GYŰRKŐZZ, JÁNOS!
Kevesen mondhatják el magukról, hogy temetőben születtek. Az idős emberek meg az általuk szerkesztett álmoskönyvek azt állítják, hogy ennél szerencsésebb születési hely nincs a földön. Az én Miklós öregapám tudta ezt, és a haláláig büszkén emlegette:
„Szerencsés is lett az életem, mert szabad pásztor voltam fiatal koromban, és a legszebb lány kaptam feleségül, aki derék fiúkat szült nekem. Mi kellett volna még egy szegény ember boldogságához?”
Talán az, amit elhallgatott. Szerette volna az egész életét leélni ezzel az asszonnyal, de a második fiú születésekor meghalt, szegény. Csak egy megfakult fénykép maradt róla, és üveges keretben a régi menyasszonyi koszorú. A két utcára néző ablak között a hófehér falon.
Ha kioldódott a hallgatás csomója, ami boros hangulatában könnyen megesett, órákig élvezhettük a történeteit. Ezek nem szóltak soha másról, mint életének két legfontosabb, szinte mesebeli szereplőjéről, az édesapjáról, Hering Jánosról és az apósáról, Barna Andrásról, a juhászok fejedelméről.
Igaz, hogy sokszor elmesélte, mert az öregek szívesebben élnek a múltban, mint a jelenben. A biztatásunknak is gyakorta engedett. Főleg téli estéken, amikor még lámpát sem gyújtottunk, csak a tűzhely tőzegparazsa világított, mint egy távoli sziporkázó csillag a felhőtlen nyári égen. Szívesen meghallgattuk újra meg újra, mert gyerekkorának, ifjúságának a világa olyan volt számunkra, mint egy réges-régen történt igaz mese.
Az édesapjáról nem maradt rá más, mint két, gyémántot érő tulajdonság: a SZORGALOM és a MEGBÍZHATÓSÁG.
Johann Hering a magyar szabadságharc után nem tért vissza Stájerországba, pedig a Ferenc Jóska katonája volt. Ma már nem tudjuk kinyomozni, vajon miért választotta új hazájának Magyarországot. Pedig Stájerország romantikus, nyáron is hóborította sziklás, hegyes-völgyes vidék. Egészen más, mint az Alföld vagy a Dunántúl.
Derék magyar férfiak százai menekültek el akkoriban innen, hogy az elvesztett magyar szabadság után, nehogy börtönben vagy golyó által elveszítsék az életüket is. Haynau, a hiéna, főbe lövetéssel, akasztással végzett a császár és a Habsburg Birodalom ellenségeivel. In effigi /jelképesen/ a szabadságharc olyan nagyságait is halállal sújtotta, mint Kossuth Lajost vagy Andrássy Gyula grófot, akiknek sikerült elmenekülniük a karmai közül. Vesztett szabadságharc után, gyászoló országban éltek ekkor a magyarok.
Johann - János, ez a szőke legény, meg itt érezte jól magát. Különösen azután, amikor a Duna partján megismerkedett Viszt Erzsébettel, egy szemrevaló dunapataji sváb leánnyal. Az sem zavarta, hogy egy zord tekintetű pandúr lett az apósa. Mint később kiderült, az anyósa meg a Vasorrú bába. Erzsike szőke volt és kékszemű. Németül is tudott egy keveset, a megértéshez ennyi elég volt.
Nem hiába eskette össze őket a pataji pap, és a kívánt, Istennek is tetsző gyermekáldás következett. Egymás után születtek meg a gyerkőcök. Először a fiúk: Antal, József, Gergely, István, Miklós. Ráadásul Rozália, aki olyan Isten teremtése volt, mint az édesanyja, szőke és kék szemű.
Ahogy család sokasodott, az életük nehezedett. Az öregapám sem tudta bizonyosan, miért hagyták el a szülei Dunapatajt, és miért költöztek éppen Kecelre.
Csak azt mondogatta talányosan:
„Az igaz, hogy sok jó ember kis helyen is elfér, de ha egyetlenegy rosszindulatú akad közöttük, már megette a fene.”
Talán a zord após otthon is pandúrkodott? Vagy az anyós kifogásolta a sok gyereket, akikbe lépten-nyomon belebotlott? Az első tíz évben négy fiú. Amikor a negyedik is megérkezett, betelt a pohár. Az anyóst megszállhatta az ördög. Idős asszonyoknál ez gyakori. Az ürdüng így szólt ki belőle:
„Vidd ki, édes lányom, a vásárba! Add el ezt a kölyköt! Az árán meg vegyél kenyeret magatoknak, mert én többet nem adok!”
No, azért nem biztos, hogy így történt. Az viszont igaz, hogy minket egyetlen egyszer sem látogatott meg a pataji nagyanyánk vagy a zsandár nagyapánk. Pedig milyen szívesen elmentem volna megnézni a kék Dunát, amiről az anyám néha olyan szépeket mesélt. Sokszor emlegette a lemenő nap aranyhídját, amit lány korában sokszor megcsodált. Bennem összetartozott Dunapataj, az aranyhíd és az édesanyám.
A menedéket kereső szüleim 1865-ben, immár négy gyerekkel, eljutottak Kecelre. Hátha kell egy takács ebbe a nagy faluba, aki rongypokrócot, zsákot, vásznat tud szőni? Volt belőlük éppen elég!
Rózsa László, az idős bíró, az egyik nem régen megürült hivatalt ajánlotta fel neki, amelyik nem túl előkelő, de a legfontosabb egy faluban:
„Évi száz forint lesz fizetése, és egy házat is kap a munka fejében. Látszik, hogy izmos ember, biztosan ért a földművelő szerszámokhoz. Legyen maga sírásó!”
Hering János egy kissé kényszeredetten belecsapott a bíró fehér tenyerébe, és megvolt az alku.
„Hát még a halottak mennyit fizetnek! Majd meglátja!” - buzdította a bölcs bíró, amikor elváltak egymástól.
Igen szomorú foglalkozás volt ez! Nemcsak azért, mert minden nap akadt munkája. Lágy lelke igen sajnálta a korán született és meghalt kisgyereket, a tüdőbajos, korán elhervadt fiatalt. Csak azt tudta megérteni, ha egy halálra érett idős embert hoztak a temető mindig virágos és csendes kertjébe. Nyolc évig egyedül ásta, lapátolta a keceli homokot. Készítette az örök lakások százait, amikor 1873-ban ide is ellátogatott az utolsó kolerajárvány. Három hét alatt kétszáznál többen tették le a gondjukat. Elefánt doktor úr hiába füstöltetett, hiába zúgtak a harangok. Hangjuk visszaverődött az ég faláról. Úgy látszott, hogy az egész falu elmúlik a földről. Nincs kegyelem sem gazdagnak, sem szegénynek!
Amikor a dédapám már nem győzte egyedül a rengeteg munkát, akkor a megboldogultak rokonai segítettek. Csak a sort kellett megmutatnia, és néhány olyan fortélyt, ami gyorsabbá tette a homokos földben a munkát. Naponta tízen is ásták a sírokat. A dédapám olyan volt azokban a hetekben, mint manapság egy brigádvezető: parancsolt és ellenőrzött. A gyenge dongájú férfiaknak kérés nélkül is segített. Alkonyattájt szigorúan mérte a sír hosszúságát, mélységét és szélességét.
Mindig volt olyan okos ember, aki gondoskodott a járványmegelőző „gyógyszerről.” Gazdag ember a legjobb vörösborát hozta, amit a kadarka véréből erjesztett a pince hűvösében. A faluszéli szegény a titokban főzött pálinkát kóstoltatta a sorstársaival. Alkonyatkor olyan hangulatban fejezték be a munkát, mintha egy füst alatt a halotti tort is megtartották volna. A dédapámnak pedig úgy fizettek, mint egy jó mulatság után a kocsmában, mert segített nekik az örökös házakat megépíteni.
Ha éjszaka hozták a megboldogultat, szép katonás rendben betették a halottas házba. Ha még napáldozat előtt, akkor a házunk udvarán egy rongypokrócra fektették, és azzal is takarták be. Így védték őket a sötétség férgei ellen. A tisztelendő úr naponta búcsúztatta a soron lévőket. A rokonok sietve hantolták el volt szeretteiket az öngyilkosok mellé a Gugás temetőben. Oda, ahol az érseki Nagyerdő kezdődött.
Egyik nap, virradat körül, kint ténfergett a kisgyerek nagyapám az udvaron, és megbotlott egy jéghideg lábfejben. Úgy sikított, mint akit ölnek. Az édesanyja kirohant érte, és bemenekült vele a házba! Nem engedték ki három hétig még az udvarra sem, de a nagyapám elmondása szerint, nem is nagyon kívánkozott.
Mára a Gugás temető maradt meg a régi Nagyerdőből. Egy kis akácos, amit csak a madarak látogatnak, meg azok a nagyon öreg emberek, akik már nem tudják, hogy élnek-e még, és ösztönösen keresik a végső nyughelyüket.
Amikor Hering János dédapánk később újra szóba került, Miklós nagyapám szebb búcsúztatót mondott édesapjáról, mint temetésekor a tisztelendő:
„Tudjátok, fiaim, minden rosszban van valami jó. A járvány három hete alatt olyan sok forint ütötte a dédapátok markát, hogy házat vehetett belőle a felső faluvégen. Így hozott össze a sors bennünket a Barna András családjával.”
Végképp felmondott a sírásásnak, és szívesen dolgozott napszámosként a gyerekeire egészen a halála napjáig, ami hatvanhat éves korában jött el érte. Talán a legszebb álmát álmodta, amikor a szíve megállt. Biztosan szégyellte, szegény, hogy mesterember létére sírásóként kellett fenntartania a családját. Igen nehéz, embert próbáló munka volt az ebben a könnyen beomló keceli földben. Egyszer sem panaszkodott a sorsára, mert a gyerekeiért még a Gellért-hegyet is elhordta volna! A keresztnevét apátoknak adtam ajándékba. Tőle meg te kaptad, unokám, III. Hering János. A becsületes, dolgos ember neve így menjen firól fira!
Az öt testvéréről csak annyit mondott:
„Mindegyik megtalálta a maga erdejét, ahol fészket tudott rakni. A Gergő vitte a legtöbbre, mert daliás huszárként szolgálta a császárt, és ette a királyi udvar kalácsát. Egyetlen egy alkalommal sodorta haza az északi szél, de akkor lovastól. Éppen itt gyakorlatoztak Magyarországon, amikor a parancsnokától jutalmul egy hét eltávozást kapott, hogy legalább a család is megcsodálhassa. Olyan bajusza volt, hogy havonta húsz krajcárt faszolt csak bajuszpedrő kenőcsre. Biztosan elnyerte a legkisebb királylány kezét. Ha azt nem, akkor legalább a szobalányét! Mint a mesében.”
+
Az öregapám, Hering Miklós, hetvenévesen mesélte el ezeket a néha hátborzongató, máskor megható történeteket az unokáinak, valamikor az 1920-as évek közepén. Ott beszélgetett velünk a tornácon. Egy maga barkácsolta kisszéken ült, és ősz fejjel, de fiatal ésszel diskurált az unokáival.
Akkor még Sándor bátyámat nem szegődtették el állatokat őrizni valamelyik gazdához, mert gyengébb fájú gyerek volt tízévesen, mint hétéves koromban én. Mi voltunk az öregapám hálás hallgatósága. A nagyapám, kezében a légycsapóval, egész nyáron gyilkolta a pimasz szárnyasokat, de nem tudta kiirtani az írmagjukat. A nyár volt a mesék meg a legyek ideje.
A szüleink napszámba jártak, a gyerekek meg a házra vigyáztak, mert Miklós nagyapánk is házpásztornak számított már. Nem mesélt nekünk sárkányról, tündérekről, boszorkányokról, hanem az életéről, ami fölért tíz mesekönyvvel. A tündérek helyett az édesanyjáról vagy a feleségéről. Ha róluk szó esett, mindig fátyolos lett a hangja, és sokáig hallgatott. Esetleg fölállt, hogy járjon egyet az udvaron.
„Megmozgatom egy kicsit az öreg csontokat!” - mondta ilyenkor. De mi jól tudtuk, hogy éppen a könnyeit igyekszik felszárítani, mert egy idős férfi ebben is olyan, mint egy kisgyerek, könnyen kicsordulnak a könnyei.
Azután a szomszédasszonyról kezdett el beszélni, aki a pinceajtót mindig az urára zárja.
„Hallgassátok csak, a szegény Tóth Lajos bácsi sírva könyörög a feleségének már vagy egy órája! Mégsem engedi ki a vénasszony! Hogy megszégyeníti szegényt a szomszédok füle hallatára ez a boszorkány! Szegény Lajos!”
Már gyerek ésszel megértettük, hogy milyen asszonyokból lesznek a mesében a tündérek vagy a boszorkányok. A királyfiak a gazdag ember három fiából. Mindig csak az egyiknek, a legfiatalabbnak van győztes esze, bátorsága, a másik kettő csak a föld terhe. Arra azért képesek, hogy az örökségért akár el is emésszék a saját édes testvérüket.
A juhászbojtár nagyon beleillik a mesébe. Őrzi a király aranygyapjas nyáját, elűzi a ragadozó farkasokat, az életét is kockára teszi. Mégsem kíván jutalmul mást, csak a király legszebb leányát feleségül. Tudja ő jól, hogy mi az, ami minden kincsnél többet ér. Miért kellene jutalmul az ország, a fele királyság? Már napok múlva szidná a nép, hogy besorozza a legényeket és megadóztatja a szegényeket. A háborúhoz sok pénz kell. A királyok olyanok háború nélkül, mint a fejük korona nélkül. Arra meg nagyon vigyáznak!
A szegény embert nyúzó gazdagokból lesznek a sárkányok. Ezekkel viaskodik egész életében a szegény. Mint mesében a fehér ló fia a fa kérgét, úgy nyúznák le rólunk, ha hét bőrünk lenne, az utolsót is.
Van olyan ember, aki ezt tűri, és van, aki szembeszáll a sorsával, mint a Barna gyerekek, akik a betyáréletet választották. Nem tartoztak ugyan a rokonsághoz, de fiatal koromban úgy gondoltam rájuk, mintha a testvéreim lettek volna.
+
A BARNAKERTET róluk nevezték el. Az 1860-as években telepedett le a juhszélre ez a messziről érkezett titokzatos család. A falunak háttal építették meg a vert falú házukat, mintha ezzel is azt mondanák, semmi közünk ehhez a szolganéphez, semmi közünk ennek a rongyos falunak az életéhez. A bíróhoz, a jegyzőhöz, a többi elöljáróhoz, de a szegényt nyúzó gazdákhoz sem.
Az ablakokból csak a távoli nyárfasort meg a nagy mezőt látták, amire kicsapták egyetlen tehenüket és virgonc fekete lovukat. A gyerekek ekkor még süldő korban voltak, és minden idejüket a lovaglással töltötték. Az apjuktól, aki ekkor még csak negyven éves lehetett, megtanulták ennek a mesterségnek minden csínját.
Tíz év múlva, tőlük egy kissé távolabb, tanyát vert egy szegény ember, akinek még arra sem volt pénze, hogy bent a faluban házhelyet vegyen, és a nagyobb biztonságban húzhassa meg magát. A férfi napszámba járt. A házuk körül nyáridőben két pulya szaladgált pucéron, és csak apró jószág legelt, kapirgált a ház előtt. A házacska fala sárszínű, mint az egész nyomorúságos életük.
Barnáék az előző tíz év alatt sokat gyarapodtak. Már volt három gyönyörű hátaslovuk, két igavonó és egy kocsi is állt a színben. A lovak kipányvázva legeltek. Fényesre kefélt szőrükön nem tapadt meg más csak a termését világgá hintő virág szárnyas magja, vagy az őszi levegőben úszó ökörnyál.
A három legény meg az apjuk gyakran volt távol. A szomszédasszony oldalát majd kifúrta a kíváncsiság, hogy élnek, mint élnek ezek a jómódú Barnáék. Az asszonyok könnyebben megtalálják az egymáshoz vezető utat, mint a férfiemberek. Barnáné gyakran adott főtt kukoricát, néha kalácsot a szomszéd két kislányának. Azután nem kergette ki őket, hagyta, hogy az udvarukon is játszódjanak. Még azt is megtett, hogy ruhát varrt a pucér kislányokra a használt lánykori szoknyáiból nyárra is, télre is. Sok ráérő ideje volt, mert a ház mögötti kert nem adott sok munkát. Egyetlen tehenet kellett csak naponta kikötnie.
A gyerekek szívesebben játszadoztak a Barnáék házának tájékán akár egész napszálltáig, amikor az anyjuk eljött értük. Királyné ilyenkor érdeklődött a férfiakról, akiket olyan ritkán látni itthon.
- A mi földjeink a hetedik határban vannak - mondta szűkszavúan az asszony, aki legalább tíz évvel volt idősebb Királynénál,- a legnagyobb munkaidőben még az uram is velük van. Most is van már egy hete, hogy magam vagyok. Azért érek még a maga pulyáira is gondolni.
Mert Király Józsefnénak hívták a kíváncsi és igen sovány asszonyt, aki néha el-elköhhentette magát még a legmelegebb nyári napon is. Beteg volt a tüdeje. Akkoriban gyakori betegség volt ez Magyarországon! Olyan tisztelet és félelem övezte, hogy még latin nevet is kapott: morbusz hungarikusz. A tudós orvosok nyelvében.
Télen nem is igen jött ki a házból. Ritka volt a terefere a két asszony között. Sok beteg ember számára megbocsáthatatlan bűn a másik kicsattanó egészsége. Egész nyomorult testével - lelkével, sárga és koromszínű szegénységével gyűlölte az egész Barna családot.
A gyerekeit gyakorta küldte egy kis zöldségért a levesbe, egy kis cukorért a főtt kukoricára, meg miegymásért. Mindig kaptak is bőségesen. Az asszony sóváran vallatta gyerekeit a szomszédok életéről. Csak azt tudta, hogy a férfiak sokszor a hetedik határban dolgoznak. Hetekig nem jönnek haza a födeles szekérrel. Úgy látszik, hogy munka után azon húzzák meg magukat, ha váratlan eső szakad a nyakukba, vagy eljön az alvás ideje. De mire kell a három gyönyörű nyerges ló? Ez a tüdőbeteg asszony betege lett a kíváncsiságnak is. Éjszaka órákon át éberen figyelt minden kis neszre, ami szomszéd ház felől idáig lopódzott. Néha lónyerítést hallucinált, máskor szekérzörgést, de mindig a legsötétebb éjszakákon.
Lám, most is!
- Ébredjen! – rázta föl az urát. – Most meglesheti kend a Barnáék titkát! Másszon föl a padláslétrára, onnan nézzen figyelmesen! Fehér gatyában ne menjen, mert akármilyen sötét van, könnyebben megláthatják.
Mászik is az ember. Lát is valamit. Az udvar hátsó végén áll a födeles kocsi, ahol a ganédomb van. Emberek emelnek le valami koporsóféle ládát, egymás után hármat is. Látja járni-kelni az árnyakat, de nem hall egy emberi szót, vagy lónyerítést. Azután a kocsit betolják a színbe, és egymás után elnyeli őket a sötét ház. Benn világot gyújtanak, de csak egy gyertya fényét.
Király József fejében még ekkora világosság sem támad. Lekászálódik a létráról, és visszabújik az ágyba. A felesége rögtön elkezdte szekálni, hogy kit látott, mit látott.
- Most hagyjál aludni! Nagyon zavaros az agyam, majd reggelre kitisztul. Holnap is napszámba kell mennem, most az alvás ideje van. Az ördög vigye a Barnáékat!
Király József tud valamit, de nem tudja, mit. Minden nap munkába megy, mert a családra dolgozni kell. Az egyik gazda agyon hajszolja, a másiknál könnyebb a dolga, de sokszor csak késő este ereszti haza. Az asszonnyal nem szívesen beszél arról az éjszakáról, mert még belekergeti valami hebehurgyaságba a kevés eszével. Úgy van a látottakkal, mint a fűrész két fogójával. Az egyiket már kézben tartja, de egy másik kéz híján, bizony csak hajladozik a széles és fogas lapja.
Talán két hónap is eltelt. A fecskék már gyakorlatoztak a legelő szabad pályáin, és mindegyik olyan magabiztosan, hogy csak biztos szem tudta megállapítani, melyik a szülő és melyik a csemete.
Kosaras ünnep a faluban, mindig csütörtökön, időtlen idők óta. Ilyenkor még a félholt is a piacra vonszolja magát egy kis pletykáért, vagy adni-venni. Király József is körbejárja ezt az asszonyoknak való zsibvásárt. Máskor messze elkerüli a Községházát, ahol nincstelen létére kevés a keresnivalója. Most odahúzza az ajtóhoz néhány nagybetűs szó:
ÓRIÁSI JUTALOM A NYOMRAVEZETŐNEK
Lassan kibetűzi, mert az iskolát már régen járta, a nagybetűket. Azután restellkedve mondja egy ismerős fiatalnak:
- Sándor öcsém, mit írnak ezekkel a kicsi betűkkel? Az utóbbi időben igen megromlott a szemem.
- Hogy mit írnak, Józsi bátyám? Hát azt, hogy a veszprémi bankot kirabolták már két hónapja, és a nyomravezető 1000 korona jutalomban részesül.
Király úgy megijedt, hogy még a köszönés is a lelkébe szorult. Azután félig magánkívül járkált a piaci sokadalomban. Ide-oda verette magát a tömegben:
- Részeg kend, vagy mi baja? - kérdezték vagy ötször is a vénasszonyok.
Azt elfelejtette megkérdezni, hol kell bejelenteni a bűnösöket. Biztos a zsandároknál. No, Jóska, próbálj szerencsét! Talán a sok pénz a koporsókban volt. Ennyit mondhatok csak a zsandároknak. Hogy mi lett a koporsókkal, azt ő nem látta.
Már másnap reggel tíz zsandár vette körül Barnáék házát. Mind a négy férfit megbilincselték és a gyanúsítottak kocsiján vitték be őket a kiskunhalasi tömlöcbe.
Sok kihallgatás, de mindenki tagadott. Fölásták az egész környéket, de mit kezdjenek egy büdös, gőzölgő ganédombbal. Azt még egy cigány sem forgatja föl nekik
Bizonyíték híján mindenkit el kellett engedni. De a legfiatalabb csak maradjon! Az apa meg a két idősebb menjen szabadon haza!
Magányosan üldögélt tömlöcében a fiatal Barna, igen magányosan. Hiányzott a szabadság, a hosszú vágta a Sólyom hátán. Itt ez a tetvekkel teli odú. Hallja a közeledő szájtépő ordítást:
- A tömlöcbe vele! Vagy vall, vagy megrohad!
Egy cigány kinézésű és mocskos gúnyájú embert vágtak be mellé. Úgy szidta a zsandárokat, mint a bokrot. Aztán lehiggadt, és a sarokba húzódott. A fiatal Barna megszólította a szerencsétlen embert:
- Miért bánnak veled úgy, mint egy kutyával?
Nagy sokára szólal meg a cigány formájú:
- Azt akarják rám bizonyítani, hogy agyonvertem egy zsandárt. Bár az utolsót verhettem volna agyon!
- Hát akkor csak te tetted?
- Éppen kapóra jött a fejszémnek. Az úgy sem vall rám, mert ott fekszik az egyik száraz kút fenekén a halasi határban. Engem meg vallathatnak, ameddig bírják szusszal. Egy büdös szót se nekik!
- Te miért nyomod a szalmát?- kérdezi a cigányképű.
- Jóval kisebb dolog miatt. Meglovasítottuk a veszprémi zsidó pénzét. Azután meg elástuk. Most várunk a jobb időkre, hogy elő tudjuk szedni.
- Nem keresték nálatok?
- Fölforgattak, komám, azok mindent, csak a ganédombot nem. A tiszta levegőre várunk, aztán irány Amerika!
A cigányt nemsokára kihallgatásra vitték, és nagyon sokáig nem hozták vissza. Csak a tárgyaláson találkoztak újra. Az a tömlöcbeli „cigány” ékes zsandár ruhában a tanúk padján ült.
Hetekig tartott a vallatás. Fejenként tizenkét év börtön a fiúknak. Az öregnek élte fogytáig tartó rabság a kitervelésért, a végrehajtásban való részvételért. A korábbi Tiszán túli vétkekért is, mert miattuk keresett a Duna-Tisza közén magának rejtekhelyet. Itt olyan nagy biztonságban érezte magát, hogy betyárképzőt nyitott a fiainak.
A rabság évei lassan múltak. A halálig tartó rabság rosszabb, mint a halálos ítélet. Így gondolkodott az idős Barna is. Akkoriban csak gémeskutakból ivott ember is, jószág is. A tömlöc udvarán is volt egy, és úgy tartották, hogy feneketlen. Az ítélet kihirdetése után öt év múlva szabad levegőre vitték a rabokat. Néhány kör, talán egy negyedóra, a friss levegőn naponta. Arra éppen elég volt, hogy egy óvatlan pillanatban belevesse magát a feneketlen mélységű kútba. Ez volt a menekülés egyetlen útja.
+
A nagyapám sokat tudott mesélni az apósáról, BARNA ANDRÁSRÓL is, akinél tizenöt évig bojtárkodott. Katonasággal megszakítva. Jutalmul az egyik leányát kapta feleségül, Barna Annát. A négy leánya közül a legszebbet, a legjobbat, akitől az édesapám született meg elsőnek. Nagyapám a holtáig gyászolta, mert szülésben halt meg. De a második fia is megmaradt utána.
Nem nősült meg újra.
- Ilyen jó léleknek az egész vármegyében nem találnám a párját – mondotta, amikor kínálgattak neki egy özvegyet vagy egy leányt.
Majd magam nevelem föl a fiaimat!- utasította el a tolakodókat.
BARNA ANDRÁSNAK, az anyai dédapámnak, a juhászság volt a becsületes mestersége, de mindig kerülgették a csendbiztosok.
- Olyan volt – így kezdte a nagyapám, aki maga is bojtárja volt tizenöt éven át-, mint a Rúzsa Sándor. Szigorú, de igazságos. Nem félt az ördög öreganyjától sem! Legalább ezerkétszáz birkát legeltetett minden évben az öt bojtárjával együtt. A háza meg a karám, ahová a kemény téli hónapokra elletésre behajtottunk, ott áll még máma is a fölöttünk lévő soron. Ő maga meg békésen nyugszik a megszentelt keceli földben. Sokan voltak a búcsúztatásán.
- Nagy volt a fölhajtás!- mondotta volna rá somolyogva a dédapátok.
- Nem fejtünk, mert a bárányoknak kellett a tej, hogy a kihajtásig gyorsabban növekedjenek. Sok pénze volt meg sok lánya. Az egyik szebb volt, mint a másik.
Azt mondogatta, a bajusza alatt mosolyogva:
- A paraszt ősszel meg tavasszal vet, én mindig télen. Aztán ősszel, ha hazatérek, megnézem a termést.
Örült az újabb leánygyereknek is, de minden évben elmorogta:
- Asszony, megint elrontottad a karácsonyomat!
- A vidám farsangot még végigmulathattuk, de azután szorgosan készültünk az új terelésre. A mi dolgunk volt a fölszerelés előkészítése. Testre a subát, a szűrt. Kézhez a gajmóst meg a kancsikát. A négy okos szamárra a szolgafát, a bográcsot, az élelmet és a szárnyékot.
Február végén vagy március első napjaiban a Nagyerdőn keresztül indultunk. Szilos után Polgárdi buckáit tapostuk. Mindig csak déli irányba! Kiskunhalas és Jánoshalma között hajtottunk le a gazdag Bácskába, csaknem a Dunáig. Már meleg idő járta, amikor a tetthelyen a nyírást elkezdtük. Láthatták a vevők, hogy milyen kövér birkáknak nyírjuk a gyapját.
A nagy szakállú zsidó kereskedők úgy várták a falkákat, mint a Messiásukat. Fölvásárolták a gyapjút, a báránybőrt és a gyenge húsú bárányokat is szép számmal. A nagy tülekedésben néha egymás szakállát is markolászták, és ilyenkor kufárnak becézték egymást. A gazdánknak olyan ábrázattal számolták le a pénzt, mintha a fogukat kéne az öreg markába rakni. Barna András ilyenkor odafigyelt, de sohasem számolta újra:
- Kárhozzon el, ha becsapott! Valakinek pokolra is kell jutni! Miért én legyek az?
A sokadalom vér nélkül véget ért. Ha a bölcs gazdánk somolyogva pipázott, mi is tudtuk, hogy jó volt az idei termés.
Amikor a vásár múlt, a nyáj fordult. Hazafelé egyre jobban sürgettük a napocskát a mielőbbi nyugovásra. Tizenhat-húszéves legényemberek voltunk már az 187o-es évek elején. Minél előbb szerettük volna látni, hogy ilyen hosszú idő alatt mennyit nőttek a falubeli lányok.
Csak a legidősebb szomorkodott, mert tudta, hogy húszévesen itt kell hagyni a szabad életet. Ki tudja azt megmondani, milyen országba vezénylik majd Magyarországról? Nagy a császár birodalma, és sok nép lakja. Ha csak a városi doktor ki nem szuperálja a hadseregből. Az meg a lányok előtt volna szégyen! Engem még ez a veszély nem fenyegetett, mert 1882-ben még csak tizenhat voltam.
Szamaraink csak cipelték a hosszú hónapokra való élelmet, a cserényt, az üstöt és az állatpatikát. A Vezér döntötte el, hogy milyen tempóban haladjunk. Ezek a hónapig tartó vándorutak nem voltak eseménytelen barangolások. A hatalmas nyájunkból néha elcsaptak tízet - tizenötöt is. Ha panaszkodtunk, az öreg csak legyintett:
- Majd visszaszerezzük a dupláját.
Rövid időn belül úgyis lett. Az Ő nyáját nem rövidíthette meg holmi kapcabetyár! Türelmesen kivártuk az első szuroksötét vagy zivataros éjszakát, és reggelre már teljes lett a nyáj. A ráadást mindig a bojtárok kapták. Néhány év múlva büszkén őriztük a magunk billogos juhait éjjel - nappal, még álmunkban is, a hatalmas nyájjal együtt.
Bennünket jó szóval terelgetett, a nyájat meg öt okos pulijával. Dömötör napjára igyekeztünk a keceli határt elérni, mert október vége néha mostoha volt. Ha maradt a lágy idő, és a hajnali gyepet nem csapta meg a dér, tovább legeltettünk a szilosi erdő vagy a Nagyerdő tisztásain, az őszvégi zöld füvön.
András bácsinak két igen különleges szamara is volt. Az egyik a Vezér, amelyik a nyájat irányította. Két év után ez az okos állat úgy ismerte hosszú utat, hogy gazda nélkül hazatalált volna.
De a Nyerges volt a szemefénye! Ezt a fajtát akkoriban csilás szamárnak hívták. A bibliai időkben Krisztus urunk ilyenen ült. Az orrlyukak meg a szemek körül széles fehér szőrkarika, a lágyéknál és a hasa alján is fehér szőr. Ezért nevezték fecske hasúnak. Az első és a hátsó lábszárán, éppen a térdénél, három fekete csík. Ilyen szép állatokat csak Izsákon, Majsán és Dorozsmán neveltek az egész Kunságban.
Ezen utazgatott az utolsó pusztai fejedelem, aki maga fölött csak az Öregistent fogadta el úrnak.
Mert a környék juhászai BARNA ANDRÁST választották meg a fejedelmüknek.
A megválasztása olyan volt, mint egy pogány szertartás. A szomszéd legelők juhászai összegyűltek, megbeszélték a dolgot, aztán fölkeresték az öreget. Mindegyik hozott magával egy kis kerek tükröt, ezt a vásárokon árulták akkoriban, és kevés szóval átadták neki.
András bácsi köszönettel fogadta. Ittak rá bőségesen a fejedelem pénzéből, ahogy ilyen alkalommal szokás. Mégpedig a híres Dömötöri csárdában! Ott is csak üvegből, mert látni kellett mindenkinek, hogy vérszínű bort isznak erre a nagy eseményre.
A szertartás után a legjobb szűccsel varratta fel subájára tükröket. Ezek úgy ragyogtak a hímzett virágszirmok szívében, mint a földön járó napocskák. Maguk között ezután csak tükrös subásnak emlegették a juhászok BARNA ANDRÁST, a szabad puszta utolsó fejedelmét.
Az Öregisten igen szerethette, mert búsulni sohasem láttuk. Templomba nem járt, de káromkodni sohasem hallottuk. Az Isten házába elment helyette is a derék felesége meg a négy szép leánya. A vasárnapi nagymisén mindig a második padban ültek a drága, suhogó selyemszoknyákban. És úgy dicsérték énekszóval a Mindenhatót, mint az angyalok.
Anyai dédapátok kedvenc nótái közül hármat őrzött meg a halványuló emlékezetem:
Örülök, hogy juhásznak születtem.
Öt bojtárnak számadója lehettem.
Kiskunságnak vagyok fejedelme.
Úgy tisztelnek, Istennek kegyeltje.
+
Csillagok, csillagok szépen ragyogjatok!
A szegénylegénynek utat mutassatok!
Mutassatok utat a szegénylegénynek,
Nem találja házát a szeretőjének.
+
Jaj, de széles, jaj, de hosszú az az út,
Melyiken a régi babám elindult.
Régi babám, térj vissza a hosszú utadról!
Emlékezz a tegnap esti szavadról!
Hosszú útról visszatérni nem lehet.
A szerelmet eltitkolni nem lehet.
A szerelem szélesebb a tenger vizénél.
Árvább vagyok a lehulló levélnél.
BARNA ANDRÁS, az utolsó pusztai fejedelem emlékére minden ünnepi alkalommal, összefogódzva és bortól csillogó szemekkel, énekelte az öregapám és az édesapám.
+
Aztán sokat mesélt a Dömötöri csárdáról is. Máma már csak a falak omladékai látszanak ki a derékig érő gazból, pedig még maga Rúzsa Sándor is gyakori vendég volt benne. Ha pusztázó zsandárok nagyon hajszolták Szöged környékén, itt pihente ki magát, a Dömötöri csárdában. Kétféle rejtekhelye is volt. Egyik a sürgős bújásra, másik a menekülésre!
Az ivóban mindig nagy volt a forgalom. Kalocsáról egészen Kecskemétig mehetett az utazó. Egy olyan úton, amelyik a leghosszabb volt a Duna meg a Tisza között. Ezt keresztezte a Kiskunhalasról Akasztóra tartó.
Jöttek-mentek itt vásárosok, kerekedők, úriemberek, szegény zsellérek meg a jó szerencsét kereső csavargók. Néha egy-egy Csokonai vagy Petőfi Sándor.
Olyan bölcs volt ez a hajlék, hogy befogadta még az üres zsebűeket is egy pohár borra vagy éjszakai szállásra.
Ha a Rúzsa Sándornak gyorsan el kellett rejtőzni, a söntés alatt volt a nagy szájú csapóajtó, amin át egy létra a pincébe vezetett. Egy férfiember éppen lefért rajta. Rátenni az ajtaját, aztán volt-nincs a Sándor!
Mert 1860-as évek végén, amikor császári kegyelemmel szabadult, már régen elrúgta a fiatalságát. Az ötvenötödik évét taposta 1868-ban, amikor éppen találkozunk vele. De a kocsmárosnék még akkor is szerették! Isten tudja, miért? Aztán, amikor kirabolták az Orient Exprest, nagyon megharagudtak rá az utasok. Csupa gazdag ember, akiknek volt mit félteni. Ha ők mentek panaszra az uralkodóhoz, lett is foganatja. Jöhetett Ráday a tisztogatással!
Ha a zsandárok, akik lovon jártak, valahogy becserkészték az öreg betyárt, akkor irány a hátsó, a földalatti kijárat. Ott abrakolt a lova, és mindig indulásra készen fölnyergelve. Lovastól kibújni, de gyorsan ám, ebből a földalatti pajtából! Azután hajts, Sándor, mint a tüzes istennyila, mert a zsandár golyója hamar utolér!
Az ötvenes évek elején állt már az akasztófa árnyékában, de a Felség megkegyelmezett neki. Halálig tartó fogságot kapott. Akkor egyszerre annyi asszonyi kérvény könyörgött neki szabadságot, hogy a császár szabadon engedte.
Hiába a kegyelem, azóta is űzték a zsandárok. Nem is magyarok, hanem a császár leghűségesebb kutyái, a csehek. Vadásztak rá, mint egy farkasra. 1869-ben Szeged mellett tőrbe csalták, és börtön lett a holtig tartó siralomháza. A szamosújvári temetőárok örökös tanyája.
A kisebb betyárok gyakrabban megfordultak itt. Ezek is lóháton, de nem messziről, csak innen Kecelről. Ha a módosabb legények kifogytak a pénzből? Bandába verődtek, és az éjszakában megvámolták a gazdag gabonás vermeket. Az is lehet, hogy a saját apjukét! Ilyenkor a kutyával könnyű volt szót érteni. Aztán föl a lóra! Maga elé a rablott zsákot! Irány a Dömötöri csárda!
Csak ott nézték meg, hogy mit zsákmányoltak. Legtöbbször értékes gabonafélét: búzát, rozsot, árpát. A nagy kavarodásban az is előfordult, hogy útközben elszórták a felét. Ilyenkor jutott belőle az ég madarainak is.
Nem pénzért mulattak, hanem lopott gabonáért. Ezek a veremkamrák minden ház udvarán a földbe voltak ásva, és vastag földréteggel lefedve. Tettek rá egy-két villa szalmát is, hogy a kutya oda vackoljon. Egy okos komondor már csak észreveszi, hogyha a hasa alatt motoszkál valaki?
Pontosan a bejárati ajtóval szemben építették, hogy a gazda még az ágyból is szemmel tudja tartani a magáét. A sötét és csendes éjszakákon minden fáradt ember alszik. Csak a mulatni akaró keceli betyárok nem! Híres csárda volt a Dömötöri csárda! Kár, hogy minden elmúlik egyszer!
+
Amikor az észt osztották, NAGYAPÁM igencsak elöl állhatott, de amikorra az élete bealkonyult, bizony olvasni is elfelejtett. Már nyolcévesen kisbojtár lett, azután meg az igazi bojtár szabadságát élte. Tíz éven át, negyven éves koráig, saját nyája is volt. Azután lett belőle szerencsétlen „kódus” napszámos, amikor a felesége meghalt.
- Akkor esett ki a kezemből a gajmós bot, mert a két árva fiúra vigyáznom kellett. Ettől kezdve lettem a lábakapcája mindenkinek!- mondogatta.
Élete végéig hiányolta a feleségét meg a szabadságát.
+
Az idős emberek még tudják, hogy a falut a KALOCSAI KÁPTALAN földjei vették körül: Nagycsala, Középcsala, Kiscsala, Csorna puszta, Szentimrehegy. A keceli nincstelenek, közöttük a nagyapám és az édesapám is, az egyház birtokaira jártak, mint részaratók Az első világháború előtt is, utána is. Elszegődhettek Szentimrehegyre szőlőkapásnak. A falutól nyolc kilométerre, ahol lakást is kaphattak a fedél nélküli családok. Egy szoba-egy család.
Vágner Miklósnak, az öregapámnak, akkor még volt 2000 öl szántója a felesége, Barna Anna után, de ezen csak a rozskenyérnek való termett meg. Ha egy kis búza vagy árpa is kellett, akkor beiratkozott a csornai aratóbandába.
Ott csak búzát, árpát és zabot vágtak. Minden tizenkettedik mázsa volt az aratóké. A cséplésért külön kettő és fél vagy három százalékot kaptak. Aratni lehetett éjjel-nappal, de a cséplést napnyugtakor abba kellett hagyni, mert a harmat leszállt.
Azután eljött a NAGY ARATÁS IDEJE. Miért nem hallgattak eleink az író – sámánokra? Köztük Mikszáth Kálmánra: „Én, aki annyira szeretem ezt a nemzetet, olyan sötét színben látom ma az ország jövőjét, hogy elmondani sem lehet.”/ 1910 /
„Harcra készítni elő a magyart,
Védő – bástyául megintelen Bécsnek?
Az én népem már rút halálba tart
És németet majd csak talál német,
Régen és másként lett volna itt: ország.” / Ady Endre, 1914 /
+
TIZENNÉGYBEN az édesapám úgy énekelte a Kossuth-nótát a kecskeméti főutcán, hogy mindenki megéljenezte.
Ha kivívjátok a győzelmet, lesz földetek, meg minden, amit csak akartok. Irány, Szerbia! Csak Kecelről ezerötszáz férfit parancsoltak ki a frontra 1915 végéig.
Ki dolgozott helyettük? A szegény feleség meg az árva gyerekek, akik a háború alatt teljesen leszoktak a tanulásról. Az iskolában nem volt se tanító, se tüzelő!
Tavasztól őszig a falu lakóinak többsége mezítláb járt. Télen klumpákban vagy az agyonnyűtt csizmákban csak a szomszédba lehetett eljutni hírekért.
Ha az anyánk rosszat álmodott, a kisajtóban reménykedve várta az öreg postástól a jó híreket. A bátyám hároméves volt, én meg éppen készülődtem a napvilágra. Amikorra az édesapám vesztesen, de egészségesen hazaért, már hárman fogadtuk. Én voltam az egyetlen új öröme az országos búsulásban. Azt mondják, hogy csiklandósan nevettem, amikor a borostás arcát simogattam.
+
AZ ÖREGAPÁM is alig várta a háború végét. A Csernák Józsi bácsival azt tervezgették, hogy mit vessenek majd az ígéret földjébe. Szerbiát megesszük egy früstökre, azután jöhet a jutalom.
- De mit keresnek a mieink az orosz meg az olasz fronton? – tanakodtak az öregek. - Azt az okosok jobban tudják – erősítették a hitüket.
1918 végén leszereltek a katonák. Pontosabban: Leszereltették őket! Károlyi Mihály nevezte ki a világ legkülönösebb hadügyminiszterét. LINDER BÉLÁNAK hívták, aki 1918 őszén kijelentette:
- Nem akarok többé katonát látni!
Ilyen csak nálunk hangozhatott el, és egy gazember szájából.
Az öregapám és a harcostársa igen lelkes híve volt az őszirózsás forradalomnak. Régen elfelejtettek már olvasni, vagy sohasem tudtak, de azért megvették a Népszavát. Végre a nép szava is számít! A kishordó szárú csizmájukba rejtve hozták haza. Azután átadták a szomszédban lakó Földes Sándor bácsinak, aki fölolvasta nekik. Ilyenkor gyűléseztek és tervezték az eljövendőt:
- Föl-föl, ti rabjai a földnek!
Az 1919. évben a monoklis Károlyi Mihály elment a nyugis nyugatra. KUN BÉLA megérkezett a bandájával a kegyetlen keletről. Ideológiát hozott ennek a népnek és jó néhány akasztófát. Kecelen nem jelent meg személyesen, de elküldte Landler Jenő két emberét.
Ezek először is elmondották a szúrós szemű parasztoknak, hogy annak nem lehet földje, aki nem dolgozik. Eddig jóvá is hagyta a népség a két nadrágos akaratát. De a második mondatnál már kidőlt a liszt! Azt merték mondani a szúrós szemekbe, hogy a közép – és nagybirtokosok földjét elveszik, és az államé lesz. Ekkor a tömeg rettenetes nagy viharban tört ki:
- Le a kommunizmussal, le a csirkefogókkal! Tartóztassák le a gazembereket!
Bizony, így eshetett meg az a csúfság Kecelen, hogy a szónokokat kis híján laposra verték. Hálát adhattak Lenin elvtársnak, mert az volt az istenük, hogy ép bőrrel megúszták! A direktórium elnöke, Zsoldos János meg az egyik nem számos tagja menekítette ki őket a faluból.
A Csernák Józsi bácsinak disznó szerencséje vala, hogy a VÖRÖS MÉSZÁRLÁS napja előtt kilépett a direktóriumból, és elrejtőzött a Nagyerdőben.
Kapával kergették ki a szóvivőket, de a megtorló regiment egy hét múlva, június 23-án, állig fegyverben megérkezett a nagy vadászatra. A hajtó szerepére egyedül Zsoldos Joachim / János / vállalkozott.
Még be sem értek a községbe, már agyonlőttek egy férfit, Árvai Andrást. A halasi úton, minmt egy követség, álltak a barátjával ketten, és kérték, hogy ne bántsák a falut. Sós, a csapat parancsnoka, magához hívatta a parasztot, és barátságosan mondotta:
- Mi fehérek vagyunk. Ugye, te is az vagy?
András köszönésre nyújtotta a kezét:
- Az vagyok.
Ekkor Sós öt golyót eresztett bele, amitől Árvai holtan a földre borult.
Amikor a géppuskával bevonultak a falu központjába, az első útjuk a plébániára vezetett, ahol az ajtót nyitó Vajay Lászlót, a 28 éves káplánt szó nélkül lelőtték.
A szarkási szőlők egyik kis pincéjében két ember iddogált. Lajkó M. András és Halász József, akiknek ez volt a kedvenc foglalkozása. A vörösök rájuk találtak, és egy Kelemen István nevű nagykőrösi terrorista mind a kettőbe szó nélkül belelőtt. Amikor látta, hogy a két férfi él, puskatussal agyonverte őket.
Csóti Ferenc lovas kocsival gyanútlanul a templom felé tartott. Egy ujj rámutatott. Azonnal lerángatták a kocsiról, és néhány perc alatt a templommal szemközti eperfára fölakasztották. Állítólag ő volt a leghangosabb lázító. Éjszaka meg folytak a vég nélküli kihallgatások, mert szerintük sok ellensége volt itt a kommünnek. De kit öltek meg? Senkit!
Összesen 25 emberrel végeztek, az előbbiekhez hasonlóan, ezek a lények. ZSOLDOS János Joachim, a Direktórium elnöke volt az, aki a lázadók neveit besúgta. Ma van Zsoldos utca /Joachim nélkül/ Kecelen, mert Kalocsán valakik végeztek vele. Nomen est omen. Maradjon meg emlékeztetőül!
+
Az öregapám csatlakozott a remete barátjához a Nagyerdőben, mert mint a sáskák, elözönlötték az országot a ROMÁNOK.
MADARESCU katonái a lakosságnak mindenütt azt mondották, hogy a kommunistáktól akarják a magyarokat megszabadítani. De hamar kimutatták a foguk fehérjét! Kecelen is tanyát vert közülük legalább száz.
Igen mohón kezdtek el rabolni! A káptalan intézőjét, aki felelős volt a javakért, és nem adta oda a pénzes zacskó kulcsát, szemrebbenés nélkül lelőtték.
Igen rossz lett a hírük a faluban. Még a tanyavilágban is.
Az egyik román odaszokott az anyám vacsorájára. Szegény igen szerette a házi kosztot, a gazdasszony főztjét. Alig tudott tőle megszabadulni, mert hiába mondta, hogy ne járjon hozzá. Nem értették meg egymás szavát. Elpanaszolta a bujdosó apámnak, aki ezt igen zokon vette. Nem akart román kézre jutni, mert hátha kiverik belőle a bujdosók titkát. Csak éjszakára jöttek haza, amikorra a román veszély elmúlt. Most meg az asztalukhoz mer ülni egy idegen csak azért, mert fegyver van a kezében.
Apám sokat töprengett magában: Ha csak megverik, a család nyakára csődítik a hadsereget. A Nagyerdőt is átfésülik a tettesek után! Hogy a családban maradjon a dolog, csak az öregapámat avatta bele az akcióba.
Az udvart nagy eperfák árnyékolták, a konyhával szemben állt éppen a legnagyobb. Két ember alig bírta átnyalábolni a törzsét. Borús volt az ég, sötét az udvar.
A konyha lámpafénye odacsalta az éjjeli bogarakat meg a román katonát. Óvatos ember volt, mert a kertajtóban figyelmesen szétnézett, és csak azután ballagott a konyha felé. Akkor szakadt le egy faág a „bocskoros” fejére. Mire észhez tért volna, úgy katonásan elintézték. Gyorsan egy rongyos köpenybe rejtették, azután éjfél után kilopták a Nagyerdőbe. Egy új titokkal gazdagabb lett a Tölös.
Kinn a tanyákon is eltévedt néhány. A nyomozó megszállók sok hatásos balkáni módszert ismertek, mégsem jutottak egyről kettőre. Ekkor alkalmaztak egy „újítást”, Kecelen először.
A tanyák világa sokban különbözik a faluétól, és olyan mesze van a városétól, mintha nem is egy bolygón lenne a kettő. A tanyasi ember csendes, az idegenek iránt bizalmatlan. Ha vérig sértik, akkor nem néz se Istent, se embert! Ha a jogos haragját nem töltheti ki a bűnösön, akkor fölakasztja magát. Ázsiai sztyeppékről hozott mentalitás ez./ Tréfán kívül: -Gondoljanak csak a japán harakirire!/
Igen különös ember volt Bobek János bácsi. Fiatalabb korában, még 30 – 40 évesen is, minden hétvégén bezárkózott a kamrába, és a gyertyafényben órákig táncolt egyedül. Ez a család féltve őrzött titka volt. De a táncos kedve régen elmúlt, mert 1920-ban már hatvan évgyűrű volt az élete fáján.
A Fölső-tanyákon, ahol Bobek János is lakott, a románok szigorúan elkezdtek nyomozni az egyik eltűnt emberük után. Válogatás nélkül összeszedték az igazakat a bűnösökkel együtt.
AZ ÍTÉLKEZÉSSEL kezdték.
A hatvanéves BOBEK JÁNOS bácsi nagy és sűrű bajuszú férfi volt, ezért választották ki áldozatnak. A két hóhérlegény csomóstul kezdte tépni a bajuszt mind a két oldalon. A húst is leszaggatták. Ömlött a vér és a borzalom. A felesége etetgette néhány hónapig, aztán János bácsi is a halottak falujába költözött. Gondozza-e még valaki a sírját?
Magyarországot majdnem eltemették TRIANONBAN, amikor 1920. június 4-én aláíratták velünk a világtörténelemben is kirívóan aljas békeszerződést.
A demokrácia teljes hiánya, a nemzetiségek sovinizmusa és a magyarok között meggazdagodott „szomszédok” gyűlölete, ezek kiváló nyugati kapcsolatokkal rendelkeztek már akkor is, segítette eltüntetni a térképről a magyarok régi országát. Ha nincs a vörös terror után a jogos fehér, az egyoldalúan tájékoztatott nyugati közvélemény és a PÉNZ uraitól függő politikusi garnitúra nem mondotta volna ránk:
Jaj a legyőzötteknek!
+
A Nagyerdő a zavaros időkben biztos menedéke lett a bujkáló kecelieknek. De mást is adott. A fiúgyerekek egyik fő foglalkozása az volt, hogy egy nagy kötő makkot kellett gyűjteniük a nagyerdei Tölösben. Azon hizlalták meg a malackákat karácsonyra. A nép házasodott, szaporodott, ÚJ HÁZHELYEK kellettek volna olcsón a szegényeknek.
Már 1921-ben kérvényezték a kalocsai érseknél, hogy az erdő helyén szíveskedjen házhelyeket kiméretni. 1926-ban a Kalocsai Érsekség végre teljesítette a nincstelenek kérését.
„E földreform a nemzetnek becsületszóval garantált adóssága volt. E földreform nem kegy, sőt: már nem is parlamenti akarattól függő megadás. E földreform egyszerűen nem egyéb, mint köteles kiadása egy már megvásárolt dolognak. Öt évig hulló vérével, egy valószínűtlen pokol irtózatos szenvedésével vásárolta meg azt a magyar paraszt.”
/ Szabó Dezső, 1923. július 9. Gellérthegy /
+
A kérvény megfogalmazója sem gondolta, hogy milyen politikai vihart támaszt a parlamentben. Most arra is választ kapunk:
MI LETT AZ ÍGÉRET FÖLDJÉVEL ?
Hallgassuk először Meskó Zoltánt, Kecel akkor még kisgazda képviselőjét, aki 1924. október 9-én a földreform végre nem hajtása tárgyában szólalt fel!
„Öt tárgyalás után, 1922. október elején megállapodás jött létre a kalocsai székes főkáptalan és az igénylők között úgy a területre, mint az árra vonatkozóan. 421 elismert igénylő van, szükségük volt valami 149 hold földre, a káptalan ezt fölajánlotta, a szerződést megkötötték.
Az árat is megállapították. A rokkantak 30 koronát, a többiek negyven koronát fizetnek négyszögölenként. Azonnal lefizették a költségbiztosítékot, és az iratok felmentek a Földművelésügyi Minisztériumba. A földművelésügyi miniszter hozzájárult, hogy egy volt erdőterületet adjanak át azonnal. Helyette a káptalan másutt fog erdősíteni. Fölmentek az iratok az Országos Földhitel Bankhoz.
A szegény emberek eladták a fél hold szőlőjüket, mert a bíró azt mondta, hogy megkapják a házhelyet. A kis pénz félre volt téve, jó lesz anyagra.
Megtörtént az ISTENKÁROMLÁS! Két évig vártak, amikor két év múlva megjött az Országos Földhitel Banktól a végzés, ami tudtul adta az igénylőknek, hogy mivel a káptalan nem hajlandó erdősíteni, egyelőre tárgytalan a dolog.
Keressenek másutt házhelyet maguknak!
Nem akarom a Ház türelmét sokáig igénybe venni. Minden vidéken százával fordulnak elő ilyen esetek.”
Részlet Nagyatádi Szabó István, földművelésügyi miniszter válaszából:
„- Nem bírom hallgatni ezeket a panaszokat! A helyzet az, hogy újabb és újabb nehézségek merülnek fel, és a pénzügyi kormányzat a földművelésügyi ellenére ad ki rendeleteket. A képviselő úrnak választ nem tudok adni, annál az oknál fogva, mert egészségem megrongálódott. Nem bírom a panaszokat tovább! Azon gondolkodom és arról gondoskodom, hogy a helyemet alkalmasabb embernek adjam át.”
Nagyatádi Szabó István a KALOCSAI ÉRSEKSÉG kétszínűsége miatt dobta be végül a törölközőt. Hazament a falujába, Erdőcsokonyára. Október 30-án kiballagott a szőlőjébe. Egyedül volt ott egész délután, szalonnát sütött, késő este ért haza. Másnap reggel nyolc óra tájban hirtelen rosszul lett, elvesztette eszméletét, és húsz perc múlva meghalt. Mindössze 61 évet élt.
Nos, keceli szegények, hát hová lett az ígéret földje?
+
A korona 1926-ban megbukott, a kormány PENGŐT nyomatott és veretett. Emlékszem, apám a Szent József utcai ház felét a testvérének hatszáznegyven új pengőért adta el, azaz 8 millió régi koronáért.
A Nagyerdőt csak kivágatták, fölparcellázták, és végre felajánlották a kecelieknek. Kettőszáznegyven pengőért négyszáznegyven ölet vettünk. Az újfalusi házhelyek legtöbbje ekkora. Hosszú lejáratú hitelt is kaptunk a helyben létrehozott Falusi Kislakásépítő Szövetkezettől, a FAKSZ-tól. Az építkezést 1928 tavaszán nagyjából be is fejeztük. Tető már volt a házon, de a három helyiséget, a szobát, a konyhát és a kamrát belül még nem vakolták. A családunk a Szent József utcai házban lakott. Nagyon kellett a pénz az épülőre!
Anyámék ebben az évben az én tízéves BŐRÖMET IS ELADTÁK egy gazdának, Orcsik Andrásnak. Mint egy gyanútlan jámbor jószágot, kivezettek a tanyájára egy tehenet meg egy borjút őrizni. Itt tanultam meg egy egész életre, mit jelent cselédnek lenni.
Egypár napig minden a megállapodás szerint folyt. Vigyáztam a nyugodt tehénre meg a borjára lelkiismeretesen. Közben a gazdasszonyom összebeszélt a szomszéd Hemző Mihálynéval Azt mondták nekem, hogy jobb legelőre hajtjuk a jószágot. Azt gondoltam, jól van. Hemzőné arra az egyholdas páskomra kivert még két tehenet a két borjával, két anyakocát, az egyik fias volt. A tetejébe még öt süldőt és harminc libát. Május eleje, kellemesen langyos virágnyitó idő. Az első napon valahogyan meg is voltunk, mert a Hemzőné segített az őrzésükben. Igaz, hogy egész nap nem győztünk jobbra-balra szaladgálni. Alkonyatkor mégis azt mondotta:
Holnap majd könnyebb lesz.
Gondoltam:
Jól van.
Másnap reggel segítettek kihajtani, azután magamra hagytak. A libák a fűmag után vándoroltak szanaszét. Az anyakoca kereste a kicsinyeit. Futott volna a malacaihoz mindenen át a tanyába. A böglyök csípték a borjakat, és azok elbogároztak. A tehenek meg utánuk! Nem bírtam az állatokkal. Sírva kiáltozgattam be a Hemzőnének, hogy jöjjenek már ki. Dél felé járt az idő, amikor jött is. De nem volt benne köszönet! Jött felém és nem egyedül, hanem a gazdasszonyommal együtt. Mind a kettőnél frissen vágott tüskés akácfagally. Úgy vertek, hogy a lábamból öt helyen is CSURGOTT VÉR.
Mit tehettem? Sírva menekültem az új ház padlására. Nem mertem a régibe menni, mert az anyám rettent goromba asszony volt.
Mielőtt elbocsátott, azt mondotta:
Agyonütlek, ha a helyedet elhagyod!
A húgom, Mária, 8 éves leányka, de már szolgálatban volt. A Hajas-laposon a Bekéjék tíz nagy libáját legeltette. Megkértem a testvérkémet, otthon ne szóljon rólam egy árva szót sem.
A padláson lapultam éjjel - nappal, és rágtam a körmöm, nyaltam a cserepes számat kínomban. Mind a két kezével rázott a hideg. A húgom kétszer is megfelezte velem az ebédjét. Amikor Marika látta, hogy nem birok lemászni a padlásról, csak elmondotta a dolgot.
A harmadik napon, amikor édesapám éppen hazaért a munkából, a húgom sírva elmesélte az én nagy bajom. Elárulta, hol vagyok, és milyen csúnya a lábam.
Az édesapám nyomban fel is jött értem, és ölben vitt le a padlásról. Talicskán tolt el a József utcai házba. Ecetes ruhával gyógyították a dagadt lábamat, de a fájdalom reggelig nem hagyott aludni. Apám hajnalban nem indult munkába, hanem talicskában tolt az Antóni László doktor úrhoz. Amikor megnézte a lábaimat, csúnyán az anyámra támadt:
Ha még fél napot késtek, nagy baj szakadt volna a családodra! -mondta dühösen és tegezve, mert anyám leány korában náluk szolgált. Azonnal gyógyítani kezdett. Egyik helyen felvágta. Jó mélyen találta meg a tüskét. Sok-sok gennyet nyomott ki a sebből. Valamivel ki is mosta, ami igen csípett. Azután minden kérés nélkül megírta a látleletet.
Édesapám még azon a napon átment Kiskőrösre, és pert indított a két asszony ellen. Másnap kijött hozzánk a doktor úr, hogy újra átkösse a sebem. Úgy hiszem, jóddal kente, majd le is ragasztotta. Harmadszorra már magam sántikáltam el hozzá. Anyám elkísért, de egész úton nem szólt egy szót sem. Csak annyit láttam, hogy néha-néha a kötényével a szemét törülgeti. Többször nem is kellett elmennem a doktor úrhoz.
Nemsokára megtörtént a TÁRGYALÁS. A bíróság helyben vizsgálta ki az ügyemet. Pontban kilenc órakor kezdődött, még a doktor úr is eljött tanúnak. A bíró előtt csak annyit mondott:
Ritka az ilyen kirívó eset!
A bíróság Orcsiknéval kifizettette az egész évi béremet, és fájdalomdíjként még tíz pengőt. Hemzőnének a tárgyalás költségét kellett legombolni. Összesen több mint száz pengőt nyert az igazság!
Alig hevertem ki a bajt, anyám már el is szegődtetett a Palástiékhoz. Én lettem volna, ha a volna ott nem lett volna, a harmadik gulyásgyerek. Alighogy kivezettek a tanyára, a kezembe nyomtak egy félig sült kenyérdarabot. Széthajtottam a héját. Hát akkora döglött böglyöt találtam benne, mint a fél hüvelykujjam! Rögtön búcsút vettem a kapufélfától. Édesapám, aki nem sokkal előbb ért haza, azt mondta:
EBBŐL SE LESZ JÓ CSELÉD SOHA!
A 28. évben nem is szegődtettek el sehova. Bepucoltuk az új házunk konyháját. Apámnak volt munkája, csőszködött. Egy tízéves gyerek lett a segédmunkás. MAGAM LA! Nékem kellett a sarat kevernem, taposnom, összekapálnom. Egy felnőttnek is becsületére vált volna!
Hogy a kosz meg ne egyen, esténként nagyjából lemostam magam. Bekaptam néhány falatot az anyám vacsorájából, és már aludtam is, mint egy hulla a kamrában és vastag szalmazsákon. Így ment két hónapon át! Amikor a konyha fala megszáradt, anyám szép fehérre meszelte.
Sándor, a bátyám, Lukács Mihály bácsiéknál szolgált már a második éve. Nem minden gazda bánt úgy a cselédjével, ahogy az a két asszony velem. Volt, ahol a szolgafiúra úgy tekintettek, mint az édes gyerekükre. A szülőfalumban ilyen gazda nékem nem jutott.
Rátaláltam a szomszédban lakó, aranyszívű Csöre nénire, aki többet javított rajtam, mint az édesanyám. Egyik hét végén kórusban csúfoltunk egy nálunk is szerencsétlenebb gyereket, a Kacska Jóskát:- Jóska, Polóska, fölmászott a toronyba. Megnézte, hány óra. Fél tizenkettő. Csacsi mind a kettő!
A gyerek sírva beszaladt a házba. Mink meg csak nevettünk! Ezután mondta nekem az aranyszívű ezt a történetet: „Nem mindenki olyan életre való, mint te. Sokféle ember van: egészséges-beteg, fiatal-öreg, szegény és gazdag. Nem egyformán kapjuk az Isten ajándékát a hasznunkra vagy a kárunkra. Okos ember soha nem csúfolódik!
Egy nagy csapat gyerek meglátott egy botra támaszkodó kopasz öregembert. Elkezdték csúfolni:- Kopasz, gyere föl a hegyre!
Az öreg először csak feléjük fordult, és ingatta a fejét. A csúfolódás ment tovább. Rázta feléjük a botját, de arra sem hallgattak el. Pedig hegy nem is volt a környéken, csak egy rengeteg erdő. Buta csúfolódás volt az egész. Harmadszor is odakiáltották: - Kopasz, gyere föl a hegyre! Hát erre az erdőből kirontott három medve! A jámbor medvék sem tűrhették a gonosz csúfolódást, és dühösen morogva elkergették a neveletlen fiúkat. Majdnem szétszaggatták őket a csúf szájuk miatt. Akinek esze is van meg lelke is, az nem csúfolódik!”
+
1929 tavaszán, Szent György napján, az iskolának hátra arc!
Elszegődtem Öregcsertőre, VÉN ISTVÁNÉKHOZ gulyásgyereknek egy tehén meg a borja mellé. Itt végre jó sorom volt! Még mostak is rám. Egyszer a gazdám a keceli piacra indult, és engem is haza akart vinni látogatóba. Fel is ültettek a saroglyába, de, mert ritkán néztek hátra, meglógtam. Uzsgyi, vissza!
Mire észrevették a szökést, már a kiáltásukat sem hallottam. Nem akartam hazamenni, mert attól féltem, hogy anyám eltángál. Megvallom az igazat:
Sosem szerette a fiait! Édesapám egyszer eljött látogatóba. Elmondtam neki:
Itt jobb sorom van, mint otthon.
Sohasem bántottak, még szóval sem. Ha a szeles tehén néha el is szaladt, csak azt mondták:- Ne félj, majd megjön!
Elő is került az nemsokára a hatalmas szarvával. Naponta csak két liter tejet adott, de igen jót. Néha nekem kellett a csarnokba vinnem. Mindig külön tárolták Hogy miért, azt nem kötötték az orromra. Öregcsertőn hallottam a LEGBOLDOGABB HANGOT életemben. Egy repülni tanuló kölyök fecske csivogta, amikor először a felhők közelébe ért.
Az Úr Jézus, amikor kicsi gyermek volt, hát ő madarakat csinált agyagból. S odament egy pásztor, és azt mondta:
Mit csinálsz, te gyermek?
Azt mondja:
Hát madarakat!
S azt mondja:
Nem élők!
S azt mondja:
Élni fognak!
Az embör bémönt közibe, s a madarak mind férepültek, s mind lettek fecskemadarak.
Egyszer elmondottam a fecske hangját a szomszéd Csöre néninek. Áldott jó asszony volt, aki a lelkét is odaadta volna, ha valaki kéri. Azt mondta nagy komolyan a tízéves gyereknek:
„Szép lehetett a fecske hangja, mert az Isten kedvenc madara.
De amikor a madarakat teremtette, a legszerényebb madárnak adta a legszebb hangot. Aki nem kért se színes tollat magára, se erős karmokat a zsákmányolásra, csak. békésen várt a sorára.
Akkor az Isten, aki nem szereti a törtetőket, és pártját fogja a szerényeknek, azt mondta a sor végére szorult szürke kis madárnak:- Neked nem adok színes ruhát, ragadozó karmokat, de neked adom a legszebb hangot az egész világon.
Ha egyszer meghallod a gyönyörű hangját, amivel néha éjszaka is beszél, igazat adsz nekem.”
Eljött az ősz. A búcsúzó kedves madaraimmal én is útra keltem. István bácsi megfogta az aprócska kezemet, és azt mondta:
Azt az anyabúsító, apaszomorító fajtádat, te gyerök!/ így potásan!/
Úgy láttam, hogy gazdasszonyom, a Rózsa néni, Táska Ferenc, a szolgatársam is elszomorodott.
A fiatal gazda kocsin vitt haza, és a béremen kívül hozott az apámnak egy-egy zsák árpát meg búzát. Azt mondotta, hogy jövőre a tehén magára marad. Beadják a gulyába, ahonnan mindennap hazajár. Nem lesz rám szükség.
Ruhát nem kellett vennem, mert az volt a bérem: egy pár bakancs, egy öltözet bársonyruha, egy nagykabát és három méter alsónak való. Valakivel meg kellett varratni. Október közepétől járhattam az iskolába.
Az 1930-as év a világnak gazdasági válságot hozott. A gazdáknak szegényülést, mert pusztultak a disznóik. Volt, akinél 20 is megdöglött egyik napról a másikra. Faluszerte hatalmas volt a kár! A baj nem jár egyedül, hullani kezdtek a szárnyasok ezerszámra. Segítettem Pertics Miska bácsinak eltüzelni, elföldelni a dögöket. Az egész ország bajban volt. A szegényeket még nagyobb nyomor verte.
Számunkra az volt a legnagyobb csapás, hogy a munkáért kapott két malac is megdöglött. Pedig eladásra szánták őket a szüleink.
Pertics Miska bácsihoz gulyásgyereknek szerződtem, de mindenes lett belőlem. Példának okáért, én vezettem a két lovat a kukorica ekézésekor. Ötven hold volt belőle, és legalább kétszer meg kellett járni. Két lovat vezettem egyszerre, és bizony gyakran magukkal vittek. A szájukat lekötötték a vezetőrúdhoz. A legyeket csak a farkukkal tudták kergetni. Ahová nem ért el a légycsapójuk, oda meglódították a hatalmas fejüket. Én meg úgy repültem, mint a madár!
A gazdám változtatott a munka menetén. Ezután mindig korán reggel és a naplemente idején dolgoztunk.. Mire befejeztük, bizony eléggé megdagadtak a bokáim. Édesapám szóvá is tette a gazdának, aki igazat adott neki. Kaptam is tőle kárpótlásul egy új zeigpantallót.
Az évi béremre már nem emlékszem. Csak a szép ruhára, amit Miska bátyám a kereskedőnél vett. Zöld bársonyruha volt, de az ára miatt a gazdám háromszor is otthagyta Szabolcs Lajosnál, a boltosnál. De ő azt mondta nekem:
Csak vidd magaddal, amiért megdolgoztál! Majd én a Perticset jól hátba vágom, és akkor biztosan kifizeti.
Nem tudtam, hogy jó barátok, és csak cukkolják egymást.
Megjött 1931, fiatalkorom legborúsabb éve. Befejeztem az elemi iskolát, ha nem is kitűntetéssel. Szerettem volna valamilyen szakmát tanulni, és találtam is helyet magamnak. Anyám azt mondotta:
Szó se lehet róla! Ha mi kapáltunk, akkor KAPÁLJ TE IS!
+
Ezen a hangon szól Kurz Adolf esperes úr is abban a levelében, amelyet a polgári leányiskola ügyében az Érsekségnek írt: „Kecelen római katolikus polgári leányiskolát építeni fölösleges és céltalan. A falusi intelligencia leányaiból 5-6 polgári iskolásnál többet összeszedni nem lehet. Az iparosok oly szegények, hogy az elemi iskolát végzett leánygyermekeiket otthon nem nélkülözhetik. Még inkább áll ez a földművesekre nézve.
Aki ezek közül szegény, pedig 70 százalékuk az, csak úgy tudja fenntartani a családját, ha a gyermekeivel együtt dolgoznak és keresnek. A jobb módú gazdák nagyobbrészt tanyai birtokaikon laknak, és lányaikat úgy nevelik – nagyon helyesen, hogy földműves gazdák feleségei legyenek. Józan érzékökből kifolyólag nagyon jól tudják azt, hogy amelyik földműves lány 14-15 éves koráig polgári iskolába jár, idegenkedni fog a föld szagától.”/1927/
+
A fiúknak sincs menekülés! Tessék elképzelni, hány helyen elmondhatta ezt a gazdák körében. Meghívott és tisztelt vendégként a lakodalmakon, a névnapokon. Nem kellett volna Petőfit vagy Aranyt emlegetni példaként a kitörésre, elég lett volna az Antóni doktor urat megemlíteni, aki a keceli parasztgazda fiából lett egy megbecsült helyi orvos.
Ami pedig az esperes úr népszeretetét illeti: Gyönyörűek voltak az egyházi körmenetek. A gazdag leányok rózsaszín ruhában mentek elöl, a deli legények fényesre nyalt csizmákban vitték a supellátot, amely alatt az oltári szentséget emelte a fejének magasába Kurz Adolf. Mögötte hömpölygött a tömeg, a buzgó keceliek.
A járdáról olyanok is nézték álmélkodva a szép vonulást, akiknek nem volt az ünnephez méltó ruhájuk. Mit ad Isten, az esperes úrnak feltűnt, hogy az egyik férfi a fején felejtette a födőt:
Vedd le a kalapod, te marha!- dörgött rá, hogy fölülmúlja a kántor énekét.
Ez volt a legtekintélyesebb ura Kecelnek az első világháború után. Ekkor mondta ki a nyilvánosság előtt őszinte véleményét a falu népéről. Dühében elszólta magát!
+
Már 1926-ban megalakult a keceli MENTATELEP, és odajártunk napszámba. Ezt a vadkapitalista vállalkozást egy Stielly Walter nevezetű ezredes úr működtette a kedves felesége támogatásával. A hölgy egy Gajáry nevű helyi nagybirtokos lánya volt, akit ide húzott az a jó szíve. A szegénység szagára idesereglettek a ragadozók!
Én hetven fillért kaptam naponta, de napkeltétől napnyugtáig dolgoztam. Azok a kisleányok is, akik egész hónapra leszerződtek. A 12 éven fölülieknek 25 pengőt adtak a leghosszabb aratási hónapokra, júniusra-júliusra. Ekkor naponta 15 órát dolgoztak! A 14 órás hónapokban csak 20 pengőt kaptakegy egész hónapra.
A 10 és 12 év közöttiek szintén látástól vakulásig dolgoztak, de csak 20 és 15 pengőt érdemeltek. A tűző napon ülve végezték a munkájukat. Ha nem akarták vagy nem bírták naponta megtenni a haza vezető 20-25 kilométeres utat, akkor alhattak a közeli istálló szalmáján. Egy tisztességes vécéjük sem volt, ezért járhattak a szomszédos erdő bokrai közé.
A tulajdonos, az ezredes úr, jó gazdaként és boldog apaként, gondoskodott a szorgalmas keceli leányok szórakoztatásáról. Lehívta a leányát, Babakisasszonyt, aki lovaglásával, szép hosszú lobogó hajával elkápráztatta a kis mentásokat.
Közülük többen, az évekig beszívott erős mentaszagtól, tüdőbetegséget kaptak.
A szomszédságunkban lakott a tizenkét éves Földes Franciska. Olyan volt, mintegy szép piros alma, és olyan lett néhány hét alatt, mint egy hófehér arcú köhécselő angyal. Édesanyjával összehivatta a játszótársait, a környékbeli gyerekeket. Tele is lett mezítlábasokkal az a kicsinyke szoba. Azt suttogta halovány hangján:
Ma éjfélkor meg fogok halni.
Sokáig fogsz te még élni és velünk játszani - mondtuk vigasztalásul. Erre azt susogta:
Engem már odakint várnak.
Este kilenc óra tájékán váltunk el tőle csókkal, simogatással, sírással
Alig múlt el éjfél, amikor nagyot sóhajtott, és örökre elaludt-mesélték másnap reggel a szülei. Ez lett a Turcsán lányok sorsa is.
+
Én nem tudtam segíteni rajtuk. Egyszer mondtam a Sendula úrnak, aki a munkát irányította, hogy nem lehetne-e csak hattól hatig dolgoztatni szegényeket? Azt hittem, hogy azonnal elzavar. Azt ordítozta:
Ki kényszerítette őket arra, hogy ide szerződjenek?
Én ettől kezdve befogtam a pofámat. Az lett volna a jó kérdés, Sendula úr:- MI kényszerítette?
A gyerekkínzásért, a gyilkosságokért bűnösnek tartottam a községi elöljárókat, a papokat és az orvosokat. Ők miért nem nyitották ki a pofájukat? Miattuk múltak el ezek a szorgalmas kisleányok már tizenévesen.
A tanítókat nem vádolom, mert azok az állásukat, a gyerekeik jövőjét féltették a helyi maffiától. Egy egész országnak voltak a napszámosai.
Beköszöntött az 1932-es év és a boletta. Ez annyit jelentett, hogy a gazdák az eladott kenyérgabona feléért készpénzt kaptak, a többiért bolettát, amivel csak az adójukat törleszthették.
Hogy segítsenek a gazdákon, egy Hitelszövetkezet alakult, ahol zöldhitelhez juthattak.
A szegénység igen nőtt és szaporodott. A keceli népnek munka után kellett nézni, mert a felnőtteknek itthon nem volt lehetősége.
Találtak is aratást Kunszentmiklós mellett Feketehalomban, Vigyázó Sándor gróf birtokán. Ezt akkor egy Csanak Jenő nevű zsidó bérelte. Édesapám a bátyámat is beíratta kaszásnak, aki ekkor már 18 éves volt. Én lettem az egyik marokverője, a másik egy Haszilló Mihály nevű, aki szintúgy 14 éves volt. Csaknem négy hétig tartott az aratás, természetesen a tizenkettedéért. Azután, mi marokszedők, szedtük a sátorfánkat, és hazajöttünk.
Az aratók ott maradtak csépelni, ami újabb háromheti munkát adott nekik. Aratásnál sokat segítettem a bátyámnak, mert nem volt olyan erős, mint én.
Kaptunk ott némi kommenciót, ingyen kosztot. Egyszer finom sárgaborsót tálaltak fel nékünk. Édesapám nagyon megbecsülte, mert bekente véle a bocskorát. Lett is nagy röhögés!
Minden kaszás 17 mázsa kenyérgabonát kapott, a családunk két kaszása több mint harmincnégyet. Mivel kenyérből kevés volt a kommenció, 100 kilót már megettünk munka közben. Anyánk hónapokig a szemünkre hányta, hogy mekkora belünk van.
A gabona egy részét el kellett adni, hogy a kölcsönt fizethessük. Székely János a malomnál megvette a gabonánk jó részét, a felét ő is bolettában fizette. Pénzünk most már volt, de elég lesz-e az „újig” a kenyérnek való? Mire használhatta édesapám a bolettát? Akinek semmije sincs, adója sincs. Őrizgette egy ideig, aztán eltüzelte. Nem adott meleget, inkább fáztunk tőle.
Belefért a késő őszi időbe egy szőlő alá forgatás. Szvetnyik Ferenc bácsitól vállaltunk 500 ölet, 75 centi mélyre, ölenként 70 fillérért. Suba alatt megbeszéltük a fiával, hogyha a fogait meg akarja őrizni, akkor csak kettős könyvelést végezhet.
Becsületesen elmondottuk, hogy ruhát akarunk rendelni magunknak a Szabolcs úrnál. Fejenként 18-20 ölet forgatunk, de anyánknak csak 15-öt fizessen. Beleegyezett, mert a bátyámnak legénycimborája is volt.
A forgatás átnyúlt az 1933-as évbe, és eltartott március derekáig. Aztán jött a végelszámolás! 45 pengő ütötte a markunkat, amit rögtön el is vittünk a boltoshoz, és megrendeltük a ruhát. Annak húsvétra el kell készülnie, ha a fene fenét eszik is!
Húsvét nagyszombatján délután három óra körül megjelent nálunk a Szabolcs úr inasa. Udvariasan megállt az ajtóban:
Itt lakik-e Vágner Sándor és Vágner János!
Jó helyen jár-biztattuk. Közben égett a föld a talpam alatt!
Meghoztam a ruhájukat, amit a mesterem küldött-mondta a regula szerint, és tisztelgett hozzá. Elfogadtuk, megköszöntük, megkérdeztük:
Mivel tartozunk?
Intett, hogy semmivel, és Jézust dicsérve elköszönt.
Éppen a feltámadáskor szabadult el a pokol!
Amikor anyám ezt látta-hallotta, elkezdte a litániát:
Mit vétettünk ellenetek, hogy ilyen csúnyán becsaptátok a saját édes szüleiteket? Miből lesz kifizetve a FAKSZ?
Édesapánk csak nézett maga elé, és csóválgatta a fejét:
Hát, gyerekeim, ezt nem vártam tőletek!
Hogy nagyszombaton ne folyjon hosszú veszekedés, az apám mellé ültem, és elmondtam neki apróra, hogyan lett meg a ruha ára.
Utána csak annyit kérdeztem:
Mondja, édesapám, van-e magának egyetlen tisztességes vasárnapi ruhája? Pedig évről évre mennyit gürcöl! Mink most vagyunk fiatalok, nem csúfoskodhatunk a faluban, mint a cigányok. Végre elmehetek templomba is. A rendes kislányok mind eljárnak, hátha ott találom meg a magamét. Legalább a szegények templomába eljárok, az újfalusiba.
Apám elfordult és sírt. Hullhattak ekkor örömkönnyek is. Ő aztán megnyugtatta anyánkat. 1933 húsvétján így lett végre egy új ruhánk! A bátyám ebben az évben lett 18 éves, én meg április 20-án 15!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése