Arckép ( I. felvonás ) ~ "Amiről az apa hallgat, a fia beszél, és gyakran úgy találom, hogy maga a fiú az apa felfedett titka." Friedrich Nietzsche I.

 

AZ ARCKÉP

                                          Színmű három felvonásban

 

           Személyek:

                             András, földműves és parasztboltos, 33 éves

                             Eszter, a felesége, 29 éves

                             A fiú, az egyetlen gyerekük, 6 éves

                             Panna néni, András nagyanyja, 74 éves

                             Mihály, András unokatestvére, 29 éves

                             István, András unokatestvére, 26 éves

                             Mátyás bácsi, utcabeli ismerős, 64 éves

                             Rozika néni, utcabeli ismerős, 46 éves

                             Erzsike néni, szomszédasszony, 50 éves

                             Anna, István felesége, 2o éves

                             Rendőr 1.

                             Rendőr 2.

                             Rendőr 3.

                                                    ELSŐ FELVONÁS

              Prológus

                                        ADY ENDRE: A FAJTÁM SORSA

 

                                             Mert gyáva volt és szolga volt

                                             S életét élni sose merte,

                                             A Sors, a sorsa

                                             Hajh, be megverte, be megverte.

 

                                             Most itt várhatja a Pokolt

                                             Szórva, megtépetten, ritkulva

                                             A Sors, a sorsa,

                                             A sorsa búsabb, mint a multja.

    

                                             És most a multja bünteti

                                             Fekete korbáccsal, keményen,

                                             A Sors, a sorsa,

                                            Bűnben, vészben és bennem harsog.

 

                                            Jaj, vajon, mit akar vele

                                            Ezredek bűne, súlya, átka,

                                            A Sors, a sorsa:

                                            A sorsom nagy tragédiája?

 

                                                

                             

A helyszín végig egy kiskonyha. A belső sarokban egy dísztelen, barna parasztágy. Az ágy fölött egy fekete Krisztus-kereszt. Alatta egy sötétruhás nő arcképe. Régi fénykép, de a nő értelmes, távolba néző szemében önérzet és nyugalom. Az ágy ablakig nyúló végén asztal. Körötte három szék, a negyedik a falhoz állítva. Egyetlen, az átlagosnál nagyobb, udvarra és a napra néző ablakán eperfákat, a kertet lehet látni. Két félig üveges és függönyös ajtó. Egyik az udvarra, a másik az első szobára nyílik.

 

I. FELVONÁS

                                                               1. jelenet

 

ESZTER: /Ő a háziasszony, aki éppen befejezi a krumplipucolást. A nagymamával együtt vacsorát készítenek a férjének, aki csak este érkezik haza. Délután 4-5 óra között van az idő. Júniusi nyugodt vasárnap délután. Kopogtatás, majd nyílik ajtó. Eszter szórakozottan hámozza a krumlit, háttal az ajtónak. /

                  Tessék befáradni, kedves vendég! / Csak most néz föl. / Maga az, Rozika néni? Isten hozta, és a legjobbkor. Ilyen nagy napon Rozika néninek is itt kéne lenni, mondtam éppen az előbb a Panna nagymamának. Mindjárt itt lesz ő is, csak az Erzsike nénihez szaladt át néhány tojásért. Úgy sürgünk-forgunk, mintha lakodalomra készülnénk, pedig csak Andrásomat várjuk haza Bajáról. Ebben nagy idegeskedésben, a bolond fejemmel el is felejtem mondani, hogy üljön le nálunk, és érezze magát otthon! / Az asztalhoz ülteti. /

ROZIKA NÉNI:

               Eszter! Eszter! Olyan vagy, mint egy szófogadatlan kislány, pedig már derék urad meg fiad van. Mondd meg őszintén, kértelek-e legalább tízszer, hogy tegezz csak bátran!

ESZTER:

               Ige, igen, csak hát a korkülönbség parancsol a számnak.

ROZIKA NÉNI:

               Miért? Vénasszony vagyok én vagy egy raplis öregasszony? Csak tizenhárom év van közöttünk, de az semmit nem számít. A gyerekeimmel is tegeződünk. Olyan a mi viszonyunk, amióta ebbe az utcába költöztél, mintha barátnők lennénk. Mi az a tizenöt év barátnők között, mert én annak tekintelek? Állapodjunk meg erre a rövid életre! Mégis csak te vagy az egyetlen barátnőm, és egy barátnő nem magázhatja a társát!

ESZTER:

              Tudod te magad is, Rozika méni, hogy igen szeretlek téged. De olyan családban nőttem föl, amelyikben még a szülők is magázták egymást. Nekünk, gyerekeknek, a két bátyámnak meg nekem, eszünkbe sem jutott, hogy tegezhetnénk a nálunk idősebbeket. Ez bátortalanít el engem is, és ezt bocsásd meg nekem.

ROZIKA NÉNI:

              Tudom, hogy nagy úr a megszokás. Az én szüleim tegeződtek, és mi is tegeztük őket. Az én szüleim „modern”, iparos emberek voltak. Természetes volt a tegeződés a családon belül. Vedd úgy, hogy a családomba tartozol! Olyan őszinték is voltunk egymáshoz mindig.

              Kinek mondjam el, hogy mi kínoz az utóbbi időben? Ha nem neked?

              A nagyszüleim, a szüleim is korán meghaltak, és sem bizakodhatok hosszú életben. Mink olyan „koránhaló” fajta vagyunk. Igen elégedett leszek, ha én is megérem legalább az ötvenedik évet. És ezt érzem minden porcikámban.

              Úgy is rendeztem az életemet. Már amennyire ura lehet az ember a saját idejének, hogy minden jóból legyen egy kis részem ez alatt a rövid idő alatt. Legyen családom, gyerekem, egy barátnőm, akinek néha elmondhatom a bánatom.

              Előtted nem volt titkom, amióta csak megismertük egymást. Eléggé nyitott szívvel áldott vagy vert meg mindkettőnket az Isten. Ezért ragaszkodom hozzád már tizenegy éve, mert úgy érzem, éppen az őszinteséggel segíthetünk egymásnak.

              Azt meg ne tekintsd elhidegülésnek, hogy ritkán jövök át hozzátok, de otthon a két lány, a varrás, szinte minden időmet elveszi. Most is egy félig kész kötényt raktam félre, hogy kivehessem a szabadságom legalább erre a vasárnap délutánra.

             Az én uramnak az utóbbi években, a háború óta, egyáltalán nincs munkája. Nem kell a kádár senkinek. Új hordót senki nem csináltat. Nincs pénze az embereknek. Kénytelen vagyok taposni a varrógép pedálját, ha meg akarunk élni.

               Nem panaszkodni jöttem, mert mindenki, aki ma Magyarországon él, tudja, hogy milyen kilátástalanok a viszonyok. Te, mint okos nő, különösen tudod.

ESZTER:

              Ne szégyeníts meg, Rozika néni, az ilyen dicsérettel, mert egyáltalán nem érzem magam okosnak. Ha az lennék, most jóval kevesebb izgalommal várnám az uramat. Okos asszony nem idegeskedik, hanem biztos a dolgában.

              Én még abban sem vagyok biztos, hogy okos dolog volt-e elengedni az uramat Bajára? De olyan makacs és önfejű, hogy hat lóval sem lehetett volna visszatartani, hogy ne hallgassa meg Mindszenty József bajai szentmiséjét. Ha elég okos vagyok, betegnek tettem volna magam, vagy kitaláltam volna valami ürügyet, hogy itthon tartsam.

               Élek, igen félek, és féltem őt is meg az egész családomat.

               Tudod, Rozika néni, amióta hazajött a fogságból, csak úgy fúj a kommunisták ellen. Pedig, ha velünk együtt élte volna le az utolsó magyar három évet, talán százszor is meggondolná, hogy kinyissa - e a száját. Vagy a mostani kritikus helyzetben elmenjen-e arra a szentmisére?

ROZIKA NÉNI:

              Látod, akkor már nálad elérték a céljukat. Mert mi a végső célja ennek a kommunista bandának? Hogy minél nagyobb legyen a félelem ebben az országban! Minden ember lehajtott fejjel járjon, és adja föl a reményt! Ezért kezdték a háború utáni regnálásukat „népbírósági” ítéletekkel, amihez persze a népnek semmi köze sem volt.

               Nem szólva az olyan aljasságokról, hogy csak Kecelen hat embert tettek el láb alól bírósági hercehurca nélkül, mert a gyűlöletüket nem tudták vagy nem akarták kordában tartani. A négy csendőrt, akik parancsot kaptak, hogy a gettót őrizzék. Aztán a rokonotokat, a Kapás Feri bácsit, aki a MOVE szolgálatában állt. No, meg a jegyzőt, aki lajstromozta a keceli zsidókat. Őt a vadkerti határban találták meg. Lelőtték, mint egy kutyát. Amikor a malom éjjeliőrét, az egyik volt csendőrt, a forró szurokgödörbe lökték, és az kétségbeesetten segítségért kiáltozott, az egész környék hallotta. És mindenki süket volt az egész utcában, pedig a fájdalmas segélykérése fölhallatszott az égig, És nemcsak a Malom utca lakói hallhatták. De nem mert a segítségére sietni egyetlen teremtett lélek sem. 1946-ban már akkora volt a félelem. A többiek csak titokzatos módon felakasztották magukat, kivétel nélkül.

ESZTER:

              Egyetlen ember, éppen a Kapás Feri bácsi volt a kivétel, aki Fajszon bujkált két évig. Egyik ismerősének a szőlőjét munkálta és őrizte, és kinn lakott a határban egy magányos kunyhóban élt, télen, nyáron. Aztán őt is utolérte a kezük, egy „tolvaj”-nak álcázott emberük kaszakéssel leszúrta. Ott is temették el. A felesége haza se hozatta, vagy nem is engedték neki. Az asszony meg beállt a mozgalomba, és Pestre költözött, hogy testtel-lélekkel a kommunistákat szolgálja. Szerintem ő volt, aki az egykori urát, akivel már hosszabb ideje hadilábon állt, eltétette láb alól. De hogy lehet a gyerekének apját besúgni? Micsoda lélek lakozik az ilyen némberben? A gyerekét meg a volt anyósára hagyta, hogy ne akadályozza a „mozgalmi” munkában.

ROZIKA NÉNI:

                   Azt tudod, hogy mi folyamatosan járattuk a Kis Újságot, a Kisgazdapárt lapját. Így viszonylag tárgyilagosan értesülhettünk a legfontosabb kommunista provokációkról: a Magyar Közösség tagjai elleni per, amelyet fölhasználtak a Kisgazdapárt szétverésére. Nagy Ferenc miniszterelnök száműzése. A kunmadarasi és miskolci pogromok kiprovokálása. Fasiszta nép a magyar! – kiáltják világgá, és ezzel gondoskodnak arról, hogy a békekonferencián nehogy visszaadjanak jogtalanul elvett magyarlakta területeket. És hány hazug politikai összeesküvés a demokrácia ellen?

                    Látod, te még tettél ahhoz, amit mondottam az előbb. Nemcsak a politikai gyűlöletnek nyílt itt tér, de a személyes bosszúknak is. Isten őrizzen meg a bennünket attól, hogy eladjanak, feladjanak bennünket a rossz szomszédok itt az utcában, akár csak egy meggondolatlanul kimondott szóért. Igen, a félelem!

                   Aztán, tudod-e Esztikém, hogy hány kommunista párttag van, most 1948-ban, Kecelen?

ESZTER:

                    Én csak egyet ismerek, a Juhász Miskát, aki rendőrnek állt a rokonságból. De ő lélekben már a Horthy idején is az volt. Miért, mennyien vannak?

ROZIKA NÉNI:

                    Fogódzkodj meg! Már négyszáz!

ESZTER:

                    De kik ezek?

ROZIKA NÉNI:

                   Ők persze nem verik nagydobra, mert a többség röstelli, de az érdekek meg a félelem bevitték őket. A volt nyilasokat pédául.. Közöttük Nagy Sándorral, aki széles karszalaggal szaladgált a nyilas puccs idején. Most új rendszer jön, és tartósnak ígérkezik a hatalma, hát beállt. Kellene a pozíció! A többit is ilyen szándékok irányítják. No, meg a jövőtől való félelem!

                    Ez a legfontosabb fegyverük. Amíg a nép fél, addig nyugodtan alhatnak, mert nem kell félteni a hatalmukat. Pedig most nagyon kellenek a bátor emberek! Mindszenty még példát mutat, bár azt hiszem, egy fél éven belül vele is végeznek. No, azért őt nem fogják kivégezni, mert az nagy nemzetközi botrányt okozna. De bizonyos, hogy őt is el fogják hallgattatni.

             Andrásnak abban igaza van, hogy legalább addig álljunk mellette, amíg itt lehet közöttünk. Arra fogadni mernék, hogy Kecelről rajta kívül nem lesz más.

            Ha majd  Mindszentyt is börtönbe zárják, akkor vegyünk példát a régiekről.  Neked itt van a Teréz mama példája. Ha valaki bátor volt és önfeláldozó, akkor ő az volt. Ott a fényképe a falon. Nézz abba a magabiztos, tiszta tekintetbe, és visszanyered a bátorságod! Nem azok halnak hősi halált, akik elesnek a fronton, mert az értelmetlen volt. Hanem az ilyen asszonyok, mint ő, aki életét egy életért áldozta föl.

ESZTER:

            András nagyszülei, akik az édesanyja halála után fölnevelték, szinte sohasem beszélgettek róla.

ROZIKA NÉNI:

             Nem beszéltek róla, mert túlságosan fájt a seb. Majd akkor én elmondom neked. Nem anyósod lenne neked ez az asszony /Közel megy a képhez. /, hanem az édesanyádnál is fontosabb. Olyan volt életében, mint egy falat kenyér.

            Éppen akkor szülte meg Andrást, a férjedet, amikor 14-ben ideköltöztük a szemközti házba. Én csak tizenkét éves voltam, de az éles gyerekkori emlékek megmaradnak. Ahogy ilyenkor lenni szokott, hoztuk neki, mint új szomszédok elsőként a pamodát. Az édesanyja szabadkozott, ahogy az már szokás, de Teréz fölült az ágyban és csak mosolygott. Mint ahogy a bibliai képeken Jézus anyja, amikor fogadja a pásztorokat meg a három királyt.

Csak megköszönte. De a könnyeivel a lelke is kicsordult, amikor a fiára mutatott. Mintha azt mondaná:”Nézzétek, milyen egészséges fiúval áldott meg a Teremtő!”

         De Teréz halála volt a legfelemelőbb. Négy év múlva, amikor a háború már a vége felé járt, akkor szült újra.

ESZTER:

         Azt tudom, hogy az ura hosszú ideig nem jöhetett haza a frontról, és ők küldtek egy képeslapot magukról. Azzal is hívták haza. Itt van az asztalfiókban, mindjárt meg is mutathatom. Meg minden érdeklődőnek azt is a lelkére kell kötni, hogy mindkét ágon két-két András van a családi történetben. Az én családomban az édesapám és a fiatalabbik bátyám is András. Ezen a képen a későbbi férjem, az ifjabb Magyar Andris van ubonyban a nagyapja ölében. A kép az idős Magyar Andrásnak készült, aki akkor éppen az olasz fronton harcolt.

          Aztán hazajött szabadságra, és a második gyerekkel megölte a feleségét.

ROZIKA NÉNI: /Keserű haraggal a világ ellen. /

         Nem okolhatod a gyereket! Okold a háborút! Vádold a világot, amelyik nem tudta őt megmenteni! Azt átkozhatod is, de a gyereket azt nem! Átkozhatod a vén bábaasszonyt, aki mocskos kézzel nyúlt a testéhez! A szülés után még három hétig szenvedett. De nehogy azt hidd, hogy a saját lassú elmúlása miatt! Nem! Hanem a koraszülött kisfiú miatt, akit vele együtt eltemetnek majd. Ilyen asszony volt! / A könnyeivel küszködik. /

ESZTER: / Mélyen meghatódva. /

        Kedves Rozika néni! Ezt én egyáltalán nem tudtam. Csak azt, hogy milyen hosszú ideig kellett várni a temetésével, amíg az urát az olasz frontról szabadságra engedték. Majdnem három hétig. Ezt is csak az Erzsike nénitől tudom.

ESZTER:

        Szörnyű megpróbáltatás lehetet az a három hét a szüleinek. Hát ezért nem akartak róla beszélni sohasem.

ROZIKA NÉNI:

        Azt mondották a régiek: „A  gyászkocsi minden bút elvisz a háztól.”Ez ebben a házban nem így volt.  Szívesen vállalták a kisgyerek nevelését, mert az apja újra nősült. És ez segítette is a talpon maradásukat, hiszen a lányuk gyerekét nevelték. De ebben a házban bizony ritka madár volt a nevetés.

ESZTER: / Örömmel újságolja a belépőnek. /

      Mit szól hozzá, nagymama, milyen kedves vendégünk jött?

PANNA NÉNI: / A kezében lévő tojásokat az asztalra teszi. /

        Isten hozott, Rozikám! Csak az a baj, hogy igen ritkán kopogtatsz be hozzánk.

ROZIKA NÉNI:

         Az Eszternek éppen arra panaszkodtam, hogy még ezt a kis vasárnap délutáni időt is a munkától loptam el, mert csak én keresek a családban. Eljöttem, hogy meghallgassam az Andrást. Hiába, én már csak nem tudok meglenni politika nélkül.

ESZTER:

         De Rozika néni, te valamilyen rossz sejtelmekről beszéltél az előbb.

ROZOKA NÉNI:

         Nem beszélnék erről neked, Esztikém, ha otthon volna, aki együttérzéssel meghallgatja.

         Otthon az urammal egyáltalán nem vagyok meghitt viszonyban. El vagyunk mi egymás mellett már húsz éve; a két kislány hozzáköt, de nem találom lelkéhez a kulcsot. Talán az teremt közöttünk távolságot, hogy nem tudom felderíteni a titkot rejtegető múltját.  Amiről már a házasságunk előtt faggattam, de mindig kibújt az őszinte válasz alól, és csak hallgatott.

ESZTER:

              Biztos az, hogy titok rejtőzik a hallgatása mögött?

              Sok trükkje van ám a férfihiúságnak. Éppen azok szeretnek titokzatoskodni, akiknek kisebbségi érzésük van egy nővel szemben.

              Sosem felejtem el, hogy a férjem, az András, mivel vagánykodott előttem: Neki tíz szeretője is volt legénykorában!

              Ha nem lett volna jó barátja és osztálytársa a bátyámnak, még el is hittem volna. De a druszája, a maga módján, így mutatta be:

              ”Olyan hűséges fajta, mint egy pulikutya. Az tizennégy éves kora óta csak utánad koslat.” Ez a bátyám stílusa, rajta kéne számon kérni!

              Amikor azt mondtam, hogy akkor még csak tízéves voltam, azt válaszolta: „Lehet, hogy pulikutya, de okos és óvatos kutya. Úgy figyelte az minden lépésedet, mint akinek ettől az egyetlen nőtől függne az élete. Máskülönben is, amíg iskolába jártunk, minden másnap megfordult nálunk. Csak hét évet kellett neki kiböjtölni” – vágta oda nekem az esküvő előtt cinikusan.

ROZIKA NÉNI:

                   Én egészen más légkörben nőttem fel. Ismerted a háború előtti falut. Szinte istenkísértés lett volna arról beszélni, hogy egy parasztgyerekhez is férjhez mennék ám, ha megtetszene. De hol ismerkedhettem volna meg ilyen fiatalemberekkel?

                   Az édesapám iparos volt. Nem is volt más ismerősünk, csak akikkel az Ipartestületben összeverődtünk. A Bohus vendéglő volt a szórakozóhelye az iparos ifjúságnak. Szigorúan zártkörű. Annyi intelligencia szorult belém, hogy ne fintorogjon az orrom, ha egy parasztgyerek vetődött a társaságunkba. Az is csak nagygazda fia lehetett. Azok sem szívesen vették el egy iparos lányát, mert azok a lányok „utálják a föld szagát”. Ez volt az általános vélemény rólunk. Megismertem ezt a magyarországi kasztrendszert a saját bőrömön. Ami nagyságos volt vagy méltóságos, attól undorodtam. A magyar filmekben ezt utáltam a legjobban. A hazai kasztrendszert is!

 Volt ez olyan erős, mint az indiai!

                  Akkora szakadék volt egy napszámos fia meg egy nagygazda lánya között, azt szoktam mondani, mint amilyen mély és széles a Mariana – árok valahol a Csendes- óceánban. Azt olvastam, hogy az, tíz kilométernél mélyebb, és a szélessége még ennél is nagyobb.

                    Te már tizenhét évesen férjhez mentél, mert volt választékod. Olyan bálban táncoltál, ahol mindig volt, aki táncoltatott. Én hat évig vártam, hogy eljöjjön értem „álmaim lovagja”! De már huszonnégy éves voltam. Az akkori megítélés szerint: vénlány. A szüleim mind a négy kezükkel toltak férjhez. Kettőt sikerült elkerülnöm, a harmadikat már nem!

ESZTER:

                   Örülök, hogy van humorod. De mit gondolsz, mi jutott egy, mai szóhasználattal, kisparaszt lányának. Ha átlagon felüli csinosságú volt, mint mondjuk, minden beképzeltség nélkül, én.

                   Ha egy kissé számítóbb vagyok, elcsavarhattam volna egy nagygazda fiának a fejét. Akadt néhány, aki a vasárnap délutáni bál után hazakísért, és még szerelmes is volt belém. De engem már csak olyan fából faragott a Jóisten, hogyha elkezdett fogdosni, mintha a frász kezdett volna rázni. Nem vagyok én olyan olcsó, fiatalember! – gondoltam magamban, és hátat is fordítottam neki.

                     De aki nekem esett, és egyből föl akart falni, azon a következő bálon átnéztem, mint az ablaküvegen. Még olyan mozdulatot is tettem, mintha le akarnám törölni, mint egy foltot az üvegről.

                     Erre mondták néhányan, hogy nagyon fönnhordom az orrom, és vigyázzak, mert  árokba fogok esni.

                     Vagy ott volt a másik véglet. A fiatalabbik bátyám, az András és a jövendő uram együtt járt iskolába Juhász Miskával, aki még unokatestvére is az uramnak. A szerencsétlen flótás most fölcsapott rendőrnek, mert azt hiszi, hogy eljött a „szegények ideje”.

                     El is járogat hozzánk esténként, amióta András a fogságból hazajött, és jóízűeket kártyázunk. Ide költözött a családjával a Nyúl utcába, a szegényház mellé.

                     Róla van szó.  Egész jóképű fiú volt. De olyan szegények voltak, mint a templom egere. Miska manapság azt mondja, hogy a rendszer miatt. De nem így van, hanem az édesanyja miatt. Kifolyt a kezéből az a kis pénz is, ami napszámból a házhoz jött. Isten tudja, mire költötte! De a Miskának nem volt egy pár tisztességes cipője, amivel templomba mehetett volna.

                   A lényeg az, hogy ő is kerülgetett, mint macska a forró kását. Hogyne hízelgett volna a hiúságomnak! Lépten-nyomon belebotlottam, ahányszor csak a faluban megfordultam. Jó időben, vasárnap délutánonként meg a kertünk végén, a nyárfák alatt álldogált. Onnan lesett.

                   De az én bátyám tele szájjal mondta ám:

                   ”Nincs egy tisztességes cipője, nem jár templomba. Görbe a gerince, nem is lehet katona! Nem lehet katona!”

                  Olyan hévvel harsogta, mintha az ördögtől akarna megóvni, de ez inkább szimpatikussá tette nekem. Bár egy „vitéz” férfi családja nem fogadta volna be.

                  Bezzeg ez a nagy vagány, a nagyszájú bátyám, jól kiválasztotta a magáét! Nem ártott volna, ha az én Andrásom példáját követi, aki jól megnézte, hogy kit vesz el.

ROZIKA NÉNI:

                   Nem ismerem András bátyád feleségét személyesen. De annyit már hallottam róla, hogy különleges teremtés.

ESZTER:

                   Nem hiszem, hogy van a faluban még egy ilyen „asszonypéldány”! Talán az egész országban se! Azt el kell ismerni, hogy okos nő. Sőt, túl okos. Úgy gondolja, hogy mindenkinél okosabb. De lelket, azt ne keress benne!

                    Gátlástalan perszóna. Úgy hazudik, mint a vízfolyás, és úgy bánik a bátyámmal, mint egy kutyával, aki persze még mindig szerelmes bele.

                  Aztán elmúlik az éjszaka, és reggel megint olyan, mint egy vadidegen. A család akkor ismerte meg igazán, amikor a bátyám a fronton volt, a Donnál.

                  Először csak úgy szivárogtak a hírek arról, hogy félrelépeget. Hozzánk nagyon ritkán jött el látogatóba, mert tudta, hogy mi már túl sokat tudunk róla. Éppen csak a cégért nem rakta ki a házukra vagy a vörös lámpát! Nem az első eset ez a családban. Az édesapám is így járt az anyámmal.

PANNA NÉNI:

                  Az első háború szörnyűségei megrendítették az emberek hitét a Hűségben, Istenben. És azóta úgy érzik, hogy a Rossz lett úrrá az egész világon.  Nem a férfiak változtak meg legjobban, hanem a nők. Egy jó részük ekkor vette észre, milyen jó kereseti lehetőség az, hogy ő nőnek született. Azóta csak tovább romlott a világ. Jött a második háború a maga végtelen sok förtelmével.

                   De akkor sem lehet a két asszonyt egy napon említeni, Esztikém!

ESZTER:

                  Csak egyszer lépj félre, rögtön kibicsaklik a bokád, és nincs többé megállás, mert a férfiak észreveszik, hogy sánta vagy. De vessünk rá keresztet! Mást már úgysem tehetünk! Alig jött haza András a fogságból, a bátyám már a második este eljött meglátogatni a volt legénykori barátját, a sógorát.

               De amint nemsokára kiderült, eljött hozzánk, hogy elsírja a bánatát valakinek. Mert bizony az én vagány bátyám mára már olyan lett, mint a támaszra szoruló beteg.

                   Elmesélte, hogy éppen csak túlélte a Don-kanyart, és ritka szerencsével hazavergődött. Azt hitte, hogy itthon békesség várja. A felesége, a család, mert van egy szép kislányuk, a Magdika.  De talán jobb lett volna, ha megfagy Oroszországban!

                   Ezt panaszkodta és sírva. Leborult ide az asztalra, és zokogott. Csak álltunk elképedve. Percekig azt sem tudtuk, hogy mit szóljunk. Végül javasoltuk neki, hogy váljon el tőle, mert szégyent hoz rá. Azt felelte, hogy akkor elveszíti a kislányát örökre, már pedig az a kislány az övé.

                  Itt véget ért a tudományunk. Azóta is állandóan leskelődik a felesége után, mert az, nagy üzletasszony.

                 Állandóan úton van, üzletel, ő meg segít neki, ha tud, de jobbára otthon van a kislánnyal, és várja, hátha megfordul a sorsa. A boldogtalan bátyámtól végképp elpártolt még a boldog családi élet reménye is. Úgy mesélem el a sorsát, mintha nem is lenne az édes testvérem, hanem csak egy ismerős. Nagyon, de nagyon sajnáljuk, és igen sokszor gondolunk rá. Eszünkbe jutottak az isteni szavak:”A szülők bűneiért a gyerekek bűnhődnek.” Valahogy így mondja a Biblia.

                Az anyám bűnéért most a bátyám bűnhődik?

                De amíg fiatalon nem szánja rá magát a szakításra, és nem kezd új életet az a hajdan magabiztos férfi, teljesen tönkremegy. Egyszer úgy jár-kel néha, mint egy holdkóros. De saját bevallása szerint, otthon szabályos dührohamai vannak. Tör-zúz, mint aki megveszett.

                Elmentem hozzájuk két hónappal ezelőtt látogatóba. A felesége is otthon volt. Ha láttad volna azt a tüsténkedést, ajnározást, amiben részem volt! Ide ülj, Esztikém! Kérsz még belőle, kedveském? Mintha nem tudná, hogy mit gondolunk róla. És egyáltalán: Milyen a kapcsolatuk a bátyámmal?

               Csak huszonnyolc éves az Andris, de olyan már, mintha teljesen kicserélték volna. Mindenért bocsánatot kér, talán még azért is, hogy levegőt mer venni. A feleségét, saját bevallása szerint, még soha meg nem ütötte. Az igaz, hogy nagy baj van ott, ahol ilyesmi megtörténik!

ROZIKA NÉNI:

                Ki tudja? Lehet, hogy ez a hiba. Azt mondjátok, hogy nagyon különbözik a többi asszonytól. Lehet, hogy éppen ez térítené észre. Ettől már rosszabb nemigen lehetne a kapcsolatuk! A mi családjainkban ez nem szokás, de máshol bizony előfordul, még az utcánkban is. Lehet, hogy ez lenne a megoldás.

ESZTER:

                 Ha hiszed, ha nem, még mindig szereti ezt a förtelmes nőszemélyt. A bátyám nem tudna rá kezet emelni.

ROZIKA NÉNI:

              Akkor én is csak azt mondhatom, amit ti javasoltatok neki. Ha van közös gyerek, azt biztosan a feleségének ítélik, és teljesen magára marad. Illetve keresni kéne egy rendes asszonyt magának, és minél előbb új életet kezdeni. Ha a helyzet annyira kilátástalan, amint mondod, bizony ez a szegény fiatalember, bele fog rokkanni.

ESZTER:

                Így látjuk a helyzetét mi is, de tehetetlenek és tanácstalanok vagyunk. És ez a legrosszabb állapot. A szemünk láttára napról napra gyengébb és betegebb. Főleg idegileg készül ki.

               És várjuk, hogy mikor jön újra elsírni a bánatát, de lehet, hogy nem is jön többé még a házunk tájára sem, mert nem tudtunk rajta segíteni. Szégyelli előttünk a sírást? A testvére vagyok. Kihez forduljon, ha nem hozzám? A húgához! Halott a szerencsétlen bátyánk, akihez fordulhatna. A sorsáért minket is hibáztatni fog. Segítse meg az Isten, mert ember itt már nem tud segíthet!

ROZIKA NÉNI:

                Mindig ő az utolsó menedékünk, az Isten oltalma, ha már az emberi erőfeszítés kevés.

ESZTER:

                De, Rozika néni, miért vagy olyan pesszimista? Miért lenne rövid az életed? Törvényszerű, hogy az legyen? Tudtommal nem betegeskedtél soha, és még csak negyvenhat éves vagy.

                 Hosszú legyen az életed, mert nemcsak azt a két szép nagylányt kell férjhez adni! Az unokákat ki fogja dajkálni? Az lehet a legszebb foglalatosság a világon! Gyereket nevelni felelősség, de unokát dajkálni gyönyörűség. Én így gondolom.

ROZIKA NÉNI:

                     Isten tudja, mi az oka, de mostanában úgy érzem, mintha szép csendesen elfolyna a vérem. Valami betegség lappang bennem. A varrógépet taposom nap-nap után, mint egy megszállott. Régen érzem én ezt a bajt, de csak tegnapelőtt tudtam összeszedni annyi lelki erőt, hogy elmenjek az Antoni doktor úrhoz.

                    Lelkiismeretesen megvizsgált, és csomókat talált a mellemben Azután ajánlást írt az egyik pesti barátjához, aki kiváló szakorvos. Most otthon őrzöm, mint egy kincset. Vagy az életemet rejti vagy a halálomat. Ebbe a levélbe zárva viszem a sorsom, amikor kedden elindulok.

              Lélekben már erre a vizsgálatra készülök. Tudom, hogy ezzel nem lehet tréfálni! Nem szeretnék két árvát hagyni magam után. Bár, igazad van, nagylány mind a kettő. 14-16 évesek. De attól félek, hogy a magára maradt uram rossz pásztoruk lenne. Pedig manapság még jobban kell vigyázni a lányokra is, mint a mi időnkben. Ugye, Anna?

PANNA NÉNI: / Megpróbálja derűsebbre változtatni a hangulatot. /

              Azok a lányok már kinyílt virágok. Éppen itt az ideje, hogy két derék legény leszakítsa őket!

ROZIKA NÉNI:

             Ó, Pannikám! Elmúlt az a világ, amikor úgy tekintettek egy lányra, mint a virágra. Ahogy te mondtad az előbb Pannikám: Nem is kell messze menni a múltba! Az első háború idején a pesti nők először árulták testüket az utcán. Ők is a háború áldozatai voltak. Én nem ítélem el a szerencsétleneket. Az bizonyos, hogy azóta a férfiak számára gyanús minden virág! Minél illatosabb, annál gyanúsabb.

ESZTER:

              Antoni doktor úr az egyetlen úriember ebben a faluban. Úgy tudom, hogy nőgyógyászati klinikán dolgozott a fővárosban. Azután végleg hazajött. Milyen sokat kockáztatott! Nagyon bízhatott önmagában, a tudásában.

             Hátha próféta lehet a hazájában! És neki sikerült! Ma már itthon is tekintélye van. Az, amiért különösen becsülöm, hogy nem ismer szegényt vagy gazdagot, csak beteget.

             Ha valódi szegénységet lát, nem kér egy fillért sem.

 Egyszerre szánni való és megbecsülésre méltó! Mennyi megalkuvásra van ítélve egy olyan faluban, ahol még szülőotthon sincs.

ROZIKA NÉNI:

                   És intelligens ember létére milyen „intelligenciát” talált? Egyetlen barátja sincs. De nem is volt soha! Társaságához tartozott még a harmincas években egy olyan esperes, aki a föltámadási körmenetből kiordított egy kalapos bámészkodóra:”Vedd le a kalapod, te marha!” Ő volt a falu pásztora. Milyen lehetett akkor a nyája? És hány embernek imponált ez a bunkóság!

                  Mi nagyon fölháborodtunk rajta. Mindig tudtunk különbséget tenni ember és ember között. Mert minden szakmában, hivatásban vannak jók és rosszak. Közepesek nincsenek! Ő többet ártott az egyházának, mint egy Istentagadó. Szerencsére van ellenpélda is: Mindszenty József.

PANNA NÉNI:

                   Ez a Kurcz tisztelendő úr volt. Én is hallottam az esetet. De a doktor úrról csupa jót.

                   Amikor a kislányom, a Terike szült, 18-ban, még hivatásos bába sem volt az egész faluban. Esztikém, te is otthon születtél!  Szerencsére még élt a bölcs, „füves” nagyanyád, aki csak a halál ellen nem ismert orvosságot. Ő segített az édesanyádnak.

ESZTER:

              Amennyire „édes” tud lenni az anyám! Az édesanyám? Ő is a háború áldozata volt? Azt mondod, Rozika néni?  Ebben nem hiszek! Még ha te mondod, Rozika néni, akkor sem. De megyek, hozok egy kis virágot is a kertből, ha már vacsorára fontos vendéget várunk. Minden érdekes pletykával várjanak rám! / Kimegy. /

ROZIKA NÉNI:

             Ki az a fontos vendég? Biztosan Andrásra gondolt.

PANNA NÉNI:

              Arra vár. De milyen türelmetlenül és idegesen! Egész nap csak rá gondol. Hátha baleset érte! Hosszú az út Bajáig! Oda-vissza 120 kilométer! Nem gyerekjáték, ezeken a rossz utakon. De Isten jó időt adott hozzá a fiunknak! A napocska kitett magáért máma!

ROZIKA NÉNI:

              Nem hiszem, hogy akadt a faluban más is, aki nekivágott az útnak.

PANNA NÉNI:

               Amit az András egyszer a fejébe vesz, attól nehéz eltéríteni. Három héttel ezelőtt hallotta a látogatás hírét. Hogy hajtotta magát a tavaszi munkában, hogy nyugodt szívvel hallgathassa Mindszentyt!

                    Eszter meg úgy menekül, ha az édesanyját kezdik emlegetni, mint a vétektől!

                      Nagyon az apja pártján áll. Pedig mondogatom neki. Lássad be, hogy milyen nagy terhet hordott az édesanyád akkor a vállán! Idős, beteges anyósa helyett is dolgoznia kellett. A két kisfiú gondja. Ő teremtette elő a mindennapi kenyeret. Gürcölt értük. Pesti piacokra hordta a baromfit, tojást, gyümölcsöt. Amit a háta meg a két karja elbírt. Hetente legalább kétszer-háromszor.

                  Eszter azt mondja rá: Ez semmi! A szégyen, hogy Pesten megcsalta az orosz fogságba esett urát. Csak az számít! Azt mondják, hogy a lányok inkább az apjukhoz vonzódnak. Az bizonyos, hogy Eszter csak az apját szereti

                Azt is mondtam már: Nézd, kislányom! Nem születünk egyformának. Anyád már kiskorában is olyan volt, hogy a tűzön sem égett volna meg. Fölmászott a legmagasabb fára, a kazal tetejére, a háztető kúpcserepeire, mint egy fiú. Nem hasonlított a társaira. Maga volt a nyugtalan, fiatal élet!

              Mit gondolsz, miért szerette meg édesapád? Ezért! Nyolc év különbség volt köztük. Apád benne találta meg a fiatalságát.

                 Különleges ember volt az apja is!

                 Bobek Jani bácsi? Vasárnap délután bezárkózott a kamrába. Csak egy vasárnapi fehér ing, buggyos fekete nadrág, fényes hosszúszárú csizmák.  Azután csak úgy zene nélkül és gyertyavilágnál, órákon át egyedül táncolt. Ez volt számára a vasárnapi „szentmise”. Vagy inkább egy hosszú pogány mise.  Pihenőkkel.

                 Olyankor ivott egy - két pohár bort. Erőt gyűjtött. Azután folytatta tovább. Csak úgy csattogott a csizma szára! A kamra földje is boros volt, mert minden pohárból löttyentett rá egy keveset. Azt hajtogatta mámorosan: Ha hiszitek, ha nem, de sose vagyok egyedül a táncban. Velem járja az apám, de még a nagyapám is!

                 Ilyen ember lányának egészen más volt a gyerekkora. A tanyasi élet szabadságát a lelke mélyén megőrizte.

                 Bobek Jani bácsi különleges haláláról most ne is beszéljünk!

ESZTER: / Most lép be sietve az ajtón, és egy csokor virágot hoz. Az utolsó mondatot meghallotta. Beszéd közben elhelyezi egy vázában.  /

              Éppen azt kellene sűrűn emlegetni, nagyanyám! Nagyon tanulságos volt.

PANNA NÉNI:

              A háború végén már minden szörnyűség megtörténhetett. Ezt már te meséld el a Rozikának! Te vagy a hiteles ember abból a családból.

ROZIKA NÉNI:

               Mi történt a Bobek Jani bácsival 1919-ben? Tíz éve ismerjük egymást, és nem szóltál róla semmit.

ESZTER:

               Nem akar az ember szörnyűségekkel előállni, ha kedves vendéget fogad. Volt min bánkódnunk: Az idősebbik bátyám, Józsi sorsa. A fogságba esett uramé. Andris szerencsétlen házassága. Volt éppen elég bajunk!

                Akkortájt születtem, amikor ez történt, és éppen Péter-Pálkor. Milyen kár, hogy nem születtem fiúnak! Most legalább Péter lehetnék vagy Pál! Kénytelen vagyok beérni az anyám nevével, az Eszterrel.

ROZIKA NÉNI:

                 Az egyik legszebb női név: „csillagot” jelent.

ESZTER:

                 Hulló csillagot? Azt bizony jelentheti. De a nagyapámról, ha valakit érdekel a sorsa, arról szívesen beszélek.

                 Előre bocsátom, hogy amit tudok, azt mind a családtól tudom. A születésemmel egy kis örömet hoztam a házhoz. Bobek nagyapámnak meg nagy büszkeséget a meglévőhöz. Mert nyakas, rátarti férfi volt. Maga fölött csak a Jóistent ismerte el úrnak egész életében.  Akkor töltötte be a hatvanadik évét.

                  1919 augusztusában úgy ellepték a falut a románok, mint a sáskák! Raboltak és erőszakoskodtak, mint huszonöt évvel később az oroszok. Azzal mutatkoztak be a falunak, hogy agyonlőtték az érsekség tiszttartóját. Azt hitték, hogy annak a bőre alatt is pénz van, csak nem akarja kiszolgáltatni. Háború után voltunk, nem volt senkinek semmije. Boldog volt az a család, amelyiknek nem volt halottja.

                  De a románoknak nem volt szerencséjük, mert a háborúból hazatért férfiak, összefogva, meg tudták védeni a családokat. A lényeg az, hogy a katonák közül szőrén-szálán eltűnt néhány fosztogató fegyveres.

               Bobek nagyapám a fölső tanyákon lakott, és azon környéken nyelte el a föld az egyiket.

              A mindig fehérkesztyűs, kölni szagú parancsnok, aki még a száját is rúzsozta, személyesen vezette a nyomozást. Egy teherautó vitte helyszínre a katonákat, de nem találtak nyomot, bizonyítékot.

 Mit tettek dühükben és gyűlöletükben?

             A Vargáék tanyájába összeterelték a környék férfi népét, és elkezdődött a büntetés. Nem a vallatás, hanem a büntetés. És kínozták a nyolc magyart, ahogy rúgásokkal, veréssel, puskatussal, szuronnyal lehet. Nyolc férfit egy órán át. Véresre verték mindegyiket.

                 Nagyapámnak igen vastag szálú, sűrű növésű, magyaros bajusza volt. Ez valamelyik románnak föltűnt, és nem tetszett.

                 A férfiak arra lettek figyelmesek, hogy a „bocskorosok” összedugják a fejüket, és a nagyapámra mutogatnak. A hét magyarnak hátra arc! A szakasz egy része fegyverrel tartotta sakkban őket.

                  Nagyapám kezét – lábát összekötözték. Egyik emberük a lábára, a másik a mellére térdelt. Két emberük meg elkezdte tépni csomóstól a bajuszát. Ekkor sikoltott egy hatalmasat! Letépték a felső ajkát. Csak úgy ömlött a vére! Ettől a látványtól még a kínzói is megrettentek. Amilyen gyorsan csak lehet, a teherautóra meg rabolt lovakra ültek, és köddé váltak.

                 A nagyanyámék tanyája volt a legközelebb a Vargáékhoz. Olyan négyszáz méterre. Itt gyűltek össze a befogott férfiak feleségei, gyerekei, és imádkozva várakoztak.

                  Egy óra múlva olyan sikolyt hallottak, mint amikor egy ártatlan állatot szíven szúrnak, s azután vérétől fuldokolva hörög.

                  Az egész asszonycsoport elindult a Vargáék tanyájához. A fele úton találkoztak a férfiakkal, akik maguk vonszolták hazafelé kocsin a nagyapám testét. Azok a felnőtt emberek a nagyanyámat sírva megcsókolták, és azután véresre verve a feleségükkel, gyerekeikkel elindultak a tanyájuk felé. Örültek, szegények, hogy legalább életben maradtak.

                   Tejet, tojást itatott vele a nagyanyám, azzal néhány hónapig életben tartotta.

                 Az ura arcát nem engedte megnézni senkinek. Koporsóba zárva hozták be a kápolnába is. Nagyanyám teljesen megőszült, mire a temetés ideje eljött. Négy évvel volt fiatalabb az uránál. Négy év múlva, és pontosan hatvanévesen, ő is meghalt. Ezzel az emlékkel nem lehetett sokáig élni. Ilyen világban jöttem a világra. És ilyen világban kell leélnünk az egész életünket? Örök szegénységben és örök megalázottságban?

ROZIKA NÉNI:

             A mi történelmünk ilyen. Isten nyugosztalja szegény nagyapádat!

             A boldogtalan népek közé tartozunk már évszázadok óta.

             ’19 nyarán a falu akkor már hozzászokott a szörnyűségekhez. Én csak tizennégy éves voltam, de jól emlékszem a félelemre és a haragra, ami betöltötte az emberek szívét.

             Ekkor jelent meg Magyarországon először a kommunistának nevezett „ember”. Ma már könnyen rá lehet ismerni, hiszen már három éve, hogy visszatértek. A kommunista a lelkiismeretnek hírét sem hallotta! Ezért gátlástalanul hazudik, fosztogat és gyilkol. Nem ismer sem Istent, sem embert! Maga a Gonosz.

              1919. június 24-én húszhat férfit öltek meg a kommunisták. Hová akasztják föl a katolikus magyar parasztot? A templommal szemközti fára! Ötöt, csak úgy találomra, agyonlőttek a határban és egy fiatal káplánt a plébánia ajtajában. Fegyvertelen és ártatlan volt mindegyik.

              Bobek nagyapátok is közéjük tartozott.

              Ártatlan volt és magyar, ezért bestiálisan halálra kínozták! Most megint a kommunisták jutottak uralomra 1948-ban újra. Rákosi akkor a Vörös Őrség parancsnoka volt, most meg az ÁVO-t dirigálja.

             De újból rossz álmaim lesznek! Miért nem elég az ember testi nyomorúsága? A ránk zúduló gyűlölet szétmarja a lelkünket. Lehet, hogyha lélek beteg, attól lesz beteg a testünk is?

PANNA NÉNI:

            A lelket csak az imádság gyógyítja! Arra más patika nincsen.

              

ESZTER:

            Azt hiszem, a gyilkosoknak nincsenek rossz álmaik.  Elődeink még azt mondották, és nagyon bölcsen: Egyik nap tanítja a másikat. Most egyik év tanítja a másikat. 1919 tanítja 44-et, az pedig 48-at.

                Mit tehetünk? Minden rosszra föl kell készülni!

                Mint amikor a front elvonult fölöttünk. Ott kuporgunk most is a fogvacogtató  félelemben, mint akkor lenn a pince mélyén.

                És bárcsak ott tartanánk a történelemben, hogy végre feljöhetünk a fényre, és a Feri bácsi szépen elmagyarázza az orosz kapitánynak:

                Tóth Lajos bácsi pincéjében csak gyerekek, asszonyok meg öregek húzták meg magukat. Németek pedig már sem égen, sem földön nincsenek errefelé.

                    Akkor azután mink is előmerészkedtünk. Csupa asszony vezette a dohos pincéből elő a gyerekét. Lajos bácsi felesége a kisfiát, Rozika néni a kislányait. Aztán a legvégén én, karomon a két éves fiammal. A kapitány magunkra is hagyott bennünket, és kiment az utcára. De azután váratlanul újra ott termett, és keményen kiabált.

ROZIKA NÉNI:

                   Én sem fogom elfelejteni azt a napot, amíg csak élek. Amikor a szelekótya uram, aki akkor sem volt egészen józan, majdnem tragédiát okozott

ESZTER:

                  Ne feledkezz meg arról, Rozika néni, hogy pincében voltunk! Lajos bácsi meg a Feri bácsi a belső sarokban nyugtatgatták egymást néhány pohár vörös borral. Közben a falu fölött röpködtek a gránátok! A becsapódások hangja szinte megőrjítette a gyerekeinket. A föld is remegett, hát még a gyerekeink!

                   Mi a porontyainkat nyugtatgattuk, ők meg egymást! Istenem, milyen szerencsés emberfajtához tartoznak mind a ketten!

                    Nem a nyílt utcán rohamoztak, hanem a kerítéseken átugrálva.  A mi kapitányunk is úgy mászott át a Tóthék udvarára. Átugrotta a kerítést, és a táskájából kiesett a pisztolya. Amikor észrevette, mindjárt minket gyanúsított. Nagyon féltem, amikor rajtunk kereste a fegyverét, és főbelövéssel fenyegetőzött.

                   Feri bácsi meg olyan nyugodtan fordította a halálos fenyegetéseket, mintha csak az időjárásról lett volna szó. Hála Istennek, hamar meglett az átkozott pisztoly a szemétdombon.

ROZIKA NÉNI:

                  Az én uracskám vette észre! Ő már csak tudhatta, hogy hol van? Csak boros fejjel úgy gondolta, hogy háborús időkben nem árt, ha saját fegyvere van egy férfinak. Valami szemetet rúgott rá, amivel eltakarta. Amikor látta, hogy az orosz nem tréfál, akkor „nagylelkűen” fölajánlotta neki, hogy segít megkeresni.  Azután, mit ad Isten, rövid időn belül meg is találta!

                  Még most is magam előtt látom az orosz arcát, ahogy összeszorította a düh a száját. Amikor végignézett a gyerekeken meg az asszonyokon, akkor döntött magában az uram sorsáról:

                 Nyicsevó! – mondta megvetően, és egy kicsit keserűen.

                 Semmi baj! – körülbelül azt jelenti. De mekkora baj lehetett volna belőle, Úristen!

Azután legyintett egyet, és ment az útjára. Én meg nem győztem az uram fejét mosni:

                 Nem elég, hogy egész nap röpködtek fejünk felett a gránátok! A félelem miatt nem győztük nyugtatgatni a gyerekeinket! Te még szórakozol egy megvadult orosz katonával, akinek biztos, hogy el kellett számolni a fegyvereivel! Ráhúztam a vizes lepedőt.

                 Azt hiszed, használt? Bocsánatot kért? Sajnálkozott miatta? Ne gondold! Azt mondta rá mosolyogva és hetykén: Nyicsevo!

ESZTER:

                   Sokat nyertünk a Tóth Lajos bácsiék szomszédságával.

ROZIKA NÉNI:

                   Szerencsénk volt az is, hogy hozzájuk szállásolták be a politikai tisztet. Ebben az utcában halotti csend volt.

PANNA NÉNI:

                             Én itthon strázsáltam, amikor rám nyitott egy orosz katona. Lehet, hogy a ti kapitányotok volt. Nem ijedtem meg tőle! Egy vénasszonytól ő sem zavartatta magát. Villámgyorsan megtalálta Eszter elrejtett nyakláncát meg pecsétgyűrűjét!

                              Nagy gyakorlata volt a rablásban, mink meg gyámoltalanok a rejtegetésben. Azután olyan udvariasan, mint ahogy jött, köszönés nélkül, be is csukta maga mögött az ajtót. Mint húsvéti locsoláskor a gyerekek: Isten tudja, hány házba akart még sürgősen betérni! Zabrálni.

ESZTER:

                    Ma már sokkal többet tudunk a politikai tisztjeikről is.

ROZIKA NÉNI:

                    Mocskos feladatuk volt! A saját katonáikat hajtották a halálba, a magyar sebesülteket meg agyonlőtték. Van rá tanú a Kis Balaton utcából. Polyák Ica is hallotta a sebesült magyarok könyörgését, és látta, amikor a politikai tiszt fejbe lőtte őket.

                    Miből állt volna kiszólítani a környék lakóit, hogy azokon a magatehetetlen magyar sebesülteken segítsenek? Vagy magukra hagyni őket, hiszen mégiscsak magyarok voltak, otthon voltak. Nem Oroszországban!

                   És mi lett a hét halottjukkal? Mert nekünk sajnos harminc volt, de azokat tisztességgel eltemettük.

                   Valahol elkaparták őket titokban, ahogy nálunk a döglött kutyákat szokták.

                   Embertelen feladatuk volt, de Sztálin parancsát teljesítették!

ESZTER:

                   Hozzánk kozákokat szállásoltak be.

                   Akkor még megvolt az ütött-kopott istállónk, amiben a vén Rigó lovunk volt az utolsó lakó. Ez az öregecske állat húzta azt a kocsit, amivel minket a nászútra vitt. No, nem Velencébe, ahogy a filmekben láttuk. A szőlőbe kapálni! 1936-ban. Tizenkét éve már annak is!  

                   Szerencsénk volt a kozákokkal. Olyan egyformák voltak, mintha testvérek lettek volna, és szomorúak mindannyian. Ezt is megfigyelte a nagymama. Ma már tudjuk, miért voltak elkeseredve. Leparancsolták szegényeket a lóról, és őket is Budapest ostromára irányították. Azt a várost nem lehetett lovasrohammal bevenni.

                   Estefelé mindig a Tóthék biztonságos pincéjében húztam meg magam. Biztos, ami biztos! Ne tegyük ki ezeket a szimpatikus „hadfiakat” semmiféle kísértésnek. A házban csak a nagymama meg a kisgyerek maradt, akiket nagyon szeretett az öt szomorú kozák katona.

PANNA NÉNI: /Egészen derűsen, hiszen végre egy kellemes emlék. /

                  Az unokámnak még szájharmonikáztak is. Én meg a babot főztem nekik szalonnával. Parancsra! Hogy honnan zabrálták a vacsorához valót? Csak az Isten tudja.

                 Mialatt én főztem, a katonák kisgyereket ajnározták. Egészen jó volt a hangulat! Váratlanul betoppant a politikai tisztjük, és minden megváltozott. 

                 Amikor belépett az a barna-kék egyenruhás fiatalember a konyhába, abban a pillanatban megfagyott a levegő. Minden katona megkukult. Egymásra néztek, de a köszönését sem hallották meg.

                   Néhány perc múlva a politikai tiszt elbúcsúzott: - Jo estet! Azután oroszul is. De egyedül én köszöntem neki: - Jó estét kívánok.

                   A katonák továbbra is hallgattak, mint a sír. Amikor a politikai tiszt lépései eltávolodtak, hallatszott az utcai ajtó döngése, az egyik katona köpött egyet a konyha földjére: Jivréj! – azt mondta utána.

                  Előtte kiejtett egy másik szót is, de azt nem tudtam megjegyezni. Ezt az egyet is csak azért, mert még néhányszor elmondták. Egy másik orosz, aki az ablaknál ült, gyorsan kiszellőztetett.

ROZIKA NÉNI:

                  Ehhez nem kell hozzátenni semmit. Az el nem hangzott szavak beszélnek. Minden mozdulat utálatról árulkodott.

ESZTER:

           Azt is elmesélte az Erzsike néni, hogy a „vendégük” éjszaka nem mer kimozdulni a házból. Mindig az éjjeli edényt használja.

             Jobban félt a saját katonáitól, mint a magyaroktól!

ROZIKA NÉNI:

                   Volt ám egy sztálini parancs, hogy hátrálni hazaárulás, fogságba esni halálos bűn. Ezek a politikai komisszárok hajtották végre a megtizedeléseket, és vodkával leitatva hajtották a halálba őket.

                   Szerencsétlen nép az orosz is! Ők nem három, hanem már harminc éve vannak a kommunisták markában. Mi még csak három éve ismerkedünk velük, de már besokalltunk!

                   Minden tisztességes, megválasztott vezetőnket külföldre űzték, Oroszországba hurcolták, megölték vagy börtönbe zárták. Most szegény Mindszentyn van a sor! Kíváncsi vagyok, hogy mit mond András a bajai eseményekről.

 

 ESZTER:

                   . A maga férfi módján, Feri bácsi is segítette a fiam nevelését. Igen szerette a társaságát, és gyarapította a szókincsét.

ROZIKA NÉNI:

                   Ha az uramat emlegetik, egy kicsit megkeseredik a számban a szó.

                   1916-ban került az oroszok fogságába, és csak 1920-ban jött haza. Négy hosszú évig élt közöttük. Négy hosszú évig! „Kezdő” vénlány koromban, amikor húszéves elmúltam, kezdett el udvarolgatni az én uram.

                   Csak öt hosszú év múlva engedtem a csábításnak. Amikor meggyőződtem róla, hogy tulajdonképpen rendes ember. Dolgos ember. Az édesapám is iparos volt. A családom befogadta.  A műhelyét is berendezte a ház végében. Azután harmincban, harminckettőben, megszületett a két lányunk. Az elsőt még némi érdeklődéssel fogadta, de a másodiknál már érezni lehetett rajta a csalódottságot.

                    Nem lesz több kádár a családban! – ezzel magyarázta. A kislányokat gondozgattam-nevelgettem. Ő is szorgalmasan dolgozott. Anyagi gondjaink nem voltak

                   Dolgozott, de a borocskán kívül semmi más nem érdekelte. Pedig megjárta Oroszországot, és éppen akkor, amikor ott „fordult a kocka”. Nem politizált, mint a szüleim meg az  egész rokonságom. De nekem imponált az orosztudása!

                   Mindig szerettem volna belelátni a gondolataiba: Nem gondol-e egy orosz nőre vagy gyerekre? Látod, milyen bolond egy asszony? Féltékeny lehet egy ismeretlen kisfiúra! Közben egészséges, szép lányaink születtek. De nem fogadta őket apához illő szeretettel.

                   Mindig élmény volt, amikor a fiatok, a pöttöm kis ember, megjelent az ajtóban.  Még kétéves sem volt!

                   Kuta fata. Kalapa. – ezekért, a szavakért kapta meg a kiskalapácsot. Ennyivel járult hozzá a fiad szókincséhez. Azután a kisgyerek meg a férjem eljátszottak a csengő-bongó üllővel.

                   Mi meg Annával néztük őket. Erről jut eszembe, hogy nem is láttam még ma.

ESZTER:

                  Az öreganyjáékhoz ment délután, és csak akkor jön haza, ha küldik, mert igen szereti hallgatni az öregapja katonatörténeteit. De csak abban bízom, hogy ő már ilyeneket nem mesél majd az unokájának.

PANNA NÉNI:

                   Állandóan a szoknyámat fogta, és ezt a három szót ismételgette. Néha át kellett vinnem, hogy megnyugodjon.

                   Pedig kalapács volt bőven a kovács szomszédunknál is, de oda nem akart menni. Ott is csengett az üllő, de Lajos nem értett a kisgyerek nyelvén.

ROZIKA NÉNI:

                   Úgy nézz a nagyanyádra, Esztikém, hogy ő minden könyvünket elolvasta. Van vagy ezer! Örököltünk is, de tíz éve még erre is futotta a férjem keresetéből.

PANNA NÉNI:

                   Az uram minden nehéz munkától megkímélt, mert a Terikém megszületése után hetekig nem tudtam lábra állni. Akkor mondta: A te életed legyen a konyha meg a lányod nevelése! Azután meg az unokádé.

                   Úgy hozta a sors, hogy a mi fiunk lett az András. Az apja csak akkor érdeklődött iránta, ha az utcán véletlenül belénk botlott. Én nevelgettem négyéves korától.

                  A kisgyerek mellett mindig voltak üres óráim, főleg télen, amikor az utcai kaput is ránk zárta a hó.

                 Az én Terikém teste olyan törékeny csontú volt, mint az enyém. Talán ezért halt meg a második szülésben. Egészen a lányunk haláláig nagyon jó humorú ember volt az én uram. Szerette a társaságot megnevettetni! Nem mocskos viccekkel! Ha valaki azt mondta, hogy fej, akkor ő a másik oldalról leolvasta az írást.

 

ESZTER: / Újra derűs hangon. /

                   Én csak egyre emlékezem. Harminchétben, a halála előtti évben, már itt laktam.

                   Egy halottas menetet figyelt a nagyapánk kisszékre állva a kapunál. Amikor azt láttuk, hogy igen rángatózik a válla. Emlékszik rá, nagyanyám?

PANNA NÉNI:

                   Gyakran a bolondságon járt az esze, de senkit nem akart megbántani.

ESZTER:

                Arra gondoltunk, mivel egyik legénykori cimboráját kísérték a temetőbe éppen, azt siratja.

                Amikor megfordult, láttuk ám, hogy jóízűen nevet. Azt mondta:

                Szegény, Sándor barátom! Te is bevonultál a nagy káderhez! Csak arra lennék kíváncsi, hogy számolsz el a szomszédasszonyokkal, akikből egész háremet hoztál össze magadnak, mint egy török hitű. Egyik szőke, a másik barna, harmadik, a szemközt lakó, fekete. Közben dudorászta hozzá az ismert nótát.

                 Ha ezt nézzük, nem így kéne eltemetni. Arra a temetésre én is elmennék!  Most miért állnék a sok vénasszony közé? Észre sem venne.

                 A saját temetésemre se megyek szívesen! Miért járnék ősz fejjel a másokéra?

ROZIKA NÉNI:

                 Ez jellemző volt rá. Itthon nem ihatott annyit, amitől elment volna az esze. A nagyanyád a pincekulcsot magánál tartotta. Ugye így volt, Annuskám?

PANNA NÉNI:

                 Az asszony dolga, hogy a házban rendet tartson. Csak ti nyugodtan beszélgessetek, de addig megetetem az egyetlen malacunkat. Hallom, hogy sír szegény, a maga módján! Nemsokára beesteledik. / Kötényébe gyűjti a krumpli héját, és kimegy az ajtón. /

ROZIKA NÉNI:

                Valami nagy hibát követtem el, hogy a családról kezdtem el beszélni, ugye?

ESZTER:

                 Ahogy múlnak az évek, egyre ritkábban beszél a nagyapáról. Terézről egyáltalán nem. Csak naponta némán letörli az arcképét! De tudom, hogy szinte másra sem gondol, csak rájuk meg Andrásra. / Közben ő is folytatja a munkáját, feldarabolja a hámozott krumplit./

ROZIKA NÉNI:

                   A lányukban benne volt a szülők minden jósága és bölcsessége. Valahányszor eljövök hozzátok, mindig szíven üt, ha meglátom ennek a fiatalasszonynak az arcát.

                  Négy év alatt, a halála előtt, megismerhettem Terézt. Valóban, nagyon törékeny asszonyka volt. De csak a teste! A lelke? Mint a gyémánt! A szemeiben ragyogott. Ezen a képen jól látszik. Ablak volt a szívén – így mondták a szüleim. Amikor a második gyerekét várta, soha nem említette önmagát másként, csak „áldott állapotúnak”. Egy rossz szava nem volt senkiről. Ha az apja csúnyán beszélt néha, csak lehajtotta a fejét:

             Ne szomorítson, édesapám! – mondta halkan.

ESZTER: / Abbahagyja a munkát, megtörli egy konyharuhával a kezét, és kinyitja az asztalfiókot. /

                   Ha a férje nem jöhetett, küldtek a családról a frontra egy fényképet. Mindjárt megmutatom! Itt van mindig kéznél, az asztalfiókban

                   Nézzed csak, Rozika néni! Jobbra ül a József nagypapa, térdén az egyéves unokával, akinek a fejére kalapot tett a fényképész.  Nagymama a baloldalon, ölébe ejtett kézzel. Mögöttük áll, messze néző szemekkel Teréz, a lányuk.

                   Ezt a képet küldték a doberdói frontra a férjnek, az idősebbik Andrásnak. A családunkban sok az András. Az uram meg az édesapja. Az édesapám és a fiatalabbik bátyám,

Ha jól tudom, annyit jelent, hogy „férfi”. Jól tudom?

ROZIKA NÉNI:

                   Azt tapasztaltam, hogy a keresztnévnek hatása van az emberi életre. Egy András csak férfiként viselkedhet minden helyzetben. Egy Pálnak már megbocsátható egy kis gyámoltalanság is. Ha Eszternek hívnak valakit? Ki kell válnia az asszonyok közül!

ESZTER:

                   De nem mindegy, hogy miben! / Csattan fel a hang. Azután megnyugszik.

ROZIKA NÉNI:

                   Békülj meg a lelkedben az édesanyáddal! Gondolj arra, hogy elvesztette az édesapját, édesanyját, az egyik fiát. Békülj ki vele! Őszintén! Szívből! Sohasem tudhatod, hogyan alakul majd sorsod. Fiatal vagy még. Előtted az élet! Én adjak neked életkedvet, aki rövidesen újra bevonul egy kórházba?

ESZTER:

                   A nagypapa nem sokkal halála előtt, egymás között csak úgy mondtuk: „lelki betegen”, beszélgetett a lányával. Váltig állította, hogy tisztán hallotta a hangját. Ilyenkor odafordult Andráshoz:

                 „Neked ismerned kell a hangját!” Honnan emlékezhetett volna rá?

 Még négyéves sem volt, amikor szegény édesanyja meghalt.

ROZIKA NÉNI:

                 Olyan biztos vagy abban, Esztikém, hogy a Józsi bácsi nem hallhatta a lánya hangját? Aki közel van a halálhoz, vagy nagy testi–lelki erőfeszítésen esik át, gyakran tapasztal különös dolgokat. A saját élményemet mondom el most néked bizonyságul. Vett ezt kitűntetésnek, mert még nem mondtam el soha senkinek.

                 Tizenöt éve, az első szülés után, a gerincemet műtötték Budapesten.

                 Pokoli fájdalomra ébredtem az éjszaka kellős közepén! Amitől teljesen magamhoz is tértem. Világítás sehol! Az ablakon át még holdfény sem látszott.   

                 Vége lett az éjszakának, s ahogy világosodott, egyre kevésbé fájt a seb. Reggel visszatoltak a kórterembe, ahol már egy új betegtárs is feküdt.

                 Akkor hozhatták be, amikor engem műtöttek. Egy idős, súlyosan beteg, de eszméleténél lévő asszony volt, akit a fia minden nap meglátogatott.

                 Vannak ilyen „áldozatkész” gyerekek, akik nem szívesen látják a szüleik utolsó napjait, óráit.

                 Pedig hihetetlenül tanulságosak! Tükröződik benne az ember lényege: lelki ereje, szeretetének mélysége, önzése vagy önzetlensége és halállal szembeni bátorsága vagy gyávasága.

                 Mire gondol utoljára? Kit szólít az ágya mellé? Mit tart fontosnak, hogy azt föltétlenül a szerettei lelkére kösse? Nem végrendelkezés ez! Így láttam a világot! Szeretném, ha megváltoztatnátok a rosszat magatokban és a világban! Higgyem, hogy nem éltem hiába!

                 A műtét utáni negyedik napon történt! Ebéd utáni pihenőidő volt. Ilyenkor mindenki alszik, újságot olvas. Vagy csendben álldogál az ablaknál, és nézi a kert öreg fáit.

                 Teljes nyugalommal és egy csöpp részvéttel néztem az idős asszonyt. Kezei a mellén feküdtek. Egyenletesen lélegzett. A szemei nyitva voltak. Nézte a mennyezet fényeit, a szoba falát. Én meg nagy figyelemmel néztem őt.

                 A középső betegágyon feküdtem, ő az ajtóhoz közel, a szemközti oldalon. Négy méter lehetett közöttünk a távolság. Figyeltem minden moccanását.

                 Ekkor váratlanul meghallottam egy nagyon kellemes hangot! Megnyugtató és szelíd hangot! Ez talán ötször is elismételte, lassan, jól hallhatóan: halál, halál, halál, halál, halál. Közben néztem a többieket, hogy ők fölfigyeltek-e rá. De mindenki más aludt, olvasott vagy nézte a kinti világot az ablakon át.

                   Amikor utoljára hallottam ezt a lágy szót, az öregasszony keze lehullott a melléről az ágy szélére. Elveszítette az eszméletét.

                  Lélegzett tovább, a szíve még órákig dobogott. De én akkor már bizonyosan tudtam, hogy a fáradt lelke elszállt, amikor azt suttogta nekem valaki: halál, halál, halál.

                  A fehér spanyolfalat csak este emelték köréje. Aztán a könnyű testét elvitték a halottak közé.

                  Azóta úgy érzem, hogy a kiválasztottak közé tartozom! Valaki egy másik világból megüzente nékem, hogy legyek nyugodt. Igenis, van ilyen világ, és ahol magyarul is beszélnek.

ESZTER: / elgondolkozva. /

                  Tehát vannak olyan titkok, amiket fölfedezhet az ember, ha a lelkével is nagyon figyel. Ha így igaz, miért kéne félni a haláltól? Az élettől inkább!

ROZIKA NÉNI:

                 Azt hiszem, talán együttérzésem az élettől búcsúzó ember iránt, érdemessé tett erre a csodára.

ESZTER:

                 Mostanában már zavart ez régi a kép. Be is akartam tenni a szoba falára. Nem akartam mindig a múltra emlékezni.

                  A halott Terézre, a halott nagyapánkra. De Panna nagyanyánk nem engedte.

                  Én úgy gondoltam, hogy ez a kép a múlt. Egy régen halott, szerencsétlen asszony arcképe.

ROZIKA NÉNI:

                  Esztikém, te rosszul látod! Ez az asszony él. Él a fiában, az unokájában. Ez nem a múlt, ez az asszony a jelen meg a jövő! Úgy nézz rá! Figyeld meg jól az arcát! Nézz a szemébe!

                 Nagyon sokat mondanak. Lehet, hogy neked is hozzá kell majd fordulnod vigaszért, mint a halálra készülő édesapja. Ha szenvedned kell valami miatt vagy valaki miatt.

                 Bár, ne adja az Isten! Ebben a keserű életben, a mai félelmetes világunkban minden rossz előfordulhat.

ESZTER:

                   Voltak már nehéz idők az életemben. Amikor András 44-ben elment a frontra, Egy hosszú éven át, amíg az első híradás megérkezett róla.

                  Élő férfi asszonya vagyok-e még, vagy már özvegy? Él-e a Teréz fia? A gyerekem apja? - hányszor tettem föl ezeket, a kérdéseket magamnak meg Istennek.

                  Azután megkaptuk tőle, 45 végén, az első levelezőlapot az Urálból. Mire ideért az a néhány szó, akkorára nem halott-e már, aki küldte?

                  Amikor András 47-ben hazatért, nagyon bátran beszélt. Tele volt panasszal.

                  Kellett egy év, mire magához tért! Azóta is egyfolytában a csalánlevest emlegeti, a kommunistákat meg Sztálint szidja. Én pedig állandóan azt hajtogatom:

                   Hallgass, hallgass! Nincs vége a háborúnak addig, amíg itt vannak az oroszok.

ROZIKA NÉNI:

                   A figyelmeztetés sosem árt! Beszéltem olyan hadifogollyal, aki különleges cigarettacsomagot kapott. Csak tíz szál volt benne, de a cigaretta márkájával figyelmeztették a hallgatásra. Hallottál róla? Nem? Akkor figyelj!

ROZIKA NÉNI:

                  Kizárólag a hadifoglyoknak gyártották, és amikor átlépték a határt, minden férfi kapott belőle: KUKÁS, ez volt a márkaneve. Hallgass! Ami durván fogalmazva annyit jelent: Oroszországban azért volt a neved Kuss, mert hadifogoly voltál! Most, azért Kuss, mert Magyarországon börtönbe jutottál! De nem mindegy ám, komám, hogy szigorítottba, vagy csak átnevelőbe! Kilencmillió az átnevelőben él. Tízezrek, akik vállalták a harcot, Vácott vagy a szegedi Csillagban feszegethetik a rácsot.

ESZTER:

                  Röviden: Amit a Szovjetunióban átéltél, arról úgy hallgass, mintha néma lennél!          Mennyire más jövőben reménykedtünk! Az erdélyi bevonuláson András is részt vett.  Idősebbik bátyám, korábban a Felvidék visszacsatolásán. Istenem, hogy örült akkor mindenki!     A régi szép Magyarországból valamit visszakaptunk!

                  Itt van a levele is, amit onnan küldött. Hallgassad csak, Rozika néni!

                  „Tudatom, hogy a felvidéki magyar testvéreink felszabadítása szerencsésen megtörtént. Amire nem is mertünk gondolni, még eddig semmi baj. Tudatom Veletek, hogy azt az ünnepélyt és örömsírást, amit útközben láttunk, leírni nem lehet. Isten veletek és velem!     Szerető testvéretek: Józsi.

                  Mi lett Józsival, a legkedvesebb bátyámmal? Két évig nem tudtunk róla semmit. Az égvilágon semmit! Mintha nem is létezett volna!

                  Egyik napon anyánk jött sírva, hogy levelet kaptak a kiskunfélegyházi elöljáróságról. Megtalálták a Józsi holttestét. Menjenek azonosítani! Mentek, szegények! A két fémfogáról fölismerték.

                   Hol volt addig? Egy tanyasi parasztember megtalálta a halottat. Leszedte a ruháit, és a szántóföldjén elásta a testét. De összeveszett a szomszédjával, aki mindenről tudott. Az jelentette föl! Máskülönben sohasem tudjuk meg, hová lett a legdrágább testvérem.

                   Már a másodszor szántott-vetett abba a földbe ez a „tisztességes” magyar ember. Ha ember az ilyen? És nem hullarabló!

ROZIKA NÉNI:

                   Minden népnek van söpredéke. Egész Európában béke van, de ellenünk még mindig folyik a háború.

                   Kit ültettek a nyakunkra? Rákosit meg a bandáját, akik úgy bánnak a magyarokkal, mint a rabszolgákkal. De kinek kellenek ezek? Az első választások, 45-ben, már bebizonyították, hogy senkinek.

                  Mégis azt tesznek a magyar néppel, amit akarnak. Még hazai hajcsárokat is találnak támogatónak.

ESZTER:

                  Mint ezt a szerencsétlen Juhász Miskát, aki az uram unokatestvére. Mégis ellenségünk, mert beállt a falkába. Ugyanakkor együtt kártyázik velünk, mint rokonokkal. De menyit marakodik az a két férfiú egymással? Azt látnod kéne, és főleg hallani, Rozika!

ROZIKA NÉNI:

                  Csak annyit teszek hozzá: A káderek, a besúgók meg a fogdmegek világa ez!

PANNA NÉNI: / Bejön az ajtón, és rögtön a tűzhelyhez megy, tőzegtéglát dob a parázsra./

                  Gondoltam, hogy nemsokára eljut ez a két asszony a politikához. Ismerlek már annyira benneteket.

ROZIKA NÉNI:.

                  A szegénységünknél is nagyobb tragédia, hogy a kenyerünk után a hitünket is el akarják venni. Istenbe, hazába vetett hitünket. A jövőbe vetett hitünket. A gyerekeink jövőjét.             Egyedül Mindszenty József maradt, aki még ki mer állni az igazságért. Csak a hitből élő ember mer a kommunistákkal szembeszállni!

ESZTER:/ Észreveszi a motoszkálást az ajtónál. /

         Mátyás bácsi, jöjjön csak be! Úgyis tudom, hogy maga hallgatózik az ajtónknál.

 

                                                    2. jelenet

MÁTYÁS BÁCSI: / Alacsony férfi, kezében egy meggyfaágból készült görbebot, meglehetősen kopott ruhában és seszínű kalappal a fején. Potaországból származik, ezért ö-vel ejt bizonyos szavakat. /

ESZTER:

             Isten hozta, Mátyás bácsi! Foglalja el a megszokott székét! Ide a kuckóba!

MÁTYÁS BÁCSI:

            Vegyük sorra! Azt mondjátok, hogy Isten hozott, de lehet, hogy azt gondoljátok: „Ördög vigye!” Az a szék, olyan nekem, mint királynak a trónus. A kuckó meg a biztonságot. Most, hogy így kiokoskodtam magam, mindenkinek szép jó napot kívánok.

ESZTER:

            Mindjárt megkérdezem, hogy nem éhes-e? Mert az Andrásnak kész már a túros lepény, ott lapul a relben, hogy meleg maradjon. No, kér egy darabot!

MATYÁS BÁCSI:

             Kérek én, sose voltam szégyenlős, mert ha valaki azt mondja rólam, az hazudik. De van egy kikötésem: Csak akkor eszek, ha a Rozika is kér belőle.

ROZIKA NÉNI:

             Rendben van, de csak azért, hogy jobb étvágyat csináljak a Mátyás bácsinak.

ESZTER:

             Tessék Rozika néni, Mátyás bácsi! Vegyetek! A többi az Andrásé! Aztán ízlik-e? Bátran kritizáljátok, sohasem voltam jó szakácsnő!

MÁTYÁS BÁCSI: / Közben eszeget. /

                     Én mindig jó napot viszök, ahova mögyök. Most még a fiatokat is én hoztam volna, de kinn ácsorognak a kutyával az ajtóban.  Nálatok igön jó löhet kutyának lönni. Önnivaló mindig jár, még ugatni sem köll érte. A kutyátok nagyon jámbor fajta. Igön jó ez a lepény, de tegyetek még rá cukrot, mert az András úgy szereti.

ESZTER:

                Majd megcukrozza az a gusztusa szerint.

               A mi kutyánk meg tényleg jámbor, mert megöregedett, és jól ismeri magát. Hála Istennek, a Mátyás bácsi nem ennyire „jámbor”.

MÁTYÁS BÁCSI:

                Én már két háborút mögéltem, de hála Istennek mög az édösanyámnak, csak egy hónapot köllött szolgálnom. Amikor 1890-ban mögszülettem, én voltam a tizedik gyerök a családban. Mennyit küszködtek velünk? Azt hiszed, ha elmönnék Szakmárra, mög tudnám mutatni a szüleim sírját? Tíz gyeröknek életöt adtak, és elvesztek a földben.

              Hazulról csak egy igön régi Biblia volt az örökségöm. Ha időm van, azt bújom. Azért is szívesön olvasom, mert olyan potanyelvön van írva.  Még a szőlőbe is kiviszöm, amikor már érik az oportó. A szőlőt őrzöm, a Bibliát olvasom. Mőg is ragadt belűle néhány igazság a fejemben. „Mert az haragból gyűlölség támad, a gyűlölségből pedig emberöldöklés. Amint Káin is gyűlölségből ölé mög  az ő öccsét, Ábelt.” Ugye , milyen igaz az Írás?

PANNA NÉNI:

              Látom, hogy veled jól járunk, Mátyás, mert mindig hozod a lelkedet is.

MÁTYÁS BÁCSI:

              Igön bántott, amikor a sorozáson a daliás termetömre nem találtak mögfelelő egyenruhát. Azután, amikor ezt először elolvastam, belenyugodtam, hogy az „emberöldöklésből” kimaradtam. De azért férfi létömre haragudni azt tudok!

              A második háborúban mög már szolgáltam. Igen veszélyös helyen! Mégpedig fegyverös szolgálatot teljesítöttem!

             Kár, hogy nem láttatok, Eszter, akkori valómban! Fegyverösen!

                   Pedig itt jártam el előttetök mindön este mög mindön röggel nyolc órakor.

PANNA NÉNI:

                   Én láttalak, Mátyás, reggelenként a házunk előtt menetelni. De hol volt a fegyver?

MÁTYÁS BÁCSI:

                   Végre egy igaz tanú! És az is asszony! Pedig így történt, ahogy most nektök elmondom. Szóról szóra.

                   Igaz, hogy a fegyvert csak egyször hoztam el az őrhelyemről, és abból is mindjárt galiba lött. De fegyverösen szolgáltam a községöt.

ROZIKA NÉNI:

                   És milyen katona volt? Én is kíváncsi vagyok rá, Mátyás bácsi. A nem délceg katona is ki van téve a veszélynek, különösen, ha fegyver van a kezében.

MÁTYÁS BÁCSI: / Szívesen játszik és nagy kedvvel az asszonyoknak. /

                   Asszonyoknak szívesen elmondom, mert többre tartok egy asszonyt nyersen, mint száz férfit sülve. A férfiakat csak akkor bírom elviselni, ha bor is van a társaságukban. A részögségöt igön tiltja a Bibliám, de a pityókosságot nem. Csak a kutya iszik mindig vizet.

                  Ugye tudjuk mindahányan, hogy a háború vége felé már mindön férfit számon tartottak. Engem mög a Beke komámat, aki az Újfaluból való, behívatott az új bíró.

                 Ennél a hivatalnál is változás volt, mert a Herczeg B. Sándort, a várható nehéz időkre, fölváltotta a Flaisz Mihály. Neki, azt hiszöm, hogy lúdtalpa van. Mármint a Beke komámnak. Szóval valamiért nem volt harcképes. Egy hónappal az oroszok bejövetele előtt maga az új bíró sorba állít bennünket, szép hosszú sor volt, és azt mondja nekünk:

                   Magukra komoly föladat lösz bízva. A Bogárzó hídját köll fölváltva őrizni, nehogy valaki fölrobbantsa. Tudják, hogy hol van! Ott, ahol az anyadisznókat, urasan szólva, búgatják. Nyolctól nyolcig, éjjel–nappal.

                  Mármint, hogy ennyi ideig köll fejenként őrizni a hidat. Itt ez a szuronyos puska az első világháborúból. De töltény nélkül! Csak a szurony veszélyös. A maguk dolga csak annyi, hogy rettentsék el az ellenségöt.

                  De ki az ellenség? – vakkantottam közbe.

                   Ki akarná fölrobbantani?- kérdözöm mögint a tanácstalan bírót. Mert akkor annak a nemzetnek a nyelvén tudni kéne valamit. Azt mondja rá:

          Igaza löhet.

                   Igazam már csak löhet, ha másom nincs is – mondtam méltatlankodva.

          Elkezdte vakarni a zöld kalap alatt a feje búbját. Erősen tusakodott magában, de azért hangosan:

                    Az bizonyos, hogy magyar nem akarja fölrobbantani. Az orosz sem, mert azon az úton akar tovább mönni Pest felé. Csak a némötök jöhetnek számításba, akik az oroszokat mög akarják akadályozni az előrejutásban.

                    Helyben vagyunk! – mondom-, én is így gondolom. De ha, töszöm azt, odajön egy némöt, akkor mivel rettentsük mög?

                    Azt mondja rá a bírónk:

                    Kiáltsanak rá, hogy állj.

                    És ha, töszöm azt, nem ért magyarul?

           Akkor mondják neki, hogy Halt.

           Az annyit tösz, azt mondja, hogy „állj”.

                    És ha nem áll mög? – okvetetlenködtem tovább.

                    Akkor tögyék hozzá: „vagy lövök”.

                    Halt, vagy lövök? – kérdözöm újra.

                    Valahogy úgy van, Matyi bácsi. De nem merök rá mögesküdni!

           Nagyon keresgélt valamit a bíró az agyában. Aztán fölkiáltott, mint akit nagy öröm ért:

                    Halt oder Sussz!

           Szóval csak annyit mondjunk:

                    Möghalt, oszt slussz? Embör volt, mögholt! – zártam be a tárgyalást.

                    Persze csak játszottunk, mint a nagy gyerökök, mert azután a bíró még föl is esketött bennünket a szolgálatra:

                    Isten engöm úgy segéljön!

          „Mert bizony vitézködés az embör élete ezön a világon!” – ahogy a Bibliámban áll.

            Persze nem az oroszok mőg a némötök ellen, hanem a bűn ellen. A híd fölrobbantása bűn! Mög köll akadályozni!

                     No, azután mink komolyan is vöttük. Mindön mönt, mint a karikacsapás. Böcsülettel váltottuk egymást.

                     Igaz, hogy a fegyvert fényös nappal a híd alá rejtöttük, mert nem akartuk az ellenség figyelmit fölhívni magunkra mög a hídra. De mink ott álltunk, ültünk fölváltva az őrhelyön, a Bogárzó partján.

                    A teremtés után a Jóisten is kivötte a hetedik napra a szabadságát. Mink is így töttünk. Mindig vasárnap mögcseréltük a félnapokat.

ESZTER:

                   Ez biztos a maga okos feje találta ki. De akkor már igen közel lehettek az oroszok.

Hogy készültek föl a fogadásukra?

MÁTYÁS BÁCSI:

                    Amikor azok ideértek, már volt magyar katona elég, hogy helyettünk is mőghaljon. A derék somogyi rossebesek! Sosem voltam olyan büszke a nevemre, mint amikor láttam őket. Somogyi Mátyás, mutatkoztam be az egyiknek. Akkor földiek vagyunk, mondta. De aztán ki köllött szegényt ábrándítanom, hogy én csak potaországi vagyok. Bár az egyik ősöm biztos onnan származott erre a vidékre. A dombos Dunántúlról a sík alföldre.

Nem baj, mondta, akkor is jól esett, hogy mögismertem magát. Neköm is igen jól esett, hogy úgy elbeszélgetett, mint a bajtársával. / Öreges meghatódással. Majd a folytatást újra lendületes jó kedvvel. /

 

                     Október második felében, amikor még se oroszok, se rossebesek, se oroszok nem voltak, este nyolckor, amikor mögérkezett a váltás ideje, már igen sötét volt. 

                     Beke komám mög sehol! Már a disznók sem röfögtek a búgatónál. A lovas kocsik sem gyüszméköltek. Úgy gondoltam, hogy már igöncsak elmúlott az esti nyolc óra. Fölhős az ég. Csillag egy se. A holdacska is szabadságon volt. A komám is elfeledkezett rólam. Igön árvának éröztem magam a sötétben!

                     Fogtam a fegyvert, a vállamra akasztottam. A magam módján, ahogy tudtam. Nem függőlegösen, hanem vízszintesen.

                     No, mondom, most elmögyök a komám elé. Útközben biztosan összeakadunk. No, az mög is történt! De őszintén mög köll mondanom, hogy a fegyverrel a vállamon jobban féltem, mint fegyver nélkül. Mer’ a Bibliám is azt mondja, hogy „aki fegyvert fog, fegyver által vöszik el.”

                    Möntem azon a szuroksötét kicsi utcán a liget felé.

                    Közben nyugtatgattam magam:

                    Nö félj, Mátyás! Nö félj, Mátyás! Vagy te olyan bátor, mint más!

                   Egyször csak az igön högyös szuronyom, ami egy méterrel előttem járt, mögakadt valakiben. Nahát nohát! Az a valaki igön rossz néven vötte! Csak úgy hajigálta rám az áldást a Beke komám hangján:

                   Mátyás, te vagy az? Az édösapád ne sirasson! Átszúrtad a köpönyegömet mög tán a családfámat is. Még jó, hogy nem lött belőlem hősi halott!

                   Egy pillanatra bennem is möghült a vér! A lábaim meg gyükeret eresztöttek.

          De azután hamar észbe kaptam:

                   Egykomám, te vagy a hibás, mert lekésted az őrségváltást. Ha a családfád egyik ága letört volna, akkor orvosért kiabáltál volna.

                   No, azt nem tagadom - azt mondja-, hogy nagyon belefeledköztünk a Csúzi szomszéddal az ivásba. Az asszony úgy lökött ki a kapun, hogy neki tudjak indulni. Átkozott boszorkánya! De a kétliterös demizsont csak elloptam hazulról.  Jó lesz szívmelegítőnek a hideg ellen.  Te is fordulj most már vissza!

                   Nem köll azt kétszer mondani, ha az embör az elsőből is ért – hagytam helyben a javaslatát:

          Igyunk erre a nagy ijedtségre!

                   Akkor az egyször kettesben őriztük a hidat éjfélig. Nem is merte fölrobbantani sem az orosz, sem a német. Így möntöttük mög a komámmal a Bogárzó hídját.

                   Én most az Andrást keresöm, kivételösen egy férfiembört, mert kíváncsi vagyok a beszédére.

ESZTER:

                   Kedves Mátyás bácsi, mink is az uramat várjuk. Nagyon türelmetlenül! Baleset is történhetett vele ilyen hosszú úton. De nem lehetett lebeszélni róla! És éppen vasárnap, amikor mindenki a pihenést választja.

MÁTYÁS BÁCSI:

                    Az én Bibliám azt mondja: ”Az embörnek három napja vagyon. A születésnek napja a szomorúságé, mert aki megszületik, legottan sír. Az utolsó nap is a nagy szomorúságnak mög a keserűségnek napja. A harmadik a megházasulásnak, vígasságnak és örömnek a napja.”

                    Csak én töszöm hozzá, hogy bizony mindig több a keserűség napjainak a száma, mint az örömé.

ESZTER: / Kezét a mellére téve. /

                   Úgy érzem, hogy amikor lélegzem, lassan növekszik bennem a félelem. Mintha félelmet szívnék magamba, egyre idegesebb vagyok. Pedig, nem vagyok ijedős. Ilyenkor összerándul a gyomrom. Most is félek. Néha már magamtól is félek.

                   Legalább százszor figyelmeztettem Andrást. Más világ van! Az ember százszor gondolja meg minden szavát! De mindig azt válaszolja:

                   Az igazat már csak elmondhatom?

                  Meg azzal vág vissza:

           Neked is az a szavajárásod: „Gyáva népnek nincs hazája!”

           Ez igaz marad örök időkre, ha most be is kell fogni a számat. Mert gyáva népnek tényleg nincs hazája!

ROZIKA NÉNI: / Kivételesen - lemondóan. /

                     Nekünk évekig járt a Kisgazdapárt lapja. Abból mindig megtudtam a „politikai széljárást” egészen a tavalyi kékcédulás választásokig. Attól kezdve még újságot sem vettem a kezembe. Nem akartam magamat nap mint nap keseríteni. András nem ismerhette meg az elmúlt három év magyar történelmét.

ESZTER: / Indulatosan. /

                    Bizony jó lenne, ha tájékozottabb! De rám nem hallgat.

                    Azon is sokat töprengek mostanában, hogy a szüleim megszenvedték az elsőt, mink a második világháborút.

                    Mire nő fel a gyerekünk? Megint egy háborúra, fogságra, vagy ezeknél is nagyobb szörnyűségekre.

MÁTYÁS BÁCSI: / Megnyugtatóan, lelkesítően. /

                    Magyarok többet nem háborúznak, ezt neköm mögjósolta egy cigánylány. A fiatokat meg a többi gyereket szoktam néni az ablakból, amikor játszanak. Mert örül a kis embör, ha magánál kisebbet lát. Most komolyan mondom:

                    Belőle nem lösz katona, mert még az ő életében eljön az örök béke ideje. Aki akar, majd katonáskodik, aki nem akar, az mást művel. Mindönki végzi a magához mért munkát. „Mert mint madár a repülésre, akképpen az embör sok munkára és fáradságra teremtetött.” Krisztus urunk is ács volt harminchárom éves koráig.

                    A fiad nem lösz ács, hanem tanító. Krisztus urunk is azzal folytatta, hogy tanította az emböröket. De csak tizenkét tanítványt talált maga mellé. Azok közül is az egyik harminc ezüstpénzért elárulta. Tanító lesz ebbül a gyerőkbül is, mert igön egzecéroztatja a társait. Látom, ahogy kinn fogócskázik a többiekkel. Igen ritkán érik utol.

                   Az apja mondandójára mög igön kíváncsi vagyok.

ESZTER

          Éppen a gyerek hangját hallom.  Biztosan az apjához beszél.

          No, ugye mondtam! Itt is vannak! Erzsike néni is megérkezett!

 

                                                                 3. jelenet

ANDRÁS: /A férfin felül csak egy nyitott ing. A kabátját a fia hozza utána. Közepes magasságú, barna hajú, gyors mozgású férfi, bár most, láthatóan, nagyon fáradt./

         Dicsértessék! Adjon Isten jó estét! Kérek gyorsan egy pohár vizet! / Mátyás bácsival kezet fog. /

ERZSIKE NÉNI: / Belopódzkodik. Elfogódottan, csendesen mondja. /

                 Mindenkinek szép estét kívánok. Jöttem, ahogy ígértem. Idehajtott a kíváncsiság. Ha nem vagyok a terhetekre.

PANNA NÉNI:

                 Ugyan már, Erzsikém, téged aztán mindig szívesen látunk. Gyere, ülj le mellém az ágy szélire! Kényelmesebb ez, mit egy szék.

ESZTER: / Közben előkészíti a lámpát, és meggyújtja. /

                 Ugorj, fiam, adjál vizet az édesapádnak! Terítsd a szék karfájára a kabátját! Én addig világot gyújtok, hogy ne csak halljuk, hanem lássuk is egymást. Ha éhes vagy, gyorsan tálalom a vacsorát. A kedvencedet sütöttük, túrós lepényt.

ANDRÁS: / Lassan megnyugszik. Aztán a lámpafényt nézve, belefog./

                    Majd később elmesélem még azt is, hogy miért nem kérek enni. Most inkább föllélegzem előbb. Ledobok valamennyi fáradtságot magamról. Mindjárt megnyugszom.

                    Ezen az úton még nem kerékpároztam soha életemben. Azt hiszem, soha többet nem is fogok. Már odafelé úgy éreztem, hogy Császártöltésen kifogyott az erőm. Ott van egy nehéz kapaszkodó, ott csak tolni lehetett a kerékpárt egy igen meredek dombnak föl.

                     Utána már olyan az út, mint a Dunántúlon. Járható emelkedő, kellemes lejtő, de a kanyarok beláthatatlanok.  Az út kegyetlenül rázott. Mit tehetett az ember? Aki felkötötte a kolompot, az rázza. Óvatosan kellett mennem!

                     Már nyolc óra előtt odaértem. Ott hallgatóztam a Szentháromság tér környékén, mert már akkor is sokan jártak-keltek arrafelé. És kisebb csoportokban beszélgettek. Én meg csak hallgatóztam. Hallottam, hogy a hercegprímás tegnap estefelé Bajára érkezett, ahol a vámháztól a polgármesteri hintón hajtott be a városba. Majd egy újrafestett templomot szentelt fel.

                     De a legérdekesebb az volt, amit egy sükösdi ember mesélt. Nagyon jól összeismerkedtünk, szinte barátian társalogtunk. Bátran mesélt, mert csak ketten voltunk.

                    Szombaton, a déli órákban, náluk is volt egy szabadtéri miséje a hercegprímásunknak. Ott is nagyon sok ember jött össze. Egy nagy, díszes karosszéket tettek a templomajtóba, hogy mindenki láthassa, és messzebbről is hallhassák. A toronyba meg kitették a nemzetiszínű zászlót.

                   Azt mondta az a férfi, hogy a mise kellős közepén a zászló leesett a magasból, és ha nincs egy kis szél, ami félre hajította a lobogót, könnyen ráeshetett volna a főpapunkra. De az a tömegre sodorta, ahol senkinek nem esett baja. Hála a Jóistennek!

                   De azt a fölhördülést, ami akkor a tömegből kitört, a sikoltásokat, azt a féltést, látni meg hallani kellett volna! Nagyon értelmesen mesélte el az a sükösdi férfi. Bátran megmondta a nevét: Tajdina Józsefnek hívják.

ERZSIKE NÉNI:

                  Hozzánk is meghívhatták volna. Színtiszta katolikus község a miénk. Nyolcezer lélek. Amikor a vodicai búcsúra indulunk, legalább ötven kocsi viszi a híveket. Több kilométeres kocsisor megy még Baján is jóval messzebbre. Még a Dunán is túlra!

ANDRÁS:

                    Bizony jó lett volna, de a városoké az elsőség.

                    Bajára annyi rendőrt vontak össze a környékről, amennyit csak tudtak. Volt vagy száz egyenruhás. Fenyegetően lóbálták a gumibotjaikat. A tömegben legalább annyi spicli. Kilencre már zsúfolásig megtöltötték a hívek a Szentháromság teret, pedig a szentmise csak tízkor kezdődött. Ember, ember hátán! Magam is bajban voltam!  

                    Baján nincsen rokonunk vagy ismerősük, ahol letehettem volna a kerékpáromat. Az egyik mellékutca bejáratánál megálltam vele. Hiába, nem férkőzhettem a közelébe!

                    Mindszenty József hercegprímás miséje pontban tíz órakor, a virágokkal díszített emelvényen, meg is kezdődött. Mind a két oldalán legalább tíz-tíz ministráns. Papok, akik segítették a celebrálást, hogy a szentbeszédre több ereje maradjon. Hiszen nem fiatalember már!

                   A szentmise megkezdése előtt annyit mondott, hogy Isten áldását kéri az összegyűlt hívekre és az egész magyar népre.  A szentmise minden latin szavát jól lehetett hallani.

                  Hanem, amikor a szentbeszédet kezdte mondani, elnémult a hangszóró. Valaki elvágta zsinórját! Halotti csönd néhány másodpercig!  Akkor a tömeg, az a százezer ember, haragosan fölzúgott.

                   A hercegprímás nem vette észre, vagy nem akart botrányt okozni, folytatta higgadtan tovább. A zúgás is elhalkult. De a szavait már csak azok hallhatták, akik az emelvény körül álltak. A szentmise végéig mindenki kitartott. Ugyanúgy közösen imádkoztunk. Térdelt a sokaság, mint a templomban. Csak itt legalább százezer ember!

                   És az emberek beszélgettek a beszédről. Azt mondotta, hogy már csak egyedül harcol, de minden magyar keresztényért. Tudja, hogy mi lesz a sorsa, de amíg mozogni hagyják, tovább jár a hívei közé. Mert addig képes a lelkeket ápolni, erősíteni, amíg nem jön el az ő megpróbáltatásának az órája. Tudja, hogy nemsokára el fog jönni! Most a magyar lelkekért folyik a harc a lélekrombolókkal szemben. Lehet, hogy ez a küzdelem még nagyon sokáig tart. De a győzelmünk bizonyos!

                   Ennyi gondolatot tudtam összeszedni a mások elmondása alapján. Mindszenty jövőjéről az volt a véleménye a többségnek: Az ÁVO alig várja, hogy lecsaphasson rá! És keresztre feszíthesse, mint Jézus Krisztust! Annyira gyűlölik ezt a bátor embert!

MÁTYÁS BÁCSI:

                   Azt olvastam az én Bibliámban: ”A körösztényöket az igazságukért gyűlöli ez a világ, nem a gonoszságukért.”

PANNA NÉNI:

                   Imádkozzunk Istenhez, hogy legyen ereje a megpróbáltatásokhoz! Mindig erősíti a lelket, a lelkünket is az imádság. /Mindenki feláll, keresztet vet, és együtt imádkozzák a Miatyánkot. A vezető hang a Panna nénié. /

                   Az Atya, a Fiú és a Szentlélek nevében!

                                          Miatyánk, ki vagy a mennyekben:

                                          szenteltessék meg a te neved;

                                          jöjjön el a te országod;

                                          legyen meg a te akaratod,

                                          miképpen mennyben,

                                          azonképpen itt a földön is!

                                          Mindennapi kenyerünket add meg nekünk ma;

                                          és bocsásd meg vétkeinket,

                                          miképpen mi is megbocsátunk az ellenünk vétkezőknek;

                                          és ne vígy minket a kísértésbe,

                                          de szabadíts meg a gonosztól!

                Az Atya, a Fiú és a Szentlélek nevében, Ámen.

        / Az ima után mindenki elfoglalja korábbi helyét, és a hangulat föloldódik. /

ANDRÁS:

                   Egy hajósi sváb fiatalemberrel együtt indultunk hazafelé, mert egyetlen borvárival sem találkoztam. A pincéknél azt ajánlotta, hogy pihenjek meg egy kicsit.

                   Nagyon fáradt voltam már akkor is. Hiába, nem szokta a cigány a szántást, mint én a hosszú kerékpározást. Könnyen megadtam magam annak a vörös hajú gyereknek, aki a pincéjükbe csalt.

                   Kényelmesen eszegettem a szalonnát meg a kenyeret. De ő megkóstoltatta velem a szaumágát is. Olyan ízű volt, mint a kolbász, csak még paprikásabb. A disznó hólyagjába töltik, és jól felfüstölik. Megjegyeztem, mert olyan „japános” neve van. Bort is ajánlott. De mondtam annak a szimpatikus, vörös hajú fiatalembernek, hogy vizezze föl, mert nem akarok az árokban kikötni.

                  Elbeszélgettünk a történelmünkről. Ő a svábok kitelepítéséről, elhurcolásáról, én meg a hadifogságról. Azt mondta, ami nekem teljesen új dolog volt, hogy a kitelepítésüknél nem az számított, hogy mennyire volt volksbundista, hanem, hogy mennyi földje volt. És nem a karhatalom, a rendőrség volt a legnagyobb disznó, hanem kommunistává lett svábok.

                 A kocsmatöltelékek és a naplopók, akikre nálunk is azt mondják, hogy a társadalom alja. Mert azért köztük is vannak ilyenek. Ezek azzal mentették a bőrüket vagy úszták meg a kitelepítést, hogy beléptek a pártba. Megvádolták a leggazdagabb svábokat nácibarátsággal, és már vitték is a családokat Németországba.

                    Volt olyan család, ahonnan a férfit már 44 őszén a Szovjetunióba vitték kényszermunkára. Ez nem számított! Kiűzték a házából a feleséget a gyerekekkel együtt. Menjenek, ahová tudnak! Németországba vagy a szabad ég alá. Ami, szerinte, majdnem egyre megy, mert Németország földig le van rombolva.

                    A kommunista szegény svábok meg elfoglalták a kiűzöttek házát és a gazdaságát. Mesélt-mesélt, és közben adta a vizezett bort. Összetegeződtünk. Annyira kinyílt az a sváb szíve, hogy még a fogságban szerzett dalukat is elénekelte. Mindjárt föl is írtam a szövegét, mert pontosan azt érezték, amit mink. Csak ők versbe is szedték, és magyarul énekelték:

                    „Ahol nem lesz velem senki, ott halok meg én. Ahol majd nem sirat senki, senki, aki él. Tavasz nem fakaszt rám zöldet. Elhordja rólam a földet messze majd a szél. Ahol nem lesz velem senki, ott halok meg én.”

                   Azt hiszem, hogy hosszabb volt. Ennyit sikerült leírnom.

ROZIKA NÉNI:

                  Szép és nagyon szomorú dal lehet.

ANDRÁS:

                  Amikor újból fölszálltam a kerékpárra a pincesornál, egy kicsit derűsebb színben láttam a világot. És ami a legfontosabb, nem kötöttem ki az árokban!

                  Itt vagyok! Egészben vagyok!  Láttam a világot! A mai magyar világot. Megnyugtatott, hogy nagyon sokan látják olyannak, mint én. És nem kérnek belőle! Az Umenhoffer barátom sem!

/ Kinn, a kapunál, kutyaugatás hallatszik./

MÁTYÁS BÁCSI:

                   A kutya csak mög akarja szolgálni a vacsorát.

/ Mindannyian az ajtó felé néznek, ami egy fél perc múlva ki is nyílik. Egy rendőr lép be rajta, de a nyitott ajtónál egy másik is áll. /

RENDŐR:

                   Rendőrség! Itt lakik ifjú Magyar András?

ANDRÁS: / Lassan föláll. /

                   Én vagyok az.

RENDŐR:

                   Velünk jön az őrszobára! Ez a parancs!

ANDRÁS: /Meglepetten, azután fájdalmas arccal lassan búcsúzkodik. Csókkal, öleléssel, kézfogással. /

                  Isten veletek, gyerekeim! Rozika néni, Erzsike néni, Matyi bácsi! Isten áldja magukat is! /Siet ki a konyhából, hogy ne lássák szemében a könnyeket. Rozika néni, Mátyás bácsi András után indul, de a kisgyerek tanácstalanul ácsorog a küszöbön. Erzsike néni Eszter mellett marad. Ő adja át a gyereknek a kabátot. /

ERZSIKE NÉNI: / Halkan./

                   Itt a kabát, kisfiam! Szaladj vele az édesapád után!

         

ESZTER:  /A kereszthez és a képhez fordul./

                   Segíts meg minket, Istenem! Teréz, édesanyánk, segíts a fiadon! Szabadíts meg minket a gonosztól! / Az asztalra borulva zokog. A két vendég visszajön, és némán állnak mellette. A kisgyerek az anyja vállára hajtja a fejét. Erzsike néni meg anyásan Eszter fejére teszi a kezét./