Amikor az észt osztották, NAGYAPÁM igencsak elöl állhatott, de amikorra az élete bealkonyult, bizony olvasni is elfelejtett. Már nyolcévesen kisbojtár lett, azután meg az igazi bojtár szabadságát élte. Tíz éven át, negyven éves koráig, saját nyája is volt. Azután lett belőle szerencsétlen „kódus” napszámos, amikor a felesége meghalt.
Akkor esett ki a kezemből a gajmós bot, mert a két árva fiúra vigyáznom kellett. Ettől kezdve lettem a lábakapcája mindenkinek!- mondogatta.
Élete végéig hiányolta a feleségét meg a szabadságát.
+
Az idős emberek még tudják, hogy a falut a KALOCSAI KÁPTALAN földjei vették körül: Nagycsala, Középcsala, Kiscsala, Csorna puszta, Szentimrehegy. A kétszéli nincstelenek, közöttük a nagyapám és az édesapám is, az egyház birtokaira jártak, mint részaratók Az első világháború előtt is, utána is. Elszegődhettek Szentimrehegyre szőlőkapásnak. A falutól nyolc kilométerre, ahol lakást is kaphattak a fedél nélküli családok. Egy szoba-egy család.
Vágner Miklósnak, az öregapámnak, akkor még volt 2000 öl szántója a felesége, Barna Anna után, de ezen csak a rozskenyérnek való termett meg. Ha egy kis búza vagy árpa is kellett, akkor beiratkozott a csornai aratóbandába.
Ott csak búzát, árpát és zabot vágtak. Minden tizenkettedik mázsa volt az aratóké. A cséplésért külön kettő és fél vagy három százalékot kaptak. Aratni lehetett éjjel-nappal, de a cséplést napnyugtakor abba kellett hagyni, mert a harmat leszállt.
+
Azután eljött a NAGY ARATÁS IDEJE. Miért nem hallgattak eleink az író – sámánokra? Köztük Mikszáth Kálmánra: „Én, aki annyira szeretem ezt a nemzetet, olyan sötét színben látom ma az ország jövőjét, hogy elmondani sem lehet.”/ 1910 /
„Harcra készítni elő a magyart,
Védő – bástyául megintelen Bécsnek?
Az én népem már rút halálba tart
És németet majd csak talál német,
Régen és másként lett volna itt: ország.” / Ady Endre, 1914. január 18. /
+
TIZENNÉGYBEN az édesapám úgy énekelte a Kossuth-nótát a kecskeméti főutcán, hogy mindenki megéljenezte.
Ha kivívjátok a győzelmet, lesz földetek, meg minden, amit csak akartok. Irány, Szerbia! Csak Kecelről ezerötszáz férfit parancsoltak ki a frontra 1915 végéig.
Ki dolgozott helyettük? A szegény feleség meg az árva gyerekek, akik a háború alatt teljesen leszoktak a tanulásról. Az iskolában nem volt se tanító, se tüzelő!
Tavasztól őszig a falu lakóinak többsége mezítláb járt. Télen klumpákban vagy az agyonnyűtt csizmákban csak a szomszédba lehetett eljutni hírekért.
Ha az anyánk rosszat álmodott, a kisajtóban reménykedve várta az öreg postástól a jó híreket. A bátyám hároméves volt, én meg éppen készülődtem a napvilágra. Amikorra az édesapám vesztesen, de egészségesen hazaért, már hárman fogadtuk. Én voltam az egyetlen új öröme az országos búsulásban. Azt mondják, hogy csiklandósan nevettem, amikor a borostás arcát simogattam.
+
AZ ÖREGAPÁM is alig várta a háború végét. A Csernák Józsi bácsival azt tervezgették, hogy mit vessenek majd az ígéret földjébe. Szerbiát megesszük egy früstökre, azután jöhet a jutalom.
De mit keresnek a mieink az orosz meg az olasz fronton? – tanakodtak az öregek. Azt az okosok jobban tudják – erősítették a hitüket.
Az ötödik év végén leszereltek a katonák. Pontosabban: Leszereltették őket! Károlyi Mihály nevezte ki a világ legkülönösebb hadügyminiszterét. LINDER BÉLÁNAK hívták, aki 1918 őszén kijelentette:
Nem akarok többé katonát látni!/ Ilyen csak nálunk hangozhatott el, és egy gazember szájából./
Az öregapám és a harcostársa igen lelkes híve volt az őszirózsás forradalomnak. Régen elfelejtettek már olvasni, vagy sohasem tudtak, de azért megvették a Népszavát. Végre a nép szava is számít! A kishordó szárú csizmájukba rejtve hozták haza. Azután átadták a szomszédban lakó Földes Sándor bácsinak, aki fölolvasta nekik. Ilyenkor gyűléseztek és tervezték az eljövendőt:
Föl-föl, ti rabjai a földnek!
Az 1919. évben a monoklis Károlyi Mihály elment a nyugis nyugatra. KUN BÉLA megérkezett a bandájával a kegyetlen keletről. Ideológiát hozott ennek a népnek és jó néhány akasztófát. Kecelen nem jelent meg személyesen, de elküldte Landler Jenő két emberét.
Ezek először is elmondották a szúrós szemű parasztoknak, hogy annak nem lehet földje, aki nem dolgozik. Eddig jóvá is hagyta a népség a két nadrágos akaratát. De a második mondatnál már kidőlt a liszt! Azt merték mondani a szúrós szemekbe, hogy a közép – és nagybirtokosok földjét elveszik, és az államé lesz. Ekkor a tömeg rettenetes nagy viharban tört ki: - Le a kommunizmussal, le a csirkefogókkal! Tartóztassák le a gazembereket!
Bizony, így eshetett meg az a csúfság Kétszélen, hogy a szónokokat kis híján laposra verték. Hálát adhattak Lenin elvtársnak, mert az volt az istenük, hogy ép bőrrel megúszták! A direktórium elnöke meg az egyik nem számos tagja menekítette ki őket a faluból.
A Csernák Józsi bácsinak disznó szerencséje vala, hogy a VÖRÖS MÉSZÁRLÁS napja előtt kilépett a direktóriumból, és elrejtőzött a Nagyerdőben.
Kapával kergették ki a szóvivőket, de a megtorló regiment egy hét múlva, június 23-án, állig fegyverben megérkezett a nagy vadászatra. A hajtó szerepére egyedül Zsoldos Joachim vállalkozott.
Még be sem értek a községbe, már agyonlőttek egy férfit, Árvai Andrást. A halasi út mellett a földjén dolgozott. Sós, a csapat parancsnoka, odalépett az ásójára támaszkodó paraszthoz, és barátságosan mondotta: - Mi fehérek vagyunk. Ugye, te is az vagy?
András köszönésre nyújtotta a kezét: - Az vagyok.
Ekkor Sós öt golyót eresztett bele, amitől Árvai holtan a földjére borult.
Amikor a géppuskával bevonultak a falu központjába, az első útjuk a plébániára vezetett, ahol az ajtót nyitó Vajay László 28 éves káplánt szó nélkül lelőtték.
A szarkási szőlők egyik kis pincéjében két ember iddogált. Lajkó M. András és Halász József, akiknek ez volt a kedvenc foglalkozása. A vörösök rájuk találtak, és egy Kelemen István nevű nagykőrösi terrorista mind a kettőbe szó nélkül belelőtt. Amikor látta, hogy a két férfi él, puskatussal agyonverte őket.
Csóti Ferenc lovas kocsival gyanútlanul a templom felé tartott. Egy ujj rámutatott. Azonnal lerángatták a kocsiról, és néhány perc alatt a templommal szemközti eperfára fölakasztották.
Összesen 25 embert öltek meg ehhez hasonlóan, vagy lőttek agyon ezek a lények. ZSOLDOS Joachim, a Direktórium elnöke volt az, aki a lázadók neveit besúgta. Ma van Zsoldos utca/ Joachim nélkül/ Kecelen, mert felakasztották. Nomen est omen. Maradjon meg emlékeztetőül!
+
Az öregapám csatlakozott a remete barátjához a Nagyerdőben, mert mint a sáskák, elözönlötték az országot a ROMÁNOK.
MADARESCU katonái a lakosságnak mindenütt azt mondották, hogy a kommunistáktól akarják a magyarokat megszabadítani. De hamar kimutatták a foguk fehérjét! Kecelen is tanyát vert közülük legalább száz.
Igen mohón kezdtek el rabolni! A káptalan intézőjét, aki felelős volt a javakért, és nem adta oda a pénzes zacskó kulcsát, szemrebbenés nélkül lelőtték.
Igen rossz lett a hírük a faluban. Még a tanyavilágban is.
Az egyik román odaszokott az anyám vacsorájára. Szegény igen szerette a házi kosztot, a gazdasszony főztjét. Alig tudott tőle megszabadulni, mert hiába mondta, hogy ne járjon hozzá. Nem értették meg egymás szavát. Elpanaszolta a bujdosó apámnak, aki ezt igen zokon vette. Nem akart román kézre jutni, mert hátha kiverik belőle a bujdosók titkát. Csak éjszakára jöttek haza, amikorra a román veszély elmúlt. Most meg az asztalukhoz mer ülni egy idegen csak azért, mert fegyver van a kezében.
Apám sokat töprengett magában: Ha csak megverik, a család nyakára csődítik a hadsereget. A Nagyerdőt is átfésülik a tettesek után! Hogy a családban maradjon a dolog, csak az öregapámat avatta bele az akcióba.
Az udvart nagy eperfák árnyékolták, a konyhával szemben állt éppen a legnagyobb. Két ember alig bírta átnyalábolni a törzsét. Borús volt az ég, sötét az udvar.
A konyha lámpafénye odacsalta az éjjeli bogarakat meg a román katonát. Óvatos ember volt, mert a kertajtóban figyelmesen szétnézett, és csak azután ballagott a konyha felé. Akkor szakadt le egy faág a „bocskoros” fejére. Mire észhez tért volna, úgy katonásan elintézték. Gyorsan egy rongyos köpenybe rejtették, azután éjfél után kilopták a Nagyerdőbe. Egy új titokkal gazdagabb lett a Tölös.
Kinn a tanyákon is eltévedt néhány. A nyomozó megszállók sok hatásos balkáni módszert ismertek, mégsem jutottak egyről kettőre. Ekkor alkalmaztak egy „újítást”, Kecelen először.
A tanyák világa sokban különbözik a faluétól, és olyan mesze van a városétól, mintha nem is egy bolygón lenne a kettő. A tanyasi ember csendes, az idegenek iránt bizalmatlan. Ha vérig sértik, akkor nem néz se Istent, se embert! Ha a jogos haragját nem töltheti ki a bűnösön, akkor fölakasztja magát. Ázsiai sztyeppékről hozott mentalitás ez./ Tréfán kívül: -Gondoljanak csak a japán harakirire!/
Igen különös ember volt Bobek János bácsi. Fiatalabb korában, még 30 – 40 évesen is, minden hétvégén bezárkózott a kamrába, és a gyertyafényben órákig táncolt egyedül. Ez a család féltve őrzött titka volt. De a táncos kedve régen elmúlt, mert 1920-ban már hatvan évgyűrű volt az élete fáján.
A Fölső-tanyákon, ahol Bobek János is lakott, a románok szigorúan elkezdtek nyomozni az egyik eltűnt emberük után. Válogatás nélkül összeszedték az igazakat a bűnösökkel együtt.
AZ ÍTÉLKEZÉSSEL kezdték.
A hatvanéves BOBEK JÁNOS bácsi nagy és sűrű bajuszú férfi volt, ezért választották ki áldozatnak. A két hóhérlegény csomóstul kezdte tépni a bajuszt mind a két oldalon. A húst is leszaggatták. Ömlött a vér és a borzalom. A felesége etetgette néhány hónapig, aztán János bácsi is a halottak falujába költözött. Gondozza-e még valaki a sírját?
Magyarországot majdnem eltemették TRIANONBAN, amikor 1920. június 4-én aláíratták velünk a világtörténelemben is kirívóan aljas békeszerződést.
A demokrácia teljes hiánya, a nemzetiségek sovinizmusa és a magyarok között meggazdagodott „szomszédok” gyűlölete, ezek kiváló nyugati kapcsolatokkal rendelkeztek már akkor is, segítette eltüntetni a térképről a magyarok régi országát. Ha nincs a vörös terror után a jogos fehér, az egyoldalúan tájékoztatott nyugati közvélemény és a PÉNZ uraitól függő politikusi garnitúra nem mondotta volna ránk:
Jaj a legyőzötteknek!
+
A Nagyerdő a zavaros időkben biztos menedéke lett a bujkáló kecelieknek. De mást is adott. A fiúgyerekek egyik fő foglalkozása az volt, hogy egy nagy kötő makkot kellett gyűjteniük a nagyerdei Tölösben. Azon hizlalták meg a malackákat karácsonyra. A nép házasodott, szaporodott, ÚJ HÁZHELYEK kellettek volna olcsón a szegényeknek.
Már 1921-ben kérvényezték a kalocsai érseknél, hogy az erdő helyén szíveskedjen házhelyeket kiméretni. 1926-ban a Kalocsai Érsekség végre teljesítette a nincstelenek kérését.
„E földreform a nemzetnek becsületszóval garantált adóssága volt. E földreform nem kegy, sőt: már nem is parlamenti akarattól függő megadás. E földreform egyszerűen nem egyéb, mint köteles kiadása egy már megvásárolt dolognak. Öt évig hulló vérével, egy valószínűtlen pokol irtózatos szenvedésével vásárolta meg azt a magyar paraszt.”
/ Szabó Dezső, 1923. július 9. Gellérthegy /
+
A kérvény megfogalmazója sem gondolta, hogy milyen politikai vihart támaszt a parlamentben. Most arra is választ kapunk:
MI LETT AZ ÍGÉRET FÖLDJÉVEL ?
Hallgassuk először Meskó Zoltánt, Kecel akkor még kisgazda képviselőjét, aki 1924. október 9-én a földreform végre nem hajtása tárgyában szólalt fel!
„Öt tárgyalás után, 1922. október elején megállapodás jött létre a kalocsai székes főkáptalan és az igénylők között úgy a területre, mint az árra vonatkozóan. 421 elismert igénylő van, szükségük volt valami 149 hold földre, a káptalan ezt fölajánlotta, a szerződést megkötötték.
Az árat is megállapították. A rokkantak 30 koronát, a többiek negyven koronát fizetnek négyszögölenként. Azonnal lefizették a költségbiztosítékot, és az iratok felmentek a Földművelésügyi Minisztériumba. A földművelésügyi miniszter hozzájárult, hogy egy volt erdőterületet adjanak át azonnal. Helyette a káptalan másutt fog erdősíteni. Fölmentek az iratok az Országos Földhitel Bankhoz.
A szegény emberek eladták a fél hold szőlőjüket, mert a bíró azt mondta, hogy megkapják a házhelyet. A kis pénz félre volt téve, jó lesz anyagra.
Megtörtént az ISTENKÁROMLÁS! Két évig vártak, amikor két év múlva megjött az Országos Földhitel Banktól a végzés, ami tudtul adta az igénylőknek, hogy mivel a káptalan nem hajlandó erdősíteni, egyelőre tárgytalan a dolog.
Keressenek másutt házhelyet maguknak!
Nem akarom a Ház türelmét sokáig igénybe venni. Minden vidéken százával fordulnak elő ilyen esetek.”
Részlet Nagyatádi Szabó István, földművelésügyi miniszter válaszából:
„- Nem bírom hallgatni ezeket a panaszokat! A helyzet az, hogy újabb és újabb nehézségek merülnek fel, és a pénzügyi kormányzat a földművelésügyi ellenére ad ki rendeleteket. A képviselő úrnak választ nem tudok adni, annál az oknál fogva, mert egészségem megrongálódott. Nem bírom a panaszokat tovább! Azon gondolkodom és arról gondoskodom, hogy a helyemet alkalmasabb embernek adjam át.”
Nagyatádi Szabó István a KALOCSAI ÉRSEKSÉG kétszínűsége miatt dobta be végül a törölközőt. Hazament a falujába, Erdőcsokonyára. Október 30-án kiballagott a szőlőjébe. Egyedül volt ott egész délután, szalonnát sütött, késő este ért haza. Másnap reggel nyolc óra tájban hirtelen rosszul lett, elvesztette eszméletét, és húsz perc múlva meghalt. Mindössze 61 évet élt.
Nos, keceli szegények, hát hová lett az ígéret földje?
+
A korona 1926-ban megbukott, a kormány PENGŐT nyomatott és veretett. Emlékszem, apám a Szent József utcai ház felét a testvérének hatszáznegyven új pengőért adta el, azaz 8 millió régi koronáért.
A Nagyerdőt csak kivágatták, fölparcellázták, és végre felajánlották a kecelieknek. Kettőszáznegyven pengőért négyszáznegyven ölet vettünk. Az újfalusi házhelyek legtöbbje ekkora. Hosszú lejáratú hitelt is kaptunk a helyben létrehozott Falusi Kislakásépítő Szövetkezettől, a FAKSZ-tól. Az építkezést 1928 tavaszán nagyjából be is fejeztük. Tető már volt a házon, de a három helyiséget, a szobát, a konyhát és a kamrát belül még nem vakolták. A családunk a Szent József utcai házban lakott. Nagyon kellett a pénz az épülőre!
Anyámék ebben az évben az én tízéves BŐRÖMET IS ELADTÁK egy gazdának, Orcsik Andrásnak. Mint egy gyanútlan jámbor jószágot, kivezettek a tanyájára egy tehenet meg egy borjút őrizni. Itt tanultam meg egy egész életre, mit jelent cselédnek lenni.
Egypár napig minden a megállapodás szerint folyt. Vigyáztam a nyugodt tehénre meg a borjára lelkiismeretesen. Közben a gazdasszonyom összebeszélt a szomszéd Hemző Mihálynéval Azt mondták nekem, hogy jobb legelőre hajtjuk a jószágot. Azt gondoltam, jól van. Hemzőné arra az egyholdas páskomra kivert még két tehenet a két borjával, két anyakocát, az egyik fias volt. A tetejébe még öt süldőt és harminc libát. Május eleje, kellemesen langyos virágnyitó idő. Az első napon valahogyan meg is voltunk, mert a Hemzőné segített az őrzésükben. Igaz, hogy egész nap nem győztünk jobbra-balra szaladgálni. Alkonyatkor mégis azt mondotta:
Holnap majd könnyebb lesz.
Gondoltam:
Jól van.
Másnap reggel segítettek kihajtani, azután magamra hagytak. A libák a fűmag után vándoroltak szanaszét. Az anyakoca kereste a kicsinyeit. Futott volna a malacaihoz mindenen át a tanyába. A böglyök csípték a borjakat, és azok elbogároztak. A tehenek meg utánuk! Nem bírtam az állatokkal. Sírva kiáltozgattam be a Hemzőnének, hogy jöjjenek már ki. Dél felé járt az idő, amikor jött is. De nem volt benne köszönet! Jött felém és nem egyedül, hanem a gazdasszonyommal együtt. Mind a kettőnél frissen vágott tüskés akácfagally. Úgy vertek, hogy a lábamból öt helyen is CSURGOTT VÉR.
Mit tehettem? Sírva menekültem az új ház padlására. Nem mertem a régibe menni, mert az anyám rettent goromba asszony volt.
Mielőtt elbocsátott, azt mondotta:
Agyonütlek, ha a helyedet elhagyod!
A húgom, Mária, 8 éves leányka, de már szolgálatban volt. A Hajas-laposon a Bekéjék tíz nagy libáját legeltette. Megkértem a testvérkémet, otthon ne szóljon rólam egy árva szót sem.
A padláson lapultam éjjel - nappal, és rágtam a körmöm, nyaltam a cserepes számat kínomban. Mind a két kezével rázott a hideg. A húgom kétszer is megfelezte velem az ebédjét. Amikor Marika látta, hogy nem birok lemászni a padlásról, csak elmondotta a dolgot.
A harmadik napon, amikor édesapám éppen hazaért a munkából, a húgom sírva elmesélte az én nagy bajom. Elárulta, hol vagyok, és milyen csúnya a lábam.
Az édesapám nyomban fel is jött értem, és ölben vitt le a padlásról. Talicskán tolt el a József utcai házba. Ecetes ruhával gyógyították a dagadt lábamat, de a fájdalom reggelig nem hagyott aludni. Apám hajnalban nem indult munkába, hanem talicskában tolt az Antóni László doktor úrhoz. Amikor megnézte a lábaimat, csúnyán az anyámra támadt:
Ha még fél napot késtek, nagy baj szakadt volna a családodra! -mondta dühösen és tegezve, mert anyám leány korában náluk szolgált. Azonnal gyógyítani kezdett. Egyik helyen felvágta. Jó mélyen találta meg a tüskét. Sok-sok gennyet nyomott ki a sebből. Valamivel ki is mosta, ami igen csípett. Azután minden kérés nélkül megírta a látleletet.
Édesapám még azon a napon átment Kiskőrösre, és pert indított a két asszony ellen. Másnap kijött hozzánk a doktor úr, hogy újra átkösse a sebem. Úgy hiszem, jóddal kente, majd le is ragasztotta. Harmadszorra már magam sántikáltam el hozzá. Anyám elkísért, de egész úton nem szólt egy szót sem. Csak annyit láttam, hogy néha-néha a kötényével a szemét törülgeti. Többször nem is kellett elmennem a doktor úrhoz.
Nemsokára megtörtént a TÁRGYALÁS. A bíróság helyben vizsgálta ki az ügyemet. Pontban kilenc órakor kezdődött, még a doktor úr is eljött tanúnak. A bíró előtt csak annyit mondott:
Ritka az ilyen kirívó eset!
A bíróság Orcsiknéval kifizettette az egész évi béremet, és fájdalomdíjként még tíz pengőt. Hemzőnének a tárgyalás költségét kellett legombolni. Összesen több mint száz pengőt nyert az igazság!
Alig hevertem ki a bajt, anyám már el is szegődtetett a Palástiékhoz. Én lettem volna, ha a volna ott nem lett volna, a harmadik gulyásgyerek. Alighogy kivezettek a tanyára, a kezembe nyomtak egy félig sült kenyérdarabot. Széthajtottam a héját. Hát akkora döglött böglyöt találtam benne, mint a fél hüvelykujjam! Rögtön búcsút vettem a kapufélfától. Édesapám, aki nem sokkal előbb ért haza, azt mondta:
EBBŐL SE LESZ JÓ CSELÉD SOHA!
A 28. évben nem is szegődtettek el sehova. Bepucoltuk az új házunk konyháját. Apámnak volt munkája, csőszködött. Egy tízéves gyerek lett a segédmunkás. MAGAM LA! Nékem kellett a sarat kevernem, taposnom, összekapálnom. Egy felnőttnek is becsületére vált volna!
Hogy a kosz meg ne egyen, esténként nagyjából lemostam magam. Bekaptam néhány falatot az anyám vacsorájából, és már aludtam is, mint egy hulla a kamrában és vastag szalmazsákon. Így ment két hónapon át! Amikor a konyha fala megszáradt, anyám szép fehérre meszelte.
Sándor, a bátyám, Lukács Mihály bácsiéknál szolgált már a második éve. Nem minden gazda bánt úgy a cselédjével, ahogy az a két asszony velem. Volt, ahol a szolgafiúra úgy tekintettek, mint az édes gyerekükre. A szülőfalumban ilyen gazda nékem nem jutott.
Rátaláltam a szomszédban lakó, aranyszívű Csöre nénire, aki többet javított rajtam, mint az édesanyám. Egyik hét végén kórusban csúfoltunk egy nálunk is szerencsétlenebb gyereket, a Kacska Jóskát:- Jóska, Polóska, fölmászott a toronyba. Megnézte, hány óra. Fél tizenkettő. Csacsi mind a kettő!
A gyerek sírva beszaladt a házba. Mink meg csak nevettünk! Ezután mondta nekem az aranyszívű ezt a történetet: „Nem mindenki olyan életre való, mint te. Sokféle ember van: egészséges-beteg, fiatal-öreg, szegény és gazdag. Nem egyformán kapjuk az Isten ajándékát a hasznunkra vagy a kárunkra. Okos ember soha nem csúfolódik!
Egy nagy csapat gyerek meglátott egy botra támaszkodó kopasz öregembert. Elkezdték csúfolni:- Kopasz, gyere föl a hegyre!
Az öreg először csak feléjük fordult, és ingatta a fejét. A csúfolódás ment tovább. Rázta feléjük a botját, de arra sem hallgattak el. Pedig hegy nem is volt a környéken, csak egy rengeteg erdő. Buta csúfolódás volt az egész. Harmadszor is odakiáltották: - Kopasz, gyere föl a hegyre! Hát erre az erdőből kirontott három medve! A jámbor medvék sem tűrhették a gonosz csúfolódást, és dühösen morogva elkergették a neveletlen fiúkat. Majdnem szétszaggatták őket a csúf szájuk miatt. Akinek esze is van meg lelke is, az nem csúfolódik!”
+
1929 tavaszán, Szent György napján, az iskolának hátra arc!
Elszegődtem Öregcsertőre, VÉN ISTVÁNÉKHOZ gulyásgyereknek egy tehén meg a borja mellé. Itt végre jó sorom volt! Még mostak is rám. Egyszer a gazdám a keceli piacra indult, és engem is haza akart vinni látogatóba. Fel is ültettek a saroglyába, de, mert ritkán néztek hátra, meglógtam. Uzsgyi, vissza!
Mire észrevették a szökést, már a kiáltásukat sem hallottam. Nem akartam hazamenni, mert attól féltem, hogy anyám eltángál. Megvallom az igazat:
Sosem szerette a fiait! Édesapám egyszer eljött látogatóba. Elmondtam neki:
Itt jobb sorom van, mint otthon.
Sohasem bántottak, még szóval sem. Ha a szeles tehén néha el is szaladt, csak azt mondták:- Ne félj, majd megjön!
Elő is került az nemsokára a hatalmas szarvával. Naponta csak két liter tejet adott, de igen jót. Néha nekem kellett a csarnokba vinnem. Mindig külön tárolták Hogy miért, azt nem kötötték az orromra. Öregcsertőn hallottam a LEGBOLDOGABB HANGOT életemben. Egy repülni tanuló kölyök fecske csivogta, amikor először a felhők közelébe ért.
Az Úr Jézus, amikor kicsi gyermek volt, hát ő madarakat csinált agyagból. S odament egy pásztor, és azt mondta:
Mit csinálsz, te gyermek?
Azt mondja:
Hát madarakat!
S azt mondja:
Nem élők!
S azt mondja:
Élni fognak!
Az embör bémönt közibe, s a madarak mind férepültek, s mind lettek fecskemadarak.
Egyszer elmondottam a fecske hangját a szomszéd Csöre néninek. Áldott jó asszony volt, aki a lelkét is odaadta volna, ha valaki kéri. Azt mondta nagy komolyan a tízéves gyereknek:
„Szép lehetett a fecske hangja, mert az Isten kedvenc madara.
De amikor a madarakat teremtette, a legszerényebb madárnak adta a legszebb hangot. Aki nem kért se színes tollat magára, se erős karmokat a zsákmányolásra, csak. békésen várt a sorára.
Akkor az Isten, aki nem szereti a törtetőket, és pártját fogja a szerényeknek, azt mondta a sor végére szorult szürke kis madárnak:
Neked nem adok színes ruhát, ragadozó karmokat, de neked adom a legszebb hangot az egész világon.
Ha egyszer meghallod a gyönyörű hangját, amivel néha éjszaka is beszél, igazat adsz nekem.”
Eljött az ősz. A búcsúzó kedves madaraimmal én is útra keltem. István bácsi megfogta az aprócska kezemet, és azt mondta:
Azt az anyabúsító, apaszomorító fajtádat, te gyerök!/ így potásan!/
Úgy láttam, hogy gazdasszonyom, a Rózsa néni, Táska Ferenc, a szolgatársam is elszomorodott.
A fiatal gazda kocsin vitt haza, és a béremen kívül hozott az apámnak egy-egy zsák árpát meg búzát. Azt mondotta, hogy jövőre a tehén magára marad. Beadják a gulyába, ahonnan mindennap hazajár. Nem lesz rám szükség.
Ruhát nem kellett vennem, mert az volt a bérem: egy pár bakancs, egy öltözet bársonyruha, egy nagykabát és három méter alsónak való. Valakivel meg kellett varratni. Október közepétől járhattam az iskolába.
Az 1930-as év a világnak gazdasági válságot hozott. A gazdáknak szegényülést, mert pusztultak a disznóik. Volt, akinél 20 is megdöglött egyik napról a másikra. Faluszerte hatalmas volt a kár! A baj nem jár egyedül, hullani kezdtek a szárnyasok ezerszámra. Segítettem Pertics Miska bácsinak eltüzelni, elföldelni a dögöket. Az egész ország bajban volt. A szegényeket még nagyobb nyomor verte.
Számunkra az volt a legnagyobb csapás, hogy a munkáért kapott két malac is megdöglött. Pedig eladásra szánták őket a szüleink.
Pertics Miska bácsihoz gulyásgyereknek szerződtem, de mindenes lett belőlem. Példának okáért, én vezettem a két lovat a kukorica ekézésekor. Ötven hold volt belőle, és legalább kétszer meg kellett járni. Két lovat vezettem egyszerre, és bizony gyakran magukkal vittek. A szájukat lekötötték a vezetőrúdhoz. A legyeket csak a farkukkal tudták kergetni. Ahová nem ért el a légycsapójuk, oda meglódították a hatalmas fejüket. Én meg úgy repültem, mint a madár!
A gazdám változtatott a munka menetén. Ezután mindig korán reggel és a naplemente idején dolgoztunk.. Mire befejeztük, bizony eléggé megdagadtak a bokáim. Édesapám szóvá is tette a gazdának, aki igazat adott neki. Kaptam is tőle kárpótlásul egy új zeigpantallót.
Az évi béremre már nem emlékszem. Csak a szép ruhára, amit Miska bátyám a kereskedőnél vett. Zöld bársonyruha volt, de az ára miatt a gazdám háromszor is otthagyta Szabolcs Lajosnál, a boltosnál. De ő azt mondta nekem:
Csak vidd magaddal, amiért megdolgoztál! Majd én a Perticset jól hátba vágom, és akkor biztosan kifizeti.
Nem tudtam, hogy jó barátok, és csak cukkolják egymást.
Megjött 1931, fiatalkorom legborúsabb éve. Befejeztem az elemi iskolát, ha nem is kitűntetéssel. Szerettem volna valamilyen szakmát tanulni, és találtam is helyet magamnak. Anyám azt mondotta:
Szó se lehet róla! Ha mi kapáltunk, akkor KAPÁLJ TE IS!
+
A fiúknak sincs menekülés! Tessék elképzelni, hány helyen elmondhatta ezt a gazdák körében. Meghívott és tisztelt vendégként a lakodalmakon, a névnapokon. Nem kellett volna Petőfit vagy Aranyt emlegetni példaként a kitörésre, elég lett volna az Antóni doktor urat megemlíteni, aki a keceli parasztgazda fiából lett egy megbecsült helyi orvos.
Ami pedig az esperes úr népszeretetét illeti: Gyönyörűek voltak az egyházi körmenetek. A gazdag leányok rózsaszín ruhában mentek elöl, a deli legények fényesre nyalt csizmákban vitték a supellátot, amely alatt az oltári szentséget emelte a fejének magasába Kurz Adolf. Mögötte hömpölygött a tömeg, a buzgó keceliek.
A járdáról olyanok is nézték álmélkodva a szép vonulást, akiknek nem volt az ünnephez méltó ruhájuk. Mit ad Isten, az esperes úrnak feltűnt, hogy az egyik férfi a fején felejtette a födőt:
Vedd le a kalapod, te marha!- dörgött rá, hogy fölülmúlja a kántor énekét.
Ez volt a legtekintélyesebb ura Kecelnek az első világháború után. Ekkor mondta ki a nyilvánosság előtt őszinte véleményét a falu népéről. Dühében elszólta magát!
+
Már 1926-ban megalakult a keceli MENTATELEP, és odajártunk napszámba. Ezt a vadkapitalista vállalkozást egy Stielly Walter nevezetű ezredes úr működtette a kedves felesége támogatásával. A hölgy egy Gajáry nevű helyi nagybirtokos lánya volt, akit ide húzott az a jó szíve. A szegénység szagára idesereglettek a ragadozók!
Én hetven fillért kaptam naponta, de napkeltétől napnyugtáig dolgoztam. Azok a kisleányok is, akik egész hónapra leszerződtek. A 12 éven fölülieknek 25 pengőt adtak a leghosszabb aratási hónapokra, júniusra-júliusra. Ekkor naponta 15 órát dolgoztak! A 14 órás hónapokban csak 20 pengőt kaptakegy egész hónapra.
A 10 és 12 év közöttiek szintén látástól vakulásig dolgoztak, de csak 20 és 15 pengőt érdemeltek. A tűző napon ülve végezték a munkájukat. Ha nem akarták vagy nem bírták naponta megtenni a haza vezető 20-25 kilométeres utat, akkor alhattak a közeli istálló szalmáján. Egy tisztességes vécéjük sem volt, ezért járhattak a szomszédos erdő bokrai közé.
A tulajdonos, az ezredes úr, jó gazdaként és boldog apaként, gondoskodott a szorgalmas keceli leányok szórakoztatásáról. Lehívta a leányát, Babakisasszonyt, aki lovaglásával, szép hosszú lobogó hajával elkápráztatta a kis mentásokat.
Közülük többen, az évekig beszívott erős mentaszagtól, tüdőbetegséget kaptak.
A szomszédságunkban lakott a tizenkét éves Földes Franciska. Olyan volt, mintegy szép piros alma, és olyan lett néhány hét alatt, mint egy hófehér arcú köhécselő angyal. Édesanyjával összehivatta a játszótársait, a környékbeli gyerekeket. Tele is lett mezítlábasokkal az a kicsinyke szoba. Azt suttogta halovány hangján:
Ma éjfélkor meg fogok halni.
Sokáig fogsz te még élni és velünk játszani - mondtuk vigasztalásul. Erre azt susogta:
Engem már odakint várnak.
Este kilenc óra tájékán váltunk el tőle csókkal, simogatással, sírással
Alig múlt el éjfél, amikor nagyot sóhajtott, és örökre elaludt-mesélték másnap reggel a szülei. Ez lett a Turcsán lányok sorsa is.
+
Én nem tudtam segíteni rajtuk. Egyszer mondtam a Sendula úrnak, aki a munkát irányította, hogy nem lehetne-e csak hattól hatig dolgoztatni szegényeket? Azt hittem, hogy azonnal elzavar. Azt ordítozta:
Ki kényszerítette őket arra, hogy ide szerződjenek?
Én ettől kezdve befogtam a pofámat. Az lett volna a jó kérdés, Sendula úr:- MI kényszerítette?
A gyerekkínzásért, a gyilkosságokért bűnösnek tartottam a községi elöljárókat, a papokat és az orvosokat. Ők miért nem nyitották ki a pofájukat? Miattuk múltak el ezek a szorgalmas kisleányok már tizenévesen.
A tanítókat nem vádolom, mert azok az állásukat, a gyerekeik jövőjét féltették a helyi maffiától. Egy egész országnak voltak a napszámosai.
Beköszöntött az 1932-es év és a boletta. Ez annyit jelentett, hogy a gazdák az eladott kenyérgabona feléért készpénzt kaptak, a többiért bolettát, amivel csak az adójukat törleszthették.
Hogy segítsenek a gazdákon, egy Hitelszövetkezet alakult, ahol zöldhitelhez juthattak.
A szegénység igen nőtt és szaporodott. A keceli népnek munka után kellett nézni, mert a felnőtteknek itthon nem volt lehetősége.
Találtak is aratást Kunszentmiklós mellett Feketehalomban, Vigyázó Sándor gróf birtokán. Ezt akkor egy Csanak Jenő nevű zsidó bérelte. Édesapám a bátyámat is beíratta kaszásnak, aki ekkor már 18 éves volt. Én lettem az egyik marokverője, a másik egy Haszilló Mihály nevű, aki szintúgy 14 éves volt. Csaknem négy hétig tartott az aratás, természetesen a tizenkettedéért. Azután, mi marokszedők, szedtük a sátorfánkat, és hazajöttünk.
Az aratók ott maradtak csépelni, ami újabb háromheti munkát adott nekik. Aratásnál sokat segítettem a bátyámnak, mert nem volt olyan erős, mint én.
Kaptunk ott némi kommenciót, ingyen kosztot. Egyszer finom sárgaborsót tálaltak fel nékünk. Édesapám nagyon megbecsülte, mert bekente véle a bocskorát. Lett is nagy röhögés!
Minden kaszás 17 mázsa kenyérgabonát kapott, a családunk két kaszása több mint harmincnégyet. Mivel kenyérből kevés volt a kommenció, 100 kilót már megettünk munka közben. Anyánk hónapokig a szemünkre hányta, hogy mekkora belünk van.
A gabona egy részét el kellett adni, hogy a kölcsönt fizethessük. Székely János a malomnál megvette a gabonánk jó részét, a felét ő is bolettában fizette. Pénzünk most már volt, de elég lesz-e az „újig” a kenyérnek való? Mire használhatta édesapám a bolettát? Akinek semmije sincs, adója sincs. Őrizgette egy ideig, aztán eltüzelte. Nem adott meleget, inkább fáztunk tőle.
Belefért a késő őszi időbe egy szőlő alá forgatás. Szvetnyik Ferenc bácsitól vállaltunk 500 ölet, 75 centi mélyre, ölenként 70 fillérért. Suba alatt megbeszéltük a fiával, hogyha a fogait meg akarja őrizni, akkor csak kettős könyvelést végezhet.
Becsületesen elmondottuk, hogy ruhát akarunk rendelni magunknak a Szabolcs úrnál. Fejenként 18-20 ölet forgatunk, de anyánknak csak 15-öt fizessen. Beleegyezett, mert a bátyámnak legénycimborája is volt.
A forgatás átnyúlt az 1933-as évbe, és eltartott március derekáig. Aztán jött a végelszámolás! 45 pengő ütötte a markunkat, amit rögtön el is vittünk a boltoshoz, és megrendeltük a ruhát. Annak húsvétra el kell készülnie, ha a fene fenét eszik is!
Húsvét nagyszombatján délután három óra körül megjelent nálunk a Szabolcs úr inasa. Udvariasan megállt az ajtóban:
Itt lakik-e Vágner Sándor és Vágner János!
Jó helyen jár-biztattuk. Közben égett a föld a talpam alatt!
Meghoztam a ruhájukat, amit a mesterem küldött-mondta a regula szerint, és tisztelgett hozzá. Elfogadtuk, megköszöntük, megkérdeztük:
Mivel tartozunk?
Intett, hogy semmivel, és Jézust dicsérve elköszönt.
Éppen a feltámadáskor szabadult el a pokol!
Amikor anyám ezt látta-hallotta, elkezdte a litániát:
Mit vétettünk ellenetek, hogy ilyen csúnyán becsaptátok a saját édes szüleiteket? Miből lesz kifizetve a FAKSZ?
Édesapánk csak nézett maga elé, és csóválgatta a fejét:
Hát, gyerekeim, ezt nem vártam tőletek!
Hogy nagyszombaton ne folyjon hosszú veszekedés, az apám mellé ültem, és elmondtam neki apróra, hogyan lett meg a ruha ára.
Utána csak annyit kérdeztem:
Mondja, édesapám, van-e magának egyetlen tisztességes vasárnapi ruhája? Pedig évről évre mennyit gürcöl! Mink most vagyunk fiatalok, nem csúfoskodhatunk a faluban, mint a cigányok. Végre elmehetek templomba is. A rendes kislányok mind eljárnak, hátha ott találom meg a magamét. Legalább a szegények templomába eljárok, az újfalusiba.
Apám elfordult és sírt. Hullhattak ekkor örömkönnyek is. Ő aztán megnyugtatta anyánkat. 1933 húsvétján így lett végre egy új ruhánk! A bátyám ebben az évben lett 18 éves, én meg április 20-án 15!
+
És ekkor avattak felnőtté is. Feliratkoztam az aratók és a cséplők közé Sebők Ferenc bácsinál, aki bandagazda lett Feketehalomban. Édesapám ötven fillérért vett nekem egy kaszát Kosaras János bácsitól, aki zenészember volt. Még tárogatózni is tudott!
A kaszámra ugyan azt mondta, hogy úgyis eltöröm, de nem lett az ára kidobott pénz, mert vigyáztam rá!
Első marokszedőmnek Dubai Pista ajánlkozott, a szomszédunk fia. Tizenöt éves koromban az első nagyrészt kopott kaszával és fogadott marokverővel megkerestem!
Pokoli meleg nyár volt. Hét ágra sütött a nap. Napokig egyetlen felhő sem az égen. A testem olyan barna lett, mint a kemencében a sült kenyér. A sor végéig csak dönteni a gabonát. Néha megállni, de nem ám pihenni, hanem hogy újra borotvaéles legyen a kasza.
Elő a fenőkövet! Azután biztos mozdulatokkal élesítem, mert ha rosszul húzom, búcsút mondhatok egy életre valamelyik ujjamnak. De sietni ám, mert a többiek már előrébb járnak!
Ez volt az igazi verseny, amit a munka parancsolt magának és a parasztnak! Mögöttem a Pista markolta össze a kévéket, és úgy szuszogott a nagy igyekezetben, mint két vaddisznó.
Húzta az embert az előtte járók lendülete, hátulról nem hagyott lazsálni a mögöttem hajtók tempója. A nap meg csak pörkölte a testünket, egyszer jobbról, fordulás után balról. Nehogy félig sülve érjük meg a naplementét! Ez volt ám a sport a javából, nem a labdarúgás!
Ha nem lett volna a fejemen egy ócska kalap, lábamon valami cipőféle, ott helyben megüt a guta a forróságtól, a talpamat meg szétmarja az a sündisznó tarló. Forduláskor szusszantunk egyet. Vedeltük a vizet, mint egy ló, munka közben meg patakokban csurgott rólunk a verejték. Ez a munka volt, sportnyelven szólva, a selejtező.
A bandagazda hirdetett eredményt, és selejtezett. A java ott maradhatott a cséplésre is, a fiatalja mehetett haza pihenni.
Öttusával folytatták a férfiak: zsákolás, mázsázás, etetés, kéveadogatás, szalmahordás.
Ezek nagyon kemény próbák! A szép magas asztaghegyek, a hegyek katonás rendben egymás mellett! Ezekből lehetett kibányászni az életet. Legalább hét markos férfi kellett hozzá.. Az első az asztagról a kévéket vasvillával dobta át a gépre. Ott fenn az etető a dobba engedte szétbontva. Ilyenkor búgott fel elégedetten a masina, és ontani kezdte a szemet meg a szalmát. Ekkor kellett két – két zsákos meg szalmahordó! Egy idősebb pedig, ez lehetett a bandagazda, lemérte a kövér zsákokat. Nagyon szép munka volt! Minden mozdulatunknak azonnal meglátszott az eredménye a tele zsákokban meg az egyre magasabb kazlakban.
Nőtt a búza ára, mintha az én kaszámra várt volna. Öregcsertőre is elmentem Vénpál Menyhártékhoz, amiért fizetést kaptam. Két kis malackát tudtunk venni, és ami a legfontosabb, azt az átkozott FAKSZ-ot is kifizettük az utolsó fillérig. Anyám meglelte végre a nyugalmát! De ezután is olyan durva volt irántunk, mit egy lópokróc. Egyszer meg is kérdeztem a Csöre nénitől:
Miért van az, hogy maga úgy beszél velünk, mint a fiaival, anyánk meg az idegennel mézes-mázos, velünk meg kutyául bánik?
Tudod, fiam, nem minden asszony egyforma- mondotta az aranyszívű.
A régiek azt mesélték viccelődve, hogy az asszony másként lett, mint ahogy a papok tudják. Amikor a Jóisten az asszonyt teremtette, kivette Ádám egyik bordáját, hogy abból legyen meg a felsége, Éva. De az Úr akkor az egyszer ügyetlen volt, és a csontot elejtette. Az leesett a földre, a kutya meg elszaladt vele és elásta. Az Úristen büntetésül a kutya bordájából faragta meg az asszonyt. Egyik-másik azért olyan rossz, mint a kutya. Figyeld csak meg, hogy összekucorodva is alszanak, mint a kutyák!- fejezte be ezt a tanulságos történetet az én Csöre néném.
Szilveszterkor már választhattunk, hogy hova menjünk mulatni. Megalakult a KALOT a gazdag legényeknek. A szegényebbek a Leventeegyletnél vagy a Tűzoltóknál táncoltak. Mi is közéjük tartoztunk a bátyámmal.
1934-ben újra próbára tehettem a kaszámat. Sebők Feri bácsi fölírt aratónak-csépelőnek. Ekkor Lech László bátyám lett a marokverőm. Szobafestő volt a szakmája, de nemigen volt munkája. A többség, a szegénység, kívül-belül fehérre meszelte a házát. Úgy is jó volt, úgy is szép volt.
+
A tavasz napszámmal telt el, aztán megjött a nyár kifent kaszával. A bérlő marhavagonokban szállíttatott bennünket Kunszentmiklósra, aztán „kutyavasúttal” a majorba. A bérlő, Csanak úr, várta a brigádot:
No, megjöttek a keceli sáskák, ezek megeszik az egész majort!
Tizenhat éves voltam, kezdtem szagolgatni az ibolyát. Itt is akadt egy csinos, szorgalmas kislány a cséplésnél. Egyik este hazakísértem. Haza? Megálltunk egy hatalmas hodály egyetlen ajtaja előtt. Bent két oszlopsor tartotta a tetőgerendákat. A „lakások” ponyvával elválasztva. A bejárattal szemben méter magas és két méter széles padka. Azon 10 katlan 2-2 téglából vagy vályogból „építve”. Ezeken melegítettek, főztek. Itt mindenki tudta, melyik család mit eszik vacsorára. Így éltek a dolgos cseléd családok!
Nem sokkal jobban a rabszolgánál!
Ezekkel mit sem törődtek a miniszter urak, a földek urai és a csanakok!
1935-ben az élet jobbra fordult. Középcsalán arattam. Az őrjegi Csalán még kukoricaföldet is kaptunk harmadából.
Két napot kellett érte robotolni, mint a középkorban. Vadászaton az urak puskája elé hajtani a vadat, vagy az erdőben fát vágni.
A boletta megszűnt, a szegénység enyhült. A mustért tisztességes összeget kezdtek fizetni. A kenyérgabona ára is emelkedett 1-2 pengővel. A németek megkezdték a felkészülést, a raktározást, ezért lett a terményeinknek nagyobb értéke. Lassan, de biztosan közeledett a háború. A bátyám is berukkolt.
Gyere, világ, fütyülj a markomba! 18 évesen nekem már csak az anyám meg az édesapám parancsolt. Nem szerettem az időpocsékolást, nem jártam leventézni. Vasárnaponként a gazdák a községháza előtt fogadták föl a következő hét napszámosait. Ott ácsorogtam, amíg a hetem be ne telt, csak azután mentem ki a gyakorlótérre. Többször előfordult, hogy ki se evett a fene, mert már úgyis elkéstem volna.
Az oktatók megsokallták, és csendőrökkel vezettettek elő. Ez a módszer nem tetszett se nekem, se a kísérőimnek, de a főszolgabíró és a kerületi csendőrparancsnokság utasítása szentírás. Végre kellett hajtani!
A gyakorlótéren átadtak az oktató úrnak. Ám, amikor elmasíroztak, én is tisztelegtem a barátoknak, és rögvest hazaballagtam. A következő vasárnap újra kikísértek, csak akkor többedmagammal.
+
Rajtam kívül mások is munkát koldultak a leventézés helyett Ezután vasárnaponként a községháza udvarán volt a parancshirdetés. Az előző heti engedetlenségért kihallgatásra rendeltek. Testben és lélekben felkészültem reá. A tanácsteremben két oktató is volt. Jobbról-balról erősen fogták a karomat, úgy vittek a négyes számú irodába, ahol Kenyeres Kálmán úr fogadott. A kísérőim elmentek. A főnök bezárta az ajtót az 5-ös iroda és a folyosó felé. Bement az asztal mögé:
Miért nem jártál Leventébe?
Mire a számat kinyithattam volna, előkapott a pult alól egy hosszú bikacsököt. Akkorát vágott vele a bal vállamra, hogy a jobb faromat csípte meg a vége. Mondottam neki, hogy meg ne ismételje, mert rosszul jár. Abban a minutumban a másik felemre is kaptam. A bosszúállás lelke költözött belém.
Átnyúltam a pudli felett, és egy kézzel elkaptam a kabátját. Átemeltem az asztalon, és nekinyomtam a falnak. A térdemmel a gyomrába léptem, mire nyomban elájult. A szerencsétlen flótás lefeküdt aludni, mint egy kisgyerek.
Ekkor érkezhetett meg a vezető főoktató, Magyar Jenő tartalékos tüzér hadnagy. Rögtön értesítették arról, hogy hol vagyunk. Nagyon be akart jönni, mer veszettül verte az ajtót:
Nyissad ki az ajtót!
A főoktató úr zárta be. Tessék neki szólni!
Ha nem nyitod ki, belövök!
Azt lehet, mert a Kenyeres úrral takaródzom.
Mivel én álltam vesztésre, csak kinyitottam. A hadnagy úr jött elöl mint főoktató, utána Halász Pál, Beke Ferenc meg Rózsa József, az aloktatók. Az utóbbi, Rózsa lévén, nagyon szúrósan kezdte. Se szó, se beszéd, mindjárt mellbe vágott. Én pedig akkorát gyomorszájba, hogy az egész rózsabokor a Beke karjaiba hullott. Erre Magyar Jenő kiadta a parancsot:
Hagyjátok ezt az őrültet!
Úgy éreztem magam, mint az a vadállat, amelyiket a kutyák sarokba szorítanak. Nézték, ahogy lassan összeszedtem magam, aztán átmentem a nagyterembe. Hosszú piros szőnyeg a közepén, azon állt a többi vádlott. Fehéren, mint a fal. Hallották az ütések puffanását belülről, és azt hitték, engem puhítanak. Meg voltak rémülve, hogy most rajtuk a sor! Amikor elébük álltam, úgy bámultak rám, mint a birkák
Ne hagyjátok magatokat megverni! – mondtam halkan.
Aztán leventésen tisztelegve leszaladtam a lépcsőn, és bebújtam a liget sűrűjébe. Leroskadtam a kedvenc padomra, és néhány percig mély slukkokkal szívtam a téli levegőt.
Nemsokára jött a nyáj is hazafelé. Kiderült, hogy senkit se vertek meg, senkit se csuktak be, csak javulásra szólították fel az egész bandát.
Így ment az élet tovább 37-ben és 38-ban. Most már nem Csalára, hanem Herner úr földjére szerződtem aratni, a Gajári birtok szomszédságába. Herner úrnak legalább 400 holdnyi birtoka volt. Eléggé szépen kerestünk! Tizenkettedéért dolgoztunk, de a vetések szépek voltak. Gépelni nem kellett, de a mindennapi kenyeret elő tudtuk teremteni. Apám még átaljás szőlőt is vállalt, amiért rozzsal fizettek. A Herner birtokon kukoricaföldet műveltünk negyedéből.
A gazda megekéztette és hazaszállíttatta a részünket. Robotolni sem kellett érte!
Volt munka a régi mentatelepen. Akkoriban alakult egy új, de kisebb. Itt csak 40-50 lány és asszony dolgozott.
A Somogyi-telep is termőre fordult. Ide főleg az újfalusi asszonyok jártak napszámba. Somogyi úr igen jó ember volt, még ha zsidó is. Az asszonyoknak másfél pengőt, a férfiaknak kettőt fizetett egy napra. Nem kellett napkeltére kiérni, hanem csak 6 órára, a munkát sem napszálltakor kellett befejezni, hanem fél hétkor.
Azt is megengedte két szegény asszonynak, hogy délben hazaszaladjanak a csecsemőjüket megszoptatni.
Amikor pedig visszasiettek, és kézből gyorsan akartak ebédelni, akkor engedélyezte nekik a nyugodt evést. Ott akartak maradni, hogy a késést ledolgozzák, de ő azt mondta:
Menjenek csak haza a többivel! A nap letelt.
A szegény Somogyi úr rosszul járt, mert amikor a szőlője jó erőben és igen bőven termett, az élő szőlőt a tőkenyaknál kivágták. Állítólag a keceli cigányok tették, akiket a nyilasok felbéreltek. Az újfalusi asszonyok megsiratták a közeli munkahelyet.
+
Én is legénykedtem már! Újra eljött a tél, a farsangi időben elmentem egyik barátomhoz, Halász Ferenchez, akivel elbeszélgettünk, elkomáztunk. Azután magányosan elindultam hazafelé.
Az Ipartestület előtt két jó barátommal találkoztam, Benyák Józseffel és Szabó Antallal. Mindketten öreglegények voltak. Megálltunk a műút közepén a bokáig érő frissen hullott hóban. A karbidfényben a havas fák virágoztak körülöttünk, és hallgattuk a báli muzsikát. A jó szerencsére várakoztunk, és halkan beszélgettünk.
Egyszer csak kijön az ajtón egy nagydarab nyalka csendőr egyenruhában, kardosan. Csapó János volt, a híres kétszéli legényverő. Igen durva, 90 kilós és gyűrött pofájú. Egy fiatal kisleányt kísért. Az utcának ezt a részét gázlámpával világították meg, azonnal észrevett bennünket.
Oda is szólt: -Mit csoportosultok ott?
Szerencsére divatos volt a téli kabátokhoz egy akkora gallér, hogyha azt felhajtottuk, még a szemünk sem látszott ki az árnyékából.
Megint odaszólt, de akkor már az anyánk ezze-azza is benne volt. Én úgy morogtam, mint egy öregdisznó. Erre azonnal felénk indult nagy mérgesen.
A társaim gyorsan kiváltották a nyúlcipőt. A nyalka nem láthatta, hogy a vállamra akasztva, hátulról egy /csomoros, tele hiszekeggyel/görbebot lógott. Amikor a közelembe ért, elő akarta kapni a szentjánoskenyeret. Abban a pillanatban leakasztottam a vállamról a botot, és akkorát vágtam a karjára, hogy az rögtön leszáradt.
Aztán elkezdtem kopogtatni a szilvamérőt a fején, meg ahol értem. Nem vette tréfára a dolgot, mert futva megindult a községháza felé. Lépkedtem utána, és megállás nélkül csépelgettem. Már a Tolnai János bácsi házánál jártunk, amikor megláttam a két szemben lihegő csendőrt.
Abban a pillanatban hátraarc! És rohanás, ahogy csak a csülkeim bírták! Amikor a Temető utca sarkánál jobbra kanyarodtam, már a nyakamban szuszogott az egyik:
Állj, mert lövök! / Gondoltam, azt állok meg neked!/
Nagyot kiáltott, ezzel lendületet vesztett, én meg egérutat nyertem. Be a temetőbe! Eldöntöttem, hogy tovább sehová. Elővettem az apám obsitos tiszti pisztolyát, amit emlékként a frontról hozott haza:
No, ha jöttök, egyenként durrantalak le benneteket! A szerencsém az ő szerencséjük is, hogy a Balázs Imre barátom házánál megálltak és visszafordultak.
Nyúlfarknyi ideig várakoztam, azután úgy rohantam haza, mint az olajozott istennyila. Amikor beestem az ajtón, így köszöntem:
Ha csendőrök jönnének, mondják azt, hogy már hét és nyolc között hazaértem!
Azzal dögfáradtan egy öreg székre roskadtam, mert a lábam is remegett. Közben az is piszkálta a lelkem, hogy mit mond a Benyák család. Egész éjszaka a csendőrök hajkurásztak álmomban. Alig vártam, hogy megvirradjon!
Korán reggel kimentem hozzájuk. Azt kértem:
Ha valamelyik csendőrt ide enné a fene, hazudják azt, itt voltam maguknál hattól egészen éjfélig. Akkor már sokan tudták, hogy a Terikének udvarolok.
Csütörtökön beslattyogtam községháza elé, hátha akad valamelyik mészárosnál, zsidónál egy kis munka. Egyszer csak lejön a Csató úr az őrszobáról. Akkoriban, ”a kosaras ünnepen”, a hentesek pecsenyét sütöttek, a pékek meg friss perecet árultak a sokadalomnak
Csató úr is a fejét akarta tömni.
Menj fel az őrszobára! – mondta szigorúan.
Nem tudom, miért? – kérdeztem, mint egy bugyuta bárgyú borjú.
Majd megmondom fenn.
Magamtól nem mozdultam, de amikor visszafelé jött, csak bementem véle.
Az asztalnál Puruczki törzsőrmester ült. Csató azt mondotta neki:
Meghoztam a tettest. Hozzám fordult:
Hol voltál vasárnap este 9 és 10 között?
Lányoknál, Kiskecelben - gurítottam egy nagyot, de azért megadtam neki a pontosabb címet is.
Mielőtt útra kelt, odaállított a kályha mellé:
Az egyik könyöködet tedd a másik lábad térdére! Maradj így, amíg visszajövök!
Tudtam, hogy ez a mulya úgy sem boldogul. De a kályha cudarul meg volt pakolva! Azt hittem, megsülök a nagykabátban.
Mondottam a szobatársamnak, aki közben úgy pöfékelt, mint a kalocsai vonat:
Az áll itt, akinek az édesanyja nem tisztességes!
Erre a törzsőrmester elnevette magát, odahívott, és mondta, hogy gyújtsak rá.
Nem dohányzok-feleltem.
Próbálja meg!
Megpróbáltam. Három cigarettapapír is elszakadt, mire sikerült egy libafarok nagyságút megcsavarnom.
Urasan, lábat lábra hányva, pöfékeltünk és beszélgettünk, amikor a Csató úr betoppant.
Szegény, teljesen kifordult a sarkából:
Te voltál, te piszok! Csak nem tudom rád bizonyítani.
Mit kire? -kérdeztem, mint egy ma született bárány.
Hirtelen olyan lett, mint a színváltós szivárvány: vörös, zöld és végül kék.
Ki a szobából! -üvöltötte, mint aki megveszett.
Nem sokat húztam az időt, de azért végignéztem rajta. Az ütések miatt még mindig nehezen tudta a fejére tenni a szilvamérőt.
Nagy híre lett a községben, hogy a legényverőt valaki gatyába rázta. Át is helyezték Kelebiára, ahol ugyanúgy viselkedett, mint nálunk.
Csató urat később a szerb határőrök agyonlőtték. Nyugodjon békében!
Ha rám bizonyítják a csendőrverést, úgy átcsutakolnak, hogy egész életemre nyomorék lettem volna. A Leventéért békén hagytak, mert megtudták, hogy rövidesen bevonulok. Addig csak dolgozgattam, mint a többi szegénylegény.
Mindig volt munkám, mert mindig hívtak. Tudtam is, szerettem is kaszálni, és eléggé erős gyerek hírében álltam. Dada Mihály bácsi segítségével vettem egy török kaszát. Kemény pengéje volt, de ha szépen megkalapáltam, úgy vágott, mint a parancsolat.
Ősszel beváltam a sorozáson. Megmondották, hogy még abban az évben behívnak bennünket. De a Felvidék visszacsatolása miatt ez elmaradt.
Búcsúzásul, egész télen, egy kiadósat legénykedtem. Benyák Terikének csaptam a szelet, ezért leginkább a bátyjával meg az unokatestvéreivel barátkoztam.
Egy holdfényes téli estén, magányosan és véletlenül, betévedtem a kocsmába. Ott ült a legnagyobb asztalnál két cigánnyal a legénykirály, Pásztor József. Nagy fejű, pörge bajszú öreglegény volt, olyan 26-28 éves. Már jól eláztak belülről, mire odaértem.
Ha valakinek a pofája nem tetszett, akkor a Pásztor intett a cigányoknak:
Avande!
Azok ugrottak, mint a szöcskék, és már dobták is ki az illetőt. Kezdetben elnéztem, mert nem ismertem a kilódítottakat.
Közben bejöttek a Benyák gyerekek: István, Ferenc és a Józsi. Azután leült melléjük a békés természetű Szabó Albert is, és csendesen iszogattak. Pásztornak valami nem tetszett. Megint odaintett a moréknak:
Avande!
Az alacsonyabb cigányt, a legerősebbet, Hercsegnek tisztelték, mert olyan erős volt, mint egy bivaly. A másik vastag nyakú, hosszú, vállas ember.
Hercseg fel is kelt, hogy ugorjon, de megfogtam a kabátját. És azt mondtam neki szolidan, mint okos apa a hülye gyerekének:
Maradjál csak! Nem bántottak azok téged!
Azt felelte, mint egy durcás kisgyerek, kinek elvették a játékát:
Még téged is!
Ijedtemben akkorát behúztam neki, hogy lerogyott a székre.
Elkezdtem a Pástorral az áldozat fölött vitatkozni:
Kinek vagyon most igaza?
A kocsmárosnak lett igaza, mert kitanácsolt bennünket az utcára. Végét vetik a zenének, hazamennek a legények.
+
Számunkra a mulatság valóban befejeződött. Hazakísértük az unokatestvéreket, és a Józsival lassacskán ballagtunk az út közepén a temető mellett. Itt ért utol bennünket a két kidobó legény, akik előtte megfigyelték, hogy felére apadt az ellenséges sereg létszáma.
Az egyikük hars hangon azt parancsolta nekünk:
Állj! Állj, ha mondom!
Megállunk, ha már parancsolod – mondottam tárgyilagosan, de a bicska, amelyet nem oly régen vettem a vásárban, már magától kinyílt a zsebemben.
Társa, az a vastag nyakú, abban a pillanatban pirelő vassal át is szúrta a barátom új nagykabátját. Józsi az ellenfelébe akarta ütni a bicskáját, de nem volt szerencséje, mert a cigányon gombot talált.
Hercseg nálam egy disznóölő nagykéssel kísérletezett. Mint említettem, volt egy jó kis bicskám. Új. Még nem is ettem vele. Előkaptam, és mélyen belevágtam a bal válla gödrébe, amitől rögvest összecsuklott, mint a colstok. A vastag nyakú csukamájolajra lépett.
Alighanem agyonszúrtam- méláztam fölötte.
Menjünk be a temetőbe, és beszéljük meg, mikor legyen a temetése – mondotta Józsi a maga higgadt módján.
Mint két nagy lapulevél, úgy lapultunk a keresztek árnyékában. Hogy a szavamat ne felejtsem, szép telehold volt. Látszott is benne az ördög! Vagy Dávid az, aki hárfázással múlatja ott az időt. Hát halljuk, amint két gonosz ember csendesen beszélget:
Meghaltál-e, kedves Hercsegem? /A kérdése jogos - súgtam oda a Jóskának./
Még nem, instálom, Pásztor úr, mert szuszogok
Mire a cigányok pásztora azt mondja a Hercsegnek:
Kapaszkodj a nyakamba! Elkísérlek a doktor bácsihoz. Ne félj, a kötözés nem fog fájni!
De hát mély sebemből buzogva tör fel a vér!- panaszkodott a meglékelt.
Rá se ránts!- vigasztalta a Pásztor-, több is veszett Mohácsnál! Hát még a muhi síkon!
Én nem lehettem ott, instálom, mert akkor még az őseimre India napja sütött.
Úgy felpörögtem ebben a csendes temetőben, mint egy kerékhiányos Dongónak a motorja:
Ez a csibész uszította ránk a cigányokat! Tegyük tisztába őt is!
Szerencse, hogy a Józsi megőrizte a józanságának egy gerezdjét:
Nem! Ma még nem! De holnap átvágjuk a torkát, mint egy toklyónak!
Nagy kegyesen én is megadtam a haladékot.
Pásztor a cigányt elcibálta az Antóni doktor úrhoz, aki elállította a vérzést, és közben megjegyezte:
Ejnye, fiúk, milyen rosszak vagytok! Ez a mai fiatalság, ez féktelen mai fiatalság! Meglátjátok, egyszer még háború lesz ebből. Én mindenképpen mosom a kezeimet, mert véresek. Majd meglátjátok!
Húsz pöngő!- mondta a hosszú szöveg után röviden a Pásztornak, akiről azt hitte, hogy ő a tettes.
De doktor bácsi - vinnyogta a Pásztor, mint egy tőrbe esett ravasz róka-, ezt a Vágner tette. Ez a Vágner tette, mely az égre kiált!
Ezért állították ki rólam a passzust. Isten malmai meg lassan, de biztosan őrölni kezdtek.
Az a bizonyos malomkerék majd a hadseregben csípi el mundérom. Ha a Hercseg elpatkol, a tömlöc mélységes fenekén tölthettem volna az ifjúságom. Viszont megúsztam volna a hadsereget és a fogságot. Ki tudja, mikor érdemes agyonszúrni egy másik embert?
1939. január derekán megkaptam a BEHÍVÓT a kecskeméti Rudolf kaszárnyába. A Magyar Királyi 2/2-es gépvontatású tüzérosztályhoz.
Kalauz azt kiabálta a vonaton:
Akinek a Horthy, Ferenc József, Erzsébet vagy Rudolf laktanyába szól a behívója, az alsó pályaudvaron szálljon le!
Leszálltunk.
Minden laktanyától és tüzérosztálytó vártak bennünket:
Akinek G van a behívóján, azok középre! Akinek 13, azok jobbra sorakozzanak!
Jobbra át! Lépésben indulj!
A kofferokkal elindultunk a kaszárnya felé
Egyszer csak megszólalt a hetedik gyalogezred harsány zenekara. Öröm volt hallgatni. Azok a civilek vígabbak voltak, akik még a koffereinkben is gyönyörködhettek.
A tüzérosztályom 1938 májusában alakult meg Szombathelyen. Ez volt az első és egyetlen, amelyiket 10,5 centiméteres ágyúkkal szereltek föl. Aztán áthelyezték Kecskemétre, és így lettünk mink az osztály első újoncai.
A laktanyába minket az épület központi részébe helyeztek el. Tőlünk balra a tizenhármasok, jobbra, az izsáki út mellé, a lovas tüzéreket. Náluk a kezelők mentét viseltek. Csak annyira különböztek a huszároktól, hogy a mentéjüket piros zsinórral díszítették. Szebbek voltak a még a huszároknál is!
Megálltunk a főépület előtt. Jöttek az altisztek sorakoztatni. Aztán rang szerint a tisztek. Az ütegparancsnokunkat Darnai Lászlónak hívták, százados volt.
Végigment a sorok előtt, mindenkinek a szemibe nézett. Mivel én a sor jobb szélén álltam, engem állított ki először. Utána jött a másik üteg parancsnoka, végül az osztály törzsparancsnok, Karkis János hadnagy.
Elosztás után föl a szobákba! Tisztábbak, mind a kórházban. Egy kép az ajtó fölött. Egy anya a gyermekét az ölében tartja. A kép alatt:
Áldja meg az Isten azt az édesanyát, aki katonának neveli a fiát!
Már az első napon fölszereltek bennünket. Aztán enni kaptunk, és elfoglaltuk az ágyainkat. Elmagyarázták, hogyan kell szétszedni, összerakni. Mindenki három pokrócot kapott. Minden ágyra fehér gyapjútakarót terítettek, ami mind a két végén nemzeti színű csíkokkal volt díszítve. Meg egy tábori pokrócot, amit majd távoli menetgyakorlatra viszünk. Ráadásul két fehér, frissen vasalt lepedőt.
+
Másnap megkezdődött a kiképzés. Adtak puskát mindenkinek, de csak nyugdíjasokat az első háborúból. Kezdődött a jobbra át, balra át. Ezt már a Leventében sokszor gyakoroltuk, fölöttébb untuk is. A gyalogsági kiképzés két hétig sem tartott.
Aztán jött a lövegek kezelése, irányzások fajtájinak megismerése: közvetlen, irányított, pontirányzás, megosztott irányzás. Eléggé tempósan és szigorúan ment, de senkit se sértegettek, bántottak. Megjelent az osztályparancsba is:
Tilos a legénységet bántalmazni!
A fegyvereket kint hagytuk az Isten szabad ege alatt, hogy az újoncoknak a rendbetétellel több bajuk legyen. Már ellenőrizte is az egyik főtüzér. Az enyémet nézte:
Így kell! Szép!
A szomszéd szobából átjött egy Matocs nevű, akit vasvillával vettek el az anyjától. Ez hallott, de nem látott az ajtó mögül. Így szólt az ellenőrzőhöz:
Neked ez a puska tiszta? Én innen látom, hogy az irányzék alja homokos.
Matocs a fölszereléskor elvette a zubbonyomat és a nadrágomat, a piszkos, az olajos sajátját dobta oda nekem. Gazdag György tüzérmester észrevette:
Fiam, magát ki öltöztette föl a bejövetelkor?
A Matocs főtüzér úr. Amit kaptam, elvette, a sajátját adta helyette. Kicsi is, piszkos is. Még nem volt időm kimosni.
Parancs a Matocsnak:
Azonnal cseréljenek, és maga meg pucolja ki a ruháját! Aztán mennyen a raktárba!
Gazdag György elment, de a Matocs maradt. Előhúzatta velem a koffert. Rá kellett állnom két puskával a kezemben. Föl kellett rájuk szerelnem a szuronyt, a szurony végire két komiszkenyeret. Így kellett hippelni mély térdhajlításban. Egy darabig bírtam, aztán föladtam. Közbe majd lesült a pofámról a bőr.
A mutatvány után odajött, és le akarta tépni az orrom. Elkaptam a fejem, és megkérdeztem tőle:
Szabad ezt csinálni?
Válaszul meg akart ütni. Megfordítottam a puskámat, hogy szétcsapjam a fejét. Mindkettőnk szerencséjére elugrott, ezért csak egy emeletes ágy jajgatott. Pisztolyt elő! A többiek lefogtak.
Matocs kemény szavakkal odapattogta nekem:
Holnap reggel kihallgatásra!
Maga rendel oda, de panasszal én megyek.
Amiből akkor nem lett semmi, mer az éjszaka kellős közepén:
Riadó!
Már korán reggel bejöttek a tartalékosok, akiket gyorsan fölszereltek. Felvételeztük a karhatalmi lőszert: négy páncélgránátot, hat repeszgránátot és üzemanyagot. Az osztály tengelyen indult el Ruszinszkó visszafoglalására.
Ungvárra értünk, és már március 17-én a vihorláti hegyekből piszkálgattuk ki a szícseket. Mintha dézsából öntötték volna, egy hétig feszt esett. Egy digó gyártmányú esőköpenyt adtak ránk. Arról a katonaköpenyünkre csurgott, onnan meg a bakancsunkba. Egyszerre fáztunk és mostuk a lábunkat márciusban a Kárpátok alján.
Több támadást nem indítottunk, ezért visszavonultattak bennünket Munkácsra. Száz méter magas dombon áll a híres Rákóczi-vár. Falai tíz méter magasak. Szigorúan tilos volt felmenni.
Ott töltöttük a húsvéti ünnepeket, ahol barátságos magyar nép lakott. Nemcsak az ég, mi is meglocsoltuk a munkácsi lányokat. Igazán szép és hosszú verset csak én tudtam.
A szomszéd Csöre néni, az aranyszívű asszony, csak akkor adott pengőt locsoláskor, ha azt mondtam, amire ő tanított. Le is írta nekem egy staniclinak a papírjára. Egy pengő nagy pénz volt egy kisgyereknek Annyit gyakoroltam, hogy még húszéves koromban is úgy tudtam, mint a vízfolyás.
Húsvéti köszöntő vers
Vígan örvendezzünk! Krisztus feltámadott,
midőn a zsidóknak tanácsot tartatott.
Keljetek fel gyászba borult ragyogó csillagok,
mert ma örvendeznek emberek, állatok!.
Fölserkent már a nap sötét homályából,
miket megjövendölt Krisztus mondásából.
Midőn a szent asszonyok Jézusnak sírjához mentek,
szép szagú virágot és balzsamot vittek.
Én is eljöttem ehhez a házhoz,
hogy Jézus példáját kövessem.
Gyönyörű a tavasz, minden holt feléled,
áldásokat mutat az arany kikelet.
Feltámadott Krisztus, mondják az írások,
vízöntő hétfőre buzognak források.
Mi is eljöttünk ifijú kedvünkre,
hogy harmatot öntsünk kedves növendékre.
Mert ha meg nem öntjük ezt a növendéket,
nem virágzik nekünk jövendőre szépet.
Áldja meg az Isten ékes virágokkal,
jutalmazza égben dicső koronákkal!
E háznak kertjében van egy szép rózsatő,
e kertben növelje jóságos Teremtő.
Vizet öntök a tövére, szálljon áldás a fejére.
Az Istentől azt kérem, piros tojás a bérem.
Dicsértessék az Úrjézus Krisztus!
+
Felvettük hozzá a bőrmellényt, a gépkocsivezetők a bőrkabátot. Azután köszöntöttünk meg ittunk. Szerencsére, egy mindig józan sváb gyerek a sofőrünk, a Brandecker Bandi. Egy szénapadláson volt a szállásunk, mégis minden reggel megborotválkozott. Szeget vert a gerendába, arra akasztotta a tükrét. Olyan sima lett a képe, hogy azon egy légy hanyatt esett volna.
Amikor befejezte a szépítkezést, mindig azt mondotta:
Nekem ne mondja senki, hogy nem a majomtól származtunk, ha minden nap el kell tüntetni a hasonlóságot!
Ezután minden áldott nap jelentkeztem a készültségbe. Közben meg akartam tudni, hol alszik az én Matocsom. Nem akartam eltenni láb alól, pedig nagyon láb alatt volt.
Nem tudom, hova rejthette el az ördög, de nem találtam. Az egyik jó pajtásommal megkaptuk a húsvéti csomagot. Egy szénával bélelt padláson volt a meleg szállásunk. Csak egyetlen dolog bosszantotta a bandát, hogy minden áldott nap velünk pucoltatták a krumplit. Minden nap! A 43 újonc közül 13-at küldtek a frontra, de nem hiszem, hogy ezért. Elhatároztuk, hogy inkább nem kell az ebéd, de vége a robotnak.
A szolgálatvezető főtűzmester egyszer odament az ebéd kiosztásához. A szolgálaton kívüli személyek mind ott sorakoztak, de közülünk senki:
Miért nincsenek itt? -kérdezte.
|
A szolgálatvezető abbahagyatta az osztást, és személyesen feljött hozzánk. Amikor látta, hogy körben ülünk, és jóízűen falatozunk, azt kérdezte:
Miért nem mennek ebédelni?
Elmondtam:
Amióta itt vagyunk, mindennap velünk pucoltatták a krumplit. Nem vagyunk mi megbüntetve.
Őt is megkínáltuk egy falat hazaival. Elfogadta, megkóstolta, azután udvariasan invitált bennünket:
Pakoljanak össze! Együtt megyünk az adagjukért.
Amikor megérkeztünk a konyha elé, a többiek már ott álltak sorban. Hátra arcot vezényelt, és a porciót először a részünkre adatta ki. Kijelentette, hogy amíg haza nem érkezünk, addig mi nem pucolunk többé burgonyát. Ha a napos nem talál áldozatot, majd ő keres.
A csönd beállott, igazságunk győzött, de a Matocsomnak kinyílott a szeme, mint a csipás macskáé. Újra ott folytatta, ahol abbahagyta, de nem hajtottam végre a parancsait. Pár nap elteltével hazairányítottak bennünket.
Hála Istennek, minden baj nélkül megúsztuk a kárpátaljai kirándulást! Megkaptuk a felvidéki emlékérmet.
Matocsom ismét rossz kedvű lett, ha meglátott. Egy alkalommal díszebédként akarta megetetni velem a krumplilevest. Rögvest megtagadtam a parancsát, és azonnal a Darnai százados úrhoz mentem panaszra. Mindenről tudott.
Ezért jelentkeztél állandóan a készültségi szolgálatra?
Be akartam bizonyítani, hogyha alföldi, homoktipró, púpos hátú parasztok vagyunk is, nem félünk a határszéli szaharint árusítóktól.
Matocst azonnal küldjed az irodába! Elmehetsz!
Bent volt vagy öt percig, és közben mintha szolid oroszlánüvöltés hallatszott volna a folyosón.
Amikor kijött, vörös volt, mint cékla, és kés a szemében:
Még találkozunk! Megadod az árát!
Megadom – mondtam megadóan.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése