Jött a parancs, hogy a megindulási állásba visszavonulás. Felsóhajtottunk: Az a három kilométer is valami! Búcsúzásul az orosz nehézaknavetők még megszórtak bennünket.
A megindulási állomás előtt tisztek, gyalogosok, tüzérek. Gyűjtik maguk köré az embereket. Már voltunk vagy százan. Megérkezett hat-nyolc teherkocsi, rajtuk hideg élelem és sok-sok hordágy. Ettünk, aztán megkaptuk az új feladatot: egy tisztes, négy honvéd két-két hordággyal vissza a rozsba. Összeszedni a sebesülteket! Meg a halott tiszteket, a halott legénységet majd utána.
Este tíz óra volt, amikor újra nekiindultunk a rozsnak. Csak akkor volt szabad visszaindulni, ha mindkét hordágy tele volt, és együtt az öt fő. Már kettőt fordultunk. A sebesülteket Masztyuginóba, az ideiglenes kórházba szállították.
Megyünk vissza a harmadik fordulóért. Már éjfél körül járt az idő. Most egy kicsit jobb felé tartottunk, mert arra még nem jártunk. Oda mentünk, ahonnan beszédet, segítségkérést vagy nyöszörgést hallottunk. És nyöszörgésre megyünk az egyik irányba. Halljuk a gyenge beszédet, de nem értjük. Megállunk fülelni. Csend van. Majd ismét a hang.
Szanitári! Tovarisi! - halljuk.
No, ez fogás lesz a javából! Nyilván orosz. Óvatosan megközelítjük, meg is látjuk, ő is minket. Vicsorgat, valamit mond, de nem értjük. Közülünk senki nem tud oroszul. Kezében pisztoly, de nem lőtt. Hátulról kaptam el a kezét pisztolyostól, de a fegyverben nem volt töltény.
Mindkét lába térden felül elfűrészelve, a csontjai csikorognak. Riadt tekintettel néz ránk. Föltesszük a hordágyra, nagyon fél. Vállán arany vállap, őrnagy az istenadta. Kínálom cigarettával, rágyújt, és akkorát szív, hogy majd lenyeli az egész szálat. Mi is szívjuk. Beszédfoszlányok. Az orosz fölemeli a fejét, valamit hangosan szól. A rozsban hat orosz bujkál három hordággyal. Odaérnek, nézzük egymást. Géppisztoly a hátukon keresztbe. Az őrnagy beszél, az egyik orosz a szemét törli. Egy hordágyat ledobnak a földre, a miénket őrnagyostól elviszik.
Úgy mentek el hang nélkül, hogy az egyik lekapta hátáról a géppisztolyt, és hátrálva ment a társai után lövésre kész fegyverrel. Nálunk csak egyetlen fegyver volt, az orosz őrnagy haszontalan pisztolya. Azt is eldobtam, hogy ne vallassanak miatta. A rozsnak azon a szélén több sebesültet nem találtunk. Bevonultunk éjféltájban a többiekhez, a megindulási állásba.
Összetalálkoztam egyik dejtári jó bajtársammal, Bacsa Ferivel. Lehúzódtunk egy gödörbe, és szinte összebújtunk, hogy így is mentsük egymást. És elkezdtünk szundikálni. Mellettünk, olyan kétszáz méterre, balra húzódott a Novo-Uszpenszkából Urivba vezető út. Éppen ezen a szakaszon hatalmas nyárfákkal szegélyezve. A nyárfák árnyékában negyven, álcázott magyar harckocsi állt.
Furcsa volt az éjszaka közepén, hogy légyzümmögést hallottunk. Rövidesen felerősödött a hang, és repülőzúgássá vált. Elöl egy magányos gép repült, utána három-négy kilométerre vagy tizenöt. Az első kiengedte a világító bombáit, amelyek nappali fénnyel világították meg a környéket. Mire kivilágosodott, a többiek is, a bombázók is odaértek. Az első támadási hullámban két harckocsit találtak el. Az egyik lángba borult, a másik szétrobbant. Fél óra múlva ismét jöttek, ugyanolyan formációban, mint az előbb, és pontosan ugyanannyi. Három hullám tűzijátékát élveztük végig, amikor azt mondtam Bacsa Ferinek, hogy menjünk be Novo–Uszpenszkába.
Probléma nem lehet, hiszen nekem van igazolványom, és őt meg magam mellé vettem kisegítőnek, mert a járőrtársam elveszett. El is indultunk. A három kilométert jó félóra alatt megtettük. És még örültünk is, hogy azokat a pokoli nyárfákat elhagyhattuk, hiszen lehet, hogy reggelig fogják bombázni őket.
Alig mondtuk ki ezt hangosan, amikor már halljuk is a repülőgépzúgást. Ezek most ránk vadásznak? Az első gép már a fejünk felet zúg, és ég a Sztálin-gyertya, és már itt vannak utánunk a bombázók. Egy ház mellett két méterre magas trágyarakás, és süvít a bomba, és tőlünk olyan húsz méterre robban. Nekem sikerült a trágyarakás és a házfal közé beugranom, de Bacsa Ferinek egy szilánk a jobb szemöldökcsontját vágta át. Behúztam a házba, ahol német szanitécek voltak. Azok azonnal bekötötték, és a német sebesültekkel együtt elvitték a kurszki kórházba. Bacsa Feri októberre meggyógyult, akkor láttuk újra egymást. Állítása szerint, jót tett neki a kórház, mert megpihent és megnyugodott egy kissé.
+
Az augusztus10-ről 11-re virradó éjszakát tehát mi is Novo-Uszpenszkában töltöttük. Többnyire a szabad ég alatt, mert a bombázások miatt nem mertünk a házakba húzódni. Inkább vackoltunk magunknak a falak mellé szalmába bújva, vagy fák árnyékában a házaktól távol, de egymáshoz szorosan. Féltünk még az őslakosoktól is, mert igen próbára tette idegeinket az előző nap.
Végre megvirradt. Kerestük a tegnapelőtt lerakott szerelvényünket. A helyét meg is találtuk, de szét volt túrva, és avatatlan kezek által kiválogatva. A használható holmikat elvitte, aki előbb odaért. Elsősorban az őrökre gyanakodtunk. De a gyanú még nem bizonyíték. Valami azért maradt: a zubbony, a köpeny, a borjú, de soha nem lett meg az önborotvám, sem a késborotvám. Úgy kellett venni olyanoktól, akiknek volt eladó.
Amikor egy szakasznyi katona összeverődött, parancsnokkal az élén elindították őket Masztyugínóba. Ez a község Novo-Uszpenkától 5-6 kilométerre, a Dontól olyan 9-10–re esett. Egy nagy ház kertjében vártak bennünket a szakácsok igen finom ebéddel: jó szaftos rizses hússal. A teljes létszámra főztek, de sajnos már többen nem álltak sorba közénk.
A szakácsok - lovászok között láttam tüsténkedni Ruga szakaszvezető urat, aki olyan nagyon belopta magát már otthon a szívembe. Adjusztált ruhában volt, bal mellén, a zubbonyon, zöld cérnából sodort zsinór, az esetleges kitűntetések számára. No fene, a tegnapi megpróbáltatások után is vannak még illúziói egyeseknek! Rám nézett, de nem tisztelegtünk egymásnak. Voltak ennél fontosabb dolgok is.
Ebéd után elhelyeztek bennünket, megmosakodtunk, és azzal feküdtünk le, hogy alhatunk holnap reggelig nyugodtan.
Még másnap is jött hozzánk olyan ember, aki a harc közben más egységhez csapódott. A század elvesztette személyi állományának a felét, a századhoz tartozó parancsnokok – tisztek, hadapródok – közül öten estek el. Egyetlen hadapród maradt életben, Nyitrai Géza. Igen sajnáltam a járőrtársamat, Balga Ferenc tizedest, a járőrtársamat, közvetlen felettesemet és Kandrai hadnagy urat, aki halálával megszolgálta az előléptetését, a szemem láttára. Augusztus 12-e is csetlés-botlással telt, de igen csendes volt és elgondolkodó az egész megmaradt társaság. Jöttünk-mentünk, de nem találtuk a helyünket.
Kijelölték a század elhelyezési körletét egy nagy gyümölcsfás helyen, a falu szélén. Mint rangidős, Nyitrai Géza hadapródőrmester vette át a század parancsnokságát.
Augusztus 13-án, délelőtt, volt az első zárt kötelékben megtartott parancshirdetés. Bejelentették, hogy a 23/II. zászlóalj, a mi zászlóaljunk, tartalékban marad. Ez a zászlóalj képezi a hadosztálytartalékot. A hadosztály többi egysége védelemben lesz.
1942. augusztus 13-án délután is sorakozó volt mindenkinek. Senki sem maradhatott távol, még a szakácsok és a törzshöz tartozók sem. Jelen volt a század teljes személyi állománya. Megjelent a századparancsnokságról egy tiszt és két írnok. El nem tudtuk képzelni, hogy mi következik. Pedig sejthettük volna, mert a veszteségeket még nem vette számba senki. Most az következett.
A mi századírnokunk és a két zászlóaljírnok munkához látott. Mi egy nagy körben körülültük őket, mint egy gyászoló gyülekezet a leengedésre váró koporsót. Felolvasták jól hallhatóan és figyelmesen, egymást ellenőrizve, a század teljes névsorát.
Azt a létszámnévsort, amely még a balassagyarmati induláskor teljes volt. Azt kellett megállapítanunk közösen, hogy akik akkor már nem ülhettek közénk, ki hiányzik. Illetve, ki látta őket elesni, és hol? Kit szállítottak közülük kórházba? Ki eshetett orosz fogságba, kit tekinthetünk eltűntnek?
És addig folyt a névsorolvasás, és annyiszor, ahány bizonytalan sorsú bajtársunkról bizonyosságot nem szereztünk. Nehogy valaki kimaradjon, és tévedés történjen a hazaiak értesítésekor.
Másnap reggel az egyik orosz házban kopogni kezdtek az írógépek. A következő szöveget fogalmazták tucat számra:
„Hivatalosan értesítem, hogy xy honvéd 1942. augusztus 10-én Voronyezstől 48 kilométerre a Don-menti harcokban hősi halát halt.” Aláírás, bélyegző.
Ezzel jelentették be az otthon maradottaknak, hogy a fiuk, testvérük, férjük, kedvesük többé ne reménykedjék a hazatérésükben. Valahol Uriv táján orosz földben fekszenek. Az indulástól még csak két hónap telt el. De egész pontos adatokat még nem tudtunk bizonyosan. Az eltűntek sorsát illetően sok volt a találgatás.
Egy hétig említésre méltó esemény kevés történt. Hacsak az nem, hogy sátorszomszédunk lett egy tizedes, egy pesti srác. Egyik rajnak volt a parancsnoka, és mint tartalékost hívták be. 1916-ban született. Emlékszem arra, amikor bevonult. Akkor még eléggé „rázta a rongyot”, nagyképűsködött, és kézzel-lábbal tiltakozott a behívás ellen, mert hadiüzemben dolgozott, és nagyon fontos hadianyagot gyártott. Nekünk így mesélte. Állítólag Csepelen ő és az egyik társa kettesben gyártották a magyar golyószórókhoz a helyretoló rugót. Hittük is, nem is.
Nem volt szerencséje, mert ő is megkapta a SAS-t, és bejött közénk. Állandóan méltatlankodott, bár a többiek is, de magukban, de egészen más miatt. Például: Felelősségre vonták-e azt a tisztet, aki a magyar ágyúk tüzével késlekedett, majd bennünket lőtt? De hát ez a vezérkar belső ügye volt, de nem ártott volna tudni a beosztottaknak is, hogy kit vontak felelősségre, illetve kit marasztaltak el a teljesen céltalanul meghalt bajtársaink haláláért. Például: Kardos Pista értelmetlen és céltalan pusztulásáért. Dehogy mert szólni valaki!
A pesti szomszédunk állandóan szidta a pesti világot. Hogy az egész nem ér semmit, mert nincs társasági élet, nívón aluliak a színházak műsorai, nem lehet egy valódi feketét kapni az egész városban. És így tovább. Mi csak elnézően mosolyogtunk rajta. Mert már a bevonulása után egy hétig nem ette meg a kincstári kosztot, és a Sümegi szállóban vacsorázott. Reggelit nem evett, délben harapott valami hideget, mert este a bőséges szállodai vacsora várta. De hol van már a tavalyi hó!
+
Szóval, ez a tizedes lett a szomszédunk. A csapatok élelmezésére a szarvasmarhát a front mögött 40-50 kilométerre vágták a mészárosok. De a nagy távolság miatt a kedden levágott marha húsa legkorábban csütörtökön került a századkonyhára. A vételező kocsikra felrakták a negyed marhákat, rájuk dobtak egy gyékénytakarót, és utaztatták a húst negyven-ötven kilométer hosszan. De az orosz utakon, amelynek porában vagy dagonyában igen lassan haladt a kocsi. Nem lehetett csodálkozni rajta, hogy menet közben, a vánszorgás közben, a hússzállító teherautókat arról lehetett megismerni, hogy egész felhőként kísérték azok a zöld színű döglegyek. Ez a nyári szállításoknál mindig így volt.
Amikor a negyed marhát a századvételező átvette, a szakácsok kiterítették egy ponyvára, két-három vödör vízzel leöntötték, és már kezdődhetett a darabolás. A higiénia bizonyos hiányosságait föl lehetett fedezni. De „az ember olyan élőlény, amelyik mindent megszokik”. Főleg kint a fronton, ahol örül, hogy még él.
Egyik alkalommal mentem az ebédemért, amikor utánam szólt a pesti tizedes:
„Őrvezető, legyen szíves, hozza el az én adagomat is!” És már nyújtotta is felém a csajkáját. Ahogy megkaptam az ebédet, és ballagtam vele a sátorunk felé, látom ám, hogy a babgulyás tetején sok a pirított hagyma. Közelebbről is nézegettem, és fölfedeztem, hogy minden hagymadarabnak feje van. No, a mindenségét neki! Nem tudom, mit fog szólni az én kényes gyomrú tizedesem?
„Tizedes úr, parancsoljon, itt az ebédje!”
„Köszönöm, őrvezető. És mi van ebédre?”
„Babgulyás, tizedes úr, csak sok hagyma van a tetején.”
„Annál jobb, nagyon szeretem a pirított hagymát.”
„Tizedes úr, csakhogy ezeknek a hagymáknak fejük is van.”
„Sebaj, őrvezető, a kukaccal is telik a has.”
Az én régi, békebeli és finnyás tizedesemre rá sem lehetett ismerni, olyan jóízűen ette ezt a bakakosztot. És abba is belenyugodott már régen, hogy helyette más fabrikálja a golyószóró rúgóját.
Elérkezett augusztus 20-a, Szent István ünnepe. Reggeli után a század kivonult. A körletben csak a két csapatcsendőr, napos, ügyeletes; a két szakács, egy őrvetető és a vételező tisztes maradt. Mi ketten, a csendőrtársammal, átmentünk az ötödik század körletébe meglátogatni az ismerősöket. Nagyon kellemes, valóban ünnepléshez igazodó időjárás volt.
Egyszer csak, úgy 11 óra tájban, az urivi hídfőből eldördültek az ágyúk, és 6-8 kilométer után éppen a nehézfegyver század körletébe és a miénkbe húsz lövedék csapódott be. Két bajtársunk meghalt, egy pedig megsebesült. Természetesen tudtuk, hogy az oroszok csak úgy találomra nem lövöldöznek, de ez kimondottan célzott volt. Nagy lett a riadalom, és rövidesen kiderült, hogy valaki a századunk körletében lévő vadkörtefát meggyújtotta, hogy kifüstölje a méheket, és az odvából mézet akart szedni.
Az ágyúgolyók füstje még alig oszlott szét, a gyakorlaton lévő századunk bevonult. A századparancsnok megállapította, hogy a füst bizony támpontot nyújtott az ellenségnek. Ki volt a tettes? Ki a felelős két bajtársunk haláláért? A szakácsok igazolták egymást, mi, csapatcsendőrök, nem voltunk a körletünkben, a szakácsok a vételező tisztest sem látták. Tehát csak a napos vagy az ügyeletes lehetett a tettes.
A század ingben, sima derékszíjjal a konyha mellett sorakozott fel. Parancskihirdetés! A hadapródőrmester mellett két egészségügyi katona, orvos és az írnok, aki a következőt olvasta:
„1942. augusztus 20-án 11 órakor, amikor a század körleten kívül tartózkodott, Lengyel Sándor őrvezető, mint napos tizedes és Fetzer Jakab honvéd, mint ügyeletes őrvezető a körletben lévő odvas körtefát meggyújtották. A füstre az oroszok ágyútüzet nyitottak, amelynek következtében két fő életét vesztette, egy pedig megsebesült. Ezért Lengyel Sándor és Fetzer Jakab honvédet két - két órai kikötésre ítélem. Azonnal végrehajtani!”
Kiválasztották a kikötésre alkalmas fát. A fa egyik erős ága alá állították az elítéltet. A kikötésre ítélt két karját hátracsavarták, összetett csuklójára ráhurkolták a kötelet. Ha a parancsnok jónak látja, akkor a hurok alá tetetheti a zubbony ujját. A kötél végét átdobták a faágon, és a kötelet addig húzzák, amíg az áldozatnak csak a lábujjai érik a földet. Igen régi büntetési mód ez, még az első világháború előtti időkben vezették be a magyar hadseregben. Nem lehettünk rá büszkék.
Már fél órája függtek a fán, amikor elsőként Fetzer Jakab vesztette el az eszméletét. A parancsra a földre engedik, majd föllocsolják. Feleszmél. És így folytatódik mindkettővel tovább, amikor Lengyelt már másodszor engedték le, akkor megszólalt:
”Hadapród úr, a fát nem mi gyújtottuk fel. Jobban kellett volna nyomozni!”
„Hát akkor miért nem jár a szájuk, hogy ki az igazi bűnös!
„A valódi bűnöst keresse meg a hadapród úr, de harc közben ne kerüljön a szemem elé.”
Lengyelt ismét felhúzták, és miután letelt a két óra, a végrehajtás jegyzőkönyvét aláírták. Az élet ment tovább a maga útján.
Este, már takarodó tájékán, ismét sorakozó:
”Ma reggel a sztarij - oszkoli repülőtéren Horthy István kormányzó-helyettes hősi halált halt, mert a repülőgépével lezuhant.”
Emlékezetes maradt mindannyiunk számára ez az ünnepinek indult augusztus 20-a.
+
Mi ketten járőrözgettünk. Ellenőriztük az őrségeket, közben leültünk velük kártyázni, mert az ördög bibliáját ott is sűrűn lapoztuk. Egyik őrhelynél mi nyertük el a konzervet, mert ez volt a közös valutánk, a következőnél elvesztettük.
Ha nevetni akartunk, úgy a bajusz alatt, meglátogattuk a belga páncéltörővel felszerelt bajtársainkat, ahogy gyakorolták a lesállást. Vagy az aknavetősöket, akik szorgalmasan futkostak a csővel, talpaltak a talppal, céloztak, tüzelőállást váltottak, amíg csak bírták tüdővel.
A lövészszakaszok a kézigránátdobást gyakorolták esztergált fadarabokkal, szimulálták a gyilkolást. Aztán gyakorolgatták a közelharcot, és kitartóan döfködtek egy orosz szalmabábut. Nem hagyták, hogy az emberek unatkozzanak, ezért szórakoztunk, mi ketten, olyan jól.
Augusztus tizedike, sőt huszadika is kezdett feledésbe menni. A hiányzók elvesztésébe az idő múlásával belenyugodott az ember. Ha levelet írt haza közben, meg-megemlegettük az egy faluból való áldozatok neveit, sorsát. De minek fájdítanánk az emberek szívét fölöslegesen? Mink még éltük, és hogy még meddig fogunk élni, ki tudja. Amióta eldördültek az urivi ágyúk, azóta még cigizni csak tűzbiztos fedezékben lehetett.
Újság volt, hogy érkezett hozzánk egy szakasznyi erősítés, csupa román meg ruszin polgártárs. Nem volt különleges, hiszen magyar uniformisba bújtak, az oroszok meg úgyis csak arra lőnek, nem az anyanyelvre.
Valahonnan új szakaszparancsnokokat vezényeltek a századunkhoz. Még az urivi támadást megelőzően vitéz Kovács Károly vezérőrnagy volt a 20. hadosztály parancsnoka, a 23. gyalogezred parancsnoka Nagy Géza ezredes, a zászlóaljunké Lászai János.
Vitéz Kovács Károly idegösszeroppanást kapott, amin nem csodálkoztunk, mert olyan cudarul szervezték meg azt a támadást. A helyére Nagy Géza ezredes lépett, az ő posztjára pedig Lászai János. A 23/ II. század parancsnoka Hárs László lett, akit ez alkalommal léptettek elő századossá.
Szeptember 7-én a masztyuginói templom előtt gyülekeztek össze az ezred csapatcsendőrei és néhány tábori csendőr. Az eligazítást Verebély István zászlós vezette, aki felvilágosított bennünket arról, hogy valószínűleg 9-én támadást fogunk indítani Sztorozsevoje község elfoglalására. Ha sikerül, kiérünk a Donhoz, és oldalba kapjuk az uriviakat. A hídfőt kellene felszámolni, mert annak nagy a hadászati jelentősége.
El kell mondani ugyanis, hogy június-júliusban, amikor Tyimnél a magyar és a német erők az orosz védelmet visszaszorították a Donig, akkor itt nem volt hídfő. A magyar csapatok is végig kinn álltak a Don partján, kétszáz kilométer hosszan. Az oroszok meg a biztos védelmet nyújtó Don mögé húzódtak, végig a keleti partra.
De a magyar hadvezetés, miután a part mentén csak hevenyészett védelmi állásokat létesített, a katonák zömét meg hátra küldte füvet meg rozsot kaszálni, mert kell a takarmány télen is a lovaknak. Az oroszok megorrontották ezt a magyar „hadmozdulatot”, és Urivnál szép lassan átszivárogtak a folyó legkevésbé védett szakaszán, és keményen megkapaszkodtak az urivi hídfőben.
Ezen a szakaszon a Don egyenes folyását egy félkör alakú kanyar szakítja meg, amely kelet felé türemkedett ki.
Majdnem hasonlított a görög ábécé Omegaként ismert betűjéhez, ahol a kanyar két pontja csupán 12-14 kilométerre van egymástól. A kanyar mélysége 5-6 kilométer.
A kanyar északi sarkán helyezkedett el Sztorozsevoje, a délin pedig Uriv. A kanyar déli részén még volt egy falucska: Ticsika. Vagyis, amit könnyelműen kiengedtünk a kezünkből, most azt drága áron vissza kellett szereznünk.
A templom előtt összegyűjtötteknek az volt a feladatuk, hogy záró láncot képezzenek, hogy ne ismétlődhessen meg az urivi kudarc. Amíg az orosz védelmet föl nem tépjük, addig hátrafelé csak orvosi cédulával ellátott sebesültek vagy a felsőbb parancsnokság által kiállított nyílt parancsot felmutató katona mehet.
1942. szeptember 7-én este összepakoltunk, mindent fölszedtünk, és amikor besötétedett, századonként elindultunk keletnek, a Sztorozsevoje előtt lévő magyar védőállások mögé. Több száz holdas, végtelennek tűnő napraforgótáblában táboroztunk le. Oda hozták a meleg ebédet, másnap napoztunk, levelet írtunk haza. Némelyikünk már a végrendeletét.
Korán megvacsoráztunk, még a nap is látta. Lőszert, kézigránátot vételeztünk. Megkaptuk a másnapi, azaz kilencedikei ebédet, hidegélelmet. Megtörtént a századok szerinti eligazítás, majd szakaszonként elismételték, és pihenőre tért, akinek az álmai nem voltak nagyon rosszak.
+
A hajnali pirkadat a zárólánc tagjait a magyar és a német tüzérségi vonal mögött találta. Nagy tüzérségi erőket vontak össze, és nem akarták, hogy az urivi katasztrófa megismétlődjön a kimondottan önpusztító tüzérségi tűz miatt.
Az emberek már négy órakor megreggeliztek. A 8-án kiosztott karszalagok a karon voltak. Az élen haladóknak zsebben a negyed négyzetméternyi sárga ruhadarab. A karszalag azért kellett, mert a magyar posztóruha színe hasonlított az orosz egyenruháéhoz. Nehogy elnézzük egymást. A négyszögletes ruhadarabnak pedig az volt a szerepe, hogy ha az élen haladókat az orosz védelem lefekteti, akkor szűkség lesz a repülők támogatására, és ez a sárga ruhadarab jelzi a pilóták számára azt a sávot, ameddig a támadó magyar-német egységek eljutottak. Tehát az előttük lévő területsávot kell bombázni.
Pontosan öt órakor a tüzérség megnyitotta a tüzet. A kisebb ágyúk a közelebbi célpontokat lőtték, a nagyobbak a távoliakat. Egy teljes órán át ontották a tüzet, a vasat, az acélt Sztorozsevoje védőire. Verette a védőállásban lévő orosz gyalogosokat, a hátrább lévő páncélelhárítást, az aknavetősöket, a tüzérséget, a tartalékot. Szóval: mindent és mindenhol. Morajlás, dübörgés volt előttünk, és a falucskában hatalmas lángnyelvek csaptak fel a magasba. Égett abban minden ház.
Aztán a tüzérségi tűz elhallgatott. Szinte fájt a csend egy teljes órai dübörgés után. Tudtuk, hogy miután a tüzérek megtették a kötelességüket, most mi következünk.
Sztrozsevoje orosz védelme is hallgatott. A védelmi vonaluk előtt, jobb oldalon szántás, a baloldalon még learatatlan rozs, végtelenbe nyúló táblában. Ezt az állásaik előtt olyan kétszáz méter szélesen le is kaszálták, tehát nyílttá tették a terepet. A kévéket keresztekbe rakták, de minden keresztbe egy–egy géppuska- vagy golyószóró-fészket telepítettek.
Amikor a gyalogság elindult, ezekből az előretolt fészkekből lőttek, amíg a fegyverük csöve be nem tüzesedett. A magyar egységek rövidesen felszámolták ezeket a gócokat. Az életben maradt oroszok visszahúzódtak a saját védelmi vonalukba.
Amikor gyalogosaink elérték a rozstábla szélét, olyan zárótüzet kaptak, hogy nem voltak képesek tovább haladni.
Kiderült, hogy az első védelmi vonalban harcoló oroszoknak, kivétel nélkül, dobtáras géppisztolyaik voltak.
Támadásunk szélessége mintegy nyolc kilométer volt, és mintegy 6-700 méter mélységben legalább harmincezer ember, aki szeretett volna a faluba eljutni. Aki a szemben állók közül megmoccant, legyen az orosz vagy a mieink közül, már kapta is sorozatot vagy a jól irányzott puskagolyót.
+
Már több órája feküdt a támadó csapat, de előre egy tenyérnyit sem sikerült haladni. Sok a sebesült, a segélyhelyen alig győzték a munkát.
A súlyos sebesülteket rögtön gépkocsira, lovas kocsira rakták, és vitték hátra. A kötés, amit a helyszínen kaptak csak a vérzés elállítására vagy csökkentésére volt elég. A lábon járó sebesültek, a nyakukba akasztott orvosi cédulával, hátra mehettek. A járművek nem győzték a szállítást, pedig még csak a támadás első napján voltunk. Mi lesz itt addig, amíg el nem érjük a Dont?
A záró lánc is igen lassan haladt előre. Két fő együtt, a legközelebbi körülbelül negyven méterre. Szinte csak araszolunk, de ez minket különösebben nem izgat, mert azért mégiscsak nagy mázlink van. Minden gazcsomót megpiszkáltunk, mert egyetlen katonasapka el nem maradhatott.
Jött velünk szemben hátrafelé két katona. A nyakukon nem volt orvosi cédula. Amikor közelebb értek, akkor vettem észre, hogy az első egy tüzér parolit viselő hadnagy, a háta mögött tisztes távolságban egy tüzér, hátán egy karabéllyal. Rájuk is szóltam:
„Állj! Parancsnok előre!” A honvéd hátra maradt, a hadnagy előre jött, és ismét megállítottam:
„Állj! Hadnagy úr, hová mennek?”
„A tüzérfigyelőből megyünk a lövegállásba.”
„Kérem a nyílt parancsot! A nélkül és orvosi cédula nélkül még a tüzérek sem mehetnek hátra.”
„Pedig, őrvezető, én hátra megyek, mert nekem ott van a szolgálati helyem. Akár tetszik ez magának, akár nem.”
„Hadnagy úr, ismétlem, és utoljára felszólítom. Amennyiben nem fordul vissza, és nem csatlakozik az egységéhez, agyonlőjük.”
Járőrtársam a géppisztolyát a hadnagy felé irányította.
„Nagyon helyesen jártak el, fiúk. Itt az igazolványom, a hadosztálytól vagyok, és a záró láncot ellenőrizzük. Legyen szíves, adja ide az igazolványát!”
Az adataimat följegyezte, és elment a záró lánc előtt, tovább folytatni az ellenőrzést. A határozott magatartásomnak meglett az eredménye, mert novemberben érem lett belőle: magyar bronz vitézségi érem.
Elől dúlt a harc, mi is lassan haladtunk előre. Jobbra egy kisebb napraforgótáblánál mozgást láttam. Ott emberek tettek-vettek. Menjünk, nézzük meg, kik azok, és mit csinálnak! Olyan száz métert kellett jobbra kitérnünk. Három magyar katona szorgoskodott egy géppuska mellett. Az egyik honvéd a géppuska mellett térdelt, és egy ronggyal és egy hangya szorgalmával tisztítgatta azt. A másik a sekély gödörben hanyatt fekszik, és nagy bugalommal kötözgeti a harmadik egy darab gézzel a társa balkarját. Rájuk köszönök:
„Maguk mit csinálnak itt, szakaszvezető úr?”
„Nem látja, egyik katonám megsebesült, annak a karját kötözöm.”
„No, bontsa csak le azt a gézt, majd megnézzük a sebet! Lebontani, szaporán!”
Semmi vér, semmi, ami sebesülésre utalna, de legalább körülöttük legalább húsz eldobált csikk. A géppisztoly csöve rajtuk.
„Bajtárs, ha istent ismersz, ne izélj velünk! Mind a hárman egy faluból valók vagyunk. Nekem három gyerekem van és egy beteg feleségem!”
A szakaszvezetővel, mint rajparancsnokkal megbeszéltük, hogy tulajdonképpen nem sértették meg a szabályt, csak szabotálták a vérontást. Javaslatunkra a napraforgó sarkánál beásták magukat, és a géppuskát tüzelőállásba helyezték.
Elköszöntünk egymástól, azóta sem találkoztam velük.
Lassan beesteledett. A harc hevessége csökkent, csak az égő házak világítottak egyre félelmetesebben.
Mindkét oldalon csak az éber őrök vigyázták egymást meg a katonák nyugalmát. Éjjel ritkán volt lövöldözés, ilyenkor még a halál is aludt.
Az oroszok még mindig a község előtt lévő védőállásokban voltak, mi pedig az orosz állások előtt feküdtünk száz-nyolcszáz méter mélységben. Szerencséje volt annak, akinek a közelében egy jókora bombatölcsér vagy ágyúgolyó csapta gödör volt, mert az védelmet nyújtott a kézi fegyverek tüze ellen. Csak a fejét ne nagyon emelgesse, aki nagyon kíváncsi volt. Érje be a feje felett lévő csillagokkal meg a holddal!
Mi, a záróvonalba tartozók, az éjszakát az eredeti védővonalban töltöttük. Közvetlenül mellettünk volt a zászlóalj kötözőhelye. A sebesültek egy része még mindig nem volt ellátva. Akiken nem lehetett segíteni, azok a halálukig nyöszörögtek, majd amikor a szemük fenn akadt, félre húzták őket az útból.
Ha az orosz aknavetősök figyelője nem volt elég álmos, vagy rosszat álmodott, még az éjszaka kellős közepén néhányszor megszórt bennünket. Sok fölösleges lőszerük volt, nekünk annál kevesebb. De a hajnal csak megérkezett. A Don felől először sárga fényküllők jelentek meg, majd ezek összekapaszkodtak, és már újra ránk ragyogott a következő nap.
+
És ekkor úgy megijedtem, ahogy csak ritkán szoktam. Kissé jobbra, a hátunk mögött, olyan hangorkán támadt, amilyet még életemben nem hallottam. Mintha a pokolból jött volna ez a hangözön. Borzalmas volt, idegtépő és fantasztikus.
Később ellátogattunk ennek a hangforrásnak a közelébe, mert a kíváncsiság hajtotta az embert. Az egyik horhosban, negyven-ötven méterre egymástól, hat darab hatcsövű német sorozatvető kezdett el „dolgozni”. Láttukra egy kicsit dagadt is a mellünk, hogy lám, a szövetségeseinknek ilyen fegyverei is vannak. Legalább 20 német katona forgolódott körülöttük, és folyamatosan készítették elő kilövésre a pokol kutyáit, vagy ahogy mi elneveztük, a „Hitler-fuvolát”.
Aztán mindkét oldalon csend támadt, leszámítva egy-egy magányos lövést. Ezek távcsöves puskával lőttek, és ritkán hibáztak mind a két oldalon. Folyt az embervadászat folyamatosan.
A záró lánc parancsnokát telefonhoz hívták. Hátulról közölték vele, hogy a támadó ék parancsnokával, Várnagy őrnaggyal megszakadt minden összeköttetés, ezért a zászlós gondoskodjon ennek gyors megteremtéséről. A zászlós tehát megkapta, hogy milyen parancsot kell teljesítenie. Én és a járőrtársam voltunk éppen a keze ügyénél, odaintett bennünket magához, és ismertette a parancsot. El kell jutnunk az orosz állások elé, ahol a több ezer katona között meg kell találnunk az illető őrnagyot. Potomság!
Mi hármasban fogunk nekivágni. Tíz perc múlva elindultunk a földúton, aminek egyik oldalán rozs, a másik oldalán szántás. Olyan kétszáz métert szabadon megtehettünk, tehát talpalva, mert az oroszok ott még nem láthattak bennünket. Amikor az előttünk lévő alacsony emelkedőre feljutottunk, már egy géppisztolysorozattal jelezték, hogy vége a hunyásnak. Mindjárt hasra is vágtuk magunkat.
Ekkor, mert a baj nem jár egyedül, Voronyezs felől repülőzúgást hallottunk. Azonnal fedezék után kutattunk. A zászlós és a tizedes találtak a közelükben egy jókora gránáttölcsért, éppen mind a ketten elfértek benne, De az én hosszúságomnak ott már nem jutott hely.
Kissé hátrább, és attól az úttól olyan harminc méterre egy német páncélvadász harckocsi állt. A németek látták a repülőgépek közeledését, és látták, hogy nincs testemnek hová lennem, befogadtak a harckocsi óvóárkába, bár elég szűken voltak így is. Az árok két végében lapult egy-egy német, és a középre nyomakodtam, és ráhasaltam az egyik német hátára.
A támadó repülőegységből kivált egy gép, és célba vette ezt a harckocsit, majd lőtt. Csattogott, pattogott körülöttünk minden. Semmi bajunk nem történt, de a derekam fölött lógó vizes vödröt két helyen is kilyukasztották a lövedékek. A gépek tovább repültek Uriv felé, és állandóan szórták a halál tojásait.
Kilestem a kocsi alól, és láttam, hogy a gépek megfordulnak és jönnek vissza. Ez az egy gép ismét kivált a többiek közül, és mintha ránk különösen haragudna, újból a harckocsit támadta. Nem volt merszem továbbra is ott maradni, ezért a harckocsi orra alá bújtam be lábbal előre, az ott lévő másik két német közé. A gép két kis méretű bombát dobott le, de mind a kettő elég távol csapódott be.
Amikor kilestem a harckocsi alól, láttam, hogy ez a magányos gép füstöl, félszárnyra bukik, és mind sötétebb füstöt húz maga után. A gépből kiugrott a pilóta, és az északi szél éppen felénk sodorta az ejtőernyőjét. Odaszólt nekem a zászlós:
„Rideg! Menjen, fogja el azt az ejtőernyőst! Kísérje a kötözőhelyre! Mi a tizedessel megyünk tovább megkeresni az őrnagy urat.”
Felugrottam. Puska súlyban, és futás arra, ahol a pilóta várhatóan földet ér. Nem mentem még tíz lépést sem, amikor hallom: pak, pak, pak. Le kellett feküdnöm, mert egy orosz mesterlövész észrevett. Gurulok hátra takarásba. Felugrom. Pak, pak, pak. Túl korán keltem föl. Gurulás további húsz métert. Akkor fölálltam, és a mesterlövész már nem látott meg.
Leértem egy horhos fenekére. A pilótának itt kellett lennie valahol. Felkészültem rá, hogy a lövésekért egy kiadós pofont lekenek neki. És egyszer csak megláttam a pilótát. Körülötte négy német. A német őrmester közöttük ülve egy rózsaszín bakelitdobozból vajat kent a kenyérre. Ott evett, bizonyára nem volt reggelije.
A pilóta az ejtőernyő zsinórján lógott, fejét oldalra billentve. Keblein feszült az ingzubbony, a vállán őrmesteri rangjelzés. Lábán fekete bőrcsizma, lehetett vagy harminchetes. Térden alul érő szoknyája combközépre felhúzódva, és az egyik német vesszővel emelgette a halott nő szoknyáját. Kivillantak fehér combjai és a rózsaszínű bugyija.
A látványtól nem lettem nagyobb barátja a németeknek. Bár, amikor fölkeveredett a gyomrom, a vesszős német odajött, és rummal kínált – gyomorrontás ellen.
A zászlóst meg a tizedest másnap megtaláltam, egészségesen oldották meg a feladatot.
+
No, de vissza kellett térni az előző helyemre, a német harckocsi mellé, ahol figyelőállásba helyezkedtem. A frontvonal még mindig állt.
Egyszer csak megindult a hátam mögül a páncélosok áradata. Nem tudtam megszámolni, de több volt, mint száz. Hatalmas erő! Ha ezek nem tudják áttörni az orosz védelmi vonalat, akkor senki sem. Amikor a harckocsioszlop éle elérte a Dont, az egyik fele balra, a mási jobbra megkezdte a védők kiszorítását. Közben egy–kettő aknára futott, kettőt kilőttek, de ez nem számított komoly veszteségnek.
Ezzel egy időben megkezdődött a gyalogság támadása, az orosz védők fokozatos visszaszorítása, a védővonal „felgöngyölítése”- szaknyelven. A magyar egységek mellett németek is voltak. Akiket alaposan megfigyeltem, azok a német rohamisták voltak: drótvágó ollókkal, aknákkal, nyújtott töltetekkel felszerelve.
A nyújtott töltet egy általuk barkácsolt szerkezet volt. Öt méteres fanyélen egy ötven -hatvan centis deszkadarab. Azon összecsavarva és a deszkára erősítve 10-12 kézigránát. Az ilyen nyújtott töltet az ellenséges drótakadály felrobbantására szolgált. Hogy azon minél nagyobb rést nyitva, minél kisebb veszteséggel nyomulhassanak előre.
Röviden: ilyen nyújtott - töltetes rohamosztagok mentek előre rombolni a védelmet. Utánuk a magyar bakák szuronyos puskával, hogy teljesítsék a parancsot: Sztorozsevoje bevételét.
Meglepetésünkre a védőállásban alig volt orosz. Egyik géppuskafészekből kaptunk ugyan elkeseredett géppuskatüzet, és amikor már megközelítettük, úgy dobálta felénk a kézigránátokat, mintha valami automata szórná. Az utolsó gránátot a feje fölé tartotta, és úgy lett öngyilkos. Mellette feküdt már két másik orosz is, holtan, de az ő feje helyén egy tálnyi rózsaszínű kása csordogált le.
Az oroszok sem mentek a szomszédba egy kis leleményességért. Félkör alakú árok, a középpontjában földbe ásott kocsitengely, ezen a kocsikerék, amire maxim - géppuska volt erősítve. Ezt nem vitték magukkal a többiek, mert egy gránátszilánk csaknem kettészelte.
Megindult a küzdelem a faluért. Ez is, mint a többi Don-menti település, nagy kertekkel, gyümölcsösökkel körülvéve sorakoztatta házait. Nagyon jó terep a helységharchoz, a védelemnek. Harckocsik nélkül ezt a falut soha el nem foglaltuk volna, még az ötszörös túlerővel sem. Minden ház mind a négy oldalán tüzelőállások öt-hat ember számára. A lőállás kiképezve géppuskának, golyószórónak. Amikor innen beszorultak, a háznak mind a négy sarkán belül egy négyzetméter nagyságú és másfél méter mélységű gödör. A házak sarka két irányban is, egy-egy méter hosszan, keresztül vésve. Kész a kiserőd!
Nincs a világon olyan gyalogság, amelyik ezt az erődrendszert kézifegyverekkel bevegye egy elszántan védekező és lőszerrel bőségesen ellátott személyzettel szemben. A falu minden háza erődítmény volt.
Ezekben a házakban már voltak halottak, ment a páncélosok toronylövegei szétlőtték a ház bizonyos részét, de a maradék védővel a gyalogosoknak közelharcban kellett megküzdenie.
Így folyt ez 1942. szeptember 10-én, estig. Már második napja folyt az öldöklés, de még a folyót nem láttuk. Beesteledett, és mindenki ott töltötte az éjszakát, ahová éppen eljutott. Én harmadmagammal azok előtt az önfeláldozó oroszok előtt haladtam át az első vonalon, akiket már az előbb bemutattam. Feltűnően sok lőszerük maradt, szanaszét szórva.
Láttam a kocsikerékre szerelt Maximot, az orosz gyalogság védőárkát, ami pontosan olyan hevenyészett volt, mint a miénk. Egy árokpart alá ásott hosszú mélyedés, ahol gazon, szalmán fekve meghúzhatták magukat alvás vagy pergőtűz idején. Ha telibe találták őket, a sírjuk is az lett.
Az első vonalban egy figyelő tetején találtam négy darab sárgás-zöld uborkát. Zsebbe is raktam mind a négyet. Nem sokat mentünk tovább, mert az árok mögött 15-20 méterre volt egy kétszer két méteres nagyságú, és egy méter mély gödör. Mind a hárman betelepedtünk, és felkészültünk a vacsorázáshoz. Volt még valamennyi kenyerünk és konzervünk. No, meg a négy uborka! Alig haraptunk egypár falatot, amikor odajött három zászlós és négy távbeszélős. Az egyik az ezred árkászcsapatának a parancsnoka volt, a másik a távbeszélő szakasz parancsnoka, a harmadikat nem ismertem.
„Emberek, ezt a gödröt azonnal hagyják el, mert ide telepítjük a távbeszélő központot!”
„Zászlós úr, tessék megengedni, hogy ezt pár falatot megegyük, és utána tüstént megyünk tovább.”
„Ne késleltessenek bennünket, a jó édesanyjukat maguknak! Mindjárt magukba eresztek egy sorozatot!”
Igen megviselhette ez a kétnapi harc ezt a fiút - gondoltam magamban, de aztán hárman tovább kúsztunk-másztunk onnan. De ami ott lejátszódott: hat ember egy csomóban mozgott, beszélt, ha halkan is, feltűnhet valamelyik orosznak, amit jól sejtettem. Mert hiszen néhol egymás szomszédságában hevertünk és bujkáltunk. Az egyik kiégett házba mentünk, ahol két árkásszal találkoztunk. Nagyon fülelőztek, mert mintha a közelben orosz beszédet hallottak volna. Mi is csendben maradtunk, és csak eszegettük tovább az uborkát meg a konzervet.
És ekkor megtörtént a tragédia! Valamelyik orosz figyelő, ahogy sajdítottam, észrevette az elhagyott szálláson szorgoskodó telefonosainkat. Csak két huhhanást lehetett hallani, majd éles vijjogást. Az egyik aknagránát a gödör mellé, a másik pont a gödörbe csapott le. Az akkor már hét ott nyüzsgő bajtársból egy pillanat alatt hét hősi halott lett.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése