Véres Don I.
Ezt a visszaemlékezést, amelynek eredeti anyagát Rideg Ferenc írta, a nagybátyámnak, ifjú Farkasfalvi Andrásnak ajánlom, aki már negyvenéves korában szörnyű szenvedések közepette, rákosan halt meg. Talán jobb lett volna, ha az orosz tél fosztja meg az élettől hosszú szenvedés nélkül. Volt rá esélye!
+
Amikor 1941. október 13-án bevonultam katonának, éppen végeztünk a szürettel. Elég jó termés volt, és meg is adták az árát tisztességesen. Az volt az utolsó itthoni ténykedésem, hogy 26 hektó mustot adtam le a Hangya Szövetkezetnek. Ennyit szüreteltünk 10-én és 11-én. Folyamatosan préseltük, úgy hogy 12-én egy gonddal kevesebb nyomta a vállamat, amikor útra keltem.
Amióta levente-gyakorlatokra jártam vagy kilenc éve már, állandóan erre a napra gondoltam. Tizenkét éves koromtól egészen a huszonegyedikig. Vasárnaponként, a nyári szünetet leszámítva, állandóan folyt a kiképzésünk. Ennyi befektette munkáért illett volna megnyerni azt a nyomorult háborút. Állandóan vonulgattunk, alakzatokat képeztünk, és egy puskaszerű alkotmánnyal sulykolták belénk a katonás mozgás elemeit. A futást is gyakoroltuk, de mindig csak a feltételezett ellenség irányába, sohasem menekülés-szerűen.
Pedig, ha tudták volna, amit ma már jól tudunk!
Arra mindenféleképpen jó volt, hogy eléggé megismertük egymást, függetlenül attól, a falu felső vagy alsó végéről származtunk. A fegyelem hatására megszűnt az a régi szokás, hogy farsang, búcsú idején - sokszor halálosan - meglékeljük egymást a Felvég és az Alvég rendszeres összecsapásaiban.
Nagyot lélegzett a többség, amikor befejeztük a hatodik osztályt, de a köldökzsinórt nem vágták el. Még két éven keresztül minden csütörtökön, a kosaras ünnepen, igyekeztek a tanítóink pótolni az előző években keletkezett tudáshiányt. Hogy lelkiismeretüket megnyugtassák, még ekkor is tanítgattak bennünket.
Közben nőttünk, mint a paréj. Azt is írhattam volna, hogy mint a fiatal pálma törzse, de mi, sajnos, csak a magyar flóra ilyen egzotikus növényeivel találkoztunk kapálás közben egész tavaszon és nyáron át. Amikor elértük a tizenhat-tizenhét éves korunkat, jöhetett az aratás vagy a marokszedés. Nem unatkoztunk, mint a korunkbeli pesti ficsúrok. A tankönyveink is erre készítettek föl bennünket. Véletlenül se az orvosi vagy a mérnöki pályára. Az nekünk, parasztoknak, nem való.
Ilyen szép verssel igyekeztek kedvet csinálni a kaszához, a „kaszáshoz”.
Meghajtott derékkal,
Szétterjesztett lábbal.
Csisz, csiszi, csisz!
Kaszálnak a réten
Százan is egy végben!
Csisz, csiszi, csisz!
S elnyúlnak a rendek
Szépen egymás mellett:
Csisz, csiszi, csisz!
Mindegy: kóró, virág,
Mindenfélét levág,
Csisz, csiszi, csisz!
A halál is ilyen,
Nem nézi, hogy milyen:
Csisz, csiszi, csisz!
Levág szépet, rútat,
Öreget és ifjat:
Csisz, csiszi, csisz!
A fűzfapoéta, aki a vers alá nem is merte odaíratni a nevét, nem is sejtette, hányszor eszembe jut majd az utolsó két versszaka Oroszországban. Bizony a”kaszás” levágott ott szépet, rútat, öreget és ifjat egyaránt. Ha öreg nem is volt köztünk, középkorú annál több.
+
De azért érdemes szót vesztegetni arról is, miért lett viszonylag magas ára a magyar föld terményeinek. Ahhoz képest, amilyen a gazdasági válság éveiben volt. Akkoriban 8-10 éves gyerekek voltunk, de megértettük, mert otthon másról sem beszéltek a szüleim, a szüleink, hogy miért nincs pénz új cipőre, vagy miért járnak a gyerekek mezítláb az iskolába.
Korán megtanultuk, ki az a sokat szidott végrehajtó, aki minden utcában meglátogatott néhány házat, és először zálogolt, ma úgy mondanánk, hogy foglalt, és bizonyos idő elteltével a lefoglalt bútordarabot el is vitette. És az állami adósság törlesztésére el is adták. Ha kérdeztük, hogy mi ennek az oka, azt mondták a szüleinek:
”Nincs ára a bornak, gabonának. Hiába dolgozott a paraszt, nem tudja az adót kifizetni.”
Ezért vezették be a bolettát is. Ezt a leadott gabona vagy bor fejében kapták a gazdák, és csak arra lehetett használni, hogy az adót kifizessék belőle. De ha rossz volt a termés, még boletta sem volt, csak a végrehajtó kocsija, amire fölrakták a szegény ember két ágya közül az egyiket. Aludjon a szegényparaszt szalmazsákon, ha már nem született kuláknak!
Apám, aki a Független Kisgazdapárt keceli vezetője volt, járatta a párt lapját, és abból tájékozódott a világ állapotáról. Elég szókimondó újság volt, nemigen írt le szemenszedett hazugságokat, és a parasztemberek számára is érthetően írta le a világ folyását. Apám már 1933-34-ben gyakran emlegette Hitler nevét, aki német nácik Führerje lett, és az egész nép rajongott érte.
Apám nem osztotta a lelkesedést, és sűrűn mondogatta:
„Meglátjátok, ez az ember még háborút csinál.”
Egyelőre csak azt tapasztalta parasztember, hogy a termények ára emelkedik, mert Németország mindent fölvásárol tőlünk, és fizet, mint egy katonatiszt. Jobb ára lett a bornak, a gabonának. Lett a gyerekeknek pénz új cipőre és ruhára. Az adóvégrehajtó is ritkábban fordult meg a házaknál. Végre fellélegezhetett a paraszt, aki hajnaltól késő estig robotolt, mert volt értelme a munkájának. És az, aki csak a mezsgyéig látott, nem félt már a jövőtől.
Pedig most kellett volna igazán félteni a fiát a bevonulástól és az országot egy új háború pusztításától.
Apám abból az újságból ezt mind kiolvasta, és a józan parasztesze a helyére tette az eseményeket. Nekünk meg mindig elmondta a summáját:
„Lesz még böjtje, fiaim, ennek a mostani farsangnak!”
+
Trianon, mint egy szörnyű árnyék, beborította a megmaradt Csonka-Magyarországot. És mintha ráolvasással is lehetne változtatni a történelmi igazságtalanságon, minden iskolai osztályban ott függött a fejünk fölött a történelmi Magyarország hajdani határvonala, és benne a kicsire zsugorodott maradéka. A falon a jelmondat és az imádság, amit először tanították meg nekünk, és ismételtették velünk hat éven át minden nap:
„Csonka Magyarország, nem ország!
„Egész Magyarország, mennyország!”
Imádkoztuk is:
„Hiszek egy Istenben,
Hiszek egy Hazában.
Hiszek egy isteni
Örök Igazságban.
Hiszek Magyarország
Föltámadásában. Ámen.”
Közben folyt az elrabolt területek visszaszerzését követelő propaganda, és olyan szövetségesek keresése, akik ebben nekünk segíteni tudnak. Mivel a főbűnösökre, Franciaországra és Angliára nem számíthattunk, maradtak pártfogóként a Duce Olaszországa és Hitler Németországa.
Az ő segítségükkel visszaszereztük a Felvidék egy részét, Kárpátalját, Észak-Erdélyt és a Délvidéket.
De ezért a támogatásért Hitler benyújtotta a kegyetlen számlát, amikor 1941-ben a Szovjetunió elleni háborúba is belekényszerült a magyarság. Vitték a leventén képzett magyar fiúkat keletre már 1941. június 27-én, majd a következő évben a 2. magyar hadsereget, amelybe engem is szigorúan besoroztak.
+
No, de ne fussunk előre! Még csak ott tartunk, hogy igen sok szegény ember lakott a falunkban. Volt, akinek egy talpalatnyi földje sem volt, ezért napszámba járt, vagy már a gyerekét is befogta - tanítás helyett- a mentatelep kemény munkájára. Volt egy olyan olvasmányunk is, ami avval kezdődött, hogy egy faluban annyi szegény volt, mint a réten a fűszál, és csak egyetlen módos gazda. Az Isten nem is hagyta annyiban a dolgot, mert a mennyköve agyoncsapta a gőgös gazdagot, és a fűrengeteg-mennyiségű szegénynek szétosztotta a kulák vagyonát. Gondolom, egy-egy tojás jutott minden rászorulónak.
Erről jut eszembe, hogy vasárnaponként levente mise is volt. És ezen, akkor érthetetlen módon, Oroszországért is imádkoztunk. Azt nem magyarázták meg, hogy miért. Tényleg nagy nyomorúságban éltek, magam is megtapasztaltam. Az imádság jogos volt. Mi itthon nemigen ettünk fekete kenyeret, de azoknak sokszor még az sem jutott.
Visszakaptuk a Felvidéket, Észak - Erdélyt és a Vajdaságot. Ezeket az előttünk járó évfolyamok foglalták vissza, nem is minden áldozat nélkül. De nekünk is jutott a legnagyobb feladatból. Az Oroszország elleni háborúból. A fiatalok többsége, de a lakosság legnagyobb része, szinte semmit nem tudott a nagypolitikáról.
Nem volt rádió, vagy csak igen keveseknek, újság is csak néhány embernek járt. A falu nagy része azon mérte le a történelem javulását vagy rosszabbodását, hogy egyik évben csak tizenkét fillért adtak egy liter mustért, néhány év múlva már huszonöt fillért. Ez ám a jó világ!
Hogy mibe fog ez kerülni az országnak, bizony igen kevesen látták előre. Azt igen, hogyan állnak az erőviszonyok 1941 őszén, amikor mi bevonultunk katonának. Nyugat-Európa simán behódolt a németeknek. Egyedül Anglia volt kemény dió.
+
Hosszú, sok-sok veszteséggel járó út volt az, amit a magyarságnak a XX. század közepéig be kellett járnia. Szerepe azzal a nemes és bátor gesztussal folytatódik Európa vérmocskos színpadán, amellyel Teleki Pál, magyar miniszterelnök nem engedi meg, hogy a németek Magyarország felől is támadhassák Lengyelországot, első áldozatukat.
Budapest, 1939. július 24.
Teleki Pál miniszterelnök levele Hitlerhez:
Kegyelmes Uram!
Július 24-i levelem minden hamis értelmezésének megelőzésére van szerencsém ismételten kijelenteni Nagyméltóságodnak, hogy Magyarország, amennyiben az adott körülményekben nem áll be komoly változás, erkölcsi meggondolásokból nincs abban a helyzetben, hogy hadműveletekbe kezdjen Lengyelország ellen.
Van szerencsém kifejezni Nagyméltóságodnak legmélyebb tiszteletemet.
Gróf Teleki Pál
m. kir. Miniszterelnök
Maga Horthy is biztosította miniszterelnökét a támogatásáról. A rendkívüli Minisztertanács jegyzőkönyve erről tanúskodik:
„A Kormányzó Úr Ő Főméltóságának és az előtte megjelenteknek is /miniszterelnök, külügyminiszter, hadügyminiszter, vezérkari főnök/ egyöntetűen az volt az álláspontjuk, hogy miután a magyar kormány már a német-lengyel háború kitörésekor leghatározottabban kijelentette, hogy Magyarország részéről a nemzeti becsület ügye, hogy Lengyelország ellen semminemű katonai akcióban nem vehet részt. Nemzeti becsületünkkel nem fér össze tehát, hogy ezen kérést teljesítsük, és ennek folytán semmi körülmények között nem engedhetjük meg német csapatoknak magyarországi vasútvonalon való átszállítását és átvonulását Lengyelországba. Megnéztük a térképet és megállapítottuk azt, hogy a német kérés teljesítése másfél napi gyorsítást jelentene.”
Hitler „lenyelte a békát”, tudomásul vette a magyar visszautasítást.
Egy titkos paktummal 39 augusztusának közepén a németek és az oroszok felosztották egymás között Lengyelországot, és mindkettő el is foglalta a maga részét. Tulajdonképpen ezzel kezdődött meg a világháború:
1939. szeptember 1-jén, hajnali 4 óra negyvenöt perckor.
A két szadista-fasiszta rendszer előbb a Molotov-Ribbentrop paktumban felosztotta, majd néhány hét múlva fegyvereivel elfoglalta ezt a szerencsétlen országot.
Hiába volt segélynyújtási egyezsége a franciákkal és az angolokkal, azok sokkal gyávábbak voltak annál, hogy sorompóba lépjenek Németország ellen. A harapófogóba zárt lengyelek csak egyetlen országra számíthattak egész Európában: Magyarországra.
Batowsky professzor:
„Magyarország komoly szolgálatot tett Lengyelországnak azzal, hogy elutasította először a németeknek majd a szlovákoknak azt a követelését, hogy engedje át csapataikat Lengyelország délkeleti határához. Ha Magyarország nem utasítja el a követelést, a németek először dél felől megtámadhatták volna Lwovot, és elzárhatták volna az utolsó kapcsolatot Romániával. A kormány, a főparancsnokság, a katonai egységek, a menedéket kereső sok politikus és általában a hitlerista megszállás elől menekülő emberek ezrei nem juthattak volna ki az országból, ha a németek megkaphatják Magyarország beleegyezését.”
