AZ UKRÁN ASSZONY
Amikor szárazabb matéria jött, és nem ragadt le, rövid ideig beszélgettünk is egymással. Látszott rajta, hogy szívesen kiöntené a lelkét valakinek. Elmesélte, közben sírdogált néha, hogy valaha ukrajnában milyen jó soruk volt. Hatszáz hektár földnél is nagyobb volt az édesapja birtoka. Ő nem is dolgozott a határban, csak az állatok körül meg a konyhán. Sok szarvasmarhát, birkát, setést tartottak, etettek, gondoztak. A tyúkok alól száz tojást szedtek össze naponta. Mindenkor annyit evett, amennyit akart.
Azután az egyik napról a másikra megváltozott minden. Tudtuk, hogy rajta vagyunk a kulákok listáján. Azt is elterveztük, hogyan próbáljuk meg átvészelni a fenyegető csapást. A szüleim azt mondták, ők már öregek, negyven évesen, értük nem kár, de engem meg az öcsémet a városba mentik.
Hallottunk már arról, mert az alávalóságot nem lehet teljesen elrejteni, hogyan kényszerítik be Ukrajnában a parasztokat, kulákokat a kolhozokba.
Egyszerre tíz - tizenöt fegyveres kirabolja a falut. A zsákmányt, főleg gabonát, lisztet kocsikra dobják. Az apa szeme láttára megerőszakolják a lányát. Aztán elviszik az apát, mert tiltakozott a becstelenség ellen.
A falu lovainak javát elhajtják. A megrakott kocsikon vagy az elrabolt lovakon ülve részegen ordítozzák, hogy lesz hozzájuk egy év múlva is szerencséjük, mert a kuláknál jól lehet mulatni. Ott marad a falu népe állat nélkül. Mivel szántson? Miért szántson? Jövőre is ugyanez! Hova menekülhet, legalább a fiatalja? A városba!
Én csak 17 éves voltam, az öcsém 15. Kiszámíthatod, mennyire voltak öregek a szüleim. Egyszóval sürgősen iskolába akartak küldeni mindkettőnket Kijevbe.
A városban lakik a nagybátyánknak a fia, Anton, aki éppen abban az évben, 1931-ben kapja meg az építészmérnöki diplomáját, és mindjárt meg is nősül. Benne volt minden reménységünk, mert egy káder lányát vette el.
1931 júliusának közepén, jól kioktatva, nekivágunk a Kijevbe vezető útnak. Vonattal 500 kilométert megtenni gyerekjáték. Volt, aki szóvá tette, hogyan engedhetnek el a szüleink ilyen hosszú útra. A szüleink meghaltak, és most megkeressük a rokonunkat, aki Kijevben mérnök. Egész úton ezt hajtogatjuk.
Szeretnénk beiratkozni egy középiskolába, hogy olyan hasznos emberek legyünk, mint Anton. Ezeket akartuk elhitetni először önmagunkkal, aztán a rokonunkkal, végül az egész világgal. Két évig senki nem ír senkinek. Ebben állapodtunk meg a szüleimmel, mert holtak nem leveleznek.
Fejben viszem a címét: Krescsatik 27. Már az első este beállítunk hozzá.
Anton nyitja ki az ajtót, és éppen egyedül van otthon. Látszik rajta egy kis zavar, de megvacsoráztat bennünket.
Közben elmondom az apám kérését. Valamilyen középiskola! Nagyon bátor lány voltam, a nálam elrejtett érték még bátrabbá tett. Csupa arany ékszer a ruhámba varrva.
Értelmes ember volt, mégis hülyének tetteti magát. Mellébeszél vagy egy fél óráig, de azután kinyögi a” nem tehetem Olgácskámat.”
Azt mondta az apám, ekkor mutassam, de csak mutassam az aranyat. Biztosan volt vagy fél kiló. Járkál föl és alá a hatalmas, de még félig üres lakásában. Esküszöm, hogy gondolatban már az új bútorokat rakosgatta. Azután elém áll. Olyan édes volt, mint a cseppentett méz.
-Vannak papírjaitok, kedveskéim? Nincsenek? Holnap lesznek. Olga, te a kórházba mész ápolónői gyakorlatra! Szállón fogsz lakni a többivel. Az öcsédről majd gondoskodom őszig. Azután irány egy bentlakásos mezőgazdasági iskola!
- Halott szülők árva gyerekei vagytok! Világos?
Velem minden úgy történt, ahogy eltervezte. De az öcsémet már két nap múlva Moszkvába vitette egy katonaiskolába. Az aranyat megkapja, és engem mindig megismer az utcán. Ilyen alkalommal tudom meg tőle, hogy valóban árvák vagyunk.
A csekisták a rajont/járás/ lezárták, és az ott élő kulákokat kitelepítették. Állítólag Tobolszkba ment a szerelvény, és ott negyven fokos hideg volt, amikor megérkeztek.”
Folyt a könnye, amíg mesélt.
-Gyorsan férjhez menekült szegény, ha már 16 éves fiuk van – gondoltam közben.
Talán két hét is eltelt, amikor újra elbeszélgettünk. Bizalmasan elmondotta, hogy az öccsével sikerült kapcsolatot találni, és leveleznek. Az utolsó levelet éppen Magyarországról kapta. Budapest ostroma előtt. Már három éve, és semmi hír róla. Lehet, hogy a moszkvai lakáscímre jön a levél, mert két évvel ezelőtt onnan parancsolták az Uralba az egész családot. A férje szakembere a bányászatnak, azért nem volt kibúvó.
Akkor mondta el, hogy a férje bányász technikus. Ami annyit jelent, hogy állandóan a mélyben van, amíg ott munka folyik. A bánya biztonságáért felelős. A 16 éves fia is itt dolgozik. A férje fizetése havonta 2200 rubel, a fiuk 600 -at kap. Összesen 4600 rubelt keresnek, de már három éve nem tudott venni egy pohár tejet. Egyik napról a másikra nem marad 20 deka kenyerük.
„Ti még bízhattok, de mi már sohasem!”- mondotta könnyes szomorúsággal.
Mit mondhattam rá? Ha elmesélem, hogy idefelé egyetlen ép falut vagy várost nem láttunk, mert mindegyiket kétszer pusztították el. Először a foglaló németek, majd az őket visszaszorító oroszok, ettől még jobban kétségbe esik. Talán az megvigasztalná egy kicsit, ha elmondanám, hogy a kijevi Krescsatik 27. bizonyosan a földdel lett egyenlő.
Megsimogathattam volna a fejét, mint nekem egykoron a szakmári Vén István bácsi, de a kendőjével szorosan lekötötte a haját a büdös-vörös levegő miatt.
Jól jártam a barátságával, mert néha szerzett nekem egy kis mahorkát. Nyugodjon, ahol van, békességgel!
+
Az előző bandámat fájó szívvel, de el kellett hagynom. Bizonyára találtak számomra egy nehezebb melót. Úgy volt, ahogy sejtettem. Kiraktak a városból egy trityi/ harmadik/ kategóriás brigádhoz górénak, hátha tudok a sziklából vizet fakasztani. Ebben a szovhozban még sohasem teljesítették a normát.
A gyalogtúrára egy kiskatona kísért bennünket, és egész úton noszogatta a társaságot. Sugározzuk az optimizmust, és már a város utcáin énekeljünk Kinek van kedve munka előtt énekelni? Bizony egy hangot sem adtunk, talán ezért értünk ki időben a földre. Ha jól emlékszem, krumplit kapáltunk.
A nacsalnyikkal itt is kimérettem a napi normát, aztán kitűztük és levertük a karót. Elvégeztük időre, még hozzá is vágtunk egy tekintélyes darabot. Amikor a nacsalnyik megnézte, úgy tapsolt örömében, mint egy kisgyerek. Azt mondta, hogyha az emberek kiérnek, vége a napnak, és minden ember menjen be a szovhoz központjába, mert kap egy könnyű ebédet.
A gyár gugyelált /dudált/, és mi vigyorogva indultunk be a 140%-os teljesítménnyel. Bent leadtam a papírt a csodáról. Nagy lett a felhajtás! Megkérdezték vagy százan:
-Hogyan teljesítettük?
- Kapálgattunk- mondottam hadvezéri gőggel.
Újra megkaptuk a fejadagunkat, és most már úgy éreztük, hogy ettünk is valamit. Még balalajkások is játszottak nekünk. Én a mennybe mentem, és három hónapig ott is trónoltam. Amikor egy hét múlva csak 70%-kal vonultunk be, azonnal kidőlt a liszt.
Szégyenkezve ugyan, de elmondtam az igazat. A kísérőnknek fejébe szállt a dicsőség. Ezt mindenkinek a tudomására akarja hozni, ezért munka helyett masíroztat és énekeltet bennünket a főutcán. Csak fél napig dolgozunk, a nap első felében esztrádot adunk ingyen. Sértődötten vettem tudomásul, hogy hitték is, meg nem is.
A következő nap is úgy kezdődött, mint az előző: kultúrműsor zárt rendben. Már becsavarogtuk a fél várost, amikor észrevettem a komisszárt, aki élet és halál ura volt. Egy gyors bricskán elhúzott mellettünk, de az arcát ügyetlenül álcázta. Mire komótosan kiértünk, éppen tíz órakor, már várt bennünket a mezőn. Közben idegesen verte pálcájával a bal tenyerét. Magához hívta a katonát, és érdeklődött a hogylétünk felől.
Szegény olyasmit nyögdécselt, hogy pihentetni akart bennünket, mert gyöngék vagyunk. Nem sok idő múlva megjelent három katona egy másik bricskával. A kísérőnket udvariatlanul feltuszkolták és elvitték. Valamelyik zaklucsinban /zárkában/ kötött ki a mi nótás kedvű katonánk.
Ettől kezdve három hétig egy civil jött értünk vadászfegyverrel. Időben kísérte ki a csapatot, a % sem maradt el többé. Sok esetben plusz ebédet kaptunk, és néha szólt a balalajka is.
Egyik reggel, amikor a brigáddal a kapuhoz értünk, azt mondják, hogy álljak félre, mert más beosztásom lesz. A kovboj kacsintott, és amikor nem látták, a sapkáját megemelte egy kicsit. Úgy, mintha csak igazított volna rajta, mert félt ő is, hiszen mi csak plénik voltunk, akikkel bratyizni tilos.
Isten látja a lelkemet, hogy nem hazudok, de megint új brigádot bíztak rám. Csak egy hegyre kellett felmenni, de nem is volt az hegy, csak emelkedő, hiszen az Uralnak ez a része fennsík. Jöttünkben, az Ural folyón átkelve, állandóan felfelé kaptatott velünk a vonat egészen Krasznouralszkig, aminek a látóhatárán már nem voltak csúcsok.
Hosszúnyelű 50 centis kaszával dolgoztuk. Azzal tudtuk legjobban kiszedni, vágni a bokrok meg a vörös fenyők közül a füvet. Nagyon kevés állattal találkoztunk az erdőben, pedig hetek alatt nagy területet bejártunk. Egy-két avarban elfutó apró négylábút láttunk. Egyetlen egyszer egy szép nagy hóbaglyot! Vagy beteg volt, vagy nem volt álmos, mert nyáridőben, és fényes nappal különösen, az odúban alszanak.
Jó munka volt, mert a bokrok alattuk mindenféle ehető gomba hófehérlett. Rövid időn belül megtanultuk, csak az a rossz, aminek piros a kalapja, vagy piros színű, és fehér csíkok vannak rajta. Ezeket tilos megenni, mert fél óra múlva elviszi a halál a gyanútlan kaszást.
A macska sem tudja, milyen fajtával, de minden nap jól laktunk. A vörös fenyő száraz ága csak úgy pattogott a tűzön! Egyszer sült gombával, másszor meg főttel tömtük tele a bendőnket. Ez volt ám a jó világ!
Néhány nap után olyan kedvem kerekedett, hogy énekelni kezdtem egy orosz dalt magyarul:
Valahol a Volga mentén élt egyszer egy kisleány.
Nem ismerte a szerelmet, boldog volt ő igazán.
Erre felfigyelt az orosz nacsalnyik. Néz rám, és megemeli a kalapját, nem nekem, hanem a dalnak. A szeme is könnyes volt, amikor arra kért:
- Üljünk le, és énekeljük el még egyszer! Aztán más nótákat is!
Óvatos emberként mondottam neki:
- Procent nye dajút?
Nye bojsza, procent! 120% jeszty! Davaj! Davaj! Ne féljünk, csak énekeljünk!
Kis Juliskám, mi bajod van? Arcod mért oly halovány?
Napjaid oly búsan telnek, pici szíved fáj csupán.
Davaj! Davaj! Énekeljük tovább!
Volga, Volga, gyászos Volga! Mivé tettél engemet?
Elraboltad örökre az én kedves szeretőmet.
Bíztunk benne. Énekeltünk a nacsalnyiknak magyar dalt is. Sokáig keresgéltük a legszebbet, amíg rá nem akadtunk:
Száll a madár ágról ágra,
Száll az ének szájról szájra.
Már a nap is lemenőben
Tüzet rakott a felhőben.
Este van már, késő este.
Pásztortüzek égnek messze.
Messze, messze, más határon,
Az alföldi rónaságon.
A faluba minden csendes,
Még az éjbogár se repdes.
De ha éjfélt üt az óra,
Várhatunk a virradóra.
A mi oroszunk elnevette magát, és veszettül tapsolt:- Ócseny kraszíva! Nagyon szép!
Mi meg sírtunk magunkban.
Szép lelke volt, megadta a 120% - ot a dalokért.
Kiderült, hogy az előttünk járók nem értettek a kaszáláshoz. Nem parasztgyereknek születtek. Ezért nem tudták a normát teljesíteni.
A nacsalnyik megszeretett bennünket a munkánkért meg a szép dalokért. „Valahol a Volga mentén” minden áldott nap elhangzott.
Lehet, hogy ukrajnai kozák fiú volt. A barátkozással és a gombaszedéssel is eltelt néhány hét.
Heteken át teleettem magam, ezért a férfierőm visszatért. Ha szóba állt velem egy nő, nagy veszélybe került ő is meg én is. Ha nem engedett a jónak, a gyilkosság fenyegette, ha igen, akkor meg a közös halál.
Az egyik nőt úgy a korláthoz nyomtam a mások szeme láttára, hogy csaknem átestünk rajta mind a ketten. Tragédia nem lett belőle, de azt mondták ott bent:
- Türtőztesse magát, mert egyszer megunjuk, és baja esik!
Elértem a harminc éves kort, amikor véget ért a fogságom. Az a három és fél év, ami alatt hat hónapig voltam csernirobotcsik /feketemunkás/. Olyan helyeken, ahol mindig gázálarcban kellett dolgozni. Ha óránként tíz percig szabadon lélegeztem, akkor is ott lógott a nyakamban. A hadifogságomat egyetlen FOTÓVAL lehetne legjobban érzékeltetni: Friss levegőt vételezni kinézek egy ablakon, a gázálarc pedig ott lóg a nyakamban.
+
Nem véletlen, hogy A NORMÁRÓL szeretnék írni. Itthon is mondogatták az én jó szüleim:- Aki nem dolgozik, ne is egyék! Ez volt az életünk első számú parancsa. Dolgoztunk és ettünk. Amennyit bírtunk és amennyi jól esett.
A fogolytábor parancs így szólt:
- Dolgozz, hogy életben maradhass!
A legnagyobb gondunk, állandó beszédtémánk ez volt. Képzeljenek el egy 80-90 kilós férfit, aki naponta csak egy csajka teát, húsz deka kenyeret és hús nélküli levest kap, ha teljesíti a kiszabott napi munkát, a 100%- ot. Ha nem érte el, akkor kivették kezéből a kenyeret. A következő napon még gyengébb teljesítményre volt képes. Ez így ment az én esetemben is addig, amíg ötven kilóra nem fogytam. Ekkor, Istennek hála, búcsút inthettem a tábornak Néhány hónap múlva én is elhullottam volna, mint annyi ezren előttem.
Aki nem volt olyan munkában edzett, gyakorlott melós, mint én, fél év alatt összeomlott. Ezért örültek a hozzám hasonló brigádvezetőnek, aki kihajtotta belőlük a 100%-nál többet. Meghosszabbították az életüket, esetleg túlélték a fogságot.
Minden rabnak az volt a véleménye, lett légyen az orosz avagy magyar, a nagyfőnökök meglopnak bennünket. Mi, magyarok, úgy is hívtuk őket:- Rózsa Sándor és bandája.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése