Rágtam a kesernyés uborkát unalmamban, és néztem, ahogy az egyik árkász kibiztosított egy német kézigránátot, elegánsan meghimbálta és átdobta a falon. Egy robbanás, és láttuk ám, hogy egy orosz géppuskás pánikszerűen és cikk-cakkban rohant végig az udvaron, Egyik társának a lába közé esett a gránát, arról többé nem érdemes beszélni, de a társa kifordult belső szerveivel szenvedett még egy rövid ideig. Ha elég fineszesek, velünk ugyanezt megtehették volna.
Hátunk mögött zörgést hallottunk. Egy nehézgéppuskás raj négy keréken húzta a fegyverét. Azt mondták, megfigyelték, hogy nem is olyan messze orosz csinn - bumm van a fák között. Ennek a lövegnek a megsemmisítésére kaptak parancsot. Mondtam nekik, hogy erre magam is kíváncsi vagyok, vegyenek be társnak.
A nehézpuskát a ház egyik sarkánál lekapták az állványról. Az őrvezető feküdt a puska mögé, amelynek a csövében páncélromboló töltény volt. A löveg személyzete valamit megneszelt, mert lőni kezdtek, mint a veszettek, de véletlenül sem felénk. Nyolcvan méternél nem voltak tőlünk messzebb, tehát ha nem kancsal az emberünk, a találat teli lesz. Láttuk a torkolattüzet, a védőpajzsukat, és már ment is a nehézpuskából a páncélgránát. Egy éles csattanás és halotti csend.
De a falu minden részén folyt a harc. Szorítottuk a védőket hátra, de azok nem a Don felé hátráltak, hanem déli irányban. Minden talpalatnyi helyért kemény harc folyt. Fél óra elteltével megnézhettük az előbbi lövés következményét. Ketten feküdtek ott. Az egyiknek a fején volt egy korábban szerzett sebesülés nyoma is, amelyik vérzett, de már mindkettő halott volt.
Ha lassan is, de csapataink a folyó felé haladtak. A zárólánc elvesztette jelentőségét, ezért mi is beolvadtunk a támadó egységbe. Találkoztam a tizedes bajtársammal, aki egy zászlóssal ment összeköttetést teremteni. Hozzánk is csatlakozott egy egészségügyes katona, aki makacsul húzta maga után a hordágyat már órák óta, mert a társát már órákkal korábban lekaszálta egy sorozat. Hármasban mentünk tovább. Egyelőre az út bal oldalán, ahol gyümölcsösök és elvadult kertek, bombatölcsér, vállig érő gaz és halottak között kerestük a helyünket.
Az utca másik oldalán az egyik házból kitántorog az út közepére egy orosz katona. Nem volt már fiatal, legalább negyven éves lehetett. A sapkája nem volt már a fején. A bal kezével a hasát szorította, jobbal pedig egy távcsöves puskát húzott maga után. Tett valami öt-hat lépést, aztán elvágódott, és lemondott az életről. Azok közül való volt, akiket mesterlövészeknek hívtunk, ezért a legfélelmetesebb ellenfelünknek számított. Hadizsákmányul a vállamra dobtam a fegyverét, mert értékes volt.
Egy új utca torkolatához értünk. A sarokháznál, takarásban, német harckocsi. Orral felénk, de a lövegcső oldalra fordítva. Egy német katona ki-kinéz a sarkon, de már mi is halljuk a közeledő harckocsi lánctalpának csikorgását. Figyelőállásba! Persze ez fedezett hason fekvést jelentett. A Don felől egy magányos T-34-es egyenesen és gyanútlanul felénk tartott. A lövegcsöve előrenézett, igen lassan közeledett, és a parancsnokának csak a feje emelkedett ki néha-néha a toronynyílásból. Óvatosan célt keresett.
A német katona újból odapillantott, és intett a harckocsinak, amelyik a takarásból csak annyira gördült előre, hogy biztosan célba találjon. Hosszú lángcsóva csapott ki a csövén, és rögtön visszahátrált a fal mögé, takarásba.
A magányos T-34-est menet közben érte a találat. Egy pillanat alatt megtorpant, és a tornya előre csúszott. A gránát a kocsi belsejében robbant, és megölte a személyzetét. A torony tetején figyelő parancsnokot a lecsúszó torony szabályosan kettőbe vágta. Az üzemanyag is meggyulladt, és még fél óra múlva is lehetett robbanásokat hallani a harckocsi mélyéből.
Körüljártuk a kilőtt monstrumot, és igen csodálkoztunk azon a hatalmas erőn, amelyik 14-16 centiméter vastagságú páncélt is át tudott ütni.
A támadó egységek éle kijutott a folyópartra. Mi egy félig kész, vörös téglából épült iskolában húztuk meg magunkat éjszakára. Elég nyugtalanul aludtunk, mert sokkal több tűzcsapást kaptunk, mint az előző éjjel.
Jó későn, a teljes sötétség beállta után érkezett meg a konyha. Hozták a meleg ételt, a kenyeret, a kávét, a teát. Szóval lett minden, ami szemnek-szájnak ingere. Bár eléggé sötétben tapogatóztunk, de a szimatunk jól működött. Ettünk, ittunk, és üzentünk a zászlóalj többi egységének, hogy ők is jöjjenek tömni a fejüket.
+
Meglepően kevés meleg étel fogyott el, bár két napja ilyet nem ettünk. Azt hittük, hogy az értesítés nem jutott el minden rajhoz. Ha lassan is, de megjött a reggel. Az oroszok elcsendesedtek, mert egy részük átkelt a Donon, a másik Uriv és Ticsika felé húzódott. Nekünk mindegy volt akkor, hová mentek, örültünk, hogy megszabadultunk tőlük.