Évek óta viták folynak arról, hogy pontosan hány lengyel menekült haladt át Magyarországon. A becslések ötven és száznegyvenezer között ingadoznak. Az akkori viszonyok között sem a lengyel, sem a magyar félnek nem volt érdeke még a hozzávetőleges regisztrálás sem. Féltek a kémkedő németektől és a nyilasoktól.
Ha vannak is viták a menekültek számáról, abban mindenki egyetért, hogy a magyar társadalom csaknem minden csoportja és rétege a legnagyobb szívélyességgel fogadta őket.
Ékesen szóló bizonyíték, amit Stanislaw Maczek tábornok tollából olvashatunk:
„Befogadott bennünket, a 10. lovassági dandárt, a nagyszerű magyar lakosság. Befogadott és ünnepelt, és lépten-nyomon etetett és itatott. Sohasem felejtem el, milyen jó szívvel, milyen nagy vendégszeretettel fogadtak bennünket. A városka egész lakossága a piacra tódult, és egy szempillantás alatt szétkapkodtak minket.”
Annyit mindenesetre elértünk, hogy bebizonyítottak a rokonszenvünket, de egyúttal felszítottuk Hitler magyarellenes gyűlöletét.
Rendkívül tragikus helyzetbe hozták a magyar kormány miniszterelnökét, amikor Németország Jugoszlávia megtámadására szánta rá magát 1941 áprilisában.
A Németországgal szembeni nagyobb mozgástér biztosítása érdekében Teleki miniszterelnök 1940. december 12-én „örökös barátsági szerződést” kötött Jugoszláviával. A szerződő felek nem láthatták előre, hogy a két szomszédos ország oly ígéretes közeledés alig négy hónapig fog tartani.
A szerződés két pontja:
1. cikkely
A Magyar Királyság és a Jugoszláv Királyság között állandó béke és barátság fog fennállni.
2. cikkely
A Magas Szerződő Felek egyetértenek abban, hogy tanácskozni fognak minden kérdésben, amelyek megítélésük szerint kölcsönös kapcsolataikat érintik.
+
A nyugati hatalmak, tekintettel az 1939 tavasza óta egyre élesedő helyzetre, azon fáradoztak, hogy a Szovjetuniót is bevonják egy Németország ellen irányuló biztonsági rendszerbe. Azonban a Lengyelországhoz fűződő „baráti” kapcsolataik miatt, nem tudták a Sztálin által követelt árat megfizetni. Tudniillik az 1919-ben létrehozott „Cordon Sanitarie”-t, egészségügyinek hívott, de tulajdonképpen katonai védőövezetet a Szovjetuniónak átadni.
Amit Sztálinnak nem sikerült nyélbe ütni Churchill-lel, sikerült Hitlerrel. 1939. augusztus 23-án titkos szerződést kötöttek. Már a német-szovjet kapcsolatok megváltozását jelezte Hitler beszéde, melyet a spanyol polgárháború befejezése után, a „Condor Legio” visszatérésekor, 1939. június 6-án mondott.
Hitler ebben mellőzött minden szidalmazást mind a Szovjetunió, mind a bolsevista „világellenség” ellen. Titkos szerződést kötöttek tehát Lengyelország felosztására, és a Szovjetunió egyéb területfoglalásainak elismerésére. A később nyilvánosságra került Molotov–Ribbentrop paktumban világosan megfogalmazták a két rokon, fasiszta nagyhatalom területi igényeit Keleten.
Egyúttal 1939. augusztus 19-én nagy meglepetésre Berlinben aláírták a német-szovjet gazdasági szerződést. Áramlott az orosz föld terméke a későbbi támadónak, egészen a támadás napjáig. Ezzel szabaddá vált az út Hitler számára Nyugat felé, mert nem kellett kétfrontos háborútól tartania.
1939. augusztus 23-án Németország és a Szovjetunió között a Moszkvában megkötött megnemtámadási szerződés hozta lázba a világot. A szerződés kötelezte Hitlert és Sztálint, hogy egyetlen államot sem támogatnak, amelyik a szerződő felek egyikével hadban áll. A szerződés azonnal hatályba lépett.
A Szovjetunió megkapta a maga részét Lengyelországból, bekebelezhette a Balti- államokat, Besszarábiát, Bukovinát, és megtámadta Finnországot.
+
1941. október 13-án / Szerencsétlen szám! / a reggeli órákban gördült be az újoncokat szállító szerelvény a balassagyarmati állomásra. Nem ám csak úgy befutott, megérkezett, beért, hanem méltóságteljesen begördült.
Keceltől Budapestig tele volt nótával minden kocsi. Mire Pest alá értünk, jó néhány katonajelöltnek kiürült a demizsonja, pálinkásüvegje. Csak úgy röpültek kifelé az ablakon!
A főváros és Balassagyarmat között megpróbáltunk aludni, és kiszellőztetni a fejünket
hajnali szélben, ami az ablakon becsapott.
A gyarmati állomáson két tizedesből állt a fogadó bizottság, a tiszt urak még biztosan aludtak. Tizedesek, de jóképű, mokány katonák voltak. Egy ideig csak nézték az előttük összeverődött rendetlen, pofázó és félrészeg bandát. De olyan pillantással, mintha herélő kés lenne a markukban.
„Ez az egész csürhe hozzám!”- kiáltotta el magát a magasabbik.
Igyekeztünk minél közelebb vergődni, egymás sarkát is tapostuk miatta. De a következő utasítás már világosabban fogalmazott:
„Hármas oszlopba sorakozó!”
A többségnek ez nem okozott gondot, mert 9-10 évig igen sokszor gyakoroltuk leventézés közben. Egy nyolc - tízfős csoport nem jött közénk, hanem fehér halinájukban, vállra dobott vászontarisznyával külön álldogáltak. Nem is kellett több a mi tizedesünknek, mert igen durván támadt rájuk:
„Maguk mért nem sorakoznak? Ne kívánják, hogy goromba legyek, mert tudok én vaddisznó is lenni, de attól az Isten mentse meg magukat!”
Erre megszólalt az egyikük:
„Nyustu ungurestye” – kiderült, hogy csak románul tudtak az istenadták. De azért csak belökdösték őket is a sorba.
„Itt majd megtanultok magyarul” – nyugtatgatta őket az alacsonyabbik tizedes, aztán átadta a szót a magasabbnak:
„Bal kézbe a katonaláda, jobb kézben a hóbelevanc! Emberek! Van-e, aki nem ismeri a nótát:
”Ez a vonat most van indulóban. Nincs! Akkor nóta, és lépés indulj!”
A negyedik ballépésre föl is hangzott a nóta:
„Ez a vonat most van indulóban,
Az eleje föl van virágozva,
Az eleje sárgára, a bevonuló
Újoncbakák számára,
Kik megérkeztek Gyarmat városába.”
Végig a városon, egészen a kaszárnya kapujáig szólt a nóta, ami aztán be is csapódott mögöttünk.
+
A katonaélethez ilyen népdalrészlettel szoktatták a soron következő ágyútöltelék – generációt a tankönyveinkben:
Édesanyám kiállott a kapuba,
Onnan nézte, hogy a fia katona.
Ne sírj, anyám, nem én vagyok az első,
Nem a világ ez a három esztendő!
Hosszú békeidő idején rendben is volt, de apáink generációjának kijutott a véres első, nékünk, a fiaknak, a mocskos második. Ilyen bölcs és előrelátó tankönyvekből tanultunk meg, hogy miért is jöttünk a világra.
Dolgozni, katonáskodni és meghalni:”Csisz, csiszi, csisz!”
Hagyjuk a tankönyveket! Nézzük az akkori életet! Sokat küszködtünk a munkával, az alacsony gabona- és borárakkal. Egészen a harmincas évek közepéig. Akkor hirtelen nagyot ugrottak az árak, mert Hitler kezdett föltankolni a következő háborúra. Magam is elégedetten nyugtáztam, hogy 500 pengőt kapok majd a leadott mustért. Kár, hogy akkor már én nem leszek otthon. Azt nem is sejtettem, hogy milyen pácba kerülök még a jogos pénzem miatt.
Leadtam a mustot, közben a feleségem telepakolta minden jóval a zöldre festett katonaládámat. Nem volt mese, irány a vasútállomás és Palócország fővárosa! Balassagyarmatra szólt a behívónk, és voltunk Kecelről ötvenheten. A vasútállomáshoz egész gyászmenet kísért ki bennünket.
Lovas kocsikon, gyalogosan. Ki volt az a hülye, aki ilyen messzire rakatta a vasútállomást? Az egyik cigánygyereket az egész telep lakossága siratta. Györgye Laci édesanyja azzal fenyegetőzött:
”Elrágom a sint!” De a fogai nem voltak elég erősek, szegénynek. Jött velünk a Laci is – menthetetlenül. És meg is érkezett velünk együtt Balassagyarmatra.
+
Kiderült, hogy még másoknak is akadt a kaszárnyaudvaron hely. Volt ott újonc rajtunk kívül is - dögivel. Tisztesek körül csoportosultak a hatalmas udvaron, és hallgatták épülésre szolgáló előadásaikat.
Nem volt ám ott sétafika, önfeledt kószálás a hatalmas poros udvaron, hanem figyelem, „mert aki rossz lesz, megverem.” Akinek szüksége volt kisebb-nagyobb dologra, az, mint az oskolában, nyújtogathatta az ujját, és ha időben észrevették – mehetett a dolgára.
Ezt láttuk, amíg ott álldogáltunk a laktanya udvarán reggel fél nyolctól délután egyig. Ha valakinél elharangozták már a delet, és kajálni akart suttyomban az otthoniból, annak az alábbi költői kérdést utalták ki felkiáltó hangnemben:
„Ki adott engedélyt a zabálásra?!”
Ettől aztán rögtön elment az étvágya az illetőnek, a többinek meg sietve eltakarodott behúzott farokkal. De fél kettőre csak felkelt a nap a laktanyánk udvarán is, mert tisztán hallhattuk a felszólítást:
„Mindenki vegye elő a hazait, és saját felelősségére megeheti! Erre pontosan tíz percet kapnak.”
Sejtettek valamit a saját felelősség lényegéről, mert például én diós kalácsot ettem kolbásszal, és olyan tempóban, hogy a kincstári időből néhány percet sikerült is megtakarítani. Álltunk tovább a tűző napon, mert egyetlen fa sem volt a laktanya udvarán, amelynek árnyékába belophattuk volna magunkat, ha azt is mertük volna. Még két órán át aszalódott a társaság, amikor végre az épületből kirajzott a tisztek nyolctagú csoportja.
Kivált közülük egy főhadnagy:
„Emberek! Fél kör alakban hozzám, és pihenj!”
Félköröztünk és pihentünk. Egy alezredes lépett elénk:
„Köszöntöm magukat a 23. gyalogezred II. zászlóalja parancsnokságának a nevében. Ennek a zászlóaljnak én vagyok a parancsnoka. Nevem Kovács Rezső. Remélem nekem és a tiszttársaimnak sikerül magukból jó katonát képezni a haza javára. Most pedig átadom a szót Hárs László főhadnagy úrnak, aki a további intézkedéseket ismerteti.”
+
A tisztek csoportjából kilépett egy snájdig, sas orrú katonatiszt, akin úgy állt az egyenruha, mintha ráöntötték volna:
„Fiúk! A zászlóalj kötelékébe tartozik a IV., az V., a VI. század, a géppuskás század és a nehézfegyver század. A negyedik század parancsnoka Füles hadnagy úr, aki ott áll. Fejmozgás a jelzett irányba. Az ötödik század parancsnoka én vagyok, Hárs László. A hatodik század parancsnoka Kandler hadnagy úr, ott áll. Fejmozgás a jelzett irányba. A nehézfegyver század parancsnoka Rácz főhadnagy úr, aki ott áll. Fejmozgás a jelzett irányba. A géppuskás század parancsnoka Deák főhadnagy úr, aki ott áll. Fejmozgás a jelzett irányba. Lehet választani, hogy ki hová akar tartozni. Túljelentkezés esetén a létszámot korrigáljuk.”
+
Volt min gondolkodni. A hazai barátok győzködték egymást, hogy lehetőleg egy brancshoz tartozzanak. Általában ott is maradtak, ahová jelentkeztek. Ez várható volt, csak néhány személy helyeztek át. A lényeg: én a hatodik századba kerültem. A század parancsnoka Kandrai Ernő hadnagy úr szintén igen fess fiatalember volt. Megköszönte, hogy hozzá jelentkeztünk, majd átadott bennünket a napos tisztnek, Hantos Frigyes zászlós úrnak.
Ő annyira új ember volt, hogy előtte, szombaton, varrta fel a rangjelzését. Egy kis púpos emberke, akinek télen mindig csillogott az orra. Olyan hatvan kilósra saccoltam.
Fél órán belül szakaszokba osztottak bennünket, mert már esteledett, és mindenkinek el kellett foglalnia az ágyát. Engem a sors a 107-es szobába dobott, ahol negyven ember számára volt ágy. A cimborámmal, Kloment Kálmánnal, egy helyre igyekeztünk. Én elfoglaltam az emeletet, az övé lett a biztonságosabb földszint. A három egyszemélyes ágyon Tóth Márton tizedes, szobaparancsnok, a második raj parancsnoka, Szegedi László őrvezető, az első raj parancsnoka és Bagyinszki István, a harmadik raj parancsnoka osztozott.
Rendes gyerekek voltak mind a hárman, mert ha kellett, tízszer is elmagyarázták egy-egy nehézfejűnek, hogyan kell egy tisztességes ágynak katonásan viselkednie. Kétévi házasélet után nehéz volt megszokni egy olyan ágyat, amin bármerre fordult az ember, asszonyi testet nem talált. De nem volt puha párna sem, dunyháról nem is beszélve.
Szalmazsák, azon lepedő, majd takarónak újabb lepedő egy fehér pokróc alatt. Spártai kényelem. Amikor lekerültek a civil ruhák, jöhetett az esti játék, móka és kacagás. Remekül festett az a negyvenféle újonc a negyven fajta alsógatyában. Klottól a kötözős kendergatyán át a térden éppen csak alul érő gyolcsgatyáig, sőt a selyem lábravalóig, minden alsónemű akadt. Minden gatya egyéniség volt. Úgy festettünk, mint amikor egy kupec tíz paraszttól vásárol negyven malacot, ahány darab jószág, annyiféle.
Negyvenen voltunk, de legalább huszonöt faluból. Svábok és szerbek a Délvidékről, Felvidékről magyarok, aztán kárpátaljai ruszinok és magyarok, végül, de nem utolsó sorban, erdélyi magyarok és románok.
Egy bizonyos, bárhonnan jött is az illető, a többihez hasonlóan horkolt vagy rázta a firhangot: az egész Kárpát-medence képviselői hallhatták.
+
Reggel öt órakor ébresztő, mosakodás, toilette, az ágy és a szobarend megteremtése. Aztán jött az ügyeletes, és alázatosan kért a szobaparancsnoktól négy önkéntest a reggeli szervírozásához. Gyorsan távoztak, majd egy kis idő múlva összesen huszonegy és fél kenyeret, tehát mindenkinek egy felet hoztak. Majd a nyomukban felpárolgott kétszer húsz adag kávé. Ez volt a szabvány reggeli. Sokan keveselltük, de arra gondoltunk, hátha még ez is ünnepi fogásnak számít. Meg kellett szoknunk, hogy annyit adnak, amivel nem terhelhetjük meg sem reggel, sem délben, sem este a gyomrunkat. Nem fogunk meghízni és pocakot ereszteni, no! A kajakérdés lezárva!
A soványító reggeli után volt egy kis holt idő, hát felderítő útra indultam. Nézzük csak a terepet! Ha belépünk a hatalmas kapun, baloldalon az őrség bódéja, jobb oldalon a tiszti étkezde. Hátul is volt egy bejárati kapu a járművek számára. A raktár mögött, a három méter magas hátsó fal tetején vascövekekre kifeszített szögesdrót, amelyik az utca felé csuklott.
A tapasztalt katonák szerint azért, hogy a lógásra hajlamosak ne tudjanak bejönni, és hogy csak magas színvonalú kultúra léphesse át a kerítésünket. Volt még egy kis vasajtó, amelyhez csak a magas rangú tiszteknek volt kulcsuk, hogy minden érkezéskor ne hozzák az elmélázó kapuőrségre a frászt.
Az első nap fő attrakciója a ruhaosztás volt. Tíz óra felé szobánként vonultunk a hatodik század raktára elé. Akkora már kiderült, hogy a mi szakaszunk parancsnoka Tibai Géza hadapródőrmester lesz. Ő vezetett a ruhatár elé minket, hogy felvételezzük a kincstárit.
A raktárból kihoztak harminc nadrágot, ugyanannyi zubbonyt, és a többit. Ránk bízták, hogy keressük meg a ránk valót. A többség, a nagy átlag, viszonylag könnyen rá is akadt a magáéra, de velem megjárta Puhovszki András, aki a kiosztást végezte, mert bizony az én 188 centis magasságomhoz csak igen rövidszárú nadrágot tudott adni.
Amikor rádöbbentek, hogy a magyar honvédség az én fogadásomra nincs kellőképpen felkészülve, nagy bocsánatkérések közepette nem küldtek haza, hanem hagyták, hogy két napig rajtam röhögjön az egész kaszárnya. Volt ellenkező véglet is! Máson is nevettek legalább, hadd nőjön a hájuk!
Egy Napóleon vagy Lenin magasságú vakarcsnak meg rövidből nem futotta. Mi, ketten, két óra hosszat turkálhattuk a raktár ruhahegyeit, hogy megleljük a ránk valót. Kétszer mentettem ki a törpét a naftalinszagú ruhahullámok mélyéről, és ő barátságos mosollyal viszonozta. Hiába, csak nem találtuk meg ruhában az igazit!
Maradt a kétnapos vigyorgás, mert azért ne felejtsük el, hogy a száznyolcvannyolc magas és a hetvennyolc kiló elég tekintélyt parancsolóan hatott. A két óra elrepült, mint egy fölösleges és rossz álom, és én továbbra is ott álltam, mint cirkuszban a bohóc. De a következő napon már olyan passzentos ruhám volt, hogy fölcsaphattam volna porondmesternek is. Hála Istennek, volt a magyar hadseregnek őrmesteri rangú szabója.
+
Kiképzésünk folyt a maga medrében. Kivonulás hol Cikta-tetőre, hol Újgyarmatra, hol a Springa-dombra vagy máshová. Harcászati kiképzésre, zártrendi gyakorlatra, a közelharc gyakorlására. Megtanultuk, hogyan kell szuronyos puskával úgy döfni, hogy a szuronyt ki is tudjuk rántani. Hogyan kell elhárítani az ellenséges szuronyszúrást. Mit csináljunk, hogy az ellenség puskatussal szét ne verje a koponyánkat? És ehhez hasonló kedves játékokat. Egy hónap erre éppen elég is volt.
Egyik hűvös, szomorú novemberi reggelen, amikor a menetünk a Don Bosco templom elé ért, az előttünk lovagló Kandrai hadnagy úr megfordította a lovát, és mellém ügetett:
„Rideg honvéd! Fusson vissza a kaszárnyába! Menjen föl az irodába, és nézze meg, nem maradt-e véletlenül a fogason a térképtáskám!”
A puskámat súlyba vágtam, és elkocorásztam a laktanya irányába. Hátra-hátra néztem, hogy kiértem-e már a látótávolságból. Amikor ebben biztos voltam, a puskát vállra vetve sétáltam a cél felé. A kapuőrnek elmondtam, hogy milyen paranccsal jöttem. Minden szó nélkül felengedett az irodába. Fölbaktattam az emeletre, bekopogtam a hatodik század irodájának ajtaján, ami mögött Sleng János tizedes körmölgetett.
„Tizedes Úr! Rideg Ferenc honvéd alázatosan jelentem, a hadnagy úr parancsára visszajöttem megnézni, hogy a hadnagy úr táskája itt maradt-e a fogason?” Az írnok unottan megfordult, és felém bökött:
„Ott a térképtáska, vigye!”
„Tizedes Úrnak alázatosan jelentem, a hadnagy úr csak azt parancsolta, hogy nézzem meg, itt maradt-e? Azt nem, hogy el is vigyem a gyakorlótérre.”
Láttam, hogy tizenhárom hónapos katonaideje alatt ilyen esettel még nem találkozott. A vállát vonogatta.
„Maga tudja. Amilyen parancsot kapott, azt hajtsa végre!”
„Igenis, azt hajtom végre. Kérek engedélyt az eltávozásra.”
„Távozzon!”
Útközben, mint aki jól végezte a dolgát, vettem egy stanicli tepertőt és egy bucit. Eszegetve keltem át a városon, mentem a századom után. Átvonultam az Ipoly-hídon, a Cikta-hegy lábánál jobbra fordultam. Láthatáromon feltűntek a századom ismerős figurái. Közben felfaltam az utolsó falatokat, amikorra oda is értem. Meghúztam a derékszíjat, és jelentettem:
„Hadnagy úr, Rideg Ferenc honvéd alázatosan jelentem, visszamentem az irodába, és megnéztem, hogy ott lóg-e a hadnagy úr térképtartója. Ott lógott.”
„És hol a térképtáska?” – remegett a hadnagy úr orrcimpája.
„Alázatosan jelentem, a fogason maradt, mert csak azt a parancsot kaptam, hogy nézzem meg, ott van-e?”
A parancsnokomat a gutaütés kerülgette, pedig kár lett volna ilyen snájdig hadnagyért, akinek nagyon lassan megmozdult a jobb keze, és ezzel a mozdulattal elővette a századparancsnoki sípot, és belefújt. Megállt minden élet, és jött a parancs:
„Hozzám az egész!”
Körülveszi a fegyveres tömeg, és várja a rendkívüli esemény magyarázatát.
„Rideg honvéd, álljon középre!”
Nehéz lépésekkel a kör közepére álltam, és megadóan vártam a folytatást, arccal a hadnagy úr felé.
„Hátra arc!” – mondta egyedül csak nekem. Hiába, néhány percig nem bírta nézni a pofázmányomat.
Aztán a hátam mögött elmesélte, fűszerezve néhány sértő kijelentéssel, amiért még párbajra is kihívhattam volna, hogy mi történt. Csak a végét idézem:
„És ilyen emberekkel kell nekem a frontra mennem.”
Bizony, hadnagy úr, ilyenekkel, nemcsak menni, de haza sem jönni. A folytatás idillire fordult. Megkínált egy szállal, és elszívtuk a béke-cigit. Spongyát rá!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése