"Véres Don" I./10. ~ „Csak az erős, amiért vér folyik.” ~ "Amiről az apa hallgat, a fia beszél, és gyakran úgy találom, hogy maga a fiú az apa felfedett titka." Friedrich Nietzsche XX.

 

INTERMEZZO

                                                                          

              „Csak az erős, amiért vér folyik.” De elfelejtették a semmirekellők, hogy nem azok az erősek, akik vért ontanak, hanem azok, akiknek a vérét ontják. Ez a vér törvénye a földön.

              Az évszázad végét olyan világrengés jelzi majd, amilyen még sohasem volt. Oroszország legyen készen, ne mozduljon, figyeljen és várjon; csak be ne vonják Oroszországot a szövetségbe. Ó, iszonyat! Akkor vége neki, teljesen vége.

              Szibéria. Széles pusztai folyó partján fekszik a város. A városban erődítés, az erődítésben fegyház. Ebben a fegyházban raboskodik már kilenc hónapja Rogyion Raszkolnyikov, másodosztályú száműzött fegyenc.

              Egyszer azt álmodta, hogy valami szörnyű, sose látott, sose hallott, gyilkos ragály fertőzte meg az egész világot. Ázsia mélyéről terjedt át Európába. El kellett pusztulnia mindenkinek, kivéve néhány kiválasztottat. Valamilyen új trichinák, mikroszkopikus lények támadtak, és megfészkelődtek az emberek testében. De ezek szellemek voltak, eszük és akaratuk volt.

               Akinek a testébe behatoltak, tüstént olyan lett, mint az ördögtől megszállott, őrjöngeni kezdett. De az ember még soha olyan okosnak nem hitte magát, olyan rendíthetetlenül nem bízott a maga ítéletében, mint ezek a megfertőzöttek. Soha senki olyan rendíthetetlenül nem bízott az ítéletében, tudományos eredményeiben, erkölcsi törvényeiben és feltételezéseiben.

              Egész községek, egész városok, népek fertőződtek meg, és estek őrületbe. Mindenki izgalomban élt, egyik nem értette a másikat, és mind azt hitte, hogy egyedül ő hordozza magában az igazságot, gyötrődve nézte a többit, mellét verte, zokogott, kezét tördelve. Nem tudták, kit ítéljenek el, és hogy ítélkezzenek felette. Képtelenek voltak megegyezni, mit tekintsenek jónak, mit rossznak. Nem tudták, kit hibáztassanak, és kinek adjanak igazat.           Egymást öldösték dühükben, minden ok nélkül. Egész hadseregekkel rontottak egymásra, de a seregek menetelés közben hirtelen önmaguk ellen támadtak, felbomlottak, a harcosok egymásnak estek, ütötték, vágták, harapták, felfalták egymást.

              A városokban naphosszat fújták a riadót: mindenkinek mennie kellett, de hogy ki hívja és miért, azt senki se tudta, mindenki reszketett. A legegyszerűbb mesterségeket abbahagyták, mert mindenki a maga gondolatait fejtegette, a maga véleményét adta elő, és nem tudtak megegyezni. Abbamaradt a földművelés. Volt, ahol csoportba verődtek az emberek, megállapodtak valamiben, esküvel fogadták, hogy összetartanak – de már abban a pillanatban valami egész másba kezdtek, mint amit terveztek. Vádolta egyik a másikat, összeverekedtek, kaszabolták egymást. Tüzek támadtak, éhínség tört ki. Pusztult, veszett mindenki és minden.

              És a vész egyre nőtt, terjedt tovább, tovább. Az egész világon mindössze néhányan menekülhettek meg. A tiszták, a választottak, akiknek hivatása egy új ember emberfajtát és új életet elindítani, megújítani, megtisztítani a földet. De ezeket még senki sehol nem látta, szavukat, hangjukat se hallotta.