"Véres Don" III./4. ~ "Gyűrkőzz, János!" ~ "Amiről az apa hallgat, a fia beszél, és gyakran úgy találom, hogy maga a fiú az apa felfedett titka." Friedrich Nietzsche XLVII.

 

GYŰRKŐZZ, JÁNOS!

 

Kevesen mondhatják el magukról, hogy temetőben születtek. Az idős emberek meg az általuk szerkesztett álmoskönyvek azt állítják, hogy ennél szerencsésebb születési hely nincs a földön. Az én Miklós öregapám tudta ezt, és a haláláig büszkén emlegette:

- Szerencsés is lett az életem, mert szabad pásztor voltam fiatal koromban, és a legszebb lány kaptam feleségül, aki derék fiúkat szült nekem. Mi kellett volna még egy szegény ember boldogságához? Talán az, amit elhallgatott. Szerette volna az egész éltét leélni ezzel az asszonnyal, de a második fiú születésekor meghalt, szegény. Csak egy megfakult fénykép maradt róla, és üveges keretben a régi menyasszonyi koszorú. A két utcára néző ablak között a hófehér falon.

 Ha kioldódott a hallgatás csomója, ami boros hangulatában könnyen megesett, órákig élvezhettük a történeteit. Ezek nem szóltak soha másról, mint életének két legfontosabb, szinte mesebeli szereplőjéről, az édesapjáról, Vágner Jánosról és az apósáról, Barna Andrásról, a juhászok fejedelméről.

 Igaz, hogy sokszor elmesélte, mert az öregek szívesebben élnek a múltban, mint a jelenben. A biztatásunknak is gyakorta engedett. Főleg téli estéken, amikor még lámpát sem gyújtottunk, csak a tűzhely tőzegparazsa világított, mint egy távoli sziporkázó csillag a felhőtlen nyári égen. Szívesen meghallgattuk újra meg újra, mert gyerekkorának, ifjúságának a világa olyan volt számunkra, mint egy réges-régen történt igaz mese.

Az édesapjáról nem maradt rá más, mint két, gyémántot érő tulajdonság: a SZORGALOM és a MEGBÍZHATÓSÁG.

Johann Hering a magyar szabadságharc után nem tért vissza Stájerországba, pedig a Ferenc Jóska katonája volt. Ma már nem tudjuk kinyomozni, vajon miért választotta új hazájának Magyarországot. Pedig Stájerország romantikus, nyáron is hóborította sziklás, hegyes-völgyes vidék. Egészen más, mint az Alföldünk vagy a Dunántúlunk. 

  Derék magyar férfiak százai menekültek el akkoriban innen, hogy az elvesztett magyar szabadság után, nehogy börtönben vagy golyó által elveszítsék az életüket is. Haynau, a hiéna, főbe lövetéssel, akasztással végzett a császár és a Habsburg Birodalom ellenségeivel. In effigi /jelképesen/ a szabadságharc olyan nagyságait is halállal sújtotta, mint Kossuth Lajost vagy Andrássy Gyula grófot, akiknek sikerült elmenekülniük a karmai közül. Vesztett szabadságharc után, gyászoló országban éltek ekkor a magyarok.

 Johann, ez a szőke legény, meg itt érezte jól magát. Különösen azután, amikor a Duna partján megismerkedett Viszt Erzsébettel, egy szemrevaló dunapataji sváb leánnyal. Az sem zavarta, hogy egy zord tekintetű pandúr lett az apósa. Mint később kiderült, az anyósa meg a Vasorrú bába. Erzsike szőke volt és kékszemű. Németül is tudott egy keveset, a megértéshez ennyi elég volt.

 Nem hiába eskette össze őket a pataji pap, és a kívánt, Istennek is tetsző gyermekáldás következett. Egymás után születtek meg a gyerkőcök. Először a fiúk: Antal, József, Gergely, István, Miklós. Ráadásul Rozália, aki olyan Isten teremtése volt, mint az édesanyja, szőke és kék szemű.

 Ahogy család sokasodott, az életük nehezedett. Az öregapám sem tudta bizonyosan, miért hagyták el a szülei Dunapatajt, és miért költöztek éppen Kecelre.

 Csak azt mondogatta talányosan:

-Az igaz, hogy sok jó ember kis helyen is elfér, de ha egyetlenegy rosszindulatú akad közöttük, már megette a fene.

   Talán a zord após otthon is pandúrkodott? Vagy az anyós kifogásolta a sok gyereket, akikbe lépten-nyomon belebotlott? Az első tíz évben négy fiú. Amikor a negyedik is megérkezett, betelt a pohár. Az anyóst megszállhatta az ördög. Idős asszonyoknál ez gyakori. Az ürdüng így szólt ki belőle:

        - Vidd ki, édes lányom, a vásárba! Add el ezt a kölyköt! Az árán meg vegyél kenyeret magatoknak, mert én többet nem adok!

         No, azért nem biztos, hogy így történt. Az viszont igaz, hogy minket egyetlen egyszer sem látogatott meg a pataji nagyanyánk vagy a zsandár nagyapánk. Pedig milyen szívesen elmentem volna megnézni a kék Dunát, amiről az anyám néha olyan szépeket mesélt. Sokszor emlegette a lemenő nap aranyhídját, amit lány korában sokszor megcsodált. Bennem összetartozott Dunapataj, az aranyhíd és az édesanyám.

   A menedéket kereső szüleim 1865-ben, immár négy gyerekkel, eljutottak Kecelre. Hátha kell egy takács ebbe a nagy faluba, aki rongypokrócot, zsákot, vásznat tud szőni? Volt belőlük éppen elég!

   Rózsa László, az idős bíró, az egyik nem régen megürült hivatalt ajánlotta fel neki, amelyik nem túl előkelő, de a legfontosabb egy faluban:

  - Évi száz forint lesz fizetése, és egy házat is kap a munka fejében. Látszik, hogy izmos ember, biztosan ért a földművelő szerszámokhoz. Legyen maga sírásó!

 Hering János egy kissé kényszeredetten belecsapott a bíró fehér tenyerébe, és megvolt az alku.                                              

            - Hát még a halottak mennyit fizetnek! Majd meglátja! - buzdította a bölcs bíró, amikor elváltak egymástól.

               Igen szomorú foglalkozás volt ez! Nemcsak azért, mert minden nap akadt munkája.  Lágy lelke igen sajnálta a korán született és meghalt kisgyereket, a tüdőbajos, korán elhervadt fiatalt. Csak azt tudta megérteni, ha egy halálra érett idős embert hoztak a temető mindig virágos és csendes kertjébe.

              Nyolc évig egyedül ásta, lapátolta a keceli homokot. Készítette az örök lakások százait, amikor 1873-ban ide is ellátogatott az utolsó kolerajárvány. Három hét alatt kétszáznál többen tették le a gondjukat. Elefánt doktor úr hiába füstöltetett, hiába zúgtak a harangok. Hangjuk visszaverődött az ég faláról. Úgy látszott, hogy az egész falu elmúlik a földről. Nincs kegyelem sem gazdagnak, sem szegénynek!

                Amikor a dédapám már nem győzte egyedül a rengeteg munkát, akkor a megboldogultak rokonai segítettek. Csak a sort kellett megmutatnia, és néhány olyan fortélyt, ami gyorsabbá tette a homokos földben a munkát. Naponta tízen is ásták a sírokat. A dédapám olyan volt azokban a hetekben, mint manapság egy brigádvezető: parancsolt és ellenőrzött. A gyenge dongájú férfiaknak kérés nélkül is segített. Alkonyattájt szigorúan mérte a sír hosszúságát, mélységét és szélességét.

               Mindig volt olyan okos ember, aki gondoskodott a járványmegelőző „gyógyszerről.” Gazdag ember a legjobb vörösborát hozta, amit a kadarka véréből erjesztett a pince hűvösében. A faluszéli szegény a titokban főzött pálinkát kóstoltatta a sorstársaival. Alkonyatkor olyan hangulatban fejezték be a munkát, mintha egy füst alatt a halotti tort is megtartották volna. A dédapámnak pedig úgy fizettek, mint egy jó mulatság után a kocsmában, mert segített nekik az örökös házakat megépíteni.

              Ha éjszaka hozták a megboldogultat, szép katonás rendben betették a halottas házba.  Ha még napáldozat előtt, akkor a házunk udvarán egy rongypokrócra fektették, és azzal is takarták be. Így védték őket a sötétség férgei ellen.

               A tisztelendő úr naponta búcsúztatta a soron lévőket. A rokonok sietve hantolták el volt szeretteiket az öngyilkosok mellé a Gugás temetőben. Oda, ahol az érseki Nagyerdő kezdődött.

   Egyik nap, virradat körül, kint ténfergett a kisgyerek nagyapám az udvaron, és megbotlott egy jéghideg lábfejben. Úgy sikított, mint akit ölnek. Az édesanyja kirohant érte, és bemenekült vele a házba! Nem engedték ki három hétig még az udvarra sem, de a nagyapám elmondása szerint, nem is nagyon kívánkozott.

   Mára a Gugás temető maradt meg a régi Nagyerdőből. Egy kis akácos, amit csak a madarak látogatnak, meg azok a nagyon öreg emberek, akik már nem tudják, hogy élnek-e még, és ösztönösen keresik a végső nyughelyüket.

    Amikor Hering János dédapánk később újra szóba került, Miklós nagyapám szebb búcsúztatót mondott édesapjáról, mint temetésekor a tisztelendő:

    - Tudjátok, fiaim, minden rosszban van valami jó. A járvány három hete alatt olyan sok forint ütötte a dédapátok markát, hogy házat vehetett belőle a felső faluvégen. Így hozott össze a sors bennünket a Barna András családjával.

      Végképp felmondott a sírásásnak, és szívesen dolgozott napszámosként a gyerekeire egészen a halála napjáig. Hatvanhat éves korában jött el érte a halál. Talán a legszebb álmát álmodta, amikor a szíve megállt.

        Biztosan szégyellte, szegény, hogy mesterember létére sírásóként kellett fenntartania a családját. Igen nehéz, embert próbáló munka volt az ebben a könnyen beomló keceli földben. Egyszer sem panaszkodott a sorsára, mert a gyerekeiért még a Gellért-hegyet is elhordta volna! A keresztnevét apátoknak adtam ajándékba. Tőle meg te kaptad, unokám, III. Hering János. A becsületes, dolgos ember neve így menjen firól fira!

        Az öt testvéréről csak annyit mondott:

      Mindegyik megtalálta a maga erdejét, ahol fészket tudott rakni. A Gergő vitte a legtöbbre, mert daliás huszárként szolgálta a császárt, és ette a királyi udvar kalácsát.

 Egyetlen egy alkalommal sodorta haza az északi szél, de akkor lovastól. Éppen itt gyakorlatoztak Magyarországon, amikor a parancsnokától jutalmul egy hét eltávozást kapott, hogy legalább a család is megcsodálhassa.

       Olyan bajusza volt, hogy havonta húsz krajcárt faszolt csak bajuszpedrő kenőcsre. Biztosan elnyerte a legkisebb királylány kezét. Ha azt nem, akkor legalább a szobalányét! Mint a mesében.

                                                                          +

 

Az öregapám, Hering Miklós, hetvenévesen mesélte el ezeket a néha hátborzongató, máskor megható történeteket az unokáinak, valamikor az 1920-as évek közepén.

 Ott beszélgetett velünk a tornácon. Egy maga barkácsolta kisszéken ült, és ősz fejjel, de fiatal ésszel diskurált az unokáival.

 Akkor még Sándor bátyámat nem szegődtették el állatokat őrizni valamelyik gazdához, mert gyengébb fájú gyerek volt tízévesen, mint hétéves koromban én. Mi voltunk az öregapám hálás hallgatósága. 

  A nagyapám, kezében a légycsapóval, egész nyáron gyilkolta a pimasz szárnyasokat, de nem tudta kiirtani az írmagjukat.  A nyár volt a mesék meg a legyek ideje.

 A szüleink napszámba jártak, a gyerekek meg a házra vigyáztak, mert Miklós nagyapánk is házpásztornak számított már. Nem mesélt nekünk sárkányról, tündérekről, boszorkányokról, hanem az életéről, ami fölért tíz mesekönyvvel.

 A tündérek helyett az édesanyjáról vagy a feleségéről. Ha róluk szó esett, mindig fátyolos lett a hangja, és sokáig hallgatott. Esetleg fölállt, hogy járjon egyet az udvaron.

 -- Megmozgatom egy kicsit az öreg csontokat! - mondta ilyenkor. De mi jól tudtuk, hogy éppen a könnyeit igyekszik felszárítani, mert egy idős férfi ebben is olyan, mint egy kisgyerek, könnyen kicsordulnak a könnyei.

Azután a szomszédasszonyról kezdett el beszélni, aki a pinceajtót mindig az urára zárja. 

               - Hallgassátok csak, a szegény Tóth Lajos bácsi sírva könyörög a feleségének már vagy egy órája! Mégsem engedi ki a vénasszony! Hogy megszégyeníti szegényt a szomszédok füle hallatára ez a boszorkány! Szegény Lajos!

               Már gyerek ésszel megértettük, hogy milyen asszonyokból lesznek a mesében a tündérek vagy a boszorkányok. A királyfiak a gazdag ember három fiából.  Mindig csak az egyiknek, a legfiatalabbnak van győztes esze, bátorsága, a másik kettő csak a föld terhe. Arra azért képesek, hogy az örökségért akár el is emésszék a saját édes testvérüket.

                A juhászbojtár nagyon beleillik a mesébe. Őrzi a király aranygyapjas nyáját, elűzi a ragadozó farkasokat, az életét is kockára teszi. Mégsem kíván jutalmul mást, csak a király legszebb leányát feleségül. Tudja ő jól, hogy mi az, ami minden kincsnél többet ér.

             Miért kellene jutalmul az ország, a fele királyság? Már napok múlva szidná a nép, hogy besorozza a legényeket és megadóztatja a szegényeket. A háborúhoz sok pénz kell. A királyok olyanok háború nélkül, mint a fejük korona nélkül. Arra meg nagyon vigyáznak!

                A szegény embert nyúzó gazdagokból lesznek a sárkányok. Ezekkel viaskodik egész életében a szegény. Mint mesében a fehér ló fia a fa kérgét, úgy nyúznák le rólunk, ha hét bőrünk lenne, az utolsót is.

                Van olyan ember, aki ezt tűri, s van, aki szembeszáll a sorsával, mint a Barna gyerekek, akik a betyáréletet választották. Nem tartoztak ugyan a rokonsághoz, de fiatal koromban úgy gondoltam rájuk, mintha a testvéreim lettek volna.

                                                                          +

                 A BARNAKERTET róluk nevezték el. Az 1860-as években telepedett le a juhszélre ez a messziről érkezett titokzatos család. A falunak háttal építették meg a vert falú házukat, mintha ezzel is azt mondanák, semmi közünk ehhez a szolganéphez, semmi közünk ennek a rongyos falunak az életéhez. A bíróhoz, a jegyzőhöz, a többi elöljáróhoz, de a szegényt nyúzó gazdákhoz sem.

                 Az ablakokból csak a távoli nyárfasort meg a nagy mezőt látták, amire kicsapták egyetlen tehenüket és virgonc fekete lovukat. A gyerekek ekkor még süldő korban voltak, és minden idejüket a lovaglással töltötték. Az apjuktól, aki ekkor még csak negyven éves lehetett, megtanulták ennek a mesterségnek minden csínját.

                 Tíz év múlva, tőlük egy kissé távolabb, tanyát vert egy szegény ember, akinek még arra sem volt pénze, hogy bent a faluban házhelyet vegyen, és a nagyobb biztonságban húzhassa meg magát. A férfi napszámba járt. A házuk körül nyáridőben két pulya szaladgált pucéron, és csak apró jószág legelt, kapirgált a ház előtt. A házacska fala sárszínű, mint az egész nyomorúságos életük.

                  Barnáék az előző tíz év alatt sokat gyarapodtak. Már volt három gyönyörű hátaslovuk, két igavonó és egy kocsi is állt a színben. A lovak kipányvázva legeltek. Fényesre kefélt szőrükön nem tapadt meg más csak a termését világgá hintő virág szárnyas magja, vagy az őszi levegőben úszó ökörnyál.

                  A három legény meg az apjuk gyakran volt távol. A szomszédasszony oldalát majd kifúrta a kíváncsiság, hogy élnek, mint élnek ezek a jómódú Barnáék. Az asszonyok könnyebben megtalálják az egymáshoz vezető utat, mint a férfiemberek. Barnáné gyakran adott főtt kukoricát, néha kalácsot a szomszéd két kislányának. Azután nem kergette ki őket, hagyta, hogy az udvarukon is játszódjanak. Még azt is megtett, hogy ruhát varrt a pucér kislányokra a használt lánykori szoknyáiból nyárra is, télre is. Sok ráérő ideje volt, mert a ház mögötti kert nem adott sok munkát. Egyetlen tehenet kellett csak naponta kikötnie.

                A gyerekek szívesebben játszadoztak a Barnáék házának tájékán akár egész napszálltáig., amikor az anyjuk eljött értük. Királyné ilyenkor érdeklődött a férfiakról, akiket olyan ritkán látni itthon.

        - A mi földjeink a hetedik határban vannak - mondta szűkszavúan az asszony, aki legalább tíz évvel volt idősebb Királynénál,- a legnagyobb munkaidőben még az uram is velük van. Most is van már egy hete, hogy magam vagyok. Azért érek még a maga pulyáira is gondolni.

              Mert Király Józsefnénak hívták a kíváncsi és igen sovány asszonyt, aki néha el-elköhentette magát még a legmelegebb nyári napon is. Beteg volt a tüdeje. Akkoriban gyakori betegség volt ez Magyarországon! Olyan tisztelet és félelem övezte, hogy még latin nevet is kapott: morbusz hungarikusz. A tudós orvosok nyelvében.

               Télen nem is igen jött ki a házból. Ritka volt a terefere a két asszony között. Sok beteg ember számára megbocsáthatatlan bűn a másik kicsattanó egészsége. Egész nyomorult testével - lelkével, sárga és koromszínű szegénységével gyűlölte az egész Barna családot.

              A gyerekeit gyakorta küldte egy kis zöldségért a levesbe, egy kis cukorért a főtt kukoricára, meg miegymásért. Mindig kaptak is bőségesen. Az asszony sóváran vallatta gyerekeit a szomszédok életéről. Csak azt tudta, hogy a férfiak sokszor a hetedik határban dolgoznak. Hetekig nem jönnek haza a födeles szekérrel. Úgy látszik, hogy munka után azon húzzák meg magukat, ha váratlan eső szakad a nyakukba, vagy eljön az alvás ideje. De mire kell a három gyönyörű nyerges ló? Ez a tüdőbeteg asszony betege lett a kíváncsiságnak is. Éjszaka órákon át éberen figyelt minden kis neszre, ami szomszéd ház felől idáig lopódzott. Néha lónyerítést hallucinált, máskor szekérzörgést, de mindig a legsötétebb éjszakákon.

             Lám, most is!

             - Ébredjen! – rázza föl az urát. – Most meglesheti kend a Barnáék titkát! Másszon föl a padláslétrára, onnan nézzen figyelmesen! Fehér gatyában ne menjen, mert akármilyen sötét van, könnyebben megláthatják.

             Mászik is az ember. Lát is valamit. Az udvar hátsó végén áll a födeles kocsi, ahol a ganédomb van. Emberek emelnek le valami koporsóféle ládát, egymás után hármat is. Látja járni-kelni az árnyakat, de nem hall egy emberi szót, vagy lónyerítést. Azután a kocsit betolják a színbe, és egymás után elnyeli őket a sötét ház. Benn világot gyújtanak, de csak egy gyertya fényét.

             Király József fejében még ekkora világosság sem támad. Lekászálódik a létráról, és visszabújik az ágyba. A felesége rögtön elkezdte szekálni, hogy kit látott, mit látott.

             - Most hagyjál aludni! Nagyon zavaros az agyam, majd reggelre kitisztul. Holnap is napszámba kell mennem, most az alvás ideje van. Az ördög vigye a Barnáékat!

              Király József tud valamit, de nem tudja, mit. Minden nap munkába megy, mert a családra dolgozni kell. Az egyik gazda agyon hajszolja, a másiknál könnyebb a dolga, de sokszor csak késő este ereszti haza. Az asszonnyal nem szívesen beszél arról az éjszakáról, mert még belekergeti valami hebehurgyaságba a kevés eszével. Úgy van a látottakkal, mint a fűrész két fogójával. Az egyiket már kézben tartja, de egy másik kéz híján, bizony csak hajladozik a széles és fogas lapja. 

          Talán két hónap is eltelt. A fecskék már gyakorlatoztak a legelő szabad pályáin, és mindegyik olyan magabiztosan, hogy csak biztos szem tudta megállapítani, melyik a szülő és melyik a csemete.

           Kosaras ünnep a faluban, mindig csütörtökön, időtlen idők óta. Ilyenkor még a félholt is a piacra vonszolja magát egy kis pletykáért, vagy adni-venni. Király József is körbejárja ezt az asszonyoknak való zsibvásárt. Máskor messze elkerüli a Községházát, ahol nincstelen létére kevés a keresnivalója. Most odahúzza az ajtóhoz néhány nagybetűs szó:

                                             ÓRIÁSI JUTALOM

                                      A NYOMRAVEZETŐNEK

           Lassan kibetűzi, mert az iskolát már régen járta, a nagybetűket. Azután restellkedve mondja egy ismerős fiatalnak:

 - Sándor öcsém, mit írnak ezekkel a kicsi betűkkel? Az utóbbi időben igen megromlott a szemem.

 - Hogy mit írnak, Józsi bátyám? Hát azt, hogy a veszprémi bankot kirabolták már két hónapja, és a nyomravezető 1000 korona jutalomban részesül.

         Király úgy megijed, hogy még a köszönés is a lelkébe szorul. Azután félig magánkívül járkál a piaci sokadalomban. Ide-oda vereti magát a tömegben:

  - Részeg kend, vagy mi baja? - kérdezik vagy ötször is a vénasszonyok.

          Azt elfelejtettem megkérdezni, hol kell bejelenteni a bűnösöket. Biztos a zsandároknál. No, Jóska, próbálj szerencsét! Talán a sok pénz a koporsókban volt. Ennyit is mondhatok csak a zsandároknak. Hogy mi lett a koporsókkal, azt ő nem látta.

            Már másnap reggel tíz zsandár veszi körül Barnáék házát. Mind a négy férfit megbilincselik és a  gyanúsítottak  kocsiján viszik be őket a kiskunhalasi tömlöcbe.

            Sok kihallgatás, de mindenki tagad. Fölássák az egész környéket, de mit kezdjenek egy büdös, gőzölgő ganédombbal. Azt még egy cigány sem forgatja föl nekik

         Bizonyíték híján mindenkit el kellene engedni. De a legfiatalabb csak maradjon! Az apa meg a két idősebb menjen szabadon haza!

           Magányosan üldögélt tömlöcében a fiatal Barna, igen magányosan. Hiányzott a szabadság, a hosszú vágta a Sólyom hátán. Itt ez a tetvekkel teli odú. Hallja a közeledő szájtépő ordítást:

    - A tömlöcbe vele! Vagy vall, vagy megrohad!

           Egy cigány kinézésű és gúnyájú mocskos gúnyájú embert vágtak be mellé. Úgy szidta a zsandárokat, mint a bokrot. Aztán lehiggadt, és a sarokba húzódott. A fiatal Barna megszólította a szerencsétlen embert:

    - Miért bánnak veled úgy, mint egy kutyával?

 Nagy sokára szólal meg a cigány formájú:

    - Azt akarják rám bizonyítani, hogy agyonvertem egy zsandárt. Bár az utolsót verhettem volna agyon!

 - Hát akkor csak te tetted?

 - Éppen kapóra jött a fejszémnek. Az úgy sem vall rám, mert ott fekszik az egyik száraz kút fenekén a halasi határban. Engem meg vallathatnak, ameddig bírják szusszal. Egy büdös szót se nekik!

- Te miért nyomod a szalmát?- kérdezi a cigány.

 - Jóval kisebb dolog miatt. Meglovasítottuk a veszprémi zsidó pénzét. Azután meg elástuk.   Most várunk a jobb időkre, hogy elő tudjuk szedni.

 - Nem keresték nálatok?

  - Fölforgattak, komám, azok mindent, csak a ganédombot nem. Pedig ott van az a sok arany a szarban. A tiszta levegőre várunk, aztán irány Amerika!

       A cigányt nemsokára kihallgatásra vitték, és nagyon sokáig nem hozták vissza. Csak a tárgyaláson találkoztak újra. Az a tömlöcbeli „cigány” ékes zsandár ruhában a tanúk padján ült.

        Hetekig tartott a vallatás. Fejenként tizenkét év börtön a fiúknak. Az öregnek élte fogytáig tartó rabság a kitervelésért, a végrehajtásban való részvételért. A korábbi Tiszán túli vétkekért is, mert miattuk keresett a Duna-Tisza közén magának rejtekhelyet./ Itt olyan nagy biztonságban érezte magát, hogy egy betyárképzőt nyitott a fiainak./

        A rabság évei lassan múltak. A halálig tartó rabság rosszabb, mint a halálos ítélet. Így gondolkodott az idős Barna is. Akkoriban csak gémeskutakból ivott ember is, jószág is. A tömlöc udvarán is volt egy, és úgy tartották, hogy feneketlen. Az ítélet kihirdetése után öt év múlva szabad levegőre vitték a rabokat. Néhány kör, talán egy negyedóra, a friss levegőn naponta. Arra éppen elég volt, hogy egy óvatlan pillanatban belevesse magát a feneketlen mélységű kútba. Ez volt a menekülés egyetlen útja.

           

              

                                                                         +

 

                                                    A JUHÁSZOK FEJEDELME

 

A nagyapám sokat tudott mesélni az apósáról, BARNA ANDRÁSRÓL is, akinél tizenöt évig bojtárkodott. / Katonasággal megszakítva./ Jutalmul az egyik leányát kapta feleségül, Barna Annát. A négy leánya közül a legszebbet, a legjobbat, akitől az édesapám született meg elsőnek. Nagyapám a holtáig gyászolta, mert szülésben halt meg. De a második fia is megmaradt utána.

 Nem nősült meg újra.

- Ilyen jó léleknek az egész vármegyében nem találnám a párját – mondotta, amikor kínálgattak neki egy özvegyet vagy egy leányt.

- Majd magam nevelem föl a fiaimat!- utasította el a tolakodókat.

                                                             +

                   BARNA ANDRÁSNAK, az anyai dédapámnak, a juhászság volt a becsületes mestersége, de mindig kerülgették a csendbiztosok.

            - Olyan volt – így kezdte a nagyapám, aki maga is bojtárja volt húsz éven át-, mint a Rúzsa Sándor. Szigorú, de igazságos. Nem félt az ördög öreganyjától sem! Legalább ezerkétszáz birkát legeltetett minden évben az öt bojtárjával együtt.  A háza meg a karám, ahová a kemény téli hónapokra elletésre behajtottunk, ott áll még máma is  a  fölöttünk lévő soron. Ő maga meg békésen nyugszik a megszentelt kétszéli földben. Sokan voltak a búcsúztatásán. Nagy volt a fölhajtás!- mondotta volna rá somolyogva.

 Nem fejtünk, mert a bárányoknak kellett a tej, hogy a kihajtásig gyorsabban növekedjenek. Sok pénze volt meg sok lánya. Az egyik szebb volt, mint a másik.

  Azt mondogatta, a bajusza alatt mosolyogva: - A paraszt ősszel meg tavasszal vet, én mindig télen. Aztán ősszel, ha hazatérek, megnézem a termést.

 Örült az újabb leánygyereknek is, de minden évben elmorogta:

 - Asszony, megint elrontottad a karácsonyomat!

              A vidám farsangot még végigmulathattuk, de azután szorgosan készültünk az új terelésre. A mi dolgunk volt a fölszerelés előkészítése. Testre a subát, a szűrt. Kézhez a gajmóst meg a kancsikát. A négy okos szamárra a szolgafát, a bográcsot, az élelmet és a szárnyékot.

               Február végén vagy március első napjaiban a Nagyerdőn keresztül indultunk. Szilos után Polgárdi buckáit tapostuk. Mindig csak déli irányba! Kiskunhalas és Jánoshalma között hajtottunk le a gazdag Bácskába, csaknem a Dunáig. Már meleg idő járta, amikor a tetthelyen a nyírást elkezdtük. Láthatták a vevők, hogy milyen kövér birkáknak nyírjuk a gyapját.

                A nagy szakállú zsidó kereskedők úgy várták a falkákat, mint a Messiásukat. Fölvásárolták a gyapjút, a báránybőrt és a gyenge húsú bárányokat is szép számmal.  A nagy tülekedésben néha egymás szakállát is markolászták, és ilyenkor kufárnak becézték egymást. A gazdánknak olyan ábrázattal számolták le a pénzt, mintha a fogukat kéne az öreg markába rakni. Barna András ilyenkor odafigyelt, de sohasem számolta újra:

 – Kárhozzon el, ha becsapott! Valakinek pokolra is kell jutni! Miért én legyek az?

      A sokadalom vér nélkül véget ért. Ha a bölcs gazdánk somolyogva pipázott, mi is tudtuk, hogy jó volt az idei termés. 

       Amikor a vásár múlt, a nyáj fordult. Hazafelé egyre jobban sürgettük a napocskát a mielőbbi nyugovásra. Tizenhat-húszéves legényemberek voltunk már az 187o-es évek elején. Minél előbb szerettük volna látni, hogy ilyen hosszú idő alatt mennyit nőttek a falubeli lányok. Csak a legidősebb szomorkodott, mert tudta, hogy húszévesen itt kell hagyni a szabad életet. Ki tudja azt megmondani, milyen országba vezénylik majd Magyarországról? Nagy a császár birodalma, és sok nép lakja. Ha csak a városi doktor ki nem szuperálja a hadseregből.  Az meg a lányok előtt volna szégyen! Engem még ez a veszély nem fenyegetett, mert 1882-ben még csak tizenöt voltam.

                   Szamaraink csak cipelték a hosszú hónapokra való élelmet, a cserényt, az üstöt és az állatpatikát. A Vezér döntötte el, hogy milyen tempóban haladjunk. Ezek a hónapig tartó vándorutak nem voltak eseménytelen barangolások. A hatalmas nyájunkból néha elcsaptak tízet - tizenötöt is. Ha panaszkodtunk, az öreg csak legyintett:

                   - Majd visszaszerezzük a dupláját.

                   Rövid időn belül úgyis lett. Az Ő nyáját nem rövidíthette meg holmi kapcabetyár! Türelmesen kivártuk az első szuroksötét vagy zivataros éjszakát, és reggelre már teljes lett a nyáj. A ráadást mindig a bojtárok kapták. Néhány év múlva büszkén őriztük a magunk billogos juhait éjjel - nappal, még álmunkban is, a hatalmas nyájjal együtt.

                   Bennünket jó szóval terelgetett, a nyájat öt okos pulijával. Dömötör napjára igyekeztünk a keceli határt elérni, mert október vége néha mostoha volt.  Ha maradt a lágy idő, és a hajnali gyepet nem csapta meg a dér, tovább legeltettünk a szilosi erdő vagy a Nagyerdő tisztásain, az őszvégi zöld füvön.

                  András bácsinak két igen különleges szamara is volt. Az egyik a Vezér, amelyik a nyájat irányította.  Két év után ez az okos állat úgy ismerte hosszú utat, hogy gazda nélkül hazatalált volna.

                    De a Nyerges volt a szemefénye! Ezt a fajtát akkoriban csilás szamárnak hívták. A bibliai időkben Krisztus urunk ilyenen ült. Az orrlyukak meg a szemek körül széles fehér szőrkarika, a lágyéknál és a hasa alján is fehér szőr.  Ezért nevezték fecske hasúnak. Az első és a hátsó lábszárán, éppen a térdénél, három fekete csík. Ilyen szép állatokat csak Izsákon, Majsán és Dorozsmán neveltek az egész Kunságban.

                   Ezen utazgatott az utolsó pusztai fejedelem, aki maga fölött csak az Öregistent fogadta el úrnak.

                   Mert a környék juhászai BARNA ANDRÁST választották meg a fejedelmüknek.

                     A megválasztása olyan volt, mint egy pogány szertartás. A szomszéd legelők juhászai összegyűltek, megbeszélték a dolgot, aztán fölkeresték az öreget. Mindegyik hozott magával egy kis kerek tükröt, ezt a vásárokon árulták akkoriban, és kevés szóval átadták neki. András bácsi köszönettel fogadta. Ittak rá bőségesen a fejedelem pénzéből, ahogy ilyen alkalommal szokás. Mégpedig a híres Dömötöri csárdában! Ott is csak üvegből, mert látni kellett mindenkinek, hogy vérszínű bort isznak erre a nagy eseményre.

                     A szertartás után a legjobb szűccsel varratta fel subájára tükröket. Ezek úgy ragyogtak a hímzett virágszirmok szívében, mint a földön járó napocskák.. Maguk között ezután csak tükrös subásnak emlegették a juhászok BARNA ANDRÁST, a szabad puszta utolsó fejedelmét.

                    Az Öregisten igen szerethette, mert búsulni sohasem láttuk. Templomba nem járt, de káromkodni sohasem hallottuk. Az Isten házába elment helyette is a derék felesége meg a négy szép leánya. A vasárnapi nagymisén mindig a második padban ültek a drága, suhogó selyemszoknyákban. És úgy dicsérték énekszóval a Mindenhatót, mint az angyalok.

                     Anyai dédapátok nótái közül hármat őrzött meg a halványuló emlékezetem:

 

                                         Örülök, hogy juhásznak születtem.

                                         Öt bojtárnak számadója lehettem.

                                          Kiskunságnak vagyok fejedelme.

                                          Úgy tisztelnek számadó kegyelme.

 

                                                                 +

 

                                           Csillagok, csillagok szépen ragyogjatok!

                                            A szegénylegénynek utat mutassatok!

                                             Mutassatok utat a szegénylegénynek,

                                             Nem találja házát a szeretőjének.

 

                                                                   +

                                        

                                             Jaj, de széles, jaj, de hosszú az az út,

                                             Melyiken a régi babám elindult.

                                              Régi babám, térj vissza a hosszú utadról!

                                              Emlékezz a tegnap esti szavadról!

                                             

                                               Hosszú útról visszatérni nem lehet.

                                               A szerelmet eltitkolni nem lehet.

                                               A szerelem szélesebb a tenger vizénél.

                                               Árvább vagyok a lehulló levélnél.

                    BARNA ANDRÁS, az utolsó pusztai fejedelem emlékére minden ünnepi alkalommal, összefogódzva és bortól csillogó szemekkel, énekelte az öregapám és az édesapám.

                         

                                              A DÖMÖTÖRI CSÁRDA

 

                    Csak a falak omladékai látszanak ki a derékig érő gazból, pedig még maga Rúzsa Sándor is gyakori vendég volt benne. Ha pusztázó zsandárok nagyon hajszolták Szöged környékén, itt pihente ki magát, a Dömötöri csárdában. Kétféle rejtekhelye is volt. Egyik a sürgős bújásra, másik a menekülésre!

                       Az ivóban mindig nagy volt a forgalom. Kalocsáról egészen Kecskemétig mehetett az utazó. Egy olyan úton, amelyik a leghosszabb volt a Duna meg a Tisza között. Ezt keresztezte a Kiskunhalasról Akasztóra tartó.

                       Jöttek-mentek itt vásárosok, kerekedők, úriemberek, szegény zsellérek meg a jó szerencsét kereső csavargók. Néha egy-egy Csokonai vagy Petőfi Sándor.

                       Olyan bölcs volt ez a hajlék, hogy befogadta még az üres zsebűeket is egy pohár borra vagy éjszakai szállásra.

                      Ha a Rúzsa Sándornak gyorsan el kellett rejtőzni, ott volt a nagy szájú kemence az ivóban. Egy férfiember éppen elfért benne. Rátenni az ajtaját, aztán volt-nincs a Sándor! Belülről mindent hallott. Volt, aki féltette, volt, aki átkozta. Ha kiürült az ivó, és előbújt a meggémberedett tagjaival, mindig káromkodott egy igen cifrát. Mert 1860-as évek végén, amikor császári kegyelemmel szabadult, már régen elrúgta a fiatalságát. Az ötvenötödik évét taposta 1868-ban, amikor éppen találkozunk vele.  De a kocsmárosnék még akkor is szerették! Isten tudja, miért?

                      Ha a zsandárok, akik lovon jártak, valahogy becserkészték az öreg betyárt, akkor irány a hátsó, a földalatti kijárat. Ott abrakolt a lova, és mindig indulásra készen fölnyergelve. Lovastól kibújni, de gyorsan ám, ebből a földalatti pajtából! Azután hajts, Sándor, mint a tüzes istennyila, mert a zsandár golyója hamar utolér!

                      Az ötvenes évek elején állt már az akasztófa árnyékában, de a Felség megkegyelmezett neki. Halálig tartó fogságot kapott. Akkor egyszerre annyi asszonyi kérvény könyörgött neki szabadságot, hogy a császár szabadon engedte.

                      Hiába a kegyelem, azóta is űzik a zsandárok. Nem is magyarok, hanem a császár leghűségesebb kutyái, a csehek. Vadásznak rá, mint egy farkasra. Bő egy év múlva, 1869-ben, Szeged mellett tőrbe csalják, és börtön lesz a holtig tartó siralomháza.

                      A kisebb betyárok gyakrabban megfordultak itt. Ezek is lóháton, de nem messziről, csak innen Kecelről. Ha a módosabb legények kifogytak a pénzből? Bandába verődtek, és az éjszakában megvámolták a gazdag gabonás vermeket. Az is lehet, hogy a saját apjukét! Ilyenkor a kutyával könnyű volt szót érteni. Aztán föl a lóra! Maga elé a rablott zsákot! Irány a Dömötöri csárda!

                       Csak ott nézték meg, hogy mit zsákmányoltak. Legtöbbször értékes gabonafélét: búzát, rozsot, árpát.  /A nagy kavarodásban az is előfordult, hogy útközben elszórták a felét. Ilyenkor jutott belőle az ég madarainak is./ Nem pénzért mulattak, hanem lopott gabonáért. Ezek a veremkamrák minden ház udvarán a földbe voltak ásva, és vastag földréteggel lefedve. Tettek rá egy-két villa szalmát is, hogy a kutya oda vackoljon. Egy okos komondor már csak észreveszi, hogyha a hasa alatt motoszkál valaki?

                       Pontosan a bejárati ajtóval szemben építették, hogy a gazda még az ágyból is szemmel tudja tartani a magáét. A sötét és csendes éjszakákon minden fáradt ember alszik. Csak a mulatni akaró keceli betyárok nem! Híres csárda volt a Dömötöri csárda! Kár, hogy minden elmúlik egyszer!

 

                                                                         +

                

                   

                   Amikor az észt osztották, NAGYAPÁM igencsak elöl állhatott, de amikorra az élete bealkonyult, bizony olvasni is elfelejtett. Már nyolcévesen kisbojtár lett, azután meg az igazi bojtár szabadságát élte. Tíz éven át, negyven éves koráig, saját nyája is volt. Azután lett belőle szerencsétlen „kódus” napszámos, amikor a felesége meghalt.

                  – Akkor esett ki a kezemből a gajmós bot, mert a két árva fiúra vigyáznom kellett. Ettől kezdve lettem a lábakapcája mindenkinek!- mondogatta.

                   Élete végéig hiányolta a feleségét meg a szabadságát.

                          

                                          

           

 

             

             Az idős emberek még tudják, hogy a falut a KALOCSAI KÁPTALAN földjei vették körül: Nagycsala, Középcsala, Kiscsala, Csorna puszta, Szentimrehegy. A kétszéli nincstelenek, közöttük a nagyapám és az édesapám is, az egyház birtokaira jártak, mint részaratók Az első világháború előtt is, utána is. Elszegődhettek Szentimrehegyre szőlőkapásnak. A falutól nyolc kilométerre, ahol lakást is kaphattak a fedél nélküli családok.  Egy szoba-egy család.

             Vágner Miklósnak, az öregapámnak, akkor még volt 2000 öl szántója a felesége, Barna Anna után, de ezen csak a rozskenyérnek való termett meg. Ha egy kis búza vagy árpa is kellett, akkor beiratkozott a csornai aratóbandába.

            Ott csak búzát, árpát és zabot vágtak. Minden tizenkettedik mázsa volt az aratóké. A cséplésért külön kettő és fél vagy három százalékot kaptak. Aratni lehetett éjjel-nappal, de a cséplést napnyugtakor abba kellett hagyni, mert a harmat leszállt.

 

Azután eljött a NAGY ARATÁS IDEJE. Miért nem hallgattak eleink az író – sámánokra? Köztük Mikszáth Kálmánra: „Én, aki annyira szeretem ezt a nemzetet, olyan sötét színben látom ma az ország jövőjét, hogy elmondani sem lehet.”/ 1910 /

„Harcra készítni elő a magyart,

Védő – bástyául megintelen Bécsnek?

Az én népem már rút halálba tart

És németet majd csak talál német,

Régen és másként lett volna itt: ország.” / Ady Endre, 1914. január 18. /

 

                                                                +

 

TIZENNÉGYBEN az édesapám úgy énekelte a Kossuth-nótát a kecskeméti főutcán, hogy mindenki megéljenezte.

 Ha kivívjátok a győzelmet, lesz földetek, meg minden, amit csak akartok. Irány, Szerbia! Csak Kecelről ezerötszáz férfit parancsoltak ki a frontra 1915 végéig.

 Ki dolgozott helyettük? A szegény feleség meg az árva gyerekek, akik a háború alatt teljesen leszoktak a tanulásról. Az iskolában nem volt se tanító, se tüzelő!

 Tavasztól őszig a falu lakóinak többsége mezítláb járt. Télen klumpákban vagy az agyonnyűtt csizmákban csak a szomszédba lehetett eljutni hírekért.

 Ha az anyánk rosszat álmodott, a kisajtóban reménykedve várta az öreg postástól a jó híreket. A bátyám hároméves volt, én meg éppen készülődtem a napvilágra. Amikorra az édesapám vesztesen, de egészségesen hazaért, már hárman fogadtuk. Én voltam az egyetlen új öröme az országos búsulásban. Azt mondják, hogy csiklandósan nevettem, amikor a borostás arcát simogattam.

                                                           +

  

  AZ ÖREGAPÁM is alig várta a háború végét. A Csernák Józsi bácsival azt tervezgették, hogy mit vessenek majd az ígéret földjébe. Szerbiát megesszük egy früstökre, azután jöhet a jutalom.

   De mit keresnek a mieink az orosz meg az olasz fronton? – tanakodtak az öregek. Azt az okosok jobban tudják – erősítették a hitüket.

   Az ötödik év végén leszereltek a katonák. Pontosabban: Leszereltették őket!  Károlyi Mihály nevezte ki a világ legkülönösebb hadügyminiszterét. LINDER BÉLÁNAK hívták, aki 1918 őszén kijelentette:

 - Nem akarok többé katonát látni!/ Ilyen csak nálunk hangozhatott el, és egy gazember szájából./

   Az öregapám és a harcostársa igen lelkes híve volt az őszirózsás forradalomnak. Régen elfelejtettek már olvasni, vagy sohasem tudtak, de azért megvették a Népszavát. Végre a nép szava is számít! A kishordó szárú csizmájukba rejtve hozták haza. Azután átadták a szomszédban lakó Földes Sándor bácsinak, aki fölolvasta nekik. Ilyenkor gyűléseztek és tervezték az eljövendőt:

- Föl-föl, ti rabjai a földnek!

                Az 1919. évben a monoklis Károlyi Mihály elment a nyugis nyugatra. KUN BÉLA megérkezett a bandájával a kegyetlen keletről. Ideológiát hozott ennek a népnek és jó néhány akasztófát. Kecelen nem jelent meg személyesen, de elküldte Landler Jenő két emberét.

              Ezek először is elmondották a szúrós szemű parasztoknak, hogy annak nem lehet földje, aki nem dolgozik. Eddig jóvá is hagyta a népség a két nadrágos akaratát. De a második mondatnál már kidőlt a liszt! Azt merték mondani a szúrós szemekbe, hogy a közép – és nagybirtokosok földjét elveszik, és az államé lesz. Ekkor a tömeg rettenetes nagy viharban tört ki: - Le a kommunizmussal, le a csirkefogókkal! Tartóztassák le a gazembereket!

               Bizony, így eshetett meg az a csúfság Kétszélen, hogy a szónokokat kis híján laposra verték. Hálát adhattak Lenin elvtársnak, mert az volt az istenük, hogy ép bőrrel megúszták! A direktórium elnöke meg az egyik nem számos tagja menekítette ki őket a faluból.

                A Csernák Józsi bácsinak disznó szerencséje vala, hogy a VÖRÖS MÉSZÁRLÁS napja előtt kilépett a direktóriumból, és elrejtőzött a Nagyerdőben.

            Kapával kergették ki a szóvivőket, de a megtorló regiment egy hét múlva, június 23-án, állig fegyverben megérkezett a nagy vadászatra. A hajtó szerepére egyedül Zsoldos Joachim vállalkozott.

 Még be sem értek a községbe, már agyonlőttek egy férfit, Árvai Andrást. A halasi út mellett a földjén dolgozott. Sós, a csapat parancsnoka, odalépett az ásójára támaszkodó paraszthoz, és barátságosan mondotta: - Mi fehérek vagyunk. Ugye, te is az vagy?

 András köszönésre nyújtotta a kezét: - Az vagyok.

 Ekkor Sós öt golyót eresztett bele, amitől Árvai holtan a földjére borult.

 Amikor a géppuskával bevonultak a falu központjába, az első útjuk a plébániára vezetett, ahol az ajtót nyitó Vajay László 28 éves káplánt szó nélkül lelőtték.

 A szarkási szőlők egyik kis pincéjében két ember iddogált. Lajkó M. András és Halász József, akiknek ez volt a kedvenc foglalkozása. A vörösök rájuk találtak, és egy Kelemen István nevű nagykőrösi terrorista mind a kettőbe szó nélkül belelőtt. Amikor látta, hogy a két férfi él, puskatussal agyonverte őket.

Csóti Ferenc lovas kocsival gyanútlanul a templom felé tartott. Egy ujj rámutatott. Azonnal lerángatták a kocsiról, és néhány perc alatt a templommal szemközti eperfára fölakasztották.

  Összesen 25 embert öltek meg ehhez hasonlóan, vagy lőttek agyon ezek a lények. ZSOLDOS Joachim, a Direktórium elnöke volt az, aki a lázadók neveit besúgta. Ma van Zsoldos utca/ Joachim nélkül/ Kecelen, mert felakasztották. Nomen est omen. Maradjon meg emlékeztetőül!

 

                                                                          +

                  

                 Az öregapám csatlakozott a remete barátjához a Nagyerdőben, mert mint a sáskák, elözönlötték az országot a ROMÁNOK.

                 MADARESCU katonái a lakosságnak mindenütt azt mondották, hogy a kommunistáktól akarják a magyarokat megszabadítani. De hamar kimutatták a foguk fehérjét!  Kecelen is tanyát vert közülük legalább száz.

                  Igen mohón kezdtek el rabolni!  A káptalan intézőjét, aki felelős volt a javakért, és nem adta oda a pénzes zacskó kulcsát, szemrebbenés nélkül lelőtték.

                    Igen rossz lett a hírük a faluban. Még a tanyavilágban is.

                   Az egyik román odaszokott az anyám vacsorájára. Szegény igen szerette a házi kosztot, a gazdasszony főztjét. Alig tudott tőle megszabadulni, mert hiába mondta, hogy ne járjon hozzá. Nem értették meg egymás szavát. Elpanaszolta a bujdosó apámnak, aki ezt igen zokon vette. Nem akart román kézre jutni, mert hátha kiverik belőle a bujdosók titkát. Csak éjszakára jöttek haza, amikorra a román veszély elmúlt. Most meg az asztalukhoz mer ülni egy idegen csak azért, mert fegyver van a kezében.

                      Apám sokat töprengett magában: Ha csak megverik, a család nyakára csődítik a hadsereget. A Nagyerdőt is átfésülik a tettesek után! Hogy a családban maradjon a dolog, csak az öregapámat avatta bele az akcióba.

                   Az udvart nagy eperfák árnyékolták, a konyhával szemben állt éppen a legnagyobb. Két ember alig bírta átnyalábolni a törzsét. Borús volt az ég, sötét az udvar.

                   A konyha lámpafénye odacsalta az éjjeli bogarakat meg a román katonát. Óvatos ember volt, mert a kertajtóban figyelmesen szétnézett, és csak azután ballagott a konyha felé. Akkor szakadt le egy faág a „bocskoros” fejére. Mire észhez tért volna, úgy katonásan elintézték. Gyorsan egy rongyos köpenybe rejtették, azután éjfél után kilopták a Nagyerdőbe. Egy új titokkal gazdagabb lett a Tölös.

                  Kinn a tanyákon is eltévedt néhány. A nyomozó megszállók sok hatásos balkáni módszert ismertek, mégsem jutottak egyről kettőre. Ekkor alkalmaztak egy „újítást”, Kecelen először.

                   A tanyák világa sokban különbözik a faluétól, és olyan mesze van a városétól, mintha nem is egy bolygón lenne a kettő. A tanyasi ember csendes, az idegenek iránt bizalmatlan. Ha vérig sértik, akkor nem néz se Istent, se embert! Ha a jogos haragját nem töltheti ki a bűnösön, akkor fölakasztja magát. Ázsiai sztyeppékről hozott mentalitás ez./ Tréfán kívül: -Gondoljanak csak a japán harakirire!/

                   Igen különös ember volt Bobek János bácsi. Fiatalabb korában, még 30 – 40 évesen is, minden hétvégén bezárkózott a kamrába, és a gyertyafényben órákig táncolt egyedül. Ez a család féltve őrzött titka volt. De a táncos kedve régen elmúlt, mert 1920-ban már hatvan évgyűrű volt az élete fáján.

                   A Fölső-tanyákon, ahol Bobek János is lakott, a románok szigorúan elkezdtek nyomozni az egyik eltűnt emberük után. Válogatás nélkül összeszedték az igazakat a bűnösökkel együtt.

                   AZ ÍTÉLKEZÉSSEL kezdték.

                   A hatvanéves BOBEK JÁNOS bácsi nagy és sűrű bajuszú férfi volt, ezért választották ki áldozatnak. A két hóhérlegény csomóstul kezdte tépni a bajuszt mind a két oldalon. A húst is leszaggatták. Ömlött a vér és a borzalom. A felesége etetgette néhány hónapig, aztán János bácsi is a halottak falujába költözött. Gondozza-e még valaki a sírját?

                    Magyarországot majdnem eltemették TRIANONBAN, amikor 1920. június 4-én aláíratták velünk a világtörténelemben is kirívóan aljas békeszerződést.

                    A demokrácia teljes hiánya, a nemzetiségek sovinizmusa és a magyarok között meggazdagodott „szomszédok” gyűlölete, ezek kiváló nyugati kapcsolatokkal rendelkeztek már akkor is, segítette eltüntetni a térképről a magyarok régi országát. Ha nincs a vörös terror után a jogos fehér, az egyoldalúan tájékoztatott nyugati közvélemény és a PÉNZ uraitól függő politikusi garnitúra nem mondotta volna ránk:

                                       Jaj a legyőzötteknek!

 

               

                                  

 

                                                                          +

 

 

A Nagyerdő a zavaros időkben biztos menedéke lett a bujkáló kecelieknek. De mást is adott. A fiúgyerekek egyik fő foglalkozása az volt, hogy egy nagy kötő makkot kellett gyűjteniük a nagyerdei Tölösben. Azon hizlalták meg a malackákat karácsonyra. A nép házasodott, szaporodott, ÚJ HÁZHELYEK kellettek volna olcsón a szegényeknek.

            Már 1921-ben kérvényezték a kalocsai érseknél, hogy az erdő helyén szíveskedjen házhelyeket kiméretni. 1926-ban a Kalocsai Érsekség végre teljesítette a nincstelenek kérését.

            „E földreform a nemzetnek becsületszóval garantált adóssága volt. E földreform nem kegy, sőt: már nem is parlamenti akarattól függő megadás. E földreform egyszerűen nem egyéb, mint köteles kiadása egy már megvásárolt dolognak. Öt évig hulló vérével, egy valószínűtlen pokol irtózatos szenvedésével vásárolta meg azt a magyar paraszt.”

/ Szabó Dezső, 1923. július 9. Gellérthegy /

 

                                                                          +

 

           A kérvény megfogalmazója sem gondolta, hogy milyen politikai vihart támaszt a parlamentben. Most arra is választ kapunk:

 

                                                 MI  LETT  AZ  ÍGÉRET  FÖLDJÉVEL ?

 

           Hallgassuk először Meskó Zoltánt, Kecel akkor még kisgazda képviselőjét, aki 1924. október 9-én a földreform végre nem hajtása tárgyában szólalt fel!

                    „Öt tárgyalás után, 1922. október elején megállapodás jött létre a kalocsai székes főkáptalan és az igénylők között úgy a területre, mint az árra vonatkozóan. 421 elismert igénylő van, szükségük volt valami 149 hold földre, a káptalan ezt fölajánlotta, a szerződést megkötötték.

Az árat is megállapították. A rokkantak 30 koronát, a többiek negyven koronát fizetnek négyszögölenként. Azonnal lefizették a költségbiztosítékot, és az iratok felmentek a Földművelésügyi Minisztériumba. A földművelésügyi miniszter hozzájárult, hogy egy volt erdőterületet adjanak át azonnal. Helyette a káptalan másutt fog erdősíteni. Fölmentek az iratok az Országos Földhitel Bankhoz.

A szegény emberek eladták a fél hold szőlőjüket, mert a bíró azt mondta, hogy megkapják a házhelyet. A kis pénz félre volt téve, jó lesz anyagra.

Megtörtént az ISTENKÁROMLÁS!  Két évig vártak, amikor két év múlva megjött az Országos Földhitel Banktól a végzés, ami tudtul adta az igénylőknek, hogy mivel a káptalan nem hajlandó erdősíteni, egyelőre tárgytalan a dolog.

Keressenek másutt házhelyet maguknak!

Nem akarom a Ház türelmét sokáig igénybe venni. Minden vidéken százával fordulnak elő ilyen esetek.”

                    Részlet Nagyatádi Szabó István, földművelésügyi miniszter válaszából:

                      „- Nem bírom hallgatni ezeket a panaszokat! A helyzet az, hogy újabb és újabb nehézségek merülnek fel, és a pénzügyi kormányzat a földművelésügyi ellenére ad ki rendeleteket. A képviselő úrnak választ nem tudok adni, annál az oknál fogva, mert egészségem megrongálódott. Nem bírom a panaszokat tovább! Azon gondolkodom és arról gondoskodom, hogy a helyemet alkalmasabb embernek adjam át.”

                     Nagyatádi Szabó István a KALOCSAI ÉRSEKSÉG kétszínűsége miatt dobta be végül a törölközőt. Hazament a falujába, Erdőcsokonyára. Október 30-án kiballagott a szőlőjébe. Egyedül volt ott egész délután, szalonnát sütött, késő este ért haza. Másnap reggel nyolc óra tájban hirtelen rosszul lett, elvesztette eszméletét, és húsz perc múlva meghalt. Mindössze 61 évet élt.

                     Nos, keceli szegények, hát hová lett az ígéret földje?

 

                                                                         +

 

           

     A korona 1926-ban megbukott, a kormány PENGŐT nyomatott és veretett. Emlékszem, apám a Szent József utcai ház felét a testvérének hatszáznegyven új pengőért adta el, azaz 8 millió régi koronáért.

A Nagyerdőt csak kivágatták, fölparcellázták, és végre felajánlották a kecelieknek. Kettőszáznegyven pengőért négyszáznegyven ölet vettünk. Az újfalusi házhelyek legtöbbje ekkora. Hosszú lejáratú hitelt is kaptunk a helyben létrehozott Falusi Kislakásépítő Szövetkezettől, a FAKSZ-tól. Az építkezést 1928 tavaszán nagyjából be is fejeztük. Tető már volt a házon, de a három helyiséget, a szobát, a konyhát és a kamrát belül még nem vakolták. A családunk a Szent József utcai házban lakott. Nagyon kellett a pénz az épülőre!

 Anyámék ebben az évben az én tízéves BŐRÖMET IS ELADTÁK egy gazdának, Orcsik Andrásnak. Mint egy gyanútlan jámbor jószágot, kivezettek a tanyájára egy tehenet meg egy borjút őrizni. Itt tanultam meg egy egész életre, mit jelent cselédnek lenni.

Egypár napig minden a megállapodás szerint folyt. Vigyáztam a nyugodt tehénre meg a borjára lelkiismeretesen. Közben a gazdasszonyom összebeszélt a szomszéd Hemző Mihálynéval Azt mondták nekem, hogy jobb legelőre hajtjuk a jószágot. Azt gondoltam, jól van. Hemzőné arra az egyholdas páskomra kivert még két tehenet a két borjával, két anyakocát, az egyik fias volt. A tetejébe még öt süldőt és harminc libát. Május eleje, kellemesen langyos virágnyitó idő. Az első napon valahogyan meg is voltunk, mert a Hemzőné segített az őrzésükben. Igaz, hogy egész nap nem győztünk jobbra-balra szaladgálni. Alkonyatkor mégis azt mondotta:

- Holnap majd könnyebb lesz.

            Gondoltam:

           - Jól van.

             Másnap reggel segítettek kihajtani, azután magamra hagytak. A libák a fűmag után vándoroltak szanaszét. Az anyakoca kereste a kicsinyeit. Futott volna a malacaihoz mindenen át a tanyába. A böglyök csípték a borjakat, és azok elbogároztak. A tehenek meg utánuk! Nem bírtam az állatokkal. Sírva kiáltozgattam be a Hemzőnének, hogy jöjjenek már ki. Dél felé járt az idő, amikor jött is. De nem volt benne köszönet! Jött felém és nem egyedül, hanem a gazdasszonyommal együtt. Mind a kettőnél frissen vágott tüskés akácfagally. Úgy vertek, hogy a lábamból öt helyen is CSURGOTT VÉR.

                 Mit tehettem? Sírva menekültem az új ház padlására.  Nem mertem a régibe menni, mert az anyám rettent goromba asszony volt.

                  Mielőtt elbocsátott, azt mondotta:

               - Agyonütlek, ha a helyedet elhagyod!

                A húgom, Mária, 8 éves leányka, de már szolgálatban volt. A Hajas-laposon a Bekéjék tíz nagy libáját legeltette. Megkértem a testvérkémet, otthon ne szóljon rólam egy árva szót sem.

 A padláson lapultam éjjel - nappal, és rágtam a körmöm, nyaltam a cserepes számat kínomban. Mind a két kezével rázott a hideg. A húgom kétszer is megfelezte velem az ebédjét. Amikor Marika látta, hogy nem birok lemászni a padlásról, csak elmondotta a dolgot.

                A harmadik napon, amikor édesapám éppen hazaért a munkából, a húgom sírva elmesélte az én nagy bajom. Elárulta, hol vagyok, és milyen csúnya a lábam.

               Az édesapám nyomban fel is jött értem, és ölben vitt le a padlásról. Talicskán tolt el a József utcai házba. Ecetes ruhával gyógyították a dagadt lábamat, de a fájdalom reggelig nem hagyott aludni. Apám hajnalban nem indult munkába, hanem talicskában tolt az Antóni László doktor úrhoz. Amikor megnézte a lábaimat, csúnyán az anyámra támadt:

- Ha még fél napot késtek, nagy baj szakadt volna a családodra! -mondta dühösen és tegezve, mert anyám leány korában náluk szolgált. Azonnal gyógyítani kezdett. Egyik helyen felvágta. Jó mélyen találta meg a tüskét. Sok-sok gennyet nyomott ki a sebből. Valamivel ki is mosta, ami igen csípett. Azután minden kérés nélkül megírta a látleletet.

Édesapám még azon a napon átment Kiskőrösre, és pert indított a két asszony ellen. Másnap kijött hozzánk a doktor úr, hogy újra átkösse a sebem. Úgy hiszem, jóddal kente, majd le is ragasztotta. Harmadszorra már magam sántikáltam el hozzá. Anyám elkísért, de egész úton nem szólt egy szót sem. Csak annyit láttam, hogy néha-néha a kötényével a szemét törülgeti. Többször nem is kellett elmennem a doktor úrhoz.

              Nemsokára megtörtént a TÁRGYALÁS. A bíróság helyben vizsgálta ki az ügyemet. Pontban kilenc órakor kezdődött, még a doktor úr is eljött tanúnak. A bíró előtt csak annyit mondott:

               -Ritka az ilyen kirívó eset!

                A bíróság Orcsiknéval kifizettette az egész évi béremet, és fájdalomdíjként még tíz pengőt. Hemzőnének a tárgyalás költségét kellett legombolni. Összesen több mint száz pengőt nyert az igazság!

              Alig hevertem ki a bajt, anyám már el is szegődtetett a Palástiékhoz. Én lettem volna, ha a volna ott nem lett volna, a harmadik gulyásgyerek.  Alighogy kivezettek a tanyára, a kezembe nyomtak egy félig sült kenyérdarabot. Széthajtottam a héját. Hát akkora döglött böglyöt találtam benne, mint a fél hüvelykujjam! Rögtön búcsút vettem a kapufélfától. Édesapám, aki nem sokkal előbb ért haza, azt mondta:

 

                                        EBBŐL SE LESZ JÓ CSELÉD SOHA!

 

            A 28. évben nem is szegődtettek el sehova. Bepucoltuk az új házunk konyháját. Apámnak volt munkája, csőszködött. Egy tízéves gyerek lett a segédmunkás. MAGAM LA! Nékem kellett a sarat kevernem, taposnom, összekapálnom. Egy felnőttnek is becsületére vált volna! 

             Hogy a kosz meg ne egyen, esténként nagyjából lemostam magam. Bekaptam néhány falatot az anyám vacsorájából, és már aludtam is, mint egy hulla a kamrában és vastag szalmazsákon. Így ment két hónapon át! Amikor a konyha fala megszáradt, anyám szép fehérre meszelte.

             Sándor, a bátyám, Lukács Mihály bácsiéknál szolgált már a második éve. Nem minden gazda bánt úgy a cselédjével, ahogy az a két asszony velem. Volt, ahol a szolgafiúra úgy tekintettek, mint az édes gyerekükre. A szülőfalumban ilyen gazda nékem nem jutott.

              Rátaláltam a szomszédban lakó, aranyszívű Csöre nénire, aki többet javított rajtam, mint az édesanyám. Egyik hét végén kórusban csúfoltunk egy nálunk is szerencsétlenebb gyereket, a Kacska Jóskát:- Jóska, Polóska, fölmászott a toronyba. Megnézte, hány óra. Fél tizenkettő. Csacsi mind a kettő!

               A gyerek sírva beszaladt a házba. Mink meg csak nevettünk! Ezután mondta nekem az aranyszívű ezt a történetet: „Nem mindenki olyan életre való, mint te. Sokféle ember van: egészséges-beteg, fiatal-öreg, szegény és gazdag. Nem egyformán kapjuk az Isten ajándékát a hasznunkra vagy a kárunkra. Okos ember soha nem csúfolódik!

 Egy nagy csapat gyerek meglátott egy botra támaszkodó kopasz öregembert. Elkezdték csúfolni:- Kopasz, gyere föl a hegyre!

            Az öreg először csak feléjük fordult, és ingatta a fejét. A csúfolódás ment tovább. Rázta feléjük a botját, de arra sem hallgattak el. Pedig hegy nem is volt a környéken, csak egy rengeteg erdő. Buta csúfolódás volt az egész.  Harmadszor is odakiáltották: - Kopasz, gyere föl a hegyre! Hát erre az erdőből kirontott három medve! A jámbor medvék sem tűrhették a gonosz csúfolódást, és dühösen morogva elkergették a neveletlen fiúkat. Majdnem szétszaggatták őket a csúf szájuk miatt. Akinek esze is van meg lelke is, az nem csúfolódik!”

 

                                                                         +

 

1929 tavaszán, Szent György napján, az iskolának hátra arc!

 Elszegődtem Öregcsertőre, VÉN ISTVÁNÉKHOZ gulyásgyereknek egy tehén meg a borja mellé. Itt végre jó sorom volt! Még mostak is rám. Egyszer a gazdám a keceli piacra indult, és engem is haza akart vinni látogatóba. Fel is ültettek a saroglyába, de, mert ritkán néztek hátra, meglógtam. Uzsgyi, vissza!

 Mire észrevették a szökést, már a kiáltásukat sem hallottam. Nem akartam hazamenni, mert attól féltem, hogy anyám eltángál. Megvallom az igazat:

        - Sosem szerette a fiait! Édesapám egyszer eljött látogatóba. Elmondtam neki:

       - Itt jobb sorom van, mint otthon.

   Sohasem bántottak, még szóval sem. Ha a szeles tehén néha el is szaladt, csak azt mondták:- Ne félj, majd megjön!

 Elő is került az nemsokára a hatalmas szarvával. Naponta csak két liter tejet adott, de igen jót. Néha nekem kellett a csarnokba vinnem. Mindig külön tárolták Hogy miért, azt nem kötötték az orromra. Öregcsertőn hallottam a LEGBOLDOGABB HANGOT életemben. Egy repülni tanuló kölyök fecske csivogta, amikor először a felhők közelébe ért.

Az Úr Jézus, amikor kicsi gyermek volt, hát ő madarakat csinált agyagból. S odament egy pásztor, és azt mondta:

- Mit csinálsz, te gyermek?

Azt mondja:

- Hát madarakat!

S azt mondja:

- Nem élők!

S azt mondja:

- Élni fognak!

Az embör bémönt közibe, s a madarak mind férepültek, s mind lettek fecskemadarak.

 Egyszer elmondottam a fecske hangját a szomszéd Csöre néninek. Áldott jó asszony volt, aki a lelkét is odaadta volna, ha valaki kéri. Azt mondta nagy komolyan a tízéves gyereknek:

 „Szép lehetett a fecske hangja, mert az Isten kedvenc madara.

De amikor a madarakat teremtette, a legszerényebb madárnak adta a legszebb hangot. Aki nem kért se színes tollat magára, se erős karmokat a zsákmányolásra, csak. békésen várt a sorára.

Akkor az Isten, aki nem szereti a törtetőket, és pártját fogja a szerényeknek, azt mondta a sor végére szorult szürke kis madárnak:- Neked nem adok színes ruhát, ragadozó karmokat, de neked adom a legszebb hangot az egész világon.

 Ha egyszer meghallod a gyönyörű hangját, amivel néha éjszaka is beszél, igazat adsz nekem.”

 Eljött az ősz. A búcsúzó kedves madaraimmal én is útra keltem. István bácsi megfogta az aprócska kezemet, és azt mondta:

 - Azt az anyabúsító, apaszomorító fajtádat, te gyerök!/ így potásan!/

 Úgy láttam, hogy gazdasszonyom, a Rózsa néni, Táska Ferenc, a szolgatársam is elszomorodott.

 A fiatal gazda kocsin vitt haza, és a béremen kívül hozott az apámnak egy-egy zsák árpát meg búzát. Azt mondotta, hogy jövőre a tehén magára marad. Beadják a gulyába, ahonnan mindennap hazajár. Nem lesz rám szükség.

              Ruhát nem kellett vennem, mert az volt a bérem: egy pár bakancs, egy öltözet bársonyruha, egy nagykabát és három méter alsónak való. Valakivel meg kellett varratni. Október közepétől járhattam az iskolába.

                Az 1930-as év a világnak gazdasági válságot hozott. A gazdáknak szegényülést, mert pusztultak a disznóik. Volt, akinél 20 is megdöglött egyik napról a másikra. Faluszerte hatalmas volt a kár! A baj nem jár egyedül, hullani kezdtek a szárnyasok ezerszámra. Segítettem Pertics Miska bácsinak eltüzelni, elföldelni a dögöket. Az egész ország bajban volt. A szegényeket még nagyobb nyomor verte.

                 Számunkra az volt a legnagyobb csapás, hogy a munkáért kapott két malac is megdöglött. Pedig eladásra szánták őket a szüleink.

              Pertics Miska bácsihoz gulyásgyereknek szerződtem, de mindenes lett belőlem. Példának okáért, én vezettem a két lovat a kukorica ekézésekor. Ötven hold volt belőle, és legalább kétszer meg kellett járni. Két lovat vezettem egyszerre, és bizony gyakran magukkal vittek. A szájukat lekötötték a vezetőrúdhoz. A legyeket csak a farkukkal tudták kergetni. Ahová nem ért el a légycsapójuk, oda meglódították a hatalmas fejüket. Én meg úgy repültem, mint a madár!

            A gazdám változtatott a munka menetén. Ezután mindig korán reggel és a naplemente idején dolgoztunk..  Mire befejeztük, bizony eléggé megdagadtak a bokáim.  Édesapám szóvá is tette a gazdának, aki igazat adott neki. Kaptam is tőle kárpótlásul egy új zeigpantallót.

            Az évi béremre már nem emlékszem. Csak a szép ruhára, amit Miska bátyám a kereskedőnél vett. Zöld bársonyruha volt, de az ára miatt a gazdám háromszor is otthagyta Szabolcs Lajosnál, a boltosnál. De ő azt mondta nekem:

      - Csak vidd magaddal, amiért megdolgoztál! Majd én a Perticset jól hátba vágom, és akkor biztosan kifizeti.

Nem tudtam, hogy jó barátok, és csak cukkolják egymást.

            Megjött 1931, fiatalkorom legborúsabb éve. Befejeztem az elemi iskolát, ha nem is kitűntetéssel. Szerettem volna valamilyen szakmát tanulni, és találtam is helyet magamnak.   Anyám azt mondotta:

        - Szó se lehet róla! Ha mi kapáltunk, akkor KAPÁLJ TE IS!

 

                                                                         +

 

            Ezen a hangon szól Kurz Adolf esperes úr is abban a levelében, amelyet a polgári leányiskola ügyében az Érsekségnek írt: „Kecelen római katolikus polgári leányiskolát építeni fölösleges és céltalan. A falusi intelligencia leányaiból 5-6 polgári iskolásnál többet összeszedni nem lehet. Az iparosok oly szegények, hogy az elemi iskolát végzett leánygyermekeiket otthon nem nélkülözhetik. Még inkább áll ez a földművesekre nézve.

        - Aki ezek közül szegény, pedig 70 százalékuk az, csak úgy tudja fenntartani a családját, ha a gyermekeivel együtt dolgoznak és keresnek. A jobb módú gazdák nagyobbrészt tanyai birtokaikon laknak, és lányaikat úgy nevelik – nagyon helyesen, hogy földműves gazdák feleségei legyenek. Józan érzékökből kifolyólag nagyon jól tudják azt, hogy amelyik földműves lány 14-15 éves koráig polgári iskolába jár, idegenkedni fog a föld szagától.”/1927/

                                                                          
                                                                          +

            A fiúknak sincs menekülés! Tessék elképzelni, hány helyen elmondhatta ezt a gazdák körében. Meghívott és tisztelt vendégként a lakodalmakon, a névnapokon. Nem kellett volna Petőfit vagy Aranyt emlegetni példaként a kitörésre, elég lett volna az Antóni doktor urat megemlíteni, aki a keceli parasztgazda fiából lett egy megbecsült helyi orvos.

            Ami pedig az esperes úr népszeretetét illeti: Gyönyörűek voltak az egyházi körmenetek. A gazdag leányok rózsaszín ruhában mentek elöl, a deli legények fényesre nyalt csizmákban vitték a supellátot, amely alatt az oltári szentséget emelte a fejének magasába Kurz Adolf. Mögötte hömpölygött a tömeg, a buzgó keceliek.

             A járdáról olyanok is nézték álmélkodva a szép vonulást, akiknek nem volt az ünnephez méltó ruhájuk. Mit ad Isten, az esperes úrnak feltűnt, hogy az egyik férfi a fején felejtette a födőt:

               -Vedd le a kalapod, te marha!- dörgött rá, hogy fölülmúlja a kántor énekét.

             Ez volt a legtekintélyesebb ura Kecelnek az első világháború után. Ekkor mondta ki a nyilvánosság előtt őszinte véleményét a falu népéről. Dühében elszólta magát!

 

                                                                         +

 

                Már 1926-ban megalakult a keceli MENTATELEP, és odajártunk napszámba. Ezt a vadkapitalista vállalkozást egy Stielly Walter nevezetű ezredes úr működtette a kedves felesége támogatásával.  A hölgy egy Gajáry nevű helyi nagybirtokos lánya volt, akit ide húzott az a jó szíve.   A szegénység szagára idesereglettek a ragadozók!

               Én hetven fillért kaptam naponta, de napkeltétől napnyugtáig dolgoztam. Azok a kisleányok is, akik egész hónapra leszerződtek. A 12 éven fölülieknek 25 pengőt adtak a leghosszabb aratási hónapokra, júniusra-júliusra. Ekkor naponta 15 órát dolgoztak! A 14 órás hónapokban csak 20 pengőt kaptakegy egész hónapra.

               A 10 és 12 év közöttiek szintén látástól vakulásig dolgoztak, de csak 20 és 15 pengőt érdemeltek.  A tűző napon ülve végezték a munkájukat. Ha nem akarták vagy nem bírták  naponta megtenni a haza vezető 20-25 kilométeres utat, akkor alhattak a közeli istálló szalmáján. Egy tisztességes vécéjük sem volt, ezért járhattak a szomszédos erdő bokrai közé.

                A tulajdonos, az ezredes úr, jó gazdaként és boldog apaként, gondoskodott a  szorgalmas keceli leányok szórakoztatásáról. Lehívta a leányát, Babakisasszonyt, aki lovaglásával, szép hosszú lobogó hajával elkápráztatta a kis mentásokat.

               Közülük többen, az évekig beszívott erős mentaszagtól, tüdőbetegséget kaptak.

                A szomszédságunkban lakott a tizenkét éves Földes Franciska. Olyan volt, mintegy szép piros alma, és olyan lett néhány hét alatt, mint egy hófehér arcú köhécselő angyal. Édesanyjával összehivatta a játszótársait, a környékbeli gyerekeket. Tele is lett mezítlábasokkal az a kicsinyke szoba. Azt suttogta halovány hangján:

              - Ma éjfélkor meg fogok halni.

              - Sokáig fogsz te még élni és velünk játszani - mondtuk vigasztalásul. Erre azt susogta:

              - Engem már odakint várnak.

 Este kilenc óra tájékán váltunk el tőle csókkal, simogatással, sírással           

              Alig múlt el éjfél, amikor nagyot sóhajtott, és örökre elaludt-mesélték másnap reggel a szülei. Ez lett a Turcsán lányok sorsa is.

 

                                                     +

 

               Én nem tudtam segíteni rajtuk. Egyszer mondtam a Sendula úrnak, aki a munkát irányította, hogy nem lehetne-e csak hattól hatig dolgoztatni szegényeket? Azt hittem, hogy azonnal elzavar. Azt ordítozta:

               - Ki kényszerítette őket arra, hogy ide szerződjenek?

Én ettől kezdve befogtam a pofámat. Az lett volna a jó kérdés, Sendula úr:- MI kényszerítette?

                 A gyerekkínzásért, a gyilkosságokért bűnösnek tartottam a községi elöljárókat, a papokat és az orvosokat. Ők miért nem nyitották ki a pofájukat? Miattuk múltak el ezek a szorgalmas kisleányok már tizenévesen.

                  A tanítókat nem vádolom, mert azok az állásukat, a gyerekeik jövőjét féltették a helyi maffiától. Egy egész országnak voltak a napszámosai.

                 Beköszöntött az 1932-es év és a boletta. Ez annyit jelentett, hogy a gazdák az eladott kenyérgabona feléért készpénzt kaptak, a többiért bolettát, amivel csak az adójukat törleszthették.

                  Hogy segítsenek a gazdákon, egy Hitelszövetkezet alakult, ahol zöldhitelhez juthattak.

                  A szegénység igen nőtt és szaporodott. A keceli népnek munka után kellett nézni, mert a felnőtteknek itthon nem volt lehetősége.

                   Találtak is aratást Kunszentmiklós mellett Feketehalomban, Vigyázó Sándor gróf birtokán. Ezt akkor egy Csanak Jenő nevű zsidó bérelte. Édesapám a bátyámat is beíratta kaszásnak, aki ekkor már 18 éves volt. Én lettem az egyik marokverője, a másik egy Haszilló Mihály nevű, aki szintúgy 14 éves volt. Csaknem négy hétig tartott az aratás, természetesen a tizenkettedéért. Azután, mi marokszedők, szedtük a sátorfánkat, és hazajöttünk.

                   Az aratók ott maradtak csépelni, ami újabb háromheti munkát adott nekik. Aratásnál sokat segítettem a bátyámnak, mert nem volt olyan erős, mint én.

                   Kaptunk ott némi kommenciót, ingyen kosztot. Egyszer finom sárgaborsót tálaltak fel nékünk.  Édesapám nagyon megbecsülte, mert bekente véle a bocskorát. Lett is nagy röhögés!

                    Minden kaszás 17 mázsa kenyérgabonát kapott, a családunk két kaszása több mint harmincnégyet. Mivel kenyérből kevés volt a kommenció, 100 kilót már megettünk munka közben. Anyánk hónapokig a szemünkre hányta, hogy mekkora belünk van.

                    A gabona egy részét el kellett adni, hogy a kölcsönt fizethessük. Székely János a malomnál megvette a gabonánk jó részét, a felét ő is bolettában fizette. Pénzünk most már volt, de elég lesz-e az „újig” a kenyérnek való? Mire használhatta édesapám a bolettát? Akinek semmije sincs, adója sincs. Őrizgette egy ideig, aztán eltüzelte. Nem adott meleget, inkább fáztunk tőle.

     Belefért a késő őszi időbe egy szőlő alá forgatás. Szvetnyik Ferenc bácsitól vállaltunk 500 ölet, 75 centi mélyre, ölenként 70 fillérért. Suba alatt megbeszéltük a fiával, hogyha a fogait meg akarja őrizni, akkor csak kettős könyvelést végezhet.

      Becsületesen elmondottuk, hogy ruhát akarunk rendelni magunknak a Szabolcs úrnál. Fejenként 18-20 ölet forgatunk, de anyánknak csak 15-öt fizessen. Beleegyezett, mert a bátyámnak legénycimborája is volt.

 A forgatás átnyúlt az 1933-as évbe, és eltartott március derekáig. Aztán jött a végelszámolás! 45 pengő ütötte a markunkat, amit rögtön el is vittünk a boltoshoz, és megrendeltük a ruhát. Annak húsvétra el kell készülnie, ha a fene fenét eszik is!

             Húsvét nagyszombatján délután három óra körül megjelent nálunk a Szabolcs úr inasa. Udvariasan megállt az ajtóban:

              - Itt lakik-e Vágner Sándor és Vágner János!

              - Jó helyen jár-biztattuk.  Közben égett a föld a talpam alatt!

- Meghoztam a ruhájukat, amit a mesterem küldött-mondta a regula szerint, és tisztelgett hozzá. Elfogadtuk, megköszöntük, megkérdeztük:

- Mivel tartozunk?

 Intett, hogy semmivel, és Jézust dicsérve elköszönt.

                Éppen a feltámadáskor szabadult el a pokol!

                 Amikor anyám ezt látta-hallotta, elkezdte a litániát:

                 - Mit vétettünk ellenetek, hogy ilyen csúnyán becsaptátok a saját édes szüleiteket? Miből lesz kifizetve a FAKSZ?

                Édesapánk csak nézett maga elé, és csóválgatta a fejét:

                - Hát, gyerekeim, ezt nem vártam tőletek!

                Hogy nagyszombaton ne folyjon hosszú veszekedés, az apám mellé ültem, és elmondtam neki apróra, hogyan lett meg a ruha ára.

             Utána csak annyit kérdeztem:

                 - Mondja, édesapám, van-e magának egyetlen tisztességes vasárnapi ruhája? Pedig évről évre mennyit gürcöl! Mink most vagyunk fiatalok, nem csúfoskodhatunk a faluban, mint a cigányok. Végre elmehetek templomba is. A rendes kislányok mind eljárnak, hátha ott találom meg a magamét. Legalább a szegények templomába eljárok, az újfalusiba.

                  Apám elfordult és sírt. Hullhattak ekkor örömkönnyek is. Ő aztán megnyugtatta anyánkat. 1933 húsvétján így lett végre egy új ruhánk! A bátyám ebben az évben lett 18 éves, én meg április 20-án 15!

                                                                           +

 

     És ekkor avattak felnőtté is. Feliratkoztam az aratók és a cséplők közé Sebők Ferenc bácsinál, aki bandagazda lett Feketehalomban. Édesapám ötven fillérért vett nekem egy kaszát Kosaras János bácsitól, aki zenészember volt. Még tárogatózni is tudott!

    A kaszámra ugyan azt mondta, hogy úgyis eltöröm, de nem lett az ára kidobott pénz, mert vigyáztam rá!

      Első marokszedőmnek Dubai Pista ajánlkozott, a szomszédunk fia. Tizenöt éves koromban az első nagyrészt kopott kaszával és fogadott marokverővel megkerestem!

      Pokoli meleg nyár volt. Hét ágra sütött a nap. Napokig egyetlen felhő sem az égen. A testem olyan barna lett, mint a kemencében a sült kenyér. A sor végéig csak dönteni a gabonát. Néha megállni, de nem ám pihenni, hanem hogy újra borotvaéles legyen a kasza.

      Elő a fenőkövet! Azután biztos mozdulatokkal élesítem, mert ha rosszul húzom,  búcsút mondhatok egy életre valamelyik ujjamnak. De sietni ám, mert a többiek már előrébb járnak!

      Ez volt az igazi verseny, amit a munka parancsolt magának és a parasztnak! Mögöttem a Pista markolta össze a kévéket, és úgy szuszogott a nagy igyekezetben, mint két vaddisznó.

      Húzta az embert az előtte járók lendülete, hátulról nem hagyott lazsálni a mögöttem hajtók tempója. A nap meg csak pörkölte a testünket, egyszer jobbról, fordulás után balról. Nehogy félig sülve érjük meg a naplementét! Ez volt ám a sport a javából, nem a labdarúgás!

       Ha nem lett volna a fejemen egy ócska kalap, lábamon valami cipőféle, ott helyben megüt a guta a forróságtól, a talpamat meg szétmarja az a sündisznó tarló. Forduláskor szusszantunk egyet. Vedeltük a vizet, mint egy ló, munka közben meg patakokban csurgott rólunk a verejték. Ez a munka volt, sportnyelven szólva, a selejtező.

      A bandagazda hirdetett eredményt, és selejtezett. A java ott maradhatott a cséplésre is, a fiatalja mehetett haza pihenni.

       Öttusával folytatták a férfiak: zsákolás, mázsázás, etetés, kéveadogatás, szalmahordás.

                   Ezek nagyon kemény próbák! A szép magas asztaghegyek, a hegyek katonás rendben egymás mellett! Ezekből lehetett kibányászni az életet. Legalább hét markos férfi kellett hozzá.. Az első az asztagról a kévéket vasvillával dobta át a gépre. Ott fenn az etető a dobba engedte szétbontva. Ilyenkor búgott fel elégedetten a masina, és ontani kezdte a szemet meg a szalmát. Ekkor kellett két – két zsákos meg szalmahordó! Egy idősebb pedig, ez lehetett a bandagazda, lemérte a kövér zsákokat. Nagyon szép munka volt! Minden mozdulatunknak azonnal meglátszott az eredménye a tele zsákokban meg az egyre magasabb kazlakban.  

                       Nőtt a búza ára, mintha az én kaszámra várt volna. Öregcsertőre is elmentem Vénpál Menyhártékhoz, amiért fizetést kaptam. Két kis malackát tudtunk venni, és ami a legfontosabb, azt az átkozott FAKSZ-ot is kifizettük az utolsó fillérig. Anyám meglelte végre a nyugalmát! De ezután is olyan durva volt irántunk, mit egy lópokróc. Egyszer meg is kérdeztem a Csöre nénitől:

       - Miért van az, hogy maga úgy beszél velünk, mint a fiaival, anyánk meg az idegennel mézes-mázos, velünk meg kutyául bánik?

        - Tudod, fiam, nem minden asszony egyforma- mondotta az aranyszívű.

         A régiek azt mesélték viccelődve, hogy az asszony másként lett, mint ahogy a papok tudják. Amikor a Jóisten az asszonyt teremtette, kivette Ádám egyik bordáját, hogy abból legyen meg a felsége, Éva. De az Úr akkor az egyszer ügyetlen volt, és a csontot elejtette. Az leesett a földre, a kutya meg elszaladt vele és elásta. Az Úristen büntetésül a kutya bordájából faragta meg az asszonyt. Egyik-másik azért olyan rossz, mint a kutya. Figyeld csak meg, hogy összekucorodva is alszanak, mint a kutyák!- fejezte be ezt a tanulságos történetet az én Csöre néném.

                 Szilveszterkor már választhattunk, hogy hova menjünk mulatni. Megalakult a KALOT a gazdag legényeknek. A szegényebbek a Leventeegyletnél vagy a Tűzoltóknál táncoltak. Mi is közéjük tartoztunk a bátyámmal.

     1934-ben újra próbára tehettem a kaszámat. Sebők Feri bácsi fölírt aratónak-csépelőnek. Ekkor Lech László bátyám lett a marokverőm. Szobafestő volt a szakmája, de nemigen volt munkája. A többség, a szegénység, kívül-belül fehérre meszelte a házát. Úgy is jó volt, úgy is szép volt.

                                                               +

 

       A tavasz napszámmal telt el, aztán megjött a nyár kifent kaszával. A bérlő marhavagonokban szállíttatott bennünket Kunszentmiklósra, aztán „kutyavasúttal” a majorba. A bérlő, Csanak úr, várta a brigádot:

      - No, megjöttek a keceli sáskák, ezek megeszik az egész majort!

      Tizenhat éves voltam, kezdtem szagolgatni az ibolyát. Itt is akadt egy csinos, szorgalmas kislány a cséplésnél. Egyik este hazakísértem. Haza? Megálltunk egy hatalmas hodály egyetlen ajtaja előtt. Bent két oszlopsor tartotta a tetőgerendákat. A „lakások” ponyvával elválasztva. A bejárattal szemben méter magas és két méter széles padka. Azon 10 katlan 2-2 téglából vagy vályogból „építve”. Ezeken melegítettek, főztek. Itt mindenki tudta, melyik család mit eszik vacsorára. Így éltek a dolgos cseléd családok!

Nem sokkal jobban a rabszolgánál!

               Ezekkel mit sem törődtek a miniszter urak, a földek urai és a csanakok!

                1935-ben az élet jobbra fordult. Középcsalán arattam. Az őrjegi Csalán még kukoricaföldet is kaptunk harmadából.

                  Két napot kellett érte robotolni, mint a középkorban. Vadászaton az urak puskája elé hajtani a vadat, vagy az erdőben fát vágni.

                   A boletta megszűnt, a szegénység enyhült. A mustért tisztességes összeget kezdtek fizetni. A kenyérgabona ára is emelkedett 1-2 pengővel. A németek megkezdték a felkészülést, a raktározást, ezért lett a terményeinknek nagyobb értéke. Lassan, de biztosan közeledett a háború. A bátyám is berukkolt.

                  - Gyere, világ, fütyülj a markomba!  18 évesen nekem már csak az anyám meg az édesapám parancsolt. Nem szerettem az időpocsékolást, nem jártam leventézni. Vasárnaponként a gazdák a községháza előtt fogadták föl a következő hét napszámosait. Ott ácsorogtam, amíg a hetem be ne telt, csak azután mentem ki a gyakorlótérre. Többször előfordult, hogy ki se evett a fene, mert már úgyis elkéstem volna.

                  Az oktatók megsokallták, és csendőrökkel vezettettek elő. Ez a módszer nem tetszett se nekem, se a kísérőimnek, de a főszolgabíró és a kerületi csendőrparancsnokság utasítása szentírás. Végre kellett hajtani!

                 A gyakorlótéren átadtak az oktató úrnak. Ám, amikor elmasíroztak, én is tisztelegtem a barátoknak, és rögvest hazaballagtam. A következő vasárnap újra kikísértek, csak akkor többedmagammal.

 

                                                                            +

 

                 Rajtam kívül mások is munkát koldultak a leventézés helyett Ezután vasárnaponként a községháza udvarán volt a parancshirdetés. Az előző heti engedetlenségért kihallgatásra rendeltek. Testben és lélekben felkészültem reá. A tanácsteremben két oktató is volt. Jobbról-balról erősen fogták a karomat, úgy vittek a négyes számú irodába, ahol Kenyeres Kálmán úr fogadott. A kísérőim elmentek. A főnök bezárta az ajtót az 5-ös iroda és a folyosó felé. Bement az asztal mögé:

                 - Miért nem jártál Leventébe?

                 Mire a számat kinyithattam volna, előkapott a pult alól egy hosszú bikacsököt. Akkorát vágott vele a bal vállamra, hogy a jobb faromat csípte meg a vége. Mondottam neki, hogy meg ne ismételje, mert rosszul jár. Abban a minutumban a másik felemre is kaptam. A bosszúállás lelke költözött belém.

                  Átnyúltam a pudli felett, és egy kézzel elkaptam a kabátját. Átemeltem az asztalon, és nekinyomtam a falnak. A térdemmel a gyomrába léptem, mire nyomban elájult. A szerencsétlen flótás lefeküdt aludni, mint egy kisgyerek.

                 Ekkor érkezhetett meg a vezető főoktató, Magyar Jenő tartalékos tüzér hadnagy. Rögtön értesítették arról, hogy hol vagyunk. Nagyon be akart jönni, mer veszettül verte az ajtót:

                        -Nyissad ki az ajtót!

- A főoktató úr zárta be. Tessék neki szólni!

- Ha nem nyitod ki, belövök!

  -Azt lehet, mert a Kenyeres úrral takaródzom.

               Mivel én álltam vesztésre, csak kinyitottam. A hadnagy úr jött elöl mint főoktató, utána Halász Pál,  Beke Ferenc meg Rózsa József, az aloktatók. Az utóbbi, Rózsa lévén, nagyon szúrósan kezdte. Se szó, se beszéd, mindjárt mellbe vágott. Én pedig akkorát gyomorszájba, hogy az egész rózsabokor a Beke karjaiba hullott. Erre Magyar Jenő kiadta a parancsot:

                       - Hagyjátok ezt az őrültet! 

                 Úgy éreztem magam, mint az a vadállat, amelyiket a kutyák sarokba szorítanak. Nézték, ahogy lassan összeszedtem magam, aztán átmentem a nagyterembe. Hosszú piros szőnyeg a közepén, azon állt a többi vádlott. Fehéren, mint a fal. Hallották az ütések puffanását belülről, és azt hitték, engem puhítanak. Meg voltak rémülve, hogy most rajtuk a sor! Amikor elébük álltam, úgy bámultak rám, mint a birkák

                 - Ne hagyjátok magatokat megverni! – mondtam halkan.

 Aztán leventésen tisztelegve leszaladtam a lépcsőn, és bebújtam a liget sűrűjébe. Leroskadtam a kedvenc padomra, és néhány percig mély slukkokkal szívtam a téli levegőt.

    Nemsokára jött a nyáj is hazafelé. Kiderült, hogy senkit se vertek meg, senkit se csuktak be, csak javulásra szólították fel az egész bandát.                                  

                 Így ment az élet tovább 37-ben és 38-ban. Most már nem Csalára, hanem Herner úr földjére szerződtem aratni, a Gajári birtok szomszédságába. Herner úrnak legalább 400 holdnyi birtoka volt. Eléggé szépen kerestünk! Tizenkettedéért dolgoztunk, de a vetések szépek voltak. Gépelni nem kellett, de a mindennapi kenyeret elő tudtuk teremteni. Apám még átaljás szőlőt is vállalt, amiért rozzsal fizettek. A Herner birtokon kukoricaföldet műveltünk negyedéből.

 A gazda megekéztette és hazaszállíttatta a részünket. Robotolni sem kellett érte!

                 Volt munka a régi mentatelepen. Akkoriban alakult egy új, de kisebb. Itt  csak 40-50 lány és asszony dolgozott.

                 A Somogyi-telep is termőre fordult. Ide főleg az újfalusi asszonyok jártak napszámba. Somogyi úr igen jó ember volt, még ha zsidó is. Az asszonyoknak másfél pengőt, a férfiaknak kettőt fizetett egy napra. Nem kellett napkeltére kiérni, hanem csak 6 órára, a munkát sem napszálltakor kellett befejezni, hanem fél hétkor.

                  Azt is megengedte két szegény asszonynak, hogy délben hazaszaladjanak a csecsemőjüket megszoptatni.

                 Amikor pedig visszasiettek, és kézből gyorsan akartak ebédelni, akkor engedélyezte nekik a nyugodt evést. Ott akartak maradni, hogy a késést ledolgozzák, de ő azt mondta:

                 -Menjenek csak haza a többivel! A nap letelt.

                 A szegény Somogyi úr rosszul járt, mert amikor a szőlője jó erőben és igen bőven termett, az élő szőlőt a tőkenyaknál kivágták. Állítólag a keceli cigányok tették, akiket a nyilasok felbéreltek. Az újfalusi asszonyok megsiratták a közeli munkahelyet.

 

                                                                            +

 

 

                   Én is legénykedtem már! Újra eljött a tél, a farsangi időben elmentem egyik barátomhoz, Halász Ferenchez, akivel elbeszélgettünk, elkomáztunk. Azután magányosan elindultam hazafelé.

        Az Ipartestület előtt két jó barátommal találkoztam, Benyák Józseffel és Szabó Antallal. Mindketten öreglegények voltak. Megálltunk a műút közepén a bokáig érő frissen hullott hóban. A karbidfényben a havas fák virágoztak körülöttünk, és hallgattuk a báli muzsikát. A jó szerencsére várakoztunk, és halkan beszélgettünk.

       Egyszer csak kijön az ajtón egy nagydarab nyalka csendőr egyenruhában, kardosan. Csapó János volt, a híres kétszéli legényverő. Igen durva, 90 kilós és gyűrött pofájú.                                                                                                                      Egy fiatal kisleányt kísért. Az utcának ezt a részét gázlámpával világították meg, azonnal észrevett bennünket.

 Oda is szólt: -Mit csoportosultok ott?

 Szerencsére divatos volt a téli kabátokhoz egy akkora gallér, hogyha azt felhajtottuk, még a szemünk sem látszott ki az árnyékából.

Megint odaszólt, de akkor már az anyánk ezze-azza is benne volt. Én úgy morogtam, mint egy öregdisznó. Erre azonnal felénk indult nagy mérgesen.

        A társaim gyorsan kiváltották a nyúlcipőt. A nyalka nem láthatta, hogy a vállamra akasztva, hátulról egy /csomoros, tele hiszekeggyel/görbebot lógott. Amikor a közelembe ért, elő akarta kapni a szentjánoskenyeret. Abban a pillanatban leakasztottam a vállamról a botot, és akkorát vágtam a karjára, hogy az rögtön leszáradt.

     Aztán elkezdtem kopogtatni a szilvamérőt a fején, meg ahol értem. Nem vette tréfára a dolgot, mert futva megindult a községháza felé. Lépkedtem utána, és megállás nélkül csépelgettem. Már a Tolnai János bácsi házánál jártunk, amikor megláttam a két szemben lihegő csendőrt.

      Abban a pillanatban hátraarc! És rohanás, ahogy csak a csülkeim bírták! Amikor a Temető utca sarkánál jobbra kanyarodtam, már a nyakamban szuszogott az egyik:

      - Állj, mert lövök! / Gondoltam, azt állok meg neked!/

        Nagyot kiáltott, ezzel lendületet vesztett, én meg egérutat nyertem. Be a temetőbe! Eldöntöttem, hogy tovább sehová. Elővettem az apám obsitos tiszti pisztolyát, amit emlékként a frontról hozott haza:

        - No, ha jöttök, egyenként durrantalak le benneteket! A szerencsém az ő szerencséjük is, hogy a Balázs Imre barátom házánál megálltak és visszafordultak.

 Nyúlfarknyi ideig várakoztam, azután úgy rohantam haza, mint az olajozott istennyila. Amikor beestem az ajtón, így köszöntem:

         - Ha csendőrök jönnének, mondják azt, hogy már hét és nyolc között hazaértem!

 Azzal dögfáradtan egy öreg székre roskadtam, mert a lábam is remegett. Közben az is piszkálta a lelkem, hogy mit mond a Benyák család. Egész éjszaka a csendőrök hajkurásztak álmomban. Alig vártam, hogy megvirradjon!

  Korán reggel kimentem hozzájuk. Azt kértem:

   - Ha  valamelyik csendőrt ide enné a fene, hazudják azt, itt voltam maguknál hattól egészen éjfélig. Akkor már sokan tudták, hogy a Terikének udvarolok.

 Csütörtökön beslattyogtam községháza elé, hátha akad valamelyik mészárosnál, zsidónál egy kis munka. Egyszer csak lejön a Csató úr az őrszobáról. Akkoriban, ”a kosaras ünnepen”, a hentesek pecsenyét sütöttek, a pékek meg friss perecet árultak a sokadalomnak

 Csató úr is a fejét akarta tömni.

-          Menj fel az őrszobára! – mondta szigorúan.

-          Nem tudom, miért? – kérdeztem, mint egy bugyuta bárgyú borjú.

-          Majd megmondom fenn.

 Magamtól nem mozdultam, de amikor visszafelé jött, csak bementem véle.

 Az asztalnál Puruczki törzsőrmester ült. Csató azt mondotta neki:

- Meghoztam a tettest. Hozzám fordult:

- Hol voltál vasárnap este 9 és 10 között?

 - Lányoknál, Kiskecelben - gurítottam egy nagyot, de azért megadtam neki a pontosabb címet is.

Mielőtt útra kelt, odaállított a kályha mellé:

  - Az egyik könyöködet tedd a másik lábad térdére! Maradj így, amíg visszajövök!

  Tudtam, hogy ez a mulya úgy sem boldogul. De a kályha cudarul meg volt pakolva! Azt hittem, megsülök a nagykabátban.

  Mondottam a szobatársamnak, aki közben úgy pöfékelt, mint a kalocsai vonat:

  - Az áll itt, akinek az édesanyja nem tisztességes!

               Erre a törzsőrmester elnevette magát, odahívott, és mondta, hogy gyújtsak rá.

              -Nem dohányzok-feleltem.

              -Próbálja meg!

               Megpróbáltam. Három cigarettapapír is elszakadt, mire sikerült egy libafarok nagyságút megcsavarnom.

                Urasan, lábat lábra hányva, pöfékeltünk és beszélgettünk, amikor a Csató úr betoppant.

                Szegény, teljesen kifordult a sarkából:

               - Te voltál, te piszok! Csak nem tudom rád bizonyítani.                      

               - Mit kire? -kérdeztem, mint egy ma született bárány.

                  Hirtelen olyan lett, mint a színváltós szivárvány: vörös, zöld és végül kék.

   - Ki a szobából! -üvöltötte, mint aki megveszett.

                    Nem sokat húztam az időt, de azért végignéztem rajta. Az ütések miatt még mindig nehezen tudta a fejére tenni a szilvamérőt.

       Nagy híre lett a községben, hogy a legényverőt valaki gatyába rázta. Át is helyezték Kelebiára, ahol ugyanúgy viselkedett, mint nálunk.

       Csató urat később a szerb határőrök agyonlőtték. Nyugodjon békében!

        Ha rám bizonyítják a csendőrverést, úgy átcsutakolnak, hogy egész életemre nyomorék lettem volna. A Leventéért békén hagytak, mert megtudták, hogy rövidesen bevonulok. Addig csak dolgozgattam, mint a többi szegénylegény.

                     Mindig volt munkám, mert mindig hívtak. Tudtam is, szerettem is kaszálni, és eléggé erős gyerek hírében álltam. Dada Mihály bácsi segítségével vettem egy török kaszát. Kemény pengéje volt, de ha szépen megkalapáltam, úgy vágott, mint a parancsolat.

        Ősszel beváltam a sorozáson. Megmondották, hogy még abban az évben behívnak bennünket. De a Felvidék visszacsatolása miatt ez elmaradt.

         Búcsúzásul, egész télen, egy kiadósat legénykedtem. Benyák Terikének csaptam a szelet, ezért leginkább a bátyjával meg az unokatestvéreivel barátkoztam.

        Egy holdfényes téli estén, magányosan és véletlenül, betévedtem a kocsmába. Ott ült a legnagyobb asztalnál két cigánnyal a legénykirály, Pásztor József. Nagy fejű, pörge bajszú öreglegény volt, olyan 26-28 éves.  Már jól eláztak belülről, mire odaértem.

         Ha valakinek a pofája nem tetszett, akkor a Pásztor intett a cigányoknak:

          - Avande!

           Azok ugrottak, mint a szöcskék, és már dobták is ki az illetőt. Kezdetben elnéztem, mert nem ismertem a kilódítottakat.

         Közben bejöttek a Benyák gyerekek: István, Ferenc és a Józsi. Azután leült melléjük a békés természetű Szabó Albert is, és csendesen iszogattak. Pásztornak valami nem tetszett. Megint odaintett a moréknak:

          - Avande!

          Az alacsonyabb cigányt, a legerősebbet, Hercsegnek tisztelték, mert olyan erős volt, mint egy bivaly. A másik vastag nyakú, hosszú, vállas ember.

          Hercseg fel is kelt, hogy ugorjon, de megfogtam a kabátját. És azt mondtam neki szolidan, mint okos apa a hülye gyerekének:

         - Maradjál csak! Nem bántottak azok téged!

          Azt felelte, mint egy durcás kisgyerek, kinek elvették a játékát:

          - Még téged is!

           Ijedtemben akkorát behúztam neki, hogy lerogyott a székre.

 Elkezdtem a Pástorral az áldozat fölött vitatkozni:

          - Kinek vagyon most igaza?

           A kocsmárosnak lett igaza, mert kitanácsolt bennünket az utcára. Végét vetik a zenének, hazamennek a legények.

 

                                                                +

 

         Számunkra a mulatság valóban befejeződött. Hazakísértük az unokatestvéreket, és a Józsival lassacskán ballagtunk az út közepén a temető mellett. Itt ért utol bennünket a két kidobó legény, akik előtte megfigyelték, hogy  felére apadt az ellenséges sereg létszáma.

Az egyikük hars hangon azt parancsolta nekünk:

                    - Állj! Állj, ha mondom!

         - Megállunk, ha már parancsolod – mondottam tárgyilagosan, de a bicska, amelyet nem oly régen vettem a vásárban, már magától kinyílt a zsebemben.

     Társa, az a vastag nyakú, abban a pillanatban pirelő vassal át is szúrta a barátom új nagykabátját. Józsi az ellenfelébe akarta ütni a bicskáját, de nem volt szerencséje, mert a cigányon gombot talált.

     Hercseg nálam egy disznóölő nagykéssel kísérletezett. Mint említettem, volt egy jó kis bicskám. Új. Még nem is ettem vele. Előkaptam, és mélyen belevágtam a bal válla gödrébe, amitől rögvest összecsuklott, mint a colstok. A vastag nyakú csukamájolajra lépett.

     - Alighanem agyonszúrtam- méláztam fölötte.

      - Menjünk be a temetőbe, és beszéljük meg, mikor legyen a temetése – mondotta Józsi a maga higgadt módján.

                    Mint két nagy lapulevél, úgy lapultunk a keresztek árnyékában. Hogy a szavamat ne felejtsem, szép telehold volt. Látszott is benne az ördög! Vagy Dávid az, aki hárfázással múlatja ott az időt.  Hát halljuk, amint két gonosz ember csendesen beszélget:

                - Meghaltál-e, kedves Hercsegem? /A kérdése jogos - súgtam oda a Jóskának./

                - Még nem, instálom, Pásztor úr, mert szuszogok

                   Mire a cigányok pásztora azt mondja a Hercsegnek:

                  -Kapaszkodj a nyakamba! Elkísérlek a doktor bácsihoz. Ne félj, a kötözés nem fog fájni!

- De hát mély sebemből buzogva tör fel a vér!- panaszkodott a meglékelt.

- Rá se ránts!- vigasztalta a Pásztor-, több is veszett Mohácsnál! Hát még a muhi síkon!

- Én nem lehettem ott, instálom, mert akkor még az őseimre India napja sütött.

        Úgy felpörögtem ebben a csendes temetőben, mint egy kerékhiányos Dongónak a motorja:

- Ez a csibész uszította ránk a cigányokat! Tegyük tisztába őt is!

                 Szerencse, hogy a Józsi megőrizte a józanságának egy gerezdjét:

     - Nem! Ma még nem! De holnap átvágjuk a torkát, mint egy toklyónak!

 Nagy kegyesen én is megadtam a haladékot.

                      Pásztor a cigányt elcibálta az Antóni doktor úrhoz, aki elállította a vérzést, és közben megjegyezte:

                   - Ejnye, fiúk, milyen rosszak vagytok! Ez a mai fiatalság, ez féktelen mai fiatalság! Meglátjátok, egyszer még háború lesz ebből. Én mindenképpen mosom a kezeimet, mert véresek. Majd meglátjátok!

-          Húsz pöngő!- mondta a hosszú szöveg után röviden a Pásztornak, akiről azt hitte, hogy ő a tettes.

         - De doktor bácsi - vinnyogta a Pásztor, mint egy tőrbe esett ravasz róka-, ezt a Vágner tette. Ez a Vágner tette, mely az égre kiált!

 Ezért állították ki rólam a passzust. Isten malmai meg lassan, de biztosan őrölni kezdtek.

         Az a bizonyos malomkerék majd a hadseregben csípi el mundérom.  Ha a Hercseg elpatkol, a tömlöc mélységes fenekén tölthettem volna az ifjúságom. Viszont megúsztam volna a hadsereget és a fogságot.  Ki tudja, mikor érdemes agyonszúrni egy másik embert?

                                        1939. január derekán megkaptam a BEHÍVÓT a kecskeméti Rudolf kaszárnyába. A Magyar Királyi 2/2-es gépvontatású tüzérosztályhoz.

            Kalauz azt kiabálta a vonaton:

 - Akinek a Horthy, Ferenc József, Erzsébet vagy Rudolf laktanyába szól a behívója, az alsó pályaudvaron szálljon le!

            Leszálltunk.

            Minden laktanyától és tüzérosztálytó vártak bennünket:

 -Akinek G van a behívóján, azok középre! Akinek 13, azok jobbra sorakozzanak!

            - Jobbra át! Lépésben indulj!

                         A kofferokkal elindultunk a kaszárnya felé

                       Egyszer csak megszólalt a hetedik gyalogezred harsány zenekara. Öröm volt hallgatni. Azok a civilek vígabbak voltak, akik még a koffereinkben is gyönyörködhettek.

                        A tüzérosztályom 1938 májusában alakult meg Szombathelyen. Ez volt az első és egyetlen, amelyiket 10,5 centiméteres ágyúkkal szereltek föl. Aztán áthelyezték Kecskemétre, és így lettünk mink az osztály első újoncai.

                         A laktanyába minket az épület központi részébe helyeztek el. Tőlünk balra a tizenhármasok, jobbra, az izsáki út mellé, a lovas tüzéreket. Náluk a kezelők mentét viseltek. Csak annyira különböztek a huszároktól, hogy a mentéjüket piros zsinórral díszítették. Szebbek voltak a még a huszároknál is!

                        Megálltunk a főépület előtt. Jöttek az altisztek sorakoztatni. Aztán rang szerint a tisztek. Az ütegparancsnokunkat Darnai Lászlónak hívták, százados volt.

                         Végigment a sorok előtt, mindenkinek a szemibe nézett. Mivel én a sor jobb szélén álltam, engem állított ki először. Utána jött a másik üteg parancsnoka, végül az osztály törzsparancsnok, Karkis János hadnagy.

                         Elosztás után föl a szobákba! Tisztábbak, mind a kórházban. Egy kép az ajtó fölött. Egy anya a gyermekét az ölében tartja. A kép alatt:

                       - Áldja meg az Isten azt az édesanyát, aki katonának neveli a fiát!

              Már az első napon fölszereltek bennünket. Aztán enni kaptunk, és elfoglaltuk az ágyainkat. Elmagyarázták, hogyan kell szétszedni, összerakni. Mindenki három pokrócot kapott. Minden ágyra fehér gyapjútakarót terítettek, ami mind a két végén nemzeti színű csíkokkal volt díszítve. Meg egy tábori pokrócot, amit majd távoli menetgyakorlatra viszünk. Ráadásul két fehér, frissen vasalt lepedőt.

 

                                                                         +

 

             Másnap megkezdődött a kiképzés. Adtak puskát mindenkinek, de csak nyugdíjasokat az első háborúból. Kezdődött a jobbra át, balra át. Ezt már a Leventében sokszor gyakoroltuk, fölöttébb untuk is. A gyalogsági kiképzés két hétig sem tartott.

              Aztán jött a lövegek kezelése, irányzások fajtájinak megismerése: közvetlen, irányított, pontirányzás, megosztott irányzás. Eléggé tempósan és szigorúan ment, de senkit se sértegettek, bántottak. Megjelent az osztályparancsba is:

             - Tilos a legénységet bántalmazni!

             A fegyvereket kint hagytuk az Isten szabad ege alatt, hogy az újoncoknak a rendbetétellel több bajuk legyen. Már ellenőrizte is az egyik főtüzér. Az enyémet nézte:

            - Így kell! Szép!

A szomszéd szobából átjött egy Matocs nevű, akit vasvillával vettek el az anyjától. Ez hallott, de nem látott az ajtó mögül. Így szólt az ellenőrzőhöz:

  - Neked ez a puska tiszta? Én innen látom, hogy az irányzék alja homokos.

 Matocs a fölszereléskor elvette a zubbonyomat és a nadrágomat, a piszkos, az olajos sajátját dobta oda nekem. Gazdag György tüzérmester észrevette:

- Fiam, magát ki öltöztette föl a bejövetelkor?

- A Matocs főtüzér úr. Amit kaptam, elvette, a sajátját adta helyette. Kicsi is, piszkos is. Még nem volt időm kimosni.

Parancs a Matocsnak:

    - Azonnal cseréljenek, és maga meg pucolja ki a ruháját! Aztán mennyen a raktárba!

Gazdag György elment, de a Matocs maradt. Előhúzatta velem a koffert. Rá kellett állnom két puskával a kezemben. Föl kellett rájuk szerelnem a szuronyt, a szurony végire két komiszkenyeret. Így kellett hippelni mély térdhajlításban. Egy darabig bírtam, aztán föladtam. Közbe majd lesült a pofámról a bőr.

 A mutatvány után odajött, és le akarta tépni az orrom. Elkaptam a fejem, és megkérdeztem tőle:

-          Szabad ezt csinálni?

Válaszul meg akart ütni. Megfordítottam a puskámat, hogy szétcsapjam a fejét. Mindkettőnk szerencséjére elugrott, ezért csak egy emeletes ágy jajgatott. Pisztolyt elő! A többiek lefogtak.

Matocs kemény szavakkal odapattogta nekem:

        - Holnap reggel kihallgatásra!

        - Maga rendel oda, de panasszal én megyek.

            Amiből akkor nem lett semmi, mer az éjszaka kellős közepén:

             - Riadó!

            Már korán reggel bejöttek a tartalékosok, akiket gyorsan fölszereltek. Felvételeztük a karhatalmi lőszert: négy páncélgránátot, hat repeszgránátot és üzemanyagot. Az osztály tengelyen indult el Ruszinszkó visszafoglalására.

                 Ungvárra értünk, és már március 17-én a vihorláti hegyekből piszkálgattuk ki a szícseket. Mintha dézsából öntötték volna, egy hétig feszt esett. Egy digó gyártmányú esőköpenyt adtak ránk. Arról a katonaköpenyünkre csurgott, onnan meg a bakancsunkba. Egyszerre fáztunk és mostuk a lábunkat márciusban a Kárpátok alján.

                 Több támadást nem indítottunk, ezért visszavonultattak bennünket Munkácsra. Száz méter magas dombon áll a híres Rákóczi-vár. Falai tíz méter magasak. Szigorúan tilos volt felmenni.

                 Ott töltöttük a húsvéti ünnepeket, ahol barátságos magyar nép lakott. Nemcsak az ég, mi is meglocsoltuk a munkácsi lányokat. Igazán szép és hosszú verset csak én tudtam.  

                   A szomszéd Csöre néni, az aranyszívű asszony, csak akkor adott pengőt locsoláskor, ha azt mondtam, amire ő tanított. Le is írta nekem egy staniclinak a papírjára. Egy pengő nagy pénz volt egy kisgyereknek Annyit gyakoroltam, hogy még húszéves koromban is úgy tudtam, mint a vízfolyás.

 

Húsvéti köszöntő vers

Vígan örvendezzünk! Krisztus feltámadott,

midőn a zsidóknak tanácsot tartatott.

Keljetek fel gyászba borult ragyogó csillagok,

mert ma örvendeznek emberek, állatok!.

Fölserkent már a nap sötét homályából,

miket megjövendölt Krisztus mondásából.

Midőn a szent asszonyok Jézusnak sírjához mentek,

szép szagú virágot és balzsamot vittek.

Én is eljöttem ehhez a házhoz,

hogy Jézus példáját kövessem.

Gyönyörű a tavasz, minden holt feléled,

áldásokat mutat az arany kikelet.

Feltámadott Krisztus, mondják az írások,

vízöntő hétfőre buzognak források.

Mi is eljöttünk ifijú kedvünkre,

hogy harmatot öntsünk kedves növendékre.

Mert ha meg nem öntjük ezt a növendéket,

nem virágzik nekünk jövendőre szépet.

Áldja meg az Isten ékes virágokkal,

jutalmazza égben dicső koronákkal!

E háznak kertjében van egy szép rózsatő,

e kertben növelje  jóságos Teremtő.

Vizet öntök a tövére, szálljon áldás a fejére.

Az Istentől azt kérem, piros tojás a bérem.

Dicsértessék az Úrjézus Krisztus!

 

                                                               +

 

            Felvettük hozzá a bőrmellényt, a gépkocsivezetők a bőrkabátot. Azután köszöntöttünk meg ittunk. Szerencsére, egy mindig józan sváb gyerek a sofőrünk, a Brandecker Bandi. Egy szénapadláson volt a szállásunk, mégis minden reggel megborotválkozott. Szeget vert a gerendába, arra akasztotta a tükrét. Olyan sima lett a képe, hogy azon egy légy hanyatt esett volna.

            Amikor befejezte a szépítkezést, mindig azt mondotta:

             - Nekem ne mondja senki, hogy nem a majomtól származtunk, ha minden nap el kell tüntetni a hasonlóságot!

            Ezután minden áldott nap jelentkeztem a készültségbe. Közben meg akartam tudni, hol alszik az én Matocsom. Nem akartam eltenni láb alól, pedig nagyon láb alatt volt.

            Nem tudom, hova rejthette el az ördög, de nem találtam. Az egyik jó pajtásommal megkaptuk a húsvéti csomagot. Egy szénával bélelt padláson volt a meleg szállásunk. Csak egyetlen dolog bosszantotta a bandát, hogy minden áldott nap velünk pucoltatták a krumplit. Minden nap! A 43 újonc közül 13-at küldtek a frontra, de nem hiszem, hogy ezért. Elhatároztuk, hogy inkább nem kell az ebéd, de vége a robotnak.

A szolgálatvezető főtűzmester egyszer odament az ebéd kiosztásához. A szolgálaton kívüli személyek mind ott sorakoztak, de közülünk senki:

 - Miért nincsenek itt? -kérdezte.

            - Azt mondták, hogy nekik nem kell a kincstári kaja, ha a kincstárban csak krumpli van. Inkább a hazait eszik – ezzel akartak eláztatni bennünket az árulók

              A szolgálatvezető abbahagyatta az osztást, és személyesen feljött hozzánk. Amikor látta, hogy körben ülünk, és jóízűen falatozunk, azt kérdezte:

              - Miért nem mennek ebédelni?

             Elmondtam:

             - Amióta itt vagyunk, mindennap velünk pucoltatták a krumplit. Nem vagyunk mi megbüntetve.

              Őt is megkínáltuk egy falat hazaival. Elfogadta, megkóstolta, azután udvariasan invitált bennünket:

              - Pakoljanak össze! Együtt megyünk az adagjukért.

             Amikor megérkeztünk a konyha elé, a többiek már ott álltak sorban. Hátra arcot vezényelt, és a porciót először a részünkre adatta ki. Kijelentette, hogy amíg haza nem érkezünk, addig mi nem pucolunk többé burgonyát. Ha a napos nem talál áldozatot, majd ő keres.

 A csönd beállott, igazságunk győzött, de a Matocsomnak kinyílott a szeme, mint a csipás macskáé. Újra ott folytatta, ahol abbahagyta, de nem hajtottam végre a parancsait. Pár nap elteltével hazairányítottak bennünket.

 Hála Istennek, minden baj nélkül megúsztuk a kárpátaljai kirándulást! Megkaptuk a felvidéki emlékérmet.

             Matocsom ismét rossz kedvű lett, ha meglátott. Egy alkalommal díszebédként akarta megetetni velem a krumplilevest. Rögvest megtagadtam a parancsát, és azonnal a Darnai százados úrhoz mentem panaszra. Mindenről tudott.

                        - Ezért jelentkeztél állandóan a készültségi szolgálatra?

                        - Be akartam bizonyítani, hogyha alföldi, homoktipró, púpos hátú parasztok vagyunk is, nem félünk a határszéli szaharint árusítóktól.

             - Matocst azonnal küldjed az irodába! Elmehetsz!

 Bent volt vagy öt percig, és közben mintha szolid oroszlánüvöltés hallatszott volna a folyosón.

 Amikor kijött, vörös volt, mint cékla, és kés a szemében:

           - Még találkozunk! Megadod az árát!

- Megadom – mondtam megadóan.

             Teltek-múltak a napok, de semmiféle büntetést nem szabtak ki rám. Matocs a tiszteseket igyekezett rám uszítani, mint vadász az ebeit. De úgy látszik, senki sem akarta  az  oroszlán szájába dugni a  kobakját.

            Minden bűnnek megvan a büntetése. Június közepén magához parancsol a százados úr. Fagyos mosollyal közli velem, hogy valamilyen cigányverekedés ügyében 20 pengő bírságot küldtek utánam:

             - Kifizeted vagy leülöd?- így hangzott a lakonikus kérdés.

             - Mit tehetek akkor, ha a zsoldomat levonják? Ez a véres mulatság húszheti zsoldomba kerülne. Még egy levelet sem tudnék a szüleimnek írni. Inkább leülöm, ha már így hozta a balsors.

             Aztán részletesen elmondtam az eseményeket, ami láthatóan elszórakoztatta. A társalgásunk azzal a megegyezéssel zárult: Minden úgy történik majd, ahogy ő akarja.

             - Lehet, hogy ilyen helyzetben én sem tettem volna másképp. Majd gondolkodom azon, hogy mikor ülj le.

              Alig telt el néhány huszonnégy órás nap, amikor magához kéretett egy löncsre:

             - Két éjszakára bevonulsz a fogdába! Vigyél magaddal pokrócot és köpenyt! A reggeli ébresztőkor érted megy a napos.

 Így is történt.

 Matocs örvendezett, mint aki megütötte a főnyereményt:

                  -Nagy hős, ugye utolért a bajod?

                   -Embereknek van az építve -ennyi volt a rövid válaszom.

 A hosszabb pedig így szólt:

                   - Tudod, ha szabadságon vagyok, eljárok a templomba. A papunk legutóbb arról  a koldus Lázárról prédikált, aki ott feküdt egy lakomázó embernek a háza előtt. Mit gondolsz, adtak neki enni? Nem!  Csak egy kutya ment oda a szerencsétlen emberhez, és puha nyelvével nyalogatta az ő fájó sebeit. Gondolkodj el azon, hogy rosszabb vagy-e ennél az ebnél!                          

                  Amikor a második nap reggelén kijöttem az áldott napfényre, a gyakorlatot már befejezték.

             A reggeli parancsban megkaptam az első csillagot: valóságos főtüzérré léptettek elő. Tehát egyből rangidős lettem a Matocs felett. Nagy busa fejét kerülgette a guta, de aztán az is rájött, hogy ezt nem érdemes megütni.

               A következő reggel kivonultunk gyakorlatozni az Erzsébet laktanyába. Futott, szaladt, rohant és száguldott felénk a szolgálatvezető, és félkörbe állított bennünket:

                - Akit most szólítok, az álljon jobbra!

 Nyolc név, köztük az enyém is.

                 - Akit most szólítok, álljon balra! 35 ember.

 Amikor végzett:

                 - Futás az irodába! Megkezdődött az aratási szabadság!

                Akik jobbra álltak, harminc napra mehettek, a többiek csak 14-re.  Én a fecskét, az Isten madarát, is megfogtam volna örömömben! De csak azért, hogy fekete szárnyait megsimíthassam, és visszaadhassam újra a szabadságát. Mint Noé a fehér galambjának.

 

                                        

                                                                            +

 

                 Amikor a keceli állomáson leszállottam az első osztályú Pullman – kocsiból, havannai szivarral az agyaraim között és zsávoly kimenőruhámban, konflison folytattam előkelő utazásom.  Csillagos vitézhez méltót. Amikor hazafelé ballagtam, néha nem éreztem talpam alatt az anyaföldet. Anyám, édesapám és a húgom körülcsodáltak, majd megetettek.

                Az édesapám a gazdag vacsora után, bableves volt palacsintával, rögtön parasztlegénnyé avatott:

                 - Holnapután Csalára megyünk aratni!

                 Édesapám helyett elvégeztem még a hordást is. Csupán két napig tartott, mert a gazdaság egyből a gépbe dobáltatta. Félt a „piros kakastól.”

 

                                                                          +

 

                         Az ötödik állomáson két testes és szuronyos csöndér, akiknek már csak kakastollra futja, hogy kinyomozza, mi van az Anti fülével. Valamelyik környékbeli kapcabetyár följelentette a Kornóczi Jóskát, mert az így fenyegette meg a Flaisz Antit:

- A másik füledet is levágom, ha az én rózsámat tovább is kerülgeted!

A huszadik században milyen kicsi ügyek mozgósítják a hatalmat!

 A Bugac szélét a 19. század ötvenes-hatvanas éveiben tüskevárak uralták. Ezek annyira áthatolhatatlan tövises bozótok voltak, hogy abban a labirintusban a lopott jószág nyomát senki se merte követni. Ezekbe a tüskevárakba behatolni, maga volt az Isten megkísértése.

                         A tizenharmadiknál ereszkedik árnyékra a legkedvesebb vendég, egy vörös hajú végrehajtó. A vörös emberről meg tudnivaló: Hogyha jó, akkor nagyon jó, de ha rossz, akkor az Isten mentsen meg tőle mindenkit. No, ettől mentsen!

A pusztai ember mindig adózott a betyároknak a maga vagy az állatai biztonságáért. De nem annyit, mint mostanság!

                         Mióta a betyárok adóját, 1919 után már nem fizeti a pusztai társadalom, az állam adója miatt járnak a nyakára holmi semmiháziak, és büntetéssel fenyegetőznek. Betyár világ ez! Betyár világ!

                       Csak egy kiskatona száll föl a Kunság szívében, mert éppen háborúba hívja a cilivizáció.

-          Ülj ide mellém, bajtárs, hogy én is könnyebb szívvel búcsúzzak el a szabadságtól!

 

                                                                             +

 

                        Nagygyakorlatot tartottunk Dunaföldváron, de nemcsak ott jártunk. A boldog Isten se tudja, hány ismeretlen határban!

                       Ekkor már lövegparancsnok voltam egy éleslövészeten valahol a Dunántúlon. Ez a helyes helymeghatározás.

                       Keső ezredes, a tüzérezred parancsnoka, figyelte a becsapódásokat. A belövést az én fél szakaszom végezte. Leadtuk az elsőt.

                      Az ezredes úr azt telefonálta:

          - A lövegvezető a jobb kezével veregesse meg a bal vállát!

                  Meg voltam magammal elégedve.

                     A laktanyában szomorú hírrel fogadtak. Az én jó parancsnokomat Kiskunhalasra helyezték.

                    Szerettem volna vele menni, mert olyan volt nekem, mint a második apám. Megértett, mentett, segített. De ő azt mondotta:

                    - Fiam, ott újonc lennél újra, mert Halason lovas tüzérek vannak. Elbúsultam, mint a háromnapos esős idő, és lógattam a fejem kóros ló módjára.

                     Az új ütegparancsnokunk M. László főhadnagy lett. Igen katonás, jó ember. A spicliket utálta, de igen szerette a borocskát és a színésznőket.

                     Megtörtént, hogy a saját pénzén húsz emberét is elvitte színházi előadásokra.  Életemben először engem is! Ilyenkor a színpadon is felhangzott:

                     - Éljenek a motoros tüzérek!

                      Egymás között sajnálkozva beszélgettünk Lengyelországról. Szeptember végén vagy október elején váratlanul lengyel katonák szálltak meg a laktanyánk üres termeiben. Szigorú parancsba adták, hogy nem szabad háborgatni őket. Egyik reggelre úgy eltűntek, mintha sosem léteztek volna.

                      A helyi gyakorlatokkal letelt az 1939-es év. A zöld fülű újoncok felszerelésével kezdődött a 40-es. Mindjárt az év elején H. B. és én kérelmet nyújtottunk be a helyi csendőrparancsnoksághoz, hogy leszerelésünk után vegyenek fel az állományukba. Eljött a húsvét. Ekkor szokták az előléptetéseket kiadni. Mind a ketten tizedesek lettünk.

                   Kimentünk csillaghullás-áldomást inni az Aranybányába, ahol egy ige szemrevaló bácskai leány volt a felszolgáló. A csillagokat még nem varrhattuk fel, mert hiányzott az osztályparancs. Így csak a főtüzéri rendfokozattal tettük a szépet.

                    Az egyik asztalnál egy huszár szakaszvezető ült meg egy tüzér hadapród. Amikor beléptünk, tisztelegtünk, amit a huszár bajtárs el is fogadott. A hadapród észre sem vett bennünket, mert éppen egy csini pincérlánnyal kandúrkodott. Amikor a kislány meglátott minket, otthagyta a hadapród urat, és hozzánk libegett.

 

                                                                      +

 

                   A barátom forró bort hozatott, és elővett egy doboz kék Darling cigarettát. Úgy ittunk, mintha hadnaggyá léptettek volna elő bennünket, és füstöltünk, mint egy szabadságos vonat. Telt az idő, és fogyott a bor. Bor be, ész ki! Egy kicsit zsibbadt állapotban úgy hessegettük a cigarettafüstöt, mint a legyeket. A hadapród úr nagyon rosszkor szólított meg bennünket, amikor már csak az apródot láttuk benne:

                       - Nem tudnak tisztelegni?

- Tudunk mi, már két éve gyakoroljuk.

               Én nagyon meg voltam elégedve a válaszommal, de a VADAPRÓDnak nem tetszett Elkezdett öltözködni, de nem ugrottunk segíteni. Miért iszik az olyan ember, aki azután nem tudja felvenni a kabátját? Egyforma idős katonák voltunk, csak ő érettségizett. Elővehette volna a jobbik eszét, de úgy látszik, elitta:

                       - Van-e kimaradási engedélyük?

- Rajta van a nyakunkon.

 - Letartóztatom magukat.

  - Rossz lehet magának, de majd megszokja.

               Erre a kardjáért kapott. Odaléptem hozzá, kezét úgy a kardpánthoz szorítottam, hogy ropogott. A huszár bajtárs látta, hogy mi fog történni, ezért mosolyintott egyet, és a távozás hímes mezejére lépett. Egyik kezemmel a kardpántját fogtam, a másikkal meg a derékszíjat a hasán. Egyszer-kétszer megtöröltem vele az ajtófélfát, majd felkaptam a vállamra, és a nagytermen keresztül kivittem az utcára, ahol az úttestre vágtam.

               A barátom kihozta a poharakat meg a borosüveget, és megközelítőleg a fejéhez verte. Ezt már nem érezhette. Akkor pedig kár volt! Még megittunk egy-egy kisfröccsöt, aztán fizettünk, mint a katonatiszt. Irány a laktanya!

                 Könnyű ezt mondani! De ha az egyik részeg, a másik meg tántorog, akkor sok időbe telik, amíg célba érnek. A készültség már indulni akart, mert telefonáltak az Aranybányából. Lehet, hogy az a tündéri pincérlány az aranyos kis szájával?  A laktanya ügyeletesét megnyugtattuk:                    

                  - Mi voltunk a verekedők. Ne küldjön ki senkit! A hadapród urat már úgyis bevitték a kórházba egy mentőkocsival.

                  Arra kértük, hogy vitessen a bennünket a fogdába, mert bűnösök vagyunk, de napokig hagyjanak békésen aludni!  A fiú szigorú volt:

                   - Menjenek a szállásukra lefeküdni!

                    A főhadnagy úr végigsétált a hálótermen egyik éjszakai órán, és állítólag rosszallóan megcsóválta a fejét, amikor ránk nézett. Azt mondotta a naposnak, hogy küldjön bennünket ébresztő után a kihallgatásra. Őszintén meggyóntuk minden bűnünket, de nem kaptunk föloldozást.

                    Visszaküldött bennünket a szobánkba, ő meg kórházi látogatásra indult. Kérte a hadapródot, hogy ne jelentse az osztálynak. De az apród kötötte az ebet a karóhoz, mert mindenáron hadbírósági ügyet akart kavarni. A főhadnagy úr ezzel zárta le a vitát:

                     - Abból nem lesz semmi!

  Amíg ő főhadnagy, belőle nem lesz tiszt. Aztán visszajött a laktanyába, hogy nekünk is benyújtsa a számlát.

                     14 napos laktanyafogságot kaptunk, elmaradt a csillaghullás, nem mehettünk szabadságra.  

                     Ennyi éppen elég volt egy kis hepajért! Mit kapott volna az a hadapród a kétszéli kocsmában, ahol csak úgy villognak a bicskák? A csendőrség a társam jelentkezését elfogadta, az enyémet visszautasította.

          Újra kezdődtek a gyakorlatok Dunaföldváron. Ezek már hadgyakorlatok voltak, riadókészültségben. Naponta jelentkeztek meglett, komoly új férfiak a sasos behívóval. Jobbára gépkocsivezetők.

          Engem is hívattak a tüzérosztályhoz, ahol a kezembe nyomtak egy szigorúan leragasztott borítékot. Az ezredes úr azzal bocsátott el, hogy egy órán belül a kecskeméti laktanya-parancsnokságon adjam le sértetlenül.

            Brandecker András lesz a fuvaros, aki a hanzaloid-vezetőm volt. Elöl gumikerék, hátul hernyótalp. Hajtott, mint aki az eszét vesztette.

 - Hé, nem szabadságra megyünk!- csillapítottam. Az egyik szolid kanyarban igen röviden válaszolt:

-          Reszkess, de ne félj!

Derék és jó humorú csátaljai sváb gyerek volt. Mi tanítottuk meg magyarul beszélni.

           40 perc alatt Kecskemétre értünk, ahol már vártak bennünket és meg is dicsértek. Jól megebédeltünk, egy kicsit pihentünk, azután indultunk vissza. Már csak úgy hajtott, mint egy félbolond.

           Egy óra alatt kényelmesen visszaértünk. Jelentettem, hogy a parancsot végrehajtottuk.

         – Tudjuk, köszönjük. Leléphetnek!

                        Megnyugtatott, hogy ennyire megbíztak egy börtöntöltelékben.

                        Másnap reggel ismét gyakorlatozni! Jött a szolgálatvezető:

                      - Irányzóeszközök alapállás! Szereléket rejt! Irány, Erdély! Az osztály elindult.

              Első pihenőnk a Heves megyei Adács községben. Nevezetes hely maradt, mert húsmentes ellátásra fogtak bennünket. Rövidesen lötyögött rajtunk a nadrág, de belül a lelkünk is. Szárított krumpli, káposzta elég sűrűn. Eszi, nem eszi, nem kap mást.

              Olyanok lettünk, mint a fogyó hold: Görbültünk. Azonnal kiadtam az otthoniaknak a parancsot:

                     - Húst, de sokat!

               Négy nap múlva már nem sorvadtam tovább. A tisztek is felfigyeltek arra, hogy a legénység többet káromkodik a szokásosnál. Megszűnt a kukacos szárított káposzta. Rögtön feljavították a legénység ellátását, a tiszti étkezde megszűnt.

 Mindenki együtt  kosztolt, mint egy nagy család.

               Másnap szét is ugrasztották a familiát:

               - Riadó! Indulás!

                Egyhuzamban gördültünk a Szatmár megyei Túristvándi községig, a szúnyogok hazájába. A Túr folyó ezt az aprócska falut szinte a markában tartotta a sok cigányával együtt

Az egyik versenygyakorlaton igen nagyot emeltem a tíz és felesen. Ismét emlékeztetett a baloldali bordám, hogy gyerekkoromban majdnem agyoncsapott egy akácfa. Annyira azért eltalált, hogy huszonévesen is néha a földhöz vágjon. Annak idején elrepedt vagy eltört az egyik bordám. Orvoshoz nem vittek:- Ebcsont beforr! Egy hétig most is kapkodtam a levegőt miatta.

               Nagyon rosszkor jött az aratási szünet. Az édesapámnak éppen akkor kellett kiállani Csala pusztára aratni, de nem bírtam segíteni. Szédelegtem, mint a tavaszi légy.

                Azt se akartam, hogy miattam anyám elkárhozzon, ezért visszautaztam a bajtársaimhoz.  Közöttük töltöttem a szabadságom, és pihentettem a régóta fájó testem.

 

                                                                           +

 

Egyszer csak jött a parancs:

    - Mindenkinek gyónni kell! Rögtön mondtam az enyéimnek:

   - Fiúk, rövidesen átlépjük a román határt!

A községben volt egy Rókás nevű terület. Délutánra összetoborozták minden egységből a keresztényeket, és nyolc pap gyóntatta őket. Mi tudtuk egymásról, hogy bűneinket csak a Jóisten tudná megszámlálni, ezért a hiányos bűnlajstrommal nem mertünk elébe térdelni. Egy szó, mint száz:

             - Féltünk a gyónástól, mint az ördög a tömjénfüsttől!

Úgy elbújtunk, mint gyerekkorunkban a tanító bácsitól. Őrt is állítottunk, ahogyan az régente volt:

- Ha veszély jön, jelezz!

            Mi pedig ülve nekiálltunk surbulyázni. Tanulj, utókor! Képzelj el egy fakockát, aminek négy oldala meg van jelölve a következő betűkkel: T, V, M, S. Jelentésük: tesz, vesz, mindent visz és semmi. Játszottunk, és lestük a papokat. Közben rossz borocskát is iszogattunk.

 A szegény tisztelendők nyakán csak úgy csattogott a stóla, amikor a szúnyogokkal hadakoztak! Sokat nevettünk rajtuk:

- No, most keményen megdolgoznak a fizetésükért!

  A nap eltelt, a savanyú borocska elfogyott, a jókedvünket megőriztük.

Gazda tüzérmester meg is jegyezte:

               - Milyen jó kedvetek van!

- Megtaláltuk a misebort és belefújtunk.

- A gyetrátokba! -ezzel a jókívánsággal, amit nem értettünk, fejezte be a komázást.

              Másnap megjelent egy magasabb rangú pap, aki minden fegyverfajtánkat megáldotta. Elmondta, hogy kéri az Istent, győzedelmesen térjünk velük vissza.

         - Úgy legyen! -gondoltam én is, de a barátaimnak hangosan hozzátettem:

- Figyeljétek meg, hogy holnap át fogjuk törni a román határt! Másnap a kora hajnalban riadó:

- Irány, Sonkád község!

              Ott már komollyá vált a helyzet. A löveg betöltve. Az ütegparancsnok ünnepélyesen és hangosan:

                - Szent Borbála nevében leadom az első lövést!

               Ezekben a történelmi pillanatokban megérkezett a kitartási parancs:

   - A lövegeket kiüríteni!

 A románok szórakoztak a kiürítés időpontjával, de amikor megtudták, hogy az én ütegem is feni rájuk a fogát, megfutottak.

               Ezekben a kritikus percekben ittam életemben először pezsgőt.  A hadügyminiszterünk testvére vagy unokatestvére, Bartha Miklós volt a gépkocsi tisztünk. Attól kaptam egy üveggel, amit az én fél szakaszommal benyakaltunk. Ilyen állapotban indultunk a határon át.

               Szilágy megyében nagyon kellett őrködni, mert a hegyekben sok volt a bujkáló vasgárdista.

                Egy kis település közelében vesztegeltünk már a harmadik napja. A térkép alapján megállapítottuk, hogy a település neve: TANCS. Háromtagú, idős férfiakból álló küldöttség érkezett a parancsnokságra, hogy meghívjanak bennünket vendégségbe.

               Megtudtuk, hogy csak hat román család él közöttük nagy békességben. Egy jó birkapaprikást emlegettek. A jónak mink sem vagyunk az elrontói, a parancsnokság is beleegyezett.

             Gépkocsival 3-4 kilométer, gyalogosan a hegyek között másfél. Bara őrnagy úr volt velünk, és biztos, ami biztos, még a vonalat is kihúzatta. Bár az ottani magyarok azt ígérték, a biztonságunkért vállalják a felelősséget. Sötét ruhába öltözött asszonyok gondoskodtak a pörköltről és a kalácsról, a korunkbeli legények, lányok a pálinkás jókedvről.

              Egy magyar katona, egy kislány. Így ültünk sorban. A szomszédom akár a húgom is lehetett volna, annyira formázta. Kékfestő, apró virágmintás hosszú ruhájában, simára fésült, varkocsba font barna hajával. Semmi csicsás nem volt rajta. Szegény, nehéz életű emberek gyerekei barátkoztak itt a jó vacsora mellett.

              A kerítésszaggató, méregerős pálinka majdnem a földhöz verte a borivókat, de a jókedvet gyorsan megteremtett. Három órát engedélyeztek, ezt szigorúan be is tartottuk.

              Egy kicsit kapatosan kaptattunk a meredeken, de épségben visszatértünk. Ölelkezve búcsúztunk:

           - Isten mindig legyen veletek!- mondták, és amikor a parancsnok szándékosan nem nézett oda, a zsebünkbe csúsztatták a pálinkásüveget.

            A menet pedig indult tovább. Éjszakára egy major udvarán sorakoztattuk egymás mellé a fegyvereinket. Mint a dédapám hajdanán a bojtárjaira, a bojtárok meg a nyájra, úgy vigyáztam most a bajtársaimra. Erős őrséget állított fel a parancsnokság.

             A hely valóban veszélyes volt, mert az udvart terebélyes mogyoróbokrok zárták le. Az ördög sohasem alszik, még a román sem. Szokásom szerint körbejártam a tábort a bokrokon is túl. Ahogy fülelek, mint a nyúl a búzában, hallom ám, hogy zörög a haraszt. Behúzódtam egy kövér fa mögé.

            A két sóhajtásnyi várakozás után már látok is egy sötét  testet felém imbolyogni – négykézláb:

- Mi a csuda lehet ez? Egy gonosz ember vagy egy jámbor állat?

Azt hallottam, hogy ezen a tájon már honos a MEDVE. Nagyságából ítélve lehetne egy medvebocs. Ezért nem lármázom föl a fiúkat, majd elterelem valahogy.

             Egyre közelebb cammog, már a szuszogását is hallani. Most veszem észre, hogy kolonc lóg a nyakán, mint a veszettül harapós kutyának. Váratlanul, egyet nyögve, két lábra áll, a koloncot meg a hátára veti. Ember ez, és rosszban sántikál! Ilyenkor egyszerre kell ijeszteni és riasztani. Egy lövés a lába elé.  Az ijedelemtől térdre esik.

             Amikor az őrség odatalpal, éppen a pisztolyomat mutogatom a szegény árvának, akinek az arcáról is látszik, hogy alul is bajban van. Kértem az őrparancsnokot, és a váratlan látogatót felkísértük az osztályparancsnokságra, ahol éppen egy tiszti megbeszélést tartott az alezredes úr. Átadtuk neki a foglyot.

              Mindjárt fónikázott a csendőrparancsnokságra:

             -Kérem Önöket, vizsgálják ki ezt az ügyet!

            - És tegyék tisztába! - mondtam magamban, amikor az autó eltűnt a nagy román éjszakában.

              Az alezredes úrnak részletesen elmeséltem a medvekalandot. Jót nevetett, aztán megkérdezte, hogy ismerem-e a székely ember meg a medve történetét, mert az éppen rám illik.

        Az öreg és bölcs székelytől megkérdezik:

            - Aztán látott-é már medvét?

- Egyet igen! De az se a’ vót!

           Még egyszer jót nevettünk a székely góbén és magamon. Aztán jutalmul megsimogatta a buksi fejemet, és azt mondta:

             - Jól van, fiam, elmehetsz!

               Erről a mozdulatról Vén István bácsi szavai jutottak eszembe:

            - Azt az anyabúsító, apaszomorító fajtádat, te gyerök!

              A koloncról meg a gyújtózsinór, amit négykézláb is megpróbálhatnak az ágyunk alá juttatni.

               Désakna felé vándoroltunk tovább. Nagy erdők uralta hegyes-völgyes vidék, legelő nyájfalkákkal, marhák kisebb csoportjaival. Szegényes, otthoni házacskákkal aprócska falvakban.

               Háromszor is felolvasták, mint legfőbb parancsot, hogy a lakossággal udvariasan kell bánni, szigorúan tilos a bántalmazás, még az oláh szó használata is. Ha egy örvendező lakossal találkozunk, örvendezzünk vele. Ha egy lehajtott fejű román emberrel, hagyjuk a bánatával magára.

                Désaknán utolértük a huszárokat és a szegedi 15–ös kerékpáros zászlóaljat. Már akkor is gondolkodtam rajta, miért kerekeznek ezek a szegény szegediek hegyen-völgyön át, több száz kilométeren keresztül. Egyetlen durrdefekt megállítja az egész zászlóaljat. Óriási veszélyben vannak. Ki hozatta létre ezt a fegyvernemet? Az bizonyos, hogy valami szemét kerékpárgyártó lefizetett egy ugyanolyan vezérkari tisztet.

                 Ha egy tekintélyes város közeledett, az út szélét tarka-barka sokaság prémezte. Az értelmesebbje tudta, hogyan kell fogadni a harminc kilós bornyút cipelő bakát, vagy olyan tüzéreket, akiket tikkaszt a szeptemberi nap. Ezek a kis okosok nem virágot hoztak, hanem jó borocskát rocskában vagy üvegben. Menet közben tankolt a talpas, a kerekes és a tüzér.

                 Nehezebb helyzetben volt hadseregünk dísze, a huszárság. Ők voltak a legfegyelmezettebbek. A mi bandánk, szégyen és gyalázat, de éppen Kolozsvár előtt maradt le a legjobban. Lányok rohamoztak meg bennünket az előbb említett csodafegyverekkel.  Brandecker Bandi úgy tett, mintha a masinájának az első kereke csődöt mondott volna, és komótosan nekihasalt javítani. Amíg ő alibizett, mi megtöltöttünk minden üres kulacsot és bendőt.

                  Már jött elébünk a motoros hírvivő:

                  - Mi a baj?

       - Nagyobb baj sose legyen! – hessentettük el onnan.

 Negyvenes tempóval be is értük az üteget. A gépkocsitiszt, akinek jó szaglása volt és egyetemi végzettsége, előre kéretett egy borral töltött kulacsot. Most már jöhetett a díszmenet! 

                  A három díszkapun először a kerékpárosok, azután a huszárok haladtak át. A lovasainkról sokat tudtunk. A csizmájuk szárát a szarvasmarha oldalcsontjával fényesítik. Ragyog a kardjuk. Nemigen kellett ilyen lovak és lovasok mellé, aki vezényelje a zászlóalj – karádot:

                - Ránts! Irány utánam! Jobbra nézz!

            Akire azután mink is odanéztünk, az a kormányzó volt, akit akkor láttam először és utoljára. Mindenesetre fegyelmezetten végigdöcögtünk előtte.

            A szemle után bevonultunk egy félig kész tanklaktanyába.  Nem mehettem ki az ünneplő városba, mert azonnal őrparancsnoknak rendeltek. Kihúztam magam a megtiszteltetéstől, de belül búsultam, mint a ló. A parancs az parancs! Hála Istennek, minden földi szolgálat véget ér egyszer.

            Estére csak megkaptam a kimenőt. Sétáltam egy ideig a kincses város kivilágított utcáin, azután nagy magányomban betévedtem egy kocsmába. Rövidesen szomjas tisztekkel akadtam össze, akik fél óra múlva már azt sem bánták, ha leszamarazom őket. Tiszt, nem tiszt? Lényeges, hogy magyar és szereti a francia pezsgőt. Azután a fényes, éjféli utcákon botorkálva kerestük a hazafelé vezető utat.

             Abban megállapodtunk, hogy nyugat felé van. Vinni kéne magunkkal az itt élő magyarokat, nehogy széttépjék őket a medvék. Elmeséltem nekik is a medvekalandot.

            Amikor a tanktanyába visszataláltam, a napos barátom, egy derék tizedes, megkérdezte:

            - Hol jártál?

             Részegen, majdnem sírva harsogtam rá:

- Mindjárt megmondom!

 Előkaptam a pisztolyomat és rásütöttem, de a fegyver csütörtököt mondott. Irány a fogda!

            Furán indult a következő nap. Fölállok, hát csúszik le rólam mind a két nadrág. A szíjjal együtt eltűnt a pisztolyom meg a rajsíp-zsinórom. Beállít a szolgálatvezető, és igen lebarnított. Szidott, mint a bokrot, mert megint elrontottam a jövőmet. Most léptettek volna elő tizedessé. Azt feleltem neki a pezsgőtől savanyú szájízzel:

           - Elegem van már a katonaéletből! Igazságtalanság, hogy a vitéz Halász jelentkezését elfogadta a csendőrség, pedig legalább akkora disznóságot követett el, mint én.

            A szolgálatvezető azzal nyugtatgatott, hogy ezt felejtsem el, mert énrám nagyobb szerencse vár. Ez volt az utolsó előtti eset, amikor ezzel megfenyegettek. A tisztek később álltak elő a három aduásszal.

            Mindez még Kolozsváron történt. Végre elindult a menetünk Kecskemét felé, ahol újból ünnepelt bennünket a város minden lakója. Vannak még lelkes emberek!

             A tartalékos állományt leszerelték, mink ott maradtunk, mint az árvák. Talán egy hét múlva hat idősebb férfi jelent meg a kaszárnyában. Azt hittük, már megint mozgósítanak bennünket. Rövidesen kiderült, hogy csak engem! Csupa nagy ágyból való bankár, gyáros és mérnök lesz a tanítványom. Lövegkiképzésben oktatom majd őket.

 No, gyerök, most két hónapig legyél te is úriember!

            Több mint egy hónapig küszködtem ezekkel az előkelő újoncokkal. Sehogyan sem akart meghajolni a derekuk!  A löveg forgatásakor hiába parancsoltam, aztán könyörögtem, hogy egyszerre emeljenek, mert sérvet kapnak. Maguk már nem fiatal emberek!

             Az egyik D-hasú gyáros kapott is egy fél borsószem nagyságút. De a fiú nem adta fel!

              Utasította az inasát telefonon, hogy másnap reggelre szervírozzon a teához egy sérvkötőt. Mintha mi sem történt volna, tovább gyűrte az ipart egy sérvkötővel. Úgy látszik, a gazdag embernek mindenre van orvossága. Talán csak az ősz hajszálakra nincs.

            Az ügyeletes minden reggel levágott egy csomót az idő múlását jelző madzagról. Közben bejöttek az újoncok, akiknek leadtunk mindent. Kivonultunk velük, aztán loptuk a drága időt.  Azt hittük, hogy sohasem lesz vége, mint a pokol kínjának.

           Ekkor jöttek meg a szerencséim. Az ütegparancsnokom, M. százados,  azt mondotta, hogy maradjak bent. Egy éven belül hivatásos szakaszvezetővé fognak előléptetni.

           K. Miklós zászlós úr ajánlata:- Üljünk vonatra, és menjünk fel Pestre! Koronaőrként jöhetsz vissza!

            A város főmérnöke javasolta, hogy üljek mellé a kocsiba, és mint csendőr mehetek haza. A farzsebembe tettem az ajánlatokat, és karácsonyra én is leszereltem. Hogy legalább felhős legyen a jókedvünk ege, így búcsúztattak bennünket:

             - Bajtársak! A mielőbbi viszontlátásra!

            Mindannyian köszöntük halkan és fegyelmezetten. A társaság szétszéledt, mint a nyáj, de minden birka érezte, feni ránk fogát medve is, farkas is.

 Otthon boldog lehetett volt az ünnep a lopott karácsonyfa körül, de a bátyám nagyon hiányzott. Mély sóhajaink szálltak utána Oroszországba, mert a férfiak együtt érző bánata hallgatag.

             Én megpróbáltam nevetést fakasztani a medvehistóriával. Láttam, hogy a húgom és az édesapám szeme fényesedik a büszkeségtől. Akkor jött a ráadás, amikor arról meséltem, ami színtiszta igazság volt, hogy lehettem volna szakaszvezető, koronaőr vagy csendőr.

              Azzal vigasztaltam kapzsi anyámat, hogy majd jövőre megkérdezem, melyik jár nagyobb fizetéssel.

-          Kérdezd meg, fiam, kérdezd!

 Nem válaszoltam rá semmit, mert csak hazudhattam volna.

               Ilyen őr, olyan őr, amolyan őr, mindegyik kezében vagy legalább is kezénél ott a fegyver.

              Ha végleg megszabadulok tőlük, még képen se lássak többet!

 

                                                                          +

 

              Újévkor, farsangi időben sűrűn megfordultam Kiskecelben. Tettem is olyan ígéretet, hogyha nem kapaszkodik belém a hadsereg, mint a kullancs, megnősülök.

              Benyák Terikének még azt is megígértem, ezután ritkábban tévedek be a kocsmába.

              Otthon nagyon sokat járhatott a Józsi haverom szája.

            Kellemesen telt a tél farka, de a levegő igen puskaporos volt. Márciusban már újra régi ipart űztem, mert mint jó mesterembernek, mindig volt napszámom. Munka közben sokszor elgondolkodtam azon, honnan tudták a mi tisztjeink már decemberben, mi történik majd tavasszal. Annyira már érdekelt az ország állapota, amitől az én sorsom is függött, hogy elég gyakran bepofátlankodtam a Gazdakörbe újságot olvasni.

            Tudtam, hogy örök barátságot kötöttünk a szerbekkel. No, ide már nem kell menni!  Este, amikor a munkából hazaértem, azonnal a sublót tetejére néztem. Van-e ott alattomos behívó. Azután a derék miniszterelnökünk, aki megfogadta az örök barátságot, fejbe lőtte magát. Már a lövés előtt lecsapott a SAS. Honnan tudták a tisztjeink decemberben, merre fordul a világ áprilisban?

             Menni kellett és folytatni a katonaéletet. Újra angyalbőrbe öltöztem. Mindenki megkapta a maga beosztását, ismét lövegvezető lettem.- Indulás Délvidék visszacsatolására!  Édesapám azt mondta:

             - Vigyázz, fiam, mert ezek nem bújnak medvebőrbe! Ezek jó katonák voltak az első világháborúban. Most keményebb diót kell feltörni!

              Kelebiánál törtük át a határt, és gyalogosaink azonnal tűzbe kerültek. Behúzódtak a műút árkába. Ekkor hallottam az első jajszót, pedig legalább négyszáz méterre voltunk a bakáinktól. Jól kiépített betonbunkerekből géppuskázták a fiúkat.

                                Ahogy belátható közelségbe kerültünk, azonnal munkába álltunk.  Páncélgránátokkal kiemeltünk az út széléből két bunkert. Mintha fényes lángkardokat küldtünk volna előre! Nemcsak a bunker darabjai fröccsentek szét, de a benne megbúvók testének foszlányai is. Most láttam először közel, milyen gyalázatos munkát végez a parancsomra ez a fegyver. Nem volt kedvem a jobb kezemmel megveregetni a bal vállamat. A gyalogosaink közben leszedték a megfigyelőjüket.

               Füstös csönd támadt. Aztán gyors tempóban elhagytuk a csapás színhelyét. Tudtuk már, hogy nyerhetünk, mert a német csapatok legalább ekkora tűzerővel szorongatják őket a másik irányból.

                Csak a hegyekbe menekülhetnek előlünk. A szerbek nem voltak ennyire józanok, mert minden út menti házból lőttek ránk. Szabadka előtt jobbra kanyarodtunk, igyekeztünk kisebb falvakon átvonulni. Lovasságunk az első lövésekre meghátrált. A gyalogságunk beásta magát. Minden ház fegyveresek búvóhelye volt, ezeket kellett ágyúinkkal megsemmisíteni. Az ágyúpajzs biztos védelmet nyújtott a tüzéreimnek. Aztán közvetlen irányítással odapörköltünk vagy tizet, és ezzel a fél falut „kilakoltattuk.” A fegyveres ellenállás megszűnt.

            Szőregnek volt egy majorrésze, ahol magyarok cselédkedtek. Parancsnokságunkhoz menekültek, és összetett kézzel könyörögtek: A szerbek mind egy szálig ki akarják végezni őket. Megszántuk a kétségbeesetteket, és védelmükre egy löveget irányítottunk.

            Előtte felszólítottuk őket a megadásra:

-          Nem lesz semmi bántódásuk.

            Rá se bojszáltak. Egyetlen lövés után is sok halott.

            Ezt ők bizonyára bátorságnak nevezik. Én úgy vélem, alattomos, tisztességtelen harcmód. Ilyen ellenállásra a magyar ember nem képes. Úgy vélem, hogy a lelki műveletlenség és a túlzott nemzeti büszkeség következménye. Semmiben sem különbözik a német fasizmus műveletlenségétől és önteltségétől. Sztálin csekista csürhéje? Ma már szent meggyőződésem, hogy Hitler és Sztálin lelketlen emberi szörnyetegek voltak. Csak ahhoz értettek, hogyan kell felhasználni az emberszemetet a legaljasabb célokra. Az amerikai elnök, aki Hirosima és Nagaszaki gyerekeire, asszonyaira és öregjeire ledobatta az atombombákat, vajon nem háborús bűnös-e? Nem barbár és vérszomjas állat? Miért nevezném embernek? Titót, Rákosit, Gerőt és a többit?

 

                                                                           +

 

            A tüzérségi támadás után át a falun, amelyik még égett. Irány a Ferenc csatorna!  Ezen át kellett volna kelni hajóval vagy hídon, de Újvidék felől olyan golyózápor kapott oldalba bennünket, hogy se té, se tova. Föld alá is bújtunk volna ágyústól. Ekkor bedübörgött a felmentő sereg, és a harckocsik benyomultak a városba.

             Elbeszélésük szerint minden magyar áldozatért busásan megfizettek. Újból növekedett az ártatlan civilek ellen elkövetett bűneink lajstroma, akik a legaljasabb harcmodort választották ellenünk.

             Tüzéreket a Futaki utcában, a reálgimnázium udvarán, pihentették. Hadseregünk akkorára úgy felfejlődött, hogy ránk nem volt szükség. Kihelyeztek bennünket egy nagy majorba nem messze Újvidéktől, ahová a németek elkezdték a zsidókat összegyűjteni.

             Őket vigyáztuk, csecsemőtől az aggastyánig, két héten át. Suttyomban megengedtem, hogy a karon ülőknek tejet vagy csokit csempésszenek be az épületbe. Az egyik tisztünk észrevette:

-          Nagyon vigyázz, mert a németek mindnyájunkat elvihetnek.

 Hála Istennek, nem így alakult! Valamelyik fejest lefizették, és kiszabadultak. Amikor találkoztam velük, egyik háztól a másikig vittek, még köszönőlevelet is kaptam tőlük. Hogy mások milyen sorsot szántak nekik, azt akkor még nem tudtam.

            Vajdaságban nagyon szorított a bakancs, de túléltem. Júniusban hazatértünk és leszereltünk. Előtte megkaptuk a délvidéki emlékérmet.

            1942 a nyugalom éve volt. Ha gyónnom kellene:

             -Vért nem ontottam!

            Egy játékos kiképzés céljából Szegedre rendeltek. Én lettem a játékvezetője hatvan román és szerb nemzetiségű katonának. Ezekkel kellett levonulnom a nagyállomás melletti Sárkány szállodába. Gyönyörű bálterme volt, a falakon embermagasságú tükrökkel.

            A katonáim arról panaszkodtak, korábban megverték őket. Megnyugtattam a bandát, amíg én vagyok a góré, verésről szó sem lehet. A Tisza –partra jártunk gyakorlatozni. Állandóan az motoszkált a fejemben, hogy jó-jó, megkapják a kiképzést, de az ágyújuk a döntő pillanatokban  nem nekünk osztja-e az utolsó kenetet.

            Egész délelőtt gyakoroltunk.  Helyette a pecázás idegnyugtató sportját is űzhettük volna. Nem ellenőrzött bennünket a kutya se. A nagy magányban magyar katonanótákat tanultunk, és ezeket harsogva, büszkén vonultunk be a szállásunkra. A tiszt urak fel is figyeltek erre. Azzal díjazták a napi munkát, hogy esténkét többször is végighallgatták nemzetközi, de egynyelvű kórusunkat. Azután következett az úriemberek komolyabb szórakozása: Kuglizás az éjszakában!

            Eljött, mint egy derűs végítélet, a vizsga ideje. Komoly pofával kivonultunk a harcászati gyakorlatra. Kaptam egy térképvázlatot, amelyen kijelölték a helyem:

-          Foglaljam el a tüzelőállást, és lőjek kétszer a célra!

               Makó volt az első kiszemelt áldozat, második a parancsnoki kocsi. Mind a kettőre lőttünk speciális fagránáttal, amely néha egy métert is repült a csőből a cél felé. Az alezredes úr a kocsiból elismerően tisztelgett, miután a második lövésre megsemmisült. Ugyanakkor mosolyával is jelezte elégedettségét. Találat után a kocsi elporzott, ekkor nagyot kiáltottam:

                - Fiúk, a vizsga sikerült! Vége a kiképzésnek!

            Bevonuláskor most is nótázott a banda, a nemzetközi és egynyelvű kórus. Néhány nap múlva leszereltek, de már útközben hazafelé igen sajnáltam, hogy legalább az egyik lövedéket nem csórtam haza emlékül.

            Az otthoni munkát aratással kezdtem. Megint Csalán, ahol édesapám volt a kipróbált és bevált marokverőm. Két napig hordást is vállalt. Én pedig beiratkoztam Csornára, ahol búzát, árpát és zabot csépeltünk.

            A tüzérosztály emlékeztetőül egy nagyon szép Szent Borbálát ábrázoló képet küldött utánam, amelyik az előléptetésemmel együtt érkezett figyelmeztetésül is. 1942-ben meg is nősültem, mert a Terike jobban tetszett Borbálánál.

             Olyan dolgos lányt kaptam feleségül, aki nem fél, hogy munka közben az aranygyűrű leesik az ujjáról. Az újfalusi templomban figyeltem föl először barna szemére és mosolygós arcára. A kiskeceliek is ide jártak, mert a nagytemplomig hosszabb volt az út.

 

                                                                             +

 

            A parancsnokságon még lelépésem előtt elég udvariatlanul megkérdeztem:

    - Ezután mindig sorra kerülök? Minden évben legalább felet?

 Azt válaszolták:

     -Amíg nyolc-tíz pengős katonát találnak, addig nem hívnak be családos embereket. Elővettem a jobbik eszemet, és megnősültem.

            1943-ban hivatalos behívót nem is kaptam, csak egy hívatlant. Héjjas Iván vállalkozásába. Felmentem a tüzérosztályhoz, amely már korábban figyelmeztetett, hogy bármilyen nem tőlük érkező mozgósítás esetén, azonnal forduljak hozzájuk.

             Nem volt kedvem a bőrömet fölöslegesen a vásárra vinni, ezért azonnal jelentkeztem a tüzérosztálynál. Odaadtam a behívót az ütegparancsnokomnak, aki továbbította az alezredes úrnak. Telefonon rögtön felvette a kapcsolatot a Honvédelmi Minisztériummal. A tüzéreknél törzsgárdatagnak számítottam, bíztam abban, hogy kihúznak a csávából.

             Nagy bunyó folyhatott miattam, mert csak a következő napon jutottak dűlőre becses személyemet illetően. Azt mondották:

             - Az osztályon kívül sehonnan sem fognak többé behívót küldeni. Menjek csak nyugodtan haza!

Ki volt akkor nyugodt?

 Melyik családnak nem volt oka az aggódásra? Miért nincs hír a gyerekről, a testvérről, a férjről? Higgyem el, hogy meghalt? Azt, hogy fogságba esett? A bátyám a 2. hadsereg katonája volt, és óriási szerencsével nem pusztult el a tüzérségi állásban, ahol még az ütegparancsnoka is meghalt. Nem lett az oroszok foglya sem. Életveszélyes sérülést nem szenvedett. Akik azt a szörnyűséget túlélték, nem kellettek többé katonának, elvesztek az ország számára.

                                        MERT OTTHON AKAROK MEGDÖGLENI!

 

               Nem baj, ha kétezer kilométer, csak hazafelé rángasson a szerelvény. Nem baj, ha minden állomáson százak mustrálnak: Nem az én halottam? Akkor is élek még néhány napig, mert én otthon akarok megdögleni. Végül leemelnek, és egy ismerős mozgású parasztkocsira tesznek. Pokróc takar, alattam friss széna, amibe mélyen merülök. A fejem alatt puha párna, felettem egy asszonyi kéz, amelyik sűrűn törli a láztól lucskos homlokom. A kövesút minden döccenésére kimondatlan jajkiáltás. Végre puha homokba süllyed a kerék, a tanyánk felé már nem fáj az utazás. A végső stációnál is hárman emelnek, de fordítva tesznek az ismerős ágyra, hogy láthassam a megfeszített Krisztust és Máriát, akinek szívét hét tőr járta át. Azután az ő arcának helyén egy másik ismerős női arc, amelyik azt kérdezi:- Eszel valamit? Nemet ingat a fejem, mire két apró gyerek áll az ágyam mellé. Éppen oda, ahol a testem a legjobban fáj. Mintha enyhülne a fájdalom. Nem ismerik meg ezt a szakállas, halott bácsit. Mert abban a pillanatban elmúlik minden, amikor Krisztus szemébe nézek. Én ebben a szobában akartam megdögleni.

 

                                                                               +

 

               Kertszomszédunk az a Kovács Józsi bácsi, akinek az édesapja így jutott haza s így halt meg. Az édesanyja magára maradt a két gyerekkel meg egy értékes szőlővel. A gyerekek a kapálásban még tudtak segíteni, mert kitépték a nagyra nőtt gazt. A permetezéskor nem volt a szegénynek pénze napszámosra. Maga vette a gyenge vállára a nehéz permetezőgépet, és napokig vergődött vele.

Meglátta ezt a szőlőszomszédjuk, egy zsidó asszony, aki így fordult hozzá:

           - Tönkre teszi magát Ilonka, és mi lesz akkor a két árva gyerekkel? Majd az én napszámosaim beszórják a magukét is. Ne hálálkodjon, ennyit már csak megtesz az egyik ember a másiknak!

             Amikor pedig eljött a gettók ideje, így panaszkodott:

             - Tudja, Ilonkám, miért visznek el bennünket? Mert a gazdag zsidókra haragszanak az emberek! Ki pusztul majd el közülünk? A szegény zsidó! A gazdag a sok pénzéért megveszi a szabadságot az egész pereputtyának.

                                                                       +

 

            Aggodalom, félelem: orosz front. Már karon ülő megtanul reszketni, rémüldözni: Liberátorok! / Felszabadítók. / Égen-földön kiszolgáltatva a felszabadítóknak.

            1944. április 6. Éppen nagycsütörtökön a fehérhomoki dűlőben szőlőt nyitottam Megjelent a feleségem testvére, Margitka, és újságolta a behívómat. Sóhajtottam egy felleghajtót, aztán a kapát a bal vállamra, jobb kezemet az ő törékeny jobb vállára, és mintha halottat kísérnénk, olyan csendesen ballagtunk hazáig a néma dűlőúton.

            A feleségem már áldott állapotban volt az első fiunkkal. Ebben a helyzetben, ami eddig erőt adott, gyengeségünk forrása lett. Hullott szeméből a könny, mint a záporeső.

                   - Ne sírj sokat, mert ezt tanulja meg először a gyerek!

            Ne mondhassák majd a rosszakarói:- Azért lett belőle savanyú ember, mert már az anyja hasában is rosszul érezte magát. Nevetve fogadjon, amikor hazaérek! Néhány csöpp könnyet belesimítottam a hajába, amikor nagypéntek hajnalán a mellemre borult:- Tudod, hogy a rossz pénz nem vész el – vigasztaltam a magam parasztos módján.

            - De éppen nagypénteken háborúba menni, nem jó előjel – mondtam magamban magamnak.

            Minden harci kedv nélkül elindultam Hargitára, ahol már tárt karokkal vártak. A behívóm a 103-as nehéztüzérosztályhoz szólt. A korábbi tíz és fél centisek helyett csúnya nagy löveget mutogattak. Ilyenekkel lőtték még kettő és fél évvel ezelőtt huszonöt kilométerről Moszkvát.

            Hol van már Moszkva? Hol vannak a németek és a mi maradékunk? Hátunk mögött a Kárpátok, szemben egy hatalmas tömegű jól fölszerelt hadsereg.

             Ez a löveg minket fog segíteni, ha átemeljük a hegység keleti oldalára: - Uccu, neki! Csak öt tonnás a csöve, a talpa meg hét. Szakszerűen: Tűzkésszé tétele után 120 mázsa, a repeszgránátja 124 kilós, a rombolóé 128.

               Ezekhez a lövegekhez nem volt kiképzésem, tehát csapatcsendőr lett belőlem. Az nem zavart senkit, hogy ebből sem volt kiképzésem. A legfontosabb tudnivalókat így foglalták össze:

             - Vigyáznunk kell a fegyverekre és az emberekre! Ha valami gyanúsat tapasztalunk, csak az ütegparancsnok úrnak jelentsük!

            Mindjárt lett volna jelenteni valóm:

-          A románokra meg a ruszinokra igen ügyeljenek! 

  Tatárhágón át Galíciába egy bikaerős olasz Breda vontatta nagyokat nyögve a kocsisort.

            Megérkeztünk Tatarovóba, azután Tadzsafkán foglaltunk tüzelőállást. Hátunkat a Kárpátoknak vetve, az első vonalban. Pontosabban: Elöl a bakák, fölöttük a könnyű tüzérek, azután mi jöttünk az aduásszal. Azaz 14 olyan löveggel, amelyek ha egyszerre szólnak, megremeg a hegység és minden élő, aki hallja.

            Legalább egy heti csend. Sokat beszélgettünk M. százados úrról, aki utálta a spionokat, de szerette a borocskát és a színésznőket. A tudósok elmondták róla, hogy tőlünk áthelyezték a páncélosokhoz, ahol idegösszeroppanást kapott. A Toldit, a Turánt és a Tast könnyen kilőtték, és a szerencsétlen legénység legnagyobb része odaveszett. Ő megmaradt, de a rábízott emberek tragédiája egy életre beteggé tette. Sajnáltam szegényt, aki olyan csillogó szemmel tette a szépet a csacska nőknek.

            A körülöttünk lakó emberektől tilos volt bármit is elvenni, de olyan hosszú ideje éltek már a háború országútján, hogy elvenni csak az életüket lehetett volna. Magyar katona azért is becsülhette őket, mert Bem apó Galíciából származott.

            Eltelt egy hét, és még egyetlen lövésre sem kaptunk engedélyt. Nekünk csak a nagyvadak kilövését engedélyezték, pedig hálás célpontok sűrűn akadtak. Hiába minden szándék, ha a vadászmesternél az utasítás. Nekünk csak szolgálati jegyre lehetett megrengetni a hegyeket.

            Egyszer csak Kolomeából egy zászlóaljnyi orosz gyalogság indult éppen felénk, hogy felváltsák az első vonalban kifáradt társaikat. Csaknem zárt rendben igyekeztek a halálba. A gyalogság parancsnokának egy tizenötszörös nagyítású távcsövével néztem végig az eseményeket. A tüzérség már minden pontot előre bemért. Alig kellett állítani a lőelemeken. Vártuk, hogy közelebb érjenek. Aztán az egész tüzérosztály össztüzet adott le rájuk. Mintha lekaszálták volna őket.

             Álló és ép ember nem maradt! Meglepetten láttam a holtak között egy részegen mozgó fehér lovat, amelyik néhány lépés után térdre esett, aztán megadóan a bal oldalára fordult. Miért vitték az első vonalba ezt a szegény párát?

            Később az oroszok azt üzenték, hogyha egy tüzért elfognak, derékban kihegyezik. Miért nem vonták felelősségre azt a parancsnokot, aki úgy gondolta, hogy a Vörös téren masíroztatja a katonáit? Közben megérkeztek a németek a messze hordó lövegjeikkel a hátunk mögé. Kiépült a védelem lépcsős piramisa.

            Ezeknek a szörnyeknek 30 kilométer volt a hatótávolságuk. A hangjuk olyan volt, mint egy közeli villámcsapás után a mennydörgés, ami az eget hasogatja szét. Az éles csattanások miatt megfájdult a fejünk. Ezekkel sűrűn tapogatták az oroszok legközelebbi városát, Kolomeát. Onnan csak repülőgépekkel támadtak, de hét légvédelmi üteg óvott bennünket, ezért nem is tudtak a tűzfüggönyön áttörni.

              A viszonylag csendes időszakok fölbátorították a parancsnokságot, hogy a hívő katonáinknak tábori misét tartsanak. Egyik vasárnap jött a katolikus pap, és a templom előtti téren felállították a tábori oltárt. Éppen megkezdődött a szertartás, amikor átrepült felettünk egy orosz Rada, és közben vastag fekete csíkot húzott.

                Fölöttébb gyanús volt, ahogy elhúzta a csíkot. Szóltam két-három barátomnak, hogy viselkedjünk okosan. Húzódjunk le a Prut folyó partjára! Ha telitalálat ér, nem szenved az ember. De sokkal nagyobb baj is érheti. Éppen lehúzódtunk, amikor:- Bumm! Olyan 300 méterrel előttünk. Egy perc múlva ismét, de jóval közelebb. A harmadik már a folyó partoldalába csapódott, amerre mi is bújócskáztunk.

                  Gyorsan kiugrottunk, mint ürge a lyukból, és fürgén arra, ahol nem szakad a part. A szélrózsa minden irányába futottak a fegyvernemek Bátran és tekintélyes lépésekkel, kezében az oltáriszentséggel a tisztelendő úr is biztonságosabb helyet keresett. Volt közöttünk olyan, aki itt esett át először a tűzkeresztségen, valószínűleg a tisztelendő úr is.

 

                                                                             +

 

                   BECSAPOTT A MENNYKŐ! Ahogy megjósoltam volna, ha hallgatott volna rám valaki. De hát hiába hallgat az ember!

                   A ruszinok és a románok leléptek az éjszaka leple alatt. Ebből a hadvezérünk világosan megállapíthatta volna, hogy a gyengébb oldalon állunk. A bakaparancsnok ijedten panaszolta:

                 - Olyan 3-400 méter üresen maradt!

                   Közben egy századnyi orosz átlopta magát a vonalon, és a hátunk mögött kushadó partizánokkal összeállva, megtámadták a Kárpátok gerincén elhelyezkedő tüzérségi figyelőket. Az első pillanatban éreztem, hogy én születtem helyrehozni ezt a melléfogást, amely súlyosan veszélyezteti állásainkat. Húsz emberrel fel is mentem, hogy  segítsek.

                   Már javában folyt az adok-kapok, amikor lövészteknőkben és az első világháborús áldozatok sírhantjai mögött elhelyezkedtünk.

                    - Csak mozgó célra, fiúk! Kevés a lőszerünk!

                     Három-négy méter magas mogyoróbokrok között ritkán nőtt vörösfenyők. Ez volt a játszótér. Egy orosz mókus két-három erősebb mogyoróágon hasalt éppen fejmagasságban. Esküszöm, hogy géppisztollyal a kézben még játékosan himbálózott is. Megnehezítette a célzást, de azért gyorsan lehívtam. Kiadtam a tűzparancsot a géppuskásoknak, de ijesztő csend volt a válasz.

                     Amikor megfordulok, látom, hogy a géppuskás irányzóink kiterülve, két Iván meg viszi a svarclózent állványostól. Idő egy pillanat se! Az egyik nyeles kézigránátot meghúztam és odavágtam. Ettől összerogytak, de ha csúszva-mászva is, eltűntek a bokrok között. Két bajtársunkat átvágott torokkal hagyták ott.

                      A géppuska és a lőszerláda megmaradt. Ezekkel rövid időn belül kiegyenlítettük a számlát.

              

 

                                                                          +

 

           NÉMET FEGYVERTÁRSAINK ezt nem így látták a magasból. A gyalogosok védelmi vonala hosszú szakaszon elszakadt, ezt maguk akarták egy 40-50 főből álló SS-osztaggal ideiglenesen befércelni. Hogy lefelé sima legye az útjuk, először nagytakarítást végeztettek a tüzérségükkel.

             Egy oberlaitner volt a parancsnokuk, aki egy vérszínű zsinóron át ilyen cvancig, olyan cvancig, azután slussz. A hátuk mögött lévő német tüzérütegek egy-két perc alatt lőttek vagy ötvenet.

 A nagy zaj után le is ereszkedtek a hegyoldalon.  Csendben, és igen figyelmesen átfésülték az erdőrészt.

 Az ellenállás halott volt, vagy úgy berezelt, hogy gyáván meghúzta magát a holtak között.                                                                                                                                                   Mindegyik SS-katona géppisztollyal, léghűtéses géppuskával és távcsöves puskával volt felszerelve. Lent, ahol az első vonal üresen állott, elfoglalták a tüzelőállásokat. Tökéletesen álcázva. Elvégezték a célelosztást, és várakozó állásba vonultak

 Ha egy német katona rágyújtott, óvatosan hátrafordult, és a füstöt a köpenye ujjába fújta. Amikor megszívta a cigi parazsa elé tette a tenyerét. Ez így ment két órán át. A tiszt bizonyosan tudta, hogy az oroszok támadni fognak, mert minduntalan az óráját leste. Ezt azért figyelhettem meg ilyen jól, mert ez volt a beosztásom. Az biztos, hogy rutinos friccek voltak!

Egyszer csak megindult az orosz roham. Szerintem jól bevodkázva legalább ezren rohantak a meggyengült vonal felé. Azt hitték a szegény legények, hogy szolíd magyaroknak kiabálnak:-  Mazsar!  Dolé pusku!  Holé ruki!  Pasli  damoj! Ez mind nekünk szólt.

 Úgy jártak most ők is, mint az a kocavadász, aki fácánra indul, de farkassal kerül szembe.

  Amikor 150 méterre érhettek, az oberlaitner a valterpisztolyából a levegőbe lőtt. A két oldalán szimmetrikusan elhelyezkedő katonái kikapkodták az álcát a csövek elől, és perceken belül senki nem szólította fel a magyarokat sem megadásra, sem hazamenetelre. Ott feküdtek a szőke legények szétszóródva a kövekkel foltozott fakó mezőn.

 

                          .

 

                                                                   +

 

Amikor az SS egysége visszahúzódott, ismét betölthettük a vonalszakaszt puskásokkal. A németek összeszedték a felszerelésüket, aztán ötven méterrel feljebb a fák alá telepedtek. Snapszot ittak és Rózsikáról énekeltek.

A tüzérosztályunknak csak egyetlen egyszer kellett lőnie, amikor a másik oldalról komolytalan harckocsi támadás kezdődött. Felfedeztük a mozgást, és két üteg a még álló tankokra össztüzet adott le. Egy tank teljesen megsemmisült, néhány használhatatlanná vált.  A támadási kísérletet csírájában elfojtottuk. Nohát!

 De az sem lehetetlen, hogy csak a veszélyes területről akartak angolosan távozni, mert éppen megtudták, hogy a kincses Erdélyen keresztül a csapataik már megközelítették a magyar határt. A Kárpátok többé nem akadály!

 Gyerekjáték lett volna az utolsó emberig megsemmisíteni az átkarolt magyar és német csapatokat. Nem is értem a szovjet hadvezetést.

 Villámgyorsan:- Hátra arc! VISSZAVONULÁS a Tatár - hágón át hazafelé!

Egymást tiporva törtettünk a szoroson keresztül. Ha ekkor az orosz repülők támadnak, az felért volna egy új tatárjárással. A mocskos szájú pesti vagányok így mondották:

  - Lett volna olcsó hús!

A Kárpátokon innen egy Havasalja nevű községnél állítottak tüzelőállásba bennünket. Körülöttünk több héten át örvénylettek a csapatok. Igen megnőtt a katonaszökevények száma, hiszen most már magyarlakta falvak fogadták be őket. Ha szerencséjük volt, igazi bajtársra is találhattak.

 Nekem is volt két érdekes találkozásom. Lajkó János bácsi ismert rám, és szólított meg igen barátságosan:

- No, ez érdekes! A bátyjával a Donnál akadtunk össze, az öccsével meg itt a Kárpátok tövénél!

           Nem tudtunk hosszan elbeszélgetni, mert jött az őrmesterük, akinek telefonált a Halál:

               - Gyerünk, emberek! Itt a szerpentin, ne maradjunk le!

Kedvem lett volna megkérdezni:

     -Tudják maguk, hova igyekeznek? A Kárpátok most már az élet és halál közötti mezsgye. Ezt miért nem tudja a felettesük?

 Két nap múlva a századból csak húszan jöttek vissza. Az egyikük hozzám fordult:

    - Hogyha tudsz haza üzenni, akkor írjad meg azt is, hogy Lajkó János elesett, és Tatarovóban nyugszik.

Igen sajnáltam szegényt, mert jó szándékú ember volt. Mink sem őrizhettük sokáig a Tatárhágót, amikor az orosz ágyúk már a jobb fülünknél dörögtek, még a süketnek is jól hallhatóan. Ki a kutyaszorítóból!

 Elindultunk Szolyva felé, ami Sátoraljaújhelytől 30-35 kilométerre fekszik. Itt ismét tüzelőállást foglaltunk el. Kivel hozott össze a rossz sorsom? Azzal a Kenyeres nevű  leventéket  aloktató úrral, aki miatt megkaptam a dilis minősítést.

 Úgy tett, mintha a fényképemet nem látta volna a ballagási tablón, pedig azokat igencsak meg szokták bámulni. De most mennyire elhagyta magát! Látszott a ruházatán, hogy a snájdig úri társasággal régen megszakította a kapcsolatait. A hátán lóg a szurony. A szurony! A hátán! A derékszíja meg a köldökénél lazít.

  Kérdem tőle együtt érzően, mert nagyon magányosnak látszott:

-          Hát Ön honnan jön, Kenyere úr? Nagy nehezen, de felismert:

  - A csapatomat keresem. Elvesztettek valahol.

- Gyorsan forduljon vissza, ha nem akarja, hogy a segedelmébe lőjek! Még az ágyú nem is szólt, már a gatya tele volt! – kiáltottam, aztán keresztet is vetettem utána a jobbik kezemmel.

              Vissza is somfordált néhány utcányit, azután jobbra-é avagy balra, de úgy eltűnt, mint a hajnali dér, ha felkel a napocska.

               Mi úgy vártuk már a visszavonulási parancsot, mint zsidók a maguk Messiását. Másnap kora délután meg is érkezett. Mármint a parancs. A mozgó fronton ilyen behemót lövegekkel nem lehet sokra menni.

                A hat darab 21-est le kell adni, és mint ócskavasat sürgősen hátravinni. Éppen a parancshirdetéskor érkezett meg a fiam fényképe, így ő is hallhatta, hogy egy hadapród őrmester lett a szerelvény parancsnoka, de a helyettese ÉN.

 

                                         

                                                                           +

 

 

            - Indulás, hátra! Sátoraljaújhelyen egy apácazárda udvarán töltöttük el az éjszakát. Azon az estén tudtuk meg, hogy Horthy békét kért az oroszoktól. Az apácák vacsorát adtak mindenkinek, és kimosták az alsóneműinket. Azzal riogattuk őket, hogy partizán is lehet ám a ruháinkban.  Visszamosolyogtak:

- Erre fel is vagyunk készülve.

                 A reggeli ébredéskor enni is kaptunk, aztán kinéztünk a hangoskodó utcára, ahol autókról kürtölték, hogy újra harcol a magyar.

 - Csapjon belétek a tüzes isten nyila!

              Egy ember szólta el magát egy egész ország nevében. Beleértve a szívem fölött dobogó fiamat is. MEGINDULT AZ OROSZDÚLÁS!

                                              

                             

                                                                           +

 

                 Nálunk mindig akad egy banda, amelyik a tiszavirág életű hatalomért képes irtatni a magyarságot. Most a nyilasok jönnek! Mi pedig mindent megköszönve és szerencsét kívánva elindultunk a vasútállomásra. Bevagoníroztunk. Irány Debrecen! Ágyúkat szállító buzogányvonaton! Ami annyit jelent, hogy minden állomáson miénk az elsőség. Debrecenben kemény utcai harcok folytak, leállt a szerelvényünk is.

                  Itt a parancsnokunk egypár társával olajra lépett. Úgy látszik, hogy ők hazaértek Nekem kellett Az irányítást át kellett vennem, bár elég kelletlenül tettem. Bár humornak itt nincsen helye, áldozzunk neki is, egye fene.

                    A mozdonyhoz loholok. Hát a masinisztánk is le akar lépni! Éppen szedte össze a cókmókját. Az oldalába nyomtam a pisztolyt, és közöltem vele, hogy a cél még messze van. Elindította a szerelvényt, és azonnal kaptunk is utat.

                     A város közelében páncélököllel és srékkel legalább ötven orosz tankot lőttek ki. Ettől a ruszkik megtorpantak, és ekkor még kihúzhattuk fejünket a bárd alól. Kösz, fiúk, ha visszamenőleg is, ha a túlvilágra is!

                    A buzogányunk sebessége fokozatosan nőtt. Úgy röppentek el mellettünk a falvak, mint a felriasztott madarak

                     A mozdonyvezető közben bocsánatot kért:

                        - Azt hittem, hogy onnan már nem lehet tovább menni. Nem akarok hősi halott lenni!

                        - Ki akar?- vágtam szájon a szavaimmal.

                        - Én is haza akarok kerülni, de innen háromszáz kilométerre lakik a családom. És mint egy igazolást, előrántottam a fiam fényképét.

            -Kérje a leváltását Pesten! Azután menjen Isten hírivel!

                   Erre azt mondotta, belenyugodva a sorsába:

                        - A szerelvényt nem hagyom el.                       

             - Mit gondol, mi lenne a sorsa a ránk bízott hét embernek?

                    - Vihetjük őket a szabadulásba vagy egyenest a pokolba! Most már az első lehetőségnek nagyobb az esélye. Segítsünk neki!

                  Befejeztem a szónoklatot. Csak egy pillantást vetettem rá, és tovább néztem a röpködő madarakat.

                  Végre megérkeztünk a Nyugati pályaudvarra, ahol rögtön kiderült, hogy csak két óra múlva lesz zöld az út. Megfordult a fejemben, hogy mi lenne, ha lelépnék a történelem színpadáról. Átballagtam a Keleti pályaudvarra, hogy megnézzem, milyenek az én esélyeim.

                    Az első pillantásra feltűnt a sok sötét ruhás asszony és férfi kezében a világító, erős illatú őszirózsa. Úristen, halottak napja! A csillagok fénye mellett már van és még lesz is kiért imádkozni egész földi világunk hatalmas temetőjében. Mekkora csokor őszi rózsának az illata tudná elfojtani a négy éve bűzlő Föld hullaszagát?

                    Körülöttem nyilas suttyók nyüzsögtek, miközben a menetrendet böngésztem. Kiskunhalas felé csak Kunszentmiklósig járt a szerelvény. Nem volt nehéz megállapítani, hogy az oroszok elérték Kecelt. Nem egy, nem kettő, hanem legalább kétezer. Öreg férfiak és asszonyok fegyver nélkül próbálják menteni a fiatalasszonyok meg a lányaik becsületét.

                      Lesz- e közöttük olyan, aki őszirózsát mer vinni a szülei sírjára, amikor a temető csendje borul az egész falura?

 

               

                                                                             +

 

            Visszatértem, ahová a parancs szólított, mert láttam, hogy a magam sorsát nem fordíthatom jóra.

               Mondotta is a mozdonyunk ősz hajú vezetője, hogy indulunk immár.  De ennivalónk nem volt más, csak az igen tápláló Hitler- szalonna. A szerelvény igen lelassult, de nem a rossz minőségű szén miatt, vagy az előbb említett szalonna volt az oka.

              Több ügyes és bátor katonám menet közben le-leugrott a vánszorgó kocsiról, és megvámolta a földeken hagyott gazdátlan kukoricát.  Új jelképét teremtettük meg a háború elleni bátor kiállásnak. Ezzel Muhinának befellegzett! Nem kardból kovácsoltunk ekét, mint az a dőre némber, hanem ágyútalpon sütöttünk életmentő pattogatott kukoricát

                  Picassó békegalambját is megsütöttük volna, mikorra beértünk a székesfehérvári állomásra. Ezt a hajdani pályaudvart téglaporrá őrölték a néger, a negroid, a fehér bőrű és a derült égből lecsapó felszabadítók.

                   Tehát az állomás romokban. Nem hiszem, hogy öt-hat vonalnál több működött. Beálltunk. Milyen az éhes katona? Még nem váltak teljesen vegetáriánussá, elkezdtek hús után koldulni a környéken és csoportosan. Egy kis darab szalonnabőrt sem kaptak. Nem tudták, hogy a koldusok nem járnak csapatokban.

                    Újra szaglászni kezdtek, most az állomáson, mint romok között az éhes patkányok. Az egyik zárt vagon alját kibontották, és legalább egy mázsa almát pofonvertek. Újra volt mivel teletömni a hasukat, de egyúttal nőtt bennük a vegetáriánus hajlam.

                    Minden gaztettnek megvan a súlyos folyománya. Ez be is következett, mert megjelent az állomásparancsnok! Szintén romokban.

                    Az én vétkes legényeim már fenn és vigyázban álltak egy-egy hatalmas üteg mellett. Szegénynek az egyik lábát már megrövidítette a háború. Ezért jobb bakancsának a talpa dupla magas volt, de a hangja mélyről szólt. És mi, maradék nyolcak, szinte a Kárpátok magasából hallgattuk a feldorongolást. Szigorúan kiabálta:

                     - Hogyan merték az almásvagont feltörni? Mindegyiküket letartóztatom!

 Mondám néki egy éhező ember hangján:

                     - Ez kemény dió lenne! Miért nem adott enni a katonáimnak? Már három napja kukoricán élünk, mint a malacok. Önnek is érdeke, bajtárs, hogy továbbra is hadra fogható katonáink és ágyúink legyenek az orosz hordával szemben. Kitartás! Inkább engedje tovább a buzogányunkat! Aztán nézzen csak körül! Úgy ellepték az almás vagont az éhezők, hogy abból a gyümölcsből nem maradt semmi. Őrködjön! Ne velünk kiabáljon!

                      Nem tellett bele öt-hat perc, a mozdonyvezetőnk füttyszóval jelezte, hogy kapaszkodjunk, mert indul a masina. Meg sem álltunk Sopronlövőig, ahol Szalóki százados úr szalonnával és sonkával várt bennünket. Ebből megtudtuk, hogy már újra a béke földjén járunk, és nem a kérődzők közé sodort bennünket a sors.

                      Beszélgetés közben elmondottam neki, hogy tizenegyen indultunk, de már Debrecenben a parancsnok és a két társa lelépett. Éhezve vágtunk át a maradék országon. Most úgy érezzük, a paradicsomba jutottunk.

 - Elhiszem - mondotta letörve, mint egy száraz ág.

                     Korábban ő volt az ütegparancsnokunk, de a betegsége miatt visszahelyezték a pótkerethez. Elmeséltük neki a Debrecen környéki harcokat, a halottak napi hangulatot Budapesten.

Csak annyit fűzött hozzá, hogy az egész Alföld orosz kézben van. Budapest néhány hét múlva a Dunántúl felől is be lesz kerítve. Szülővárosát a földig le fogják rombolni.

                Közben parancsokat adott a magával hozott katonáknak. Igen siettette a lerakodást. Mint tájékozott embert, kérdezgettük a jövőnkről. Mit tanácsol?

            Mehettek nyugatnak, ahol amerikai, angol vagy francia fogságba eshettek. Ezek sem  vesznek emberszámba bennünket, ahogy az első világháború idején megtörtént a francia fogságba került magyarokkal.

              Ha visszafordultok, az orosz zsákba kerültök, és Szibériáig elcipelnek benneteket robotolni. Egyelőre maradjatok itt a svábok között veszteg, mert ezek nem akarnak menni sehova. Segítsetek nekik a munkában meg az ivásban! Itt várjátok meg a jövőt!

 

 

                                                                        +

                 

           Volt is mit kipihennünk. Azután segítettünk a sopronkövesdi szüretben, kukoricaszedésben. Munka közben összehordtak sok savanyú lőrét, ami a tavalyi szüretből a hordók alján megmaradt. Ha a mostani szedésünkből is ilyen bor születik, jobb volna, ha rajta hagynánk Olyan, de olyan savanyú volt, hogy csókra állt tőle a szánk, akár akartuk, akár nem.

            Nagy ünnepséget készített elő a pótkeret, mert eljött Szent Borbála vértanú napja, december negyedike. Utoljára avattunk újonc tüzéreket. Meghívtuk rá a község lakosságát is. Vacsorára mindenkinek rizses pörköltet főztünk jó fűszeresen, alföldi módra.

            Vacsora közben módjával iszogattuk a domb levét, mert a bajtársaknak megsúgtam, hogy a vacsora végén robban a meglepetés.

              Jánosházáról, az ütegemtől, kaptam egy kis hordóval olyan ízűt, ami méltó egy tüzérszenteléshez. A vége felé ki is húztuk a dugóját, és ez a borocska igen ízlett mindenkinek. Meg is tapsoltak érte életemben először és utoljára. Pedig csak 25 liter volt.

            Alig kezdtük el a boromat vedelni, tragikus jelenetek sora kezdődött. K. György tiszthelyettes úr, az első világháborúból, sírva fakadt, és kijelentette, megérte a második háborúnk elvesztését is. Hiába vigasztalták a tisztek, hogy még nincs vége.

            - Majd meglátjátok!- sírta tovább, és eltörte a kardját.

             A kocsma színpadán ülő községi és katonai vezetők úgy becsiccsentettek, mint egy sereg csacsi.  Elaludtak a bársony szőnyegen.

            A közemberek őrködtek és virrasztottak. A maradék borból forraltunk néhány litert a beteg gyomornak. Nagyon jól esett nekik Észhez tértek a vezetők is, és könnyes ölelésekkel váltak el egymástól a ködös őszi reggelen.

             Az egyszerű bakák tíz nap múlva folytatták a búcsúzkodást.

             Szent Borbálától, a villámlás szentjétől, örökre búcsút vettem, mert huszad magammal Sopronba vezényeltek. Az ottani huszárlaktanyában volt a gyűjtőtábor és az elosztás is.

               Idegesítő volt, hogy az amerikai gépek állandóan a fejünk fölött randalíroztak.

              Nem lehetett közvetlen kapcsolat a ruszkik meg a jenkik között. Ha gépek tudták volna, hogy ez nem orosz fogolytábor, akkor bombázzák.

               Csak fogyasztották a drága kerozint, és bámultak bennünket meg a szövetségesüket, amelynek hadserege a Balaton térségében véres harcokat vív a német páncélosokkal.

              Az amcsi parancsnokságnak az oroszok mozgása is fontos volt.  Amikor a repülő felderítés jelentette az új oroszellenes csapatösszevonást, elégedetten dörzsölték a markukat:          - A civilizált Ausztriát is megmentettük!

            Legszívesebben virágesővel szórták volna le az oroszok ellen készülő hordánkat.

            Az ellátásunk kutyának való. Káposztaleves meg ehhez hasonló nyalánkságok. Akinek akadt még pénze, az a hűség városában vett magának.

 

                                                                          +

                      

 

            Ágfalvára osztottak be őrparancsnoknak Maga a település a határhoz nagyon közel feküdt. Talán három kilométerre. Sváb falu volt, de a trafikos már végleg bezárta a boltját, és a lakosság egy része áttelepült az osztrák nyelvtársak közé. Ágfalván egy hatalmas raktárt őriztünk.

              Tízmillió pengőt érő ruha volt itt felhalmozva, a parancs szerint erre kellett vigyáznunk 24 órán át. Ám láss csodát, és éld át újra éhesen és bagó nélkül, egy hét múlva érkezett meg a felmentő sereg.  Nyolc bajtársunk nekifogott a raktár kiürítésének. Bátran merek fogadni gyér számú olvasóimmal, hogy egyetlen egy sincs közöttük, aki ennyi inget, gatyát, zoknit, zubbonyt, köpenyt, derékszíjat vagy bakancsot látott volna életében és egy halomban. Tisztességesnek látszó hadnagy szállíttatta el két gépkocsival.

             Honnan tudjuk, hogy becsületes volt? Mert az őrség minden tagját megkínálta a teljes választékkal. Rövidesen úgy néztünk ki, mint akik többet érnek legalább ezer pengővel. Egyetlen dologtól féltett bennünket:

              - Fiúk, bármit! Csak a csizmát nem ajánlom, mert ha orosz fogságba estek, még a lábatokat is lecsavarják érte.

            Ezzel a szívderítő tanáccsal együtt elporzott az utolsó gatya is. Nem volt mit őrizni. Bevonultunk az utászlaktanyába., ahol hosszú idő után újra meleg szobában és nem hatalmas raktárhodályban töltöttük a hosszú napokat. Talán egy hét múlva: Sorakozó mindenkinek! Kinek van felvidéki, erdélyi, délvidéki és első osztályú tűzkeresztje?

               Ők jobbra, a többi balra! Jobbra talán hatvanan álltunk. SE óra, se perc! Azonnal indulás az állomásra! A határtól vissza vagy 40 kilométert. Ott kaptuk a nem éppen bakának való eligazítást:

               - Ne féljenek!

                Ilyen indítás után kezdtem el cidrizni, mert csak kellemetlen mondatok következhettek. Kiderült, hogy ott éppen nyilasok az urak. Megjött egy alezredes, aki előléptetéssel kezdte. Belőlem valóságos szakaszvezető lett. De lélekben maradtam a Szent Borbála katonája!

               Az alezredes úr külön megdicsért, mert korábban sokszor a legényeim pártjára álltam. Hogy ezt a hibámat honnan ismerte? Alighanem már akkor is vezettek káderlapot mindenkiről.       

               Elkezdődött az eskütétel. Háromszázan voltunk, ennyinek esett nehezére mondani, ha mondta. Én, az örök sorelső, mozgattam a számat. A hátsók már hallgattak, mint a sír. Felolvasták és hozzátették:

              - Aki nem szólt egy szót sem, annak is érvényes, mert jelen volt az eskü perceiben.  Háborúból már mindenkinek elege volt, kivéve a nyilasokat.

            Az altisztek csak nevettek:

      - Hányszor kell még felesküdni?

Jó kérdés, kispajtás! Ha túléled a háborút, lehet, hogy még apád likvidálására is felesküszöl.

 

 

                                  

                                                               +    

 

               Ketten harcfegyelem-biztosítók lettünk, meglehetősen nagy hatáskörrel. A kérdéseinkre mindenkinek válaszolnia kellett, legyen az bármilyen rangú. Akár út szélén, lakásán, minden elképzelhető tartózkodási helyen. Hatalom adatott, de egy jármű, még ökörszekér sem, ami elszállított volna kettőnket a tihanyi apátság palotájába.

                Amikor odáig elslattyogtunk, tisztelettudóan be is koppantóztunk. Miután figyelmesen megnézték a nem latin nyelven fogalmazott birtoklevelünket, betessékeltettünk. A királyi lakosztályba szállásoltak bennünket, egyenesen IV. Károly osztrák és magyar uralkodó szobájába, amelynek utolsó lakója 1920-ban a fenség volt.

                 A mellette lévő a fenséges asszonyé, Zita királynéé. A bakancsunkat alaposan lecsutakoltuk, mielőtt beléptünk. Békeidőben a leendő szobánkat 30 fillérért, a szomszédost 50 fillérért mutogatták.

             A is megkapaszkodott fejemben, ha ilyen hatalom birtokában elhozatnám az asszonyt, és beköltözne a gyerekkel együtt az 50 filléresbe. A sárga irigység elemésztené a fél falut. A fél falut? Az egész országot. Olyan lenne, mint a mesében. A nyolcvan filléreken meggazdagodnánk, és halálunkig csak a tihanyi Balatont néznénk nagycsaládostól. Amennyivel szaporodna a család, annyival nőne a sarzsim.

              Hej, de felvinné az Úristen a dolgunkat!

              Az volt a feladatunk, ha a palotámból kiléptünk, hogy a szedett-vedett Kalocsa környéki bakamaradékra ügyeljünk. Ez a 14/2-es gyalogság őrizte az első vonalat, mink pedig őket. Az igazság az, hogy amióta a buzogányt olyan galád módon a nyakamba sózta egy tiszt, elsősorban erre a nyavalyás fajtára vigyáztam. Ez nem az a fazon, melynek, ha nő veszélye, nő a bátorsága.

           A nagy francot! A legelső alkalommal úgy pácban hagyják a rongyos bakát, mint a pinty. Elsősorban őket kell vigyáznom!

                                                                         +

 

               Megkérdeztem a bajtársaktól, hogy a bátorságon kívül hiányzik-e valamilyük. Mint a gátszakadás után az ár, úgy zúgott a panasz: Nem jön időben az ebéd. Nem kapják a deci bort meg a cigarettát már a harmadik napja. Van olyan bakancs, amelyik enni kér. Nincs tartalék lőszer, a gépfegyverekhez tartalék ütőszeg.

               A tiszt urak nagy ívben elkerülik őket, mint a leprásokat, és állandóan a térképet böngészik. Biztosan azért, hol lehetne döntő csapást mérni az oroszokra. A nagy francot! Hogyan lehetne itt hagyni a Fejes Józsefeket, a Kelemen Antalokat, a Sendula Ferenceket a sárban?

Véget ért a panasznap. A sirámokat a hónom alá vágtam, és irány a zászlóalj-parancsnokság. Az őr, nagyon helyesen, nem engedett be. Én meg a parancsnak megfelelően szóltam a társamnak:

- Adjál le egy riasztó lövést!

Nem ízlett neki, de megtette. Rögtön jött az őrparancsnok, aki ismerte a dörgést. Felvezetett bennünket a tiszti értekezletre. Lejelentkeztem. Azután engedéllyel elkezdtem a kérdéseket feltenni:

   - Miért nincs? Szinte vég nélkül folytattam.

 Az érintett tiszt úr először flegmán, aztán vörösen, végül fehéren hallgatta a kérdéseket. Az alezredes úr a fülem hallatára vonta felelősségre a zászlóaljparancsnok helyettesét.

A mór megtette a kötelességét, a mór mehet. Jelentettem, hogy eltávozunk. Telefonon a vezérkari főnökségnek is jelentettem az ügyet. De hová telefonáltam ekkor? Budapestre biztosan nem, mert behallatszott volna Sztálin orgonájának andalító hangja.

Nem töprengtünk azon sem, hogy a felség ágyának jobb vagy bal oldalára melyikünk fekszik, mert illegális kezek beraktak két tábori ágyat meleg pokrócokkal. Egy tisztelendő atya kívánt nyugodalmas jó éjszakát. Mi is hasonló nyugodalmat az apátság minden lakójának.

Nekihuzakodtunk az alvásnak ebben a csicsás szobában. Ekkora csendet én még életemben nem hallottam. Az alvás könnyen is ment, csak az álmok ne jöttek volna! Azt játszottam álmomban, hogy én verem a Hemzőné lábát egy akácfáról tört tüskés ággal, de nem ő sikít fájdalmában, hanem én. Fejtse meg ezt egy lélekelemző!

Másnap korán reggel ébredtünk. Nem sokkal ezután begördült az épület elé egy kis Mercédesz három civil utassal.  Az őrségtől engedélyt kértek a belépésre, mert az épületet az is óvta. Nem voltunk annyira begőzölve, hogy azt higgyük, csak ránk vigyáznak.

 Megkért a kocsi parancsnoka, hogy menjek vele a zászlóalj-parancsnokságra, és egyúttal adjam át a tegnapi esetről készített jegyzőkönyvemet. Amikor célba értünk, ő és az ezredes úr hosszan tárgyaltak. Hogy miről, azt nem kötötték az orromra. A bűnöst telefonon rendelték a helyszínre. Amikor megjelent, a civil elvörösödött:

- F. vezérkari százados vagyok. A törvény nevében letartóztatom. Kérem, rakja le az asztalra önnél lévő fegyvert!

 Átkutatták és megbilincselték. Negyedik utasként beültették a kocsiba, aztán rákapcsoltak.

  Gyilkos lettem, ha komoly az ügy. De hülyére is vehettek, ha a színjáték célja a nyegle tisztecske leléptetése volt. A kérdés tehát az:

- Túléli vagy a nyakát töri?

    Kimentem ellenőrizni, hogy lett-e foganatja az erélyes fellépésemnek.

  Mint a mesében! Volt minden: cigi, bakancs, tartalék lőszer, deci bor, ütőszeg. Mindent feltöltöttünk. Egy hét múlva kellett a királyi hálószobát kiürítenünk.  Ágyunkat úgy tettük rendbe, hogy tovább növeljék a szoba rokokó szépségét. Utólag és visszamenőleg javasoljuk a belépődíjak felemelését!

Pocsék februári időben két napos gyaloglás következett Veszprémig. A magyar hadvezetés itt is úgy járt, mint a Kárpátokban, mert nem hallgattak rám. A románok és a ruszinok átszöktek az oroszokhoz, és pofátlanul támadták a mieinket. Itt is pálfordultak!

 Ezért kellett elhagynom a fényűző lakhelyemet, és gyalogolni két napot. Nem is kettőt, hanem kettő és felet.  Hol volt a királyi kényelem és az ellátás?  A rangról nem is szólva! Hic transit gloria mundi!

 Szóval most nagyon haragudtam az ellenségre. Ausztriába vezető országút árkában helyezkedtünk tüzelőállásba, mert itt volt hézag. A támadás pedig bármelyik percben várható.  Most is a csoportos letámadás taktikáját fogják alkalmazni, mégpedig az ebéd utáni feltöltött állapotban.  Parancsnokunk arra biztatott bennünket:

      - Csak addig tartsunk ki, bajtársak, amíg a segítség meg nem érkezik.

      Ha elindították, az a mai napig úton van!

 Szó, ami szó, jól felfegyverkeztünk: golyószóró, távcsöves puska három élű szuronnyal és géppisztoly. Lőszer annyi, mint a pelyva.

  Az út mindkét oldalán futóárokrendszer, kissé bekatángosodva. Elhelyezkedtünk benne vagy kétszázan, és vártuk a rohamot. 

 

                               

 

                                                                  +

 

A leghosszabb kabátjukban, léghűtött géppisztolyokkal és kézi gránátokkal, lassabb tempóval, szolidabb hurrázással kezdődött, mint egykor a Kárpátokban. Bevártuk őket jó közelre, és pisztolylövés nélkül is egyszerre nyitottunk tüzet. A hatás most sem maradt el.  A fele elterült. A józanabbak 15-20 méterről hanyatt-homlok!

Az életösztön működött, de működtek a politikai tisztek is egy–két figyelmeztető agyonlövéssel. Amíg rendbe szedték a népet, mi is megtettük a következő sakkhúzást. Előző helyünket kúszva és szökellve villámgyorsan elhagytuk az árok labirintusban, de a következő rohamot még bevártuk. Váratlanul megjelent felettünk négy fényesen csillogó Rata. Eléggé beszórták, a buták, elhagyott álláshelyünket. Aztán szárnyaikat vidáman lebegtetve elhúztak, mint akik jól végezték dolgukat.

 Az új területen valamivel kevesebben hasaltunk. Nem lehetetlen, hogy már voltak olyanok, akik nem hagyták abba a szökellő mozgást. A második rohamot is visszavertük. Jövendőmondó nélkül is tudtuk, ami nem megy, azt ne erőltessük.

  A mögöttünk lévő kopár cserjésben szétszéledtünk, mint a vadak. Akkor vettük csak észre, hogy egyetlen tiszt nevű nagyvad sincs közöttünk. Ezennel feljelentem őket a magyar történelemnek.

 Gazdátlanul szétspricceltünk. Jobbára erdőkben gyalogoltunk- mindig nyugat felé. Sokszor lőttek elénk, utánunk. Így hajszolták az otthonát nem lelő maradékot Tapolca felé.

Ha ekkor nem lettünk volna már farkaséhesek és a fogvacogtató hidegtől csontig fagyottak, bizonyára élveztük volna a Sztálin-gyertyák tűzijátékát. Amikor Tapolcát  orosz vagy amcsi repülőgépek bombázták, város üres utcái olyanok voltak, mintha minden lakos üvegkereskedést nyitott volna a placcon. Csak az volt a szomorú, hogy a vállalkozók holtan feküdtek az utcákon.

 Éjjelre kihúzódtunk a városból.  A szélén kőhalmokat, sűrű bokrokat kerestünk.  Tűzijáték közben lemérhettük az idegeink állapotát. Ezek a gyertyák nappali fényt ragyogtak. Látványnak gyönyörű, de az űzött vadnak maga a halál. Nyomdafestéket nem tűrő hang ordította:

- Ne lőj a gyertyákra, te rohadék, mert elárulsz!   Két puska dörrent, hogy megölje a hangot. Halotti csend lett.

Reggel ismét tovább. Olyan napok jöttek, amelyeken kérdésekkel dobáltuk egymást:

- Még bírod? Mikor eszünk legközelebb? Menet közben is tudsz aludni?

Akik közelben laktak, nem mertek hazamenni. Megtanítottak bennünket félni a szülői háztól, a szülőhazánktól. Legalább 300 ezren választottak újat. Nem voltak ezek mind háborús bűnösök, csak otthont szerettek volna találni a Földön. Elmentek érte akár Új-Zélandig is.

 

                                                             +

 

Az utolsó szabad napom délelőttjén az út mellett pincesor, az egyik ajtóban egy urasan öltözött 50-60 közötti jó húsban lévő férfi. Bizonyára megszánta az elesetteket, mert odajött hozzánk, és behívott a pincéjébe:

- Fiaim, töltsétek meg a kulacsaitokat, egyetek-igyatok, van itt elég. Utána úgyis kiszedem a dugókat, nem adok az oroszoknak, mert akkor még több magyart pusztítanak el részegen.

Így is lett: ittunk-ettünk. Amit nem ettünk meg, elkértük. Nagyon szívesen odaadta. Ki akartuk fizetni az árát, de egy fillért sem fogadott el.

Másnap délután már Vámoscsalád községnél az országút árkában feküdtem részeg-betegen. Odajött két asszony és kérdezte, hogy én nem megyek.

  - Beteg vagyok-nyögtem, de nem hagytak magamra. Mintha a bábaasszonyt emlegették volna, aki majd meggyógyít. Meg az oroszokat, akik már a falu túlsó végén álldogálnak. Besegítettek egy házba, ahol köszöntem is a bábaasszonynak. Forró teát itatott velem, és ágyba fektetett.

Ni, egy kép a laktanyából! Most az asztal fölött. Egy anya, ölében a gyerekével. De nincs alatta a vers: Isten áldja meg azt az édesanyát, aki katonának neveli a fiát!

                                                               +

 

Végig aludtam a délutánt az estét és az éjszakát. Arra riadtam, hogy valaki berúgja a szobaajtót és ordít: Nyemci jeszty?  A sötét fejkendős sápadt háziasszonyom ijedten tárogatja a karját, és nem szól semmit. Én szólaltam meg a dunyha alól: Nyemci nyet, magyar jeszty. Kikászálódok az ágynemű alól gatyásan. Egy közepes termetű, de vállas legény felém fordítja a géppisztolyt:- Hole ruki!  Odaállít maga elé, és alaposan megnéz.

 - Davaj csaszi!- kiáltott egy jó nagyot. De vesztére, mert rögtön megjelent a küszöbön a társa, aki magasabb rangú volt. Azt pedig tudjuk, hogy két kutya marakodásából melyik kerül ki győztesen. A puskámat kiürítettem, a zárdugattyút kivettem és átadtam a vesztesnek.  Az úgy a kerítésoszlophoz vágta dühében, hogy a tusája rögtön letörött. Hagyták elvégezni a dolgomat, a nadrágot és a kabátot felhúzni, de a bakancsot igen nézegették. Végül csak visszakaptam, mert igen sáros volt.

Isten áldja! Köszönök mindent! –búcsúztam el egy kicsit bódultan a bábaasszonytól, aki talán meg is gyógyított egyetlen teával meg egy kiadós alvással. A két orosz úgy tolt maga előtt a két dobtárassal, mintha valami nagy kutyát fogtak volna. Az órámat nagyon sajnáltam, mert szép DOXA volt, amit Szent Borbála napján kaptam ajándékba a tüzér pótkerettől három évvel ezelőtt.

Amikor a parancsnokhoz értünk, azzal kezdték, hogy tisztet fogtak. A főnökük elfogadott tisztenek, mert eléggé jó volt a ruhám. /Biztosan azzá nyilvánít, ha tud a DOXÁ-ról is./ Szerencsémre az őt körülhízelgő ruszinok határozottan állították, hogy csak sztársíj szerzsant a rangom. Nem kerültem a kiválasztottak közé, elvegyülhettem a tömegben. Így kezdődött a fogságom 1945 nagyszombatján, és 1948 Péter-Pál-napjáig tartott.

 

                                                             +

 

 Két kozákkal elindított egy erdei úton. Fakadoztak a fák, nyiladoztak a korai fű közé bújt virágocskák János ekkor még  nem értette az orosz nyelvű parancsot. Gondolta, hogy lesz virág, ha kevés is, a síromon. Egy hajlatban azt mondta az egyik lovas:- Sztoj!

 Gondoltam, hogy itt a végem. Vártam, mikor sötétedik el a világ erdőstül, virágostul. Leszálltak a lóról és átkutattak. A pénz nem érdekelte őket, de elvették a kulcsomat, a borotvakésemet. Gondoltam, ki akarják javítani, mert elég ramatyul működött már.

 Amikorra a völgyecskéből felkapaszkodtunk, minden hasznos tárgyamat elszedték. Alaposan megkopasztottak. A fiam fényképét, hála Istennek, meghagyták.  Egy erdei tisztáson leadtak az új parancsnoknak, aki a népes nyáj közé terelt. Ezek ugyanolyan fáradtak, éhesek és szakállasak voltak, mint én, de tudtak magyarul. Meg lehetett tőlük kérdezni:

 - Mi lesz velünk, pajtás?

 Másnap az történt, hogy hosszú menetben a székesfehérvári gyerekkórház udvarára hajtottak bennünket. Hatalmas terület volt, de azt nem hiszem, amit akkor mondogattak:

 - Vagyunk vagy ötvenezren.

Semmiféle menedék éjszakára az eső ellen, pedig az áprilisi égi zuhany eléggé barátságtalan. Aki eláztatott, az is szárított meg bennünket. Így edződött mindenki, aki megjárta a háborút. Ez volt az igazi sorozás az élők vagy a holtak közé. Egyetlen fegyver nélkül.

A kárörvendő- gyűlölködő ruszinok kézszár vastagságú méteres botokkal jártak-keltek és ütöttek- vertek. Így akarták elérni, hogy őket ne tekintsék ellenséges katonának, mert jól tudták, mi várna rájuk is. Görbeszárú csizmákban feszítettek és apacsingnyakkal, amiket semmi kétség, hogy a magyaroktól raboltak.

 Magatartásuk egy kissé hasonlított az öntelt SS- legényekére, csak  intelligenciában és fegyverzetben  alulmúlták őket. Ha új csoport érkezett, elkezdtek kiabálni:

  - Szervusz, Pista! Szervusz, Józsi!

                  Ha a megszólításukra valamelyik szerencsétlen magyar ismerősük odafordult, annak annyi volt. Öten vagy hatan nekiestek az áldozatnak, és agyon is verhették.

                  Akik régebben raboskodtak, siettek figyelmeztetni az újoncokat:

   - Nehogy megforduljatok a szavukra, mert ezek az oroszok spiclijei! Hagyjátok, hadd kiabáljanak!

 Az orosz őrök nevetve nézték a „rendfenntartást”! Elégedettek voltak a ruszinokkal, mert helyettük ugattak és haraptak. Azok a szerencsétlenek így akarták elkerülni Szibériát.

Gyors ismerkedés után, öten kártyások, bérbe vettük az elhagyott disznóólat, és elmélyülten vertük a blattot. Egyszer csak beugrott egy ruszin, rálépett a bankra, és az egyik zenész szakaszvezető barátunk hátára akkorát sújtott, hogy az csaknem elájult. Felkapta a pénzt, és eltűnt vele.

 A kórház egész udvara ötvenezer ember lakhelye volt. Olyan sűrűn álltunk, olyan lassan mozoghattunk, mint a vásári sokadalomban Kölcsön kenyér visszajár! Azt mondta a zenész barátom:- Ezt megadom teljes súlyban. Elhegedülöm a nótáját!

 Attól kezdve, mint egy bűnügyi nyomozó, állandóan azt az egy embert figyelte. Várta a megfelelő pillanatot, amikor kiegyenlítheti a számlát.

  Szürkület táján a ruszin barátunkra rájött a szapora. Lehúzódott az árokba, mert nekik azt megengedték, nekünk nem. A zenész ezt látta. Hegyivadász bakancs volt a lábán. Azzal csak kettőt rúgott bele, de az többet nem mozdult. A kutya se kereste. Másnap reggel felszedték, elvitték, a halott lábakról letépték a csizmákat, és a testet elkaparták.

A WC helye naponta változott. Másfél méter széles, méternél is mélyebb árkot kellett ásni. Azon keresztüldobtak egy deszkát, és ott kellett a dolgát elvégezni mindenkinek. Sok volt a testileg legyengült beteg ember, ezért előfordult, hogy valaki beleszédült, ottmaradt. A tífuszosokat  elkülönítették a többiektől.

 A közelükben találkoztam a Horváth Józsival. Ő volt a szakács. Azt ajánlotta, hogy maradjak meg mellette, mert a többieket Szibériába viszik. Nem mertem ott maradni, mert olyan hangok is hallatszottak, hogy a maradókat beoltják méreggel. Törtem a fejem:- Mi légyen a teendő?

Ugyancsak találkoztam a Rántó András mostohaapjával, Herczeg B. Sándor bácsival is. Éltettem őket, mert századszakács lettem. Sándor bácsi elmondotta nem is egyszer, hogyha hazakerülünk, mennyire meg fogja hálálni ezt nékem.

 Akkor el is hittem, de amikor a fogságból hazaérkeztem ötvenkét kilósan, hátat fordított. Nem akart megismerni. Mondtam neki, hogy talán nem is látott még. Erre odavetette, mint kutyának a koncot:- No, te is megérkeztél?

- Meg- mondtam. De egész életemben átnéztem rajta, mint a piszkos ablaküvegen.

Az orosz őrök feszt lövöldöztek. Úgy belejöttek a hosszú háború alatt, hogy talán még álmukban is háborúztak. Jól emlékszem, mennyire megbecsültük a töltényeinket. Mindig számoltuk, mint a tiszta aranypénzt, egyik markunkból a másikba rakosgatva a darabokat. Ezek ötpercenként géppisztoly-sorozattal lyuggatták a levegőt, ha kellett, ha nem. Repülőgépeik meg állandóan a fejünk fölött kóvályogtak.

Egyszer pórul is jártak, mert kettő, majdnem a fejünk fölött, össze is koccant. Az egyik pilótának sikerült kiugrani, a másik a géppel együtt a földre csapódott a tábortól ötven méterre. Sok ezer ember sóhajtott egy nagyot. Mert ha a tömegbe csapódik, lett volna olcsó hús. Ahogy a pesti vagányok mondogatták akkortájt.

Május első napjaiban nyomult a propaganda, hogy lehet önkéntesen jelentkezni a hazamenetelre. Ki ne ment volna szívesen haza?

 Előbb vonaton Kistarcsára megyünk, ahol mindenki megkapja az igazolást és a szabadságot. Ennek én is bedőltem, mert szerettem volna látni a gyerekemet. Jelentkeztem, el is fogadtak.

 Sorba állították a rengeteg embert, és elindultunk az állomás felé. Voltak köztünk idősek, fiatalok. Még betegek is, akiket a társai támogattak. Meg makkegészségesek, mint én, aki akkor még legalább 75 kilót nyomott. A városi civilek mondogatták mellettünk, hogy becsapnak benneteket.  Nem Kistarcsára viszik ezek a magyarokat, hanem Oroszország valamelyik sarkába, egy munkatáborba. Mit tehettünk volna, ha már beálltunk a sorba? A saját szívének higgyen az ember vagy a mások eszének?

 Igaz, hogy kevés katona, de géppisztolyosok kísértek bennünket. Akkor lövessem agyon magam, amikor a szabadságot ígérik? Betereltek bennünket a vagonokba. Az ajtókat kezdték lezárni meg bedrótozni.

 Akkor már hittünk az észnek, de nem tehettünk semmit.

 Alig indult el a vonat, mind a két oldalán ropogtatták a sorozatokat. Azt sem tudtuk megállapítani, merre visznek bennünket, mert a vagon felső sarkában lévő apró ablakot is   drótháló zárta. Mintha a semmiben utaztunk volna! Nem láttuk sem az eget, sem a földet. Láthatatlan váltókon csattogtak a láthatatlan kerekek az ismeretlen cél felé.

 Az bizonyos, hogy hosszú útra indítottak bennünket, mert a vagon közepén lyukat fúrtak.  Abba, igen „szellemesen”, egy gramofontölcsért illesztettek. Az ilyen típusú WC   Szibériáig  is megteszi.

A vonat Kistarcsa mellett megállt. Egy hatalmas füves térségre ereszkedtek le az „utasok”. Stílusosan, hurokban helyezkedett el legalább száz géppisztolyos katona. Jöttek az orosz orvosok mustrálni az embereket, mint az állatokat szokás a vásárban. Kiszuperálták közülünk az időseket, az ötven felettieket és a betegeket, ránézésre.

 A többséget vissza a vagonokba!

Engem a szakácsokhoz osztottak be. Utólag bocsánatot kérek a többiek nevében is azért az ételért, amit akkor főzhettünk nekik.

 Egyik nap búzából készült az ebéd, a másikon rozsból. Nem volt ám megdarálva, hogy hosszabb ideig megmaradjon a fogak között, és a testünk kiszívhassa belőle az erőt.  Egészben főztük meg, és igyekeztünk megenni.

 A búzát még valahogy meg lehetett rágni, és megemésztette a gyomor, de a rozsot nem bírta. Ahogy megettük, úgy jött ki belőlünk.

 Sok ember legyengült ettől és a pokoli melegtől, ami a zárt vagonokban kábultra főzte az összezsúfolt embereket. Mindegyikben száz ember, mint a heringek. A legtöbb levegő csak a bedrótozott ablakon és a tölcséren keresztül lopódzott be, az is büdösen.

 Az emberek ájuldoztak. A szomszéd testek állva tartották őket egy ideig, azután lecsúsztak a társaik lábához.

Kiskunhalas felé indultunk. A „hazám” közelében fogunk elkattogni az orosz végtelenbe. A kísérő katonák szünet nélkül lőttek, mert féltek vagy ittasak voltak. Vagy a  félelmünket akarták fokozni? Ezért igazán kár volt! Mink már csak abban reménykedtünk, hogy ez az út visszafelé is hozhat bennünket. A géppisztolyok hangja nélkül.

Haladjunk a menetrend szerint! Kiskőrösön engedtek először vizet tankolni az iváshoz, főzéshez. Megmondták, hogyha valaki megszökik, a vagonban maradt embereket megtizedelik. Láttam keceli asszonyokat, de csak a Bényi boltos feleségére emlékszem, akit megkértem, értesítse az enyéimet:

   - Ezen a vasútvonalon vittek Oroszországba, és mindig gondolok majd rájuk. A nálam lévő 25 ezer pengőt adja át nekik!

 Amikor hazaértem, megkérdeztem a feleségemtől:

 - Mondott-e valamit? Sokszor volt a boltjukban, de meg sem említette. Csak azoknak hiányzott az ember, akik a családhoz tartoztak.

 Mások a nyomorúságban meg is loptak, abban reménykedve, hogy majd megesz a fene a fogságban, és nem lesz földi tanú.

Soltvadkerten átrobogtunk, de Kiskunhalas felé haladva, félúton, Pirtónál lelassított a vonat. Egy kicsiny település jelentéktelen állomásán. Az itt dolgozó állomásfőnök tudomást szerzett a vonatról, és értesítette a foglyok rokonságát.

 Valamilyen praktikával lelassította a vonatot. Aki közülünk itt lakott, az a társai vállaira állva figyelt az ablakon át. Amikor az egyik társunk meglátta a feleségét a karon ülő gyerekkel, valósággal felüvöltött:

- Itt vagyok!

  Az asszonyka a hang irányába rohant, de az őr úgy megcsapta a fegyverével, hogy a gyerekkel együtt a földre zuhant. A vonat már régen kirobogott az állomásról, amikorra a szerencsétlen társunk magához tért.

Kiskunhalason, Kelebián át elhagytuk a kicsi Magyarországot.

                                     

 

                                                                          +

  

 

 

 Alig léptük át a határt, rám fakadt az egyik főzőüst. Súlyos égési sebeket kaptam. Azonnal át is dobtak a betegvagonba, ahol a hozzám hasonló nyomorultak vergődtek.

 Siránkozás éjjel-nappal. A végső búcsú elsuttogása az otthoniaknak. Fogadkozás, hogy egy jobb világban találkozunk, ahol Isten majd megjutalmazza a szenvedéseinket.

 Ha a sok könyörgést és imát a Jóisten meghallotta, bizonyosan előkészítette  számukra a  kiérdemelt,  megszenvedett égi fogadást.

Nekem szerencsém volt, mert gyógyszert pirulában nem adtak, de kenőcsük volt bőven. Nekem erre volt szükségem. Reggelenként jöttek az oroszok, kérdezték:

    - Mazsar boli jeszty?- Dá.- Szkolke? Magyar beteg van? Hány?

 Mondottuk, hogy mennyi. Még a halottak számát is. Ha csak 4-5 volt, akkor nagyvonalúan azt mondták:

               - Mála. Kevés. Azzal mentek tovább.

 Ha a halottaink megszaporodtak, szinte kibírhatatlanul nehéz szagot éreztünk. Ilyenkor átvitték őket a hullaszállító vagonba.

 Fájdalomcsillapító nélkül hány nappalt és éjszakát sóhajtoztak, nyögdécseltek,   jajveszékeltek végig, amíg el nem jött  értük a halál! A szabadító újra férfiassá simította az arcukat. Olyanok lettek, mint a fájdalom szép fiatal és magyar szobrai. Bajszosan és szakállal, amelynek szálai közül elmenekültek a tetvek. Azt mondják, aki sokat szenvedett életében, az megszépül a halálában. Ez így is van!

 Amikor a vagon megtelt, a kísérő kocsiba átdobálták a szerencsétlen társaink tetemét.  Mindjárt volt hely az újaknak! Isten tudja, hogy amikorra célba értünk, hány bajtársunkat temették el jeltelen sírba Románia majd Oroszország földjén.

 

                                                            

                                                                              +       

 

Romániai utunkat is fegyverropogás kísérte egészen Bukarestig. Lehetett ez örömujjongás kifejezése:

 - Halljátok, akik még nem hallottátok! Itt vonul a győztes háború után a győztes sereg a legértékesebb zsákmánnyal, az ingyen munkásokkal.

 Ezek segítenek felépíteni a kommunizmust! A jenkik, az angolok és a franciák beleegyezésével.

A bukaresti vasútállomáson ki kellett szállni, és gyalogosan kísértek bennünket át a városon oda, ahol a széles vágányú orosz vasút elkezdődött. Ahogy komótosan ballagtunk, az egyik társ észrevett egy nyitott ajtót. Villámgyorsan eltűnt mögötte! Mire az őr lőni tudott volna, felszívódott

 A ruszki csak legyintett:

- Nyicsevo! /Nem számít!/ - Jisso csolovek bugyet! /Majd lesz másik!/

   Be is tartotta a szavát, mert száz méteren belül elkapott egy férfit. A szerencsétlen latin dialektusban és férfiasan szót emelt az emberi jogaiért, de hiába verte a ricsajt. Kapott néhány kiadósat a puskatusból, és egy románnal nemzetközivé vált a rakomány. Darabszám szállítottak bennünket, mint az igába szánt barmokat.

Végül megérkeztünk a város keleti szélére, ahonnan a széles vágányú vonatok indultak.  Hosszú oszlopunk mellett ballagott egy magányos nő. Lehetett szép is, de annak minden látható porcikája be volt kenve undorító fekete olajjal. Csak úgy fénylett tőle!

 Magyarul kérdeztük az okát. Szerencsénk volt, mert tudott a nyelvünkön:

- Ezek állatok! Ha nem így néznék ki, minden áldott nap megerőszakolnának.

Napok múlva megérkeztünk a Szovjetunió legcsúnyább nevű köztársaságába, Besszarábiába.  Ott már nem lődöztek éjjel-nappal. Bizonyára elfogyott a puskaporuk. Megértük azt is, hogy megfürödhettünk.

  Egy tó partján megállt a szerelvény, aztán mindenkinek megengedték a lubickolást. Ötven méterre a parttól egy sűrű magas nádas kezdődött, ami a túlsó partig ért, ahol erdős dombban folytatódott a táj.

   A pléniknek,/ foglyoknak/ ezek mi voltunk, a nádasig szigorúan tilos volt elúszni. Két remek fickó megkísértette a sorsot, mert a nádason is átvergődtek. Csak akkor vették észre a két menekülőt, amikor a túlsó parton a közeli erdő felé szaladtak.

   Reménytelen vállalkozás lett volna az üldözésük, mert úgy futottak, mint a szarvasok. Az őreink káromkodtak, mint a záporeső, mi pedig ízlelgettük egy szép nyelv sajátos zamatát:- Jopfoje matty!

   Vége lett a besszarábiai üdülésnek egykettőre!

   Bekergettek bennünket a vagonokba.  Tüzetesen ellenőriztük, hogy a bogaraink közül vajon hányan fulladtak vízbe. A bolhák csak-csak megritkultak, de a tetvek száma nem apadt. Bizony, a tetű szívós vérszívója az egész emberiségnek. Közben az mozgatta a fantáziánkat, hogyan  pótolják  a két szökevényt a határukon belül. Hivatalosan halott lesz belőlük.

Besszarábiában néhány állomáson csak nőket szállító vonatokkal is találkoztunk. Jól öltözött, csinos hölgyekkel, akiket Németországból hoztak haza. Ezek nem dolgozhattak gyárakban, még kevésbé munkatáborokban. Legfeljebb cselédlányként gazdag német családoknál. Ha ápolt, lobogó szőke vagy barna hajukat látta az ember, amint kacéran a vállra vetik, és mosolygó szemmel még itt is nevetnek, csak arra gondolhattunk: Ezek is munkaszolgálatosok voltak, egy speciális női iparágban.

 Vagonjaik ablaka nem volt bedrótozva, a vonatból leszállva könnyíthettek magukon a géppisztolyos őrök előtt. Ezek a szerencsétlen némberek is a háború áldozatai.

Otthon Sztálin elvtárs, a nagy Chaplin-rajongó, büntetése vár rájuk. Ezért derűsek ezek a hazafelé tartó szegények, mert nem is sejtik az eljövendő súlyos éveket.

                        Immár harmadik hete haladt velünk a szerelvény. Besszarábiát elhagytuk, és két hét múlva már Moszkva bevételére készültünk. Ami Hitlernek nem sikerült, ennek a néhány ezer  koszos, büdös bakának igen.

 Lehívtak bennünket a vagonokból, közben alaposan megnézték, nem bújt-e valaki a sarokban, hogy a világ fővárosában maradhasson. Ilyenre nem akadtak. Megindulhatott győztes menetünk a nagyváros túlsó szélére. Kopott ruhájú, sápadt nőket láttunk az utcákon. A férfiak még nem értek haza, vagy már tudták, hogy sosem térnek vissza.

  Ezért az idegen egyenruhásokat tették felelőssé. Most megnyugtatott, hogy őrség vigyáz ránk, mert veszett dühvel köpködtek felénk. Az út szélén állva jelezték, hogy fel fognak bennünket akasztani.

 Olyan hihetően szuggerálták, és annyian, hogy a társaim már a Vörös téren látták magukat lógni. Józan paraszteszem megnyugtatta a bajtársaimat:

- Fiúk, ettől nem kell tartani! Ha ki akartak volna nyírni bennünket, már otthon vagy útközben megtehették volna. Nekik melózó rabszolga kell, és ezek mi leszünk. Az lehetséges, hogy rosszabb és főleg hosszabb lesz egy akasztásnál.

A rögtöni fulladás rémét elűztük, amikor újra megindult velünk a vonat. A moszkvai kivégzés elmaradt. A megnyugtatásunkban segített annak a tájnak látványa, ahonnan őseink hajdan elindultak. Istenem, de jól tették!

Zökkenőmentes felszállás után átrobogtunk az Oka folyón, aminek magyaros a neve. A Volgáig zakatolva északról elkerültük azt a térséget, ahol a háborút eldöntő harcok folytak. A Don-kanyart, ahol a bátyám szenvedett, ahol a legnagyobb magyar temető van. Sztálingrádtól északra, Szaratovnál keltünk át a Volgán.

 Az Oka és a Volga között olajmezők mellett haladtunk. A mi gémes kútjainkhoz hasonló pumpák szívták a föld vérét, az olajat. Bizony, nem lenne csoda az sem, ha ezen a tájon valamelyik kútból emberi vér fakadna föl valahol!

 

                                                               +

 

A Volgán átkelve, mozdonyunk északkelet felé dohogott egyre lassabban, mert ez már az Ural kaptatója volt.

Magnyitogorszk alapos megtekintésére nem volt időnk, mert idegenvezetőink szerint  kifutottunk az időből. Cseljabinszkon keresztül értük el az utunk célját, Krasznouralszk városát, az Ural hegység középső vidékén. Neve után ítélve, Vörös Ural, bizonyára a kommunista forradalom győzelme után alapították.

 Ha csak a háztömbökre néztünk, szinte éreztük a friss malter szagát,  és minden házon láttuk az egyenruhát. Egyetlen patinás idősebb épület, templom, amiről eszünkbe juthatna, hogy még emberek közé értünk. Ezt a várost is rohammunkával húzták föl, mint később otthon Sztálinvárost. A „vörös várost,” ami púp az ország hátán, amíg csak áll.

 Földjükről menekülő parasztgyerekek építették, akik munka közben tanulták meg a kőműves mesterséget, és így megmenekülhettek a téeszesítés vagy a kulákélet zaklatásaitól. Kohókat is emeltek feketeszén és vasérc nélkül, hozomra.

Krasznouralszkban más volt a helyzet. A hatalmas hegység adott mindent, ami a kohászathoz kellett, csak mérnökök meg ingyen munkáskezek legyenek. A sztálini diktatúra akkor készített rabot vagy hullát az emberekből, amikor elvtársi kedve akarta. Attól is függött, hogy Sztálin elvtárs pipájában milyen dohány füstölt.

 Ide is jutott a kommunizmus ellenségeiből néhány ezer. Egy-két hajszolt év alatt fel is épült a város! A deportáltak egymás után áramló nemzedékei lakták és működtették.

 50 ezer ember vegetált itt, és mindenki rab volt.  Még a smasszerek is, akiket a katonai szolgálat helyett ide százalékoltak le. Jellemző, hogy a város irányítóját repülőgépen vitték jelentéstételre, és már hozták is vissza. Az ő köldökzsinórja volt a leghosszabb.

Az odaérkező magyaroknak nemigen lehetett kisebbségi érzése, bár kezdetben megkaptuk a fasiszta jelzőt, ami később lekopott. Velünk együtt mindenki pléni/ fogoly/ volt, akiket nemigen vettek emberszámba.

Ha abba nem, akkor három kategória marad: a féreg, az állat vagy a rabszolga. Esetleg mind a három együtt!

Úgy gondoltam, hogy a lakosság nagyobbik része LIKVIDÁLT. Ennek a szónak a jelentése nem azonos a megsemmisítettel. Olyanok tartoztak közéjük, akik csak bacilusai az épülő szovjet társadalomnak.  

 

 

Valamilyen gyenge bűnért lakoltak, 4-5 éves büntetéssel, amit azután bármikor meghosszabbíthattak. A magyar civilizációban ez azonos a rendőri figyelmeztetéssel, ami egy dinnyetolvajnak jár. Egy cigánygyerek esetében, szolidabb nyaklevesnek.

 A szocialista szovjet állam úgy akadályozta meg a visszaesés bűnét, hogy kivonta a társadalomból, és megdolgoztatta. Ha ennyi idő alatt sem tért magához, rásózott egy hasonló adagot. Ha az illető mégis szabadult, a háború idején miért választotta volna az európai otthonát, ami végleg elpusztult.

A második csoportba a valódi rabok tartoztak. Maguk az oroszok is így nevezték őket. Mi úgy emlegettük, hogy a súlyos elítéltek. El sem tudtuk képzelni, mit véthettek ezek. Egymáshoz voltak láncolva, mint a protestáns gályarabok vagy az ókori rabszolgák.

 Addig vánszorogtak összeláncolva, amíg a bánya szájáig el nem értek. Ott lebontották róluk a vasat.  Irány, a vasércbánya!

 Ezek mit követtek el? Gyilkosok?  Gyújtogatók? Javíthatatlan lelki korcsok? Emberi fenevadak? Lehet, hogy Vlaszov katonái? Meg sem mertük kérdezni.

 Ha közülük valaki nem teljesítette a 100%-ot, akkor vagy a levesét, vagy a kenyerét, vagy a kásáját nem kapta meg másnap. Természetesen zárt lágerben éltek, amelyet egész éjszaka vakító reflektorokkal pásztáztak. Olyan sorsuk volt, hogy bármelyik habozás nélkül belevetette volna magát a kohó folyékonyan habzó, fortyogó vasfürdőjébe.

 

              

                                                                +

 

                       Most jövünk mi, a fasiszták! A vojnaplénik!/ hadifoglyok/ Kezdetben igen csúnyán lehordtak bennünket, mert védeni mertük az országunkat.  A zajongás hetek múltán egyre csillapodott. Minket is lágerbe zártak.  Ezres blokkba a kisebbik csoportot, ebbe tartoztam én is. A további 1500-at egy távoliba terelték.

 Lágerbe voltunk zárva, de amikor ételt osztottak, nem volt fegyveres sztalova/ őr / az étterem ajtajánál.  Éjszakáinkat, álmainkat nem gyötörte a reflektorfény. Az első napok a kelleme csalódás állapotában teltek.

 Már-már postahivatalt kerestünk, de kiderült, hogy innen sohasem száll a fekete holló magyar hazánk felé.

Rólam két év múlva minden rosszat megtudott a család. A gyengébb fájú, betegesebb embereket már negyvenhétben hazaengedték. Rákosi megígérte a magyar népnek, ha rászavaznak, hazahozza a foglyokat. /Legalábbis egy szerelvényre valót./ Az elvtársak szava, mint az Ószövetség. Nikli Jenő keceli, és két korosabb  pota ember, Péter Ferenc meg a Szvétek Gergely  bácsi már vitték a rossz híremet a keceli határba.

A következőképpen történt. A szüleim a Gergely bácsi valamelyik szomszédjánál voltak napszámban. A pota ember, ha megiszik egy-két pohár jó bort, mindjárt olyan nagy hangon beszél, hogy hetedhét határon túlra is elhallatszik. Éppen arról mesélt a munkatársainak, mi történt vele a hadifogságban, ahonnan nemrég szabadult.

 Ott mindenkinek kuss volt, ha meg akarta úszni. De volt velük egy keceli fiatalember, aki olyan nyakas, hogy az bizonyosan nem ússza meg. Részletesen elmesélte a társainak, hogy ő Hering János brigádjában dolgozott, aki úgy verte az oroszokat, mint a répát. Nem engedik azt haza soha!

Ezt hallotta meg az édesanyám és az édesapám. Rögtön oda is mentek hozzá, és  részletesen kifaggatták. Kiderült az igazság, ami sohasem hangoskodó, hanem jóval kevesebb szavú.

Sajnos, mire én hazatértem és Potaországban kerestem Gergely bácsit, de már nem élt. Azt mondták, azért állt meg korán a szíve, mert a fogsága idején a felesége elhagyta. Pécsi   Ferencet is kutattam, de már nem emlékeztek rá. Hagyjuk a sok szomorúságot! Vissza a vidám Uralba!

Ott nyomorgatott a rabság, aminek nem tudtam a végét. Az első hónapokban elkapott egy súlyos betegség, és úgy az ágyba vágott, hogy azt hittem, nem tápászkodom fel többet. Bedagadt a torkom, semmit sem bírtam lenyelni, visszajött.

 Valami jótét lélek tejet hozott, és belém öntötte. Az orvosok már a végemet várták, és húsz kopejkát sem adtak volna az életemért. Nem ismerik a magyar szólást:

   - A tej élet, erő és egészség! Hála Istennek, megúsztam! Mindig tudtam, hogy jó anyagból gyúrtak

Robotolhattam most már én is. Az ezer embert szétszórták, mint a pelyvát a különböző munkaterületekre. Volt, aki a vasútra került, vagy a kiszlerodnajára, más a vasöntődébe esetleg a medikibe.

 Engem a nádváldra osztottak be brigádvezetőnek. A nádváld salakhegyet jelent. Amivel, ne adja Isten, be lehetne takarni egy kisebbfajta falut. Ide hozták a Diesel vontatta kosokban az égő salakot, és kiöntötték. Az folyt le 10-15 méter magasról. Annak a vasúti sínjeit raktuk mindig közelebb, hogy jó helyen ürüljön ki.

 Minden reggel hajcsárok jöttek értünk a lágerkapuhoz, és kísértek bennünket csoportonként a munkahelyre. Ezeket kovbojoknak hívtuk. Egyik nevezetes napon egy suttyó kísért bennünket puskával a kézben. Farkasordító hideg volt! Nem szokott még hozzá a magyar bőrünk. Mivel én voltam a VALAKI, a nacsalnyikkal kimérettem az egész csoport részére a napi normát.

 Tudtuk, hogy a kovboj is köteles dolgozni. Munka helyett egész idő alatt a tűz mellett silbakolt.  Mink tisztességesen hajtottunk, lett légyen az magyar avagy orosz. A nacsalnyik reggel azt mondta, hogyha teljesítjük a normát, akkor 108-110%-ot ad érte. A cudar hidegben gyakran kellett figyelmeztetni egy-egy társamat:- Sárgul az arcod, kezd fagyni! Dörgöld meg gyorsan!

 Minden órában nyolc-tíz percre a tűz mellé állhattunk.

 A kovboj nem dolgozott, de kényszeríteni akarta az embereket arra, hogy dolgozzák le az ő normáját is. Ezt nem engedtem. Nekem jött, meg akart ütni vagy ölni. Megmutattam neki, hogyha nem nyugszik, bevágom az izzó salak közé. Újból nekem ugrott, de elkaptam a karját és elvettem a fegyverét.

 Inaszakadtából rohant panaszra a nacsalnyikhoz:- Nem dolgoznak, még a puskámat is elvették!

Jött ám a főnök kifelé! Már messziről ordította, hogy mi lesz az anyám fiával. Nyugodtan vártam, hogy odaérjen, és megmutattam neki az igazságot. A kimért munkát becsületesen elvégezték az embereim, csak az őr lógott. A megmaradt két méter az ő normája. A brigádomban lévő oroszok kontráztak nekem.

 A kovboj akkora pofont kapott a főnökétől, hogy az eget is nagybőgőnek nézte. Éppen vége is lett a munkaidőnek, mert a gyár gugyelált./ dudált/

A nacsalnyik megadta a 110%-ot. Diadalmasan szedtük össze a cókmókunkat, és ballagtunk haza. Amikor a lágerkapuhoz értünk, az egész lágerparancsnokság kinn állt a kapuban, és igen röhögött. Nagyjából újra elmondtam az esetet, miután leadtam a zsákmányolt puskát.

  Rólam az volt a véleményük:- Igyi nakluj és bujova pléni vagyok. Ez magyarra fordítva valami olyasmit jelentett: - Ez a fickó  fogoly létére egy nyakas pasas.

Másnap már nem a suttyó jött velünk, hanem egy 60 év körüli tekintélyes és hallgatag férfi.

            

                                                                 +

 

Otthon és télen igen gyakran felhős az ég. Csak néha-néha látjuk az áldott napocskát a szemközti ház tetején bujkálni. Itt sokkal ritkábban felhős az égbolt, és téli éjszakákon annyi csillag van rajta, hogy majdnem” leszakad az ég.” Így mondotta a nagyapám, és sokszor megmutogatta az ég pusztáján a híresebbeket.

 Az urali csillagokat is megnéztem, és az otthoniakat azonnal megtaláltam: A Kaszást, az Álomhozó Hajnalcsillagot, a Göncölt, a Fiastyúkot és a Magyarok csillagát mind./ Tudom, hogy hivatalosan Orion, Vénusz, Nagymedve meg Jupiter a csúnya nevük/ Majd megmutatom a gyerekeimnek is a Magyarok csillagát, de csak langyos és csillagos nyári estén, nehogy lefagyjon a fülük. Először a Magyarok csillagát, amelyik még az Uralból is látszik.

 

                    

 

                                                    +

 

 Telt-múlt az idő, mint a tündérmesében, és fölparancsoltak a hőkemence tetejére. Ez volt a halál egyik előszobája. Csak gázálarcban lehetett dolgozni, mert a kohó nyílásától felfelé áramló szénmonoxid egy szippantás után megkötötte a véredet, és bekövetkezett a biztos halál.

 Két feladatunk volt: a kemence tetejét tisztán tartani és szigeteléshez szükséges téglákat odakészíteni. Állandó halálfélelemben vergődtünk, mert a gáz életünk gyertyáját gyorsan kiolthatta. Óránként tíz percig pihenhettünk, amíg végre friss levegőt meg cigarettát szívhattunk.

         Egyik rövid cigarettaszünetben megjelent, messze néző szemeimet igen alacsony horizontra csalva, egy incifinci, vörös hajú emberke. Úgy ordított, mintha nacsalnyik lenne, és mindkét kezét ökölbe szorítva a pofámba üvöltötte:- Zacsem sztoit szo szabaku pléni?

 Szabad és magyeri átköltésben:- Miért lógnak ezek a rab kutyák?

          Úgy válaszoltam neki, mint egy jól nevelt úriember. Higgadtan és oroszul:

           - Éppen cigarettaszünet van. Sok a mérges gáz, de kevés a friss levegő az embereknek.

            Éreztem, hogy nem eléggé meggyőző a védekezésem, mert az öreg Vén Gergely bácsi szájából kiverte a parázsló cigarettát. Veszett dühében nekiesett a leggyengébbnek. Nagyon komolyan  megharagudtam rá, és fel is tettem neki a kérdést:

             - Szabad ok nélkül verni az embereket?

            Azt mondja ez a Kaponyányi Monyók:

             - Miért ne? A kutyákkal csak így lehet bánni!

            Erre úgy megcsaptam, hogy először pörgött egyet, mint a játékcsiga. Azután összeesett, mint egy csomó rongy. /Gergő bátyám erről tudósította aggódó szüleimet./

Nagy mozgalom támadt  ebből az egyetlen pofonból. A nacsalnyik jelentette a gyár igazgatójának, az igazgató a láger parancsnokának, a láger parancsnoka maga elé állíttatott, és kihallgattak. Mindent elmondtam, úgy ahogy történt. Mindig az igazat, a tiszta igazságot. Csak annyit kérdezett:- Hogyan mertem egy orosz parancsnokot megütni? Komolyan mondottam:

- Ahogyan ő engemet meg egy idős foglyot.

Első büntetésként megpofoztattak egy magyarral. Három akkora fülest kaptam, ami díszére válik a fajtámnak, de azért nehéz volt elviselni. Még ma is letenném a nagy esküt, hogy ez a fajta büntetés a kis vörös követelése volt:

 - Magyart a magyarral!

 Háromnapi fogdát kaptam. Laktam én már fogdában, de ezt túlélni komoly feladat és ritka szerencse volt.

             A karcer padlódeszkából összetákolva, kívül 30 fokos hideg, belül 120 centis térség, másfél lépés összesen. Csak éjjel fűtötték. Két órán át. Az első napon fél liter csája/ tea/ és húsz deka kenyér. Másodikon egy adag korpaleves és tíz deka kenyér.

             Szerencsémre a konyhafőnök ügyelt rám, és lopva hozott egy csajka sűrű levest. Tudta, hogy azzal, amit hivatalosan adnak, nem lehet kibírni.

             - Vigyázzon- mondta-, mert ki akarják nyírni! Más is megtette már ugyanezt, de ki is taposták a belét!

            Hála Istennek, velem nem bírtak el. Amikor letelt a harmadik nap, kiengedtek

Fölöttébb furcsa volt az én helyzetem. Egyik nap még ki akarják tekerni a nyakam! Éppen csak megúszom, azután újból brigádvezetőnek hívnak.. Úgy látszik, többet ért egy fenegyerek hajcsárnak, mint hullának. De az is lehet, hogy két tábor mérkőzött a fejem felett:

-          Éljen vagy dögöljön? Egyelőre az éljen állt nyerésre.

                                     .

                           

                                                                        +

             Megint brigádvezetővé emeltek. Olyan helyre, ahol a normát még sohasem tudták teljesíteni. Ezek a drobilkánál/ őrlőgép / dolgozó brigád tagjai voltak Ott is besoroltak a brigádba oroszokat, akiknek ugyanúgy kellett volna dolgozni, mint a magyaroknak. Azok bölcsen elbujdostak a munka elől, és amikor letelt a műszak, a magyar foglyok teljesítményét a maguk javára íratták. A mieinknek soha nem volt meg a 102-104%, és emiatt nem kapák meg a húsz deka kenyerüket se.

Amikor először mentem ki ezzel a briganti brigáddal, mindenki füle hallatára hangosan megszámoltam 18 magyart és 6 oroszt. Ez ugyebár idegenek között is 24. Bármennyire acsarkodtak rám a ruszkik, ennyi részre osztottam a munkát. Világosan megmondtam, hogy akinek ez nem tetszik, menjen be az irodába, és kérjen más beosztást. Bolondok lettek volna! Így belenyugodtak. Féltették a bőrüket, ezért buzgón melóztak.

             Mit ad az Isten újból? Amikor letelt a műszak, és bementünk a lágerbe, 130%-os teljesítmény után állították ki a normapapírt. Mindjárt lett nagy dicséret! Minden tag másfél adag kaját kapott. Azon a helyen vitézkedtem 1947 késő tavaszáig.

Gergely bácsiékat akkoriban vitték haza. Tudtukon kívül és beleegyezésük nélkül 100 képviselői helyhez segítették a választáson Rákosi pajtás, elvtárs és apatárs Kommunista Pártját. A legfontosabb az, hogy előbb szabadulhattak innen. Az élettől kaptak néhány évet.

Ott ismerkedtem meg egy barabáncsikot /őrlőgép/ kezelő asszonnyal. Az volt a feladata, hogy amikor a szállítószalag a szajnoncba viszi a ledarált anyagot, a lovnyikkal/feszítővas/ lökdösse, az el ne akadjon./ Mese következik./