyakas, hogy az bizonyosan nem ússza meg. Részletesen elmesélte a társainak, hogy ő Hering János brigádjában dolgozott, aki úgy verte az oroszokat, mint a répát. Nem engedik azt haza soha!
Ezt hallotta meg az édesanyám és az édesapám. Rögtön oda is mentek hozzá, és részletesen kifaggatták. Kiderült az igazság, ami sohasem hangoskodó, hanem jóval kevesebb szavú.
Sajnos, mire én hazatértem és Potaországban kerestem Gergely bácsit, de már nem élt. Azt mondták, azért állt meg korán a szíve, mert a fogsága idején a felesége elhagyta. Pécsi Ferencet is kutattam, de már nem emlékeztek rá. Hagyjuk a sok szomorúságot! Vissza a vidám Uralba!
+
Ott nyomorgatott a rabság, aminek nem tudtam a végét. Az első hónapokban elkapott egy súlyos betegség, és úgy az ágyba vágott, hogy azt hittem, nem tápászkodom fel többet. Bedagadt a torkom, semmit sem bírtam lenyelni, visszajött.
Valami jótét lélek tejet hozott, és belém öntötte. Az orvosok már a végemet várták, és húsz kopejkát sem adtak volna az életemért. Nem ismerik a magyar szólást:
A tej élet, erő és egészség! Hála Istennek, megúsztam! Mindig tudtam, hogy jó anyagból gyúrtak
Robotolhattam most már én is. Az ezer embert szétszórták, mint a pelyvát a különböző munkaterületekre. Volt, aki a vasútra került, vagy a kiszlerodnajára, más a vasöntődébe esetleg a medikibe.
Engem a nádváldra osztottak be brigádvezetőnek. A nádváld salakhegyet jelent. Amivel, ne adja Isten, be lehetne takarni egy kisebbfajta falut. Ide hozták a Diesel vontatta kosokban az égő salakot, és kiöntötték. Az folyt le 10-15 méter magasról. Annak a vasúti sínjeit raktuk mindig közelebb, hogy jó helyen ürüljön ki.
Minden reggel hajcsárok jöttek értünk a lágerkapuhoz, és kísértek bennünket csoportonként a munkahelyre. Ezeket kovbojoknak hívtuk. Egyik nevezetes napon egy suttyó kísért bennünket puskával a kézben. Farkasordító hideg volt! Nem szokott még hozzá a magyar bőrünk. Mivel én voltam a VALAKI, a nacsalnyikkal kimérettem az egész csoport részére a napi normát.
Tudtuk, hogy a kovboj is köteles dolgozni. Munka helyett egész idő alatt a tűz mellett silbakolt. Mink tisztességesen hajtottunk, lett légyen az magyar avagy orosz. A nacsalnyik reggel azt mondta, hogyha teljesítjük a normát, akkor 108-110%-ot ad érte. A cudar hidegben gyakran kellett figyelmeztetni egy-egy társamat:- Sárgul az arcod, kezd fagyni! Dörgöld meg gyorsan!
Minden órában nyolc-tíz percre a tűz mellé állhattunk.
A kovboj nem dolgozott, de kényszeríteni akarta az embereket arra, hogy dolgozzák le az ő normáját is. Ezt nem engedtem. Nekem jött, meg akart ütni vagy ölni. Megmutattam neki, hogyha nem nyugszik, bevágom az izzó salak közé. Újból nekem ugrott, de elkaptam a karját és elvettem a fegyverét.
Inaszakadtából rohant panaszra a nacsalnyikhoz:- Nem dolgoznak, még a puskámat is elvették!
Jött ám a főnök kifelé! Már messziről ordította, hogy mi lesz az anyám fiával. Nyugodtan vártam, hogy odaérjen, és megmutattam neki az igazságot. A kimért munkát becsületesen elvégezték az embereim, csak az őr lógott. A megmaradt két méter az ő normája. A brigádomban lévő oroszok kontráztak nekem.
A kovboj akkora pofont kapott a főnökétől, hogy az eget is nagybőgőnek nézte. Éppen vége is lett a munkaidőnek, mert a gyár gugyelált./ dudált/
A nacsalnyik megadta a 110%-ot. Diadalmasan szedtük össze a cókmókunkat, és ballagtunk haza. Amikor a lágerkapuhoz értünk, az egész lágerparancsnokság kinn állt a kapuban, és igen röhögött. Nagyjából újra elmondtam az esetet, miután leadtam a zsákmányolt puskát.
Rólam az volt a véleményük:- Igyi nakluj és bujova pléni vagyok. Ez magyarra fordítva valami olyasmit jelentett: - Ez a fickó fogoly létére egy nyakas pasas.
Másnap már nem a suttyó jött velünk, hanem egy 60 év körüli tekintélyes és hallgatag férfi.
+
Otthon és télen igen gyakran felhős az ég. Csak néha-néha látjuk az áldott napocskát a szemközti ház tetején bujkálni. Itt sokkal ritkábban felhős az égbolt, és téli éjszakákon annyi csillag van rajta, hogy majdnem” leszakad az ég.” Így mondotta a nagyapám, és sokszor megmutogatta az ég pusztáján a híresebbeket.
Az urali csillagokat is megnéztem, és az otthoniakat azonnal megtaláltam: A Kaszást, az Álomhozó Hajnalcsillagot, a Göncölt, a Fiastyúkot és a Magyarok csillagát mind./ Tudom, hogy hivatalosan Orion, Vénusz, Nagymedve meg Jupiter a csúnya nevük/ Majd megmutatom a gyerekeimnek is a Magyarok csillagát, de csak langyos és csillagos nyári estén, nehogy lefagyjon a fülük. Először a Magyarok csillagát, amelyik még az Uralból is látszik.
+
Telt-múlt az idő, mint a tündérmesében, és fölparancsoltak a hőkemence tetejére. Ez volt a halál egyik előszobája. Csak gázálarcban lehetett dolgozni, mert a kohó nyílásától felfelé áramló szénmonoxid egy szippantás után megkötötte a véredet, és bekövetkezett a biztos halál.
Két feladatunk volt: a kemence tetejét tisztán tartani és szigeteléshez szükséges téglákat odakészíteni. Állandó halálfélelemben vergődtünk, mert a gáz életünk gyertyáját gyorsan kiolthatta. Óránként tíz percig pihenhettünk, amíg végre friss levegőt meg cigarettát szívhattunk.
Egyik rövid cigarettaszünetben megjelent, messze néző szemeimet igen alacsony horizontra csalva, egy incifinci, vörös hajú emberke. Úgy ordított, mintha nacsalnyik lenne, és mindkét kezét ökölbe szorítva a pofámba üvöltötte:- Zacsem sztoit szo szabaku pléni?
Szabad és magyeri átköltésben:- Miért lógnak ezek a rab kutyák?
Úgy válaszoltam neki, mint egy jól nevelt úriember. Higgadtan és oroszul:
Éppen cigarettaszünet van. Sok a mérges gáz, de kevés a friss levegő az embereknek.
Éreztem, hogy nem eléggé meggyőző a védekezésem, mert az öreg Vén Gergely bácsi szájából kiverte a parázsló cigarettát. Veszett dühében nekiesett a leggyengébbnek. Nagyon komolyan megharagudtam rá, és fel is tettem neki a kérdést:
Szabad ok nélkül verni az embereket?
Azt mondja ez a Kaponyányi Monyók:
Miért ne? A kutyákkal csak így lehet bánni!
Erre úgy megcsaptam, hogy először pörgött egyet, mint a játékcsiga. Azután összeesett, mint egy csomó rongy. /Gergő bátyám erről tudósította aggódó szüleimet./
Nagy mozgalom támadt ebből az egyetlen pofonból. A nacsalnyik jelentette a gyár igazgatójának, az igazgató a láger parancsnokának, a láger parancsnoka maga elé állíttatott, és kihallgattak. Mindent elmondtam, úgy ahogy történt. Mindig az igazat, a tiszta igazságot. Csak annyit kérdezett:- Hogyan mertem egy orosz parancsnokot megütni? Komolyan mondottam:
Ahogyan ő engemet meg egy idős foglyot.
Első büntetésként megpofoztattak egy magyarral. Három akkora fülest kaptam, ami díszére válik a fajtámnak, de azért nehéz volt elviselni. Még ma is letenném a nagy esküt, hogy ez a fajta büntetés a kis vörös követelése volt:
Magyart a magyarral!
Háromnapi fogdát kaptam. Laktam én már fogdában, de ezt túlélni komoly feladat és ritka szerencse volt.
A karcer padlódeszkából összetákolva, kívül 30 fokos hideg, belül 120 centis térség, másfél lépés összesen. Csak éjjel fűtötték. Két órán át. Az első napon fél liter csája/ tea/ és húsz deka kenyér. Másodikon egy adag korpaleves és tíz deka kenyér.
Szerencsémre a konyhafőnök ügyelt rám, és lopva hozott egy csajka sűrű levest. Tudta, hogy azzal, amit hivatalosan adnak, nem lehet kibírni.
Vigyázzon- mondta-, mert ki akarják nyírni! Más is megtette már ugyanezt, de ki is taposták a belét!
Hála Istennek, velem nem bírtak el. Amikor letelt a harmadik nap, kiengedtek
Fölöttébb furcsa volt az én helyzetem. Egyik nap még ki akarják tekerni a nyakam! Éppen csak megúszom, azután újból brigádvezetőnek hívnak.. Úgy látszik, többet ért egy fenegyerek hajcsárnak, mint hullának. De az is lehet, hogy két tábor mérkőzött a fejem felett:
Éljen vagy dögöljön? Egyelőre az éljen állt nyerésre.
.
+
Megint brigádvezetővé emeltek. Olyan helyre, ahol a normát még sohasem tudták teljesíteni. Ezek a drobilkánál/ őrlőgép / dolgozó brigád tagjai voltak Ott is besoroltak a brigádba oroszokat, akiknek ugyanúgy kellett volna dolgozni, mint a magyaroknak. Azok bölcsen elbujdostak a munka elől, és amikor letelt a műszak, a magyar foglyok teljesítményét a maguk javára íratták. A mieinknek soha nem volt meg a 102-104%, és emiatt nem kapák meg a húsz deka kenyerüket se.
Amikor először mentem ki ezzel a briganti brigáddal, mindenki füle hallatára hangosan megszámoltam 18 magyart és 6 oroszt. Ez ugyebár idegenek között is 24. Bármennyire acsarkodtak rám a ruszkik, ennyi részre osztottam a munkát. Világosan megmondtam, hogy akinek ez nem tetszik, menjen be az irodába, és kérjen más beosztást. Bolondok lettek volna! Így belenyugodtak. Féltették a bőrüket, ezért buzgón melóztak.
Mit ad az Isten újból? Amikor letelt a műszak, és bementünk a lágerbe, 130%-os teljesítmény után állították ki a normapapírt. Mindjárt lett nagy dicséret! Minden tag másfél adag kaját kapott. Azon a helyen vitézkedtem 1947 késő tavaszáig.
Gergely bácsiékat akkoriban vitték haza. Tudtukon kívül és beleegyezésük nélkül 100 képviselői helyhez segítették a választáson Rákosi pajtás, elvtárs és apatárs Kommunista Pártját. A legfontosabb az, hogy előbb szabadulhattak innen. Az élettől kaptak néhány évet.
Ott ismerkedtem meg egy barabáncsikot /őrlőgép/ kezelő asszonnyal. Az volt a feladata, hogy amikor a szállítószalag a szajnoncba viszi a ledarált anyagot, a lovnyikkal/feszítővas/ lökdösse, az el ne akadjon.
AZ UKRÁN ASSZONY
Amikor szárazabb matéria jött, és nem ragadt le, rövid ideig beszélgettünk is egymással. Látszott rajta, hogy szívesen kiöntené a lelkét valakinek. Elmesélte, közben sírdogált néha, hogy valaha ukrajnában milyen jó soruk volt. Hatszáz hektár földnél is nagyobb volt az édesapja birtoka. Ő nem is dolgozott a határban, csak az állatok körül meg a konyhán. Sok szarvasmarhát, birkát, setést tartottak, etettek, gondoztak. A tyúkok alól száz tojást szedtek össze naponta. Mindenkor annyit evett, amennyit akart.
Azután az egyik napról a másikra megváltozott minden. Tudtuk, hogy rajta vagyunk a kulákok listáján. Azt is elterveztük, hogyan próbáljuk meg átvészelni a fenyegető csapást. A szüleim azt mondták, ők már öregek, negyven évesen, értük nem kár, de engem meg az öcsémet a városba mentik.
Hallottunk már arról, mert az alávalóságot nem lehet teljesen elrejteni, hogyan kényszerítik be Ukrajnában a parasztokat, kulákokat a kolhozokba.
Egyszerre tíz - tizenöt fegyveres kirabolja a falut. A zsákmányt, főleg gabonát, lisztet kocsikra dobják. Az apa szeme láttára megerőszakolják a lányát. Aztán elviszik az apát, mert tiltakozott a becstelenség ellen.
A falu lovainak javát elhajtják. A megrakott kocsikon vagy az elrabolt lovakon ülve részegen ordítozzák, hogy lesz hozzájuk egy év múlva is szerencséjük, mert a kuláknál jól lehet mulatni. Ott marad a falu népe állat nélkül. Mivel szántson? Miért szántson? Jövőre is ugyanez! Hova menekülhet, legalább a fiatalja? A városba!
Én csak 17 éves voltam, az öcsém 15. Kiszámíthatod, mennyire voltak öregek a szüleim. Egyszóval sürgősen iskolába akartak küldeni mindkettőnket Kijevbe.
A városban lakik a nagybátyánknak a fia, Anton, aki éppen abban az évben, 1931-ben kapja meg az építészmérnöki diplomáját, és mindjárt meg is nősül. Benne volt minden reménységünk, mert egy káder lányát vette el.
1931 júliusának közepén, jól kioktatva, nekivágunk a Kijevbe vezető útnak. Vonattal 500 kilométert megtenni gyerekjáték. Volt, aki szóvá tette, hogyan engedhetnek el a szüleink ilyen hosszú útra. A szüleink meghaltak, és most megkeressük a rokonunkat, aki Kijevben mérnök. Egész úton ezt hajtogatjuk.
Szeretnénk beiratkozni egy középiskolába, hogy olyan hasznos emberek legyünk, mint Anton. Ezeket akartuk elhitetni először önmagunkkal, aztán a rokonunkkal, végül az egész világgal. Két évig senki nem ír senkinek. Ebben állapodtunk meg a szüleimmel, mert holtak nem leveleznek.
Fejben viszem a címét: Krescsatik 27. Már az első este beállítunk hozzá.
Anton nyitja ki az ajtót, és éppen egyedül van otthon. Látszik rajta egy kis zavar, de megvacsoráztat bennünket.
Közben elmondom az apám kérését. Valamilyen középiskola! Nagyon bátor lány voltam, a nálam elrejtett érték még bátrabbá tett. Csupa arany ékszer a ruhámba varrva.
Értelmes ember volt, mégis hülyének tetteti magát. Mellébeszél vagy egy fél óráig, de azután kinyögi a” nem tehetem Olgácskámat.”
Azt mondta az apám, ekkor mutassam, de csak mutassam az aranyat. Biztosan volt vagy fél kiló. Járkál föl és alá a hatalmas, de még félig üres lakásában. Esküszöm, hogy gondolatban már az új bútorokat rakosgatta. Azután elém áll. Olyan édes volt, mint a cseppentett méz.
Vannak papírjaitok, kedveskéim? Nincsenek? Holnap lesznek. Olga, te a kórházba mész ápolónői gyakorlatra! Szállón fogsz lakni a többivel. Az öcsédről majd gondoskodom őszig. Azután irány egy bentlakásos mezőgazdasági iskola!
Halott szülők árva gyerekei vagytok! Világos?
Velem minden úgy történt, ahogy eltervezte. De az öcsémet már két nap múlva Moszkvába vitette egy katonaiskolába. Az aranyat megkapja, és engem mindig megismer az utcán. Ilyen alkalommal tudom meg tőle, hogy valóban árvák vagyunk.
A csekisták a rajont/járás/ lezárták, és az ott élő kulákokat kitelepítették. Állítólag Tobolszkba ment a szerelvény, és ott negyven fokos hideg volt, amikor megérkeztek.”
Folyt a könnye, amíg mesélt.
Gyorsan férjhez menekült szegény, ha már 16 éves fiuk van – gondoltam közben.
Talán két hét is eltelt, amikor újra elbeszélgettünk. Bizalmasan elmondotta, hogy az öccsével sikerült kapcsolatot találni, és leveleznek. Az utolsó levelet éppen Magyarországról kapta. Budapest ostroma előtt. Már három éve, és semmi hír róla. Lehet, hogy a moszkvai lakáscímre jön a levél, mert két évvel ezelőtt onnan parancsolták az Uralba az egész családot. A férje szakembere a bányászatnak, azért nem volt kibúvó.
Akkor mondta el, hogy a férje bányász technikus. Ami annyit jelent, hogy állandóan a mélyben van, amíg ott munka folyik. A bánya biztonságáért felelős. A 16 éves fia is itt dolgozik. A férje fizetése havonta 2200 rubel, a fiuk 600 -at kap. Összesen 4600 rubelt keresnek, de már három éve nem tudott venni egy pohár tejet. Egyik napról a másikra nem marad 20 deka kenyerük.
„Ti még bízhattok, de mi már sohasem!”- mondotta könnyes szomorúsággal.
Mit mondhattam rá? Ha elmesélem, hogy idefelé egyetlen ép falut vagy várost nem láttunk, mert mindegyiket kétszer pusztították el. Először a foglaló németek, majd az őket visszaszorító oroszok, ettől még jobban kétségbe esik. Talán az megvigasztalná egy kicsit, ha elmondanám, hogy a kijevi Krescsatik 27. bizonyosan a földdel lett egyenlő.
Megsimogathattam volna a fejét, mint nekem egykoron a szakmári Vén István bácsi, de a kendőjével szorosan lekötötte a haját a büdös-vörös levegő miatt.
Jól jártam a barátságával, mert néha szerzett nekem egy kis mahorkát. Nyugodjon, ahol van, békességgel!
+
Az előző bandámat fájó szívvel, de el kellett hagynom. Bizonyára találtak számomra egy nehezebb melót. Úgy volt, ahogy sejtettem. Kiraktak a városból egy trityi/ harmadik/ kategóriás brigádhoz górénak, hátha tudok a sziklából vizet fakasztani. Ebben a szovhozban még sohasem teljesítették a normát.
A gyalogtúrára egy kiskatona kísért bennünket, és egész úton noszogatta a társaságot. Sugározzuk az optimizmust, és már a város utcáin énekeljünk Kinek van kedve munka előtt énekelni? Bizony egy hangot sem adtunk, talán ezért értünk ki időben a földre. Ha jól emlékszem, krumplit kapáltunk.
A nacsalnyikkal itt is kimérettem a napi normát, aztán kitűztük és levertük a karót. Elvégeztük időre, még hozzá is vágtunk egy tekintélyes darabot. Amikor a nacsalnyik megnézte, úgy tapsolt örömében, mint egy kisgyerek. Azt mondta, hogyha az emberek kiérnek, vége a napnak, és minden ember menjen be a szovhoz központjába, mert kap egy könnyű ebédet.
A gyár gugyelált /dudált/, és mi vigyorogva indultunk be a 140%-os teljesítménnyel. Bent leadtam a papírt a csodáról. Nagy lett a felhajtás! Megkérdezték vagy százan:
Hogyan teljesítettük?
Kapálgattunk- mondottam hadvezéri gőggel.
Újra megkaptuk a fejadagunkat, és most már úgy éreztük, hogy ettünk is valamit. Még balalajkások is játszottak nekünk. Én a mennybe mentem, és három hónapig ott is trónoltam. Amikor egy hét múlva csak 70%-kal vonultunk be, azonnal kidőlt a liszt.
Szégyenkezve ugyan, de elmondtam az igazat. A kísérőnknek fejébe szállt a dicsőség. Ezt mindenkinek a tudomására akarja hozni, ezért munka helyett masíroztat és énekeltet bennünket a főutcán. Csak fél napig dolgozunk, a nap első felében esztrádot adunk ingyen. Sértődötten vettem tudomásul, hogy hitték is, meg nem is.
A következő nap is úgy kezdődött, mint az előző: kultúrműsor zárt rendben. Már becsavarogtuk a fél várost, amikor észrevettem a komisszárt, aki élet és halál ura volt. Egy gyors bricskán elhúzott mellettünk, de az arcát ügyetlenül álcázta. Mire komótosan kiértünk, éppen tíz órakor, már várt bennünket a mezőn. Közben idegesen verte pálcájával a bal tenyerét. Magához hívta a katonát, és érdeklődött a hogylétünk felől.
Szegény olyasmit nyögdécselt, hogy pihentetni akart bennünket, mert gyöngék vagyunk. Nem sok idő múlva megjelent három katona egy másik bricskával. A kísérőnket udvariatlanul feltuszkolták és elvitték. Valamelyik zaklucsinban /zárkában/ kötött ki a mi nótás kedvű katonánk.
Ettől kezdve három hétig egy civil jött értünk vadászfegyverrel. Időben kísérte ki a csapatot, a % sem maradt el többé. Sok esetben plusz ebédet kaptunk, és néha szólt a balalajka is.
Egyik reggel, amikor a brigáddal a kapuhoz értünk, azt mondják, hogy álljak félre, mert más beosztásom lesz. A kovboj kacsintott, és amikor nem látták, a sapkáját megemelte egy kicsit. Úgy, mintha csak igazított volna rajta, mert félt ő is, hiszen mi csak plénik voltunk, akikkel bratyizni tilos.
Isten látja a lelkemet, hogy nem hazudok, de megint új brigádot bíztak rám. Csak egy hegyre kellett felmenni, de nem is volt az hegy, csak emelkedő, hiszen az Uralnak ez a része fennsík. Jöttünkben, az Ural folyón átkelve, állandóan felfelé kaptatott velünk a vonat egészen Krasznouralszkig, aminek a látóhatárán már nem voltak csúcsok.
Hosszúnyelű 50 centis kaszával dolgoztuk. Azzal tudtuk legjobban kiszedni, vágni a bokrok meg a vörös fenyők közül a füvet. Nagyon kevés állattal találkoztunk az erdőben, pedig hetek alatt nagy területet bejártunk. Egy-két avarban elfutó apró négylábút láttunk. Egyetlen egyszer egy szép nagy hóbaglyot! Vagy beteg volt, vagy nem volt álmos, mert nyáridőben, és fényes nappal különösen, az odúban alszanak.
Jó munka volt, mert a bokrok alattuk mindenféle ehető gomba hófehérlett. Rövid időn belül megtanultuk, csak az a rossz, aminek piros a kalapja, vagy piros színű, és fehér csíkok vannak rajta. Ezeket tilos megenni, mert fél óra múlva elviszi a halál a gyanútlan kaszást.
A macska sem tudja, milyen fajtával, de minden nap jól laktunk. A vörös fenyő száraz ága csak úgy pattogott a tűzön! Egyszer sült gombával, másszor meg főttel tömtük tele a bendőnket. Ez volt ám a jó világ!
Néhány nap után olyan kedvem kerekedett, hogy énekelni kezdtem egy orosz dalt magyarul:
Valahol a Volga mentén élt egyszer egy kisleány.
Nem ismerte a szerelmet, boldog volt ő igazán.
Erre felfigyelt az orosz nacsalnyik. Néz rám, és megemeli a kalapját, nem nekem, hanem a dalnak. A szeme is könnyes volt, amikor arra kért:
Üljünk le, és énekeljük el még egyszer! Aztán más nótákat is!
Óvatos emberként mondottam neki:
Procent nye dajút?
Nye bojsza, procent! 120% jeszty! Davaj! Davaj! Ne féljünk, csak énekeljünk!
Kis Juliskám, mi bajod van? Arcod mért oly halovány?
Napjaid oly búsan telnek, pici szíved fáj csupán.
Davaj! Davaj! Énekeljük tovább!
Volga, Volga, gyászos Volga! Mivé tettél engemet?
Elraboltad örökre az én kedves szeretőmet.
Bíztunk benne. Énekeltünk a nacsalnyiknak magyar dalt is. Sokáig keresgéltük a legszebbet, amíg rá nem akadtunk:
Száll a madár ágról ágra,
Száll az ének szájról szájra.
Már a nap is lemenőben
Tüzet rakott a felhőben.
Este van már, késő este.
Pásztortüzek égnek messze.
Messze, messze, más határon,
Az alföldi rónaságon.
A faluba minden csendes,
Még az éjbogár se repdes.
De ha éjfélt üt az óra,
Várhatunk a virradóra.
A mi oroszunk elnevette magát, és veszettül tapsolt:- Ócseny kraszíva! Nagyon szép!
Mi meg sírtunk magunkban.
Szép lelke volt, megadta a 120% - ot a dalokért.
Kiderült, hogy az előttünk járók nem értettek a kaszáláshoz. Nem parasztgyereknek születtek. Ezért nem tudták a normát teljesíteni.
A nacsalnyik megszeretett bennünket a munkánkért meg a szép dalokért. „Valahol a Volga mentén” minden áldott nap elhangzott.
Lehet, hogy ukrajnai kozák fiú volt. A barátkozással és a gombaszedéssel is eltelt néhány hét.
Heteken át teleettem magam, ezért a férfierőm visszatért. Ha szóba állt velem egy nő, nagy veszélybe került ő is meg én is. Ha nem engedett a jónak, a gyilkosság fenyegette, ha igen, akkor meg a közös halál.
Az egyik nőt úgy a korláthoz nyomtam a mások szeme láttára, hogy csaknem átestünk rajta mind a ketten. Tragédia nem lett belőle, de azt mondták ott bent:
Türtőztesse magát, mert egyszer megunjuk, és baja esik!
Elértem a harminc éves kort, amikor véget ért a fogságom. Az a három és fél év, ami alatt hat hónapig voltam csernirobotcsik /feketemunkás/. Olyan helyeken, ahol mindig gázálarcban kellett dolgozni. Ha óránként tíz percig szabadon lélegeztem, akkor is ott lógott a nyakamban. A hadifogságomat egyetlen FOTÓVAL lehetne legjobban érzékeltetni: Friss levegőt vételezni kinézek egy ablakon, a gázálarc pedig ott lóg a nyakamban.
+
Nem véletlen, hogy A NORMÁRÓL szeretnék írni. Itthon is mondogatták az én jó szüleim:- Aki nem dolgozik, ne is egyék! Ez volt az életünk első számú parancsa. Dolgoztunk és ettünk. Amennyit bírtunk és amennyi jól esett.
A fogolytábor parancs így szólt:
Dolgozz, hogy életben maradhass!
A legnagyobb gondunk, állandó beszédtémánk ez volt. Képzeljenek el egy 80-90 kilós férfit, aki naponta csak egy csajka teát, húsz deka kenyeret és hús nélküli levest kap, ha teljesíti a kiszabott napi munkát, a 100%- ot. Ha nem érte el, akkor kivették kezéből a kenyeret. A következő napon még gyengébb teljesítményre volt képes. Ez így ment az én esetemben is addig, amíg ötven kilóra nem fogytam. Ekkor, Istennek hála, búcsút inthettem a tábornak Néhány hónap múlva én is elhullottam volna, mint annyi ezren előttem.
Aki nem volt olyan munkában edzett, gyakorlott melós, mint én, fél év alatt összeomlott. Ezért örültek a hozzám hasonló brigádvezetőnek, aki kihajtotta belőlük a 100%-nál többet. Meghosszabbították az életüket, esetleg túlélték a fogságot.
Minden rabnak az volt a véleménye, lett légyen az orosz avagy magyar, a nagyfőnökök meglopnak bennünket. Mi, magyarok, úgy is hívtuk őket:- Rózsa Sándor és bandája.
A HALOTTAK
Szeptember elején, amikor még egy méter mélységig mozdítható volt a talaj, markolókkal kiástak – kivájtak egy 20 – 25 méter hosszú árkot. Még a géppel is feszegetni kellett, mert a föld fagya méternyi mélységben már örök, és olyan kemény, mint a márvány.
Az elhullott embereket nem temették el azonnal vagy másnap. Legfeljebb hetente vagy havonta kétszer. Készült egy halottas kamra, ahol a hullákat raktározták. Az elején még meztelenül tették be őket, aztán rissz-rossz ruhákat aggattak rájuk. Amikor már összegyűlt 30-35 holttest, egy ponyvás teherautóval megérkezett a hullaszállító brigád.
Egyenként feldobálták őket a platóra, ahogy a fahasábokat szokták. Aztán kivitték az árokhoz. Annak a formájához már alkalmazkodni kellett a testnek. Vállon hordták az árok széléig, és ott letörték a kart, ha vízszintes helyzetben merevedett meg. Ugyanez történt a lábakkal is.
Ilyenkor elővették a pajszert vagy a nagykalapácsot, és azzal letörték. Volt olyan hulla, akit darabokban dobáltak be az árokba. Közben ilyen halotti búcsúztatót mondtak fölöttük:
No, te kutya magyar, miért nem dolgoztál rendesen? Látod, megevett a fene! Hamarosan ide kerültök mindannyian!
Hála Istennek, ezernek a fele csak hazajött. Amikor már eléggé megfogyatkoztunk, Szverdlovszkból hoztak utánpótlást, és feltöltötték a létszámot.
Volt közöttük egy alacsony növésű ember, aki elmondotta, hogy ott sem volt meg a holtak iránti tisztelet. Kirakták őket a földre, és hadifoglyoknak kellett a merev kezüket vagy a lábukat letörni.
Állt fölöttük a fegyveres őr, és ellenőrizte a „munkát”. Az egyik fiatal fogoly kikerülte az egyik hullát, nem akarta eltörni a kezét. Az őr azonnal rászólt:
Letörni azt a kart is! A fogoly azt mondta, hogy nem tudja megtenni, mert az apjáé.
Nyicsevó!- ordított rá a katona. -Törd le azonnal!
A gyerek tovább lépett, az őr pedig lelőtte, mint egy kutyát. Bizony elhittük neki, mert ott az ember, ha fogoly volt, nem számított semminek és senkinek.
A kint lakók temetése másként folyt. A halott családi körben halt meg. A karjai, lába szépen álltak. Hozzátartozója kiásta a jóval kisebb sírhelyet, aztán nyitott koporsóban vitték a sírig. Ott rátették a koporsófödelet, és a koporsót pedig emberi módon elhelyezték a kiásott gödörbe. Aztán vékony földréteget húztak rá. A fejéhez beszúrták a vörös csillagos fejfát.
A diadalmas új vallás jelképével.
A NŐK
Ott is voltak önkéntes női táborok. Anyatáborok. Ha a 16. életévét betöltötte, vállalkozhatott anyaságra. A gyereket hat hónapos koráig kellett szoptatnia. Utána sohasem kérdezték meg tőle, ki az apja.
Csak fogoly nem lehetett, mert az fajgyalázás lett volna, és súlyosan büntették. Ezek a nők könnyebb munkát kaphattak a konyhán, vagy kiszolgálók lettek a boltban.
Gyerekeikből lettek a Sztálin-gyerekek, akik nem ismerték sem az apjukat, sem az anyjukat. Volt is egy nótájuk, amit maguk szereztek és énekeltek:- Nyema papa, nyema mamka, nyema kukuruc. Jopfoje matty!
KÜLÖNLEGES TALÁLKOZÁS
Az 1948-as év elején egyik este 9-10 óra között jött értem az őr, hogy öltözzek fel, és menjek vele a komisszárhoz. Gondoltam is magamban:
No, János, csak igazuk lesz a csoporttársaimnak, akik váltig hajtogatták, hogy az oroszok engem úgyis ki fognak nyírni.
Elmentem vele a vágtára, a kapuőrséghez, azután bevezetett a komisszárhoz, aki. azt mondta az őrnek, hogy menjen a szolgálati szobájába. Ha szüksége lesz rá, majd csengetni fog. Az őr haptákba vágta magát, és azonnal távozott. A komisszár maga csukta be az ajtót, aztán leült az asztalhoz.
Aztán azt mondotta, hogy üljek le én is, és megkínált egy kupica vodkával. Magyarul kezdett velem beszélgetni. Nyugodtan beszéljek csak magyarul, mert ő is magyar! Még az első világháború elején önkéntesnek jelentkezett a frontra egy gyerekotthonból, és 16 éves korában orosz fogságba esett.
Újra megkínált kétcentes pálinkával, és megkérdezte, merre jártam a fronton. Mondtam, hogy csak Galíciában voltam. Fogságba meg a Dunántúlon estem. 1944 húsvétján vonultam ki az orosz frontra, és éppen egy év múlva estem fogságba az osztrák határ közelében, a Dunántúlon. Aztán újra magáról kezdett el beszélni:- Balatonföldváron születtem, de már hiába mennék haza, úgy sem ismerne meg senki. Nem hiányzik ő már Magyarországon senkinek sem.
Elmondotta, hogy az ottani törvények alapján félre állíthatott volna engem, de nem tette. Már régóta figyel, és tetszett neki, hogy kiálltam az emberekért, és általában nekem volt igazam. Ezután is nagyon vigyázzak a számra, mert én leszek az első, ha jól viselem magam, aki hazamehet.
Arról egy szót senkinek, hogy ő magyar vagy tud magyarul, akkor nem kegyelmezhet. Akár 24 órán belül kivégeztet.
Már a második mahorkával kínált, és közben azt mondotta, hogyha mindent megértettem, visszamehetek a barakkba.
A társaim nagyot néztek, amikor megjelentem. Mindjárt megkérdezték, hogy hol voltam olyan sokáig. Azt hazudtam, hogy a fogságba esésről faggatott, és közben szorgalmasan jegyzetelt.
+
Alig telt el két hét, már márciusba értünk, és a havazás kezdett alábbhagyni. Egyszer csak a hadifoglyoknak nem kellett dolgozni. Csak pár órás hajrámunkákra lehetett jelentkezni. Ez így ment április hónap derekáig, amikor már híresztelték az oroszok, hogy a magyar foglyok rövidesen hazamennek. A németekről, a lengyelekről és a ruszinokról nem volt szó. Ezeket nem is sajnáltam.
Én is szerettem volna valamilyen robotmunkára kimenni, és az útra tartalékot gyűjteni.
Mindig be is álltam a sorba, de amikor a kovbojok megláttak, rögtön megugattak:- Eta cselovek nye nada! Mert én hujuva ember vagyok, ezért kiállítottak a sorból. Az őrök csak nevettek és visszaküldtek.
Egyszer arra ébredtünk, hogy nagy KOPÁCSOLÁS van a vasúton.
A ruszkik készítették elő hosszú utunkra a vagonokat. Most már mi is kezdtük elhinni: Végre hazamegyünk! A kocsisort két nap alatt előkészítették, és a rongyos gúnyánkat jobbra cserélték.
Ábécés sorrendben szálltunk föl a vagonokba. Mindenki oda, ahova akart, és már nem voltunk bezárva.
Legalább 5000 ember állt a búcsúztatáskor! A tömegben az ukrán asszonyt kerestem, de nem láttam.
Ha módjuk volt rá, azt mondották: - Tinektek kellett volna minket felszabadítani! Siessetek vissza a kiszabadításunkra, mert elveszünk éhen!
Végre elindult velünk a szerelvény Szvedlovszk felé. Útközben háromszor is leállították a vonatunkat. Utánunk jött egy fekete autó, amiből fekete ruhás FOGDMEGEK, a CSEKA emberei, szálltak ki és név szerint leszállítottak egy-egy személyt. Azonnal megláncolták, autóba ültették és visszavitték. Közvetlenül Szverdlovszk előtt történt meg harmadszor, és egyúttal utolszor.
Akkor nyugodtam meg én is, amikor a vonat Moszkva felé vette az irányt. Már ráértünk a testi bajainkkal foglalkozni.
Idős emberek panaszkodtak, hogy sérvesek lettek. Egy német származású orvos megnyugtatta őket, hogy ez csak azért van, mert nem táplálkoztak zsírosan. Útközben vigyázzanak, de a rendes táplálkozástól majd otthon megerősödik, megvastagodik a has kéregfala, és akkor elmúlik a betegségük. Útközben nagyon vigyázzanak!
A moszkvai állomáson döbbentem csak rá, hogy ennek a gazdag és hatalmas országnak mi a legnagyobb baja. Amikor az állomásra beértünk, éjszaka volt. A jónép aludt, mint a bunda. Egész éjszaka mozgatták a vonatunkat egyik vágányról a másikra. Ez még altatott is. Amikor megvirradt, nem tudtuk biztosan, melyik állomáson vagyunk.
Láttunk egy orosz nőt, aki a szerelvényünk kerekeit ütögette. A hang elárulta neki, ha esetleg repedt. Nagyon udvariasan megkérdeztük tőle, hogy milyen állomáson vagyunk:
Kákájá stancia eta?
Úgy ment tovább, mintha nem hallott volna semmit. Amikor aztán szétnézett, és nem látott más oroszt, odajött és halkan válaszolta:- Mászkvá.
Az orosz nép minden tagja nagyon, de nagyon fél a másiktól. Mint a tetvek, úgy hemzsegnek közöttük A SPICLIK. Aki tetű lett, jobban élt!
A fogságban is megtörtént, hogy két orosz egyforma munkát végzett. A noszilkán hordták az anyagot. Az egyik délelőtt, a másik délután ment elöl. Amikor eljött a hónap vége, a besúgó 1000 rubelt, a tisztességes 700 rubelt kapott. Bárhol jártunk, Uralban vagy Moszkvában, mindenütt spiclikkel vagy becsületes rabokkal találkoztunk. Az egész ország egy hatalmas láger. Sztálin elvtárs benne a főfőkomisszár.
+
Moszkvát régen elhagytuk, és elértük az utolsó orosz várost, KOLOMEÁT. Már abban a hitben ringatóztunk, hogy a „Szent” Oroszországban semmilyen meglepetés nem vár reánk./ Bocsásson meg Dosztojevszkij! / Éppen a szabadság küszöbén:
Mindenki ki a vagonból! Vetkőzzön le derékig! Tátsa a száját! Le a gatyát! /Hogy belenézzenek a nagyképű bátyjukba./ De nem volt tréfadolog!/ Egy orosz orvos mindenkinek megnézte a hónalját, nincs-e ott a tetovált vércsoport- jel. Keresték, hogy nincs-e köztünk SS legény. Találtak egyet. Egy magyarországi sváb gyereket, akit rögtön egy közeli fához láncoltak, mint egy fenevadat.
Ki volt csendőr, csapatcsendőr, nyilas? Ezeket lapról név szerint szólították. Lehettek vagy húszan, akiket visszavittek a pokolba. /Régi lehetett a listájuk, az utolsó év nem szerepelt rajta!/
Ki volt az a mocskos disznó, aki leadta nekik a névsort?
+
Nem Galícia felé mentünk tovább, mert a vízár elmosott egy hidat. Jellemző volt erre a lerongyolódott, csont- bőr társaságra, hogy fölajánlotta, segít a hidat rendbe hozni.
De az orosz szerelvényparancsnok úgy döntött:
Neki Romániának a BESZKIDI SZOROSON át!
Nagyon veszélyes út volt. Láttuk lenn a mélyben a szerelvényroncsokat nagy halomban. Mennyi ember meghalhatott itt is! Három mozdony mozgatta a szerelvényt, de állandóan csak a fékezési sípjeleket hallottuk.
Végre leértünk a hágóról, és nemsokára elértük a magyar határt.
Amikor valamiért megálltunk, leugrottam a vonatról. Eldobtam fejemről az orosz pinótki sapkát, és megcsókoltam a földet. Sokan jöttek a nyomomban.
Lassacskán beértünk Debrecenbe. Hát magyar rendőrök vesznek körül bennünket. Később kiderült, hogy nem rendőrök, hanem ÁVÓSOK. Mi még nem is hallottunk ezekről.
Azt mondták, hogy vizsgálatra egy kaszárnyába visznek bennünket. Nem hoztunk-e be valamilyen járványos betegséget? Ebben igazuk lehetett.
A debreceni állomásról katonai teherautókon vitte be a kaszárnyába. Útközben az egyik kísérőnk mindenkinek adott egy csomag cigarettát. Furcsa márka volt, mert úgy hívták: KUKÁS.
Mit jelent ez?- kérdeztük.
Ez azt jelenti, barátaim, hogy ez a tíz szál egy életre vésse eszetekbe, ha a fogságról kérdez valaki, legyetek kukák!
Később értettem csak meg, milyen bölcs dolog volt ez a figyelmeztetés, amikor Ugranyecz Andrást elvitték emiatt.
Kaptunk is egykönnyű becsinált levest. Többen szinte végelgyengülésben voltak. Engem is szanatóriumba küldtek volna, ha mentem volna. Végül azt mondták, ellenőrzik, nem hozunk-e be valamilyen járványos betegséget.
Bölcs dolog volt ez a figyelmeztetés, de kinek juthatott eszébe, hogy ezt nekünk ilyen finoman és bátran megfogalmazza. A laktanyában vártuk a hadifogoly-igazolást.
Közben egy nem éppen bizalmat gerjesztő, KÉK RUHÁS ávós mindenkit maga elé szólított. Nekem ilyen kérdéseket tett föl a cseles:
Mikor iratkoztam be a Nyilas Pártba?
Milyen más pártnak voltam tagja?
Voltam-e tagja a Katolikus Legényegyletnek?
Mikor vezényeltek át a csapatcsendőrökhöz?
Arról van-e tudomása, hogy az édesapja szedte össze a faluban leventéket, és vitték a harctérre?
Mi a véleménye a Szovjetunióról?
A kérdésekből azonnal észrevehette, aki befejezte legalább a hat osztályt, hogy éppen mit tekintenek bűnnek Magyarországon. Még én is megértettem, pedig hajdanában nem voltam kitűnő tanuló. Csak munkából érdemeltem volna ötöst, de az iskolában azt nem osztályozták.
Semmilyen pártnak nem voltam tagja, még a Legényegyletnek sem, mert csóró gyerek voltam. Csapatcsendőr nem voltam./ Bizonyítsd be, ha tudod!/ Az édesapám szegény ember. Legfeljebb a felesége hallgat rá meg a fiai. A Szovjetunióról az a véleményem, hogy hatalmas, és nagyon sok ásványkincse van. / Akkorára már elszívtam egy keserű cigarettát./
Amikor ezt a játékot lebonyolítottuk, a szomszéd asztalhoz küldött, ahol kiállították a hadifogoly igazolást.
Ez szolid szűrésecske volt ahhoz képest, amin Kolomeában, a legutolsó orosz városban átestünk. Főleg, nagyon elgondolkodtató. Hogy is volt?
Ki a vagonokból! Sorba! Vetkőzzön le derékig! Tátsa el a száját! Egy orosz orvos mindenkinek megnézte a hónalját. Keresték, hogy nincs-e közöttünk SS-legény. Találtak egyet, egy magyarországi sváb gyereket, akit rögtön egy közeli fához láncoltak, mint egy fenevadat. Aztán listáról felolvasták néhány nyilasnak, csapatcsendőrnek a nevét az orosz kísérők. Ezeket a neveket hazulról kapták. Ki volt Magyarországon akkora állat, hogy a határról vitesse vissza az örök kárhozatra őket?
+
Menjünk csak vissza Debrecenbe! Ott még nem ért véget a hajcihő. Tény, hogy egy orvos is megnézett bennünket. Nekem például szanatóriumot ajánlott, mert olyan voltam, mint egy piszkavas a negyven kiló mínusszal. Megvetően visszautasítottam ezt az úri gyógymódot. Majd megsegít a feleségem főztje!
A kaszárnyában éjszakáztunk, és lámpaoltás után elég hangosan beszélgettünk arról a legalább hatvan emberről, akit behúzott a csőbe, és a kaszárnya börtönébe csukatott az a kék lény. Ezeknek mi lesz a sorsuk? Reggelre ez is kiderült!
Arra ébredtünk, hogy átkozottul ugatnak, üvöltenek a kutyák. A kék egyenruhás lények üvöltöznek, káromkodnak.
Megoldódott a börtöntöltelékek sorsa, mert valaki titokban kinyitotta az ajtót, és az éjszaka közepén kiengedte őket igazolvány nélkül is. Kár az ugatásért és a káromkodásért! Jö
Természetesen előbb megreggeliztünk, mint az urak, azután már mindent bevett a kényes gyomrunk. Most már jöhetett a szónoklat, amelynek nehezen kihámozható veleje az volt, hogy legyünk hasznos tagjai az új társadalomnak, és segítsük az ország újjáépítését! /Takarítsuk el a jenkik meg a ruszkik nyomát!- gondoltam magamban./ Az épületes és buzdító beszéd után visszavittek mindenkit az állomásra. Vagonba rakták az egyre jobb kedvű bagázst. Végre elindulhattunk Budapest felé!
Sokan voltak, akik nem kockáztattak meg egy újabb vagonba szállást. Az igazolvánnyal meg a húsz forinttal a zsebükben, ami a pokoljárás bére volt, gyalogosan nekivágtak a Tiszántúlnak Talán mezítlábasan emlékezetesebb lesz a hazatérés.
Pest felé haladtunkban minden nagyobb állomáson kaptunk egy kis gulyáslevest vagy rántott levest hatalmas kondérokban. Megszűnt az éhezés. Ami a Nyugati pályaudvaron történt, arra még gondolni is fájdalom. Mennyire tud őrjöngeni a szeretet! .
Amikor leszálltunk a vonatról, legalább kétezer LÉLEK várt bennünket fényképpel a kezében.
A tűzoltók kötelet húztak két oldalon mellettünk, mert minden szerencsétlen csodaváró mindegyikünket megállított volna. A gyerekét, a férjét láttuk-e a Golgotán épen vagy megtöretve? A szerencsétlen asszonyok csodaváró elszántsággal követelték tőlünk a fiukat, a férjüket, a testvérüket! Együtt sírtunk velük, és nagyon - nagyon sajnáltuk, hogy nem hozhattuk magunkkal őket is.
+
A váróteremben mosdókagyló, ebben mosdani és borotválkozni lehetett. Ha valaki a városba indult, annak ingyen villamosjegyeket adtak.
Én is kértem, mert ott lakott az ángyom a Mária Valéria telep 6. számú barakképületében. Elvitt a villamos, és a jóravaló pesti nép megmondta, hol kell leszállni.
Amikor beléptem a kicsi ajtón a fényes konyhába, nagy volt a meglepetés:- Tégedet aztán jól megnyúztak az oroszok! Sovány ez a gyerek, mint a hét szűk esztendő. Beteg is vagy?
Nem, hála a Jóistennek! Csak a sok koplalástól vetkőztem le ennyire. Az én súlyom, fogság nélkül, nyolcvankettő-nyolcvanöt szokott lenni-mondottam nekik szélesen vigyorogva.
Ötvennel indultam az Uralból, de hazáig ötvenegyre híztam a szabad levegőn.
Elővették az ételmaradékot, az egész lábast. Jó kis paprikás krumplit! Paprikás krumpli!
Nekiláttam a pusztításnak, de egyszer csak az ángyom, mint a villám, elkapta előlem, és azt mondotta: -Több nap, mint krumpli, hékás!
Jól megvetettük az ital ágyát! Ezt a találkozást meg úgy kell megünnepelni, hogy a mi örömünkhöz más is odaférjen! Kicsi ahhoz ez a konyha.
Elmentünk egy rendes kis helyre, ahol terítős asztalok voltak. Az frakkomról mindjárt tudták, hogy nagyon messziről érkeztem.
Ugye, most jöttél a fogságból?- kérdezte a leginkább ragaszkodó asztaltársam, aki mindenáron mellém akart ülni. Láttam rajta, hogy belepusztul, ha nem mondhatja el valakinek ami a lelkét nyomja.
Megemeltük az első poharat, és akkor mindenki Istent kívánt a másiknak. Ezzel ünnepélyesen elkezdtük az iddogálást. A szomszédom meg az ivást és a történetét:
Engem már 44 telén elkaptak, aztán be a magnyitogorszki szénbányába! Voltak köztünk vagány pesti melós srácok, a többség persze vidéki, főleg Bács megyei. Bátyáról éppen heten voltunk, mint a gonoszok. Mondjuk inkább, elátkozottak!
Egy hónap alatt eldőlt, hogy ki éli túl.
Bennem annyi élni akarás volt, mint tíz emberben együtt. Éjszaka kilógtam a konyhába a legnagyobb fagyban is. Mindig találtam valami ennivalót, ha mást nem, kenyérmaradékot.. Csak a gyomor naponta egyszer legyen tele! Te is tudod, milyen az éhezés. Mintha béka vartyogna az ember gyomrában egész nap.
A szegény Balázs Pistával toltuk a csillét, de az elesett. Egy ruszki némber volt a hajcsárunk, egy nőstény dög.
Odajött a súlykancsikával, és verni kezdte úgy azt a szegény gyereket, ahogy egy állatot sem szoktak.
Nem látod, te büdös kurva, hogy nem bír fölkelni! – ordítottam rá.
Megértette, mert a kurva oroszul is kurva. Erre négyen estek nekem. Mind nő volt. Ütöttek-vágtak. Amikor már a földön fekve védtem magam, rúgással az orromat is eltörték.
Egy férfi mentett meg, aki odajött, és elküldött dolgozni. A fejemről, vállamról folyt a vér.
Attól a nőszemélytől ezután úgy féltem, hogyha megláttam, majdnem kitört a frász. Bárhol meglátott, mint a keselyű, elkezdett vijjogni felém:
Sohasem látod meg Magyarországot!
Már odaállt a teherautó, hogy az állomáshoz vigyen bennünket. A nyomomban volt még akkor is! Amikor a társaim sietve fölhúztak a platóra, éppen odaért, és üvöltött, mint a sakál:
Árvaneki! Árvaneki!
Fel is mászott utánam a létrán, de én tüstént hasra vágtam magam, a többiek meg takartak. Nem látott meg. Tudod ez a nőügy a mai eszemmel visszagondolva rá, nevetséges. Ha lett volna hozzá hatalma, a hazaindulók közül kitöröltethetett volna, és slussz.
De ha neked valaki, a ki téged véresre verhetett, Magnyitogorszkban minden nap azt üvölti a pofádba, hogy sohasem látod meg Magyarországot, akkor egy idő után elveszted a normális eszed. Közben látni a falubeli társaimat, némelyikkel még egy osztályba is jártam, nyomorultan elpusztulni!
Mert heten voltunk a faluból, de csak hárman vergődtünk haza. Ha valaki nem próbálta a fogolysorsot, nem is érzi meg. Igaz, pajtásom, egykomám? Most mondd meg nekem, miért kellett végigszenvednünk ezt is!
Én csak annyit mondtam rá:
Kaptál cigarettát, amikor hazaértél?
Kaptam.
No, akkor tudhatod! Ha magyar vagy, kuss a neved! De azért sose felejtsd el:
Minél alázatosabb, annál gyalázatosabb az ember. Ehhez tartsd magad!
Aztán miért kiabált árvanekit az a némber? – kérdeztem, hogy más mezőre tereljem a gondolatait.
Mert Árvai Lászlónak hívnak. Duna menti vagyok én, bátyai, de otthon is kezd orosz világ lenni. Inkább itt keresek munkát magamnak. A rádióban minden nap úgy emlegetik a Szovjetuniót, mint a „nagy testvért.” Ha ezt hallom, mindig fölmegy a pumpa. Mert én tudom, hogy az a POKOL. Sztalin a sátán benne. Ha olyannak mondom, aki nem járt ott, azt mondja rá:
Ja, komám, a testvérét nem választhatja meg az ember!
Egyetlen órája nincs a napnak, amikor nem jut eszembe a súlykorbácsos nő. Napról napra kisebb a becsületünk.
Ne szomorkodj, pajtás! Lesz ez még rosszabb is!
Az egészségedre, te ÁRVA Árvai László!
A beszélgetés közben ittunk ám! De csak sört, mert nékem arra volt gusztusom.
Az én szavam pedig hosszú idő után újra parancs volt, aminek most szívesen engedelmeskedett mindenki.
Mindent fizettek ezek a pesti vagányok! Odahozták az asztalokat, és mintha egy jó parasztlakodalomban lennénk együtt: csupa rokon, jó barát! Jobb kezemmel az Árva Laci vállát fogtam, hogy ne érezze magát elveszett gyereknek.
Nagyon egy akaraton voltunk. Egymás vállát átkaroltuk, és a füles poharakból nyakló nélkül vedeltük a jó hűvös sört. Úgy ittunk, mint tíz FEKEKÖTŐ.
Azután nótázni kezdtünk. Mindent elénekeltünk, ami szomorú nóta csak volt Magyarországon. Amikor a kedvenc nótáimra is sort kerítettünk, igen sírós kedvem támadt:
Lement a nap a maga járásán. Ha meghalok, temetőbe visznek.
Sárgarigó szól a Tisza partján. A síromra fakeresztet tesznek.
Sárgarigó meg a fülemüle. Jöjj ki hozzám holdvilágos este este,
Szép a rózsám, hogy váljak el tőle. Úgy borulj rá a sírkeresztemre.
Este van már, késő este.
Pásztortüzek égnek messze.
Messze, messze, más határon,
Az alföldi rónaságon.
Száll a madár ágról ágra.
Száll az ének szárul szájra.
Már a nap is lemenőben
Tűzet rakott a felhőben.
A faluban minden csendes.
Még az éjmadár se repdes.
De ha éjfélt üt az óra,
Várhatunk a virradóra.
+
Állítólag úgy sírtam, mintha fizetnének érte. Hogy milyen állapotban vezettek hazafelé? A rossz nyelvek szerint, alig tudták megakadályozni, hogy erőszakkal megcsókoljak egy kisleányt az út szélén. Három pofont is emlegettem, amivel Oroszországban adós maradtam egy magyarnak. Azt pedig végképp nem értették, miért hajtogattam vagy százszor, hogy ÁRVA vagyok.
Az ángyomnál aludtam, és szerintük aludtam volna egy hétig, ha előző este még józan koromban szigorúan rájuk nem parancsolok, hogy a reggeli vonatra mindenképpen tegyenek föl.
Pontosan hétkor indultak meg a kerekek hazafelé. Egyedül ültem a kupéban. Kényelmesen megágyaztam a sarokban, és elszundítottam. Álmomban le-föl járkált előttem egy sötétkék ruhájú vasutas. Szigorúan mondtam neki, hogy ne fogjon rám pisztolyt, mert én úgysem ijedek meg tőle.
Erre ijedtemben fölébredtem. Mintha az álmom elölről kezdődne, hát éppen ott áll előttem egy ősz hajú vasutas, aki megemeli a sapkáját, és udvariasan mondja:
Nem akartam még fölkelteni, de mindjárt Kunszentmiklósra érkezünk, és itt szokott fölszállni az ellenőr. Fogságból jön, látom. Gyújtsunk rá egyet! – nyújtotta felém a dózniját.
Megkínált egy Kossuthtal, maga is rágyújtott. Rám fogta a pisztolyt, kilyukasztotta a jegyem, aztán magamra hagyott. Most már nem lehetett aludni, mert Miklóssal nagy terveim voltak.
Talán fél órát is állt a vonat. Bementem az irodába, és megkértem az állomásfőnök urat, hogy telefonáljon a keceli Székely malomba. Ott dolgoznak a munkatársaim, akik megvinnék a hírt az enyéimnek. Mondottam, hogy kifizetem.
Isten ments!- kiáltott egy jó nagyot, és már kurblizott is.
A peronon egy idős bácsi állított meg. Azt panaszolta, hogy évek óta várja haza az egyetlen unokáját, de hírt nem mond róla senki.
Ott is maradtak még magyarok, ahonnan én jövök! –mondottam neki vigasztalásul. Az időbe az is belefért, hogy egy darab sonkát meg szalonnát hozzon nekem ajándékba.
Most már én is vihettem az otthoniaknak. Amikor újra megmozdult a vonat, egészséget meg türelmet kívántunk egymásnak.
Egy óra múlva haza is értem. A feleségem és a fiam várt. Az egyik édes uramnak, a másik sógor bácsinak szólított.
Engem ingyen, de a családomat pénzért szállította be a központba a fiáker. Később tudtam meg, hogy az elöljáróság a hazatérő foglyok szállítási költségét előre kifizette.
Ejnye! Ejnye! Ezek a keceli fiákeresek! Ezek a keceli fiákeresek!
VÉGE
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése