A parancsnokságon még lelépésem előtt elég udvariatlanul megkérdeztem:
Ezután mindig sorra kerülök? Minden évben legalább felet?
Azt válaszolták:
Amíg nyolc-tíz pengős katonát találnak, addig nem hívnak be családos embereket. Elővettem a jobbik eszemet, és megnősültem.
1943-ban hivatalos behívót nem is kaptam, csak egy hívatlant. Héjjas Iván vállalkozásába. Felmentem a tüzérosztályhoz, amely már korábban figyelmeztetett, hogy bármilyen nem tőlük érkező mozgósítás esetén, azonnal forduljak hozzájuk.
Nem volt kedvem a bőrömet fölöslegesen a vásárra vinni, ezért azonnal jelentkeztem a tüzérosztálynál. Odaadtam a behívót az ütegparancsnokomnak, aki továbbította az alezredes úrnak. Telefonon rögtön felvette a kapcsolatot a Honvédelmi Minisztériummal. A tüzéreknél törzsgárdatagnak számítottam, bíztam abban, hogy kihúznak a csávából.
Nagy bunyó folyhatott miattam, mert csak a következő napon jutottak dűlőre becses személyemet illetően. Azt mondották:
Az osztályon kívül sehonnan sem fognak többé behívót küldeni. Menjek csak nyugodtan haza!
Ki volt akkor nyugodt?
Melyik családnak nem volt oka az aggódásra? Miért nincs hír a gyerekről, a testvérről, a férjről? Higgyem el, hogy meghalt? Azt, hogy fogságba esett? A bátyám a 2. hadsereg katonája volt, és óriási szerencsével nem pusztult el a tüzérségi állásban, ahol még az ütegparancsnoka is meghalt. Nem lett az oroszok foglya sem. Életveszélyes sérülést nem szenvedett. Akik azt a szörnyűséget túlélték, nem kellettek többé katonának, elvesztek az ország számára.
MERT OTTHON AKAROK MEGDÖGLENI!
Nem baj, ha kétezer kilométer, csak hazafelé rángasson a szerelvény. Nem baj, ha minden állomáson százak mustrálnak: Nem az én halottam? Akkor is élek még néhány napig, mert én otthon akarok megdögleni. Végül leemelnek, és egy ismerős mozgású parasztkocsira tesznek. Pokróc takar, alattam friss széna, amibe mélyen merülök. A fejem alatt puha párna, felettem egy asszonyi kéz, amelyik sűrűn törli a láztól lucskos homlokom. A kövesút minden döccenésére kimondatlan jajkiáltás. Végre puha homokba süllyed a kerék, a tanyánk felé már nem fáj az utazás. A végső stációnál is hárman emelnek, de fordítva tesznek az ismerős ágyra, hogy láthassam a megfeszített Krisztust és Máriát, akinek szívét hét tőr járta át. Azután az ő arcának helyén egy másik ismerős női arc, amelyik azt kérdezi:- Eszel valamit? Nemet ingat a fejem, mire két apró gyerek áll az ágyam mellé. Éppen oda, ahol a testem a legjobban fáj. Mintha enyhülne a fájdalom. Nem ismerik meg ezt a szakállas, halott bácsit. Mert abban a pillanatban elmúlik minden, amikor Krisztus szemébe nézek. Én ebben a szobában akartam megdögleni.
+
Kertszomszédunk az a Kovács Józsi bácsi, akinek az édesapja így jutott haza s így halt meg. Az édesanyja magára maradt a két gyerekkel meg egy értékes szőlővel. A gyerekek a kapálásban még tudtak segíteni, mert kitépték a nagyra nőtt gazt. A permetezéskor nem volt a szegénynek pénze napszámosra. Maga vette a gyenge vállára a nehéz permetezőgépet, és napokig vergődött vele.
Meglátta ezt a szőlőszomszédjuk, egy zsidó asszony, aki így fordult hozzá:
Tönkre teszi magát Ilonka, és mi lesz akkor a két árva gyerekkel? Majd az én napszámosaim beszórják a magukét is. Ne hálálkodjon, ennyit már csak megtesz az egyik ember a másiknak!
Amikor pedig eljött a gettók ideje, így panaszkodott:
Tudja, Ilonkám, miért visznek el bennünket? Mert a gazdag zsidókra haragszanak az emberek! Ki pusztul majd el közülünk? A szegény zsidó! A gazdag a sok pénzéért megveszi a szabadságot az egész pereputtyának.
+
Aggodalom, félelem: orosz front. Már karon ülő megtanul reszketni, rémüldözni: Liberátorok! / Felszabadítók. / Égen-földön kiszolgáltatva a felszabadítóknak.
1944. április 6. Éppen nagycsütörtökön a fehérhomoki dűlőben szőlőt nyitottam Megjelent a feleségem testvére, Margitka, és újságolta a behívómat. Sóhajtottam egy felleghajtót, aztán a kapát a bal vállamra, jobb kezemet az ő törékeny jobb vállára, és mintha halottat kísérnénk, olyan csendesen ballagtunk hazáig a néma dűlőúton.
A feleségem már áldott állapotban volt az első fiunkkal. Ebben a helyzetben, ami eddig erőt adott, gyengeségünk forrása lett. Hullott szeméből a könny, mint a záporeső.
Ne sírj sokat, mert ezt tanulja meg először a gyerek!
Ne mondhassák majd a rosszakarói:- Azért lett belőle savanyú ember, mert már az anyja hasában is rosszul érezte magát. Nevetve fogadjon, amikor hazaérek! Néhány csöpp könnyet belesimítottam a hajába, amikor nagypéntek hajnalán a mellemre borult:- Tudod, hogy a rossz pénz nem vész el – vigasztaltam a magam parasztos módján.
De éppen nagypénteken háborúba menni, nem jó előjel – mondtam magamban magamnak.
Minden harci kedv nélkül elindultam Hargitára, ahol már tárt karokkal vártak. A behívóm a 103-as nehéztüzérosztályhoz szólt. A korábbi tíz és fél centisek helyett csúnya nagy löveget mutogattak. Ilyenekkel lőtték még kettő és fél évvel ezelőtt huszonöt kilométerről Moszkvát.
Hol van már Moszkva? Hol vannak a németek és a mi maradékunk? Hátunk mögött a Kárpátok, szemben egy hatalmas tömegű jól fölszerelt hadsereg.
Ez a löveg minket fog segíteni, ha átemeljük a hegység keleti oldalára: - Uccu, neki! Csak öt tonnás a csöve, a talpa meg hét. Szakszerűen: Tűzkésszé tétele után 120 mázsa, a repeszgránátja 124 kilós, a rombolóé 128.
Ezekhez a lövegekhez nem volt kiképzésem, tehát csapatcsendőr lett belőlem. Az nem zavart senkit, hogy ebből sem volt kiképzésem. A legfontosabb tudnivalókat így foglalták össze:
Vigyáznunk kell a fegyverekre és az emberekre! Ha valami gyanúsat tapasztalunk, csak az ütegparancsnok úrnak jelentsük!
Mindjárt lett volna jelenteni valóm:
A románokra meg a ruszinokra igen ügyeljenek!
Tatárhágón át Galíciába egy bikaerős olasz Breda vontatta nagyokat nyögve a kocsisort.
Megérkeztünk Tatarovóba, azután Tadzsafkán foglaltunk tüzelőállást. Hátunkat a Kárpátoknak vetve, az első vonalban. Pontosabban: Elöl a bakák, fölöttük a könnyű tüzérek, azután mi jöttünk az aduásszal. Azaz 14 olyan löveggel, amelyek ha egyszerre szólnak, megremeg a hegység és minden élő, aki hallja.
Legalább egy heti csend. Sokat beszélgettünk M. százados úrról, aki utálta a spionokat, de szerette a borocskát és a színésznőket. A tudósok elmondták róla, hogy tőlünk áthelyezték a páncélosokhoz, ahol idegösszeroppanást kapott. A Toldit, a Turánt és a Tast könnyen kilőtték, és a szerencsétlen legénység legnagyobb része odaveszett. Ő megmaradt, de a rábízott emberek tragédiája egy életre beteggé tette. Sajnáltam szegényt, aki olyan csillogó szemmel tette a szépet a csacska nőknek.
A körülöttünk lakó emberektől tilos volt bármit is elvenni, de olyan hosszú ideje éltek már a háború országútján, hogy elvenni csak az életüket lehetett volna. Magyar katona azért is becsülhette őket, mert Bem apó Galíciából származott.
Eltelt egy hét, és még egyetlen lövésre sem kaptunk engedélyt. Nekünk csak a nagyvadak kilövését engedélyezték, pedig hálás célpontok sűrűn akadtak. Hiába minden szándék, ha a vadászmesternél az utasítás. Nekünk csak szolgálati jegyre lehetett megrengetni a hegyeket.
Egyszer csak Kolomeából egy zászlóaljnyi orosz gyalogság indult éppen felénk, hogy felváltsák az első vonalban kifáradt társaikat. Csaknem zárt rendben igyekeztek a halálba. A gyalogság parancsnokának egy tizenötszörös nagyítású távcsövével néztem végig az eseményeket. A tüzérség már minden pontot előre bemért. Alig kellett állítani a lőelemeken. Vártuk, hogy közelebb érjenek. Aztán az egész tüzérosztály össztüzet adott le rájuk. Mintha lekaszálták volna őket.
Álló és ép ember nem maradt! Meglepetten láttam a holtak között egy részegen mozgó fehér lovat, amelyik néhány lépés után térdre esett, aztán megadóan a bal oldalára fordult. Miért vitték az első vonalba ezt a szegény párát?
Később az oroszok azt üzenték, hogyha egy tüzért elfognak, derékban kihegyezik. Miért nem vonták felelősségre azt a parancsnokot, aki úgy gondolta, hogy a Vörös téren masíroztatja a katonáit? Közben megérkeztek a németek a messze hordó lövegjeikkel a hátunk mögé. Kiépült a védelem lépcsős piramisa.
Ezeknek a szörnyeknek 30 kilométer volt a hatótávolságuk. A hangjuk olyan volt, mint egy közeli villámcsapás után a mennydörgés, ami az eget hasogatja szét. Az éles csattanások miatt megfájdult a fejünk. Ezekkel sűrűn tapogatták az oroszok legközelebbi városát, Kolomeát. Onnan csak repülőgépekkel támadtak, de hét légvédelmi üteg óvott bennünket, ezért nem is tudtak a tűzfüggönyön áttörni.
A viszonylag csendes időszakok fölbátorították a parancsnokságot, hogy a hívő katonáinknak tábori misét tartsanak. Egyik vasárnap jött a katolikus pap, és a templom előtti téren felállították a tábori oltárt. Éppen megkezdődött a szertartás, amikor átrepült felettünk egy orosz Rada, és közben vastag fekete csíkot húzott.
Fölöttébb gyanús volt, ahogy elhúzta a csíkot. Szóltam két-három barátomnak, hogy viselkedjünk okosan. Húzódjunk le a Prut folyó partjára! Ha telitalálat ér, nem szenved az ember. De sokkal nagyobb baj is érheti. Éppen lehúzódtunk, amikor:- Bumm! Olyan 300 méterrel előttünk. Egy perc múlva ismét, de jóval közelebb. A harmadik már a folyó partoldalába csapódott, amerre mi is bújócskáztunk.
Gyorsan kiugrottunk, mint ürge a lyukból, és fürgén arra, ahol nem szakad a part. A szélrózsa minden irányába futottak a fegyvernemek Bátran és tekintélyes lépésekkel, kezében az oltáriszentséggel a tisztelendő úr is biztonságosabb helyet keresett. Volt közöttünk olyan, aki itt esett át először a tűzkeresztségen, valószínűleg a tisztelendő úr is.
+
BECSAPOTT A MENNYKŐ! Ahogy megjósoltam volna, ha hallgatott volna rám valaki. De hát hiába hallgat az ember!
A ruszinok és a románok leléptek az éjszaka leple alatt. Ebből a hadvezérünk világosan megállapíthatta volna, hogy a gyengébb oldalon állunk. A bakaparancsnok ijedten panaszolta:
Olyan 3-400 méter üresen maradt!
Közben egy századnyi orosz átlopta magát a vonalon, és a hátunk mögött kushadó partizánokkal összeállva, megtámadták a Kárpátok gerincén elhelyezkedő tüzérségi figyelőket. Az első pillanatban éreztem, hogy én születtem helyrehozni ezt a melléfogást, amely súlyosan veszélyezteti állásainkat. Húsz emberrel fel is mentem, hogy segítsek.
Már javában folyt az adok-kapok, amikor lövészteknőkben és az első világháborús áldozatok sírhantjai mögött elhelyezkedtünk.
Csak mozgó célra, fiúk! Kevés a lőszerünk!
Három-négy méter magas mogyoróbokrok között ritkán nőtt vörösfenyők. Ez volt a játszótér. Egy orosz mókus két-három erősebb mogyoróágon hasalt éppen fejmagasságban. Esküszöm, hogy géppisztollyal a kézben még játékosan himbálózott is. Megnehezítette a célzást, de azért gyorsan lehívtam. Kiadtam a tűzparancsot a géppuskásoknak, de ijesztő csend volt a válasz.
Amikor megfordulok, látom, hogy a géppuskás irányzóink kiterülve, két Iván meg viszi a svarclózent állványostól. Idő egy pillanat se! Az egyik nyeles kézigránátot meghúztam és odavágtam. Ettől összerogytak, de ha csúszva-mászva is, eltűntek a bokrok között. Két bajtársunkat átvágott torokkal hagyták ott.
A géppuska és a lőszerláda megmaradt. Ezekkel rövid időn belül kiegyenlítettük a számlát.
+
NÉMET FEGYVERTÁRSAINK ezt nem így látták a magasból. A gyalogosok védelmi vonala hosszú szakaszon elszakadt, ezt maguk akarták egy 40-50 főből álló SS-osztaggal ideiglenesen befércelni. Hogy lefelé sima legye az útjuk, először nagytakarítást végeztettek a tüzérségükkel.
Egy oberlaitner volt a parancsnokuk, aki egy vérszínű zsinóron át ilyen cvancig, olyan cvancig, azután slussz. A hátuk mögött lévő német tüzérütegek egy-két perc alatt lőttek vagy ötvenet.
A nagy zaj után le is ereszkedtek a hegyoldalon. Csendben, és igen figyelmesen átfésülték az erdőrészt.
Az ellenállás halott volt, vagy úgy berezelt, hogy gyáván meghúzta magát a holtak között. Mindegyik SS-katona géppisztollyal, léghűtéses géppuskával és távcsöves puskával volt felszerelve. Lent, ahol az első vonal üresen állott, elfoglalták a tüzelőállásokat. Tökéletesen álcázva. Elvégezték a célelosztást, és várakozó állásba vonultak
Ha egy német katona rágyújtott, óvatosan hátrafordult, és a füstöt a köpenye ujjába fújta. Amikor megszívta a cigi parazsa elé tette a tenyerét. Ez így ment két órán át. A tiszt bizonyosan tudta, hogy az oroszok támadni fognak, mert minduntalan az óráját leste. Ezt azért figyelhettem meg ilyen jól, mert ez volt a beosztásom. Az biztos, hogy rutinos friccek voltak!
Egyszer csak megindult az orosz roham. Szerintem jól bevodkázva legalább ezren rohantak a meggyengült vonal felé. Azt hitték a szegény legények, hogy szolíd magyaroknak kiabálnak:
- Mazsar! Dolé pusku! Holé ruki! Pasli damoj! Ez mind nekünk szólt.
Úgy jártak most ők is, mint az a kocavadász, aki fácánra indul, de farkassal kerül szembe.
Amikor 150 méterre érhettek, az oberlaitner a valterpisztolyából a levegőbe lőtt. A két oldalán szimmetrikusan elhelyezkedő katonái kikapkodták az álcát a csövek elől, és perceken belül senki nem szólította fel a magyarokat sem megadásra, sem hazamenetelre. Ott feküdtek a szőke legények szétszóródva a kövekkel foltozott fakó mezőn.
.
+
Amikor az SS egysége visszahúzódott, ismét betölthettük a vonalszakaszt puskásokkal. A németek összeszedték a felszerelésüket, aztán ötven méterrel feljebb a fák alá telepedtek. Snapszot ittak és Rózsikáról énekeltek.
A tüzérosztályunknak csak egyetlen egyszer kellett lőnie, amikor a másik oldalról komolytalan harckocsi támadás kezdődött. Felfedeztük a mozgást, és két üteg a még álló tankokra össztüzet adott le. Egy tank teljesen megsemmisült, néhány használhatatlanná vált. A támadási kísérletet csírájában elfojtottuk. Nohát!
De az sem lehetetlen, hogy csak a veszélyes területről akartak angolosan távozni, mert éppen megtudták, hogy a kincses Erdélyen keresztül a csapataik már megközelítették a magyar határt. A Kárpátok többé nem akadály!
Gyerekjáték lett volna az utolsó emberig megsemmisíteni az átkarolt magyar és német csapatokat. Nem is értem a szovjet hadvezetést.
Villámgyorsan:- Hátra arc! VISSZAVONULÁS a Tatár - hágón át hazafelé!
Egymást tiporva törtettünk a szoroson keresztül. Ha ekkor az orosz repülők támadnak, az felért volna egy új tatárjárással. A mocskos szájú pesti vagányok így mondották:
Lett volna olcsó hús!
A Kárpátokon innen egy Havasalja nevű községnél állítottak tüzelőállásba bennünket. Körülöttünk több héten át örvénylettek a csapatok. Igen megnőtt a katonaszökevények száma, hiszen most már magyarlakta falvak fogadták be őket. Ha szerencséjük volt, igazi bajtársra is találhattak.
Nekem is volt két érdekes találkozásom. Lajkó János bácsi ismert rám, és szólított meg igen barátságosan:
No, ez érdekes! A bátyjával a Donnál akadtunk össze, az öccsével meg itt a Kárpátok tövénél!
Nem tudtunk hosszan elbeszélgetni, mert jött az őrmesterük, akinek telefonált a Halál:
Gyerünk, emberek! Itt a szerpentin, ne maradjunk le!
Kedvem lett volna megkérdezni:
Tudják maguk, hova igyekeznek? A Kárpátok most már az élet és halál közötti mezsgye. Ezt miért nem tudja a felettesük?
Két nap múlva a századból csak húszan jöttek vissza. Az egyikük hozzám fordult:
Hogyha tudsz haza üzenni, akkor írjad meg azt is, hogy Lajkó János elesett, és Tatarovóban nyugszik.
Igen sajnáltam szegényt, mert jó szándékú ember volt. Mink sem őrizhettük sokáig a Tatárhágót, amikor az orosz ágyúk már a jobb fülünknél dörögtek, még a süketnek is jól hallhatóan. Ki a kutyaszorítóból!
Elindultunk Szolyva felé, ami Sátoraljaújhelytől 30-35 kilométerre fekszik. Itt ismét tüzelőállást foglaltunk el. Kivel hozott össze a rossz sorsom? Azzal a Kenyeres nevű leventéket aloktató úrral, aki miatt megkaptam a dilis minősítést.
Úgy tett, mintha a fényképemet nem látta volna a ballagási tablón, pedig azokat igencsak meg szokták bámulni. De most mennyire elhagyta magát! Látszott a ruházatán, hogy a snájdig úri társasággal régen megszakította a kapcsolatait. A hátán lóg a szurony. A szurony! A hátán! A derékszíja meg a köldökénél lazít.
Kérdem tőle együtt érzően, mert nagyon magányosnak látszott:
Hát Ön honnan jön, Kenyeres úr? Nagy nehezen, de felismert:
A csapatomat keresem. Elvesztettek valahol.
Gyorsan forduljon vissza, ha nem akarja, hogy a segedelmébe lőjek! Még az ágyú nem is szólt, már a gatya tele volt! – kiáltottam, aztán keresztet is vetettem utána a jobbik kezemmel.
Vissza is somfordált néhány utcányit, azután jobbra-é avagy balra, de úgy eltűnt, mint a hajnali dér, ha felkel a napocska.
Mi úgy vártuk már a visszavonulási parancsot, mint zsidók a maguk Messiását. Másnap kora délután meg is érkezett. Mármint a parancs. A mozgó fronton ilyen behemót lövegekkel nem lehet sokra menni.
A hat darab 21-est le kell adni, és mint ócskavasat sürgősen hátravinni. Éppen a parancshirdetéskor érkezett meg a fiam fényképe, így ő is hallhatta, hogy egy hadapród őrmester lett a szerelvény parancsnoka, de a helyettese ÉN.
+
Indulás, hátra! Sátoraljaújhelyen egy apácazárda udvarán töltöttük el az éjszakát. Azon az estén tudtuk meg, hogy Horthy békét kért az oroszoktól. Az apácák vacsorát adtak mindenkinek, és kimosták az alsóneműinket. Azzal riogattuk őket, hogy partizán is lehet ám a ruháinkban. Visszamosolyogtak:
Erre fel is vagyunk készülve.
A reggeli ébredéskor enni is kaptunk, aztán kinéztünk a hangoskodó utcára, ahol autókról kürtölték, hogy újra harcol a magyar.
Csapjon belétek a tüzes isten nyila!
Egy ember szólta el magát egy egész ország nevében. Beleértve a szívem fölött dobogó fiamat is. MEGINDULT AZ OROSZDÚLÁS!
+
Nálunk mindig akad egy banda, amelyik a tiszavirág életű hatalomért képes irtatni a magyarságot. Most a nyilasok jönnek! Mi pedig mindent megköszönve és szerencsét kívánva elindultunk a vasútállomásra. Bevagoníroztunk. Irány Debrecen! Ágyúkat szállító buzogányvonaton! Ami annyit jelent, hogy minden állomáson miénk az elsőség. Debrecenben kemény utcai harcok folytak, leállt a szerelvényünk is.
Itt a parancsnokunk egypár társával olajra lépett. Úgy látszik, hogy ők hazaértek Nekem kellett Az irányítást át kellett vennem, bár elég kelletlenül tettem. Bár humornak itt nincsen helye, áldozzunk neki is, egye fene.
A mozdonyhoz loholok. Hát a masinisztánk is le akar lépni! Éppen szedte össze a cókmókját. Az oldalába nyomtam a pisztolyt, és közöltem vele, hogy a cél még messze van. Elindította a szerelvényt, és azonnal kaptunk is utat.
A város közelében páncélököllel és srékkel legalább ötven orosz tankot lőttek ki. Ettől a ruszkik megtorpantak, és ekkor még kihúzhattuk fejünket a bárd alól. Kösz, fiúk, ha visszamenőleg is, ha a túlvilágra is!
A buzogányunk sebessége fokozatosan nőtt. Úgy röppentek el mellettünk a falvak, mint a felriasztott madarak
A mozdonyvezető közben bocsánatot kért:
Azt hittem, hogy onnan már nem lehet tovább menni. Nem akarok hősi halott lenni!
Ki akar?- vágtam szájon a szavaimmal.
Én is haza akarok kerülni, de innen háromszáz kilométerre lakik a családom. És mint egy igazolást, előrántottam a fiam fényképét.
Kérje a leváltását Pesten! Azután menjen Isten hírivel!
Erre azt mondotta, belenyugodva a sorsába:
A szerelvényt nem hagyom el.
Mit gondol, mi lenne a sorsa a ránk bízott hét embernek?
Vihetjük őket a szabadulásba vagy egyenest a pokolba! Most már az első lehetőségnek nagyobb az esélye. Segítsünk neki!
Befejeztem a szónoklatot. Csak egy pillantást vetettem rá, és tovább néztem a röpködő madarakat.
Végre megérkeztünk a Nyugati pályaudvarra, ahol rögtön kiderült, hogy csak két óra múlva lesz zöld az út. Megfordult a fejemben, hogy mi lenne, ha lelépnék a történelem színpadáról. Átballagtam a Keleti pályaudvarra, hogy megnézzem, milyenek az én esélyeim.
Az első pillantásra feltűnt a sok sötét ruhás asszony és férfi kezében a világító, erős illatú őszirózsa. Úristen, halottak napja! A csillagok fénye mellett már van és még lesz is kiért imádkozni egész földi világunk hatalmas temetőjében. Mekkora csokor őszi rózsának az illata tudná elfojtani a négy éve bűzlő Föld hullaszagát?
Körülöttem nyilas suttyók nyüzsögtek, miközben a menetrendet böngésztem. Kiskunhalas felé csak Kunszentmiklósig járt a szerelvény. Nem volt nehéz megállapítani, hogy az oroszok elérték Kecelt. Nem egy, nem kettő, hanem legalább kétezer. Öreg férfiak és asszonyok fegyver nélkül próbálják menteni a fiatalasszonyok meg a lányaik becsületét.
Lesz- e közöttük olyan, aki őszirózsát mer vinni a szülei sírjára, amikor a temető csendje borul az egész falura?
+
Visszatértem, ahová a parancs szólított, mert láttam, hogy a magam sorsát nem fordíthatom jóra.
Mondotta is a mozdonyunk ősz hajú vezetője, hogy indulunk immár. De ennivalónk nem volt más, csak az igen tápláló Hitler- szalonna. A szerelvény igen lelassult, de nem a rossz minőségű szén miatt, vagy az előbb említett szalonna volt az oka.
Több ügyes és bátor katonám menet közben le-leugrott a vánszorgó kocsiról, és megvámolta a földeken hagyott gazdátlan kukoricát. Új jelképét teremtettük meg a háború elleni bátor kiállásnak. Ezzel Muhinának befellegzett! Nem kardból kovácsoltunk ekét, mint az a dőre némber, hanem ágyútalpon sütöttünk életmentő pattogatott kukoricát
Picassó békegalambját is megsütöttük volna, mikorra beértünk a székesfehérvári állomásra. Ezt a hajdani pályaudvart téglaporrá őrölték a néger, a negroid, a fehér bőrű és a derült égből lecsapó felszabadítók.
Tehát az állomás romokban. Nem hiszem, hogy öt-hat vonalnál több működött. Beálltunk. Milyen az éhes katona? Még nem váltak teljesen vegetáriánussá, elkezdtek hús után koldulni a környéken és csoportosan. Egy kis darab szalonnabőrt sem kaptak. Nem tudták, hogy a koldusok nem járnak csapatokban.
Újra szaglászni kezdtek, most az állomáson, mint romok között az éhes patkányok. Az egyik zárt vagon alját kibontották, és legalább egy mázsa almát pofonvertek. Újra volt mivel teletömni a hasukat, de egyúttal nőtt bennük a vegetáriánus hajlam.
Minden gaztettnek megvan a súlyos folyománya. Ez be is következett, mert megjelent az állomásparancsnok! Szintén romokban.
Az én vétkes legényeim már fenn és vigyázban álltak egy-egy hatalmas üteg mellett. Szegénynek az egyik lábát már megrövidítette a háború. Ezért jobb bakancsának a talpa dupla magas volt, de a hangja mélyről szólt. És mi, maradék nyolcak, szinte a Kárpátok magasából hallgattuk a feldorongolást. Szigorúan kiabálta:
Hogyan merték az almásvagont feltörni? Mindegyiküket letartóztatom!
Mondám néki egy éhező ember hangján:
Ez kemény dió lenne! Miért nem adott enni a katonáimnak? Már három napja kukoricán élünk, mint a malacok. Önnek is érdeke, bajtárs, hogy továbbra is hadra fogható katonáink és ágyúink legyenek az orosz hordával szemben. Kitartás! Inkább engedje tovább a buzogányunkat! Aztán nézzen csak körül! Úgy ellepték az almás vagont az éhezők, hogy abból a gyümölcsből nem maradt semmi. Őrködjön! Ne velünk kiabáljon!
Nem tellett bele öt-hat perc, a mozdonyvezetőnk füttyszóval jelezte, hogy kapaszkodjunk, mert indul a masina. Meg sem álltunk Sopronlövőig, ahol Szalóki százados úr szalonnával és sonkával várt bennünket. Ebből megtudtuk, hogy már újra a béke földjén járunk, és nem a kérődzők közé sodort bennünket a sors.
Beszélgetés közben elmondottam neki, hogy tizenegyen indultunk, de már Debrecenben a parancsnok és a két társa lelépett. Éhezve vágtunk át a maradék országon. Most úgy érezzük, a paradicsomba jutottunk.
Elhiszem - mondotta letörve, mint egy száraz ág.
Korábban ő volt az ütegparancsnokunk, de a betegsége miatt visszahelyezték a pótkerethez. Elmeséltük neki a Debrecen környéki harcokat, a halottak napi hangulatot Budapesten.
Csak annyit fűzött hozzá, hogy az egész Alföld orosz kézben van. Budapest néhány hét múlva a Dunántúl felől is be lesz kerítve. Szülővárosát a földig le fogják rombolni.
Közben parancsokat adott a magával hozott katonáknak. Igen siettette a lerakodást. Mint tájékozott embert, kérdezgettük a jövőnkről. Mit tanácsol?
Mehettek nyugatnak, ahol amerikai, angol vagy francia fogságba eshettek. Ezek sem vesznek emberszámba bennünket, ahogy az első világháború idején megtörtént a francia fogságba került magyarokkal.
Ha visszafordultok, az orosz zsákba kerültök, és Szibériáig elcipelnek benneteket robotolni. Egyelőre maradjatok itt a svábok között veszteg, mert ezek nem akarnak menni sehova. Segítsetek nekik a munkában meg az ivásban! Itt várjátok meg a jövőt!
+
Volt is mit kipihennünk. Azután segítettünk a sopronkövesdi szüretben, kukoricaszedésben. Munka közben összehordtak sok savanyú lőrét, ami a tavalyi szüretből a hordók alján megmaradt. Ha a mostani szedésünkből is ilyen bor születik, jobb volna, ha rajta hagynánk Olyan, de olyan savanyú volt, hogy csókra állt tőle a szánk, akár akartuk, akár nem.
Nagy ünnepséget készített elő a pótkeret, mert eljött Szent Borbála vértanú napja, december negyedike. Utoljára avattunk újonc tüzéreket. Meghívtuk rá a község lakosságát is. Vacsorára mindenkinek rizses pörköltet főztünk jó fűszeresen, alföldi módra.
Vacsora közben módjával iszogattuk a domb levét, mert a bajtársaknak megsúgtam, hogy a vacsora végén robban a meglepetés.
Jánosházáról, az ütegemtől, kaptam egy kis hordóval olyan ízűt, ami méltó egy tüzérszenteléshez. A vége felé ki is húztuk a dugóját, és ez a borocska igen ízlett mindenkinek. Meg is tapsoltak érte életemben először és utoljára. Pedig csak 25 liter volt.
Alig kezdtük el a boromat vedelni, tragikus jelenetek sora kezdődött. K. György tiszthelyettes úr, az első világháborúból, sírva fakadt, és kijelentette, megérte a második háborúnk elvesztését is. Hiába vigasztalták a tisztek, hogy még nincs vége.
Majd meglátjátok!- sírta tovább, és eltörte a kardját.
A kocsma színpadán ülő községi és katonai vezetők úgy becsiccsentettek, mint egy sereg csacsi. Elaludtak a bársony szőnyegen.
A közemberek őrködtek és virrasztottak. A maradék borból forraltunk néhány litert a beteg gyomornak. Nagyon jól esett nekik Észhez tértek a vezetők is, és könnyes ölelésekkel váltak el egymástól a ködös őszi reggelen.
Az egyszerű bakák tíz nap múlva folytatták a búcsúzkodást.
Szent Borbálától, a villámlás szentjétől, örökre búcsút vettem, mert huszad magammal Sopronba vezényeltek. Az ottani huszárlaktanyában volt a gyűjtőtábor és az elosztás is.
Idegesítő volt, hogy az amerikai gépek állandóan a fejünk fölött randalíroztak.
Nem lehetett közvetlen kapcsolat a ruszkik meg a jenkik között. Ha gépek tudták volna, hogy ez nem orosz fogolytábor, akkor bombázzák.
Csak fogyasztották a drága kerozint, és bámultak bennünket meg a szövetségesüket, amelynek hadserege a Balaton térségében véres harcokat vív a német páncélosokkal.
Az amcsi parancsnokságnak az oroszok mozgása is fontos volt. Amikor a repülő felderítés jelentette az új oroszellenes csapatösszevonást, elégedetten dörzsölték a markukat: - A civilizált Ausztriát is megmentettük!
Legszívesebben virágesővel szórták volna le az oroszok ellen készülő hordánkat.
Az ellátásunk kutyának való. Káposztaleves meg ehhez hasonló nyalánkságok. Akinek akadt még pénze, az a hűség városában vett magának.
+
Ágfalvára osztottak be őrparancsnoknak Maga a település a határhoz nagyon közel feküdt. Talán három kilométerre. Sváb falu volt, de a trafikos már végleg bezárta a boltját, és a lakosság egy része áttelepült az osztrák nyelvtársak közé. Ágfalván egy hatalmas raktárt őriztünk.
Tízmillió pengőt érő ruha volt itt felhalmozva, a parancs szerint erre kellett vigyáznunk 24 órán át. Ám láss csodát, és éld át újra éhesen és bagó nélkül, egy hét múlva érkezett meg a felmentő sereg. Nyolc bajtársunk nekifogott a raktár kiürítésének. Bátran merek fogadni gyér számú olvasóimmal, hogy egyetlen egy sincs közöttük, aki ennyi inget, gatyát, zoknit, zubbonyt, köpenyt, derékszíjat vagy bakancsot látott volna életében és egy halomban. Tisztességesnek látszó hadnagy szállíttatta el két gépkocsival.
Honnan tudjuk, hogy becsületes volt? Mert az őrség minden tagját megkínálta a teljes választékkal. Rövidesen úgy néztünk ki, mint akik többet érnek legalább ezer pengővel. Egyetlen dologtól féltett bennünket:
Fiúk, bármit! Csak a csizmát nem ajánlom, mert ha orosz fogságba estek, még a lábatokat is lecsavarják érte.
Ezzel a szívderítő tanáccsal együtt elporzott az utolsó gatya is. Nem volt mit őrizni. Bevonultunk az utászlaktanyába., ahol hosszú idő után újra meleg szobában és nem hatalmas raktárhodályban töltöttük a hosszú napokat. Talán egy hét múlva: Sorakozó mindenkinek! Kinek van felvidéki, erdélyi, délvidéki és első osztályú tűzkeresztje?
Ők jobbra, a többi balra! Jobbra talán hatvanan álltunk. SE óra, se perc! Azonnal indulás az állomásra! A határtól vissza vagy 40 kilométert. Ott kaptuk a nem éppen bakának való eligazítást:
Ne féljenek!
Ilyen indítás után kezdtem el cidrizni, mert csak kellemetlen mondatok következhettek. Kiderült, hogy ott éppen nyilasok az urak. Megjött egy alezredes, aki előléptetéssel kezdte. Belőlem valóságos szakaszvezető lett. De lélekben maradtam a Szent Borbála katonája!
Az alezredes úr külön megdicsért, mert korábban sokszor a legényeim pártjára álltam. Hogy ezt a hibámat honnan ismerte? Alighanem már akkor is vezettek káderlapot mindenkiről.
Elkezdődött az eskütétel. Háromszázan voltunk, ennyinek esett nehezére mondani, ha mondta. Én, az örök sorelső, mozgattam a számat. A hátsók már hallgattak, mint a sír. Felolvasták és hozzátették:
Aki nem szólt egy szót sem, annak is érvényes, mert jelen volt az eskü perceiben. Háborúból már mindenkinek elege volt, kivéve a nyilasokat.
Az altisztek csak nevettek:
Hányszor kell még felesküdni?
Jó kérdés, kispajtás! Ha túléled a háborút, lehet, hogy még apád likvidálására is felesküszöl.
+
Ketten harcfegyelem-biztosítók lettünk, meglehetősen nagy hatáskörrel. A kérdéseinkre mindenkinek válaszolnia kellett, legyen az bármilyen rangú. Akár út szélén, lakásán, minden elképzelhető tartózkodási helyen. Hatalom adatott, de egy jármű, még ökörszekér sem, ami elszállított volna kettőnket a tihanyi apátság palotájába.
Amikor odáig elslattyogtunk, tisztelettudóan be is koppantóztunk. Miután figyelmesen megnézték a nem latin nyelven fogalmazott birtoklevelünket, betessékeltettünk. A királyi lakosztályba szállásoltak bennünket, egyenesen IV. Károly osztrák és magyar uralkodó szobájába, amelynek utolsó lakója 1920-ban a fenség volt.
A mellette lévő a fenséges asszonyé, Zita királynéé. A bakancsunkat alaposan lecsutakoltuk, mielőtt beléptünk. Békeidőben a leendő szobánkat 30 fillérért, a szomszédost 50 fillérért mutogatták.
A is megkapaszkodott fejemben, ha ilyen hatalom birtokában elhozatnám az asszonyt, és beköltözne a gyerekkel együtt az 50 filléresbe. A sárga irigység elemésztené a fél falut. A fél falut? Az egész országot. Olyan lenne, mint a mesében. A nyolcvan filléreken meggazdagodnánk, és halálunkig csak a tihanyi Balatont néznénk nagycsaládostól. Amennyivel szaporodna a család, annyival nőne a sarzsim.
Hej, de felvinné az Úristen a dolgunkat!
Az volt a feladatunk, ha a palotámból kiléptünk, hogy a szedett-vedett Kalocsa környéki bakamaradékra ügyeljünk. Ez a 14/2-es gyalogság őrizte az első vonalat, mink pedig őket. Az igazság az, hogy amióta a buzogányt olyan galád módon a nyakamba sózta egy tiszt, elsősorban erre a nyavalyás fajtára vigyáztam. Ez nem az a fazon, melynek, ha nő veszélye, nő a bátorsága.
A nagy francot! A legelső alkalommal úgy pácban hagyják a rongyos bakát, mint a pinty. Elsősorban őket kell vigyáznom!
+
Megkérdeztem a bajtársaktól, hogy a bátorságon kívül hiányzik-e valamilyük. Mint a gátszakadás után az ár, úgy zúgott a panasz: Nem jön időben az ebéd. Nem kapják a deci bort meg a cigarettát már a harmadik napja. Van olyan bakancs, amelyik enni kér. Nincs tartalék lőszer, a gépfegyverekhez tartalék ütőszeg.
A tiszt urak nagy ívben elkerülik őket, mint a leprásokat, és állandóan a térképet böngészik. Biztosan azért, hol lehetne döntő csapást mérni az oroszokra. A nagy francot! Hogyan lehetne itt hagyni a Fejes Józsefeket, a Kelemen Antalokat, a Sendula Ferenceket a sárban?
Véget ért a panasznap. A sirámokat a hónom alá vágtam, és irány a zászlóalj-parancsnokság. Az őr, nagyon helyesen, nem engedett be. Én meg a parancsnak megfelelően szóltam a társamnak:
Adjál le egy riasztó lövést!
Nem ízlett neki, de megtette. Rögtön jött az őrparancsnok, aki ismerte a dörgést. Felvezetett bennünket a tiszti értekezletre. Lejelentkeztem. Azután engedéllyel elkezdtem a kérdéseket feltenni:
Miért nincs? Szinte vég nélkül folytattam.
Az érintett tiszt úr először flegmán, aztán vörösen, végül fehéren hallgatta a kérdéseket. Az alezredes úr a fülem hallatára vonta felelősségre a zászlóaljparancsnok helyettesét.
A mór megtette a kötelességét, a mór mehet. Jelentettem, hogy eltávozunk. Telefonon a vezérkari főnökségnek is jelentettem az ügyet. De hová telefonáltam ekkor? Budapestre biztosan nem, mert behallatszott volna Sztálin orgonájának andalító hangja.
Nem töprengtünk azon sem, hogy a felség ágyának jobb vagy bal oldalára melyikünk fekszik, mert illegális kezek beraktak két tábori ágyat meleg pokrócokkal. Egy tisztelendő atya kívánt nyugodalmas jó éjszakát. Mi is hasonló nyugodalmat az apátság minden lakójának.
Nekihuzakodtunk az alvásnak ebben a csicsás szobában. Ekkora csendet én még életemben nem hallottam. Az alvás könnyen is ment, csak az álmok ne jöttek volna! Azt játszottam álmomban, hogy én verem a Hemzőné lábát egy akácfáról tört tüskés ággal, de nem ő sikít fájdalmában, hanem én. Fejtse meg ezt egy lélekelemző!
Másnap korán reggel ébredtünk. Nem sokkal ezután begördült az épület elé egy kis Mercédesz három civil utassal. Az őrségtől engedélyt kértek a belépésre, mert az épületet az is óvta. Nem voltunk annyira begőzölve, hogy azt higgyük, csak ránk vigyáznak.
Megkért a kocsi parancsnoka, hogy menjek vele a zászlóalj-parancsnokságra, és egyúttal adjam át a tegnapi esetről készített jegyzőkönyvemet. Amikor célba értünk, ő és az ezredes úr hosszan tárgyaltak. Hogy miről, azt nem kötötték az orromra. A bűnöst telefonon rendelték a helyszínre. Amikor megjelent, a civil elvörösödött:
F. vezérkari százados vagyok. A törvény nevében letartóztatom. Kérem, rakja le az asztalra önnél lévő fegyvert!
Átkutatták és megbilincselték. Negyedik utasként beültették a kocsiba, aztán rákapcsoltak.
Gyilkos lettem, ha komoly az ügy. De hülyére is vehettek, ha a színjáték célja a nyegle tisztecske leléptetése volt. A kérdés tehát az:
Túléli vagy a nyakát töri?
Kimentem ellenőrizni, hogy lett-e foganatja az erélyes fellépésemnek.
Mint a mesében! Volt minden: cigi, bakancs, tartalék lőszer, deci bor, ütőszeg. Mindent feltöltöttünk. Egy hét múlva kellett a királyi hálószobát kiürítenünk. Ágyunkat úgy tettük rendbe, hogy tovább növeljék a szoba rokokó szépségét. Utólag és visszamenőleg javasoljuk a belépődíjak felemelését!
Pocsék februári időben két napos gyaloglás következett Veszprémig. A magyar hadvezetés itt is úgy járt, mint a Kárpátokban, mert nem hallgattak rám. A románok és a ruszinok átszöktek az oroszokhoz, és pofátlanul támadták a mieinket. Itt is pálfordultak!
Ezért kellett elhagynom a fényűző lakhelyemet, és gyalogolni két napot. Nem is kettőt, hanem kettő és felet. Hol volt a királyi kényelem és az ellátás? A rangról nem is szólva! Hic transit gloria mundi!
Szóval most nagyon haragudtam az ellenségre. Ausztriába vezető országút árkában helyezkedtünk tüzelőállásba, mert itt volt hézag. A támadás pedig bármelyik percben várható. Most is a csoportos letámadás taktikáját fogják alkalmazni, mégpedig az ebéd utáni feltöltött állapotban. Parancsnokunk arra biztatott bennünket:
Csak addig tartsunk ki, bajtársak, amíg a segítség meg nem érkezik.
Ha elindították, az a mai napig úton van!
Szó, ami szó, jól felfegyverkeztünk: golyószóró, távcsöves puska három élű szuronnyal és géppisztoly. Lőszer annyi, mint a pelyva.
Az út mindkét oldalán futóárokrendszer, kissé bekatángosodva. Elhelyezkedtünk benne vagy kétszázan, és vártuk a rohamot.
+
A leghosszabb kabátjukban, léghűtött géppisztolyokkal és kézi gránátokkal, lassabb tempóval, szolidabb hurrázással kezdődött, mint egykor a Kárpátokban. Bevártuk őket jó közelre, és pisztolylövés nélkül is egyszerre nyitottunk tüzet. A hatás most sem maradt el. A fele elterült. A józanabbak 15-20 méterről hanyatt-homlok!
Az életösztön működött, de működtek a politikai tisztek is egy–két figyelmeztető agyonlövéssel. Amíg rendbe szedték a népet, mi is megtettük a következő sakkhúzást. Előző helyünket kúszva és szökellve villámgyorsan elhagytuk az árok labirintusban, de a következő rohamot még bevártuk. Váratlanul megjelent felettünk négy fényesen csillogó Rata. Eléggé beszórták, a buták, elhagyott álláshelyünket. Aztán szárnyaikat vidáman lebegtetve elhúztak, mint akik jól végezték dolgukat.
Az új területen valamivel kevesebben hasaltunk. Nem lehetetlen, hogy már voltak olyanok, akik nem hagyták abba a szökellő mozgást. A második rohamot is visszavertük. Jövendőmondó nélkül is tudtuk, ami nem megy, azt ne erőltessük.
A mögöttünk lévő kopár cserjésben szétszéledtünk, mint a vadak. Akkor vettük csak észre, hogy egyetlen tiszt nevű nagyvad sincs közöttünk. Ezennel feljelentem őket a magyar történelemnek.
Gazdátlanul szétspricceltünk. Jobbára erdőkben gyalogoltunk- mindig nyugat felé. Sokszor lőttek elénk, utánunk. Így hajszolták az otthonát nem lelő maradékot Tapolca felé.
Ha ekkor nem lettünk volna már farkaséhesek és a fogvacogtató hidegtől csontig fagyottak, bizonyára élveztük volna a Sztálin-gyertyák tűzijátékát. Amikor Tapolcát orosz vagy amcsi repülőgépek bombázták, város üres utcái olyanok voltak, mintha minden lakos üvegkereskedést nyitott volna a placcon. Csak az volt a szomorú, hogy a vállalkozók holtan feküdtek az utcákon.
Éjjelre kihúzódtunk a városból. A szélén kőhalmokat, sűrű bokrokat kerestünk. Tűzijáték közben lemérhettük az idegeink állapotát. Ezek a gyertyák nappali fényt ragyogtak. Látványnak gyönyörű, de az űzött vadnak maga a halál. Nyomdafestéket nem tűrő hang ordította:
Ne lőj a gyertyákra, te rohadék, mert elárulsz! Két puska dörrent, hogy megölje a hangot. Halotti csend lett.
Reggel ismét tovább. Olyan napok jöttek, amelyeken kérdésekkel dobáltuk egymást:
Még bírod? Mikor eszünk legközelebb? Menet közben is tudsz aludni?
Akik közelben laktak, nem mertek hazamenni. Megtanítottak bennünket félni a szülői háztól, a szülőhazánktól. Legalább 300 ezren választottak újat. Nem voltak ezek mind háborús bűnösök, csak otthont szerettek volna találni a Földön. Elmentek érte akár Új-Zélandig is.
+
Az utolsó szabad napom délelőttjén az út mellett pincesor, az egyik ajtóban egy urasan öltözött 50-60 közötti jó húsban lévő férfi. Bizonyára megszánta az elesetteket, mert odajött hozzánk, és behívott a pincéjébe:
Fiaim, töltsétek meg a kulacsaitokat, egyetek-igyatok, van itt elég. Utána úgyis kiszedem a dugókat, nem adok az oroszoknak, mert akkor még több magyart pusztítanak el részegen.
Így is lett: ittunk-ettünk. Amit nem ettünk meg, elkértük. Nagyon szívesen odaadta. Ki akartuk fizetni az árát, de egy fillért sem fogadott el.
Másnap délután már Vámoscsalád községnél az országút árkában feküdtem részeg-betegen. Odajött két asszony és kérdezte, hogy én nem megyek.
Beteg vagyok-nyögtem, de nem hagytak magamra. Mintha a bábaasszonyt emlegették volna, aki majd meggyógyít. Meg az oroszokat, akik már a falu túlsó végén álldogálnak. Besegítettek egy házba, ahol köszöntem is a bábaasszonynak. Forró teát itatott velem, és ágyba fektetett.
Ni, egy kép a laktanyából! Most az asztal fölött. Egy anya, ölében a gyerekével. De nincs alatta a vers: Isten áldja meg azt az édesanyát, aki katonának neveli a fiát!
+
Végig aludtam a délutánt az estét és az éjszakát. Arra riadtam, hogy valaki berúgja a szobaajtót és ordít: Nyemci jeszty? A sötét fejkendős sápadt háziasszonyom ijedten tárogatja a karját, és nem szól semmit. Én szólaltam meg a dunyha alól: Nyemci nyet, magyar jeszty. Kikászálódok az ágynemű alól gatyásan. Egy közepes termetű, de vállas legény felém fordítja a géppisztolyt:- Hole ruki! Odaállít maga elé, és alaposan megnéz.
Davaj csaszi!- kiáltott egy jó nagyot. De vesztére, mert rögtön megjelent a küszöbön a társa, aki magasabb rangú volt. Azt pedig tudjuk, hogy két kutya marakodásából melyik kerül ki győztesen. A puskámat kiürítettem, a zárdugattyút kivettem és átadtam a vesztesnek. Az úgy a kerítésoszlophoz vágta dühében, hogy a tusája rögtön letörött. Hagyták elvégezni a dolgomat, a nadrágot és a kabátot felhúzni, de a bakancsot igen nézegették. Végül csak visszakaptam, mert igen sáros volt.
Isten áldja! Köszönök mindent! –búcsúztam el egy kicsit bódultan a bábaasszonytól, aki talán meg is gyógyított egyetlen teával meg egy kiadós alvással. A két orosz úgy tolt maga előtt a két dobtárassal, mintha valami nagy kutyát fogtak volna. Az órámat nagyon sajnáltam, mert szép DOXA volt, amit Szent Borbála napján kaptam ajándékba a tüzér pótkerettől három évvel ezelőtt.
Amikor a parancsnokhoz értünk, azzal kezdték, hogy tisztet fogtak. A főnökük elfogadott tisztenek, mert eléggé jó volt a ruhám. /Biztosan azzá nyilvánít, ha tud a DOXÁ-ról is./ Szerencsémre az őt körülhízelgő ruszinok határozottan állították, hogy csak sztársíj szerzsant a rangom. Nem kerültem a kiválasztottak közé, elvegyülhettem a tömegben. Így kezdődött a fogságom 1945 nagyszombatján, és 1948 Péter-Pál-napjáig tartott.
+
Két kozákkal elindított egy erdei úton. Fakadoztak a fák, nyiladoztak a korai fű közé bújt virágocskák János ekkor még nem értette az orosz nyelvű parancsot. Gondolta, hogy lesz virág, ha kevés is, a síromon. Egy hajlatban azt mondta az egyik lovas:- Sztoj!
Gondoltam, hogy itt a végem. Vártam, mikor sötétedik el a világ erdőstül, virágostul. Leszálltak a lóról és átkutattak. A pénz nem érdekelte őket, de elvették a kulcsomat, a borotvakésemet. Gondoltam, ki akarják javítani, mert elég ramatyul működött már.
Amikorra a völgyecskéből felkapaszkodtunk, minden hasznos tárgyamat elszedték. Alaposan megkopasztottak. A fiam fényképét, hála Istennek, meghagyták. Egy erdei tisztáson leadtak az új parancsnoknak, aki a népes nyáj közé terelt. Ezek ugyanolyan fáradtak, éhesek és szakállasak voltak, mint én, de tudtak magyarul. Meg lehetett tőlük kérdezni:
Mi lesz velünk, pajtás?
Másnap az történt, hogy hosszú menetben a székesfehérvári gyerekkórház udvarára hajtottak bennünket. Hatalmas terület volt, de azt nem hiszem, amit akkor mondogattak:
Vagyunk vagy ötvenezren.
Semmiféle menedék éjszakára az eső ellen, pedig az áprilisi égi zuhany eléggé barátságtalan. Aki eláztatott, az is szárított meg bennünket. Így edződött mindenki, aki megjárta a háborút. Ez volt az igazi sorozás az élők vagy a holtak közé. Egyetlen fegyver nélkül.
A kárörvendő- gyűlölködő ruszinok kézszár vastagságú méteres botokkal jártak-keltek és ütöttek- vertek. Így akarták elérni, hogy őket ne tekintsék ellenséges katonának, mert jól tudták, mi várna rájuk is. Görbeszárú csizmákban feszítettek és apacsingnyakkal, amiket semmi kétség, hogy a magyaroktól raboltak.
Magatartásuk egy kissé hasonlított az öntelt SS- legényekére, csak intelligenciában és fegyverzetben alulmúlták őket. Ha új csoport érkezett, elkezdtek kiabálni:
Szervusz, Pista! Szervusz, Józsi!
Ha a megszólításukra valamelyik szerencsétlen magyar ismerősük odafordult, annak annyi volt. Öten vagy hatan nekiestek az áldozatnak, és agyon is verhették.
Akik régebben raboskodtak, siettek figyelmeztetni az újoncokat:
Nehogy megforduljatok a szavukra, mert ezek az oroszok spiclijei! Hagyjátok, hadd kiabáljanak!
Az orosz őrök nevetve nézték a „rendfenntartást”! Elégedettek voltak a ruszinokkal, mert helyettük ugattak és haraptak. Azok a szerencsétlenek így akarták elkerülni Szibériát.
Gyors ismerkedés után, öten kártyások, bérbe vettük az elhagyott disznóólat, és elmélyülten vertük a blattot. Egyszer csak beugrott egy ruszin, rálépett a bankra, és az egyik zenész szakaszvezető barátunk hátára akkorát sújtott, hogy az csaknem elájult. Felkapta a pénzt, és eltűnt vele.
A kórház egész udvara ötvenezer ember lakhelye volt. Olyan sűrűn álltunk, olyan lassan mozoghattunk, mint a vásári sokadalomban Kölcsön kenyér visszajár! Azt mondta a zenész barátom:- Ezt megadom teljes súlyban. Elhegedülöm a nótáját!
Attól kezdve, mint egy bűnügyi nyomozó, állandóan azt az egy embert figyelte. Várta a megfelelő pillanatot, amikor kiegyenlítheti a számlát.
Szürkület táján a ruszin barátunkra rájött a szapora. Lehúzódott az árokba, mert nekik azt megengedték, nekünk nem. A zenész ezt látta. Hegyivadász bakancs volt a lábán. Azzal csak kettőt rúgott bele, de az többet nem mozdult. A kutya se kereste. Másnap reggel felszedték, elvitték, a halott lábakról letépték a csizmákat, és a testet elkaparták.
A WC helye naponta változott. Másfél méter széles, méternél is mélyebb árkot kellett ásni. Azon keresztüldobtak egy deszkát, és ott kellett a dolgát elvégezni mindenkinek. Sok volt a testileg legyengült beteg ember, ezért előfordult, hogy valaki beleszédült, ottmaradt. A tífuszosokat elkülönítették a többiektől.
A közelükben találkoztam a Horváth Józsival. Ő volt a szakács. Azt ajánlotta, hogy maradjak meg mellette, mert a többieket Szibériába viszik. Nem mertem ott maradni, mert olyan hangok is hallatszottak, hogy a maradókat beoltják méreggel. Törtem a fejem:- Mi légyen a teendő?
Ugyancsak találkoztam a Rántó András mostohaapjával, Herczeg B. Sándor bácsival is. Éltettem őket, mert századszakács lettem. Sándor bácsi elmondotta nem is egyszer, hogyha hazakerülünk, mennyire meg fogja hálálni ezt nékem.
Akkor el is hittem, de amikor a fogságból hazaérkeztem ötvenkét kilósan, hátat fordított. Nem akart megismerni. Mondtam neki, hogy talán nem is látott még. Erre odavetette, mint kutyának a koncot:- No, te is megérkeztél?
Meg- mondtam. De egész életemben átnéztem rajta, mint a piszkos ablaküvegen.
Az orosz őrök feszt lövöldöztek. Úgy belejöttek a hosszú háború alatt, hogy talán még álmukban is háborúztak. Jól emlékszem, mennyire megbecsültük a töltényeinket. Mindig számoltuk, mint a tiszta aranypénzt, egyik markunkból a másikba rakosgatva a darabokat. Ezek ötpercenként géppisztoly-sorozattal lyuggatták a levegőt, ha kellett, ha nem. Repülőgépeik meg állandóan a fejünk fölött kóvályogtak.
Egyszer pórul is jártak, mert kettő, majdnem a fejünk fölött, össze is koccant. Az egyik pilótának sikerült kiugrani, a másik a géppel együtt a földre csapódott a tábortól ötven méterre. Sok ezer ember sóhajtott egy nagyot. Mert ha a tömegbe csapódik, lett volna olcsó hús. Ahogy a pesti vagányok mondogatták akkortájt.
Május első napjaiban nyomult a propaganda, hogy lehet önkéntesen jelentkezni a hazamenetelre. Ki ne ment volna szívesen haza?
Előbb vonaton Kistarcsára megyünk, ahol mindenki megkapja az igazolást és a szabadságot. Ennek én is bedőltem, mert szerettem volna látni a gyerekemet. Jelentkeztem, el is fogadtak.
Sorba állították a rengeteg embert, és elindultunk az állomás felé. Voltak köztünk idősek, fiatalok. Még betegek is, akiket a társai támogattak. Meg makkegészségesek, mint én, aki akkor még legalább 75 kilót nyomott. A városi civilek mondogatták mellettünk, hogy becsapnak benneteket. Nem Kistarcsára viszik ezek a magyarokat, hanem Oroszország valamelyik sarkába, egy munkatáborba. Mit tehettünk volna, ha már beálltunk a sorba? A saját szívének higgyen az ember vagy a mások eszének?
Igaz, hogy kevés katona, de géppisztolyosok kísértek bennünket. Akkor lövessem agyon magam, amikor a szabadságot ígérik? Betereltek bennünket a vagonokba. Az ajtókat kezdték lezárni meg bedrótozni.
Akkor már hittünk az észnek, de nem tehettünk semmit.
Alig indult el a vonat, mind a két oldalán ropogtatták a sorozatokat. Azt sem tudtuk megállapítani, merre visznek bennünket, mert a vagon felső sarkában lévő apró ablakot is drótháló zárta. Mintha a semmiben utaztunk volna! Nem láttuk sem az eget, sem a földet. Láthatatlan váltókon csattogtak a láthatatlan kerekek az ismeretlen cél felé.
Az bizonyos, hogy hosszú útra indítottak bennünket, mert a vagon közepén lyukat fúrtak. Abba, igen „szellemesen”, egy gramofontölcsért illesztettek. Az ilyen típusú WC Szibériáig is megteszi.
A vonat Kistarcsa mellett megállt. Egy hatalmas füves térségre ereszkedtek le az „utasok”. Stílusosan, hurokban helyezkedett el legalább száz géppisztolyos katona. Jöttek az orosz orvosok mustrálni az embereket, mint az állatokat szokás a vásárban. Kiszuperálták közülünk az időseket, az ötven felettieket és a betegeket, ránézésre.
A többséget vissza a vagonokba!
Engem a szakácsokhoz osztottak be. Utólag bocsánatot kérek a többiek nevében is azért az ételért, amit akkor főzhettünk nekik.
Egyik nap búzából készült az ebéd, a másikon rozsból. Nem volt ám megdarálva, hogy hosszabb ideig megmaradjon a fogak között, és a testünk kiszívhassa belőle az erőt. Egészben főztük meg, és igyekeztünk megenni.
A búzát még valahogy meg lehetett rágni, és megemésztette a gyomor, de a rozsot nem bírta. Ahogy megettük, úgy jött ki belőlünk.
Sok ember legyengült ettől és a pokoli melegtől, ami a zárt vagonokban kábultra főzte az összezsúfolt embereket. Mindegyikben száz ember, mint a heringek. A legtöbb levegő csak a bedrótozott ablakon és a tölcséren keresztül lopódzott be, az is büdösen.
Az emberek ájuldoztak. A szomszéd testek állva tartották őket egy ideig, azután lecsúsztak a társaik lábához.
Kiskunhalas felé indultunk. A „hazám” közelében fogunk elkattogni az orosz végtelenbe. A kísérő katonák szünet nélkül lőttek, mert féltek vagy ittasak voltak. Vagy a félelmünket akarták fokozni? Ezért igazán kár volt! Mink már csak abban reménykedtünk, hogy ez az út visszafelé is hozhat bennünket. A géppisztolyok hangja nélkül.
Haladjunk a menetrend szerint! Kiskőrösön engedtek először vizet tankolni az iváshoz, főzéshez. Megmondták, hogyha valaki megszökik, a vagonban maradt embereket megtizedelik. Láttam keceli asszonyokat, de csak a Bényi boltos feleségére emlékszem, akit megkértem, értesítse az enyéimet:
Ezen a vasútvonalon vittek Oroszországba, és mindig gondolok majd rájuk. A nálam lévő 25 ezer pengőt adja át nekik!
Amikor hazaértem, megkérdeztem a feleségemtől:
Mondott-e valamit? Sokszor volt a boltjukban, de meg sem említette. Csak azoknak hiányzott az ember, akik a családhoz tartoztak.
Mások a nyomorúságban meg is loptak, abban reménykedve, hogy majd megesz a fene a fogságban, és nem lesz földi tanú.
Soltvadkerten átrobogtunk, de Kiskunhalas felé haladva, félúton, Pirtónál lelassított a vonat. Egy kicsiny település jelentéktelen állomásán. Az itt dolgozó állomásfőnök tudomást szerzett a vonatról, és értesítette a foglyok rokonságát.
Valamilyen praktikával lelassította a vonatot. Aki közülünk itt lakott, az a társai vállaira állva figyelt az ablakon át. Amikor az egyik társunk meglátta a feleségét a karon ülő gyerekkel, valósággal felüvöltött:
Itt vagyok!
Az asszonyka a hang irányába rohant, de az őr úgy megcsapta a fegyverével, hogy a gyerekkel együtt a földre zuhant. A vonat már régen kirobogott az állomásról, amikorra a szerencsétlen társunk magához tért.
Kiskunhalason, Kelebián át elhagytuk a kicsi Magyarországot.
+
Alig léptük át a határt, rám fakadt az egyik főzőüst. Súlyos égési sebeket kaptam. Azonnal át is dobtak a betegvagonba, ahol a hozzám hasonló nyomorultak vergődtek.
Siránkozás éjjel-nappal. A végső búcsú elsuttogása az otthoniaknak. Fogadkozás, hogy egy jobb világban találkozunk, ahol Isten majd megjutalmazza a szenvedéseinket.
Ha a sok könyörgést és imát a Jóisten meghallotta, bizonyosan előkészítette számukra a kiérdemelt, megszenvedett égi fogadást.
Nekem szerencsém volt, mert gyógyszert pirulában nem adtak, de kenőcsük volt bőven. Nekem erre volt szükségem. Reggelenként jöttek az oroszok, kérdezték:
Mazsar boli jeszty?- Dá.- Szkolke? Magyar beteg van? Hány?
Mondottuk, hogy mennyi. Még a halottak számát is. Ha csak 4-5 volt, akkor nagyvonalúan azt mondták:
Mála. Kevés. Azzal mentek tovább.
Ha a halottaink megszaporodtak, szinte kibírhatatlanul nehéz szagot éreztünk. Ilyenkor átvitték őket a hullaszállító vagonba.
Fájdalomcsillapító nélkül hány nappalt és éjszakát sóhajtoztak, nyögdécseltek, jajveszékeltek végig, amíg el nem jött értük a halál! A szabadító újra férfiassá simította az arcukat. Olyanok lettek, mint a fájdalom szép fiatal és magyar szobrai. Bajszosan és szakállal, amelynek szálai közül elmenekültek a tetvek. Azt mondják, aki sokat szenvedett életében, az megszépül a halálában. Ez így is van!
Amikor a vagon megtelt, a kísérő kocsiba átdobálták a szerencsétlen társaink tetemét. Mindjárt volt hely az újaknak! Isten tudja, hogy amikorra célba értünk, hány bajtársunkat temették el jeltelen sírba Románia majd Oroszország földjén.
+
Romániai utunkat is fegyverropogás kísérte egészen Bukarestig. Lehetett ez örömujjongás kifejezése:
Halljátok, akik még nem hallottátok! Itt vonul a győztes háború után a győztes sereg a legértékesebb zsákmánnyal, az ingyen munkásokkal.
Ezek segítenek felépíteni a kommunizmust! A jenkik, az angolok és a franciák beleegyezésével.
A bukaresti vasútállomáson ki kellett szállni, és gyalogosan kísértek bennünket át a városon oda, ahol a széles vágányú orosz vasút elkezdődött. Ahogy komótosan ballagtunk, az egyik társ észrevett egy nyitott ajtót. Villámgyorsan eltűnt mögötte! Mire az őr lőni tudott volna, felszívódott
A ruszki csak legyintett:
Nyicsevo! /Nem számít!/ - Jisso csolovek bugyet! /Majd lesz másik!/
Be is tartotta a szavát, mert száz méteren belül elkapott egy férfit. A szerencsétlen latin dialektusban és férfiasan szót emelt az emberi jogaiért, de hiába verte a ricsajt. Kapott néhány kiadósat a puskatusból, és egy románnal nemzetközivé vált a rakomány. Darabszám szállítottak bennünket, mint az igába szánt barmokat.
Végül megérkeztünk a város keleti szélére, ahonnan a széles vágányú vonatok indultak. Hosszú oszlopunk mellett ballagott egy magányos nő. Lehetett szép is, de annak minden látható porcikája be volt kenve undorító fekete olajjal. Csak úgy fénylett tőle!
Magyarul kérdeztük az okát. Szerencsénk volt, mert tudott a nyelvünkön:
Ezek állatok! Ha nem így néznék ki, minden áldott nap megerőszakolnának.
Napok múlva megérkeztünk a Szovjetunió legcsúnyább nevű köztársaságába, Besszarábiába. Ott már nem lődöztek éjjel-nappal. Bizonyára elfogyott a puskaporuk. Megértük azt is, hogy megfürödhettünk.
Egy tó partján megállt a szerelvény, aztán mindenkinek megengedték a lubickolást. Ötven méterre a parttól egy sűrű magas nádas kezdődött, ami a túlsó partig ért, ahol erdős dombban folytatódott a táj.
A pléniknek,/ foglyoknak/ ezek mi voltunk, a nádasig szigorúan tilos volt elúszni. Két remek fickó megkísértette a sorsot, mert a nádason is átvergődtek. Csak akkor vették észre a két menekülőt, amikor a túlsó parton a közeli erdő felé szaladtak.
Reménytelen vállalkozás lett volna az üldözésük, mert úgy futottak, mint a szarvasok. Az őreink káromkodtak, mint a záporeső, mi pedig ízlelgettük egy szép nyelv sajátos zamatát:- Jopfoje matty!
Vége lett a besszarábiai üdülésnek egykettőre!
Bekergettek bennünket a vagonokba. Tüzetesen ellenőriztük, hogy a bogaraink közül vajon hányan fulladtak vízbe. A bolhák csak-csak megritkultak, de a tetvek száma nem apadt. Bizony, a tetű szívós vérszívója az egész emberiségnek. Közben az mozgatta a fantáziánkat, hogyan pótolják a két szökevényt a határukon belül. Hivatalosan halott lesz belőlük.
Besszarábiában néhány állomáson csak nőket szállító vonatokkal is találkoztunk. Jól öltözött, csinos hölgyekkel, akiket Németországból hoztak haza. Ezek nem dolgozhattak gyárakban, még kevésbé munkatáborokban. Legfeljebb cselédlányként gazdag német családoknál. Ha ápolt, lobogó szőke vagy barna hajukat látta az ember, amint kacéran a vállra vetik, és mosolygó szemmel még itt is nevetnek, csak arra gondolhattunk: Ezek is munkaszolgálatosok voltak, egy speciális női iparágban.
Vagonjaik ablaka nem volt bedrótozva, a vonatból leszállva könnyíthettek magukon a géppisztolyos őrök előtt. Ezek a szerencsétlen némberek is a háború áldozatai.
Otthon Sztálin elvtárs, a nagy Chaplin-rajongó, büntetése vár rájuk. Ezért derűsek ezek a hazafelé tartó szegények, mert nem is sejtik az eljövendő súlyos éveket.
Immár harmadik hete haladt velünk a szerelvény. Besszarábiát elhagytuk, és két hét múlva már Moszkva bevételére készültünk. Ami Hitlernek nem sikerült, ennek a néhány ezer koszos, büdös bakának igen.
Lehívtak bennünket a vagonokból, közben alaposan megnézték, nem bújt-e valaki a sarokban, hogy a világ fővárosában maradhasson. Ilyenre nem akadtak. Megindulhatott győztes menetünk a nagyváros túlsó szélére. Kopott ruhájú, sápadt nőket láttunk az utcákon. A férfiak még nem értek haza, vagy már tudták, hogy sosem térnek vissza.
Ezért az idegen egyenruhásokat tették felelőssé. Most megnyugtatott, hogy őrség vigyáz ránk, mert veszett dühvel köpködtek felénk. Az út szélén állva jelezték, hogy fel fognak bennünket akasztani.
Olyan hihetően szuggerálták, és annyian, hogy a társaim már a Vörös téren látták magukat lógni. Józan paraszteszem megnyugtatta a bajtársaimat:
Fiúk, ettől nem kell tartani! Ha ki akartak volna nyírni bennünket, már otthon vagy útközben megtehették volna. Nekik melózó rabszolga kell, és ezek mi leszünk. Az lehetséges, hogy rosszabb és főleg hosszabb lesz egy akasztásnál.
A rögtöni fulladás rémét elűztük, amikor újra megindult velünk a vonat. A moszkvai kivégzés elmaradt. A megnyugtatásunkban segített annak a tájnak látványa, ahonnan őseink hajdan elindultak. Istenem, de jól tették!
Zökkenőmentes felszállás után átrobogtunk az Oka folyón, aminek magyaros a neve. A Volgáig zakatolva északról elkerültük azt a térséget, ahol a háborút eldöntő harcok folytak. A Don-kanyart, ahol a bátyám szenvedett, ahol a legnagyobb magyar temető van. Sztálingrádtól északra, Szaratovnál keltünk át a Volgán.
Az Oka és a Volga között olajmezők mellett haladtunk. A mi gémes kútjainkhoz hasonló pumpák szívták a föld vérét, az olajat. Bizony, nem lenne csoda az sem, ha ezen a tájon valamelyik kútból emberi vér fakadna föl valahol!
+
A Volgán átkelve, mozdonyunk északkelet felé dohogott egyre lassabban, mert ez már az Ural kaptatója volt.
Magnyitogorszk alapos megtekintésére nem volt időnk, mert idegenvezetőink szerint kifutottunk az időből. Cseljabinszkon keresztül értük el az utunk célját, Krasznouralszk városát, az Ural hegység középső vidékén. Neve után ítélve, Vörös Ural, bizonyára a kommunista forradalom győzelme után alapították.
Ha csak a háztömbökre néztünk, szinte éreztük a friss malter szagát, és minden házon láttuk az egyenruhát. Egyetlen patinás idősebb épület, templom, amiről eszünkbe juthatna, hogy még emberek közé értünk. Ezt a várost is rohammunkával húzták föl, mint később otthon Sztálinvárost. A „vörös várost,” ami púp az ország hátán, amíg csak áll.
Földjükről menekülő parasztgyerekek építették, akik munka közben tanulták meg a kőműves mesterséget, és így megmenekülhettek a téeszesítés vagy a kulákélet zaklatásaitól. Kohókat is emeltek feketeszén és vasérc nélkül, hozomra.
Krasznouralszkban más volt a helyzet. A hatalmas hegység adott mindent, ami a kohászathoz kellett, csak mérnökök meg ingyen munkáskezek legyenek. A sztálini diktatúra akkor készített rabot vagy hullát az emberekből, amikor elvtársi kedve akarta. Attól is függött, hogy Sztálin elvtárs pipájában milyen dohány füstölt.
Ide is jutott a kommunizmus ellenségeiből néhány ezer. Egy-két hajszolt év alatt fel is épült a város! A deportáltak egymás után áramló nemzedékei lakták és működtették.
50 ezer ember vegetált itt, és mindenki rab volt. Még a smasszerek is, akiket a katonai szolgálat helyett ide százalékoltak le. Jellemző, hogy a város irányítóját repülőgépen vitték jelentéstételre, és már hozták is vissza. Az ő köldökzsinórja volt a leghosszabb.
Az odaérkező magyaroknak nemigen lehetett kisebbségi érzése, bár kezdetben megkaptuk a fasiszta jelzőt, ami később lekopott. Velünk együtt mindenki pléni/ fogoly/ volt, akiket nemigen vettek emberszámba.
Ha abba nem, akkor három kategória marad: a féreg, az állat vagy a rabszolga. Esetleg mind a három együtt!
Úgy gondoltam, hogy a lakosság nagyobbik része LIKVIDÁLT. Ennek a szónak a jelentése nem azonos a megsemmisítettel. Olyanok tartoztak közéjük, akik csak bacilusai az épülő szovjet társadalomnak.
Valamilyen gyenge bűnért lakoltak, 4-5 éves büntetéssel, amit azután bármikor meghosszabbíthattak. A magyar civilizációban ez azonos a rendőri figyelmeztetéssel, ami egy dinnyetolvajnak jár. Egy cigánygyerek esetében, szolidabb nyaklevesnek.
A szocialista szovjet állam úgy akadályozta meg a visszaesés bűnét, hogy kivonta a társadalomból, és megdolgoztatta. Ha ennyi idő alatt sem tért magához, rásózott egy hasonló adagot. Ha az illető mégis szabadult, a háború idején miért választotta volna az európai otthonát, ami végleg elpusztult.
A második csoportba a valódi rabok tartoztak. Maguk az oroszok is így nevezték őket. Mi úgy emlegettük, hogy a súlyos elítéltek. El sem tudtuk képzelni, mit véthettek ezek. Egymáshoz voltak láncolva, mint a protestáns gályarabok vagy az ókori rabszolgák.
Addig vánszorogtak összeláncolva, amíg a bánya szájáig el nem értek. Ott lebontották róluk a vasat. Irány, a vasércbánya!
Ezek mit követtek el? Gyilkosok? Gyújtogatók? Javíthatatlan lelki korcsok? Emberi fenevadak? Lehet, hogy Vlaszov katonái? Meg sem mertük kérdezni.
Ha közülük valaki nem teljesítette a 100%-ot, akkor vagy a levesét, vagy a kenyerét, vagy a kásáját nem kapta meg másnap. Természetesen zárt lágerben éltek, amelyet egész éjszaka vakító reflektorokkal pásztáztak. Olyan sorsuk volt, hogy bármelyik habozás nélkül belevetette volna magát a kohó folyékonyan habzó, fortyogó vasfürdőjébe.
+
Most jövünk mi, a fasiszták! A vojnaplénik!/ hadifoglyok/ Kezdetben igen csúnyán lehordtak bennünket, mert védeni mertük az országunkat. A zajongás hetek múltán egyre csillapodott. Minket is lágerbe zártak. Ezres blokkba a kisebbik csoportot, ebbe tartoztam én is. A további 1500-at egy távoliba terelték.
Lágerbe voltunk zárva, de amikor ételt osztottak, nem volt fegyveres sztalova/ őr / az étterem ajtajánál. Éjszakáinkat, álmainkat nem gyötörte a reflektorfény. Az első napok a kelleme csalódás állapotában teltek.
Már-már postahivatalt kerestünk, de kiderült, hogy innen sohasem száll a fekete holló magyar hazánk felé.
Rólam két év múlva minden rosszat megtudott a család. A gyengébb fájú, betegesebb embereket már negyvenhétben hazaengedték. Rákosi megígérte a magyar népnek, ha rászavaznak, hazahozza a foglyokat. /Legalábbis egy szerelvényre valót./ Az elvtársak szava, mint az Ószövetség. Nikli Jenő keceli, és két korosabb pota ember, Péter Ferenc meg a Szvétek Gergely bácsi már vitték a rossz híremet a keceli határba.
A következőképpen történt. A szüleim a Gergely bácsi valamelyik szomszédjánál voltak napszámban. A pota ember, ha megiszik egy-két pohár jó bort, mindjárt olyan nagy hangon beszél, hogy hetedhét határon túlra is elhallatszik. Éppen arról mesélt a munkatársainak, mi történt vele a hadifogságban, ahonnan nemrég szabadult.
Ott mindenkinek kuss volt, ha meg akarta úszni. De volt velük egy keceli fiatalember, aki olyan nyakas, hogy az bizonyosan nem ússza meg. Részletesen elmesélte a társainak, hogy ő Hering János brigádjában dolgozott, aki úgy verte az oroszokat, mint a répát. Nem engedik azt haza soha!
Ezt hallotta meg az édesanyám és az édesapám. Rögtön oda is mentek hozzá, és részletesen kifaggatták. Kiderült az igazság, ami sohasem hangoskodó, hanem jóval kevesebb szavú.
Sajnos, mire én hazatértem és Potaországban kerestem Gergely bácsit, de már nem élt. Azt mondták, azért állt meg korán a szíve, mert a fogsága idején a felesége elhagyta. Pécsi Ferencet is kutattam, de már nem emlékeztek rá. Hagyjuk a sok szomorúságot! Vissza a vidám Uralba!
+
Ott nyomorgatott a rabság, aminek nem tudtam a végét. Az első hónapokban elkapott egy súlyos betegség, és úgy az ágyba vágott, hogy azt hittem, nem tápászkodom fel többet. Bedagadt a torkom, semmit sem bírtam lenyelni, visszajött.
Valami jótét lélek tejet hozott, és belém öntötte. Az orvosok már a végemet várták, és húsz kopejkát sem adtak volna az életemért. Nem ismerik a magyar szólást:
A tej élet, erő és egészség! Hála Istennek, megúsztam! Mindig tudtam, hogy jó anyagból gyúrtak
Robotolhattam most már én is. Az ezer embert szétszórták, mint a pelyvát a különböző munkaterületekre. Volt, aki a vasútra került, vagy a kiszlerodnajára, más a vasöntődébe esetleg a medikibe.
Engem a nádváldra osztottak be brigádvezetőnek. A nádváld salakhegyet jelent. Amivel, ne adja Isten, be lehetne takarni egy kisebbfajta falut. Ide hozták a Diesel vontatta kosokban az égő salakot, és kiöntötték. Az folyt le 10-15 méter magasról. Annak a vasúti sínjeit raktuk mindig közelebb, hogy jó helyen ürüljön ki.
Minden reggel hajcsárok jöttek értünk a lágerkapuhoz, és kísértek bennünket csoportonként a munkahelyre. Ezeket kovbojoknak hívtuk. Egyik nevezetes napon egy suttyó kísért bennünket puskával a kézben. Farkasordító hideg volt! Nem szokott még hozzá a magyar bőrünk. Mivel én voltam a VALAKI, a nacsalnyikkal kimérettem az egész csoport részére a napi normát.
Tudtuk, hogy a kovboj is köteles dolgozni. Munka helyett egész idő alatt a tűz mellett silbakolt. Mink tisztességesen hajtottunk, lett légyen az magyar avagy orosz. A nacsalnyik reggel azt mondta, hogyha teljesítjük a normát, akkor 108-110%-ot ad érte. A cudar hidegben gyakran kellett figyelmeztetni egy-egy társamat:- Sárgul az arcod, kezd fagyni! Dörgöld meg gyorsan!
Minden órában nyolc-tíz percre a tűz mellé állhattunk.
A kovboj nem dolgozott, de kényszeríteni akarta az embereket arra, hogy dolgozzák le az ő normáját is. Ezt nem engedtem. Nekem jött, meg akart ütni vagy ölni. Megmutattam neki, hogyha nem nyugszik, bevágom az izzó salak közé. Újból nekem ugrott, de elkaptam a karját és elvettem a fegyverét.
Inaszakadtából rohant panaszra a nacsalnyikhoz:- Nem dolgoznak, még a puskámat is elvették!
Jött ám a főnök kifelé! Már messziről ordította, hogy mi lesz az anyám fiával. Nyugodtan vártam, hogy odaérjen, és megmutattam neki az igazságot. A kimért munkát becsületesen elvégezték az embereim, csak az őr lógott. A megmaradt két méter az ő normája. A brigádomban lévő oroszok kontráztak nekem.
A kovboj akkora pofont kapott a főnökétől, hogy az eget is nagybőgőnek nézte. Éppen vége is lett a munkaidőnek, mert a gyár gugyelált./ dudált/
A nacsalnyik megadta a 110%-ot. Diadalmasan szedtük össze a cókmókunkat, és ballagtunk haza. Amikor a lágerkapuhoz értünk, az egész lágerparancsnokság kinn állt a kapuban, és igen röhögött. Nagyjából újra elmondtam az esetet, miután leadtam a zsákmányolt puskát.
Rólam az volt a véleményük:- Igyi nakluj és bujova pléni vagyok. Ez magyarra fordítva valami olyasmit jelentett: - Ez a fickó fogoly létére egy nyakas pasas.
Másnap már nem a suttyó jött velünk, hanem egy 60 év körüli tekintélyes és hallgatag férfi.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése