Arckép ( II. felvonás ) ~ "Amiről az apa hallgat, a fia beszél, és gyakran úgy találom, hogy maga a fiú az apa felfedett titka." Friedrich Nietzsche II.

MÁSODIK FELVONÁS

 

            Prológus

                                              BOLDOG ASSZONY ANYÁNK

 

                                                      Boldog Asszony anyánk,

                                                      Régi nagy patrónánk,

                                                      Nagy ínségben lévén

                                                      Így szólít meg hazánk:

                                                 Magyarországról, romlott hazánkról,

                                                 Ne feledkezzél el szegény magyarokról!

 

                                                      Nyisd fel az egeket

                                                      Sok kiáltásunkra,

                                                      Anyai palástod

                                                      Fordítsd oltalmunkra!

                                                  Magyarországról, romlott hazánkról,

                                                  Ne feledkezzél el szegény magyarokról!

 

                                                          Kegyes szemeiddel

                                                          Tekintsd meg népedet,

                                                           Segéld meg áldásra

                                                           Magyar nemzetedet.

                                                      Magyarországról, romlott hazánkról,

                                                      Ne felejtkezzél el szegény magyarokról!

 

                                                           Jézus fiad előtt

                                                           Könyörögj érettünk,

                                                           Mert, ha nem cselekszed,

                                                           Egy lábig elveszünk.

                                                      Magyarországról, romlott hazánkról,

                                                      Ne feledkezzél el szegény magyarokról!

 

                                                 

 

                                                               Első jelenet

/ Helyszín a régi. Négy év telt el, tehát 52-ben járunk. Eszter behozza az udvarról a száraz fehérneműt, és azt gondosan szétválogatja. Eddig ismeretlen, barátságos arcú férfi ül az asztalnál. Látszik, hogy sokat ad az ÁVH-s egyenruhára. Élvezettel, némán cigarettázik./

 

ESZTER:

                   Amíg összeszedtem a fehérneműt, elgondolkodtam azon, amit az előbb mondtál.       Azt mondtad, ha nem vagy András unokatestvére, akkor is megtettél volna értünk mindent.

MIHÁLY:

                   Bocsánat. Helyesbítsünk! Mindent, amit lehetett!

ESZTER:

                   Nem válaszoltad meg a kérdéseimet az előbbi kérdésemet. Megismétlem, de bővebben: Miért nem élhetünk mi békében és nyugalomban? Miért élünk már évek óta örök rettegésben, mint az űzött vadak? És félünk és szorongunk és idegeskedünk és bújunk és rettegünk. Miért? És miért fél az egész ország? A magyarok mind, határon belül és kívül?

                   Te úgy sem tudod ezeket megválaszolni.

                   Jól esett, hogy az első perctől kezdve figyelted a sorsunk alakulását. Még csak rendőr voltál, már kivettél annak a mocskos ÁVÓ-s tisztnek, Falusinak a markából.

MIHÁLY:

                   Borbényi János telefonált, hogy tegyek valamit, mert az Esztert is elvitték. Tettem, amit lehetett. Ezért nem jár kitűntetés.

 

  ESZTER:

                   Kossuth-díjban ne is reménykedj! De egy baráti köszönet jár érte. Engem egy elég kellemetlen, és nem veszélytelen helyzetből mentettél ki azzal, hogy időben utolértél Kiskőrösön és kerestél. Majd egyszer elmesélem, hogy mi történt köztem meg a között a civil „kisisten” között.

                    El sem tudtam volna képzelni, hogy egy civilnek nagyobb hatalma legyen, mint egy egyenruhásnak. Hiába, tényleg megfordult a világ! De honnan tudták a meghunyászkodó rendőrök, hogy annak a kis vörös hajú mitugrásznak nagyobb a rangja, mint nekik. Biztosan elég volt hozzá egy igazolvány a Péter Gábor aláírásával.

                    Így is megjártam a kecskeméti börtönt, még ha csak néhány napra is. Ott találkozhattam Andrással is, aki „a barátságos” Kistarcsára került. Amikor hat hónap múlva hazaengedték, rendőri megfigyelés alatt állottunk mind a ketten. Egészen a tárgyalásig. Nem került börtönbe, pedig a távollétében három évre ítélték.

                  De akkor aztán el kellett tűnnie! Megint jól jött a segítséged!  Beszereztük a hamis papírokat. Egy életre hálásak vagyunk neked.

                   Andrásból Kiss Károly lett, oxigéngyári munkás Pesten. Egy szerencsétlen pária, akinek a saját hazájában kell bujkálnia.

                   Belőled meg ÁVH-s, aki élet és halál ura ebben az országban. Szép karrier! El kell ismerni! Úri utcai lakás Budán, az egész családnak. Ezt meg kellett szolgálnod.

                  Te hány embert gumibotoztál meg érte? Tisztában vagy azzal, hogy mi történt itt közben? Amíg téged nem láttalak ebben a ruhában, esküszöm, azt hittem, hogy ennek csak azok a tagjai, akik a magyarok megsemmisítésére és erkölcsi tönkretételére szövetkeztek.

                  Az én példám is ezt támasztotta alá.  Tudod, hogy vélekedik az ország lakosságának 90 százaléka rólatok?

MIHÁLY:

                   Hogyne tudnám! Ma fél tőlem az a kulák, aki „coki, rongyos”-t mondott, amikor gyűrött ruhában be akartam menni abba a bálba, ahol téged forgattak. Nézhettelek az ablakon át.

                   Hiába volt több eszem, mint a nagyfejű kulákgyereknek, iskolán kívül már senki voltam. Az én szüleimnek nem ajánlotta föl a tisztelendő úr, mint a tisztességes ruhában járó András nagyszüleinek: Kitaníttatom az unokájukat papnak.

                  Nem tehettem a nyomorúságunkról sem! Arról, hogy ilyen cigány módra járattak iskolába. Hogy tizenhat éves koromig nem volt egy tisztességes cipőm. Olyanok voltunk még a rokonság szemében is, mint a leprások.

                   Nézd, Eszter! A falu kétharmada nyomorban élt, ami annyit jelent, hogy a holnapi ebédjét soha nem tudta előre megjósolni. A mi családunk, most függetlenül attól, hogy az én apám bizonytalan napszámából négyen éltünk, még azt sem tudta előre megjósolni, hogy lesz-e egy darab kenyerünk a következő napra.

                    Anyánk nem mehetett napszámba, mert az agyban sérült nővérére kellett vigyáznia, nehogy ránk gyújtsa házat, akár fényes nappal is. Annyira nem volt beszámítható!

            

                                                                     

ESZTER:

                    Az ember sorsát eldönti az, hogy mikor és hova született. De a háború előtt élhetett szegényen és tisztességesen az ember, nem bántotta senki. A te gyerekkori eseted kivétel volt. Mink is így éltünk. De minden garast a fogukhoz vertek a szüleink. Nem ittak, nem bagóztak, nem herdáltak.

                   Te nem tehetsz róla, hogy anyád nem tudta megbecsülni azt a keveset, ami van. Amit a szorgalmas apád napszámmal keresett, annak rögtön a nyakára hágott. Egyszer hopp, másszor kopp! A holnapi nap nem számít! Talán nem is lesz!

MIHÁLY:

                   Nem volt egy vasárnapra való ruhám. Így nem jutottam az Isten közelébe. Tisztességes lábbeli akkor volt először a lábamon, amikor rendőrnek beöltöztettek. Ott igyekeztem megtenni érted, amit tudtam.

ESZTER:

                    Ha csak értem tetted, szívből köszönöm. Csakhogy én már nem vagyok a magamé. Itt az András, akiben elég a lelket tartani. Meg a fiam, aki nélkül már fölakasztottam volna magam.

                    Szerelem, boldogság! – mondhatnád, de nem engedem, hogy kimond. Csak nyugalom lenne körülöttem meg bennem! Csak ennyit szeretnék! Neked is van feleséged meg vannak okos lányaid. Van kiről gondoskodnod, van kiért aggódnod. Ha ők nem lennének, nem vállaltad volna ezt a „nemes” hivatást.

MIHÁLY:

                   Az igaz, hogy a lányaim rám hasonlítanak, mert van eszük. Az is igaz, hogy a helyzetemmel szeretném megalapozni a jövőjüket.

                   Mert a múltat már nem lehet újra játszani, mint egy filmet. Meg nem is nézném meg újra, mert igen alárendelt szerepet játszottam benne. Abban a bálban, ahová engem is beengedtek, csak olyan lányt kaphattam feleségül, aki ugyanolyan koldus volt, mint én.

ESZTER:

                  Tudom, hogy megpróbáltál a magad lábára állni, de a Walternál kitelt a becsületed.

MIHÁLY:

                  Nem azért, mert nem dolgoztam tisztességesen, vagy másokat megloptam. Hanem azért, mert nem tűrtem, hogy engem meglopjanak.

                  Ezért gyűjtöttem a parazsat a fejemre. Walter úr kirendelte ellenem a csendőröket, mert nem fogadtam el szó nélkül a kevesebb bért. Szerinte öt perccel hosszabb ebédszünetet tartottunk a megengedettnél.

                    A többieknek azt mondtam, hogy fogjunk össze, mert lenyúzzák a bőrünket. Látod, abból a filmből ezt a részt megnézném újra, mert itt tisztességes szerepet játszottam, és nemcsak a magam érdekében. És ezen kívül van még benne néhány rövid részlet. De azokat most hagyjuk!

ESZTER:

                   Eljött a te időd, most kezedben a hatalom, az asztalodon a jólét. A várban laktok, és magas fizetés a jutalmad.

MIHÁLY:

                   Amikor bejöttek az oroszok, tudtam, hogy eljön a szegények világa. Az én világom is. A népet szolgálom. Tudod, hogy milyen ellátásunk van ott fönn? Mint a mesében.

ESZTER:

                   Tudod te, hogy milyen ellátásunk van itt lenn? Mint a szegényházban. Már éjfélkor sorba állunk, hogy reggel megkaphassuk a húszdekás fejadagot.

MIHÁLY:

                   Lehet, hogy ezzel csak bosszantani akartalak. Nekünk sem fenékig tejföl! Te is azt mondod, hogy leprás vagyok. A kommunista lepra betege. De egy dolgot ne felejts el! Beszélt valaki rólam, amikor csak egy ágrólszakadt szegény ember mezítlábas kölyke voltam? Tudta a falu, hogy van a világon egy Juhász Mihály nevű ember is, amíg nem lettem rendőr?

ESZTER:

                   Biztos vagy abban, hogy jó társaságba keveredtél? Tudod, kik lettek ebben a faluban kommunisták? Csupa naplopó és tolvaj. Bemutatom neked azokat, akik aláírták a feljelentésünket.

Falus Mihály az egyik:

                   Enyves a keze, ezért még napszámosnak sem veszi föl senki. Lop, mint a szarka.

 A felesége hozzám fordult, mikor még a boltunk megvolt, hogy adjak kölcsönt nagylányának új ruhára. És én adtam. A férje így fizette vissza az adósságot.

                  Hugyi Antal, a másik: Iszákos és kártyás.

                  A családra már nem futja, pedig két kislánya van. A feleségének azt mondta, ha az pénzt kért tőle: Főzz nekik marharépát!

                   Lányai az én átalakított ruháimat hordták, és a kis pénzüket az ura elől nálam rejtette el az asszony. Ennek a két embernek van egy közös vonása: analfabéták.  Csak a nevüket tudják leírni! A feljelentés alá!

                 Maguktól eszükbe sem jutott volna, ha nincs egy fölbujtójuk. A főkolompos! Egy kibombázott pesti lakos, Barabás Andor nevű úri szabó. Akivel szemben az volt a „bűnünk”, hogyha a lányai meglátogatták, mi adtunk nekik ingyen szállást.

                 Szépen meghálálta a jóindulatunkat!

                 Komolyan sajnállak, hogy ilyenek közé keveredtél.

MIHÁLY:

                 Én nem vagyok sem lump, sem hálátlan, sem tolvaj!

                 Veletek mindig megvolt a rokoni, baráti kapcsolatom. Neked meg az Andrásnak panaszkodtam már 47 végén, hogy a kerékpározást milyen nehezen bírja két év után a szívem.  Császártöltés naponta 30 kilométeres út volt.

                  Úgy láttam, hogy volt bennetek irántam némi szánalom. Innen az egyenes és könnyű út csak az ÁVH-hoz vezetett. 1950-ben igen forszírozták a belépést, mert erősíteni akarták a szervezetet. Minden jót ígértek, és amikor beléptem, meg is adták.

                 Családostól költözhettem Budára ebből a nyomorúságos nádas házból, amiben anyám most már csak egyedül lakik. Ezt már el sem lehetne adni, annyira rongyos.

 

ESZTER:

                   Volt bennünk szánalom, amikor az orvos megállapította, hogy „sportszíved” van. De jobban szántuk azt a szerencsétlen embert, akiről a fiam mesélt.

                     Érdekel, hogy mit mondott ez a gyerek?

MIHÁLY:

                      Hogyne érdekelne, amit az unokaöcsém mondott! Az a gyerek nem szokott butaságokkal előállni.

ESZTER:

                      Kinn játszottak a ligetben, és észrevették, hogy az egyik padon mozdulatlanul fekszik egy öregember. Először azt hitték, hogy részeg. Azután ébresztgették, de nem mozdult. Egyik osztálytársa elszaladt az Antóni doktor úrért. Az orvos azt mondotta, hogy ez a csont és bőr férfi már napok óta nem evett. A halálán van.

                     Mentővel azonnal a halasi kórházba vitette. Hátha ott tudnak rajta segíteni!

                     Ilyen még nem volt Magyarországon! Aki magányos ember, vagy nem tud beállni a sorba, dögöljön éhen? Doktor úr azt mondta, hogy egy tanyasi ember.

                    Azt már csak én teszem hozzá, hogy a ligetbe jött meghalni. Benn a faluban, mindenki szemeláttára! Lássatok és emlékezzetek rám!

                    Hátha fölfigyel rá valaki, és nem úgy pusztul el az árokparton, mint egy kivert kutya. Szégyellt kéregetni, szegény! Pedig lehet, hogy nekünk is hozzá kéne szoknunk.

MIHÁLY:

                   Ez előfordulhatott volna a régi rendszerben is.

ESZTER:

                   A háború előtt, de utána is, csak az öreg cigányasszonyok koldultak, akiknek otthon már egy darab kenyér sem maradt. De éhen nem halt senki.

                   De hogyan fordulhat elő egy olyan rendszerben, ahol minden kommunista szónok kedvenc mondata: „Társadalmunkban a legfőbb érték az ember!”

                    Ezt szajkózza vidéken-Pesten minden kicsi és nagy kommunista káder szünet nélkül.

                   Tudod, hogyan vélekednek rólatok az emberek? Úgy néznek és gondolnak rátok, mint akik eladták a lelküket az ördögnek, és idővel úgyis a szemétdombra kerülnek.

                   Miért járnak a főnökeid függönyözött fekete kocsikon. Az ok olyan egyszerű, mint a pofon. Nem mernek az emberek szemébe nézni! Kerülik a „dolgozó nép” tekintetét.     Mert pünkösdi királyság ez! Lehet, hogy már holnap véget ér.

MIHÁLY:

                   Amíg nálunk van a fegyver, nem hiszem./ Pisztolyát az asztalra rakja. / Nagyon elragadott a hév, „tanító néni”! Ez a te igazi hangod, ezt szeretem hallgatni.

ESZTER:

                   Csak ne gúnyolódj! Most a hatalomba vagy szerelmes. Neked is Rákosi az apád. Ami pedig a 60. születésnapja körüli cirkuszt illeti, számomra nagyon szórakoztató volt.

                   Olyan jót évek óta nem nevettem, mint legutóbb a pesti vonaton hazafelé. Valaki otthagyta, én meg unalmamban kézbe vettem a Szabad Nép egyik számát. És beleolvastam.       Valahogy így szólt a szöveg:

                   „Ivanova asszony a Szovjetunóból üzeni, hogy amikor Rákosi elvtársat életfogytiglanra ítélték 1935-ben, az elsőszülött lányát Mátyásnak keresztelték.”

                   Hát nem komikus? Mátyásnak keresztelték a Szovjetunióban!

                   Erről jutott eszembe, hogy az orosz katonák sok aljasságot elkövettek, de a kereszthez, Mária vagy Jézus képéhez sehol sem nyúltak. Csődöt mondott az ateista nevelés.      Élt még a nagyszülők hatása az oroszoknál is, a szobasarkok ikonjait még nem égették el. Pedig a templomok többségét már régen lerombolták. Ha az a nép egyszer „föltámad”, azokat fogja először újjáépíteni.

MIHÁLY:

                   Végre valami jót is hallok az orosz elvtársakról!

ESZTER:

                   Egyik tisztességes orosz sem az elvtársad, hacsak nem Sztálin komisszárjaira gondolsz! Utálták azokat az orosz katonák is, akik mégis csak a szenvedő nép fiai voltak. Kivéve a kádereket meg a spicliket. Sztálin sem meri a testi épségét kockáztatni egy nyitott autóval.

                 Láttál már olyan fotót Sztálinról, mint annak idején Hitlerről lehoztak az újságok, hogy nyitott autóval a tömegek sorfalai közt haladt, és még föl is állt, hogy jól láthassák. Népszerű volt. Nem félt, hogy lelövik. Az más kérdés, hogy még időben le kellett volna durrantani. Egyetlen lövéssel mennyi bajt meg lehetett volna előzni! A háború vége felé merényletet követtek el ellene, de megóvta az Ördög.

                 És a mi „bölcs vezérünk”, Rákosi elvtárs?

                   Mennyire szeretheti és ismerheti ezt a népet, a magyart, egy olyan ember, akit az 1919-es disznóságaiért életfogytiglanra ítéltek. Egy ideig ő volt a Vörös Őrség parancsnoka. A kezéhez már 1919-ben vér tapadt.

                   Tizenhat évig ült magyar fegyházban. Ez tény! Előtte világcsavargó volt. Ez is tény! Internacionalista! A moszkvai elvtársak küldöttje szerte Európában. Természetes, hogy több nyelven beszél. Megtanult a gazdag internacionalisták pénzén. De egész életében legföljebb csak Marxot és Lenint olvasott. Műveletlen, mint egy tuskó. Lelkiismeret nélküli szadista állat. Bocsánat a csúnya szavakért!

          Ezt nem tanították az iskolában. Ezeket az élet tanította meg nekünk: Kistarcsán.

                 Másoknak meg egy másik „iskolában”. Mondjuk, a szegedi a Csillagban, Vácon vagy a Hortobágyon. Van választék! Csak nyisd ki ellenük a szád, téged is „beiskoláznak”, mint Andrást.

                 Mi a távoli céljuk? Megnyomorítani ezt a népet. Megtörni az emberek gerincét! Szolgává aljasítani! A lelkét a rádióból harsogó gyűlölettel szétmaratni! Bosszúból! Mert sok zsidót elhurcoltak az országból. De azt „bölcsen” elfelejtik, hogy 44 nyarán nem volt saját akaratunk. Nálunk is a németek voltak az urak. 

                 Akik a táborokból visszajöttek vagy el se mentek, azokat csak egyetlen cél vezérli: A bosszú!

                 Állítólag ők súgták be az oroszoknak, a község ellen indított támadás előtt, hogy hol vannak a magyar katonák állásai. Ezért volt a falut védő somogyi fiúk közül annyi áldozat!

MIHÁLY:

                ’ 44. november elején még haza sem érkezhettek a táborokból.

ESZTER:

                 El sem mentek, ha még nem hallottál róla. Az előbb már említettem.  Innen a férfiak többségét nem hurcolták el, mert elbújtak, vagy munkaszolgálatosok voltak.  A nyilas Kapás Feri bácsi kettőt is bújtatott a pincéjében. Állítólag ők voltak a „muszkavezetők.” No, szépen meghálálták a „vendéglátás!” A falunak az árulással, Feri bácsinak pedig azzal, hogy világgá kergették, azután Pakson, bujkálás közben, valaki leszúrta.

                   Harminc halott magyar katona! Mert meglepetésszerűen oldalról vagy hátulról támadták meg őket!

                   Azután kiszimatolták a volt csendőrök nyomát, és végeztek velük. Csak úgy fű alatt. Eltetették láb alól a négy csendőrt, mert parancsra gettóban őrizte, azután kikísérte a szerencsétlen zsidó nőket, gyerekeket, öregeket az állomáshoz.

                   Miért nem állították bíróság elé őket? Titokzatos módon mind a négy „öngyilkos” lett.

                   A volt jegyzőt agyonlőtték a vadkerti határban, mint egy veszett kutyát. Miért nem fogták el, és állították bíróság elé?

                   Micsoda aljas módszerek voltak ezek! És az egész országban így ment, ahogy nálunk? Hazaárulás, gyilkosságok, bosszú. Mennyi áldozata volt? Ki számolja majd össze?

                   Az ÁVH vezetői mind zsidók, és gyűlölik a magyarokat. Nem vesznek bennünket emberszámba. Az embernek lelke van meg lelkiismerete. Ezeknek nincs! Akkor pedig nem emberek! Ezeket szolgálod te is!

                   Mindenki fél tőlük.  El tudtad volna képzelni, hogy ilyen kálváriát járatnak velünk csak azért, mert András az igazsággal „izgatott”? Mert másoknak is elmesélte, hogyan él az a szerencsétlen orosz nép.

                    Sajnos, 52-re utolértük szegényeket a „fejlődésben”!

MIHÁLY:

                    Csillapodj le, tanító néni! Dühödben, jobb szóval: elfogultságodban mindenkit a vádlottak padjára ültetsz. Csak az a szerencsém, hogy engem a pad szélére.

                   Idő kell mindenhez, Eszter „tanító néni”. Lesz itt még bőség minden szegénynek.

ESZTER:

          Ebben a mundérban mondod? Tíz éve azért kerültek az emberek, mert a nyomorúságtól voltál „leprás”. Ne haragudj érte, de te használtad először ezt a szót! Ma, rajtunk kívül, nem becsül senki.

          Amikor az Úri utcába fölvittem a fiamat hozzátok látogatóba, a lányaid örömmel mutogattak rólad és munkatársaidról egy fényképet. Azt hiszem azok lehettek rajta, akik a te vezetéseddel vigyáznak a rádióra. Akiknek a főnöke vagy.

           Ne vedd hízelgésnek, de azon a képen a húsz férfi közül egyedül neked volt emberi arcod. Hát ettől félünk mi, ettől féltünk mi, hogy idővel elveszíted az emberi arcod.

MISKA:

                    Tehát még nem vagyok elveszett ember. Ebből a lepra nevű betegségből még kigyógyulhatok. De próbálj kiszállni egy olyan mókuskerékből, amelyiket nem magad pörgeted, de a család minden tagja tapossa, mert jól érzik magukat benne. Minden nap annyit ehetnek, amennyi beléjük fér, és olyan ruhákat hordhatnak, amilyet még életükben soha.

ESZTER:

                    De értsd meg, ez nem karrier, amiért megbecsülés jár, hanem egy járom, amit a nyakadba vettél, és hordod inadszakadtáig. Ezt be kéne, hogy lássák!

MISKA:

                   Csak ezek az emberek, akik a jármot a nyakamba rakták, mégiscsak az én családom tagjai, az én feleségem és az én lányaim, akiknek jövőt kéne teremteni. De nekem nincs máshoz tudásom. Nem engedték a nagyságos urak, hogy tanuljak. Azt hiszed, én nem tudom, hogy mit ér ez az egész kommunista világ.

                 Tíz ember közül egynek jó, a többinek börtön. Nem ez volt az én elképzelésem az új világról, de nekem más fegyverem, mondjuk úgy, hogy tudásom, nincs a kiemelkedéshez, csak az a fegyver, amit a kezembe nyomtak. Azoknak a szerencsétleneknek, akiket a képen láttál, ugyanez a problémájuk. Nem születtek azok sem gyilkosnak, de ha kell, a fizetésért, a rangért megteszik. Legfeljebb nincs akkora bűntudatuk, mint nekem.

ESZTER:

                   De az a fenyegető nagy kérdés: Mit hoz a jövő? Ennél rosszabb már nem lehet! Meg kell, hogy változzon ez az ország! És csak jó felé haladhatunk, de arra az útra te már nem kellesz majd nekik. Megint jönnek majd a kulákok, a szemedbe nevetnek, és te abba beleőrülsz.

MISKA:

                   Egy pisztoly mindig lesz kéznél. Vagy mások ellen vagy fejemnek fordítva.

ESZTER:

                   Te egy legyet nem tudnál jó lélekkel agyoncsapni, nemhogy egy embert. Magad ellen meg nem fordítod, mert sajnálni fogod a férjhez menő lányaidat magukra hagyni. Esetleg szeretnéd meglátni az unokád, aki majd orvos lehet, mert a te képességeidet örökli.

MISKA:

                   Látod, ugye, hogy igazam van. Az ember a gyerekeiért, amit tud, megteszi. Legyen nekik több szerencséjük, de ahhoz esély is kell, ami nekünk nem adatott. Ha így tudom megteremteni az esélyt, bizony hordom a jármot vagy magam is taposom a mókuskereket. Hallottad ugye a Zöld Sándor családjának tragédiáját?

ESZTER:

                   Biztos valami fejes volt a sok közül.

MISKA:

                  Minisztériumi káder volt. Amikor megtudta, hogy Rákosi le akarja tartóztatni, tudta, hogy mi vár rá. De ha őt kivégzik, mi lesz a családjának a sorsa. Az utcára kerülnek, koldusbotra jutnak, mert neki sem volt több muníciója, csak a mi a fegyverében volt. Ha nem lehetek a védelmükre, akkor inkább a halál. Agyonlőtte a családját aztán önmagát.

ESZTER:

                A te példát nem jellemző. Ezek a fejesek ott fönn, olyan vétkeket követtek el a népük ellen, ha egyáltalán mi a népük vagyunk, és nem kísérleti nyulak, hogy  mindegyik kivétel nélkül, megérdemelné a bírósági számonkérést.

          Csak arra vigyázz, hogy ne hagyd magad a nyakig a mocsárba süllyedni! Ki tudjál onnan lábalni, ha fordul az idő. Mert ma még jól megfizetnek. Ma még, ’52 nyarán. De lehet, hogy már holnap kirúgnak, mert a rokonunk vagy, és néha megfordulsz a házunknál. Ezek rólad is tudnak mindent.         

           Ha gondolatban összehasonlítom az anyám első világháborús helyzetét az enyémmel, igen sok hasonlóságot találok.

           Ő is magára maradt a családdal, én is. Nekem kell egyedül eltartani a családot, mint neki. Előző években meggyet, szőlőt vittem a pesti piacra, vagy pálinkával kockáztattam a nyakam. De valahogy minden évszakban tudtam pénzt csinálni.

           Az nagyon megnehezítette a helyzetünket, hogy Andrásnak nem tudtuk megszerezni a hamis katonakönyvet, és most itthon bujkál, a szőlőben dolgozik. Az ő munkájából csak késő ősszel lesz pénzünk.

            Az istenben boldogult Rozika néni lányának van egy katona udvarlója, a szilosi táborban lakó katonák közül. Az segített, hogy keresethez jussunk. Láttad ezt a hatalmas ruhahegyet! Fölcsaptam vállalkozónak. Rákosi csinálja a feszültséget Titóval, ezek a katonák meg itt állomásoznak a erdőben. Elvállaltam, hogy kimosatom a kiskatonák ruháit.

          A környék asszonyai tisztára mossák, vasalják a katonai trikókat, ingeket, zubbonyokat, amiket rám bíznak. Ebből élünk. A környékbeliek is pénzhez jutnak, meg nekem is marad. Nem kell Budapestre járni, hajnalban kelni, a piacon ácsorogni. Helybe jön a pénz, amiből megélünk.

MIHÁLY:

                   Látod, hogy milyen jó vezéreink vannak? Még az „ellenségnek” is juttatnak fizetést.

ESZTER: / Iszik egy pohár vizet, hogy egy kicsit lehiggadjon. /

                   A Rozika néni nyugodtan pihenhet a sírjában, mert úgy néz ki, hogy mind a két lányának komoly udvarlója van a katonák közül. Biztosan ők ajánlottak engem, mint gyakorlott üzletasszonyt, a figyelmükbe.

                   Az a katonatiszt, akivel a szerződést megkötöttem, igencsak tisztában volt a helyzetünkkel, mégis megbízott bennünk. / Megint indulatba jön. /

                   De ez nem tarthat örökké! Nemcsak ez az alkalmi munka, de az egész mostani rendszer. Ennek is vége lesz nemsokára. Ma még ti vagytok az urak, rosszul mondom, ma még a te uraid az urak, de a népnek nagyon elege van belőlük. Jó, ha ezt figyelembe veszed!

                   Nem lehet egy nép ellen állandó harcot folytatni anélkül, hogy be ne sokalljon tőle. Vége lett a háborúnak, eltemettük a halottainkat, és azt hittük, hogy ezzel a háborúnak vége. De a magyarok ellen folytatott háborúnak nem lett vége. Megint ránk támadtak a szlovákok, a szerbek, a románok a határon túli magyarokra. Magyarországon belül hasonló gyűlölettel az ÁVH vezetői, a moszkvai elvtársak. Ugyanazzal a bosszúvággyal.

                 De mit vétettünk nekik? Ott kinn vagy itt benn? Azzal vétkezünk, most már évszázadok óta, hogy egyáltalán vagyunk.

                 Ilyen gátlástalanul kirabolni és megalázni egy népet tartósan nem lehet. Igen rosszul ismerik ezt a népet, és keveset tudnak róla, ha azt hiszik.

MIHÁLY: / Megpróbálja lecsillapítani, és közben komótosan rágyújt./

           Azt mondod: Ma még mi vagyunk az urak! Én azt mondom rá: A rövid királyság is királyság!

           Lehet, hogy te jobban tudod, hogy mi zajlik körülöttem. Mert velem csak brosúrát olvastatnak, azzal tömik a fejemet meg Szabad Néppel. De felejtsük el egy rövid időre a politikát!

          De azt hiszem, hogy Rólad nagyon sokat tudok, mert régóta figyellek.

          Nagyon régóta.  Nem is sejted, milyen régen.

          Ha volt egy kis srác, aki a piactéren, minden csütörtöki napon, vagy a vásárok napján a sokadalomban mindig a nyomodban volt, az én voltam. Ha volt egy mezítlábas, aki az utcán tisztes távolságban utánad lopakodott a túlsó oldalon, az én voltam. Aki tudta, hogy milyen színű ruhát hordtál a vasárnapi miséken, az én voltam. Aki az apja igen színtelen cipőiben belopódzott a templomba, hogy a karzaton, a lányok feje felett, elfoglalja a hozzád legközelebbi helyet, az én voltam. Akinek a szíve megállt, ha váratlanul feltűntél előtte valamelyik utcasarkon, az is én voltam. / Lehajtott fejjel hosszú szünetet tart. /

           Andrissal meg egy osztályba jártunk, ezért jól ismerem őt is. Még rokonok is vagyunk. Tőle is sok mindent megtudtam rólad. Büszke volt, hogy valakinek megmutathatta a varrógépes képet, ahol te voltál a legszebb, azzal a hullámos hajaddal. Tizennégy évesen. Hiába, akinek „vitéz” az apja, abból kisasszony lesz! Ha törik, ha szakad! / Az utolsó mondatokat indulatosan. /

ESZTER:

              Magam akartam kiharcolni, hogy tiszteljenek! Azért akartam tanítónő lenni, de erre nem futotta a vagyonunkból!

MIHÁLY:

             Amikor először láttalak Andrással, aki úgy ment melletted, mint akivel valamilyen csoda történt, felfedeztem benned az „öntudatos” nőt. Pedig még csak tizenhat éves voltál! Tudtam, hogy milyen fajta vagy. Hallottam arról is, hogy szerettél volna tanítónő lenni. Sőt, korábban apáca is, tanító néni is.

            De te is beleestél abba a csapdába, amire ma azt mondtad, hogy minden eldőlt azzal, hogy mikor és milyen családba születtünk. A te további sorsodat egy varrógéppel meghatározták, és azzal a képpel nekem is megüzenték, hogy „coki, rongyos”.

          Bár nekem a plébános úr már korábban értésemre adta ugyanezt. Andris, a bátyád nem mesélte el a hatodik osztályt lezáró vizsganapot? Nem? No, akkor figyelj rám! Vége az utolsó évnek, a hatodiknak, aminek a lezárása vizsgáztatásból állt. Nálatok, a lányoknál, is valószínűleg így folyt le. Minden gyereknek olvasni kellett egy oldalnyi szöveget, meg néhány jó számtanos kiment a táblához brillírozni. Jelen volt az osztály főnöke, a képviselő testületből maga a bíró, meg az egyház részéről, nagy megtiszteltetésként, maga a plébános, a híres-hírhedt Kurcz Adolf. A vizsga zárásakor, június elején, mindig az osztály legjobb tanulóját szólították, hogy szavaljon el valamilyen szép verset.

         Mit ad isten, az éppen én voltam. Annyiszor elmondtam otthon, hogy még az értelmileg fogyatékos nagynéném is abból szedegette össze szegényes szókincsét. Reggel az izgalomtól egy falatot sem ettem. A lábam kegyetlenül szorította kopott cipő, mert az ujjaim már májusban hozzászoktak a mezítlábas szabadsághoz.

         Kiállok az ablak alá, a vendégek felé fordulva, ahogy a tanító úr ezt a lelkemre kötötte. Elkezdtem mondani: Petőfi Sándor: Füstbe ment terv

              Soványka voltam, és szegény ruhájú. Az izgalomtól még reggelizni sem tudtam. De ekkor kivételesen még cipő is volt a lábamon, bár rövid szárú nadrágban voltam. Szépen, pontosan végig mondtam: S a kis szobába toppanék…

                                          „S röpült felém anyám…

                                          „S én csüggtem… ajkán… szótlanúl…

                                          „Mint gyümölcs a fán.”

 Mit gondolsz, mi volt érte a jutalmam?

              A plébános úr méltóságos és vastag derekát felém hajlította, és alaposan megnézte a lábamat. A következő párbeszéd zajlott le közöttünk:

              „Mondd, kisfiam, van neked édesanyád?”

              „Van, plébános úr, kérem.”

              „Akkor mért nem mosatja le veled a kosztól fekete lábszáradat?”

              Ez volt az elismerés a kitűnő bizonyítványomért. Pedig azt hittem, amikor megszólított, hogy felajánlja a továbbtanulás lehetőségét, az egyház támogatását. Ez volt az én „kitűntetésem” az utolsó év utolsó vizsganapján. Nem! Engem kidobott az a társadalom magából. Kitűnő voltál? Jó napszámos lesz belőled. Annak a lábszára lehet akármilyen koszos.

              Hogy az én istenem verje meg azt az egész úrhatnám rendszert haló porában is! Plébánostól, bíróstól! /Majd lassan lecsillapszik./

              A te szüleid megtalálták számodra a kutat. Kisasszony lesz a lányunkból akkor is, ha már nem lehet belőle tanítónő. Nem lesz belőle tanítónő, mert sok pénzbe kerül. Inkább egy varrógépet, részletre. Hogy a másik vágyad teljesülhessen, egy olyan férjet melléd, akit a kedved szerint nevelhetsz, „tanító néni!”/ Maró gúnnyal. Majd komoly hangra vált. /

              A esküvőtökre mindannyian hivatalosak voltunk. A szüleim el is mentek.  Amikor hazajöttek, elmondták, hogy te milyen súlyos beteg vagy. Esküszöm, hogy az első pillanatban arra gondoltam, hogy ezt a házasságot az Úristen sem akarta.

ESZTER:

                    Tévedsz, ha azt hiszed, hogy nem szerettem, vagy nem szeretem még ma is a férjemet.

MIHÁLY: / Gúnyosan. /

                    A magad „nővérke” módján! „Szeresd felebarátodat, mint tenmagadat!” Holtomiglan-holtodiglan.

                    Én arra is emlékszem, amiről te szándékosan elfeledkeztél, hogy amikor a hamis papírokat át akartuk venni, kitörhettem volna a nyakam. Ott lihegett nyomunkban a három monori kopó. Ha most tavasszal, mint ÁVH-st elkapnak, kinyírtak volna. Szerencsére, jó motorral mentünk! Egy kitűnő ÁVH-s motorral. Látod ezt is megnézném azon a filmen!

                    De azt nem fogod megkérdezni soha, hogy miért kockáztattam annyit?

ESZTER: / Most ő próbálja az indulatot visszafogni. /

                    Nem kérdezem, mert most már tudom. De érd be a holtig tartó hálával! Bár igaz, hogy a hajtóvadászat közben lekapta fejemről a legszebb kendőmet a szél.

MIHÁLY:

                   Akkor az egyszer két kézzel kapaszkodtál belém!

ESZTER:

                   Tudod, mit, bajtársam! Kérdezd meg inkább, miért üzente nekem a kőrösi főnököd, hogyha eljár a szám, akkor bosszút áll?

MIHÁLY:

                   Inkább csak sejtem. Annak alapján, hogy bátran elmeséled.

ESZTER:

                   Bemutatót tartott abból a kommunista stílusból, amivel nálatok a kiszolgáltatott embert kezelik.

                   Egy teljesen ismeretlen rendőr állt meg a házunk előtt egy oldalkocsis motorkerékpárral. Hivatalos hangon közölte, hogy a kőrösi rendőrparancsnokságra kell vinnie.

                   Annyira zavarba jöttem, hogy alig találtam meg az „alkalomhoz illő” ruhámat.       Állandóan az forgott az agyamban:

          Mit akarhatnak ezek tőlem, hiszen Andrást már letartóztatták?

                   Nemsokára megkaptam rá a választ!

                   Közben a derék Borbényi János valakitől megtudta a letartóztatásomat, és értesített téged.

                  De mi játszódott le köztünk, mielőtt odaértél?

          Természetesen az ÁVÓ-s főnök és köztem. Azzal kezdte:

          Zárja be az ajtót, mert kihallgatás lesz! Jól van, gondoltam, hátha itt ez a szokás, megteszem. Bezártam. Be is mutatkozott. Annyit értettem egy kissé ideges motyogásából, hogy Falusnak vagy Falusinak hívják.

                   Azután, kemény hangra váltva, rögtön a lényegre tért:

           Vetkőzzön le!

                    Megtagadtam. Erre rám förmedt:

          Ismeri-e a gumibotot?

                  Azt válaszoltam neki egy kissé flegmán:

           Hallomásból.

                    A civil ÁVÓ-s erre leemelt a szekrény tetejéről egyet.

                    Azután látványosan és kimérten, persze ő azt gondolta, hogy számomra félelmetesen, elkezdte vele csapkodni a tintás tenyerét. Mind a két tenyere tintás volt. Még el is mosolyodtam, amikor észrevettem.

                   Ekkor kopogtattak az ajtón. Kinyittatta velem, és ezzel félbeszakadt az „édes kettes”.

                   Ami persze annyira volt édes, mint Rákosi elvtárs mosolya a dísztribünön. Akkor még nem te jöttél, hanem egy másik rendőr, aki valahogy így beszélt tenyérbe mászó alázatossággal:

                   Ez a lista azoknak a reakciós elemeknek a névsorát tartalmazza, Falusi elvtárs, akik az Új Embert, a katolikus újságot járatják Soltvadkerten és Kiskőrösön.

          És egy papírlapot tett le az ÁVO-s asztalára.

                   Ha láttad volna azt az öntelt vigyorgást az ÁVO-s képén! Azt az elégedettséget! Kedvem lett volna ott rögtön szemközt köpni. De mind a kettőt ám! A rendőr kihátrált, mint egy ócska szolga, és nekem újra rá kellett fordítani a kulcsot.

                   Azután át akart küldeni, egy szinte észrevehetetlen kis tapétás ajtón át a szomszéd szobába. Ezt a kívánságát sem teljesítettem.

                    Dühében nem tudott mással megbántani, minthogy mindkét karomat felemeltette, hogy a hónom alatt megnézze, nincs-e nyilas kereszt odatetoválva. Könnyű és rövid ujjú nyári ruha volt rajtam, könnyen megállapíthatta, hogy semmi közöm nem volt a nyilasokhoz.

                    Akkor kopogtatattál te, és miattad lemondott a további zaklatásomról. De a markából akkor sem szabadultam.

MIHÁLY:

                   Lehet, hogy a „rokonságra való tekintettel” lemondott a további vallatásról?

ESZTER:

                   Egy dolog olyan biztos, mint a halál! Ha tovább erőszakoskodott volna, ő húzza a rövidebbet. Mindenre el voltam szánva. Ezt látta is rajtam, és félt. Én kigyomláltam volna azt a göndör vörös haját mind egy szálig. Ha tíz évet kapok érte, akkor is.

                   De ő kussolt, nem én! Ezért mondta később neked, hogy ez a nő nagyobb fasiszta, mint a férje. Én, a fasiszta!

                   Mert András megrettent tőle, és sírva fakadt a fenyegetésektől. Mert idegileg kiborult? Nem csoda, hiszen akkor már napokon keresztül zaklatták!

MIHÁLY:

                   Ez a jelenet igen jellemző volt rád meg arra a civil mitugrászra. Még azt is elfogadom, hogy az ÁVH-sok egy része bosszúálló. De nem a többség. A harmincezer között akad még tisztességes is.

ESZTER:

                   A farkasok közé sorolod magad, mert azt mondtad, hogy bosszút állsz a kulákokon. Hol vannak itt már a kulákok? 52-ben járunk! Ébredj már fel!

                   Ez a kőrösi „mitugrász” nem hordta az egyenruhátokat sem, mégis csúszott-mászott előtte a rendőrség. Milyen titkos jel alapján választják ki nálatok a vezéreket? Hogyan tudjátok eldönteni, ki a főnök?

                   Az, aki tegnap még szabósegéd volt civilben. Ma pedig már „mészároslegény” ÁVH-s egyenruhában, és Péter Gábornak hívják! Akit persze a gátlástalan Rákosi vagy Gerő irányít a háttérből. Mire szövetkezett ez a társaság? Ugye, nem tudsz válaszolni?

MIHÁLY:

                   Én nem tartoztam a csúszó-mászók közé, ezt beláthatod. Talán ezért is emeltek ki.

                   De térjünk vissza arra, ami a számomra lényeges! Vissza a kamaszkorba! Régen tudod, hogy finoman fogalmazzak, érdeklődöm irántad?

ESZTER:

                   Tizenkét éves korom óta. Utolsó éves voltam az iskolában. A lányokról azt tartják, hogy buta libák. A többségük az is! Én tizenkét éves koromban már többet tudtam az életről, mint gondolod.

                   Láttam a Bogárzó túlsó partján üldögélni, vagy a nyárfának dőlve álldogálni egy tizenhat éves, nem is rossz képű fiút vasárnap délutánonként, aki akkor még nem cigizett, hanem tányérkázott.

                  De udvariasan mindig oldalra fordult, amikor kiköpte. Ott álldogált éppen a kertünk végén.

MIHÁLY:

                  Honnan tudtad, hogy nem a madarak hangját hallgattam a fák alatt abban a kellemes nyári időben? Pedig, milyen szépen énekeltek!

ESZTER:

                  Onnan, te bátor legény, hogy valahányszor kimentem a kertbe zöldségért vagy virágért, mindig igyekeztél elbújni valamelyik nyárfa mögé.

                   Csak a fiatalabbik bátyámat kellett megkérdezni, és minden fontosat megtudtam rólad.

MIHÁLY:

                   És mit mondott Juhász Mihályról?

ESZTER:

                    Jó eszű gyerek volt, de október közepéig mezítláb járt a reggeli misére. Egy kicsit görbe a hátgerince, ezért nem lehet belőle katona. Egy olyan háznál, ahol a családfőt Horthy Miklós vitézzé avatta, súlyos hibának számított.

                    Még Andrást is kifogásolták, bár az édesapja, a négy édes testvérével együtt kinn volt a fronton. Öt testvér egyszerre, és még azt mondják, hogy nem „szivattyúzták” a magyarok vérét már akkor is.

                    De nem lehettek jó katonák, mert mindegyik épkézláb hazatért! – ez volt apám véleménye.

MIHÁLY:

                    Igaza volt a bátyádnak. Nem vettek be katonának. Görbe gerinccel jártam dolgozni a Walterhez, és szerveztem a magam lázadását. De fel kellett volna lázadni minden magunkfajta, napszámból élő szegénynek.  A lakosság háromnegyed részének.

                    Tudod, milyen erős volt ebben a faluban a háború előtt a szegénység szaga? Erre jöttek, mint hullára a keselyűk, az idegen vállalkozók. Csak egyetlen példa! Ezek napkeltétől napnyugtáig dolgoztatták már a tízéves lányokat is a mentatelepen. Meg is halt közülük néhány, tüdőbajosan.

                   Az apácák elengedték őket az iskolából már április elején, és belenyugodtak, ha csak októberben látták újra őket. Úgy látszik, nem működött bennük a krisztusi szeretet! Vagy nagyobb úr volt szemükben a plébános, aki haveri alapon, ehhez hozzájárult?

                   Volt olyan iskolatársad, aki ebbe belehalt? Igen vagy nem?

ESZTER:

                   Volt, bizony. Sajnos! Még csendes és okos osztálytársam is. Mindannyian kimentünk a temetésére a tanító nővér vezetésével.

MIHÁLY:

                   Akik itthon nem juthattak munkához, bandákba verődve dolgoztak az érseki birtokon a levágott gabona tizenharmad részéért. Vagy elmentek akár Kunszentmiklósig is, ugyanilyen bérért. Megkeresték a kenyérnek valót. A falu központjában meg napszámot koldultak a következő hétre minden csütörtökön. Nem így volt? Én is közöttük ácsorogtam. Már csak tudom!

                    Szép régi világ! Nehogy megszakadjon érte a szívem!

ESZTER:

                   Mivel lehet mérni a szegénység szagát? Most nem jönnek vállalkozók, még a helyi iparosok kezéből is kiverték a szerszámot. A parasztot elűzik a földjéről, mert nem érdemes művelni. Mindenki menjen kőművesnek Sztálinvárosba? Erősebb-e ma a szegénység szaga? Soha nem volt ennyire érezhető, hiszen mindenki szegény lett.

MIHÁLY:

                    Ugye, azért volt némi igazam, amikor azt mondottam a háború előtti világra, hogy nem volt az „igazi”? Például, nem lehettél tanítónő. Most hogyan ítéled meg a háborúban szerzett „vitézséget”?

ESZTER:

                    A második világháborúban elvesztettem a legkedvesebb bátyámat. Apám is őt szerette a legjobban. Már meg is adtam a választ.

MIHÁLY:

                   Ugye befogadnád görbe gerinccel is, csak élne?

ESZTER:

                    Ezekre a kérdésekre nincs semmi szükség! Úgyis tudod rá a választ. Nem volt könnyű a helyét megtalálni egy olyan lánynak, akit csupa férfi vesz körül.  Ha ránéztem anyámra, olyan lettem, mint egy kődarab. Ember legyen a talpán, akinek szikrát vet.

                    Használtam az eszemet, és mindig józan maradtam.

                    Már tízévesen kinyomoztam a szüleim titkát.

                    Miért nem mennek együtt végig a falun?  Miért nincs egy jó szavuk egymáshoz éveken, most már évtizedeken át? Tudod, hogy ki árulta el nekem, egy tízéves gyereknek? Apai nagyanyám, a „füves asszony”, aki bölcsebb volt száz papnál.

                    De mások előtt hallgass ám róla, kislányom! Hallgattam, de igen sokat gondolkodtam rajta.

                   Csak annyit mondott, hogy vannak megbocsáthatatlan bűnök. Anyám elkövette ezt, mert a háború alatt szeretője volt Pesten. Valami kiszuperált ügyvéd vagy orvos. Vagy mit tudom én, micsoda, kicsoda? Följárt kofálkodni meg kurválkodni! Már bocsáss meg! Bocsásson meg nekem az Isten is! De neki is! / Az utolsó mondatokat végtelen keserűséggel. /

                   Édesapám az orosz hadifogságban azon törte a fejét, hogyan juthatna minél előbb, és lehetőleg ép bőrrel, az orosz káoszból haza.  Az övéihez!

                   Azután a Kárpátokon át hazaszökött még 18 nyarán, és egy év múlva megszülettem, éppen Péter-Pál napjára. Ha már előbb tudja anyám bűnét, egy ujjal sem nyúlt volna hozzá. Nem születtem volna meg én sem.

MIHÁLY:

                  Most nem erről van szó!

ESZTER:

                   Ezzel kell kezdeni, és ezzel is kell végezni! Megnézted már azt az asszonyt a fényképen? Tudod, ki az?

MIHÁLY:

                   Hogyne tudnám! Kapás Terézia, édesapám testvérének, Juhász Annának a szülésben meghalt lánya.

ESZTER:

                   Négy évvel ezelőtt, éppen Andris letartóztatásának a napján történt, amit most elmondok neked. Akkor még élt a Berta néni, a kádár Berta Feri bácsinak a felesége. Azóta a mellrák elvitte közülünk szegényt. A nagymama halála után két héttel, ez év áprilisában. 

                   Én is magáztam, hiszen tizenhárom év távolsága volt közöttünk. Rozika néninek hívtam kezdetben, és magáztam. Amikor jobban megismertük egymást, elfogadta tőlem is a tegezést. Nyíltszívű asszony volt, és tájékozott a világ dolgaiban. Ami nők között igen ritka: érdekelte a politika.

MIHÁLY:

                   Én is csak egyet ismerek, aki politizál, de csak azért, mert csupa férfi veszi körül. És belesodorta a sorsa.

ESZTER:

                  Úgy, ahogy mondod.

                   Éppen Andrist vártuk haza Bajáról. Arról a képről beszélgettünk. Nagyon magabiztosan azt mondtam neki, hogy ez a kép számomra a múlt. Rozika néni azt mondotta, hogy nemcsak a múlt, hanem a jelen is és a jövő is. Figyelmeztetett, hogy gyakran nézzek ennek a szép és okos asszonynak a szemébe! Biztosan hozzágondolta magában azt is: - Ha mersz!

                    Ha már nem merek, jaj nekem! És jaj nekem! Teréz a gyerekéért élt és halt. Nem olyan halált, mint a férfiak a frontokon, ahová kiparancsolják őket ölni és meghalni, minden értelmes cél nélkül.

                    Teréz nagyanyánk valóban hősi halált halt, az igazit, egy ÉLET megszületéséért. Rozika néni azt mondta, hogy a halálos ágyán Teréz legnagyobb fájdalma az volt, hogy a második fiát vele együtt temetik el.

                    Én egy éve eltemettem a második fiamat. Azóta sem tudom, mert nem akarom tudni, hogy ki volt a gyilkosa.

                   Ez a rendszer, amelyik arra kárhoztat, hogy amíg lehetséges, eltitkoljam a legnagyobb kincset, amit a szívem alatt hordok? Azután meg felsóhajtok, amikor a romlott tejtől meghal:

                   Hála istennek, nem kell újabb terhet venni a vállamra!

                    Pedig milyen gyönyörű csecsemő volt még holtában is!

                    Én voltam a gyilkosa akarva-akaratlan, mert másra sem tudtam gondolni azokban a hetekben, mint az uram tárgyalására meg az ítéletre.

                     Így estem én sokkal súlyosabb ítélet alá. Azt, hogy az Úristen megbocsát–e, azt akkor tudom meg, amikor számon kérik rajtam. Az egyetlen élő fiam is csak akkor fog megérteni, ha hasonló bűnt követ el az életben.

                     De már ismerem annyira, hogy megbocsátani sohasem fogja. Látom, hogy titokban gondozza a testvére sírját, pedig még tízéves sincs.

                     Az véletlen-e, hogy az egyetlen élő fiam által is figyelmeztetett az Isten?

                      Elvehetem tőled még azt is, aki megmaradt.

                      Két hónappal ezelőtt hajszál híja, hogy nem vesztettem el őt is. Hanyatt esett le a padlásajtóból a földre. Ha az esővizes dézsa szélére vágódik, ő is halott. Akkor aztán senki sem szedett volna le a kötélről!

                       Ha könnyű lesz a halálom, tudni fogom, hogy az életemmel levezekeltem. De ha a szenvedni fog lelkem az utolsó órákban, akkor a kárhozattal küzdök majd.  Ha legyőzöm, talán föloldoznak az élet ellen elkövetett bűnöm alól.

                        Ha szép leszek a koporsóban, tudja meg az, aki utolsó utamra elkísér, hogy az Isten megbocsátott. Majd figyeld te is az arcomat! / Keservesen sír./

MIHÁLY: /Megindultan lehajtja a fejét. Egy perc múlva megszólal./

                        Tovább élsz te, mint én. Lesz elég időd, hogy mindent és mindenkit helyesen ítélj meg. Tudom, hogy mögötted nehéz hónapok vannak. Panna néni, azután a legjobb barátnőd, Rozika néni halála.

                        Rám csak úgy emlékezz mindig, mint egy tányérkázó tizenhat éves kamaszra!

                        Most kimegyek az unokaöcsémhez, ehhez a könyvmolyhoz, hogy megtanítsam lőni.

                        A múltkor megígértem neki. Ne ijedj meg a csattanástól! Csak olyan hangos lesz, mint egy villámcsapás. / Kimegy az ajtón./

ESZTER: /  A karjaira fekteti a fejét. Talán sírdogál, és hallgatja, ahogy a Mihály oktat. /

MIHÁLY: Figyeld, öcsém! Így szól egy TT-pisztoly! / Csattanás. /

 

 

                       

 

                                                   Második jelenet

 

Helyszín a korábbi. Délutáni órák. Eszter most is a konyhában, éppen egy férfiinget vasal. Amikor meghallja a kapuajtó zaját, a döngését, összehajtja, és az ágyvég mögé rejti. De fölösleges volt az óvatosság, mert Erzsike néni jön be az ajtón.

ESZTER:

                      Gyere bátran, Erzsike néni! Isten hozott közénk!

ERZSIKE NÉNI:

                    Most csak azért ugrottam át, hogy megkérdezzem, nálatok volt az a csattanás? Először arra gondoltam, hogy száraz villám.

ESZTER:

                   Elég hangosan szólt, de kivételesen nem az ég, hanem Juhász Mihály fegyvere. Bemutatót tartott a fiamnak lövészetből.

ERZSIKE NÉNI:

                   Jobb szórakozást is találhatott volna.

ESZTER:

                   Neki sem nő be a feje lágya soha. Úgy veszem észre, hogy a férfiak mindig gyerekek maradnak. Csak rosszabbak lesznek, mint kis korukban.

ERZSIKE NÉNI:

                   Akkor az én uram kivétel, mert mindig egyformán rossz volt. Az iskolában is, a családban is.

ESZTER:

                  Már sokszor meg akartam kérdezni: Hogyan élhet egymás mellett két ennyire különböző ember.

ERZSIKE NÉNI:

                   A kényszer meg a belenyugvás. Nem voltam szép leány, sem gazdag családból való.

                   Magamnak is csak a nevem tetszik: Virág Erzsébet. Nem voltam kapós. Már huszonkét éves múltam, amikor megkért az uram. Tanyáról nem járhattam bálba. Lakodalomba is csak egyszer voltunk hivatalosak.

                   Úgy kommendálták nekem az uramat, a Lajost. Azt mondták róla, hogy mutatós legény, de nem tagadták le, hogy szereti a borocskát. Azt is mondták, hogy most még csak kovácssegéd, de jövőre, ha levizsgázik, mester lesz belőle. Ennyit tudtam róla. Meg annyit tettek hozzá, hogy éppen ilyen csendes, józan gondolkodású feleség kéne mellé, mint amilyen én vagyok. Hízelegtek nekem.

                   A szüleim meg gyorsan túl akartak adni rajtam, mert még két lánytestvérem taposta a sarkamat. Kutyaszorítóban voltam. Tényleg mutatós, de mulatós legény volt a Lajos.  Amikor letette a kovácsmesteri vizsgát, belenyugodtam, hogy nekem csak ilyen jutott. Összeházasodtunk.

                    Esztikém, akár hiszed, akár nem, egy mese vigasztalt meg engem. Ezt a nagyanyámtól hallottam boldog kisgyerekkoromban, amikor még a tanyán laktunk: ”Valamikor régen, amikor még Krisztus urunk Szent Péterrel együtt a földön járt, útjukba került egy tohonya legény, aki csak lopta a napot, lustálkodott. Jól megnézték maguknak, mert akkor is éppen a másik oldalára fordult. Pedig igen szép idő volt a munkára. Jól van. Ballagtak kettesben tovább. A falu túlsó végén megláttak egy ügyes lányt, aki szorgalmasan kapált. Ez a lány minden jutalmat megérdemel – mondotta Szent Péter. De Jézus urunk bölcsebb volt, mert azt mondta rá: - Már pedig én ezt az ügyes lányt a lusta legénynek szánom. Szent Péter sehogyan sem értette. Tudod, Péter fiam – mondotta Krisztus urunk -, ha a szorgalmas lányhoz szorgalmas legényt adnék, úgy fölvetné őket a gazdagság, hogy bolondjai lennének a sok pénznek. Ha úgy történik, ahogy először mondtam, akkor az ügyes asszony folyton noszogatná munkára az urát, s így kettesben jutnának valamire.”

                   Ezzel a házassággal bekerültem a faluba is, mert igencsak megkötözi a fiatalokat a tanyasi élet. És én nem szerettem kinn lakni. Olyan lehet a börtön, mint az volt. Attól a mezsgyétől eddig a karóig a miénk. Erre legyen gondotok! A másét meg tilos bántani!

                 Télen a nagy hó miatt egyik faltól a másikig. Esetleg az istállóig. A legközelebbi tanyaszomszéd fél kilométerre lakott tőlünk. Tényleg sötétségben éltünk. Télen korán sötétedett, későn virradt. A lámpaolajjal meg takarékoskodni kellett. Beszélgettünk. Ilyenkor mesélgetett kislánykoromban a nagyanyám. Kipihentük az év fáradalmait, mert február végétől már megkezdődött a kinti munka. Egyetlen téli mulatságunk volt csak: a karácsonyi disznótor.

                Tanyasi iskolába is jártam, de én legalább elvégeztem a hat osztályt. De a tanyasi gyerekek többségének hiába épültek a tanyasi iskolák meg a tanítói lakások, ha már a negyedik osztályra elfogytak a gyerekek. Az első osztályt tizenhatan kezdtük, de hatodikra egyedül maradtam, mint az ujjam. Volt, aki csak egy-két osztályt végzett, hogy írni-olvasni megtanuljon. Télidőben a harmadik-negyedikbe még el- eljártak néhányan.

                   De azután már nagy szükség volt rájuk. Ki is vették őket, mert köllöttek pásztornak a jószág mellé. Tavasztól késő őszig mindig volt munkája a tízéves gyereknek is. Ha a hó leesett, akkor esetleg elengedték az iskolába, hogy ne lábatlankodjon otthon.

                    Amelyik kisgyerek már nyolcévesen végleg kimaradt, egypár év múlva már a nevét sem tudta leírni, vagy nem tudott egy hivatalos papírt elolvasni.

                    A szülők nem vették komolyan, mert nem büntették meg őket. Az én szüleim ebben különböztek a többiektől. Velem, meg a lánytestvéreimmel kijáratták mind a hat osztályt, de az öcsém, aki végül a gazdaságot kapta, csak négy osztályt végzett. De azt a régi ütött-kopott tanyát már ő is ott hagyta, itt lakik a családjával a szomszéd utcában. Szerettem iskolába járni, szerettem a Visy Manci nénit, a tanító nénimet, meg ő is engem.

                   Most én vagyok a családban a hivatalos papírok olvasója meg ismertetője. Meg a hivatalos ügyek elintézője, mert az én urammal egy idegen igen nehezen tudja megértetni magát. Lehet az finánc, végrehajtó, vagy akár a Csenki Józsi, a kéményseprő. Bárki. Azt hiszem, hogy még tik is így vagytok vele. Azért köll nekem mindig résen állnom, és mindig otthon lennem, hogy semmi bajt ne keverjen. Mert bizony, ha józan, akkor is nehéz vele szót érteni vele. Az uram nem érti meg azt se, amit a hivatal ír neki. Pedig minden levél az ő nevére szól.

                   Nálunk az a mese ebben is beigazolódott. Az uram vállalt munkáit én tartom számon, sürgetem a munkát, az érte kapott pénzt az utolsó fillérig beosztom. Ezekben a nehéz időkben igencsak felkopna az állunk, ha nem lennék mindig az uram sarkában. Hányszor kellett figyelmeztetnem, hogy amerre elindul, arra csak pince van, a műhelyt a másik irányban keresse! Bizony nem vergődtünk volna zöld ágra!

ESZTER:

                 De jóképű fia meg unokája van! Azokkal vigasztalódhat.

ERZSIKE NÉNI:

                 Szakasztott öregapja mind a kettő. Szép férfias arcú és barna szemű a fiam is, unokám is. De lelkük az enyém! Talán az volt az én megbízásom Istentől, hogy lelket adjak ennek a két embernek. Meg vigyázok, hogy ne szokjanak rá a borra, mint legénykorában az én uram.

ESZTER:

                 Az előbb a Csenki Józsit emlegette Erzsike néni. Tudja, hogy milyen tréfálkozó kedvű. Valahányszor megjelenik, egy kis jókedvet hoz a házhoz. Ami manapság ritka kincs.

                 A fiam december tizenkettedikén született, mint az édesapja.

                 Még órára is pontosan. December 12 - én, reggel fél nyolckor.

                 Amikor legutóbb itt volt kéményt söpörni, és megtudta a fiam meg az apjának a születési idejét, majd kibújt a bőréből, olyan jól szórakozott:

                   „Végre van egy kis ember ebben a nagy faluban, aki nemcsak szentelt víz, de „szentelt korom” alá is született! A szerencse fia!

                 Ha megengeded, Esztike, akkor a szerencse fiát, én is az áldásommal „sújtom”.

Mondom neki, hogy segítsek a játékban:”Sújtsa, csak sújtsa, „nem tisztelendő” uram!

                 Akit én megkeresztelek - azt mondja -, duplán szerencsés lesz az életben, mert én is meg a fiam is éppen ezen a napon születtünk: december 12-én.”

                Szertartásos mozdulatokkal odahívta magához a gyereket. Aztán egy kis korommal keresztet rajzolt a homlokára. Közben az mondta, két fekete tenyerét a fiam feje fölé tartva:

                   „Nincs nagyobb szerencse, mint a jó házasság. Legyen részed benne!”

                De korán meg akarja házasítani ezt a gyereket, Csenki bácsi. Még csak ötéves múlt – mondtam neki.

               „Miért, nincs igazam? A jó házasság egy egész életre szól. Az én áldásom csak megelőzi a papét, aki majd megesketi, mondjuk, húsz év múlva. Az én áldásom is egy egész életre szól, mint akár egy püspöké!” – erősítette meg erélyes hangon.

                   Az apjára érvényes – e az áldás? – kérdeztem.

                   „Nem – felelte -, mert András már meglelte a szerencséjét.” Nekem is udvarolt egy kicsit, ami jól esett. A fiam akkor este nem is akarta lemosni a kormos keresztet a homlokáról, annyira tetszett neki a játék. Tudja, hogy a kéményseprő szerencsét jelent.

                 Az előbb a férfi gyerekekről beszéltem. Falra festettem az ördögöt:

                 Hát nem itt áll az ajtónk előtt a Mátyás bácsi!

                 Jöjjön be, Matyi bácsi! Tudom, hogy csak maga lehet az.

MÁTYÁS BÁCSI: / Belép, és meglepetten szétnéz. /

                   Te is itt vagy, szomszédasszony? Erzsike, üzenöm az uradnak, de mög ne mondd neki, hogy röggelenként túl korán veri az üllőt. Minden álmomat félbe köll hagyni. Legutóbb a Virág-lányokról álmodtam. A testvéröd feleségéről mög a lányairól. Mindönesetre szép volt. 

ERZSIKE NÉNI:

                   Ha már megjött az udvarlód, én el is megyek haza. Egy hétre valót beszéltem egyfolytában. Vacsorát kell főzni, meg nélkülem nem biztos, hogy nem áll valami a feje tetejére nálunk. No, Isten veletek.

ESZTER:

           Magával is, Erzsike néni!

MÁTYÁS BÁCSI:

           Eszter, te meg honnan tudtad, hogy Somogyi Mátyás jön, és nem a Rákosi Mátyás?

ESZTER:

            Rákosi nem szokott csoszogni. Az mindig vörös szőnyegen jár. Igazi „úriember”, fehér kesztyűvel. És most ünnepli ország-világ a 60. születésnapját

MÁTYÁS BÁCSI:

             Ezzel az embörrel az a baj, hogy löhet, hogy mögszabadította az Isten a híveit a kárhozattól, de ez az embör nem azok közül való. „Mert a bűneinek sokasága a tengör fövenyének számát is fölülmúlja. Ezért elkárhozik.”- így ítélközik a Bibliám.

ESZTER:

           Látja, hogy milyen jól megítéli ezt az embert! A külseje sem bizalmat gerjesztő!

           Maga nem kopasz, mint ez a kárhozatra ítélt ember, ezért nem lett világosabb az udvar. Pedig elég felhős az ég. Elbújt a napocska. Lehet, hogy eső lesz.

MÁTYÁS BÁCSI:

                   Te is olyan vagy, mint a féltékeny Virág Jani! Az is ezekkel a szavakkal tötte ki a szűrömet az előbb:

           Mönjön csak, Matyi bácsi, nagyon zivataros az ég alja!

                   Pedig olyan jól mögvoltunk a feleségével kettesben. Olyan jól elmorzsolgattuk egy szakajtóba a kukoricát. De egyször csak ajtófélfástól beront az idegbeteg ura, a Jani:

                    Igyeközzön haza, Matyi bácsi, mert igön sötét főlhő van az ég alján. Én már a dörgést is hallottam.  Mög löhet, hogy jégeső is elveri a határt.

                    Se én, se a felesége, a Juliska, nem hallottunk sömmilyen dörgést. Én csak melegödni járok az asszonyokhoz. Most mög eljöttem hozzád.

ESZTER:

           Virágról virágra! Mit szól hozzá a felesége, Franciska néni?

MÁTYÁS BÁCSI:

                    Mit szólna? Itt a kulcs a zsebömben. Rázártam az ajtót. Otthon vigyáznak a kutyával a házra mög egymásra.

                     Nálunk nem úgy van ám, mint nálatok. Az embör bejön az ajtón, és kezet csókol neki egy kutya. Láncot rá, mint a Titóra! Attól biztosan megvadulna! Hosszú vastag drót keresztbe az udvaron. Fától fáig. Karikát rá, arra láncot. Láncon - karikán szaladgálja be az udvart, de nem is mer bejönni senki. Vicsorogni is szokott, mint a gazdája.

ESZTER:

                  De a kutya gazdája nem szokott megveszni!

MÁTYÁS BÁCSI:

                   Ha asszonyt látok, mindig! Tegnap is a Virágéknál voltam melegödni. A vén csont is szeret a fiatalhoz dörgölődzni, no! Nem véletlenül emlögettem a Virág-lányokat. Tele a kiskonyha asszonnyal mög lánnyal. Egyik szöbb, mint a másik. Egyik is virág, a másik is virág. Bözsi, Teri, Ágnes, aztán az anyjuk, a Julianna, akivel leginkább összemelegszünk. Akivel máma is morzsolgattuk a kukoricát a közös szakajtóba.

                    Meg a szomszédasszonyuk, a Darázsné. Annak se igen van fullánkja.  Egész csokorra való! No, mondom nekik, elviszlek bennetöket csokorba szödve, és beletöszlek otthon a vázába, hogy illatozzatok neköm éjszaka is. Mert, mi öröme van már egy öreg embörnek.

                    Azt mondja rá az egyik süldő lány, hogy majd a fejemhöz vágná a feleségöm a vázát virágostul. Jót nevettek rajtam. Bánom is én! Bolond lyukból, bolond szél fúj! Szellőztess ki utánam!

                        Én már csak ilyennek születtem.

ESZTER:

                   Mátyás bácsi, hogy lehet az, hogy maga könyvet forgat, meg érdeklik a világ dolgai?

MÁTYÁS BÁCSI:

                   Nekem Szakmáron igen jó tanítóm volt. Igazi tanító: szigorú, de igazságos. És ott nem voltam az utolsó a sorban. A padban meg éppen az első! De ugye ezön nem lehetött csudálkozni! Az ész számított, nem a vagyon! Mink olyan szögények voltunk, mint a templom egere, talán a legszögényebbek abban a kis faluban. Gondolj csak a tíz gyerekre!

                  De ha iskolába köllött mönni vagy a templomba, mindegyikünk lábán volt cipő. Honnan szöröztük? A tanítónk szörözte. Talán ű jobban szégyellte volna a mezítlábas gyerököt az osztályában, mint mink. A gazdagabb gyerökök kinőtték, ezökre az apró Somogyiakra jó volt. Mindön a tanítókon múlik. Ha ember az illető, és nem használja ki a gyerököket, akkor a legnagyobb áldás. Mögbecsülésömet is neki köszönhettem. Úgy olvastam, mint a vízfolyás! Ebben én voltam a példakép. Ezt meg is üzente haza a többiekkel.

                      Az egész falu úgy ismert, mint az egyik legjobb tanulót az iskolában. Pedig milyen kicsike voltam közöttük, de a tudásom magasra emelt. Ha akkor nem löttem volna a tanító úrtól mögbecsülve és magasra emelve, talán már az utcára se mernék kimenni a mostani szegénységünk miatt. De ő azt mondogatta:

                    A szegénység nem szégyön, mert az embör legtöbbször nem töhet róla. De a lustaság az szégyön. Az embör ruhája lehet foltozott, de nem lehet szakadt. Velem az én szüleim nem vallottak szégyönt. Minden év végén vizsgáztattak bennünket a szülők mög az iskolaszék előtt. Én azokon a vizsgálatokon mindig kivágtam a rezet. Anyámék igen büszkék voltak rám.  Itt, Borváron igen elcsodálkoztam, amikor mögtudtam, hogy van, aki körösztöt rajzol a neve helyire. Mert tanyasi volt, és nem járatták iskolába.

                    Mi a fene – gondoltam magamban, de löhet, hogy ki is mondtam -, hát itt nem voltak tanítók? Ha valaki az iskolából két napig hiányzott, a tanító úr már mönt is meglátogatni, mert biztosan beteg. Ha mög rajtacsípte a szülőket, hogy a gyerököt tanítási időben dolgoztatják, nem volt mese, rögtön följelentést tött. Mögbüntették a szülőt, és jól tötték.

                   Amikor idekerültem, aztán mögismerködtem ezzel a borvári néppel, akkor gyüttem csak rá, hogy miért hívják őket „legyesöknek”. Mert ugye nem löhet az okos ember, aki a legyeket fölkergeti a padlásra, és elvöszi a létrát? Ezt mesélték viccelődve a kétszéliekről az én falumban is.

                     Itt, köztük, mögértettem, miért csúfolják őket „legyesöknek”. A falusiak többsége nagy nehezen elvégzi a hat osztályt, de a tanyán lakók közül szinte sönki. Pedig azt mondják, hogy a lakosság fele tanyán lakik. Az én feleségöm rokonsága is ilyen. Nem tudnak azok írni-olvasni, mert tanyasiak. Nem értik mög, amit nagy nehezen kisilabizálnak az újságból. Még azt is elfelejtötték, amit tudtak.

                    Úgy járok közöttük a magam tudásával, mint a bölcs embör az oktondiak között. Ezek sömmit nem tudnak a világról, de nem is érdekli őket sömmi. Az italon, a pénzön, no, mög az asszonyokon kívül.

                   Azt tudom, hogy ti nem tartoztok a többséghöz, ezért meröm neköd elmondani.

ESZTER:

                   Tudja, Mátyás bácsi, ez már nekünk is nagy fejtörést meg fejfájást okozott már gyerekkorunkban. Most inkább csak a lányokról beszélek, de a fiúkat is értem alatta. Mink, lányok, a Zárda iskolába jártunk, az apácákhoz. Szegények, gazdagok vegyesen.

                   De legalább háromszor-négyszer több volt a szegény lány, mint a gazdag. Nem lett volna elég használt cipő, hogy minden mezítlábasnak jusson. De megpróbálhatták volna azt, amit a maga tanítója, hogy a legrászorultabbaknak kérnek és adnak. Nem jutott eszükbe? Nem voltak jó tanítók? Ki tudja?

                  Volt olyan osztálytársam, aki november végén kezdte meg a tanulást, mert a szülei a szegénységük miatt elszegődtették, már tízévesen a mentatelepre. Biztosan hallott már róla. Napkeltétől napnyugtáig tartó munkára.

                 Ezeket a kislányokat áprilistól októberig legföljebb vasárnap lehetett látni, mert napi tíz-tizenkét órát dolgoztak. Nagyon szomorú, de volt több olyan, aki ebbe a munkába, mert tüdőgyulladást kapott, bele is halt.

                 Munkaidő alatt igen sok volt a hiányzó. Hivatalosan jártak ezek iskolába, nevük benne volt a nagykönyvben, de közben elszegődtették őket a vagyonosabbakhoz libapásztornak, vagy ha fiú volt az illető, tehén vagy disznópásztornak. Amikor eljött a hideg idő, csak akkor kezdtek iskolába járni újra.

                  Április, május, június, szeptember, október hónapokban ezek végig hiányoztak. Majdnem a tanítási idő feléről. És nem kereste őket közben senki. Mindegyik tanító tudta, és elfogadta, hogy ebben a faluban ez a helyzet.

                    A jó tanulók meg nem mehettek tovább tanulni. Furcsa módon egy részük azért, mert gazdagok voltak, és a föld idekötötte őket. A nagyobbik részük, mint, például, ketten az Andrással, meg vegyük csak hozzá a Miskát is, mert ő is jó tanuló volt, azért, mert nem volt a szülőknek elég pénzük a gyerekek taníttatására.

                    Ehhez kellett volna egy tisztességes állam, amelyik fölemelte volna ezeket, velünk együtt, meg egy olyan helyi vezetőség, amelyik segít ebben. Egyszóval, sok volt itt a baj: szegénység, az állam nemtörődömsége, a helyi vezetők gerinctelensége. A papoktól egészen az orvosokig.

                   Ha van valami jó ebben a rendszerben, akkor az, hogy a mi gyerekünket talán segíti majd továbbtanulni. Akkor meg is bocsátok nekik mindent. De csak akkor!

MÁTYÁS BÁCSI:

                   Nálunk könnyebb volt tovább tanulni, mert a szülők átlaga jó módú volt. Ismeröd te annyira a „poták országát”! A gyerökeikre jutott pénz, és a jobb fejűt járatták is Kalocsán gimnáziumba, polgáriba. Vonattal könnyű volt bejárni. De ebben a faluban az állomás három kilométörre épült a falutól! Mekkora butaság volt ez is!

ESZTER:

                   Ez volt, ezt kellett szeretni, vagy legalábbis elviselni. De sok Kecel volt húsz évvel ezelőtt az egész országban! Istenem, de sok! Mennyi tehetséges gyerek veszett el! Azt hittük, hogy azután csak különb jöhet.

                  Rossz, a szegényekkel nem törődő vezetőink voltak az előző rendszerben, most meg ellenségeink uralkodnak rajtunk. Ránk szakadt az ég! Nemcsak a mi családunkra, hanem az egész országra.

                  Maga is mindig válogassa meg, hogy ki előtt mit mond, mert látja a férfiemberek megfenyegetik néha.

MÁTYÁS BÁCSI:

                       Te csak ne félts engöm! Voltam én már sokkal nagyobb veszélyben is. De nemcsak én, hanem az egész házam! Tudod, rólam meg az asszonyról azt tartják faluszerte, hogy gyámoltalan népség vagyunk. De azért, ha meglátnak, mindig engem küldenek el a boltba:

                  Matyi bácsi, maga úgyis ráér, hozzon egy könyeret, mert neköm odasül a rántásom!

                   Azután mögkapom a könyér pilléjét, vagy ahogy ebben a faluban nevezik, a buciját. Mindig természetben fizetnek ezök az asszonyok.

                   Szóval, valahogy így.

                   Éhön pusztul az egész utca, ha én möghalok – mondom nekik néha.

  / Ezután őszinte, komoly hangra vált. /

                    Nehogy azt hidd, Esztikém, hogy én nem tudom: bizony ez koldulás. Végigjárom naponta-kétnaponta az ismerős asszonyokat. Hála istennek sokan vannak, és kérés nélkül mögkínálnak ezzel-azzal. Egy ilyen kicsi embörnek éppen elég is. Az asszony leveséből mögvacsorázok. Aztán ez a nap is letelt, és nem haltam éhön.

                   Azt mög tudja az egész környék, hogy a ligetből ősszel mindig összeszedem a száraz leveleket, a letört száraz ágat mög a gallyakat téli tüzelőnek. A szögénység nem szégyön! De az már disznóság, amit a Dulai boltos szórakozásból tött velem.

                    Nem tolom, hanem, ha nagyon mög van rakva, húzom a tragacsot. Szíjjal a vállamon, könnyebben elbírom. Nemigen néz ilyenkor hátra az embör. Örül, ha lassabban is, de halad a szekér.

                    Az a szömtelen boltos, aki a fiam löhetne, a hátam mögött möggyújtotta a rakományt. Elég nehéz volt eloltani, a tragacsomat mög röndbehozni. Hiába dörgölődzött hozzám utána! Ha szépen mögkövet, a káromat mögtéríti, az más! Akkor azt parancsolja az Isten, hogy mőgbocsásson az embör! De azt nem mondja, hogy máskor is szóba állj vele! Neköm olyan lött, mint a levegő!

ESZTER:

                   Én nem beszéltem vele életemben tán kétszer sem, de biztosan Matyi bácsinak van igaza. Ha szórakozni akar, akkor gyújtsa föl a saját boltját.

                   Azt tudja-e, hogy annak a háznak a kéményébe, ahol a Dulai boltja van, már háromszor belecsapott a villám? Úgy látszik, az Isten sem szereti.

MÁTYÁS BÁCSI:

                   Tavaly majdnem leégett a házam is. A sógorék, azok akik írni-olvasni sem tudnak úgy döntöttek, hogy nálunk fognak pálinkát főzni. Mer’ nálunk senki sem föltételezi. Mondták űk. Én nem ragaszkodtam hozzá, de az asszony beleegyezett. Mögígérték a liter pálinkát. Ögye fene, csináljátok!

                   Azt mondták:

                   Maga csak őrködjön, hogy a fináncok mög ne lephessenek minket! Őrködtem. Leültem az epörfa alá, és olvasgattam a Bibliámat. Ők meg, ketten, a kiskonyhában összeszerelték a pálinkafőzőt. A csövet meg a cserép alá rejtötték. Ők főznek, én mög olvasok.

                   Egyször csak látom ám, hogy a macska fölmászik a tetőre, de mindjárt le is ugrik. Aztán nagyon nyalogatja a talpát. No, itt valami baj van! Ez az oktalan állat okosabban szokott viselködni. Mondom a feleségöm buta rokonainak, hogy mit láttam. Hirtelen nagyon mögokosodtak!

                   Fenemód idegösek löttek! Létrát támasztottak a tetőhöz, és leszödtek egy cserepet.     Alatta a szarufa már parázslott, aztán lángot is vetött. Nagyon mögijedtem:

                    Szólni köll a tűzoltóknak! – kiáltottam jó hangosan Azt mondják erre:

                     Más nem is hiányozna! Mér’ nem mindjárt a fináncoknak? Hozzanak gyorsan néhány vödör vizet!

                   Az asszony, mert az ű rokonai voltak a bűnösök, sűrűn adogatta föl a vödröket. A tető egy része, meg a fal kapott vagy húsz vödörrel, mire elmúlt a veszély. Én csak néztem, mint aki megbénult. A hideg verejték is kivert. Igen gyorsan szedték a cókmókjukat, azután: sipirc! Még a tetőt sem segítöttek röndbe tönni.

                   Jó, hogy a Hunyadi Józsi, aki pedig csak kertszomszédunk, sokat segítött. Egy fillér nem sok, de egy egész délutáni munkáért, annyit sem kért.

                   A bajban ismerszik mög az embör! Úgy vagyok a rokon pálinkafőzőkkel is, mint a Dulaival mög a hátam közepével.

                   Az én életömben a házunknál nem lesz több pálinkafőzés! De még az udvarunkat is kerüljék el, ha nem akarják, hogy a haragom is lángot vessön. Mert akkor vasvillával söpröm ki őket az utcára!

                   Ugye, milyen haragos tudok én lönni?  Különösen akkor, ha az ígért pálinkát se hozzák mög!

ESZTER:

                    Ez tényleg nem volt gyerekjáték. A pálinkafőzésért börtön jár. Az ilyenért manapság évekre börtönbe csukják az embert.

                    Nem akarom ijesztgetni magát, Matyi bácsi, de amikor András után engem is letartóztattak, egy magakorú asszonnyal voltam Kecskeméten közös cellában. Hála Istennek, csak egy hétig. Tudja, hogy miért kapott hat hónap börtönt az a szegény asszony? Ki nem találná a világ végéig se!

                   Annak a magányos asszonynak volt egyetlen kecskéje. Most figyeljen! Lerágta a tanács frissen ültetett fáiról a hajtásokat. Nem volt képes megfékezni az elszabadult jószágot. Nem bírta erővel.

                   A nép vagyonának megkárosításáért hatszáz forint vagy hat hónap. Ennyi a tarifa. Mivel pénze nem volt, megkapta a hat hónapot. De a bíró tisztességes ember lehetett, mert kötelezte a tanácsot az árván maradt állatok gondozására. Lehet, hogy a tanácselnök felesége fejte naponta a kecskét? Még volt harminc tyúkja is, azoknak a tojásait vitte piacra, és abból tartotta el magát meg a jószágait. Azokat a tojásokat meg a párttitkár felesége árulta a piacon? Mit szól hozzá?

MÁTYÁS BÁCSI:

                   Adja Isten, hogy így lögyön! Fejjék csak a kecskét mög áruljanak, ha már urak.

                   Tudom, hogy vigyázni köll manapság, de az én rovásomra ne viccelődjön egy kapcabetyár se! Vagy ne használja ki a jó hírömet sönki! Még ha szegről - végről rokonom is az a szélhámos.

                   Ezért nem szeretöm a férfiakat, mert félek tőlük. Félek tőlük, hogy kigúnyolnak.       Kigúnyolnak vagy mögszégyenítenek. Hát mire való dolog egy idősebb embört kicsúfolni! Ilyenöket mondanak:

                    Nagyobb a haragja, mint maga!

         Az asszonyoknál még nem fordult elő soha:

                   Jöjjön csak melegödni közénk, Matyi bácsi! Ez az emböri beszéd. Mindig ők hívnak. Ne féljön, soha nem kergetjük el! Mondom nekik, tudom, hogy miért nem. Mert az asszony mög a lány olyan, mint a macska. Igön szereti, ha kézzel vagy szóval simogatják.

                   Kérdezték, hogy a feleségöm megkarmolt-e már. Csak legyintettem rá, hogy bolond beszéd. Mert egy igazi férfitól még a macskák is behúzzák a farkukat!

                   Ők marasztaltak tegnap is, de mögérközött a gazda.  Olyan vasvillaszömekkel nézött rám, hogy jobbnak láttam hazamönni. Pedig tőlem ne féltse az asszonyt! Öregebb vagyok én már a Rákosinál is két évvel. / De a hetyke hangot fölváltja egy szomorú. /

                  Csak tudod, Esztikém, ki van szolgáltatva az embör. Ha a feleségöm előbb hal mög, úgy maradok a világban, mint a kisujjam. Ki vesz majd tehetetlen vén koromban a pártfogásába, ha nem azok, akik az asszony házát meg szőlőjét öröklik? Ez a lelkében rongyos népség, amelyik már életömben is rászödött.

                 Űk állnak majd a halálos ágyamnál, a mög nem születött gyerököm helyén, és úgy gyászolnak meg, és úgy temetnek el, olyan szorgalmasan, mintha csak egy kutyát kéne elkaparni valamelyik kertsarokba. A síromra se néznek többet!

                Tíz év múlva meg már a nevemre se emléközik sönki! Titeket, öregségötökre nem fenyeget ilyen gyalázat.

ESZTER:

                    Vannak lelketlen emberek szép számmal, és mindenkinek a rokonságában. A Mátyás bácsit nehéz lesz elfelejteni annak, aki az életiben megismerte, mert a különleges emberekre jól emlékeznek majd, főleg az asszonyok. Azoknak a szíve csücskében megmarad valami a mostani szeretetükből. A férfiakra meg csak legyintsen!

                    Látja, tőlünk még nem kergette el soha senki. Ezt a kutyát már nem is lehetne rászoktatni a vicsorgásra. Mindenkit megugat ez, akiről úgy gondolja, hogy megérdemli. Magának, látja, kezet csókol.

                    A kutya jobban ismeri az embereket, mint azok egymást. Hiába mondja nekem, hogy a Franciska nénivel rosszul bánik. A felesége nem érdemelné meg. Derék asszony az! Főz magára, kimossa a ruháját, rendben tartja a házat.

MÁTYÁS BÁCSI:

                   Az én anyám tíz gyerököt termött. Igaz, hogy a katonaság kevesellt. De anyámnak én tetszöttem a legjobban, az Isten nyugosztalja szögényt. Sok baja volt velünk. De hát miért nősül az embör? Hogy gyeröke lögyön.

                    Potaországból ezért jöttem ebbe a községbe, mert ott nem volt hozzám illő. Mink mögöregödtünk, gyerök mög egy se. Nem adott nekünk az Isten. Nem is vagyok vele jóban! Templomba se járok. De jobban ismeröm a tanításait, mint egy pap!

                     No, meg azért sem, mert nincsen tisztösséges gúnyám. Nincsen pénzöm úri szabóra, aki a termetömre szabná. Ha kapok valakitől egy kabátot, nadrágot, az asszony igazítja rám. Ilyen toldott - foldott ruhával meg röstell az embör a templomban mögjelönni.

                     Az Isten házába mégse mehet az embör toldott-foldott bohócruhában? Láttam ilyent egyszer a cirkuszban, de azon is csak nevettek. Én nem szeretöm, még ha a hátam mögött töszik is, amikor a gonoszok kinevetnek. De gondolom, azt sönki se szereti. Beleszületött az embör a szögénységbe, onnan már csak a halál vöszi ki.

                     Aztán miért lögyek mindig otthon? Negyven éven körösztül láttuk már egymást eleget. Derék asszony az, ebben igazat adok. Én még kezet se emeltem rá soha.  Csak szóval szoktam mögverni. De hagyjuk már az anyjukomat!

/ Igyekszik a derűs arcát mutatni újra. /

                     Csak azt áruld el, Esztikém, ismeröd-e a legújabb viccet?

ESZTER:

                      Mostanában nem voltunk viccelődő társaságban.

MÁTYÁS BÁCSI:

                   Erre hátha fölvidulsz! Akkor most nagyon figyelj!

                   Hétfő hajnalonként tele vannak a vonatok kuncsorgókkal, most úgy mondják, hogy ingázókkal.

                   Tudod, Esztikém, olyan munkásokkal, akik városokba járnak dolgozni. Hét végén mög jönnek haza a könyérrel.

                   Az egyik állomáson fölszáll egy szaki, és leül egy másik szaki mellé, akinek nagyon lóg a feje. Az utasellátóban már felönthette a féldecit, de úgy látszik, nem volt elég az alváshoz. Oldalba löki az új utas a lógó fejűt: - Hova utazol, szaki? Az így válaszol bizonytalankodva: -

         Sztá-Sztá-Sztá-lin-ba-sza-ki.

         No, tetszött? Vagy haragszol?

ESZTER:

                   Jutalmul megkínálom egy palacsintával. Kér egyet? De meggyónja ám a bűnét!

MÁTYÁS BÁCSI:

                   Köszönöm. Elfogadok én kettőt is, ha már a kutyának sem köll. Szeretöm a mákosat.

                    A mákosat az urad, az András is szereti, ugye? Úgy emlékszök, hogy még a pupácskát is. De a kisgyerök is.

ESZTER:

                   Szeretik azok a mai napig. Élnek-halnak érte.

MÁTYÁS BÁCSI:

                   Mit gondolsz, Eszter, férfitől vagy asszonyszemélytől hallottam-e a viccöt?

ESZTER:

                   Csak asszonytól hallhatta.

MÁTYÁS BÁCSI:

                   Honnan tudod?

ESZTER:

                   Mert megkérdezte. Még azt is tudom, hogy kitől. A Darázsnétól, mert az olyan szabad szájú.

MÁTYÁS BÁCSI:

                   Nagyon jó nyomozó lönne belőled. A bűnt mög gyónja mög ű! Ű vitt a kárhozatba.

ESZTER:

                   Belőlem inkább jó börtönnyitogató lenne. Mindjárt kiengedném az olyan idős asszonyt, aki a kecskéje miatt ül a börtönben. Meg azokat az idős papokat, akik ugyanott raboskodtak. Akikről el nem tudom képzelni, mit véthettek Rákosi ellen.

MÁTYÁS BÁCSI: / Közelebb húzódik az asszonyhoz, még a hangját is halkítja. /

                   Hallod-e, Eszti! Azt sutyorogták az asszonyok, hogy látták az uradat tegnap este. Jó későn a Magyar utcában hazafelé igyeközni. Azt mondták, hogy az arcát nem ismerték föl, mert a micisapkája igön a szömére volt húzva, de a járását mögismerték. Termetre is ő volt. Ha rosszul mondom, utánuk mondom.

ESZTER: 

                 Ne higgyen nekik, Mátyás bácsi! Az én uram már két éve külföldön van. Két éve átment a határon, csak az a baj, hogy nincsen róla semmi hírünk. Legalább egy üzenetet küldene a Szabad Európán! Úgyis mindig azt hallgatjuk. Isten tudja, mi van vele?

                  A rendőrség is mindig a nyakunkra jár. Amikor minden jótét lélek alszik, egyszer csak rendőr kopogtat az ablakon. Az, akit csak „Lizinek” csúfolnak:

                  Rendőrség! Házkutatás! Aztán végig szimatolja a házat, mint egy rühes rendőrkutya.

                 Múltkor a fiamra akart ráijeszteni az utcán.

                   - Hol az apád? – kérdezte tőle dühösen. Mire az én fiam azt mondta rá:

                   - Mi köze hozzá?

                             Ezt nem is a gyerektől tudom, hanem a vitéz úrtól. Ő mesélte el nekem, és azt mondta a végén:

         - Rossz nevelést kap ez a gyerek!

         - Tudja, rendőr elvtárs - mondom neki -, olyan egy gyerek, amilyenre az iskola neveli meg az apja.  Maguk miatt nincsen apja.

         Morgott rá valamit, mint egy kutya, aztán faképnél hagyott.

MÁTYÁS BÁCSI:

                   Tudod, ahol gyerek van, ott élet van. Mink ketten az asszonnyal, mintha halottas házban laknánk. Azt lessük, hogy melyikünk hal meg előbb, mert az lesz a szerencsés. Itt ez a ház! Kié lesz, ha meghalunk? Azoké az ostoba rokonainké, mert ők fogják magukhoz venni ennek fejében azt, aki magára marad.

                    Ne adja a jóisten, hogy én legyek az utolsó, mert már előre borsódzik a hátam attól hogy teljesen ki legyek nekik szolgáltatva. Azok talán még meg is mérgeznének, hogy minél előbb a föld alá segítsenek. Ezek olyan emberek. A butaság meg a gonoszság édestestvérek!

ESZTER:

                   Tényleg elszomorító ebbe belegondolni. Nálunk mindenki úgy halt meg családban, hogy a családtagok ott voltak mellette. A nagyszüleim mellett nemcsak anyám vagy az apám, de még minket, gyerekeket is odaengedtek.

MÁTYÁS BÁCSI:

                   Látod, veled emberi módon el lehet beszélgetni, de a sógorék beszéde olyan, mintha kutyák morognának egymásra.

                    Aztán, ha eltemettek, ki fogja gondozni a síromat? Ők ugyan, nem! Két év múlva már keresztről lemossa az eső a nevem, a síromat meg benövi a dudva. Húsz év múlva nemcsak én nem leszek, de egyetlen ember sem, aki legalább egy gyertyát gyújtana az emlékezetemre. Hátha látnám onnan föntről. Mert nem hiszem én, hogy csak az üdvözülhet, aki templomba jár. Hanem az ilyen nyomorult is, mint én.

ESZTER:

                   A maga esetében nem fog a Jóisten azon tanakodni, hogy befogadja - e az ő országába, mert magának jó lelke van. A sógorával meg úgy sem fog találkozni ott fönn, abban biztos lehet.

MÁTYÁS BÁCSI:

                   Látod, egészen megnyugtattál. Ha olyan helyre kerülök, ahol velük nem akadok össze, az tényleg maga mennyország lesz. Látod ez még a palacsintánál is jobban esett.

               /Lassan föláll, aztán kinéz az ablakon, /

                  De azért tik jól jártatok ezzel a három epörfával az udvaron. Igön jól tötték a Panna mamáék, hogy annak idején elültették őket. Nyáron kellemes árnyékot tartanak a konyhának, megterem rajtuk a malac vacsorája, amit még én is szeretök önni. Főleg a fehér epröt!

                  Látod, Eszter? Ezek is úgy vannak teremtve, mint az embörök, hogy hiba nélkül nincs még egy fa sem. Mögteröm rajtuk az édös gyümölcs, aztán mög a förtelmes sok féreg, amik versenyt másznak föl a ház falára. Az embör nem győzi agyoncsapkodni üket! No, de mit zsörtölődök én a más házánál.

 

ESZTER:

                   De azt ugye tudja, hogy ezeknek a szőrős, undorító kukacoknak az anyja valamikor egy lepke volt? Itt röpködött az udvaron, mink meg gyönyörködtünk benne.      Közben eszünkbe sem jutott, hogy át akar bennünket verni.

                   Lerakta a petéit, és most undorodhatunk az utódaitól. Csak azt nem tudom, hogy az a pillangó tudta-e, hogy milyen utódai lesznek. Gondolom, azt hitte, hogy szép fehér lepkék, mint ő.

                    De igencsak megcsalódna, ha ezeket az undorító férgeket látná. Vigasztalódjuk azzal, hogy ezekből újra lepkék lesznek, és megint gyönyörködhetünk bennük.

                  Csak az a baj, hogy az ember-férgekből soha nem lesz pillangó. Férgek voltak életükben, azok maradnak a haláluk után az emlékezetünkben is, és ezért nem volt érdemes megszületni. Magát pedig emlegetni fogja még a fiam unokája is, mert ilyen talpraesett, tisztességes ember kevés van a faluban.

MÁTYÁS BÁCSI:

                   Látod, nálatok mindig kapok valami erősítőt a testemnek meg a lelkemnek is.

                   Mielőtt útra kelek, elmondok neköd egy történetöt. Ez is az üdvözülésről szól:

                   Elment az egyszeri igen kikapós asszony a plébános úrhoz meggyónni. Tudod, hogy megy? Az asszony térdepel, és mondja, hogy ő bizony házasságtörést követett el. Meg azt is megkérdezi, hogyan lehetne azt levezekelni. Mert ugye üdvözülni szeretne ő is!

                    - Egyszer törted a házasságot, vagy többször? – kérdözi a tisztelendő úr.

                    - Többször, tisztelendő atyám – vallotta be az asszony őszintén.

                    - Annyi gyertyát állíts a Szűz Máriának, amennyit elkövettél!

                    - Mindjárt állíthatom is? – kérdözte reményködve az asszony.

                    - Jól van, leányom, itt megvárlak. Addig nem zárom be a templomajtót.

                   Az idő múlik, negydóra, félóra, a tisztelendő úr türelmetlenkedik, amikor egy egész talicska gyertyával mögérkezik lihegve az asszony.

                    - Hűha! – kiált möglepetésében a tisztelendő úr. Mire azt mondja az asszony:

                    - Ne türelmetlenkedjen tisztelendő atyám, mert még fordulok egyszer!

ESZTER: / nevet /

                   Látja, ezt szeretik magában az emberek! Nem felhős ott az ég, ahol maga megjelenik.

MÁTYÁS BÁCSI:

                   No, akkor Isten veletök! De mindnyájatokkal ám!

                  

                   

                                                     HARMADIK JELENET

                            / Ugyanaz a helyszín, este kilenc – tíz óra tájban./

ESZTER: / Nyugtalanul jár-kel a szobába, majd a kendőt a fejére köt, és indulni készül.

Lépteket hall, a kendőt gyorsan leveti, és leül egy székre. András lép be az ajtó, átölelik

egymást./

                   No, végre! Régen kész a vacsora. Bableves és mákos –cukros palacsinta. Ülj neki! Közben hallgasd a napi beszámolót! Először is, a fiunk a nagymamánál alszik, mert megígérték neki, hogy holnap korán kelnek, és őt is elviszik a vadkerti vásárra. Itt járt a Mátyás bácsi. Jól elbeszélgettünk vele.

ANDRÁS:

            Az a vén szoknyapecér igen szeret ide járni.

ESZTER:

                    Meg minden olyan házhoz a környéken, ahol asszony lakik. Azt mesélte a vén kujon, hogy a Virág Jani feleségével éppen a kukoricát morzsolták egy szakajtóba, szóval, bizalmas kettesben, amikor a Jani váratlanul rájuk nyitott. Állítólag azt mondta az öregnek:

                    Induljon Matyi bácsi hazafelé, mert nagyon sötét az ég alja. Úgy látom, hogy zivatar készül, jégveréssel.

ANDRÁS:

                   Egyszóval a Virág Jani „virágnyelven” elzavarta az öreget. Onnan meg idejött.

ESZTER:

                   Itt azzal kezdte, hogy mit gondolok, lesz zivatar vagy nem? Mert a Virág Jani még jégesőt is jósolt. Mondom neki, itt nem lesz.  Akkor a legjobbkor jöttem, hogy elmondjak valami fontosat- - mondja az öreg. És előadta, amit a Virágnétól hallott. Virágné nagy bizalmasan mondta neki, hogy tegnap este az Andrást látta sötétedés után a házuk előtt elmenni.

                 Egy micisapka igen a szemére volt húzva, de a járása, termete, teljesen téged formázott. Ez volt a híre. Én váltig állítottam az öregnek, hogy nem lehet, mert külföldön vagy már két éve. De aztán elszóltam magam, mert amikor egy mákos palacsintával megkínáltam, meg a pupácskáról is szó esett, azt találtam mondani: Ezért egyenesen élnek-halnak az enyéim! 

         Az öreg csak mosolygott a bajusza alatt.

                  Tud az öreg mindenről. Lehet, hogy ő látott meg hajnalban, amikor elindultál. Csak mással mondatja el. Nagy kópé az öreg, de megbízható ember.

ANDRÁS:

                  Ha férfiakról van szó, így igaz. Semmi baj! Majd nagyobb kerülővel kikerülöm a szomszéd utcát. Nem zavarom meg a környék nyugalmát. A szőlőben is látnak, de mindenki úgy tesz, mintha vak lenne.

                 Éppen a Fenyvesi –házaspár kapált olyan húsz méterre tőlem.

                 Mintha én lennék a „láthatatlan ember”, oda sem mertek nézni, nemhogy köszönni. Én meg nem szóltam egy szót sem. Csak zavarba hoznám őket. 1952-ben járunk. Már mindenki úgy fél, úgy kerüli bajt, ahogy eddig még soha. Erre épül a Miska rendszere.

ESZTER:

                Ez a mostani helyzetünkben a lehető legjobb. Ma már senki nem merne följelenteni, mert az egész falu elítélné. És senki nem akar bíróságra járni, mert hátha benn fogják. 1948 óta, amióta a tragédiánk tart, az emberek gondolkodása nagyon megváltozott. A kulákokat tönkretették, meghurcolták, az emberek sorban állnak kenyérért. Mindenki fél, és gyűlöli a rendszert. Ha megérjük, egyszer még utcát neveznek el rólunk, mint ennek a mocskos rendszernek az áldozatairól.

ANDRÁS:

                Sajnos, sokkal nagyobb nevek vannak az áldozatok között, mint a mi nevünk. Akik sokkal nagyobb veszélyt jelentettek erre a mocskos rendszerre, mint mi. Itt van mindjárt Mindszenty!

                Ha mindenki fél tőlünk, addig nem félünk senkitől. De nagyon nagy a keserűség Pesten is, az egész országban.  Pedig ott még nem állnak sorba kenyérért, de a fizetéseket nem emelik, az árak meg emelkednek. Minden pénz elmegy a hadseregre meg a Miskára. Egy évet még adok nekik, de ennek vége lesz. Talán egy év múlva én is szabadon járhatok fényes nappal az utcán.

ESZTER:

                 Miért haragszol az unokatestvéredre, amikor annyi jót tett nekünk. Te mondtad, alighogy Pestre került, még ebédeket is vitt neked. Tartja a rokonságot, és szerencsénk, hogy ott szolgál.

                  Máskülönben egész délelőtt itt volt. A fiunkat tanította a pisztolyával célba lőni. Mint egy nagy gyerek, úgy vagánykodott. Bele is lőtt egyet a szemközti falba. Majdnem megsüketültünk. Mit gondolsz, volt olyan szomszéd, aki át mert jönni, hogy megkérdezze, mi történt nálunk?

ANDRÁS:

                   Egy, bizonyosan átjött. Az Erzsike néni!

ESZTER:

                   Eltaláltad! Valóban átjött, hogy megkérdezze, mi történt. A többi nem hallott semmit. Pedig még arra a csörrenésre is összeszaladt a fél utca, amikor a Hunyadi Pista égő gyufával nézte meg, hogy van-e még a benzines hordóban.

                  Ha már az Erzsike néniről kezdtünk el beszélni, neked, de csak neked, elmondom, hogy a Lajos bácsi családjával kapcsolatban fölmerült bennem egy szörnyű gyanú. Ne adja az Isten, hogy igaz legyen!

                 Tudod, hogy mi sem látunk szívesen vendégeket hétköznap este. Még szomszédokat sem. Nyáridőben meg különösen nem! Talán egy hónapja lehetett, amikor gyufáért vagy isten tudja már miért, olyan kilenc óra körül átszaladtam hozzájuk.

                Nem szoktam ajtóstól rontani a házba. Másokéba meg végképp nem. Lassan nyitottam ki az utcai ajtót. Bár attól féltem, hogy már lefeküdtek, és zárva találom. Végigmegyek az udvaron, de az egész házban egyetlen hang sincs. Mondtam is magamban, hogy már biztos mindenki alszik, csak nyitva felejtették az utcai ajtót.

              Akkor meg, csak szólok valakinek, még ha ágyba bújt az egész család, akkor is. A kovácsműhelyben értékes szerszámok vannak, nehogy elvigye azokat valaki. Csak beléptem a folyosóra, ahonnan mindegyik helyiségük nyílik. Az ajtóval szemközt van egy mindenes szobájuk, amit nem is fűtenek, mert ott tartják a zöldséget, a krumplit. Inkább kamrának használják, de ott is szoktak mosakodni.

              Amikor kinyitottam a folyosóra nyíló ajtót, egyből beláttam ebbe a szobába. Még szerencse, hogy óvatosan mentem. De a földbe gyökerezett a lábam attól, amit láttam. Az öreg Lajos bácsi ült a kisszéken egyetlen rövid gatyában, és a lábait egy lavór vízben áztatta. És tudod, hogy ki mosogatta odaadóan a Lajos bácsi lábait?

ANDRÁS:

              Amilyen nagy hatalmúnak ismerem a saját házukban, gondolom, Erzsike néni, a felesége.

ESZTER:

              Szomorú, de nem így volt. Hanem a menye. Mindenki más aludt, ők meg ketten még ébren voltak. Gondolom, nem ez volt az első eset. Ők nem vettek észre engem, de jó is, mert csak dadogni tudtam volna valamit. Teljesen el voltam hűlve.

              Nagyon óvatosan becsuktam az ajtót, és szinte menekültem abból az udvarból. És most nem tudom, mit gondoljak! Egy szörnyű családi titkot is rejteget, szegény Erzsike néni? Vagy már belenyugodott az egész megfélemlített család? A fia is, aki mégiscsak felemelte ez ellen a hangját. De lehet, hogy úgy élnek, mintha mindenre joga volna az idősnek. Ebbe bele is nyugodtak?

ANDRÁS:

            Ez engem is ledöbbent. Mi mindent elrejtenek a házfalak. Mennyi családi titkot. Még a mi házunk falai is. Engem rejtegetnek, egy börtönszökevényt!

ESZTER:

            Hidd el, hogy ez már a szomszédság, meg legalább a fél falu előtt nem titok! Miska is itt volt délelőtt. Amikor azt mondtam neki, hogy ez a rendszer nem tarthat sokáig. Először azt mondta rá, hogy amíg a fegyver a kezükben van, nem félnek senkitől. És közben a pisztolyát az asztalra rakta.

            Nagyon vigyázz, mondtam neki, mert ennek nemsokára vége, és a te bőrödről is szó van. Mire azt vágta rá nagy hetykén:

                   ”A rövid királyság is királyság!”

ANDRÁS:

                   Éppen erről beszéltem az előbb. Mindenki féljen, annál nagyobb a biztonságuk! Amikor hadifogságba vittek bennünket vagonokban, az orosz őrség állandóan lövöldözött. Egészen az orosz határig. Annak is az volt a célja: Vigyázzatok, mert fegyver van a kezünkben!

                 Aztán, te is jól tudod, Miska nem az én két szép szememért segített olyan buzgón. Miért hívják az egyik lányát Eszternek? Nincsenek véletlenek! Magad is félve említetted meg nekem, hogy ő is itt volt. / Csalódott és bánatos. /

                   Nagyon fáradt vagyok.  Holnap megint korán virrad. És akkor nekem, a „láthatatlan embernek”, megint ki kell menni a szőlőbe.

ESZTER:

                   Nincs semmi elhallgatni valóm. Ha tudni akarod, sokat beszélgettünk az édesanyádról is.  Milyen nagy veszteség volt a korai halála. Még itt élhetne közöttünk. Lehet, hogy egész másként alakult volna az életünk. Biztos, hogy okos asszony volt az édesanyád, és még ma is itt állhatna mellettünk. Minél több szállal kötődik az ember az élethez, annál többre becsüli.

                   Én esténként mindig idegesen várom, hogy hazajössz-e, vagy valami baj történt veled.

ANDRÁS:

                    Annyira nem vagyok gyáva, hogy a sorsom elől öngyilkossággal meneküljek! Nem ugrok a kútba, és nem akasztom föl magamat. De a kiszolgáltatottságom szörnyű teher. És én két embernek vagyok kiszolgáltatva: Neked meg a Miskának.

ESZTER:

                    Ha régebben is így érezted, már akkor sem volt igazad. Mert nem jó kifejezést választottál. Mert nem voltál kiszolgáltatva a Miskának, legföljebb hálára kötelezve. Nekem meg kutya kötelességem volt, hogy kitartsak melletted, mint ahogy én is elvártam volna tőled.

                   Én még az Isten előtt és az édesanyád képe előtt is esküt tettem rá.

                   Ma már, amikor a fél falu cinkosunk, csak önmagunknak vagyunk kiszolgáltatva. Most már csak az a kérdés, hogy a hátralévő fél évet, rosszabb esetben egy évet, bírjuk – e még idegekkel.  Csak a türelmünk nagyságától függ a szabadulásunk.

                   Éppen négy éve közös börtönben élünk mind a hárman, mert a fiunkról sem szabad elfeledkezni. Már csak miatta is ki kell tartanunk!

                    Te magad mondtad, hogy a rossznak nemsokára vége lesz. Bízzál benne, bízzál bennem. Bízzunk önmagunkban, mert a nehezén már túljutottunk! Hátha megérjük még a jót is!

ANDRÁS:

                  Amikor hadifogságban voltam, azt mondták rám, hogy kishitű vagyok. Amikor gyakran elkeseredtem, mert nem bíztam a hazajutásban. Ami azt jelentette, hogy nem viselkedek férfi módjára, nem vagyok elég bátor.

                    Sose voltam az! Az András bátyádhoz is azért ragaszkodtam, mert szerettem volna olyan kemény gyerek lenni, mint ő.

                    Talán azért vagyok ennyire gyámoltalan, mert a nagyszüleim neveltek. Akik úgy vigyáztak rám, hogy még a fúvó széltől is óvtak. Mert a lányuk, az édesanyám helyett is szerettek.

                    Lehet, hogy ilyennek születtem. Nem hősnek, hanem áldozatnak. Beléd is azért kapaszkodtam, mert erőt éreztem benned. Az enyémnél sokkal nagyobbat.

                    De tudom, hogy a Miska bátrabb, mint én. Még azt is tudom, hogy tisztességes velünk szemben. De azt is tudom, hogy miért vállalja egy férfi még a halál kockázatát is.

                    Csak egy olyan nőért, akit szeret. Azt mondod, hogy azért, mert az unokatestvérem.  Nem így van! Csak egy olyan nőért, akit nagyon szeret. Mondhatnám úgy is, hogy az életénél jobban./ Leborul az összefont karjára. /

ESZTER:

                   A te édesanyád példájából megtanultam, hogyan kell viselkedni egy asszonynak. Pedig csak képről meg az emlékezésekből ismerem. Az én anyám példájából meg azt, hogyan nem szabad viselkedni. Különösen akkor, ha gyereke van meg egy rendes férje, aki egész életében gyerek marad.

                  Ha azért megharagszol, amit most mondtam, nagyot fogok csalódni benned.

                  Úgy szeretlek, mint a gyerekemet. Azt hiszem, hogy ennél nagyobb szeretet egy asszony részéről nincs. /A férje lehajtott fejére teszi a kezét, és anyásan megsimogatja./

 

                                                                  Változat

                   ESZTER:

                   Tegnap délután itt volt a Miska…

                    ANDRÁS:

                    Máma is itt volt a vitéz úr?

                   ESZTER:

                   Mért’ gúnyolódsz rajta? Akkor volt ideje.

                   ANDRÁS:

                   Amikor tudja, hogy én nem vagyok itthon. Derék legény az, derékszíjjal, pisztollyal!

                   ESZTER:

                   Ne felejtsd el, hogy az unokatestvéred..

                   ANDRÁS:

                   És neked mid?

                   ESZTER:

 

                   Biztosan a szeretőm. Gondolod te.

                   ANDRÁS:

                   Engem elüldöztek hazulról. Neki szabad bejárása van ide fényes nappal is.

                   ESZTER:

                   Honnan tudjam, hogy mikor kell bezárni előtte a kaput?

                   ANDRÁS:

                   Tudhatnád, hogy mindig.

                   ESZTER:

                   Azt nem lehet. Az a leggyanúsabb, ha bezárkózunk, mint egy önkéntes börtönbe.

                   ANDRÁS:

                   Nem tűröm, hogy  körülötted leskelődjön, mint egy sunyi róka!

                   ESZTER:

                   Tiltsd el innen!

                   ANDRÁS:

                    Ki is tiltom. A fiamat már úgyis magához édesgette. Amikor fennhagytad nálam Pesten, már másnap az Úri utcába csalta magukhoz – napokra.

                   ESZTER:

                   Elfelejted, hogy kisgyerek. Ott legalább nem unatkozott, tudott a kislányokkal játszani. Mondta is, hogy egyik nap megnézték a Lánchidat, a következőn fölmentrk a Gellérthegyre. Nagy élmény az egy falusi gyereknek.

                   ANDRÁS:

                   Mintha arcul csaptak volna, amikor a vasútállomáson, a búcsúzkodáskor, megkérdeztem tőle: Aztán nem vágyódtál vissza hozzám? Nem – mondta a szemembe.

                   ESZTER:

                   Mit vársz egy tízéves gyerektől? Ne tanítsuk meg már ilyen korán hazudni! Lásd be, hogy még csak kisgyerek! Egész úton láttam rajta, hogy valami nagyon bántja. Lehet, hogy éppen ez az őszinte szó. Nagyon érzékeny, és a lelke okosabb, mint sok felnőtté. A te fajtád!

                   ANDRÁS:

                   Nem tűröm, hogy elvegye tőlem a fiam meg a feleségem!

                   ESZTER:

                   NE őrjöngj! A te fiad az, akire leginkább rábízhatsz. Jobban vigyáz az rám, mint gondolnád. Ha éppen nem olvas, mindig csak engem figyel. Nem szándékosan, hanem ösztönösen. Sose bocsátaná meg nekem, ha félrelépnék. Ha magadra hagynálak a bajban. Tegnap délután is többet beszélt a Miskával, mint velem. Az meg mint egy gyerek, a TT-pisztolyával vagánykodott a fiunk előtt. A szórakoztatására még bele is lőtt egyet a melléképület falába. Akkorát csattant, mint egy szárazvillám.

          Miska, mint aki jól megadta kulákoknak, és elszórakoztatta az unokaöccsét, már fordult is ki a kapun. És indult haza ebédelni az anyjához. Aztán meg, gondolom, az esti vonattal a családjához, az Úri utcába. De a legérdekesebb a dologban az volt, hogy az utcából senki sem mert idejönni, és megkérdezni, hogy mi volt ez a dörrenés. Az Erzsike néni egymaga volt csak, aki a kerítésen átszólt: Talán nincs valami bajotok, Esztikém?

                   ANDRÁS:

                   Imponálni akart a vitéz úr!

                   ESZTER:

                   Mindig megfeledkezel arról, hogy hányszor vitt ebédet neked az ÁVH konyhájáról, amíg rendes állásod és fizetésed nem lett. Aztán életét kockáztatva kiment Monorra, hogy neked segítse a hamis katonakönyvet beszerezni. Tudod, hogy ott loholtak a nyomában a kopók. Ha elcsípik, mint ÁVH-st, ki is végezhették volna. Az életével játszott. És te ilyen flegmán beszélsz róla.

                   ANDRÁS:

                   Eljön még ma este hozzánk? Vagy énrám már nem kíváncsi?

                   ESZTER:

                    Lehet. De nem szeret ő olyan gyakran a faluban flangálni ebben a számára is szűk uniformisban. A kék ávós igen feltűnő jelenség, még ha a többség nem is tudja, hogy csak a rádióőrség egyik vezetője. A nagy disznóságokhoz semmi köze.

                   ANDRÁS:

                   Hiába, no! Fölvitte az isten a dolgát. A szegényház szomszédságából Budára költözött. A kezében a munkáshatalom egyik fegyvere.

                   ESZTER:

                   De ő ezzel egyetlen embert sem volna képes megölni. A te példád mutatja, hogy a pozíciót jóra is lehet használni, még ebben a rendszerben is. És nem ők az urak, hanem az csak beszegődtek a nagy vadászok mellé vadászkutyáknak. Az itthoni szegénységben mezítlábas volt, aki hiába volt az osztály legjobb tanulója, mégis megalázták. Most bakancsos, és félnek tőle. Ez számára valami jóvátétel. De mégis magányos. Mi vagyunk egyetlen rokonok, akikhez minden hátsó gondolat nélkül beléphet az ajtón.

                   ANDRÁS:

                   Az idősebbik lányát Eszternek hívják. Véletlen lehet ez? Hadd legyen ez a név minden nap hallható még családi körben is!

                   ESZTER:

                   Nyílik az utcai ajtó. Ugorj  a belső szobába!

                   MIHÁLY:

                   Szervusz, Eszti. András, gyere ki! Csak én vagyok itt, minden imperialista ellensége. Az államrend éles fegyvere. Ez ugyan elég ijesztően hangzott, de ti tudjátok a valót.

                   ANDRÁS:

                   Ilyeneket nálunk ne mondj, mert rögtön leszakad a mennyezet., és mindnyájunkat agyoncsap. Fegyverest-fegyvertelent – egyformán.

                   MIHÁLY:

                   Ha Szabad Európa Hangjára nem szakadt még le, akkor most se fog. Tudod, kik hallgatják sűrűbben, mint te és az ország nagy része? Fönn az elhárítás. Akit ott bírálnak, azt a fejesek automatikusan jutalmazzák. Legutóbb Szvétek Sándort ócsárolták, mert kommunista közösséget alakít ki a kalocsai kollégiumban. Mindjárt megkapta fölülről a dicséretet: Csak így tovább, elvtárs! „Gallicus rovatát a Reflektort közvetítjük. Látom, milyen tájékozott vagyok ezen a vonalon is? Lehet, hogy a fiatok is ebben a kollégiumban lesz majd diák, ha középiskolába jár. És jó kommunistát nevelnek belőle.

                   ANDRÁS:

                   Meddig tart még a hatalmatok?

                    MIHÁLY:

                     Ha rajtam múlik, örökké.

                     ESZTER:

                     Már megint nyílott az ajtó. De a lassú tempóról ítélve, csak a Mátyás bácsi jöhet.