A félig kész vörös iskola mellett találtunk magyar sírokat, tizet-tizenkettőt. Még a júliusi harcokban estek el a bajtársaink. Az oroszok nem bántották a sírokat. Mi is kiértünk a folyó partjára, de amikor már nem messze voltunk a vízhez, a hozzánk csatlakozott egészségügyes fiatalembert egy orosz mesterlövész halántékon lőtte. Nem látta meg szegény a Dont. Két és félnapi küzdelemmel jutottunk ki a partjára.
Azonnal védelemre rendezkedtünk be, és ehhez felhasználtuk az oroszok által hátra hagyott lövészárkokat, fedezékeket. Én harmad magammal a parancsnoki fedezékbe kerültem, azzal a feladattal, hogy ketten felváltva figyeljünk, a harmadik személy pedig továbbítsa az észrevételeket a parancsnokságra.
Még távcsövet is kaptunk. Ami elénk tárult, lenyűgöző volt. A Donnak a keleti, tehát felénk eső partja a víz szintjénél 50-60 méterrel magasabb volt. A túlsó part alig volt magasabb a víz szintjénél. Ott volt a Don árterülete. A réten túl lassan emelkedett és lassan lankás-dombos területre változott táj. Itt kezdődtek a szántóföldek. Az előttünk lévő túlparti oldalon két kisebb erdő is volt. A formájuk igen hasonlított a csizmához illetve a baltához. Úgy is neveztük egymás között, hogy a Balta-erdő, Csizma-erdő.
Szeptember 11-én 11 óra körül helyezkedtünk el a folyóparti volt orosz óvóhelyeken és lövészárkokban. Megszerveztük a figyelést, és kapcsolatot kerestük a távolabbi egységekkel.
Délután három óra körül kaptuk a parancsot, hogy minden rajtól, figyelőből két fő két vödörrel menjen a vörös iskolához ebédért. Tőlünk egy tizedes és egy századírnok vállalkozott, hogy elmegy. Alighogy odaérhettek, amikor a túloldalon, a Balta-erdőből kijött két orosz teherautó, szemben velünk. Távcsővel figyeltük, hogy a kocsik körül egy csapatnyi katona sürgölődik. Mintha valamit gyors tempóban szeretnének a kocsikra rakni. Már a hírvivőt akartuk a parancsnokságra küldeni, de akkor a két teherkocsi teteje elkezdett villogni.
A villanást fájdalmas vijjogás kísérte, majd pár másodpercig mintha orgonahang hallatszott volna. A levegőben jól kivehetőek voltak a hullámzó mozgással száguldó lövedékek.
Akkor döbbentünk rá, hogy szemtanúi voltunk a „Sztálin-orgona” bevetésének. A gránátok tőlünk balra, 150-200 méterre repültek, 70-80 méter magasságban. És ez a két-két sorozat odatartott, ahol a 23/ II. zászlóalj katonái gyülekeztek. Ebédért, kenyérért, cigarettáért.
Másnap, amikor elhagyhattam az őrhelyet, megnéztem a becsapódások következményeit. Négy hallottunk lett, negyvennél több sebesült, jó néhány légnyomásos. Két emberünk úszta csak meg sérülés nélkül. Nem csoportosulni! – ezt örökre megtanultuk, de sajnos nagy „tanulópénz” árán. A veszteséglistára került ebédünket, a kondérokat és a lovakat nem is számítva.
+
Egy rövid ideig megfejthetetlen talány volt, hogy a Don túlsó partjáról, amely negyven méterrel mélyebben volt, mint a mi állásaink, hogyan tudták olyan pontosan bemérni az ebédosztás helyét. Még „Mari nénit” sem láttunk a levegőbe, mert így neveztük az oroszok közel felderítő gépét. Honnan származott a pontosság?
A halottak temetése, a sebesültek elszállítása még folyt, amikor a német bemérő kocsi keresgélt az éterben. Rátaláltak! Körülvették a vörös iskolát, és annak a padlásteréből a négy felderítőre géppisztolytűz zúdult. Még egyszer megpróbálták, újabb géppisztolytűz. Nem tehettek mást, mint harckocsi ágyúval két lövés a tetőbe. Utána föl lehetett menni, mert nem volt már géppisztolytűz, csak csend, törmelék és por.
A kémény mögött egy kis adóvevő mellett szétroncsolódva két fiatal orosz rádiós feküdt A feladatukat teljesítették, de hogyan jutottak oda föl a hátunk mögött, az, számunkra továbbra is rejtély maradt.
Mi pedig este kilenckor kaptuk meg az ebédet - vacsorát egyszerre. A szakácsok már csak este mertek bejönni hozzánk. Igen elpuhult népség volt!
Két napig őrködtünk abban a földbunkerben, amely valószínűleg az orosz aknavető-parancsnokság székhelye volt, mert még Hitlert ábrázoló gúnyrajzot, karikatúrát is találtunk. Csutak-bajuszú patkánynak rajzolták, aminek a gépágyúcsöve töltőtollból van, de a belőle kilőtt tinta nem ért föl az orosz gépekig. Mondanom sem kell, hogy nem mutattuk meg a németeknek!
A Don túlsó oldaláról, a már említett Katyusa - tűzön kívül, nem sok lövést kaptunk, de annál több zavaró tüzet zúdítottak a tőlünk délre fekvő magyar és német egységekre. Ugyanis az uriv – sztorozsevojei hídfőnek, amelyik félkör alakú volt, csak az északi felét sikerült az előző három nap alatt elfoglalni.
A déli fele szilárdan az oroszok kezében maradt. Olyan erőkkel és olyan elszántan védték, hogy sem akkor, sem azután, nem sikerült elfoglalni. Az orosz a mieinknél előbb rájöttek a hídfők hadműveleti - harcászati értékére.
Azok, akik ott is harcoltak, elmondták, hogy ott az orosz védelmi vonalban 50 méterenként harckocsik voltak beásva, és több lépcsőben. Bizony, ezzel nem boldogultak sem a mieink, sem a németek.
Két nap után a zászlóalj - parancsnokság a maga körzetében rendezte a századokat, a szakaszokat, a létszámot, és fölmérte a veszteséget.
Az urivi támadásban a 23/II. zászlóalj 6. századának a létszáma közel kétszáz volt. A támadás után kaptunk 35 új közkatonát és öt tisztet. A sztorozsevojei harcok után a 116 fős századállományból, akik ép bőrrel átvészeltük, mindössze 26-an maradtunk. Annyi sem maradt, amiből egy szakaszt összehozzunk. Persze tudni kell, hogy nem mindenki halt meg, csak megsebesült. A könnyebb sérültek gyógyultan visszatértek, majdnem negyvenen. Aztán egy hónapon belül még húsz bajtárs. A többi nem jött sem később, sem soha.
A század vesztesége másfél hónap alatt tehát 70%-os volt.
A rendezés során otthagytuk a kis orosz bunkert és az éjszaka sötétjében egy kilométerrel balra vonultunk. Itt volt kijelölve a mi zászlóaljunk védő körlete. Először kijelölték a tüzelőállások helyét, parancsba adták azok megerősítését. Majd a tüzelőállások és a tűzfészkek összekötését először megközelítő árokkal, majd később kimélyítve és kiszélesítve futóárkokkal.
Minden szakaszból négy főt hívattak a zászlóalj - parancsnokságra Ismét ott voltak az írnokok, és küldtük haza a hivatalos értesítést, hogy xy honvéd, Voronyezstől délre… És szinte hallottuk az otthon maradt családtagok fájdalmas zokogását. Most még számon tartottuk őket, de eljön az idő, amikor majd számolatlanul hullunk.
+
A zászlóalj parancsnokának intézkedésére megszűntették a századállományban a csapatcsendőrséget. Közülük is négy életét vesztette a sztorozsevojei harcokban.
A Donnak ezen a részén olyan érdekes természeti különlegességet fedeztünk fel, amire ritkán akad az ember. Azt már említettem, hogy a Don nyugati partja magasabb volt, mint a túloldali. Ez a magaspart nem mindenütt követte párhuzamosan a folyó szélét, attól el-eltért kisebb-nagyobb távolságra.
Ilyen kitérésnél a partból a folyó felé olyan ágcsonk - szerű nyúlványok, tulajdonképpen a partból kiálló mészkődombok voltak. A dombok tetején vastag termőréteg, azon kiváló minőségű és nagy mennyiségű gabona termett békeidőben, de most nem ennek vettük a hasznát, hanem az alatta egy méternyire kezdődő krétaszerű anyagnak. Ezek a dombok száz és háromszáz méter közötti hosszúságban váltakoztak, a szélességük 30-50 méter volt, a magasságuk megegyezett a partvonal szintjével.
A kréta - domb valódi kréta volt. Olyan, mint az oltott mész, amikor a vödörben csontkeményre szárad. A környék lakossága innen szerezte be a meszeléshez szükséges hófehér anyagot. Bár kockázatos volt megközelíteni, mert a ruhát rövid időn belül fehérre „meszelte”. Igen nehéz volt tőle megtisztítani.
Egy ilyen kréta - dombnak a barlangjában helyezkedtünk el ketten a járőrtársammal. Először kitakarítottuk, elegyengettük a padlóját, aztán hoztunk be szalmát, és az első éjszakánkat egy bombabiztos helyen töltöttük. Ilyen nem sok akadt a Don partján.
Azt gondoltuk, hogy a telet is itt töltjük, ezért szereztünk gerendát, deszkát, szöget, és megkezdtük a barlang tátott szájának berakását. Egyszóval készülődtünk a várható télre. Már második napja dolgoztunk a falazással, és igen szépen haladtunk, csupán a barlangnyílás tetején volt még egy méter hosszú és fél méter magas rész, ami befalazásra várt. No, meg persze a megfelelő nagyságú ajtó!
Ezzel a munkával voltunk elfoglalva, amikor Uriv felől repülőzúgást hallottunk, nem is olyan messze tőlünk. A munkával felhagytunk, és néztük a gépeket.
Két, soha nem látott méretű bombázó tartott felénk. Majdnem egyszerre dobták le terhüket, két óriási bombát, tőlünk 60-70 méterre. A légnyomás hatására a kréta bunkerünk egész fala leomlott. A tizedesnek csak a lába került a halom alá, de engem teljesen maga alá temetett, csak a fejem volt ki alóla.
A tizedes bajtárs gyorsan kikecmergett, aztán nagy nehezen engem is kicibált. Egy kissé meszes lettem, és pár napig a légnyomástól nagyot hallottam valamennyire, de más bajom nem történt.
Közben minden éjjel folyt a védelem megerősítése. Nappal nem lehetett dolgozni, mert azonnal tüzet kaptunk. Éjjel, mint a vakondok, túrtuk a földet: ástunk, lapátoltunk. A felső egy méteres réteg olyan szívós volt, mint a szurok, de nemcsak a színe, hanem a természete is. A legfelső harminc centivel, amit az eke rendszeresen megforgatott, könnyen boldogultunk. Hanem az alatta lévőt nem bontotta meg sem az ásó, sem a lapát, de még a csákánnyal is egyetlen nagy csapásra csak egy tojásnyit sikerült felszakítani. Kemény, de szívós munka folyt, mert az életünkért dolgoztunk, birkóztunk az orosz földdel.
Elkészült már az első összefüggő vonal. Készek voltak a tüzelőállások, a váltóállások. Készültek az árok falába bemélyített helyek az embereknek, a lőszernek. Mert ide raktuk a tartalék lőszert, a másnap estig járó ennivalót és ide helyeztük el a fölszerelésünket.
Az árok falába mélyített résben aludtunk, főleg nappal. Rájöttünk, hogy alvó helyünket nem szabad az árok aljával egy szinten kiépíteni, mert akkor az esővíz, kiönt bennünket, mint az ürgét. De túl magasra sem, mert akkor, ha valaki rálép, beszakadhat. Mindennek megtaláltuk a módját és a célszerűségét. A hadosztály más egységeitől kaptunk szakasznyi egységeket erősítésül az emberfeletti munkához.
+
A védelmi állások mögött volt egy kis kerek erdő. Megtudtam, hogy az ott tanyázó tüzérfelderítők között van egy keceli fiú, Farkasfalvi András, aki közeli ismerősöm volt. Elmentem meglátogatni. Elbeszélgettünk egy órácskát az otthoni hírekről, ismerősökről, a helyzetünkről, ami nem tűnt rózsásnak.
Tőle indultam visszafelé a körletembe, egy hátországba nyúló lövészárokban. Ami ezután történt, azt bizonyítja, hogy a vezérkarunknak fogalma sem volt az első vonalban uralkodó viszonyokról.
Ennek az összekötő ároknak a partján ülve szívtam a cigarettát, pihengettem egy kicsit. A nap lefelé indult már a pályán, talán négy óra lehetett. Látom, hogy hátulról katonák jönnek, öten, és meg-megállva beszélgetnek. Eszembe jutott a parancs, amit pár napja kaptunk, hogy csak a futóárkokban szabad közlekedni. Ötven méterről rájuk is kiáltottam:
„Bajtársak! Maguk nem ismerik a parancsot, hogy itt csak a futóárokban szabad közlekedni? Nyomás le a futóárokba, amíg az orosz ide nem pörköl!”
A lemenő nap a szemembe sütött, nem tudtam, hogy kikre kiabálok. Az egyik jobban kilép, és odaszól:
„Honvéd! Hozzám!”
Odamegyek, és akkor látom, hogy az öt közül kettő magas rangú német tiszt, egyik magyar Lászai alezredes, a mi ezredparancsnokunk, és aki velem kiabál, az Nagy Géza, a 20. hadosztály parancsnoka. Odamentem hozzá, és kioktatott:
„Kötelességed mindenkit figyelmeztetni, de a hadosztályparancsnokodra, fiam, ne kiabálj! Nem olyan gyáva gyerek ő. Megértetted?”
Hogyne értettem volna. Én maradtam a helyemen, de ők semmivel sem törődve, dél felé ballagtak. Egy dombvonulat felé, amelynek a tetején volt a mi védő állásunk. A 14. gyalogezredé. Ráértem. Szép őszi idő volt, levetettem a bakancsomat, a kapcámat meg kiterítettem száradni. Rágyújtottam a második cigarettára is. Közben figyeltem a délcegen lépkedő öt magas rangú tisztet. Térképet vettek elő, azt nézegették, szorosan egymás mellé állva – a dombvonulat tetején.
Egyszer csak egy villámot láttam, utána hallottam a becsapódás dörejét. Az öt délceg tiszt közül egyik a szemét fogva körben futkosott, majd leült. A többi szépen fekve maradt. Mozdulatlanul és örökre. Nagy Géza ezredes, aki kioktatott, és a 20. hadosztály parancsnoka, Langerman, német tábornok, akinek a fia nem régen esett el, és egy német őrnagy, a tábornok parancsőrtisztje. A mi ezredparancsnokunk, Lászai János, aki távolabb állt, csak kisebb légnyomást kapott.
Nem hallgattak az okos szóra!
A kapcáimat zsebre gyűrtem, a bakancsokat felkaptam, és mezítláb rohantam, ahogy csak bírtam, a hadosztály - parancsnokságra jelenteni az esetet.
Máskülönben az orosz aknavetős még magyar kitűntetést is megérdemelt volna, mert Nagy Gézát sem a tisztikar, sem a legénység nem szerette, Neki mindegy volt, hogy ötezer vagy tízezer ember pusztul el, mert a német lovagkeresztre fájt a foga. A lovagkeresztből semmi sem lett, de a sztarij - oszkoli temetőben a zsidó munkaszolgálatosok nyírfakeresztet készítettek a sírjára.
Október 18-án leesett a hó. Nem igazi téli hó, de hó. Azt hiszem, figyelmeztetni akart mindenkit:
„Magyar katonák vigyázzatok, mert rövidesen megjön a bátyám a december, ami már igazi orosz telet hoz. Az nem ismer könyörületet, legyen német, olasz vagy szerencsétlen magyar, aki nem szokott hozzá az orosz „zimához”.
A figyelmeztetés a magyar parancsnokságnak is használt, mert gyorsított ütemben minden rajjal megásatta a szükséges nagyságú gödröt, hogy abból legyen majd a téli fedezék.
A napok teltek, a fedezékek, a bunkergödrök készültek. Az árkászoknál használatos ásó-lapátok nem voltak elég erősek ehhez a földhöz, mindjárt elgörbültek. De csak ásni, ásni, most már déltől másnap reggelig. A munka alig haladt valamit. A munkákat megszemlélték, de a tempóját kevesellték.
Ezek a téli bunkernek szánt gödrök a következőképpen épültek: Kellett ásni egy négy méter hosszú és ugyanolyan széles gödröt! Mélysége három méter legyen! Hátul a munkásszázadok ilyen nagyságú favázas és összerakható valamit készítettek, amelynek alul-felül pontosan illeszkedő váza volt becsapolva, megjelölve a csatlakozási pontokon. Amikor ezeket összeillesztettük, az alsót elhelyeztük, a jelölés szerint megkerestük a garnitúrából az öt darab vastag tartóoszlopot, beillesztettük őket.
Tetejére helyeztük a felső vázat, még szegezni sem kellett őket. Készen volt a faráma. A faráma és a földfal közé került vízszintesen annyi gerenda, amennyi odafért és szükséges volt. Az oldalgerendázat és a föld közét törmelék földdel kellett kitölteni. A tetejére 16-20 centi vastag gerendák kerültek, de olyan hosszúak, hogy mind a két végük egy méter hosszan a talajon feküdt. Ebből a gerendasorból minden bunker tetején kettő-kettő volt.
Erre a két gerendasorra dobáltuk a kitermelt földet másfél méter magasan. Egyszóval, ami elkészült, jó bunker volt.
A másodszor megadott határidőre csak hét gödör lett kész, a többi félig vagy annyira sem.
Másnap délután a zászlóaljparancsnokság előtt sorakoztak a rajparancsnokok. Huszonhat fő. Szakaszvezetők, tizedesek, őrvezetők. Huszonhat rajparancsnok, a lövészrajoktól, géppuskások, aknavetősök, páncéltörősök. Hátrébb Ruga szakaszvezető két lovásszal és egy halom kötéllel. A parancsnokság előtti fákon két és fél méter magasan vendégoldalnyi vastagságú hosszú fék fölerősítve. Jön a századparancsnok, a segédtisztje, írnokok, zászlóaljorvos, két egészségügyi, és még sokan mások. Parancshirdetés:
„A zászlóaljparancsnok úr többszöri parancsa ellenére a rajóvóhelyek még mindig nem készültek el. Ezért a lemaradásban lévő rajok parancsnokait 30 percig tartó kikötésre ítélem! Az ítéletet azonnal végrehajtani!
Végrehajtották! Ott lógott huszonhat rajparancsnok 30 percen keresztül, de egyik sem ájult el. A bunkergödrök három napon belül elkészültek, de már másnap reggel a 23/ II. zászlóaljnál négy rajparancsnokkal kevesebb lett. Az egyik főbe lőtte magát, három pedig átúszott a Don másik oldalára az oroszokhoz.
Szeptember 11 - től december 8 - ig voltunk Sztorozsevoje mellett védelemben a Don mentén. Viszonylag nyugodt volt az életünk. Ez idő alatt alig volt sebesültünk vagy halottunk. A parti védelem biztosítására közvetlenül a folyóparton harcelőőrsöket helyeztek el. Jól kiépített figyelőhelyen, jó fedezékben. A harcelőőrsök egymástól 150 - 200 méternyi távolságra voltak. Fegyverzetük: géppuska vagy golyószóró, egy-két géppisztoly, néhány puska. A meglepetések ellen jó megoldás volt.
De én majdnem az eltűntek listájára kerültem! Az egyik ebédosztáshoz igyekezve lerövidítettem az utamat, és átvágtam egy elhagyott gyümölcsösön. Egyszer csak azt vettem észre, hogy eltűnik a lábam alól a talaj, és én mentem lefelé a teljes súlyommal, amíg a puskám, ami szíjon a vállamon volt, meg nem akadt valamiben. Ez a valami egy hatvanszor hatvanas kútkeret volt. Ennek a sarkán akadt fenn a puskám, és tartott, amíg ki nem kecmeregtem. Másnap megmértük a kút mélységét. A talajszinttől a víz 28 méterre volt. Úszkálhattam volna az ítéletnapig, mert nem talált volna rám senki.
Előfordultak olyan különleges esetek, amelyeket nem szabad a krónikából kihagyni. Volt a zászlóaljban egy tizedes - rajparancsnok, aki nagyon szeretett vacsoráért járni, mert mindig kikönyörögte magának a repetát. Amit kapott, ott a helyszínen megette, mindegy, hogy mennyit adtak neki.
Egyik alkalommal a szakácsok úgy tettek, mintha nem figyelnének rá. Csak azt mondták neki, hogy Jancsi, most nem érünk rá veled foglalkozni. Ott van a kis kondérban, egyél, amennyit akarsz. A kiskondér 25 literes volt. Jancsi a lába közé kapta a kiskondért, akkor tele volt, majd félig megette. Amikor a beosztottaival a bunkerjukba ért, még ott is megette a maga adagját. A vacsora rozsdara - főzelék volt konzervhússal. Egy adag után alig győztük vedelni a vizet. Jancsi körülbelül tizenkét ember adagját ette meg, de reggelre iszonyú kínok között kiszenvedett. Szegénynek kirepedt a gyomra.
+
A kettesszámú krétahegy eleje keresztül volt fúrva. Az árkászok és a munkaszolgálatosok sokat dolgoztak vele, mire a 40 méter hosszú és ember által is járható alagút lett belőle. Az innenső oldalán egy deszkaajtóval volt betámasztva, a túlsó vége, tehát a Donra néző vége kétfelé ágazott. Mindkét ágán bombabiztos géppuskafészek, egymástól elkülönítve olyan ötven méter távolságban.
Járőrszolgálatunk során minden őrséget, tűzfészket ellenőriznünk kellett, még a géppuskafészkeket is. Szerettünk ide jönni, mert a parancsnokaik rendes fiúk voltak, a beosztottak is becsületesen helytállni szolgálati idejük alatt. Csak egyik novemberi ellenőrzésünk során a géppuska mellett lévő őr a géppuskára bukva aludt. A parancsnokának nem szóltunk, csak fölkeltettük, jó összeszidtuk, és ő őrködött tovább.
Két nap múlva ismét éjszakai ellenőrzés során ugyanaz a katona ugyanabban a testhelyzetben aludta az igazak álmát. Ezt már nem lehetett szó nélkül hagyni. Fölkeltettük a parancsnokát, és átadtuk neki intézkedésre. A legfelsőbb parancsnokságra nem jelentettük. Másnap délutáni pihenőn vagyok, amikor kopogtatnak a bunkerünk ajtaján, és belép az én alvós bajtársam, aki csengődi fiú volt.
Előírás szerint tiszteleg, és alázatosan megkért, hogy amikor ő szolgálatban van, a szolgálatba lépésekor menjek oda, és minden alkalommal üssem pofon, különben elalszik. Mondtam neki, hogy a pofozkodásra ott a rajparancsnokod meg a bajtársaid. Nekem nem az a feladatom, hogy éjszakánként a kettes krétára járjak pofozkodni. Szomorúan ment el.
Pár nap múlva jelentették, hogy az egész Trib-rajt elvitték az oroszok, géppuskával együtt. 1958-ban találkoztam az”alvóssal”, ő mesélte el a dolgot. 1948 őszén jött haza fogságból. Hat év alvásért, elég soknak tűnik.
Minden hadviselő fél igyekszik megtudni az ellenség szándékait, és ennek elérésére nemigen válogatnak módszerekben. Ami emberileg elképzelhető és végrehajtható, azt megcsinálják. Nem ritkák a jól fizetett vagy túlfizetett kémek, kémhálózatok, légballonos megfigyelés, repülőgépes felderítés, stb. E nélkül nem képzelhető el a háború.
A mi parancsnokságunk is kíváncsi volt november elején, hogy a szemközti oldalon mi újság, hogy vannak, mire készülnek, és ezért mire számíthatunk.
A zászlóalj belevaló katonáiból össze is állt egy „vállalkozó” raj. Egy őrmester parancsnoksága alatt mindenféle fortélyát tanulgatták ennek a mesterségnek. Amikor a képzettséget és egyéb tényezőket megfelelőnek tartották, az árkászok két csónakon átvitték őket a Donon.
Csakhogy ott is voltak előőrsök, géppisztolytüzet kaptak, és visszafordultak. Nem hoztak oroszt. November második felében az új hadosztályparancsnok nagyon sürgette már a felderítést. Három napot adott a zászlóalj-parancsnoknak, hogy ez alatt az idő alatt oroszt kell szerezni. Hat bajtárs gyülekezett a parancsnok bunkerjében. Este kilencre volt tervezve az indulás ideje. Vezetőjük egy őrmester, egy Erdélyből származó fiú, Száva Demeter:
„Százados úr, magának nincs kedve velünk jönni?”
A százados szeme fönnakadt, nézett egy darabig, aztán szólt a segédtisztnek:
„Vedd át a parancsnokságot, átmegyek a gyerekekkel!”
Átmentek, de oroszt nem sikerült hozni, mert találtak ugyan egy alvó őrt, de az őrmester idegességében leszúrta. Utána olyan akna és géppuskatüzet kaptak, hogy alig tudtak visszavergődni. A százados megsebesült, és 1943 májusában Horthy vitézzé avatta.
Amikor Sztorozsevojéban voltunk a bajtársaimmal, elmentünk a magyar katonatemetőbe. Igaz, hogy gyertyagyújtással nem tudtuk leróni a kegyeletünket, mert annyi gyertyánk nem volt, amennyi sírnál gyertyát kellett volna gyújtanunk. A temető katonásan rendezett sorait végigjártuk, és csak akkor mérhettük föl igazán, hogy mennyi jó bajtárs, barát, ismerős és falubeli pihen már itt a Don melletti kozák földben.
December első napjaiban leesett a hó. Ez már nem olyasféle „gyakorló” hó volt, ami a magyar bakát csak ijesztgeti, mert ezt már megelőzte az 5-10 fokos hideg. Nem sok hó esett, talán tíz centi vastagságú. A hideg és a hó kezdte próbára tenni a baka ruházatát. Ezekben a napokban osztották a jégeralsókat. Abban a hidegben sokat is ért. Kaptunk érmelegítőt is. Ez olyan meleg zokni vastagságú kötött holmi volt, 15 centi hosszú, és a csuklónkra kellett húzni. Nem szerettük, mert a csuklónk viszketett alatta, és ráhúzódott a kézfejünkre.
December 6-án, Miklós napján, ünnepelte az ország az országgyarapító kormányzó neve napját. Ötödikén este a szakácsok, a másnapi ünnepre való tekintettel, rumot is osztottak. Amikor a rajparancsnok a bunkerba ért, és kiosztotta az egy deci rumot, az ital nemigen érte meg a Mikulás napját, jobbára rögtön lehajtottuk. De sűrűbben is lehetett volna Szent Miklós napja! A nagy napot nemcsak mi ünnepeltük meg, de az oroszok is, mert olyan ötperces tűzijátékot rendeztek délelőtt tíz órakor nehéz fegyverekből, hogy csak úgy lestünk.
December 7-én jött a parancs, hogy mindenki készüljön föl. Szerelvényét, minden holmiját pakolja össze, mert másnap délelőtt a sztorozsevojei védőkörletet kiürítjük, és átadjuk a 22. gyalogezrednek. A miénk hátra vonul Masztyuginóba, ahol megkapjuk a további parancsot.
December 8-án elindultuk a Masztyugínó felé vezető úton. Lassan botorkálva, de velünk szemben jöttek a felváltó csapatok szakaszkötelékekben, de nem az úton, hanem a terepen és csatárláncban. A parancsnokaik akkor gyakoroltatták velük a harcszerű mozgást. Volt: Feküdj! Föl! Szökellés előre! Ezek a fiúk nem sokat lehettek harcban, mert a mi tüzérségünk hangjára parancs nélkül vágódtak a hóra, és az élen álló parancsnokuk alig tudta talpra állítani őket.
Beértünk Masztyuginóba, ott betereltek bennünket egy nagy iskolába, vagyis kultúrházba, amelynek akkora terme volt, hogy az egész zászlóalj belefért. Zsúfoltan voltunk, de a 23/II. zászlóalj ott volt teljes személyi állományával, tisztekkel, vonatlegénységgel együtt. Ott izegtünk-mozogtunk, és voltak olyan reményünk, hogy a mi zászlóaljunk leharcolt egység, hátha hazaküldenek bennünket karácsonyra.
+
Délután egy óráig voltunk a nagyteremben. Melegedtünk, beszélgettünk a régen látott ismerősökkel. Aztán jött az ebédidő. Az udvaron osztották az ebédet, ott mindjárt meg is ettük, aztán a csajkát hóval elmostuk. Kér órakor is át a nagyterembe. Eligazítás. Egy alezredes meg egy hadbíró volt a szónok. Lelkesítő beszéd, felhívás a harcra, felkészítés a téli hadviselésre. Nem a téli felszerelést, a fagyálló folyadékot meg a jó bunkert értették alatta, hanem a még keményebb kitartást, a halálmegvető bátorságot. Mert vegyük tudomásul, hogy egy tapodtat sem hátrálhatunk.
A hadbíró őrnagy kilátásba helyezte a hadbírósági eljárás összes paragrafusát, a büntetések kiszabásának nagyságrendjét, és minden retorziót abban az esetben, ha eltérünk mindattól, amit az alezredes úr elmondott.
Ezek szerint minden karácsonyi álmunknak befellegzett. Amikor a két főtiszt tájékoztatója véget ért, elénekeltük a Himnuszt. Utána elmondtuk a magyar hiszekegyet, majd dolguk végeztével, délceg léptekkel a vendégszereplők eltávoztak.
Mi még egy óra hosszat maradtunk az ócska bugyrainkkal, a koszos, rozsdás vaskályhánkkal, Mauser puskánkkal és a tetveinkkel együtt. Egyedül a karácsonyi álom repült el!
Leáldozóban volt a nap, amikor szakaszonként elindultunk, az általunk már jól ismert úton, Novo-Uszpenka felé. Éppen akkor tettük meg ezt az utat harmadszor! Sötét volt már, amikor beértünk ebbe a kis ismerős falucskába. Sokat változott augusztus 11-e óta. Mintha több orosz arcot láttunk volna, mint korábban. Igaz, hogy közben fedél alá hajtotta őket is a hideg meg a hó. A faházak kicsiny ablakán át nem szűrődött ki fény, mert benn a szobában is legfeljebb annyi volt, hogy az utcára már nem is jutott belőle. Aztán kötelező volt az elsötétítés is!
A faluban főleg tüzérek voltak elszállásolva, de mellettük fog letelepedni a mi zászlóaljtörzsünk is: a konyha, a vonatosztag, raktár, mesterek, stb.
Legalább egy óra hosszat várakoztunk a hidegben, a szabad ég alatt, amikor valahonnan előkerültek a fölvezető németek. Minden németnek megvolt a maga feladata, hogy az előre kidolgozott terv szerint melyik szakaszt hová kell vezetnie. Ezt a védelmi vonalat, amit most átveszünk, eddig ők védték. Ők tudták, hogy merre kell menni, kit hová kell vezetni. Hol vannak a kiépített géppuskaállások, az aknatüzelő állás, a golyószóró helye és a parancsnokság harcálláspontja.
A Novo-Uszpenkát Urivval összekötő úton mentünk, amelyik ismerős volt a nyári harcok idejéből. Megvolt még a nyárfás út, ahol augusztus 11-én éjjel a harckocsijainkat támadták az orosz repülők. Menetelés közben elkezdett esni a hó, és a szél éppen az arcunkba fújta. Így, szél ellen, cipeltük a felszerelésünket: vödröt, kályhát, egyszóval mindent, amit a raktár a zászlóaljnak kiadott, és amivel majd el kell számolnunk.
Minden útnak vége van egyszer, és éjjel tíz óra felé beértünk a védőállásba. A sűrű hóesés és sötétség ellenére is volt mit nézni. A német katonák kúszva közlekedtek, a mieinknek is kúszva kellett utánuk menni. Az embereket elhelyezték a bunkerekben, majd kiállították az őröket, és a „kamerádok” elkúsztak.
+
Mire megvirradt, majd feljött a nap, kilenc halottunk és néhány sebesültünk is volt, mert a németek csak letaposták, és nem hányták el a havat, ezért a mozgó, csúszó - mászó alakok is láthatóvá váltak. A sztorosevoljei állasaink, bunkereink, amiket, úgy gondoltuk, hogy magunknak építünk, sokkal tágasabbak, lakájosabbak és biztonságosabbak voltak. Amit a németek ránk hagytak, igen trehány munkának bizonyult. Itt sokkal jobban ki voltunk szolgáltatva az oroszoknak, mint korábban bárhol. És ők nem véletlenül léptek le innen!
A másik szokatlan dolog az volt, hogy a védőállások olyan közel voltak egymáshoz, hogy áthallatszottak a hangosabb beszélgetések. A legtávolabbi hetven, a legközelebbi talán harminc méterre lehetett. Igen vigyázni kellett a kobakra!
Két-három nap alatt összerázódott az egész, mindenki és minden megtalálta a maga helyét. Az lett a szokás, hogy a főétkezés lett a vacsora, mert dél felé nem mertek a szakácsok a közelünkbe jönni, és a reggeli meg az ebéd hideg élelem volt.
November eleje óta német élelmezést kaptunk. A kenyér magyar volt, azt nem is tudták elrontani, de a többi mind német gyártmány volt, a szó szoros értelmében. De a mi gyomrunk nem tudott hozzászokni, még ha meg is ettük heteken át: műméz, műtej, művaj vagy margarin, szárított káposzta, krumpli, vitamin tabletta, gyümölcsíz. Lehet, hogy tudományosan benne volt minden, ami felnőtt számára fontos, de a magyar gyomornak, ha nem volt tele, mindig hiányérzete volt. A jóllakottság érzése megnyugtatóan hatott volna még az idegeinkre, a kedélyállapotunkra is.
Két nagy igazságra jöttünk rá a frontszolgálat idején: Megfelelően kell etetni a katonát, és megfelelően kell öltöztetni! Azt is tegyük hozzá, hogy a rendszertelen tisztálkodás is sokat árthat a katonaság szellemének. Mi, úgy általában, olyan családokból jöttünk, ahol minden nap mosakodtunk. Ha nem is volt fürdőszobánk. De az orosz télben erre igen ritkán volt lehetőség, a tetvesedés ellen pedig csak azzal lehetett volna védekezni. Ha megjelentek a tetvek, egy érzékeny test még pihenni sem tudott tisztességesen, azok ellen is „harcolni” kellett!
+
Az első vonalban harcoló rajoknak volt egy bunkerja. A nagyságát már korábban leírtam. Minden bunker kapott két horganyzott vödröt. A vödrökkel a következőt kellett vagy lehetett csinálni:
A raj tagjai ezekben hozták az ivóvizet, rendszerint éjjel, mert a forrást csak akkor lehetett megközelíteni. A vizet a kulacsokban tartottuk. Egy kulacs két napra elegendő innivalót tartalmazott.
A vödrökben hozták este a raj tagjainak a meleg ételt. A befolyt esővizet ezzel mertük ki. Ezekben a vödrökben mostuk a tetűvel megrakodott ingeinket, gatyáinkat. Ez volt a legnehezebb művelet egy zsúfolt bunkerben. Ezekben mosakodtunk, illetve mosott lábat is, aki akart. A borotválkozáshoz szükséges vizet is ebben tartottuk.
Minden katona havonta egyetlen szappant kapott, ezt használta borotválkozásra, mosásra és mosakodáshoz. Ha elfogyott, nem borotválkozott, nem mosott. Hadd egyék a bakát a tetvek!
A bunkerek fűtésére a rendszeresített rajkályhák tökéletesen megfeleltek. Mivel nem voltak samottozva, könnyen szállítottuk ezeket Sztorosevoljéből Novo-Uszpenkába vagy Urivba. Éjjeli világításra egy cipőkrémes doboz nagyságú alkalmatosság szolgált parafinnal és egy kanóccal. Ebből bőségesen volt, és nem kellett félni, hogy eladjuk vagy megesszük.
Meleg vízben utoljára Balassagyarmaton fürödtünk. Az alsó ruhánk már fél éve nem volt fertőtlenítve. Senki sem gondoskodott arról, hogy elszakadt ruháinkat pótolják.
Hívatott a zászlóaljparancsnok, mert be kellett osztani a szolgálati rendet úgy, hogy egy járőr állandóan a védőkörletben tartózkodik, ellenőriz, a másik pedig állandó készenlétben van, óránként benéz a parancsnokhoz, a harmadik ilyenkor pihen.
A készenléti járőr feladata volt az is, hogy a bunkerünk melletti lőszerraktárból a lőszert kiadja a rajparancsnok által küldött embernek. Ez eddig három járőr, és volt még egy rajparancsnokunk, aki hetenként egyszer lépett szolgálatba, és végigment a vonalat ellenőrizni.
Sokáig vitattuk az órabeosztást, és úgy egyeztünk meg, hogy mindenkinek egyformán jusson nappali és éjjeli szolgálat is. Úgy láttuk jónak, hogy 36 óra szolgálat, harminchat óra pihenő, hat óra szolgálat, hat óra pihenő.
A 36 órás szolgálat volt a legjobb, mert a zászlóalj 3 kilométeres védőkörzete elnyelt bennünket, és ha kellettünk is, nem tudtak ránk akadni. Minden bunkerben volt akkora hely, ahol kipihenhettük magunkat. Az emberekkel beszélgethettünk, ott ettünk, ahol megéheztünk. Mindenütt otthon voltunk.
December 21-én este pihenőben voltam, és akkor az volt a feladatom, hogy fogtam a két vizes vödröt, és a sötétség leple alatt leosontam a forráshoz friss vízért. A forrás a horhos egyik végében fakadt, a csorgóját a mieink alkották. A vödör szépen aláfért, és 5-6 perc alatt meg is telt. Ennyire volt képes a mi kis forrásunk. A vize kristálytiszta, és annyira jó ízű, hogy nem lehetett belőle eleget inni.
Tehát december 21-én odaértem a forráshoz. Letettem a két vödröt. Ácsorogtam, mert vagy 6-8 ember állt előttem. Már csak ketten voltak előttem, amikor a bal lábszáramat ütés érte, mintha valaki kaviccsal megdobott volna. Aztán elért hozzánk a halk „pakk”. Az anyját neki! Eltaláltak, véletlenül.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése