Egyetlen puskával heten folytattuk az utunk. Beesteledett, mire egy kis falucskába értünk. Bementünk a szélső házba, ahol a gazda szívesen látott bennünket. Kérés nélkül adott teát és valami kenyérfélét. A szőrcsizmám és a kapcám át volt ázva, levetettem és a kemencénél szárítgattam, melengettem mindenségemet. A többiek is ezt tették. A puska a kezem ügyében, a falhoz volt támasztva, csőre töltve és biztosítva. Már majdnem szundikálta, mert kinn már sötét volt, csak a hó világított.
Egyszer csak a konyhaajtóban lábdobogás, beszéd. Már nyúltam is a puskáért, amikor bejön egy orosz katona, de fegyver nincs nála, köszön is:
„Jó estét kívánok, szevasztok, gyerekek!”
Nagy gondban voltam, hogy most mi a helyzet. Van egy orosz, aki tökéletesen tud magyarul, mögötte egy magyarom, aki puskával kíséri, de szó nélkül.
„Ne idegesíts azzal a puskával!” – szólt rám az orosz-magyar. Majd folytatta:
„Én is magyar vagyok, és onnan léptem le én is, ahonnan ti jöttetek, csak sikerült ruhát cserélnem. Ugyanis én ungvári gyerek vagyok, ezért jól beszélek oroszul. Különben Várnai László vagyok a győri tüzérektől, ez a fiú a csicskásom.” Így lettünk mi kilencen.
Azt mondta a zászlós, hogy hallotta a tegnapelőtti eligazításon, hogy a voronyezs-kurszki vasútvonalon van egy Shenn nevű állomás. Onnan holnap, január 29-én, utoljára indul vonat Kurszkba. Oda el kell jutni, mert máskülönben mindennek vége. Ez a Shenn teljesen északi irányban van.
„Pihenjünk még egy negyed órát, aztán vágjunk neki!”
El is indultunk, éppen este hét óra volt. Útközben hol jobbról, hol balról csatlakoztak hozzánk. Rövidesem már vagy harmincan voltunk. Meg-megálltunk rágyújtani meg pihenni, csak úgy a puskákhoz támaszkodva, és farkasordító hidegben. Sokszor megtapogattam magamat, hogy van-e rajtam ruha. Nem ért semmit a fejünkre tett pokróc, mindenütt átjött a hideg. Balról kocsikerék csikorgása a hóban. Megálltak, mi is megálltunk. Egyszer csak megszólal onnan valaki:
„Maguk magyarok?”
„Magyarok.”
Már csatlakozott is hozzánk egy parasztszekér. Meg az azt kísérő negyven baka. Egy falu szélső házainál németek. Vezetnek bennünket egy magyar-német eligazító állomásra. Magyar és német tisztek együtt. Azt ismételték, amit a zászlósunk is mondott. Holnap reggel indul a vonat Kurszk felé, utána semmi. Az irányító állomáson már van harminc teherautónyi német. Több nem fér. Hiába könyörögtünk, a kocsik tele vannak. Ahol mindez lejátszódott, azt a falucskát Matyievkának hívták. Pihentünk egy félórát, és fél tizenegykor nekivágtunk újra az útnak. Ez az út pontosan az állomáshoz vezetett. Szalmacsutakokkal volt kijelölve. Reggel hat órára az állomáshoz értünk. A vonat ott állt az első vágányon. Sok magyar, német és néhány olasz lézengett az állomáson.
Bementünk az állomás melletti nagyterembe, mégiscsak fedél volt fölöttünk, és teliszuszogtuk egy kis meleggel. Az olaszokat öröm volt nézni. Ha mi majd megfagytunk, akkor ők már fagyott emberek voltak, úgy reszkettek, mint a miskolci kocsonya. A terem közepén tűz égett, mert fölszedték a parkettát, és azzal tüzeltek, de igen kevés fokkal enyhítette a hideget, mert az ajtók-ablakok már elégtek, bátran bejöhetett a hideg, és be is jött. Különösen napkeltekor! A füst megrekedt a teremben, és abban keresgéltük egymást. De kérdeztük az egyik vasutast, hogy mekkora hideg van? Mondta, de csak akkor értettük meg, amikor a falon is megmutatta: - 48 fok hideg volt! Tehát 1943. január 28-án, hajnalban – 48 fokos hideg volt a Shenn nevű vasútállomáson.
Életem leghidegebb hajnala. Másnapra enyhült, csak – 46 fok volt. Jöttek a németek, és mindenkit fölszállítottak a vonatra, németet – magyart egyaránt. Akkor éppen nyolc óra volt. Fölszállni szabad, leszállni tilos! Elöl a mozdony jól befűtve, mögötte a szenes kocsi, nyolc-tíz személyvagon. Utána a többi pőrekocsi, félméteres oldalakkal. Személykocsikra a németek, a pőrekocsikra magyarok, és ott voltak tárolva a német katonai limlomok. Harckocsi-roncs, repülőgéptörzs, Mercedesek, ládák lepányvázva. Két kocsiban német katonák, márványszínűre fagyott arccal, egymásra dobálva. Ezeket majd valahol el akarják temetni, amikor megolvad a föld. Valahol megkapják majd a végtisztességet.
Ekkor ültem először életemben Mercedesben, igaz, hogy sem kerekei, sem ablakai nem voltak. De jól működött az ülése. Már két órája álldogáltunk, amikor kínkeservesen el is indult a szerelvény, de mintha nem akart volna ettől a kis állomástól megválni. Január 29-én jutottunk el, a hajnali órákban, Kurszktól olyan nyolcvan kilométerre lévő állomásra: Scsigribe. Tíz órát kibírni egy pőrekocsin, a legnagyobb hidegben, komoly teljesítmény volt.
Jöttek a német tisztek, minden német lefelé, egyik sem mehetett tovább. Mi előre mentünk a helyükre, ahol emeletes ágyak voltak, és mindenki lefoglalt egyet. Csak akkor csináltam én is leltárt a testemről, amikor 29-én nyolckor leszálltunk Kurszkban:
„Ébresztő, kiszállás!”
De amikor leléptem az ágyról, éreztem, hogy baj van. Az ülepemen a ruha megfagyott, a bal sarkamat nem érzem. Tudok ugyan lépni, de mintha a lábam nem volna az enyém. A vonat mellett fehérköpenyes-bundás magyar ápolónők. Amikor meglátnak bennünket, sírva fakadnak. Nem tudtuk, miért sírnak, de azt mondogatták:
„Istenem, istenem, mi lett belőletek?”
Lett, ami lett, de még élünk, és ezek a nővérkék nem is sejtik, hogy életben maradni mekkora teljesítmény volt. A hőmérséklet is, lám, már két fokkal alacsonyabb, mint tegnap ilyenkor. Majd csak tovább enyhül egy keveset.
+
Az ápolónők könnyei nehezen száradtak föl, olyan látványt nyújtottunk. Nem is lehet csodálkozni, hiszen akkor már több mint két hete hányódtunk gazdátlanul, és sodródtunk mindenféle halálos veszélybe, többnyire éhezve és fázva. Most elkalauzoltak bennünket az állomáson túl álló barakképületbe. Nyolc-tíz is állt egymás mellett. Mindegyik közepén dobkályhák ontották a meleget, pihenőhely a padlóra terített szalma volt.
Mondták, hogy aki éhes, az a szemközti oldalon lévő német konyhán ehet, amennyit akar. Valóban nem volt messze, mert én fél lábon ugrálva is könnyen megtettem az utat, és két adagot be is vágtam, mert már két napja semmit sem ettem.
Evés után újra visszadöcögtem a barakkba, és miközben melegedtünk, a nővérek vizsgálgatták a lábainkat. Miért is kell egyeseknek egy lábon ugrálni? Az urivi állás elhagyásakor én úgy döntöttem, hogy nem bakancsot húzok, hanem szőrcsizmát. Ez egy bőrtalpú bokán felül bőrrel bevont nemezcsizma volt. Nagyon bíztam a hűségében, kitartásában, csak az volt a baj, hogy a több száz kilométeres gyaloglástól a sarkam lekoptatta a csizma belső, nemezből készült részét, és ott nem maradt más, csak a vékony bőr. Csak egy pár kapcát tudtam föltekerni, mert a szűk csizma nem vett be többet. És ebből származott az én nagy bajom.
A jobb lábamról szépen lejött a csizma, és kapcával törölgettem a lábam fejét. Megvizsgáltam, és úgy láttam, hogy ennek nincs semmi baja. Következett a bal láb. A barátaim szépen óvatosan húzzák, huzigálják, de a lábszáram nem engedi, Nincs más megoldás, mint hátul a varráson óvatosan felvágni. A csizma lejött, a kapcát is letekertük, de a lábam nagyon fájt. A sarkamon zsömle nagyságú felfagyott hólyag, a színe lilás-fekete. Fagyás. Tegnap éjszaka fagyott meg a vonaton. A mínusz 48 fok megtette a magáét. Most mi lesz? Hogy tudok én ezzel menni? Ki segít nekem, hogy ne pusztuljak el tehetetlenül a szülőföldemtől másfélezer kilométerre?
Azután Miklány Bandit vetkőztették. Neki a bal lábával nem volt semmi baj, de a jobbról nem akart lejönni a bakancs. A dobkályhánál melegítette, és meghúzták a bakancsát. Egyik a lábát fogta, a másik a bakancsot húzta. Le is jött, de benne maradt a kapcája és a kisujja. A helyén egy vékony lilás csonk. El is ájult szegény.
Délben jöttek az orvosok, négyen is. Nézték a lábam, erős fagyás, és könyörgök nekik:
„Százados úr, ha Istent ismer, tegyenek vonatra, egy sarokban elférek. Ne engedjenek itt elpusztulnom!”
„Sajnállak, fiam, a vonat tele van. Senkit nem vehetünk már föl. Sem gyógyszerem, se műszerem nincs. Csak tanácsot tudok adni: Szorítsd össze a fogad, és irány Magyarország!”
„Százados úr, hol van a legközelebbi magyar kórház? El bírok odáig menni fagyott lábbal?
„Fiam a legközelebbi Kijevben van. 5-600 kilométert meg kell tenned a saját lábadon.”
Orvosi vizsga után sorakozó. Ki hogy bír, úgy megy tovább. Elindultunk. Én a visszakötözött szőrcsizmámmal, sántikálva. A vasútállomástól a kurszki pártházig. Négy kilométert már megtettem. Január 29-én késő délután értünk az ún. Vörös Házba, Tizenkét emeletes épület volt. Emeletenként 30 kisebb-nagyobb terem, irodák, és kiszolgáló helyiségek.
A mi ezredünkhöz tartozókat a hatodik emeletre irányították Itt már akadtak tisztek. Már lehetet látni századost, őrnagyot. Egy alezredest is.
A termünkben padlóra szórt szalma, ez a fekhely. Annyi embert zsúfoltak össze egy-egy teremben, hogyha valaki meg akart fordulni, akkor az egész sornak fordulnia kellett. Fél oldalunkkal egymás hasán feküdtünk, mint a fázós kismalacok. Sem ebéd nem volt, sem vacsora, csak az a reggel kapott német sárgarépa-főzelék.
Január 30-án sem reggeli, sem ebéd, sem vacsora. Egyik törzsőrmester megkérdezte az egyik századostól, hogy mi semmi ellátást nem kapunk.
„Maguk akarnak enni, akik gyáván elhagyták a frontot? Milyen jogon ennék a kincstár kenyerét? Maguknak törzsőrmester úr, nem kenyér jár, hanem golyó! Megértette?”
„Megértettem.” Aztán, hogy ki mit gondolt a százados úrról, azt majd még bizonyára egyszer megtudja.
Este minden szobán végigjött egy tiszt, és eligazítást tartott. Holnap reggel nyolc órakor az épület előtt sorakozó. Fél kilenckor indulás hátra.
„De mi fagyottak? Hogy megyünk?”
+
Nagyon el voltunk keseredve. Estefelé az orosz nehéztüzérség már Kurszk keleti peremét lőtte. A tisztek azt mondták, hogy az indulás nem kötelező. Aki nem jön, az marad és felel önmagáért. Becse Sanyi barátom gondolt egy nagyot, és az épület udvarán lévő fenyőágakból kiválasztott számomra egy megfelelő hosszút és ágasat. Ez lett az én kifaragott mankóm.
Ágait rongyba csavartuk, hogy ne nyomja a hónom alját, egyik oldalág lett a fogantyúja. Az esti félhomályban kétszer is végigkopogtam vele a folyosón, hogy kipróbáljam. Bevált. Úgy éreztem, hogy én is nekivághatok egy lábbal is az útnak, és nem kell ebben az elátkozott városban maradnom – egyedül, társak nélkül.
Reggel nyolckor a felsorakozott csapat jobbszárnyán álltam, illetve álltunk Fenyvesi Öcsivel, mert így neveztem el a segítőtársamat, a mankómat. Szilárdan álltam három lábon, amikor a rangidős tisztnek a jelentést adták.
Három lábon, mert ha nem kellett menni, akkor a földre eresztettem a fagyottat is pihenni. Bal lábamra nem lehetett a csizmát felhúzni, csak különböző rongydarabokkal bebugyolálni. Nem volt valami esztétikus, de hát nem is szépségversenyre, hanem hazafelé készültem vele. Miklánynak nem volt ilyen problémája, a csonkult lábára tudott bakancsot húzni. Igen sántított, de mégiscsak volt lábbelije.
Január 31-én indultunk el Kurszkból. Ragyogó napsütésben, és most azt is megtapasztaltuk, hogy milyen az a hóvakság. A nap száz ágra sütött, de bárcsak sütött volna, de mindössze világított, mert a fagy még keményen tartotta magát.
Reggel kilenckor indultunk, úgy ahogy haladtunk is, de estig nem értünk ki a városból. Hogy milyenek ezek az orosz városok. Hatalmas országnak hatalmas városai. Szétterülnek, és a város közepén meghagyják az erdőt, park lesz belőle, és e köré a központ köré építkeznek, persze emeletes háztömbökkel, nem kis családi házakkal.
A városban kellett éjszakáznunk! A 20. század összeverődött maradványát egy őrnagy vezette. Kétszáztíz katonát, közöttük négy tisztet. Elszállásoltunk két egymás mellett lévő emeletes házban Egy óra múlva vacsoraosztásra sorakozó! Nem tudtuk, hogy az őrnagy hogy csinálta és honnan vette, de fél liter forró tea, fél kenyér és tíz deka főtt kolbász jutott mindenkinek.
Egész nap csak zsibogott a lábam, alig mertem a földre leereszteni. Egy kicsit mindig elmaradtunk a többiektől, de azért bírtuk a tempót. Vacsora után bontottam ki a lábam, ahogy megpihent, akkor kezdett újra fájni. Ez eléggé megzavarta az álmom.
Reggel nyolckor indultunk tovább, és már majdnem dél volt, amikor éppen elhagytuk a város szélső házait. A kilométerek szaporodtak, és lassacskán este lett, de lakott helyet sehol sem láttunk. Este nyolc órakor egy erdőszélben két óra pihenő, de nehogy valaki elaludjon, mert biztosan megfagy. Aki fáradtan nekidőlt egy fatörzsnek, az ezt kockáztatta. Mi heten körben mozgattuk egymást, és mondtuk a főhadnagynak, hogy indítson tovább bennünket:
”Sorakozó! Indulás!”
Hat ember a fának támaszkodva elszunnyadt örökre. Mentünk egész éjjel, kétóránként kis pihenőkkel, és reggel lett. Még mindig nem volt a láthatáron lakott helység. Délután két órakor értünk egy faluba. Útközben fölcsaptam kereskedőnek, és vizet árultam. Ha nagyon szomjas voltam, havat hiába ettem, nem oltotta szomjam, de ha a kulacsot teleraktam hóval, iható vizet kaptam, ha megolvadt. Ezt árultam, mert a nadrágom zsebében megolvadt. Ittam, meglátták, kértek belőle. Mit adsz érte?
Hárman két cukorrépáért és négy cigarettáért kaptak egy kulacs vizet. Így éltünk. Kurszktól kilencven kilométerre volt a következő jelentősebb helység: Szudzsa. De ekkor már annyira fájt a lábam, hogy alig tudtam menni. Azért akármilyen segítségemre is volt az Öcsi, mégis nehezen boldogultunk ketten. Már csak az egyik lábamra számíthattam. Néhányan lemaradtunk. Nem sokat, pár száz métert. Mire a főtéren utolértük őket, a csapat már felsorakozott. A főhadnagynál jelentkeztünk, és kértünk engedélyt belépni.
„Ha még egyszer lemaradnak, mint katonaszökevényeket fölkoncoltatom magukat. Értették? Lelépni!” Öt perc sem telik el, a főtérre befordul egy szánkó, rajta két honvéd és egy szakaszvezető. Mindkét honvéd lába pokrócba csavarva, a tizedes lefagyott orra helye leragasztva.
„Szakaszvezető, már magának megmondtam, hogy a lemaradókat katonaszökevénynek minősítem.”
„Alázatosan jelentem, hogy nem tudtunk másként jönni.”
„Ne feleselj, az anyád istenét, mert …”
„Hogy merte az anyámat bántani?” De a főhadnagy előbb lőtt, a szakaszvezető fejét találta el, de a tömegből egy géppisztoly is megszólalt. Két halottunk lett fél perc alatt. Egyszer már történt velünk hasonló eset, még a kezdet kezdetén: Kacsatovkán. Ettől kezdve nem volt, aki összetartsa a csoportot. Mindenki ment, amerre látott.
A főtérre nyíló utcából magyarok jöttek, mindnek a hóna alatt egy friss, ropogós német kenyér. Mondták is, hogy nem messze van, Mindenki kap kenyeret, csak menjünk!
Öten egy iskolában szállás után néztek, mi ketten mentünk a megadott irányba. Valóban, mindenkinek a kezében friss kenyér a kezében, akkor nekünk is lesz. Én kopogok a Fenyvesi Öcsimmel, a barátom mellettem ballag. Figyeljük ám, hogy hol lehet az a pékség.
„Állj, honvéd! Miért nem tisztelegnek? Nem tanultak fegyelmet, nem tudják, mi kötelező tiszteletadás? A magyar futóbolondok! Eldobálnak mindent, otthagyják a frontot, és még tisztelegni sem tudnak.”
„Kinek tisztelegjünk, még a rangjelzését sem látjuk?”
Kigombolja a köpenyt, és előttünk egy vezérőrnagyi aranycsillag arany alapon.
„Mind a két semmirekellőt a falhoz állítani!” – adja ki az ukázt a mögötte álló két géppisztolyosnak És tényleg terelnek bennünket a fal felé. Már láttuk, hogy honnan hozzák a kenyeret, de ez a hülye elvette az étvágyunkat a kenyértől. Már az utca közepén járunk, amikor lemondtunk az életünkről újra.
A széles utca jobb oldalon fölkúszott egy dombra. Ennek a dombnak a tetején jelent meg először kettő, majd újra kettő tompaorrú valami. Leállított motorral négy Rata, de már szórják is az aranygallérost meg a két halálraítéltet. Az utca közepén irányba fordultunk, hogy kisebb legyen a felületünk, az aranyparolis meg elhúzott onnan. Amikor már a gépek visszafelé jöttek a kerítés tövénél hasaltunk. Kilőtték a tölténykészletet, de nem feküdt senki az utcán. Arra jó volt a támadás, hogy mindenki elsietett a dolgára. A fene egye meg, már megint megmenekültünk, most éppen egy duplára szabott halálból.
Ha már így sikerült, induljunk el kenyeret keresni. Igaz, hogy könyörgésre, de ketten négy kenyeret is kaptunk.
Mi heten úgy beszéltük meg, hogy másnap délelőtt pihenünk, egy kicsit tisztálkodni is kéne. A lábamat meg ápolni, mert nagyon fájt. A főtérre értünk, és jött velünk két katona, akik azt mondták, hogy menjünk velük. Azt mondták, hogy éppen heten hiányoznak ahhoz, hogy vételezni tudjanak a raktárnál. Egy tiszt parancsnokságával legalább harminc ember vételezhetett öt napra élelmet: élelmet, cukrot, cigarettát, ami járt, mindent. Odamentünk, és lettünk harmincketten, a parancsnokunk meg egy lelkészhadnagy. Fölvette az adatainkat, erre megkaptunk mindent. Egy közeli falucskában beszállásoltak bennünket. A pap három emberre adott egy kenyeret, 10 deka kolbászt, öt cigarettát fejenként. Azzal, hogy vacsorára is maradjon. A reggelit pedig ismét osztjuk. Nekik van szánkójuk, azon fönn lesz minden, és az élelem együtt tart bennünket.
Reggel öt órakor fölébredek, és suttogom a haveroknak, hogy én bajt szimatolok. Ezzel a pappal baj lesz. Ők a szomszéd házban voltak elszállásolva, át is mentek érdeklődni.
A házigazda, egy öreg orosz azt mondta, hogy a vengerszkij pópa meg a csetiri szoldát négy órakor pasli. Káromkodtunk, mint huszonhét csikós. Elvitték a huszonhét embernek az ötnapi élelmét. Semmi változás nem történt, koldultunk tovább az oroszoktól. Vagy vettünk, vagy kaptunk, vagy elvettük, de csak egy célunk volt: Túlélni!
+
Másnap esni kezdett a hó. Aprón, kitartóan esett egész nap. A hatvan centi kapott vagy harmincas utánpótlást. Délután föltámadt a szél is, és kavarta a szemekbe a havat. Késő este értünk egy faluba. Túlmentünk a falu közepén. Mert már tudtuk, hogy mindig a közeli faluvéget szállják meg a tapasztalatlanok. A házak úgy álltak, mint egy sor kifordított kucsmasor, az oldalán pipázott mindegyik. Hívták a vándorokat melegedni. Kinéztük az egyik házat, és nem tévedtünk, mert nemcsak nagy volt, de krumplit is főztek a számunkra.
Bár először meglepetéssel szolgált, mert egy kutya ugatott meg bennünket. Nem harapós kedvvel, csak olyan udvarias módon, mintha csak köszönne. Vagy a háza ura vegye tudomásul, hogy vendégek jönnek.
Kinyílt előttünk az ajtó, és egy nagy szakállú és bajszos orosz jön elénk, és szívesen mutogatja a bevezető utat. Én sántikálok hátul, a Fenyvesi Öcsivel tartom távol a kutyát. Beléptünk a tágas szobába. Néztük, hogy hol lehetne lepakolni. Hét sapka, hét köpeny, hét mindennek kell egy kis hely. Mindennek meglett a helye, amikor a belső szobából előjött egy fiatalasszony. Szépen, csinosan felöltözve, de a lábán fekete csizma. Mindenkivel kezet fog, és a lányát is bemutatja: a kislány is Jelenka. Egy piszeorrú, szőke kislány, talán hét-nyolc éves. Kedves kislány, a mama kedvence, és a viselkedése nem elfogódott. Magyar is lehetne, mert mindenkire mosolyog.
A fiatalasszony meglátta a pokrócba csavart lábamat. Nézi-nézi, vizsgálgatja, aztán kibontja az egész kötést. Húzza rólam a köpenyt, hogy üljek le. Egy távbeszélő zsinórját kell kibontani, hogy minden kiderüljön. Leszedi a kapcát, és ott a bűnös a sarkamon, a hatalmas hólyag. Az anyjának szól, hogy hozza a meleg vizet. A lábamat óvatosan a vízbe teszi, és szappannal mossa. Egy idegen asszony, egy idegen országban a férje ellenségének a lábát mossa. A szülei mellette álltak és nézték. Utána tanakodtak, majd a fiatalasszony irhabundát húzott, a zsebébe egy poharat tett, és eltűnt az éjszakában. Jó félóra múlva jött meg kipirosodva, nevetve, hogy milyen jó hideg van.
Valami kacsazsír-szerű kenőcsöt hozott, sárga volt és ikrás, de lehetett méz is. A lábamról levette a törölközőt, és azzal a sárga valamivel bekente az egész sarkam, majd egy fehér ruhával betakarta. A kislány közelembe húzódott és babusgatott, én lettem a kedvence. A többiek irigyeltek is érte.
A kislány a térdemre ült, és magyarázott valamit. Az öreg jobban értett a nyelvünkön, mert megértette velünk, hogy az ő apja is ekkora, és repülő. Száll, mint a madár, és a németeket bombázza. A beszélgetéssel eltelt egy óra, és a szomszéd konyhából érezni lehet az ebéd illatát. Megterítettek, és mondják, hogy mi ma este nem katonák vagyunk, hanem vendégek, mert ma van a születésnapja a fiatalasszonynak, éppen huszonhat éves. A kislány meg holnap lesz hét. Isten éltesse őket! Leves után húsos derelyét, köleskását és teát kaptunk szamovárból. Vacsora közben a kislány kétszer is megsimogatta a kezem, aztán elfutott.
Az időssel megértettük egymást. Elmondta, hogy az első világháborúban eljutottak Szolyváig, ahol megsebesült, és mutatta a füle mögötti forradást. A lánya tanítónő. Számtant, fizikát és történelmet tanít. Ő is tanít még, mert csak 58 éves. Mind a három fia kinn van a fronton, és még mindegyik él. Egyik páncélos, a másik tüzér, a harmadik repülős.
Igyekeztek elmagyarázni, mi történt a fronton. Sztálingrádot sokszor emlegette, mit nagyon fontos helyet. Még azt is tudta, hogy velünk mi történt a Donnál.
Vodkát majd teát ittunk, és lepihentünk. Amikor felébredtünk, a háziak már talpon voltak. A papa már reggelizett, készült az iskolába. Még búcsúzáskor hozzátette, hogy már nem Oroszországban vagyunk, hanem Ukrajnában. Azt nem tette hozzá, hogy ez nagy különbség ám, de mi éreztük, és ő ezt is ki akarta fejezni. A papa elköszönt, és a fiatalasszony levette a lábamról a kötést, és, és újra lemosta a lábam. A sárga kenőcs a sarkamat hófehérré és ráncossá varázsolta. A mamával konzultáltak fölötte, elő a sterilizált olló, és felnyitotta a sebet. Még nekem is förtelmes volt, de ő szakszerűen bekötötte, és rá a pokrócot.
Reggelire kenyér, sült krumpli, savanyú káposzta és tej volt a menü. A búcsúzáskor mondta a mama, hogy ők a papával a sebesülésekor találkozott. A szaniszlói kórházban ismerkedtek össze, és abból lett a házasságuk. Érzékeny búcsút vettünk, mert már vártak bennünket is az induló társaink. Fenyvesi Öcsire még szükségem volt, mert azért a seb az seb maradt még sokáig, bár idővel csak heg marad belőle, mint az öreg fején a lövés nyoma. El is maradoztunk mindig a társaktól egészen addig, amíg meg nem állt mellettünk egy német teherautó, és kiszáll a sofőr, egy német tizedes, és int hátra, hogy oda fölmászhatok. Egy kicsit hűvös lesz, de majd csak kibírom. Úgy elrobogtunk, mert még két társam is akadt, a többiektől, mint a sicc. De azért integettünk egymásnak.
Amikor leszálltunk, a távolban volt is egy falu. Az úton szabályosan vonuló katonaság, mindig valahová tartó gépkocsioszlop. Még magyar katonai oszlopot is megelőztünk közben.
+
Hatszáz kilométerre a Dontól ennyire szabályosan előírt magyar alakzat nem is létezik, pedig a saját szemünkkel látjuk. Három szakasz, szabályos követési távolság, a szakasz elején rajparancsnokok, Az első szakasz előtt századparancsnok. Minden katonánál fegyver, puska vagy géppisztoly. A század után négy szánkó, leponyvázva, a hajtó mellett katona, puskával. Ez igen! Így is lehet visszavonulni!
Amikor a század élét előztük, akkor ismertem föl Hárs századost, a zászlóalj parancsnokát, mellette egyik volt századparancsnokom lépdelt. Ő is felismert, és szólt, hogy a falu szélén szálljunk le. Kopogtunk is a fülke ablakán, és leszálltunk. Danke!
A német kedvesség okára is fény derült nemsokára. A német magyarázta, hogy az ő grószmuterja Szekeres Anna Burgenlandban. Szóval, sógor.
Közben odaért a százados, beléptünk a sorba, még meneteltünk vagy két kilométert, és akkor szállásoltunk el. Jelentkeztem a régi parancsnokomnál. Neki is könny szökött a szemébe. Mindig jól megvoltunk egymással. Előkerült egy zászlóalj-orvos is. Ott helyben le a pokrócot a lábról, és tíz perc múlva a seb orvosilag rendbe téve. Másnap fél nyolckor újra jelentkeznem kellett.
A százados a rendelkezésemre bocsátotta a szánkót, két jó lóval, egy hajtóval. Rajtam kívül senki nem ülhetett rá. Csak a százados csomagjai, némi élelem, pár láda lőszer, négy-öt puska. És csak jöttünk nap - nap után, mindig nyugatabbra. Február 20-án megváltozott az idő, a tél lassan meghátrált, de előtte mennyi bajtársunk életét pusztította el a kegyetlenségével.
Az ukrán házak gyümölcsöskertjeiben feltünedeztek az ősök fakeresztjei. Náluk több helyen az a szokás, hogy a kertjükben temetkeznek. Ott könnyen ápolják, nagyobb gondot viselnek rájuk. És főleg, senki sem köt bele a keresztekbe. Mert az ugyebár olyan nem kommunista dolog, csak az elmaradott emberek csinálják. De az ukránok valóban sokban különböznek az oroszoktól. Ezt a saját bőrünkön is, a szó szoros értelmében, megtapasztaltuk.
Az egyik nap elcseréltük a szánkónkat kocsira, és kocsin ülve érkeztünk meg Kijevbe. Éppen 1943 farsangjának vasárnapján. Itt kaptam egy új bakancsot, és másnap az orvos leszállított a kocsiról. A lábam szépen rendbe jött. Kijev melletti fenyőerdőben láttunk először fogolytábort. Kettős kerítéssel, őrtornyokkal, és szögesdrótos árammal. Megborzongtunk. Ezt sikerült elkerülnünk, amikor ellógtunk az oroszoktól.
A következő napon már Zsitomír irányában gyalogoltunk, de valakinek eszébe jutott, hogy rossz az irány, ezért újra Kijevbe tértünk vissza.
Német oszlop jött szembe, elöl kerékpárosokkal, utánuk páncélkocsik, ezt követte 15-20 személykocsi. Nyolc német vadászgép a fejünk felett. Az egyik kocsiban tisztelgésre emelt jobb karral minden bajunk okozója: Hitler. Hátul ismét hátvéd páncélkocsik és motorosok.
Kijev szélénél dél-keletnek, majd északnak fordultunk: Fasztov, Kazatyi, Berdicsev felé. Erre a kerülőre ráment egy egész hét. Zsitomírban két napot pihentünk. Ekkor úgy éreztük, hogy ott lett vége a Magyar Királyi II. Hadsereg 1943. január 12-én elkezdődött katasztrófájának. 1943. március 20-án.
VÉGE
GYŰRKŐZZ, JÁNOS!
Kevesen mondhatják el magukról, hogy temetőben születtek. Az idős emberek meg az általuk szerkesztett álmoskönyvek azt állítják, hogy ennél szerencsésebb születési hely nincs a földön. Az én Miklós öregapám tudta ezt, és a haláláig büszkén emlegette:
- Szerencsés is lett az életem, mert szabad pásztor voltam fiatal koromban, és a legszebb lány kaptam feleségül, aki derék fiúkat szült nekem. Mi kellett volna még egy szegény ember boldogságához? Talán az, amit elhallgatott. Szerette volna az egész éltét leélni ezzel az asszonnyal, de a második fiú születésekor meghalt, szegény. Csak egy megfakult fénykép maradt róla, és üveges keretben a régi menyasszonyi koszorú. A két utcára néző ablak között a hófehér falon.
Ha kioldódott a hallgatás csomója, ami boros hangulatában könnyen megesett, órákig élvezhettük a történeteit. Ezek nem szóltak soha másról, mint életének két legfontosabb, szinte mesebeli szereplőjéről, az édesapjáról, Vágner Jánosról és az apósáról, Barna Andrásról, a juhászok fejedelméről.
Igaz, hogy sokszor elmesélte, mert az öregek szívesebben élnek a múltban, mint a jelenben. A biztatásunknak is gyakorta engedett. Főleg téli estéken, amikor még lámpát sem gyújtottunk, csak a tűzhely tőzegparazsa világított, mint egy távoli sziporkázó csillag a felhőtlen nyári égen. Szívesen meghallgattuk újra meg újra, mert gyerekkorának, ifjúságának a világa olyan volt számunkra, mint egy réges-régen történt igaz mese.
Az édesapjáról nem maradt rá más, mint két, gyémántot érő tulajdonság: a SZORGALOM és a MEGBÍZHATÓSÁG.
Johann Hering a magyar szabadságharc után nem tért vissza Stájerországba, pedig a Ferenc Jóska katonája volt. Ma már nem tudjuk kinyomozni, vajon miért választotta új hazájának Magyarországot. Pedig Stájerország romantikus, nyáron is hóborította sziklás, hegyes-völgyes vidék. Egészen más, mint az Alföldünk vagy a Dunántúlunk.
Derék magyar férfiak százai menekültek el akkoriban innen, hogy az elvesztett magyar szabadság után, nehogy börtönben vagy golyó által elveszítsék az életüket is. Haynau, a hiéna, főbe lövetéssel, akasztással végzett a császár és a Habsburg Birodalom ellenségeivel. In effigi /jelképesen/ a szabadságharc olyan nagyságait is halállal sújtotta, mint Kossuth Lajost vagy Andrássy Gyula grófot, akiknek sikerült elmenekülniük a karmai közül. Vesztett szabadságharc után, gyászoló országban éltek ekkor a magyarok.
Johann, ez a szőke legény, meg itt érezte jól magát. Különösen azután, amikor a Duna partján megismerkedett Viszt Erzsébettel, egy szemrevaló dunapataji sváb leánnyal. Az sem zavarta, hogy egy zord tekintetű pandúr lett az apósa. Mint később kiderült, az anyósa meg a Vasorrú bába. Erzsike szőke volt és kékszemű. Németül is tudott egy keveset, a megértéshez ennyi elég volt.
Nem hiába eskette össze őket a pataji pap, és a kívánt, Istennek is tetsző gyermekáldás következett. Egymás után születtek meg a gyerkőcök. Először a fiúk: Antal, József, Gergely, István, Miklós. Ráadásul Rozália, aki olyan Isten teremtése volt, mint az édesanyja, szőke és kék szemű.
Ahogy család sokasodott, az életük nehezedett. Az öregapám sem tudta bizonyosan, miért hagyták el a szülei Dunapatajt, és miért költöztek éppen Kecelre.
Csak azt mondogatta talányosan:
-Az igaz, hogy sok jó ember kis helyen is elfér, de ha egyetlenegy rosszindulatú akad közöttük, már megette a fene.
Talán a zord após otthon is pandúrkodott? Vagy az anyós kifogásolta a sok gyereket, akikbe lépten-nyomon belebotlott? Az első tíz évben négy fiú. Amikor a negyedik is megérkezett, betelt a pohár. Az anyóst megszállhatta az ördög. Idős asszonyoknál ez gyakori. Az ürdüng így szólt ki belőle:
- Vidd ki, édes lányom, a vásárba! Add el ezt a kölyköt! Az árán meg vegyél kenyeret magatoknak, mert én többet nem adok!
No, azért nem biztos, hogy így történt. Az viszont igaz, hogy minket egyetlen egyszer sem látogatott meg a pataji nagyanyánk vagy a zsandár nagyapánk. Pedig milyen szívesen elmentem volna megnézni a kék Dunát, amiről az anyám néha olyan szépeket mesélt. Sokszor emlegette a lemenő nap aranyhídját, amit lány korában sokszor megcsodált. Bennem összetartozott Dunapataj, az aranyhíd és az édesanyám.
A menedéket kereső szüleim 1865-ben, immár négy gyerekkel, eljutottak Kecelre. Hátha kell egy takács ebbe a nagy faluba, aki rongypokrócot, zsákot, vásznat tud szőni? Volt belőlük éppen elég!
Rózsa László, az idős bíró, az egyik nem régen megürült hivatalt ajánlotta fel neki, amelyik nem túl előkelő, de a legfontosabb egy faluban:
- Évi száz forint lesz fizetése, és egy házat is kap a munka fejében. Látszik, hogy izmos ember, biztosan ért a földművelő szerszámokhoz. Legyen maga sírásó!
Hering János egy kissé kényszeredetten belecsapott a bíró fehér tenyerébe, és megvolt az alku.
- Hát még a halottak mennyit fizetnek! Majd meglátja! - buzdította a bölcs bíró, amikor elváltak egymástól.
Igen szomorú foglalkozás volt ez! Nemcsak azért, mert minden nap akadt munkája. Lágy lelke igen sajnálta a korán született és meghalt kisgyereket, a tüdőbajos, korán elhervadt fiatalt. Csak azt tudta megérteni, ha egy halálra érett idős embert hoztak a temető mindig virágos és csendes kertjébe.
Nyolc évig egyedül ásta, lapátolta a keceli homokot. Készítette az örök lakások százait, amikor 1873-ban ide is ellátogatott az utolsó kolerajárvány. Három hét alatt kétszáznál többen tették le a gondjukat. Elefánt doktor úr hiába füstöltetett, hiába zúgtak a harangok. Hangjuk visszaverődött az ég faláról. Úgy látszott, hogy az egész falu elmúlik a földről. Nincs kegyelem sem gazdagnak, sem szegénynek!
Amikor a dédapám már nem győzte egyedül a rengeteg munkát, akkor a megboldogultak rokonai segítettek. Csak a sort kellett megmutatnia, és néhány olyan fortélyt, ami gyorsabbá tette a homokos földben a munkát. Naponta tízen is ásták a sírokat. A dédapám olyan volt azokban a hetekben, mint manapság egy brigádvezető: parancsolt és ellenőrzött. A gyenge dongájú férfiaknak kérés nélkül is segített. Alkonyattájt szigorúan mérte a sír hosszúságát, mélységét és szélességét.
Mindig volt olyan okos ember, aki gondoskodott a járványmegelőző „gyógyszerről.” Gazdag ember a legjobb vörösborát hozta, amit a kadarka véréből erjesztett a pince hűvösében. A faluszéli szegény a titokban főzött pálinkát kóstoltatta a sorstársaival. Alkonyatkor olyan hangulatban fejezték be a munkát, mintha egy füst alatt a halotti tort is megtartották volna. A dédapámnak pedig úgy fizettek, mint egy jó mulatság után a kocsmában, mert segített nekik az örökös házakat megépíteni.
Ha éjszaka hozták a megboldogultat, szép katonás rendben betették a halottas házba. Ha még napáldozat előtt, akkor a házunk udvarán egy rongypokrócra fektették, és azzal is takarták be. Így védték őket a sötétség férgei ellen.
A tisztelendő úr naponta búcsúztatta a soron lévőket. A rokonok sietve hantolták el volt szeretteiket az öngyilkosok mellé a Gugás temetőben. Oda, ahol az érseki Nagyerdő kezdődött.
Egyik nap, virradat körül, kint ténfergett a kisgyerek nagyapám az udvaron, és megbotlott egy jéghideg lábfejben. Úgy sikított, mint akit ölnek. Az édesanyja kirohant érte, és bemenekült vele a házba! Nem engedték ki három hétig még az udvarra sem, de a nagyapám elmondása szerint, nem is nagyon kívánkozott.
Mára a Gugás temető maradt meg a régi Nagyerdőből. Egy kis akácos, amit csak a madarak látogatnak, meg azok a nagyon öreg emberek, akik már nem tudják, hogy élnek-e még, és ösztönösen keresik a végső nyughelyüket.
Amikor Hering János dédapánk később újra szóba került, Miklós nagyapám szebb búcsúztatót mondott édesapjáról, mint temetésekor a tisztelendő:
- Tudjátok, fiaim, minden rosszban van valami jó. A járvány három hete alatt olyan sok forint ütötte a dédapátok markát, hogy házat vehetett belőle a felső faluvégen. Így hozott össze a sors bennünket a Barna András családjával.
Végképp felmondott a sírásásnak, és szívesen dolgozott napszámosként a gyerekeire egészen a halála napjáig. Hatvanhat éves korában jött el érte a halál. Talán a legszebb álmát álmodta, amikor a szíve megállt.
Biztosan szégyellte, szegény, hogy mesterember létére sírásóként kellett fenntartania a családját. Igen nehéz, embert próbáló munka volt az ebben a könnyen beomló keceli földben. Egyszer sem panaszkodott a sorsára, mert a gyerekeiért még a Gellért-hegyet is elhordta volna! A keresztnevét apátoknak adtam ajándékba. Tőle meg te kaptad, unokám, III. Hering János. A becsületes, dolgos ember neve így menjen firól fira!
Az öt testvéréről csak annyit mondott:
Mindegyik megtalálta a maga erdejét, ahol fészket tudott rakni. A Gergő vitte a legtöbbre, mert daliás huszárként szolgálta a császárt, és ette a királyi udvar kalácsát.
Egyetlen egy alkalommal sodorta haza az északi szél, de akkor lovastól. Éppen itt gyakorlatoztak Magyarországon, amikor a parancsnokától jutalmul egy hét eltávozást kapott, hogy legalább a család is megcsodálhassa.
Olyan bajusza volt, hogy havonta húsz krajcárt faszolt csak bajuszpedrő kenőcsre. Biztosan elnyerte a legkisebb királylány kezét. Ha azt nem, akkor legalább a szobalányét! Mint a mesében.
+
Az öregapám, Hering Miklós, hetvenévesen mesélte el ezeket a néha hátborzongató, máskor megható történeteket az unokáinak, valamikor az 1920-as évek közepén.
Ott beszélgetett velünk a tornácon. Egy maga barkácsolta kisszéken ült, és ősz fejjel, de fiatal ésszel diskurált az unokáival.
Akkor még Sándor bátyámat nem szegődtették el állatokat őrizni valamelyik gazdához, mert gyengébb fájú gyerek volt tízévesen, mint hétéves koromban én. Mi voltunk az öregapám hálás hallgatósága.
A nagyapám, kezében a légycsapóval, egész nyáron gyilkolta a pimasz szárnyasokat, de nem tudta kiirtani az írmagjukat. A nyár volt a mesék meg a legyek ideje.
A szüleink napszámba jártak, a gyerekek meg a házra vigyáztak, mert Miklós nagyapánk is házpásztornak számított már. Nem mesélt nekünk sárkányról, tündérekről, boszorkányokról, hanem az életéről, ami fölért tíz mesekönyvvel.
A tündérek helyett az édesanyjáról vagy a feleségéről. Ha róluk szó esett, mindig fátyolos lett a hangja, és sokáig hallgatott. Esetleg fölállt, hogy járjon egyet az udvaron.
-- Megmozgatom egy kicsit az öreg csontokat! - mondta ilyenkor. De mi jól tudtuk, hogy éppen a könnyeit igyekszik felszárítani, mert egy idős férfi ebben is olyan, mint egy kisgyerek, könnyen kicsordulnak a könnyei.
Azután a szomszédasszonyról kezdett el beszélni, aki a pinceajtót mindig az urára zárja.
- Hallgassátok csak, a szegény Tóth Lajos bácsi sírva könyörög a feleségének már vagy egy órája! Mégsem engedi ki a vénasszony! Hogy megszégyeníti szegényt a szomszédok füle hallatára ez a boszorkány! Szegény Lajos!
Már gyerek ésszel megértettük, hogy milyen asszonyokból lesznek a mesében a tündérek vagy a boszorkányok. A királyfiak a gazdag ember három fiából. Mindig csak az egyiknek, a legfiatalabbnak van győztes esze, bátorsága, a másik kettő csak a föld terhe. Arra azért képesek, hogy az örökségért akár el is emésszék a saját édes testvérüket.
A juhászbojtár nagyon beleillik a mesébe. Őrzi a király aranygyapjas nyáját, elűzi a ragadozó farkasokat, az életét is kockára teszi. Mégsem kíván jutalmul mást, csak a király legszebb leányát feleségül. Tudja ő jól, hogy mi az, ami minden kincsnél többet ér.
Miért kellene jutalmul az ország, a fele királyság? Már napok múlva szidná a nép, hogy besorozza a legényeket és megadóztatja a szegényeket. A háborúhoz sok pénz kell. A királyok olyanok háború nélkül, mint a fejük korona nélkül. Arra meg nagyon vigyáznak!
A szegény embert nyúzó gazdagokból lesznek a sárkányok. Ezekkel viaskodik egész életében a szegény. Mint mesében a fehér ló fia a fa kérgét, úgy nyúznák le rólunk, ha hét bőrünk lenne, az utolsót is.
Van olyan ember, aki ezt tűri, s van, aki szembeszáll a sorsával, mint a Barna gyerekek, akik a betyáréletet választották. Nem tartoztak ugyan a rokonsághoz, de fiatal koromban úgy gondoltam rájuk, mintha a testvéreim lettek volna.
+
A BARNAKERTET róluk nevezték el. Az 1860-as években telepedett le a juhszélre ez a messziről érkezett titokzatos család. A falunak háttal építették meg a vert falú házukat, mintha ezzel is azt mondanák, semmi közünk ehhez a szolganéphez, semmi közünk ennek a rongyos falunak az életéhez. A bíróhoz, a jegyzőhöz, a többi elöljáróhoz, de a szegényt nyúzó gazdákhoz sem.
Az ablakokból csak a távoli nyárfasort meg a nagy mezőt látták, amire kicsapták egyetlen tehenüket és virgonc fekete lovukat. A gyerekek ekkor még süldő korban voltak, és minden idejüket a lovaglással töltötték. Az apjuktól, aki ekkor még csak negyven éves lehetett, megtanulták ennek a mesterségnek minden csínját.
Tíz év múlva, tőlük egy kissé távolabb, tanyát vert egy szegény ember, akinek még arra sem volt pénze, hogy bent a faluban házhelyet vegyen, és a nagyobb biztonságban húzhassa meg magát. A férfi napszámba járt. A házuk körül nyáridőben két pulya szaladgált pucéron, és csak apró jószág legelt, kapirgált a ház előtt. A házacska fala sárszínű, mint az egész nyomorúságos életük.
Barnáék az előző tíz év alatt sokat gyarapodtak. Már volt három gyönyörű hátaslovuk, két igavonó és egy kocsi is állt a színben. A lovak kipányvázva legeltek. Fényesre kefélt szőrükön nem tapadt meg más csak a termését világgá hintő virág szárnyas magja, vagy az őszi levegőben úszó ökörnyál.
A három legény meg az apjuk gyakran volt távol. A szomszédasszony oldalát majd kifúrta a kíváncsiság, hogy élnek, mint élnek ezek a jómódú Barnáék. Az asszonyok könnyebben megtalálják az egymáshoz vezető utat, mint a férfiemberek. Barnáné gyakran adott főtt kukoricát, néha kalácsot a szomszéd két kislányának. Azután nem kergette ki őket, hagyta, hogy az udvarukon is játszódjanak. Még azt is megtett, hogy ruhát varrt a pucér kislányokra a használt lánykori szoknyáiból nyárra is, télre is. Sok ráérő ideje volt, mert a ház mögötti kert nem adott sok munkát. Egyetlen tehenet kellett csak naponta kikötnie.
A gyerekek szívesebben játszadoztak a Barnáék házának tájékán akár egész napszálltáig., amikor az anyjuk eljött értük. Királyné ilyenkor érdeklődött a férfiakról, akiket olyan ritkán látni itthon.
- A mi földjeink a hetedik határban vannak - mondta szűkszavúan az asszony, aki legalább tíz évvel volt idősebb Királynénál,- a legnagyobb munkaidőben még az uram is velük van. Most is van már egy hete, hogy magam vagyok. Azért érek még a maga pulyáira is gondolni.
Mert Király Józsefnénak hívták a kíváncsi és igen sovány asszonyt, aki néha el-elköhentette magát még a legmelegebb nyári napon is. Beteg volt a tüdeje. Akkoriban gyakori betegség volt ez Magyarországon! Olyan tisztelet és félelem övezte, hogy még latin nevet is kapott: morbusz hungarikusz. A tudós orvosok nyelvében.
Télen nem is igen jött ki a házból. Ritka volt a terefere a két asszony között. Sok beteg ember számára megbocsáthatatlan bűn a másik kicsattanó egészsége. Egész nyomorult testével - lelkével, sárga és koromszínű szegénységével gyűlölte az egész Barna családot.
A gyerekeit gyakorta küldte egy kis zöldségért a levesbe, egy kis cukorért a főtt kukoricára, meg miegymásért. Mindig kaptak is bőségesen. Az asszony sóváran vallatta gyerekeit a szomszédok életéről. Csak azt tudta, hogy a férfiak sokszor a hetedik határban dolgoznak. Hetekig nem jönnek haza a födeles szekérrel. Úgy látszik, hogy munka után azon húzzák meg magukat, ha váratlan eső szakad a nyakukba, vagy eljön az alvás ideje. De mire kell a három gyönyörű nyerges ló? Ez a tüdőbeteg asszony betege lett a kíváncsiságnak is. Éjszaka órákon át éberen figyelt minden kis neszre, ami szomszéd ház felől idáig lopódzott. Néha lónyerítést hallucinált, máskor szekérzörgést, de mindig a legsötétebb éjszakákon.
Lám, most is!
- Ébredjen! – rázza föl az urát. – Most meglesheti kend a Barnáék titkát! Másszon föl a padláslétrára, onnan nézzen figyelmesen! Fehér gatyában ne menjen, mert akármilyen sötét van, könnyebben megláthatják.
Mászik is az ember. Lát is valamit. Az udvar hátsó végén áll a födeles kocsi, ahol a ganédomb van. Emberek emelnek le valami koporsóféle ládát, egymás után hármat is. Látja járni-kelni az árnyakat, de nem hall egy emberi szót, vagy lónyerítést. Azután a kocsit betolják a színbe, és egymás után elnyeli őket a sötét ház. Benn világot gyújtanak, de csak egy gyertya fényét.
Király József fejében még ekkora világosság sem támad. Lekászálódik a létráról, és visszabújik az ágyba. A felesége rögtön elkezdte szekálni, hogy kit látott, mit látott.
- Most hagyjál aludni! Nagyon zavaros az agyam, majd reggelre kitisztul. Holnap is napszámba kell mennem, most az alvás ideje van. Az ördög vigye a Barnáékat!
Király József tud valamit, de nem tudja, mit. Minden nap munkába megy, mert a családra dolgozni kell. Az egyik gazda agyon hajszolja, a másiknál könnyebb a dolga, de sokszor csak késő este ereszti haza. Az asszonnyal nem szívesen beszél arról az éjszakáról, mert még belekergeti valami hebehurgyaságba a kevés eszével. Úgy van a látottakkal, mint a fűrész két fogójával. Az egyiket már kézben tartja, de egy másik kéz híján, bizony csak hajladozik a széles és fogas lapja.
Talán két hónap is eltelt. A fecskék már gyakorlatoztak a legelő szabad pályáin, és mindegyik olyan magabiztosan, hogy csak biztos szem tudta megállapítani, melyik a szülő és melyik a csemete.
Kosaras ünnep a faluban, mindig csütörtökön, időtlen idők óta. Ilyenkor még a félholt is a piacra vonszolja magát egy kis pletykáért, vagy adni-venni. Király József is körbejárja ezt az asszonyoknak való zsibvásárt. Máskor messze elkerüli a Községházát, ahol nincstelen létére kevés a keresnivalója. Most odahúzza az ajtóhoz néhány nagybetűs szó:
ÓRIÁSI JUTALOM
A NYOMRAVEZETŐNEK
Lassan kibetűzi, mert az iskolát már régen járta, a nagybetűket. Azután restellkedve mondja egy ismerős fiatalnak:
- Sándor öcsém, mit írnak ezekkel a kicsi betűkkel? Az utóbbi időben igen megromlott a szemem.
- Hogy mit írnak, Józsi bátyám? Hát azt, hogy a veszprémi bankot kirabolták már két hónapja, és a nyomravezető 1000 korona jutalomban részesül.
Király úgy megijed, hogy még a köszönés is a lelkébe szorul. Azután félig magánkívül járkál a piaci sokadalomban. Ide-oda vereti magát a tömegben:
- Részeg kend, vagy mi baja? - kérdezik vagy ötször is a vénasszonyok.
Azt elfelejtettem megkérdezni, hol kell bejelenteni a bűnösöket. Biztos a zsandároknál. No, Jóska, próbálj szerencsét! Talán a sok pénz a koporsókban volt. Ennyit is mondhatok csak a zsandároknak. Hogy mi lett a koporsókkal, azt ő nem látta.
Már másnap reggel tíz zsandár veszi körül Barnáék házát. Mind a négy férfit megbilincselik és a gyanúsítottak kocsiján viszik be őket a kiskunhalasi tömlöcbe.
Sok kihallgatás, de mindenki tagad. Fölássák az egész környéket, de mit kezdjenek egy büdös, gőzölgő ganédombbal. Azt még egy cigány sem forgatja föl nekik
Bizonyíték híján mindenkit el kellene engedni. De a legfiatalabb csak maradjon! Az apa meg a két idősebb menjen szabadon haza!
Magányosan üldögélt tömlöcében a fiatal Barna, igen magányosan. Hiányzott a szabadság, a hosszú vágta a Sólyom hátán. Itt ez a tetvekkel teli odú. Hallja a közeledő szájtépő ordítást:
- A tömlöcbe vele! Vagy vall, vagy megrohad!
Egy cigány kinézésű és gúnyájú mocskos gúnyájú embert vágtak be mellé. Úgy szidta a zsandárokat, mint a bokrot. Aztán lehiggadt, és a sarokba húzódott. A fiatal Barna megszólította a szerencsétlen embert:
- Miért bánnak veled úgy, mint egy kutyával?
Nagy sokára szólal meg a cigány formájú:
- Azt akarják rám bizonyítani, hogy agyonvertem egy zsandárt. Bár az utolsót verhettem volna agyon!
- Hát akkor csak te tetted?
- Éppen kapóra jött a fejszémnek. Az úgy sem vall rám, mert ott fekszik az egyik száraz kút fenekén a halasi határban. Engem meg vallathatnak, ameddig bírják szusszal. Egy büdös szót se nekik!
- Te miért nyomod a szalmát?- kérdezi a cigány.
- Jóval kisebb dolog miatt. Meglovasítottuk a veszprémi zsidó pénzét. Azután meg elástuk. Most várunk a jobb időkre, hogy elő tudjuk szedni.
- Nem keresték nálatok?
- Fölforgattak, komám, azok mindent, csak a ganédombot nem. Pedig ott van az a sok arany a szarban. A tiszta levegőre várunk, aztán irány Amerika!
A cigányt nemsokára kihallgatásra vitték, és nagyon sokáig nem hozták vissza. Csak a tárgyaláson találkoztak újra. Az a tömlöcbeli „cigány” ékes zsandár ruhában a tanúk padján ült.
Hetekig tartott a vallatás. Fejenként tizenkét év börtön a fiúknak. Az öregnek élte fogytáig tartó rabság a kitervelésért, a végrehajtásban való részvételért. A korábbi Tiszán túli vétkekért is, mert miattuk keresett a Duna-Tisza közén magának rejtekhelyet./ Itt olyan nagy biztonságban érezte magát, hogy egy betyárképzőt nyitott a fiainak./
A rabság évei lassan múltak. A halálig tartó rabság rosszabb, mint a halálos ítélet. Így gondolkodott az idős Barna is. Akkoriban csak gémeskutakból ivott ember is, jószág is. A tömlöc udvarán is volt egy, és úgy tartották, hogy feneketlen. Az ítélet kihirdetése után öt év múlva szabad levegőre vitték a rabokat. Néhány kör, talán egy negyedóra, a friss levegőn naponta. Arra éppen elég volt, hogy egy óvatlan pillanatban belevesse magát a feneketlen mélységű kútba. Ez volt a menekülés egyetlen útja.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése