Πατηρ και υιος: 2024

Nyári esti dal

Halkkal ingó lanyha pára!

Szálldogáló harmatok!

Kis furuglyám lágy szavára

Tiszta hangot adjatok;

Lengd be véle, gyenge szellet,

Sík mezőnk határait,

A juhász a nyája mellett

Hadd fülelje sorjait.

Míg az estve bíborozza

A lement nap hajnalát,

Míg az ég becsillagozza

Szétterítve fátyolát,

Addig a menny földre hinti

Balzsamának harmatit,

S új erővel áldva inti

Új örömre állatit.

A mocsáros nép kuruttyol,

Prüccsög a sok kis bogár,

Réce hápog, fürj palattyol,

Hangicsál egy kis madár.

Jó napunkat felcserélő

Édes esti hajnalom!

Téged áld e tenger élő,

Téged áld e kis dalom.

Harmatoddal részegülve

A virágos tarka rét,

Hímje nővel egyesülve

Néked ontja fűszerét.

A nap éles fénye súllyán

Minthogy untig szenvedett,

A kaszás a szűre ujján

Alva tisztel tégedet.

Ó, palolj rá csendes este

Nyugtató lehelletet,

Hogy törődött vére, teste

Újra nyerjen életet;

Szállj le rám is sátorozva

Szenderítő nyúgalom,

Közbe, közbe szunnyadozva,

Csendesedj le kis dalom.

Lúdas Matyi / részlet /

Döbrögi vág egyet sinkójával; nosza három

Fogdmeg toppan elő; Matyit a kastélyba cibálják;

Lúdjait elhajtják; és a kapu közt hevenyében

Ötvenet vágnak rá, mellyet süvegelve faránál

Egy ispán híven számlált és Döbrögi bőrös

Karszékből szemlélt. Matyi így szólt, hogy felereszték:

Én, uram, a fizetést köszönöm: ha isten erőt ád

S életben megtart, majd megszolgálom; azért csak

Rója fel a kapufélfájára, hogy el ne felejtse:

Háromszor veri ezt kenden Lúdas Matyi vissza!

FAZEKAS MIHÁLY

1766-1828

A rózsabimbóhoz

Nyílj ki, nyájasan mosolygó

Rózsabimbó! nyílj ki már,

Nyílj ki: a bokorba bolygó

Gyenge szellő csókja vár.

Nyílj ki, gyenge kerti zsenge:

Hébe nektárt hint terád.

Szűz nyakadba Flóra gyenge

Bársonyos palástot ád.

Óh mint fod díszesedni

Véled e parányi kert!

Oh, hogy óhajtják leszedni

Rólad ezt a drága szert! –

Hadd szakasszalak le, édes

Rózsaszál: szép vagy te már.

Hej, ha meglát, hány negédes

Hány kacér leányka vár?

Nem, nem! egy leány se nyissa

Büszke fűzőjét terád,

Ültetőd kedves Julissa

Néked újabb kertet ád.

Ott kevélykedj bíboroddal,

Ékesebb bíborja közt!

Ott kevélykedj illatoddal

Kedvesebb illatja közt!

A tihanyi echóhoz

Oh Tihanynak riadó leánya!

Szállj ki szent hegyek közűl!

Im kit a sors eddig annyit hánya,

Partod ellenébe űl.

Itt a halvány holdnak fényén

Jajgat és sír elpusztult reményén

Egy magános árva szív.

Míg azok, kik bút bajt nem szenvednek

A boldogság karjain,

Vigadoznak a kies Fürednek

Kútfején és partjain;

Addig én itt sírva sírok,

És te, Nympha! amit én nem birok,

Verd ki zengő bérceden.

Zordon erdők, durva bércek, szirtok!

Harsogjátok jajjaim!

Tik talán több érezéssel birtok,

Mintsem embertársaim,

Kik keblekből számkivetnek,

És magok közt csúfra emlegetnek

Egy szegény boldogtalant.

Akik hajdan jóbarátim voltak

Még felköltek ellenem,

Üldözőim pártjához hajoltak:

Oh! miket kell érzenem,

Amidőn már ők is végre,

Úgy rohannak rám, int ellenségre,

Bár hozzájok hív valék.

Nincsen, a ki lelkem vígasztalja

Oly barátim nincsenek:

Vállat rándít, aki sorsom hallja;

Már elhagytak mindenek.

Nincsen szív az emberekbe:

Hadd öntsem ki hát vas kebletekbe

Szívem bús panasszait.

Lilla is, ki bennem a reménynek

Még egy élesztője volt,

Jaj, Lillám is a tyrann törvénynek

S a szokásnak meghódolt.

Hogy vagy most te, áldott lélek?

Én ugyan már elhagyatva élek

A tenger kínok között.

Oh van-é még egy Erémi szállás,

Régi barlang, szent fedél,

Melyben egy bölcs csendes nyugtot, hálást

E setét hegyekben lél?

Hol csak egy kő lenne párna,

Hol sem ember, sem madár nem járna,

Mely megháborítana.

Abban gondolom, hogy semmi jussal

Ellenkezni nem fogok,

Hogyha én egy megvetett virtussal

Itt egy kőben helyt fogok.

S e szigetnek egy szögében,

Mint Rousseau Ermenonvillében,

Ember és polgár leszek.

Itt tanúlom rejtek érdememmel

Ébresztgetni lelkemet.

A természet majd az értelemmel

Bölcsebbé tesz engemet.

Távol itt, egy más világban,

Egy nem esmért szent magánosságban

Könnyezem le napjaim.

Itt halok meg. E setét erdőben

A szomszéd pór eltemet.

Majd talán egy boldogabb időben

Fellelik sírhelyemet:

S amely fának sátorában

Áll egyűgyű sírhalmom magában

Szent lesz tisztelt hamvamért.

Tartózkodó kérelem

A hatalmas szerelemnek

Megemésztő tüze bánt:

Te lehetsz írja sebemnek

Gyönyörű kis tulipánt!

Szemeid szép ragyogása

Eleven hajnali tűz;

Ajakid harmatozása

Sok ezer gondot elűz.

Teljesítsd angyali szókkal

Szeretőd amire kért:

Ezer amrosia-csókkal

Fizetek válaszodért.

Szegény Zsuzsi a táborozáskor

Esve jött a parancsolat

Violaszín pecsét alatt.

Egy szép tavaszi éjszakán

Zörgettek Jancsim ablakán.

Éppen akkor vált el tőlem

Vígan álmodott felőlem,

Kedvére pihent ágyában,

Engem ölelvén álmában.

Mikor bús trombitaszóra

Ülni kellett mindjárt lóra,

Elindulván a törökre:

Jaj talán elvált örökre!

Sírva mentem kvártéjáig,

S onnan a kertek aljáig.

Indúlt nyelvem bús nótára

Árva gerlice módjára.

Csákóját könyvvel öntöztem,

Gyász pántlikám rá kötöztem.

Tíz rózsát hinték lovára,

Száz annyi csókot magára.

A lelkem is sírt belőlem

Mikor búcsút veve tőlem:

Isten hozzád! többet nem szólt,

Nyakamba borult s megcsókolt.

A Reményhez

Födiekkel játszó

Égi tünemény,

Istenségnek látszó

Csalfa, vak remény!

Kit teremt magának

A boldogtalan,

S mint védangyalának

Bókol úntalan. –

Sima száddal

Mit kecsegtetsz?

Mért nevetsz felém?

Kétes kedvet mért csepegtetsz

Még most is belém?

Csak maradj magadnak!

Biztatóm valál;

Hittem szép szavadnak:

Mégis megcsalál.

Kertem nárciszokkal

Végig ültetéd;

Csörgő patakokkal

Fáim éltetéd;

Rám ezer virággal

Szórtad a tavaszt,

S égi boldogsággal

Fűszerezted azt.

Gondolatim minden reggel,

Mint a fürge méh,

Repkedtek a friss meleggel

Rózsáim felé.

Egy híját esmértem

Örömimnek még:

Lilla szívét kértem,

S megadá az ég.

Jaj, de friss rózsáim

Elhervadtanak;

Forrásim, zöld fáim

kiszáradtanak;

Tavaszom, vígságom

Téli búra vált;

Régi jó világom

Méltatlanra szállt.

Oh! csak Lillát hagytad volna,

Csak magát nekem:

Most panaszra nem hajolna

Gyászos énekem.

Karja közt a búkat

Elfelejteném,

S a gyöngykoszorúkat

Nem irígyleném.

Hagyj el, oh Reménység!

Hagyj el engemet;

Mert ez a keménység

Úgyis eltemet.

Érzem, e kétségbe

Volt erőm elhágy,

Fáradt lelkem égbe,

Testem földbe vágy.

Nékem már a rét himetlen,

A mező kisült.

A zengő liget kietlen,

A nap éjre dűlt. –

Bájoló lágy trillák!

Tarka képzetek!

Kedv! Remények! Lillák!

Isten véletek!

Éj és csillagok

Éltemnek bús horizonja

Dűlt borzadó setétességre,

A búk mord éje gyászba vonja,

Több víg napom nem száll az égre.

Két szép szemecskék engemet

Megvigasztalhatnak magok:

Űzzétek el hát éjemet

Ti, két halandó csillagok!

Egy vén tölgynek árnyékában

Láttam a sápadt időt,

Sereg szú percegett markában,

Ah mely sírva kértem őt,

Hogy törölje ki belőlem

Lillát és a bánatot!

De ő elfutott előlem…

Könnyezett és hallgatott.

CSOKONAI VITÉZ MIHÁLY

1773-1805

Megkötöm lovamat

Megkötöm lovamat szomorú fűzfához,

Megkötöm szívemet gyenge violához.

Lovamat eloldom, hogyha a nap fölkel,

De tőled violám, csak a halál old el

Repülj madár

Repülj, madár, repülj, Ménaságra repülj,

Édes galambomnak gyenge vállára ülj!

Mondjad, én küldtelek, mondjad, hogy rab vagyok,

Szerelem tömlöcben térdig vasba vagyok.

Rab vagy, rózsám, én meg beteg vagyok.

Mikor eljössz hozzám, akkor meggyógyulok.

Egy kicsi madárka

Egy kicsi madárka hozzám kezde járni,

Virágos kertemben fészket kezde rakni

De azt az irigyek észre kezdték venni,

Kicsi madár fészkét széjjel kezdték hányni.

Elment a madárka, üres a kalitka,

Azt üzente vissza, visszajő tavaszra.

Hogyha vissza nem jó búzapirulásra,

Akkor, tudom, ne jő többet soha vissza.

Elindultam

Elindultam szép hazámból,

Híres kis Magyarországból.

Visszanéztem fél utamból,

Szememből a könny kicsordult.

Bú ebédem, bú vacsorám,

Boldogtalan minden órám.

Nézem a csillagos eget,

Sírok alatta eleget.

Jaj, Istenem, rendelj szállást,

Mert meguntam a bujdosást,

Idegen földön a lakást,

Éjjel-nappal a sok sírást.

Édesanyám rózsafája

Édesanyám rózsafája,

Én voltam a legszebb ága,

De egy gonosz leszakasztott,

Keze között elhervasztott.

Mindenkinek az ajánlom,

Szerelemnél jobb az álom,

Mert az álom nyugodalom,

A szerelem szívfájdalom.

Bújdosik

Bújdosik az árva madár,

Egyik ágról másikra száll,

Hát az ilyen árva mint én,

Hogyne bujdokolna szegény.

Elszaladt az arany gulya,

Nem szól már a csengő rajta.

Csak egy maradt a karámba,

Az is beteg, fáj a lába.

Én is vagyok olyan gulyás,

Nem járok a gáton, mint más!

Sorba legel az én gulyám,

Gyönyörű drága violám.

Erdő mellett

Erdő mellett estvéledtem,

Subám fejem alá tettem,

Összetettem két kezemet,

Úgy kértem jó Istenemet.

Én Istenem, adjál szállást,

Már meguntam a járkálást,

A járkálást, a bujdosást,

Az idegen földön lakást.

Adjon Isten jó éjszakát,

Küldje hozzám szent angyalát,

Bátorítsa szívünk álmát,

Adjon Isten jó éjszakát.

Zöld erdőben

Zöld erdőben, zöld erdőben

Zöld erdőben, zöld mezőben

Sétál egy madár.

Kék a lába, zöld a szárnya,

Jaj, be gyöngyen jár.

Várj, madár, várj, te csak addig várj,

Még az Isten megengedi,

Tiéd leszek már.

Ha folyóvíz

Ha folyóvíz volnék, bánatot nem tudnék,

Ha folyóvíz volnék, bánatot nem tudnék.

Hegyek, völgyek között szép csendesen folynék,

Hegyek, völgyek kötött szép csendesen folynék.

Martot mosogatnék, füvet újítanék,

Martot mosogatnék, füvet újítanék.

Szomjú madaraknak innok adogatnék,

Szomjú madaraknak innok adogatnék.

Lement a nap

Lement a nap a maga járásán,

Sárga rigó szól a Tisza partján.

Sárga rigó meg a fülemüle,

Szép a rózsám, hogy váljak el tőle.

Ha meghalok, temetőbe viszek,

A síromra fakeresztet tesznek.

Jöjj ki hozzám holdvilágos este,

Úgy borulj le a sírkeresztemre.

Ha kimegyek

Ha kimegyek a doberdói harctérre,

Föltekintek a csillagos nagy égre.

Csillagos ég! Merre van a magyar hazám?

Merre sirat engem az édesanyám?

Jaj, Istenem, hol fogok én meghalni?

Hol fog az én piros vérem elfolyni?

Lengyelország közepében lesz a sírom,

Arra kérem, édesanyám, ne sírjon.

A csitári hegyek alatt

A csitári hegyek alatt régen leesett a hó,

Azt hallottam, kis angyalom, véled esett el a ló.

Kitörted a kezedet, mivel ölelsz engemet,

Így hát kedves kis angyalom, nem lehetek a tied.

Amott látok az ég alatt egy madarat repülni.

De szeretnék a rózsámnak egy levelet küldeni!

Repülj madár, ha lehet, vidd el ezt a levelet,

Mondd meg az én galambomnak, ne sirasson engemet.

Amoda le van egy erdő, jaj de nagyon messze van!

Kerek erdő közepében két rozmaring - bokor van.

Egyik hajlik a vállamra, másik a babáméra,

Így hát kedves kis angyalom enyém leszel valaha.

Sej, besoroztak

Sej, besoroztak, sej, besoroztak engemet katonának,

Gondját viseltem, gondját viseltem a jó édesanyámnak.

De már látom, nem viselem gondját, csuhaj, szegénynek.

Sej, oltalmára, sej, oltalmára hagyom a jó Istennek.

Sej, még a búza, sej, még a búza ki se hányta a fejét,

Páros fehér galamb, páros fehér galamb, mind elhordta a szemét.

Páros fehér galamb ne hord el a búza kalászát!

Sej, miből süt a, sej, miből süt a kis angyalom pogácsát.

NÉPDALOK III.

A magyarokhoz

Forr a világ bús tengere, ó magyar!

Ádáz Erynnis lelke uralkodik,

S a föld lakóit vérbe mártott

Tőre dühös viadalra készti.

Egy nap lerontá Prusszia trónusát.

A balti partot s Adria öbleit

Vér festi, s a Cordilerrákat

S Hémuszokat zivatar borítja.

Fegyvert kiáltanak Baktra vidékei,

A Dardanellák bércei dörgenek,

A népek érkorláti dőlnek,

S zabolák és kötelek szakadnak.

Te Titusoddal hajdani őseid

Várába gyűltél, hogy lebegő hajónk

A bölcs tanács a kormány figyelmén

Állni-tudó legyen a habok közt.

Ébreszd fel alvó nemzeti lelkedet!

Ordítson orkán,jöjjön ezer veszély:

Nem félek. A kürt harsogását és

Nyihogó paripák szökését

Bátran vigyázom. Nem sokaság, hanem

Lélek s szabad nép tesz csuda dolgokat.

Ez tette Rómát a föld urává,

Ez Marthont s Budavárt híressé.

Levéltöredék barátnémhoz

Ne kérdezd, barátném! mint töltöm időmet,

S távolléted alatt kedvem miben lelem?

Tudom, elvesztettem édes enyelgőmet,

Tudom, magam vagyok, mert te nem vagy velem.

Lefestem szüretem estvéli óráit,

Ha már cselédimet nyugodni eresztem,

És csak alig hallom a vígság lármáit,

Agg diófám alatt tüzemet gerjesztem.

Leplembe burkolva könyökemre dűlök,

Kanócom pislogó lángjait szemlélem,

A képzelet édes álmába merülök,

S egy szebb lelki világ szent óráit élem.

Az őszi bogárnak búsongó hangjai

Felköltik lelkem minden érzéseit,

S az emlékezetnek repdező szárnyai

Visszahozzák éltem eltűnt örömeit.

Életem képe ez. Már elestvéledtem,

Béborult az élet vidám álorcája!

Még két mulatótárs van ébren mellettem:

A szelíd szerelem hamvadó szikrája

S bús melancholiám szomorgó nótája.

A közelítő tél

Hervad már ligetünk, s díszei hullanak.

Tarlott bokrai közt sárga levél zörög.

Nincs rózsás labirinth, a balzsamos illatok

Közt nem lengedez a Zefír.

Nincs már szimfonia, s a zöld lugasok között

Nem búg gerlice, és a füzes ernyein

A csermely violás völgye nem illatoz,

Tükrét durva csalét fedi.

A hegy boltozatin néma homály borong.

Bíbor thyrzusain nem mosolyog gerezd.

Itt nemrég az öröm víg dala harsogott:

S most minden szomorú s kiholt.

Oh, a szárnyas idő hirtelen elrepül,

S minden míve tünő szárnya körül lebeg!

Minden csak jelenés: minden az ég alatt,

Mint a kis nefelejcs, enyész.

Lassanként koszorúm bimbaja elvirít,

Itt hágy szép tavaszom: még alig ízleli

Nektárját ajakam, még alig illetém

Egy-két zsenge virágait.

Itt hágy, s vissza se tér majd gyönyörű korom.

Nem hozhatja fel azt több kikelet soha!

Sem béhunyt szememet fel nem igézheti

Lollim barna szemöldöke.

Fohászkodás

Isten! kit a bölcs lángesze fel nem ér,

Csak titkon érző lelke ohajtva sejt:

Léted világít, mint az égő

Nap, de szemünk bele nem tekinthet.

A legmagasb menny s aeter Uránjai,

Mellyek körülted rendre keringenek,

A láthatatlan férgek a te

Bölcs kezeid remekelt csudái.

Te hoztad e nagy Minden ezer nemét

A semmiségből, a te szemöldöked

Ronthat s teremthet száz világot,

S a nagy idők folyamit kiméri.

Téged dicsőít a Zenith és Nadír.

A szélvészek bús harca, az égi láng

Villáma, harmatcsepp, virágszál

Hirdeti nagy kezed alkotásit.

Buzgón leomlom színed előtt, Dicső!

Majdan, ha lelkem záraiból kikél,

S hozzád közel járulhat, akkor

Ami után eped, ott eléri.

Addig letörlöm könnyeimet, s megyek

Rendeltetésem pályafutásain,

A jobb s nemesb lelkeknek útján,

Merre erőm s inaim vihetnek.

Bizton tekintem mély sirom éjjelét!

Zordon, de oh nem, nem lehet az gonosz,

Mert a te munkád: ott is elszórt

Csontjaimat kezeid takarják.

BERZSENYI DÁNIEL

1776-1836

Szülőföldem szép határa!

Meglátom-e valahára?

Ahol állok, ahol megyek,

Mindenkor csak feléd nézek

Ha madár jön, tőle kérdem:

Virulsz-e még szülőföldem?

Azt kérdezem a felhőtül,

Azt a suttogó szellőktül.

De azok nem vigasztalnak,

Bús szívemmel árván hagynak.

Árván élek bús szívemmel,

Mint fű, mely sziklán kel.

Kisded hajlék, hol születtem,

Hej tőled be távol estem!

Távol estem, mint a levél,

Melyet elkap a forgószél.

KISFALUDY KÁROLY

1788 – 1830

Himnusz

A magyar nép zivataros századaiból

Isten, áldd meg a magyart

Jó kedvvel, bőséggel,

Nyújts feléje védő kart,

Ha küzd ellenséggel;

Balsors, akit régen tép,

Hozz rá víg esztendőt,

Megbűnhődte már e nép

A múltat s jövendőt!

Őseinket felhozád

Kárpát szent bércére,

Általad nyert szép hazát

Bendegúznak vére.

S merre zúgtak habjai

Tiszának, Dunának,

Árpád hős magzatjai

Felvirágozának.

Értük Kunság mezein

Ért kalászt lengettél,

Tokaj szőlővesszein

Nektárt csepegtettél.

Zászlónk gyakran plántálád

Vad török sáncára,

S nyögte Mátyás bús hadát

Bécsnek büszke vára.

Hajh, de bűneink miatt

Gyúlt harag kebledben,

S elsújtád villámidat

Dörgő fellegedben,

Most rabló mongol nyilát

Zúgattad felettünk,

Majd töröktől rabigát

Vállainkra vettünk.

Hányszor zengett ajkain

Ozmán vad népének

Vert hadunk csonthalmain

Győzedelmi ének!

Hányszor támadt tenfiad

Szép hazám, kebledre,

S lettél magzatod miatt

Magzatod hamvvedre.

Bújt az üldözött s felé

Kard nyúl barlangjában,

Szerte nézett, s nem lelé

Honját a hazában.

Bércre hág és völgybe száll,

Bú s kétség mellette,

Vérözön lábainál

S lángtenger felette.

Vár állott, most kőhalom;

Kedv s öröm röpkedtek,

Halálhörgés, siralom

Zajlik már helyettek.

S ah, szabadság nem virúl

A holtnak véréből,

Kínzó rabság könnye hull

Árvánk hő szeméből!

Szánd meg, Isten, a magyart,

Kit vészek hányának,

Nyújts feléje védő kart

Tengerén kínjának.

Bal sors akit régen tép,

Hozz rá víg esztendőt,

Megbünhödte már e nép

A multat s jövendőt!

Huszt

Bús düledékeiden, Husztnak romvára, megállék;

Csend vala, felleg alól, szállt fel az éjjeli hold.

Szél kele most, mint sír szele kél; s a csarnok elomlott

Oszlopi közt lebegő rémalak inte felém.

És mond: honfi! mit ér epedő kebel e romok ormán?

Régi kor árnya felé visszamerengni mit ér?

Messze jövendővel komolyan vess öszve jelenkort:

Hass, alkoss, gyarapíts: s a haza fényre derűl!

Emléklapra

Négy szócskát üzenek, vésd jól kebeledbe, s fiadnak

Hagyd örökül, ha kihúnysz: A haza minden előtt!

Zrínyi második éneke

Te lásd meg, ó sors, szenvedő hazámat,

Vérkönnyel ázva nyög feléd!

Mert kánya, kígyó, féreg egyre támad,

És marja, rágja kebelét.

a méreg ég, és ömlik mély sebére,

S ő védtelen küzd, egyedűl.

Hatalmas! ó légy gyámja, légy vezére,

Vagy itt az óra, s végveszélybe dűl!

Áldást adék, sok magzatot honodnak,

Mellén kiket táplál vala;

S másokra vársz, hogy érte vívni fognak?

Ön-népe nem lesz védfala?

Szív-lélek el van vesztegetve rátok;

Szent harcra nyitva várt az út,

S ti védfalat körűle nem vonátok;

Ő gyáva fajt szült, s érte sírba jut.

De szánjad, ó sors, szenvedő hazámat!

Te rendelél áldást neki:

S a vad csoport, mely rá dühödve támad,

Kiket nevelt, ön-gyermeki.

Taposd el a fajt, rút szennyét nememnek;

S míg hamvokon majd átok űl,

Ah tartsd meg őt, a hűv anyát, teremnek

Tán jobb fiak, s védvén állják körűl.

Törvényem él. Hazád őrcsillagzatja

Szülötti bűnein leszáll;

Szelíd sugárit többé nem nyugtatja

Az ősz apák sírhalminál.

És más hon áll a négy folyam partjára,

Más szózat és más keblű nép;

S szebb arcot ölt e föld kies határa,

Hogy kedvre gyúl, ki bájkörébe lép.

KÖLCSEY FERENC

1790-1838

Szülőföldem szép határa

Szülőföldem szép határa!

Meglátlak-e valahára?

Ahol állok, ahol megyek,

Mindenkor csak feléd nézek.

Ha madár jön, tőle kérdem,

Virulsz-e még szülőföldem?

Azt kérdezem a felhőktül,

Azt a suttogó szellőktül.

De azok nem vígasztalnak,

Bús szívemmel árván hagynak.

Árván élek bús szívemmel,

Mint fű, mely a sziklán kel.

Kisded hajlék, hol születtem,

Hej, tőled be távol estem!

Távol estem, mint a levél,

Melyet elkap a forgószél.

KISFALUDY KÁROLY

1788-1830

Magyarország címere

Szép vagy, o hon, bérc, völgy változnak gazdag öledben,

Téridet országos négy folyam árja szegi;

Ám természettől mindez lelketlen ajándék:

Naggyá csak fiaid szent akaratja tehet.

Keserű pohár

Ha férfi lelkedet

Egy hölgyre föltevéd,

S az üdvösségedet

Könnyelműn tépi szét;

Hazug szemében hord mosolyt

És átkozott könyűt,

S míg szívedbe vágyat olt

Ez égő sebet üt;

Gondold meg és igyál:

Örökké a világ sem áll;

Eloszlik, mint a buborék,

S marad, mi volt, a puszta lég.

Ha, mint tenlelkeden,

Függél barátodon,

És nála titkaid:

Becsület és a hon,

S ő sima ogyilkos kezét

Befúrja szívedig,

Míg végre árulás

Által megdöntetik;

Gondold meg és igyál:

Örökké a világ sem áll;

Eloszlik, mint a buborék,

S marad, mi volt, a puszta lég.

Ontottál érte vért,

S az elcsábultan megveti

Hű buzgóságodat,

S lesz, - gyáva, - és buták

Kezében áldozat.

Gondold meg és igyál:

Örökké a világ sem áll;

Eloszlik, mint a buborék,

S marad, mi volt, a puszta lég.

Ha fájó kebleden

A gondok férge rág,

S elhagytak hűtlenül

Szerencse és világ,

S az esdett hír, kéj s örömed

Mind megmérgezve van,

S remélni biztosabbakat

Késő vagy hasztalan:

Gondold meg és igyál:

Örökké a világ sem áll;

Eloszlik, mint a buborék,

S marad, mi volt, a puszta lég.

S ha bánat és a bor

Agyadban frigyre lép,

S lassanként földerül

Az élet puszta kép,

Gondolj merészet és nagyot,

És tedd rá éltedet:

Nincs veszve bármi sors alatt

Ki el nem csüggedett,

Gondold meg és igyál

Örökké a világ sem áll;

De amíg áll, és amíg él

Ront vagy javít, de nem henyél.

Szép Ilonka

A vadász ül hosszú, méla lesben,

Vár felajzott nyílra gyors vadat,

S mind fölebb és mindig fényesebben

A serény nap dél felé mutat;

Hasztalan vár; Vértes belsejében

Nyugszik a vad hűs forrás tövében.

A vadász még lesben ül sokáig,

Alkonyattól vár szerencsejelt:

Vár feszülten a nap áldoztáig,

S ím a várt szerencse megjelent:

Ah, de nem vad, könnyű kis pillangó,

Szép sugár lány, röpteként csapongó.

„Tarka lepke, szép arany pillangó!

Lepj meg engem, szállj rám, kis madár;

Vagy vezess el, merre vagy szállandó,

Ahol a nap nyúgodóba jár.”

Szól, s iramlik, s mint az őz futása.

Könnyű s játszi a lány illanása.

„Istenemre!” így szól felszökelve

A vadász: „ez már királyi vad!”

És legottan, minden mást feledve,

Hévvel a lány nyomdokán halad.

Ő a lányért, lány a pillangóért,

Versenyeznek tündér kedvtelésért.

„Megvagy!” így szól a leány örömmel,

Megfogván a szállongó lepét;

„Megvagy!” így szó a vadász gyönyörrel

A lányra nyújtá jobb kezét;

S rezzent kézből kis pillangó elszáll;

S a lány rab szép szem sugaránál.

Áll-e még az ősz Peterdi háza?

Él-e még a régi harc fia?

Áll a ház még, bár fogy gazdasága,

A telt pohárnál ül az ősz maga.

A sugár lány körben és a vendég;

Lángszemében csábító varázs ég.

S Hunyadiért, a kidőlt dicsőért ,

A kupák már felvillantanak,

Ősz vezére, és a hon nagy nevéért

A vén bajnok könnyei hulltanak;

Most könyűi; vére hajdanában

Bőven omlott Nándor ostromában.

„Húnyt vezérem ifju szép sugára”

Szól az ősz most „éljen a király!”

A vadásznak vér tolul arcára

S még kupája illetetlen áll.

„Illetetlen mért hagyod kupádat?

Fogd fel, gyermek, és kövesd apádat.

Mert apád én kétszer is lehetnék,

S ha ittam, az nincs cenkekért;

Talpig ember, akit én említék,

Nem gyaláz meg ő oly hősi vért!”

S illetődve s méltóság szemében,

Kél az ifju, tölt pohár kezében:

„Éljen hát a hős vezér magzatja,

Addig éljen, míg a honnak él!

De szakadjon élte pillanatja,

Melyben attól elpártolni kél;

Egy király se inkább, mint hitetlen:

Nyűg a népen a rossz s tehetetlen.”

S mind zajosban, s mindig hevesebben

Víg beszéd közt a gyors óra ment.

A lányka híven és hívebben

Bámulá a lelkes idegent.

„Vajh ki ő, és merre van hazája?”

Gondolá, de nem mondotta szája.

„Téged is, te erdők szép virága,

Üdvözölve tisztel e pohár!

Hozzon Isten egykor fel Budába,

Ősz apáddal a vadász elvár;

Fenn lakozva a magas Budában

Leltek engem Mátyás udvarában.”

Szól s bucsúzik a vadász, rivalva

Inti őt a kürthang, menni kell.

Semmi szóra, semmi biztatásra

Nem maradhat vendéglőivel.

„Emlékezzél visszatérni hozzánk,

Jó vadász, ha meg nem látogatnánk.”

Mond szerényen szép Ilonka, állván

A kis csarnok végső lépcsején,

S homlokán az ifjú megcsókolván,

Útnak indul a hold éjjelén.

S csendes a ház, ah de nincs nyugalma:

Fölveré azt szerelem hatalma.

Föl Peterdi s bájos unokája

Látogatni mentenek Budát;

Minden lépten nő az agg csodája,

Mert sok újat meglepetve lát.

A leányka titkon édes óra

Jövetén vár szép találkozóra.

S van tolongás, új öröm Budában:

Győzelemből várják a királyt,

Aki Bécset vívó haragában

Vérboszút a rossz szomszédon állt.

Vágyva néz sok hű szem ellenébe:

Nem vidul még szép Ilonka képe.

„Hol van ő, a nyájas ösmeretlen?

Mily szerencse fordúlt életén?

Honn-e, vagy tán messze költözötten

Jár az őzek hűvös rejtekén?”

Kérdi titkon aggó gondolattal,

S arca majd ég, majd szinében elhal.

S felrobognak hadvész-ülte képpel

Újlaki s a megbékült Garák.

S a király jő, fölség érzetével

Környékezvén őt a hős apák,

Ősz Peterdi ösmer vendégére,

A király az:”Áldás életére!”

„Fény nevére, áldás életére!”

Fenn kiáltja minden hű ajak;

Százszorozva visszazeng nevére

A hegy és völgy és a zárt falak.

Haloványan hófehér szobornál

Szép Ilonka némán és merőn áll.

„A vadászhoz Mátyás udvarában,

Szép leánykám, elmenjünk-e hát?

Jobb nekünk a Vértes vadonában,

Kis tanyánk ott nyúgodalmat ád.”

Szól az ősz jól sejtő fájdalommal,

S a bús pár megy gond-sujtotta nyommal.

És ha láttál szépen nőtt virágot

Elhajolni belső baj miatt:

Új hajolt el, félvén a világot,

Szép Ilonka titkos bú alatt.

Társasága lángzó érzemények,

Kínos emlék, és kihalt remények.

A rövid, de gyötrő élet elfolyt,

Szép Ilonka hervadt sír felé;

Hervadása liliomhullás volt:

Ártatlanság képe s bánaté.

A király jön s áll a puszta házban:

Ők nyugosznak örökös hazában.

Szózat

Hazádnak rendületlenül

Légy híve, ó magyar;

Bölcsőd az, majdan sírod is,

Mely ápol s eltakar.

A nagy világon e kívűl

Nincsen számodra hely;

Áldjon vagy verjen sors keze,

Itt élned, halnod kell.

Ez a föld, melyen annyiszor

Apáid vére folyt;

Ez, melyhez minden szent nevet

Egy ezredév csatolt.

Itt küzdtenek honért a hős

Árpádnak hadai;

Itt törtek össze rabigát

Hunyadnak karjai.

Szabadság! itten hordozák

Véres zászlóidat,

S elhulltanak legjobbjaink

A hosszu harc alatt.

És annyi balszerencse közt,

Oly sok viszály után,

Megfogyva bár, de törve nem,

Él nemzet e hazán.

S népek hazája, nagy világ!

Hozzád bátran kiált:

„Egy ezredévnyi szenvedés

Kér éltet vagy halált!”

Az nem lehet, hogy annyi szív

Hiába onta vért,

Az nem lehet, hogy annyi hű kebel

Szakadt meg a honért.

Az nem nem lehet, hogy ész, erő

És oly szent akarat

Hiába sorvadozzanak

Egy átoksúly alatt.

Még jőni kell, még jőni fog

Egy jobb kor, mely után

Buzgó imádság epedez

Százezrek ajakán.

Vagy jőni fog, ha jöni kell,

A nagyszerű halál,

Hol a temetkezés fölött

Egy ország vérben áll.

S a sírt, hol nemzet sűlyed el,

Népek veszik körűl,

S az ember millióinak

Szemében gyászköny űl.

Légy híve rendületlenűl

Hazádnak, ó magyar:

Ez éltetőd, s ha elbukál,

Hantjával ez takar.

A nagy világon e kivűl

Nincsen számodra hely;

Áldjon vagy verjen sors keze:

Itt élned, halnod kell.

Az emberek

Hallgassatok, ne szóljon a dal,

Most a világ beszél,

S megfagynak forró szárnyaikkal

A zápor és a szél,

Könnyzápor, melyet bánat hajt,

Szél, melyet emberszív sohajt.

Hiába minden: szellem, bűn, erény:

Nincsen remény!

Hallátok a mesét: a népnek

Atyái voltanak,

S amint atyái vétkezének,

Ők úgy hullottanak:

A megmaradt nép fölsüvölt:

Törvényt! s a törvény újra ölt.

Bukott a jó, tombolt a gaz merény:

Nincsen remény!

És jöttek a dicsők, hatalmas

Lábok törvény felett.

Volt munka: pusztított a vas!

S az ember kérkedett.

Bújában egymást marta meg.

S a hír? villám az ínség éjjelén:

Nincsen remény!

És hosszú béke van s az ember

Rémítő szapora,

Talán, hogy a dögvésznek egyszer

Dicsőbb legyen tora:

Sovár szemmel néz ég felé,

Mert hajh, a föld, az nem övé,

Neki a föld még sírnak is kemény:

Nincs remény!

Mi dús a föld, s emberkezek még

Dúsabbá teszik azt,

És mégis szerte dúl az inség

S rút szolgaság nyomaszt.

Így kell-e lenni? vagy ha nem,

Miért oly idős e gyötrelem?

Mi a kevés? erő vagy a remény?

Nincsen remény!

Istentelen frigy van közötted,

Ész és rossz akarat!

A butaság dühét növeszted,

Hogy lázítson hadat.

S állat vagy ördög, düh vagy ész,

Bármelyik győz, az ember vész:

Ez őrült sár, ez istenarcú lény!

Nincsen remény!

Az ember fáj a földnek; oly sok

Harc-és békeév után

A testvérgyűlölési átok

Virágzik homlokán;

S midőn azt hinnők, hogy tanúl,

Nagyobb bűnt forral álnokúl.

Az emberfaj sárkányfog-vetemény:

Nincsen remény! nincsen remény!

Emlékkönyvbe

Setét eszmék borítják eszemet.

Szivemben istenkáromlás lakik.

Kivánságom: vesszen ki a világ

S e földi nép a legvégső fajig.

Mi a világ nekem, ha nincs hazám?

Elkárhozott lélekkel hasztalan

Kiáltozom be a nagy végtelent:

Miért én éltem, az már dúlva van.

Ily férfitől, nemes hölgy, mit kívánsz

Emléklapodba? Inkább adj nekem

Hitet, sejtelmet, egy reménysugárt,

Hogy el nem vész, hogy él még nemzetem.

Koldulni járnék ily remény – s hitért,

Megvenném azt velőm – és véremen.

Imádkozzál – te meghallgattatol -,

Az tán segíthet ily vert emberen.

Előszó

Midőn ezt írtam, tiszta volt az ég.

Zöld ág virított a föld ormain.

Munkában élt az ember, mint a hangya:

Küzdött az ég, a szellem működött,

Lángolt a gondos ész, a szív remélt,

S a béke izzadt homlokát törölvén

Meghozni készült a legszebb jutalmat,

Az emberüdvöt, melyért fáradott.

Ünnepre fordult a természet, ami

Szép és jeles volt benne, megjelent.

Öröm –s reménytől reszketett a lég,

Megszülni vágyván a szent szózatot,

Mely által a világot mint egy új, egy

Dicsőbb teremtés hangján üdvözölje;

Hallottuk a szót. Mélység és magasság

Visszhangozák azt. S a nagy egyetem

Megszűnt forogni egy pillanatig.

Mély csend lőn, mint szokott a vész előtt.

A vész kitört. Vérfagylaló keze

Emberfejekkel labdázott az égre,

Emberszivekben dúltak lábai.

Lélegzetétől meghervadt az élet,

A szellemek világa kialudt,

S az elsötétült égnek arcain

Vad fénnyel a villámok rajzolák le

Az ellenséges istenek haragját.

És folyton-folyvást ordított a vész,

Mint egy veszetté –bőszült szörnyeteg.

Amerre járt, irtóztató nyomában

Szétszaggatott népeknek átkai

Sohajtanak fel csonthalmok közől,

És a nyomor gyámoltalan fejét

Elhamvadt városokra fekteti.

Most tél van és csend és hó és halál,

A föld megőszült;

Nem hajszálanként, mint a boldog ember,

Egyszerre őszült meg, mint az isten,

Ki megteremtvén a világot, embert

A félig istent, félig állatot,

Elborzadott a zordon mű felett

És bánatában ősz lett és öreg.

Majd eljön a hajfodrász, a tavasz,

S az agg föld tán vendéghajat veszen,

Virágok bársonyába öltözik.

Üvegszemén a fagy fölengedend,

S illattal elkendőzött arcain

Jókedvet és ifjúságot hazud:

Kérdjétek akkor azt a vén kacért,

Hová tevé boldogtalan fiait?

A vén cigány

Húzd rá, cigány, megittad az árát,

Ne lógasd a lábadat hiába;

Mi t ér a gond kenyéren is vizen,

Tölts hozzá bort a rideg kupába.

Mindig így volt e világi élet,

Egyszer fázott, egyszer lánggal égett;

Húzd, ki tudja, meddig húzhatod,

Mikor lesz a nyűtt vonóbul bot;

Szív és pohár tele búval, borral,

Húzd rá cigány, ne gondolj a gonddal!

Véred forrjon, mint az örvény árja,

Rendüljön meg a velő agyadban,

Szemed égjen, mint az üstökös láng,

Húrod zengjen vésznél szilajabban.

S keményen, mint a jég verése,

Odalett az emberek vetése –

Húzd, ki tudja, meddig húzhatod,

Mikor lesz a nyűtt vonóbul bot;

Szív és pohár tele búval, borral,

Húzd rá cigány, ne gondolj a gonddal!

Tanulj dalt a zengő zivatartól,

Mint nyög, ordít, jajgat, sír és bömböl;

Fákat tép ki és hajókat tördel,

Életet folyt, vadat és embert öl;

Háború van most a nagy világban,

Isten sírja reszket a szent honban.

Húzd, ki tudja, meddig húzhatod,

Mikor lesz a nyűtt vonóbul bot;

Szív és pohár tele búval, borral,

Húzd rá cigány, ne gondolj a gonddal!

Kié volt ez elfojtott sohajtás,

Mi üvölt, sír e nagy rohanatban,

Ki dörömböl az ég boltozatján,

Mi zokog, mint malom a pokolban?

Hulló angyal, tört szív, őrült lélek,

Vert hadak vagy vakmerő remények?

Húzd, ki tudja, meddig húzhatod,

Mikor lesz a nyűtt vonóbul bot;

Szív és pohár tele búval, borral,

Húzd rá cigány, ne gondolj a gonddal!

Mintha újra hallanók a pusztán

A lázadt ember vad keserveit,

Gyilkos testvér botja zuhanását,

S az első árvák sírbeszédeit,

A keselynek szárnya csattogását,

Prometheusz halhatatlan kínját.

Húzd, ki tudja, meddig húzhatod,

Mikor lesz a nyűtt vonóbul bot;

Szív és pohár tele búval, borral,

Húzd rá cigány, ne gondolj a gonddal!

A vak csillag, ez a nyomorú föld

Hadd forogjon keserű levében,

S annyi bűn, szenny s ábrándok dühétől

Tisztuljon meg a vihar hevében,

És hadd jöjjön el Noé bárkája,

Mely egy új világot zár magába.

Húzd, ki tudja, meddig húzhatod,

Mikor lesz a nyűtt vonóbul bot;

Szív és pohár tele búval, borral,

Húzd rá cigány, ne gondolj a gonddal!

Húzd, de mégse, - hagyj békét a húrnak,

Lesz még egyszer ünnep a világon;

Majd ha elfárad a vész haragja,

S a viszály elvérzik a csatákon,

Akkor húzd meg újra lelkesedve,

Isteneknek teljék benne kedve.

Akkor vedd fel újra a vonót,

És derüljön zordon homlokod.

Szűd teljék meg az öröm borával,

Húzd, s ne gondolj a világ gondjával!

VÖRÖSMARTY MIHÁLY

1800-1855

Itélőszék előtt

Hogy hazámat ne szeressem,

A bitorlót meg ne vessem:

Hatalom nem teheti!

Hogy hazámat megtagadjam,

Megvetés jelét ne adjam:

Azt se követelheti!

Főbe lőhet, nyakaztathat,

Bitófára fölakaszthat,

Ő erősebb, tegye meg!

De az érzelem honában,

Keblem titkos templomában

Én urat nem ismerek!

CZUCZOR GERGELY

1800-1866

Deákpályám

A szerelem, a szerelem…

A szerelem, a szerelem sötét verem,

A szerelem sötét verem;

Beleestem, benne vagyok,

Nem láthatok, nem hallhatok.

Őrizem az apám nyáját,

De nem hallom a kolompját;

Rá - rámegy a zöld vetésre,

Hej csak későn veszem észre.

Telerakta édesanyám

Eleséggel a tarisznyám;

Elvesztettem szerencsésen,

Lesz módom a böjtölésben.

Édesapám, édesanyám,

Ne bízzatok most semmit rám,

Nézzétek el, ha hibázok,

Tudom is én, mit csinálok!

Ivás közben

Hányadik már a pohár?...csak

Ötödik?

Teremt’ ugyse! Becsülettel

Működik?

Máskor megfelelek kétannyinak:

S lábaim most már öttől is inganak.

Ing a lábam, a nyelvem meg

Elakad –

Torkom a therpomyléi

Szorulat.

Ledionas a bor, mely lecsepege

Gondolatim…Sex…Rex…Xerxes serege.

Sehogysem t’om kifejezni

Magamat –

Azt hiszitek, hogy talán a

Bor miatt?

Ne higgyétek, édes atyámfiai,

Nekem a bor nem szokott megártani.

Nekem a bor hogymikép is

Ártana?

Hát hiába voltam volna

Katona?

Úgy biz, aki fölmarkolta, katona –

Mégpedig bakancsos voltam valaha.

Zöldhajtókás, sárgapitykés

Közlegény…

Egész a közlegénységig

Fölvivém!

Jó: bakancsom hogy hamar lerúghatám;

Még idővel degradáltak volna tán.

Tyhű, látjátok, ott az könnyen

Megesik,

Mert a katonai pálya

Fene sík;

Legkivált az olyfélének, mint magam,

Kinek kissé akaratos feje van.

Útmutatást nekem ne is

Adjatok,

Szent Dávid hárfájára sem

Hallgatok!

Orrnál fogva senki engem nem cibál, -

Azt cselekszem, ami tetszik …Tudja Pál,

Mit kaszál.

Eh, de én itt egyre-másra,

Mint a malom,

Csak darálok, csak darálok,

S szomjazom.

Adjatok bort! a malom jól nem megyen:

Hogyha nincs nedv, ami hajtsa, bőviben.

Hadd igyam hát! hogy forogjon

Kerekem –

Meg nem állok, csak a kancsó-

Feneken.

Bárha mindjárt – amint Falstaff szólana –

Bárha, mondom, egy mérföldig tartana.

Hol is hagytam? …tudja gólya…

Úgy igaz!

A malom volt az utósó…

Vagy nem az?

Mit is mondtam a malomról…. Én bizon

Hogyha présbe csavarítnak sem tudom.

Annyi szent: a szemem héja

Oly nehéz,

Mint malomkő …tán az álom

Környekez.

Elég is ma a tivornya, ágyba hát!

Álmodozzuk folytatását… jó ’jszakát!

Hírös város az aafődön Kecskemét

Hírös város az aaföldön Kecskemét.

Ott születtem, annak öszöm könyerét.

A búzáját magyar embör vetötte,

Kakastéjjee szép mönyecske sütötte.

Nincs énnéköm mesterségöm, nem is kő

Van azé jó keresetöm, jobb se kő,

Vót is, van is, kösz is, hiszöm istenöm,

Míg utast lát a pusztába két szömöm.

Ómáspej a nyergös lovam, nem vöttem,

Szögénylegény szép szörivee szöröztem.

Csillagos a feje, kese a lába –

Mögeresztöm, a szél sem ér a nyomába.

Ezön járok, mint kiskiráj, kényösen,

Borjúszájas ingöm lobog szélösen,

Süvegöm a jobb szömömön viselöm,

Mindön embör előtt mög se emelöm.

Be-benézök a bugaci csárdába.

Öszöm, iszom, kedvem szörént rovásra;

Ölégségös hitelöm van ott néköm,

Mögfizetök, böcsületöm nem sértöm.

A vármögye emböreit pej lovam

Csak ojan jól mögismeri, mint magam.

Ha érköznek, nagyot nyerít – rátermök;

S ha rajt vagyok, gyühetnek már őkeemök!

Füstbement terv

Egész úton –hazafelé –

Azon gondolkodám:

Miként fogom szólítani

Rég nem látott anyám.

Mit mondok majd először is

Kedvest, szépet neki?

Midőn, mely bölcsőm ringatá,

A kart terjeszti ki.

S jutott eszembe számtalan

Szebbnél szebb gondolat,

Míg állni látszék az idő,

Bár a szekér szaladt.

S a kis szobába toppanék…

Röpült felém anyám…

S én csüggtem ajkán… szótlanul…

Mint gyümölcs a fán.

István öcsémhez

Hát hogymint vagytok otthon, Pistikám?

Gondoltok-e úgy néha-néha rám?

Mondjátok-e, ha estebéd után

Beszélgetéstek meghitt és vidám,

Mondjátok-e azt est óráinál:

Hát a mi Sándorunk most mit csinál?

És máskülönben hogy van dolgotok?

Tudom, sokat kell fáradoznotok.

Örök törődés naptok-éjetek,

Csakhogy szűkecskén megélhessetek.

Szegény atyánk! Ha ő úgy nem bízik

Az emberekben: jégre nem viszik.

Mert ő becsületes lelkű, igaz;

Azt gondolá, hogy minden ember az.

És e hitének áldozatja lett,

Elveszte mindent, amit keresett.

Szorgalmas élte verítékinek

Gyümölcseit most más emészti meg.

Mért nem szeret úgy engem istenem,

Hogy volna mód sorsán enyhítenem?

Agg napjait a fáradástól én

Mily édes-örömest fölmenteném.

Ez fáj nekem csak, nyugodt éltemet

Most egyedül ez keseríti meg.

Tégy érte, amit tenni bír erőd!

Légy jó fiú és gyámolítsad őt!

Vedd vállaidra félig terheit,

S meglásd, öcsém, az isten megsegít!

S anyánkat, ezt az édes jó anyát,

Ó, Pistikám, szeresd, tiszteld, imádd!

Mi ő nekünk? Azt el nem mondhatom,

Mert nincs rá szó, nincsen rá fogalom;

De megmutatná a nagy veszteség,

Ha elszólítná tőlünk őt az ég…

E néhány sorral érd be most, öcsém,

Én a vidámság hangját keresém,

S akaratlan ilyen fekete

Lett gondolatjaimnak menete;

S ha még tovább fonnám e fonalat,

Szívem repedne a nagy kín alatt.

Más levelem majd több lesz és vidám.

Isten megáldjon, édes Pistikám!

Egy estém otthon

Borozgatánk apámmal:

Ivott a jó öreg,

S kedvemért ez egyszer –

Az isten áldja meg!

Soká nem voltam otthon,

Oly rég nem láta már,

Úgy megvénült azóta –

Hja, az idő lejár.

Beszéltünk erről, arról,

Amint nyelvünkre jött;

Még a szinészetről is

Sok más egyéb között.

Szemében „mesterségem”

Most is nagy szálka még;

Előitéletét az

Évek nem szűnteték.

„No csak hitvány egy élet

Az a komédia!”

Fülemnek ily dicsérést

Kellett hallgatnia.

„Tudom, sokat koplaltál,

Mutatja is szined.

Szeretném látni egyszer,

Mint hánysz bukfenceket?”

Én műértő beszédit

Mosolygva hallgatám;

De ő makacs fej! föl nem

Világosíthatám.

Továbbá elszavaltam

Egy bordalom neki;

S nagyon, nagyon örültem,

Hogy megnevetteti.

De ő nem tartja nagyra,

Hogy költő - fia van:

Előtte minden ilyes

Dolog haszontalan.

Nem is lehet csodálni!

Csak húsvágáshoz ért;

Nem sok hajszála hullt ki

A tudományokért.

Utóbb, midőn a bornak

Edénye kiürült,

Én irogatni kezdtem,

Ő meg nyugonni dűlt.

De ekkor száz kérdéssel

Állott elő anyám;

Felelnem kelle – hát az

Írást abban hagyám.

És vége-hossza nem lett

Kérdezgetéseinek;

De nekem e kérdések

Olyan jól estenek.

Mert mindenik tükör volt,

Ahonnan láthatám:

Hogy a földön nekem van

Legszeretőbb anyám!

Fürdik a holdvilág az ég tengerében

Fürdik a holdvilág az ég tengerében,

Méláz a haramja erdő közepében:

Sűrű a füvön az éj harmatozása,

De sűrűbb két szeme könnyének hullása.

Baltája nyelére támaszkodva mondja:

„Mért vetettem fejem tilalmas dolgokra!

Édesanyám mindig javamat akartad;

Édesanyám, mért nem fogadtam szavadat?

Elhagytam házadat, földönfutó lettem,

Rablók, fosztogatók közé keveredtem;

Most is köztük élek magam szégyenére,

Ártatlan utasok nagy veszedelmére.

Elmennék én haza, itt hagynám ezeket,

Örömest itt hagynám, de most már nem lehet:

Édesanyám meghalt…kis házunk azóta

Régen összeroskadt …s áll az akasztófa.”

Deákpályám

Diligenter freqventáltam

Iskoláim egykoron,

Secundába ponált mégis

Sok szamár professzorom.

A poesisből is ebbe

Estem inter alia;

Absurdum, pedig, de nagy hogy

Ennek kelljen állnia.

El sem obliviscálnak, mert

Ha occasióm akadt;

Kutyáliter infestáltam

E jó dominusokat.

Egynek pláne…no de minthogy

Szerelemhistória,

Talán jobb lesz in aeternum

Sub rosa maradnia.

Csak denique mi közöttünk

Sine fine folyt a per,

S consilium abeundi

Lett a vége breviter.

Ergo mentem, és vagáltam

A hazában szanaszét;

Verte tandem a bal combom

Kard…azaz hogy panganét.

Megy a juhász szamáron

Megy a juhász szamáron,

Földig ér a lába;

Nagy a legény, de nagyobb

Boldogtalansága.

Gyepes hanton furulyált,

Legelészett nyája.

Egyszercsak azt hallja,

Haldoklik babája.

Fölpattan a szamárra,

Hazafelé vágtat;

De már későn érkezett,

Csak holttestet láthat.

Elkeseredésében

Mi telhetett tőle?

Nagyot ütött botjával

A szamár fejére.

Csokonai

Egy kálomista pap s Csokonai

Egymásnak voltak jóbarátai.

Kilódul egyszer Debrecenből

S a jóbarát előtt megáll,

S ihatnám, pajtás! Így kiált föl

Csokonai Vitéz Mihály.

„Ihol ni,uccu!” fölkiált a pap,

Amint egy hordóból dugaszt kikap;

„ Szaladj csapért! Ott fönn felejtém;

Szaladj, öcsém, de meg ne állj!”

És fölrohan lóhalálában

Csokonai Vitéz Mihály.

A likra tette tenyerét a pap;

Csak vár, csak vár, hogy jön talán a csap,

S a csap nem jött, és a pap morgott:

„De mi az ördögöt csinál,

Hol a pokolba marad az a

Csokonai Vitéz Mihály?

Tovább nem győzte várni a csapot,

Ott hagyta a hordót / a bor kifolyt/,

Fölmén a pincéből a házba,

De ott fönn senkit nem talál.

Csak késő este érkezett meg

Csokonai Vitéz Mihály.

Hát a dologban ez volt az egész:

Kereste ott fönn a csapot Vitéz,

Zeget-zugot kikutat érte,

De csak nem jön rá, hogy hol áll?

És így csapért szomszédba mégyen

Csokonai Vitéz Mihály.

A szomszédban valami lakzi volt,

Elébe hoztak ételt és italt;

És ím az ital és bor mellett

És a zenének hanginál

Csapot, papot, mindent felejtett

Csokonai Vitéz Mihály.

Téli világ

Megölte valaki magát,

Az hozta ezt a rút időt.

Fúj a szél, táncol a tányér

A borbélyműhelyek előtt.

Hol a boldogság mostanában?

Barátságos meleg szobában.

A napszámos, a napszámosné

Tuskót fűrészel és hasít;

Daróc pólyában gyermekök

A szélvésszel versenyt visít.

Hol a boldogság mostanában?

Barátságos meleg szobában.

Jár nagy léptekkel föl s alá

A katona az őrhelyen,

És számlálgatja lépteit;

Kínjában mást mit is tegyen?

Hol a boldogság mostanában?

Barátságos meleg szobában.

A hosszúlábú drótostót

Kopott gubáját cepeli;

Az orra érett paprika,

S hidegtől folynak könnyei.

Hol a boldogság mostanában?

Barátságos meleg szobában.

Barangol a vándorszinész

Egy falutól a másikig;

Meleg ruhája nincs ugyan,

De mindazáltal éhezik.

Hol a boldogság mostanában?

Barátságos meleg szobában.

Hát a cigány?...vacog foga

A rongyos sátorok alatt;

Kopogtat a szél s bemegy,

Bár a cigány nem szól: szabad!

Hol a boldogság mostanában?

Barátságos meleg szobában.

Megölte valaki magát,

Az hozta ezt a rút időt.

Fúj a szél, táncol a tányér

A borbélyműhelyek előtt.

Hol a boldogság mostanában?

Barátságos meleg szobában.

Pest

Hiába Pest csak Pest, tagadhatatlan!

S én Pestnek mindig jóbarátja voltam,

És ahol csak kell, hát pártját fogom.

Volt itt nekem sok kellemes napom.

Kivált h’ az utcán kóborolhatok:

Az angyaloknál boldogabb vagyok.

Egy óriáskígyó bámészkodásom,

Végighúzódik a népsokaságon.

S aztán itt minden olyan érdekes,

A szív örömében csak úgy repes.

A vargainasok pofozkodása,

A bérkocsiknak embergázolása,

A zsebmetszők, a pörölő kofák

Az embert mind igen mulattatják.

S azt kell még látni, hogyha szép időben

Sétára kél a tarkabarka nőnem;

Mi szépek ők, mi szépek teringette,

Elől kifestve és hátul kitömve.

Hát ahol a dicső arszlánok járnak!

Azt nevezem aztán baromvásárnak.

Mi kék az ég!

Mi kék

Az ég!

Mi zöld

A föld!

Zöld föld felett, kék ég alatt a

Hangos pacsírta fütyörész;

Dalával a napot kicsalta,

A nap rá gyönyörködve néz.

Mi kék

Az ég!

Mi zöld

A föld!

Zöld a föld, kék az ég, tavasz van…

És én oly sült bolond vagyok,

Hogy idebenn a szűk szobában

Kadenciákat faragok!

Fekete kenyér

Miért aggódol, lelkem jó anyám,

Hogy kenyeretek barna, e miatt?

Hisz meglehet: ha nincs idehaza,

Tán fehérebb kenyérrel él fiad.

De semmi az! csak add elém, anyám,

Bármilyen barna is a kenyér.

Itthon sokkal jobb ízű énnekem

A fekete, mint máshol a fehér.

Fa leszek, ha…

Fa leszek, ha fának vagy virága.

Ha harmat vagy, én virág leszek.

Harmat leszek, ha te napsugár vagy….

Csak hogy lényeink egyesüljenek.

Ha, leányka, te vagy a mennyország:

Akkor én csillaggá változom.

Ha leányka, te vagy a pokol: /hogy

Egyesüljünk/ én elkárhozom.

A jó öreg kocsmáros

Itt, ahonnan messze kell utazni, míg az

Ember hegyeket láthat, itt a szép alföldön,

Itt élek én most, megelégedéssel,

Mert időm vidáman, boldogságban töltöm.

Falu kocsmájában van az én lakásom;

Csendes kocsma ez, csak néha zajlik éjjel.

Egy jó öregember benne a kocsmáros…

Áldja meg az isten mind a két kezével!

Van szállásom itten, s ennem-innom ingyen,

Sohasem volt ennél jobb gondviselésem.

Az ebédre nem kell senkit is megvárnom,

És mindnyájan várnak énrám, ha késem.

Csak egyet sajnálok: az öreg kocsmáros

Összekoccan néha jó feleségével;

No de amint összekoccan, meg is békül…

Áldja meg az isten mind a két kezével!

Elbeszélünk néha az letünt időkről.

Hej, régibb idei boldogok valának!

Háza, kertje, földje, pénze, mindene volt.

Alig tudta számát ökrének, lovának.

Pénzét a hitetlen emberek csalása,

Házát a Dunának habjai vitték el;

Így szegényült el a jó öreg kocsmáros…

Áldja meg az isten mind a két kezével!

Alkonyuló félben van már élte napja,

S ilyenkor az ember nyúgodalmat óhajt,

S őreá, szegényre, a szerencsétlenség,

Őreá mostan mért legtöbb gondot és bajt.

Fáradoz napestig, vasárnapja sincsen,

Mindig későn fekszik, mindig idején kel;

Mint sajnálom én e jó öreg kocsmárost…

Áldja meg az isten mind a két kezével!

Biztatom, hogy majd még jóra fordul sorsa;

Ő fejét csóválja, nem hisz a szavamnak.

„Úgy van, úgy” szól később, „jóra fordul sorsom”,

Mert lábaim már a sír szélén vannak.”

Én elszomorodva borulok nyakába,

S megfürösztöm arcát szemeim könnyével,

Mert az én atyám e jó öreg kocsmáros…

Áldja meg az isten mind a két kezével!

Alku

Juhászlegény, szegény juhászlegény!

Tele pénzzel ez a kövér erszény;

Megveszem a szegénységet tőled,

De rá’dásul add a szeretődet.

„Ha ez a pénz volna a foglaló,

S még százennyi lenne borravaló,

S id’ adnák a világot rá’dásnak,

Szeretőmet mégsem adnám másnak!”

A hazáról

Lement a nap. De csillagok

Nem jöttenek. Sötét az ég.

Közel s távol semmi fény nincs,

Csak mécsvilágom s honszerelmem ég.

Isten csodája

Ameddig a történet csillaga

Repíti a multakba sugarát:

A szem saját kezünkben mindenütt

Saját szívünkre célzó gyilkot lát,

S ez öngyilkos kéz hányszor szálla ránk!...

Isten csodája, hogy még áll hazánk.

Így hordozunk sok százados sebet,

Keblünk soha be nem gyógyúlhatott;

Mérget kellett mindenkor innia,

Ki sebeinkre önte balzsamot.

Valami rossz szellemtől származánk!

Isten csodája, hogy még áll hazánk.

S míg egymást martuk szennyes koncokért,

Mint a szeméten a silány ebek,

Azt vettük észre csak, hogy ez alatt

Az oroszlánok itt termettenek;

Jött a tatár, jött a török reánk

Isten csodája, hogy még áll hazánk.

Ott foly a Sajó…oly görbén kanyarog,

Mint ember, aki görcsben haldokol;

Ott haldokoltunk, vérünk ott szívá

Az óriás nadály, a mogol,

S holttesteinket fölfalá a láng!

Isten csodája, hogy még áll hazánk.

S ott van Mohács…ott nyomta a királyt

Sárkoporsóba páncélja s lova,

S készült számunkra a ledőlt király

Kardjából a rettentő zabola,

Melytől még ma is ég és vérzik a szánk!

Isten csodája, hogy még áll hazánk.

Mi lesz belőlünk? Ezt én kérdezem,

De mily kevesen gondolnak bele.

Oh, nemzetem, magyar nép! Éltedet

Mindig csak a jó sorsra bízod-e?

Ne csak istenben bízzunk, mint bízánk;

Emberségünkből álljon fönn hazánk!

Dalaim

Elmerengek gondolkodva gyakran,

S nem tudom, hogy mi gondolatom van.

Átröpűlök hosszában hazámon,

Át a földön, az egész világon.

Dalaim, mik ilyenkor teremnek,

Holdsugári ábrándos lelkemnek.

A helyett, hogy ábrándokban élek,

Tán jobb volna élnem a jövőnek,

S gondolkodom …eh, mért gondoskodnám?

Jó az isten, majd gondot visel rám.

Dalaim, mik ilyenkor teremnek,

Pillangói könnyelmű lelkemnek.

Ha szép lyánnyal van találkozásom,

Gondomat még mélyebb sírba ásom.

S mélyen nézek a szép lyány szemébe,

Mint a csillag csendes tó vizébe.

Dalaim, mik ilyenkor teremnek,

Vadrózsái szerelmes lelkemnek.

Szeret a lyány? iszom örömömben.

Nem szeret? Kell innom keservemben.

S hol pohár és a pohárban bor van,

Tarka jókedv születik meg ottan.

Dalaim, mik ilyenkor teremnek,

Szivárványi mámoros lelkemnek.

Oh de míg a pohár van kezemben,

Nemzeteknek keze van bilincsen,

S amilyen víg a pohár csengése,

Olyan bús a rabbilincs csörgése.

Dalaim, mik ilyenkor teremnek,

Villámlási haragos lelkemnek.

De mit tűr a szolgaságnak népe?

Mért nem kél föl, hogy láncát letépje?

Arra vár, hogy isten kegyelméből

Azt a rozsda marja le kezéről?

Dalaim, mik ilyenkor teremnek,

Villámlási haragos lelkemnek!

Ereszkedik le a felhő

Ereszkedik le a felhő,

Hull a fára őszi eső,

Hull a fának a levele,

Mégis szól a fülemile.

Az óra jó későre jár,

Barna kislyány, alszol-e már?

Hallod-e a fülemilét,

Fülemile bús énekét?

Záporeső csak úgy szakad,

Fülemile csak dalolgat.

Aki bús dalát hallgatja,

Megesik a szíve rajta.

Barna kislyány, ha nem alszol,

Hallgasd, mit a madár dalol;

E madár az én szerelmem,

Az én elsohajtott lelkem.

A gólya

Sokféle a madár, s egyik ezt, a másik azt

Leginkább kedveli,

Ezt ékes szólása, amazt pedig tarka

Tolla kedvelteti.

Kit én választottam, a dal-mesterséghez

Nem ért az a madár,

S egyszerű, mint magam …félig feketében,

Félig fejérben jár.

Nekem valamennyi között legkedvesebb

Madaram a gólya,

Édes szülőföldem, a drága szép alföld

Hűséges lakója.

Tán azért szeretem annyira, mert vele

Együtt növekedtem;

Még mikor bölcsőben sírtam, ő már akkor

Kerepölt fölöttem.

Vele töltöttem a gyermekesztendőket.

Komoly fiú valék.

Míg társim a hazatérő tehéncsordát

Estenként kergeték,

Én udvarunkon a nádkúp oldalánál

Húztam meg magamat,

S némán szemléltem a szárnyokat-próbáló

Kis gólyafiakat.

És elgondolkodtam. Jól tudom, az gyakran

Fordult meg fejembe”:

Miért hogy az ember nincs úgy, mint a madár,

Szárnyakkal teremtve?

Csak a messzeséget járhatni meg lábbal

S nem a magasságot;

Mit ér nekem, mit a messzeség? Mikor én

A magasba vágyok.

Fölfelé vágytam én. Ah, úgy irigyeltem

Sorsáért a napot,

A föld fejére ő tesz világosságból

Szőtt arany kalapot.

De fájt, hogy esténként megszúrják..mert hiszen

Foly keblébül a vér;

Gondolám: hát így van? Hát aki világít,

Ilyen jutalmat nyér? - -

Kívánt időszak az ősz a gyermekeknek,

Mint anya jő elé,

Aki fiainak számára kosarát

Gyümölccsel terhelé.

Én ellenségeműl néztem az őszt, s szólék,

Ha gyümölcsöt hozott:

Tartsd meg ajándékod, ha kedves madaram,

A gólyát elcsalod.

Szomorodott szívvel láttam gyülekezni,

Midőn távozának;

Miként most eltűnő ifjúságom után,

Úgy néztem utánok.

S milyen bús látvány volt a házak tetején

A sok üres fészek,

Szellő lehelt reám, sejtés halk szellője,

Hogy jövőmbe nézek.

Mikor tél multával fehér hó-subáját

A föld levetette,

S virággal zsinórozott sötétzöld dolmányát

Ölté föl helyette:

Akkor az én lelkem is felöltözék új,

Ünnepi ruhába,

S gólya-várni néha elballagtam egész

A szomszéd határba. –

Később, hogy a szikra lángra lobbant, ahogy

Ifju lett a gyermek:

Talpam alatt égett a föld, nekiesem,

És paripára termek,

S megeresztett kantárszárral vágtatok ki

A puszták terére…

Még a szél is ugyan nekigyürkőzött, hogy

Lovamat elérje.

Szeretem a pusztát! Ott érzem magamat

Igazán szabadnak.

Szemeim ott járnak, ahol nekik teszik,

Nem korlátoztatnak.

Nem állnak körülem mogorva sziklák,

Mint fenyegető rémek,

A csörgő patakot hányva-vetve, mintha

Láncot csörgetnének.

És ne mondja senki, hogy a puszta nem szép!

Vannak szépségei,

De azokat, mint a szemérmes lyány arcát,

Sűrű fátyol fedi;

Jó ismerősei, barátai előtt

Leteszi fátyolát,

S rajta vesz merően a megbűvölt szem, mert

Tündérkisasszonyt lát.

Szeretem a pusztát! be-bekalandoztam

Tüzes paripámon,

S midőn már ott jártam, ahol fizetésért

Sincs emberi lábnyom:

Lovamról leszálltam, gyepre heveredtem.

Egy futó pillanat

A tóra mellettem, s benne kit látok meg?

Gólya barátomat.

Oda is elkisért. Együtt ábrándoztunk

A puszta legmélyén,

Ő a víz fenekét, én a délibábot

Hosszan szemlélém.

Így töltöttem vele gyermekségemet és

Ifjuságom javát,

Ezért kedvelem, bár se’ tolla nem ragyog,

Se’ szép hangot nem ád.

Mostan is kedvelem és úgy tekintem én

A gólyamadarat,

Mint egyetlen valót, mely egy átálmodott

Szebb korból fönnmaradt.

Megérkezésedet még mostan is minden

Esztendőben várom,

S kivánok szerencsés útat, ha távozol,

Legrégibb barátom!

Az alföld

Mit nekem te zordon Kárpátoknak

Fenyvesekkel vadregényes tája!

Tán csodállak, ámde nem szeretlek,

S képzetem hegyvölgyedet nem járja.

Lenn az alföld tengersík vidékin,

Ott vagyok honn, ott az én világom;

Börtönéből szabadult sas-lelkem,

Ha a rónák végtelenjét látom.

Felröpűlök ekkor gondolatban

Túl a földön felhők közelébe,

S mosolyogva néz rám a Dunától

A Tiszáig nyúló róna képe.

Délibábos ég alatt kolompol

Kis-Kunságnak száz kövér gulyája;

Deleléskor hosszu gémü kútnál

Széles vályú kettős ága várja.

Méneseknek nyargaló futása

Zúg a szélben, körmeik dobognak,

S a csikósok kurjantása hallik

S pattogása hangos ostoroknak.

A tanyáknál szellők lágy ölében

Ringatózik a kalászos búza,

S a smaragdnak eleven színével

A környéket vígan koszorúzza.

Ide járnak szomszéd nádasokból

A vadludak esti szürkületben,

És ijedve kelnek légi útra,

Hogyha a nád a széltől meglebben.

A tanyákon túl a puszta mélyén

Áll magányos, dőlt kéményű csárda;

Látogatják a szomjas betyárok

Kecskemétre menvén a vásárba.

A csárdánál törpe nyárfaerdő

Sárgul a királydinnyés homokban;

Oda fészkel a visító vércse,

Gyermekektől nem háborgatottan.

Ott tenyészik a bús árvalányhaj

S kék virága a szamárkenyérnek;

Hűs tövéhez déli nap hevében

Megpihenni tarka gyíkok térnek.

Messze, hol az ég a földet éri,

A homályból kék gyümölcsfák orma

Néz, s megettök, mint halvány ködoszlop,

Egy-egy város templomának tornya. –

Szép vagy, alföld, legalább nekem szép!

Itt ringatták bölcsőm, itt születtem.

Itt boruljon rám a szemfödél, itt

Domborodjék a sír is fölöttem.

A négyökrös szekér

Nem Pesten történt, amit hallotok.

Ott ily regényes dolgok nem történnek.

A társaságnak úri tagjai

Szekérre ültek, és azon menének.

Szekéren mentek, de ökörszekéren.

Két pár ökör tevé a fogatot.

Az országúton végig a szekérrel

A négy ökör lassacskán ballagott.

Világos él volt. A hold fenn vala;

Halványan járt a megszakadt felhőkben,

Miként a bús hölgy, aki férjinek

Sírhalmát keresi a temetőben.

Kalmár szellő járt a szomszéd mezőkön,

S vett a füvektől édes illatot.

Az országúton végig a szekérrel

A négy ökör lassacskán ballagott.

A társaságban én is ott valék,

S valék szomszédja épen Erzsikének,

A társaságnak többi tagjai

Beszélgetének s énekelgetének.

Én ábrándoztam, s szóltam Erzsikéhez:

„Ne válasszunk magunknak csillagot?”

Az országúton végig a szekérrel

A négy ökör lassacskán ballagott.

„Ne válasszunk magunknak csillagot?”

Szólék én ábrándozva Erzsikéhez,

„A csillag vissza fog vezetni majd

A múlt időknek boldog emlékéhez,

Ha elszakaszt a sors egymástul minket.”

S választottunk magunknak csillagot.

Az országúton végig a szekérrel

A négy ökör lassacskán ballagott.

A bánat? egy nagy óceán

A bánat? egy nagy óceán.

S az öröm?

Az óceán kis gyöngye. Talán,

Mire felhozom, össze is töröm.

Sors, nyiss nekem tért…

Sors, nyiss nekem tért, hadd tehessek

Az emberiségért valamit!

Ne hamvadjon ki haszon nélkűl e

Nemes láng, amely úgy hevít.

Láng van szivemben, égbül-eredt láng,

Fölforraló minden csepp vér;

Minden sziv-ütésem egy imádság

A világ boldogságáért.

Oh vajha nem üres beszéddel,

De tettel mondhatnám el ezt!

Legyen bár tettemért a díj egy

Új golgotán egy új kereszt!

Meghalni az emberiség javáért,

Mily boldog, milyen szép halál!

Szebb s boldogítóbb egy hasztalan élet

Minden kéjmámorainál.

Mondd, sors, oh mondd ki, hogy így halok meg,

Ily szentül!... s én elkészítem

Saját kezemmel azon keresztfát,

Amelyre fölfeszíttetem.

Reszket a bokor, mert…

Reszket a bokor, mert

Madárka szállott rá.

Reszket a lelkem, mert

Eszembe jutottál.

Eszembe jutottál

Kicsiny kis leányka,

Te a nagy világnak

Legnagyobb gyémántja!

Teli van a Duna,

Tán még ki is szalad.

Szivemben is alig

Fér meg az indulat.

Szeretsz, rózsaszálam?

Én ugyan szeretlek,

Apád-anyád nálam

Jobban nem szerethet.

Mikor együtt voltunk,

Tudom, hogy szerettél.

Akkor meleg nyár volt,

Most tél van, hideg tél.

Hogyha már nem szeretsz,

Az isten áldjon meg.

De ha még szeretsz, úgy

Ezerszer áldjon meg!

Egy gondolat bánt engemet…

Egy gondolat bánt engemet:

Ágyban, párnák közt halni meg!

Lassan hervadni el, int a virág,

Melyet titkos féreg foga rág:

Elfogyni lassan, mint a gyertyaszál,

Mely elhagyott, üres szobában áll!

Ne ily halált adj, Istenem,

Ne ily halált adj énnekem!

Legyek fa, melyen villám fut keresztül,

Vagy melyet szélvész csavar ki tövestül;

Legyek kőszirt, mit a hegyről a völgybe

Eget-földet rázó mennydörgés dönt le…-

Ha majd minden rabszolga nép

Jármát megunva síkra lép

Pirosló arccal és piros zászlókkal

És a zászlókon eme szent jelszóval:

„Világszabadság!”

S ezt elharsogják kelettől nyúgatig,

S a zsarnokság velök megütközik:

Ott essem el én,

A harc mezején,

Ott folyjon az ifjui vér ki szivembül,

S ha ajkam örömteli végszava zendül,

Hadd nyelje el azt az acéli zörej,

A trombita hangja, az ágyúdörej,

S holttestemen át

Fújó paripák

Száguldjanak a kivívott diadalra,

S ott hagyjanak engemet összetiporva. –

Ott szedjék össze elszórt csontomat,

Ha jön majd a nagy temetési nap,

Hol ünnepélyes, lassú gyász-zenével

És fátyolos zászlók kíséretével

A hősöket egy közös sírnak adják,

Kik érted haltak, szent világszabadság!

Ha férfi vagy, légy férfi…

Ha férfi vagy, légy férfi,

Ne hitvány, gyönge báb,

Mit kény és kedv szerint lök

A sors idébb-odább.

Félénk eb a sors, csak csahol;

A bátraktól szalad,

Kik szembe szállanak vele…

Azért ne hagyd magad!

Ha férfi vagy, légy férfi,

S ne szád hirdesse ezt,

Minden Demosthenesnél

Szebben beszél a tett.

Építs vagy ronts, mint a vihar,

S hallgass,ha műved kész,

Mint a vihar, ha megtevé

Munkáját, elenyész.

Ha férfi vagy, légy férfi,

Legyen elved, hited,

És ezt kimondd, ha mindjárt

Véreddel fizeted.

Százszorta inkább éltedet

Tagadd meg, mint magad;

Hadd vesszen el az élet, ha

A becsület marad.

Ha férfi vagy, légy férfi,

Függetlenségedet

A nagy világ kincséért

Árúba ne ereszd.

Vesd meg, kik egy jobb falatért

Eladják magokat.

„Koldusbot és függetlenség!”

Ez légyen jelszavad.

Ha férfi vagy, légy férfi,

Erős, bátor, szilárd;

Akkor, hidd, hogy sem ember,

Sem sors könnyen nem árt.

Légy tölgyfa, mit a fergeteg

Ki képes dönteni,

De méltóságos derekát

Meg nem görbítheti.

A kutyák dala

Süvölt a zivatar

A felhős ég alatt;

A tél iker- fia,

Eső és hó szakad.

Mi gondunk reá? mienk

A konyha szöglete,

Kegyelmes jó urunk

Helyheztetett ide.

S gondunk ételre sincs.

Ha gazdánk jóllakék,

Mard még asztalán,

S mienk a maradék.

Az ostor, az igaz

Hogy pattog némelykor,

És pattogása fáj,

No de: ebcsont beforr.

S harag múltán urunk

Ismét magához int,

S mi nyaljuk boldogan

Kegyelmes lábait!

A farkasok dala

Süvölt a zivatar

A felhős ég alatt;

A tél iker-fia,

Eső és hó szakad.

Kietlen pusztaság

Ez, amelyben lakunk;

Nincs egy bokor se’, hol

Meghúzhatnók magunk.

S amott a harmadik:

A töltött fegyverek,

A fehér hóra le

Piros vérünk csepeg.

Fázunk és éhezünk

S átlőve oldalunk,

Részünk minden nyomor…

De szabadok vagyunk!

Magyar vagyok

Magyar vagyok. Legszebb ország hazám

Az öt világrész nagy területén.

Egy kis világ maga. Nincs annyi szám,

Ahány a szépség gazdag kebelén.

Van rajta bérc, amely tekintetet vét

A Kaszpi-tenger habjain is túl,

És rónasága, mintha a föld végét

Keresné, olyan messze-messze nyúl.

Magyar vagyok. Természetem komoly,

Mint hegedűnknek első hangjai;

Ajkamra fel-felröppen a mosoly,

De nevetésem ritkán hallani.

Ha az öröm legjobban festi képem:

Magas kedvemben sírva fakadok;

De arcom víg a bánat idejében,

Mert nem akarom, hogy sajnáljatok.

Magyar vagyok. Büszkén tekintek át

A multnak tengerén, ahol szemem

Egekbe nyúló kősziklákat lát:

Nagy tetteidet, bajnok nemzetem.

Európa színpadán mi is játszottunk,

S mienk nem volt a legkisebb szerep;

Úgy rettegé a föld kirántott kardunk,

Mint villámot éjjel a gyerek.

Magyar vagyok. Mi mostan a magyar?

Holt dicsőség halvány kisértete;

Föl-föltünik s lebúvik nagy hamar

- Ha vert az óra – odva mélyibe.

Hogy hallgatunk! a második szomszédig

Alig hogy küldjük életünk neszét.

S saját testvérink, kik reánk készítik

A gyász s gyalázat fekete mezét.

Magyar vagyok. S arcom szégyenben ég,

Szégyenlenem kell, hogy magyar vagyok!

Itt minálunk nem is hajnallik még,

Holott máshol már a nap úgy ragyog.

De semmi kincsért s hírért a világon

El nem hagynám én szülőföldemet,

Mert szeretem, hőn szeretem, imádom

Gyalázatában is nemzetemet!

A Tisza

Nyári napnak alkonyúlatánál

Megállék a kanyargó Tiszánál.

Ott, ahol a kis siet beléje,

Mint gyermek anyja kebelére.

A folyó oly símán, oly szelíden

Ballagott le parttalan medrében,

Nem akarta, hogy a nap sugára

Megbotoljék habjai fodrába.

Sima tükrén a piros sugárok,

/Mint megannyi tündér/ táncot jártak,

Szinte hallott léptei csengése,

Mint parányi sarkantyúk pengése.

Ahol állta, sárga föveny-szőnyeg

Volt terítve, s tartott a mezőnek,

Melyen a levágott sarjú-rendek,

Mint könyvben a sorok, hevertek.

Túl a réten néma méltóságban

Magas erdő; benne már homály van,

De az alkony üszköt vet fejére,

S olyan, mintha égne, s folyna vére.

Másfelől, a Tisza túlsó partján,

Mogyoró – s rekettye bokrok tarkán,

Köztök egy csak a nyílás, azon át

Látni távol kis falucska tornyát.

Boldog órák szép emlékeképen

Rózsafelhők úsztak át az égen.

Legmesszebbről rám merengve néztek

Ködön át a mármarosi bércek.

Semmi zaj. Az ünnepélyes csendbe

Egy madár csak néha füttyentett be.

Nagy távolban a malom zúgása

Csak olyan volt, mint szúnyog dongása.

Túlnan, vélem átellenben épen,

Pór menyecske jött. Korsó kezében.

Korsaját míg telemerítette,

Rám nézett át; aztán ment sietve.

Ottan némán, mozdulatlan álltam,

Mintha gyökeret vert volna lábam.

Lelkem édes, mély mámorba szédült

A természet örök szépségétül.

Oh természet, oh dicső természet!

Mely nyelv merne versenyezni véled?

Mily nagy vagy te! Mentül inkább hallgatsz,

Annál többet, annál szebbet mondasz. –

Késő éjjel értem a tanyára

Friss gyümölcsből készült vacsorára.

Társaimmal hosszan beszélgettünk.

Lobogott a rőzseláng mellettünk.

Többek között szóltam én hozzájok:

„Szegény Tisza, miért is bántjátok?

Annyi rosszat kiabáltok róla,

S ő a föld legjámborabb folyója.”

Pár nap múlva fél-szendergésemből

Félrevert harang zúgása vert föl.

„Jön az árvíz! Jön az árvíz!” hangzék,

S tengert láttam, ahogy kitekinték

Mint az őrült, ki letépte láncát,

Vágtatott a Tisza a rónán át,

Zúgva, bőgve törte át a gátot,

El akarta nyelni a világot!

Világosságot!

Sötét a bánya,

De égnek benne mécsek.

Sötét az éj,

De égnek benne csillagok.

Sötét az ember kebele,

S nincs benne mécs, nincs benne csillag,

Csak egy kis hamvadó sugár sincs.

Nyomorú ész,

Ki fénynek hirdeted magad,

Vezess, ha fény vagy,

Vezess csak egy lépésnyire!

Nem kérlek én, hogy átvilágíts

A másvilágnak fátyolán,

A szemfedőn.

Nem kérdem én, hogy mi leszek?

Csak azt mondd meg, hogy mi vagyok

S miért vagyok?

Vagy ő csak egy gyürűje

Az óriási láncnak,

Melynek neve emberiség?

Éljünk-e önnön öröminknek,

Vagy sírjunk a síró világgal?

Hány volt, ki más szívéből

Kiszíta a vért

Saját javára,

És nem lett büntetése!

S hány volt, ki más javáért

A vért kiontá

Saját szívéből

S nem lett jutalma!

De mindegy: aki áldozatnak

Od’adja életét,

Ezt nem díjért teszi,

De hogy használjon társinak.

S használ-e vagy sem?

A kérdések kérdése ez,

És nem a „lenni vagy nem lenni?”

Használ-e a világnak, aki érte

Föláldozá magát?

Eljő-e a kor,

Melyet gátolnak a rosszak

S amelyre a jók törekednek,

Az általános boldogság kora?

S tulajdonképpen

Mi a boldogság?

Hisz minden ember ezt másban leli;

Vagy senki sem találta még meg?

Talán amit

Mi boldogságnak nevezünk

A miljom érdek,

Ez mind egyes sugára csak

Egy új napnak, mely még a láthatáron

Túl van, de egykor feljövend.

Bár volna így!

Bár volna célja a világnak,

Bár emelkednék a világ

Folyvást, folyvást e cél felé,

Amíg elébb-utóbb elérné!

De hátha ugy vagyubk,

Mint a fa, mely virágzik

És elvirít,

Mint a hullám, amely dagad

Aztán lesímul,

Mint a kő, melyet fölhajítanak,

Aztán lehull,

Mint a vándor, ki hegyre mászik,

S ha a tetőt elérte,

Ismét leballag,

S ez így tart mindörökké:

Föl és alá, föl és alá.

Irtóztató! Irtóztató!

Kit meg nem szállott e gondolat,

Nem fázott az soha,

Nem tudja még: mi a hideg?

E gondolathoz képest

Meleg napsugár a kígyó,

Mely keblünkön jégcsap gyanánt

Vérfagylalón végigcsúszik,

Aztán nyakunkra tekerőzik,

S torkunkba fojtja a lélekzetet.

Falu végén kurta kocsma…

Falu végén kurta kocsma,

Oda rúg ki a Szamosra,

Meg is látná magát benne,

Ha az éj nem közeledne.

Az éjszaka közeledik,

A világ lecsendesedik,

Pihen a komp, kikötötték,

Benne hallgat a sötétség.

De a kocsma bezzeg hangos!

Munkálódik a cimbalmos,

A legények kurjogatnak,

Szinte reng belé az ablak.

„Kocsmárosné, aranyvirág,

Ide a legjobbik borát,

Vén legyen, mint a nagyapám,

És tüzes, mint ifju babám!

Húzd rá cigány, húzzad jobban,

Táncolni való kedvem van,

Eltáncolom a pénzemet,

Kitáncolom a lelkemet!”

Bekopognak az ablakon:

„Ne zúgjatok olyan nagyon,

Azt üzeni az uraság,

Mert lefeküdt, alunni vágy.”

„Ördög bújjék az uradba,

Te pedig menj a pokolba!...

Húzd rá cigány, csak azért is,

Ha mindjárt az ingemért is!”

Megint jőnek, kopogtatnak:

„Csendesebben vigadjanak,

Isten áldja meg kendteket,

Szegény édesanyám beteg.”

Feleletet egyik sem ad,

Kihörpentik boraikat,

Végét vetik a zenének,

S hazamennek a legények.

Levél Arany Jánoshoz

Meghaltál-e? vagy a kezedet görcs bántja, imádott

Jankóm, vagy feledéd végkép, hogy létezem én is?

Vagy mi az ördög lelt? Híred se hallja az ember.

Hogyha magába fogadott az öröklét bölcseje, a sír:

Akkor béke veled, legyenek szép álmaid ott lenn,

Feddő kérdésem nem fogja zavarni gyugalmad,

Hogy mi okért hallgatsz? mért késel szólni levélben?

Hogyha pedig görcs bánt, menj a patikába, iparkodj

Meggyógyulni fiam, a aztán írj rögtön, azonnal.

S ha feledél engem? ha barátod volna feledve?

Dejsz ugy, öcsém, vessz meg, kívánom tiszta szivembül.

Te mikoron nevedet keblem mélyébe leírtad,

Mit tettél, tudod azt? gránitsziklába acéllal

Vágtál életen át múlás nélküli betűket;

Hát én? én nevemet karcoltam volna homokba,

Melyet, névvel együtt, egy hó szellője is elfúj?

Megköszönöm, ha netán így van. No, de elhiszem inkább,

Hogy rossz verseim is vannak, mint hogy te feledtél.

Lomha vagy, itt a bibéd, restelsz, mint jómagam, írni.

Kérlek, hagyd nekem a restséget, légy te serényebb,

Lásd nekem úgy illik, / s oly jólesik! / ugye lemondasz

Róla, ha én kérlek? – Hah, máris látlak ugorni,

Mint ragadod nyakon a tollat, mint vágod az orrát

A tintába, miként huzod a sok hosszu barázdát

A papiron, ringy-rongy eszméket vetve beléjök…

Mert ne is írj inkább, hogysem bölcs gondolatokkal

Terhed meg leved s gyomrom, mert semmi bolondabb

Nincs, mint az okos levelek, s én iszonyatosképen

Irtózom tőlük; tán mert én nem tudok olyat

Kompónálni, azért. Ez meglehet. Ámde hogy úgy van,

Esküszöm erre neked túrós tésztára, dohányra

És mindenfélére, mi csak szent s kedves előttem. –

Drága komámassony, kegyedet kérem meg alássan,

Üsse agyon férjét, és szidja meg istenesen, ha

Még ezután sem fog írni az ilyen-amolyan.

Irjon mindenról hosszan, de kivált, ha kegyedről

Ír röviden, haragunni fogok hosszú haraggal.

El ne feledje a barna Lacit s a szőke Julist, e

Kedves gyermekeket. Hát a kert hogy van, amelynek

Rózsáin szemeim sokszor függének, amíg a

Messzeröpült lélek hívemhez vitte szerelmét?

És a csonka torony, mely a harcoknak utána

Most szomorún hallgat gyér fűkoszorúzta fejével,

A várja jövendőjét, mely lábát ráteszi, s akkor

Összeomol, mint a koldús, ha kikapja kézéből

A mankót a halál..Áll-e még a gólya fölötte

Méla merengéssel nézvén a messze vidékbe?

Mindenről akarok, mi nekem kedves vala, tudni.

Jártam azóta dicső szép tájakon, ámde tiétek

Mindig eszemben volt, bár nincs mit rajta csodálni;

A veletek töltött kor tette szivemben örökké

S jártam azóta magas fényes paloták körül, ahol

Ahol minden,minden nagy: gazdáik lelke kicsiny csak…

Akkor eszembe jutott alacsony hajlékotok, ebben

Minden kicsinyecske, de a gazdának lelke nagy és szép! –

Ejnye, mi a fene lelt engem, hogy szembe dicsérek?

Most veszem észre, hohó!, mind, amit mondtam, hazugság,

Csúnya hazugság volt. Le akartam csak kenyerezni

A nótáros urat, hogy…hogy ..majd beszerezzen

Bakternek vagy kondásnak falujába, ha e szép

Hivatalok valamellyike meg fog ürűlni idővel.

Hja, nekem is hozzá kell látnom végre barátom.

Házasodom, tudod azt, s tudod azt is, hogy jövedelmet

Dús uradalmam nem hullat zsebeimbe, mióta

Századik édesapám eladá, vagy meg se szerezte.

S így az eléléshez nincsen mód, nincs!hivatal kell.

Meghajtom fejemet, szépen mosolyogni tanúlok,

Nyájas szófogadás, kígyó csúszásu hizelgés

Lesz kenyerem/zsíros kenyerem/… hah, lesz a kutyának,

Nem pedig énnékem! pusztán a gondolat is már

Lángfelhőket idéz véres szemeimnek elébe,

És szívem tombol, mint a harmadfü csikó, ha

A pányvás kötelet legelőször dobja nyakába

A pásztor, hogy a ménesből kocsirúdho’ vezesse.

Nem a tehertől fél, amelyet húznia kell majd,

Nem! hanem a hámtól, mely korlátozza futását.

És amit így elveszt, azt nem pótolja sem abrak,

Sem padig a ragyogó szerszám. Mit néki az étel

S a hiu fény! megelégszik ő a pusztai gyeppel,

Bármi sovány, s a záporesők szabad égnek alatta

Vehetik oldalait, s a bozót hadd tépje sörényét,

Csak szabadon járjon, csak kergethesse tüzében

A sivatag viharát s a villám sárga kigyóit. - -

Isten hozzátok! lelkem múlatni szeretne

Még veletek, kedves híveim, de az elragadó szél

Képzeletem százrétű vitorlájába beléfújt,

Szétszakad a horgony, fut gályám, elmarad a part,

S ringat habkarján a látkör nélküli tenger,

És míg az orkán zúg, s a felhők dörgenek, én a

Lant idegébe kapok, s vad tűzzel zengi el ajkam

Harsány himnuszodat, százszor szent égi szabadság!

Beszél a fákkal a bús őszi szél

Beszél a fákkal a bús őszi szél,

Halkan beszélget, nem hallhatni meg.

Vajon mit mond nekik? Beszédire

A fák merengve rázzák fejöket.

Dél s est között van az idő, nyújtózom

A pamlagon végig kényelmesen…

Keblemre hajtva fejecskéjét alszik

Kis feleségem mélyen, csendesen.

Egyik kezemben édes szendergőm

Szelídeden hullámzó kebele,

Másik kezemben imakönyvem: a

Szabadságháborúk története!

Minden betűje üstököscsillagként

Nyargal keresztül magas lelkemen…

Keblemre hajtva fejecskéjét alszik

Kis feleségem mélyen, csendesen.

Arany csal s ostor kerget tégedet

A zsarnokért megvíni, szolganép,

És a szabadság? egyet mosolyog,

S mind, aki híve, a harctérre lép,

S érette, mint a szép lyánytól virágot,

Sebet, halált oly jókedvvel veszen…

Keblemre hajtva fejecskéjét alszik

Kis feleségem mélyen, csendesen.

Hány drága élet hullt már érted el,

Oh, szabadság! s mi haszna van?

De lesz, ha nincs; tiéd a diadal

Majd a csatáknak utósóiban,

S halottaidért bosszút fogsz állni,

S a bosszúállás rettentő leszen!...

Keblemre hajtva fejecskéjét alszik

Kis feleségem mélyen, csendesen.

Vérpanoráma leng előttem el,

A jövendő kor jelenései,,

A saját vérök tavába fúlnak bé

A szabadságnak ellenségei!

Egy kis mennydörgés szívem dobogása,

S villámok futnak által a fejemen,

Keblemre hajtva fejecskéjét, alszik

Kis feleségem mélyen, csendesen.

Szeptember végén

Még nyílnak a völgyben a kerti virágok,

Még zöldel a nyárfa az ablak előtt,

De látod amottan a téli világot?

Már hó takará el a bérci tetőt.

Még ifju szivemben a lángsugarú nyár

S még benne virít az egész kikelet,

De íme, sötét hajam őszbe vegyűl már,

A tél dere már megüté fejemet.

Elhull a virág, eliramlik az élet…

Ülj, hitvesem, ülj az ölembe ide!

Ki most fejed kebelemre tevéd le,

Holnap nem omolsz-e sírom fölibe?

Oh mondd, ha előbb halok el, tetemimre

Könnyezve borítasz-e szemfödelet?

S rábírhat-e majdan egy ifjú szerelme,

Hogy elhagyod érte az én nevemet?

Rózsabokor a domboldalon

Rózsabokor a domboldalon,

Borulj a vállamra angyalom,

Súgjad a fülembe, hogy szeretsz,

Hej, milyen jól esik nékem ez!

Lenn a Dunában a nap képe,

Reszket a folyó örömébe’,

Ringatja a napot csöndesen,

Épen mint én téged, kedvesem.

Mit nem fognak rám a gonoszok,

Hogy én istentagadó vagyok!

Pedig mostan is imádkozom…

Szívednek dobogását hallgatom.

Kinn a ménes, kinn a pusztán

Kinn a ménes, kinn a pusztán,

A betyárok országútján.

Benn a csikós a csárdában,

Iszik isten igazában.

Hadd igyék, ha kedve tartja,

Ha kiszáradott a torka,

Nem is csoda ily melegben,

Süt a nap eszeveszetten.

De ha beballag, kend bátya,

Iszogatni a csárdába,

Legyen gondja a ménesre,

Bízza kelmed jó kezekre.

Ott kinn hagyott három bojtárt,

Egy sem ér egy hajító fát.

Mind a három azzal mulat,

Hogy alszik a kalap alatt.

Hevernek a földön hanyatt,

Orcájok a kalap alatt,

Egyebökkel nem gondolnak,

Ha megpörköli is a nap.

Hát amott Kecskemét felől

A homoktorlatok megől

Ki lépeget szép lassacskán

Egy szép sötétpej paripán?

Szép tüzes ló, de még rajta

A legény tüzesebb fajta,

Bátorság van a szemében,

Karikás-ostor a kezében.

Csak jön, csak jön, halk lépést tart.,

Egyszer a méneshez ugrat,

Kiszakít egy jó nagy falkát…

Kis-Kunság, most isten hozzád!

Fárad a nap, már alant jár,

Egyre nyargal még a betyár

És előtte a paripák,

Csattog-pattog a karikás.

Jön a csikós a csárdából,

Gyógyulóban mámorából,

A bojtárok ébredeznek,

Nagy híja van a ménesnek.

El az egész kerületbe

Ló-keresni, szedtevette!

De hiszen kereshetik mán

Kit Szabadkán, kit Kikindán.

A téli esték

Hova lett a tarka szivárvány az égről?

Hova lett a tarka virág a mezőkről?

Hol van a patakzaj, hol van a madárdal,

S minden éke, kincse a tavasznak s nyárnak?

Odavan mind! csak az emlékezet által

Idéztetnek föl, mint halvány síri árnyak.

Egyebet nem látni hónál és fellegnél;

Koldússá lett a föld, kirabolta tél.

Olyan a föld, mint egy vén koldús, valóban,

Vállain fejér, de foltos takaró van,

Jéggel van foltozva, itt-ott rongyos is még,

Sok helyen kilátszik mezítelen teste,

Úgy áll a hidegben, s didereg…az inség

Vastagon van bágyadt alakjára festve.

Mit csinálna kinn az ember ilyen tájban?

Mostan ott benn a szép élet a szobában.

Áldja istenét, kit istene megáldott,

Adván neki meleg hajlékot s családot,

Milyen boldogság most a jó meleg szoba,

S meleg szobában a barátságos család!

Most minden kis kunyhó egy tündérpalota,

Ha van honnan rakni a kandallóra fát,

S mindenik jó szó, mely máskor csak a légbe

Röpűl tán, most beszáll a szív közepébe.

Legkivált az esték ilyenkor mi szépek!

El se hinnétek tán, ha nem ismernétek.

A családfő ott fenn ül a nagy asztalnál

Bizalmas beszédben szomszéddal s komával,

Szájokban a pipa, előttök palack áll,

Megtöltve a pince legrégibb borával;

A palack fenekét nem lelik, akárhogy

Iparkodnak…újra megtelik, ha már fogy.

Kinálgatja őket a jó háziasszony,

Ne félj, hogy tisztjéből valamit mulasszon,

Hej, mert ő nagyon jól tudja, mit mikép kell,

A kötelességét ő jól megtanulta.

Nem bánok könnyen a ház becsületével,

Nem is foghatják rá, hogy fösvény vagy lusta,

Ott sürög, ott forog, s mondja minduntalan:

„Tessék, szomszéd uram, tessék, komám uram!”

Azok megköszönik, s egyet hörpintenek,

S ha kiég pipájok, újra rátöltenek,

És mint a pipafüst csavarog a légben,

Akkép csavarognak szanaszét elméik,

És ami már régen elmúlt, nagyon régen,

Összeszedegetik, sorra elregélik.

Akitől nincs messze az élet határa,

Nem előre szeret nézni, hanem hátra.

A kis asztal mellett egy ifjú s egy lyányka,

Fiatal pár, nem is a múlt időt hányja.

Mit is törődnének a múlttal? az élet

Előttök vagyon még, nem a hátok megett;

Lelkök a jövendő látkörébe tévedt,

Merengve nézik a rózsafelhős eget.

Lopva mosolyognak, nem sok hangot adnak,

Tudja a jóisten, mégis jól mulatnak.

Amott hátul pedig a kemence körűl

Az apró-cseprőség zúgva-zsibongva űl,

Egy egész halom kisebb-nagyobb gyermek

Kártyából tornyokat csinál…épít…rombol…

Űzi pillangóit a boldog jelennek,

Tennapot felejtett, holnapra nem gondol. –

Lám, ki hinné, mennyi fér el egy kis helyen:

Itt van egy szobában mult, jövő és jelen!

Holnap kenyérsütés napja lesz, szitál a

Szolgáló, s dalolgat, behallik nótája,

Csikorog a kútgém ott kinn az udvaron,

Lovait itatj’ a kocsis éjszakára.

Húzzák a cigányok valami víg toron

Távolról hangzik a bőgő mormogása.

S e különféle zaj ott benn a szobába’

Összefoly egy csendes lágy harmóniába.

Esik a hó, mégis fekete az utca,

Nagy, vastag sötétség egészen behúzta.

Járó-kelő ember nem is igen akad,

Egy-egy látogató megy csak hazafelé,

Lámpája megvillan az ablakok alatt,

S fényét a sötétség hirtelen elnyelé.

Eltűnik a lámpa, a bennlevők pedig

Buzgón találgatják: vajon ki ment el itt?

A puszta télen

Hej, mostan puszta ám igazán a puszta!

Mert az az ősz olyan gondatlan rossz gazda;

Amit a kikelet

És a nyár gyűjtöget,

Ez nagy könnyelműen mind elfecséreli,

A sok kincsnek a tél csak hűlt helyét leli.

Nincs ott kinn a juhnyáj méla kolompjával,

Sem a pásztorlegény kesergő sípjával,

S a dalos madarak

Mind elnémultanak,

Nem szól a harsogó haris a fű közűl,

Még csak egy kicsiny kis prücsök sem hegedül.

Mint befagyott tenger, olyan a sík határ,

Alant röpül a nap, mint a fáradt madár,

Vagy hogy rövidlátó

Már öregkorától,

S le kell hajolnia, hogy valamit lásson…

Így sem igen sokat lát a pusztaságon.

Üres most a halászkunyhó és a csőszház;

Csendesek a tanyák, a jószág benn szénáz;

Mikor vályú elé

Hajtják estefelé,

Egy-egy bozontos bús tinó el-elbődül,

Jobb szeretne inni kinn a tó vizébül.

Leveles dohányát a béres leveszi

A gerendáról, és a küszöbre teszi,

Megvágja nagyjábul;

S a csizmaszárábul

Pipát húz ki, rátölt, és lomhán szipákol,

S oda-odanéz: nem üres-e a jászol?

De még a csárdák is ugyancsak hallgatnak,

Csaplár és csaplárné nagyokat alhatnak,

Mert a pice kulcsát

Akár elhajítsák,

Senki sem fordítja feléjök a rudat,

Hóval söpörték be a szelek az utat.

Most uralkodnak a szelek, a viharok,

Egyik fönn a légben magasan kavarog,

Másik alant nyargal

Szikrázó haraggal,

Szikrázik alatta a hó, mint a tűzkő,

A harmadik velök birkózni szemközt jő.

Alkonyat felé ha fáradtan elűlnek,

A rónára halvány ködök telepűlnek,

A csak félig mutatják

A betyár alakját,

Kit éji szállásra prüsszögve visz a ló…

Háta mögött farkas, feje fölött holló.

Mint kiűzött király országa széléről,

Visszapillant a nap a föld pereméről,

Visszanéz még egyszer

Mérges tekintettel,

S mire elér szeme a túlsó határra,

Leesik fejéről véres koronája.

Kemény szél fúj…

Kemény szél fúj, lángra kap a szikra,

Vigyázzatok a házaitokra,

Hátha mire a nap lehanyatlik,

Tűzben állunk tetőtül talpig.

Édes hazám, régi magyar nemzet,

Alszik-e csak a vitézség benned,

Vagy apáid halálával elhalt?

Illik-e még oldaladra a kard?

Magyar nemzet, ha rád kerül a sor,

Léssz-e megint, ami voltál egykor?

Oly hatalmas harcos, ki szemével

Jobban ölt, mint más a fegyverével!

A világot védtük hajdanában

A tatár és török világban;

Vajon most, ha eljön a nagy munka,

Meg tudjuk-e védeni mi magunkat?

Ó, magyarok istene, add jelit,

Ha a kenyértörés elközelít,

Hogy az égben uralkodol még te

A magad s néped dicsőségére!

Nemzeti dal

Talpra magyar, hí a haza!

Itt az idő, most vagy soha!

Rabok legyünk vagy szabadok?

Ez a kérdés, válasszatok!

A magyarok istenére

Esküszünk,

Esküszünk, hogy rabok tovább

Nem leszünk!

Rabok voltunk mostanáig,

Kárhozottak ősapáink,

Kik szabadon éltek-haltak,

Szolgaföldben nem nyughatnak.

A magyarok istenére

Esküszünk,

Hogy rabok tovább

Nem leszünk!

Sehonnai bitang ember,

Ki most, ha kell, halni nem mer,

Kinek drágább rongy élete,

Mint a haza becsülete.

A magyarok istenére

Esküszünk,

Hogy rabok tovább

Nem leszünk!

Fényesebb a láncnál a kard,

Jobban ékesíti a kart,

És mi mégis láncot hordtunk!

Ide veled, régi kardunk!

A magyarok istenére

Esküszünk,

Hogy rabok tovább

Nem leszünk!

A magyar név megint szép lesz,

Méltó régi nagy híréhez;

Mit rákentek a századik,

Lemossuk a gyalázatot!

A magyarok istenére

Esküszünk,

Hogy rabok tovább

Nem leszünk!

Hol sírjaink domborulnak,

Unokáink leborulnak,

És áldó imádság mellett

Mondják el szent neveinket.

A magyarok istenére

Esküszünk,

Hogy rabok tovább

Nem leszünk!

Föltámadott a tenger

Föltámadott a tenger,

A népek tengere;

Ijesztve eget-földet,

Szilaj hullámokat vet

Rémítő ereje.

Látjátok ezt a táncot?

Halljátok e zenét?

Akik még nem tudtátok,

Most megtanulhatjátok,

Hogyan mulat a nép.

Reng és üvölt a tenger,

Hánykódnak a hajók,

Sűlyednek a pokolra,

Az árboc és vitorla

Megtörve, tépve lóg.

Tombold ki, te özönvíz,

Tombold ki magadat,

Mutasd mélységes medred,

S dobáld a fellegekre

Bőszült tajtékodat;

Jegyezd vele az égre

Örök tanúságúl:

Habár fölűl a gálya,

S alúl a víznek árja,

Azért a víz az úr.

Szülőföldemen

Itt születtem én ezen a tájon

Az alföldi szép nagy rónaságon,

Ez a város születésem helye,

Mintha dajkám dalával vón tele,

Most is hallom e dalt, elhangzott bár:

„Cserebogár, sárga cserebogár.”

Úgy mentem el innen, mint kis gyermek,

És mint meglett ember, úgy jöttem meg.

Hej azóta húsz esztendő telt el

Megrakodva búval és örömmel…

Húsz esztendő…az idő hogy lejár!

„Cserebogár, sárga cserebogár.”

Hol vagytok, ti régi játszótársak?

Közületek csak egyet is lássak!

Foglaljatok helyet itt mellettem,

Hadd felejtsem el, hogy férfi lettem,

Hogy vállamon huszonöt év van már…

„Cserebogár, sárga cserebogár.”

Mint nyugtalan madár az ágakon,

Helyrül-helyre röpköd gondolatom,

Szedegeti a sok szép emléket,

Mint a méh a virágról a mézet;

Minden régi kedves helyet bejár…

„Cserebogár, sárga cserebogár!”

Gyermek vagyok, gyermek lettem újra,

Lovagolok fűzfasípot fújva,

Lovagolok szilaj nádparipán,

Vályuhoz mék, lovam inni kiván,

Megitattam, gyi lovam, gyi Betyár…

„Cserebogár, sárga cserebogár!”

Megkondul az estéli harangszó,

Kifáradt már a lovas és a ló,

Hazamegyek, ölébe vesz dajkám,

Az altató nóta hangzik ajkán,

Hallgatom s félálomban vagyok már…

„Cserebogár, sárga cserebogár!”

Kiskunság

Hova szívem, lelkem

Mindig, mindenhonnan vissza-visszavágyott,

Újra látom végre születésem földét,

A szép Kiskunságot!

Bejártam a rónát,

Melyet átölel a Duna-Tisza karja,

S ölében, mint kedves mosolygó gyermekét

Az anya, úgy tartja.

Itt vagyok megint a

Nagyvárosi ember örökös zajában,

Oh, de képzeletem most is odalenn az

Alföldi rónán van;

Testi szemeimet

Behunyom, és lelkem szemeivel nézek,

S előttem lebegnek szépen gyönyörűn az

Alföldi vidékek.

Forró nyárközép van,

Kapaszkodik a nap fölfelé; sugára,

Mint a lángeső, oly égető özönnel

Ömlik a pusztára…

Puszta van körűlem,

Széles hosszú puszta, el is látok messze,

Egész odáig, hol a lehajló ég a

Földdel olvad össze.

Gazdag legelőkön

Visz az út keresztül; ott hever a gőböly,

Rekkenő a hőség, azért nem fogyaszt most

A kövér mezőből.

Cserény oldalánál

Szundikál a gulyás leterített subán,

Kutyái is lomhák, nem is pillantanak

Az útazó után.

Itten a lapályon

Egy ér nyúlik végig, meg se mozdul habja,

Csak akkor loccsan, ha egy-egy halászmadár

Szárnyával megcsapja;

Szép fövény az alja,

Egészen lelátni sárga fenekére,

A lusta piócák s futó bogarak

Tarka seregére.

Szélén a sötétzöld

Káka közt egy-egy gém nyakát nyujtogatja,

Közben hosszú orrát üti víz alá a

Gólyafiak anyja,

Nagyot nyel, és aztán

Fölemeli fejét, s körülnéz kényesen,

A vízparton pedig töméntelen bíbic

Jajgat keservesen.

Amott egy nagy ágas

Áll szomorún; egykor kútágas lehetett;

Mellette a gödör, hanem már beomlott,

Be is gyepesedett;

Elmerengve nézi

Ez a kútágas a távol délibábot,

Nem tudom, mit nézhet rajta? hisz affélét

Már eleget látott.

Ott van a délibáb

A láthatár szélén…nem kapott egyebet,

Egy ütött-kopott vén csárdát emelt föl, azt

Tartja föld felett.

Emerre meg gyérül

A legelő, végre nyoma is elvész,

Sárga homokdombok emelkednek, miket

Épít s dönt a szélvész.

Nagy sokára egy-egy

Tanya tünedez fel, boglyák és kazalok,

Rajtok varjú károg, itt-ott egy mogorva

Komondor csavarog.

Tenger szántóföldek

Terjednek szerteszét, rajtok áldott bűza,

Lefelé hajlanak, kalászaikat a

Nehéz mag lehúzza.

A zöld búza között

Piros pipacsok és kék virágok nyílnak,

Imitt-amott sötét-vörös tüskerózsa,

Mint egy vérző csillag.

Közeleg az este,

Megaranyosodnak a fehér fellegek,

Szép felhők! Mindenik úgy megy el fölöttünk,

Mint egy tündérrege.

Végre ott a város,

Középen a templom, nagy komoly tornyával,

Szanaszét a város végén szélmalmok

Széles vitorlákkal.

Úgy szeretek állni

A szélmalmok előtt! Elnézem ezeket,

Amint vitorlájok hányja, egyre hányja

A cigánykereket.

Itt benn vagyok…

Itt benn vagyok a férfikor nyarában,

Az ifjuságnak eltűnt tavasza,

Magával vitte a sok szép virágot,

A sok szép álmot, amelyet hoza,

Magával vitte a zengő pacsírtát,

Mely fel-felköltött piros hajnalon…

Milyen sötét vón a világ, az élet,

Ha nem szeretnél, édes angyalom!

Elszállt az égről a piros sugár, és

Elszállt a földről a dalos madár,

Üres fészkébe énekelni a bús

Szellő vagy a haragos vihar jár;

Ábrándaimnak száraz erdejében

Csörög, csörög már s nem susog a lomb…

Milyen sötét vón a világ, az élet,

Ha nem szeretnél, fényes angyalom!

Az ég arany hajnalcsillagja s a föld

Ezüst harmatja, mind, mind elvesze,

Letörlé őket kérlelhetetlenűl a

A rideg valóság szigorú keze,

Felhők borongnak, s rekkenő meleg van,

A gondok fojtó levegője nyom…

Milyen sötét vón a világ, az élet,

Ha nem szeretnél fényes angyalom!

Tudod, midőn először ültünk

E tó fölött e fák alatt?

Röpül a gyors idő fölöttünk,

Azóta két év elhaladt.

Ily ősz volt akkor is, ily szép

Mosolygó őszi délután.

Szelíd fuvalmak így rezgették

A sárga lombokat a fán.

Így tükrözé vissza tónak

Vize a tiszta kék eget,

Így ringatózott ama csónak

Ábrándosan a víz felett.

De akkor még csak gondolatban

Élveztem mennyországomat,

Mert akkor még nem csókolhattam,

Mint mostan, édes ajakad.

Két éve annak…sokat elvitt

Az idő tőlem azalatt,

De nem panaszlok, mert amennyit

Elvitt, sokkal többet hozott.

Téged hozott meg nekem, téged,

Reményim fényes gyöngysora.

Kiért az örök üdvösséget

Ezerszer adnám én oda.

Maradj még itt, légy mellettem…

Hol úgy búsultam egykoron,

Hagyj engem itt most elmerengnem

Végetlen boldogságomon!

A vén zászlótartó

Fut Bécs felé Jellasics, a gyáva,

Seregének seregünk nyomába’.

Megrémülve fut a magyar hadtól;

Magyar hadban egy vén zászlótartó.

Ki ez a vén zászlótartó ottan

Olyan tüzes lelkiállapotban?

Szemem rajta kevélyen mereng el:

Az én apám az az öreg ember!

Az én apám a vén zászlótartó.

„Vészben a hon!” elhatott a nagy szó,

Elhatott kórágyához, fülébe,

S mankó helyett zászlót vett kezébe.

Vállait egy kínos élet gondja,

Betegség és ötvennyolc év nyomja,

S ő feledve minden baját, búját

Ifjak közé hadi bajtársul állt.

S kit eddig az asztaltól az ágyba

Alig-alig bírt elvinni lába,

Ellenséget űz mostan serényen

Ifjúsága régi erejében.

Mi vitte őt háború zajába?

Hiszen neki nincsen gazdagsága,

Mit féltene, mit védeni kéne,

Hogy ne jusson ellenség kezére.

Annyi földet sem mondhat övének,

Melyben egykor koporsója fér meg.

S mégis mégis viszi lobogóját

Azok előtt, kik a hazát óják.

Ép azért ment, mert semmivel sem bír;

Küzd a gazdag, de nem a hazáért,

Védi az a maga gazdaságát…

Csak a szegény szereti hazáját.

Édesapám én voltam tenéked

Ekkoráig a te büszkeséged;

Fordult a sor, megfordult végképen,

Te vagy mostan az én büszkeségem.

Érdemes vagy a cserkoszorúra!

Alig várom, hogy lássalak újra.

S megcsókoljam örömtől reszketve

Kezedet, mely a szent zászlót vitte.

És ha többé nem látnálak téged?

Látni fogom fényes dicsőséged;

Könnyem leszen sírodnak harmatja,

S híred a nap, amely azt fölszárítja!

Itt van az ősz, itt van újra

Itt van az ősz, itt van újra,

S szép, mint mindig, énnekem.

Tudja isten, hogy mi okból

Szeretem? de szeretem.

Kiülök a dombtetőre,

Innen nézek szerteszét,

S hallgatom a fák lehulló

Levelének lágy neszét.

Mosolyogva néz a földre

A szelíd nap sugara,

Mint elalvó gyermekére

Néz a szerető anya.

És valóban ősszel a föld

Csak elalszik, nem hal meg:

Szeméből is látszik, hogy csak

Álmos ő, de nem beteg.

Levetette szép ruháit,

Csendesen levetkezett;

Majd felöltözik, ha virrad

Reggele, a kikelet.

Aludjál hát, szép természet,

Csak aludjál reggelig,

S álmodj olyakat, amikben

Legnagyobb kedved telik.

Én ujjam hegyével halkan

Lantomat megpendítem,

Altató dalod gyanánt zeng

Méla csendes énekem. –

Kedvesem, te ülj le mellém,

Ülj itt addig szótlanul,

Míg dalom, mint tó fölött a

Suttogó szél, elvonúl.

Ha megcsókolsz, ajkaimra

Ajkadat szép lassan tedd,

Föl ne keltsük álmából a

Szendergő természetet.

Európa csendes, ujra csendes…

Európa csendes, ujra csendes,

Elzúgtak forradalmai…

Szégyen reá! Lecsendesűlt, és

Szabadságát nem vívta ki.

Magára hagyták, egymagára

A gyáva népek a magyart;

Lánc csörg minden kézen, csupán a

Magyar kezében cseng a kard.

De hát kétségbe kell-e esnünk,

Hát búsuljunk-e emiatt?

Ellenkezőleg, oh hon, inkább

Ez légyen, mi lelket ad.

Emelje ez fel lelkeinket,

Hogy mi vagyunk a lámpafény,

Mely, amidőn a többi alszik,

Ég a sötétség éjjelén.

Ha a mi fényünk nem lobogna

A véghetetlen éjen át,

Azt gondolhatnák fönn az égben,

Hogy elenyészett a világ.

Tekint reánk, tekints, szabadság,

Ismerd meg mostan népedet:

Midőn más könnyet sem mer adni,

Mi vérrel áldozunk neked.

Vagy kell-e még több, hogy áldásod

Ne érdemetlen szálljon ránk?

E hűtlen korban mi utósó

Egyetlen hívei valánk!

Csatában

A földön is harag,

Az égen is harag!

Kifolyt piros vér és

Piros napsugarak!

A lemenő nap oly

Bíborban ragyog!

Előre, katonák,

Előre, magyarok!

Komoly felhők közül

Bámul reánk a nap,

Rettentő szuronyok

Füstben csillámlanak,

A sűrű lomha füst

Sötéten gomolyog,

Előre katonák,

Előre, magyarok!

Ropog, hosszan ropog

Csatárok fegyvere,

Ágyúk bömbölnek,

Hogy reng a világ bele;

Te ég, te föld, talán

Most összeomlotok!

Előre, katonák,

Előre, magyarok!

Szilaj lelkesedés

Foly bennem, mint tüzár,

A vérszag és a füst

Megrészegíte már,

Előre rontok én,

Ha élek, ha halok!

Utánam, katonák,

Utánam, magyarok!

Az erdélyi hadsereg

Mi ne győznénk? hisz Bem a vezérünk,

A szabadság régi bajnoka!

Bosszúálló fénnyel jár előttünk

Ostrolenka fényes csillaga.

Ott megy ő, az ősz vezér: szakálla

Mint egy fehér zászló lengedez;

A kivívott diadal utáni

Békességnek a jelképe ez.

Ott megy ő, a vén vezér; utána

A hazának ifjusága mi,

Így kísérik a vén zivatart a

A tengerek szilaj hullámai.

Két nemzet van egyesülve bennünk.

S mily két nemzet! A lengyel s magyar;

Van-e sors, amely hatalmasabb, mint

E két nemzet, ha egy célt akar?

Egy a célunk: a közös bilincset

Összetörni, melyet hordozánk.,

S összetörjük, esküszünk piros mély

Sebeidre, megcsúfolt hazánk!

Küldd elénk, te koronás haramja,

Légióként bérszolgáidat,

Hogy számodra innen a pokolba

Holttestökbül építsünk hidat.

Mi ne győznénk? hisz Bem a vezérünk,

A szabadság régi bajnoka!

Bosszuálló fénnyel jár előttünk

Osztrolenka véres csillaga!

Szörnyű idő…

Szörnyű idő, szörnyű idő!

S a szörnyűség mindegyre nő.

Talán az ég

Megesküvék,

Hogy a magyart kiirtja.

Minden tagunkból vérezünk,

Hogy is ne? villog ellenünk

A fél-világnak kardja.

És ott elől a háború

Csak a kisebb baj; szomorúbb,

Mi hátul áll,

A döghalál,

Be kijutott a részed

Isten csapásiból, o hon,

Folyvást arat határidon

Két kézzel az enyészet.

Egy szálig elveszünk–e mi?

Vagy fog maradni valaki,

Leírni e

Vad fekete

Időket a világnak?

S ha lesz ember, ki megmarad,

El tudja-e gyászdolgokat

Beszélni, mint valának?

S ha elbeszéli úgy, amint

Megértük ezeket mi mind:

Akad-e majd,

Ki ennyi bajt

Higgyen, hogy ez történet?

És e beszédet nem veszi

Egy őrült, rémülésteli,

Zavart ész meséjének?

PETŐFI SÁNDOR

1823 – 1949

A szegény jobbágy

Széles országúton andalog a jobbágy,

Végzi keservesen vármegye robotját.

Kavicsos fövénnyel rakta meg szekerét,

Annak terhe alatt nyikorog a kerék.

Tántorogva ballag a két kajla sőre,

Alig tetszik rajta, hogy mozog előre,

Méla mind a kettő, mintha gondolkodnék:

Hány ízben hozott már és hány ízben hoz még?

Ott ül a szegény pór az első saroglyán,

Elkopott ostorát a kezébe fogván;

Szomorú képére rőt kalapja alá-

Hullna, ha négy-öt madzag nem tartaná.

Néha megszakasztja hosszú hallgatását,

Biztatgatja két hű igavonó társát,

De azok nem bírnak lépni sebesebben,

Talpok a kőúttól ég eleven sebben.

Széles országúton, mint az ég morgása,

Hallik a távolban hintó robogása,

Csak imént dördült meg messzi földön, és lám

Perc alatt elétűnt, mint a fényes villám.

A négy szürke lónak a négy kajla sőre

Nagykeservesen tud kitérni előle,

Pedig félni félnek; mert az isten-adták

Bírnák csak a jármot, mindjárt elragadnák.

Dölyfös úri kocsis ül a hintó bakján

Félkezében cifra ostort suhogtatván;

Jobban esik neki, a kényes lelkének,

Ha nyakába sújt a két szegény sőrének;

Jobban esik neki, ha egyet kiálthat:

Földi, a kerékagy siratja a hájat!

Kár volt annak árát a csapszéken hagyni,

Szegény tengelyedet siralomnak adni.

Föltekint a jobbágy, s szomorúan felel.

Hej, biz a háj árát nem kocsma nyelte el.

Ami volt körültem, egy kevés zsiradék,

Gyors hintóitokra mind felkenegeték.

De a hintó népe nem hallotta e szót:

Szegény ember! és ez talán jobb is volt,

Máskép ki áll jót, hogy e gyámságos kezek

Nyers-nyakasságodért meg nem fenyítenek!

Nemzetőr-dal

Süvegemen nemzetiszín rózsa,

Ajakamon kedves babám csókja;

Ne félj, babám, nem megyek világra:

Nemzetemnek vagyok katonája.

Nem kerestek engemet kötéllel,

Zászló alá magam csaptam én fel:

Szülőanyám, te szép Magyarország,

Hogyne lennék holtig igaz hozzád!

Nem is adtam a lelkemet bérbe;

Négy garajcár úgyse sokat érne;

Van nekem még öt-hat garajcárom…

Azt is, ha kell, hazámnak ajánlom.

Fölnyergelem szürke paripámat:

Fegyveremre senki se tart számot,

Senkié sem, igaz keresményem:

Azt vegye hát el valaki tőlem!

Olyan marsra lábam se billentem,

Hogy azt bántsam, aki nem bánt engem:

De a szabadságért, ha egy íznyi,

Talpon állok mindhalálig víni.

A honvéd özvegye

Csatába ment az ifjú honvéd,

Kemény, véres volt a csata;

Tengernyi néppel küzdve, megtört

A felkelők kicsiny hada;

De megtartá a tért, hol aznap

Élet-halálra ütközött:

Mert ott esett el mind a téren!

A honvéd is azok között.

Ottan feküdt a haldoklók közt,

Nehéz két sebbel kebelén;

Két seb…mind a kettő halálos –

Egyik jobb, másik bal felén;

Nyílt, éktelen, mély, iszonyú, de

Már fájdalom nélkül amaz;

A másik, ámbár láthatatlan,

Gyötrőbb … mert a szívben van az!

„Nem volna énnékem siralmas”

Az ifjú felnyög, felkiált –

„Rövid éltemre föltenni koszorúnak,

Föltenni e dicső halált;

S panasz nélkül fetrengenék itt,

Ha eltiport testemen át

Diadalra száguldanának

A harci fújó paripák.

Ha buzgó vérem hullatása

Éretted, óh te drága hon,

Nem esett volna ily hiába…

Múló jegy, összedőlt romon!

Ha áldozat gyanánt esém el,

De nem mint síri áldozat,

Mely vérrel önti bár meg a sírt,

Beléje életet nem ad.

És enyhe voln’ e kő alattam,

Ez a halál-vetette ágy,

Ha láthatnám még egyszer őket –

Kikért ez a szív élni vágy;

Ha végálomba csókolhatná

A hív nő e bágyadt szemet,

Miután egy búcsú pillanattal

Megláttam őt s gyermekemet.

Isten hozzád, lelkem fiacskám,

Bús téli fán kis árva lomb,

Játéka minden förgetegnek,

Mely gyönge ágaidra ront.

Isten veled, hölgy..oh te nem rég

Menyasszony, és már özvegyem:

Mért oly soká nem élek, mint fog

Szerelmem élni szíveden!”

Szállt a sóhaj… elhunyt az ifjú,

Egyedül - annyi nép között!

Bajtársi még látták elesni,

Nem már, midőn elköltözött.

Széles, nehéz, sötét szárnyával,

Mikép egy óriás madár,

Árnyazta bé a vérmezőt egy

Egy homályos felleg…a halál.

És a feledség, mint sulyos köd,

Borult a völgyre vastagon;

Elkezdte a harcos enyészet

Rabolni a halottakon:

Nem ismeri többé meg a nő

Férjét – s az apa nem fiát;

Rokonért rokon, mátkáért mátka

A tért hiába futja át.

De a kétértelmű halálnak

A kósza hír is kötve hitt:

Sokáig várta sok beteg szív

A harcból vissza kedvesit.

A honvéd ifjú hölgye is várt…

Napról-napra kikérdezett

Minden madárt, minden szellőt, mely

A harcmezőről érkezett.

Minden nap éledt, minden este

Kihalt szívében a remény;

Viselte már a hervatag bút

Arcán – nem még a gyászt mezén;

Majd fölvevé a bánatos mezt

És …arca rózsaszín leve:

Ő is azokhoz lőn hasonló,

Kiknek „szép özvegy” a neve.

Mint a virághoz, mely kitárta

Kelyhét, a méhek és lepék

Gyűlvén hozzája szép imádók,

Kinyílott szívét meglepék;

Azóta szellőt is, madárt is

Még sürgetőbben vallata:

S midőn, amit várt, bizonyos lőn…

Kezet más ifjúnak ada.

Feledte a feledhetetlent;

S midőn a nász vigalom

Beálla, szíve sima volt már,

Mint rég elült ó sírhalom,

Melyen az élők gyönyöréül

Hímes, virágos fű terem…

De már alant porában a port

Rég elenyészté a verem.

Víg a menyegző; cseng a jókedv;

Hullámzik a dal és zene;

Sugár gyanánt lejt a menyasszony,

Hódít, varázsol kelleme;

Künn rémes éjfél átkozódik,

Fú, sír dühében a vihar:

Benn az öröm jár tött kehellyel,

A zene szól, a tánc szilaj.

Egyszerre - mint éj a villámtól –

Megnyilatkozik a terem:

Küszöbjén sárga, véres arccal

Megáll a honvéd hirtelen.

A vígadók egymásra néznek,

Rémülve fölsikolt a hölgy;

Alatta, mint mélységes örvény,

Indul, forog, süllyed a föld.

„Ne félj, ne rettegj a hivatlan

Vendég miatt, óh szép ara!”

Így búg a honvéd bánatos, de

Komoly, ünnepies szava –

„Ne reszkess a férjtől, ki férjed

Körében ím meglátogat,

Nem fogja visszakövetelni

Sem szívedet, sem jobbodat.

Jöttem, hogy amit sejte a hír,

De nem láttak tanú szemek,

- Amit te hinni úgy siettél –

Halálomról meggyőzzelek.

Igen! mi elválunk: szabad vagy;

Enyém a sír, tiéd a jog. –

Mert a halottak nem pörölnek,

És én azok közül vagyok.

Eldobtad a tiszteletes gyászt,

Korán vetéd le azt, korán,

Meglehet e gyász néha-néha

Emlékeztetett volna rám.

És eldobád – haj, mint csalódtam! –

Azt is , aminél egyebet

Alig szerettél bennem: egykor

Hiú bálványod …nevemet.

De nem vádollak…óh e vádat

Inkább magamra emelem:

Annyi őszinte érzeményért,

Mit eltékozla kebelem.

Annyi reményért, mely csalárd lőn,

És annyi esztelen hitért,

Szerelmemért, mely végtelen volt…

És íme most itt van: mit ért?

Élj boldogul, ez könnyű annak,

Ki mint te, oly hamar feled –

Még egy rövid szót gyermekemről,

Azután hölgy, isten veled:

Légy anyja és ne mostohája,

Nehogy eljöjjek egy napon,

És elvezessem kézen fogva

Őt is oda, ahol lakom…!”

Víg a menyegző, cseng a jókedv;

Szól a zene, a tánc szilaj;

Künn rémes éjfél átkozódik,

Fú, sír dühében a vihar: -

Mi elrémíté a menyasszonyt,

Nem volt egyéb, mint képzelet,

Mosolygva nyújtja karját táncra…

Aztán feled, feled, feled!

Letészem a lantot

Letészem a lantot. Nyugodjék.

Tőlem ne várjon senki dalt,

Nem az vagyok, ki voltam egykor,

Belőlem a jobb rész kihalt.

A tűz nem melegít, nem él:

Csak, mint reves fáé, világa.

Hová levél, hová lettél

Oh lelkem ifjúsága!

Más ég hintette rám mosolyját,

Bársony palástban járt a föld,

Madár zengett minden bokorban,

Midőn ez ajak dalra költ,

Fűszeresebb az esti szél,

Hímzettebb volt a rét virága.

Hová lettél, hová levél,

Oh lelkem ifjúsága?

Nem így, magányosan, daloltam:

Versenyben égtek húrjaim;

Baráti szem, művészi gonddal

Függött a lantos ujjain; -.

Láng gyúlt a láng gerjedelminél

S eggyé fonódott minden ága

Hová lettél, hová levél

Oh lelkem ifjúsága!

Zengettük a jövő reményit,

Elsírtuk a múlt panaszát;

Dicsőség fényével öveztük

Körül a nemzetet, hazát:

Minden dalunk friss zöld levél

Gyanánt vegyült koszorújába.

Hová lettél, hová levél

Oh lelkem ifjúsága?

Ah látni véltük sírjainkon

A visszafénylő hírt-nevet:

Hazát és népet álmodánk, mely

Örökre él s megemleget.

Hittük: ha illet a babér,

Lesz, aki osszon…Mind hiába!

Hová lettél, hová levél

Oh lelkem ifjúsága?

Most …árva énekem, mi vagy te?

Elhunyt daloknak lelke tán,

Mely temetőből, mint kísértet,

Jár még föl a halál után..?

Hímzett, virágos szemfedél…?

Szó, mely kiált a pusztaságba..?

Hová lettél, hová levél

Oh lelkem ifjúsága?

Letészem a lantot. Nehéz az.

Kit érdekelne már a dal.

Ki örvend fonnyadó virágnak,

Miután a törzsök kihal:

Ha a fa élte megszakad,

Egy percig éli túl virága.

Hová lettél, hová levél

Oh lelkem ifjúsága?

Névnapi gondolatok

Itt ülök, az órák hosszu voltát mérvén,

Minden társaságom egy homályos lámpa:

És nincs földi lélek, aki erre térvén,

Jó estét kivánni benyisson szobámba.

Nem tevék talán szert soha jó emberre?

Boldogtalan aki nem bír egy baráttal:

S én az enyéimről meghiszem, ismerve,

Hogy ők, mint szerencsém, nem fordultak háttal.

Szűk ugyan lakásom, kényelmet sem adhat,

És gazdája sorsát követi a konyha:

De egy-két barátot mégis befogadhat

S tűzhelyem hiányát kebelem pótolja.

Hát miért nem jőnek egy bizalmas szóra,

Hogy velök megosszam a kevést, amim van.

Szívemet legalább, ha egyéb nem volna…?

Oh, - mivel nyugosznak néma süket sírban:

S hol a puszta domb, az egyszerű faoszlop,

Mely szentté jelölje a föld egy zugolyját,

Azt, hol testi részök sár-elemre oszlott

S a föltámadáskor magukat kiforrják?

Volt-e kéz, midőn a végsugár kilobbant,

Eltakarni üszkét hamvas szemeiknek?

És fohász, midőn a föld reájok dobbant,

Nyúgalmat kivánni hűlt tetemeiknek?

Vagy talán a szélvész s rengeteg folyói

Jöttek el – nem lévén emberekben részvét –

Temetés helyett a messzeségbe szórni

Szegény boldogoknak rothadékony részét?

De hová juték? hisz örömünnep van ma…

Ünnep? igen, az van; de öröm nincs jelen:

Nevem ünnepét én – zárkózván magamba –

Ti, kedves halottak, tinektek szentelem!

Mint az elhagyott sír, lelkem oly kietlen,

Örök éjjelében csak rémeket látok:

Hadd gyújtsak ma benne – kiket úgy szerettem,

Azok emlékeül egy-egy kis virágot!

Kis mécsfényt neked is, korod büszkesége,

Lángszellem! Ki jövél s eltüntél…de hova? –

Mint üstökös, melyet élők nemzedéke

Egyszer lát s azontúl nem lát többé soha!

Oh! ha tán sok évek, tán lehunyt századok

Multán visszatérendsz, öltve más alakot:

Legyen boldog e nép s örömed oly tiszta,

Hogy ne kívánkozzál többé mennybe vissza!

Ráchel siralma

Puha fejér ágyam hullámos redőin

Mily szépen alusztok, én szép csecsemőim:

Édes - é az álom…?

Unszoló emlőmet elfogadni késtek;

Balgatag reménnyel várom ébredéstek –

De hiába várom.

Ah, hisz nem fogtok ébredni – tudom már, -

A ti nyúgovástok több a nyúgalomnál,

Tudok mindent – jaj – jaj!

Nevető szememre nem nevettek vissza

Gőgicsélő szómra nem rebegtek vissza

Csókra késztő ajkkal.

Halva vagytok, halva. Íme, itt a mély seb:

Mintha nem lett volna elegendő kisebb

Ajtó a halálnak!

Mintha gyenge csírát egy ujj nem letörne –

Mintha kis galambfi nem meg volna ölve

Kit szíven nyomának!

Oh, hadd csókolom meg e vérző sebajkat,

Mely, égre kiált bár, iszonyúan hallgat, -

Oh, hadd mossa könnyem!

Kiálts fel, te nyílt seb, bosszúért az égre,

Hogy kegyetlen szerződ meglakoljon végre,

Lakoljon meg szörnyen!

Mi haszna? mi haszna: nincs már nekem fiam!

Folyna bár miattok bosszuló vérfolyam,

Föl nem ébrednének:

Azt a kis patakot, mely a szívet hajtja,

Ha egyszer elapadt, ki nem pótolhatja

Óceánja vérnek.

Iszonyú Heródesz! Ha már eltökéléd

Ártatlanna fenni pallosodnak élét,

Miért bíztad másra?

Szomjazó szemekkel mért nem jövél magad?

Talán kőszívedből enyhe forrás fakad,

Irgalom forrása.

Oh, ha láttad volna..oh, fiaim, lelkem! –

Lerogyék előtte, sírva térdepeltem

A vad pribék előtt;

Kértem, hogy ne bántsa, mondtam, ne ölje meg,

Mert enyéim e szép ártatlan kisdedek:

Hiába kértem őt!

Sírt a vad poroszló, szemei könnyeztek;

Azt hívém nem bántja, azért áll oly veszteg;

Feledém, hogy szolga:

Ha te könnyeznél ott, keményszívű király,

Egy fiait féltő anya fájdalminál –

Meg nem ölted volna.

Bethlehem leányi, kik anyák voltatok,

Ne irigyeljétek e kettős bánatot,

Ne irigyeljétek:

Ha nem volt oly büszke jogotok remélni

Mint Ráchelnek, ím a bánat is felényi

Részben jut t6inéktek.

Temetés lesz holnap, jertek el, oh jertek!

Látogassuk együtt a temetőkertet;

Nem irtózom többé:

Fektessük le halvány gyermekimet szépen

- Kik alusznak immár az Úrnak kezében,

Fiaitok közzé.

Íme, a szép tavasz kiese,

Egy nemzedék halt ki az emberiségből,

Nyugszik temetőben:

Serdül Bethlehemnek, felnő számos ifja:

De egynek sem lészen születése napja

E két esztendőben.

Hah, de mily panasz, hogy e kor méhe meddő!

Íme, látok, látok…megnyílt a jövendő

Távolban, közelben:

Kiről annyi jósnak zenge ihlett szája,

Megszületett, érzem, Júdának királya

Kicsiny Bethlehemben!

Zsarnoki féltésed vérengzése volt ez:

De tudd meg, de tudd meg, vérszopó Heródesz,

Hogy ő nincs elveszve!

Napjaid számítvák, megifjult az idő,

És kitől rettegsz, nem féli fegyvered ő.

Az Ige, az eszme!

Koldus-ének

Küszöbről küszöbre járok, hol, hol ki…

Ne üzenjetek, hogy nincsen itthon senki,

Ne uszítsátok az ebet, hogy letépjen,

Annyi kezem nincsen, hogy magamat védjem;

Szegény honvéd jövök, kérni egy falatot.