Kiben kesereg az magyar nemzetnek romlásán, fogyásán
Ó szegény megromlott s elfogyott magyar nép,
Vitézséggel nevelt hírrel vagy igen szép:
Kár, hogy tartottál úgy, mint senyvedendő kép,
Előmenetedre nincs egy utad is ép.
Kedvelt s böcsült véred lett csúfoltságossá,
Szablyádnak bő zsoldja nagy olcsóságossá,
Megcsorbult nemzeted változott korcsossá,
Nevednek szépsége, utálatságossá.
Föld reménségére felnevelt úrfiak,
Szemétre vettettek, úgy mint köz tyúkfiak,
Zsírokkal hízódnak az idegen fiak,
Hozzád nem különbek, mint az ördögfiak.
Hazádnak szép vége mindenütt csonkán áll,
Sereged szép száma fogy, romol, s szállton száll,
Ínséged nő s árad, veled egy ágyban hál,
Bő étkeid helyett rakódik apró tál.
Ki szánhat? bánd magad nyomorúságidat,
Mert néz s nem érzi az csak romlásodat,
Aki építhetné te szép országodat,
Könnyen mulatja el csak záloglásidat.
Sem pénz, jószág mostan s méltó árrú posztó,
Nem indít, hogy szolgálj, megszűkült az osztó,
Csudáld, hogy minden rend nem kóborló s fosztó,
Az nagy orv mert kicsint szörnyebb felakasztó.
Ó kedves nemzetem, hazám, édes felem!
Kivel szerelmes mind tavaszom s telem,
Keseregj, sírj, kiálts Istenedhez velem,
Nálad, hogy szeretlek, legyen ez vers jelem.
Rimay János
/ 1569/ 73 – 1631 /
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése