"Pórázon" 2. ~ "Amiről az apa hallgat, a fia beszél, és gyakran úgy találom, hogy maga a fiú az apa felfedett titka." Friedrich Nietzsche LVI.

 

                                                              L. Z. HALÁLA

 

                                                   Rendjén úgy lett volna, hogy amikor

                                                   Szembe-szöktél, düh-köpésként, a vonatnak:

                                                   Az hátrál meg. A bűn! Az: a konok – vak

                                                   A világ fröccsen szét: a pokol!

                                                   A nem ami lett. Hogy sakáll dalol

                                                   S a pacsírták vonítnak.

 

                                                   S fölkél a nap vad ragyogással ismét

                                                   magyarázza / nekünk megalkuvóknak / :

                                                   mert nem lett, nem is lehetett segítség.

                                                   S a tegnap az úr, nem a holnap!

                                                                                                         Illyés Gyula / 1978

 

                                                       Vas István emlékezik Telekire

 

Nem tévedés, Barátom, ez olyan fontos év volt, hogy több időt és helyet kell rá szánnunk.

„Teleki halálának másnapján, csütörtökön füsüketítő zúgásra ébredtem. Kinéztem az ablakon: német repülők szááltak fölöttünk ijesztó alacsonyan – farkukon feketéllett a horogkreszt. A gyárban azt is megtudtqm, hogy miért látogattak fölénk: hajnalban Teleki Pál agyonlőtte magát. Magamat is meglepett, mennyire megrendített a halála. Nem egyedül csak engem, Illyés akkoriban keletkezett verse: az áldozat, a név mlítése nélkül, egyértelműen Telekiről szó. Azt írta többek között: „Nem összeroppant, de fölmagasztosult.”

Mit számított már – legalább is az én tudatomban -, hogy mik voltak a korlátai, az előítélete, mit a kapkodása? Mind amellett, hogy végre valaki a felelős szónak, és maga miniszterelnök, visszadta méltóságát. Mikor volt ilyen gesztus a történelemben?

De hogy ne csak a magyar történelemnél maradjunk. Chamberlain viselt-e valódi  felelősséget, amiért bízott Hitlerben, és védtelenül hagyta Angliát? Vagy Teleki halála után két hónappal Sztálin, aki hitt a németeknek, és csak a németeknek hitt? Teleki vértanúja lett a felelősségnek. – ezért páratlan a történelemben.

Úgy látszott, ezt Nyugaton is méltányolják. Nem emlékszem, kinél hakllgattuk az nap este a londoni rádiót – Churchillt idézte, aki szerint a majdani békeszerződés asztalánál Teleki grófnak fenntartanak egy helyet. Öt év múlva Teleki gróf helye nemcsak hogy nem volt található annál a tárgyalóasztalnál – nem is kereste senki.

Miért köröztek azon a napon a német repülők olyan alacsonyan a városunk fölött? Vyilván lázadásfélétől tartottak, vagy legalábbis valami váratlan eseménytől.”

                                                                                                /Vas István: Közben – részlet./

 

                                                     A Szovjetunió megtámadása

 

A Szovjetuniót teljesen felkészületlenül érte a német támadás 1941. június 22-én hajnalban.

Lavrentij Belügyi népbiztos elrendelte a politikai foglyok evakuálását illetve megsemmisítését. Természetesen mindezt a GPU-ra bízta. A nyugati területek börtöneiben ekkor körülbelül 750 ezer embert mészároltak le. A bevonuló német és magyar csapatok fedezték fel a rémtetteket, amelyek elkövetését a szovjet propaganda később a támadók nyakába varrt.

A szovjet hadvezetés a saját katonáival is kegyetlenül bánt. Ez kissé magyarázza a a „tömeges heroizmust” és az „izzó patriotizmust”. A szovjet hadbíróságok szökés, gyávaság és hasonló vádakkal 150 ezer katonát végeztek ki. A modern háborúkban, példátlan módon, Sztálin és köre a legsúlyosabb bűntetéssel sújtotta a fogságba esést is.a bekerítésből kitörő katonákat a GULAG-ra küldték.

Az első nyáron foglyul ejtett oroszok tömegeit, amelyek a szabad ég alatt várták sorsuk jobbra fordulását, a saját vörös csillagos repülőgépeik bombázták. Sztálin 1941. aufgusztius 16-án kiadott parancsában elrendelte, hogy a magukat megadó katonák „minden rendelkezésre álló földi és légi eszközzel” történő megsenmmisítését. A fogságba esettek elkeseredése hozta létre a németek oldalán harcoló Vlaszov-hadsereget.

És emiatt hazug könyv az Emberi sors, amely Nobel-díjat kapott, mert az orosz katona számára a visszaút csak a GULAG-ra vezetett.

Sztálin parancsainak visszatérő eleme, hogy nem szabad kímélni a rendelkezésre álló erket, és tilos tekintettel lenni a veszteségekre. 1941. november 17-én adta ki a „felperzselt föld” taktikáját elrendelő parancsát, amely utasítást adott minden frontvonalba került település megsemmisítésére. De mindezeket miért?

 

                                                            Sürgős segítség

 

Ma már azt hiszem, tudjuk a választ. Harry Hopkins, Roosevelt elnök különmegbizottja már 1941 júliusában Moszkvába látogatott, hogy gazdasági segítségről tárgyaljon. Meglepően gyorsan feltámadt a szimpátia a korábban németbarát politikát folytató országgql szemben, és éppen az USA-ban, amely akkor még nem is volt hadviselő fél.

Már október elején megállapodtak az USA, Nagy-Britannia és a Ssovjetunió vezetői egy nagy volumenű hadianyag –szállításban. Havi 400 repülőgép, 500 harckocsi és egyéb hadi eszközök folymatos széllítását vállalták. Természertesen a vlagyivosztoki kikötőn keresztül folyt a hadianyag beáramlása, és a Moszkváért folyó csatát, a távol-keleti egységek bevetésével, ez már döntően befolyásolta.

Ez a gyors diplomáciai mozgás azt jelzi, hogy a Nyugat nem volt érdekelt a Szovjetunió vereségében, sőt minden áron meg akarta menteni a „szuperfasiszta” sztálini rendszert. Hogy miért volt ez számukra szimpatikusabb, mint a hitleri? Azt próbálják meg kitalálni a kedves olvasók!

Vajon kit vagy kiket féltettek olyan nagyon azok a villámsebességgel hitelt nyújtó amerikai bankok? Az orosz népet? A soknemzetiségű Szovjetuniót? Sztálin elvtársat? Esetleg a hatalmon lévő sztálinista elitet? Szabad a gazda. De csak egyetlen válasz a helyes.

 

                                                      A magyar csatlakozás

 

A magyar csatlakozáshoz, később kiderült, nem volt más ürügy, mint a magyar és a német katonai vezetők által kifundált kassai incidens, amellyel az ostoba kormányzót kész tények elé állították. Bárdossy pedig csak bejelentette a hadüzenetet. A magyar csapatok 1941. június 27-én lépték át a magyar határt.

 

                                                           A moszkvai csata

 

 

A moszkvai csata elvesztésével úgy tűnt, hogy a német villámháborús stratégiát vereség érte. A háború a globális küzdelem fázisába lépett azzal, hogy a japán támadás devember nyolcadikán az USA-t is a frontra kényszerítette. Chuchill jogosan lelkesedett:

„Mennyi ideig tart még a háború, vagy milyen módon fejeződik be, senki sem tudta megmondani, de ebben a pillanatban nem is törődtem vele. Ami még hátra van, az csupán a túlerő megfelelő alkamazása.”

Mint az Atlanti Charta aláírójának arra is kellett volna törekednie, hogy a háború annak a szellemében folyjon le, és következményei beváltság ama „charta” olyan pontjait, mint:

Országaik területi vagy egyéb természetű gyarapodásra nem törekszenek. Nem kívánnak semmiféle területi változást. Tiszteleben kell tartani minden népnek azt a jogát, hogy szabadon válassza meg az az államformát, amelyben élni akar! A világ minden népének le kell mondani az erőszak alkalmazásáról, és támogati kell azokat a gyakorlati rendszabályokat, amelyek a fegyverekezések nyomasztó terhein könnyítsenek!

Csak ennyi pontot találtam az „írott malasztban”, amelyet az Atlati Charta aláírói a háború folyamán és utána semmibe vettek. A többségük meghiúsulása a magyar nép alapvető jogait sértette vagy semmibe vette. Ezeket az elveket a háború folyamán a vérözön elsodorta.

Gondolt-e Churchill a háború folyamán a keresztény alapelvekre, amelyek alapján ezt a kívánsággyűjteményt már 1941 nyarán az Atlanti-óceán hadihajóin összeállították?

Semmivel sem képviseltek humánusabb, keresztényibb gyakorlatot, mint a fasiszta diktátorok Sztálin és Hitler. Csak óriási vérözönt zúdítottak az egész világra. És mint pontot az íre, feltették győzelmi koronának a saját fejükre a két atombomba gombafelhőjét.

Minden addiginál pusztítóbb vérontásba kényszerítették a harmadik világ népeit a még ma is tartó, végtelennek tűnő háború-sorozatban.

Szép, új világ küszöbén érkeztem erre a Földre 1942. december 12-én. Éppen egy hónappal a doni katasztrófa kezdete előtt.

 

                                                                     Wansee

 

Amíg a keleti fronton a Wehrmacht hadosztályai egyre gyorsabb tempóban pusztultak, a 1942. január 20-án a Berlin melletti Wansee-ben Himmler helyettese, Heydrich vezetésével a belügyminisztérium és az SS néhány munkatársa megbeszélést tartott a zsidókérdés ”végső megoldásáról”.

Még mindig nem látták be, hogy a két nagyhatalom uralkodó politikai köreit, Washingtonban vagy Moszkvában ugyanaz, a náluk jóval hatalmasabb erő mozgatja, a pénz ereje. Annak teljesen mindegy volt, hogy ki ágál a színpadon: Chuchill, Sztálin, Roosevelt, Hitler vagy Mussolini. Ezek csak korszakot jelölő nevecskék, mint Napóleon, Nagy Sándor vagy Batu kán. Az ő hosszú távú terveit hajtják végre, vagy éppen készítik elő.

Képviselőinek még Wansee is kapóra jött, mert egy háború utáni világra készülve, erkölcsi jogunak érzik, hogy minden számukra ellenszenves vagy nem engedelmeskedő népre rásüssék az aniszemita vagy fasiszta bélyeget.

Ezzel bélyegeztek meg bennünket is, pedig egyetlen pogromot sem hajtott végre a magyarság évezredes történelme folyamán, és egyetlen néppel szemben sem. A magyarnak pedig mennyit el kellett viselnie? Csak az Isten a megmondhatója, meg a tárgyilagos történelemkönyv. „Isten csodája, hogy még áll hazánk!”

 

                                                         A legyek és a légypapír

                                                                 1941 - 43

 

1942-ben még a közvélemény egyáltalán nem tartotta lefutottnak a háborút. A német vezetők is hatalmas területi nyereségekról beszéltek, de kevés szó esett arról, hogy a keleti fronton már 1941-42 fordulóján elvesztették legütőképesebb csapataiknak egymillió emberét.

Úgy érezték, vagy csak éreztették, hogy mégis most vannak a csúcson. Ami az elfoglalt területek nagyságát illeti, igazuk is volt. Csak a helyzetük olyan volt, mint Örkény egypercesének szellemes mondatában a legyeké, hogy tudniillik a legyek elfoglalták a légypapírt. Sajnos ezen a magyarok is rajta voltak.

Ifjú Farkasfalvi András a Don-kanyarban várta az oroszok támadását. Józsi is a fronton volt, azt sem tudtuk, hogy hol. Csak apám, mint családfenntartó, gondoskodott itthon az asszonyokról, mert én majd csak az év végén lépek színre.

„Úgy látszik, hogy a fronton boldogulnak nélkülem is – mondogatta a családfő fanyar mosollyal. De semmi elégedettséget nem érzett a német sikereket hallván, mert egy nagyképű „bagázsnak” tartotta őket.

Anyám akkorra már megtiltotta olyan férfidísz viselését, mint a bajúsz. Talán éppen a Bobek nagypapa példáján okulva, vagy csak ilyen volt a gusztusa. Egy várandós asszony kedvéért mit meg nem tesz a férje? Minden reggel borotválkozott. Nyúzta magáról a bőrt, ahogy tömören megfogalmazta.

Igen termékeny esztendő volt az 1942-es, ezt nemcsak foganásom bizonyítja, de az átlagosnál mindenből több termet, és a háború magasan tartotta az árakat. Nyugalom és békesség szigete volt Magyarország. Ilyen volt a közhangulat, a pusztító vihart megelőző szélcsend öröknek vélt idejét élveztük. Pedig a barométerhez értők igen gyors tempóban érkező, mindent fölforgató orkánt jeleztek.

 

                                                            Osztálytalálkozó

 

Barátom, legyél türelmes, minden osztálytalákozónak vége szakad egyszer. Ha másként nem, a halálunkkal.

Futó Feri is kulákgyerek volt, maradt, és ma is az. Ezek mazsolázták ki a szakszövetkezet legértékesebb részeit, és bagóért tették rá kezüket a közösség vagyonára: a pincére, a Vörös Lobogó majorjára, gabonatárolóra, a hűtőházra. A Vörös Lobogó története, amelyet a szakszövetkezet idővel magához csatolt, az egyik osztálytársnőm életéhez szorosan és fájdalmasan kapcsolódik.

Bár először Kalács Anci odahúzódik mellém, mert vele is rokonok vagyunk. Ő volt az én professzornőm, aki a női test anatómiáját oktatta harmadikos korunkban. Milyen üde volt és vidám szemű. Ma ráncos az arca és a szeme halott. Mutogatja az unokái fényképét. És büszkén közli, hogy egyik lány Halálhoz ment férjhez. Mert így hívják az urát. Azóta már három kis Halál született. Mostanában tényleg sokkal több a halál, mint az élet. Kérdem tőle, miért nem magyarosítanak? Mondjuk: Életre. Azt mondja, most az nem divat. Igaza is van. De nekem még inkább, mert igen sajnálom, hogy kedvenc költőmet kell idéznem: „Én a Halál rokona vagyok.” Ha nem is közeli, de mindenképpen közelebbi, mint az Élethez.

Azután Horváth Terike ül mellém, akivel, hozzám hasonlóan, már gyerekkorában, kibabrált az élet. Az én apámat a politika tette tönkre, az ő édesapjáét az, hogy „kuláknak” született. Érdekes, hogy akkoriban egyáltalán nem beszélgettünk erről egymással.

Az első öt percben csak elmélázunk egykori felhős gyerekkorunkon. De aztán kinyílnak annak a szennyes kornak a zsilipjei, és elsodorják ezt a még mocskosabb jelent. Ez is valami! Annak idején a szüleimet politikai vétségért hurcolták meg, az ő családját azért tették tönkre, mert kulákok voltak. Úgy kezdi, mint egy hívő keresztény sekrestyében a gyónást. Sóhajt előtte egy mélyet, de látszik, hogy fölkészült rá:

„Édesapám 1948 nyarán jött meg az orosz hadifogságból. Egy hónap alatt talpra állítottuk. Szeptember első vasárnapján már együtt mehettünk a szentmisére, hogy közösen hálát adjunk Istennek drága apám megmaradásáért. Soha olyan buzgón nem imádkoztam, sem előtte, sem utána.

Hazafelé már kész tervekkel állt elő: Legyen legalább tíz fejős tehenünk! Az artézi kút vizét locsolásra kell felhasználni! Kertészkedünk. A tanya körüli negyven hold homokosabb részét szőlővel és gyümölcsfákkal fogjuk teleültetni. A legelőt körülkeríteni, hogy az állatok mellé ne kelljen pásztor. Megteremtjük a magunk kis paradicsomát. Erről ábrándozott már Oroszországból hazafelé is. Meglesz, ha ég és föld összeszakad!

Ő is abban tévedett, amiben a te édesapád: Nem tudták, mert nem tapasztalták a saját szemükkel-fülükkel, hogy milyen állapotban van az ország. Mit szabad mondani, mit lehet csinálni?

Ha nincsenek hadifogságban, már régen megtanulták volna, hogy mikor mennek a falnak.

De elkezdett dolgozni látástól vakulásig. Olyan szorgalmasan dolgoztak a szüleim, mint a hangyák. Meg is teremtették volna a maguk Paradicsomát, ha nem jön be a kommunizmus a maga Vörös Zászlajával. Valahol valakinek olyan ötlete támadt, hogy azon a területen, ahol a mi tanyánk feküdt, meg kell alakítani az első borvári téeszcsét. Megindult ellenünk az aljas kiszorítósdi.

1949 januárjának első napjaiban megkezdődött az állatállomány összeszámlálása. Minden állatot be kellett vallani! Ha az ellenőrzéskor többet találnak, súlyosan büntetik. Megszámolták a teheneket, a disznókat, és édesapámmal aláíratták a felvett adatokat. Ez egy szerdai napon történt, és pénteken már a nyakunkon volt az ellenőr.

Az előtte való éjszaka megellett az anyadisznónk, és hét szép malaca lett. Ezzel a hét állattal többet találtak az ellenőrök. Vészjósló, fagyos arccal hallgattak. És mi lett a folytatás? Édesapám idézést kapott a kiskőrösi rendőrkapitányságtól. Megkérdezték a nevét, és mintha valamikor együtt őriztek volna birkát, „finoman” megfenyegették:

„Miért rejtetted el a malacokat, te mocskos kulák?”

Gondolom, hogy az édesapám először szóhoz sem tudott jutni, de aztán elmotyoghatott valamit az ellésről.

„Kotródj haza, és majd várd a folytatást!” – így kergették ki a szobából. Amikor apám hazaért, tőle szokatlan módon leült a kisszékre a verandán, és a fejét, behunyt szemmel, az egyik oszlopnak támasztotta. Azután könnyes szemmel elmesélte, mi történt. Így Oroszországban beszéltek a hadifoglyokkal – mondta el néhányszor.

És közben látni lehetett, hogy ez a mindig céltudatos ember, elbizonytalanodott. Egész este hallgatott, és éjszaka nyugtalanul aludt. Néhányszor kiment megnézni az állatokat, és nagyokat sóhajtozott. Néhány nap múlva megkapta a büntetésről szóló végzést: hétszáz forintot fizet, vagy hat hónapig börtönben ül. Negyven malac árát fizettették ki vele.

De ezek a helyi és járási gazemberek még mindig nem játszottak nyílt kártyákkal. Februárban takarmánybecslők jártak a padlásunkon. Tizenhét mázsa morzsolt kukoricát kellett beszállítani a gyűjtőhelyre. Egy fillér nem sok, de annyit sem fizettek érte. Csépléskor már rendőrök ellenőrizték, hogy mit adtunk enni a cséplőmunkásoknak. Azt, amit magunk is ettünk. „Az asztagtól a cséplés után a gabonát a gyűjtőhelyre szállítsák!” – kaptuk a parancsot.

Állandóan rendőrökkel viaskodott, szegény apám, még az álmaiban is. Ilyenkor fölkelt. Csendesen kiment az udvarra, és láttuk, hogy cigarettát szív. Amikor hadifogoly volt, mahorkát szívott, de azóta, egy szálat sem. Most újra kezdte, mint a hadifogságban. Lesoványodott. A szemei körül sötét árnyékok jelentek meg. Már nem volt kedve a jószágok gondozásához sem.

Közben a rendőrök ellenőrizték, hogy időben elvetettük-e a gabonát. Jött egy háromszáz forintos büntetésünk, mert ne volt „tisztességesen” felsöpörve a tanyaudvar, pedig az tűzveszélyes. Mindezt egy Gál nevű parancsnoknak köszönhettük, aki parancsot teljesített:

”Minél szorosabb hurkot a kulák nyakára!”

Végre kimondta, hogy addig nem nyugszik, amíg nem lát bennünket a téeszben, vagy ki nem takarodunk a tanyánkból.

Azután nemsokára éjszaka jöttek. Két rendőr: A Gál és egyik beosztottja, szintén nem keceli. Itt köll elmondani, hogy édesapám nem tette föl mindjárt a kezét, hogy megadja magát. Elment a tanácselnökhöz. Kiderült, hogy valahonnan Pestről származik. Előtte szabósegéd volt. Pártkáder lett, sőt Kecelen tanácselnök. Elment a párttitkárhoz, aki még a bombázások elől Kecelen meghúzódó valaki volt. Itt lett pártszervező és hajake.

Nem ismertek ezek a faluban senkit, csak az alja népet, amelyik rögtön belépett a Kommunista Pártba. Volt köztük egykori nyilas, csapatcsendőr, olyan bűnökkel a lelkükön, ha volt ezeknek lelkük egyáltalán, amiért Pesten 45-ben még akasztottak. A falu lakosságának szemetje. Nem is kell ezt neked mondani, hiszen édesapád is ilyen csapdában vergődött.

Aztán egyszer éjszaka jöttek, hogy pontot tegyenek az i-re. Abban reménykedtünk, hátha most nem találnak hibát. Ekkoriban már sokat segítettünk apánknak, aki figyelmetlen lett. Szórakozott, mint egy nyugdíjas professzor. A szerszám kiesett a kezéből. Nem javította meg, ami eltört. Nem kalapálta ki a kasza pengéjét, mielőtt munkához látott. Elveszett belőle a munkába vetett hit. Pedig őt csak ez éltette.

A hálóingére lassan húzta fel a nadrágját, pedig az elvtársak nem szeretik az időhúzást. Azután viharlámpával a kezében kiparancsolták az istállóba. Mi nem hagyhattuk magára, hogy esetleg őt vagy a rendőrt a jelenlétünkkel visszatartsunk valami jóvátehetetlentől. Figyelmesen végigjárták az istállót. Mindenhol minden rendben. Nagyot sóhajtottam, hogy talán most megússzuk. Nekik találni kellett valami égbekiáltó hibát!

„Fogd a söprűt, és pókhálózd le a mennyezetet!”

Ekkor következett be a tragédia. Egy kockacukor nagyságú vakolat a Gál elvtárs vállára hullott. Abban a pillanatban apámhoz ugrott, és a puskatussal úgy a fejére sújtott, hogy az állatok közé esett. Talán az eszméletét is elvesztette egy rövid időre. A rendőr odament hozzá és belerúgott:

„Kelj fel, te állat, mert mindjárt a jászolhoz kötözlek!”

Az egyik tehénre támaszkodva nagy nehezen felállt, de akkor már az arcáról az ingére csorgott a vér. A parancsnok káromkodva mondta:

„Még mindig nem gondoltad meg magad, te marha, hogy a tanyádat átadd a téesznek?

„De meggondoltam. Átadom. – mondta olyan hangon, ahogyan egy nagybeteg keresi a szavakat.

„Akkor holnap 11 órára gyere be a községháza egyes szobájába! Ott majd aláírod a fölajánlási szerződést.

Egész éjszaka úgy babusgattuk, mint egy kisgyereket. Nem lehet a világ ilyen gonosz az én jóságos apámmal szemben, akit az egész faluban ismernek és tisztelnek.

Másnap 11 órakor a bekötött fejű édesapám ezt írta alá. A gyerekeim, unokáim fényképe mellett ez a legfontosabb dokumentuma az életemnek, ami eldöntötte az én jövőmet is. Olvasd csak el!

Hártyavékony papíron megfakult, agyonsimított szavak:

 

                                                                     Jegyzőkönyv

 

Fölvétetett Kecelen, 1950. február 21-én a községháza 1. számú irodájában.

Megjelent a hivatalunkban Horváth Mihály és kijelenti, hogy negyven katasztrális hold földjét és a tanyáját a termelőcsoport részére átadja. Kijelenti továbbá azt, hogy e tettét minden erőszak és rábeszélés nélkül tette. Átadja a termelőszövetkezeti csoport részére a gazdaságágában található négy szarvasmarháját. Gazdasági felszereléssel nem rendelkezik. Mindössze egy hengere van meg egy szánkója van, amelyet szintén felajánl a téeszcsének.

A végén az aláírások. Visszaadom a Terikének:

„Ezzel földönfutók lettetek.”

Az édesapám testvére fuvarozta ki a bútorainkat és a ruhaneműt nagyapám düledező tanyájába. Néhány száz forintunk még maradt. Attól kezdve pokol lett az életünk.

Apánk az éjszaka kellős közepén kivágta a legszebb fiatal eperfát, legallyazta, aztán megtámasztotta azzal is a hátsó, omladozó falat:

„Mink mától kezdve senkik vagyunk, és ha a tető ránk szakad, nem keres bennünket senki. A senki nem felelős senkiért. Ha a fejszémmel agyonverem a Gált, nem is vonhatnak felelősségre, mert én nem is létezem. Oroszországban is mindig az volt az érzésem, hogy nem emberek vagyunk, hanem senkik. Most itthon is megkaptuk:

„Te egy senki vagy, akivel úgy bánunk, ahogy csak a kedvünk tartja” – ezt hajtogatta hónapokon át.

Ha egy idegen meg akarta közelíteni a tanyát, apám fejszével fenyegette. Ki tudja, mikor fordul ellenünk a beteg ember haragja? Én, 16 évesen, gyorsan férjhez mentem. Anyámat vittem magammal. Apámhoz csak mi ketten jártunk ki élelmet, tiszta ruhát vinni. De egy év múlva már nem is tudott beszélni. Vagy nem akart még köszönni se a feleségének, se a lányának. Aztán 1953 karácsonyán bekopogott az ablakunkon egy rendőr:

„Ne haragudjanak, hogy ilyenkor zavarom magukat, de az állomás melletti átjáróban elgázolt egy embert a vonat. És volt, aki úgy gondolta, hogy ez az ősz hajú férfi a maguk rokona. Szíveskedjenek azonosítani.”

Apám volt az. Harminchat évesen ősz és halott. Most pedig nézz a Futó Ferire! Milyen derűsen mosolyog. Pedig sejthetné, hogy halott, sokak szemében erkölcsi halott. A mi tanyánk, a földünk most már az övé. Kiépítve benne a lovarda, a halastó. És a szép földeken szőlő terem, meg gyümölcsfák, amiket ötven évvel ezelőtt az édesapám megálmodott. Ők raboltak meg bennünket. A pozícióhoz jutott kommunista kulák gyerekek a kulákot meg az egész közösséget, az egész falut. Az egész országot!

Tudja, hogy az édesapám elrabolt földjén uraskodik, de őt ez a legkevésbé sem zavarja. Attól még a húsvéti Passióban bátran elénekli Jézus szerepét, pedig jól tudja, hogy csak Júdáséhoz lenne joga.

Adjál nekem egy cigarettát! Nem vagyok nagy bagós, de most el kell szívnom ezt a csillapítót. Talán akkor nem vágom fejéhez a hamutartót.”

 

                                                               Önvédő magatartás

1938

„Ami a mi népünkben passzivitásnak látszik, az mind csak keserves ösztönös önvédő magatartás. Ami a népünkben közösségellenes, túlzottan egyéni, szinte anarchikus vonásnak látszik, az mind csak az idegen szellemű és idegen célú közösség ellen való önvédelem jelentkezése.

Még senki sem próbálta meg – vagy legfeljebb megkísérelte – olyan állami, társadalmi közösség megteremtését a magyar nép számára, amely az ő lelkének, egyéniségének megfelel, amelyben a zárt és éles vonalú magyar egyéniség szabadon mozog, jól érzi magát, kinyújtózkodhatik, fejlődni tud, minden erejét kifejtheti, a legnagyobb – s a magyar számára világ végéig egyetlen igazán elismert – közösség, a nemzet és az ország érdekében.”

                                                                                              /Bajcsy – Zsilinszky Endre, 1938/

 

 

                                                      Sztálingrád, Don - kanyar

 

                                                               1942 - 1943

 

A Sztálingrádért folyó küzdelem már azzal eldőlt, hogy Hitler nem engedélyezte a

a Paulus vezette német hadsereg kivonását a városból. Az utánpótlásukat nem tudták biztosítani, és a szörnyű rommezőn, közel fél éven át, csak úgy aratott a halál.

A Volgán túlról frissen bevetett szovjet alakulatok egy-egy katonájának élete átlagosan egy napig tartott. Mert működött az embertelen sztálini parancs, amelynek értelmében csak előre lehet menni, aki meghátrál, azért hal meg.

A politikai kommiszárok úgy hajtották a csapatokat az ellenséges tűzbe, mint a nyájat a rossz és gyilkos pásztor a vágóhídra. De az embertömeg nem számított!

A németek vesztesége is óriási volt, és végül Hitler ide, Hitler oda, az egykor közel háromszázezres 6. hadsereg, harmadára fogyatkozva, megadta magát.

Ez a csapás rendkívül felgyorsította a háború oroszországi menetét. Már január 12-én támadásra indultak a Dont védő magyar, román és olasz egységek visszaszorítására.

 

                                                          1943. január 12.

 

1943. január 12. Kedd. Reggel kilenc órakor még csend az egész vonalon. A legénység még holtfáradtan alszik, mert az erődítési munkák csak éjszaka folyhattak, a sötétség leple alatt, mert nappal minden mozgásra lőttek a néhány száz méterre lévő orosz állásokból. A váfratlanul berontott hideg önmagában is kemény erőpróba.

Eddig az időjárás olyan volt, mint otthon, de pár napja már -35 fokot is mutat a hőmérő. Az ilyen hidegben még a mozgás is megeröltető. A vastag kesztyűben nem kezelhetők a fegyverek. Az előőrsök keze odafagy a puskák závárzatához. A lövegekben, motorokban megfagy az olaj. Rettenetesesek a hosszú téli éjszakák!

A rosszul táplált katonák, akikhez a fűtött bunkerekből ritkán látogatnak ki a tisztek, a félelem és a nyugtalanság kínozza.

Kilenc óra negyvenöt perckor megremeg a föld. Iszonyatos dübörgéssel megkezdődött a támadás tüzérségi előkészítése. Egy órán át lövik a magyar állásokat. Ez a magyar gyalogságot fedezékbe kényszeríti, és közben az orosz gyalogság fölkészülhet a támadásra. A szüntelen ágyúdörgés lélektani hatása igen nagy. Mert kishitűvé teszi még a legbátrabbakat is.

Tíz órakor feltűnnek az első rohamozók, és megszólalnak a védőkfegyverei. A magyar tüzérség megpróbálja a támadókat lőni, de a sűrű ködben nehéz a célzás.  Az első hullám mégsem éri el az állásokat. De a hullámok végtelen hömpölygéssel jönnek egymás után, és egyre közelebb halnak el.

A 2. zászlóaljnál már kézitusa folyik. Egy vérző zászlós támolyog az ezredes gépkocsija felé. Behúzzák az autóba, ahol perceken belül meg is hal.

A fölszakadozó ködben egyre közelebbről dübörögnek a T-34-esek hatalmas árnyai.

 

                                                                 Jány Gusztáv

 

1943. január 24-én Jány Gusztáv, mert ő volt az elpusztult 170 ezer ember parancsnoka, január 24-én kiadta híhedt hadparancsát a nem létező: hómezőn pusztult, halálos sebektől elvérzett, fogságba esett katonákból álló hadserege számára:

„A 2. magyar hadsereg elvesztette becsületét, mert kevés, esküjéhz és kötelességéhez hű ember kivételével nem váltotta be azt, amit tőle mindenki joggal elvárhatott.

Állásásainkból ellenséges túlerő kivethet még akkor is, ha a csap a kötelességét megtette. Ez nem szégyen, ez szerencsétlenség. De becstelenség az a lélekvesztett, fej nélküli gyáva menekvés, amit látnom kellett, amiért a német hadsereg és az OTTHON megvet bennünket. Ehhez minden oka meg is van.

Vegye tudomásul mindenki, hogy innen sem betegséggel, sem sebesüléssel, sem fagyással el nem engedek senkit.

A rendet és vasfegyelmet a legkeményebb kézzel, ha kell helyszínen való felkoncolással, de helyre kell állítani. Ennél kivétel nincs, legyen tiszt vagy rendfokozat nélküli honvéd, aki parancsomnak nem engedelmeskedik, az nem érdemli meg, hogy nyomorult léletét tovább tengesse, és nem engedem, szégyenünket bárki is tovább nagyobbítsa.”

/Ez is egyedülálló a világtörténelemben. Ez nem magyar, hanem egy elfogult német tiszt szövege./

 

                                                           Ifjú Farkasfalvi András

 

Farkasfalvi András, aki gyerekkorában a környék betyárja volt, most ott sebesült meg a Donnál. Egy teherkocsira fölengedték a véres arcú fiatalembert, mert gránátszilánkok tépték meg az arcát.

 

                                                                 BARNAKERT

                                                                   1860 – 1870

 

Egyetlen Barátom! Most időben száznegyven évet megyünk visszafelé, bár a földön csak kétszáz méterre van tőlünk a cél. Az 1860-70-es évek tájékán vagyunk, és a keceli Barnakertben. Rövid séta, de hosszú és izgalmas történet. Megfejtjük, mint egy nagy nyomozó és okos kutyája, annak a titkát, miért lett Barnakert a faluszéli magányos házsor neve.

Betyárvilág volt akkoriban is. De akkortájt üldözték, manapság meg kitűntetik őket. Ebből is látszik, Barátom, hogy mennyit fejlődött a világ. Helikopteren járnak az újgazdagok, és rázzák a rongyot. Fiaikat szabadon engedik, mint rossz gazda a kutyáit. Tömi pénzzel a fiacskáját, az meg szórakozik. És a szülők csodálkoznak a legjobban, hogyha a csemetéjük kábítószeresen a fának rohan, vagy rövid élete végéig a sír szélén botladozik.

Egyszer volt, régen volt, de legalább száznegyven éve, betyárvilág Magyarországon. Az országnak, ami a mostaninál legalább hétnapi járófölddel szélesebb volt, a hossza is ugyanannyival, minden részében éltek olyan szegénylegények, akik bujkáltak a törvény elől.

Ki azért nem állt be a császárt szolgálni, mert nem bírt elszakadni hazulról. Ki azért, mert agyoncsapta a szolgabírót, mert az elszerette a babáját. Ki azért, mert a magyar seregbe állt, és amikor a muszka cár katonái legyőztek bennünket, és kényszerrel sorozták a közkatonákat az osztrák ármádiába, onnan megszökött.

Kossuth apánk után kinek lett volna kedve még évekig egy Ferenc Jóskát szolgálni. És megszökött. A harmadikat a rossz vére hajtotta a rosszra. Mindegyiknek volt rá oka, ha már betyáréletre adta a fejét.

Egy ismeretlen család épített magának tanyát a nagy községi legelő szélén, háttal a falunak. Pedig a házuk, a kertjük nem vallott volna szégyent még a falu főutcáján sem. A két szülő, negyvenes éveikben járó, egyenes derekú emberek, meg három közel egyidős legény lakott benne.

Voltak szép teheneik, disznóik, de ami oda telepítette őket, az a négy szép ló volt. Egyik csak a kocsit húzta, de a másik három még igen fiatal volt, a három legényhez illő korban is, tüzességben is. A fiúk barna bőrűek voltak, mint az apjuk. De hosszú, fekete hajúak. És szemük is fekete, mint az édesanyjuké.

A lovak pányvázva az ablakok szemei előtt legeltek, békésen megférve a jámbor tehenekkel. Szép, sima szőrű, barna paripák voltak. Látszott rajtuk, hogy egyik sem ismeri az istrángot, igen fiatalok még. És ha nem fogják be ezeket, a nemes állatokat, terhet húzni, egész életükben fiatalok is maradnak.

Ha szabadon mozoghattak, hátukon a három fekete legénnyel, úgy repültek, mint a mesebeli táltos. Ilyenkor gondolta a legelőn botladozó pacsírta:

„No, ezek azért zabot is kapnak eleget.”

A legények mindig tiszta fehér ingben, bő gatyában nyargalásztak velük a legelőn, csak úgy szőrén megülve az állatokat. Még versenyeztek is! Ki tudja a másikat kancsikával a földre rántani? Melyikük lova fekszik oldalára a leggyorsabban? Sok kunsztot tudtak. Többet, mint egy büdös sátorban idomított cirkuszi ló.

Örömüket lelték ebben a lovak is, a legények is. Hát még az anyjuk meg az apjuk! Szépek voltak, no!

Még a nevüket is különösen kapták. A legidősebbet, lehetett talán huszonhárom éves, Barna Sándornak hívták, a középsőt Józsefnek, a legfiatalabbat Benedeknek. De maguk közt csak kis Bencének szólították, mert ha csak egy ujjnyival is, de lemaradt a növésben.

/ Volt egyszer egy kemence, belebújt a kis Bence. Kormos volt a kemence, fekete lett kis Bence. Ránézett a mamája, nem ismert a fiára. Becsukta a kemencét, jól elverte kis Bencét. Lehet, hogy róla szó ez a régi mondóka is./

 

                                                                          +

 

Időnként a férfiak útra keltek. Az apa hajtotta a könnyű járású egylovas kocsit. Mögötte árvalányhajas, állszíjas kalappal a legények vidám lovakon. Az asszony hosszan nézett utánuk, még akkor is, amikor a girbegurba halasi út el nem vezette őket a szeme elől. Ilyenkor a házat nem őrizte más, csak két értelmes, gubancos pulikutya.

Ekkor sem voltak távol két hétnél tovább, de mire hazaértek egy új házacska kéredzkedett a Barnáék mellé. Olyan ötven méter távolságra. Vályogból húzták föl a bíró emberei egy hét alatt. Egy kis szoba, konyha, kamra belülről bepucolva, és beléköltözött egy mesebeli szegény napszámos a tüdőbajos feleségével, meg az öt soványka kisgyerekével.

Ez a házacska méregből épült, mert a férfi a bíró legjobb napszámosa volt már tíz éve. De nem volt cigány, mégis a cigánytelepen élt évente szaporodó családjával egy putriban. Aztán egy lakodalom boros éjszakáján valaki odavetette a bíró uramnak, hogy cigánysoron lakik a napszámosa. Mire a részegek kinevették. Csak azért is megépíttette egy hét alatt a kis vályogházat a falu túlsó oldalán, a legelő szélére!

Arra már nem volt gondja, hogy be is pucoltassa kívülről. De kutat azért ásatott, hogyha tudnak, forgassanak maguknak kertet is a ház mögé. Úgy nézett ki ez a születésekor is rongyos házacska, mintha szegény rokona lenne a Barnáék fehérre meszelt házának.

Az asszonyok ismerkedtek meg először egymással, amint az lenni szokott. A kisgyerekek, pedig még csak április volt, úgy szaladgáltak, mint a cigánypurdék a cigánysoron. Barnáné varrt nekik a régi ruháiból nadrágocskákat, ingecskéket. A három kislánynak meg a két fiúnak, akik a legidősebbek voltak. Olyan tízévesek. Még cipőket is talált a lábukra. A maga gyerekeinek bőrből készült, emlékbe elrakott lábbelijét.

Ilyenkor sóhajtott egyet. De rögtön megvigasztalódott, mert a fiúk öröme neki is örömet okozott. Igazi cipő volt a lábukon. Járhattak az iskolába betűt vetni, számokat aratni. Barna Jánosné látta az asszonyka állapotát. Rögtön föl is ajánlotta, hogy naponta ad neki fél liter frissen fejt tejet. A Jóisten majd megfizeti - mondta a szabadkozó, sápadt asszonykának, akit Király Józsefnénak neveztek, de Zsuzsinak szólította selypítve a legkisebb gyereke is.

Királyné tudta, hogy szörnyű igazságtalan az élete, mert korán meg kell halnia. Az ilyen ember lelke jóra is fordulhat, és megbocsátó az életben hagyottak iránt, de rosszra is, és gyűlöl minden egészségest, mert tovább láthatja a fákat, és még évtizedekig élvezheti a napocska gyógyító melegét.  Királyné haragudott mindenkire. Minél jobb volt iránta, annál erősebben.

Az urának ürítette ki a lelkét minden este, amikor az holtfáradtan hazajött a munkából, mert a bíró úrnál a munkanap reggel hattól este hatig tartott. Most meg, hogy házat kaptak, ha lógázta is a lábát az udvari padon, mindig megvárta, amíg a jótevője küldte:

„Menjen csak, Józsi, a családjához, a béres majd elvégzi a többit!”

De haza se ment mostanában szívesen, mert az asszony szájából ömlött az epe:

„Nem látod, milyen jól élnek? Disznók, lovak, baromfi, két tehén. Miből van ez a gazdagság? Abból, hogy havonta egy hétre eltűnnek hazulról a férfiak, és rakott kocsival jönnek. Nyáron tele gabonás, lisztes zsákokkal, de honnan van rá a pénzük? Azt mondják, hogy a földjeik a szomszéd határban vannak. Hol van az a szomszéd határ?”

A fáradt ura ilyenkor már megunja a tépelődést:

„Kérdezd meg tőlük magad! Jól összeismerkedtél az asszonnyal, megteheted. De akkor ne fogadd el tőle a napi tejet, amit jó szívvel ad! Meg vidd vissza a gyerekek ruháit, cipőit, amivel fölruházta őket. Meg a sok süteményt, pogácsát, amit onnan már hazahordtak. Örülni kell az ilyen jó szomszédnak, nem örökké ócsárolni őket meg gyanúsítani.”

Az ördög minden nap kiköltötte a fekete tojásait az asszony lelkében. Mert az ördög egy fekete madár, ami mindig kotlik.

 

                                                                          +

 

Vége volt a nyárnak. Az ősz hűvös cseppeket rakott reggelente a fűszálakra, válogatás nélkül. A vándorok már régen mind útra keltek, csak a Királyné fekete madara fészkelődött tovább. A gyerekek is beszorultak a házba. Az asszonynak már csak a betegsége miatt is, a kemence meleg kuckójában lett volna a helye, de mint egy megszállott, köhécselve járt-kelt a számtalanszor felsöpört udvaron.

Figyelte a szomszédokat. Egyik hűvös reggel látta is a férfiakat, ahogy a szokásos rendben elindulnak hazulról. De most hova mennek? A földjeikre? Halottak napja után minden mezei munkának vége.

Az urának is elmondta. Az csak legyintett rá, de mégis elgondolkozott. Szőleik nincsenek, ez biztos. Annak a takarását végezhetnék. Ilyenkor a parasztember, ha hizlalt év közben, már a disznó szalonnáját mustrálgatja a szomszéddal. Persze előbb bizonytalan léptekkel előjönnek a garádicson a pincéből, ahol lelküket már barátsággá melegítette az újbor.

November közepe lesz már rövidesen, és az nem csavargásra való idő.

Talán két nap múlva, talán három, az asszony az éjszaka kellős közepén fölrázta az urát:

„Most figyeljen kend! Hallja a lovak dobogását? De lásson is! Menjen föl a padláslétrára hátul. Onnan megfigyelheti őket, mert éppen telihold van.”

A férfi az erős unszolásra fölvette a melegebb kabátját, csupasz lábát a cipőbe csúsztatta, és fölkapaszkodott a létrán.

Bizony, nehezen szokta meg a szeme az éjszakát, még ha holdvilágos is. Az ötven méter még holdfényben sem rövidül. Annyit azért ki tudott venni, hogy a kocsiról leemelnek egy koporsót vagy egy hosszú ládát. Két férfi viszi az udvaron, aztán kiejtik a kezükből. Mások is járnak kelnek körülöttük.

Amikor mindennek vége lett, együtt bementek a házba, és a konyhai lámpa halovány fénnyel világítani kezdett.

Király lemászott a létrán, a felesége mellé bújt, mert a hidegtől és a félelemtől vacogott a foga. Az asszony unszolására csak annyit mondott:

„Megjöttek a férfiak, bekötötték az állatokat, és most mentek be a házba melegedni.”

 

                                                                          +

 

Magában persze azt gondolta:

„Jóska, lehet, hogy szerencséd lesz. Megfogod az Isten lábát. De az asszonynak egy szót se!”

Ritkán ment emberek közé, de most kereste a társaságukat. Minden piaci napon, vasárnap és csütörtökön ide-oda verődött a kosarak közt, az asszonyi sokaságban, mert úgy elgondolkozott:

„Részeg maga? - kiabált rá egyik kofa. Itt a piacon, úgy látszik, nem kap segítséget. Körüljárta a Községházát is, ahol a hivatalok vannak. Még a folyosóra is fölmerészkedett.

Ha valaki megszólítaná a folyosón, majd azt mondja, hogy a bíró uramat keresem. Ott is nézelődött, de semmi kapaszkodó. Ahogy újra kilép az ajtón, éppen egy plakátot szögeznek ki az ajtóra.

Nagy betűs írás, de ő a kicsiket is elfelejtette, olyan régen befejezte már, negyedik osztályos korában, az iskolát.

Aztán az ördög segített rajta. Meglátta a bíró béresét:

„Sanyikám! Olvasd már el nekem a fölírást! Annyira elszokott a szemem a betűtől, te meg nem régen fejezted be az iskolát.”

„Szívesen, Józsi bátyám. Az van ideírva”:

 

                                                                 Figyelem!

 

Veszprém városában kirabolták a bankot. Akinek az elkövetőkről tudomása van, jelentse be a legközelebbi zsandárnak. Száz arany lesz a jutalma.

A bank igazgatósága.

 

Király József már köpte a markát:

„Ide a száz aranyat!”

Filus zsandár vette föl az adatokat, de azután tanácstalanul vakarta a fejét:

„Mink hárman ehhez kevesen vagyunk. Feri, lóra! - mondta a tanyát járó zsandárnak. „Rendeld ide a halasiakat!”

Ködös napra ébredt a falu, szomorú napra a Barnáék. Nyolc csendőr vette körül a házat. Mindenek előtt fegyvert kerestek.

„Csak három kancsikánk van meg földműves szerszámunk – tárta szét kezét az öreg.

Senki sem mozdulhatott a háziak közül, mindenkire puskacső nézett.

Közben két cigány fölforgatta a kertet, az udvart minden gyanús helyen. Nem találták nyomát a rablásnak. De a halasiak mind a négy férfit kemény őrizet mellett, megvasalva, Szegedre kísérték. Ott már a híres Ráday volt az úr. Élet és halál ura, császári megbízással. És a híres Rádaynak ismerősen hangzott a nevük.

Valamilyen ügyben, a sok ezer közül, egyszer- másszor fölmerült, de nem tudták megtalálni a nyomát. De most már az megvan. Kezükben vannak. Kiderült, hogy békés keceli lakosok. Igaz, hogy földjeik a Tiszán túl vannak. De vannak.

 

                                                                          +

 

Aztán Ráday úgy döntött, hogy amíg a vizsgálat tart, szabadon hazamehetnek, de a legfiatalabb gyerek benn marad a fogdában. Az öreg Barna hiába ajánlgatta magát a fia helyett, Ráday hajthatatlan maradt. A keceli házat állandóan szemmel tartották a helyi zsandárok.

A kis Bence még nem volt húsz éves, amikor már második hete nem láthatta meg a napfényt. Nagy próba egy fiatalembernek a patkányok társasága meg az unalom.

És akkor hirtelen kinyílik az ajtó, és egy rongyos csavargót berúgnak a mellé a tömlöcbe. Mindjárt meg is szólította a vendéget, hogy megvigasztalja:

„Mér’ bánnak veled ilyen cudarul?”

„Mer’ az egyiket kibeleztem a szögedi duttyánba’.”

„Akkó’, komám, lógni fogsz.”

„Föl vagyok rá készülve, mer’ mértéket vett rólam a hóhérjuk. De csöppet sem bánom, mert egy lány miatt történt a verekedés. Veled meg mi a bajuk?”

„Azt mondják rólunk, hogy mink raboltuk ki a veszprémi bankot.”

„Oszt volt annyi eszetek, hogy nem vallottátok be. Igaz-e?”

„Addig nem, amíg ránk nem bizonyítják”

„Olyan jó helyre tettétek a pénzt?”

„Olyan jó büdös helyre, hogy nem érzik meg a pénz szagát.”

Este kosztot dobnak mindkettőjüknek. A gyilkosnak dupla kenyeret, dupla szalonnát.

„Tudod, hogy miért kapod a dupláját?” – kérdi a csavargótól az őr.

„Tudom. Hogy a súlyom könnyebben kitörje a nyakam, hóhér úr.”

Hajnalban jöttek is érte, és akárhogy kapálózott, öten ki bírták vonszolni. Közben azt kiabálta:

„Minden pandúrt föl kellene akasztani.”

A kis Bence magára maradt.

Következő reggel a halasi zsandárok újra körülfogták a kétszéli házat, és a két cigánnyal széthányatták a ganérakást. Ott volt elrejtve a láda.

Az öreg Barna életfogytig tartó szabadságvesztést kapott, és nem kötelet, mert rabláskor emberéletben nem esett kár. De fölrótták neki, hogy maga tervezte meg a rablást, és ő vette rá a bűnös cselekedetre fiait. A fiúk fejenként 8 évet kaptak.

Egyszerre szabadultak, és Bécsben várt rájuk az édesanyjuk, aki eddig ott húzta meg magát. A bécsi bankot nem merte kirabolni senki.

A fiúk az anyjukkal együtt átvitorláztak Amerikába. Kansasban megjelent három mister Braun az édesanyjával. Vásároltak egy farmot, ahol kitűnő versenylovakat tenyésztettek. A lovakat maguk mutatták be kiváló lovaglással. OKÉ?

Az amerikai hadsereg az indiánokat mészárolja, mert kell a földjük. Az élő indián nem adja. „Csak a halott indián a jó indián.” Hatvanmillió ember lemészárlása óriási üzlet.

Kell a hadseregnek a ló! Nagy biznisz! Hiába, ott van az Eldorádó!

 

                                                                          +

 

A besúgó a száz aranyából eltemette tüdőbeteg feleségét a következő tavaszon. Aztán megvásárolta a Barnáék házát és egész portáját a községi elöljáróságtól - egészen olcsón. Egy özvegyasszonyt vett feleségül a gyerekei mellé.

És mi történt az öreg Barnával? Amikor a nyolc év letelt, és a fiai elbúcsúztak tőle, még tartotta magát. Akkor éppen a marosújvári börtönben raboskodott, ahol korábban Rózsa Sándor is. Annak az udvarán volt egy feneketlen kút. Amikor egy szerdai napon kivitték a rabokat mindennapos sétájukra, hirtelen kitört a körből, a kúthoz vonszolta magát, és beleugrott. A csobbanást nem is lehetett hallani.

 

                                                                A hitelesítés

 

Hát ezért hívják a keceliek Barnakertnek a marhák legelője melletti házsort.

Később egy Barna nevű, de külföldi ember, érdeklődött a plébánian, hogy mikor éltek itt a Barnák. Azt be tudták bizonyítani, hogy itt nem születtek és nem is haltak meg. De a keceli térképen föl volt jegyezve a házuk száma, és ott rajta volt a Barna Sándor neve. Biztos, a nagyapjáé.

                                                                     1944

                                                                Land and lease

 

A világháború nagy meglepetésnek azt számítják, hogy a Szovjetunió nemcsak talpon maradt, hanem egyre nagyobb katonai erővel nyomult előre a Kárpát-mednce felé. Semmi csodákozni való nincs ezen, ha megnézzük, hogy milyen óriási támogatást kapott az USA-tól egyészen a háború végéig, és milyen hatalmas emberáldozattal folytatta a hadműveleteket.

Ami a támogatást illeti, a land and lease keretében, tíz és fél milliárd dollár értékű hadianyagot kaptak, ami egyedülállóan nagyvonalú volt.

Ami pedig a szovjet hadsereg vérveszteségét illeti, ekkora áldozatot sem addig, sem azóta, egyetlen ország sem hozott, ha figyelembe vesszük, hogy milyen embertelen parancsok kényszerítették ellenállásra a szerencsétlen szovjet katonák tízmillióit. És mindezt azért, hogy megmentsenek egy népellenes, szuperfasiszta rendszert és annak működtetőit.

Az Amerikai Egyesült Államok csendes - óceáni hadszínterén egyoldalú mészárlás folyt. A japánok személyes bátorsága messze fölülmúlta az az amerikai katonákét, de a technikai fölény olyan hatalmas volt, hogy egyszerűen semmi esélyt nem hagyott a japán erők számára.

A szigetekért folyó harcok, a szovjet front veszteségeihez képest, elenyészően kevés amerikai áldozatot követeltek. Japán óriási emberveszteségeket szenvedett, de nem az amerikaikkal szemben vívott csatákban, hanem a légierő bombázásai következtében. Japán részről ez a háború „kamikázé-háború” volt éveken át, a győzelem minden reménye és esélye nélkül.

Itt kell megjegyeznünk, hogy az amerikaik és angolok embervesztesége együtt nem érte el a magyat nép veszteségeit. Az oroszoké közel tizenöt millió lehetet, de véleményem szerint ennél több volt. A tízmilliós Magarországé egy millió. Azaz megtizedeltek bennünket. Németország 3 millió kétszázötvenezer ember vesztett és hatalmas vérveszteséget szenvedetek a lengyelek is, de ez csak azt bizonyítja, hogy a háború valódi harcterei Európában összehasonlíthatatlanul véresebbek voltak, mint a világ más tájain lezajló katonai manőverek.

Mert ezeket még háborúnak sem lehet nevezni, ha Európa a mérce. Afrika, a szigetvilág? Játszóterek voltak kezdő katonai vezetők számára, és a katonai technika tökéletesítésére. Egészen az atombák ledobásáig - folyamatosan.

 

                                                                   1944. március 19.

 

Hazánkat 1944. március 19-én megszállták a németek. Egész pontosan az SS és a Gestapo. Azzal a nyilvánvaló szándékkal, hogy hazánk területén minél hosszabb ideig fenntartsák az előretörő szovjet csapatokat. És hogy a nemzet öröme még nagyobb legyen, elkezdődtek a terrorbombázások, elsősorban a főváros, Budapest ellen. Ezt természetesen az amerikai és angol légierő Liberátorai művelték. A Felszabadítónak elnevezett gépcsordák százai, amelyek valójában megszabadítók voltak, mert sok ártatlan nőt és gyereket szabadítottak meg a földi élet terhétől.

És a német megszállással elkezdődött a gettósítás, előkészületek a zsidók szisztematikus megsemmisítésére. Kecelen is összevonták a zsidóságot, valamivel több, mint száz férfit, nőt és gyereket. De egyetlen csalás sorsával jobban lehet érzékeltetni egy népcsoport helyzetét, mint száraz és többnyire hazug adatokkal.

 

                                                                Szloboczkai Izsák

 

Az első világháború idején, hadigfogolyként Kecelre került egy orosz katona, akit Izsáknak hívtak. Rövidesen csak a ruszki kovácsként emlegették, mert igen ügyes mesternek bizonyult. Kiválasztotta Szloboczkai Izsák nevet.

Ezen a néven dolgozott és élte a falusi mesteremberek életét. A keceliek sejthették volna, hogy szidó származású, de ez csak akkor bizonyosodott be, amikor budapesti zsidó lányt vett feleségül. Ez egy csöppet sem ártott a tekintélyének. Sőt, mivel az asszony nem ült ölbe tett kézzel, hanem a saját szőlőjükben a napszámosokkal együtt dolgozott, még a megbecsülését is növelte.

Nemsokára született két lányuk, akiket pesti iskolában taníttattak, és az idősebbik ott is találta meg a magához való férfit, egy magyar katotatiszt személyében, akit Széles Ferencnek hívtak.

Rövidesen megszületett az unokájuk, Széles Éva, akinek én osztálytársa is voltam nyolcadikos koromban. De sejtelmünk sem volt, hogy milyen családi tragédia áldozatai lettek a szülei.

Amikor a keceli gettót fölállították a zsinagóga mellett a zsidó iskolában, természesen a nőknek, a kislánnyal együtt, aki nem lehetett több másfél évesnél, oda kellett bevonulniuk.

Az akkor már idős ember szinte az eszét vesztette az agodalomtól, de tehetetlen volt, amikor május végén a keceli zsidókat Budapestre kísérték. Közben értesítette vejét, a Kárpátok vonalán szolgálatot teljesítő, Széles Ferenc főhadnagyot.

A pályaudvarról sikerült, valőszínűleg vesztegetéssel, megmenteni az unokáját, és rohant is vele rögtön Kecelre. De nagyjából egy időben kigördült az a vagonsor is, amely Aschwitzba vitte a család nőtagjait: a feleségét és a két lányát. De az unokáját megmentette!

Ezzel egy időben fekete személyautó rohant végig a fél országon, Kárpátoktól Budapestig. A budapesti állomáson megállt, majd hajtott tovább a szlovák határig. Amikor ott megtudta, hogy AZ a vonat már átlépte a határt, Széles Ferenc főhadnagy szíven lőtte magát.

 

                                                                Wallenberg

 

Most egy igen vitatott személyiségről lesz szó. A nagy zsidómentő svéd Wallenbergről. Egy kevéssé fésült nyilatkozat szövegével:

„Az ellen a leghatározottabban tiltakozom, hogy Wallenberg több tízezer embert mentett meg. Körülbelül tízezer ember, ez így korrekt. De ahhoz, hogy tízezer embert effektíve megmentett a deportálástól, ahhoz, nyugodt szívvel állíthatom, hetvenöt százalékban hozzájárultam.

Embereket helyeztem el a Lipót mezei szanatóriumban, a Kék golyó utcai Schwarzer Szanatóriumban, amely magánszantórium volt, ezért fizetni kellett, és ezt Wallenberg állta. Sok embert helyeztem el a Fő utcai zárdában, 4-5-6 éves gyerekeket a Naphegy utcai zárdában, ahol lótetemek feldolgozott húsából tartották őket elég jó kondícióban az apácák a háború végéig.

Meg kell mondanom, hogy Wallenberg nem volt önzetlen ember, bár nagy pénzek fordultak meg a kezén. Amikor szóvá tettem az anyagi vonatkozású dolgokat, és nemtetszésemet fejeztem ki, arra hivatkozott, hogy a pénzre azért van szüksége, hogy olyan embereket mentsen, akiknek nincs pénze. Ez elfogadható érv volt.

A másiknak, akinek van pénze, annak az élete többet jelent, mint a pénze. Harmadsorban pedig azt mondta, hogy neki valamiért valamit nyújtani kell.

Rázós probléma volt például, ami az Arizona mulatóban történt. De tény, hogy én Miss Arizonának, aki ragyogó nő volt, gyakran felhívtam a figyelmét arra, hogy ne adjon egy vasat se addig, amíg konkrét bizonyítékoknak nincs a birtokában a férjéről. De meg kell mondanom, hogy lebecsült, mondván, hogyha egy Eichmann vagy egy Wallenberg biztosítja őt, akkor abban hinni kell.

Ugyanis Eichmann és Wallenberg igen szoros kapcsolatban voltak, és együttműködve „fejték” a pénzes zsidókat. A behajtott pénz egy részét zsidómentésre használták föl: ennyi volt az érdeme. Együtt jártak szórakozni! Estéiket a város különböző szórakozóhelyein töltötték, hol az egyik, hol a másik látta vendégül vacsorára a társát és annak társaságát. Dolce vita. Megmondhatom neked, hogy Miss Arizona „megkopasztásáben” nagyon nagy része volt.

Rettenetesen félt az oroszoktól. Olyan feltűnően, hogy magától adódik a kérdés, mi lehetett ennek az oka. Amikor 1945. január 12-én utoljára találkoztam vele, egy teljesen összeomlott ember benyomását keltette. Olyasmit lehetett leolvasni az arcáról: „Én szerencsétlen, mire vállalkoztam?”/Az oroszok kémkedéssel vádolták, amikor még januárban lettartóztatták./

Ami pedig a nevünk „imázsát” illeti: Először engem kaptak el apám helyett, közvetlenül a felszabadulás után, és eszméletlenre vertek, majd pardont mondtak, és hat hónap kényszermunka után, elengedtek, de tisztességes munkahelyet életem végéig nem kaptam. A földalatti építésére csak a társadalom szánúűzöttjei álltak be: papok, katonatisztek, kulák gyerekek, reakciósok. Itt kaptam egy egész életre szóló súlyos betegséget.

Öcsémet, aki Wallenberget nem is ismerte, mégis, a hadifogságból hazatérőben. A Lavocsni táborban, személyi adtai felvételekor „rájöttek” az ott lévő magyar ÁVO-sok, hogy hoppá, itt a mi emberünk. /Pedig csak a családneve volt priuszos!/ az öcsémet, Hertelndy Imrét fogták, és visszavitték a Szovjetunióba, ahol ugyanolyan nyomtalanul eltűnt, mint Raoul Wallenberg. Engem kinyírtak az apám miatt, az öcsémet meg miattam.”

Beszélő/1987/: Beszélgetés Hertelendy Lászlóval./részlet/

 

 

                                                                      Kölcsey

 

„Sohasem tudtam megérteni: kik azok, kik magokat világpolgároknak nevezik? Az emberi tehetség parányi lámpa, mely egyszerre keskeny kört tölthet meg fényével, s ha egy helyről másra hurcoltatik, sötétséget hagy maga után. Bizonyos helyhez kell azért kapcsolódnunk, hogy azt jótékony világítással állandóul boldogíthassuk. Minden, ami szerfeletti sok részre osztatik, önkicsinységében enyészik el. Így a szeretet. Hol a az ember, ki magát a föld minden országainak szentelni akarván, forró szenvedelmet hordozhatna irántok keblében? Leonidás csak egy Spártáért, Regulus csak egy Rómáért, Zrínyi csak egy Magyarországért halhatott meg.” / Kölcsey Ferenc /

 

                                                                 Krúdy Gyula

 

A nép költészetéből, jelleméből született meg Arany és Petőfi műve és igazsága. A magyar nép gazdag lelkének feltárása.

Nagy kár, hogy a későbbi politikusaink, és ezek közé tartoznak a kiegyezés utáni Tiszák, majd az I. világháború utáni Gömbösök, nem olvasták egyiket sem. Nem volt népismeretük. De e nélkül nem lehet vezetni egy népet. Legfeljebb a szakadékba.

„Még egy nagy megpróbáltatáson megy át a magyar nyelv. Egy ízlése és jószívű királynő, a felejthetetlen Máris Terézia mosolygása csalogatja Bécs felé a magyar leventéket. És íme, váratlan csoda történik. A szerelmes testőrök, akik szívesen ontották volna életük vérét a fehérnyakú királynőért nagyszerű, szárnyaló és rajongó magyar irodalmat kezdenek ahelyett, hogy elnémetesednének.

A történelem legnagyobb gazdasszonya, Mária Terézia hiába gondoskodik személyesen hű testőrei kosztjáról, ellátásáról és orvosságáról, Bessenyei meg társai titkon magyar könyveket írnak, és éjszaka egymásnak olvassák fel a még tintás árkusokat. A Farkas fogadóban búsuló kurta nemest az elővárosból kegyesen színe elé bocsátja a királynő, de a szittya egyetlen új szót sem tanult meg Bécsben.

Aztán II. József is csalódott. Messze, kelet felé, a nyírségi mocsarak közepéről már készülődik nagy útjára a peleskei jegyző. Kármán József már losonci diák, és irodalmi terveken töri a fejét a régi temetőben – ahová később meghalni visszatér. Csokonait kicsapják a kollégiumból, és a verőfényes dunántúli dombok felé ballag vándorbotjával. Kölcsey és Kazinczy naphosszat írják leveleiket barátaikhoz.

Még egyet, még kettőt kellett csak aludni, hogy egy szalontai parasztfiú megtanulja a betűvetést. És a Kunságban egy éjszaka üstökös álljon meg a mészárosék háza felett, midőn Petrovicsné, született Hrúz Mária vajúdott a szalmafedél alatt.”

                                                                                                                     Krúdy Gyula

 

                                                                  Románjárás

 

Mintha a tatárdúlást egy sáskajárás követné! Mint az egyiptomiakat a hét csapás. Amelyek közül a legutolsó volt a legfájdalmasabb, pedig az Isten őket is a maga képmására teremtette. Sok házküszöböt, ajtófélfát vörösre festett a lenyugvó nap fénye.

Ők megszabadultak, de áldozat kellett a történelemnek, minél ártatlanabb, annál értékesebb, mert e nélkül nem lehetett tovább élni a népnek.

1919. augusztus elején, még éppen időben, Bécsbe menekültek a jól értesült internacionalisták. Mögöttük, mint a sáskák, elözönlötték az országot a románok. A Sátán jót nevethetett a markába, amikor a magyar népre nézett!

Jöttek a bolsevikokat kiűzni – ők ezt így mondták. Kecelre is jutott belőlük egy zászló alja. De hamar kimutatták a foguk fehérjét! Igen mohón kezdtek el rabolni. A káptalan intézőjét, rögvest agyonlőtték. Nem adta oda nekik a pénzes zsák kulcsát, mert nem volt nála. És ezt nem hitték el szegénynek.

Igen rossz hírük szálldosott szájról szájra. Inkább mondjuk úgy! Udvarról udvarra. És a tanyavilágba is eljutott. A férfiak, akik nem maradtak oda a háborúban, de épségben hazatértek, meg tudták védeni az erőszaktól a feleségüket és a lányukat. Sokszor kalákában.

Az egyik román katonának nagyon ízlett a Franciska néni vacsorája a Róma utcában. Minden este elzarándokolt hozzá.

Ez volt az a rövid utca, Barátom, amelyen ma végigsétáltunk. Az egyik oldalon földhullámra épültek a házak, de a végén újra a mélybe ereszkedtek. Fenn a domb tetején állt az a nádtetős ház, aminek katlanán Franci néni főzte azt a felséges ételt. Akkoriban ez volt a falu legfelső-legszélső utcája, az akácos Nagyerdő és a Tölös szomszédságában. Igen szegény emberek laktak itt. Csupa napszámos. Tölösnek azt az erdőrészt nevezték, ahol Tölgyerdő színezte az akácost, és ennek a makkjával nevelte fel a szegény ember a karácsonyi malackáját. Ráfogván, hogy arasznyi vastag lett a szalonnája.

A pofátlanságnak is van határa - gondolta a férje, és ármányt szőtt a bocskoros ellen. Ami annyiból állt, hogy megállapodott egyik barátjával: A föltámadásig a nagyerdei föld alá teszik. Elég sokat pofátlankodott már a holdfényen, és sokszor ette el előle a felesége főztjét.

Az udvart, mint akkoriban minden disznótartó udvart, eperfák árnyékolták. A konyhaajtóval szemben állt éppen a legnagyobb. Két férfi alig bírta átnyalábolni a törzsét. Borús volt az ég, és szuroksötét az udvar. Csak a konyhai lámpa fénye világította meg a küszöböt. Ez a fény csalta oda a bogarakat meg a magányos román katonát.

Óvatos ember volt, mert az utcai ajtóban figyelmesen körülnézett, és puskával a kézben a fény felé tartott. Akkor szakadt le egy ág a fejére, és nem véletlenül. Mire észhez tért volna, katonásan elintézték, és egy rongyos köpenybe csavarva éjféltájban kilopták a Nagyerdőbe. Egy titokkal gazdagabb lett az akácos.

De egyre gyakrabban fordultak elő hasonló esetek, és a parancsnokuk, egy glasszé - kesztyűs, festett arcú, parfümszagú /chat noire / daliás férfiú, kezdett dühbe gurulni. Egyre többet verte lovagló pálcájával a beosztottait, és kénytelen volt a nyomkeresők élére állni.

 

                                                           A tanyák világa

 

Kinn a tanyák világában is eltűnt egy katonájuk. A tanyák különleges világa és népe, Barátom, igen figyelemre méltó volt. Ma már híre sincs a tanyáknak és a bennük lakóknak, de emlékük még él. Különleges emberek nőttek ezekben a fehérre meszelt, magányosan álldogáló házakban. Itt a legközelebbi szomszéd, szerencsés esetben, legalább egy férfi-kiáltásnyira lakott. Őrzött valamit ez a világ valamit a honfoglalók pogány mentalitásából és féktelen szabadságvágyából. Egyúttal, ha a mai „műveltséget” veszem figyelembe, ennek az elzárt világnak a műveltsége, erkölcse magasabb rendű volt.

Nem bíznak a nadrágos emberekben, még az orvosokban sem, ezért fordulnak a füvesasszonyokhoz, akiket szüléskor szívesebben látnak az asszony ágya mellett, mint egy bábát. Az is hozzájárul ehhez, hogy egy füvesasszony gyógyító munkáját ki lehet fizetni egy szál kolbásszal vagy egy darab szalonnával. Mert pénzüket sokkal nagyobb célra gyűjtik: Még több földet akarnak szerezni, azt pedig csak pénzzel lehet.

Mindenben csak magukra számíthatnak.  Kiszolgáltatottjai a természet erőinek, de azokkal már az őseitől átvett tapasztalataival könnyen megbirkózik. És ez öntudatot, önbizalmat ad. Gerincet. Csak három parancsolatot ismernek: Ne bántsd a másét! Foggal, körömmel ragaszkodj a magadéhoz! Mindig törekedj arra, hogy többet hagyj magad után, mint mennyit az ősök reád hagytak!

A tanyák világa már a faluétól is sokban különbözik, de a városétól már annyira, mintha nem is egy bolygón lenne mindkettő. A tanyasi ember csendes, zárkózott, az idegenek iránt bizalmatlan. Ha vérig sértik, akkor nem néz se Istent, se embert! Ha jogos haragját nem töltheti ki az ellene vétőn, fölakasztja magát. Nem ázsiai mentalitás ez? Gondoljanak a japán harakirire!

 

                                                             Bobek Jani bácsi

 

E nem hétköznapi emberek között is különös embernek számított a Bobek Jani bácsi, a fölső tanyákon. Mostanában töltötte be a hatvanadik évét, de még húsz évvel ezelőtt minden vasárnap délután bezárkózott a kamrába, és gyertyafénynél órákig táncol – magányosan. Szüneteket persze tartott, de az csak arra kellett, hogy megigyon egypár pohár bort, és már folytatta is tovább. Annyit mondott, amikor csapzottan, csurig verejtékes ingben kiszédült a kamrából: „De jót mulattam a nagyapámmal meg az édesapámmal!” Ez volt neki a vasárnapi istentisztelet. Pogány módra.

Hosszú ideig csak a felesége meg a gyerekei tudtak róla. Azok idegenek előtt nem beszéltek. Ki tudja, mit tett volna velük az apjuk, ha mások előtt szégyenbe hozzák. De a gyerekek kirepültek, és most már elmondhatták az új rokonoknak. A háta mögött „táncos” Bobeknek hívták. De ez már régen volt. Van már húsz esztendeje.

Most 1919-et írunk, és sírunk, sírunk, mi, magyarok. Csak akkor, ha mások nem látják, mert kiröhögnének bennünket.

Mint írtam volt, a fölső tanyákon is eltűnt egy emberük. A franciánál is francosabb parancsnok maga vezette a vizsgálatot, egy teherautónyi fegyveres emberrel. Tudták, hogy vallatni nem érdemes, a bizonyíték meg a föld alatt. Ezért a rövid utat választották. Összeterelték a férfinépet a Vargáék tanyájába, és puskatussal verni kezdték őket válogatás nélkül. Véres volt már mindegyik. Volt, aki magától föl sem bírt állni, csak fetrengett a földön. De minden ember mellére szurony és puskacső nézett. Egyszer csak szünetet is tartottak a verésben. És a maguk nyelvén összemorogtak, mint a medvék.

              Bobek Jani bácsira néztek. Azután egyszerre négyen is hozzáléptek. A zömök testű, sűrű magyaros bajuszú idős ember is véres volt már. A veréstől szédelgő férfit a földre teperték, kezét - lábát összekötözték. Egyik katona a mellére térdelt, a kötéllel összekulcsolt kezére, a másik a lábait fogta. Ketten pedig jobbról-balról elkezdték csomókban kitépni a bajuszát.

A fájdalom nem emberi hangja elhallatszott a szomszéd tanyába, ahol a hozzátartozók összegyűltek, és kérték Istent, de hiába: A bajusszal együtt letépték a felső ajkát is. Jani bácsi elájult, a vére pedig patakzott, hogy szinte megfojtotta. Az oldalára fordították a testét, és a különítmény gyorsan elhagyta a helyszínt. De biztos, ami biztos, a Vargáék két szép lovát a lassan döcögő teherautó végéhez kötözték.

Még el sem tűntek a láthatáron, a hozzátartozók már útban volta a Vargáék tanyája felé. A férfiak éppen akkor tették föl Bobek János meggyötört testét a kocsira, és lassan húzni kezdték a tanyája felé. De a feje le volt takarva. Mindenki megértette, nem kellett szó, hogy mi történt. Olyan volt ez a néma vonulás, mint egy élőhalott ember gyászmenete.

A felesége nem engedte megnézni a férje arcát senkinek. Még négy évig életben tartotta, de azután a hatvanéves Bobek János is csatlakozott a 1919 áldozatainak hosszú sorához. Magyar volt, meghalt.

 

                                                      Régmúlt asszonyok dícsérete

 

De a régmúlt asszonyok dicséretére álljon itt egy részlet hajdani II. Rákóczi György erdélyi fejedelem végrendeletéből:

„Édes atyámfia, szerelmes feleségem, nekem pedig megbocsáss, ha mi együtt laktunkban vétettem volna is; mert én is csak ember voltam; arról bizonyságot teszek az isten s az ő szent angyali előtt, mitől fogva az úr isten öszvehozott bennünket, se szebbet, se okosabbat, gazdagabbat s akármi dicséretre méltó személyt nálodon kívül nem láttam, néztem, s hozzád igaz tökéletes szeretettel voltam. Köszönöm édesem, azt te énhozzám való igaz szeretetedet is, kit jó s gonosz állapotomban te hozzám bőségesen megmutattál, kiért az isten áldjon meg.”

 

                                                           Egy némber, aki verset ír

 

Tíz éve még állt Bobek János keresztje. Mostanában nem találom. Meghaltak a gyerekei, az unokájuknak már teher volt a sírját gondozni. Talán eladta a sírkeresztet egy élelmes kőcsiszolónak. Lehetséges ez, Barátom?

Mostanában még az is előfordult, hogy valaki üzletet csinált az édesanyja tragikus halálából. A szegény idős asszonyt a buszmegállóban elütötte egy eszement autós. A leánya leült ezzel a férfival, és öt millió forintért az anyja áldozatból felelőtlen gyalogos lett.    Akinek már rossz volt a hallása és a látása – a szerető pedagógus leánya szerint. / Minek ide bírósági hercehurca, a kényes ügy villámgyorsan elsimítva. /Tény, hogy az édesanyja, a halála után, süket és vak lett egyszerre. Ezek szerint igaza volt a lányának.

Ennek már húsz éve. Azóta felcsapott nyugdíjasnak és „fűzfapoétának”. Ragya Julianna első kötetének címe: Bánatlombok édesanyám sírjára.

Remek ötlet hozzá hasonló üzletembereknek. Hirdessenek az alábbi szöveggel:

„Lökje gyorshajtó elé az anyját, úgy sem ér egy hajítófát!” „Terhére van az anyósa, tapostassa laposra!” „Könnyen akar pénzt csinálni, csak apósát kell kicsinálni.” Végtelen a variációk sora. Ezzel szemben véges ez az otromba, de mai stílusú szöveg. És az embertelen gyakorlat?

 

                                                         József, aki megelőzte korát

 

Mondottam, Barátom, hogy kutya világ ez.

De a hajdani, bibliai sem volt rózsaszüret. Itt van mindjárt Jákob fia József esete. No, nem a Putifár feleségével, hanem a kiszolgáltatott egyiptomi néppel.

Miután letelepítette atyját és testvéreit az ország legjobb helyén, elkezdett foglalkozni az őslakosok gondjaival is. Nem volt ugyanis élelem sehol a Nílus völgyében, és az éhség igen nagy úr. Ha a hatalom és az éhség szövetkezik, mindig a szegények hátán csattan az ostor.

Mikor a népnek már egy fityingje sem maradt, mert minden pénzük a fáraó kincstárába vándorolt, az éhező egyiptomiak fölkeresték Józsefet. Így könyörögtek neki:

„Adj nekünk kenyeret! Miért haljunk meg előtted, csak azért, mert nincs pénzünk?”

Mire így szólt az álomfejtő:

”Hozzátok el barmaitokat s azokért adok nektek gabonát, ha pénzetek nincsen” – felelte nagylelkűen József, az „álomkabátos”. / Joszif Dzsugasvili. /

Amikor azok elhozták lovaikat, barmaikat, megint kaptak gabonát. De a következő év is hiányzott a kenyér, ezért újból Józsefhez fordultak segítségért:

”Nem titkoljuk, urunk, előtted, hogy elfogyott a pénzünk, elfogyott a jószágunk; nincs más választásunk, mint hogy önmagunkat és birtokainkat ajánljuk föl neked. Miért haljunk meg a szemed láttára, s pusztuljon el mindenünk? Vegyél meg minket és mindenünket a fáraónak, s adj élelmet cserébe; a fáraó rabszolgái leszünk, birtokainkkal együtt; adj vetőmagot, nehogy elpusztuljunk mi magunk, és sivataggá ne váljék a föld.”

Így aztán a mi „talpraesett” Józsefünk a fáraó tulajdonává tette a földet, Egyiptom egyik határától a másik határáig.

Bizony, amit József a néppel művet az nem a Máltai Szeretetszolgálat akciója volt, sem az Ökumenikus Szeretetszolgálaté, hanem kemény politika, a legocsmányabb fajtából. Éppen csak a szovhozokat és kolhozokat nem hozatta létre. József, korát messze megelőzve, megvalósította a totális rabszolgaságot, és egyúttal bevezette a feudalizmust. Kombinálta a kettőt. Ő volt az első „nagy kombinátor”. Ügyes fiú volt! Egy korai Sztálin!

És ez benne van az Ószövetségben.

Nem akartalak megsérteni, csak bölcs népünk, találó kifejezését használni. Ami érthetően elmagyarázva annyit tesz: „Még a kutyámnak sem kívánom az ilyen Józsefeket! Hiszen egy csontért cserébe lehúznák a bőrödet.” Ezt olvasva még a kutyám is elvonítaná magát. Igaz, Barátom? Vaúúú!

 

                                                                Szent József utca

 

Amikor egy utcával lejjebb, a volt Szent József utcában jártunk, figyelmeztettelek, Barátom, hogy jól nézd meg ezt a halottfehérre meszelt, fekete lábú házat. Ma már csak József utca, mert itt is kisöprűzték a szenteket, mint Imrehegyen. Röviden:Ezen az utcán is végigszántott az emberarcú szocializmus, és ilyen erkölcsű emberi lényeket hagyott örökségül.  Akikről közismert, hogy rühellik a szenteket, ugyanakkor dédelgetik azt, aki Luciferrel köt szövetséget, mint a lelkét áruba bocsátó Faust.

Bár most nem tudós és csalódott észlényekről lesz szó, hanem a homo erectus szintjén megrekedt emberekről. Mert mi is történt ebben a házban?

Két lábon járó emberek összeesküvéséről. No, nem politikairól, mert az már a homo sapiens találmánya.

Ennek is van már tizenöt éve, mert akkoriban jártam itt családot látogatni egy jobb sorsra érdemes kislányhoz. Akitől, mint később megtudtam, boldog feleség lett. És erről, mint volt osztályfőnökét, az örömtől pirosló sorokkal értesített.

Ezzel csak azt akartam elmondani megnyugtatásul, hogy nincs olyan utca, ahol homo erectusok mellett homo sapiensek nem élnének.

„Apika, maga csak ne csináljon semmit! Magának csak az a dolga, hogy pihenjen.

A doktor úr is azt mondta, Emlékezzen csak! A doktor úr is azt mondta:

„Péter bácsi! Aki annyit dolgozott hetven éven át a családjáért, megérdemli a kényeztetést, amivel a menye a kedvébe jár. Könnyű ételeket egyen! Borocskát csak mértékkel, mert a szervezetét az gyöngítette eddig is a legjobban.”

No, lássa! A doktor úr is megmondta: „Finom leves minden nap, amit a fiának is főzök naponta. A borocska is mindig itt lesz a kisasztalon az ágya mellett. Annyit igyon, amennyi csak jól esik. De csak mértékkel, ahogy a doktor úr is megparancsolta!” – mondta ez a kerek képű, savószemű, kövér asszony, és közben megigazította az apósa feje alját.

Igen erőtlen volt apika. Régen betegeskedett, régen gondozni kellett már. Belefáradtak. A fia is, a menye is.  Mert családjuk nem született, ez volt egymás között a mindennapi beszédtéma.

Az öreg arcát a fia borotválta, ősz haját a menye vágta. Régen nem tudott már kimenni a házból. A menye szerint már az esze sem volt a helyén. Régen elitta. Fia hallgatott, a menye tette a magáét. Fordítgatta a hosszú, vézna testet, hol jobbra, hol balra. Naponta tisztába is tette. Kicserélte az alsót, mert jobbára csak azt mocskolta be a beteg.

Péter bácsi örök életében szerette a bort. Már legénykorában is sokszor végigdolgozta a napot egy kevés szalonnán meg kenyéren, csak bor legyen hozzá. Ebben van a kalória – mondogatta gyakran Aztán, hogy nem született unokája, akit szeretni lehetett volna, megmaradt a borocska, ami mindenért megvigasztalta.

Most meg, ahogy ágyhoz kötötte a betegség, még az ételről is lemondott, csak a bor meglegyen. A menye gondoskodott róla, hogy mindig álljon egy kancsó a fejénél, tele itókával. Az utóbbi időben a levest csak azért hozta be, hogy magát meg az öreget megnyugtassa. Két-három kanálnyi húslevest vagy paradicsomlevest még sikerült beleerőltetni apika cserepes szájába. De a bort sose kínálta hiába:

„Igyon csak, ha erre van gusztusa! Magától nem sajnálhatjuk, megdolgozott érte.”

Mielőtt kiment volna, megitatott apikával még egy pohárral. A sárguló, aszott testet a fal felé fordította, és kicserélte alatta a lepedőt. Nagyot szusszantva visszabillentette helyére az öreget, aki üveges szemekkel a levegőbe bámult.

Az asszony kilépett a bűzös kisszobából. Az ura is meghallotta, amikor felsóhajtva mondta: ”Még egy-két hét, és András - nap környékén eltakaríthatjuk apikát.”

A férje szó nélkül vágta tovább a téli tüzelőnek való faágakat. Öreg körtefa ága volt. Péter bácsi a fia születésekor ültette. Ideje, hogy a sok édes termés után most már meleget is adjon.

András-nap előtt, egy hideg délutánon, el is temették. A szomszédok művirágot hoztak, mert december küszöbén már nincs élő virág a kertben. Ahol kapni lehet, igen drágán adják. Meg úgyis elfagy egyetlen éjszaka az élő.

Az életük folyt tovább, eseménytelenül és értelmetlenül. A közelgő karácsony már régen nem jelentett semmit. Az újév éjszakáját a meleg szobában békésen és horkolva végigaludták. Nincs semmire gondjuk, hiszen a disznót is levágták még az ünnepek előtt. Hiába, ez a disznók sorsa. Hiába, ilyen a disznók élete.

 

                                                           A pénzéhes emberek

 

Az a legundorítóbb, ha gyerekeket, betegeket használnak ki pénzéhes emberek. Az egyik, bőre alatt is pénz, kulákot egyszer feljelentettem ezen okból kifolyólag.

Az történt, hogy amikor én még gyümölcsös-birtokos voltam, szedegettük azt az átkozott apró meggyet, amivel idegesítően lassan haladtunk. Bőven volt időnk közben hallgatásra, és kihallgatásra, pedig nem is kényszerítettünk rá senkit.

Halljuk ám, hogy néhány sorral arrébb a Némethék valami ordenáré módon bánnak, és ez gyorsan kitűnt, néhány gyógypedagógiai alannyal, fiatal fiúval. Kiderült, amiről én álmodni sem mertem, hogy kikölcsönzik a szerencsétleneket az intézetből fizikai munkára. Gondolom, megkenik az ápolókat, az intézet igazgatóját, mert nagy dologidőben mindig kevés a munkáskéz.

Ez a Németh család arról is hírhedt volt, hogy a tanyájukon magányos, idegenből ideszakadt, úgy emlékszem, jánoshalmi fiatalembert alkalmaztak, aki váratlanul meghalt. A rossz nyelvek szerint megfagyott az istállóban, vagy ahova éjszakánként télen lepihent.

Az orvos, „természetesen”, nem fagyhalált állapított meg, hanem, mondjuk, szívelégtelenséget, trombózist. A saját költségükön el is temették, és a ravatalozó felé vezető út mellett meg is találtam a sírját. Kecelen idegen név és fiatal életkor. Dobó István, Jánoshalma? Harminc év körül.

Talán két év múlt el, amikor újra kerestem a keresztjét, már nem találtam. Ezt a magányos embert, akinek a sírja csak nekem hiányzott, a szó szoros értelmében, elnyelte a föld.

A hivatalos verdikt, gondolom az volt, hogy nem váltották meg négyévenként a sírját, és ezért exhumálták, ismeretlen helyen elhantolták, és a sírhelyét másnak adták el. A plébánia összejátszott velük, hogy még nyoma sem maradjon ennek az aljasságnak.

 

                                                           Ha beszélni tudnának

 

Hihetetlen disznóságokra derülne itt fény, ha a halottak beszélni tudnának. Erről érdemes volt szót ejteni, igaz-e, Barátom?  Ami tegnap történt, az már történelem. Ami ma történik, az a legizgalmasabb. És ez jön most. A háború előtt is volt rá példa, ma is van: a gyerekek kizsákmányolására.

Azzal a különbséggel, hogy akkoriban egy arisztokrata pasas csinálta. A mait meg egy primitív gazember. A háború előttinél falazott a képviselő apósa meg az egész képviselőtestületi bagázs. Most hasonló a helyzet, csak jóval kisebb a kaliber, ezért szembetűnőbb a disznóság. Téglás és az édesanyja.

 

                                                                   A cigibunker

 

Most figyelj, Barátom! Egy évvel előttem járt általános iskolába egy igen szerény képességű és igen csúnya emberpéldány.  Fejes Gabinak volt az évfolyamtársa, aki miatt az anyám egyszer nagy ribilliót csinált. Volt ennek az alacsony növésű srácnak egy pedánsan kiásott, földalatti bungalója. Elég gyakran elmentem hozzá játszani, főleg focizni, mert számomra teljesen érthetetlen módon az ötvenes években MTK–szurkoló volt és állandóan totózott. Már gyerekként is kergette a szerencsét, és később, mint menő mezőgazdász, utol is érte. Bár, születési rendellenesség miatt, igen alacsony növésű lett, de két kisgyerek maradt utána.

Én, indíttatásomnál fogva és mindhalálig, fradista voltam, vagyok, leszek. És ez sokkal bizonyosabb, mint hogy Lenin „élni fog”. De miért fradista? Mert még azt a rendszert nem vezették be Magyarországon, amelyikben én is jól éreztem volna magam.

Egyszóval, bizonyosan nyert a totón, mert bemutatta, hogy milyen szépen bespájzolt cigarettából. Volt legalább húsz doboz Munkása, Sellője, és a boldog Isten tudja még hány fajta cigije.

Meghúzódtunk hármasban, mert az Árvai Laci is ott volt, ebben a bunkerben, és szívtuk a bagót. Emlékszem, hogy egy kékesfekete svájcisapka volta fejemen, ezt azért kell tudni, mert fontos szereplője lesz a történetnek.

Úgy emlékszem, hogy a szülei valamelyik földjükön dolgozhattak, mert csak egyedül mi voltunk a telken. Eljött az ebédidő, gondolom, ezt a harangszó és a gyomrom jelezte. Srácok, viszlát, ebéd után találkozunk! És elloholtam kajálni. Ahogy egész életemben szoktam volt, most is csak bedobáltam, amit az asztalra elém tettek, és öt perc múlva ne kérdezd, hogy mit, és igyekeztem vissza a Gabiékhoz.

Igen ám, de ember tervez, Isten végez! Anyám leemelte fejemről a svájcisapkát, és elkezdte tisztogatni, majd, most kapaszkodj meg Gyula, szagolgatni. Igen szűk lett rajtam a nadrág, mert még moccanni sem tudtam. Mitől ilyen cigiszagú a sapkád? Hol voltál délelőtt? Kénytelen voltam kinyögni, hogy illegalitásban.

Anyám szeretett a dolgok végére járni, főleg, ha rólam volt szó, ezért nyomozni kezdett. De én akkor már nem mentem vele. Csak a kapunkból figyelte, hogy egy kötényre való holmival az Árvaiékhoz ballag. A cigit megtalálta, de a szülőket nem, ezért keresett egy harcostársat a Margit néni személyében, aki a Laci édesanyja volt, és elég temperamentumos asszony. Bajt hoztam rájuk. Főleg a Gabira, mert a szülei biztos megkérdezték tőle: „Honnan volt neked ennyi pénzed bagóra?”

Én meg hetekig elkerültem a Fejesék háza táját. Többek között ezért nem lett belőlem nagy bagós, mert csírájában elfojtottak minden alulról jövő gyermeki kezdeményezést. Említettem már, hogy anyám kerekperec kijelentette a Bielicki József egyszeri látogatása után, hogy ennek a srácnak a szeme sem áll jól, ezért az udvarunkon többet nem akarja látni. Mélyen megsértették emberi jogaimat. Jól tették!

 

                                                    Téglás és az édesanyja                                                                        

 

De térjünk csak vissza ehhez a pitiáner szemfényvesztőhöz! A háza, mit háza, fellegvára, vár a várban, ott emelkedik éppen a temetővel szemközt.

Önéletrajza szerint 1942 pünkösd havában született, tehát ő is háborús gyerek. A kecskeméti piaristáknál kezd, de a bajai kertészképzőben végez. A kiskőrösi Petőfi Kertészeti Szakközépiskolában dísznövény-termesztést oktat. Ekkor pattanhatott ki pénzre eléggé kiélezett eszében, hogy a gyenge képességű fiatalokat milyen remekül lehet dolgoztatni.            Amelyik annyira gyenge képességű, hogy csak kétkezi munkára való, csak be kell iskolázni, és már van húsz uszkve nyolcvan fiatal lány, aki azon a címen, hogy iskolába jár, nekem dolgozik.

A befejező vizsga, mint az egész szakoktatás csak alibi. Fő az ingyen munkaerő! Ezt Borváron mindenki tudja, ezért idevalósi tanítványa igen ritkán akad. Az ország különböző tájairól, és ami a legnagyobb szégyen, Erdélyből is. Ezért kell a kollégium!  Összeszedi ezeket a szerencsétlen fiatalokat, akiknek évek múltán egy semmit érő papírossal kiszúrja a szemét. De éveken át a saját hasznára dolgoztatja őket, és még az ebéd árát is bevasalja rajtuk. Díszpolgár és díszpinty a borvári arborétumban és állatkertben.

Akkor ismertem meg a valódi lényét, amikor biológus fiammal meg akartuk nézni a szövettenyésztéses mikroszaporítást. Akkor várakoztunk egy félórát az udvarán, és közben kemény személyes tapasztalatot szereztünk arról, hogy milyen ember. És egyáltalán, ember-e?    Tudniillik láttunk gumicsizmában ganét hányni egy idős asszonyt, aki a tulajdon édesanyja volt. Díszpolgár és díszpinty! Hajrá, Kecel!

 

                                                       Nagyatádi Szabó István

 

A Nagyerdő, benne a Tölös, zavaros időkben menedéke volt a bujkáló kecelieknak. De a szegény családok szépen szaporodtak, nem úgy, mint a nagygazdák familiái. Ők igen vigyáztak arra, hogy két fiúgyereknél több ne igen szülessen, mert nagyon szétdarabolódik a birtok. A harmadikat már fölöslegesnek tartották. Különösen akkor, ha kislány látta meg a napvilágot. A gazda nem hagyta szó nélkül, és szidta miatta a szerencsétlen feleségét. Pedig ma már, jól tudjuk, hogy éppen a család mindenható ura tehetett róla. Igazam van, Barátom?

Hála Istennek, szépen születtek a gyerekek! Igaz, hogy a gyerekhalandóság elvitte a gyengébbeket már csecsemőkorban, de a szegény szívesen fogadta az új családtagot. Tudta ugyan, hogy ennek a porontynak is csak kapanyél lesz az öröksége, de nem bánta.

Új házhelyek kellettek volna, lehetőleg olcsón, a szegényeknek. Az első háború előtt ígéretet kaptak a bevonulók, hogy vérük hullásának föld lesz a jutalma. A négyszáz kétszéli, jobbára napszámos áldozat nem volt elég az ígéret beváltására.

Szabó Dezső, minden ”igazságtalanságnak ostora”, 1923-ban így írt erről: „E földreform a nemzetnek becsületszóval garantált adóssága volt. E földreform nem kegy, sőt: nem is a parlamenti akarattól függő megadás. E földreform egyszerűen nem egyéb, mint köteles kiadása egy már megvásárolt dolognak. Öt évig hulló vérével, egy valószínűtlen pokol irtózatos szenvedésével vásárolta meg azt a magyar paraszt.” / 1923. július 9. /

Kecelen már 1921-ben kérvényezték az érseknél, hogy az erdő helyén szíveskedjen házhelyeket kiméretni. /Még azt sem kérték, hogy ingyen!/ a kérvény megfogalmazója sem gondolt, hogy milyen nagy politikai vihart támaszt vele a parlamentben.

Meskó Zoltán, Borvár, akkor még kisgazdapárti képviselője, 1924. október 9-én a fölreform „elsikkasztása” miatt szólalt fel a „maradék – ország” házában.

„Öt tárgyalás után, 1922. október elején megállapodás jött létre a kalocsai székes főkáptalan és az igénylők között a területre és az árra vonatkozóan. 421 elismert igénylő van. Szükségül volt valami 149 hold földre. A káptalan ezt a földet fölajánlotta, a szerződést megkötötték. Az árat is megállapították.

A rokkantak harminc koronát, a többiek negyven koronát fizetnek négyszögölenként. Azonnal lefizették a költségbiztosítékot, és az iratokat felküldték a Földművelődés-ügyi Minisztériumba. A minisztérium hozzájárult, hogy egy erdőterületet azonnal adjanak át. Helyette a káptalan másutt fog erdősíteni. Fölmentek az iratok az Országos Földhitel Bankhoz.

A szegény emberek a fél hold szőlőjüket, mert a bíró azt mondta, hogy megkapják a házhelyet. A kis pénz félretették, mert jó lesz épületfára.

Megtörtént az ISTENKÁROMLÁS! Két évig vártak türelmesen, amikor megjött a banktól a végzés. Tudtára adta az igénylőknek, hogy mivel a káptalan nem hajlandó erdősíteni, a dolog tárgytalan. Keressenek másutt házhelyet maguknak!

Nem akarom a tisztelt Ház türelmét sokáig igénybe venni, de kis országunk minden vidékén százával fordulnak elő ilyen esetek.”

Részlet Nagyadádi Szabó István, földművelődés-ügyi miniszter válaszából:

„Nem bírom hallgatni ezeket a panaszokat! Az a helyzet, hogy újabb és újabb nehézségek merülnek föl. A pénzügyi kormányzat a Földművelődés-ügyi Minisztérium megkérdezése nélkül ad ki rendeleteket. A képviselő úrnak nem tudok választ adni, mert egészségem megrongálódott. Nem bírom a panaszokat tovább! Azon gondolkodom, és arról gondoskodom, hogy a helyemet alkalmasabb embernek adjam át.”

Nos, keceli bakák, hová lett az ÍGÉRET FÖLDJE? Az idegen földben nyugvóké kiméretett. De az életben maradottakkal csúnyán elbántak.

Nagyatádi Szabó István emberségét mutatja, hogy az egész RENDSZER / Szabó Dezső: „görénykurzus”/ szegénység-ellenes politikája miatt vállalta a maga felelősségét.

Hazament a falujába, Erdőcsokonyára. 1924. október 30-án kiballagott a szőlőjébe. Egyedül volt egész délután. Szalonnát sütött, és csak késő este ért haza. Másnap reggel nyolc óra tájban hirtelen rosszul lett. Elvesztette eszméletét, és húsz perc múlva meghalt. Mindössze 61 éves volt. Ritka a huszadik századi történelmünkben a jellemes miniszter.

Ki gondolta valaha, hogy a káptalan erdejének ügye minisztert fog buktatni. Ma sokkal nagyobb disznóságok után is biztosan ülnek bársonyszékükben a vétkes miniszterek. Ha Szabó Dezső ma élne, hogy nevezné a mostani, Gyurcsány-rendszer irányítóit? Talán „ragadozó állatseregletnek”? Igen találó lenne ez is, de ő bizonyára tömörebben fogalmazna.

Az is kérdés: Okozott-e legalább egyetlen álmatlan éjszakát gróf Zichy Gyula kalocsai érseknek a rongyos emberek becsapása? Attól félek, hogy nem.

 

                                                               Patkány! Patkány!

 

Erről jut eszembe, hogy nem is olyan régen volt nékünk egy borzas hajú köztársasági elnökünk, sajnos még az ördög nem nyugosztalja, de rövidesen fogja. Ez a valaki, / Ha nem tudod, találd ki! / beszédet akart mondani a rendszerváltást követő második évben a parlament előtt, és éppen október 23-án. Esett az eső, és ő bátran kiállt, hogy elharsogja giccses regények fordításán oskolázott stílusában a mondandóját. Kiállt, mire a tömeg is kiált:

„Patkány! Patkány!”

Elég nagy hangerővel. Mire a mi elnökünk visszavonult, és a teret, már mint a tévében a teret, átadja egy frissen vasalt ruhájú „fasiszta” társaságnak. Nem sokkal korábban készítették fel őket erre a nem egészen váratlan fordulatra. A tömeg, lám, hová aljasul ez a fasiszta nép, belefojtotta a szót szegény elnökünkbe!

Pedig jobbára csak a volt rabtársai, csupa idős ember, zúgták az előbbi szöveget, és valószínűleg nem véletlenül. Szó nélkül magára hagyja a mikrofont, és sértődést játszva visszavonult. Mint egy varázsütésre, kipattantak a pesti aszfaltból a magyar fasiszták, snájdig, testre szabott öltözetben. És jó pénzért azóta is készen állnak masírozni és romboló tűntetőket játszani. Heil, Pető-Jugend!

 

                                                                  A tehetetlen okosok       

 

Kedves Barátom, azt hiszem, hogy te semmiféle idomításon nem vettél részt. Örülj, hogy a beléd vert kényszerek nem korlátozzák a mozgásod és gondolkodásod szabadságát! Lehet, hogy azért kötöttek laput a talpadra, mert nem voltál elég szolgálatkész? Ha így van, bennem csak nő a megbecsülésed.

Ha valaki a harmincas években befejezte a hatosztályos alapoktatást, szinte semmi továbbtanulási lehetősége nem volt. Olyan sokba került volna, hogy egy igen szűk rétegen kívül, mint a nagygazdák gyerekei, nem tudták vállalni a gimnáziumi tanulás költségeit. Kecelen nem az „eklézsia” volt szegény, hanem „lélekben” szegény a papjuk. Akinek mahagóni bútorra futotta, de a tehetséges szegények támogatására nem. Eléggé antikrisztusi állásponton volt szegény /legény/.

 

                                                             A „jeles” pedagógusok

 

A nagygazdák „egykéztek”, hogy a birtok lehetőleg egyben maradjon. Ezzel az átlagon felüli képességű gyerekeiket benne hagyták a tudatlanság mocsarában.

Egyetlen családról tudok, ahol a szülők belátták, hogy az se kutya, ha a gyerekből orvos lesz. Egyik Antóni családról van szó, amelynek a fia még haza is mert jönni. Igen megbecsült orvos lett a szülőfalujában. Ő volt a fehér holló!

Kecelen már fél évszázaddal a hivatalos bevezetése előtt ötnapos tanítás folyt. A kosaras ünnepen, csütörtökön, nem tanítottak. Gondolom, hogy az országos gyakorlattal ez szemben állt, de a községi vezetés, az iskolaszék cinkos összekancsintásával, amiknek különböző okok miatt ez jól jött, tudomásul vették.

Amikor 1957-ben elkezdtem kollégistaként, a kalocsai gimnáziumot, igen nehéz volt a faluról, különösen a Kecelről, érkezőkkel szemben a rosszindulatot nem érzékelni.   Zömében még vaskalapos régi nemzedék tanított, túl a nyugdíjkorhatáron, tele tücsökkel és bogárral. Néhány Délvidékről menekült tanárral kiegészítve.

A kalocsaiakkal, mert tanították ügyvéddé, jogásszá lett apjukat még a háború előtt, feltűnően kivételeztek. A falusi lurkók ellenben könnyen megkaphatták:

”Egyesek miért nem maradtak a tehén faránál?” Mi, keceliek, sokkal nehezebben vettük az akadályokat, mint a szakmáriak, a császártöltésiek vagy a homokmégyiek, vagy akár a szállások tanyasi iskolából jött tanulói. Nem volt nehéz megfejteni a vergődésünk titkát.

Az iskola és a tanítás zömében kóklerekre lett bízva. Az igazgatók gerinctelenek. A tanárok azért nem nyújtanak többet, mert a falu közösségének mindegy, vagy, mert nem találtak jobb helyet maguknak. Csak két keceli származású ember volt köztük, de bár annyi se lett volna! Kerényi József, a „matekkirály”, az egyik. Én magamban csak Csipeszesnek hívtam, mert kerékpárral járt be a Kalocsai utcáról, és nehogy a küllő véletlenül elkapja az élesre vasalt nadrágja szárát, csipeszek szorították össze. Fene pedáns pasas volt! Egy szadista hajlamú, félelmet sugárzó, egocentrikus, nagyképű alak. A szertárban tapizta a hetedikes-nyolcadikos kislányokat, és sohasem merte feljelenteni senki.

Nekem is megadta az ötöst, bár nem érdemeltem, mert a többiekkel együtt csak Tarzan dzsungelébe vitt el bennünket matek órán, és nem a számok világába. Olyan is lett számomra a számok mesebeli országa, mint egy dzsungel.

Nagy Sándor? Gerinctelen, törtető, alattomos figura. Volt az karszalagos nyilas, majd olyan buzgó kommunista, hogy az államosítás után saját kezűleg dobta ki a keresztet az osztályablakon. A dolog pikantériája, hogy ő volt az egyetlen szegény gyerek, aki a papok jóindulatából elvégezhette a tanítóképzőt.

Szinte behozhatatlan hátránnyal indultunk. Az én kitűnőm az első félév alatt úgy elolvadt, mint a jéghegy. Jobban örültem 4,1-es átlagomnak, mint puli a farkának. Ha nem lettem volna magyarból-történelemmel átlagon fölüli, aki szavalt, és valószínűleg, tűrhetően, elvesztem volna. Ezzel sikerült kiengesztelni a reálista tanárokat is, egy érettségi hármas erejéig.

A keceli tanárok csak osztályozni tudtak, de tanítani nem! Ezért kapták, mert megérdemelték, a keceliek a „legyes” bélyeget. Többnyire tájékozatlanok, műveletlenek voltak, és éppen emiatt könnyen félrevezethetők. Ma úgy mondjuk, hogy „megvezethetők”. Sajnos, ma is ez a helyzet!

Vessük el a saját gondot! Térjünk vissza a szüleim kamaszkorára. Azon a napon tartották a végzettek számára még két éven át, gondolom a gyors felejtés ellen, a csütörtöki iskolát. Ezen a napokon lehetett lemérni, hogy melyik lánynak mekkora a hozománya, azaz milyen „illatos” a virágszál.

Már tizenhárom évesen gazdag fiúk kísérgették. A szegényszagúaknak nemigen volt udvarlójuk. Eszter is mindig egyedül indult, és egyedül ért haza. Legfeljebb a környékbeli fiúkkal-lányokkal együtt. De ez őt nem bosszantotta. Látta, hogy az „illatosok” többsége hozzá képest buta liba, és ez a lelke mélyén kárpótolta őt.

A világ, azóta sem sokat változott. Ma is érvényes: „Guba gubához, suba subához.” Ritka volt az úgynevezett szerelmi házasság. Legtöbbször a birtokba voltak szerelmesek, és ezért mondtak le még a gyerekről is. Bár a szerelem talán még mára sem veszett ki a magyar világból!

 

                                                                 A származás

 

Ami pedig a származást illeti, én is úgy voltam ezzel, mint egykor, még a 13. században IV. Kelemen pápa, aki így feddte meg a magyar királyt, IV. Bélát, aki vonakodott a zágrábi püspök kinevetését elfogadni, mert alacsony származású volt:

”A mindenek bölcs rendezője azt akarta, hogy mindnyájan meztelenül jöjjenek a világra, éppen úgy távozzanak innen. Nem különböztette meg a szolgától a szabad embert, nem a szegénytől a gazdagot, sem a királytól a közembert a fentebbiekre nézve. Joggal csak a nagyobb ész követelhet elsőbbséget a kisebb ész vagy az esztelenség felett.”

Eszter nem volt sem szegény, sem gazdag. De a kortársnői közül, akik többnyire tenyeres-talpas parasztlányok, majd asszonyok lettek, még évtizedekig kivált finom, szinte „arisztokratikus” lényével. Ez pedig a párválasztásnál nem volt döntő szempont. Mert a három gyerek mellett, mivel büszkélkedhetett a familia? A családfő vitézi címével, amivel az egész faluban csak hárman büszkélkedhettek, amihez azonban nem adtak legalább huszonöt hold földet. Illetve adtak, de a visszakapott Bácskában. Ha határokon belül maradt volna a birtok, vitéz Farkasfalvi József, az elsőszülött, az édesapja leginkább őt szerette, örökölte volna. De sajnos, odaveszett a föld is és leendő gazdája is.

Andris mehetett volna papnak, mert olyan lélekbe látó szemei voltak, hogy minden asszony összesöpörte volna az utolsó porszemig a bűneit.  Csak azután mert volna elébe térdelni, és meggyónni a vétkeit még a legbátrabb menyecske is.

Lehetett volna belőle katonatiszt, ha nyugalmas évtizedek jönnek. Csak egy foglalkozásra nem volt alkalmas, a paraszti munkára. A földekre csak a Vilma bírta kihúzni. Ez volt az egyetlen „széles fenekű” lovuknak a neve. Andris gyakran „becézte” így, és szidta, ha nem ment tempósabban: „Az ég villáma csapna a Vilmánkba!” Türelmetlensége, keménysége mögött igen lágy szív dobogott. A testvérek ezt tudták. Azt is, hogy titkon az édesanyja kedvence volt. Olyan bolonddá tette egy semmire való asszony, hogy boldogtalan és rövid élet után lett temetőlakó. Sajnos csak 44 évig élt, mert szörnyű kínok közepette rákban meghalt. Csak a söprűnyél emlékszik rá rosszallóan.

 

                                                                            Vilma

 

Az édesapja nem vette jó néven, ha gonoszul bánt a lóval, mert igen szerette, éppen a nyugalmáért. Bár egyszer vele is megbokrosodott! Akkoriban, az ötvenes évek elején, még olyan világ járta, hogy a hadseregé volt mindenütt az elsőség. Az állomás felől igyekezett hazafelé, és már készült letérni az utcájukba a főútról, amikor a kanyarban, éppen a Szűz Mária szoborral szemben, bekanyarodott Farkas Mihály, akkoriban ő volt a hadügyminiszter, egyik harckocsija. Csattogott a köves úton, mint az istennyila. Most meglátszott, hogy a Vilmának is vannak idegei, és Farkasfalvi András békeidőben is bebizonyíthatta, hogy mennyire érdemli meg a vitézi címet. A megvadult jószág kocsistól, mindenestül átugrotta az árkot. András bácsi a lőcsöt fogta, és megpróbálta csillapítani az állatot. A kocsit egy kicsit szétrázta a repülés. De amikor a szörnyeteg elviharzott, visszaterelte az állatot az útra. Körüljárta a kocsit, igazított rajta itt-ott. Aztán, mintha semmi sem történt volna, hazahajtott.

 

                                                                 A Farkasfalviak

 

Maradt néhány kisebb szőlő a falu szélén, meg Szentimrehegy - szélben valamennyi szántó, és talán, ami a legtöbbet ért, a nagy kert, amelyik lenyúlt egészen a Bogárzó partjáig. Magyarul: kisbirtokos parasztok voltak, akik még nem szorultak mások munkájára, és megéltek a magukéból. Volt egy hosszú cserepes házuk, de vert falú, és az 1941-es dunai árvíz és a Bogárzó-duzzadás miatt az első szoba térdre is roskadt. A nagy kérdést, hogy ki mit örököl, az élet később megválaszolta.

A két bátyja, különösen Andris, segítette eligazodni a fiúk világában. Ez a vad gyerek, az édesanyja titkos kedvence, az utca Rózsa Sándora, Sobri Jóskája, Vidróckija és minden magyar betyárja volt egy személyben. Ő szabta meg, amikor iskola „kivégeztével” beállt az utcasarokra, hogy ki mehet végig a rövid úton haza veréssel, vagy kénytelen volt meghosszabbítani azt, verés nélkül, egy fél kilométerrel a kanászház felé.

Ez a nagylegény mennyire elárvult férfi lett, miután megnősült. Hányszor sírta el bánatát gyerekkori barátja és sógora vállán egy semmi asszony miatt. Jól mondták a régi magyarok:

”Egy barát a szomorúságban fölér százzal a vigasságban.”

Eszter elég gyorsan fölmérte, hogy ki mit ér. A szülőktől megkapta a segítséget egy Singer-varrógéppel. Később túlságosan is elrugaszkodott a szülői talajról, és holmi „nagyságos” asszonyok barátságát kereste. Különösen az után, hogy élete legszimpatikusabb és talán egyetlen barátnőjét, Kapás Pista bácsi feleségét, Annust, fiatalon elvitte a század pestise, a rák.

Az édesapjuk, vitéz Farkasfalvi András, nem ivott, nem dohányzott, ami fölért egy kisebb vagyonnal.  Minden pénzüket, nem volt valami sok, a gyerekeiknek szánták. Idős emberként ismertem meg, és magába fordulónak. Talán a legkedvesebb fiának elvesztése miatt, a Józsit gyászolta. Mosolyogni láttam egyszer- kétszer, de nevetni sohasem. Mindig volt kocsijuk és egyetlen lovuk, de lehetőleg, hidegvérű. Lóban sem szerette a „hebrencskedőt”. Soha nem ócsárolt senkit. Nem hallottam káromkodni. Olyan típus volt, mint a később alaposabban megismert Arany János. Amikor leginkább haragudott, akkor hallgatott legjobban.

 

                                                                    A pedigré

 

Érdekes, hogy kisgyerekkoromban a kutya pedigréje mennyire nem számított. Nekem sem, de másnak sem. A kutyák vegyesen párosodtak, nem úgy, mint az emberek. Mert nálatok nem számított a gazda vagyona, a társadalmi állása, a tekintélye. Csak az számított, hogy ki a hím és ki a nőstény. A faluban nem is akadt fajtiszta, csak a határban tanyázó, juhokat legeltető pásztornak, gulyásnak, esetleg a falu disznait őrző kondásnak. Nem ismerték a tápot. Azt ették, ami a gazda asztaláról megmaradt. De az is bizonytalan volt, mint a kutya vacsorája.

 

                                                                   A párválasztás

 

Az emberek párválasztása azzal kezdődött, hogy megtudakolták, mennyi lesz a menyasszony hozománya. Hány gyerek osztja szét a birtokot. Mennyi jut egyre, és hol? A futóhomokos Tüskösön, vagy olyan földön, ahol megterem a búza, a kukorica, hogy az állatoknak: lovaknak, disznóknak, marháknak bőségesen jusson. Egyszóval akkoriban az emberek pedigréje számított. Tiszta szerelemből gazdag ember soha nem nősült.

 

Szeretsz, és eljössz hozzám feleségül? – kérdezi a gazdag fiú a gazdag lányt.

Szeretlek, és elmegyek hozzád feleségül – feleli a kérdezett.

Szeretnél akkor is, ha nem lennék gazdag? – folytatja a vallatást a legény.

Akkor is szeretnélek. De nem lennék a feleséged – válaszolja szemérmesen a nagylány.

 

                                                                   Vásáron a bőröm

 

Gazdag a gazdaghoz, szegény a szegényhez. Suba a subához, guba a gubához. Ez a régi szólás is csak azt bizonyítja, hogy amióta Borváron világ a világ, ez mindig így folyt.

De most szólaltassunk már meg olyan embert is, az öreg Hering Jánost, aki a húszas évek nyomorúságáról igaz szóval beszél:

„A korona 1926-ban megbukott,  és a kormány pengőt nyomatott. Emlékszem, hogy apám a Szent József utcai ház felét a testvérének hatszáznegyven új pengőért adta el, azaz nyolc millió régi koronáért.

A nagyerdőt csak kivágatták, fölparcellázták, és végre fölajánlották a keceli szegényeknek. Kettőszáznegyven pengőért négyszáznegyven ölet vettünk. Az Újfalusi házhelyek legtöbbje ekkora. Hosszú lejáratú hitelt is kaptunk a helyben létrehozott Falusi Kislakásépítő Szövetkezettől, a FAKSZ-tól.

Az építkezést 1928 tavaszán nagyjából be is fejeztük. A házon már volt nádtető, de a három helyiséget, a szobát, a konyhát, a kamrát még nem tudtuk bevakolni. A család még összezsúfolódva a Szent József utcai házban lakott. Nagyon kellett a pénz az épülőre!

Anyámék ebben az évben az én tízéves BŐRÖMET IS ELADTÁK egy nagygazdának, Orcsik Andrásnak. Mint egy gyanútlan jámbor jószágot kivezettek a tanyájára tehenet meg a borját őrizni. Itt tanultam meg egy életre, hogy mit jelent cselédnek lenni.

Egypár napig minden a megállapodás szerint folyt. Vigyáztam a nyugodt tehénre meg a borjára lelkiismeretesen. Közben a gazdasszonyom összedugta a fejét a szomszéd Hemző Mihálynéval. Azt mondták nekem, hogy holnap jobb legelőre hajtjuk a jószágot. Azt gondoltam, jól van.

Hemző Mihályné arra az egyholdas új területre kivert még két tehenet a két borjával, két anyakocát. Az egyik éppen fias volt. A tetejébe még öt süldőt és harminc libát. Május eleje, szép virágnyitó idő volt. Az első napon valahogyan meg is voltunk, mert Himző Mihályné segített az őrzésükben. Igaz, hogy egész nap nem győztünk jobbra-balra szaladgálni. Alkonyatkor mégis azt mondta: „Holnap majd könnyebb lesz.” Gondoltam, jól van.

Másnap reggel segítettek kihajtani, azután magamra hagytak. A libák a fűmag után vándoroltak szanaszét. Az anyakoca a kicsinyeit kereste, és futott a veteményeken át a tanyába. A böglyök csípték a borjakat, azok elbogároztak. A tehenek meg utánuk!

Sírva kiáltozgattam be a Hemző Mihálynénak, hogy jöjjön már ki! Délfelé járt az idő, amikor jött is. De nem volt benne köszönet! Jött felém, de nem egyedül, hanem a gazdasszonyommal együtt. Mind kettőnél frissen vágott tüskés akácfagally. Úgy megvertek, hogy a lábamból öt helyen is csurgott a vér. Mit tehettem? Sírva menekültem az új házunk padlására. Nem mertem hazamenni, mert az anyám rettent goromba asszony volt. Mielőtt útnak indított, azt mondta: „Agyonütlek, ha a helyed elhagyod!”

 

                                                              A fájdalomdíj

 

 

A húgom, Mária, nyolc éves leányka volt, de már szolgált. A Hajas-laposon a Bekéék tíz libáját legeltette. Megkértem a testvérkémet, hogy otthon ne szóljon rólam egy árva szót sem.

A padláson lapultam éjjel-nappal, és rágtam a körmöm, nyaltam a cserepes számat kínomban. Mind a két kezével rázott a hideg. A húgom kétszer is megfelezte velem az ebédjét. Amikor Marika látta, hogy már le sem bírok mászni a padlástól, otthon csak elmondotta a dolgot.

A harmadik napon, amikor édesapám éppen hazaért a munkából, a húgom elmesélte neki az én nagy bajom. Elárulta, hol vagyok, és milyen csúnya a lábam.

Az édesapám nyomban fel is jött értem, és ölben vitt le a padlásról. Talicskán tolt el a Szent József utcai házba. Ecetes ruhával gyógyították a dagadt lábamat, de a fájdalom reggelig nem hagyott aludni. Apám hajnalban nem indult munkába, hanem talicskán tolt Antóni László doktor úrhoz. Amikor megnézte a lábam, csúnyán az anyámra támadt: „Ha még fél napot késtek, nagy baj szakadt volna a családodra!” Tegezte anyámat, mert az lány korában náluk szolgált.

Azonnal gyógyítani kezdett. Egyik helyen felvágta a bal lábam, és jó mélyen meg is találta a tüskét. Sok-sok gennyet nyomott ki a sebből. Valamivel ki is mosta, mert igen-igen csípett! Azután kérés nélkül megírta a látleletet.

Édesapám még azon a napon átment Kiskőrösre, a doktor úr utasítása szerint, és pert indított a két asszony ellen. Másnap kijött hozzám a doktor úr, hogy átkösse a sebem. Úgy hiszem, most jóddal kente. Harmadnap már magam sántikáltam el hozzá. Anyám elkísért, de egész úton nem szólt egy szót sem. Csak annyit láttam, hogy néha-néha kötényével a szemét törölgeti. Többször nem is kellett vizsgálatra menni.

Nemsokára megtörtént a tárgyalás, és a bíróság helyben bírálta el az ügyemet. Pontosan kilenc órakor kezdődött, még a doktor úr is eljött tanúnak. A bíró előtt csak annyit mondott: ”Ritka az ilyen kirívó eset.”

A bíróság Orcsik Andrásnéval kifizettette az egész évi béremet, és fájdalomdíjként még tíz pengőt. Hemző Mihálynénak a tárgyalás összes költségét kellett legombolni. Összesen több mint száz pengőt nyert az igazság!

Alig hevertem ki a bajt, anyám már el is szegődtetett a Darázsékhoz. Én lettem volna, ha a volna ott nem lett volna, a harmadik gulyás gyerek. Alighogy kivezettek a tanyára, a kezembe nyomtak egy félig sült kenyérdarabot. Széthajtottam a héját. Hát akkora döglött bögölyt találtam benne, mint a fél hüvelykujjam. Rögtön búcsút vettem a kapufélfától. Édesapám, aki nem sokkal előbb érkezett haza a napszámból, azt mondta: „Ebből se lesz jó cseléd soha!”

De szorgalmas, megbecsült napszámos lett a János bácsiból. Később majd legényként is találkozunk vele, a harmincas évek közepén. Lesz tanulságos mondanivalója, érdekes lesz odafigyelni. Amit az előbb elmesélt, a doktor úr véleményével ellentétben nem volt kirívó dolog. Majd rövidesen megismerjük a szegénynyúzás egészen különleges példáját, amelyet az súlyosbít, hogy ennek az áldozatai is kisgyerekek.

 

                                                                 Gorkij a gyerekekről

 

Mit is mond a zseniális Gorkij a gyerekekről az Éjjeli menedékhely című drámájában?

„Apó, miért élnek az emberek? – kérdeztem Lukától, a vándortól.

„Hát a jobbért élnek az emberek, kedves fiam! Mondjuk, itt vannak az asztalosok, és valamennyien szedett-vedett népség. És egyszerre születik közülük egy asztalos, olyan asztalos, akihez hasonlót még nem látott a világ; mindannyit fölülmúlja, s az asztalosok közt nincs hozzá hasonló. És az asztalosok mestersége egyszerre húsz esztendőt halad előre. Így a többiek is, a lakatosok, a csizmadiák és a többi munkásemberek. És még a parasztok is, még az urak is a jobbért élnek! Mindegyik azt hiszi, hogy magának él, és kiderül, hogy a jobbért él! Száz évig, sőt lehet, még továbbra is, a jobb emberért élnek!

Mind úgy vannak, édes fiam, a jobbért élnek! Ezért minden embert tisztelni kell! Mert hiszen nem tudjuk, hogy milyen, hogy miért született, hogy mi telik ki tőle. Lehet, hogy a mi boldogságunkra, a mi hasznunkra született.

Ezért különösen a gyerekeket kell tisztelni, a kisgyerekeket! A gyermekeknek tér kell! A gyermekek életét ne zavarjátok! A gyerekeket tiszteljétek!”

 

                                                               Kurz Adolf                                                                         

 

A történetben szereplő orvos keceli származású volt. Egy kulák családnak a fia, aki azért tudott orvosira járni, mert a szülei bírták az anyagi terhet. Szerencsénkre haza is jött dolgozni, és igen nagy tekintélyt szerzett magának a tudásával. A falu lakosságának négyötöd része még gondolatban sem adhatta be lányát-fiát polgáriba, netán gimnáziumba, mert nem bírták volna anyagilag.

De az értelmiség, ha egyáltalán annak lehet nevezni, nem volt borvári születésű.  A falu legtekintélyesebb embere, úgy is mondhatjuk, orákuluma, a helyi plébános volt.

Sváb családból származott a „szerencsétlen”, és neki fogalma sem volt arról, hogy valóban AZ. Kerékkötője minden kitörési lehetőségnek, több nemzedék szárnyainak megbénítója. Kurz Adolfnak hívták, és valami übermensch-i alapállásból irányította a közhangulatot. Ha kitűnő képességű szegény gyerek az egyház támogatását kérte, egyetlen kivétellel, csak a papi pálya nyílhatott meg előtte. Jellemző, hogy a húszas - harmincas években, amikor ő volt a potentát, keceli papot nem szenteltek. Mélységesen megvetette a falubelieket, mert műveletlenek. Igen jellemző az a történet, amit a szüleimtől hallottam:

”Feltámadási körment. Elől rózsaszín ruhában a kuláklányok, mögöttük a supellátot emelő kulákgyerekek. A supellát alatta az esperes úr az oltáriszentséggel kezében, oldalán a csengető ministránsokkal. A tisztelendő úr látszólag nyakig az áhítatban. De ne higgyenek neki! Majd következett az énekkar Szabó Gergely kántortanító vezetésével. Mögötte a hívek kilométeres hosszúságban hömpölygő sokasága. Felemelő pillanat, mert Krisztus Urunk feltámadása megérdemli a nép áhítatát és örömét. De mindenkinek nem volt megfelelő ruhája, cipője, hogy beálljon a sorba. Ők csak megilletődve nézték a vonulást.

Egyik bámészkodó a fején felejtette a kalapját. Az esperes úr az áhítatból gyorsan a felszínre emelkedett, és odadörögte:

„Vedd le a kalapod, te marha!”

Mélységesen megvetette a műveletlen kecelieket, de két évben is ő volt a legnagyobb adófizető: 1926-ban és 1933-ban. A jövedelmét nem kapanyéllel szedte össze. A száz holdnál is nagyobb földjét BUGRIS napszámosokkal műveltette, mert arra jók voltak.

Ugyanakkor mindent elkövetett, hogy azok is maradjanak. 1927-ben az érseki hatóság felajánlotta egy polgári leányiskola megindítását. Ide járhatott volna az édesanyám is, ha a volna ott nem lett volna. De Kurcz Adolf, akinek birtokában volt a bölcsek köve, és a falu egyik legnagyobb jövedelme, az alábbiakat válaszolta:

 

 

                                                         Levél az érseknek

 

Ez a levél több mint látlelet egy szerencsétlen sorsú lakosságról. Egyúttal bizonyítéka annak, hogyan lehetett a huszadik században is „röghöz kötni” a szegényeket.    Tessék hozzáképzelni a lakodalmakat, születésnapokat, a nagygazdák ünnepeit, ahol ez az ember több százszor elmondta megfellebbezhetetlen és szárnyszegő „érveit”. Így lesz érthető, hogy Kecelen a tudásnak szinte semmiféle becsülete nem volt, és még ma sincs. A huszonegyedik század első évtizedében! Amikor pénz, mint a pelyva! Csak érdekes módon, most a BUGRIS kulákoknál.

 

 

                                                               Krúdy levelet kap

 

Nem sokkal Trianon után az értelmiség „könnyebbik” része Amerikába „szállt”. 1927-ben Krúdy Gyula is kap egy levelet.

„A levelet Edward K. írja, aki egyszerűen meghív Amerikába. Hallotta, hogy beteg vagyok, hallotta, hogy nem vagyok gazdag ember, hogy könyveket írok / mennyi mindent meghallanak Los Angelesben! /, hagyjam ott tehát a Margitszigetet, és menjek Los Angelesbe, ahol legutóbb is tizenötezer dollárt fizettek Bíró Lajosnak Hotel Imperial című darabjáért.…Tehát csak nyugodtan üljek hajóra, a hajójegyet küldi Zukor Gyula, aki amúgy is nyíregyházi ember, tehát földim.

Edward K.-nak még nem válaszoltam, talán nem is fogok válaszolni, mert sok levelet kell előbb megírni. De annyi biztos, hogy nem megyek Amerikába.

Valamikor a falusi embereket csábítgatták ilyenformán Amerikába, mint mostanában a színészeket és írókat.

Nem, kedves Edward, nem ér meg nekem annyit a maga tizenötezer dollárja, hogy vándormadárrá tudjak válni, hogy távoli szemlélője legyek hazámnak egy közömbös csillagról, hogy ne halljam többé hazai hangjainkat, a veszekedéseket, a pörlekedéseket, az irigységeket – hogy megismerkedjek egy új betegséggel, a honvággyal. Azt hiszem, minden betegség között ez a honvágy nevű betegség az egyetlen, amely elviselhetetlen. Hát pénzért vegyek betegséget magamnak, amikor amúgy is van belőle elegendő?

Kedves Ödön úr, nem megyek Los Angelesbe, mert azt a tizenötezer dollárt, amelyről szó van, az utóbbi években úgy megutáltam, mint valami csúf ragályt, amely elcsúfítja, eltorzítja, elgörbíti a régen nemesnek látott magyar arculatokat.

Ez a tizenötezer dollár okozta azt, hogy itthon Magyarországon elfelejtettünk magyarnak maradni az elmúlt szörnyű évek alatt. Ez a nyomorult tizenötezer dollár volt az okozója annak, hogy a megsértett madár könnyűszerrel csapott föl vándormadárnak, holott az itthoni köleshez volt szokva.

Ez a los angelesi ígéret hördült föl az emberekben, amikor a hazai ostorsuhintásokat érezték – bizony érdemtelenül. De én már csak itt maradok, mert nem tudnék új, még boldogabb világhoz szokni. Az ember végül beleszeret a boldogtalanságba, mint a betegségbe.”

                                                                                                                                      1927

 

                                                              Három náció ünnepei

 

Három nációval találkoztam életem folyamán, amely történelmének legszerencsétlenebb napját ünnepli még ma is kitörő lelkesedéssel.

A franciát, amelyiknek sikerült olyan forradalmat összehozni teljesen saját anyagból, amelyik egy vérmocsaras polgárháborút, és egy egész Európára kiterjedő mészárlást okozott. Az előbbi eltartott négy-öt évig, az utóbbi húszig. / robeszpier és napóleon, július 14./

A bevándorlók kedvenc célpontja, mert annak idején túl sokat háborúskodtak, és most üres a nagy ház néhány szobája.

Az oroszt, ahol már csökken a lelkesedés, de néhány évtizede még ez a nap volt az év csúcspontja. Szegényeknek ekkor kezdődött a leninista-sztálinista éra, amelynek ott, helyben és világszerte, a hozzáértők becslése szerint, legalább százmillió halottja volt. De tegyük hozzá, hogy 70 év alatt. / Lenin, november 7. / Úgy látom, hogy kezdenek észre térni.

 

                                                                          +

 

Harmadszorra a zsidót, a purimot, amelyik egy népirtást ünnepel, amikor Esztert emlegetik. Az Eszter név szimpatikus, mert „csillagot” jelent, és anyámat is így hívták. De nekem szimpatikusabb a betlehemi csillag, mint a purim csillaga. Lám, mekkora különbség van csillag és csillag között!

Erről jut eszembe! Ady Endre mekkorát „bakizott” a vörös csillaggal.

Éppen a mi ötvenhatunk verte le, minden elérhető helyen, a vörös csillagot először a történelemben. És erre, ha élne, Ady is büszke lenne.

Ezekkel szemben itt voltunk 1848-ban mi, Magyarországon, ahol március 15-e vér nélkül zajlott le. / Petőfi Sándor /

Mi tudunk ünnepelni, ha hagyják, és nem vonultatják föl ellenünk idegenből toborzott zsoldosok hadát, mint évekkel ezelőtt, 2006-ban.

 

                                                          Ritter – Ritterspann Gábor

                                                                     1970

Egyszer, még úttörővezető koromban, találkoztam egy igen derék szögedi egyetemistával, aki szintén a bajai vezetőképző táborba volt beosztva, ahova én.

Valamiért szimpatikusabb voltam neki, mint a többiek, mert hozzám szegődött. Nagyon cifra neve volt annak a vörös hajú, vörös szakállú gyereknek, aki elég szakadtan járt-kelt. Igen furcsa neve volt, ha jól fog a memóriám: Ritter – Ritterspann Gábornak hívták.

Két dolgot mondott nekem, amiért köszönet jár. Egyik: Ő volt az, aki figyelmembe ajánlotta a Mester és Margaritát. A másik: elmesélte, hogy ő ott volt, vagy csak hallott róla, hogy Lenin születésének századik évfordulóján, 1970, Moszkvában nemzetközi összejövetelt rendeztek, ahol Lenin elvtárs életének legféltettebb titkai is napvilágra kerültek.

Például az is, mondotta ő, hogy Lenin a londoni száműzetése idején, melyik lotyótól szerezte be a szifiliszét. Ami akkoriban eléggé nehezen gyógyítható betegség volt. És igen megnehezítette a Krupszkajával történő együttműködést, valamint megrövidítette Lenin elvtárs drága életét - jegyzem most meg mély és utólagos aggodalommal. Hiszen már ötvennégy éves korában búcsút kellett mondania az árnyékvilágnak, hogy még sötétebb helyre kerüljön.

Biztos voltam abban, hogy ezzel a névvel még találkozom valamelyik tudós - bokorban, mert fölöttébb értelmes srácnak ítéltem. Eddig csak Temesi könyvében esett róla szó, ami azért mégsem karrier. Mint ahogy az sem, hogy most itt jó szívvel emlékszem rá.

 

                                                              A szegénység szaga

                                                              Krisztus urunk egyik keresztje

                                                              Padkaporos bálak

                                                              Vasárnap délutániak

 

                                                                Az eljegyzés

 

Úgy tudom, hogy kutyáknál nem szokás lakodalmat tartani. Igazatok van, Barátom! Ha csak az enyémre gondolok, már kiver a hideg verejték. Mindig rühelltem a társaságot, de az olyant különösen, amelyik azért ül ott órák hosszat, hogy hallgassa a vőfény /Kecelen így mondják!/ primitív szövegét, amivel igyekszik elvenni a szerencsétlen meghívottak étvágyát.

Azután órákon át zabálják a csirkét, marhát, birkát és egyéb jószágokat, és vedelik hozzá a potyát: bort, sört, pálinkát. Közben még táncolni is, hogy helyre rázódjanak a cobákok. De hagyjuk az én különcködésemet!

Hallgassuk azt, hogyan lelkendezett a dédnagymamám, amikor megtudta, hogy fiuk és unokájuk, nősülni akar.

Nősül a fiunk! – újságolta Panna néni Csöre néninek, a legjobb szomszédnak.

Most mentek el a fiatalok Kalocsára gyűrűt venni. Húsvétkor a Farkasfalviéknál meglesz az eljegyzés. Ott lesz az ismerkedési ebéd. Nem is kell mondanom, hogy a fiunk nem „nagy házból” nősül.

Filus Esztit veszi el, aki már régen elvette a mi Andrisunk eszét. Az apósjelölt nem régen változtatta meg a nevét, mert maga Horthy Miklós avatta vitézzé. Az volt az egyetlen kifogása, hogy nem lehettek azok az Ugranyeczek valami jó katonák, ha mind az öten túlélték a háborút. Biztos mindig a napsütötte oldalon töltötték a katonaidőt. Tisztiszolgák voltak. Még komoly sérülésük sem volt. Hadifogságról nem is beszélve!

De hát tehet erről az én András fiam? A mi Ugranyecz Andrisunknak is jó esze van, hátha ezért lesz szerencsés az életben. Meg a katonaságot is letöltötte. Még dicsérő oklevelet is kapott, mert jól tudott lőni. Be is kereteztettük. Hadd lássák, hogy mink is megbecsüljük a jó katonát!

 

                                                        Az újasszony új házban

 

A menyasszony, a főszereplő az esküvő előtt két héttel tüdő-és mellhártyagyulladásban megbetegedett. Megcsonkult az esküvő, és kiürült a Farkasfalviék nem létező pénztárcája. Mindennapos vendég lett náluk a Bajusz doktor, hogy erősítő injekciókkal lábra tudja állítani az asszonyjelöltet. Betegen is kitartott, amíg át nem öltöztették asszonyi ruhába, aztán lassan körülsétáltatták. Mindenki láthatta, hogy a menyecske eléggé rossz bőrben van.

Kórházi vizsgálat után még két hétig az otthoni házban erősödött, és csak azután lépte át a férje, pontosabban Kapás József úr és Juhász Anna úrasszony kicsi és öreg házának küszöbét. Az akkor még Kalocsai, ma Liget utcai ház valóban kicsi volt. Két szobácska, egy konyha, közvetlenül az udvarról nyitható ajtóval. A konyhát egy keskeny és vékony deszkaajtó választotta el a kamrától, ahol a kenyeret is sütötték a padlásfeljáró alá gömbölyödő kemencében. A feljáró a ház végében, de oldalról. Az udvaron három eperfa etette a malacokat. Hűvösen tartották az udvart a rekkenő hőségben, egyúttal undorító mennyiségű hernyó is termett rajtuk. Egy hajdani gémeskút maradványa a gém és az ágas még megvolt, de már kerekes kúttá lett átalakítva. Ez jó vizet adott a jószágnak és a mosáshoz, de innivalót, és amivel főztünk, a liget végén lévő ártézi kútból hoztuk kannákkal. Volt egy kis pince is, Fölötte pincepadlás szárítónak. Ebben tartották a szénát, vagy szárították a szárastól kiszedett tarkababot. Mögötte egy hosszú kert, amibe legtöbbször krumplit vetettek.

Az első perctől kezdve úgy bántak Eszterrel, mintha édes lányuk lett volna. Megkapta a szülésben meghalt lányuk minden ékszerét: a két arany fülbevalót, amit sikerült megőrizni még évtizedekig. A nyakláncot és a pecsétgyűrűt is, amit az oroszok nemsokára elrabolnak.

Rövidesen bemutatkoztak a szomszédok: a kissé szögletes modorú kovácsmester, a Lajos bácsi. Annak egyszerűségében is nagyszerű, csupaszív felesége, a Csöre néni, akinek persze Virág Erzsébet volt a tisztességes neve. A fiuk, aki úgy hasonlított az apjára, mint egy korabeli száz forintos a másikra.

Megjelent egy furcsa kis ember is, aki mindig olyan volt, mint a parázs. Somogyi Mátyásnak hívták hivatalosan, de egyáltalán nem vette rossz néven, ha csak Matyi bácsinak szólították. Nem sokat feszélyezte magát, hiszen szinte mindenütt családtagnak számított. Különösen az asszonyok társaságát kedvelte, pedig akkor már csak egy meggyfaágból fabrikált görbe bottal fenyegette a világot. Mindig akadt a gyűrött, kopott kabátja zsebében egy – egy friss történet. „Nem baj, ha hazudsz, fiam, csak igaz legyen” – mondogatta, hogy szóra bírja a másik halandót. / Valahogy én is ezt tartom szem előtt. / Az asszonyokat meg azzal nyerte meg:

”Többet ér egy asszony nyersen, mint tíz férfi sülve.” Igen okos és kedves ember volt az öreg, de rettentő szegénységben éltek. Potaországból idejött nősülni.

 

                                                                 Kanizsai Dorottya

 

Ha a helytelenül „sötétnek” nevezett középkorban hadak vonultak fel egymás ellen, a rutinos halálmadarak, a varjak és hollók egész serege követte őket az égen. Nem a csata forgataga és végeredménye érdekelte őket, hanem hullák tízezreinek teteme, a hullák szaga, amivel az oszló emberi test beborította a magára hagyott mezőket.

Magyarország történelmében volt egy nagyasszony, akit ritkán emlegetnek, ma már a tankönyvek sem tesznek róla említést, pedig még utcát is elnevezhetnénk róla: KANIZSAI DOROTTYA.

Nemzetünk tragédiája bevégződött a mohács mezőn! Nemzetünk mártírjainak száma legalább húszezer fővel nőtt. Nem akadt férfi, aki a halottakat elhantolta volna. A veszedelmes csatatérhez még közel sem ment senki. Csak a farkasok és a hullarablók kóboroltak ott éjjelente.

Nagy pénzen négyszáz embert fogadott, s a mohácsi csata halottait mind eltemettette. A papjaival megáldatta a hamvakat, s templomaiban misét mondatott az elesett hősökért. Amit a hatalom és a férfierő elmulasztott, azt a nemzetét megbecsülő érző szívű lény megcselekedte. Amire férfi nem mert vállalkozni, azt véghezvitte egy gyönge, de fennkölt lelkű nő.

 

                                                           A szegénység szaga

 

Bizony, utódok szülésére készülő Barátom! De mi köze ehhez Kecelnek?- tehetnéd fel a kérdést, ha szókincsed is olyan gazdag volna, mint értelmes szemedből kiolvasható intelligencia.

Jegyezd meg, hogy a „mosdatlan szegénységnek” verejtékszaga van. Ezt biztos érzékkel megérzik a huszadik század hollói és varjai, akiket most kapitalistáknak hívnak. Borváron pedig nagyon erős és csípős volt a sok nincstelen szaga. Le is csaptak rá a ragadozók!

Természetesen ehhez a rabláshoz modern eszközöket használtak: munkaszerződés, szülői beleegyezés, az iskola jóváhagyása, a helyi orvosok hallgatólagos beleegyezése. Az áldozatok döntő többsége iskoláskorú lánygyerek volt. Legalább 150 emberi lény!

Mit tartalmazott egy ilyen szerződés? A legalább tízéves kislány napkeltétől napnyugtáig köteles volt dolgozni! Naponta 12-14 órát! Félóra ebédszünet engedélyezve. Kis széken görnyedve éveken keresztül válogatta a mentaleveleket. Napi díja elérhette az egy egész pengőt. Aki ebbe a megfeszített munkába belehalt, sajnos nem is egy ilyen áldozat volt, saját költségen temették már 10-12 évesen. És ez ellen a helyi intelligencia nem tiltakozott. A pedagóguson ne csodálkozzunk, mert az ő szavára nem adtak. Egyébként is, örült, ha megtűrték.

Az orvos nem kifogásolta, hogy tisztességes vécéjük sincs, és a környező bokrokba bújva könnyítenek magukon. Hét közben nem volt érdemes hazajárni, mert a telep, legalább hat kilométerre volt a családi háztól. Mire hazaértek, elszunnyadtak, már kelhettek is, mert igen korán világosodott a késő tavaszi, de még inkább a nyári ég alja.

Kegyetlen jóindulattal jelezte: „Igaz, hogy még csak úton vagyok, de neked is hat kilométer van hátra napkeltéig. És ha csak egy percet is késel, Borbényi úr, az intéző már levonja a napi fizetésed negyedét. Aludj inkább az istálló szalmáján, egyél minden nap száraz ételt, és egész nap szárítsd aprócska testedet a tűző napon! De erről én nem tehetek, ezért bocsáss meg nekem!

Te egész életedben ne bocsáss meg Gajáry képviselő úrnak és leányának, Stielly Walter vállalkozónak, és pedagógustól papig a RENDSZER minden kiszolgálójának, akik elrabolták gyerekkorodat!”- mondotta a Nap, aki fölülről mindent látott, és jelentette a Teremtőnek. Ezt honnan tudjuk? Stielly Walter és Gajáry képviselő úr, Katalin nevű leányának házassági évfordulóján abban a pótolhatatlan örömben részesítették kis munkásaikat, hogy keresztszentelést tartottak, és életükben egyszer, vendégül látták őket ebédre.

 

                                                                         

 

A többször emlegetett Szabó Dezső, „a minden igazságtalanságnak ostora”, ehhez hasonlóan írta volna meg a nap történetét:

 

                                              KRISZTUS URUNK EGYIK KERESZTJE

 

Amikor méltóságos Stielly Walter úr 25. házassági évfordulóját ünnepelte a méltóságos asszonnyal, Született Gajáry Katalinnal, az öröm tortájából az egyik szeletet Krisztus urunknak szánta. Hálából, hogy megérhették ezt a napot. A másikat meg a mentatelep gyereknépének, mert a leghosszabb és legmelegebb hónapokban is napkeltétől napnyugtáig dolgoztak neki. A forrón ömlő levegőn aszalódva előteremtették számára a tortára valót, amikor egy kis székecskén nyomorogva, 14 órán keresztül szedték és osztályozták a menta levelét.

Bizony nagyméltóságú úr, napkeltétől napnyugtáig! Tisztességes vécéjük nem lévén, szemérmes búvóhelyet csak a jószívű bokrok nyújtottak. Pedig ha a nagyságos úr legalább egyszer nem ment volna kaszinóba, felépülhetett volna a vécé. Saját kenyéren és szalonnán éltek egész héten. Legalább egy meleg levest adhattak volna a fejlődésben lévő gyerekeknek. Nem többet, csak egy tányér levest! Ha a méltóságos asszony lemond az igényes selyemfiújáról, ezt is megtehették volna.

A többség távol lakott. Mire késő este holtfáradtan hazabukdácsolt volna a köves úton, két-három óra múlva indulhatott vissza a sötétben, lerúgva körmét, fölsebezve vékonyka lábszárát. Ezért a 150 gyerekmunkás többsége inkább meghúzta magát egy közeli fülledt istálló szalmáján. Áprilistól már folyt a munka a mentán, emiatt szülői kérésre, tanítói engedéllyel nem is jártak iskolába.

Minek az egy tízéves gyereknek? Elég, ha százig tud számolni, hogy tudja, hány ládát válogatott tele napnyugtáig. Ezt tudta a tanító, a pap, az egyházközség, a képviselőtestület és az orvosok. Hogy gyerekek haltak meg ettől a munkától tüdőgyulladásban? Az csak a sírásóra meg a szülőkre tartozik. A mi gyerekeink nincsenek közöttük, és csak ez számít. A szegény ember lányához meg mi közünk?

Tehát felkel a nagy nap a borvári égen, talán még méltóságosabban, mint máskor. Ennek a jeles frigynek az emlékére Krisztus Urunk egyik keresztjét állítják fel a téglagyárnál Stielly méltóságos úr jobbágyai. A legjobb helyen! Éppen egy rabló-kapitalista, gyereknyúzó vállalkozás közelében.

Bizony, keresztszentelés lesz itt nagymisével, ünnepi vacsorával és hajnalig tartó tánccal. Már tálalják is az ünnepi vacsorát: először marhapörköltet, majd többféle kalácsot. Vacsora után megszólalt a mezítlábas talpak alá való. Maga Tamás Péter bácsi húzza, az úri zenész. Elkezdődik a hajnalig tartó vigalom.

Krisztus Urunk, aki minden bűn és szenvedés számtartója, a lélek hangján így beszél a tisztelendő úrhoz:

„Gyarló szolgám, dr. Földesdi Antal! Ne vedd zokon, de most a te imád nem hallatszik föl a mennybe! Ezért az úrért, aki maga a bal lator, ne imádkozz többet! Hiába próbálnám őt megváltani, ezt a fajtát nem sikerül. Erről már döntés született a mennyben éppen kétszáz évvel ezelőtt. Magyarországon csak száz éve lépett életbe. Hiába leng a tömjén füstje a lábamnál, az ördög hatalmában van ez a borvári világ. Az agyonhajszolt gyereklányok, akik a vértanúk seregét szaporítják, elhessentik az Úr közeléből ezt a farizeus tömjénfüstöt és pénzen vett ájtatos imát.

Nem az Atyám, hanem az Ördög állított ide, mint lehajtott fejű részvevőt. Figyelmeztetésül, hogy személyesen lássam és halljam ezt a pokoli mulatságot.

Látom a kislányok lábát, hiányzik a körmük. Életük végéig törött lesz a szemük tükre. Hiába süt a Napom, nem jut el szemük mélyére a Sugár. Nem hiszik el többé, hogy életük az Atyám ajándéka. Azt sem, hogy jutalmát majdan elnyeri, akit a Földön megaláznak.

Atyám! Töröld ki az égi naptárból ezt a napot, mert a Rosszra köttetett szövetség huszonöt évvel ezelőtt. Kérlek, hogy sorold be a méltóságos urat és nem kevésbé méltóságos hitvesét abba a seregbe, amelyet húsz év múlva a pokolba indítasz!

Az itt táncoló mezítlábasokat pedig emeld magad mellé, a jó illatú égi mentatelepre – játszani! Ámen.

Én, a Szeretet megcsúfolt prófétája, most sírni fogok. Hajnalodik nemsokára, de addig senki sem látja.”

A mulatság a vége felé jár, mert keleten már felkéredzkedik az első napsugár. Jézus arcán végigfolynak a könnyek. Egy figyelmes kislány észreveszi: „Hűvös lett a levegő. Még Krisztus Urunk testét is belepte a hajnali harmat.”

 

                                                             Padkaporos bálok

 

Kedves Barátom, te már hallottál a „padkaporos”bálokról. Nem „puskaporos” vigalmakról, amelyekben ágyúszó szolgáltatja zenekar alaphangját és a lövedékek éles füttyszava a hegedűjét. Ezt nem komoly államférfiak találták ki népük szórakoztatására és pusztítására, a másikat tizenhárom, tizennégy, tizenöt éves kislányok a maguk kedvére. Egymástól tanultak meg táncolni, hogy ne valljanak szégyent a lakodalmakban, vagy néhány évvel később a vasárnap délutáni mulatságokon.

Rendeztek persze tánciskolákat is, de csak a falu arisztokratáinak, ahol nemcsak csárdást jártak, hanem „internácionalista” táncokat is, mint a tangó, a foxtrott, a keringő, de ezekben egy szálonzenekar húzta, ma úgy mondják, hogy „világzenét”, de nekik csárdáshoz elég volt egy szál citerás.

Eszter tizenhárom-tizennégy évesen „padkaporos” bálokban táncolt vasárnap délutánonként.  Leginkább lányokból állt a társaság, legföljebb a fiútestvérekből, akik velük együtt meg akarták tanulni a tánc tudományát. Tizenöt-húsz fiatal is összeverődött ilyen alkalommal, mindig másnak a házánál. Általában az utcára néző egy-vagy kétablakos szobában, amit télen búbos kemencével a konyhából fűtöttek. Természetesen akkor már volt sparheltfűtésű szoba is, de kevés helyen.

A két ablak között az elmaradhatatlan, többnyire homályos vagy félig vak tükör, mellette jobbról Szűz Mária, balról Jézus Krisztus arcképe. A két ablak között egy pingált pad, amit a legények foglaltak el, amikor az asztalt a sarokba emelték. A lányok szorosan egymás mellett az ágyakon ültek, mert egy szobába szorult, különösen téli időben az egész vendéglátó család. A szoba közepén nem volt táncparkett, csak egyszerű agyagos, föllocsolt föld, de így volt az jó. Előbb-utóbb úgyis fölszáradt a szoknyák szelétől, és minél nagyobb volt a por, annál jobb a mulatság.

Egy citerás bőségesen elég volt a hangulathoz.  Az induláskor fölhangolta hangszerét néhány futammal, aztán:”Most kezdődik a, most kezdődik a tánc!” Többnyire valamelyik kislány édesapja vagy nagyapja pengetett, legalább két vagy három órán át.

Csárdás: kettesben, négyesben, karikában, de csak akkorában, amekkora még a szobába elfért. Sokszor buktak fáradtan és izzadtan az ágyra. Kacagtak, énekeltek minden divatos és régi nótát, ahogy csak a szájukon kifért. Rajcsúroztak, de vigyáztak, hogy ne haragudjanak meg a háziak, mert akkor többet nem engedik be őket.

Egy óra múlva már tényleg porködös volt a levegő. Felverték a padka porát. A padka széles alapja volt a kemence búbjának. Azon rakodhattak le a csizmával, cipővel behordott homokszemek. A háziak ilyenkor kinyitották az udvarra vagy az utcára nyíló ablakot, hadd szálljon az énekükből, a jókedvükből minél több az utcára vagy a szomszédokhoz.

Szebbé tették a környéken lakó öregek délutánját is, mert fölidézhették ifjúságuk régen elmúlt, egészséges és gondtalan idejét.

A muzsikus hiába erősítette magát egy-egy pohár borocskával, a harmadik órában már kifáradtak az ujjak. De addig boldogan szívta a fiatal testek szagát, és velük örült soha vissza nem térő ifjúságuknak.

 

Rétest ettem, megégettem a számat,

Más öleli az én kedves babámat.

Más öleli, másnak néz a szemébe,

Más kacsingat világoskék szemébe.

 

Ezekben a murikban nem kellett félni, hogy előkerül egy bicska a zsebből, vagy valaki részegen hőbörög. Ilyen padkaporos bálokban készültek fel a nagy bálokra, amelyek már nagyközönség előtt zajlanak majd, s azok lesznek a „leányvásárok.”

 

                                                           A vasárnap délutáni táncok

 

 

A közönséges parasztbálokba az „intelligencia” be nem tette volna a lábát. Volt egy szűk, saját körük, abban szédelegtek és lézengtek tízen-húszan. Ehhez hasonló volt a mesteremberek helyzete. Akkora szakadék volt a napszámos réteg meg az ún. elit között, hogy kicsit ne mondjak, mint a Marianna – árok valahol a Csendes – óceánban.

Esztert legfeljebb a bátyái kísérték el ezekre a vasárnap délutáni bálokra, de este hét órára otthon kellett lennie. Egyszer nem ért haza időben, el is verte a nagyanyám söprűnyéllel.  Andris miatt az mindig kéznél volt. Ha valaki hazakísérte a kiskapuig, és a sötétben a melle után kapkodott, hátat fordított neki, és a következő vasárnap átnézett rajta, mint a koszos ablaküvegen. Lehetet az akárki fia-borja.

Ritkán esett meg, hogy újat mondhattunk egymásnak – magunkról. Halála előtt nem sokkal bizalmasan bevallotta, hogy a nemi élet semmi élményt nem nyújtott neki. Ebben valószínűleg szerepet játszott a szülei között kialakult jéghideg viszony.

Állítólag, és ezt is tőle tudom, nagyanyám a háború idején Pestre járt piacozni, és félrelépett. Az alatt történt, amíg a nagyapám orosz fogságban volt. Nagyapám ezt anyám születése után tudta meg valamelyik rosszindulatú szomszédasszonytól.

Amikor megtudta, már az esküje meg a három gyerek miatt nem vált el a feleségétől. De én, az unoka, nem láttam együtt enni őket az asztalnál, vagy végigmenni az utcán. Még templomba sem. Végül mind a ketten elmaradtak onnan is. „Ha édesapám előbb meghallja, én meg sem születtem volna” – vallotta nekem anyám egykoron.

A katonai kitűntetéseire büszke volt. A kezembe is adta őket, de én azt hittem, hogy csak megnézni. Pedig a halálra készülve, valószínűleg örökre nekem akarta adni.  Visszaadtam, és akkor belevarrta azokat a fekete halotti ruhájába. Nagyon sajnálom, ha abban a hitben halt meg, hogy nem becsültem egykori vitézségét. A szomszédokkal nem volt sem jóban, sem haragban. Elfogadta őket olyannak, amilyenek. Egyetlen falubeli barátjáról tudok, aki hajdan katonacimborája volt. De szerencsétlenségükre olyan messze laktak egymástól, hogy egy kis diskurzusért hosszú lett volna a disznópiac és az Újfalu túlsó széle közötti út.

Legkevésbé András fiát szerette, leginkább pedig a Józsit, aki anyám állítása szerint, a legjobban hasonlított az apjára. De a Józsit mindenki szerette, mert sugárzott belőle a jó szándék, bár tanulásban a testvérek között a harmadik helyre szorult. Anyám állítása szerint én nem ismerhettem. Pedig él a gyerekkor mélyéről bennem egy kép egy kerékpáros férfiről, aki engem a Temető utcán tolt. Jobbra a sírkeresztek álldogáltak, balra egy nagy kertben sok tehenet láttam. Soványakat vagy kövéreket? Nem tudom. De lehet, hogy József nagybátyám volt velem akkor, és egyetlen egyszer. Ez 1944-ben lehetett, még halálba vonulása előtt egy évvel. Lehettem olyan másfél, kétéves kisgyerek.

Esztert nemigen kellett őrizni. Vigyázott az magára éppen eléggé. Petrezselymet sem árult soha, mert a bátyósok cimborái, szép számmal voltak, sokszor táncoltatták, és rövid időn belül lekopott a cipője sarka. De legtöbbször, és egyre többször apám, Ugranyecz András. Aki leült a tizenhat éves édesanyám szoknyájára, és ott is maradt a haláláig.

 

 

                                                                   A borlopás

 

 

Azt nem tudom, kedves Barátom, hogy bort ittak-e a részvevők. De azt tudom, hogy úgy van ez a világ teremtve, hogyha az egyik része sír, akkor a másik nevet. Mi, magyarok ritkán tartoztunk a kacagó feléhez. Legfeljebb olyan módon, hogyha az ország egyik része bánkódott, a másik része somolygott.

A mikor a külföldön is nagyra becsült borvidékeink: Tokaj, a Balaton-felvidék, Villány és a többi kötött talajú borvidék értékes termését elpusztította a filoxéra, a homoki bornak igen megnőtt a tekintélye. A Duna- Tisza közén először a felvásárló zsidók dörzsölték a markukat, mert ebben mindig ők az elsők, csak azután a szőlős gazdák, mert ők jóval kevesebb hasznot vághattak zsebre.

Hirtelen olyan jónak tartották a Kadarka vörös borát, hogy még a fasiszta német polgár asztalára is azt szállították. A két borkereskedő, Schwarcz Sándor és Weisz Ferenc, elküldte cenzárjait /alkuszait, üzletkötőit / még a szomszéd falvakba is, akik még szüret előtt megalkudtak a sváb gazdákkal, a Hirmannokkal, a Bergerekkel, a Schindlerekkel, a Schwarczokkal és Weiszekkel, az eljövendő bor áráról.

Hajósról meg Nemesnádudvarról fuvarozták a keceli vasútállomáshoz a dionűszoszi nedűt a nagyon is egyszerű nevű emberek. Egy erős platós kocsi három hordóval, két muraközi ló és KÉT kocsis. A biztonság kedvéért. Mármint azért a biztonságért, nehogy bor helyett vízzel telt hordók térjenek vissza.

November elején indult a fuvarozás, és az induláskor már hűvösek voltak a hajnalok. A gyeplőt Tóth Laci foglya, aki már jövőre megérik a katonaságra. Most ugyan éppen helyet cserél a társával. Egy rövid ideig Somogyi Matyi bácsi hajt. De csak egy cigaretta elszívásának idejéig. Laci sodor egyet, és rágyújt. Ezzel az aprócska parázzsal is melegíti hideg csípte barna arcát, a leszívott füsttel meg, úgy érzi, a szíve tájékát. Mert mostanában az is ápolásra szorul. Az Erzsike miatt. Ez a lány egyszer édes méz, máskor hideg jégcsap. Hiába, nehéz a lányokon eligazodni! Mondja ugyan a nagynénje:

„Előbb elkelnél te a fiúk vásárán, mint az Erzsi a lányokén!” Ez nem vigasztalja. Lehet, hogy a családja nem tetszik eléggé neki vagy az anyjának. Igaz, hogy a nagyapja csak kovács, akit megbecsülnek a felvégiek. De mindenki tudja róla, hogy naponta többször megteszi az utat a pincébe, mint ahogy a szomjúság megkívánná. Az édesanyja meg cukorbeteg. Lehet, hogy fél mindennap látni, ahogy kék-zöld karjába, combjába naponta benyomja a tűt. De hát nem köteles egy fedél alatt élni velük!

Ha az Erzsi édesanyja szenvedne ilyen betegségben, ő még inkább szeretné a lányát, mert sajnálná is.  Még bevonulás előtt akarja eljegyezni ezt a fürge eszű kis makrancost, akit sehogy sem bír kiverni a fejéből. Tudja, hogy fiatal még. Az is lehet, nem szereti igazán. Nagyobb szerencsére vágyik: gazdagabb legényre, jobb családból. De akkor mért játszik vele hideget-meleget? Beszéljen őszintén, mint ahogy ő teszi!

Morfondírozás közben végigszívja a cigarettát. Aztán újra átveszi Matyi bácsi kezéből a gyeplőt. Hej, ha ilyen könnyen irányíthatná azt a lányt, mint ezeket a nyugodt vérű állatokat! Mennyivel könnyebb lenne minden! Még ez az átkozott hideg hajnal is.

Matyi bácsival jól megértik egymást. Azt mondják a kereskedők, hogy sok esze van az öregnek, nem csapják be a svábok. Ezért ő az ellenőr. Rövid idő alatt meg tudja állapítani a bor minőségét, mert maga is szereti. Azért nem annyira, hogy látták volna már az árokparton feküdni.

Csak módjával, fiaim! Azért iszik az ember, hogy érezze a bukéját - inti még a férfitársait is, ha vendégségben van. Mert otthon még pincéje sem volt, csak egy félig földbe ásott kamrácska, ahová az asszony szőlőjének termése egy kis hordóban belefért.

Ne vígy minket a kísértésbe, de szabadíts meg a gonosztól! Ámen. – szokta mondogatni, ha mások le akarták itatni. Alacsony, sovány, kicsi ember, de az esze vágott, mint a borotva. Ezért bíztak benne a zsidók is.

Potaországban született potának. Az édesanyja, akit legtöbbször emlegetett, rajta kívül még hét gyereket hozott a világra. „De én voltam közöttük a legdaliásabb!” – húzta ki magát peckesen. A katonaságnál kicsinyellték.

Otthon nem talált magához való asszonyt, ezért Kecelre nősült. Gyerekük nem született. Ezért mondta ingerülten, ha állandó csavargását emlegették: „Bámuljunk egymásra egész nap? Láttuk már éppen eleget.” Megőrizte a potákra jellemző ő – ző kiejtést, ami zamatossá tette a beszédét.

„Hazafelé már bor is lesz a társaságunkban” – szólt oda a hallgatag gyereknek. „Akár mulathatunk is!”

„Most még nincs kedvem hozzá” – felelt a Laci.

„Majd möghozza a napocska” – vélekedett az öreg

„Annak igen melegen kéne sütni, amelyik az én kedvemet meghozná.”

„A lányok miatt kár búsulni. A szerelem meg sötét verem, legjobb belőle minél előbb kimászni. Nem kell mindjárt letépni a virágot, csak szagolgatni, mint a bort, mielőtt fölhajtja az ember. Néha sokáig tart, de akkor már biztos, hogy nem murcit vagy lőrét itatnak vele” – fejezte be az oktatást az öreg, és két eres kezét a térdére csúsztatta.

Hazafelé a három hordóban annyi bor lesz, hogy abból három lakodalmat is lehetne tartani. A fizetésért meg a borocskáért szívesen fagyoskodott két óra hosszat is az öreg. „Mög jól esik az embörnek, ha a tudását mögbecsülik a zsidók is.”

Már várják őket Nádudvaron. Matyi bácsi szigorúan ellenőriz, kóstol: No, ebből a hordóból kezdődhet a töltés! – adja ki az engedélyt. A másodiknál sincs diferencia. A harmadiknál hátrom pohárkával is elnyalogat, mire bólint: „Jöhet a mehet!”

Aztán aláírja, hogy mennyit visznek.

„Guten tág!” – köszön el a sváboktól barátságosan.

„Viszontlátásra, Mátyás bácsi! – kiáltják utánuk többen is, és nevetnek.

„Látod, fiam, alacsony embernek is lehet tekintélye, ha szigorú a föllépése.”

Most már dolgoznak a lovak. Annyi zabot ettek, hogy bírni kell ezt a terhet két muraközinek. Csak nagyon szelíd hullámok vannak a huszonöt kilométeres úton. Hosszú idejük lesz hazáig. Elég a politizálásra is:

„Én Borváron arról vagyok híres, hogy szeretem az asszonyok társaságát. Becsülöm is őket, mert mögérdemlik. De különösen azt szeretöm, hogy egy óra alatt igen sokat megtudok a faluról. Összeszödöm a pletykákat, mint egy vénasszony.  És ez neköm szórakozás.

Most ott jártam-keltem a svábul karattyolók között. Igön gyakran emlögették Hitler nevét, még Heil Hitlerrel is köszöntek egymásnak. Mert azt hitték, hogy az öreg sömmit se ért a politikához.

Mögvöszik a némötök a magyar bort? Jól töszik. De lönézik ám a magyart is, zsidót is, érzöm én. Nem szeretném, ha nagy barátságba keverednénk velük. Mert úgy járnánk, mint az első világháborúban.

A zsidóktól hallom, hogy Spanyolországban már háborúznak. Minden ország fegyverközik egész Európában. Lehet, hogy neköd is mindjárt puskát nyomnak a kezedbe. Aztán öld mög azt a szerencsétlent, aki sose vétött ellened! Ne csak Erzsikére gondolj, hanem erre is!”

Most éppen sima az út és néptelen a környék. Az út mindkét oldalán csupasz ágakkal sűrű növésű erdő.

„Kanyarodjál le, fiam, a jobboldali fák mögé! Van egy kis elintéznivalóm.”

Laci engedelmes gyerek, már kanyarodik is. Az öreg meg elkezd dolgozni. Az ülésből elővesz egy tarisznyát, a tarisznyából egy vésőt, egy kalapácsot meg egy igen ügyes fúrót. Húszcentis nádszál is kell hozzá!

„Segíts egy kicsit, fiam! Te is jól jársz!”

.       A kalapács finoman ütögeti az abroncsnak feszülő vésőt, és az engedelmesen elmozdul  néhány centire. Jöhet a vékony fúró meg a nádszál! Megindul a hordó vére két ötliteres demizsonba. Amikor ezek megtelnek, nádszálat bedugaszolja az öreg, és már be is verte finoman a hordó dongájába.

Mindent vissza az eredeti helyére! Abroncs jobban feszül újra, kocsi az útra, eszközök a tarisznyába. Az ülés alá a demizsonokat, ahol egy széles pokróc eltakarja mind a kettőt.

A lovak pihentek egy kicsit, jobban is húznak. Csak a gyereket bántja a lelkiismeret:

„Matyi bácsi, nem veszik észre a nádszálat?”

„Az ángyod térde kalácsát! Mikor vennék azt észre, fiam? A bort vízzel pótoljuk. Ha valamikor szétszedik a hordót tüzelőnek, olyan lesz majd, mint egy befordított sündisznó. Jót röhögnek rajta, hogy akadt valaki, aki még a zsidót is becsapta. Ami ritkaság.

Az egyik demizsont neköd szántam. Lepd mög vele a nagyapádat! Igyátok csak meg bátran! És adjon hozzá az Isten jó vacsorát is, mert te is rászolgáltál, fiam!”

 

                                                                          +

 

Látod ezön a hosszú úton még tengelyt se akasztottunk sönkivel. Nem úgy, mint a két egy falusi magyar embör a múlt században. Hallottad-e, mint esött ez a dolog? No, akkor jutalmul elbeszélöm. De te csak tartsd a gyöplűt!

Az egyiket fölbérölte egy marhabőr - kereskedő zsidó, a másikat meg olyan, aki báránybőrrel keresködött. Mögrakták a szekereiket roskadásig, és fölültek a zsidóval a marhabőr-halomra, a mási kocsin meg a birkabőrre. De éppen ellenkező irányba vezetött az útjuk, és akkoriban igön sárosak voltak mög keskönyek. Most melyik térjen ki a másiknak? Makacs embör a magyar is, a zsidó is. A veszöttebb vérű magyar leugrott a halom tetejéről az ostorral, és elkezdte püfölni a másik szekér tetején ücsörgő zsidót. A másik magyar se hagyta annyiban: Ha te veröd – azt mondja -, az én zsidómat, én is veröm a te zsidódat! És úgy tette ez is ustorral, ahogy mondta.

Valahogy aztán csak kiegyeztek. A marhabőrös engedött. Lepakolták a sárba a terhet, a kocsit félrehúzták az útról. Aztán segítették a marhabőröket újra a szekérre rakni. Így szerencsésen kikerülték egymást, és isten hírivel, mind a négyen mentek a dolgukra.

Innen maradt fönn az a szólás:”Ha te vered az én zsidómat, én is verem a te zsidódat”

No, éppen célba is értünk. Holnap is hajnalban indulunk, ne maradj sokáig a Bözsikénél máma este!

 

                                                      Tervek a jövőre

 

Amíg az újasszony betegen az ágyat nyomta, az ifjú férj minden szabad idejét az ágy melletti széken. Tervezték a jövőt. Hiszen mindenből tanul az okos. Hát még a saját kárából! Mindig legyen annyi pénzük megtakarítva, hogy rendkívüli estben legyen mihez nyúlni. Lám, milyen bajba kerültek a váratlan betegség miatt a szülei! A betegség elvitte minden fillérjüket, tán még adósságba is keverték magukat. Meg sem merték kérdezni. Aztán két hét múlva nagy sírások közepette, megtörtént az újasszony búcsúztatása, és örömkönnyek között a fogadtatása.

A menyasszony hozománya, a bútorok már a szobában álltak. Az ajándékok: üvegpoharak, kancsók, zománcos edények mind a helyükön. Ilyen ajándékokat adtak a szegények lakodalmán. A szobákon egy-egy régimódi kicsi ablak észak felé nézett, de olyan alacsonyan, hogy még a kisebb gyerek is belátott rajtuk kapaszkodás nélkül. Hála Istennek, az ő járdájukon, közvetlenül az ablak előtt, alig járt–kelt valaki. De azért mindig függönyt kellett rájuk rakni. Az első szoba lett a fiataloké, mert annak még nagy ablaka is volt az udvar felé. Azt bátran nyitva lehetett tartani, és azon keresztül szellőztetni mind a két szobát, meleg nyári, késő tavaszi vagy kora őszi időben.

Eszternek azonnal feltűnt a Panna néni olvasási kedve. A Bibliát különösen szívesen forgatta, és okulásunkra érdekes részleteket olvasott, vagy ha este volt, mesélt el belőle. Mennyire fölháborította, mondta részvéttel, hogy agyonkövezték az embereket. Mózes a törvényeiben igen sokszor szerepel ez a büntetés. A házasságtörőt megkövezték. Ha a mózesi törvényt nézzük, a zsidók még Jézus anyját is agyonkövezték volna, ha József, az ács nem veszi pártfogásába, hanem eltaszítja magától.

De az is tetszett neki, hogy Zsuzsannával pórul jártak a vének:

„Ugye tudjátok, hogy fürdőzés közben meglesték, és igen megtetszett nekik, de az nem engedett. Aztán ezek a vén bakkecskék bevádolták, hogy paráználkodáson érték egy ifjúval. Már halálra is szánták, és megkövezésre kísérték, de Dániel próféta eszén nem lehetett túl járni.

Erre a nép sietve visszatért. A vének ekkor így szóltak hozzá:

„Ülj csak közénk és okosíts föl bennünket! Mert hiszen neked adta az Isten az öregkor élettapasztalatát.”

Dániel ezt válaszolta:

”Különítsétek el őket egymástól jó messzire, hogy kihallgathassam őket!”

Amikor elkülönítették őket egymástól, hívatta közülük az egyiket, s így szólt hozzá:

”Te megátalkodott vén gonosztevő! Most napvilágra kerülnek bűneid, amelyeket eddig elkövettél. Mert igazságtalan ítéletet hoztál, elítélted az ártatlanokat, és futni hagytad a gonosztevőket, noha megmondta az úr: az ártatlant és az igazat ne öld meg! Most tehát, ha csakugyan láttad, mondd meg: milyen fa alatt láttad őket együtt?”

Az felelte:

” Mézgafa alatt.”

Dániel erre így válaszolt:

”Helyesen hazudtál a magad fejére. Isten angyala ugyanis középen kettévág, mert ez az Isten parancsa.”

Majd félreállította, és előhívatta a másikat. Így szólította meg:

”Kánaánnak vagy ivadéka, nem Judának! A szépség elcsábított, és a vágy eszedet vette. Így viselkedtek Izrael leányaival, s félelemből szóba is álltak veletek, Juda leánya azonban nem engedett gonoszságotoknak. Mondd csak meg nekem: Milyen fa alatt kaptad rajta őket, hogy együtt voltak?”

Azt felelte:

„Tölgyfa alatt.„

Dániel erre így válaszolt:

”Te is helyesen hazudtál a saját fejedre. Az Isten angyala kardjával készen áll rá, hogy középen kettészeljen, és így kiirtson benneteket.”

Ekkor az egész gyülekezet hangos ujjongásban, és áldotta az Istent, aki megmenti a benne bízókat. Ezután a két öregre rontottak. Úgy bántak el velük, ahogyan gonoszságukban ők akartak elbánni embertársukkal ebben Mózes törvényei szerint jártak el: meg kellett halniuk. Az ártatlan vér pedig megszabadult azon a napon.

Dániel, 50-62

 

                                                              A kalendáriumok

 

Minden kalendáriumuk megvolt, arra nem sajnálták a pénzt. Egyik igen régi naptárban találtam a két kosaras ember történetét:

„Kosarat vegyenek, kosarat, – kiabálta egy kosárkötő -, csak négy garas darabja.”

Az utca másik felén egy másik kosaras így kiáltozott:

„Kosarat vegyenek, kosarat! Csak két garas darabja!”

„Ej, pajtás, - szólt az előbbi -, én lopom a kosárnak való vesszőt, mégsem tudom olyan olcsón adni, mint te.”

„Hm - felelt a másik -, én a kész kosarakat lopom.”

De kedvesek voltak a kalendáriumokból megjegyzett találós kérdései is:

Miért csukja be a kakas a szemét, ha kukorékol? Mert Kívülről tudja.

Melyik országban nincs tolvaj? A mennyországban.

Mikor lehet a szitában vizet hordani? Ha meg van fagyva.

Melyik a legerősebb ital? A víz, mert malmot hajt.

Mi nagy Napóleonban? Az N betű.

Miért vegyen el az ember kis nőt feleségül? Mert okos ember a két rossz közül a kisebbet választja.

Nem született, mégis meghalt. Ki az? Ádám és Éva.

Mi az akasztófa? Az akasztófa háromlábú, mellyel az emberek az hitetik el egymással, hogy aki nem függ rajta – az mind becsületes ember.

Miért mondják, hogy anyanyelv, miért nem apanyelv? Mert az ember biztosan megmondhatja, mily nyelven beszél az anyja, de hogy milyen nyelven beszélt az apja, nem mindig.

 

                                                              Az első temetés

 

Berta Feri bácsiéktól, egy kádár családtól kérték kölcsön a könyveket, az olvasnivalót. Igen jól el tudtak beszélgetni egymással a világ dolgairól. Nagymama a maga világában művelt volt és eszes. És télvíz idején szívesen olvasgattak még este is, lámpafény mellett, amíg a férfiak huszonegyeztek – igen harsányan, az asztal árnyékosabb végén. Eszternek kezdetben szokatlan volt a József nagypapa harsánysága és jókedve az édesapja csendessége után.

Az életük akkor kezdett komolyra fordulni, amikor kiderült, hogy unoka terem a fiatalasszonyban. Igen gyenge lábakon állt akkor még a jövendő anya, hogy minden kockázat nélkül megszülje. Korán is született szegény, és nehezen jött a világra. Eszter nagyon gyenge volt, de meghallotta, hogy valaki zokog a konyhában. Kapás nagypapa volt az, aki attól rettegett, hogy a lánya után a menyét is elveszíti. A pici kislány sírását, hét hónapra született, és akkor még menthetetlen volt, nemigen lehetett hallani. Néhány napig vergődött szegényke, azután csendesen meghalt a második Terike is.

Kis fehér koporsóban feküdt a fehér ruhácskába öltöztetett angyal. Terike fején virágkoszorú, csupa fehér virágból, de tövis nem érhette a csöpp fejét. Azt a nagypapa hurcolta a szívébe szúrva, nem is olyan sokáig. Két fehér ruhás kislány vitte másnap egy könnyű kis lócán a sírig, és csak kevesen kísérték az utolsó útján. A bánatban osztozó rokonok és szomszédok. Szabó kántor úr elzengte a „Jól jártál, te szép virágszál” kezdetű éneket, közben szólt a lélekharang. Milyen búcsúztatót mondhatott volna a tisztelendő úr? Legföljebb ennyit: ”Megszülettél, hogy bánatot okozzál.” Odafektették Kapás Teréz, a nagyanyja mellé, aki most mát két kicsire is vigyázott ezután, valahol.

 

                                                               Kapás József

 

Az esküvő óta eltelt egy év. 1937-ben jártunk, amikor Andrást behívták egy három hónapos kiképzésre. Csak azért ilyen rövidre, mert családfenntartó volt.

A fiatalok nagyon belefáradtak a szegénységbe. A nagymama naponta főzött a családnak, de igen madárcsontú asszony volt, szégyellték volna segítségül hívni. A nagypapa a temetés óta napról napra gyengült, mintha óránkként és cseppenként fogyna el a vére. Lassan még a ház körüli munkában sem számíthattak rá. Szegény, már a Rigóval sem törődött többé, akármekkorát is nyerített felé az udvaron.

Derűs kedélye egyszer-egyszer még nekilendült. Utoljára akkor, amikor az egyik legénycimboráját temették, és ő meg kisszéken állva a kapu fölött figyelte az elvonuló gyászmenetet. Hátulról úgy látszott, hogy a vállát a sírás rázza. Amikor lelépett a székről és a többiek felé fordult, akkor látták csak a jókedv könnyeit a szemében:

”Szegény Sándor – mondta a szemét törölgetve -, hát te is bevonultál a nagy káderhez. Nem tudom, hogy fogsz elszámolni a szomszédasszonyokkal, akikből egész háremet szedtél össze magadnak” És énekelni kezdett:

”Az egyik szőke, a másik barna, a harmadik szurokfekete!” Aztán így folytatta:

”Nem tudom, miért kéne beállni nekem is a sorba. A sok vénasszonytól észre sem vennéd, hogy ott vagyok. Még a magam temetéséről is szeretnék lemaradni, bár az bajos lesz! Ha Mohamed vallása szerint temetnének, azt azért megnézném. Jó komám voltál legénykoromban. Isten nyugtasson!”

Talán ez volt az utolsó derűs délutánja. Egyre többször üldögélt magányosan, szemét sokszor becsukva, mintha szoktatná magát a végső álomhoz. Néha beszélt is valakihez. És ha megkérdezték tőle, hogy ilyenkor miről gondolkodik, igen furcsa válaszokat adott:”Éppen most beszélgettem a lányommal. Nem hallottátok a hangját? Fiam, neked föl kellett volna ismerned! A Te anyád hangja volt!”

 

                                                                      Kitörni!

 

Amikor a nagypapa 1939-ben rövid és csendes betegség után elment közülük, a két fiatalra maradt a család minden terhe. Úgy érezték, ebből a nyomorúságból ki kell törniük!

Mindig elvitte a termés egy részét valamilyen természeti csapás. Akkoriban a jégesők voltak gyakoriak. Nem éheztek, de sosem volt pénzük. A nagyszülők szőlejét, szántóját művelték, és valahol, kettesben még sosem látták, egy tekintélyes nagyságú erdő is volt Szilosban.

András először a vasútnál próbálkozott, de olyan munkát adtak volna, ami meghaladta volna az erejét. No, meg az önérzetét is sértette volna, hogy kitűnővel krampácsol. Némi belső viszály után arra a közös nevezőre jutottak, hogy okos ember legyen boltos. De honnan vegyék rá a pénzt? Valamelyik földet el kell adni!

Ebben az összecsapásban dőlt el, hogy ki lesz az úr a háznál – egy egész életre.

Éppen a Kanális-parti kukoricást kapálták, ami korábban egyik kedvenc munkahelyük volt. Mire a Rigó megtette az öt kilométeres utat, igencsak kipihenhették magukat. Néhány órai kapálás után, irány a tiszta víz! Jöhet a fürdés öröme!

De ezen a napon gondterheltek voltak mind a ketten. Pokolian tűzött a nap is! Az égen egy felhő sincs, de annál több a fiatalok homlokán. Idegesítő munka, idegesítő gondolatok! Viharfelhők tornyosultak a lelkekben. András ment elől, ő kapálta az első sort. Két méterrel mögötte Eszter a másodikat. Ekkor az asszony, a már felnőtt húszéves asszony kijelentette:

„Tudod mit, uracskám! Azt gondoltam, hogy eladjuk az erdőnket, és nyitunk az árából egy boltot.

„Télen meg majd szalmával tüzelünk, ugye? – felelte az „uracskám” ingerülten.

„Te nem voltál még favágó, nem értesz ahhoz a munkához!

„De a szájon vágáshoz értek, ha kihozol a sodromból! – mondta András villámló szemekkel, és Eszter felé lépett. Az asszony egy lépést sem hátrált, csak halálos elszánással emelte föl a kapáját:

„Ha csak fölemeled rám a kezed, itt csaplak agyon! – mondta eddig ismeretlen, jéghideg hangon.

András lassan megfordult, és a kukoricasoron a Kanális felé indult. Talán őt perc is eltelt, mire Eszter követte. A lelke mélyén attól félt, hogy még valami bolondságot művel elkeseredésében az ura., mert éppen itt a földvégén különösen mély és széles volt a víz. Óvatosan közeledett a parthoz, és a férje világos színű mintás ingét. András a vízparton ült. Apró halacskák buzogtak előtte, és szitakötők szivárványszárnyai lebegtek a víz fölött.

„Jaj, hála Istennek!” – sóhajtott egy mélyről fakadót az asszony, és keresztet vetett. Csendesesen és hosszú percekig állt a férfi háta mögött, akinek a sírástól vonaglott a háta, és folyt a könnye, mint egy kisgyereknek. Néhány perc múlva Eszter vette a bátorságot, és az ura mellé ült. Aztán lassan a vállára hajtotta a fejét.

Egy félóráig hallgattak.

Közben előttük cikáztak a pillangók. Szitakötők szivárványszárnyai lebegtek a víz fölött, és apró halacskák buzogtak a vízben.  Próbálgatták erejüket, szemben az árral.

Így azután csak kinyitották azt a boltot! Még fénykép is készült róla. András büszkén áll az ajtajában – mezítláb.

 

 

                                                             Somogyi Mátyás

 

 

Okos és szimpatikus róka volt az öreg Somogyi Mátyás bácsi. Igaz, Barátom? Gyerekkoromban én is naponta találkoztam vele, mert mindig eljött látogatóba az ötvenes évek elején. Édesanyámtól mindig elfogadta a palacsintát vagy a fánkot, de soha nem kért semmit. De mink tudtuk, hogy a két öreg nagy szegénységben él.

Még a télire való tüzelőt is a ligetben gereblyézte össze. A kemencét azzal fűtötték. Száraz levél, letört vén faágak, fenyőtoboz, és minden, amit a két ligetben gereblyével összekotort. Tragaccsal tolta vagy húzta haza. Istránggal, mint a lovak a kocsit, mert a két megöregedett karjában már nem volt elég erő. Egész testével nekifeszült. Repinnek van egy szép festménye, a Hajóvontatók. Ha arra nézek, mindig az öreget látom magam előtt, ahogy vonszolja haza a téli tüzelőt.

De akadt egy embernek látszó lény, aki csúnyán megtréfálta. Ahelyett, hogy segített volna neki. Amikor minden erejét beleadva vonszolta a tragacsot, nemigen nézett hátra. Egy boltos legény megviccelte. Háta mögé került, és a rakományt meggyújtotta. Még a tragacsa is égett, és szegény öregnek meg kellett csináltatnia. Megérdemli, hogy megörökítsük ennek a csibésznek a nevét: Dulai Pálnak hívták. Megutálta az egész környék, nem is járt a boltjába szinte senki. Undorító pasas volt. Igazam van, Barátom?

 

                                                           Hering Jani legénykedik

 

Most fogjuk megszólaltatni Hering Jani bácsit, aki elmeséli legénykori kalandját egy keceli csendőrrel:

„Én sorozásra készültem. A németek már spájzoltak. Vették a magyar gabonát meg a bort. Csak a vak és a süket nem vette észre, hogy mit forgat Hitler az agyában.

Gyere, világ, fütyülj a markomba! Én is legénykedtem már 1936-ban, tizennyolc évesen. Újra eljött a tél, és a farsangi időben elmentem az egyik barátomhoz, Halász Ferenchez, és jól elkomáztunk. Aztán magányosan elindultam hazafelé.

Az Ipartestület előtt, ahová a magamfajta nem léphetett be, találkoztam két pajtásommal, Benyák Józseffel és Szabó Antallal. Mindketten öreglegények voltak. Megálltunk az épülettel szemben, az út közepén, a frissen hullott, bokáig érő hóban.

A karbidfényben havas fák virágoztak körülöttünk, mi pedig hallgattuk a báli muzsikát. A jó szerencsére vártunk, és halkan beszélgetve csaptuk agyon az időt.

Egyszer csak kijön az ajtón egy nagydarab nyalka csendőr, egyenruhában, kardosan. Rögtön fölismertük: Csapó János volt, a híres borvári legényverő. Igen durva, kilencven kilós és gyűrött pofájú harmincas. Egy fiatal kislányt kísért. Az utcának ezt a részét gázlámpával világították meg, és azonnal észrevett bennünket.

Oda is szólt:

„Mit csoportosultok ott?”

Szerencsére divatos volt akkoriban a télikabáthoz a nagy gallér. Hogyha azt fölhajtottuk, még a szemünk sem látszott ki az árnyékából.

Megint odaszólt, de akkor már az édesanyánk ezze-azza is benne volt. Válaszul fölmordultam, mint egy öregdisznó. Erre igen mérgesen felénk indult. A társaim gyorsan fölhúzták a nyúlcipőt, és elinaltak.

A nyalka nem láthatta, hogy a vállamra akasztva, hátul egy /csomoros, teli hiszekeggyel/ görbebot lógott. Amikor a közelembe ért, elő akarta kapni a szentjánoskenyeret. Abban a pillanatban leakasztottam vállamról a botot, és akkorát vágtam a karjára, hogy az rögtön leszáradt. Aztán elkezdtem kopogtatni a szilvamérőt a fején, meg ahol csak értem.    Nem vette tréfára a dolgot, én se annak szántam, futva elindult a községháza felé.

Már a Tolnai János bácsi házánál futhattunk, amikor megláttam a két szemben lihegő rendőrt. Hátra arc! És rohanás, ahogy csak a csülkeim vittek! Amikor a Temető utca sarkánál jobbra kanyarodtam, az egyik már a nyakamba szuszogott:

„Állj, vagy lövök!” /Gondoltam: Azt állok meg neked! /

Még egyszer kiáltott. De ezzel lendületet vesztett, én meg egérutat nyertem. Be a temetőbe! Eldöntöttem, hogy tovább sehová. Elővettem apám obsitos, tiszti pisztolyát, amit emlékként a frontról hozott:

„No, ha jöttök, egyenként durrantalak le benneteket!” Az ő szerencséjük az enyém is, hogy Balázs Imre barátom  házánál megálltak és visszafordultak.

Nyúlfarknyi ideig várakoztam. Aztán úgy rohantam haza, mint az olajozott istennyila. Amikor beestem az ajtón, így köszöntem: „Ha csendőrök jönnének, mondják azt, hogy már hét és nyolc között hazaértem!”

Azzal dögfáradtan egy öreg székre roskadtam, mert a lábaim is remegtek. Közben az is piszkálta a lelkem, hogy mit mond a Benyák család? Álmomban egész éjszaka csendőrök hajkurásztak. Alig vártam, hogy megvirradjon!

Korán reggel kimentem hozzájuk. Azt kértem:

„Ha valamelyik csendőrt ide enné a fene, hazudják azt, hogy hattól éjfélig itt voltam maguknál!” Akkoriban már sokan tudták, hogy Benyák Terikének udvarolok.

Most van vége az első felvonásnak. Rögtön következett a második, négy nap múlva.

Csütörtökön, a keceli kosaras ünnepen, beslattyogtam a községháza elé, ahogy szoktam. Hátha akad valamelyik gazdánál vagy zsidónál alkalmi munka még a tél közepén is.

Ahogy ott várom a jó szerencsét, egyszer csak látom ám, hogy Csató úr lejön az őrszobáról. Akkoriban a piactéren a hentesek pecsenyét, kolbászt sütöttek. A pékek meg friss kenyeret, kiflit árultak a sokadalomnak. Csató is a fejét akarta tömni. De észrevett, és „lefoglalt”:

„Menj fel az őrszobára!” – mondta sziszegve, mint a kígyó.

„Nem tudom, hogy miért?”

„Majd fönn megmondom.”

Magamtól nem mozdultam, de amikor visszafelé jött, csak bementem véle. Az asztalnál Puruczki törzsőrmester ült, és elmélyülten cigarettázott. Csató csak annyit mondott neki:

„Meghoztam a tettest.” Aztán hozzám fordult:

„Hol voltál vasárnap este kilenc és tíz között?”

„Lányoknál, Kiskecelen” – gurítottam egy nagyot fapofával. De azért mindjárt megmondtam neki a pontosabb címet is.

Mielőtt útra kelt, odaállított a kályha mellé:

„Az egyik könyöködet tedd a másik lábad térdére! Maradj így, amíg visszajövök!”

Tudtam, hogy ez a mulya úgy sem boldogul. De a kályha cudarul meg volt pakolva! Azt hittem, hogy megsülök a nagykabátban. Mondtam is a szobatársamnak, aki még mindig úgy pöfékelt, mint a kalocsai mozdony:

„Az állt itt, akinek az édesanyja nem tisztességes!” – mondtam hangosan, aztán elléptem onnan. Erre a főtörzsőrmester elnevette magát, én meg kiegyenesedtem. Magához intett, és azt mondta, hogy gyújtsak rá.

„Nem dohányzok” – feleltem.

„Egyszer úgyis el kell kezdeni! Próbálja ki!” – válaszolta jókedvűen. Jól esett, hogy nem tegezett. Kipróbáltam. Három cigarettapapír is elszakadt, mire sikerült egy libafarok nagyságút megcsavarnom. Így pöfékeltünk meg beszélgettünk, amikor Csató úr berontott. Szegény, teljesen ki volt fordulva a sarkából:

„Te voltál, te piszok! Csak nem tudom rád bizonyítani!”

„Mit?” – kérdeztem, mint egy ma született bárány. Hirtelen olyan lett, mint a színváltós szivárvány: előbb vörös, majd zöld és végül kék.

„Ki a szobából!” – üvöltötte, mint aki megveszett.

Nem sokat húztam az időt meg az idegeit. Elköszöntem a főtörzsőrmestertől, aztán becsuktam magam mögött az ajtót. Bevonulás előtt álltam, és már szóltam a csendőrparancsnoknak, hogyha leszerelek, szeretnék csendőr lenni. Azért bánt velem ilyen udvariasan. Amikor befejeztem az iskolát, egy kovácshoz akartam szegődni inasnak. De anyám azt mondta:

„Ha nekünk jó volt egy életen át a kapanyél, jó lesz neked is.”

De én nem akartam egész életemben a földet túrni. Olyan helyre szerettem volna kerülni, ahol nemcsak a mindennapit keresi meg az ember, de még szép ruhára is futja.     Nekem már csak ez a lehetőségem adódott. Azt majd meglátjuk, hátha a hadsereg lesz apám és anyám egyszerre. Lett is, de milyen mostoha! Jobb, ha itt befejezzük!

De inkább azzal, hogy a híres legényverőt az eset után elhelyezték Kecelről.  Állítólag a szerb partizánok néhány év múlva agyonlőtték. Nyugodjon békében!”

            Itt ért véget Jani bácsi története a két világháború közötti keceli legényéletéről. Szegény család gyereke volt. A napszám után járt, munkát koldult. Még mesterember sem válhatott belőle. Bízott a csendőr - vagy a katonai karrierben. De középiskola nélkül nem vihette sokra. Nem is vitte, pedig jó katona volt. Még az orosz fogságot is megjárta. Jobb is, hogy csak bakancsos maradt, mert legalább hosszú lett az élete, ha nyomorúságos is.

Az új rendszerben párttag lett és végrehajtó. A kommunista rendszer kevésbé harapós kutyája. Bocsáss meg, Barátom, de a fajtádat a hétköznapi ember sűrűn emlegeti! Hol becézve, hol barátságtalan jelzőkkel.

 

                                                               Kapás Teréz

 

Barátom, te világ csavargója, ugye mennyivel szebb egy virágzó, termő fa, mint egy kopár, amelyik csak levelet hajt évről évre, és évről évre csak a talajt trágyázza vele?

A terebélyes családfának az apai ága tele volt gyümölccsel. Öt fiú meg egy lány termett rajta. És mind az ötöt behívták az első világháborúban elejétől a végéig tartó szolgálatra: Ugranyecz Andrást, Pált, Jánost, Istvánt és Mihályt Ez is csak azt bizonyítja, hogy hazánkból minden hadra fogható férfit mozgósítottak. Isteni kegy és szerencse, hogy mind az öten épségben hazajöttek. Ezek a férfiak nem akartak hősi halottak lenni, és igazuk volt!

Azt hiszem, hogy a Monarchia népei közül csak a magyarok vérét szivattyúzták ilyen vad erővel. A falunak négyszáz, jeltelen sírba nyugvó halottja volt az első világháború idején, a másodikban csak a fele. De a HÁBORÚ az Ugranyeczekkel nem babrált ki! Mert nem volt a harctereken dicsőséges halál, csak értelmetlen, és fájdalmas – az élőknek.

Ugranyecz András András nevű édesapja is, egyenesen az olasz frontról jött haza. Aztán, mint mondottuk, vett más feleséget, mert Kapás Teréz itthon szülésben, dicsőséges és hősi halált halt.

Tehát nagy esemény küszöbén áll Kapás József, a nagypapa, Juhász Anna, a felesége és fiuk – unokájuk, ifjú Ugranyecz András.

De itt van közöttük ő is, akinek a megsárgult fényképét forgatom a kezemben. Kapás Terézét, aki hajdan, 1916-ban, ezzel üzeni az olasz fronton szolgáló urának:

”Ha jól megnézed a képet, láthatod, hogy jól vagyunk. Egészségesek mind a négyen. Figyeld a fiadat! Kétéves sincs, és már kalapot hord. Ha egy kicsit segítünk neki, már járni is tud. Kalappal a fején olyan, mint egy törpe legény. A fényképész úr ragaszkodott hozzá, én meg nem vagyok ellenkezős fajta. Hiszen jól ismersz.

Az édesapámnak is, az édesanyámnak is nagyon tetszik a kép. Igen büszkék az unokájukra! Azt mondották, amikor a képen meglátták:”No, majd meglátjuk, hogy milyen legény lesz, amikor húszévesen bevonul!” Hála Istennek, az még nagyon messze van!

Te is gyere haza a katonaságtól minél előbb, hogy ne kelljen mindig ezt a sötétszín ruhát hordanom. Olyan vagyok benne, mint egy vénasszony. Azoknak illik is, de ha néha tükörbe nézek, megijedek magamtól. Ilyen vén lennék már húszévesen?

Te még emlékszel rám. Gyere haza minél előbb, és nyugtass meg! Véglegesen gyere haza, hogy ne kelljen ezt a sötét ruhát hordanom, mint egy özvegynek!  Vasárnaponként látok ilyen fiatalasszonyokat magam körül a templomban, akiknek életük végéig gyász lesz a ruhájuk színe. Azért imádkozok, hogy ne érjen bennünket ilyen csapás. Mert mi lenne a fiunkkal? Persze imádkozok én apámért is, hogy a jókedvét sokáig megőrizze, anyámért is, aki még mindig szereti a betűket. Bár azt hiszem, kéne már neki egy új okuláré!  Ezt a két embert tartsa meg nekünk az Isten egészségben nagyon sokáig! De olyan könnyen meghalnak manapság az emberek! Egyre több a gyászruhás fiatalasszony!

Legalább egy rövid szabadságot kérj a parancsnokodtól, hogy minél előbb örülhessünk neked! Egészségesen térj meg közénk, akik szeretünk! Vagy olyan messze van az a Doberdó?”

 

                                                                A temetése

 

Bizony, nagyon messze van, kedves fiatalasszony! Még az Óperenciás-tengeren is túl, ahogy azt a mesében mondják. Vad sziklák között, ahol a holtakat napokig nem tudják elkaparni, mert annyi puha föld sincs takarónak. Az élő katonák úgy járkálnak bajtársaik hullái között, hogy megutálják még a holttestüket is. Azokat a csupa élet fiúkat, akikkel együtt danóták odafelé a katonavonatban:

 

                                             „Ha kimegyek a doberdói harctérre,

                                             Föltekintek a csillagos nagy égre:

                                             Csillagos ég, merre van a magyar hazám?

                                             Merre sirat engem az édesanyám?

 

Bizony, nagyon messze van az átkozott Doberdó meg az Isonzó, ahol föláldozzák a legderekabb magyar katonák tízezreit. Az sem biztos, hogy ez a kép valaha odatalál, mert ott minden apró emberi mozgásra rögtön lecsap a Halál.

Az urad majd a nyáron hazajön, mert az emberséges parancsnok úr megengedi, hogy a találkozzatok. De attól a kezdve a méhedben készül megszületni egy aprócska élet formájában a halál. Józsika lesz a neve, de gyorsan megkeresztelik, mert csak néhány napra való élet van benne. Megy a sebes üzenet az olasz frontra:

”Ugranyecz Andrást engedjék haza, mert szülésben meghalt a felesége!”

A megkeményedett szívű uradban fölszakad a sírás. Aztán engedélyt kér, hogy vonatra szállhasson. Amikor a szerelvény csonka és félhalott bajtársakkal együtt hazafelé hozza, egy kis örömet is érez:

”Hátha ez a néhány szomorú nap ment meg a sebesüléstől vagy a haláltól. A halott feleségem ment meg a haláltól.”

Még holtan is vársz az uradra. Mert úgy illik, hogy a temetésed előtt legalább egy pillantást vessen rád. Hetekig vársz. Kihűlt testedet hűvös vizű dézsára fektetik. Éppen a mestergerenda alá, de úgy, hogy behunyt szemed elsőként láthassa meg a belépőt.

Fekszel fekete ruhádban, összekulcsolt kezekkel, amelyeket a rózsafüzér gyöngyszemű lánca kapcsol össze, és vársz. Együtt várakoznak veled a virrasztó szomszédasszonyok, akik egy hónapon át minden este és fél éjszaka, ott ülnek a ravatalod két oldalán, és vég nélkül mormolják a fájdalmas rózsafüzér imáit.

Úgy óvnak az idő előtti bomlástól, hogy a hosszú nyári várakozás idején, állandóan friss, hideg vízzel tölti meg naponta a dézsát az édesapád. A gémeskút ott áll az udvaron, nem jelent nagy munkát csak áldozatot, önfeláldozást. Azért hordja vég nélkül az édesapád, akinek a halálod a legjobban fáj, hogy valami kevés megmaradjon arcod eredeti vonásaiból, alakod szépségéből, amiért téged választott hites társul az urad. Pedig nincs már rajtad semmi romlandó. Olyan lettél, mint egy porcelán szobor, hófehér és törékeny.

Az urad egy hónap múlva belép az ajtón, megáll melletted, és megcsókolja jéghideg homlokodat. A kocsi kigördül a Kapás Józsi bácsi udvaráról, és elindul a temető felé. Sokan kísérnek és siratnak, de lehet, hogy nemcsak téged, hanem a saját halottjukat is, akit ez a mocskos háború meggyilkolt. Sokan kísérnek, de még többen mondják:”Milyen sokáig várt az urára, szegény!”

Aztán gyorsan elhantolnak, mint egy harctéri halottat a bajtársai. Azt szokták mondani:  „A halottas kocsi minden bánatot elvisz a házból.” Ez most nem igaz. Az édesapád sirat még ekkor is, és húsz év múlva is, vigasztalhatatlanul.

 

                                                              Ifjú Ugranyecz András

 

Fenn a földön vége lett a gyilkolásnak, a férjed egészségesen hazatér, és újra megnősül, hiszen az élet megy tovább. Az új házasságból is fia születik, és végképp elfelejti az elsőt, az Andrást. A szüleid nevelik föl a gyereked. Szívesen teszik, hiszen ez a fiúcska minden nap rád emlékezteti őket, bár inkább az apjára hasonlít.

De büszkeségük lesz, mert az iskolában jól tanul és jól viselkedik. Mindig gondoskodnak arról, hogy tiszta ruhában járjon iskolába. A nagymama szeret olvasni, a kisgyerek is megszereti. Meg a huszonegyezést a nagypapával.

Amikor vége a hatodik osztálynak, mehetne magasabb iskolába. De arra nincs elég pénzük. Hátha tud segíteni az esperes úr, hogy polgáriba jusson. Szép az írása, jól számol, kitűnően olvas. A gyámoltalanok a tisztelendő úrhoz fordulnak:”Ha papnak adják, akkor taníttatom.”

„De az nem lehet, mert mi lesz akkor velünk, öregekkel, teljesen magunkra maradunk. Meg ő lesz az egyetlen örököse a szőlőnek, az erdőnek, a szántóföldnek a Kanális-parton. A szülésben meghalt lányunk egyetlen fia. Egyszerre unokánk és fiunk.”

„Gondolkozzanak el azon, amit mondtam!” – búcsúzik el tőlük az esperes úr.

 

                                                               A sorozás

 

Együtt maradtak. Volt egy lovuk, a Rigó. Azzal vándoroltak ki a földekre. Azzal szántottak, vetettek a Kanális- parton. A nagyapával kettesben kapáltak, egyeltek a kukoricásban. Hárman metszették, kötözték, permetezték, szüretelték a szőlőt.

Ahogy nőtt a gyerek, egyre több terhet vett le a vállukról. Mindig volt ünnepi ruhája, cipője, amivel vasárnap elmehetett a szentmisére, mint az osztálytársai. Vagy a vasárnap délutáni bálba - udvarolgatni. De lelke már le volt pányvázva a legjobb barátjának, Farkasfalvi Andriséknak az udvarán.

Eljött a huszadik év is. A tizennégyesek sorozása. Indulás előtt a nagymama körüljárta, nehogy pihe maradjon a szép sötét ruhán. A nagypapa, aki mindig jókedvű lett, ha ránézett, most az egyszer szigorúan megparancsolta:

”Üzenem a tiszt uraknak, hogyha megfelelsz, mindjárt fegyvert is adjanak. Ezt a Tóth Lajos nevű kovácsot, itt a szomszédunkban, móresre kéne tanítani! Olyan hangosan veri a vasat már hajnalban, hogy a legszebb álmunkat is elzavarja.”

Nevettek egy jóízűt, aztán csókokkal útjára bocsátották a fiút.

A sorozó bizottság mérte a súlyát, a hosszát, az egészségét. Megfelelt az életnek is, halálnak is.

A neve alapján az utolsók közt vizsgálták. Mire szépen felöltözött, egyedül maradt a szobában. Akkor egy fehér köpenyű férfi magához intette. Hófehér volt annak a szakálla, és hajának minden szála. Azt mondta neki:

”Fiam! Azt üzenik általam, hogy hetvenöt évig fogsz élni. Ez alatt lesz háború, hadifogság. Öt évig fogsz bujkálni hazádban és házadban. De minden rossznak vége szakad egyszer. Jó utat, fiatalember!”

Amikor kijelentették, hogy megfelelt, megnyugodott, és Eszterre gondolt. Felkötötték az ő kalapjára is a nemzetiszín szalagot. Aztán a többivel együtt ő is énekelte:

 

                                                       Mikor mentem sorozásra,

                                                       Virág volt a kalapomnál.

                                                       Mikor jöttem sorozásról.

                                                       Szalag volt a kalapomnál.

 

                                                       Az van írva a szalagra,

                                                       Szalag mindkét oldalára:

                                                       Nem sok idő van már hátra

                                                       Ebbe a kutya civil ruhába.

 

A nagyszülei fölnéztek rá egészen október ötödikéig, a bevonulásig. A volt osztálytársaival elbúcsúztatták a gyerekkort, az ifjúságot. András egyszer életében, még be is rúgott, de bortermelő ember létére, sörből. De olyan beteg lett tőle, mint még eddig semmitől soha. Egy életre eldobta magától a sörös meg a boros poharat.

 

                                                        Újfalu, a szegénynegyed

 

Eddig leginkább a falu fölső végét jártuk. A tanyákat, a keceli Rómát, a Bárány és a Szent József utcát, aztán megismertük a kínkeservesen felépülő Újfalut./ A Kalocsai utcát is, bár ígérem, hogy ide még néhányszor visszatérünk. / A területén egykor zöldellő Nagyerdőt, a Tölöst, meg a szegény ember malacát. A „szegénynegyed” gyerekeinek életét a Mentán, és a cselédsorsot, amire már nyolc - vagy tízévesen rászorította a boldogtalan gyerekeket a családi kényszer, a családot meg a rendszer. Az országban kiépített és a helyben működő a számukra szinte semmi védelmet nem nyújtott. Támogatásról már ne is beszéljünk! A „görénykurzus” volt ez, amelyet Szabó Dezső bátyánk, a „minden igazságtalanságnak ostora” annyiszor kárhoztatott. Nem volt boldog ez a nép sem Kecelen, sem az egész országban. Ha még tudta volna, mennyi bajt zúdít rá a történelem a következő két évtizedben?

         Folytassuk ott, hogy a nagy háború már elkezdődött. János és társai megkapták a kiképzést, és kiküldték őket az orosz frontra. Itthon meg, mintha béke lenne, dolgozott a fiatalja-öregje frontra parancsoltak helyett is. 1940-et írunk. A falu alsó felén a mai Zrínyi Ilona utcát és környékét járjuk. Igen tisztességes volt a régiek ítélete, amikor az utcaneveket megállapították. Bezzeg ma még Dobi István utca is van. A falu szégyenére!

A gyerekek sorsa a legjobb tükör. Abból ismerhetjük meg legmélyebben a közösség gondolkodásmódját, a beléjük vetett isteni és emberi törvényeket, amelyhez, ha kellett, még a gyerekük élete árán is ragaszkodtak. Most minden jóra fordul majd. De milyen csikorogva fordul az a kerék!

 

                                                                 Sendula Erzsébet

 

„Az eget és a földet betöltötte az örömünk, amikor szombat délre kibányásztuk a téli tüzelőnket, a tőzegtéglákat. Nagyom hajtott bennünket a jó idő! Csak minél előbb tető alatt legyen a sok ezer darab, amelyekből zúzmarás napokon árad majd a nyár melege. Úgy lebarnultunk munka közben a tűző napon, mint egy bantu törzs a főnökével együtt. Fiatalok voltunk, élveztük a jól végzett munka boldogságát, hiszen magunknak végeztük. Ilyenkor önfeledtté válik az ifjú ember, és hiába az anyai figyelmeztetés: „Igaz, hogy forró nyár van, de fölhevült testtel ne sokáig fickándozzatok a hűvös vízben!”

Percek múlva belevettettük magunkat a kristálytiszta vízbe, és önfeledten játszottunk egymással, a víz hűvös sodrával és az apró, színjátszó halacskákkal-órákon át. Soha nem látott szitakötők szálldostak fölöttünk, és megcsodáltuk a ritkaszép pillangók szárnyát. Istenem, milyen jó érzés volt tudni, hogy boldog a nyár, és meleg lesz a tél! Aztán fürgén szedtük a lábunkat, mert fenyegetően közeledett egy sötét felhő. Most már, végre, hazafelé!

Két nap múlva majd elégtem az ágyban. Föl sem bírtam kelni, de álladóan szomjas voltam, mit egy sivatagi vándor. A szomszédasszonyok konzultáltak felettem, néha megsimogatták forró homlokom, de a diagnózisban és a gyógymódban nem tudtak dűlőre vergődni. A többség azt javasolta: Itt már földi ember nem segíthet, hívni kell az Isten szolgáját! Apáca-tanító nénim is megtudta, hogy leestem a lábamról, és föl sem tudok kelni. Összeszedte a környékbeli gyerekeket, és az udvarunkon várták a tisztelendő urat. Mégis csak övé az elsőség. Egyszerre akartak beteget látogatni, és az utolsó kenetet feladni. Szóval: Nagy volt miattam a felhajtás!

Az esperes úr egy ministránssal jött, aki még az udvaron is megrázta a csengőt, hogy hívek, a pajtásaim, térdepeljenek a szertartás kedvéért. De az ajtónál visszafordították az ostromlókat. Csak a tisztelendő úr maradt mellettem, egy kisszékre kucorodva, és elbeszélgetett velem. Hogy pontosan, miről, arra már nem emlékszem. Biztosan a nyavalyámról tudakozódott, és ha már eljött, feloldozott a nem létező bűneim alól. Mert már beszélni sem tudtam, csak seppegni. / Most jut eszembe, hogy az engedetlenség is bűnnek számít, mert nem hallgattam az édesanyám figyelmeztetésére a Kanális-parton! Rá is fizettem! /

Az esperes úr mindenesetre felkészített a leghosszabb útra. Majd beszólította az osztálytársaimat, akik engedelmesen letérdeltek, és akkor feladta az utolsó kenetet. Nem sok mindenre emlékszem személyesen, mert akkor már úgy éreztem, hogy a pokol tüze égeti az egész testemet. Sírtam-sírtam, és egész éjszaka nagyon túlviláginak éreztem magam.

Hogy honnan szereztek rá pénzt, még máig sem tudom. De másnap reggel megjelent a Tihanyi doktor úr. Beadott egy injekciót, és azzal biztatta a szüleimet, hogyha még holnap is él ez a lány, vigyék be hozzá a rendelőbe. Elhangzott a második, túlvilággal kecsegtető jóslat: Ő, bizony ide már nem jön ki!

A pénzt akkurátusan zsebre vágta, és a kerékpárján elviharzott.

A nővérem másnap reggel előállt a szomszéd utcai konflissal, és elvitt a Tihanyihoz. Azzal a hátborzongató kérdéssel fogadott bennünket: „Ez a gyerek még él?” A nővéremet sem ejtették a feje lágyára, amikor megszületett, felelősségre vonta:

„Ha annyira betegnek látta, miért nem utalta be kórházba?” Azt válaszolta bicskanyitogató flegmával:

„Nincs maguknak annyi pénzük, hogy a mentőt ki tudnák fizetni!” És kimondta az összeget. Bizony nagy pénz volt! De az én fiatal életem már csak ér annyit?

A talpraesett nővérem a konflissal kivitetett az állomásra. A hajtónak nem kellett fizetni, mert úgyis a vonathoz igyekezett. A masinával irány Kalocsára! A portán gyorsan beengedtek, mert már nem voltam magamnál. Úton voltam az örök hazába. A hátsó feljárón egy markos férfi vitt fel. Fel, a tüdőosztályra!

A vizsgáló szoba ágyán nyomban csapra vertek, azaz megcsapoltak. Arra sem volt idő, hogy nővért hívjanak, ezért megtette az enyém is. Kéznél volt. Vele nyomogattatták a leszívó gumilabdát. Nemcsak a tüdőm volt tele, de állítólag a szívem is a vízben úszkált. Vízben tehát nem volt hiány.

Állítólag, mert orvosnak már azóta csak kötve hiszek, félóra múlva meghaltam volna. Isten bizony, kár lett volna értem! Amikor észhez tértem, vidáman kérdezték:

”Aztán tudod-e, kislány, hogy ki hozott fel a lépcsőn?” Honnan tudhattam, hiszen kívül voltam magamon?

De így folytatta a hivatásos nővérem:

„Bizony, édes kislányom, az nem volt más, mint aki lefelé, a halottas kamrába viszi a holtakat. A te kedvedért szakított a gyakorlattal. Majd köszönd meg neki!”

Egy hónapig voltam a kórházban, és egy évre eltiltottak az iskolától. Nem is csodálkozom, mert olyan soványka lettem, mint a Lázár.

Amikor hazakerültem, az udvaron játszadoztam, mert a vénasszonyok nyara ebben az évben kitett magáért. Egyszer csak megjelent egy fekete ruhás alacsony asszony, és a léckerítésen át azt kérdezte tőlem:

„Itt laknak a Senduláék?”

„Itt - mondtam neki bátortalanul. Szólításomra édesanyám előjött a házból, engem meg rögtön beküldött. Tudom, hogy a hallgatózás vétek, mert mondták a kedves nővérek a Zárdaiskolában. De a kíváncsiság majdnem kifúrta az oldalamat.

A közelükbe osontam. A látogató Potyondiné volt, a koporsós felesége:

„Hallom, hogy nagybeteg a kislánya. Ha meg találna halni, nálunk vegyék ám meg a koporsót! Ne Krasznikéktól, mert mi csak ebből élünk, Krasznik meg bútort is árul.”

Régen elment már az öregasszony, de én úgy elbújtam, hogy csak akkor jöttem elő a szalmából, amikor buktával kínálgatott az édesanyám. / A guta üsse meg ezt a vénasszonyt! Azért is elmegyek a temetésére! / „

Csak annyit fűzzünk hozzá, Barátom, hogy Antóni doktornak nem kellett mankó a hóna alá! Gerincesen, tekintélyt parancsolóan megállt a szakmájában.

 

                                                          Tihanyi László

 

Tihanyi doktor úrnak már szüksége volt a párttagságra, a Népfrontban betöltött funkcióra, tanácstagságra, az ott betöltött elnöki tisztségre az Egészségügyi és szociális bizottságban. Valamint arra az egyházellenes munkára, amivel, mint templommal és plébániával szemközt lakó, meg volt bízva. Bizonyos, hogy Tajdina Józsefet, akit igen szerettek a fiatalok, az ő sürgetésére helyezték el Kecelről. Egy rossz orvos rászorult a párttámogatásra, és viszont.

 

                                                      Egy váratlan lengyel vendég

 

De ne menjünk most túlságosan messzire, Barátom! Még csak huszonkét éves „szabad madár” lehettem, amikor egyik este megjelent nálunk, nem kis meglepetést okozva, egy lengyel fiatalember. Nem sokkal lehetett fiatalabb nálam. Hogy ki hozta hozzánk, és éppen hozzánk, azt már régen elfelejtettem. De az akkori énjét nem. Teljesen nyíltszívű és barátságos srác volt. Valamiért idevetődött Kecelre. Nyúzottan érkezett, de hatalmas háti táskája tele apró ajándékokkal, csecsebecsékkel, lengyel szuvenírokkal. Egy kissé nehezen, de megértettük egymást.

Amióta eszemet tudom, két náció volt szimpatikus előttem: a lengyel és az orosz. A lengyeleket a történelmi kapcsolatok tették barátommá, és a mérhetetlen áldozat, amit a függetlenségükért hoztak. „A megváltó nép”, amelyik önmagát is képes megváltani. Nyitott szívű és öntudatos nemzet.

Az érthető, hogy a lengyel nép nem szereti az oroszt, és lehet, hogy fordítva is igaz. Dosztojevszkijt nem szívesen olvassák, és ez érthető. Van egy másik náció is, amelyik nem szívesen veszi kézbe, mert gyűlöli a kereszténységet. És éppen ebben találkozik a lengyel és az orosz nép egymással. Az orosz irodalom, zene a világ élvonalában. Zenében csak a németek nagyobbak. De egész Európában három nép szenvedett legtöbbet. Az oroszok, a lengyelek és a magyarok. Sajnos, a történelem egyik néppel sem volt elnéző, de korbácsos, mint egy rabszolgatartó.

A magyar kis létszámú, és úgy tűnik, nem talál magára. Öntudatát vesztett nép, aljas erők játékszere az első világháború óta. Ehhez a játékhoz az is hozzátartozott, hogy Magyarországon a Szolidaritás mozgalmának időszakában igyekeztek lejáratni a lengyeleket: „A lengyel sztrájkol, mert nem szeret dolgozni” – ezt sugallták  pitiáner bértollnokok, szellemi segédmunkások a hazai médiában.

Mi segítettünk a világháború idején, ők 56-ban. Egyetlen nemzet sem állt ki olyan bátran mellettünk, mint a lengyelek.

Az sem lehet véletlen, hogy éppen közülük származott Karol Wojtyla, aki II. János Pál néven lett a katolikus egyház vezetője. A XX. század legjelentősebb és legnépszerűbb egyházi személyisége.

Mint ahogy az sem véletlen, hogy meg akarták öletni.

Akadt egy-két ordenáré megnyilatkozás, amikor hazánkba is ellátogatott: „Cápalátogatás” Olyan kis testileg-lelkileg nyomorék emberkék vették célba, akik Lukács György szárnya alatt nőttek föl. Korlátolt és nagyképű kommunisták. Bizonyítván, hogy az ördögöt a Szentnél semmi sem idegesíti jobban.

Véleményem szerint ugyanazok akarták megöletni, akik Dallasban az elnök Kennedyvel végeztek, és ki akarták irtani az egész katolikus családot. A Warren - bizottság jelentésének még az én kutyusom sem fog hinni. Igaz-e, Barátom?

A szentatya haldoklása idején az egész, még normális világ, aggódott érte.  Olyan kortársunk volt, akivel büszkélkedhet az emberiség. Totus Tuus- ez volt a jelmondata. A mindenhatóval való egységet tűzte ki célul maga elé és az egész emberiség céljául. Példamutatóan egységes náció a lengyel, és életképes, amit rólunk nem lehet elmondani.

Ennek a lengyel Jánosnak a mozgékony szelleme gyorsan átsegítette a nyelvi akadályon. Látszott rajta, hogy készült az útra, és egy kis rutinja is volt bizonyos magyar szavak leírásában. Legtöbbször nyomtatott betűkkel fogalmazott. Tehát levelezés útján született a kapcsolat közte, és nemsokára kiderült, egy borvári lány között. Magam is arrafelé jártam udvarolni, ahol az illető kislány lakott. Amikor estefelé hazaballagtam a napnyugta-táji randiról, láttam, hogy Koszta doktor úr autójából szállt ki. Ő volt a hatvanas évek közepén az egyetlen állatorvos Kecelen. Én úgy tudtam, hogy „asszisztensnőjét” vitte haza munka végén, tehát ennek tudatában beszéltem róla, amikor véleményt mondtam.

Mert róla érdeklődött az a lengyel srác: Milyen ember? Mit tudok róla? Én még őszinte ember voltam akkoriban, tehát csak annyit mondtam róla, amit láttam. Csak látásból ismertem. Máig sem tudom a lány nevét, de ez a lengyel fiú teljesen be volt zsongva. Nem is sejtettem, hogy valójában mennyire.

Egy kedves képeslapot küldött Katowicéből az egész családnak:

Kedves Ugranyecz Csálad

Szivéles  űdvőzlem Katoviczről küld János.

Én szerencsem utazik a Katoviczbe.

Sok puszit

János Benek   KATOWICE 17. XI. 65.

Akkor döbbentem meg, eső után köpönyeg, amikor egy év múlva a következő képeslapot kaptam tőle:

Kedves Gyulá

Mér nem montad igázat.

A lány becsapot, es rosz.

Nagy csálodás nekém.

János

                                                        Nem mindenki arany, aki magyar

 

Szegény lengyel János! Azt hitte, hogy minden lány arany, aki magyar. De ne vicceljünk! Az életben már nem találkozunk, hogyan kérjek bocsánatot tőled azért, amit el sem követtem. Aki elkövette, és becsapott, ma már tudom, nem az volt a bűnös.

A „főnöke” tette ringyóvá azt, aki téged behálózott. Lehet, hogy feleségül vetted és elhagyott. Ha ma beszélgetnénk, sem mondhatnék mást, mint akkor: Nem ismertem. De ma már ismerem a volt „főnökét”, aki jellemtelen figura, romlott ember.

Honnan tudom? Kezemben van lakkozott életrajza. Idézem: „1953-tól 1983-ig Kecelen körzeti, majd községi állatorvosként működtem. 1958-ban a kormányzat lehetővé tette, hogy gépkocsit vásárolhassak. Így hatékonyabban tudtam mozogni a körzetemben. 1958-tól 1985-ig minden helyhatósági választási ciklusban / Helyesen: minden választási ciklusban./ megválasztottak tanácstagnak.  1963-tól 1985-ig végrehajtó bizottsági tagnak.”

De a szép múltú, gazdag életű Koszta elfelejti, hogy a falusi népnek éppen akkoriban, hatvan előtt, kezdték osztani a pofonokat a szó szoros és átvitt értelmében. Folyt a szocializálás, amelynek áldozatai is voltak, doktor elvtárs. Nem emlékszik?

 

                                                          Egy sötét alak önvallomása

                                                                  Marosán György

 

Az igazság az, hogy én szívvel-lélekkel a két párt egyesülése mellett voltam. Én tujlajdonképpen „ausztromarxista” vagyok, és ha szabad ezt kifejezni 1985-ben, változatlanul ezen az állásponton vagyok, mert a Linzi program a proletárdiktatúrát is kodifikálja. Sőt, tovább megyek, 1934-ben Bécsben volt az első fegyveres összecsapás Európában a fasizmussal. Az egyesülést meg kellett csinálnia kör bezárult 1948-ban. Az egyesülés kongresszusán kijelentettem, hogy én még mindig szociáldemokrata vagyok, de igyekszem jobb kommunista lenni, mint Farkas Mihály.

Másszunk egy kicsit mélyebben ebben a kérdésbe! 1948 a fordulat éve. A történész, ha nem pozitívan nézi az ország 1948-ban lezajlott döntő változást, akkor hazudik. 1949-ben  beszélek a Köztársaság téren, az Erkel színháznál és a Pártháznál Rákosival. Ott együtt van Szönyi, Szalai, Szirmai és mások. Három nap múlva meghívást kapok egy titkársági ülésre, ahol közlik, hogy Szönyit és Szalait mint imperialista ügynököket letartóztatták. Rajk letartóztatását is egy titkársági ülésen tudom meg. Beszéljünk magyarul! A titkárság – a vezérkar. Rákosi, Szakasits, Gerő, Révai, Rajk, Farkas, Kádár és Marosán. Rákosi egy bizonyos idő elteltével a Központi Vezetőség nomenklatúrájából kiemel elvi és személyi kérdéseket. Átemeli a Központi Bizottságba, ez már szűkebb testület. Egy idő múlva beemeli a Titkárságba. A munka megosztása négy embernél összpontosult. A négyesbe nem emelték be Nagy Imrért sem. Vas Zoltánt a gazdasági élet különböző területeire csúsztatták, Nagy Imrét pedig a központi vezetőségi ülésen mint Buharinistát leváltották. Nevetni fog! Ki az, aki megindokolta a leváltást? Donáth Ferenc. Ugyanaz, akire később szintén rekerül a sor.

De maradjunk Rajknál!

Én minden titkárságitól féltem, mert itt dőltek ki egymás után az emberek. Rákosi közli: „Nagyon fontos bejelentésem van az elvtársaknak. Sikerült a Szőnyi-Szalai-kémcsoport főnökét elfogni; és le kellett tartóztatni Rajk Lászlót.”

Én ültem és néztem a titkárság többi tagjait. Kádár halálsápadtan ül, Révai törli a szemüvegét, Szakasits zavartan néz rám, aztán Rákosira. Semmi jel nem mutatkozott annál a bizonyos négynél. Mint ahogy a Tito-dolgot is, a jugoszlávokkal való szembenállás dolgát is ez a négy tudta pontosan. Ez a négy pedig: Rákosi, Gerő, Farkas, Révai. Amikor ennek vége volt, lementem Szakasitshoz, és megkérdeztem,.mit szól ehhez. Azt mondta: „Nézd, én már nem tudom, hogy itt mi történik.”Utána felhívtam először Farkast, és lemenetem hozzá. Mondom: „Ez számomra valahogy érthetetlen.”

„Ez határozat, mi tudjuk, hogy mit csinálunk, és az elvtársak is tudják Moszkvában, hogy mit csinálnak – és ezen van a hangsúly -, ezen nem vitatkozunk, vedd tudomásul!” ez nekem kevés volt, elmetem Révaihoz, aki beteg volt akkor. Azt mondta:”Gyurka, én nem vagyok abban az állapotban, hogy ezt neked megmagyarázzam, vedd tudomásul!” Ebbe se nyugodtam bele, felhívtam Rákosit, és kihallgatást kértem tőle.

Meg voltam győződve, hogy Rajk becsületes, tisztességes ember, a pártjáért mindenre képes. Mondom Rákosinak:”Milyen vezető vagyok én, vagy lehetek én, ha nem veszem észre, hogyí ez egy címeres gazember?! Legyen szíves engedjen el, ez nekem sok”. És ekkor Rákosi a következőket mondta:”Nézze, Marosán, ha maga feláll, akkor mi mit fogunk mondani Nenniéknek?/Figyelje ezt a revolvert! A munkásegység, a két párt együttműködése…Nenniék ’56-ig együttműködtek az Olasz Kommunista Párttal./ „ Ha maga feláll, ez pártszakadás!” Maradtam.

A második lemondás már Szakasits Árpáddal függött össze. Szakasits Árpádot letertóztatták, Rákosi a lakásán közölte velem. Meghívott magához, leültünk beszélgetni, és akkor azt mondta, hogy kénytelenek vagyunk Szakasits Árpádtól megválni, mert a Horthy-éra qlatt rendőrbesúgó volt, és ehhez hasonlókat mondott.

Mondtam neki: ”Ide hallgasson, Rákosi elvtárs! Ilyen alapon engem is le lehet tartóztatni.” Azt mondja: „Miért?”Mondom neki, hát ide hallgasson, minden legális szervezetnek a vezetője szoros kapcsolatban kellett hogy legyen, az állam- védelemmel, a belüggyel, a rendőrséggel és a kormánnyal.. ezen az alapon lehet engem is…Nem, nem maga kivétel. Tudjuk magáról, hogy kicsoda.”

„Kérem ez nekem sok, én ezt nem tudom elviselni; morálisan, emberileg az én számomra ez elfogadhatatlan.”

„Drága Marosán elvtárs! Ha maga most elmegy, akkor a munkásegység, az egyesülés csorbát szenved. Maga, aki sokat tett azért, hogy ez létrejöjjön, most az egészet föl akarja borítani?” És maradtam, de már úgy jöttem el tőle, hogy tudtam, rám is sor kerül….

És most el kell mondjam magának: ivó ember vagyok, de soha életemben annyit annyit nem ittam, mint akkor.. Naponta egy üveg konyak, száz cigaretta. Ha nyugatra szököm, akkor le kell ülnöm a Peyer mellé, a mellé a Peyer mellé, akivel hosszú évekig harcoltam, és aki nyugaton már a szociáldemokrata mozgalomnak kiemelkedő egyénisége. Leülni Peyer mellé, mert Nyugaton más nem képzelhető el számomra, ez az a Rubicon, amit éb nem léphetek át. Maradok hát, és várom, hogy értem jönnek.

Letartóztatásom délutánján még tartottam egy minisztériumi aktívát; akkor este, alig, hogy levetkeztünk, kopogtak a hálószobám ajtaján. Péter Gábor:” Gyuri, gyere ki!” És én erre kijöttem, úgy, hogy a Juli kislányomnak – aki kilenc hónapos volt akkor - az utolsó pillantását még elvittem magammal. Pizsamában voltam. Beültettek egy kocsiba, és elvittek Budára, egy villába. Egy Szűcs nevű ezredes meg egy másik, ronda pofájú pali…most hirtelen nem jut eszembe a neve…Szendi, egy alezredes…

Szűcs annyit mondott csak:”Kérem, tudja, miért van itt? Csak őszinte vallomására van szükségünk, semmi másra. Az első dolog, amit alá kell írjak, az, hogy lemondok mint könnyűipari miniszter. Aztán kezdett piszkálni. Ez ment őt napon keresztül, de úgy, hogy kétóránként. Tehát aludni se hagytak. Két hét letelte után az Andrássy útra vittek. Nem mondom el, hogy mi mindent csináltak. De nem jutottak eredményre. Eltelt két hét, egy hónap, hat hét, két hónap – és nincsen vallomás. Mi a vád? És ekkor jött a legérdekesebb dolog: angol kém, jugoszláv kém, rendőrspicli. Tényleg nagyon össze voltam törve. Elhatároztam: rosseb egye meg, megdöglök. Így is nyertem a háború alatt; hogy azt megúsztam, a többi ajándék volt.

Egyszer felvittek egy éjszaka. Szendi egyedül. Felolvas egy jegyzőkönyvet: angol kém, titóizmus, rendőrbesúgó. „Írja alá!”Nem írom alá!”Azt mondja: Jó. Két óra múlva behozzuk a feleségét, a gyerekét,, az édesanyját, a testvéreit és a sógorait. Két órán belül, ide a pincébe.

„Mi a garancia, ha mégis aláírom? Mert én tudom, hogy a halálos ítéletemet írom alá.” „A garancia Rákosi elvtárs és mi.” És én aláírom. Utána megváltozik minden. Feltáplálnak. A Szakasits – per második vádlottja vagyok, és engem ítélnek halálra. Hosszú ideig tartott a tárgyalás a Markó utcában. Onnan elvittek a conti utcába, és én tudtam, hogy ott akasztották föl Rajkot. Egyszer megjelent Jankó néhány államvédelmi tiszttel, és közölték, hogy a halálos ítéletemet életfogytiglanra változtatták.

A Conti egy speciális börtön volt. Kevesen beszélnek róla. Talán még beszélhetne Kádár. Amikor beléptem a zárkába, megálltam. És ekkor gyulladtam be. Egyáltalán: miért hagyott engem Rákosi életben. Húsz év! Ki lehet ezt bírni? Mindig, végig egyedül. Még azok sem ismertek, akik vigyáztak rám, holott minket tisztek őriztek. Nem lehettünk ott többen, mint tizennégyen. Később rekonstruáltam: Mindszenty is, Kéthly is itt volt.

Egyszer írtam as feleségemnek, hogy váljon el tőlem, vegye fel a lánykori nevét. De válasz nem érkezett. Nem tudtam, hogy odakünn milyen világ van. Egy dolog volt jellemző: valamikor”52–ben megszűnt a tejeskávé és megszűnt a mindennapi hús. Ehelyett sárgarépát adtak, jött a köménymagleves, és a jó kenyér helyett a komisz. Akkor az volt az érzésem, hogy odakint valami nem stimmel.

Az örők nem beszéltek semmiről! 1954-májusában csomagolás. Egyik óráról a másikra Vácra, külön épületbe vittek, de akkor már kevesebben voltunk. Egyszer csak jöttek, és letették a Május 1. Ruhagyárból egy rend ruhát. Aztán. szokatlan időpontban jött a borbély. Minden héten bejött, de akkor a hét közepe lehetett. Megborotvált, megynyírt, felöltöztem. És akkor találkoztam öt év után a feleségemmel. 1955 decemberében tudtam meg, hogy ’53-ban Sztálin meghalt.

Három hónap híján hat évet töltöm börtönben. Újpesten lakott a család, oda vittek. Másnap reggel egycivil államvédelmis:”Marosán elvtárs, várják a pártközpontban.” Huszonnégy óra telt el a kiszabadulásom óta.! Beülünk a kocsiba, megérkrzünk a pártközpontba, és felvezetnek arra az emeletre, amelyikan Rákosinak a szobája van. Beléptem. Ott találkoztam Rákosival és Hegedűs András miniszterelnökkel.

Az, hogy a Hegedűsből miniszterelnök lett, az számomra ma is teljesen érthetetlen  és felfoghatatlan.Kölönösen az volt akkor. A híres asztalnál, ahol az a vezérkar ült mindig, annál ültünk le. A kezem le volt fagyva. Rákosi üdvözölt, a család után érdeklődött. Egyébként Böskét nagyon szerette ő is meg Fenyicska is, a felesége.

„Marosán elvtárs, nagyon sajnálom, hogy Péter Gábor bandája ezt tette magával…” Ránéztem. „Rákosi elvtárs, én, mint kommunista jöttem ki a börtönből, tessék velem így beszélni! Hagyjuk Péter Gábor bandáját, az nem mer engem letartóztatni, ha maga erre parancsot nem ad.”Békésen elváltunk.

Egyszer Réti a Párttörténeti Intézetből telefonon hívat, azt mondja, itt van Rákosi elvtárs. Átvettem a kagylót: „Jöjjön át hozzám, Marosán szeretnék magával beszélgetni.!” Átmentem.

Mondtam neki, nézze, valahogy furcsán hangzik, hogy egy agrárországban, ahol kenyérevők vagyunk,” nagyon szar a kenyér.” Azt mondja Rákosi: ”Én is azt eszem.”

Később iderült az is, hogy Budapestnek / április közepén járunk/ és az országnak körülbelül két hétre való lisztkészlete van. Ezért most utaztatjuk Párizsba az élelmezési szakembereket lisztvásárlásra. Ezért jött Magyarországra a híres állati takarmányozásra használható, de emberi táplálkozásra veszélyes liszt, amit a szaktársak elneveztek francia púdernek. Kiderült, hogy a Rákosi - féle vezetés az őszi vetést már eladta, mert ebből akarta kifizetni az adósságokat. Tehát adva van a sütőipar területén egy ócska nyersanyag, és adva van egy olyan intenzív kenyértermelés, amelyiknél a minőség teljesen alárendelt.

Mentünk kifelé az üzemből, a „beolvasóba”, ahonnan az áru megy ki a piacra, és már meszziről láttam, hogy az egyik sarokban ott van vagy tizenkét kocsi kenyér. A tizenkét kocsi kenyeret úggy képzelje el, hogy minden kocsin volt körülbelül egy mázsa. Lehúzok egy kétkilós kenyeret: a réti. Ha feldobom, megáll a levegőben. „Kinek csináltátok?”

És akkor Bartus Pista elmondta, hogy a pártközpontnak, a budapesti pártbizottságnak, a BM-nek és a HM-nek.”Jó, akkor csomagolj be két veknit, húsz darab zsemlét!” Okosabbat nem tehetek, Rákosit sarokba kell szorítani. Hazamentem, magamhoz vettem a kenyeret, amit a feleségem reggel az üzletben vett, azt a zsemlét, amivel, ha fejbe vágok valakit, akkor biztos, hogy a temetőben köt ki, és a két csomaggal berohantam a pártközpontba.

Rákosi rögtön fogadott: Mondtam nekki:”A múltkor érdeklődött, hogyan látom az országot és Budapestet. A kenyérről is szó volt. Amikor mondtam magának, hogy a kenyér így meg így néz ki, azt felelte, hogy én ugyanazt a kenyeret eszem. Erre gondolt? Kivettem a csomagból a szép kétkilós kenyeret. Rákosi megfogta: Tényleg nagyon szép volt, még gyönyörködött is benne. „Igen, látja Marosán elvtárs, amíg maga bent volt, azért itt forradalmi véltozás következett be.” Kivettem a zsemlét. „Erre gondolt,ugye?” „Igen.”  Akkor kivettem a a másik csomagot, és az íróasztalára borítottam. „Mert ezt a szart én eszem! És az ország eszi!” Halálsápadtan nézett rám.

” Mondja meg, kit akarunk becsapni?”

                                                               Az utak összefutnak című riportsorozat részlete.

 

 

                                                                      Ankéton

 

Az ötvenes években, amikor a mezőgazdasági termények még nem a piacon cseréltek gazdát, hanem szoros beszolgáltatási rendszer volt, az egyik faluban kidobolta a kisbíró, hogy ankét lesz a beszolgáltatási kötelezettség még nem százszázalékos teljesítése miatt, és a megjelenés minden nagykorú férfinek kötelező.

Megkezdődött az ankét, mondjuk, délután négykor, de a mi történetünk főszereplője csak éjféltájban került haza.

Kérdi tőle a felesége, aki ébren várta:

Mostanáig tartott az ankét? Mit csináltak ott?

A férfi csüggedten nézett rá.

Mit csinálnak egy ankéton?...’an két pofont kaptam, hogy még mindig cseng a fülem.

 

                                                                       Koszta

 

Amikor a beszolgáltatás világán túljutott a parasztság, jött a téeszszervezés, teljesen önkéntes alapon. Mennyezetbe lövöldözéssel, orrba nyomott hegyes ceruzával, s aki akkor sem szánta rá magát, otthagyta a földjét, vagy fölakasztotta magát. Olyan világban kapott kedves doktor uracskám saját autót. Nagy gazemberségnek lehetett az a bére. Kádár bérencének a bére!

Kommentár: Aki 1958-ban, Nagy Imre kivégzésének évében, gépkocsihoz jut, az új rendszer feltétlen támogatója, tehát tagja az MSZMP-nek. Igen hatékonyan mozgott, mint autótulajdonos a könnyen megszerethető nők világában is. Amikor a hatvanas évek közepén jártunk, ez az ember már két gyerek apja volt. Túl a negyvenen. Az a kislány legfeljebb húsz lehetett. Nem hiszem, hogy a doktor úr charmja csábította el azt a lányt./Mert az nincs neki. Csak nagyképűsége, és határozott fellépése, ami a gátlástalanság biztos jele. / Valószínűbb a pénz, és főleg az autó, ami akkoriban ritkaság volt. Egyébként azt hiszem, nem járok messze az igazságtól, amikor, ha már állatorvosról van szó, bizonyos éjszakai, sunyi élőlényekhez hasonlítom - gondolatban.

Az én szememben kiemelt bűnnek számít, hogy a szegénynegyedből választott magának partnert. Mert a Nyúl utcát, akkor még Kun Bélát, szegény emberek lakták. Nem tesz említést arról, hogy asszisztense is lett volna. Ha volt, bizonyára csak férfi lehetett, hiszen nem kisnyulakkal foglalkoztak. Szarvasmarhákkal és sertésekkel. Azok megragadásához férfikéz kellett! Röviden: a Kádár-rendszert támogató, pitiáner kis szoknyavadász volt. Levakartam a lakkot. De nem lettem tőle boldogabb. A családfájának, amellyel tetszelegve kérkedik, meglehetősen satnya hajtása Koszta Sándor.

Csak a Vasarely-féle / Vásárhelyi Győző / „murális” valamijét tudnám néki megbocsátani! A címe is rendkívül talányos: Lecek. Nem Kecel akar az lenni, csak az agg mester rosszul tette fel a pápaszemét?

 

                                                               A szatócsbolt

 

Ugranyeczék eladták a mesebeli erdőt, amely azért volt az, mert a saját szemükkel sohasem látták, de az árából nyithattak egy parasztboltot még a háború előtt. Megkapták az iparengedélyt. Kibérelték Berta Feri bácsiék utcára nyíló helyiségét, és kirakták a cégtáblát:

 

                                                               SZATÓCSBOLT

                                                           Tul.: Ugranyecz András

 

Még fotó is készült a nagy eseményről. Ezen ott áll a tulajdonos az ajtóban, mezítláb.

A polcok megteltek. A vevőket kedvesen fogadták és kiszolgálták. No, ez nem ment olyan simán! Mert ha az édesapám volt a soros kiszolgáló, mindig megcsappant a bevétel. Nem értett úgy az emberek nyelvén, mint a felesége, Farkasfalvi Eszter, az édesanyám. Esztinek meg is mondták, hogy András nem való boltosnak. Ők aztán ehhez igazodtak. Apámnak megmaradtak a földek: a Kanális-part kukoricása meg a szőlőművelés. Anyámnak a pult. Lassacskán, de azért jött a pengő. Milyen örömteli események voltak, sőt szórakozások, az esti kasszazárások.

 

                                                               Boros Zsigmond boltja

 

Versenyezniük kellett, mert volt már az utcában, néhány háznyira, egy másik is. Egy vegyesbolt, a zsidó Boros Zsigmondé. De a harmincas évek végén a tulajdonos már idős ember volt, ezért fölfogadta segédjének a Balogh Ferit. Ő katonának kevés volt, de Borosné besorozta. Az asszony éppen húsz évvel volt fiatalabb, mint a férje, és húsz évvel idősebb, mint a segédjük.

Talpraesett legény, kiszolgálónak teremtette még az Isten is. Fürge járású, gyors beszédű fiatalember, és addig le nem hervadt orcájáról a mosoly, amíg a pénzt a kasszába nem söpörte.

Esténként, a zárás után, mindig leltározott, és ilyenkor a haszon kisebbik felét bizonyára zsebre vágta, hiszen megdolgozott érte. De az is lehet, hogy ilyenkor a Borosnéval számolták meg töviről hegyire a bevételt. Sokan sejtették, hogy selymes viszonyban van a tulajdonos feleségével. Az esti leltározást és Borosnét kajánul összekapcsolták, és úgy is kérdezték tőle:

„Ferikém, tegnap este is leltároztál? Mekkora volt a bevétel?”

1.

A boltos a segédhez:

- Hát ide hallgasson, maga….maga…! A múlt héten, amikor valamivel korábban jöttem haza az ipartestületből, maga a feleségem ágyából bújt elő. Ma rá kellet jönnöm, hogy száz pengő hiányzik a kasszából! Figyelmeztetem, ha még egyszer valami előadódik, maga ki van rúgva.

2.

A boltos a segédhez:

- Mondja, kérem, vak maga? Képes beleszeretni a feleségembe? Leveleket irkál neki, hogy megszöktetné, csak nincs pénze! És nem veszi észre a páncélszekrényben a kulcsot?

 

Az öreg Boros már lemondott minden haszontalanságról: asszonyról, haszonról.      Egész nap a nyugágyban szunyókált. Talpalt már egész életében eleget!

Nyáron egy igen termékeny barackfa alá állíttatta a nyugágyat. Hallgatta a csendet, és csak nagyritkán jutott el hozzá a hosszú fakerítésen keresztül valamelyik paraszt ostorpattogtatása, kocsijának zörgése.

Ha puha barack hullott az ölébe, azt eszegette gyenge ínyével. Sötét kalapja ott hasalt mellette a fűben, mint egy fekete macska.

Szellő, ha támadt, és meglengette vézna hajszálait, gyorsan a fejére csapta. A meglévőkre nagyon vigyázott, nehogy azt az ötven ősz hajszálat is elsodorja a szeles szelecske. Úgy félt, szegény, a teljes kopaszságtól, mint más, korabeli, a haláltól.

A körülötte forgó világban pedig szólhatott a pajzán nóta:

 

                                                    Ablakomon ne kopogtass!

                                                    Jöjj be, rózsám, mert alusznak!

                                                    Alszom én is, alszik más is.

                                                    Jöjj be hozzám, aludj te is!

 

                                                                 Illés Béla

 

Ami pedig a külvilágot illeti, folyt a véres spanyol polgárháború, Hitler már lebombáztatta Guernicát. Moszkvában fejét veszik Kun Bélának, aki az odalátogató Illyés Gyula visszaemlékezése szerint, sírva fakadt, ha a magyar Himnuszt hallotta. Ő az, aki 1919-ben még az eget is vörösre mázolta hazánk felett, és vérrel.

Ebből is látszik, hogy már nem volt beszámítható állapotban, tudta, hogy előbb-utóbb Sztálin áldozati báránya lesz, akit a személyi kultusz oltárán föláldoznak majd. És még néhány száz hithű magyar bolsevikot.

De a titkára, Illés Béla megúszta. Rafinált róka volt, mert amikor érezte a veszélyt, elbújt a vadász elől. A harmincas évek vége felé elment pincérnek Ázsiába, hogy ne legyen szem előtt. „Amikor Kun Bélát letartóztatták - mesélte Illés -, engem is berendeltek a Csekára. Ismerted Kun Bélát? – szegezték nekem a kérdést. „Hát persze, hiszen a titkára voltam.” A szovjet elvtársak meglepetése nem ismert határt, mert előtte kihallgatták már Kun Béla legjobb barátait, de ezek, kivétel nélkül, valamennyien megtagadták őt, kijelentették, hogy már évek óta nem látták. Illést a beismerésért őrültnek tartották, és kirúgták. Fogta magát, és bemasírozott a Vörös Hadserege.

Ezért volt Kun Béla hazafias hangulatban, ezért dúdolgatta magában, zárt ajtók mögött és magányosan: „Szép vagy, gyönyörű vagy Magyarország!” Késő bánat, eb gondolat.

Illés pedig, amikor végre hazajöhetett, és főszerkesztője lett az Irodalmi Újságnak, akkor éjjel-nappal Rákositól rettegett.

Ha a kopasz, a maga palócos nyelvjárásával megdicsérte, pezsgőt bontott, ha ledorongolta, akkor vidékre menekült, hogy a fő művén dolgozhasson. A Kárpáti rapszódián, amit sikerült kiadatnia, csak az isten tudja, hányszor. De kétlem, hogy rajta kívül, végigolvasta más is. Képes Géza írt egy „epigrammát” az idegroncs és gyomorbajos Illésről:

 

Beléndek elvtárs súlyos szívbaja

Irányítható, furcsa nyavalya:

Valahányszor a vonal változik,

Ő szanatóriumba távozik.

Szerkesztők, gépírók, irodasegédek

Várják, lesik, mikor jön vissza jó Beléndek.

S hetek múltán, mikor visszatér végre,

Nem gyógyultan, de már tettvágytól égve,

Szobákon, utcán a hír végigszáguld:

Hurrá! A helyzet megszilárdult!

 

              1956 nyarán igen sokszor figyelmeztette meggondolatlan elvtársait és meakulpázott:”Ti – s nagyot sóhajtott – ti, fiúk, nem tudjátok, hogy mennyit féltünk és mennyit hazudtunk mi harminc éven át - odakint!”

Erről nekem csak az jut eszembe, hogyha valaki nem fél az Istentől, féljen Rákositól meg Sztálintól.

 

                                                                          +

 

Bemegy a zsidó egy henteshez. Rózsaszín sonkák mosolyognak rá. Vallása ugyan tiltja, de ő megkívánja. Nagyot nyel, és megkérdezi:”Hogy az a sonka?”

Abban a másodpercben iszonyatos mennydörgés, és a közeli villámcsapás miatt kialszik a villany. A zsidó szepegve néz fel a mennyezetre:

„Kérdezni már csak szabad?”

 

                                                                 Mi a revízió?

 

Barátom, menjünk vissza a múltba!  Kérdezzük meg a történelmünktől, hogy mi az a revízió.

Tudod, Barátom, a huszadik század elején, száz éve, úgy alakult a világ sora, hogy a PÉNZ elkezdte irányítani a politikusokat meg az újságokat. Ha valamiből óriási hasznot lehetett húzni, az a HÁBORÚ volt, a megölt embermilliók vére.

1914 és 1918 között, az I. világháborúban, ötmilliót mészároltak le az egymásnak uszított férfitömegek. Aztán, mint a labdarúgásban, győzött az, aki több gólt lőtt, azaz több embert tudott veszteni. Tudom, hogy morbid, de a három millió halott legyőzte a két milliót, ezért nyert az Antant a Központi Hatalmak hadserege ellen 3 : 2 - re.

Ennek az lett a következménye, hogy a győztesek, és „győzelem, ha van”, a vesztes országok területéből lenyestek néhány szeletet. Magyarországot, ki lehetett volna az örök vesztes, ha nem Ő, azok a politikai hentesek ott Nyugaton, szabályosan feltrancsírozták egy Trianon nevű palotában.

Tehát ezzel a gazdag ország képviselőivel is aláíratták a békeszerződést Trianonban, vesszen e név is. Ezzel megfosztották területének kétharmad részétől, és a korábbi lakosságának harmada a szomszédos országok rabja lett.

Aztán húsz év múlva a PÉNZ urai újra beintettek, és elkezdődött a II. világháború. Csak most már nemcsak Európa volt a versenypálya, hanem az egész Föld földje, vize és levegője. Milliárdokat lehetett tenni olyan híres-neves politikusokra, mint Hitler, Sztálin, Churchill és Roosevelt.

Kivétel nélkül mind meghálálták. Csak most már nem ötmillió, hanem 50 millió embernek oltották ki az életét. És újra voltak győztesek, akik a legtöbb katonájukat vesztették, de a legtöbbet nyertek. Sztálin, Churchill és Roosevelt legyőzte Hitlert. Mit gondolsz, Barátom, mi magyarok, melyikre tettünk? Hitlerre! Természetesen nem ő volt a befutó.

Fordítsuk komolyra a szót! A II. világháborúban a családunk is elsiratta egyik derék tagját. A József nevű nagybátyámat, akit magyar földön lőttek agyon az oroszok. Az ő neve is ott van temetői emléktáblán, köbe vésve.

 

                                                                      Teleki Pál

 

Bizony, beszéljünk róla, mert újabb megpróbáltatások sorozatát hozta az egész magyarságra. A kis Magyarországnak nem akart igazságot szolgáltatni más, és az is csak ímmel-ámmal, mint Hitler.

Csúnya latin szó ez a revízió, kedves Barátom, de ha magyarra lefordítom, azt jelenti:

”Adjátok vissza, amit elraboltatok tőlem!”

Teleki Pál, aki egy tisztességes magyar ember és politikus volt, már 1939 végén attól tartott, hogy a Hitlerrel kötött szövetség végzetessé válhat a számunkra:

„A németekkel kell menni, mert másképp nem lehetséges, de csak egy bizonyos pontig.. Ez a pont, ez a határvonal, a háborúban való részvétel. Ezt semmi esetre sem fogjuk megtenni, mert idegen érdekekért nem fogunk elvérezni hiába.

A revízió, s ezt csak neked mondom, a legnagyobb veszély, ami fenyeget, de ez ellen nem tehetek semmit, mert belebukom. A közvéleményünk meg van őrülve. /Vagy őrjítve?/ Mindent vissza! Akárhogy, akárki által, bármilyen áron. A revízióba bele fogunk pusztulni, ez fog minket a háborúba belesodorni.

Visszakaptuk a Felvidéket, jó, vissza Ruszinszkót is. Ezeket meg tudjuk még emészteni, átvenni, berendezni. Most Erdélyen a sor, rettegek, mi lesz akkor. Ha Erdély visszajő, ezzel örökre elkötelezzük magunkat a németeknek, akik majd azután követelik az árát. És ez az ár, a velük való háborúzás lesz. Az ORSZÁG maga lesz az ára a revíziónak.

/Ezt írta Teleki Pál Horthy Miklósnak még 1939 végén./

 

                                                               A háború közepén

 

A második háború kellős közepén születtem én.

Képzeld el, én is úgy jöttem a világra, ahogy te. Ember vagy kutya ebből a szempontból egyre megy. De az amerikai pilóták szemében is, akik onnan föntről és parancs alapján, 1944 tavaszán, amikor még kétéves sem voltam, elkezdték bombázni Magyarországot. Egyszerű volt a tájékozódás.

A Duna akkor még kékesszürke szalagja elvezette őket a fővárosig. Azt is bombázták először, és azért voltak kevesebben Móricz Zsigmond temetésén, mert az előző napi első légitámadás otthon marasztalt sok embert. Mentségemre mondom:

Én csak azért nem vettem részt, mert a földi útlevelem kiváltására vártam, és majd csak két hónap múlva kaptam meg. Ott, abban a kis Liget utcai házban! Illyés Gyula bácsi temetésén, Bartók hamvainak hazai földbe bocsátásakor már megjelentem. Jelentem!

 

                                                                          +

 

Erről jut eszembe, hogy milyen precíz óramű szerint váltják egymást az üstökösök a felhőtlen magyar égen. Jókai halálának évében figyel fel a közvélemény Bartók Bélára, akinek Kossuth - szimfóniáját abban az évben, tehát 1904-ben mutatják be.

 

                                                       Pánikbeteg Magyarország

 

Nemcsak Budapest, de az egész ország pánikbeteg lett. Mindenki igyekezett úgy helyezkedni, hogy túlélje a háborút. Volt olyan pesti, aki a bombázások elől Kecelre költözött. Volt olyan magyar, aki kiderítette magáról, hogy ő német. És voltak, akik úgy várta az oroszokat, mint a zsidók a messiásukat. A háború ekkor még kétesélyes volt. Bár voltak mindkét lábon álló emberek, akik azt mondták:

„Akihez mi, magyarok csatlakozunk, az bizonyosan veszít!”

Az első világháborús tapasztalat mondatta ezt a reálpolitikus civilekkel.

Mert a vezetőink a fellegekben jártak! De ha már ott jártak, nem találkoztak a hatalmas amerikai légi konvojokkal? Mert itt Borváron minden napsugaras időben „megcsodálhattuk” őket. Én is végigremegtem a repülőcsordák dobhártya-repesztő vonulását, és a „nörszöm” állítása szerint, ilyenkor pelenkát kellett rajtam cserélni.

Volt oka félni az aggnak, hogy nem természetes halállal fog elbúcsúzni ettől a sárgolyótól. Az ágyútöltelék férfinak, hogy a fronton melyik pillanatban agyonlövik szemből, oldalról vagy tarkón. Esetleg golyó híján, takarékoskodva, fölakasztják, mert útilaput kötött a talpára, és civilbe öltözött. És lenghet sovány teste a szélben, mint a Halál rongyos zászlaja.

Ha fogságba esett, túléli–e az úri bánásmódot, vagy valahol elkaparják, hogy az éhes farkasok könnyebben kikaparják, és az éhes vadak sorsot vetnek rajta. Jéggé fagy-e vagy tűzözönben pusztul. Megtalálják-e minden darabját, ha temetni akarják? A harckocsi nem taposta-e testét olyan laposra, mint egy palacsinta. Vagy testének bomló sejtjeitől még évek múlva is bűzlik az orosz, az erdélyi vagy a magyar határ. Esetleg nyugati fogságban elpusztult fogolyként más tájon, a civilizáció csúcsain járó Európában.

 

                                                    Ifjú Farkasfalvi András a Donnál

 

Voltak keceliek a Donnál? Hogyne lettek volna! Farkasfalvi András volt az egyik, a nagybátyám. Akiért még a nagyapám is aggódott, mert igen messzire elkerült hazulról.

Ott készültek 1942 telén a holtbiztos orosz támadásra fagyoskodva és rettegve, mert olyan gyenge volt a felszerelésük, hogy semmi jóra nem számíthattak. A megszorult németek segítségére a legkevésbé. Amikor 1943. január 12-ének délelőttjén rájuk szabadult a pokol tüzérségi és páncélos hadereje. Ameddig testileg-lelkileg bírták, ellenálltak. A halottakat nem temették. Egymást váltották a lőállásokban, hogy tovább teljesítsék a kemény, Jány Gusztáv fogalmazta parancsot.

Maga is megsebesült. Gránátszilánkok tépték a testét, és nem volt más kiút, csak a menekülés. Felkönyörögte magát egy nyugat felé tartó teherautóra, ami az első tábori kórházig elvitte. Kiszedték sovány testéből a szilánkokat, de egyet benne felejtettek. Megmenekült tehát a poklok poklából, de ezer meg ezer társát betemette a tél, a fagy, az éhség és a kimerültség. Azokat, akik túlélték a doni katasztrófát, ne is hívták harcba többé. Igen kevés behívót küldhettek volna erre a világra.

 

                                                                  Jány Gusztáv

 

Jány / Hautzinger / Gusztáv, a parancsnok így vélekedett a 2. magyar hadsereg teljesítményéről: „1. A 2. magyar hadsereg elvesztette becsületét, mert kevés – esküjéhez és kötelességéhez hű – ember kivételével nem váltotta be azt, amit tőle mindenki joggal elvárhatott.

Állásainkból ellenséges túlerő kivethetett még akkor is, ha a csapat kötelességét megtette. Ez nem szégyen. Ez szerencsétlenség. De becstelenség az a lelkevesztett, fej nélküli, gyáva menekülés, mit látnom kellett, miért most a szövetséges német hadsereg és az otthon mélységesen megvet bennünket. Ehhez minden oka meg is van.

2. Vegye tudomásul mindenki, hogy innen sem betegség, sem sebesülés, sem fagyással el nem engedek senkit. Azon a területen, ahol gyülekezésünket elrendelték, hol az újjászervezést végrehajtjuk, ott marad mindenki, míg meg nem gyógyul, vagy el nem pusztul.”

Ilyen hangnemben folytatódik tovább a vezérezredes úr hadparancsa, ami egyedülálló a hadtörténetben. Lélekben német maradt, és azoknak akart imponálni. Ezt az embert később halálra ítélték és kivégezték, de azután rehabilitálták.

A stílus az ember. A szövegéből kiderül, hogy csak törte a magyar nyelvet, mint Horthy is a húszas évek elején.

 

                                                                    Stomm Marcell

 

Stomm Marcell vezérőrnagy hadparancsából:

„A magyar királyi III. honvéd hadtest 1943. jan. 12-től kezdődőleg a Don-állások kézbentartásáért súlyos, veszteségteljes harcokat vívott.

Az urivi áttörés következményeképpen a magyar királyi 2. hadseregtől elválasztva, a Korpsgruppe Siebert alárendeltségébe került. Ebben az alárendeltségben több mint 12 napon át biztosította a német 2. hadsereg tervszerű visszavonulásához szükséges időt.

A harcokban a magyar csapatok emberfeletti hősiességről tettek bizonyságot. A mindinkább fellépő lőszer – és élelemhiány, párosulva a szokatlan nagy hideggel, megtörte a védők ellenálló erejét. E perctől kezdve a német hadvezetés számára csak tehertételt jelentettünk.

Elöljáró parancsnokomnak ismételten bejelentettem csapataim helyzetét, kérve azoknak kivonását, egy hátsóbb helyen való pihentetését és újból való szervezését. Sajnos ez nem történt meg, hanem lőszer, élelem és fedél nélkül, a puszta havon szenvedtették végig az orosz tél borzalmas éjszakáit. Láttam rajtatok, hogy napról napra sorvad testi és lelki erőtök, és hogy valamennyien a biztos pusztulás elé tekintünk…

Ezek után kénytelen vagyok mindenkinek saját belátására bízni jövendőjét, mivel élelmet, lőszert és végrehajtható feladatot adni nem tudok.

A magyar haza mindenkor hálás szeretettel fog visszaemlékezni hős fiaira, akikéhez hasonló sors csak keveseket ért a magyar nemzetben. Isten veletek, magyar honvédek!”

Ő is gyakrabban fogalmazott vagy beszélt németül, mint magyarul. Stomm a hadparancsában a másik, a szimpatikus megoldást választotta: Miért ne nevezhetné hősöknek a halottakat? 1943. február elsején akár érzelmes halotti búcsúztatót is mondhatott volna szerencsétlen honvédeink fölött.

A 2. magyar hadsereg sírja fölött.

A legnagyobb baj ezzel a magyar vezérkarral az volt, hogy nem volt eléggé magyar. Az egyenruha nem elég biztosíték.

 

                                                    András nagybátyám felesége

 

András nagybátyámat itthon sem a nyugalom várta, hanem egy némber, akit valamilyen rossz csillagállás idején feleségül vett. Csalta szegényt fűvel-fával és bokorral, mert telhetetlen volt, mintha csak nőstény lenne és semmi több. Bár született egy kislányuk, aki az édesapjára hasonlított, de ez semmit sem változtatott rajta.

A nagybátyám a gyakori családi krízisek idején a húgával és a gyerekkori barátjával, apámmal oszthatta meg lelkének terhét. Azok is csak életre bíztatták, és reménységgel éltették, addig, amíg nem jött el érte 44 éves korában a halál. Halála szörnyű volt, és magányos. A feleségét látni sem akarta. Az édesanyja volt mellette az utolsó hetekben. Úgy halt meg, mint akinek minden jóval adósa volt az élet. A szerelemmel, tisztességes családdal és a megbecsüléssel.

Hogy valójában milyen némber volt a felesége?

1958 nyarán, néhány hónappal a nagybátyám halála után, én akkor fejeztem be a gimnázium második osztályt, elküldtek segíteni a szegény özvegynek, szőlőt kapálni. Ha jól emlékszem, még két napszámos asszony is dolgozott velünk. Egy műútszéli földön kapálgattunk egész délelőtt egyfolytában. Azután déltájban, az imrehegyi és a keceli harang szava is elhallatszott odáig, nekiültünk ebédelni.

Nem tudom már azt sem, mit tálaltak, de arra emlékszem, hogy zöldpaprika volt az abroszon. De volt mit a szomszéd tyúkjainak dobálni, mert a közeli épületből egyre közelebb merészkedtek hozzánk. Nem tudtam elképzelni, hogy miért csalogatja kenyérmorzsával közelünkbe a tyúkokat. A szomszéd tyúkjai igen barátságosan jártak-keltek a közelünkben, amikor lecsapott rájuk a „héja”. András nagybátyám nemrég megözvegyült felesége. Gyakorlott mozdulattal elcsípett egy kendermagost, és villámgyorsan kitekerte a nyakát. Mintha mi sem történt volna, az áldozatot beletette a karkosárba, és letakarta.

Azután töröltük szemünket – szánkat, és folytattuk a délutáni munkát. Három körül be is fejeztük, és kerékpáron indultunk hazafelé. Amikor elbúcsúztam tőle, a lelkemre kötötte, hogy jutalmul menjek el hozzá vacsorára. Finom pörköltet főz majd. Egy jó paprikással akarja meghálálnia segítségemet. A kendermagosból akart nekem jutalmat tálalni! No, nem kértem belőle. Akinek a lelke fekete, az úgy gondolja, hogy a másé legalább kormos.  Ez volt ennek a némbernek a nagy titka, amivel szegény nagybátyámat olyan korán a sírba segítette. Mégis, mennyire szerethette ezt az asszonyt, hogy nem csapta agyon még idejében! Mert nem számított volna emberölésnek, hiszen ez a némber csak annak látszott.

Egy gátlástalan perszóna volt! Beteg ember. Legföljebb ennyit vagyok hajlandó elismerni.

Hat ökörrel sem tudtak elhúzni hozzá többet! Otthon persze elmeséltem. Anyám legyintett egyet, és csak annyit mondott:

”Ez ilyen asszony.”

 

                                                           József nagybátyám halála

 

Akik túlélték Voronyezst, többé nem kaptak behívót. Akit akkor hívtak, azt már a Kárpátokba vezényelték. SOS! Jönnek az oroszok, mert a románok már megint az ősi, ”dák” formájukat hozták: Nem adhattak mást, mi lényegük: Átálltak az oroszok oldalára!

Vitéz Farkasfalviék családjában is nagy volt a készülődés. Az öregek elhatározták, hogy csatlakoznak a hosszú kocsisorok egyikéhez, amelyik nyugat felé tartott. Andris, a tékozló fiú, már hazajött a Don-kanyarból. Sebesülten felkönyörögte magát egy nyugat felé tartó teherautóra. Valamelyik tábori kórházban kiszedték a gránátszilánkok többségét. De egy aprócska benn maradt, és elrákosodott tőle az állkapcsa.

Negyvennégy évesen, szörnyű szenvedés után halt hősi halált. József, a legidősebb a Duna-Tisza közén mozgó, és gyorsan visszavonuló magyar csapatok katonája volt, akinek holttestét egy kiskunfélegyházi gazda szántóföldjében találtak meg. Már két éve trágyázta testével a szépen termő gabonatáblát.

Ugranyecz András, a boldog apa és családfenntartó, várta a behívóját. Meg is kapta időben és jó helyre. Egy oroszországi fogolytáborba.

 

                                                               Egy tapodtat sem!

 

Amikor a harmadik gyerekük, a lányuk, Eszter, megtudta a készülődést, kereken visszautasította, hogy a kisgyerekkel útra keljen:

„Egyetlen lépést sem! Nem mozdulunk egy tapodtat sem! Ha itt hagyjuk a házat, úgy járunk, mint a zsidók. A nép söpredéke széthordja mindenünket. Egy szöget nem hagynak a falban!”

Így maradtam én magyar állampolgár! Most német vizslával barátkozhatnék egy német udvaron, germán nyelven. Megmondom őszintén, rosszabbul érezném magam a bőrömben. Milyen unalmas lett volna az életünk. És most ásíts velem egy nagyot! Takarodó! Itt van már a magyar este és az éjszaka.

 

                                                          A Szovjetuniót mentik

 

Tudd, Barátom, hogy Magyarország a II. világháború végén legyőzött és megszállt ország volt, és a mai napig az is maradt. Ez egy kissé furcsának tűnik, mert a megszálló csapatok 1991-ben elhagyták az országot, de a népi bölcsesség tömör megfogalmazásban:

Keleten kimentek a szovjet tankok, nyugatról meg rögtön bejöttek a bankok. Az utóbbiak jóval nagyobb erőt jelentenek, mint az előbbiek. A Szovjetunió maga is szétesőben, mert elvesztette azt a sakkjátszmát, amelyet éppen az amerikai bankok játszottak vele. Szándékosan nem sorolok amerikai elnököket, Roosevelttől Bushig mert azokat is ők kreálták.

Még angol miniszterelnököt, Churchillt sem, mert Anglia szempontjából a szovjet megszállás éppen kapóra jött, és ő, a fáradozásaiért, meg is kapta jutalmul az irodalmi és birodalmi Nobel-díjat.

Maradjunk a háború végi helyzetnél! Azt írják a tankönyvek, legyen bármilyen szintű, hogy Szovjetunió világhatalomként fejezte be a háborút. Csak egyetlen méltó ellenfele volt Nyugaton, az Amerikai Egyesült Államok.

Kövessük a lefolyt háború menetét!

Ha Sztálin, rögtön a német támadás után nem kap sürgős támogatást az USA-tól, menthetetlenül összeomlik. Ez a támogatás 1941 nyarától 1945-ig folyamatosan tartott. Hogy kik pénzelték? Akiknek volt elég pénze, az amerikai bankok. Kik irányítják ezeket a bankokat? Azok, vagy azoknak a fiai, unokái, aki hajdan a bolsevikokat is hatalomra juttatták Szovjet-Oroszországban. A bolsevikok ezért hálából és kényszerből kiket juttattak irányító pozíciókba, mint internacionalistákat, a zsidókat. Azt a félművelt vagy teljesen műveletlen réteget, amelyik mindenre kapható volt.

Ők irányították az egyetlen párt terrorszervezeteit: a CSEKÁT, a GPU-t, az NKVD-t, amelyek állam voltak az államban. De mindig az ő irányításuk alatt, és zömében yehukkal. /Gondoljunk a magyar ÁVO-ra vagy az ÁVH-ra!/ Secko jedno!

Tehát: Érdekében állt-e az USA-nak a Szovjetunó megmaradása? Elsőrendű érdeke! Mi volt Roosevelt első lépése, amikor tudomására jutott a német támadás?

Churchill megkérdezése és tudomása nélkül elküldte egyik bizalmi emberét, hogy mérje fel, milyen fontos katonai és gazdasági támogatásra van szüksége Sztálinnak, illetve a veszélybe került rendszerének. Egy világhatalomra törő kommunista rendszernek, amelyiknek meghirdetett célja a világforradalom megvalósítása:

„Világ proletárjai, egyesüljetek! Pusztítsuk el a kapitalista rendszert, amelynek szélsőséges formája az imperializmus!”

Most mi lett az új szlogen?

„Világ tőkései egyesüljetek, hogy megmenekülhessen a szovjet rezsim, amelynek politikai, gazdasági, államvédelmi, katonai, diplomáciai irányító rétegében ott szűköltek az ősyehuk fiai vagy unokái. Akiket elsőként kellett az Uralon túlra menteni, az anticionista nácik elől.

 

                                                                  A nürnbergi cirkusz

 

 

Hiába rendezték meg 1946 szeptemberétől a „nürnbergi cirkuszt”. Csak ócska porhintés volt a nyugati nyárspolgár szemébe.

A vádlottak padjára ültették a náci vezetőket, elsősorban a zsidók elleni akciók miatt. Miért nem ültették a fő helyre Sztálin elvtársat, az orosz, ukrán, lengyel és egyéb népek millióinak mészárosát? Csörcsil urat, aki bólintott Arthur Morris „morál bombing”-jára, a német városok terrorbombázására? Ők és a morál! Trúman, amerikai elnököt, aki százezrek pusztulását okozta a ledobott két atombombával? Röviden szólva:

”Hülyére vették a közvéleményt!”

 

                                                                 Atlanti Charta

 

Roosevelt fiának visszaemlékezésében a következő kereszténységüket bizonyító részletet találtam. Mellesleg az Antanti Charta aláírásával kapcsolatban:

„Vasárnap reggel elindultunk a Prince of Wales fedélzetén tartandó istentiszteletre. A hajó emelvényét amerikai és angol zászlók borították. Elénekeltük az „Urunk, segélyünk hajdanán” meg a „Föl, keresztény katonákat”, meg azt, hogy „Örök atyánk erős segítség”. Közben hangunk felemelkedett túl az öböl vizén, erősen és melegen.

Itt ezen a fedélzeten két erős nemzet vezetője áll. Azokra a milliókra gondoltam, akik Angliában dolgoznak. Szegények, mint a templom egere. Nappal bombákat gyártanak, éjjel pedig a hulló bombák alatt álmatlanul hevernek. De ezekre az angol tengerészekre is, akiket néhány hónappal később arra ítél a sors, hogy japán torpedók áldozataként ugyanevvel a hajóval süllyedjenek el.

S arra gondoltam, hogyan nőnek ki a földből otthon, Amerikában a gyárak. A konyhák asszonyai és a farmok fiai izgató, új és fontos iparokat kezdenek tanulni, millióan és millióan a háború mindenkit érint valahogy. Aki nem szolgál a katonaságnál vagy valamelyik hadiüzemben, az légósisakban rója az utcákat. Ők is megdolgoznak a hazáért. Mindenki részt vesz egy nagy transzcendentális erőfeszítésben.

Anglia egy kicsit kifulladt, és roskadozik az ütések sorozata alatt. Amerika most feszíti meg kemény izmait.

S itt álltak a két nép vezetői és imádkoztak: Miatyánk, ki vagy a mennyekben, szenteltessék meg a te neved…

Ha semmi más nem történt volna, míg itt voltunk, már ez is összefűzött volna bennünket. „Föl, keresztény katonák!” Azok vagyunk és elindulunk, Isten segítségével – mondotta apám. / Az Atlanti Charta aláírásának alkalmával történt mindez: 1941. aug. 11. /

 

                                                             Von Braunt halálra keresik

 

Von Braunt, a pusztító V-1. és V-2. atyját halálra keresték a jenkik a háború végén, de csak azért, hogy nekik segítsen rakétatechnikájuk kifejlesztésében.

Ebben a világháborúban mindkét oldalon aljas szándékú és végrehajtó hatalmak álltak. Barnák és a Vörösök Európában. Sárgák és Csíkosak Távol-Keleten. Beszéljünk egy kicsit a II. világháború mentalitásáról!

A II. világháború áldozatainak száma kb. 50 millió. Ennek a hatalmas embertömegnek az elpusztításába már nemcsak a jóval fejlettebb technika a bűnös. Hiszen a halottak többsége hátországi civil áldozat. Összesen 28 millió ember. Ebben, az 1939-től 1945-ig tartó, konfliktusban teljesedett ki a totális / mindenre és mindenkire kiterjedő / háború.

A katonai vezetők brutalitása, a politikusok embertelensége sokban hozzájárult ezekhez a vérfagyasztó adatokhoz. A nyugati front viszonylag kevés véres összecsapást hozott.

Annál több áldozata volt a német, majd az angolszász terrortámadásoknak. Az utóbbiak Németország legtöbb városát, de Budapestet is a földdel tették egyenlővé. Minimum hatszázezer német gyereket, asszonyt és idős embert mészároltak le katonailag teljesen indokolatlanul.

A csendes-óceáni hadszíntéren, Európától igen távol, japán Hirosima és Nagaszaki lakosságának szörnyű szenvedésére tessék gondolni! Atombombát is bevetettek, de katonailag szintén indokolatlanul, hiszen Japán már térdre kényszerült. Vagy, ha ledobták őket, miért sűrűn lakott településekre. Csak a bosszúállás indokolja. „Moral bombing, miszter Csörcsil és miszter Arthur Morris?

A németországi Drezda szörnyű terrorbombázását követően ez volt a brutalitás csúcsa.

 

                                                               A szovjet harctér

 

Csak a keleti, orosz fronton, ahol végül két, fasiszta- kommunista-egykutya állam csapott össze, egész hadseregek pusztultak el a háború első hónapjaiban. A gyors német előretörés százezrek halálát okozta. Foglyot nem ejtettek, mert lassította volna a seregtestek mozgását, és fölöslegesen kötötte volna le a támadó erőket. Ez a barbárság juttatta el a németeket Moszkva és Leningrád kapujáig.

Beríja, belügyi népbiztos, 1941. június 24-én, két nappal a háború kezdete után, elrendelte a politikai foglyok evakuálását, illetve megsemmisítését a nyugati területek börtöneiben. Ekkor körülbelül 750 000 embert mészároltak le. A bevonuló német és magyar csapatok fedezték fel a rémtetteket.

A szovjet hadvezetés a saját katonáival is kegyetlenül bánt. A szovjet hadbíróságok szökés, gyávaság és hasonló vádakkal 150 000 embert végeztek ki.

A modern háborúkban példátlan módon Sztálin és köre a legsúlyosabb büntetéssel sújtotta a fogságba esést. Előfordult, hogy a saját légierejével bombáztatta az orosz tömegeket befogadó német hadifogolytáborokat.

Mit szóljunk ahhoz, ami Kecelen történt? Két momentumban benne volt a háború minden aljassága: Agyonlőtték a súlyosan sebesült magyar katonákat, akik már hadifogságba sem küldhetők. A saját halottaikat nem értek rá tisztességesen eltemetni, mert versenyt futottak az idővel, és ezért csak elkaparták őket.

A sztálini parancsok visszatérő eleme volt, hogy nem szabad kímélni a rendelkezésre álló erőket, és tilos tekintettel lenni a háborús veszteségekre. 1941. november 17-én adta ki a felperzselt föld taktikáját elrendelő parancsát, amelyik utasítást adott  minden frontvonalba  került lakott település megsemmisítésére.

Hatalmas hadseregek összecsapása Sztálingrádnál is folyt, ahol először alakult ki harc egy város minden négyzetméteréért. Két év múlva ez ismétlődött meg Budapesten, majd a Berlinért folyó harcokban.

De gondoljunk a sztálini hadparancsra, hogy aki megadja magát, vagy nem megy magától a biztos halálba, azt ölje meg a mögötte álló politikai tiszt.

Mindezek olyan mértékű embertelenségek, az állati ösztönök olyan fokú tobzódásai, amelyekre nincs józan ésszel fölfogható magyarázat. Csak egyetlen ÍTÉLET: Minden katonai és politikai vezetőt mindkét oldalon halálra kellett volna ítélni. Akkor nem lett volna koreai, vietnami, angolai, iraki, afganisztáni, sőt balkáni háború sem.

 

                                                                  Kapás Feri bácsi

 

Kapás Feri bácsi, mellesleg rokonom, akkor még Kalocsai utca ligetre néző, szép panorámás, cseréptetős, minden igényt kielégítő házában lakott. / Lakáshirdetések nyelvén./

Magyarországon élni mindig izgalmas volt Itt egy hétköznapi ember is átélhetett olyan kalandokat, mint Verne Gyula vagy Dumas hősei. Nem kellett belekeverednie pitiáner udvari cselszövésekbe, esetleg hatvan nap alatt körülcsászkálni a Földtekét ahhoz, hogy izgalmas kalandok hőse legyen. Tessék csak kipróbálni! Magyarország a főszezonban is leszállított áron várja Önöket!

Kapás Ferenc élete és halála a legjobb példa. Egyúttal a legjobb reklám. Olyan fajtájú férfi volt, aki mindig megy, vagy éppen menni készül. Az ilyen típusú embereknek találták ki a mozgalmi munkát, békés házasélet helyett. Belépett mindjárt és egyszerre két szervezetbe is. A MOVE-ba és a Nyilas Pártba. Kapott egy német Zündappot, és azzal szervezte az egész, ideiglenesen kitágult országot. Helyben pedig megalakította a Pártot.

Az oroszok már a küszöbünket taposták, amikor még leugrott Délvidékre ellenőrizni. 1944 szeptemberében.

Tehát éppen a Vajdaságból zündappolt haza, a kalocsai utcába, amikor nem először, de utoljára megkérdezte a felesége:

„Hol kódorogtál már megint három napig?”

Feri bácsi mindig megőrizte a hivatali-mozgalmi titkokat. Érdemi válasz nincs, de kiemel az oldalkocsiból egy süldő malacot:

„Ha már itt vagy, vidd az ólba, és etesd meg! Vigyázz rá, mert ez csetnik malac!

„Etesse meg a rosseb a csetnik disznódat! Csak azért vagyok itt, hogy megnézzem, megvan-e még minden bútorom.”

„Mindjárt el is viheted innen mindenedet, ha nagyon akarod.”

Az asszony szó nélkül otthagyta. A férfi legyint egyet. Az állatot ölben viszi be az ólba, a kerítés tövéből kitép néhány maroknyi fölmagzott gazt, és állat elé dobja. „Erre sincs gond mostanában” – gondolja. Egy perc múlva már az előszobában veti le a nehéz bőrkabátot, és a fogasra lógatja. A konyhában vág egy darab kétemberes kenyeret meg szalonnát. Tiszta ruhába csavarja, aztán lesiet vele a pincébe. Öt perc múlva nyílik a pinceajtó, és egy demizson borral lép be a hátsó szobába.

„Guten Tag!” – köszön a szolgálatban lévő német rádiósnak halkan, mert a váltótársai az ágyon fekszenek. Ezek a katonák tőle adnak-vesznek. Már két hete sípoltatják éjjel-nappal az adóvevő készüléküket. Az oroszok helyzetéről kapnak titokzatos üzeneteket, és továbbítják még titokzatosabb helyre. Franz bácsitól nem félnek. Nála nyugodtan dolgozhatnak, ehetnek-ihatnak és alhatnak felváltva. Amint az ábra mutatja, most a háromból ketten.

A piros bort egy üvegkancsóba önti, és a német vendégek asztalára teszi.

„Danke schön!” – köszöni, szintén halkan, a rádiós.

De ő már kilépett a szobából, hogy az udvari kútnál kimossa a demizsont, és visszaviszi a pincébe:

„Én vagyok az” – mondja a legnagyobb hasú hordó mellett, majd beköszön a kiszedett hátsó fenekén:

„Friss vizet hoztam maguknak. Az oroszok már Kiskunhalas felé közelednek. Két hét múlva bizonyosan itt lesznek.”

Ferenc bácsi életveszélyes játékot játszik, mert a hordóban már négy hónapja két zsidó férfit bújtat: Seiner Gyulát és Áron Istvánt.

 

                                                                          +

 

Másnap dél tájban egy csillogó szárnyú repülőgép jelenik meg a falu fölött. Köröz néhányat, aztán mintha hullócsillag lenne, a föl felé suhan, és a Kalocsai utca környékén jól lehetett hallani egy bomba tompa dörejét. A fél falu azt kérdezi: „Ki bombázott? Miért a Kapás Feri bácsi udvarán robbant” emberéletben nem esett kár, csak a csetnik süldőt csapta agyon a robbanás.

A németek még azon az éjszakán Auf wiedersehent-t mondanak és lelépnek. A zsidó vendégek is elhagyják a pincét, és köszönik a szállást. Két hét múlva megérkeznek a ruszkik.

Feri bácsi magára marad. Az asszony a gyerekkel együtt már régóta az édesanyjánál lakik. Most is az a legfontosabb gondja, hogy a bútorait hazavitesse. Kettőt fordul a parasztkocsi, a ház igencsak kiürül. Bánja is a Feri bácsi! Bár előbb eltakarodott volna! A gyereket sajnálja, mert szakasztott az édesapja. Nagyon mozgékony, mozgalmár fajta.

Nála hiába keresnek bárisnyát az oroszok, csak vínót találnak, és ezzel is meg vannak elégedve. Feri bácsi nyugtalan, de a telet itthon kell kihúznia, addig nem mozdulhat. Március közepére fölszáradnak az utak. Harcok már csak a Dunántúlon folynak.

Április elején előveszi a szalmával álcázott veremből a Zündappját. Szerelgeti, olajozza, benzint szerez hozzá. És a hónap közepén nekivág a magyar világnak. Először Géderlakra, a legjobb haverjához, aki a paksi rokonát ajánlja. Fölkeresi a pesti haverjait is, de mindegyik „gázra” panaszkodik. Senki sem marasztalja, bár egy ebédre mindenütt az asztalhoz ültetik.

Tovább! Tovább! A hetedik azt ajánlja, hogy tűnjön el! Javasolja, hogy keresse fel egyik rokonát, akinek szőlője van. Azon meg kényelmes kunyhója. Ő szokott csőszt fölfogadni, egészen szüretig, a termés őrzésére. Tolvajok meg a seregélyek ellen. Fölfogadják, elvállalja.

A kunyhó valóban akkora, hogy még a motorja is tető alá kerül. De már augusztus van. Érik az oportó, járnak a tolvajok. Már a második hete csőszködik, amikor éppen alkonyattájt egy férfit lát mozogni a szőlő mellett álló kukoricásban. Úgy viselkedik az illető, mint a jó gazda, aki fölbecsüli a termést.

„Adjon az Isten jó estét!” – köszön rá az ismeretlenre, aki egyenesen feléje tart.

„Adjon az Isten!” - viszonozza a másik, és hosszú bal kezét nyújtva bemutatkozik:

„Vajer József vagyok.”

„Balkezes a koma” – és ez volt Feri bácsi utolsó gondolata, mert a következő pillanatban szíven szúrják egy kaszakéssel.

 

                                                 

                                                                          +

 

Az asszony maga a kígyó. Helyesbítek: Bizonyos fajta asszonyok méregfoga is van. Végtelen türelemmel ki bírja várni a harapás idejét. Feri bácsi felesége csak hat osztályt végzett, de az esze olyan volt, mint a borotva. Ez a hasonlat ide nem passzol, ezért azt mondom: Annyi esze volt, mint tíz férfinek együtt.

A tenyerénél is jobban ismerte a hites urát. Közben a politikában is járatos lett, bár először berzenkedett tőle. Hamar megérezte, hogy honnan fúj a legszebb szagú szél 1945-ben.

Felöltözik a legcsinosabb paraszti ruhába. Egy virágos kendővel beköti a fejét, és bekopogtat a belügyminisztérium egyik irodájának az ajtaján. Fél óra alatt elmondja mindazt, amit csak ő tud. Félóra hosszú idő! Jól megjegyzik a nevét.

A tűzrőlpattant menyecskét ezután számon tartják a káderosztályon. Mint puha kenyér a fogatlannak, úgy kell az új hatalomnak a megbízható népi káder. Rövidesen Pestre invitálják, lakást ígérnek neki. Fiatalasszony még, csak harminchárom éves, most új életet kezdhet. Neki is vág: Fiát az édesanyjánál hagyja, és Pestre költözik.

Egész fiatal testével és lelkével beleveti magát a MOZGALOMBA. Néhány év múlva a ruhaipari tröszt vezérigazgatója lesz. Holnap legyen a TI vendégetek!

 

                                                         Ősz János és a csendőrök

 

Kecelen és környékén megesett néhány furcsa haláleset. Ősz János, keceli főjegyző, a vadkerti határban agyonlőtte magát. Állítólag sohasem volt fegyvere. Gálfi Lajos, aki csendőr volt, majd a malomnál éjjeliőr, „beleesett” a mindig forró kátrányos medencébe. A környékbeliek hallották a segélykérő kiáltást, de süketek maradtak. Barátai, akikkel korábban együtt őrizték a keceli gettót, „fölakasztották magukat”.

 

                                                                1914 júliusa

 

1914 júliusában II. Vilmos német császárnak, Ferenc József osztrák császárnak és magyar királynak, az oroszoknál II. Miklós cárnak és Anglia V. György nevű királyának a szakácsai mind bolondgombát tálaltak fel, és azok meg is ették. Nem csoda, hogy egymás torkának estek. Az nem is lett volna baj, ha személyesen és nem a hadseregükkel végeztetik el ezt a kutyastílusú feladatot.

Most jön a csali! Nem a szakácsok ám a bűnösök, hanem akik szervírozták a menüt. Mert mindegyik azt súgta az uralkodó fülébe, hogy ilyen jó alkalom nem lesz mostanában. Mire?

A hatalom növelésére és mellékesen a pénz mágnásainak egy kis keresetre. Ezeknek mindig tartozik a kincstár. Mindössze az kell hozzá, felség, súgták a felszolgálók, hogy beinduljon a háború nevű hadijáték, amelyre már az újságokon, plakátokon keresztül mozgósítottuk népeinket.

Milyen hasznos dolog az iskoláztatás, az olvasás „művészete”! Nézzen csak ki, felség, a Téli Palota ablakán! Egymásba kapaszkodik néhány bevodkázott muzsik, és azt kiabálja:”Vesszen Vilmos császár!!”

Nézzen ki, felség, a schönbrunni palota ablakán! Az osztrákok nem érdemelnek figyelmet, mert honfitársaink csak a sörért lelkesednek. De ezzel a kitűnő távcsővel Pestet is látni lehet. Tudom, hogy felséged még csak nyolcvannégy éves, és tisztán lát. Mégis méltóztassék megengedni, hogy megmondjam, mit lát. Öt összefogódzott kalapos, nemzetiszín-szalagos magyar parasztgyereket. Egyiknek a kezében ötliteres demizson, de már üresen. Azt is hallom, hogy mit gajdolnak részegen:

„Megállj, megállj, te kutya Szerbia!”

Felséged aláírhatja a hadügyminiszter őkegyelmessége által megfogalmazott nyilatkozatot, amely minden történelemkönyvben szerepelni fog az idők végezetéig:

”Mindent meggondoltam! Mindent megfontoltam!”

Kolosszális! Most szíveskedjen felvenni a történelmi pózt! Nem fontos az emberek szemébe nézni, csak lássák, hogy egy idős ember elmélyed. Ha sokáig tart a felvétel, mert a leghatásosabbat akarjuk plakatírozni, közben nyugodtan szunyókálhat is egyet. Majd szólunk, ha felséged fölkelhet. A székről, természetesen.

 

                                                                   Orbán Balázs

 

De mindez nem történt volna meg, ha a kiegyezés után megpróbálunk lazítani a szoros kapcsolaton. Orbán Balázst, a 48-as Párt képviselőjét hallják:

„Önök Magyarországot Ausztriával egyenrangú államnak szeretik feltűntetni, mi ellenben gyarmati alárendeltségben hisszük állni. Elismerem, hogy csalódtunk, mivel ma már még gyarmati rendszernek sem mondható a mi szomorú alárendeltségünk, mert például Kanada, India vagy Ausztrália – habár gyarmatai is Angliának – azért saját hadsereggel, önálló pénzüggyel, külön vámterülettel s külön bankokkal bírnak, aminővel mi nem rendelkezünk. Minket a Tisza-kormány által kibővített közös ügyek a rabszolgaállam színvonalára süllyesztettek.”

 

                                                               Kossuth és Damjanich

 

Kossuth is ellenezte a kiegyezést, hasonló okokból. Idézzük meg a szellemét két anekdotával!

Kossuth forradalmi beszédei közül a legnagyobb hatású az volt, amelyet Cegléden mondott. Csaknem egész Cegléd fegyvert fogott. Egy fiatalasszony elragadtatásban meg akarta csókolni.

Kossuth mosolygott, aztán az asszony karján ülő gyerekre mutatva, mondta:

Szent az a csók, amit a hív hazaszeretet hív az ajkra! Csókolja meg helyettem a gyermekét, hogy a hazaszeretet csókja mindig ott égjen az ajkán!

Azt kérdezték egy ízben Kossuthtól:

Milyen erővel rendelkezik a hadsereg?

Ki milyennel – felelte Kossuth mosolyogva -, de egy akó bort a leghitványabb is megbír.

§

G. mágnás nem volt hajlandó a beszállásolásokat elfogadni, és kereken kiutasította az ezzel a kérelemmel előállott tisztet.

Ez jelenti Kossuthnak.

Miért nem fogadja el?

Mert azt mondja, hogy különb ember.

Ha különb ember, akkor szállásoljatok hozzá kétannyit, ő meg keressen magának jobb helyet!

És így is történt.

§

Ha már Kossuthról szó esett, idézzük föl leghíresebb katonáját, Damjanich Jánost, aki szerb létére igen becsülte a magyarokat, és magyarrá is lett:

„Ti kutyák!

Én most elmegyek, de mondom nektek, békében maradjatok. Különben ismét visszajövök, s mindnyájatokat kiirtalak a föld színéről. S hogy egyetlenegy ember se maradjon gonosz fajunkból, az utolsó rác sírján én is golyót röpítek agyamba.”

Versec, január 16. 1849.                                                       Damjanich

/ Ezt egy szerb származású ember mondta a szerbekről. /

 

                                                               Szloboszkai Izsák

 

Amikor háborús jókedvükben az uralkodók még arról is megfeledkeztek, hogy rokonai egymásnak, Szloboszkai Izsák bevonult a cár atyuska hadseregébe. Megkezdődött a fegyveres tömegek népvándorlása keletről nyugatra és nyugatról keletre. Hála a technika fejlődésének, ne lóháton, hanem marhavagonokban. Aztán, valahol a Kárpátok közelében összecsaptak. A mészárlásnak volt egy játékszabálya, amit az első világháborúban még be is tartottak. Ha valaki ki akar szállni a buliból, csak dobja el a fegyverét, és emelje magasra mindkét kezét. A nagyapám az oroszok előtt, Izsák, az orosz, a magyarok előtt. Egy-egy. Látszólag döntetlen.

A történelem sokszor bebizonyította, hogy a magyarok közé tévedt idegennek szerencséje van, de a magyaroknak soha nincs az idegenekkel.

Mindkét országban hiányzott a férfiak munkás két keze, hát befogták a hadifoglyokat munkára. A nagyapámat egy cukorgyárban, valahol Ukrajnában, ahol lerongyolódott, szerencsétlen öregasszonyokkal szedte lucskos őszidőben a répát.

Izsákot Kecelen egy meleg kovácsműhelyben találjuk, mert az volt a becsületes mestersége. Heteken belül kiderült, hogy ez az ember kincset ér. Kovács a javából!

Olyan tekintélye lett, hogy amelyik gazda adott magára meg a lovára, vele patkoltatta a lovát, vasaltatta a kocsiját. Mire vége lett a háborúnak, amit az oroszok és a magyarok is elvesztenek, már Szloboszkai úrnak szólítják. Hivatalosan Szloboczkai Izsák lett a becsületes magyar neve. Kecelen senkinek nem tűnt fel, hogy zsidó származású.

Rövidesen összefogott a legjobb helyi bognárral, és kocsikat kezdtek el gyártani. De minden fajtát! Az ökrös gazdának, mert akkoriban még ilyen is akadt, szekeret. A két tüzes lóval bíró, dölyfös gazdának hintót. A tanyán lakó és piacra gyakran járónak saroglyás kocsit. Aki úgy akart járni a határban, mint a madár, sebesen, homokfutót.

Még Mátyás királyunk is meg lett volna elégedve a bőrős kocsival, mert maga is ilyenen utazott, ha Bécs városából a budai várba igyekezett, valamikor az 1485 és 9o közötti években. Az mondják a feljegyzések, hogy akkoriban még hetvenöt kilométert haladtak naponta. / Csak harciszekerek gyártására nem vállalkoztak volna, pedig Mátyás seregében volt belőle vagy kilencezer./ Legyünk büszkék arra is, úgysem húzhatjuk ki gyakran magunkat, talán ezért vagyunk olyan csüggedtfejű emberfajta, hogy Kocs község a szülőfaluja és névadója.

/Teller Ede sem volt büszke a hidrogénbombájára. Jogosan, mert nem is vált nagyobb dicsőségére az emberi fajtának, mint egy parasztkocsi./ Így került be azután az európai nyelvek szókincsébe a kocsi.

Az, hogy ma már azt is kocsinak hívjuk, ami sok színben szaladgál az utakon, és büdös, mint a görény, csak nyelvi fantáziánk renyheségét bizonyítja. Miért nem hívhatnánk ezt a naponta gyilkoló, száguldó járművet, felújítván egy régi szavunkat: gyilokjárónak. Vagy, ha az ütközés utáni állapotokat nézem, szecskavágónak. Javasolt nevek még: vasgyúró, kőmorzsoló, fanyüvő. De a legtalálóbb, és ez nem az én isteni szikrám: száguldó koporsó.

Kalandozzunk vissza Szloboczkai Izsák kocsijaihoz! A csézákhoz és a bricskákhoz, mert azokat az előbb kihagytam.

Nemcsak a szakmájával tudott a falunak meglepetést okozni, de a házasságával is. Pestről hozott magának feleséget. Bizonyos, hogy ő maga is zsidó volt, de Oroszországból magával hozta a pogromok álmot elriasztó emlékét és félelmét. Maga nem járt a zsidó közösségbe, a felesége, majd a kislányuk sem.

Minden zaj nélkül éldegéltek. A férfi sokat dolgozott. Arra is futotta, hogy szőlőt vásároljanak, és a felesége a napszámosokkal együtt művelte. Együtt dolgozott velük egész áldott nap. Általában baromfihúst, kenyeret evett zöldpaprikával, a többiek szalonnát, kenyeret hagymával Ez nem volt nagy társadalmi különbség.

Egy kissé furcsa volt, legalább is a napszámos asszonyok annak találták, hogy a munka végeztével ledobta munkás ruháját, amibe napközben beleizzadt, és pucéran megmártózott a csurig töltött kürt vizében. Ez a beton víztároló közvetlenül a gémeskút mellett terpeszkedett, és egész nap szívta magába a nap melegét.

- Jé, a Zsuzsi nagysága, anyaszült meztelen! Nem szégyelli a testét idegennek megmutatni. Hiába, meglátszik, hogy pesti lány volt! Lehet, hogy lefekvés előtt minden este fürdőkádban lubickol, és illatos szappannal mosakszik” – sutyorogtak egymás között, meg mindegyik a szomszédasszonyukkal.

Ezt ugyan permetvíznek szánta a másnapra fogadott férfiember. De majd pótolja a kicsobbant vizet még aznap este, vagy majd napkeltekor: „Annyi baj legyen! Kár, hogy nem láthattam én is a nagyságos asszonyt Éva-anyánk ruhájában!

Ó, ti szemérmes keceli asszonyok!  Bárcsak eljuthattatok volna már gyerekkorban egy fürdőszobába! De benneteket a mentatelep higiéniája nevelt szemérmessé, a fürdőszoba nélküli lakás szegényszagúvá. A nagyságos asszonyt szerencsés helyre szállította a gólya.

Időközben született egy kislányuk. Pesten járatták iskolába, ahol nem volt csütörtöki szabadnap, de a szünidőt a szüleinél töltötte. A szomszéd kislányokkal játszott. Érettségi után férjhez ment egy jó svádájú magyar katonatiszthez. Jól választottak mind a ketten, de felhős történelmi ég alatt. Érosz nem látta előre az eljövendőt. Már a kislányuk is megszületett. Az unoka és a fiatalasszony a háború közeledtével Kecelre menekült.

 

                                                                          +

 

Kétéves sem volt az unokájuk, amikor 1944. március 19-én, hazánkat megszállták a németek, és az egész országban kikényszerítették a gettókat. A magyar katonatisztet a Kárpátok vonalára vezényelték, hogy állítsa meg az oroszokat. Szegénynek főhetett a feje, mi lesz a családjával.

Az történt, ami mindenütt az Alföldön és a visszacsatolt területeken, gettókba gyűjtötték a zsidókat. Kecelen a zsinagóga mellett szégyenkező zsidóiskolába. Ide korábban a szegény zsidógyerekek jártak, akiknek nem volt pesti rokonságuk vagy tehetős szüleik, mert a színvonala nem különbözött a helyi oktatástól.

Itt kellett élni Izsák feleségének és a lányának. Innen jártak ki, engedéllyel, babusgatni a kicsit. Az édesanyja, Klárika, majd megőrült, ha csak egy óráig nem láthatta. Mindenki tele volt aggodalommal, mert riasztó volt a jövőre gondolni.

A híres és talpraesett kovács is tanácstalan volt. Elbújtatni őket? De hova és kihez? Ki vállalná értük a kockázatot. A félelem megbénította őt is, mint mindenkit, attól függetlenül, hogy zsidó vagy keresztény volt az illető. Hétszámra nem vett kalapácsot a kezébe. Töprengett, aztán Pestre utazott, hogy tudakozódjon a jövendő felől. Arról beszéltek ott fenn, hogyha rosszra fordul, mindenkit egy lengyelországi táborba hurcolnak válogatás nélkül. Öreget és fiatalt, még a csecsemőket is. Annyi pénze nem volt, hogy, mint sokan mások, megválthatta volna életüket a Gestapótól.

És eljött az idő, amitől rettegtek. A gettó lakóit csendőrök kísérik a vasútállomásig. Elöl az idős és középkorú férfiak, meglepően kevesen. Ma már tudjuk, hogy volt, aki elbújhatott. Mögöttük fiatal anyák a gyerekeikkel. Nagyok szánta őket az Oncsa-telep szegény népe. A sokgyerekes asszonyok kiálltak az utcára, és néhányan sírva nézték ezt a néma vonulást. Nézték és siratgatták a sárga csillagosokat. Az egyik zsidóasszony, az ideges és arrogáns Vetőné, hozzájuk is vágott két kegyetlen kérdést:

Mit bámulnak? Nem láttak még zsidókat?

Majd Kiskőrösre a vonaton. Kiskunhalason csatlakoznak a Pest felé indulókhoz. A ruszki kovács mindenütt a nyomukban. Közben riadóztatta vejét, aki a Kárpátokban harcolt. Az öreg egyetlen, de nagyon fontos ügyet el tudott intézni. Sikerült az unokáját kitépni az őrjöngő lánya kezéből, mielőtt rájuk csapódott volna vagonajtó.

A Keleti pályaudvarról megindult a vonat Kecelre ruszki kováccsal és a megmentett, szívéhez szorított unokájával. Talán abban a percben indult meg egy barna szerelvény a Nyugati pályaudvarról Auschwitz felé.

Közben egy fekete autó rohant végig a fél országon. A Kárpátoktól a fővárosig. Pesten megállt egy rövid időre, azután száguldott észak felé. A határon közölték a vezetőjével, hogy AZ A VONAT  már elhagyta az országot. Ekkor Széles Ferenc főhadnagy a szívébe lőtt.

 

                                                                    Halottak Napja

 

A községet három század magyar katona védte, zömmel Somogy megyeiek. A felszerelésül aknavetőkből, hat 15-ös ágyúból és géppuskákból állt. A járőrök és felderítők géppisztolyokkal, 42-es szuronyos puskákkal és pisztolyokkal voltak felfegyverkezve. A harckocsikkal szemben pedig halálra szánva.

A járőröző honvédek természetesen bátorították a lakosságot, egyúttal így tartották magukban a lelket, szegények. A magyar csapatokat két helyre összpontosították: a községbe kanyarodó halasi út bal oldalára és a Császártöltés felé vezető főút jobb oldalán lévő temetőárokba.

Bíztak abban, hogy a középütt betörő gyalogosokat egy német motoros század vissza tudja verni. Azokban aztán bízhattak! Ha tudták volna a szerencsétlenek, hogy milyen aljas árulások áldozatai lesznek? A németek szó nélkül leléptek, miután az előző napon disznóhússal jól „feltankoltak”. Császártöltés felé a Dunántúlra igyekeztek. Okosabbak voltak, mint a mieink, fölöslegesen nem véreztek.

Az oroszok már előre megtudták a magyar csapatok elhelyezkedését. Vajon kitől? Seiner Gyulától és Áron Istvántól. Mintha ismerős lenne ez a két név? Kapás Ferenc vendégei voltak 1944 nyarán. Van, aki az oroszul jól beszélő ruszki kovácsot gyanúsítja, én azonban nem hiszem. Az oroszoknak volt magyar tolmácsuk.

Természetesen nem a halasi úton törtek be a faluba, hanem a szentimrehegyi Vörös erdőnél Polgárdi felé letérve, a dűlőutakon haladtak a járművekkel, és oldalba kapták mind a két állást. Ez „muszkavezető” nélkül nem képzelhető el. Az ötös-hatos csoportokban lopakodó oroszok a kenderföldi tó szomorúfüzes, bokros, jól álcázott területéről gépfegyverekkel kezdték el lőni az út túlsó oldalán kiépített állást, amelyik nem volt távolabb száz méternél. Teljes volt a meglepetés majd a megdöbbenés. És perceken belül nagy a magyar áldozatok száma. Akik túlélték, a falu felé rohantak, hogy legalább a házfalak nyújtsanak nekik védelmet.

A német támogatás hiányában, a temetőárokban elhelyezkedők minden oldalról tűz alá kerültek. Mégis itt tartott legtovább az ellenállás. Valószínűleg ebben a harcban estek el az orosz katonák is.

A visszavonuló, menekülő magyarok az Újfalun keresztül húzódtak vissza az akasztói útra. Amikor az orosz gyalogság felszámolta a két védelmi pontot, a falu központjába már harckocsik támogatásával törtek be. Szintén Polgárdi felől a Jankovátzi utcán át.

Az első és magányos harckocsi ismerte a páncélököllel elhelyezkedő magyarok helyét a Vasút utca torkolatánál, a későbbi vasbolt sarkán. A harckocsi a községházánál élesen jobbra fordult, és azonnal tüzelt, egymás után kétszer. A magyar fegyverek meg sem szólalhattak, mert percek alatt meghalt az állás összes katonája. Széttépett fiatal testtel feküdtek ott mind az öten.

Az orosz áldozatokról csak annyit tudunk, hogy titokban kaparták el őket, mint a kutyákat. A hatvanas évek elején a tőzegtelep egyik munkagépe, egy dózer, a felszínre hozta az oroszok testét a puha talajból. A gépet Kapás Jani vezette, ő tanúskodott. Értesítették a kalocsai orosz parancsnokságot, akik intézkedtek, és holttesteket ismeretlen helyre vitték. Megítélése szerint öt vagy hat orosz holttestének a maradványai lehettek. Hol vannak az orosz áldozatok temetői szerte Európában? Valahol a föld mélyébe rejtve, jeltelenül.

Végtelenül szomorú és akkor még érthetetlen epizódja volt a keceli harcoknak, hogy Kisbalaton utcában a súlyosan sérült, segítségért jajgató magyar katonákat az orosz politikai tiszt pisztollyal fejbe lőtte. Az ablakán át meglesték a jelenetet.

Ezt pedig Polyák Ilonától tudjuk, akik a szemközti házban laktak. Ki mert volna akkor utcára lépni a környék lakói közül, hogy a sebesült magyar katonákon segítsenek? / Hogy ezek után Polyák Ilona édesapja miért lett olyan bősz kommunista? Csupa rejtély az emberi lény, Barátom! /

 

                                                     Vitéz urak, próbálkozzanak máshol!

 

Egy másik szemtanú vallomása így folytatja: „Szép napsütéses idő volt egész délelőtt. Ebéd után, talán három óra lehetett, amikor a tanyánkba két szálfatermetű katonatiszt jött be sietős léptekkel. Apámmal kimérten közölték, hogy a százados úr parancsára azonnal foglyon be a kocsiba, mert sürgősen sebesült magyar katonákat kell vinnie Akasztóra. Több felől is odaviszik őket, és azután kerülnek kórházba.

Napok óta tudtuk hogy a tanyánktól közel ötszáz méterre, a dömötöri iskolában van a magyar parancsnokság. Robbanásokat, ágyúdörejeket is hallottunk. Az édesapám rimánkodó hangon mondta a tiszteknek: „Vitéz urak, próbálkozzanak most máshol! Nézzenek be az ajtón, és látni fogják a haldokló feleségem. Tegnapelőtt hoztam haza a halasi kórházból, most a halálos ágyán fekszik.”

A katonák bocsánatot kértek, és sietve elmentek. Közben a dömötöri iskola és a csukás- pusztai erdő között a magyar katonaság Akasztó felé vonult a sebesülteket szállító lovas kocsikkal. Az épségben maradtak többség lóháton vagy gyalogosan. A füstölgő tábori konyhát is lovak húzták. Nagy csendben mentek előre, együtt a leáldozó nappal.

Mindez 1944. november elsején történt, éppen Mindenszentek napján.”

Azt, ami ebben a községben történt, sem Sztálinnak, sem Szálasinak, sem a muszkavezetőknek, sem az orosz politikai tisztnek nem lehet megbocsátani. Értelmetlen és aljas mészárlás volt.

 

                                                             A dédanyám vendégei    

 

Mindez akkor történt, Barátom, amikor még kétéves sem voltam. Szőke kis legényke, akit igen babusgattak az oroszok. Nem a politikai tisztek, hanem a közkatonák. A dédanyám vacsorát főzött nekik a kiskonyhában. Ilyenkor csak ketten voltunk otthon. Én, a „férfi”és a dédnagyanyám, a szakácsnő. Anyám, ha „vendég” állt a házhoz, a szomszéd pincéjében lapult. Apám akkor már Oroszország felé tartott egy marhavagonban, hogy segítse felépíteni azt, amit a „fasiszta” magyarok leromboltak.

 

                                                                   Nobless oblige!

 

Nobless oblige, a nemesség kötelez. Francia szólás, de egész Európára érvényes volt. Ez akkor jutott eszembe, amikor beleolvastam egyik gyakran forgatott könyvembe, és ott a következőt olvastam: „1849. Bécsben az orosz intervenciót kérik. Azon körülményből, hogy az orosz intervenciót hevesen ellenző Stadion gróf, osztrák belügyminiszter április12-én tébolyodott meg, következtetik, hogy a kabinet e napon határozta el az intervenciót kérni.”

Három nappal később, április 15-én: „Az osztrák kormány megkérte a cárt, küldene 30 000 embert Erdélybe. E kívánságnak Miklós cár bőségesen megfelelt, mert Magyarországba és Erdélybe összesen 203 000 embert küldött 635 ágyúval.” Stadion gróf és Miklós cár.

Közel száz évvel később a magyar miniszterelnök, gróf Teleki Pál, aki aláírta az örök békét biztosító egyezményt a szerbekkel, főbe lőtte magát. Fölöttébb gyanús az a búcsúlevél, amelyik állítólag, teljes egészében, tőle származik:

„Főméltóságú Úr! Szószegők lettünk – gyávaságból – a mohácsi beszéden alapuló örökbéke szerződéssel szemben. A nemzet érzi, és mi odadobtuk becsületét. A gazemberek oldalára álltunk – mert a mondvacsinált atrocitásokból egy szó sem igaz! Sem a magyarok ellen, de még a németek ellen sem! Hullarablók leszünk, a legpocsékabb nemzet. Nem tartottalak vissza. Bűnös vagyok. Teleki Pál, 1941. ápr.3.

              Az első bekezdésben arról ír, hogy „mi odadobtuk a / nemzet / becsületét.” Tehát minden felelősséget nekik kell vállalniuk. A befejező mondatban két olyan szó van, ami teljesen hiányzott ennek az intelligens embernek a szótárából, és aki még a hazáját is szerette: hullarablók és a legpocsékabb „nemzet”?

Egy tisztességes politikus nem keni rá a személyes felelősségét az egész népre. Ha gyűlölte volna a magyarságot, akkor érthető lenne. De az nem lövi főbe magát. Legfeljebb szerez egy hamisítót! Mondjuk: in USA.

Hiszen az öngyilkosságot emiatt választotta:”Bűnös vagyok!”

És ez a kulcsmondat.  Így azonban ez a levél hamisítvány. Azoktól származik, akik olyan mértékben gyűlölik a magyar népet, amennyire az utolsó, hamisított, mondat tartalmával ezt ki is fejezik.

 

                                                             Horthy, az ellentengernagy

 

A szerződést megszegő Horthy nem ismerte be vétkét, mert a hitleri Németországgal gyáva volt szembeszállni. Vagy legalább tiltakozásul „kiszállni”, és lemondani. De ő nem volt „nobless”. Csak egy átlagos képességű politikus.

Horthyról jut eszembe, hogy megkérdezzek egy tudós könyvet, mit jelent az a fogalom és bizonyára rang: „ellentengernagy”. Gyerekfejjel úgy gondoltam, hogy az olyan ember, aki ellenőrzi a tengernagyot. Vagy ellenfele sakkban, pókerben, lovaspólóban vagy csónakversenyen. Most kiderült, még a halálom előtt: „ellentengernagy: haditengerészeti vezénylő tiszt, kisebb-nagyobb hajóraj vagy hajóosztály, ill. parti létesítmény parancsnoka. A vitorlás hadihajók korszakában az utóvédet vezette, ennek az emlékét őrzi pl. angol elnevezése is / rear-admiral; rear: utóvéd /.” Most már csak az a tiszteletteljes kérdésem lenne: Miért ellentengernagy? Miért nem „tengerközepes”? Esetleg: „tengernagy-helyettes” vagy póttengernagy? Három szóval: Tudatlanul fogok meghalni.

A nemesség kötelez, de a birodalom érdeke mindenek felett áll. 1849-ben az osztrák császár és az orosz cár közös érdeke volt a magyar szabadságharc leverése. 1941-ben a német birodalom érdeke Jugoszlávia és az egész Balkán megszállása. A szorításban egy valóban „nemes” ember összeroppan. Legyen az osztrák vagy magyar.

Ilyen alapon vannak nemes nemzetek és nemtelenek. Minek tekintsük az olaszok 1915-ős átállását az Antant oldalára, holott már mellettünk volt elkötelezve. Az is olasz stílus, hogy a Duce fénykorában, az abesszin háború győztes befejezésekor, tömegek üvöltötték: „Viva Duce!” Hol voltak ekkor a fasizmus ellenségei, a kommunista partizánok? A tömegben, amelyik üvöltött. Fordult a kocka. Leáldozott Mussolini napja. Hirtelen partizánsereg nőtt ki a semmiből az olajfák alatt. Mussolinire vadásztak, és amikor elejtették, az élettársával együtt egyik település főterén, lábainál fogva fölakasztották, mint egy baromfit. Viva Duce!

Kétségtelen, a történelmi tények is bizonyítják, hogy van hasonlóság a román és az olasz mentalitás között. Állítólag rokonok! Miért ne lenne?

Az első világháború idején, még 15-ben az olaszok megszegték a központi hatalmakkal kötött megállapodást, és átálltak.

1916-ban, miután nekik ígérték Erdélyt, a románok hátba támadták Magyarországot. A németek segítettek nekünk. Még Bukarestet is elvesztették, nemcsak a becsületüket.

A magyarok mellett a másik tisztességes, mert a szövetségesit saját kára is segítő nép az orosz volt. Mindkét országban a vereség zűrzavart kihasználva, hatalomra kerültek a bolsevikok. Nálunk, hála istennek csak 131 napra, de Oroszországban 70 évre.

 

                                                                Sidney Reilly                                                                           

 

De volt egy nagyon értelmes, már-már zseniálisnak nevezhető angol, a titkosszolgálat vezetője, Sidney Reilly-nek hívták, aki időben felismerte az egész emberiséget fenyegető hatalmas veszélyt Lenin megjelenésekor. A londoni főhadiszállásra küldött rövid megállapításai rendkívül időtállóak:

„A németek emberi lények. Még azt is megengedhetjük magunknak, hogy legyőzzenek bennünket. Itt Moszkvában az emberi faj ősellensége nő nagyra. Ha a civilizáció nem csap le idejekorán és nem zúzza össze ezt a rémet, akkor ez végül is elhatalmasodik majd a civilizáción.

Ezt az ocsmány fajzatot, amely most Oroszországban megszületett, mindenáron meg kell semmisíteni. Békét Németországgal! Igen, békét Németországgal, békét mindenkivel! Csupán egy ellenség van; az emberiségnek Szent Szövetségbe kell tömörülnie az éjszaka eme lidércnyomása ellen!”1918 elején, a helyszínen, állapította meg, és mennyire igaza volt: sztálinizmus, nálunk a Rákosi-rendszer, a Kádár-rezsim, s a világon hány országban és hány millió emberéletet követelő szörnyűség szabadult a világra. / A kommunizmus fekete könyve ezt ma már fehéren-feketén bizonyítja !

 

                                                                 Románia pálfordul

 

Az oroszok előtt 1944. augusztus 23-án kapituláltak és átálltak. Kiugrottak, és talpra estek. Viva Antonescu!

A magyar nép pedig kiszolgáltatva a rendkívül erős Vörös Hadseregnek, szenvedett és vérzett a háború utolsó napjáig. És még azután is, a fogolytáborokban, mert mi lettünk a „bűnös nemzet”. A történelmet emberek csinálják. Olyan is! Az erkölcsösség és erkölcstelenség isteni ítélet alá esik. Ezért gyűlölnek bennünket a szomszédaink!

Hogyan lesznek a fasiszta vezetésű országok győztesek?

Nézzük Romániát! Hogyan futott be győztesként?

A háborúba lépés után /1941. július 22. / három hatalmi központ alakult ki náluk. Ion Antonescu, a „vezér” kormánya gyakorolta a hatalmat. A zsidóirtás is jelzi, hogy milyen szellemben. I. Mihály udvari köre volt a második, és végül Maniu ellenzéki vezér csoportja, amely már 1941 óta kapcsolatban állt a szövetségesekkel.

1943-ban Moszkva érdeklődést mutatott egy Maniu vezette új kormány és Románia kiugrása iránt. 1944 júniusában az ellenzék elfogadta a fegyverszüneti feltételeket, amelynek legfontosabb pontjai: Románia hadba lép a németek ellen, de cserébe megkapja Erdélyt vagy annak legnagyobb részét.

Ehhez vajon mit szóltak a magyar olvasók?

 

                                                         Curtio Malaparte

 

”Zsidók fejvesztett tömege menekült az utcákon, nyomukban megvadult katonák és civilek, késekkel és feszítővasakkal, csendőrosztagok zúzták darabokra puskatussal a házak kapuit, ablakok vágódtak ki, és borzas nők, egy szál ingben, integettek kétségbeesetten és ordítottak az utcára, némelyik ki is vetette magát, s arca lágyan puffant a járda aszfaltján. Katonák csapatai hajigálták be kézigránátokat az apró pinceablakokon, mert sokan kerestek csalóka menedéket a házak alatt, és a katonák négykézlábra ereszkedve figyelték a robbanások hatását, majd elégedetten összenevettek bajtársaikkal. Ahol az öldöklés a legeszeveszettebben dúlt, vériszamos volt a kövezet az utcákon, a házakban zokogás, vérfagyasztó üvöltözés és kegyetlen röhej: diadalmámorban és vérszomjasan tombolt a pogrom.

Nyüzsgött a nép az utcán. Katona- és csendőrosztagok, egyszerű emberek, férfiak és nők csaparostul, kondor hajú cigánybandák vitatkoztak jókedvűen, vetkőztették a hullákat, emelgették, taszigálták őket, forgatták egyik oldalukról a másikra, hogy lehúzhassák róluk a kabátot, a nadrágot, az alsóneműt, rá-rátapostak a hasukra, leráncigálták róluk a cipőt: volt, aki futva érkezett, nehogy kimaradjon az osztozkodásból, volt, aki rogyadozva a holmik súlya alatt távozott. Élénk sürgés-forgás, vidám fáradozás volt az egész utca, vásár és ünnep egyszerre. Meztelenül hevertek a kegyetlenül otthagyott halottak.”/ Malaparte: Kaputt, 6. A iasi patkányok /

Antonescu késleltette a fordulatot, ezért a király magához rendelte, és letartóztatták. 1944. augusztus 23-án Románia hátat fordított volt szövetségesének, és cserébe a szövetségesek elismerték a bécsi döntések jogtalanságát. A román csapatokat már Budapest ostromában is bevetették. Milyen szívesen jöttek újra! A kaméleon-ország!

És mi történt az erdélyi magyarokkal?

Maniu, a demokrata, a nyugat nagy barátja és a kiugrás előkészítője volt. Azon kívül Önkéntes Gárdájának névadója. Ezek Háromszék megyében, Szárazajtán kezdték a magyarok elleni bosszúhadjáratot. Természetesen állig fegyveresen a fegyvertelenek ellen. Csík megyében folytatták Szentdomonkoson és Gyergyószentmiklóson. Ártatlan emberek fejét tőkén vágták le, 82 éves asszonyt gyilkoltak meg. Kolozsvár környékén megtizedelték az egresi erőmű munkásait, akik napokkal előbb a kivonuló németekkel szemben fegyverrel védelmezték a vállalatot.

Gárdisták és román csendőrök református papokat gyilkoltak Kalotaszeg falvaiban. Egyik helyen élve temették el vétlen áldozatukat. Bihar vármegyében, Gyantán a román hadsereg is bekapcsolódott a „tisztogatásba”. Kétéves gyereket lőttek agyon idős férfiakkal és asszonyokkal együtt, majdnem félszáz embert.” / Beke György /

„Mi, románok, különösen a 20. században bizonyítottuk be, hogy a szomszédokhoz viszonyítva minden tekintetben felsőbbrendű faj vagyunk” / Ion Slavici / Azok vagytok! Faj!

Sokat fejlődhettek, mert a XIX. század közepén, egész pontosan 1849. január 8-án még az alábbi tettekre serkentette őket a „hazaszeretet”:

„A mussini papból alpraefectussá lett Proda január 8-án este tízezer románnal jelent meg a város előtt, s annak feladását kívánta. Ő nemcsak bántatlanság felől biztosította Nagyenyed városát, hanem azt is megígérte, hogy nem fog bevonulni.

De éji 11 órakor Axente praefectus Csombord felől megrohanta a várost, akihez némi ellenkezés után Prodan csoportja is csatlakozott. A lakosokat puskalövések riasztották fel álmukból, s ekkor a város főutczáját lángok borították el.

A románok irgalom nélkül raboltak, gyilkoltak, pusztítottak. Török Dániel ügyvéd elevenen süttetett meg.  Egy nyolcvan éves öreg az utczákon végighurczoltatva, válogatott kínzások közt végeztetett ki.

Mintegy ötven, részben viselős nő, a templomban keresett menedéket, de ide is betörtek. A pap templomi öltönyben ment eléjök, de őt is fölnégyelték. A nők közül többeknek hasát fölmetszették, s méhök gyümölcsét nyársra húzva sütötték meg.

Az erdőkbe menekült lakosok közül a 15 foknyi hidegben többen megfagytak. Alig maradt ment a lángoktól 30 ház. De legnagyobb veszteség a reform. cllegium gyüjteményét érte: a 30 ezer darabból álló könyvtárt, a nagybecsű kézirat-, a gazdag érem- s ásványgyüjteményt elrabolták vagy fölégették.

Ez jan. 11-ig tartott, midőn mentő csapat érkezett Tordáról, melynek hírére a vértől és bortól mámoros románok a város füstölgő omladékai közől szétfutottak.”

 

                                                         A felsőbbrendű szlovákok

 

Jön egy másik felsőbbrendű nép! A szlovákok!

Szlovákia 1939-től Tisó, egy katolikus pap által vezetett fasiszta bábállam volt, amely csapatokat küldött ki a németek oldalán az orosz frontra. 1944 nyarán, a kommunista szlovákok a keleti front szlovák megnyitását ajánlották fel Moszkvának. Előbb 1943-ban létrehozták a szovjet-csehszlovák barátsági szerződést.

A Benes vezette nyugati és a Gottwald irányította moszkvai kommunista kormányok politikája a lényeget illetően azonos volt: győztesként kikerülni a háborúból. Így eshetett meg, hogy a Tisó-féle fasiszta szlovák állam, amelynek hadserege a németek oldalán mindvégig kitartott, a győztesek oldalán fejezte be a háborút. Ügyes!

És milyen lett az ott élő magyarok helyzete?

Benes mindig Csehszlovákiában gondolkodott. Ezek szerint egy szláv nemzetállamban nem lehet helye magyar vagy német nemzetiségnek. A németek kitelepítését először Rooseveltnél éri el, majd 1943 elején a többi nagyhatalomnál is.

Magyarokkal szemben is föllépett a konkrét követeléssel, mondván: ’A magyaroknak döntő szerepük volt Csehszlovákia felbomlasztásában, illetve a magyarok kivétel nélkül mind irredenták és fasiszták, s a puszta létük is veszélyes a csehszlovák államra.” A nyugati hatalmak visszautasították ezt a teóriát. Ezzel szemben a Szovjetunió jogosnak ismerte el a magyarok erőszakos kitelepítését Csehszlovákiából.

A Tiso-féle fasiszta államban már a magyarüldözésnek minden formája, amely a későbbi „demokratikus” Csehszlovákiában szintúgy megjelent.

A Hlinka-gárda magyarverései, az illavai internálótábor. Különösen a papok jártak az élen a magyarok üldözésében. Az egyik apácazárdában a magyarokat „mongol kutyáknak” nevezték. S volt olyan mozgalom, amely azt tűzte ki célul, hogy a magyar szentek képeit, ereklyéit száműzzék a felvidéki templomokból.

A szlovákok végül lemondtak az önálló Szlovákiáról, mert a béketárgyalásokon rosszabbul jártak volna, mint a magyarok. Viszont Csehszlovákia részeként megkapták a győztesnek járó besorolást.

Miután nem kapták meg a nyugati államoktól a magyarok kitelepítésének jogát, a csehszlovák kormány olyan programokat alkotott, amelyek lehetetlenné tették az ottani magyarság helyzetét.

Ezt a kormányprogramot 1945. április 5-én, Kassán tették közzé. Elestek az egészségügyi ellátástól, a nyugdíjtól, a szociális juttatástól, amelyeket nem nélkülözhetett, aki élni akart. Egy rendelet szerint a magyarokat 16-től 55 éves korág közmunkára lehet kirendelni távol eső vidékekre is.

Létrejött a csehszlovák – magyar lakosságcsere egyezmény, amely Csehszlovákia diplomáciai sikere volt. A kollektíven háborús bűnösnek tekintett magyarságból sokan kis batyuval a hátukon, a szerencsésebbek esetleg vagonokba rakva menekültek át.

Csehszlovákia munkaerőhiánya a magyarok deportálásához vezetett ekkor kerültek cseh „rabszolgavásárokra” egész családok, ahol árucikk lett a magyar munkaerő. A magyar kormány, de különösen a magyar katolikus egyház emelt szót az Európában ismeretlen gyakorlat ellen. Mindszenty József kérte Griffin és Spellmann angol prímásokat a fasiszta jelenség elleni fellépésre. Fasiszta Románia, fasiszta Szerbia, fasiszta Csehszlovákia. Ez jutott nekünk kívülről. Belülről pedig a kommunista embertípus uralma.

A történelem menete azt bizonyítja, hogy Isten malmai lassan, de biztosan őrölnek. Titó kivált, de a bölcs csehek, Svejk népe, „beválasztott”, mert a kommunista többség rögtön maga alá gyűrte ellenfeleit, és számos embert azonnal letartóztattak. A legnagyobb szenzáció az volt, amikor 1948. március 10-én holtan találták Jan Masarykot, az ország népszerű és / magyar szempontból: hétpróbás gazember / külügyminiszterét a Csernin palota udvarán.

A kommunisták azt állították, hogy öngyilkosságba kergette a hazug nyugati propaganda. Az emberek zöme azonban meg volt róla győződve, hogy ledobták a külügyminisztérium ablakából, mint egy csikket. Elvégre történelmüknek nem ez volt az első defenesztrációja. /Boldog, büszke huszita-idők!/ Benest, a másik hétpróbást, 1948 júniusában megütötte a guta. Csehszlovákia boldog és felsőbbrendű népe bemasírozott a szovjet blokkba. Van Isten! „Mert Isten: az Élet igazsága” / Ady /

 

                                                                     Fábry Zoltán

 

Fábry Zoltán, a felvidéki magyarság írója: „Életemet tiltó rendeletek keretezik. Az egyik megtiltja, hogy este nyolc órán túl az utcán tartózkodjam, a másik provokációnak veszi, ha ismerősömet anyanyelvemen üdvözlöm, vagy annak köszönését úgy fogadom, és táborral fenyeget.

A városban inspekciózó diákpatrulok pofonokat osztogatnak, és rendőrségre cipelik a magukról megfeledkezett embereket. Nyelvem, amely az emberi hang egyik legcsodálatosabb hangszere volt, kihágási objektummá szürkült. Újság a bűnös nyelven nem jelenhet meg, rádiót tilos hallgatnom.

Lekonyult fejjel járok, és némán, ha lehet, ki sem mozdulok az emberek közé. Vak, süket és mozdulatlan gettóélet ez mindenképpen: a jogfosztott ember szégyen – és félelemterhes élete. És az ok: egyetlen tény, vádak vádja: magyarságom. Magyar vagyok, tehát bűnös vagyok.

Ez a sommázás ördögökké és angyalokká egyszerűsíti a nemzeteket. Vannak fasiszta államok és vannak fasiszta népek. Fasiszta a német, és antifasiszta például a román. A fasizmus bűnében leledző a magyar, és az antifasizmus erényeit reprezentáló például a szlovák. Kivételek nem tűretnek, és nem számítanak. Tíz igaz, nem lehet száz bűnös felmentvénye, de a másik oldalon ugyanakkor kilencven bűnös a tíz igaz erényéből élősködik.”

Ez a lényeg, Barátom! Minden más csak mellébeszélés.

 

                                                                    

 

                                                            A dédanyám vendégei

 

Ebben a faluban hosszan elidőztek negyvennégy telén az orosz katonák. Itt létesítettek egy kórházat és egy fontos repülőteret Csornán, amelyre a Dunántúlon folyó harcokhoz szükségük volt. Ezért sikerült alaposabban megismerkedni a helyben lakóknak az orosz katona hol emberi, hol állati arcával. Az elsőt a volt Kalocsai, ma Liget utcában rögzítettük. Kapás József házában.

Alacsony, vékony csontú és ősz hajú asszony meggyújtja az asztalon álló petróleumlámpát. November végén már korán sötétedik. A konyhában eddig csak a tűzhely lángja- parazsa világított a meg a sötét arcokat. A lámpa fényénél már minden arcvonás látszik. Öt kozák katona üldögélt a sötétben és csendben. Hárman ülnek az ágy szélén, egy az asztalnál, az ötödiknek egy rövidebb lábú szék jutott, ezért felváltva nyújtogatja ki a lábait pihentetni. A lámpa fénye megindítja köztük a halk beszélgetést.

Az idős asszony, Panna néni, vagy ahogy a vendégei szólítják, „bábuska”, éppen a vacsorájukat főzi. Hozott anyagból dolgozik, és készíti a szalonnás káposztát kérésre – parancsra. Kapuszta, kapuszta – ismételgették a receptet, és az asztalra tettek egy fél oldalszalonnát. „Valahonnan zabrálták ezt is, mint lovaiknak a zabot” – gondolta a „bábuska”, és buzgólkodott tovább.

A lámpa gyenge fényénél is jól látszik a falon Jézus és Mária arca, az ágy fejénél pedig egy fekete korpusz. Kis szőke gyerkőc, talán kétéves lehet, ott tiblábol az idegenek között. Figyelmesen nézi arcukat, fogdossa a kabátok fényes gombjait. Meg is húzza némelyiket. Igen szeretne egy ilyen csillogót a tenyerébe szorítani. Közben a nadrágjukba kapaszkodva elbotorkál a kisszékig. Az a katona köztük a legbarátságosabb, érzi azt a gyerek.

Meg is simogatja a szőke kislegény haját: „Szinók, szinyóska!” – mondja mosolyogva, aztán a zsebéből elővesz egy maroknyi szájharmonikát, és gyerek szórakoztatására eljátszik egy fürge dalocskát. Az egyik talpával veri hozzá a ritmust. A kisgyerek rögtön nyújtózkodik a muzsikáért, és a katona a kezébe teszi:”Pazsalujszta. Tesek.”

A kicsi forgatja, még a földre is leejti, aztán visszaadja a gazdájának. „Tessék” – mondja érthetően és tisztán. Minden katonaszem őket figyeli, a többség mosolyog. Közben a nagymama tőzeget tesz a tűzre, és a hatalmas lábasból árad a vacsora illata:”Mindjárt kész a szalonnás káposzta. Akár tíz embernek is elég” – mondja hangosan, de leginkább magának. A katonák nagyot szippantanak a levegőből, egy percre még a mahorkázók is egy elfelejtik, miért szorongatják ujjuk között a büdös dohányt.

A katona szót fogad a fiúnak, és átveszi az aprócska kézből harmonikát. A vacsora tiszteletére, ami már igen közel van, vagy a gyerek örömére, aki szemével nógatja, újra játszani kezd. Most egy kicsit szomorúan szól a muzsika, az arcokról lehullik a mosoly. A katonák feje lehajlik, és rejtőzködnek a szemek. Aztán, csak azért is, újra dobog a láb, és lendületet vesz a maroknyi hangszer hangja. Vidám dalocskába csap át, és újra dobban a láb.

Ekkor kopogtatás nélkül, de lehet, hogy annak a hangját is elnyelte a dal, belép az ajtón egy barna kabátos, kék nadrágos katona. Magas, vékony, fekete hajú, görnyedt hátú fiatalember. A vidám dalocska hirtelen meghal.

Az új vendég udvariasan köszön: „Dobrüj vecser! Jo estet! – mondja magyarul is. Csak Panna néni válaszol rá: „Jó estét!” Azt is hozzátenné, hogy üljön le. De hová? A fakó- zöld egyenruhás kopott katonák hallgatnak.

A vendég szemei gyorsan végigfutnak a falon, ahol Mária és Jézus képe függ. Észreveszi a fekete keresztet, de hallgatva álldogál az ajtóban legalább öt percig. Közben csak a fazék födelét emelgeti a gőz. Úgy látszik, hogy türelmetlen az oldalszalonna.

A katona nézi ezt is, a gyereket is, meg a hallgatag társait. De csak néhány perc az egész! Aztán csendesen elköszön: „Dobrüj vecser! Jo estet! Csak Panna néni válaszol rá:”Jó éjszakát!” Ő a szomszédasszonytól tudja, ki ez a katona. „Fura szerzet - újságolta halkan a szomszédasszony -, éjszakára mindig éjjeli edényt kér.”

Amikor ez a furcsa fiatalember kilép az udvarra, szélesre tárja az ajtót, és szembeszökik vele a november végi hideg levegő. Talán ettől mozdulnak meg a néma oroszok is. Folytatják a mahorkázást, de a kicsi hangszer elbújik.

A magukra maradt katonák egymásra néznek. Az egyik maga elé köp, és azt mondja: „Jivréj! Grjáznüj jivrej!” De a többiek percekig hallgatnak. Csak néznek maguk elé, és mintha erőt gyűjtenének valami nagy feladathoz, olyan feszültség árad belőlük.

Aztán az asztalnál ülő kinyitja az udvarra nyíló ablakot. A lámpa lángja nagyot lobban, de azután megnyugszik. Mindenki mélyet lélegzik a friss levegőből. Jól is teszik, mert igen erős abban a kicsi konyhában a mahorka szaga. Még elrontaná az étvágyukat, pedig a „bábuska” éppen most emeli az asztalra a hatalmas lábast.

Ki lehetet ez a gyűlölt fiatalember? Mert az ukránok hallgatásából sugárzott felé a harag. Maga a két lábon járó 241. számú hadparancs! Röviden: egy lépést se hátra!

Ezért balgatag állítás, hogy a szovjet katonák énekelve keltek rohamra:

Sztrijben – vagy másutt? – egy tüzér

Mesélte fogvacogva:

Pár száz lépésről ágyúval

Lőttünk az oroszokra,

Hiába, énekelve jött,

Rontott ránk a gyalogság!

Aki tehette, elfutott,

Én is, bolond! – százszorta jobb

Ennél a fogság!

Benjámin László kedves szelleme! Ezek a szerencsétlenek bevodkáztatva jöttek és hurrázva, a szinte biztos halálba. Az bizonyos, hogy a magyar katona elmenekülhetett, de az orosz nem, mert elöl tűz, hátul víz, mindenütt a halál várt rá. És minél jobb százszorta a hadifogság?

 

                                                               A barbár Sztálin

 

Hogy megértsed, Barátom, onnan kell kezdeni, hogy létezett egy Sztálin elvtárs. Ő volt a lakható Föld hatodának az ura. A sokáig híres, ma már hírhedt Szovjetunióé. Birodalmának lakossága meghaladta a kétszáz milliót. És mindannyian a kommunizmust építették, bár milliók pusztultak bele.

1941-ben Hitler náci birodalma megtámadta az országot, de úgy járt, mint 130 évvel korábban a híres Napóleon. De az új támadó vereségét nem az éhség, a fagy okozta, hanem a sztálini hadseregnek kiadott parancs:

„Aki megadja magát, vagy meghátrál, hazaáruló. Tehát halál a büntetése.” Ez volt a lényeg. Mit jelentett a gyakorlatban? A szerencsétlen orosz bakák a nehéz helyzetben két halál közül választhattak: Vagy mentek vodkásan neki a pergőtűznek, vagy ha visszafordulnak, akkor a komisszárok lövik őket főbe.

A nyugati szövetségesek nemigen értették, hogyan sikerült Sztálingrádnál azt a sorsfordító győzelmet kivívni. A teheráni találkozón, 1943-ban díszkardot nyújt át az angol miniszterelnök a hős város képviselőjének. Ez hiteles beszámoló az amerikai elnök fiának a visszaemlékezése:

„Minden készen volt egy formális ajándékozási szertartáshoz: Churchill adott át királya és népe nevében Sztálinnak egy hatalmas, két kézre való kardot, a rendíthetetlen sztálingrádi hősök iránti hódolata jeléül, akiken örök időkre megtört a náci offenzíva ereje és örökre szertefoszlott a náci legyőzhetetlenség legendája.

 

                                                            Hódolat Sztálingrádnak

 

A terem tele volt emberekkel: a Vörös Hadsereg díszőrsége, angol tommik, a Vörös Hadsereg zenekara és a három náciellenes szövetségi nagyhatalom katonai és tengerészeti vezetői. Amikor apával beléptünk, Sztálin és Churchill már ott volt; a vörös zenekar először a szovjet, azután az angol himnuszt játszotta. A hangok megtöltötték a termet és kiáramlottak a nyitott ablakokon; minden arc ünnepélyes volt. Churchill így szólt:

Őfelsége, VI. György király parancsára átnyújtom önnek ezt a díszkardot Sztálingrád város részére. Rajzát őfelsége választotta és hagyta jóvá. A kardot olyan angol művészek készítették, akiknek ősei nemzedékek óta kardkészítéssel foglalkoznak. A kard pengéje ezt a feliratot viseli: Sztálingrád acélszívű polgárainak, VI. György király ajándéka, az angol nép tiszteletének jeléül.

Egy fiatal brit tiszt átnyújtotta Churchillnek a kardot. Churchill átvette, megsuhintotta és átnyújtotta a marsallnak, aki mögött mozdulatlanul, de nem egészen kifejezéstelen arccal állt a Vörös Hadsereg őrsége. Mellükön keresztbetett fegyverrel figyelték, hogyan vette át parancsnokuk Churchilltől a kardot, rövid ideig kezében tartotta, azután szájához emelte, hogy megcsókolja hüvelyét. Nagyot nyelt. Válaszát lefordították nekünk: Sztálingrád polgárai nevében nagy megbecsüléssel veszem át VI. György ajándékát. Sztálingrád polgárai magasra fogják értékelni ezt az adományt, s kérem önt, miniszterelnök úr, tolmácsolja köszönetünket Őfelségének, a királynak.”

Ezt a kardot valóban megérdemelték a szerencsétlen orosz halottak milliói. De a tiszteletükre ezzel a karddal le kellett volna vágni Sztálin fejét.

Roosevelt fia az apja véleményét is leírja Churchill balkáni inváziós terveiről: „Mindennél fontosabb neki beékelődni Közép-Európába, hogy távol tarthassa a Vörös Hadsereget Ausztriától, Romániától, sőt, ha lehet, még Magyarországtól is.” A sorrendet nemigen értem, mert ismerem ennek a két lókötőnek, Sztálinnak és Churchill-nek, az ajánlat-listáját, ahol az angol miniszterelnök kilencven százalékos szovjet „tulajdonba” adja Romániát, Magyarországot csak fele arányban. Valaki szándékosan csal és hazudik.

 

                                                                A komisszárok

 

Panna néni szomszédjánál, Tóth Lajos kovácsmesternél, ilyen ember lakott, és ezért félt saját hadseregének harcosaitól. Sok zsidó vállalkozott erre a mocskos feladatra. Az egyszerű orosz katonák, különösen az ukránok, jobban gyűlölték őket, mint a német fasisztákat. Nehogy elfelejtsük! Kecel ostromakor egy komiszár lőtte fejbe a súlyosan sérült, könyörgő magyar sebesülteket. Lehet, hogy ez a sima modorú fiatalember volt a tettes?

1944. november 1-jén már másodszor jött el Mindenszentek napja helyett a „halottak napja”. Mind a kettőt Szovjetunióból érkezett emberek okozták. Az elsőt 1919. június 22-én, amikor 26 teljesen ártatlan embert gyilkoltak meg. A második 1944. november 1-jén szakadt ránk, amikor az oroszok elfoglalták a falut.

A védők létszáma és felszerelése a támadókéhoz képest jelentéktelen volt. Az utolsó napokban egy új egység is csatlakozott hozzájuk.

Ők voltak a somogyi „rossebesek”. Mindenki tudta, hogyha az oroszok idáig elérnek, már csak egy csoda segíthet. De jöttek, mert parancsot teljesítettek. Jellemző a helyzetre, hogy a parancsnokság tisztjei a falu felső végéről, egy tanyasi iskolából irányították az alsó végen beásott katonáinkat. De nem volt visszakozz! Az oroszok túlereje elsodorta, földbe taposta őket, szegényeket.

Hősök kellenek? Tessék elolvasni a temető emlékművébe vésett neveket! Árulókat kell megnevezni? Nyomozzuk ki annak a két hivatásos, „snájdig” katonatisztnek és társainak a nevét, akik kiadták a parancsot egy teljesen értelmetlen ellenállásra.

 

                                                                  A kapitány

 

Jártunk a Kalocsai, mai nevén Liget utcában. Menjünk a Jankovátziba, vagy ahogy ma hívják, a Zrínyi Ilona utcába! Tanúi leszünk egy nem zsidó, nem ukrán, hanem ízig-vérig orosz kapitány szálláskeresésének, és megszállásának. Egy vidékről idevetődött inasgyerek eszével és szemével mutatjuk be az eseményeket. Első kézből kapott történet. Már nem friss, hála Istennek, de még élvezhető:

A mesterem, Géderi István lakatos, háza mutatós sarokház volt - mondja Boromisza Simon Dezső, az egykori inas -, és az orosz tisztek, mint hajdanán a franciák Moszkvában, szarzsijuk sorrendjében válogattak a szállások között. Vorosilov marsall, legyen átkozott a név is, természetesen a főutca, a Rákóczi utca legmutatósabb házába költözött. Legalább tízfőnyi testőrséggel!/Az egyik „nyilas” házába./

Nekünk csak egy kapitány jutott, aki néhány napra igen mozgalmassá tette az életünket.

Köszöntük a megtiszteltetést, amikor három emberével és a vállán egy dobtáras géppisztollyal „mattyozva”/ Ma úgy mondjuk: anyázva. / beállított az udvarunkba. Masszív, tömzsi ember volt. Kerek arcán, ami vöröslött, mint a pipacs, még a bajusza is furcsán állott. Az egyik ága már ötöt mutatott, a másik kilencet. Olyan fél kilenc körül járhatott rajta az idő.

Illendőségből nem háríthattuk el a megtisztelő vendégjárást. Iván kapitányként mutatkozott be. Lehet, hogy a hosszú háború alatt a másik neve „elesett” az emlékezetében. Nem volt rá szükség. Ő maga likvidálta.

Végigment a szobákon, és százat tettem volna egy ellen, hogy a legbelsőt fogja választani. Nyertem volna. Kijelölte a hadászatilag legbiztonságosabb helyet. Igaz, hogy az volt a legsötétebb, mert egyetlen ablaka éppen keletre nézett. Csak a hajnalhasadásban gyönyörködhetett volna, ha éppen nem aludt volna-holtrészegen. De a nap egyszer se sütött be hozzá, még hajnalban sem, mert a nap is, a hold is csak úgy bujkálgatott az égen. Felhős volt az ég, mint a mi sorsunk. Néhány napig kiszolgáltuk, de minden második szava a „víno” volt. Minden első a „matty”.

Ócseny harasó! – mondotta a legbelső szobára a kapitány elvtárs. Aztán a társaival eltűnt egy órácskára, és nagyon elázva jöttek vissza. A „matty” után kiadta az ukázt, hogy neki tyúkpörkölt kell vacsorára, de abban minden tyúk benne legyen! Rámutatott az asztalról magasra emelt órára: Ötre kész!

Úristen, kapkodtunk egymás fejéhez, már négy óra volt! Minden élő magyar elkezdett rohangálni, mint pók a falon. Lábast elő, de a legnagyobbat! Tüzet teremts, de a leggyorsabban! Vizet meríts, de a legtisztábbat! Fogd meg a tyúkokat egymás után! – ezt a parancsot én kaptam a mesteremtől. Igen megtisztelő feladat volt, de végrehajthatatlan. A szegény tyúkok röpködtek, mint a madarak. Mindegyik tudta a sorsát. És még azt mondják, hogy a tyúknak nincs esze? Nem hagyták magukat. A kapitányom egy ideig nézte a tyúkkapkodást, aztán magához intett: Igyi szuda!

Odaálltam mellé. Komótosan leemelte válláról a dobtárast, és irány a baromfiudvar! Csak úgy hullottak a tyúkok, mint ősszel a veres lombok. Én gyorsan betakarítottam a termést. Közben a kapitány elégedetten nézte a sürgés-forgást. Félórát késtünk, csak fél hatkor tálalhattuk a tíz tyúkból álló kiadós vacsorát.

Ez abból állott, mármint a tálalás, hogy a lábast letettük az asztal közepére a meztelen és kibelezett tyúkokkal. A négy vendég körülülte, mi pedig fölcsaptunk pincérnek.  A mester rágta a fülemet, hogy csak kis poharat tegyünk az asztalra, mert a nagyból nagyon gyorsan berúgnak. Ivánt nem lehetett átverni, követelte a nagyobb poharakat.

Mink pedig rohantunk tolmácsért és tanácsért, hogy mit lehet tenni akkor, ha egy katona este hatkor az udvaron lövöldözni kezd. Jött a tolmács, de ment is rögtön. Lélekszakadva és a szomszéd utcába, egy tiszthez! Aki jött, az asztalhoz ült, és most már öten ettek a lábasból és ittak nagy pohárból. További lövöldözés nélkül, egyre csendesebben, felfalták minden szárnyasunkat.

Meglehetősen primitíven táplálkoztak. Kézzel nyúltak a lábasba, miután lerágták a húst, a csontot az asztal alá vágták.

Jót ettek, jót ittak, és percek alatt nyugovóra tért mind az öt vendégünk. Párnájuk a géppisztoly volt, s takarót nem terített rájuk más, csak az őszi hold fénye.

Szerencsénkre, két nap múlva elbúcsúztak. Balszerencséjükre, Budapest ostromára vezényelték őket. A szerencsétlen orosz Ivánokat.

 

                                                            Helyszíni beszámoló

                                                               Carszkoje Szelo

 

Carszkoje Szeló káprázatos. A cári palotának 160 szobája van. Úgy is mondhatnám: míg a Téli Palota termeinek száma 1501, addig a Carszkoje Szeló-i palotáé csupán 160. Hosszú idő óta leginkább ebben a palotában laktak a cárok, bár az ország más részeiben is építettek palotákat, s azokban is tartózkodtak hosszabb- rövidebb ideig. A gacsinai palotának 600 szobája van; III. Sándor Gacsinában lakott, de nem a palota díszes termeiben, hanem - a pincében, mert szüntelenül merénylőktől félt.

A Carszkoje Szeló-i palota termeinek sora mint mozgó kép vonult el előttem, amint gyors tempóban végigsétáltam rajtuk. Természetes, hogy jóformán semmi sem maradt meg az emlékezetemben. Csupa dísz, csupa pompa, csupa fény. Tükörterem, borostyánterem, ametiszt-terem,, ezüst-terem. Hetekig tartana csak egy ilyen palotának is a tüzetes átnézése, s az egyes termekhez fűzött elbeszélések meghallgatása. A magyarázatok közül erre a mondatra emlékszem élénkebben:

”Csak rabszolgákkal lehet ilyen bámulatosan finom munkát teljesíteni!”

A legtöbb teremben a padló és mennyezet díszítő ábrái, kirakásai azonosak, szóval padló és mennyezet egymás tükörképei.

A követek termének mind a négy falát rámába feszített olajfestmények díszítik, de úgy is lehetne mondani, hogy éktelenítik. Mert a festmények már csak úgy rájuk tekintve is különös hatást tesznek. Hallom azután, hogy előbb helyezték el az aranyrámákat, s azután szereztek beléjük képeket, s a nagyobbakból mindig lemetszettek annyit, hogy belepasszoljanak a rámába.

A borostyánterem egész díszítését ajándékul kapta Nagy Péter a kollégájától, Nagy Frigyestől. Viszonzásul Nagy Péter küldött a kolléga úrnak 300 magas termetű katonát, ugyancsak dísznek, a testőrsége számára. Az ember tárgy volt, áru volt. Még a cári uralom utolsó idejében is lehetett ilyen hirdetést olvasni:

”Eladunk egy tehenet és két lányt.”

Nem hinném, hogy az ember helyzete valami különöset változott, ha azokra gondolok, akikkel a Leningrád – Murmanszk közti csatornát építtették, mely csatorna Sztálinról van elnevezve, s a Balti-tengert összeköti a Fehér tengerrel. Így azon keresztül el lehet jutni az északi Jeges-tengerre is.”

Csak én jegyzem hozzá: Bizony rabszolgamunka volt az is, mint az egyiptomi piramisépítés, és hány ezer áldozattal, Úristen! Ilyen országból, sorsból jöttek ezek a szerencsétlen páriák, a szovjet katonák.

 

                                                              Az erőszak éjszakája

 

Úgy, mint az emberiség történetében mindig, az elesett város első éjszakája szabadrablásé és az erőszaké volt. A hadvezérek ezzel jutalmazták meg „győztes” harcosaikat.  Benn a faluban, erre számítottak is. Igyekeztek elrejteni az asszonyokat, lányokat. A legtitkosabb vermekbe, rejtekhelyekre bujtatták őket. De a rutinos ragadozók néha megtalálták őket.

Először csak jó vacsorát követeltek. Közben leitták magukat, és a harmadik felvonás az erőszak volt. A férfiak többsége még a fronton harcolt, vagy már hadifogolyként a Szovjetunióba tartott. A nagyszülők leleményessége segíthetett.

A „győzelem” éjszakáján robogott át a falun a Budapest felé tartó teherautók, harckocsik, ágyúk és egyéb harci járművek sokasága.

Másnap már orosz járőrök rótták az utcákat, és csökkent a kilengések száma.

 

                                                    Kiszolgáltatottság a tanyákon

 

 De Kecel lakosságának a fele tanyán lakott. A pokol zúdult a határban élőkre. Ellenőrzés nélküli vadászterület lett az elvadult orosz katonák számára. /Sára Sándor igaz filmet forgatott a tanyán lakók kiszolgáltatottságáról. Minden szónál többet mond./ Szentimrehegyen még az is előfordult, hogy katonaszökevény oroszok megszállták a Pozsgay - majort.

Furcsa, de ezek heteken át nem hiányoztak senkinek. Sőt, hónapokig garázdálkodhattak a tanyavilágban. Sorra kiraboltak minden családot, helyben megerőszakolták az elfogott nőket. Fegyverrel sakkban tartották a férfiakat, és sokszor a gyerekeik szeme láttára többen is megbecstelenítették a kiszemelt áldozatot.

A mutatósabbakat elvitték a „főhadiszállásra”, ahol éjjel-nappal folyt a dáridó. Legalább ötven orosz katona verődött itt össze. Azt hitték, hogy megérkeztek Kánaánba.

Lóval, kocsival a legváratlanabb időben törtek rá egy-egy tanyára, többnyire hátulról, hogy az utánpótlásról gondoskodjanak. Az „elhasznált” nőket kidobták, mint egy ócska rongyot. Gondoskodni kellett ezek pótlásáról is.

Asszonyok-lányok búvóhelyükre rohantak. Az idős férfi és nő mindent odaadott, amit kértek, csak minél előbb megszabaduljanak tőlük. Volt, aki a testével védte unokáját a rárohanó katonáktól. A fiatalasszony kiugrott az ablakon, de a védekező nagyapát agyonlőtték.

Az említett major környékén különösen tragikus volt a helyzet. Az egyik közeli tanyában a szó szoros értelmében befalazták egyetlen kislányukat a padláson. Hetekig élt ott télvíz idején: „Egy dunyhám volt meg néhány rongy, hogy ne fázzak.” A napi ennivalót egy kimozdítható tégla résén juttatták be hozzá.

Közel két hónapig folyt ez így. Valaki, egy bátor ember, hírül vitte az orosz parancsnokságnak. Századnyi katona kellett ahhoz, hogy egyik decemberi hajnalon szabályosan megrohamozzák a Pozsgay - majort, és megkötözve elvigyék az ötven orosz katonát. Valószínűleg a budapesti harcok első vonalába, a biztos halálba.

Az valóban elgondolkoztató, hogy mennyire széthullott ez a hadsereg. Annak lett a következménye, hogy rohantak Budapest felé. Vorosilov is és Tolbuchin is jó pontot akar szerezni magának Sztálin jegyzetfüzetébe. Ezért áldozták föl az embereiket számolatlanul. Nem tudtak a lemorzsolódott katonákról, akik bandába verődve tartották rémületben a megszállt területek lakosságát.

A keceli eset százával előfordulhatott, hiszen az Alföldön élők nagy része tanyákon lakott, ahol legföljebb egyetlen kutya védte gazdáját a rablókkal szemben.

Barátom, legyél büszke a társaidra!

 

                                                            Rákosi bagatellizál

 

Rákosi elvtárs egy kissé elbagatellizálta az orosz katonák kilengéseit. Egyébként a helytartósága alatt erről nem is volt szabad írni. Az egyik írói megbeszélésen ezt szóvá tették, a párt főtitkára imígyen fejtette ki véleményét:

”Ugyan, hagyják ezt a marhaságot! Minek kell erről írni? Magyarországon van háromezer falu. Mondjuk, hogy falunként megerőszakoltak három nőt. Az összesen kilencezer nő. Ez olyan sok? Ezért kell olyan nagy zajt csapni? Eh, maguk írók, nem ismerik a nagy számok törvényét!”

Kedves helytartó elvtárs! Ha csak egyetlen magyar nőt erőszakoltak volna meg, az is vétek lenne. De az elvtárs nem ismeri a nagy számok törvényét, mert annyi bizonyos, hogy falvanként legalább tízet számlálhatunk, és az akkor már harmincezer szerencsétlen nő. Nem szólva a városokról, és elsősorban a fővárosról.

A megszálló katonaság a polgári lakosságot sem kímélte. A legkiszolgáltatottabb helyzetben természetesen a nők, akik ki voltak szolgáltatva az állattá vált katonák erőszakoskodásainak. Mindezt a nemi betegségek – elsősorban az ázsiai szifilisz – ugrásszerű elszaporodása jelezte. Sok magyar nő öngyilkos lett vagy megőrült a front elvonulásának hónapjaiban. Helytartó elvtárs, ezek tények, és a tények makacs dolgok.

A szörnyű helyzetben a katolikus egyház feje, Serédi Jusztinián hercegprímás főpásztori szózatában igyekezett lelki támaszt nyújtani a meggyalázott lányoknak és asszonyoknak:

”Háború idején is kötelező a hatodik parancs és a szemérmesség törvénye. A szűzi és a házas tisztaság védelme e legnehezebb körülmények közt is kötelességünk. Ha azonban erőszakot szenvedett valaki, és abba belsőleg bele nem egyezett, nyugodt lehet, mert vétek nélkül van, és Isten előtt szüzességének vagy házas tisztességének épségében ragyog.” Ne feledkezzünk meg Apor Vilmos győri püspök hősiességéről és áldozatáról!

Aztán  fölöttébb csodálkoztak a szovjetbarát komcsik, hogy a választásokat még Budapesten is elveszítették.

De a halottakat is el kellett temetni! Szabó Dezsőt, a „minden aljasság ostorát”, aki az óvóhelyen éhen halt, a következőképpen:”Elmondtam, hogy Szabó Dezső koporsója a Rákóczi téren a havon fekszik. Elhatároztuk, hogy másnap reggel eltemetjük. Elérhető barátainkat még aznap este értesítettük, és másnap kora reggel elkezdtük ásni a sírt a Rákóczi téri elülső vaskerítés mögött középen. A fagyos földet csákánnyal is alig tudtuk feltörni. Délután kettő óra tájban lettünk készen. Lehettünk vagy 15-en. Akkor már Budát bombázták a felettünk szálldosó repülőgépek.” / Arany Bálint /

 

                                                             Félig szovjet gyerekek

 

Egyetlen példát ismerek, amikor keceli özvegyasszony büszkén vállalta egy orosz katonatiszttől „szerzett” fiát.  Jóképű kaukázusi apától származhatott az a srác. Örmény vagy azeri lehetett a tettes.

Arról, hogy a hadifoglyokkal mi történt a Szovjetunióban, később még mesélek.

Most megtudjuk, hogy az égen hol keressük a Magyarok csillagát. Nagy szerencsémre arról is hallottam, hogyan sikerült néhány bátor és leleményes férfinak megszöknie a Szibéria felé tartó vonatról. Az eset a következőképpen történt: /Figyelj, Barátom!/

 

                                                                Megúszták a fogságot

 

Pannonhalma mellett, Jánosházán, egy aprócska településen, gyűjtötték össze a magyar foglyokat. Szerencséje volt két keceliek, mert egyiküket kijelölték vízhordónak. Neki szabad volt a szamaras kocsival meg rajta a hordóvak ki-bejárkálni.

A csacsifogatot mindig kézlegyintéssel engedték útjára a ruszki őrök. Az egész környék csupasz volt. Erdő, bokrok szinte sehol. Messziről fölmagasodott, és fehéren világított a pannonhalmi apátság várszerű épülete. Csak a közeli kis falucska közepén volt egy jó vizű artézi kút. Ide kellett naponta hol kétszer - háromszor kihajtani.

A lakosokkal bátran lehetett beszélgetni, mert egyszerre többen is ácsorogtak a kútnál. Kérdezték, hogy mennyi fogoly van a táborban. Hova valósiak?

Ekkor esett le a tantusz Varga Laci bácsinál, hogy ezekkel a barátságos emberekkel haza is lehetne üzenni. Kétszer sem kellett rágondolni. Szólt az egyik ácsorgó legénykének, aki nem lehetett több tizennégy évesnél:

„Figyelj rám, barátom! Akarsz pénzt keresni vagy nagydarab szalonnát kapni? Fogd a tarisznyádat, és menj el Kecelre, Vargáékhoz az Öregszőlő utcába! Üzenjük, hogy ebben a táborba a víz igen jó, a koszt ellenben igen pocsék. Nemsokára leesik rólunk a nadrág.”

A kislegény beleegyezett. Könnyen rá lehetett venni szegényt, mert a falujukban először németek szálltak meg, majd az oroszok. Egy sovány egér sem maradt életben. Ha nem éheznek, a világ minden kincséért sem vágott volna neki egyedül az útnak! Pedig akkor már az egész országban vége volt a harcoknak, nem kellett az orosz katonáktól egy fiatal gyereknek félni.

A Duna két partját már pontonhíd kötötte össze. Még vonat is járt rajta. Megjelent az a kopott, sovány legény, és leadta a postát:

„Varga Laci bácsiról meg Lukács Pali bácsiról, ha nem sietnek, leesik a nadrág!” Ezért a szónoklatért  egy kiló szalonnát vihetett haza meg egy csokor puszit egy kislánytól. A jó hírért szalonna, öröm, bőséges ebéd és egy tarisznya útravaló.

Bár a pestiek már előbb elkezdték a csereberét. Jött az új világ, a „cserevilág”!

A puskapor szagát még érezni lehetett az egész országban, de a két asszony elhatározta, hogy útra kelnek. A sonkát, kolbász, szalonnát szépen a ruhák közé rejtették, és két átlagos batyuval nekivágtak az útnak. Vargáéknál egy fiú meg egy kislány maradt otthon, akik mindenkinél jobban féltették az anyjukat. Mi lesz, ha nem jön meg soha? Teljesen árvák maradnak. Az apjukat már két éve nem látták, és úgy érezték, hogy félig árvák. A lányka már tizenkét éves volt. Ő tartotta a lelket a kisöccsében:

„Úgy ismered te az anyánkat, hogy neki valami nem sikerül, ha fejébe veszi?” – vigasztalta a testvérét, aki nagyon el volt kámpicsorodva. Állandóan azt hajtogatta:

„Ha nem jön vissza egyikük sem, mi lesz velünk?”

„Ne fesd az ördögöt a falra, mert mindjárt megjelenik” – mondta most már parancsolóan a lány -, inkább imádkozzunk értük!”

Szükségük is volt rá, mert éppen a vonaton ültek, amelyik úgy imbolygott azon az ideiglenes hídon, mintha vízen járna, és nem a víz fölött. De átértek a túlsó partra. A kocsik tele voltak orosz katonákkal, de őket ez nem zavarta. Békésen folytatták útjukat Pannonhalma felé. Mindenkitől csak azt tudakolták:

„Merre kell menni Pannonhalmára?”

Dunántúlon azt már mindenki tudta. Két nap múlva odaértek. A vízhordó Varga Laci bácsinak leadták a régen várt ölelést és a csomagot. Pista bá’ egy nagydarab sonkával megkente az orosz őrt, és bátran kijöhettek a férfiak asszonyaikkal beszélgetni.

Vargáné megtudta, hogy a táborban nyugodt, de sovány élet folyik. Az ura a harmonikáját kicserélte citerára. Arról, hogy mikor mehetnek haza, még nem esett szó. Az asszonyok végül elégedetten indulhattak neki az ismerős útnak. Sokkal kevesebb kalauzra volt szükségük.

Azért azt is észrevették, hogy arrafelé igen kemény csaták folyhattak. Az utakat bombatölcsérek szaggatták. Szétlőtt teherautók, kiégett harckocsik földre bukó csövekkel meg lezuhant repülőgépek roncsai - végig az út mentén. „Talán éppen a mi repülőterünkről indultak el ezek a szerencsétlenül járt pilóták vagy pilóta nők” – fontolgatták egymás között.

Mert az oroszok a múlt télen kiparancsolták a kecelieket a csornai röptérre: havat lapátolni, a kifutópályát biztosítani. Akkor láttak a pilóták között nőket is. Láttak holtan földet érő orosz pilótát. Erről sok szó esett a faluban:

”Hogy volt ez lehetséges?” Pedig vagy húszan tanúsították, hogy így történt.

Az asszonyok egy nap múlva és üres batyukkal hazaértek. Megnyugodva pihenték ki magukat.

Pedig, ha tudták volna, hogy mi történt a férfiakkal az elválást követő napon? Gyalogmenet a legközelebbi állomásra! Mindent leadni a fölszálláskor! Még a szájharmonikát és a citerát is!

És elindult velük a vonat. A barátságos, megkent őrt kemény katonák váltották föl. Rájuk zárták a marhavagon ajtaját, és már indult is velük a szerelvény kelet felé.

Nagyon elkeseredtek, amikor megtudták, hogy Oroszországba viszik őket. Miért lövöldöznek annyit az őrök, ha nem azért, hogy megfélemlítsék őket? Nehogy megpróbáljatok szökni, mert akkor, jaj nektek!

Volt közöttük egy szabadkai fiatalember. Mielőtt egy közös vagonba fölszállt volna a borváriakkal, azzal vigasztalta őket:

„Ne féljenek, csak gyufát vagy drótot csempésszenek be a vagonba! Én, Kovács Pál létemre, lakatos vagyok. Majd megpróbálom útközben kinyitni a zárat!”

Gyufa is, drót is akadt. A keceliek meg a szabadkai szövetkeztek. Hogyha alkalom adódik a szökésre, hárman nekivágnak.

Fényes nappal mindig ment a vonat, de elég lassan. Sok helyen rongált, bombázott volt a pálya. Éjszaka álltak, és akkor vették föl a vizet a mozdonyba és a vagonok népének. Ilyenkor figyelte meg lakatos Pali bácsi a zár nyitját, és hajlította passzentosra a drótot. De amilyen mohó a nép, mindenki rögtön ugrani akart, ahogy a zár kinyílt, és a vonat nekilódult. Lakatos Kovács Pál lecsillapította a népet:

„Először próbát kell tenni! Én még legény vagyok. Nem hagyok hátra árvákat, ha lelőnek. Én indulok elsőnek, de úgy ugrok, hogy felezem az oszlopközt. Ha tízig tart egy oszlopköz hossza, ötnél ugrok. Megértették?” Csak bólogattak, mint jó diák az órán.

„Aztán, ha szerencsésen földet értek, és mozdulatlanul megvárták, míg a vonat elmegy, legyen egy közös jelünk, amivel a sötétben is egymásra találunk. Mi legyen az?” „Füttyszó” – ajánlotta az egyik. „Jó, de valami magyar nótát!” – hagyta jóvá a vezér.

„És most figyeljék az ugrásom! Oszlop! Egy, kettő, három, négy, öt! Most!” Földet ért, és nem lőttek. Varga Laci bácsi következett. Ő is földet ért, és nem lőttek. Lukács Pali bácsi volt a legidősebb, de ő sem vallott szégyent.

Azután bizonyosan folytatódott a sor, és lehet, hogy az a vagon teljesen kiürült. Ezt nem tudjuk bizonyosan.

De a három szövetséges egymásra talált. Azon tanakodtak, hogy merre induljanak. Abban rögtön megállapodtak, hogy országútra sehol sem teszik a lábukat. Nem akarnak oroszokkal találkozni magyar egyenruhában. Mert az utakon akkor még csak az ő autóik furikáztak.

Lukács Pali bácsi higgadt ember volt, és egy évtizedig juhász a bugaci pusztán. Nézte a csillagos eget figyelmesen.

„Mit nézel, testvér?” – faggatta Varga Laci bácsi.

„Keresem a magyarok csillagát, a Jupitert. Mert sík az egész vidék, tehát a Duna és a Tisza között vagyunk. Kecskeméten állhattunk meg vizet vételezni. Az égbolt, szerencsénkre, mint a tükör olyan tiszta, és ott jobbra a magyarok csillaga. Arra menjünk, mindig a csillag után, mint a három királyok!”

És mentek egész maradék éjszaka a csillag irányán. Hajnalodáskor, bebújtak egy kukoricásba, és aludtak. Enni csak azt ettek, amit a földeken találtak. Néhol paradicsomot, diót, még a krumplit is kiásták a puszta kezükkel. És nyersen ették, de két nap után úgy legyengültek, hogy napraforgószárba kapaszkodtak, és ilyen bottal lépkedtek tovább. „Vitamin az van dosztig, csak egy kis energia kéne!” – humorizált lakatos Kovács Pál.

„A delet még végigalusszuk, és ígérem, hogy holnap reggel otthon leszünk. Közel vagyunk már Kiskőröshöz.”

A három mocskos, mert mosdatlan férfi botra támaszkodva, bekopogott a Kukucskáék ablakán. Még koromsötét volt, mert beborult az ég. Nagy nehezen világot gyújtottak ott benn. Aztán kiszóltak egy kis szellőző ablakon:

”Kik maguk?”

„Gondolhatod, Kukucska János, jó cimborám, hogy nem az oroszok.”

„Te vagy az, Varga Laci? Miért beszélsz olyan halkan?”

„Kifogyott belőlem is a szusz, már jártányi erőnk sincs.”

„Kerüljetek az ajtó felé!”

És kerültek. És előre megköszönték, hogy megmoshatták a kezüket, arcukat. A reggelit, amivel nem akarták halálba enni magukat, ha már szerencsésen kicsúsztak a markából. Csak tejet ittak búzakenyérrel.

Meséltek, pihentek. Megtudták, amit az „oroszjárás” után érdemes volt tudni. Szomorúak voltak és vidámak egyszerre, mint a csillagot vesztett egykori három királyok.

 

 

                                                         Délvidéken magyarirtás folyt

 

 

A nagy kérdés az, hogy mi történt lakatos Kovács Palival, amikor visszatért Szabadkára?

Délvidéken, 1944 őszén, magyarirtás folyt. A partizánok bevonulásakor mintegy hatvanezer ártatlan és fegyvertelen magyart öltek meg. A majdnem tiszta magyar lakosságú Bezdán községben 480 férfit mészároltak le egy partizánnő vezetésével. Palánkán, a sintértelepen, 50 férfit végeztek ki. Csurog, Zsablya egész magyar lakosságát kiirtották öregekkel, csecsemőkkel, nőkkel együtt. Haláltáborokba kerülnek öregek, betegek gyerekek. Bánságban Járek, a Vajdaságban Gákovo, Kusevlye a táborok helye. Az elsőben harmincezren, a bácskaiakban húszezren voltak. A halottakról a partizánok és a ruhátlan foglyok leszedik a lábbelit, és úgy dobják ki a táborból. A járeki táborban egyetlen napon nyolcvan halott. Pár hónap alatt 6700. A halottakat tömegsírokba földelték. Egyházi temetésről szó sincs! Agyonlőttek egy asszonyt, mert a temető kőkeresztjénél imádkozott.

/ Matuska Márton beszámolójának csak egy rövid részlete./

Még ma sem lehet fejfákkal megjelölni a tömegsírok helyét: 2008-ban.

 

                                                          Hamvas Béla szerint

 

              Mitől ilyen erős a magyarellenes gyűlölet?

             „Az ember könnyen azt gondolná, hogy a kijátszottak, a megcsaltak, vagyis akikkel igazságtalanság esett, ökölbe szorított kézzel tűrnek, és a csalót és a kizsákmányolót és azt, aki az igazságtalanságot elkövette, vagyis a hatalmast, gyűlölik és gyűlölik és ennél forróbb gyűlölet egyáltalán nincs.

              A valóságban azonban ez a gyűlölet elenyészik amellett, ahogy a hatalmas gyűlöli azt, akit megcsal és kizsákmányol. Mert az, aki az igazságtalanságot csupán elszenvedi, az semmi egyebet nem tesz, mint elkeseredetten és fogcsikorgatva gyűlöl. De az, aki az igazságtalanságot elköveti, az reszketve és hunyászan és bujkálva és alattomosan és titokban és rossz lelkiismerettel gyűlöl.”

                                                                                             / Paradoxon az igazságtalanságról /

 

                                                             Apám hadifogságba esik

 

                Igen ám, csakhogy ezzel az aljas, hosszan tartó gyűlölettel egy egész népet ki lehet irtani!

               Van egy jó magyar közmondás: „Más kárán tanul az okos.” De, hogy kitől tanuljon az ember, ha nem ismer más példát, mint amilyet eddig látott vagy hallott. Varga Laci bácsiék esete olyan volt, mint a fehér holló, és az is későn szállt le Magyarországra. A férfiak tudatába.

              Ugranyecz András, akinek parasztboltja volt a Liget utcában, majdnem szemközt a Boroséval, minden esetre nem is hallhatott róla. Mint családfenntartót csak 1944-ben vonultatták be, és Garán állomásoztak. Ott várták a további parancsot, közben nézték a hosszú kocsisort, amelyik a szemük előtt elvonulva, mintegy harminc kilométeres, ebben az esetben bölcs, „kígyó”, hozta Bácskából a menekülteket.

              A falu fölött egyre gyakrabban jelentek meg orosz repülőgépek. Találomra ledobtak néhány bombát, és visszarepültek. Pedig Ugranyeczné tudott volna nekik ajánlani egy célpontot. Ez pedig a keceli állomás épülete volt, ami tíz kilométerre álldogált Kiskőröstől, és engedte tovább Kalocsáról a Petőfi szülővárosába tartó vonatokat. Tudta, hogy a férjét majd ezen viszik ki a frontra, ami akkor már Kiskunhalashoz közeledett.

              Jól gondolta. Amikor Andrásékat Kecskeméten kiszállították a vagonokból teljes menetfelszereléssel, minden tisztjük „elszállt”, mint ősszel a madarak.  Városban teljes volt a fejetlenség. A fél város kiürült, alig lézengett valaki az utcákon. Akkor már mindenki feladta, mert az oroszok Kiskunfélegyházán voltak.

               Ők is, néhány keceli és környékbeli, gondolt egy merészet és nagyot, felkeresték egyik sorstársuk rokonságát a kecskeméti tanyavilágban. Kunyeráltak négy férfi számára civil ruhákat, cserébe nekik ajándékozták a katonai uniformist meg az egyen bakancsukat. Ott, a szemük láttára egy tanyasi udvar búbos kemencéjében vált füstté minden leendő katonai dicsőségük. Azt hitték a kis naivak, hogy ezzel számukra a háború véget ért. Ringatta őket a hamis illúzió, mint más asszony szülöttjét a gonosz mostoha.

              Kecskeméten már az oroszok voltak az urak. És onnan is távozóban Budapest felé. Sok orosz katona megtanulta ekkor fővárosunk nevét, egy egész vagy egy nagyon rövid életre.

                Kísérjük nyomon inkább az Ugranyeczékat! Úgy ballagtak hazafelé, némi kerülővel Orosháza irányában, mint az obsitos katonák, akik megkapták a legnagyobb jutalmukat: az életet.

               Nem ám csillag után haladtak, mint az előző történet magyar egyenruhás hősei, hanem mint egyszerű és szegény polgárai a honnak, az országúton. Még abban is reménykedte titkon, hogy stoppolhatnak is, ha lehetőség lesz rá. Talán már otthon is vacsorázunk.

              „Három év múlva, kedves keceli halandók!” - vigyorgott magánban a párka, aki az emberi sors fonalát szövi.

              Az egyik útkanyarban, amelyet erdőcsoport takart el a szemük elől, éppen szembe masírozott velük egy századnyi fegyvertelen magyar katona. Négy géppisztolyos orosz kísérte őket. Először meghökkentek, aztán megálltak, és tanácstalanul nézték őket. De nem sokáig kellett várni a tanácsra:

             „Gyertek ide!” – kiáltotta nekik valaki magyarul. Az egyik orosz meg feléjük fordította a fegyverét.

             Mit tehettek mást? Odaballagtak. A tolmács, akinek olyan becsületes képe volt, mint Gyurcsánynak, amikor felesküszik a tisztességre.

             Részletesen elmondta nekik, hogy Szegedig tartsanak velük, mert hivatalos orosz „dokument” nélkül veszélyes járkálni az utakon. A hírös városban majd mindenki megkapja a magáét, aztán nyugodtan hazaballaghatnak.

            Nem volt más választásuk. Beálltak a menetbe, éppen a durrantós végére. A magyar bakák nem szóltak egy szót sem. Orosházán vagonba raktak őket, és a vonat elindult. Akkor volt csak nagy megdöbbenés, amikor befutottak a szögedi állomásra. Csurig volt egyenruhás meg civil magyarokkal.

             Az állomás tetején egy orosz géppuskás hasalt, és öten vigyáztak rá davajgitárral. A hatalmas tömeget legalább száz orosz katona fogta gyűrűbe. Nagyban tartott a szűrés. Valóban dokumentumot kaptak azok a férfiak, akik betegek vagy gyenge fizikumúak voltak. Ezeket az orvosok szakszerűen kiszuperálták, és kaptak egy plecsnit arról, hogy betegek, gyengék és öregek.

Amikor a szelektálásnak vége volt:

              ”Mindenki sorakozzon!” – harsogta a bemondó. És a vagonsor százasával elnyelte, mint egy hatalmas óriáskígyó gyomra, az egészséges férfiak ezreit, hogy kihányja őket valahol Oroszországban. Valahol Oroszországban.

             Ahol korábban már a Krimben nagy alkudozások folytak, mint kofák között a piacon, a harmadik szférába tartozó Közép-Kelet-Európa népeinek sorsáról. A vita legfontosabb kérdése Görögország sorsa volt.

             Magyarországot, a közismert angolbarát nemzetet, ezért áldozták fel. Odaadták a Szovjetuniónak, amely így összefüggő csatlós országok gyűrűjével vehette körül magát. A nyugatiak helyzetét az is rontotta a térségben, hogy Jugoszláviában és Albániában a kommunisták választások útján jutottak hatalomra, ezért nem is függtek annyira Moszkvától.

 

                                                                   Barabásék

 

             Akinek a családjáról most szó esik, azok közül az egyik szereplőt, Barátom, te is jól ismerted. Barabás Lajos bácsiról van szó. Ő volt az a szemközt lakó férfi, aki kismotorral járt-kelt a faluban, és első csomagtartójában egy rendkívül értelmes kiskutya ágaskodott.  Együtt indultak, mert minden falubeli közös útra elkísérte a gazdáját. Igen szerették egymást!

            Aztán meghalt a Lajos bácsi, és bánatában, árvaságában utána elpusztult az a szimpatikus kiskutya is. Lajos bácsi szülei és testvérei éltek valamikor elíziumi békességben egy isten háta mögötti tanyán, a vasút fölött, a csatorna partján.

             Az a fehérre meszelt kis tanya és annak a környéke a keceli paradicsomkert. Elzárva és magányosan, mint Tímár Mihályé a Senki szigetén. Északról a minden évszakban bővizű, halaktól nyüzsgő Kanális a határ.  Olyan tiszta a vize, hogy ihatsz belőle, és még fürödni is lehet. Délről a kalocsai vasútvonal, a fürgén futó fekete kocsikkal. Ha egyik gyerek fölmászik a padláslétrán, még láthatja is. De a mozdony szuszogása ritkán jut el hozzájuk, mert délről nemigen fúj a szél.

              A nyolc gyerek közül mindig vállalkozik valamelyik, hogy ellenőrizze a menetrendet. Mert Barabásék engedelmeskedtek a Mindenható utasításának, és szép családot nevelnek. Nyolc gyerekük van, de nincs ott szegénység, ahol a húsz hold jó földön minden évben megterem a kenyérnek, és meghízik a szalonnának való.

             A krumpli nagyja akkorára duzzad a földben, mint egy sárgadinnye. Karvastagságú kukoricacsövekkel hizlalják a göndörszőrű disznókat. Abból egy liternyi naponta elég a szeles baromfinépnek, amelyiknek akkora paskoma van a Kanális és a tanya közt, hogy a baromfi mellé még a disznókat is ki lehet csapni.

             Egy hat-hétéves gyerek elég a felügyelethez. Istennek hála, betegség is ritkán fordul meg errefelé, és idegen ember is olyan gyakorisággal, mint a fehér holló.

             De háború hozzájuk is bekáromkodik. Tíz-tizenöt katona rájuk talál. Elrabolják a két fiatal lovat, a kocsira földobják a két agyonlőtt disznót, és még a tehenüket is a saroglyához kötik. A baromfinépből megmaradt valamennyi, mert szanaszét röpültek a fegyverzajra, bár néhány tyúk már hazatalált. Barabás Lajosék tízen maradtak a Paradicsom romjain. Csupaszon, mint a kisujjam.

              Akiket az Isten szeret, előbb- utóbb megsegíti. Ebéd után üldögél a család, és még mindig üres a sok kis bendő. Zsírba mártogatott sült krumplit ettek, és az bizony nem ülte meg a gyomrukat. Úgy tűnt, hogy beköszönt a hét szűk esztendő. A következő nap helyén se volt más, mint egy sovány és görbe kérdőjel.

             Egyik gyereknek sincs kedve felszaladni a létrán, hogy megnézze, jár-e még a kalocsai vonat. Néznek az apjukra, aki elnéz a fejük fölött a földekre, és hallgatózik. Aztán a gyerekek is hallják nem sokára, hogy ugat a Burkus. Ő is elmenekült a tanyából, amikor tegnap a nagy lövöldözés folyt, de úgy látszik most már ő is szolgálatba lépett.

             Egy okos komondor csak akkor szól, ha fontos mondanivalója van. Úgy látszik, most éppen van. Mindannyian a tanyabejáró elgazosodott útját nézik, amin egy orosz terepjáró imbolyog be a tanyaudvarra. Először megijednek a rajta ülő orosz katonáktól, de az anyjuk megnyugtatja őket:

             ”Tőlünk már nincs mit elvinni. Aki ide betér, az csak hozhat. Ha nem jó hírt, hát rosszat.”

             Legföljebb azt, hogy hagyják el a tanyát. Barabás vakarja is a fejét. Ez olyan mozdulat, hogy a kalap meg is emelkedik köszönésképpen, de gyorsan le is lehet engedni, ha a vendég nem érdemli meg. Majd mindjárt kiderül?

            Most is oroszok jöttek, de a rendesebb fajtából. Három tiszt meg egy tolmács.

            Aki azt mondja, hogy repülőteret építenek a csornai legelőn, és a tisztek kíváncsiak a környék tanyasi népére. A felderítő repülőgép jelezte ezt a bujkáló, eperfás tanyát. Eljöttek megnézni, hogy milyen emberek lakják.

            Az öreg Barabás maga köré gyűjti a népét, s ettől fölbátorodva elmeséli, hogy mi történt velük. Megmutatja az üres istállót, a lovak meg a tehén hűlt helyét. A színt, ahonnan kihúzták a kocsit, és megtöltötték döglött disznóval meg zabrált takarmánnyal. A tolmács úgy mondja, hogy rendes család ez.

            „De milyen szegény lett egyik napról a másikra!” – fakad ki az asszony sírva. Az asszony, az örök szószóló, elmeséli, hogy magukra maradtak, minden nélkül. Most azon töprengenek, hogyan vészeljék át a telet.

           „Nem fognak megfagyni, legföljebb éhen halni. Mit eszik ez a sok száj egész télen és következő években, mert itt a föld, de nincs mivel fölszántani, nincs mit belevetni. Ha csak bukfencet nem! – sorolja keserűen.

          Amikor az asszony befejezte a siránkozást, a férfi csak annyit tesz hozzá, hogy tanyán lovak meg kocsi nélkül nincs élet. Szántani kéne, mert ha vetés nincs, jövőre itt nem lesz kenyér. Akkor pedig fogják a koldusbotot, és nekivágnak a világnak. Mind a tízen. De ennyi embert ki fogad be, még ha jó szívű is a rokonság.

           Az egyik orosz tiszt jegyzetel, a másik csak azt hajtogatja:”Harasó.”

           A néma gazdát megtisztelik egy néma kézfogással. Aztán felülnek a terepjáróra, és kidöcögnek a tanyabejárón. A kisebb gyerekek mezítláb bukdácsolnak utánuk a derékig érő gazban.

           Mi lesz most? Kilakoltatják őket a repülőtér miatt? Hová menjünk a gyerekekkel?

           Másnap, napkeltekor, jön egy orosz kiskatona, és egy makacs tehenet vonszol be az udvarra. Aláírat egy papírt, aztán oroszul elköszön. A tehén tehát marad, az orosz katona géppisztolyát a vállára vetve elballag. Alig múlik el az ebédidő, amikor két süldővel, két zsák kukoricával, ugyanannyi liszttel és krumplival beállít egy parasztkocsi. A kocsi marad, a két szép lovat elvezetik. Mindenről papírt íratnak alá.

            Amikor esteledik, ugyanaz a két katona, bekocog az udvarra két kicsi lónak a hátán. A lábuk szinte a földet éri. Nekik is van papírjuk, meg is köszönik az aláírást:

           ”Tatar lo, tatar lo” – mondogatják, és hosszan rázzák a gazda kezét.

           „Egy napra ennyi Istenáldás – hálálkodik az asszony -, és te nem is örülsz, apjukom?”

           Az apjukom örül is meg nem is. A nagy kocsi elé befogni két kicsi lovat, nem lehetetlen, de ekét húzatni velük? Szokták-e a tatár lovacskák a szántást? Ez ütött szöget a fejébe, és ez fájt.

           Pedig jó látni, hogy a család tele van boldogsággal. A gyerekeknek a kicsiny lovacskák tetszenek, ahogy jóízűen ropogtatják a zabot. Milyen hosszú a sörényük, a farkuk! Ilyen lovai nincsenek a környéken senkinek! Simogatják őket, becézgetik őket. Legszívesebben mellettük aludnának az éjszaka.

           „Ugye, föl is ülhetünk rájuk?” – rimánkodnak már előre. De takarodó, mert sötét van, és a lámpában már kevés az olaj. Az asszony is gyorsan elalszik, de az embernek nem jön álom a szemére. Magányosan birkózik, mint Jákob az angyallal.

            Aztán csak kimegy az istállóba, hogy újra körüljárja a már pihenő jószágokat. Szívós, fiatal állatoknak látszanak. Amikor visszabújik az ágyba, a z asszony is fölébred:

            ”Mi a baj, apjukom?” – kérdi halkan.

            „Nincs semmi, csak aludj! – de nem teszi hozzá: ”Holnap minden kiderül.”

           A nap akkor kel éppen, amikor a két lovacskát, az eke elé állítja. Egy kicsit körülményes a befogás, mert mindenütt rövidíteni, szűkíteni kell. De az ekét nem lehet kisebbíteni! No, lássuk, hányadán állunk?

           A lovacskák, úgy tűnik, már csak az indításra várnak. Lajcsi gyerek, a legidősebb fiú, ott áll türelmetlenül a fejüknél, és már olyan szívesen vezetné őket.

          „Gyí, lovacskáim, gyí!” – adja ki végre a parancsot. De a lovacskák a fülük botját sem mozgatják. Közönyösen álldogálnak, mint a cövek.

          „Gyí, te! Induljatok! Csak megindulni nehéz” – agitálja őket. Aztán magához tér:

          „Úristen, ezek csak oroszul értenek! Honnan szerezzek hozzájuk tolmácsot?- mondogatja magának is, meg az egész családnak, amelyik mind egy szálig ott áll a föld szélén, és aggodalommal várja a nekirugaszkodást. Kiabálják a lovacskáknak az ismerős orosz szavakat:

            „Harasó. Drasztvujtye. Dá.”

            A kis Lajcsi, aki a fejüknél áll, kiáltja a legnagyobbat:

            „Édesapám! Azt mondja, amit a rablók hajtogattak!”

            Lehet, hogy igaza van a gyereknek! – gondolja az öreg Barabás. Aztán megrántja a gyeplőszárat, majd csap vele egyet a lovacskák hátuljára:

            „No, gyí, kis tatár lovacskáim!” És jó magasra emeli a hangját:

            ”Jopfoje matty!”

             Láss csudát, Barabás család! Örvend kicsije-nagyja, mert a lovacskák nekifeszülnek a hámnak, és készül az első barázda. A legkisebb gyerek is versenyt szalad a lovacskákkal a föld szélén. Lajcsi gyereknek is igyekezni kell, hogy bírja velük a tempót. Az öreg Barabás megnyugszik, de aztán újra nyugtalanság feszíti a lelkét:

            ”Hogy fogom én meggyónni, ezt a sok káromkodást a Gubik Mihály tisztelendő úrnak? Azután Fejes Gábor dűlőszomszédnak is vissza kell vinni a tehenét, mert még azt gondolja, hogy mink raboltattuk el az oroszokkal.”

            Közben folyik a szántás, majd a vetés. A repülőgépek bombáznak. Az élet folyt tovább a maga medrében, csak nem olyan tisztán, mint a Kanális vize, hanem véresen.

 

                                                          Magyarország átjáróház

 

              Hát ezt a paradicsomkertet is feldúlták az oroszok. Egész Magyarország ilyen volt hajdanában, amikor még magyar királyok uralkodtak, és nem jöttment szultánok és császárok. Magyarország még a huszadik század második háborújának időszakában is, 1944. március 19-ig, a béke szigete volt.

              A történelem erre a békés partra sodorta a menedéket kereső lengyeleket, zsidókat, akiket a viszonylag szabad államunk megvédett a pusztulástól.

              Ekkor Hitler csapatai bevonultak, és egyszerre mindenki félni kezdett. Nem a Wehrmachttal volt a bajunk, mert a balkáni hadseregük zöme úriemberekből állt, hanem a fasiszta pártkatonáktól, a Gestapo és az SS embereitől. Ezek rögtön munkába is álltak.          Letartóztatták a számukra politikailag legveszélyesebb embereket, és magát az idős kormányzót is megzsarolták fia elrablásával.

              Az idős ember megadta magát, visszavonta rádiónyilatkozatát az oroszok előtti fegyverletételről, és kinevezte utódát, Szálasi Ferencet.

              Közben Magyarország területén tovább folyt a háború, és pusztult az ország. A zsidók sorsa megpecsételődött, mert a németek szisztematikusan munkatáborokba hurcolták őket családostól. A budapesti zsidókat még maga a kormányzó megmentette, de a vidékieket elhurcolták.

              Aztán 1944 karácsonyán Budapest körül bezárult az orosz csapatok gyűrűje, és elkezdődött a házról házra folyó öldöklő küzdelem, mert Hitler parancsára a körülzárt német csapatok Budapesten Bécset védték. A hitleri parancs szerint.

              1945. február 13-án az egész fővárost elfoglalták az oroszok, és rögtön kinőtt a romok közül a kommunisták virulens szervezkedése. Első gondjuk egy, a bosszúra kiválóan alkalmas, fegyveres csoport létrehozása volt. Berendezkedtek az Andrássy út 60-ban, a volt nyilas-központban, és működtetni kezdték a „népbíróságokat”.

              A barnák és a feketék után a vörösök kezdték gyilkolni a lakosságot. Már január 19-én, tehát az ostrom napjaiban, megjelent újságjuk és a címében is a hazugság: Szabadság.

              A magyar történelem újabb igen nehéz periódusának néztünk elébe. Haladjunk az események sorrendjében!

              1945 áprilisának közepén hazánk területének nyugati határán is befejeződnek a harcok. Berendezkedik egy teljesen népidegen hatalom, amelynek kulcsfigurái mind Moszkvából jöttek.

              Mondhatná valaki, hogy ilyen már megesett nálunk 1919-ben. Igaza van, csak most a Vörös Hadsereget is hozták magukkal.

 

                                                    Potsdam: Kollektív bűnösség

 

 

             A magyarországi németek sorsa a mi családunkban nem lehet érzelem nélküli olvasmány. Márpedig a nagyhatalmak, amelyek ma már maguk is tudják, hogy sohasem voltak azok Főleg nem erkölcsi értelemben a potsdami konferencián / 1945. július 17. – augusztus 2. / elfogadták a kollektív bűnösség elvét, megbélyegezték még az újszülött német csecsemőket is, hetediziglen.

             A hazai németekkel szemben megkezdődtek az intézkedések. Első lépcsőben negyvenezer németet deportáltak már 1944 végétől a Szovjetunió munkatáboraiba. Örök szégyene a Nemzeti Parasztpártnak, Veres Péternek, Illyés Gyulának, hogy ebben is egy követ fújtak a kommunistákkal.  Magyar népi értelmiség, hol itt a következetesség? A csehek és a szlovákok ugyanezt mondták a magyarokra. A Hitler nélküli nyáj már nem volt veszélyes a magyarságra. Büntesd meg az apát, ha vétkezett, de a gyerekére, ha nem bűnös, ne süss szégyenbélyeget!

              Magyarországról 450 000 németajkút kellett volna kitelepíteni a Szövetséges Ellenőrző Bizottság szerint. Körülbelül a felét ki is telepítették.  Csak az volt a baj, hogy olyanokat is, akik hazájuknak érezték Magyarországot.

               A szegény sváb belépett a kommunista pártba, kitúrhatta a módosat a házából, kiforgatta a vagyonából. Egész családok kallódtak rokonoknál vagy ismerősöknél.

               A rendfenntartó erők, nevezzük rendőrségnek, nem szégyellték „házkutatás” címén a svábokat zaklatni, megrabolni. Volt-e ebben szereped a császártöltési disznóságokban, Miska bácsi? Remélem, hogy nem.

               Csak az említet faluból 400 embert vittek ki a Szovjetunióba ötéves kényszermunkára. Tizenhat évestől hatvanéves korig - majdnem minden férfit. Talán ma már senki sem él közülük, de megmaradt bánatos daluk:

 

                                     Ahol nem lesz velem senki, ott halok meg én.

                                     Ahol majd nem sirat meg senki, senki, aki él.

                                     Tavasz nem fakaszt rám zöldet,

                                     Elhordja rólam a földet messze majd a szél.

                                     Ahol nem lesz velem senki, ott halok meg én.

 

                                                               Völgyi Bernát

 

             Hogy mennyire azonos volt a háború utáni magyar és sváb sors, arra éppen a családban van bizonyíték.

             Valamikor az első világháborúban derekasan hadakozott egy sváb fiatalember. És úgy, mint anyai nagyapám, Farkasfalvi / Filus / András, begyűjtötte a megfelelő számú ezüst keresztet.

              Nagy – Magyarországot ugyan ő is elvesztette, de a vitézséget elnyerte. Személyesen Horthy Miklós avatta azzá, 1928-ban Völgyi / Wiedner / Bernát néven. Földet nem tudott az „ellentengernagyunk” egyiküknek sem adni, de ebben különböztek a svábok a magyaroktól, azért csak kicsikart egy italmérési engedélyt Kalocsára.

 

                                                                          +

 

              Egyszer más szóba került a vitézzé avatás, és voltam bátor kifogásolni, hogy miért nem a hallottakat avatták vitézzé. Mit ad Isten, a mohácsi csata történetének olvasásakor           kiderült, hogy Perényi Ferenc, nagyváradi püspök, hasonlóan vélekedett a mártíromságról és annak jutalmazásáról.

            Amikor csatarendbe álltak a maguk huszonötezer harcosával a kétszázezres török haddal szemben „végzetes tréfával mondá a főuraknak:

            „Tehát ma huszonötezer magyar fog az igaz hitért mártírhalált halni; Brodarics lehetne hozzánk annyi jóval, - ő ismerős Rómában, - hogy neveztetne ki bennünket szentekké.”

 

                                                            Wiedner Bernát

 

              A két lányát még a szülőfalujában, Császártöltésen, gazdagon férjhez adta, azután véglegesen Kalocsához kötötte magát. Mérte a császártöltési meg hajósi sváb bort a potáknak. Felejtsék el, hogy közeledik egy újabb háború, aztán már itt is van, sőt vége is van, mert a németek hetek alatt lerohanták Nyugat – Európát.

              A lelke mélyén ő is lendítette a karját. Annak is örült, hogy a magyarok területeket kaptak vissza. Minden a legjobban alakult a sváb-magyar szívének.

              Közben az idősebbik lányának, Völgyi Viktóriának, három gyereke született. Két fiú meg egy lány. Az elsőszülött igen önálló legénynek termett, mert már tízéves korában, amikor választani kellett a penna és a kapanyél között, határozottan a penna mellett döntött.        Szabályosan megszökött hazulról a kalocsai nagyapjához, aki szívesen fogadta, mert az ő régi, „patinás” sváb nevét viselte. Wiedner Bernátnak hívták.

              Néha segített beemelni a söntésbe, ami csak a lakóház előszobája volt, egy - egy kishordót. Esetleg a nagyapja fölkérte kóstolónak:

               ”Mondd meg, fiam, ez még eladható-e?” Ha rábólintott, hogy ezt még a részeg emberek megisszák, bátran pohárba töltötte. De a kislegény nem szokott rá. Szorgalmasan járta a tanító- és kántorképzőt, mialatt a második világháború keleten tombolt. Néha meglátogatta a szüleit, hogy jelentést tegyen:

                „Én vagyok az iskola egyik legjobb tanulója!” De mindig gyalog járta a hosszú Kalocsa- Császártöltés közti utat, ezért szerezhetett egy maradandó élményt az új világ karizmatikus vezetőjéről, Rákosi elvtársról.

                Akkoriban, szerencsés volt, ha egy parasztkocsi hátulján lógázhatta a lábát pihenésül. De egyszer megállt mellette egy fekete autó, aminek a sofőrje maga mellé szólítja:

               ”Üljön be, fiatalember!” Bernát soha semmin sem lepődött meg, legfeljebb ő okozott meglepetést, ez az eset sem volt kivétel. Egy befüggönyözött barátságos, vörös huzatú, tágas autóban ült. Hátul három, tekintélyes külsejű, nyakkendős férfiú üldögélt. Nem nézegetett hátra, de amikor belépett a sofőr mellé, ezt már megállapította. Azután Kalocsához közel, egy kukoricás mellett megálltak, és az utasok kiszálltak.

                Ekkor tűnt föl neki, egyszerű földi halandónak, hogy a földet öntöző egyik férfi Rákosi Mátyás. Nem volt már akkoriban, 1947-ben, olyan ember, aki ne ismerte volna impozáns külsejét és simára fésült haját.

                Kalocsán kitették. Megköszönte az utazást, és szerencsés jó utat kívánt. Ő is folytatta tovább a magáét, kevesebb szerencsével, mert Kalocsa környékén nem volt könnyű elhelyezkedni. Erre bőven volt tanító is, kántor is. Hiába végzett kitűnő eredménnyel, állást csak a Dunántúl szívében, Koppány földjén, Páriban kapott. Kántortanítói állást, a vele járó lakást és földet. Közben a császártöltési családját: anyját, apját, két testvérét egy szegény, de ambiciózus sváb kommunista kilakoltatta, és a helyükre költözött.

                Hová menekülhettek, szegény páriák?  Páriba, ahol beköltöztek a fiuk lakásába. Bernát kántorkodott és tanított, ők meg művelték a tanítóföldet.

                Amíg ezek történtek a hazai oldalon, hasonló tortúra kezdődött Csehszlovákiában egy magyar családdal, Czompó Jánosékkal. Benes, legyen átkozott e név is, egy demokrata bőrébe bújt fasiszta farkas, koldusbotra juttatta, elűzte a magyarok egy részét. Különösen a vagyonosabbak birtokaira fájt a szlovákok foga.

              A jószívű tótoktól kaptak egy vagont a vagyonért cserébe, és a bútoraikat áthozhatták a határon. Nekik Pári lett a végállomásuk, ahol egy kiköltöztetett idős sváb házaspár házába költözhettek. Ekkor még csak hatan voltak, mert a családfő szüleit, / A feleség szülei: Horváth János és Pócs Mária maradtak. / és a két gyereküket, Matildot és Ilonkát hozták magukkal, de itt még született kettő, Vilmos és Margit. De rövidesen tízen lettek, mert az idős, kitelepített német házaspárt is befogadták.

               Közben Wiedner Bernát családjában is nagy lett a felfordulás, mert a kántortanító úrnak az iskolák 48-as államosításakor föltették a hamleti kérdést:”Tanítani vagy kántorkodni?” A kántorkodást választotta. Igen jó hangja volt, tudniillik, és jóval kisebb pedagógusi ambíciója.

              Akkor pedig még a faluból is mennie kellett volna családostul, ha korábban nem kötik össze szorosra a két család sorsát egy házassággal. A sváb Bernát elvette a magyar Matildot, Czompóék idősebbik lányát, és megszületett WIEDNER MÁRIA. Volt hova költözniük. Most már tizenheten laktak egy födél alatt. Békében és nemzetiségi bicskanyitogatás nélkül. A házban nem volt nyelvrendelet, hacsak azt nem számítjuk annak, hogy Czompó János szava volt a döntő minden fontos kérdésben.

 

                                                           A két férfi elveszett

 

               Tudod, Barátom, ha Ugranyeczéket emlegetem, akkor a tulajdon édesapám és édesanyám sorsáról van szó. Anyám volt az a kardos fiatalasszony, aki lefújta a kivándorlást, és tartotta a „frontot” a félig üres boltban még negyvenötben is. Amit ott hallott, azt adta tovább nekem, az egyetlen életben maradt gyereknek.

               Egy teljes éven át semmi hír a férjéről, de bátyjáról, a Józsiról sem. Mintha a föld nyelte volna el őket szemtanúk nélkül. Elég mohó volt akkoriban a szülőföldünk. De miért etettük annyi fiatal testtel és vérrel, Istenem?

               Andris, az öccse még Voronyezs után leszerelt. Többé nem is hívták, de a halál húsz év múlva, negyvennégy éves korában szólította, mert egy szilánk a sokból, amelyektől súlyosan megsérült, benne maradt a testében. Hosszúra nyúlt haragos agóniája. Egészen 1958-ig.

               Tehát semmi hír az elveszettekről. Az asszonyok, mert csak idős emberek voltak a faluban, kalákában segítették egymást a szőlőmunkákban.

               Manapság ezt büntetik, pedig nehéz időkben ez komoly lelki erőt is adott. A „szolidaritástól” félnek, mint a nyolcvanas évek elején lengyelhonban Jaruzelszkiék.

               A fővárosiak is megindultak, és amikor a meggyfák virágozni kezdtek, „kivirágzott” a cserevilág is. Az első hullámai azonnal elérték Kecelt, mert vasúton könnyen meg lehetett közelíteni. Hová fordult a bizonytalan idegen? A boltoshoz, aki jól ismerte a környék lakóinak anyagi helyzetét.

               De szívesen adott, ingyen, éjszakai szállást a rászorulóknak és színpatikusoknak. Így kötöttek életre szóló barátságot a Jakics-házaspárral. Volt olyan pesti is, aki a szállásért felajánlotta:

              „A nyár közepén úgy fizetünk, jön az egész család szőlőt kapálni.”

              Becsületükre legyen mondva, le is jöttek. De a nagy melegben gyorsan bedobták a törölközőt, helyesebben, a kapát a kunyhó hűvösébe. Álladóan a napot nézték, mintha még sohasem látták volna, és sopánkodtak:

              ”Esztikém, maga hogyan bírja ki ezt az állati meleget?” Ugranyeczné elmagyarázta nekik igen röviden:

              „Hozzászoktunk már gyerekkorunk óta.”

                  De megkegyelmezett nekik. A delet már a kunyhó hűvösében, a gyepen heverészve töltötték. Jól laktak és beszélgettek. A pesti harcok, bombázások szörnyűségeiről, a nélkülözésről. Ugranyeczné a Pest felé menetrendszerűen járatozó amerikai gépek százairól, amelyek már a zúgásukkal is rémületbe ejtették a kisgyerekeket.

                  „Nagyon sajnáltuk a szegény fővárosaikat, mert tudtuk, hogy most házak omlanak össze. Teljesen ártatlan csöppségek és öregek pusztulnak.”

 

                                                             Flaisz Feri bácsiék

 

                Megebédeltek, aztán indulásig kipihenték magukat. Ugranyeczné egy éppen témába vágó történettel szórakoztatta őket.

                A II. Rákóczi Ferenc utcában, a főutcában, magányosan éldegél még máma is, mert már a fiaik vagy két évtizede kirepültek a fészekből, egy idős házaspár. Flaisz Ferenc bácsi volt a gazda hivatalosan, de az ügyintéző a felesége. Hosszú kert követi az udvart, benn a falu szívében. Ez elég munkát adott a két öregnek. Zöldséget termeltek, és árulták a piacon. Abból éldegéltek. No, meg ha többre volt szükségük, a fiúkhoz fordultak, mert volt nekik mit meghálálni. Hat - hat hold jó földet kapott mind a kettő, amikor megnősült.

                 Az ország fölött még borús volt az ég, amikor az öregasszony úgy gondolta, március elején, hogy elő kell készíteni a közelgő tavaszra a szerszámokat, a kosarakat, és mindent, ami a kerti munkához kell.

                A kamra ajtaját utoljára akkor nyitotta ki, amikor az oroszok meg akarták nézni a hordók tartalmát. Szőlőjüket már régen odaadták a gyerekeknek, bizony a hordók belseje olyan volt már, mint a tapló, vagy gombás, mert rohadni kezdett.  Nem is ezért ment a Terka néni, hanem a szerszámok meg a kosarak miatt. A duggatnivaló hagymáért, ami a falon lógott egy virágos, régi kendőjébe kötve. Meg a kapáért, ásóért, gereblyéért. Hátha van rajtuk javítani való:

              „Az apjukom is hozzáfoghat, nagyon eltunyultak a téli pihenőn a kezei meg a lábai.” Kívánta már a friss télvégi, tiszta levegőt is. Aki dolgozik, úgyis fölmelegszik.

              Az oroszok után öt hónappal, először nyitotta ki az ajtót, és olyan rendetlenséget talált, hogy alig tudott szóhoz jutni. Ki lehetett a bűnös? Macskák randalíroztak? De azoktól nem fordulnak föl a hordók, és hullik szét apró darabokra a faputtony, éppen a szellőző ablak alatt. Mert az mindig nyitva volt. Télen-nyáron, egész évben. Egy kis friss levegő mindig jót tett a bornak is, zöldségnek is, ha ide betették hűteni.

             „Ember, gyere, és láss csodát! Meg segíts rendet csinálni!” – szólította az asszony Feri bácsi is csodálkozott, de ketten csak neki fogtak a hordók helyre billentésének, a szétszóródott szerszámok összegyűjtésének. Terka néni a fal mellett rendezgetett valamit, amikor nagyot kiáltott:

              „Ember, bomba van a kamrában! Itt lapul a falnál, ni!”

Feri bácsi megnézte, hiszen nem volt ő gyáva ember, végigkínlódta az első világháborút. De azt is tudta, hogy ezzel a jószággal nem lehet tréfálni.

              ”Biztosan valamelyik repülőgép tojta ezt a záptojást - állapította meg, nem egészen katonásan -, és besuttyant a szellőztetőn. De amikor még leejtette, nem tudta, hogy záp, az édesanyja mindenét. Ettől a bombától igencsak léket kapott volna a ház.”

               „Asszony, azt mentsük, ami távol van tőle!” – adta ki a szakszerű ukázt. Óvatosan kimentették a szerszámokat, a kosarakat, de a duggatni való hagyma maradt, mert az túl közel lógott a bombához. A kerti munka elkezdődött, de a félelem állandóan ébren tartotta őket.       Sokszor forgolódtak álmatlanul, és nappal aludtak éjszaka helyett.

               Rázárták ugyan az ajtót, de hátha be esz oda a fene valakit éjszaka. És akkor levegőbe repülnek vele együtt. De aztán kitalálták, mert egyszerű volt, mint a pofon, a rettegés gyógyszerét. Mindenkinek elmondták a piacon, hogy mit hagyott rájuk a háború.        Másnap már az egész falu tudta, de senki nem vállalkozott arra, hogy megtekintse, vagy, ne adj Isten, kivigye onnan. Még vendégük sem volt egészen májusig.

             A cserevilág kezdetén megjelent náluk egy pesti fiatalember, hogy ő kihozza egy tábla szalonnáért vagy egy nagy sonkáért. Még el is temeti.

             Úgy is lett. Akkora nézőserege még egyetlen vásárnak sem volt Kecelen, mint ennek a vállalkozásnak. A szomszéd telkek tele voltak kíváncsi emberekkel, akik alig várták a robbanást. A többség, mert a kibicnek nincs veszteni valója, arra szavazott.

             De sokkal simábban ment minden. Már előre ásott neki két méter hosszú, méter mélységű gödröt a telek lábjában. Az ölében kihozta a hosszúkás fém tököt. Óvatosan belefektette a sírba, aztán kapával ráhúzta a puha földet. Ráadásnak még azt a viccet is megcsinálta, hogy fejfát készített neki, és bicskával rárótta: Made in USA.

             Aztán a bámuló nép tapsoló sorfala között, mint egy hős, hóna alatt az oldalszalonnával, elköszönt:

            „Aztán szóljanak majd a tűzszerészeknek, azok oldalszalonna nélkül is elviszik!”

Megnyugodhatott a két öreg, a környék népe és az egész falu. Feri bácsiéknak ennyit segített a cserevilág.

            Közben Ugranyeczné kapásai kiheverték a semmittevés fáradalmait. Volt, aki szunyókált is egyet. Amikor már a nap sem tűzött olyan melegen, még megkapáltak egy - egy borozdát. Aztán gyalogosan, vállukon a kapával, mint az igazi szőlőmunkások, napnyugtára hazaértek. Amikor a nap is lepihent nyugonni ágyába, a pestiek is édesen aludtak már.

            Pihenjünk mi is, Barátom! Elég sokáig koptattam ma is öreg szemeimet.

 

                                                                      Életjel

 

             Folytassuk ott, hogy 1945 végén életjelt adott az Oroszországba hurcolt édesapám. Csak egy képeslapot küldött, de mekkora örömet szerzett vele. Kiderült, hogy megvannak, nem betegek, és sokat kell dolgozniuk kevés élelemért.

             Az édesanyám majd kibújt a bőréből örömében. Megmutatta a szomszédoknak, a rokonságnak, és két választ is küldött egyszerre. Mindkét levélbe zárta gyönyörű, négyéves fiuk fényképét, és egy közös képet a kisgyerekről meg önmagáról. Az egyik levelet meg is kapta az édesapám. Okos volt ez az előrelátás. Még ma is igen jó felvételnek tartom őket, pedig milyen primitív géppel fotózhattak bennünket Kecelen! Jól mutattunk rajta, no! Attól kezdve gyakrabban jöttek-mentek a levelek.

             Anyám gyakran volt a boltban magányosan, mert 1946-ban pénze már nem volt senkinek, de ha volt is, nem ért egy fabatkát sem. Mindenki a forintot várta. Néha betévedt egy-egy vevő sóért, cukorért, lámpaolajért, csupa nélkülözhetetlen áruért. De jöttek olyanok is, elsősorban fiatalasszonyok, akik csak el akartak mesélni valami örömhírt a hozzátartozójukról.

             Volt közöttük egy igen bőbeszédű, butácska szomszéd utcabeli, akinek a vőlegénye nemrég jött haza a három évig tartó hadifogságból. No, ezt a fiatalasszonyt anyám alaposan kifaggatta. Mit is beszélek? Csak úgy ömlött belőle a szó, mint felhőszakadás idejében az eső.

              „A vőlegényem volt már a Pista, amikor éppen behívták. Jött az SAS – behívó. Másnap korán reggel indult is. Ahogy elmesélte, túl voltak már a határon, a Kárpátokon, azokon a magas hegyeken. Szóval egyenesen a frontra vitték, Oroszországba. Két hét múlva fogságba is esett.

               Vagonokba rakták a magyarokat, és amikor tele volt egy hosszú szerelvény, elindultak velük Szibériába. Legalább is nekik ezt mondták.

                Csak az Uralig vitték őket, szerencsére. Mert útközben az oroszok a jó lábbelijeiket mind elszedték, és csavarhatták a lábfejüket mindenféle rongyba. Így is volt, akinek megfagyott a lába, mire leszállás után begyalogoltak egy nagyvárosba. Ott egy bánya mellett volt négyszáz magyarnak egy barakkja. Az én Pistám is odakerült. Levelet nem írhattak, nem kaphattak.

             A bányában nagyon olcsó volt az élet. Csalánlevest kaptak, benne néhány szem búza, ezt volt az ebédjük. Ha nagy ritkán kaptak két deka szalonnát, a hajcsárok a szemükre hányták: „Jó kosztot megenni, de nem dolgozni!” – ordítottak rájuk a bányában.

             Pedig igyekeztek volna ők, de nem bírták erővel. Többen is voltak együtt falubeliek, aki minden veszélyre figyelmeztették egymást:

             „Ne igyatok forralatlan vizet, mert megdöglötök! Elvisz benneteket is a hasmenés.” Még rigmust is gyártottak, hogy mindenki megjegyezze:

              ”Aki az orosz vizét issza, az már nem tér soha vissza!” Szomorú kis versike ez, de ha egy embert észnél tartott a legnehezebb órában, már hasznos volt.

               Mert a gyengeség miatt naponta meghalt a barakkban valaki. Ha reggel munkára parancsolták őket, és valaki nem állt föl az ágyról, tudták, hogy az éjszaka meghalt.

               Nyáron könnyen eltakarították a halottakat, de télen szörnyű volt a halál. A keményre fagyott földbe nem temethettek. Egy csukható, fából készült raktárban dobálták őket egy más tetejére. Teljesen meztelenül, mert a ruhájuk kellett a még élő embereknek.

                Egy ilyen hodály tavaszra teljesen megtelt. Mivel ott a tél hosszú ideig tart, csak május elejére engedett föl a föld annyira, hogy sír áshattak neki. De nem ám, mint itthon a temetőben! Mindenkinek külön-külön, hanem tömegsírt nagy markolókkal, ahova akár kétszáz embert is dózerrel borítottak be egyszerre. A rabok közül választották ki a hullaszállítókat. Egyszer a Pista is köztük volt. Azt mondta nekem éppen tegnap szégyenlősen, hogy azoknak a kővé fagyott férfiaknak még nemük sem volt.

               Mert már egy hete összeházasodtunk, ahogy a fogság előtt ígérte. Én meg etetem, hogy mindenre legyen ereje ennyi megpróbáltatás után. Máma is húsleves volt ebédre. Ha láttad volna, Esztikém? Nemcsak a szájával, de még a szemeivel is ette. Nem csócsálja ám a falatot, mit annak előtte, hanem az első néhány napban még a tányért is kinyalta. Annyira hozzá volt szokva a szegény uram. a nélkülözéshez.”

              Közben az édesanyám azon töprengett: Abből a táborból nem jött levél, tehát az uramé jobb hely. Halálesetekről nem tesz említést, de lehet, hogy csak a levelek ellenőrzése miatt. Bízzunk Istenben, hogy ő hazatér!

 

                                                     A kékcédulás választások

 

             Közeledett a kékcédulás választások komédiája, aminek következtében az MKP megnyerte a választásokat, és tovább nyomult a diktatúra felé. Az új összetételű parlamentben már nem volt szava sem a tisztességnek, sem az igazságnak. Eljött a Marosánok ideje!

             Közben a Gellért-hegy tetején fölmagasodott a Szabadság-szobor nőalakja a diadalívként feszülő pálmaággal. Ezt kezdetben ifjú Horthy Miklós síremlékének tervezte Kisfaludy-Stróbl Zsigmond, de aztán egy „davajgitáros” szovjet katonát szobrintott eléje, és kész volt a magyar szabadság szobra. Olyan is lett a magyar szabadság!

             Közben a Lux-szállóban, amely a moszkvai emigránsok és vezető Komintern-hivatalnokok szálláshelye volt, a párthierarchia élén állók világában zajlott az „élet”. Az emigrációból hazatért emigráns-feleségek, döbbenetes képet festettek róla. Halálos végű intrikák, hatalmi és szerelmi vetélkedések.

            „Ulbricht, hát az is valaki?” – jegyezte meg a kelet- német kommunisták fejéről. „Hiszen a Lux-ban csak az ötödik emeleten lakott.”

             A szállodában arról lehetett megtudni, hogy ki hol áll a párt ranglétráján, hogy melyik emeleten volt a szobája. S a folyosókon úgy figyelték meg, hogy nem bukott-e ki valaki a szovjet elvtársak kegyeiből, hogy azt lesték, sonkát vagy tojást, vagy csak vajat kapott-e a reggelijéhez? / Tisztító vihar /