Hajnali ötkor indultunk, és megtettünk éppen hatvan kilométert az utolsó „hujára.” Rekkenő hőségben, éhesen, szomjasan, hullafáradtan érkeztünk a célba: hosszú faluba. Tizennyolc kilométer hosszú volt valóban. Vagy száz betorkolló kis völggyel, amelyben meglapultak a néhány házból álló mellékutcák. Hosszú faluhoz hosszú név illik: Sztárij Nyikolszkoje./Öreg Miklós/. Valamikor, a cári rendszerben, valószínűleg Nagyszentmiklósnak hívták.
Amikor megengedték, úgy rogytunk le a földre, mint egy üres zsák. Szerelvényestől, puskástól, ahogy voltunk.
Kijelölték a századok szálláshelyét a fák, facsoportok, árokpartok mellett. A társammal egy fűzfabokor tövében vertünk tanyát, azaz építettük fel a sátrunkat; két sátorlapból, ahogy azt már megtanultuk.
Nagyjából mindenki végzett az „ácsmunkával”, amikor felharsant a trombitaszó ebédre hívó, szimpatikus hangja. Ebéd után rögtön sorakozót parancsoltak, és kihirdették az első harctéri parancsot:
”Hat napig itt maradunk. Pihenünk egy kicsit, kifújhatják magukat, és innen indulunk a frontra, a harcba, elszántan, győzelemittasan. De addig nem lehet megpihenni, amíg nem „alapozunk”, azaz a sátor közelében nem készítjük el az óvógödröt. Nem árulunk el nagy titkot, de itt már lehet számítani repülőgép-támadásra. Ezt akkorára kell ásni, hogy egy baka kényelmesen beleférjen, és a háta mögött legyen még legalább húsz centi szabad hely.”
És ezt még délután meg kellett csinálnunk, egyetlen nyomorult gyalogsági ásóval, abban a betyár kemény fekete földben. A parancs az parancs, és ha igaz a légi veszély, akkor még a mi érdekünk is. Ez ugyan fölért egy félnapi gyaloglással, de amikor elkészítettük, jól eső érzéssel hajtottuk álomra a kobakunkat, mert beesteledett.
+
Másnap reggel öt órakor ébresztő. Folytatódott a kaszárnyai élet néhány hetes megszakítás után, Balassagyarmatnál kétezer kilométerrel keletebbre. Reggeli torna, futás a körlet körül, mosakodás, borotválkozás, a fegyver karbantartása, reggeli. Kilenc órakor sorakozó! Indulás a falu közepe felé, mert meg kell nézni mindenkinek valami tanulságos dolgot! Egy szerencsétlen akasztott partizánt.
Félórai gyaloglás után találkoztunk a visszafelé tartó szakaszokkal, de nem látszott rajtuk, hogy nagy élményben lett volna részük. Szomorú vagy közömbös arccal ballagtak el mellettünk. Tíz perc múlva mi is odaértünk. Az egyik nyárfán lógott egy tizenhat éves forma szőke gyerek, mezítláb, ceigpantallóban, koszos, szakadt vászoningben. Nem ilyennek képzeltünk el egy partizánt. És el nem tudtuk képzelni, vajon mit véthetett szegény, hogy napokig a csodájára járattak bennünket?
Valami olyasmit mondogattak róla, hogy egy német őrnagy, akinek megtetszett a szoba szent sarkában álló ikon, mindenáron meg akarta szerezni, de a fiú nem hagyta elvinni. Sőt, futásnak indult, s amikor utolérték, kiderült, hogy az ikon hátuljára néhány százrubeles van ragasztva: a család rejtett pénze. Ezért kellett meghalnia? Még ma sem értem, mi volt ebben a partizánakció? És maga a történet valóban így játszódott le?
Ki lehetett az, aki az akkori, sztálini Oroszországban ikont talált? Ha már kellett neki, miért nem vette meg? Azt pedig már végképp ne akarják elhitetni velünk, hogy orosz rubelekre fájt volna a foga egy német őrnagynak.
Az igazságot tehát nem tudtuk meg róla, a hazugság meg nem magyarázat. Útközben találkoztunk mi a partizánok munkájával, amikor hat társunk is a vonatsiklatás áldozata lett. Ezt az akasztást nem értettük, és csak visszatetszést szült mindenkiben.
Az okos tisztjeink is csak itt találták, és úgy gondolták, hogy ez egy napi programnak megjárja. Jobb lett volna, ha hagynak minket pihenni. Azt a szerencsétlent pedig minél előbb eltemetni, amíg abban a nagy hőségben végleg el nem veszti emberi formáját.
+
Eltelt néhány nap, és már el is felejtettük az 50-60 kilométeres napi gyalogtúrákat, mert a fiatal szervezet könnyen megújul. Annál inkább megnőtt a kíváncsiságunk az oroszok élte iránt. Be - benéztünk néhány házba, és ha tisztességesen köszöntünk /Dobrüj gyeny./, még szóba is álltak velünk. Már amilyen párbeszédre képesek voltunk mutogatással, mosolygással, udvariassággal.
Nem féltek tőlünk, mert magyarok voltunk. Még üzletet is kötöttünk velük, mert egy tál káposztáért és két kulacs tejért, amíg ott voltunk, őriztük a krumplijukat a szomszédjaiktól. Amikor tejért mentünk, jobbára kinn álldogáltunk az udvaron, amíg a mama odahozta a két kulacs tejet. Később valamiért behívott a lakásukba. Hát én még annyi legyet nem láttam egész életemben! Szinte alig lehetett tőlük beszélni, mert berepültek az ember szájába.
Egyszer olyankor értünk oda tejért, amikor a mama még nem fejte meg a tehenet. Váltig erősködött, hogy maradjunk a szobában. Elmegy addig fejni, és majd hozza is a tejet. A rengeteg légytől nem volt maradásunk! Utána settenkedtünk, de bárcsak ne tettük volna! Az udvar végében állt, négy oszlopon és száraz gallytetővel, a tehén nyári szállása. Az előző éjszaka egy kis eső esett, és ez összecsordogált a tehén alá.
Ebben sárga színű folyadékban ácsorgott a jámbor állat. A mama nem zavartatta magát, és a tehén tőgye alá, a bűzös folyadékba állította a hatliteres vasfazekat, a másikat meg maga mellé, és elkezdett fejni. Amikor a kétkulacsnyi, nekünk szánt mennyiséget kifejte, még meg is mutatta. De most jön a pláne!
A szoknyáját ráterítette a másik vasfazékra, és abba kezdte átszűrni. Ez fontos művelet a fejésnél, nehogy piszok maradjon a tejben. Mindenesetre a barátom, aki egyre nagyobb riadalommal kezdte nézni a mama működését, félrevonult és elkezdett hányni. Engem erősebb fából faragtak, meg előrelátóbb voltam, és a tejet elfogadtam. Amikor aztán felforraltam, kávét készítettem belőle, a társam gyomrát sikerült megbékíteni.
Mindenestre ettől a háztól többé nem vettünk tehéntejet. Kerestünk egy tisztább portát és azon egy tisztább gazdasszonyt.
Orosz ismerőseink még Balga Ferenc barátom fényképezőgépe elé is ki mertek állni 1942. augusztus 6-án. Éppen egy olyan család tagjai, ahol csak a nők voltak meg apró gyerekek, mert a család minden férfi tagja: a legidősebb nő férje, a nagypapa, két veje és három fia katona volt. Hat férfi egyetlen családból.
Helyzetük hasonlított az öt keceli Ugranyecz testvérhez, akiket az első világháború idején még Ferenc Jóska és nem Sztálin Jóska irgalmatlanul kiküldött a frontra. Magára maradt otthon az édesanyjuk és a húguk. De, hála Istennek, mind az öten épen hazakerültek. Mi lesz vajon ennek az orosz családnak a férfitagjaival? Hányan jönnek haza, és milyen állapotban, ha túl is élik ezt a borzalmas, ki tudja meddig tartó vérfürdőt. Volt a szegény otthon maradottaknak kiért imádkozniuk. Még ha a sztálini rendszer elől el is rejtették az ikonjaikat, bizonyosan sokszor imádkoznak a maguk nyelvén, így szólítva meg az Istent:”Bozse moj!”
Barátsággal fogadtak bennünket, mert látták, hogy nem a falujukban fogjuk beásni magunkat, hanem itt csak pihenünk, és azután békében hagyjuk őket. Nem erőszakoskodunk, nem vadászunk partizánokra, nem lopunk tőlük, nem veszünk el semmit. De mit is loptunk volna? Ezt szigorú parancsban is kaptuk!
A vendéglátó család tagjai köszönetül a vasárnapi ebédjüket is megosztották velünk. Kaptunk fél-fél csajka köleskását.
+
Egyik délelőtt, mint derült égből mennykőcsapás, beütött a háború. Riadó, mert a községtől délre eső napraforgótáblában bujkáló orosz katonákat láttak. Közrefogtuk, bekerítettük élesre töltött fegyverrel a területet, és mit ad Isten, valóban találtunk egyetlen orosz katonát. Vagy szökevény volt vagy rosszban sántikált, ezt majd eldöntik az okos parancsnokságon. Mi mindenképpen jutalmat érdemeltünk a fineszességünkért.
Egyszerre hat feltűzött szuronyú magyar baka kísérte be ezt a pilótasapkás, nyári ruhás, lábszártekercses orosz katonát. Zömök, jó erőben lévő és húszas éveiben járó fiatalember volt. Ez volt az első élő orosz katona, akivel találkoztunk. Alaposan meg is néztük magunknak. Még ma is megismerném, ha az utcán szembe jönne velem.
Ebből azért az is kiderült, hogy a levegőből figyelhetnek már bennünket. Nem volt ostobaság az óvógödör!
A Don már nem volt messze, és túl a folyón, egész nyáron, kemény harcok folytak Voronyezsért, és még távolabb, a legnagyobb ütközet, Sztálingrádért. Sejtettük, hogy az utóbbi végeredménye döntő lesz a magyar katonák sorsára, a miénkre is.
A folyó már csak 25-30 kilométerre lehetett légvonalban. Nem egyszer láttunk, éjjeli szolgálat közben, légi harcot tőlünk északkeletre. Ott volt Voronyezs! Ha keletről fújt a szél, jól ki lehetett venni az ágyúk égdörgés - szerű hangját. A légi harcok, a nyomjelző lövedékek csíkjai, a fényszórók sugárnyalábjai, a levegőben felrobbanó gépek lángbokrai, éjszaka és biztonságos távolból, igen látványosak voltak.
1942. augusztus 8-án reggel felharsant az indulást jelző parancsszó, és mi, a falubeliek integetésétől kísérve, elindultuk tovább, mindig csak kelet felé.
+
Ezen a viszonylag rövid útvonalon több kisebb falucskán is átgyalogoltunk. Az egyikben az út mentén, és éppen a falu közepén, fák árnyékában, magyar katonasírokat láttunk. Öt honvéd aludta ott örök álmát. Keresztek nyírfából, rajta fenyődeszkára írva a név, évszám, rendfokozat. Négy egyszerű honvéd, egy tizedes.
Tőlük vagy húsz méter távolságra szintén friss hantolás, de semmi fejfa, név, rendfokozat, csak a megbolygatott föld jelezte, hogy oda is temettek. Érdeklődésünkre az egyik ott állomásozó tiszt elmondta:
„Ez az öt fő becsületes magyar ember volt, de meghaltak. Az egyik faluszéli házban a tizedes névnapját ünnepelték, amikor váratlanul megjelentek a repülők, és az egyik ledobott bomba mind az öt katonát megölte. Az a három munkaszolgálatos, akik a jeltelen sírban fekszenek, tüzet rakott a ház közelében, és ezzel adtak jelet az oroszoknak, hogy hová dobják a terhüket. Ezek nem érdemlik meg a fejfát sem.”
Utolértek bennünket a muszosok is, azaz a zömmel zsidó származású munkaszolgálatosok a végső állomáshelyünkön. Őket tavasszal vagy nyár elején hívták be. Láttuk a ruházatukat, és az egyenruhások között nagyon furcsák volta ezek a térdnadrágos, turistabakancsos férfiak. Volt, akire a felesége ráerőszakolta a pulóvert, a kordbársonynadrágot, viharkabátot, hogyha a férjüket a tél is a fronton éri, meleg ruhája is legyen. Augusztusban ez még humorosnak tűnt, de az orosz tél bebizonyította, hogy a feleségeknek volt igazuk. A hadsereg ehhez a hazai ruhához csak egyensapkát, karszalagot, ásót, lapátot, csákányt adott.
Velük történt az a bombázás-eset. Az ő állításuk szerint, az a három ember ételt akart melegíteni egy csajkában, azért rakták azt a bizonyos tüzet. Éjszaka tüzet rakni? Egyetlen csajka alá? Több volt, mint ostobaság. Pedig a muszosok többsége értelmes ember volt.
+
A délutáni órákban érkeztünk Novo-Uszpenszkába. Ez a kilakoltatott falucska a Don nyugati partjától olyan öt - hat kilométerre fekszik. Utcácskái rendezetlenek, házai fából épültek, a házakat szalmatető, csak az iskola, a tanácsház és egy bolt tetejét védte horganyzott bádog.
Az őslakosság helyét többségében piros parolinos magyar tüzérek foglalták el, bár be volt melléjük osztva néhány német is. Ez a falu elsősorban a tüzérek birodalma volt, de azért nekünk is jutott hely mellettük. Mindenkinek kijelölték a körletét. Elkészült a sátor, a légvédelmi óvóárok minden személynek, és akkorra ránk köszöntött az este 1942. augusztus 8-án. Másnap kezdődött újra a laktanyaszerű élet: ébresztővel, futással, borotválkozással, reggelivel. Aztán pihengettünk.
Levelet írtunk haza, és beszélgettünk a magyar tüzérekkel, akik már voltak a pokolban. Nagyon érdekes dolgokat meséltek a Voronyezsért folyó harcokról. A 2. magyar hadsereg egységei a 4. német páncéloshadosztály támogatásával július 5-én elfoglalták Voronyezst. Ezek a tüzérek ott voltak, de most visszavonták őket a Don vonalának védelmére. A német páncélos - hadosztály pedig Sztálingrád ellen indult, mert annak az elfoglalása illetve megtartása stratégiai jelentőségű mindkét fél számára.
+
A döntő rohamsorozat július 27-én kezdődött, amikor mi még úton voltunk, gyalogúton. Bokán felül érő bakancs - és nadrágmarasztaló vizes sztyeppei homokban, de ha fölszáradt a talaj, hasonló mélységű homokban vánszorogtunk a cél felé. Tikkasztó hőségben. Ezt nem azért hangsúlyozom, hogy csökkentsem a Voronyezst elfoglaló bajtársak katonai teljesítményét. Őket is csak az foglalkoztatta, hogy mi lesz a sztálingrádi csata végeredménye.
Hosszú harcra kell számítani, mondták a tisztek, mert mindkét félnek ki kell tartania. Paulusnak Hitler parancsára, az oroszoknak pedig, Sztálin 227. számú hadparancsa értelmében, nem lehet meghátrálni, visszavonulni. A szövegben pontosan az áll, hogy azok a tisztek, akik visszavonulnak, katonai bíróság előtt felelnek tettükért. Ez biztos halált jelentett, a harctéri nem volt száz százalékos. Bár a frissen bevetett, a Volgán túlról érkezett katonák, átlagosan csak egyetlen napig éltek még.
Hatalmas embertömeget vetettek be mind a két oldalon. Állítólag a lakosságot Sztálin nem engedte evakuálni, hogy az orosz katonák, a gyerekek és a nők védelmében, keményebben küzdjenek majd. A nem katonakorú férfiak is mind a városban maradtak. Most, augusztus 9-én, már közel két hete tartott a gyilkos küzdelem. És ki tudja, meddig tart még?
+
A tüzéreinktől hallottunk először olyan német bombafajtáról, amelyet ők „oxigénelvonónak” hívtak. Mesélték, hogy volt olyan frontszakasz, ahol ezt a németek bevetették, de valószínűleg kétélű fegyvernek bizonyult.
De miért nem alkalmazták és gyártották a sugárhajtású repülőgépeket, amellyel már a háború elején rendelkeztek?
Az oxigénelvonó hatását arról lehetett felismerni, hogy a fegyverzetben semmi kárt nem okozott, de az embereket talán másodpercek alatt megfojtotta. Láttak olyan húsz-huszonöt darabból álló orosz harckocsi-egységet, amelyik mozdulatlanul állt a helyén. De amikor belsejükbe néztek, embereket találtak. De olyan testhelyzetekben megmerevedve, amelyekben mozdulatok közben álltak, ültek, térdeltek. Mint a viaszbábuk, de orrukból vér folyt, ami aztán megalvadt.
Látszólag kiürített lövészárkokban is rátaláltak ilyen orosz halottakra. A magyar utászoknak igen sok gondot okozott a merev orosz testek elhantolása. Mert a németek csak a sajátjaikat temették el. Később a hidrogénbombával kapcsolatban hallottunk ilyen jelenségről. Ennek ledobásakor a radioaktív sugárzás pusztított volna el minden életet. Valami ehhez hasonló fegyverrel kísérleteztek már akkor a németek. Ez lett volna az egyik csodafegyver, a másik meg a rakéták? Von Braun „gyermekei”?
Később olvastam azt is, hogy már a háború előtt gyártottak sugárhajtású gépeket, de az önfejű Hitlernek jobban imponáltak a Spanyolországban bevált géptípusok. Nem készültek el vele időben, hála istennek! Bár Los Alamos-ban sem robbant volna fel az első atombomba!
Az emberi gonoszság útjai kifürkészhetetlenek. „Az emberfaj sárkányfog-vetemény” –írta száz évvel korábban a mi Vörösmartynk.
+
Bizony azok a muszosok, a katonai regula szerint, még a golyót sem érdemelték meg, ezért felakasztották mind a hármat.
Elmúlt augusztus 9-e. Délután a századparancsnokunk ismertette a legfelsőbb parancsnokság utasítását. Holnap, azaz augusztus 10-én a 20. hadosztály elfoglalja Uriv községet és annak környékét, éppen a Donon innen lévő orosz hídfőállással szemben. Elmondta a holnapi napra vonatkozó feladatokat részletesen. Többek között azt, hogy ebédet nem kapunk, ebédre valót nem osztanak, mert a szakácsok is megkapták a parancsot: 11 órára kész legyen az étel, és innen, Novo-Uszpenkából, egy óra alatt az urivi templomdombra lehet érni. A templomdombon lesz az ebédosztás.
Világossal megvacsoráztunk és lepihentünk. Rizses hús volt, jóízű és bőséges adag. Utána megkaptuk a reggelire valót is: vagdalt húst, egy kis szalonnát és fél kenyeret. Azután jól is esett az álom, ami sokunkat hazavitt kétezer kilométer távolságra.
Éjfél után egy órakor volt az ébresztő. Mosakodás, és csendben sorakozó a konyhához. Addigra már elkészült a kávé igen finom illattal, talán egy kis rumot is csöpögtettek bele. Megiszogattuk, majd ellenőriztük a felszerelést. Mert nem vihettünk magunkkal mindent, csak a kenyérzsákot, a puskát. A tölténytáskában 40 töltény, a kenyérzsákban még 80 töltény és két kézigránát. A borjú a többivel mind - mind Novo-Uszpenkán maradt - egyetlen őr felügyelete mellett.
Csendben, mint a kísértetek, szakaszonként elindultunk keletre, a Don felé. A szerelvény nem zöröghetett, lépés nem dobbanhatott, dohányzás tilos. Telihold volt. Mint az alvajárók botorkáltunk álmosan, de egymásra is ügyelve. Még ötven métert sem láttunk előre, mert az előttünk ballagók felverték a port. A sok csosza nem emelte meg eléggé a bakancsát, még a port is nyelhettük az éjszaka kellős közepén.
Három kilométeres menet után minden szakaszhoz csatlakozott egy katona azok közül, akik már korábban ide értek, és Urivval szemközt védőállást foglaltak el. A terepet jól ismerték, ezért lehettek a fölvezetőink.
+
A fölvezetőnk egy 30-40 méter széles és 8-10 méter mély horhosban kalauzolt bennünket. Ezt a feszíni képződményt a víz mosta, ki tudja mennyi idő alatt? Egy ilyennek a hossza öt és hatvan kilométer között változott.
Ennek a horhosnak az egyik partján a mi védelmi állásunk, hátunk mögött a támadásra megerősített tüzérállással. A horhos túlsó oldala mögött, általunk nem ismert, nem látható távolságban, az orosz védőállás háta mögött Uriv és a Don.
Amikor a horhosba értünk, ácsorogtunk. Vártuk a hajnali - reggeli világosságot. Bár még csak augusztus 10-e volt, pirkadatkor az ing elég vékonyka öltözéknek bizonyult, igen hiányzott a zubbony. Didergett az egész társaság, de lehet, hogy ehhez hozzájárult a támadástól való félelem is. Uriv! Uriv! Vajon hányszor ismételtük el magunkban ezt a rövid, de gyilkos szót?
Didergés közben még látogatóm is akadt. A mi zászlóaljunknál volt aknavetős az édes néném velem egyidős fia, Sendula Józsi, akivel már egypár napja nem találkoztunk. Odajött elköszönni, mert sohasem tudhatja az ember!
Lassan megvirradt. Addig összebújva, mint az áldozati bárányok, melegítettük egymást.
Öt órakor: Talpra! Mindenki éberen figyeljen! Az új századparancsnokunk, Szakáll Endre főhadnagy még egyszer megszemlélte, a csapatát. Rajta is látszott a belső feszültség. Hiába, nagy felelősség volt a vállán. Az eddigi századparancsnok, Kandrai hadnagy, századparancsnok - helyettesként irányított bennünket.
A harcrend tervezése szerint a 23/II. zászlóalj volt a támadó hadosztály élén. A zászlóalj élén a 6. század, éppen a mi századunk. Ezért volt jelentősége az új parancsnoknak, mert jóformán nem ismerte sem a tiszteket, sem a legénységet, és őt sem ismerte itt senki. Az eligazítás és a tűzterv szerint, a támadást a hátunk mögött lévő gyöngyösi és losonci tüzérek nyitják jól irányzott és megsemmisítő össztűzzel. Ennek 5 óra negyven perckor kellett volna kezdődnie! Negyven percig tart a tüzérségi tűz, utána rohamra. A megállás csak a Donnál!
A tetterős új parancsnok idegesen járkált az egyik századparancsnoktól a másikhoz, még mindig volt intézkedni valója. Ki voltak jelölve az elsősegélyhelyek, és az egészségügyisek. Minden készen állt a bevetésünkre és az első megmérettetésre.
+
A parancsnokságon egyeztetett órák már tíz perc késést mutattak, a tüzérség még akkor sem lőtt. Már hat óra is elmúlt, és egyetlen ágyú sem bömbölt. Némák voltak, mint a sír. 6 óra tíz perc! Idegtépő csend és tanácstalanság. A tüzérség még mindig néma. 6 óra harminc! A századparancsnok szeretne személyesen kapcsolatot teremteni a hadosztály parancsnokságával, de az R-4-es nem talál rá a hullámsávra.
A századparancsnok futárral közli a zászlóaljparancsnokkal, hogy tűz nélkül megkezdi az előrenyomulást. A támadás megkezdését engedélyezték. /Ezeket azért tudom ilyen biztosan, mert mint csapatcsendőr, a parancsnok mellett álltam./
7 óra negyven: Elindultunk, és már a horhos gyepes széle csúszkált a bakancsunk alatt. Mi voltunk a támadóék éle. Amikor az ék éle elért a horhos partjára, egy végtelennek tűnő gabonatenger hullámzott előttünk. A baloldali széle talán három kilométerre volt tőlünk, a jobboldalit elnyelte a messzeség, a szélességéről fogalmunk sem volt. Reggel hét óra negyvenkor belegázoltunk a harmatos rozsba, amelynek magassága majdnem két méteres. Hajrá! Előre! Kézifegyverek, tűzgépek töltve, csak még nem volt kire lőni.
És ekkor megmozdult alattunk a föld, zengett az ég. A magyar tüzérek elkezdték működésüket a hátunk mögött.
+
Negyven löveg zúdította a tüzet, a gránátokat, a srapnelt, de ránk, a 23/II. zászlóaljra. Miránk, akik bátran kimásztunk a horhosból és a gabonatáblába szélében rostokoltunk. A lövedékektől való félelmünkben pedig szerettünk volna minél mélyebben a földbe bújni. Negyven percen keresztül nem volt emberi erő és akarat, hogy ennek a csapásnak gátat vessenek. Magyar lőtt magyarra, de olyan pontosan azt a sávot, ahol most már lapultuk, hogyha szándékosan teszik, sem tehették volna pontosabban.
Valóban igyekeztünk a földbe bújni, mind a vakondok. A magam 180 centijével végigvágódtam a földön, és láttam, hogy a többiek is előkapják a gyalogsági ásót, és igyekeznek valami búvóhelyet kaparni maguknak a földben. Egy földhalom védelmet nyújthat a vízszintesen röpködő lövedékekkel szemben, de a magasból becsapódó gránátok, a felettünk szétrobbanó és acélszilánkokat szóró esővel szemben teljesen védtelenek voltunk. Ásni, vágni a kemény orosz földet, hátha megvéd. Mellettem, vagy 4-5 méterre, Kardos Pista tépi a földet kétségbeesésében, de hiába, a tüzéreink által kilőtt gránátok nagy része a levegőben robbant, és zúdította ránk a halál esőjét.
Mindenhonnan jajgatás, ordítás, káromkodás, segítségkérés, meg minden kétségbeesett emberi hang. A tüzérség egy kissé balra helyezte át a tüzet, így a szegény 14. gyalogezred is kapott belőle.
Szólok Kardos Pistának, hogy nem gyújtunk - e rá? De Pista nem válaszol. A második szólításomra sem. Hozzá csúszok - mászok, akkor látom, hogy az egyik lába tőből lemetszve, a derékszíjon felül a hátgerince kettészelve. Észre sem vette szegény, már villámként szétdarabolta a halál. Húsz méterrel felettünk robbantak a gránátok, de engem megmentett a jószerencse.
Egyszer csak vége szakadt a tüzérségi tűznek. Járkáltunk összevissza, de igen sok volt a halott és a súlyosan sebesült. Segítenénk is, de jött a parancs: Előre! Keresztül a rozstáblán! Előttünk akkor a csend, hogy az már félelmetes. Mintha csak ezek a mindenre elszánt magyar bakák törnének előre a magas rozsban, amelyiknek nem tudják a végét. Bár ne is ért volna véget! Az irányt is csak gyanítottuk, mert a századok között megszakadt az összeköttetés, és az sem tudtuk, hogy ki halad a közelünkben.
+
Mentünk tehát a magas rozsban, de helyes irányt inkább csak sejtettük, mint tudtuk. És csak mentünk előre a nálunk magasabb rozsban vakon és csendben. Az orosz még mindig nem lőtt, de mi sem, hiszen nem láttuk, hogy merre és kire.
A mikor az elöl haladóknak egy világos csík sejttette a rozstábla szélét, akkor elkezdődött a harc. A gabonatáblától két - háromszáz méterre ott volt az orosz védővonal. Amint láthatóvá váltak a támadóink, a védőállás összes fegyvere megszólalt. Az elől haladókat irgalmatlanul mind egy szálig lekaszálták. Szegényeknek annyi idejük sem volt, hogy a puskájukat célra emelhették volna.
Egymás után röppentek föl a piros magyar rakéták, így kérték a tüzérségi tüzet támogatásnak, mert a támadást így nem lehetett folytatni, de tűztámogatás nem jött. Mint később megtudtuk, a tüzérségünk már reggel és ránk, az összes engedélyezett lőszert ellőtte, és az oroszok fejére, a mi támogatásunkra, nem maradt. Volt ugyan tartalék lőszer, de annak a felhasználása hadsereg - parancsnoki engedélyhez volt kötve. Az engedélykérés folyamatban volt, de a válasz még nem érkezett meg.
Az egyik raj parancsnoka, vállán német géppisztoly, mellette a golyószórós nyakba akasztott fegyverrel, ujja az elsütő billentyűn, a hátuk mögött még három puskás. Látták, hogy előttük a rozsban nagy mozgás, mocorgás van, körülöttük pisszegtek az orosz géppisztolygolyók. Úgy vélték, hogy előttük a rozsban oroszok lehetnek. Felugat a golyószóró, a rozs szélétől talán száz méterre az aknavetős raj tüzelőállást foglalt el, amikor közülük a magyar golyószórós hármat lekaszált, a negyedik, a rajparancsnok lelőtte a golyószóróst.
A lekaszáltak között volt az unokaöcsém, Sendula Józsi is. Csendes, dolgos parasztgyerek, aki még életében egy madárfészket sem szedett ki. Mindentől félt, mindent sajnált.
Tőlem jobbra, vagy húsz méterre állvány - golyószórót szereltek össze. Felismertem Kandrai hadnagy hangját. Még egy kattanás, állványon a golyószóró, ezzel jobban lehet lőni a magas rozsban.
Hallom, hogy becsúszott a tár. Arra nézek, amikor az első lángnyelvek kicsaptak a cső végén. Ennek a fegyvernek kétszáz méterre nagyon jó a lőszabatossága. De az oroszok aknavetőket vetettek be. Az állványos golyószóróba új tárat tettek, és ismét lőttek. Aztán hullott aknaeső, és a golyószóró elhallgatott. Kezelője véres fejjel hever mellette. Kandrai hadnagy vette kezelésbe a golyószórót, egy tárat ki is lő, majd tárat cserélt. Rövid sorozat, majd egy puffanás. Pár perc múlva odaérek: A hadnagy úr fejét egy kis húsfoszlány köti csak a törzséhez, úgy fekszik a golyószórón. A fegyvert kiemelem alóla, de én nem merek lőni, félek.
Félek, de mennyire félek! Nem látok magam körül senkit, csak hangokat hallok. Tudom, hogy a bajtársaim az orosz állásokat lövik. Ilyen még nem fordult velem elő, de fölkeveredett a gyomrom, és hánytam. A hadnagyom látványától vagy a félelemtől? Tőlem jobbra egy hatalmas szalmakazal. A hadnagy úr holttestétől olyan kétszáz méterre. A heves aknatűz elől mindenki oda igyekezett. Nem nagy védelmet nyújtott egy szalmakazal, csak némi biztonságérzetet. Ha nincs más menedék, az is valami. Bár ez se lett volna!
+
Mert a környékén szétszóródott szalma a gyújtógránátoktól tüzet fogott. A láng körülfogta a kazalba bújt menedéket kereső katonáinkat, és az egyre szélesedő, magasodó lángtengeren átlábolni nem volt egyszerű. Néhány társunknak, akik mélyebbre bújtak a kazalba, szinte lehetetlen. Mert ha lángoló ruhában ki is rohantak, biztos célpontjai lettek a fegyverek tüzének.
Dél körül lángolva égtek a súlyosan sebesült, de megközelíthetetlen fiúk a többiek szeme láttára. A nyílt terepre az egészségügyiek a hordágyakkal, fedezet nélkül, nem mertek kimenni. Meg volt elég munkájuk a közeli rozsban jajgató sebesült és halott bajtársainkkal. Rohantak velük a horhos füves lejtőjére, ahol már orvos kezelhette őket.
A gyalogság támogatására megérkeztek a magyar páncélosok, az I. páncélos hadosztály. Legtöbbjének páncélzata három centiméteres volt, a lövege 37 milliméteres. Felmásztak a horhoson, és előrejöttek a rozstábla közepéig. Lőttek egyet-kettőt, aztán visszahúzódtak. Amelyik kimerészkedett a tábla túlsó széléig, az úgy nézett ki később, mint egy sündisznó. Az acél magvas géppuskagolyók álltak ki sűrűn a páncélzatából. Az nem ütötte át, de beleszorult a páncélzatba.
Egyszer csak megjelentek a fejünk felett a Raták. Először csak kettő, felderíteni. Azok elmentek, jött helyettük hét. Géppuskáztak, és apró, de sok bombát dobtak le közénk. Az egyik légvédelmi ágyúval fölszerelt harckocsi lelőtt egyet. Még a levegőben darabjaira esett szét.
Amikor a támadás megindulásának helyén újra rendeződtek a sorok. A kulacsokat teletöltöttük vízzel, mert a fejünk felett pokoli forróságú nap sütött, bár a harc izgalmában ez eddig föl sem tűnt. Akinek fogytán volt a lőszere, vételezhetett, és újra megindultunk. Most egy kissé jobbra, hogy az égő szalmakazal ne essen a támadás irányába. A délutáni cél is Uriv meg a Don, ez volt a parancs.
Azt már láttuk, abból nem lesz semmi, hogy az ebédünket két órakor az urivi templomdombon jó étvággyal megehetjük, pedig már igen éhesek voltunk.
Ismét előre, és ismét összekeveredtek a csapatok. A szakasz elvesztette a parancsnokát, a parancsnok a szakaszát. Senki nem tudta, ki él, és ha él, merre van. Ki halt meg, kire lehet számítani még a második támadási hullámban. Az új irányban előretörve, az egyik halomról, ahol szintén kétméteres volt a rozs, láttuk Uriv községet, a templomát, és a templom mellett a templomdombot.
+
Most is heves ellenállásba ütköztünk. Amikor az orosz parancsnokság látta, hogy rohamelhárító fegyverei a támadást elhárították, ellentámadásra szánta el magát. Rajokban, egymástól 30-40 méterre dobtáras géppisztollyal jöttek előre, és tüzeltek. Behatoltak a rozsba, és kaszálták a rozsot, és minden embert, aki abban állt. Mint a halál!
Ez a merész ellentámadás megzavart mindenkit. A mieink felvették velük a harcot, de csak hátrálva lőttek vissza. Én is hátra húzódtam a többiekkel együtt, és ismét a kiindulási helyünkre értünk. A horhos bal partján régi épületmaradvány volt, valami gazdag „kulák” hajdani birtokához tartozott. A kolhoz nem használta, sőt egyenesen lerombolta.
Az egykori birtok udvaron álló hatalmas baromkutat még használták, mert új vízmerő dézsa volt rajta. A kút szélessége olyan két méteres, a mélysége lehetett talán nyolc. De víz már nem volt benne, mert a katonák mind kiitták. Szóval idejöttünk vissza az ellentámadás hatására.
Ekkor Uriv felől új hullámban jöttek az orosz repülők. Fölénk érve szétszóródtak, mindegyik saját célpontot keresett magának. A kút körül lévők közül valakinek eszébe jutott a kút, mint menedék. Letolta az ostorfát a kút fenekéig, és rákapaszkodott, majd leereszkedett egészen a fenekéig. Annyira ki voltunk szolgáltatva a Raták géppuskáinak, bombáinak, hogy utána ereszkedtek vagy nyolcan - tízen, közöttük én is.
Úgy lógtunk az ostorfán, mint a szőlőfürtök a tőkén, amíg a légi veszély el nem múlt. Ha egy bomba telibe találta volna a kutat, nem kellett volna a sírunkat megásni. De megúsztuk! Amikor a Raták elzúgtak, felmásztunk a kútból, és szétnéztünk, mennyit változott a világ.
Valahonnan odaperdült egy magyar harckocsi. Nagyobb méretű, mint az eddigiek, meglehetős toronylöveggel. Csak a toronylövegnek volt egy kis szépséghibája, mert a lövegcső szét volt nyílva vagy öt-hat ágra. Nem tudom, hogy ez hogy történhetett, minden estre lehangoló látvány volt.
A harckocsi tetején egy páncélos alezredes állt extra zubbonyban, vállpántos derékszíjjal, rajta pisztolytáska, a lábán tükörfényes csizma. Rendes munkát végzett a pucerja. Nyakában hosszú szíjra eresztve a német Meisser géppisztoly, tele tárral. A harckocsi megállt, az alezredes szétnézett. Bizonyosan azzal a céllal érkezett, hogy ő majd rendet csinál. Hol itt, hol ott folyt még a lövöldözés. De gyilkolták egymást a magyar és orosz katonák, ha kellett, géppisztoly - vagy puskaaggyal is.
+
Balról jön egy árkászraj kettős oszlopban. Elöl a parancsnokuk, egy tizedes. Nem sorkatona már, lehetett vagy harmincéves. Az árkászoknak speciális fölszerelésük van. Hátbőröndjük nagyméretű, azon viszik a fűrészt, ácsszekercét, fejszét, ácskapcsot, szeget, a kezükben ásólapát. A szétnyílt csövű harckocsi előtt akarnak elvonulni, de az ezredes rájuk szól:
„Árkászok, állj! Parancsnok, hozzám!”
Mindannyian megállnak. A tizedes előrelép vagy tíz lépést, és az ezredes előtt megáll:
„Parancs, alezredes úr!”
„Tizedes, az embereivel az előttünk lévő dombvonulaton lövészteknőket ás! Egymástól öt méter távolságban. Végeztem, végrehajtani!”
„Alezredes úr, alázatosan jelentem, ennek semmi értelme, mert a dombvonulaton is, meg előtte is olyan magas a rozs, hogy abból nem lehet látni semmit.”
Az alezredes kezében megbillen a kurta csövű géppisztoly, és csövéből apró villanások láthatók. Az árkásztizedes elejti az ásólapátot, meginog, eldől. Bakaszorítós csizmájával még tesz néhány mozdulatot, aztán csendesen fekszik.
„Őrvezető vegye át a parancsnokságot! Az előbbi parancsot hajtsák végre!”
Azok megfordulnak, és az Uriv felé vezető úton elnyelte őket a rozs. Azok közül egyetlen embert sem láttunk viszont. A harckocsiból előmászott két szerelő, és a harckocsi árnyékában eszegetni kezdenek, bár kezük-lábuk olajos, arcukon lőporfüst.
Egy negyedóra elteltével, ahol a harci zaj még nem csendesült le, négy személy közeledett. Az első kettőnek mindkét keze a levegőben, és mögöttük a két kísérő magyar baka. Amikor a harckocsihoz érnek, rájuk szól az alezredes:
„Hová viszik ezt a két oroszt?”
Alázatosan jelentem, ezek megadták magukat, és kísérjük őket hátra a gyűjtőhelyre, mert ugye a hadifoglyot hátra kell kísérni, hogy harc közben ne akadozzanak.
„Álljanak félre, és menjenek vissza a harcba! Végeztem!”
A géppisztolya ismét felugatott, a két orosz összerándult, és egyik jobbra, a másik balra dőlt. Az egyik húszéves lehetett, közepes magasságú, a másik hosszú és sovány, mint a piszkafa. A két páncélossal félrehúzatta őket az út szélére. Ez az ember, úgy látszik, szeret gyilkolni. Teljesen mindegy, hogy az áldozat fajtájabeli vagy ellenség.
Ekkor előmászott a rozsból két géppuskás. Mindketten egy-egy Swarc-lóse-t cipelnek. Két-két rakasz a hátukon összekötve a vállukon kalimpál. Leteszik a géppuskákat, megpihennek. Ekkor látja meg őket az alezredes, és rájuk ordít:
„Mondják, maguk géppuskások, hová az istenbe mennek, mi? Ott elöl van a harc, géppuskára ott van szükség, nem hátul. Nyomás vissza!”
„Alezredes úr, alássan jelentem, elfogyott a lőszerünk, és ott elöl nem lehet vételezni.”
Az alezredes két rövid sorozattal leterítette mind a kettőt. Ez nem normális ember, ennek öröm, ha gyilkolhat. Úgy araszoltunk el a környékéről, mint a dögbogarak a fűben, háttal kúszva, és figyeltük a mozdulatait. Ekkor Uriv felől, és a rozsból egyetlen magányos lövés csattant. A harckocsi tetején lövöldöző alezredes kezéből kicsúszott a kurtacsövű, kedvenc géppisztolya. Megrogyott, és fejjel lefelé lecsúszott a láncborító lemezre, majd onnan a földre. Pár perc múlva a mellbimbója körül nedvesedni kezdett az extrazubbony.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése