AZ ÉN XX. SZÁZADOM 1.

 

AZ ÉN XX. SZÁZADOM

 

                                                                     1914 - 18

                                                                Az 1. világháború

 

 

              Ferenc Ferdinánd meggyilkolása, a Szarajevóban Gavrilo Princip által elkövetett merénylet adta az utolsó lökést ahhoz, hogy egész Európa az első világháború szakadékába zuhanjon. A bécsi kamarilla, Tisza István ódzkodása ellenére, a Szerbia elleni támadást sürgette. De ki volt az a császárutód, aki a magyarok véráldozatát megérdemelte? Ferenc Ferdinánd, akinek - az elfogulatlan történészek véleménye szerint - minden politikai ambíciója kimerült a magyarság egyetemes gyűlöletében:

              „Minden magyar, akár miniszter, akár herceg, akár bíboros, akár polgár, paraszt, zsellér vagy háziszolga, mind forradalmár, mind csőcselék.”

              A leendő uralkodónk Tisza Istvánt 1903-ban forradalmárnak, „szabadalmazott felségárulónak” nevezte. A jobbára cseh sugalmazókból álló klikkje miatt kellett csak Kecelen közel négyszáz férfinak meghalnia. Azt is tudjuk, hogy végül a Károlyi-féle „őszirózsás forradalom” napjaiban végeztek a védtelen magyar miniszterelnökkel a családja szeme láttára.

 

                                                           Nekünk így kezdődött

 

              Az bizonyos ma már, hogy az első világháború Európa népeinek életének megváltozására döntő hatással volt. Nemcsak az derült ki, hogy egy egészen új típusú háború ölte mindkét oldalon az embereket, de az is: minden korábbi erkölcsi norma a négyéves háborúban semmivé lett. Nem lovagias küzdelem folyt a frontokon, betartva a hagyományos háborúk elfogadott szabályait.

              Gondoljunk az állóháború minden szörnyűségére! A gáztámadásokra, a mocskos lövészárkokra, a támadások hihetetlen emberveszteséget követelő vérfürdőire, a Verdun-höz, Przemisl-hez hasonló mészárlásokra, a repülőgépek, a harckocsik bevetésére.

              A marxista alapállás: az „imperialista háború” bélyegét, elsősorban a szintén kimerült, győztes hatalmakra lehet leginkább rásütni. Ők már a háború megindulásakor tudták, hogy mi a céljuk. A „messziről jött” amerikai elnök, Wilson, ábrándos elképzeléseit semmibe vették az európai rend átrendezésére készülő antant országai.

              Az árulókat jutalmazták: Románia, Csehszlovákia. A két gyors tempóban fejlődő államot, mert versenytársak lettek volna, az út szélére vágták: Osztrák-Magyar Monarchiát és Oroszországot.

              A történelemben példátlan módon büntették Magyarországot, amely nem volt kezdeményezője a konfliktusnak, nem lett áruló, és a magyarság lélekszámához viszonyítva a legnagyobb áldozatot hozta – a vereségért. Azért vereségért, amelyet elsősorban, a csehek, románok, horvátok, szlovákok kétszínűsége idézett elő. A háború idején kötött titkos megállapodások különleges szerepet játszottak a háború végén megkötött békékben.

              Ami pedig a civil háttérben lejátszódott, minden emberveszteségnél tragikusabb volt. A Hitnek olyan devalvációja következett be, amelynek beláthatatlan következményei lettek. Nemcsak a vallásos hitről van szó, hanem a hazához, az emberi méltósághoz, a családhoz, a női és egyáltalán az anyaság méltóságához fűződő hitről.

              Magyarországon, de szerte Európában, először volt kénytelen a magára maradt nő férfimunkát végezni, vagy a megélhetésért testét áruba bocsátani. Az első világháború Európa keresztény gyökereit ekkor ritkították meg először és súlyosan. Az ágyúkat nem lehet megszentelni! A női méltóságot jóvátehetetlen sérelem érte éppen az ún. keresztény Európában. Mert ez a háború csak európai háború volt. Az USA beavatkozása csak olyan volt, mint a sakkparti patthelyzetét feloldó egyetlen plusz paraszt lépése.

              Napi politikai megfontolásból, a jövőt kockáztatva, teret nyitottak az egész Európát minden addigi pestisjárványnál súlyosabban érintő megpróbáltatásnak, az ún. bolsevik előretörésnek, a jobb sorsra érdemes Oroszországban először.

 

                                                     Dédanyám küzdelme a feledéssel

 

              Valamikor, vagy hatvan éve, kis srác koromban, mindig a dédanyámmal jártunk ki a temetőbe halottak napján. Emlékszem, milyen igyekezettel tépte le a nagyszülei sírjáról a gazt, hogy kibontsa a régi temető belső sarkában a szétmálló fakeresztet, amiről már régen lekoptak a nevek. És a hóverte, esőmosta betűk helyére, a már félig földbe süppedt keresztfára, felkötözze azt a néhány szál őszirózsát.

              Már hajolni is nehezen bírt, de ezt egészen a haláláig minden évben megtette. Pedig már csak ő emlékezett az arcukra, és amíg élt, emlékük kényszerítette őt, hogy ne felejtse el szeretett elődeit. Mert olyan szegények voltak, hogy fényképet sem csináltattak magukról, eszükbe se jutott, és csak az unokájuk emlékezetében éltek tovább.

              Csak Juhászok voltak vagy Kapások. Nekik nem futotta arra, hogy hízott angyalokkal kriptát emeltessenek az emlékezetükre.

              Én csak álltam fölötte, és tudtam, ha a dédanyám is elmegy közülünk, senki nem fogja többé a térdig érő gazban megtalálni őket. Még én sem, pedig szemtanúja voltam, hogy merre kéne keresnem őket, ha én is minden évben felkutatnám a nyomukat. Aztán azt a temetőrészt „felszámolták”, és ma talán disznóólat építettek a sírjuk fölé. De ezt a gyalázatot az én dédanyám már nem érhette meg.

                                                                             

                                                            Egy fiatal öngyilkos

 

              Emlékszem, hogy a régi temetőnek volt egy olyan része, ahová az öngyilkosokat temették. Az a kis sírkert erős kerítéssel, szigorúan körül volt zárva. Talán a hozzátartozók, akik miatt ezek a szerencsétlenek végeztek magukkal. Egyetlen elhanyagolt sír sem volt közöttük. Talán a rokonaik így próbálták, a haláluk után, kiengesztelni őket. Ma már az öngyilkosok sírkertje sokkal nagyobb lenne. De mostanság elvegyülnek a többiek közé, és úgy tekintünk a kriptáikra, hogy nem is sejtjük, melyikben nyugszik olyan ember, akinek a bánata nagyobb volt, mint az élni akarása.

              Emlékszem apám dermedt és riadt arcára, amikor a szomszédból hazajött, és elmesélte, hogy a szedte le a kötélről egy tizenkét éves kisfiú holttestét. Mert a szülei nem mertek fölmenni és megbizonyosodni arról, hogy a jóvátehetetlen bekövetkezett.  Mert jobban szerették az okosabb fiukat, a gyámoltalanabbat, pedig semmibe vették.

               Amíg a nagyapja szeretetében élhetett, nem adta föl. De amikor az is meghalt, tizenkét évesen utána menekült.

 

                                                                     1918

                                                       Apai nagyanyám halála

 

              Bizony, nagyon-nagyon messze van Doberdó, kedves fiatalasszony! Még az Óperenciás-tengeren is túl, ahogy a mesében mondják. Vad sziklák között, ahol a holtakat hetekig nem tudják eltemetni, mert annyi puha föld sincs szemfedőnek. Az élő katonák, a te urad is, úgy járkálnak bajtársaik hullái között, hogy megutálják már a holttestüket is. Azokat az egykor csupa élet fiúkat, akikkel együtt vigadtak még odafelé a katonavonatban, vagy együtt énekelték szakadó szívvel az új katonanótát:

 

                                                 Ha kimegyek a doberdói harctérre,

                                                 Föltekintek a csillagos nagy égre:

                                                „Csillagos ég, merre van a magyar hazám?

                                                „Merre sirat engem az édesanyám?

 

              Amíg az otthoniak várakoznak, a testedet egy lócára és egy mindig hűvös vizű dézsára fektetik. A mestergerenda alá, de úgy hogy a belépőt azonnal te lásd meg elsőnek, bár a szemeidet már napokkal előbb lezártad. Fekszel a fekete ruhában a fekete ravatalon összekulcsolt kezekkel, amelyeket a rózsafüzér kapcsol össze, és vársz. A te időd már végtelen hosszú. Együtt várakoznak veled a virrasztó szomszédasszonyok, akik egy hónapon át minden éjjel ott ülnek az ágyad mellett, és elmondják százszor és ezerszer a fájdalma rózsafüzér könyörgéseit. Édesapád úgy véd az idő előtti bomlástól, hogy a hosszú nyári várakozás idején, állandóan friss vízzel tölti napról napra a dézsát.

              De milyen bomlás fenyegetné gyönyörű fehér szobrod? A gémeskút ott áll az udvaron, és nem jelent ez nagy áldozatot. Azért teszi naponta az édesapád, akinek a halálod legjobban fáj, hogy valami kevés megmaradjon arcod kedves vonásaiból, alakod szépségéből, amiért éppen téged választott hites társul az urad. Megérkezik végre, és megtörténik az utolsó viszontlátás. Aztán gyorsan kigördül a temető felé a halottas kocsi. Sokan elkísérnek, de még többen mondják:

               - Milyen sokáig várt az urára, szegény!

 

 

                                                               A vértanúk nyelvéről

 

 

              Egy ájult és szomorú délutánon olvastam valami cseh falragaszt, melyben az áll, hogy a magyaroknak már nincs semmilyük, csak fokosuk, hegyesre pödört villás bajuszuk és paprikájuk. Váltig hozzá szoktam már az ilyesfajta sértegetésekhez. Alázatosan és szelíden fogadtam ezt is, én a magyar, aki fokost csak nagyon ritkán viselek, fontosabb irodalmi felolvasásaimkor, bajuszt mindössze másfél napig hordtam, egyetlen egyszer, a borbélysztrájk idején, paprikával sem igen élek. Eltettem tehát a bókot a többi bók közé, lepréseltem, mint egy emléket 1919-ből.

              Aznap este azonban a véletlen jótékony és vigasztaló szeszélye kezembe adott egy könyvet, Frankl Ágoston Lajosnak, a cseh születésű és anyanyelvű költőnek az önéletrajzát, aki 1836-ban, a nagyhéten felkereste a vatikáni könyvtárban monsignore Mezzofantit. Az olasz bíboros, a földgolyó legnagyobb nyelvi lángésze, aki hatvan nyelven írt és beszélt, hosszasan és szívesen elcsevegett a csehországi költővel. Természetesen a nyelvekről folyt a tárgyalás. Azt kérdezte a költőtől, miért nem ír cseh nyelven, mire ez azt válaszolta, hogy akkor nem lenne közönsége. A beszélők különben ötpercenként váltogatták a nyelveket. Németül kezdték, csehül folytatták, és héberül fejezték be.

              A véletlen úgy akarta, hogy Mezzofanti, aki a vatikáni könyvtárban csak bíboros és könyvtárnok, de a tudományban a nyelvek pápája volt, ez alkalommal egymás után nyilatkozott a cseh és a magyar nyelvről, és az utóbbiról való önkéntes nyilatkozatát, melyet eddig seholsem közöltek magyarul, éppen e cseh születésű és anyanyelvű költő írta le.

               A kijelentést, melyet alább szó szerinti fordításban teszek közzé, rendkívül érdekesnek és becsesnek rartom, nemcsak a mai cseh-magyar torzsalkodás miatt, de azért is, mert egy páratlan és pártatlan zseni tette, aki többek küzütt cigányul, koptul, kurddul is folyékonyan beszélt, és ismert minden nyelvjárást és hangáramlatot. A babeli zűrzavar, mely mindnyájunkat nyűgöz, az ő villámló agyvelejében eloszlott.

               Tüneményes rövid idő alatt tanult meg egy-egy nyelvet, tökéletesen, hiszen amelyre ránézett, azt többé nem felejtette el, elég volt hozzáérnie egy nyelvtanhoz, hogy azonnal vérré váljon benne a szabály és gátlás nélkül való emlékezetében meggyökeresedjen az idegen szó. Amit egy nyelvről állít, azt el kell hinnünk, az ex-kadetra hangzik el. Ő itten a szaktekintély:

              „Tudja – mondta a beszélgetés során -, melyik nyelvet tartom az olasz és a görög után, minden más nyelv előtt, leginkább dallamosnak és verselés szempontjából leginkább fejlődésre képesnek: A magyart. Ismerem néhány új költőjüket, néhány versüket, melyek dallamosságukkal meglepnek. Ügyeljen, ebben a nemzetben egyszerre csak fel fog tündökölni egy költői lángész, és nézetemet igazolni fogja. A magyarok, úgy látszik, még nem is tudják, micsoda kincs lakozik nyelvükben.”

              Az említett időben Vörösmarty birkózott nyelvünkkel és utat tört, de megszületett már Arany János, Petőfi Sándor, hogy még abban a században beteljesítsék a jóslatot.

 

                                                                                            Kosztolányi Dezső írásának részlete.

 

                                                                     Rémálmok

                                                                        1919

 

              1919. március 21-én hazánkba is beköszöntött szovjethatalom. Lenin elvtárs elküldötte néhány jó emberét, aki tudott magyarul, de érzései már internacionalisták voltak, hogy teremtsék meg, a jól bevált bolsevik módszerekkel, a szocialista társadalmat.

               Miután a monoklis és farkastorkú Károlyitól simán megszerezték a hatalmat, és már a magyar hadsereg sem állhatta útjukat, mert Károlyi elvtárs Linder Béla nevű hadügyminisztere nemes egyszerűséggel kijelentette, hogy már pedig ő nem akar katonát látni.

              Azaz: a legkritikusabb időben feloszlatta, szétverte a magyar hadsereget és az országot kiszolgáltatta minden jöttmentnek. Először Kun-Kohn Béla internacionalistáinak, aki keletről jöttek és az ottani bolsevik ideológiát és módszert kezdték Magyarországon is terjeszteni és alkalmazni.

 

                                                              A keceli direktórium

 

              Azért érdemes feljegyezni azoknak a nevét, akik a kommün helyi szervezetének a direktóriumnak vagy „munkástanácsnak” a tagjai voltak június 22-e előtt:

Zsoldos Joachim, az elnök. / Honnan jött vajon? Ki küldte? Hogy hová távozott, azt sejtem. /

A munkástanyács azaz a direktórium tagjai:

               Turcsik József, Haszilló Pál, Ondrovics Pál, Raffai József, Hemző Károly, Benedeczki András, Selestyei József, Nikli József, Topolai Vince, Vancsik János, Csernák József, Morvai András, Fodor Mihály, Kornóczi Mihály, László Mihály, Ugranyecz János. Továbbá: Cserni György, Jónás István, Cserni Mihály, Antóni István, Nagy József, Erdélyi Gábor, idős Rácz József, Kövesdi József, Fejes János, Hercegh József, Beszedics János, Zsemberi Dezső, Kardos János, Kovács István, Sebestyén Ferenc, Kovács Lajos.

               Ezeket még meg lehet érteni. Csupa szegény ember. Kellett nekik a havidíj.

              Miután Kecel népe is részt vett az „ellenforradalomban”, megszenvedte a testet - lelket tépő borzalmakat:

              26 halottja és 5 súlyos sebesültje volt június 22-én a Sós István vezette vörös katonákból álló különítmény tobzódásának. Sós Istvánt törvényes bírósági eljárás során halállal büntették és felakasztották. Zsoldos Joachim további sorsáról nincsenek megbízható értesüléseink. Ő, mint direktóriumi elnők, a saját kezével osztotta ki a véres havidíjat. Aztán elvitték Kalocsára, és ettől kezdve községi hőssé emelkedett, mert utcát is elneveztek róla. Az áldozatok faluja az érthetetlenül lemészároltak gyilkosáról. Igen gyorsan felednek a keceli emberek! Vagy már emlékezni se mernek?

              A mészárlás után újjászervezett direktórium tagsága gyérült ugyan, de néhányan nem adták föl „elveiket”, és nem mondtak le fizetésükről:

              Topolai Vince, Erdélyi Gábor, Morvai András, Jónás István, Zsember Dezső, Csernák József, Schönfelder Ferenc, Pásztor Sándor, Szömörődi Mihály, Kovács István, Béleczki Ferenc, Nikli József, Paska Imre, Sendula Ferenc, Ádám Antal, Czobán Jenő, Erdélyi Imre, Hunyadi András, Flaisz Mihály, Antóni József, Halmos Ferenc.     

               Ők minden szempontból „szegények” voltak. Főleg erkölcsileg!

 

                                                          A figyelmes Szolzsenyicin

 

              Még Szolzsenyicin sem felejt el megemlékezni a magyar internacionalisták uralmáról:

              „Amíg azonban Oroszországban és Németországban a zsidók szerepe a forradalomban „igen szembeötlő”, addig Magyarországon egyenesen meghatározó. 49 népbiztosából 31 zsidó. Itt van mindjárt maga Kun Béla „külügyminiszter”/de facto kormányfő/, aki másfél év múlva vérbe áztatja a Krimet.

              Aztán Rákosi Mátyás, Szamuely Tibor, Lukács György. Igaz, a Kormányzótanács elnöke nem zsidó, bizonyos Garbai Sándor, de Rákosi később úgy élcelődött, miszerint Garbait azért választották a Forradalmi Kormányzótanács elnökévé, hogy legyen, aki szombaton a kivégzési parancsokat aláírja. A magyar királyok és hősök szobrait ledöntötték, a nemzeti himnuszt betiltották, a nemzeti színek viselése bűntető cselekménnyé vált.

              A helyzet tragikuma, hogy a történelem folyamán a magyar zsidók sokkal nagyobb jómódban éltek, mint kelet-európai hitsorsosaik, és náluknál sokkal sikeresebben léptek előre a magyar társadalomban.

              A Magyar Tanácsköztársaság és a mi polgárháborúnk közti közvetlen kapcsolat azt is megvilágítja, hogy a vörös hadsereg hadtestei készülődtek a Magyar Tanácsköztársaság megsegítésére, de nem jött össze, és nálunk a kommunista uralom 1919. augusztus 1-jén megbukott.”

 

                                                        Egy üzenet Bécsből

 

              Ember volt a címe annak a magyar kommunista lapnak, amely 1920. augusztus 15-én, a Magyarország ellen meghiredetett nemzetközi bojkott kudarca után ezt fogalmazta meg:

              „Ha az emigráció harca idáig írásban és szóban folyt Horthyék ellen, akkor most vegyék át szerepüket a fegyverek. Igenis, Horthyék fegyverkezésével szemben mindenhol fel kell fegyverezni az emigrációt, hogy a megtámadott országok népének sorában küzdhessen gyilkos ellensége, a Horthy–banda ellen. Nemcsak az orosz forradalommal szemben való kötelessége Horthyék ellen harcolni, hanem kötelessége azokkal az országokkal szemben is, ahol menedéket kaptak. A Horthyék ellen való gyűlöletben és elszántságban egységes frontot kell alkotnunk. Minden gyűlöletünk, megvetésünk, irtózatunk és haragos elszántságunk az állig felfegyverzett Horthy-hadsereg felé villámlik, és nincsen más vágyunk, minthogy ez ellen a véreskezű hóhércsürhe ellen felvehessük a harcot. Mindenkivel, de mindenkivel, az ördöggel is szövetkezni vagyunk hajlandók Horthyék ellen, és nem lángolhat gyűlületük perzselőbben felénk, mint amilyen tüzesen a mi undorunk és megvetésünk a fehér front felé izzik.” / Vesd össze:” Mi sokkal jobban gyűlölünk benneteket, mint ti minket.” Kornis Mihály, Beszélő, 1993. december 21. /

 

                                                           A nemzetközi kórus

 

              Vannak azonban figyelemre méltó alakok, aki most kezdenek kibontakozni a háború és a „forradalmak” támasztotta ködből: Kun Béla, Rákosi Mátyás és Nagy Imre.

              Az első, így szerepel az életrajzában, már 1902-ben, tehát 16 évesen a Szociáldemokrata Párt tagja, és alig várja, hogy orosz hadifogságba essen. Onnan szovjet megbízással magyarországi aknamunkára küldjék, mint az Internacionálé harcosát. 1919-ben az Moszkvából importált rendszer vezetője lesz, és dicstelen bukásuk után Ausztriába, majd Lenin elvtárs kebelére menekül.

              Így jár Rákosi Mátyás is, akit illegális munkára haza küldik, de ekkor majdnem kitöri a nyakát. Ha nem harsan föl a nemzetközi tiltakozó kórus Vámbéry Rusztem vezényletével,  Einstein, Thomas Mann tenorjával és basszusával, arra a sorsra jut, amit megérdemelt. Rákosinak, mint a Vörös Őrség egykori parancsnokának, akasztófa lett volna a jól megszolgált jutalma.

              De föltűnik Nagy Imre is, aki 18-ban, amikor minden tisztességes magyar ember/Lásd a nagyapám!/ igyekszik orosz hadifogságból haza a családjához, éppen felcsap vörös katonának, és az irkutszki körzetben teljesít szolgálatot.

              Éppen arrafelé, ahol a cárt és a családját brutálisan kivégzik. Aztán valamiért hazatér, vagy hazaküldik 1921-ben. Majd 25-ben belép a Magyarországi Szocialista Munkáspártba, és itthon illegalitásban él.

              Ekkor találkozik Lukács Györggyel, aki jóval később az alábbit nyilatkozza róla a „legeslegutolsó” tanítványának, Eörsi Istvánnak:

              „Amikor 1929-ben Budapesten dolgoztam, többször is együttműködtem vele. Ez az együttműködés egészen sikeres volt.”

              Vajon mit alkottak illegalitásban rejtőzködve és közösen? Gitt-egyletet?

 

                                                              Itt jártak a románok is

 

              Úgy látszik, hogy minden rossz keletről jön.  Péter-Pálkor tehát nagy öröm érte a családot édesanyám születésével. A Bobek nagyapám is igen örvendezett, a maga szolíd módján. Örömünket az is fokozta, hogy augusztus 1-jén kitakarodtak bérelt vonaton a gyilkos kommunista vezérkar tagjai Bécsbe.

              De a helyükre betódultak a román hadsereg katonái. Ez zászlóaljnyi „bocskoros” Kecelre. Lehet, hogy ezért a románok megharagszanak, de a népnyelv így emlegette őket. Ezek csak rabolni és randalírozni jöttek a védtelen Magyarországra. Kecelen is leadták névjegyüket, bár a kilencven százalékuk még írni-olvasni sem tudott. Ez annyit jelentett, hogy elsőként lelőtték az érseki birtok helyi intézőjét, mert a pénzes ládájában nem találtak semmit.

              Igen elszemtelenedtek, de szerencsére ekkor már a frontokról hazaérkeztek a férfiak. Úgy, hogy néhány malőr érte őket a falu különböző részein. Azért használok francia szavakat, mert ők a frankofón kultúrát szívták magukba már vagy száz éve.

              A felsőtanyákon is eltűnt egy erőszakoskodó román fegyveres. A román gloire nem tűrhette a hunok viselkedését. A lakosság a maga módján védekezett.  A helyi dák parancsnok egy teherautónyi katonával indult a felkutatására, és egyúttal zabrálni. A legvadabb, ha lehet közöttük fokozatokat felállítani, katonáit vitte magával. De mintha elnyelte volna a magyar föld a rablótársukat!

              Madarescu katonái összeterelték a felső tanyasi férfinépet, köztük a Bobek János dédapámat is. Mindenki gyanús volt, aki hongrois.

              Az asszonyok a Bobek tanyában várták, vajon mi lesz a fiaik, férjeik sorsa. És imádkoztak, mert féltették a szeretteiket. Joggal, mert a fegyvertelen férfiak semmi kíméletre nem számíthattak. De a működésük minden képzeletet felülmúlt. Egy órán keresztül vallatták és kínozták őket korbáccsal, szuronnyal, puskatussal, és kíméletlenül. Csurom vér volt már mindegyik.

              Az egyik fantáziadús románnak feltűnt a hatvan éves nagyapám szép, magyaros tömör bajusza. Összedugták a fejüket, morogtak, mint a vérmedvék, és négyen rávetették magukat a nagyapámra, amíg a többieket szuronnyal sakkban tartották. Közben leszorították a védtelen ember kezeit, lábait, és két barbár kezdte kitépni csomókban a bajszát.

              A többiek megkövülve hallgatták az idős ember fájdalmas sikolyát, ami még a szomszéd tanyába is elhallatszott. Úgy, hogy az asszonyok el is indultak a Vargáék talán háromszáz méterre fekvő tanyája felé, ahol a vallatás folyt. De már fele úton találkoztak a véres férfiakkal, akik egy lovas kocsin húzták hazafelé az eszméletlen dédapám megkínzott testét. Teljesen letépték a felső ajkát. Nem is merte megnézni csak a Rozika néni, a felesége. Betakarta a meggyötört férfi fejét, és egészen a temetéséig, ami két hónap múlva bekövetkezett, nem is láthatta senki más, csak ő.

              A terrorlegények gyorsan eltakarodtak, mert érezték, hogy valami vérlázító gaztettet hajtottak végre egy idős emberen. De, hogy valami haszna is legyen a kirándulásuknak, magukkal vitték a Vargáék két szép lovát.

 

 

 

                                                                   1920. június 4.

 

              Úgy alakult a világ sora, hogy a századforduló tájékán a Pénz elkezdte irányítani a politikusokat és a sajtót. Óriási hasznot remélt egy soha nem látott mértékű világégéstől. Kitört az első világháború. Négy éven keresztül gyilkolták az egymást a népek. Azt hogy miért, csak a bankok mélyén meghúzódó pénzmágnások tudták. Az ötmillió halottat követelő vérfürdőben a három millió halott legyőzte a két milliót, az Antant a Központi Hatalmakat.  Az utóbbihoz tartozott az aránytalanul nagy vérveszteséget szenvedő Magyarország is.

              A győztesek azután megbüntették a veszteseket, de Magyarországot egészen különleges, súlyos, és józan ésszel fel nem fogható módon megalázták, tönkretették. Csaknem letörölték még a térképről is.

              Hazánkat Trianonban majdnem eltemették, amikor 1920. június 4-én aláíratták velünk a világtörténelem kirívóan aljas békeszerződését.

              Európai mércével mérve is elsőrangú nemzetiségi politikánk ellenére, a szomszéd országok hazug, rágalmazó propagandája hazánk ellen a nyugati sajtóban, az akkori médiában, már évtizedekkel korábban megkezdődött. Még Tolsztojjal is elhitették, hogy a barbár magyarok lábbal tiporják a nemzetiségek jogait. Az országon belül akadt más ellenségünk is.

              A vörös terror 133 három napja után Bécsbe menekülő bolsevikok, akik liberálisok is voltak egyszerre, propaganda háborút folytattak a kivérzett ország ellen, mert itthon perbe fogták és kivégezték az úgynevezett proletáruralom többszörös gyilkosait.

              Ha nincs a Pénz uraitól függő egyoldalúan tájékoztatott nyugati közvélemény és a szolgalelkű politikai garnitúra, nem mondották volna ki Magyarországra: Vae victis! Jaj a legyőzött magyaroknak

 

                                                           Churchill, a kaméleon

 

              „Tudom, hogy a magyar nép mindig kész volt a függetlenségéért síkra szállni. Tudom, többször beszéltem már róla, és nagyon fájlalom, hogy felette igazságtalan feltételeket állapított meg az Önökkel kötött békeszerződés. Mit, a németek panaszkodnak a versailles-i békeszerződés igazságtalansága miatt?

              Az a béke olyan messzemenően méltányos volt, hogy hasonlót a németek a jövőben nem várhatnak.  A trianoni rossz békeszerződés volt, mert egy uralkodásra hivatott népet, amely Európának ebben a részében talán egyedül tudott századokon át magasabb rendű politikai képességeket kifejteni, szétszakította, és szolganépek uralma alá helyezte. Az Önök fájdalma és felháborodása jogos.” /Winston Churchill/

 

                                                        Móricz Zsigmond keserűsége

 

              Az igaz, hogy a Tanácsköztársaság idején kompromitálódott zsidók kénytelenek voltak külföldre menekülni. Azok, akik a kultúrában mozogtak egészen ordenáré színházi és filmvilágot hoztak létre Budapesten.

              Bizonyíték rá az a sekélyes filmdömping, amit a tévén keresztül láthattam. Ami pedig a pesti színházi világot illeti, íme álljon itt Móricz Zsigmond keserű kifakadása:

              „Kezdtük összeszedni, kik azok az írók, akiknek a darabjait mostanában játsszák: Molnár, Fodor, Bús Fekete, Lengyel Menyhért Zsolt Béla, Földes Imre, Nóti Károly, Indig Ottó, Vadnai László, Vitéz Miklós, Török Rezső…

              No látod, ez mindegyik specialista. Molnár és iskolája a cinikus szellemesség területén dolgoznak. Ilyen kabaré-író, mint Török Rezső, paraszt specialista. Ez pontosan tudja, hogy kell köpni a parasztnak a színpadon: csupa fals hang és a paraszt ordenáré kigúnyolása…

              Az embernek ökölbe szorul a keze, oly utálatos minden fals minden szava és pénzt keres vele. Ez a névsor tömérdek pénzt keres vele. Ez a névsor tömérdek pénzt vág zsebre évente, de teljes joggal: a színházba bankárok járnak és kereskedők, ők ezt a társadalmat szolgálják ki. Azért lehet nemzetközi sikerük is, mert kozmopoliták. Minden metropolisban megtalálják a maguk közönségét, mindenütt azok járnak színházba. Ezeket mi nem érdekeljük. Rám óriási cenzúra nehezedik. Nem lehet egy politikai vagy társadalmi hangot kibocsátani, mert ennek a színháznak a közönsége a hosszú hajú asszonyok és a kaszínóerkölcsben élők világa.”

              Ezért nyomorgott a szerencsétlen József Attila is, mert a fájdalmáról és nyomorúságáról nem tudtak sem a kisemmizettek, sem a nagypénzűek. És a többiek mind-mind így jártak. A József Attilák és a Juhász Gyulák. Istenem, mennyire hasonló volt a sorsuk! Ezért lett magányos bölény a zseniális Szabó Dezső is.

              Jellemző, hogy a rendszerváltás után József Attilát ezeknek az unokái zsákmányolták ki. Ők szavalták minden irodalmi műsorban, sőt még meg is zenésítették, hogy kapósabb legyen József Attila fájdalma és árvasága.

              A két világháború között létrehozott több száz jelentéktelen filmecskét még ma is futtatnák, ha lenne rá vevő. Egyetlen maradandó alkotást termett az a filmvilág: EMBEREK A HAVASON. De ehhez semmi köze nem volt a kozmopolitáinknak.

 

                                                          Fábry Zoltán és az operett

 

              Az ember utólag döbben rá dolgokra, amik kísértetiesen törvényszerűséggel ismétlődnek, és felijedve észre kell venni feltűnően egyforma ismertetőjelüket. Ijedten fejhez kapkodón eszmél az ember: semmi sem változott.

              Emlékezzünk: a háborús évek alatt, amikor gépfegyverek és ágyúk ugattak, amikor a kifordult beleket néztük, és tetves testünket vakartük, amikor piszkolódott, döglött és hullott az ember, mint az őszi légy. Amikor otthon elringyultak az asszonyok, és Lembergben az utcasarkokon gyereklányokat árultak, amikor kenyérért, petroleumért órákig kellett sort állni, amikor gyász, könny és kétségbeesés ülte meg a falvakat, városokat, emlékezzünk csak vissza, mit daloltunk kórusban, mit üvöltöttünk és hazudtunk, mit ordítoztunk részeg elveszett gajdolással, felgyúltan és ellágyultan, pénz dobálva és éhséget kérőzve?

              „Te rongyos élet, bolondos élet, mitől tudsz olyan édes lenni, mint a méz?”

              Tizennégytől tizennyolcig ezt dalolta és fújat a monarchia minden népe, apraja és nagyja, katonája és lógósa. Nem Gott erhalte tartotta össze a monarchiát, hanem ez a buta szirupos nóta, egy operett hazugsága, a Csárdáskirálynő muzsikája. Az emberekből hullák lettek, betegek és nyomorékok, ringyók és hajszolt barmok, de a fronton és otthon, a föld felett és a föld alatt,a polgári otthonok és a bordélyok zongoráin. A kávéházakban és a kórházakban a hazugság mézes zenéje élt, uralkodott, a monarchia összes színháza játszotta. A monarchia minden rendű és rangú népei hallgatták. A mézesmadzagot bekapták, és elfelejtették a hullamérges valóságot. Az írástudók és a zenegyárosok példaadóan falaztak az Imperializmusnak: vér és genny, gyász és ököl helytt mézet hirdettek, csalétket szállítottak. Szirupot, operettet, hazugságot…

              Az operett lényege és éltető eleme a valószerűtlenség. Az operett a hazugság műfaja. Aztán a hangosfilm a kapitalizmus kezében az operett filmváltozata. Lényege a valószerűtlenség, célja a ködösítés, a falazás. A hangosfilm mai alakjában az imperializmus legfontosabb befolyásolási eszköze. És ha pont a Csárdáskirálynő, és pont a filmen indul másodvirágzásnak, akkor ez a kapitalizmus törvényes parancsa.

               Az ismertetőjegyek egyformák, és ezek a jelek nem hazudnak: háborús atmoszférát jeleznek. Förtelmesen törvényes másodvirágzást. Mindenki a helyén, mint az operettben: Hitler, Sztálin, Mussolini, Churchill, Roosevelt. A géppuskák, a tankok, a repülőgépek az őrmesterek és a hadiszállítók és a bankárok. Jöhet az újabb háború.”

              Én némileg módosítottam az indulatos szövegen, amellyel mélységesen egyetértek. Azonban Sztálint, Churchillt, Rooseveltet nekem kellett becsempésznem. Mert ezek is járatták ám a bolondját a saját népükkel. Szolzsenyicin írja, hogy miközben pusztítják a kulák családok millióit a kitelepítések, éhségek az ukránokat, és folyamatosan sokasodnak a Gulág-telepek, ott is csak a vidám nóta járja, és az operett.

               A főszereplő Iszaak Dunajevszkij a szocialista operett és a tömegdal királya. A filmekben tombol az optimizmus, a szocialista építőmunka dicsőítése, és sem keleten, sem nyugaton nincs hír a kiirtott milliókról. Mintha nem is egy bolygón élne az orosz ember az emberiséggel. Olyan tökéletesen zár a média: a rádió elhallgat, illetve Dunajevszkijt játszik.       Miért zavarnánk meg a világ nyugalmát hullahegyek látványával? Hangozzék a Vidám fiúk indulója vagy a Dal Sztálinról! Az is eszébe jut ám az embernek, hogy Szovjetunió generalisszimuszának fő szórakozása a Chaplin-filmek nézése volt. Csupa derű és kacagás!

              Amikor 56-ban a rádióadás még a régiek kezén volt, és a Parlamentből szólt, mert a rádió épületét a forradalmárok már vérükkel elfoglalták. Miközben városszerte temették a fiatal hullákat, operettrészleteket játszottak.

               Ők így gyászoltak. Közben megszólalt a Szepesi György, hogy fiúk jó lesz abbahagyni, mert akkor elmarad a vasárnapi magyar-svéd labdarúgó-mérkőzés. Bizony!

              A Rákosi-éra fő műfaja is az operett volt. Honthy Hannával és Rátonyi Róberttel a főszerepben. A filmek nem a padlássöprésről szóltak, sem kenyérért sort álló falusiakról, de az ingazó, földjéről menekülő egykori szorgalmas parasztról.

               Nem! Mágnás Miskáról, aki gúnyt űz a grófokból, akiket családostól éppen a Hortobágyra telepítettek. Vagy ha nagyon renitens volt valaki, simán agyonverték az ÁVH-n. Latabárék közben szórakoztatták a jónépet a falu vagy város mindegyik mozijában.

 

                                                                               

                                                                      Tömpe István

 

              Szakszervezeti tag lettem, felvettek a fásokhoz, de csak akkor vettek fel a szakszervezetbe is, amikor megkaptam a segédlevelet. Ez egyúttal azt jelentette, hogy a szociáldemokrata pártnak is tagja lettem. Bodonyinak volt egy jó szokása. Hogy fölszabadultam, azt mondta:

               „Itt a munkakönyve, menjen, tanulja meg a mesterséget!”

              Kimentem Párizsba, a Thonet-gyárba. Ott találkoztam Tarr Imrével. Ő éppen délre készült, és később írta, hogy menjek utána. Ismert volt, hogy mi történt Spanyolországban. Akkor ezt nekem is ajánlotta.

              Itthon nem régen nősültem, de Franciaországban jelentkeztem egy sorozóirodában. Nagyon körültekintően kellett megközelíteni, majd átlépni a határt. A francoisták midenütt ott voltak és fotografáltak. Magyarországról nagyon-nagyon kevesen jöttek. Ott találkoztam Hemingway-vel és Capával is. Luigi Longo / ő volt a főkomisszár / tartott egy beszédet, aminek az volt a lényege, hogy egy csatát elvesztettünk, de győzni fogunk. Különleges dolog is történt velünk. Mi, magyarok megbecsülésként és jutalomként utolsónak hagyhattuk el Spanyolországot. Rajk is meg az öcsém is megsebesültek. Egy közeli francia táborig 24 órát gyalogoltunk. Három évig voltunk ott. Csak azután jöhettünk haza 1941-ben.

 

                                                        Gerő Ernőné haragszik

 

              A Rajk-per után Gerőné összehívta spanyolosokat. És lehordott mindannyiunkat a sárga földig, mert nem vettük észre, hogy akiket lefogtak, árulók.

              1956 - ban Genfben erdészeti konferencia volt. Október 22-én kezdődött. Másnap reggel az újságban láttam a híreket. Elutaztam Bécsbe a nagykövetségre, ahol tömegnyi magyar volt.

               Puja, a nagykövet, adott egy buszt, hogy azzal induljunk Mosonmagyaróváron keresztül Budapestre. Az osztrák határőrök - ezek milyen érdekes dolgok! – figyelmeztettek bennünket, hogy ne menjünk, mert a másik oldalon gyilkolják a kommunistákat. Szepesi Gyurival is találoztunk, akit az olimpiai csapatból kidobtak. Elmentünk Pozsonyba. Én 7-én értem haza.

              Vajon kik akartak már a forradalom első napjaiban menekülni?

 

                                                                     Részletek Az utak összefutnak című riportkötetből.

 

                                                           Újból Fábry Zoltán

 

              A Neue Zürcher Nachrichten egyik számában Pierre L’Ermite katolikus író analizálja a spanyol eseményeket. A Schönere Zukunft, mely a katolicizmus nemzetközileg elismert  kultúrszemléje volt, ma ezt a cikket, mint a sapanyol események csalhatatlan valóságtükrét  tartja az olvasói elé:

               „A spanyoloknak megvolt mindenük, hogy boldogan élhessenek. Napfényben fürödve, igények nélkül boldogan álmodozhattak és vígan mandolinozhattak volna…

              Ekkor egy szép napon hatvan zsidó érkezett Moszkvából. Az volt a feladatuk, hogy bebeszéljék ennek a népnek, hogy milyen boldogtalan.

              És erre a lovagias nemzet összekötözött lábakkal és kezekkel kiszolgáltatta magát Orszországnak, mely egy egészen más fajt képvisel, és amelytől egész Európa, a tekintélyországok, és olyan múlttal rendelkező államok választják el, mint Itália, Németország, Ausztria és Lengyelország.

               Spanyolországban ma embereket gyilkolnak csak azért, hogy a gyilkos kielégüljön. Egy ismerősöm beszélte: „Madridban az ablakból kihajolva egy hordát látott, mintegy száz felfegyverzett asszonyt, és mindegyik asszony szuronyán egy pap vagy apáca levágott feje.”

              Szelíd megjegyzés:

              Fábry ezt hazugságnak nevezi, és visszautasítja a vádakat. Pedig ment az a hatvan zsidó, élükön éppen Gerő Ernővel, az NKVD tisztjével, akit méltán tűntettek ki a „barcelonai hóhér”plecsnijével.

              Fábry elfeledkezett róla, vagy sohasem tudta, hogy Magyarországon az a talán hatvan moszkvai milyen vérfüdőt rendezett a 19-es vörös farsangon. Ezeket a világforradalom küldte, terjeszteni a szocializmus áldásos eszméjét minél több vérrel és mocsokkal.

              Egyúttal politikai ellenfeleikkel, lásd a szociáldemokratákat! – egy füst alatt leszámolni.                              

              Összetrombitálták a világ minden tájáról a naív forradalmárokat, akik aztán végül elhullottak a fasiszta államok fegyvereitől, mert Moszkva ugyan küldött elég ügynököt, de fegyver helyett csak buzdító brossúrákat.

              Tömpe István maga írta, hogy nem győzött önéletrajzokat írni, hogy igazolja kommu - nista párthűségét. Még ott is ez volt a lényeg!

 

                                                           A 2. világháború

 

           Az első után, éppen  húsz év múlva, a pénzéhes urak újra, mint a vérszomjas karmesterek, újra beintettek a politikusoknak, hogy csináljanak egy olyan háborút, amelyik még nagyobb hasznot hoz. Legalább ötven millió halott legyen! De ne csak Európában, hanem az egész világon!

              Csúnya latin szó a „revízió”, de magyarra fordítva azt jelenti: „Adjátok vissza, amit elraboltatok tőlem!”

              A Trianon palotában megcsonkított, szétszaggatott Magyarország a németek meg az olaszok támogatásával bizonyos területeket visszakapott. Elsőként a Felvidéket, amelynek magyarsága kitörő örömmel fogadta a bevonuló honvédeket. A soraikban volt Farkasfalvi József, az édesanyám idősebbik bátyja is.

              Józsit, a legjobb testvért, aki 1932-ben vonultatták be először és Kiskunhalasra, egy férfikerékpáron ülve meglátogatta a 17 éves öccse és a 13 éves húga, aki a férfikerékpár vázán volt kénytelen végig ülni a húsz kilométeres utat. Anyám elbeszélése szerint, amikor a városszéli kaszárnyánál leszállhatott, az volt az érzése, hogy amputálták mind a két lábát. De azért a viszontlátás öröme felhőtlen volt. A visszafelé vezető utat már pihenőkkel oldották meg.

              Idézem a Felvidék visszacsatolásának élményeit röviden rögzítő levelezőlapját:

 

              Kedves Szüleim!

 

              Hála Istennek, egészséges vagyok, amit maguknak is kívánok. Tudatom, hogy a felvidéki magyar testvéreink felszabadítása szerencsésen megtörtént. A bevonuláskor, amitől azért féltünk, semmi baj nem történt. Azt is tudatom a Kedves Szüleimmel, hogy azt az ünneplést és örömsírást, amit útközben láttunk, leírni nem lehet. Isten velük és velem!

A viszontlátás reményében, szerető fiuk, Józsi.

 

                                                                A revízió ára

 

              Aztán következett 1941 tavasza, amikor a németek oldalán, először, részt vettünk a Délvidék megszállásában. Ennek hatására lett öngyilkos Teleki Pál, aki nem volt képes, miniszterelnök létére, bár Horthyt is figyelmeztette a veszélyre, megakadályozni a hadba lépést. 1941. április 11-én főbe lőtte magát. A felelősség tehát elsősorban Horthy Miklóst terheli.

              Ezért kapcsolódhattunk a Szovjetunió elleni kétes kimenetelű háborúba, és a 2. magyar katonái 1943. január 12-én és a következő napokban, születésem után egy hónappal, tömegesen pusztultak el a fagytól, és a rájuk zúduló túlerő csapásaitól. A kétszázezer emberből 147 ezer maradt ott holtan, kerültek fogságba, vagy maradtak a fagyhalál áldozataként a harcok helyszínén.

               Farkasfalvi András nagybátyámat az mentette meg a biztos haláltól, hogy sebesülten föl tudott kapaszkodni egy nyugat felé  tartó teherautóra. Igen sokat aggódtunk érte.

              Ez volt a revízió második ára.

 

 

                                                         Háború! Háború! Háború!

 

              Szegény Lengyelországot egyszerre két oldalról is megrohanták 1939 szeptemberében. A hitlerista meg a sztálinista birodalom, amelyek titokban szövetséget kötöttek. Barátsággal befogadtuk a közös határon át a menekült lengyel katonákat, politikusokat, civileket befogadni.

              1940-ben Hitler lerohanta, Anglia kivételével, az egész Nyugat – és Észak – Európát. 1941-ben aztán belerántottak bennünket a balkáni kalandba, majd egy Kassát ért bombatámadás ürügyén, amelyről később kiderült, hogy a németbarát katonai körök szervezték, Magyarországot a Szovjetunió elleni háború mocsarába csalták.

              Bárdossy László miniszterelnök a kormányzó hozzájárulásával, de a parlament megkérdezése nélkül, tehát az alkotmányos szabályok megkerülésével, hadat üzent a Szovjetuniónak 1941. június 27-én. Magyarország hadba lépett az oroszok ellen. Horthy felelősségét nem lehet újból és kiemelten hangsúlyozni. Később ezért Bárdossyt golyó általi halálra ítélték, de kormányzót senki sem vonta felelősségre. Az is kiderült közben, hogy Sztálin nem járult hozzá a nürnbergi felelősségre vonásához. De miért? Nos, történészek, fejtsék meg ezt a rejtélyt?

 

                                                            Teleki Pál búcsúlevele

 

 

               Teleki Pál miniszterelnök az alábbi búcsúlevelet hagyta hátra:

              „Főméltóságú Uram! Szószegők lettünk, főméltóságod Mohácson tartott 1926. évi beszédében vívta ki barátságunkat déli szomszédunkkal, Jugoszláviával. Mi örök-baráti szerződést kötöttünk velük, és mégis most gyávaságból a gazemberekkel szövetkeztünk. A jugoszlávoknak a kisebbség ellen elkövetett atrocitásai nem igazak, a magyar kisebbségre kitalált atrocitások hazugságok. Vádolom magam, bűnösnek érzem magam, hogy nem tudtam visszatartani Főméltóságodat attól, ami történt. Talán halálommal szolgálatot teszek nemzetemnek. Teleki Pál.”

              Ez a hiteles végrendelet szövege, a másik variáció hamisítvány, mert rágalom a népre és Telekire.

 

                                                               A megáradt Duna

 

              A fényes kezdeti sikerek azt sejtették, mint, ahogy 1914 nyarán is hangoztatták, hogy mire lehull a falevél, a háború fényes győzelemmel véget is ér. De nem így történt. A szüret idején másról sem esett szó a keceli határban, mint a háborús eseményekről, de így volt a családi asztalok mellett is.

              Nem volt olyan család, akinek ne lett volna félteni valója. Volt, akiknek a testvérét, fiát, férjét már az első hetekben bevonultatták. És együtt meneteltek szegények a németekkel együtt a biztos vereség felé. Mert akkorra ez a háború már a szövetséges nagyhatalmak ellen folyt. Azoknak a katonai potenciálja pedig, mint az események igazolták, kimeríthetetlennek bizonyult.

              1941 nyarán a megáradt Duna úgy felduzzasztotta Bogárzó patak vizét, hogy Farkasfalviék kertjében csukák úszkáltak, és vert falú ház első szobájának falai leomlottak Így aztán ők is „megrövidültek”, a szó szoros értelmében. Egyetlen szobájuk, konyhájuk maradt. Odalett a dédnagyanyám, a „füves asszony”, Jónás Rozália, kedvenc szobája, amelynek lakója már régen kiköltözött a keceli temetőbe. Isten nyugtassa!

 

                                                            Látszólag a csúcson

 

              1942-ben a tengelyhatalmak, Németország és Olaszország, a csúcson álltak. Hazánk is újabb egységeket küldött a keleti frontra, és a családból bevonultatták anyám tesztvéreit, Andrást és a Józsefet is. András, a keceli „Rózsa Sándor”, eljutott a 2. magyar hadsereggel egészen a Donig. Közben éppen folyt a döntő ütközet az oroszok és a németek között Sztálingrádért. Pokoli tél ígérkezett a hosszú védelmi vonalat elfoglalt magyar csapatok számára. Néha még anyámék is kaptak egy-egy levelezőlapot a testvértől és a baráttól. De jó kívánságon kívül, mit nyújthattak egymásnak?

 

                                                           Termékeny esztendő

 

              Igen termékeny esztendő volt az 1942-es. Az átlagosnál mindenből több termett, és a háború magasan tartotta az árakat.

              Szerény személyem születése eme termékenységet ékesen bizonyította./ Nesze neked megyeri nyelv!/

              Aztán 1943 januárjában bekövetkezett a doni katasztrófa.

 

                                                                 Liberátorok

 

              Az 1944-es év amilyen rosszul kezdődött, olyan rosszul is folytatódott. A magyar lakosság el kezdett félni a közelgő fronttól, az oroszok brutális magatartásától.

              A falu fölött pedig mindennapos komoly figyelmeztetésként a huszonkettes csapdája primitív jenki szereplői repültek Budapest felé. A Dunánk áruló árjának útmutatásával.

              A családi emlékezet szerint egy ilyen alkalommal, bár a sok tonnás terhű Liberátorok százai hónapokon át zúgtak felettünk, egyszer anyám a kertben magamra hagyott. Amilyen hangokat én akkor, kétévesen koromban adtam, érdemes lett volna magnóra venni, mint az örök tiltakozás sikolyát minden háború ellen.

              A sikoly felett pedig folyamatosan mennydörgött az ég.

              Azért igen tréfás fickók voltak ezek a vadnyugati gengszterek. „Szabadító” - nak nevezték a legpusztítóbb bombákat hordozó gépeiket. Ha úgy értették, hogy igen sok embert megszabadítanak e földi élet kínjától, akkor igazuk volt. De csak akkor! Amerikai kultúra? Ó, yes!

                                                                          

                                                                A Becsali csárdában

 

              Egy ideig még magyar légelhárítás is működött Messerschmidt-gépekkel, és eredményesen. Az egyik pilóta mesélte, hogy az angol vadászpilóták rendkívül sportszerűek voltak, mert ha sakk-matt lett egy magyar gép, megengedték neki, bizonyos egyezményes jelekkel, hogy gyorsan tűnjön el a láthatárról. A németekkel szemben nem voltak ilyen udvariasak. A néger pilótákról igen rossz véleményük volt, mert a lángoló gépből kiugró magyar ejtőernyősre is lőttek.

              Azt is olvastam, hogy Budapest légterében egyszerre kezdett el zuhanni egy angol meg egy magyar gép, és mindkettőnek a személyzete, láss csodát, a Kerepesi temetőben ért földet. Aztán még akkor este együtt mentek el megünnepelni a legjobb pesti lokálba azt, hogy kölcsönösen megúszták./ Ha amerikai néger volt az illető, akkor nem járt neki cigányzene a Becsali csárdában./ Egyébként Magyarországon hadifogolynak lenni, főnyeremény volt. Erről már hallhattak nyugaton az angolok, ahol a pilóták elég nagy százaléka Lengyelországból vetődött Albionba.

 

                                                          Ima a Mindenség Urához

 

              A Kalocsai utcában méteres a hó vastagsága, s az ifjak és öregek igen örülnek ennek. A kisgyerek orra piros, mint a paprika, az arcuk, mint a paradicsom. Nehéz becsalogatni őket, ha már lement a nap. A nap? Hol bujkált a sötét felhők mögött egész nap? Csak arról tudták meg a leáldozását, hogy rájuk szakadt a sötétség.

              Az egyik kisfiú a konyha küszöbén lerázza kucsmájáról, kabátjáról, a gumicsizmájáról pedig ledobogja a vidámság havát. Kezét a sparheltnél melengeti, és hangosan kiabálva, mert a havas utcán hozzászokott, meséli a nagymamának, akik egész nap ki se mozdult a szobából, hogy olyan szánkót látott, amiben a Mikulás ült. Isten bizony!

              Két ló húzta, és csengő szólt a lovak nyakán. Igaz, hogy szent Miklós napja régen elmúlt, már több mint egy hónapja. De nagyon messziről jöhetett ez a szánkó, mert a Mikulásnak fehér volt a szemöldöke, bajusza.

              Szakálla az nem volt, de annak, aki mögötte ült, még a szemei sem látszottak, úgy be volt bugyolálva. Az csak a Krampusz lehetett! Jól látta, mert a hó világított és éppen kinyílott a mennyei bolt, ahol még csillagszórót is árultak. A csillagok pedig úgy ragyogtak, mint a Mikulás lovának izzó patkószögei, amikkel a Lajos bácsi szokott vasalni.

              „Jól van, jól, kisfiam! Csak edd meg ezt a tányér káposztástésztát cukrosan, ami a déli ebédből megmaradt!” – a nagymama közben tőzegtéglákat dob a parázsra, hogy láng lobogjon, és utoljára még fölmelegítse a kiskonyhát.

              „Farkasordító hideg lesz az éjszaka” – mondja, amikor nagy nehezen lehúzza a fiúcska lábáról a szoros gumicsizmát, és letekeri a vizes kapcákat:

              „Milyen hidegek a kis lábad! Tedd ide gyorsan a lavórba, éppen most melegítettem vizet a lábmosáshoz.” Aztán lemossa, dörzsölgeti a fehér és hideg lábfejeket.

              „Bújj gyorsan ágyba, kisfiam, és pihend ki magad! Majd teszek a dunyha alá egy forró, ruhába csavart téglát. Az is jót tesz a megfázott lábacskádnak. Reggelig meg megszáradnak a sparhelt közelében a csizmáid meg a kapcáid. Addig ne aludj el, amíg én is melléd nem bújok, és együtt nem imádkozunk a Jóistenhez!

              Apádért, anyádért, a nagybátyádért, aki most nagyon veszélyes helyen katonáskodik. Aztán ne feledkezz meg soha arról, amire nagyon kértelek, hogy egész életedben minden nap imádkozz értem. Mert amikor ezt megteszed, veled lesz az Isten. De ha rólam elfeledkezel, Isten is magadra hagy. Nélküle pedig nehezen boldogulsz az életben. Imádkozzunk a családunkért és minden bajba jutott embertársunkért!”

              Közösen szól a csillagos ég felé, a hetven éves asszony és egy kisgyerek hangján, a farkasordító háborús hidegben:

              „Mi Atyánk, ki vagy a mennyekben; szenteltessék meg a Te neved; jöjjön el a te országod; legyen meg a Te akaratod; miként a mennyben, úgy a földön is! Mindennapi kenyerünket add meg nekünk ma; és bocsásd meg mi vétkeinket, miképpen mi is megbocsátunk az ellenünk vétkezőknek; és nem vígy minket a kísértésbe, de szabadíts meg a gonosztól! Ámen.”

 

                                                                 A Don-kanyarban

 

             Farkasfalvi Andrásnak, anyám testvérének is gránátszilánkok szaggatták föl a testét. És megfagyott vagy elvérzett volna, ha nem könyörgi föl magát egy teherautóra, amelyik nyugat felé indult, és a hátországi kötözőhelyre vitte. Aztán amikor felgyógyult, márciusban hazaengedték. A második hadsereg megmaradt katonáit még egyszer nem hívták be frontszolgálatra. Ma már tudjuk, hogy az áldozat, amit akkor hoztak, emberfeletti volt.

 

                                                           A moszkvai „zsibvásáron”

 

              1944. október 9. és 18. között Moszkvában nagy alkudozások folytak. Csak úgy a fehér asztal mellett, díszvacsorán, a Közép-Kelet-Európában élő népek sorsáról.

              Churchill, az angol miniszterelnök a következő tartalmú cetlit tolta a közelében ülő Sztálin elé:

Magyarország:     50%      50%

Jugoszlávia: 50% - 50%

Bulgária: 25% - 75%

Románia: 10% - 90%

Görögország: 90% -10%

              Sztálin elvtárs bizalmatlanul forgatta kezében a cetlit, hátha még a hátuljára is van valami írva. Aztán tollat kért, és a következőt véglegesítette:

Magyarország: 20% - 80%

Jugoszlávia: 50% - 50%

Bulgária: 25% - 75%

Románia: 10% - 90%

Görögország: 90% -10%

              Ilyen diplomáciai „tárgyalásokon” döntötték el a „szövetségesek” a népek sorsát. Még a pohárköszöntők előtt eldöntötték hazánkét is: A Szovjetunió csatlósai között lesz a helyünk!

 

                                                      Horthy Miklós levele Sztálinhoz / Muszatov/

 

              Tábornagy úr!

              A végveszélyben lévő népem nevében és érdekében fordulok Önhöz. Ezt a magyar nép érdekében teszem, amely nem felelős ezért a háborúért. Egy évezred és különösen az utolsó évtized során a szomszédos német kolosszus volt hatással népünk sorsára. Megint csak éppen e hatás alatt kerültünk bele ebbe a sajnálatra méltó háborúba.

              Külön ki kell hangsúlyoznom azt a tényt, hogy országomat a német „ötödik hadoszlop” ténylegesen megszállta. Ez a nagymértékű megszállás éppen abban az időben következett be, amikor a német haderők Románia és Bulgária területére léptek. Végeredményben a német ügynökök Magyaországon gondosan nyomon követtek minden mozgást és minden lépést, és a legfontosabb  hírek és jelentések soha nem jutottak el hozzám. Most jutott tudomásomra, hogy a Kassára és Munkácsra mért légitámadás / 1941 / után Molotov külügyminiszter a magyar külügyminiszterrel folytatott egyik beszélgetése során kihangsúlyozta a Szovjetunió békés szándékait Magyarország iránt. Ha ez valóban így volt, ez balsorsszerű, mert abban az időben erről nem kaptam hírt. Az igazság érdekében közölni szeretném Önnel , hogy mi soha senkitől nem akartunk egy hüvelyknyit sem olyan területből, ami jog szerint nem lenne a miénk. Ellenkezőleg, a románok foglalták el Besszarábiát saját orosz szövetségesüktől az első világháború után, és ők akarták a Szovjet – Oroszország jelentős részét elfoglalni a németek segítségével a második világháború ideje alatt.

              Továbbá, amikor 1940-ben szándékunkban állt a magyarok iránt Erdélyben tanúsított szörnyűséges magatartásnak véget vetni, a románok újból segítséget kértek a németektől. Megkérték Hitlert, hogy segítsen nekik megkapniuk ennek a földterületnek legalább egy részét a bécsi döntés révén.

              Küldöm a teljes jogkörrel rendelkező delegációmat a béketárgyalások lefolytatására, és kérem Önt, hogy kegyelmezzen meg szencsétlen országunknak, melynek történelmi érdemei vannak, és amelynek népe az orosz néppel oly sok közös vonással rendelkezik. Legyen szíves, használja fel befolyását a sövetségeseire azzal a céllal, hogy a feltételek, amelyeket kidolgoznak, összegyeztethetők legyenek népeink érdekeivel és becsületével, és azok valóban a békés életet és a biztos jövőt szolgálják. Megragadom az alkalmat, hogy kifejezzem Önnek, Sztálin Tábornagy Úr, legmélyebb tiszteletemet.

             Őszinte híve: Horthy

             P. S: Tekintettel arra, hogy hadseregeink még mindig a határainkon vannak és az országunkba jelentős német haderők törtek be, kérem, hogy levelemet diszkréten kezelje mindaddig, amíg úrrá nem leszünk a helyzeten.

               

                                                                         

                                                        A Kárpát-medence értéke

 

 

              A térség megtartása a németek számára fontos volt, hiszen biztosítani kellett az ún. Alpesi Hadművelet előterét. Hitler sokáig abban reménykedett, hogy a Szovjetunió megjelenése a Balkánon kiváltja Törökország hadba lépését. A Kárpát-medencére azért is szükség volt, hogy a balkáni német haderő visszavonulását biztosítani tudja.

              Felértékelődött a Kárpát-medence a szovjet fél számára is. Nekik nem volt szabad megengedni, hogy a németek kiépítsék az Alpesi Erődöt. Sztálin, bár elsődlegesnek tekintette a berlini irányt, 1944 októberében így fogalmazott: Igyekszünk kijutni Németország határaihoz, de ehhez előzőleg szét kell verni a magyar területen lévő ellenséget, tehát Magyarországhoz fűződik fő érdekünk.”

              A honvéd vezérkar főnöke, Vörös János vezérezredes, bizakodóan jelentette ki, hogy a Kárpátokban német együttműködéssel a szovjet haderő hosszabb ideig feltartóztatható.

Ezt az elképzelést Románia pálfordulása 1944. augusztus 23-án meghiúsította.

              A németek komolyan vették Magyarország védelmét. Szeptember 22-én maga a német főparancsnok, Guderian vezérezredes egy védelmi vonalrendszer kiépítését rendelte el. Ez három fő védvonalból állt. A Karola-vonal az Északi-középhegység déli vonalán. A Margit-vonal Buda és a Balaton, illetve a Balaton és a Dráva közt. Az Attila-vonal a főváros pesti oldalát vette körül.

              Már korábban elkezdték az Északkeleti-Kárpátok galíciai előterében a német Eugén-vonal és a magyar Hunyadi-állás, a hegységben húzódó határon a Szent László-állás, attól kissé beljebb az Árpád vonal létesítését.

              A nyugati végeken a domborzat függvényében hol magyar, hol osztrák oldalon épült a Birodalmi Védőállás. Ebben a munkában vett részt a magyar irodalom két jelentős alakja: Szerb Antal és Sárközi György. Hiába volt minden szabadítási kísérlet. Mindkettőjüket itt ölték meg, Balfon.

 

                                                               Magyar maradok

 

              Már második éve taposta lábam a földet, s néha orra is estem, de az emberfia valahogy csak talpra áll, ha sokszor nehéz is.

              A nagyobb baj az volt, hogy közeledett az orosz front a határ felé, és apámat is behívták. Hiába, igen szorult a kapcánk, tehát érthető volt, hogy rá is szükség volt újra. Nagy búcsúzkodást rendeztünk, mert ki tudja, látjuk-e még egymást és mikor. Garán állomásoztak, és ott várták a további parancsot.

               Farkasfalvi András már hazajött, olyan emlékekkel, hogy csak fájdalmasan legyintett, ha kérdezték, és csak annyit válaszolt:

              „ Az maga volt a pokol!”

              Bácska felől hosszú kocsisor hozta a menekülőket, őket a szerbektől való félelem űzte el otthonaikból. A nagyanyám is sürgette a lányát, anyámat, hogy vágjunk neki mi is:

              „Az édesapád már az élelmet is felrakta a kocsira.”

              De anyámmal nem lehetett alkudozni, mert kijelentette, mint másíthatatlan döntést:

              „Egy lépést se mozdulunk! Egy tapodtat sem! Ha itt hagyjuk a házat, az alja nép széthordja mindenünket, és úgy járunk, mint a zsidók!”

              Nő létére vitézebb volt a vitézzé avatott nagyapámnál!

 

                                                                 Raul Wallenberg

 

              „Az ellen a leghatározottabban tiltakozom, hogy Wallenberg több tízezer embert mentett meg. Körülbelül tízezer embert, ez így korrekt. De ahhoz, hogy tízezer embert effektíve megmentett a deportálástól, ahhoz nyugodt lelkiismerettel állíthatom, hogy hetvenöt százalékban hozzájárultam.

              Embereket helyeztem el a Lipót mezei szanatóriumban, a kék Golyó utcai Schwartzer Szanatóriumban, amely magánszanatórium volt, ezért már fizetni kellett, és ezt Wallenberg állta. Sok ember helyeztem el a Fő utcai zárdában, 4-5-6 éves gyerekeket el a Naphegy utcai zárdában, ahol a lótetemek feldolgozott húsából tartották őket elég jó kondícióban az apácák a háború végéig.

              Meg kell mondanom, hogy Wallenberg nem volt önzetlen ember, bár nagy pénzek fordultam meg a kezén. Amikor szóvá tettem anyagi vonatkozású dolgokat, és nemtetszésemet fejeztem ki, arra hivatkozott, hogy a pénzre azért van szüksége, hogy olyan embereket mentsen ki, akiknek nincs pénze. Ez elfogadható érv volt.

              A másiknak, akinek pénze van, annak az élete többet jelent, mint a pénze. Harmadsorban pedig azt mondta, hogy neki valamiért valamit nyújtani kell.

Rázós probléma volt például, ami az Arizona mulatóban történt. De tény, hogy én Miss Arizonának, aki ragyogó nő volt, gyakran felhívtam a figyelmét arra, hogy senkinek se adjon egy vasat se addig, amíg konkrét bizonyítékoknak nincs a birtokában a férjéről. De meg kell mondanom, hogy lebecsült, mondván, hogyha egy Eichmann vagy egy Wallenberg biztosítja őt, akkor abban hinni kell.

              Ugyanis Eichmann és Wallenberg igen szoros kapcsolatban voltak, és együttműködve „fejték” a pénzes zsidókat. A behajtott pénz egy részét zsidómentésre használta föl: ennyi volt az érdeme. Együtt jártak szórakozni! Estéiket a város különböző szórakozóhelyein töltötték, hol az egyik, hol a másik látta vendégül vacsorára a társát, és annak társaságát. Dolce víta! Megmondhatom neked, hogy Miss Arizona „megkopasztásában” nagyon nagy része volt.

              Rettenetesen félt az oroszoktól, olyan feltűnően, hogy magától adódik a kérdés, mi lehetett ennek az oka. Amikor 1945. január 12-én utoljára találkoztam vele, egy teljesen összeomlott ember benyomását keltette. Olyasmit lehetett leolvasni az arcáról:

               „Én szerencsétlen, mire vállalkoztam?” /Az oroszok kémkedéssel vádolták, amikor éppen januárban elkapták./

              Ami pedig a nevünk „varázsát” illeti:

              Először is engem apám helyett közvetlenül a felszabadulás után eszméletlenre vertek, majd pardont mondtak, és hat hónap kényszermunka után, elengedtek, de tisztességes munkahelyet életem végéig nem kaptam.

              A földalatti építésére csak a társadalom üldözöttjei álltak be: papok, katonatisztek, kulák gyerekek, a reakciósok. Itt kaptam egy egész életre szóló súlyos betegséget.

              Öcsémet, aki Wallenberget nem is ismerte, mégis a hadifogságból hazatérőben, Lavocsni szűrőtáborában, személyi adatai felvételekor „rájöttek” az ott lévő magyar ÁVÓ-sok, hogy hoppá, itt a mi emberünk. /Pedig csak a családneve volt priuszos!/

              Az öcsémet, Hertelendy Imrét fogták, és visszavitték a Szovjetunióba, ahol ugyanolyan nyomtalanul eltűnt, mint Raoul Wallenberg. Engem kinyírtak a főcsendőr apám miatt, miattam meg végeztek az öcsémmel.

                                                                       Beszélő: Beszélgetés HertelendyLászlóval/1987/

 

                                                                  A ruszki kovács

 

              Még az első világháború idején volt egy játékszabály, hogy akinek a vérontásból elege volt, föltehette a kezét, és fogságba esett. A Mi hősünket még a cár válogatta és küldte ki a frontra még 1914-ben a magyarok ellen. A történelem sokszor bebizonyította, hogy a magyarokkal az idegeneknek mindig szerencséjük van, de fordítva soha. A „ruszki kovács” volt a kivétel.

              Kecelen is kellett a férfikéz, ha már a családfők zömét a frontra vezényelték. Heteken belül kiderült róla, hogy ez az ember kincset ér, mert komoly mesterember. Kovács a javából!

Olyan tekintélye lett, hogy amelyik gazda adott magára, vele patkoltatta a lovát, vasaltatta a kocsiját vagy javíttatta a szerszámait. Mire vége lett a háborúnak, amit a magyarok és az oroszok is elvesztettek, már Szloboczkai úrnak szólították. Hivatalosan Szloboczkai Izsák lett a becsületes neve.

              Nemsokára összefogott a legjobb keceli bognárral, és kocsikat gyártottak. Személyesen árulták a környék vásárain. A portékájának mindig akadt vevője, és a neve most már a szomszédos falvakban is kellemesen csengett. De nemcsak a szakmájában tudott kellemes meglepetést okozni, de a házasságával is, mert egy budapesti zsidó lányt vett feleségül, akivel boldog házasságban éltek. Szép házat építettek, és szőlőt is vettek maguknak, ahol a felesége a napszámos asszonyokkal együtt dolgozott egész álló nap. Szalonnát, kenyeret ebédelt, mint a munkásai, legfeljebb nem hagymával ette, hanem zöldpaprikával.

              Abban is különbözött tőlük, hogy amikor befejezték a munkát, az asszonyok szeme láttára kibújt a ruhájából, és anyaszült meztelenül belebújt a csurig töltött kürt vizébe. Ezt ugyan permetvíznek szánta a másnapi napszámos férfiember, de majd pótolja a kilubickolt vizet még este vagy másnap reggel. Annyi baj legyen!

              Közben két kislányuk is született, és mindkettőt Budapesten járatták iskolába. A Klárika, az idősebbik ment először férjhez egy jó svádájú magyar katonatiszthez. Jól választottak mind a ketten, de rossz történelmi pillanatban. Rövidesen megszületett Szloboczkai Izsák első unokája, egy kislány.

              Kétéves sem volt, amikor a németek 1944. március 19-én megszállták az országot, és kikényszerítették a gettókat.

              Kecelen a Zsinagóga mellett szégyenkező, kopott iskolában gyűjtötték össze a keceli zsidókat. Közöttük volt a kovács felesége, a két lánya és az unokája. A lányok gyakran kijárogattak babusgatni, etetgetni a kicsit, mert azt még nehéz volt a közösségben tartani. Az édesanyja, Klári, majd meg őrült, ha egy órán át nem láthatta a kislányát.

              A híres kovács tanácstalan volt. Elbújtatni őket? Ki vállalná értük a kockázatot? Nem volt kedve kalapácsot venni a kezébe. Csak jött-ment, még Budapesten is érdeklődött, hogy tudakozódjon a jövőjük felől. Arról beszéltek ott fenn, hogyha rosszra fordul, egy lengyelországi táborba viszik őket. Azt senki sem tanácsolta, hogy bújjanak el Budapesten, pedig az lett volna ésszerűbb.

              Idős és középkorú férfiak, nők kis csoportja a sor elején. Mögöttük az anyák a kis gyerekeikkel. A vasútállomáshoz kísérte őket a két csendőr.

              Nagyon szánták szegényeket ONCSA-telep házaiban lakó nagycsaládos édesanyák, még siratgatták is őket. Az öntudatos zsidóasszony, Vető Györgyné, még hozzájuk is vágott két kegyetlen kérdést:

              „Mit bámulnak? Nem láttak még zsidókat?”

              A vonat átvitte őket Kiskőrösre, majd Kiskunhalasra, a téglagyárhoz, és onnan tovább Budapestre. De ott már a németek kezébe kerültek. Szloboczkai Izsák mindenütt a nyomukban.

              Még a Klárika férjét is riadóztatta, aki a Kárpátok vonalán teljesített szolgálatot.                                                                 Az gyorsan autóba vágta magát, és végigszáguldott a fél országon, hogy mentse a szeretteit.

              Szloboczkai Izsáknak az utolsó pillanatokban sikerült kiragadni az őrjöngő lánya karjaiból az unokáját, és rohant vele haza./ Valamelyik német tisztet lepénzelte./ Amikor az ő vonatuk elindult délre, akkor vágott neki a lengyel táborba tartó szerelvény északra.

              A fekete személyautó egészen a szlovák határig rohant, hogy megállítsa a szerelvényt. De amikor a határhoz ért, elmondták neki, hogy AZ A VONAT már átlépte a határt. Ekkor Széles Ferenc főhadnagy a szívébe lőtt.

              Szloboczkai Izsák egyedül nevelte fel az unokáját, aki osztálytársam lett nyolcadikban, a forradalom évében. Széles Évának hívták.

 

                                                           Vas Zoltán és a pártkassza

 

              Békéscsabán az egyik lakatos foglakozású vezető elvtárs felvettette: tudna segíteni. Az egyik helyi nagybank vezetői elmenekültek Németországba. Az értékeket előkészítették, hogy magukkal vigyék, de a szovjet hadsereg gyors előrenyomulásával ez nem sikerült.

„Ha az elvtársak úgy akarják - fordult mindenekelőtt felém -, bízzák reám a feladatot! Oxingén vágó segítségével felnyitom a bank bejáratát, és hozzájuthatunk a bank értékeihez.”

Az akkori zűrzavarban megvalósíthatónak tartottam a tervet. Igent mondtam.

              Mint valami hivatalos bizottság, négyen vagy öten mentünk az elvtárssal a bankhoz. Én szovjet tiszti egyenruhában.

              Velünk volt az 1894-ben született Szobek András ácsmunkás. A Tanácsköztársaság után internálták. 1920 végétől a Szociáldemokrata Párt békéscsabai titkára. A német megszálláskor internálták. A felszabadulással a Kommunisták Magyarországi Pártja Békés megyei titkára. Majd főispán, és a párt Központi Vezetőségének tagja.

              Az elvtárs szinte percek alatt kinyitotta a bank páncélzáras bejáratát. Könnyen ment azután minden. A bank vezetői gondosan vaspántos, nagy ládákba csomagolták a pénzt, az értékpapírokat elszállításra Csak éppen nem jutott idejük elvinni. Mi a tucatnyi láda értékpapírt és több millió pengő készpénzt gyorsan teherautóra raktuk, máris eltűntünk.

A ládákat a békéscsabai pártházban helyeztük el. Utóbb átszállítottuk Orosházára. Ott is a pártházba.

              Így lettem „bankrabló”. Hosszú időre megoldódott a párt pénzügyeinek gondja. Jutott a milliókból később még Budapestre is.

              A szovjet hadsereg már messze előrejutott Magyarország területén, ezért az akkor még Moszkvában tartózkodó Rákosit levélben és telefonon arra kértem, küldjön segítséget. November elején nagy örömömre jelezte Gerő – Révai – Farkas - Nagy Imre hazatérését.

               A nagyszebeni repülőtéren vártam őket, és onnan szállásomra mentünk. Megegyeztünk, hogy a Moszkvában Rákosival együtt kidolgozott politikai tervek alapján a Kommunisták Magyarországi Pártja elnevezést megváltoztatva Magyar Kommunista Pártra, miként vívja ez harcát a felszabadulással elkövetkező új Magyarországon.

              A tanácskozásunk elhúzódott, és a német légierő támadása miatt még az óvóhelyre is le kellett húzódnunk. A bombázás befejeztével indulni készültek szállásaikra. Tartottunk attól, hogy a németek újra bombázzák a várost. Felvetődött emiatt, hogy mi történjék ez esetben a békéscsabai bankból szerzett pénz ama kisebb részével, amit onnan magammal hoztam. Így is nagy összeg volt a párt előre látható kiadásainak fedezésére.

               Óvatosságból, nehogy a bombázás esetén velem pusztuljon, öt felé osztottuk. Reggel amúgy is autóval megyünk Aradról Szegedre, mindenki hozza magával a nála levő pénzt.

              Gerőék távozásával valóban újabb német bombatámadás érte a várost. A szovjet őrjárat gyanúsnak vélte az éj sötétjében haladó négy polgári ruhás férfit, akik a kérdéseikre oroszul, de magyar kiejtéssel válaszoltak.

              „Kémek!” – döntötték el.

              Feltételezték, hogy a németek a bombatámadásukat kihasználva, juttatták be őket a városba. Nem hittek semmilyen szovjet igazolványnak. A katonák megtalálták náluk az egyformán csomagolt rengeteg pénzt. Elvették tőlük.

               Nagy Imre közben lelépett. Ez annyira felháborította a katonákat, hogy falhoz készültek állítani és kivégezni Gerőt, Révait, Farkast. Kísérteties lehetett mindhármuk vékonyka szálon függő sorsa.

              Szerencséjükre szovjet tisztek kerültek elő. Még így is Gerőék kémgyanúsként a városparancsnokságon töltöttek néhány órát. Nagy bocsánatkérően Malinovszkij marsall megbízottja szabadította ki őket.

              Komor hangulatban egyenest a lakásomra jöttek, anélkül, hogy aludtak volna. Kipihenten megérkezett később Nagy Imre.

              Gerőék megvető haraggal árulónak, dezertőrnek, mindennek szidalmazták. Hogy mert lelépni? Megerősítette ezzel a szovjet katonákban a kémgyanút! Otthagyta őket a rettenetes bajban! Miatta csaknem falhoz állították őket!

              Nagy Imre nyugalommal állította: helyesen tette, hogy lelépett. Minek pusztultak volna el mind a négyen? Állításával, rendíthetetlen nyugalmával, ami alaptermészete volt, még inkább felingerelte Gerőéket. Farkas csaknem ökölre ment Nagy Imrével.

              Ilyen hangulatban indultunk Aradról Szegedre 1944. november 4-én. Decemberben, az Ideiglenes Nemzetgyűlés megválasztásakor mind az ötünk képviselő lett. Nagy Imre az Ideiglenes Kormány földművelésügyi minisztere.

              Akkor és később is, a nagy feladataink megvalósítását kezdettől zavarta Gerőék mélyen megbántott érzése Nagy Imrével szemben. Sajnos eme ellentétük a párt és az ország jövőjének nagy kárára életükön át fennmaradt. Nagy Imre emberileg és politikailag eléggé magára maradt közöttünk a pártvezetésben.

                                                                                      Vas Zoltán: Viszontagságos életem

 

Halk megjegyzés: Nagy kár, hogy az a sortűz elmaradt! Az írás stílusára: Micsoda pocsék, nyakatekert fogalmazás!

 

                                                               Hazatérési kísérlet                         

 

 

              Kecskemét, ahová apámat egységével együtt Garáról az oroszok megállítására küldték, már „nyílt” volt. Ha nem is olyan értelemben, mint a műkincsek városa, Róma az „örök város”. Hanem olyan értelemben, hogy apámékat a tisztek magukra hagyták, leléptek, és számukra lehetőség „nyílt” a hazatérésre.

              A város lakosságának tekintélyes része az oroszoktól való félelmében Budapest felé özönlött. Teljesen üresnek tűnt, mert a katonai alakulatokat, mire apánk odaérkezett, Budapest védelmére vonták vissza és össze. Ők már erről a dicsőségről lemaradtak.

              Néhány társával és egy kis kerülővel, mert biztos, ami biztos, elindultak dél felé, hazafelé.

              Az egyik bajtársuk a félegyházi irányt javasolta, ahol neki tanyasi rokonai laknak, és azoktól mind a négyüknek tud ruhát szerezni. Szerencsésen eljutottak, és át is öltöztek, bár a kabátok, nadrágok hosszúsága, bősége szabóért kiabáltott. Apámnak is jutott egy sárga kabát meg egy hosszúszárú szürke nadrág, amit fel is kellett tűrnie, hogy járni tudjon benne.

               A fő az, hogy most már civilek, és hazafelé tartanak. A magyar csapatcsendőröktől már nem kellett tartaniuk, már orosz hadsereg „felségterületén” jártak. Az országúton komótosan lépegettek déli irányában.

              Az egyik útelágazásnál látják ám, hogy két orosz géppisztolyos katona magyar katonákat kísér velük szemben. Valaki kiszólt a csoportból:

              „Gyertek ide!” – ilyen szép tiszta magyarsággal, és az egyik orosz katona még a davajgitárját is megemelintette a nagyobb nyomaték kedvéért.

              Természetesen odamentek mind a négyen. A tolmács, mert hiszen ő szólt magyarul, értelmesen elmagyarázta nekik, hogyha nincs rendes papírjuk, bajba kerülhetnek. Elkapják őket az orosz hatóságok, és aztán Szibériában kötnek ki. Álljanak csak be szépen a sorba! Most ugyan visszamennek a félegyházi vasútállomásra és onnan Szegedre, ahol mindannyian megkapják azt a bizonyos passzust az orosz parancsnokságtól, és mindenki mehet hazafelé.

              Ballagtak-ballagtak, most már a többiekkel együtt, vissza a félegyházi állomásig. Aztán egy marhavagonos szerelvényen eljutottak a szögedi vasútállomásra. No, akkor esett le a tantusz! Ott derült ki az orosz igazságról, még ha magyar tolmácsolta is, hogy Gazság.

              Annyi magyar katona meg civil volt ott összezsúfolva, hogy több sem fért. Géppisztolyos orosz katonákból volt vagy ötven. Körülfogták őket, és a tolmács mondta a magáét:

              „Szökéssel ne kísérletezzenek! Most szépen megvizsgálják magukat. Akinek azt mondják, hogy mehet, az lépjen fel a legközelebbi vagonba! Akinek azt mondják, hogy maradjon, az álljon fel a peronra! De onnan el ne mozduljon, mert a fegyverek nem dísznek vannak itt!”

              Kiszűrték, az öregeket, a betegeket, a láthatóan gyenge alkatúakat és a nagyon fiatalokat. Az életerős férfiakat, közöttük a riadt apámat:

              „Be a vagonba! Az ajtó zárva!”

              Harminc vagonos szerelvényen, Románián át irány a Szovjetunió, a felszabadítók földje, egész pontosan Magna Hungária.

 

                                                             Farkasfalvi József

 

              Apámról csak annyit tudtunk, hogy Kecskemétre helyezték át őket. Hónapok óta semmi hír. Farkasfalvi József nagybátyánk egyszer Kiskunfélegyházán állomásozó egységétől rövid eltávozást kért. A felsége el akarta bujtatni, de az édesanyja könyörgésére, aki a szemében, szívében élete végéig az első számú tekintély volt, visszament az egységéhez.

              Nagyanyám nagyon megrémült, mert a magyar csapatcsendőrök éppen a Vasút utcában, a házuktól talán száz méterre, a szeme láttára lőttek agyon két katonaszökevényt. És irtózott a gondolattól is, hogy a fia halálának ő legyen az oka, esetleg szemtatúja, mert marasztalja, bujtatja.

              Most már róla sem tudtunk semmit.

 

                                                              Halottak Napja

 

              Kecelt három század magyar katona védte. Elsősorban Somogy megyeiek, akik magukat ”rossebeseknek” nevezték. Felszerelésük aknavetőkből, hat 15-ös ágyúból és géppuskákból állt. A járőrök és felderítők géppisztolyokkal, 42-es szuronyos puskákkal és pisztolyokkal voltak felfegyverezve. A T-34-es harckocsikkal szemben pedig a halálra szánva.

              A járőröző honvédek mindenütt nyugtatták a lakosságot: Megvédik a falut. Ezzel a saját önbizalmukat is erősítették, szegények. A magyar harci egységeket két pontra koncentrálták: 1. A kiskunhalasi műút bal oldalára. 2. A Császártöltés felé vezető műút jobb oldalán lévő temetőárokba.

              Az első a falu bal oldalát védte volna. A másik a jobbját a délről várt támadástól. Bíztak abban, hogy a német motoros század megakadályozza majd a középütt történő gyalogos beözönlést.

              Az oroszok Seidner Gyulától, a helyi zsidó hitközség vezetőjétől és Áron Istvántól, aki szintén „átállt” hozzájuk, megtudták a legfontosabb magyar állások helyét. Ezért jobbára a gyalogságra bízták a két jelentősebb harci egység felszámolását.

              Az ötös-hatos csoportokban lopakodó oroszok a kenderföldi tó jól álcázó, fűzfás partjáról egy géppuska nagy erejű oldaltüzével és géppisztolyokkal súlyos veszteséget okoztak a halasi út mentén elhelyezkedő magyaroknak. Az életben maradottak, fejvesztve menekültek a házak közé.

              Polgárdi felől gyalogság támadott széles arcvonalon, a dűlőutakon át. Néhány páncélos kísérte őket.

              Ezekkel kellett volna felvenni a harcot a német századnak. De azok, se szó, se beszéd, még az előző nap estéjén, disznóhússal „feltankoltak” egy Horváth nevű gazdánál, és Császártöltés irányában leléptek. Eszük ágában sem volt, hogy szándékukról a magyar tiszteket értesítsék.

              A temetőnél hosszan tartó harc folyt egészen délig. A visszavonuló magyarok, sebesültjeiket magukkal vitték, a temetőn és az Újfalun keresztül menekültek Akasztó felé.

              A harckocsik sem a főúton jöttek, hanem dűlőn, Polgárdi felől. A támadásuk a falu központja felé irányult a Zrínyi Ilona és a Kossuth utcán át.

              Az egykori vasbolt sarkánál, amelynél ma a Soltvadkerti, a Vasút és a Thököly utca találkozik, öttagú, harckocsik kilövésére képzett, magyar egység várakozott a fogadásukra. De, és ez is bizonyítja az árulást, az első orosz T-34-e csak annyira haladt előre a Községház előtti sarkon, hogy a sarokház védelmében, a lőtornyát jobbra fordítsa, és egyetlen, gyors lövéssel, száz méterről, mind az öt fiatalembert megölje.

              Több mint harminc magyar áldozat maradványait szedtek össze a különböző összecsapások helyszínén. És a temetőben egy közös sírba, de egymás mellé temették őket. Ők megtették a kötelességüket, bár menekültek volna hazafelé, mint a németek.

              Volt közöttük olyan súlyosan sebesült magyar katona is, akit az orosz politikai tiszt lőtt főbe a Kis-Balaton utcában az ablakokból leskelődő keceliek szeme láttára. Ezt tanúsította Udvarhelyi Istvánné tanítónő, aki kislányként maga is szemtanúja volt az esetnek.

              Az oroszoknak is lett veszteségük, de azokat csak úgy temették el, mint a kutyákat. Az ötvenes évek elején Kapás János, markoló-vezető, aki a tőzegtelepen termelte ki az anyagot, rábukkant hét-vagy nyolc orosz holttestére.

               A kalocsai orosz helyőrség emberei gyorsan elszállították onnan halott katonáik földi maradványait. Azért nincsenek szerte Európában orosz temetők, mert a halottaikat csak így kaparták el. A 13 millió legnagyobb részét.

              Hamlet mondja:

              ”Rút csíny nem marad, borítsa bár egész föld, föld alatt.”

              A rosszindulatúak szerint, ez alatt a HVG értendő, nem volt szükségük az oroszoknak hátországi kémkedésre, mert, így írta ez a bizonyos folyóiratocska: az „átállt magyarok” mindig útba igazították a támadó orosz erőket. Valahogy úgy történhetett a „muszkavezetés” sok helyütt, mint a szülőfalumban. Megvan rá a magyarázat!

 

                                                                         

 

                                                     Az orosz katona egyik arca

 

 

              Az alacsony törékeny csontú öregasszony meggyújtja az asztalon álló petróleumlámpát. November közepén már korán sötétedik. A konyhában eddig csak a tűzhely parazsa-lángja világított. Az ágy szélén három katona ül, egy az asztalnál, az ötödiknek már csak a kisszéken jutott hely, ezért szétvetett lábakkal üldögél, de talán éppen ezért a legderűsebb.

               Öten vannak, de mindegyik szőkésbarna és kék szemű. Egyetlen ukrán anyácska borostás állú fiai. A maguk nyelvén dörmögve, halkan társalognak, és türelmesen várják, mert a „bábuska” szalonnás bablevest főz nekik vacsorára. Ők hozták a szalonnát, a mama meg hozzátette a babot. Jó kiadós vacsorát főz ennek az öt katonának. A lovaik be vannak kötve a Bogár elárvult istállójába.

              A lámpa gyenge fényénél is jól látszik a falon Jézus és Mária arca, és az ágy végénél a falon egy fekete kereszt. Egy kis szőke gyerek, aki még nincsen kétéves, ott tiblábol a bácsik között. Figyelmesen nézi borostás arcukat, közben fakózöld nadrágjukba kapaszkodik, úgy botorkál el a kisszéken ülőig. Az megsimogatja a kisgyerek szőke fejét.

              „Szinók! Szinyóska!” – mondja barátságosan. Aztán a zubbonya zsebébe nyúl, és elővesz egy tenyérnyi szélességű szájharmonikát, és a gyerek szórakoztatására játszik egy fürge dalocskát. Az asztalnál ülő a lábával veri hozzá a ritmust. A kisgyerek rögtön nyújtózkodik a muzsikáért:

              „Enim!” – mondja harcosan.

              „Pazsálujszta! Tessek!” – nyújtja neki a katona. A kicsi alig bírja tartani a két kezével, de keresi benne a muzsikát. Aztán visszaadja a gazdájának:

              „ Tessék!” – mondja tisztán és érhetően.

              Minden katonaszem rájuk figyel, és mosolyog. Közben a dédmama tőzeget tesz a tűzre, és biztatja őket, bár csak egyetlen szavát értik:

              „Mindjárt kész lesz a vacsora.”

              „Vacsora. Ócsiny harasó!” – bólogatnak a katonák. Ezt a szót is megtanulták már magyarul. Tanulékony emberek.

              „Elég lesz akár nyolc embernek is.” – teszi hozzá megnyugtatásul a bábuska.

              A katona közben átveszi a harmonikát, és most egy szomorú dalocskát játszik. A katonák feje lehajlik, és úgy hallgatják. Rejtőzködnek a szemek.

              Végül újból vidámba csap át a muzsikus, és újra dobban a láb. Csak azért is tánc!

              Ekkor váratlanul kinyílik az ajtó, és egy barna kabátos, kék nadrágos katona lép be. Magas, fekete hajú, kissé görnyedt hátú fiatalember. A vidám dalocska meghal. A jövevény udvariasan köszön:

              „Dobrüj vecser! Jo estet! – mondja magyarul is, de csak a háziasszony felel:

              „Jó estét!”

              A sötét ruhájú katona nem lép beljebb. Áll az ajtóban és nézelődik. Nézi a hallgatag társait, a kisgyereket és a mamácskát. Aztán halkan elköszön:

              „Jó estet!”

               Szélesre tárja az ajtót, amikor kilép az udvarra, bezúdul a hűvös őszi levegő, a lámpa lángja reszket tőle. A csendben tisztán hallatszottak csizmájának elhaló léptei.

              A mama a szomszédasszonyától tudja, hogy ki ez a katona. A Tóth Lajos bácsiéknál lakik egyedül, és nagyon félős, mert éjjeli edényt kért.

              A magukra maradt katonák egymásra néznek. Az ágy szélén ülők közül a középső maga elé köp, és ismételgeti, mint egy megszállott:

              „Jivréj! Jivréj! Grjáznüj jivréj!”

              Percekig hallgatnak. Aztán az a katona az ablakhoz lép, kinyitja az udvarra néző ablakot.

               A lámpa lángja még nagyobbat lobban, de azután megnyugszik. Mindenki mélyet szippant a friss levegőből. Jól is teszik, mert igen erős benn a mahorka szaga. Még elrontaná az étvágyukat, pedig a bábuska éppen az asztalra emeli a hatalmas lábast, és kiosztja a kanalakat.

 

                                                 Az orosz katona másik arca

 

              Benn a faluban az első éjszaka a szabadrablás és az erőszak éjszakája. Így volt ez, amióta világ a világ, minden hódító háborúban.

              Ez alatt csattogott végig a falun Vorosilov, legyen átkozott ez a név is, hadseregének teherautó -, harckocsi - és ágyúkaravánja órákon át Budapest felé és rohamtempóban. Szinte minden házba betörtek, az értékes tárgyakat elzabrálták.

               Ekkor talált új gazdára az anyám arany nyaklánca és a pecsétgyűrűje, pedig milyen gondosan elrejtették. A katonák olyan rutinosak voltak ilyen szempontból, mint százezernyi Sherlock Holmes. A nők elleni erőszakra is volt példa, de másnap már saját őrséget állítottak, hogy a kilengéseket megakadályozzák.

              Mert a faluban kórházat nyitottak, és egy csapategység itt állomásozott annak védelmére. Repülőteret is kiépítettek Csornán, és az ott dolgozó mérnökök, különböző beosztottak a faluban voltak elszállásolva. Farkasfalvi nagyapámékat az a szerencse érte, hogy egy repülőmérnök – házaspár lett a „vendégük”, akik intelligens emberek voltak. Ezek elől kár lett volna nyugatra kocsikázni.

              De szörnyű dolgok történtek a tanyavilágban! Sára Sándor „igaz”filmet forgatott

a tanyán élők mérhetetlen kiszolgáltatottságáról.

              Bizonyos csapategységek egyszerűen lemorzsolódtak a hadseregről, mert soha nem tudták, hogy pontosan mennyi embert vesztettek. Akik eltűntek, bizonyára halottak. Ezek szabályos rablóbandákat alakítottak. A falu lakosságának a fele tanyán élt, és ezek számára az orosz megszállás fölért egy huszadik századi tatárdúlással.

              A gyújtogatást kivéve minden aljasságot elkövettek. Még gyilkoltak is. Az egyik tanyában igen csinos fiatalasszonyt találtak, természetesen vagy hárman mindjárt meg is akarták erőszakolni, de az édesapja útjukba állt, mialatt ő kimenekült az ablakon át. Nem sokat teketóriáztak, bosszúból megölték az öreget.

              A szomszédos település, Szentimrehegy akkor még Kecelhez tartozott. Itt a tanyavilágban a Pozsgay-major volt az orosz rablóbanda központja. Több szobás hatalmas épület, berendezve. Ide hurcolták a nőket, a bort, és minden egyebet, ami a paradicsomi állapotuknak megfelelt. Úgy érezték, hogy megérkeztek Kánaánba. Legalább ötvenen lehettek.

              Állandó embervadászat folyt nők után az egész határban. Akit kézre kerítettek, közpréda lett. Sokszor a szülei vagy a férje szeme láttára, csoportosan becstelenítették meg a gyereklányokat, asszonyokat. A valóban szemrevalókat a majorba vitték, és hetek múltán, betegen vergődtek haza.

              Valamelyik gazdával befogattak a kocsijába, és azt kényszerítették, hogy ezt vagy azt a tanyát meglepetésszerűen közelítse meg.

              A tőlük való félelem arra késztette az egyik családot, hogy kislányukat a padlástérben befalazzák. Dupla oromfalat építettek és a kettő közé bújtatták el szegényt a hideg november közepén. Hetekig élt így - télidőben.

              „Egy dunyha meg egypár pokróc volt rám dobva, hogy azért meg ne fagyjak. Egy elmozdítható tégla segített, hogy szót értsek a szüleimmel, akik a résen keresztül mindig beadták a napi ennivalót” - mesélte később a falusi ismerőseinek.

              És ez eltartott másfél hónapig, és csak december közepén mert valaki az orosz hatóságoknak szólni. Ekkor egy orosz zászlóalj körülvette a majort, éjszaka lerohanta, és az elfogott katonákat rabszíjra fűzve, megkötözve elvitték. Gondolom, hogy Budapestért folyó harcok első vonalába, a biztos halálba.

              Ezeknek a tanyasi embereknek emlegethették a Felszabadulást, nekik az a megalázások sorozatát jelentette, amíg csak emlékezni tudtak.

              Volt egy tanítványom, akinek a nagyanyja az átélt brutalitástól eszét vesztette. Amikor családot látogatni hozzájuk is ellátogattam, egy élő halott asszony járt-kelt a szobában. Az egykori testi-lelki tortúra szerencsétlen áldozata.

 

                                                    Az orosz katona harmadik arca

 

              Elmesélte egy inas, aki az alvégen lakó mestere házában élte át a „felszabadulás” emlékezetes napját.

              A mesterem mutatós háza a sarkon állt. Egyébként az orosz tisztek a sarzsijuk nagysága szerint választottak ideiglenes lakóhelyet maguknak. Maga Vorosilov a Fő utcán talált magának, és legalább tízfőnyi őrséggel védelmezte a házat. Nekünk, ide az alvégre, csak egy kapitány jutott, de nem akármilyen.

              Köszöntük a megtiszteltetést, amikor három emberével, jopfojemattyozva bevonult az udvarunkba. Iván kapitánynak mutatkozott be ez a széle - hossza egy, nagyfejű, negyven körüli katona, amikor végre rászánta magát, hogy leereszkedjen hozzánk.

              Végigment a szobákon, amelyek egészen addig tiszták voltak, amíg ő a sáros csizmájával és a társaival a szemleutat be nem fejezte. Kijelölte a legbiztonságosabbat, a legbelsőt. Igaz, hogy az volt a legsötétebb, és csak a felkelő nap vagy a hold világított be néha, ha éppen volt kedvük, de ezeken a november eleji sötét nappalokon és éjszakákon mintha azok is felmondták volna a szolgálatot.

              Ócseny harasó! – mondta a legbelső szobára a kapitány elvtárs. Aztán a társaival eltűnt egy időre, és amikor visszatért, már láttuk, hogy a szeszkazánt fölfűtötték benne.

Bejelentette, hogy neki tyúkpörkölt kell vacsorára, de abban minden szárnyas benne legyen.

              Rámutatott a nagy vekkerünkre: Ötre kész! – mutatta és mondta fenyegetően, délután négy órakor.

              Minden élő magyar elkezdett rohangálni, mint a pók a falon. Én lettem volna csirkefogó, akarom mondani a tyúkfogó, de azok az átkozottak mindig kicsúsztak a kezemből.

A mester már a vizet forralta a kopasztáshoz, de a tyúkok még mindig csak rohangáltak. Iván, akinek nagy szíve volt, látva a hiábavaló futkározásomat, magához intett:

              - Igyi szjuda!

              Odahúzódtam melléje. Akkor lekapta a válláról a géppisztolyt, és megtámadta a szárnyasokat. Csak a tetemek összeszedése maradt rám.

              A jó vacsorához ital is kellett volna A mesterem félt a részeg katonától, ezért a bort kis poharakba töltötte. De ő a nagyot követelte, a kicsiket a padlóhoz verte. Mi pedig rohantunk tolmácsért a szomszéd utcába, mert a mi Ivánunk tiltakozásul az udvar közepén vadul kezdett lövöldözni.

              Egyelőre még csak a fejünk fölé. De a tolmácsra rá se bojszált!

              Akkor gyorsan kerítettünk egy magasabb rangú tisztet. No, az lecsillapította, de jutalmul a vacsorára ő is ott maradt, és most már öten falták a tizenöt tyúkot.

              Meglehetősen primitíven táplálkoztak. Kézzel nyúltak a lábasba, lerágták a húst és a csontot az asztal alá vágták.

              Jót ettek, jót ittak, és nyugovóra tértek. Mind az öten a legbelső szobában. Párnájuk a géppisztoly meg a dunyha volt, és takarót nem terített rájuk más, mint a fényes őszi hold.

              Szerencsénkre már másnap megszabadultunk tőlük. Ivánunkat és segédeit, a szerencsétlenségükre, Budapest ostromára vezényelték.

 

                                                                        Boromisza Simon Dezső emlékezése alapján.

                                                                        Balatonföldvár, Zrínyi u.24.

 

                                                           Kapás Ferenc története

 

              Kapás Ferencről most kell megemlékeznünk, mert ez volt az életének legsúlyosabb, igen sok tanulsággal szolgáló időszaka, amelyik átnyúlik 1945-re.

              Magyarországon élni mindig izgalmas volt, van és lesz. Egy hétköznapi ember is átélhet olyan kalandokat, mint Verne vagy Dumas hősei. Nem kell hozzá belekeverednie arisztokrata hölgyek és urak pitiáner udvari cselszövéseibe, esetleg hatvan napig körülcsászkálnia a földet, hogy a közben a fejét kockáztassa. Tessék kipróbálni! Hazánk leszállított áron várja Önöket!

              Feri bácsi élete a legjobb példa. Olyan típusú férfi volt, aki mindig úton volt, vagy útra készült. Vannak ilyen típusú embereket, akiket a belső motor állandó szervezkedésre serkenti. Van úgy, hogy jóra, de van úgy is, hogy rosszra.

               1944 nyarán még egyszerre volt MOVE - szervező, egyúttal a helyi Nyilas Párt vezetője. Kapott a MOVE vezérkarától egy príma oldalkocsis Zündappot, és arra pattanva szervezte az egész kitágult országot.

              1944 szeptemberének elején zündappolt haza, a Kalocsai utcai házukba. A felesége a bezárt kapu előtt várta, és nem először, de utoljára, megkérdezte:

              „Hol kódorogtál már megint két napig?”

              Feri bácsi nem ér rá válaszolni, mert éppen egy megkötözött lábú, süldőt emelt ki az oldalkocsiból:

              „Ha már hazajöttél, hajtsd az ólba, és etesd meg! Vigyázz rá, mert ez csetnik malac!”

              „Etesse a rosseb a csetnik disznódat! Csak azért vagyok itt, hogy megnézzem, megvan-e még a bútorom.”

              „El is viheted mindjárt mindenedet, ha nagyon akarod.”

              Az asszony szó nélkül otthagyta. A férfi utána legyint, aztán a malacot beviszi az ólba, leoldotta a kötést a lábáról, aztán a kerítés tövében szedett egy nyaláb zöldet neki.

              Az előszobában levetette a nehéz bélelt bőrkabátot, és a fogasra akasztottaa. A konyhában vágott egy kétemberes kenyérdarabot meg egy jó darab szalonnát hozzá.  Tiszta konyharuhába csavarta, azután lesietett a pincébe. Öt perc múlva nyílik a pinceajtó, és egy demizson borral lép be a hátsó szobába:

              „Guten Tag!” – köszön be a két német híradósnak, mert ezek a katonák tőle adnak-vesznek. Már éppen két hete sípoltatják az adóvevőjüket. Az oroszok előnyomulásáról kapnak titokzatos üzeneteket, és továbbítják még titokzatosabb helyekre. Franz bácsitól nem félnek, nála nyugodtan dolgozhatnak, ehetnek, ihatnak és alhatnak-felváltva.

              A szép piros bort egy üvegkancsóba önti, és a német vendégek asztalára teszi.

              „Danke schön!” – köszönik meg szépen, ahogy a vendégnek illik is.

              De ő már ki is fordul az ajtón, hogy a kútnál kimossa a demizsont. Amikor megtölti ivóvízzel, visszaviszi a pincébe.

              „Megint én vagyok – mondja a legnagyobb hasú hordó mellett, majd beköszön a kibontott hátsó végén, a falhoz közel nyíláson:

              „Friss vizet is hoztam maguknak. Az oroszok Kiskunhalas felé tartanak. Talán egy hét múlva már oda is érnek.”

              Bizony, Kapás Ferenc bácsi életveszélyes játékot játszik, mert a hordóban már harmadik hónapja két zsidó férfit bújtat: Seiner Gyulát és Áron Istvánt. / Jehova bocsássa meg nekik a szalonnát!/

              Másnap dél tájban egy csillogó szárnyú, magányos repülő jelenik meg a falu fölött. Köröz egyet, aztán,  mintha hulló csillag lenne, a házak fölé suhan. A kisliget környékén jól lehet hallani a robbanást. De az egész faluban azt kérdezik:

              „Mi volt ez?”

              Robbanás volt, és ha pontosabban dobják-oldják a bombát a Feri bácsi háza helyén csak egy téglarakás marad. De szerencsére az ólat találták el, és a csetnik disznót trancsírozta fel ezer darabra meg az egész ólat mindenestül.

              A németek még akkor éjjel szedték a sátorfájukat, és egy Auf wiedersehen-nel leléptek. A zsidó vendégek is előjöttek a pincéből. És két hét múlva megérkeztek az oroszok.

Éppen Halottak Napján, november elsején, özönlötték el a községet.

              Feri bácsi magára marad. Nála is járnak orosz katonák, bort is, szalonnát is kapnak, de „zsenka” nincs a háznál. Hosszú ideig itt vannak a községben, mert kórházuk működik, és a falutól nem messze, Csornán, repülőteret alakítanak ki, és innen indulnak dunántúli bevetésekre a bombázók. Kitavaszodik, mire az utolsó orosz katona is elhagyja a falut.     Hosszú és unalmas időszak egy olyan embernek, mint a Feri bácsi.

              Májusban előveszi a szalma alá rejtett Zündappját. Rendbe hozza, mert hosszú útra készül. Először Géderlakra hajt, a legjobb haverjához, aki a solti rokonát ajánlja. Fölkeresi pesti ismerőseit is, de mindegyik „gázra” panaszkodik. Náluk maradhat néhány napig, de nincs mese:

              ”El kell tűnni!”

              A pesti haverjának van egy jó ötlete. Ajánlja az ismerősét, akinek szőlője van Solton, és ha érnek a korai szőlőfajták, csőszt szoktak fogadni a seregélyek meg a tolvajok ellen. Elvállalja, felfogadják. Egy akkora kunyhó is van a szőlősorok végén, amiben még a motor is kényelmesen elfér.

              Már vagy három hete csőszködik. Riogatja a seregélyeket, és elriasztja a tolvajokat. Pedig csak egy szőlőkaró a fegyvere. Egyik augusztus végi nap alkonyatán a szomszédos, magas növésű kukoricásban mozgást lát, valaki a sorok között lépked.

              „Adjon Isten jó estét!” – köszön rá az illetőre, aki egyenesen feléje tart.

              „Adjon Isten!” – köszön vissza az ismeretlen, és hosszú bal kezét előre nyújtja, hogy bemutatkozzon.

              „Balkezes a pasas.” – gondolja Feri bácsi, de ez volt az utolsó gondolata, mert a következő pillanatban szíven szúrják egy kaszakéssel.

              Természetesen Kecelen temetik. Koporsója mellett áll az özvegye és a fiuk, a fiatal Ferenc, aki az édesanyját választotta, nem a hajszolt életű apját. Pedig teljesen az apjára ütött, csupa mozgás és elevenség. Állandóan indul valahová, vagy már úton is van. Idővel ezért lesz belőle népszerű boltvezető a faluban.

              A lakosság fele megjelenik a temetésen. A két zsidó férfi is ott áll, egy kissé félrehúzódva. Halkan beszélgetnek, bólogatnak. Aztán a gyászoló tömeggel együtt ők is hazatérnek.

 

Epilógus

              Az asszony maga a kígyó. Illetve egy bizonyos asszonytípus közeli rokonságban van vele, mert még méregfoga is van. Még jó, ha nem kettő.

              Feri bácsi feleségének az esze olyan éles volt, mint a borotva. No, ezt a hasonlatot eldobhatom! Annyi esze volt, mint három férfinak együtt. Így helyesebb!

              A tenyerénél is jobban ismerte hites urának ügyeit. Közben a politikában is járatos lett. Hamar megérezte, hogy honnan fúj a legszebb szagú szél.

              Felöltözött a legcsinosabb paraszti ruhájába. Egy virágos kendővel bekötötte a fejét, és még negyvenöt tavaszán bekopogtatott a belügyminisztérium egyik ajtaján. Fél óra alatt elmondta, amit csak ő tudott. De ő mindent tudott! Jól meg is jegyezték a lánykori nevét.

              Feri bácsival történt, ami történt.

              A tűzrőlpattant menyecskét számon tartották a káderosztályon. Mint puha kenyér a fogatlan szájnak, úgy kellett az új hatalomnak a megbízható népi káder. Tizenhat éves fiát az anyósánál hagyta, és felköltözött Budapestre.

              Egész testével és lelkével belevetette magát a mozgalomba. Néhány év múlva egy ruhaipari tröszt vezérigazgatója lett. Holnap legyen a Ti vendégetek!

 

                                                           Kecelen ez történt

 

A zsidók gettóban tartásáért felelős Ősz János főjegyzőt, minden bírósági tárgyalás nélkül, agyonlőtték a vadkerti határban. A volt csendőrök közül Gálfi Lajost, aki malomnál éjjeli őr lett, belefojtották a kátrányos medencébe, és hiába kiáltozott segítségért, a környéken mindenki megsüketült. A járőrtársai, titokzatos körülmények között, fölakasztották magukat.

 

                                                            Én is fölszabadulok

 

              Apámról és Farkasfalvi József nagybátyámról nem tudtunk semmit. Nemcsak 1944. november 1-jén, ami szóról szóra a Halottak Napja lett.

              A család gyámoltalan nőtagjai egyedül csak az én határozott fellépésemre számíthattak. Akkor voltam éppen és szűken kétéves. Nem akartam a Tóth Lajos bácsiék pincéjében megbújni, mint a bátor Panna dédanyám. Ő azt mondta, a maga hetven éves bátorságával:

               „Egy percre sem hagyom el a házunkat.”

              Pedig egész nap röpködtek az ágyúgolyók és dolgoztak az aknavetők, csattogtak a harckocsik, és ropogtak a géppisztolyok a fejünk fölött meg az utcáinkon. Mi meg lapultunk a Tóth Lajos bácsiék bombabiztos pincéjében. Jaj volt azoknak, akik nem lapultak! Tíz keceli lakos is áldozatul esett az aknavetők tüzének.

              És megérkezett, délután három óra tájban, a felszabadító orosz katona, aki a kerítésen átugorva lépett a Lajos bácsiék udvarára, éppen a trágyadomb tetejére. Magányos harcos volt.

              A németek után érdeklődött, de a Berta Feri bácsi, aki az első világháborúban hadifogoly volt orosz földön, igen komótosan elmagyarázta, hogy itt csak asszonyok és gyerekek vannak. Ennek bizonyítására ki is sorjáztunk a pincéből, hogy létünkkel bizonyítsuk az öreg igazát.

              Aztán a harcosunk tovább is állt, de tíz perc sem múlt el, újra megjelent. Géppisztolyát nekünk szegezte, és követelte a pisztolyát.

              Tudniillik, amikor átvetette magát a kerítésen, az kiugrott a táskájából, és a trágyadombra hullott. Az a hétpróbás Berta bácsi pedig, suttyomban rárúgott egy kis rakás ganét. Berta bácsi olyan ábrázattal, mint aki kettőig sem tud számolni, segítette megkeresni a fegyvert:

              „Szicsasz! Szicsasz!” – mondogatta az orosz oficérnak, és elindult keresni. És, mit ad Isten? Megtalálta. Megmenekültünk!

              „Ócsiny harasó!” – szólt sokatmondóan a tiszt, és elégedetten a táskájába csúsztatta a fegyverét.

              Az orosz most már véglegesen búcsút vett tőlünk, de hogy mit kapott a Feri bácsi a feleségétől, akinek jóvoltából egész állatsereglet lett egyszerre.

              „Mire kellett volna az a pisztoly neked, te…?” – kérdezte a felesége fennhangon. Makacsul variálva az állatneveket.

              „Jó az, ha háború idején fegyver van egy férfi kezében”- válaszolta jámboran, hogy stílusos legyen a válasza.

              Amikor eljött a lefekvés ideje, feltört bennem a honvágy. Egész éltemben utáltam, ha a szabadságomban korlátoztak, most is akcióba léptem. Követeltem, hogy éjszakára vigyenek haza. Meg untam is magam, mert a Bertáék két nagylánya már az idegeimre ment, a két idősebb férfi, a Lajos bácsi és a Berta bácsi, meg úgy becsíptek unalmukban, hogy nehéz volt őket a józan főmmel elviselni.

              Anyám nehezen, de rászánta magát az éjszakai útra, még ilyen atrocitás után is.

Bebugyolált, és mivel lovagiasan megígértem, hogy útközben meg se nyikkanok, nekivágtunk az éjszakának.

              A mi utunk csak abból állt, hogy átléptük a kerítést, és végigosontunk az udvaron. Szerencsésen beestünk a konyhába.

              A dédanyám akkor mesélte, hogy egyetlen orosz katona járt nálunk, aki rögtön tudta, hová rejtették az édesanyám nyakláncát és pecsétgyűrűjét.

              Mintha bűvész lett volna, villámgyorsan elővarázsolta, és zsebre vágta mindkettőt. Aztán köszönés nélkül tovább is állt. Ez nem lehetett más, mint a mi orosz katonánk! Mennyire fájt neki, hogy a fegyverét elveszítette, de arra nem gondolt, hogy a rablás - bűn.

              „A mindenit az anyukájának!” – gondoltam magamban.

 

                                                                   A tatár lovacskák

 

              Az a fehére meszelt kis tanya és annak környéke a keceli paradicsomkert. Magányosa és elzárva a külvilágtól, mint Tímár Mihályé a Senki szigetén. Északról bővizű, halban gazdag Kanális a határ, amiben nemcsak halászni, de fürödni és tiszta vizéből inni is lehet.

              Délről a kalocsai vasútvonal, a fürgén szaladó kocsikkal és a pöfögő mozdonnyal. Ha valamelyik gyerek, a nyolc közül, fölmászik a padláslétrán, gyönyörködhet is benne. Olyan messziről, mint egy játékvonat. De a zakatolása ritkán jut el hozzájuk, mert délről ritkán fúj a szél.

              A nyolc közül egy mindig vállalkozik valamelyik, hogy ellenőrizze a menetrendet, mert tanyasi életük idejét a masina járásához igazították. A szülők vallásos emberek, és megfogadták az Úr parancsát, és nagycsaládot nevelnek.

               Nincs ott szegénység, ahol húsz hold zsíros földön minden évben megterem a kenyérnek való. A krumpli akkorára duzzad a földben, mint egy sárgadinnye. Hatalmasra erősödött kukoricacsövek teremnek a göndör szőrű disznóknak és a sokféle szeles baromfinépnek.

              Akkora paskom van a tanya és a csatorna közt, hogy bátran ki lehet csapni az aprójószágot meg a disznókat rá, turkálni meg a gazban válogatni. Egy gyerek, a kisebbek közül, éppen elég felügyelőnek.

              1944 novemberében hozzájuk is bekáromkodott a háború. Elrabolták a két szép pejlovat, agyonlőtték a két disznót, és a kocsira dobták. Jámbor tehenüket a saroglyához kötötték, és köszönés nélkül elhajtottak az udvarból. A baromfiból csak annyi maradt, amennyi elég bátor volt, hogy a lövöldözés után hazataláljon.

              Barabás Lajosék tízen maradtak a hajdani paradicsom romjain. Annyira csupaszon, mint a kisujjam. Akiket az Isten szeret, azokat előbb-utóbb megsegíti. Evés után üldögélt a tanácstalan család, mert csak édes sült tök volt az ebéd. A szegény ember krémese. De ettől még igen korogtak a gyomrocskák. A következő nap helyén pedig nem állt más, mint egy nagy kérdés: És holnap mit eszünk?

              Egyszer csak hallják ám, hogy ugat a Burkus. Az okos komondor csak akkor szól, ha fontos mondanivalója van.

              Mindannyian rohantak megnézni, hogy ki vetődhet ide, ahová még a madár is ritkán jár. A begazosodott keskeny tanyaúton egy orosz terepjáró imbolygott be az udvarba. Először megijedtek az orosz katonáktól, de aztán eszükbe jutott, hogy innen már nincs mit elvinni, ide csak hozni lehet. Az öreg Barabás vakarta is a fejét, és ezzel meg is emelintette a kalapját üdvözlésképpen. Aztán úgy tartotta a kezében, mintha kéregetne.

              Most is oroszok jöttek, de a rendesebb fajtából. Három tiszt meg egy magyar tolmács. Azt mondták, hogy nem messzire innen, éppen a Kanális túlsó partján, építenek egy repülőteret. De előbb ellenőrzik a környéket, mert a felderítő repülő jelezte ezt a bujkáló, eperfás tanyát. Eljöttek megnézni, milyen emberek lakják? Úgy látják, hogy rendes család.

              „De milyen szegény!” – fakadt ki az asszony sírva, aki mindig bátrabb volt, mint az ura.

              A fordítást fordítás követ. Az asszony, a szóvivő, megmutogatta az üres istállót, az ólat és az üres kocsiszínt. Végül rámutatott a nyolc gyerekre, akiknek már a télen se lesz ennivalójuk. Mehetnek koldulni a rokonsághoz, ha ennyi éhes szájjal befogadják őket.

              Barabás Lajos csak azt emlegette, hogy nem tud mivel szántani-vetni, pedig akkor jövőre se lesz kenyerük. Tanyán kocsi és ló nélkül nincs élet!

              Az egyik orosz tiszt jegyzetelt, a másik csak azt hajtogatta:

              „Harasó! Ócsiny harasó!”

              Aztán a gazdát megtisztelik egy néma kézfogással, és kiimbolyognak az udvarból.

              Mi lesz most? Kilakoltatják őket a tanyából a repülőtér miatt? Ezekkel az aggodalmaskodó kérdésekkel nyugtalanul aludták végig az éjszakát.

              Alig hogy felvirradt, olyan nyolc óra tájban, amikor a gőzös éppen elpöfögött Kalocsa felé, bejön egy géppisztolyos orosz kiskatona, maga után vonszolva egy makacskodó tehenet. Aláíratott egy papírost, aztán azt mondta:

              „Ócsiny harasó!” – és elballagott. A gyerekek sokáig néztek utána, és a legidősebb gyerek, az ifjú Barabás Lajos, elújságolta, hogy igen sokszor megrugdosta csizmájával a bejáró földjét, még a géppisztoly is lecsúszott egyszer a válláról.

              Alig múlt el az ebédidő, most főtt krumpli volt, sózva és egy kis zsírba mártogatva, amikor egy zsák szemes kukoricával, két zsák liszttel meg egy zsák krumplival beállított egy parasztkocsi. Ezt is oroszok hozták. A szép erős lovakat sajnos nem hagyták ott.

               Már esteledett éppen, midőn ugyanaz a két katona kicsi lovakon ülve, a lábuk szinte a földet érte, bekocogott az udvarukra. Nekik is volt papírjuk, azt is aláíratták, és csak annyit mondtak:

              „Tatar lo.” Hosszasan megrázták a gazda kezét, és eltávoztak.

              „Istenem Uram, egy napra mennyi áldás!” – kiáltotta kezét összecsapva az asszony. De az urára nézett, és maga is elkomolyodott:

              „Apjukom, te nem is örülsz?”

              Apjukom örült is, meg nem is. A kocsi két kicsi lóval még csak elmenne, de hogyan fogja húzni az ekét ez a két aprócska ló? Ezen töpreng, ez ütött szeget a fejébe, és ez igen sajgott. Aztán eszébe jutott, hogy zabot adjon a tatár lovacskáknak, aztán meg is itatta őket. A többi az asszony dolga.

              A gyerekeknek a lovacskák igen tetszettek. Ugye, föl is ülhetünk rájuk? Alig lehetett időben ágyba parancsolni őket. Talán róluk is álmodtak!

              Az asszony nyugodtan elaludt, de az ember szemére nem jött az álom. Magányosan birkózott a kétségeivel, mit Jákob az angyallal. Elbírják-e az ekét ezek a lovacskák? Szántottak-e már életükben? Hátha az derül ki róluk, mint az egyszeri cigányról, hogy nem szokták a szántást.

              Igen keveset aludt, azt is csak úgy félálomban. Sokat morfondírozott, forgolódott. Aztán csak elveszett a türelme, és kiment az istállóba. A viharlámpa fényénél alaposabban megnézte a lovacskákat. Szívósnak látszanak. Az ajtó halk nyöszörgésére fölébredt a felesége:

              „Mi baj, apjukom?”

              „Nincs semmi, csak nyugodtan aludj tovább!”

Reggel úgyis minden kiderül! Azután hajnal felé ő is elalszik.

              Már virradatkor fölkel, de nem ébreszti föl a többieket. Maga húzza a szántóföld szélére az eketaligát. Most már kivezette a két kis lovacskát, és az eke elé állította őket. Egy kicsit körülményes volt a befogás, de azért sikerült. No, lássuk, hányadán állunk?

Egy óra múlva ki is adta a parancsot:

              „ Gyí, lovacskáim! Gyí!”

              De a lovacskák csak álldogálnak. Lajcsi gyerek is ott türelmetlenkedik a fejüknél, és már vezetné őket. De azok, mint a cövek!

              „ Gyí, te! Induljatok! Csak megindulni nehéz.” – agitálja őket a kétségbeesett gazda. Aztán rádöbben:

              „Úristen! Ezek csak oroszul értenek! Honnan szerezzék én tolmácsot?”

Maga is megpróbálkozik ismerős orosz szavakkal:

              „Harasó! Ócsiny harasó! Daszvidányija!”

              Ezeket tanulta az úriember oroszoktól. Az a rabló csürhe meg azt ordibálta:_

              „Jopfojematty!”

              És mint egy varázsszóra, nekirugaszkodnak a tatár lovacskák. Készül az első barázda. A gazda elégedett, a Lajcsi gyerek ügyesen vezeti őket. Megy ez, ha egy kicsit lassabban is!

              De az idős Barabás Jánosnak most azon jár az esze, hogy Ruszty Pál tisztelendő úrnak hogyan gyónja meg a sok orosz káromkodást.

              Azután Fejes Gábor dűlőszomszédomnak is vissza kell vinni a tehenét, mert még azt hiszi, hogy mi raboltattuk el az oroszokkal. Hiába, a lelkiismeret-furdalás emberi gyengeség.

              Közben folyik a szántás, a repülőgépek bombáznak. Az élet megy tovább a megszokott medrében.

 

                                                                          

                                                           Magyarok a határon túl

 

              A partizánok bevonulásakor a Tisza-vidéken éppen annyi magyar vesztette életét, mint Délvidéken a németek közül. A majdnem tiszta magyar lakosságú Bezdán községben 480 férfit mészároltak le egy partizánnő vezetésével. Palánkán, a sintértelepen, 50 férfit végeztek ki. Tömegsírban nyugszanak. Csurog, Zsablya egész magyar lakosságát kiirtották öregekkel, csecsemőkkel, nőkkel együtt.

              Haláltáborokba kerülnek öregek, betegek, gyerekek. Bánságban Járek, a Vajdaságban Gákovo Kusevlye. Az elsőben harmincezer, a bácskaiakban 20 ezer volt. A halottakról a partizánok és a foglyok leszedik a lábbelit, és úgy dobják ki a táborból. A járeki táborban egyetlen nap nyolcvan halott. Pár hónap alatt 6700. A halottakat tömegsírokban földelték el. Egyházi temetésről szó sincs. Agyonlőttek egy asszonyt, mert a temető keresztjénél imádkozott.

              A magyar halottak száma 50-60 ezer: Nem fegyveres, férfi, nő, gyerek, csecsemő, Csak azért, mert magyarok voltak!”              

                                                                            Matuska Márton: a megtorlás napjai /részlet/

 

              „Háromszék vármegyében, Szárazajtán kezdték a bosszú beteljesítését Maniu Önkéntes Gárdájának tagjai, Csík megyében folytatták, Szentdomokoson, Gyergyószentmiklóson.

              Ártatlan emberek fejét tőkén vágták le. 82 éves székely asszonyt gyilkoltak me. Kolozsvár környékén megtizedelték az egresi erőmű munkásait, akik napokkal előbb a kivonuló németekkel szemben fegyverrel védelmezték a vállalatot.

              Gárdisták és román csendőrök református papokat gyilkoltak Kalotaszeg falvaiban. Egyik helyen élve temették el vétlen áldozatukat. Bihar vármegyében, Gyantán a román hadsereg is bekapcsolódott a „tisztogatásba”. Kétéves gyermekeket lőttek agyon idős férfiakkal és asszonyokkal együtt, majdnem félszáz embert.” / Csak azért, mert magyarok voltak./

              A Kárpátalján, csupán magyarságuk miatt, minden 16-40 éves férfit, mintegy 80 ezret hurcoltak el az oroszok. Ezek közül húszezret megöltek.

 

                                                           Szolzsenyicin

 

              „A kommunistáknál veszélyesebb és kártékonyabb embertípust még nem produkált a történelem. Cinizmusuk, szemtelenségük, hataloméhségük, gátlástalanságuk, rombolási hajlamuk, kultúra – és szellemellenességük elképzelhetetlen minden más, normális, azaz nem kommunista ember számára.

              A kommunista nem ismeri a szégyent, az emberi méltóságot, és fogalma sincs arról, amit a keresztény etika így hív: lelkiismeret. A kommunista eltorzult lélek, egészséges szellemű európai ember nem lehet kommunista.

              Nincs olyan vastag bőrt igénylő hazugság, amit egy kommunista szemrebbenés nélkül ki ne mondana, ha azt a mozgalom érdeke vagy az elvtársak személyes boldogulása úgy kívánja.”

              Hazánkban már 1919-ben már Kun Bélával és társaival megjelent, de sietve kikúráltuk őket az országból. Negyvenöt után, szintén Moszkvából, elözönlötték az országot. Tehát, nem hazai nevelésűek voltak. A magyar alkat nem alkalmas az ilyen szerepre. De annál virulensebben jelentkeztek a szomszéd országokban, Romániában, Szerbiában.

              A szlovákok a legcselesebbek! Német segítséggel független államként jelennek meg a térképen, és vezetőnek választanak egy katolikus papot, Tisót. Ennek ellenére tipikus fasiszta jelenségek tapasztalhatók a zsidóság és a magyarság rovására.

              A zsidókat megsemmisítik. Aki tud, az Magyarországra menekül előlük. A magyarokat az illavai koncentrációs táborba zárták. És ha valaki az utcán megszólalt magyarul, rögtön szájon verték.

               A métely még az apácakolostorokba is beférkőzött, ahol a magyar származású nővérkéket „mongol kutyáknak” titulálták. A templomok magyar szenteket ábrázoló üvegablakait ki akarták verni. Talán azóta már meg is tették!

               Mindvégig kitartottak Hitler oldalán, majd egy vezércsellel kinyilvánították, hogy ők Csehszlovákia részei, és a győztesek oldalán fejezték be a háborút.

              Ami tehát Szolzsenyicin kommunista embertípusát illeti, Csehszlovákiában, saját talajon, fasiszták és kommunisták születtek egyszerre. Nevelőjük és uralmuk előkészítője, a hazugságból és magyargyűlöletből fogant Masaryk és Benes volt. Íme a csehek és a szlovákok!

              A vén Masaryk bűnös volt abban, hogy a Felvidéket Trianonban erőszakkal elvették tőlünk. Jó tanítványának bizonyult a hasonlóan jellemtelen, hazudozó Benes.

              Őkelme az ősi magyar városban, Kassán kijelenti, hogy a magyaroknak Csehszlovákiában nincs helyük, mert szétbomlasztják a szláv államot. Ki kell telepíteni őket! Megfélemlíteni, a vagyonukat elvenni, erőszakkal szlovákosítani! Még a csecsemők is veszélyesek!

              A szegényebb magyarok egy kis motyóval a hátukon menekültek át a Dunán, csónakon. A vagyonosabbak, otthagyván a szép nagy házat és birtokot, megrakhattak egy vagont, amelyet aztán átvontattak a határon. A háború utáni magyar népvándorlás! A magyarországi szlovákokat meg agitálták, hogy térjenek vissza a „szláv bölcsőbe”. Masaryk nagyapó majd ringatja őket!

              Az újkori Európa történelmében példátlanul, rabszolgavásárokat rendeztek Csehországban! Magyar parasztokat vehettek a cseh gazdák, mint egykor néger rabszolgákat  az USA-ban!

              A történelem bölcs menete azt bizonyítja, hogy ami késik, az nem múlik. Isten malmai lassan, de biztosan őrölnek. Jól befaragtak Sztálin támogatásával meg a saját kommunistáikkal!

               Parlamenti többséget szavaztak a kommunistáknak, demokratikus módon, akik azután”nyújtsd a kisujjad, azután egészben lenyellek” elv alapján megszerezték a totális uralmat az egyesített Csehszlovákia fölött, és bemasíroztak a szovjet bábállamok nagy családjába, ahol Sztálin atyuska volt a családfő.

Mi történt a két szélhámossal?

              A köztársasági elnököt, megütötte a guta. Benes, volt külügyminiszter urat, mint egy elhasznált csikket, kidobták minisztériumának második emeletéről a Csernin palota udvarára. Életükhöz méltó volt a haláluk.

              Ennek az újkori, kényszerű népvándorlásnak voltak áldozatai Czompó Jánosék, akikhez egyre szorosabb szálakkal kapcsolódott a családunk, de majd évtizedekkel később.

 

                                                     Fábry Zoltán: Betiltott nyelv

 

              Életemet tiltó rendeletek keretezik. Az egyik megtiltja, hogy este nyolc órán túl az utcán tartózkodjam, a másik provokációnak veszi, ha ismerősömet anyanyelvemen üdvözlöm, vagy annak köszöntését úgy fogadom, és táborral fenyeget.

              A városban inspekciózó diákpatrulok pofonokat osztogatnak, és rendőrségre cipelik a magukról megfeledkezett embereket. Nyelvem, amely az emberi hang egyik legcsodálatosabb hangszere volt, kihágási objektummá szürkült. Újság a bűnös nyelven nem jelenhet meg, rádiót tilos hallgatnom.

              Lekonyult fejjel járok, és némán, ha lehet, ki sem mozdulok az emberek közé. Vak, süket és mozdulatlan gettóélet ez mindenképpen: a jogfosztott ember szégyen – és félelemterhes élete. És az ok: egyetlen tény, vádak vádja: magyarságom. Magyar vagyok, tehát bűnös vagyok.

              Ez a sommázás ördögökké és angyalokká egyszerűsíti a nemzeteket. Vannak fasiszta államok és vannak fasiszta népek. Fasiszta a német, és antifasiszta például a román. A fasizmus bűnében leledző a magyar, és az antifasizmus erényeit reprezentáló például a szlovák. Kivételek nem tűretnek, és nem számítanak. Tíz igaz nem lehet száz bűnös felmentvénye, de a másik oldalon ugyanakkor kilencven bűnös a tíz igaz erényéből élősködik.

 

                                               A négyes fogat és a magyar balekok

 

              Szolzsenyicin már minősítette őket, ettől most eltekintek. Igen,  hozzánk jöttek a szovjet állampolgárok /Kozmopoliták, szabadkőművesek vagy internacionalisták, egykutya!/, hogy gyarmatot csináljanak Magyarországból.

              Mivel a Szovjetunióban nőttek fel, kivéve Vas Zoltánt és Rákosi Mátyást, akik mai szóhasználattal a szegedi vagy a váci „fólia alatt” cseperedtek, igencsak megismerték a személyi kultusz legjellemzőbb jegyeit. Rákosit, aki csak legfeljebb levelező tagozaton járhatott volna hozzá, mégis a nagy Sztálin legjobb magyar tanítványának tartották. Úgy gondolná a szegény józan polgár, hogy még véletlenül sem akarnák a szülőföldjükre átplántálni.

               De egy internacionalistának hazája a széles nagyvilág, ezért teljesen elhanyagolható, hogy hol teljesítenek pártszolgálatot, és hol eresztik a földbe vért szívó gyökereiket. Gerő Spanyolországban is, Magyarországon is. Kun Béla Magyarországon kezdte, és a Szovjetunióban folytatta.

                                                                          

                                                                A személyi kultusz

 

A szótári megfogalmazás szerint:

              „Valamely élő s rendszerint a közéletben szerepet játszó személy iránt különféle módon újra meg újra kifejezett és túlzott, következményeiben káros tisztelet.” Ebből aztán kijutott bőségesen Sztálinnak, de Rákosi Mátyás elvtársnak is, aki a magyar nép szeretetét nemigen élvezte.

              Aki pedig ellenkező véleményen volt, arra azt mondták, hogy talpnyaló vagy bizonyos magasabban fekvő testrésszel is ezt műveli. Akik a kultuszát csinálták, azok a magyar újságírók és egyéb írócskák voltak, akiket többnyire szintén Moszkvából szabadítottak ránk. Ezekből lettek aztán a demokratikus ellenzék oszlopos alakjai, akik a vérszín-vörös köpönyegüket 1956 októberére nemzeti színűre fordították, és mintegy vezérszóra Nagy Imre mögé álltak.

              El is hittem volna őszinte megújulásukat, mint Hegedűs Andrásnak a Canossa-járást, ha már a valóban demokratikus és parlamenti ellenzék védelmében egyszer is szót emeltek volna. Vagy a koncepciós perek idején, például Rajk védelmében, legalább három szót leírtak volna: NEM!

              De csak akkor kezdtek el Petőfi - körözni és ellenzéki íróskodni, amikor a moszkvai fenyegetés miatt maguk is a vesztüket érezték. Úgy 1953 táján! Az előző nyolc év alatt csak nyaltak és nyeltek! A magyarellenes uszításukat nehéz volt elviselni. Amikor a rendszer kezdte őket ledobálni a nyeregből, hirtelen megvilágosodott nekik is, mint Saulnak: elkezdtek látni. Felszakadt a vörös hályog a szemükön, mert fölszakította szomorú magyar valóság és a saját jövőjüktől való félelem.

              Általában, és ez az egész történelemre vonatkozik, ezeknek a NAGY embereknek a nagyságát az általuk kiontott vér mennyiségével mérjük. Mert kiknek a neve alkotja a történelem vázát? A nagy hódítók és vérontók működése: Dzsingisz kántól Nagy Sándoron át Sztálinig hihetetlenül hosszú a sor.

              A hódító római cézároknak diadalkaput állítottak, szobrot emeltek, a költők megénekelték nagyságukat. Mi változott? A 20. századi cézárok kultuszát újságírók, költők, történetírók, filmesek, szobrászok teremtették meg. Majd, a század végén, a szemérmetlenül manipuláló tévések. A lényeg megmaradt: az örök nyalás.

              Budáért még harcok folytak, amikor már Pesten igyekeztek berendezkedni: Rákosi/Rosenfeld/ Mátyás, Gerő/Singer/ Ernő, Farkas Mihály/Löwy Hermann/ Mihály, Révai /Reich/ József.  Ez volt a hírhedt négyes fogat! Moszkvából jött a fősintér, Péter Gábor/Eisenberger Benjámin/ és a Moszkvából érkezett kisebb kaliberű hajtói és csahosai. Azután a romok alól előbújt magyarországi patkányok, mint Kádár/Csermanek/ János, Apró/Klein/ Antal, Kállai Gyula, Szakasits Árpád, Marosán György, és társaik.

              Az első, halaszthatatlan dolguk a bosszúállás volt.

 

 

                                                      Ideiglenes Magyar Kormány

 

 

              A katonai vezetés, értsd alatta Sztálint! - 1944. október végén és november elején arra törekedett, hogy Budapestet a 2. Ukrán Front „menetből” foglalja el. A számítás nem vált be, mert Hitler tudomására hozta a fővárosban harcoló alakulatoknak, hogy Budapesten Berlint védik. Megparancsolta: Az utolsó emberig ki kell tartani! A főváros ostroma kemény harcokat és sok áldozatot követelt az oroszoktól is. Közel két hónapig tartott, és csak 1945. február 13-án ért véget.

              Ezért úgy módosítottak az eredeti elképzelésen, hogy a Budapestre tervezett Ideiglenes Kormányt Debrecenben alakítják meg.

              Az alakuló kormány összetételét Moszkvában előre meghatározták. Itt döntötték el, hogy benne legyen a Horthy-hadsereg három vezérezredese. Közülük Dálnoki Miklós Béla kapja meg a miniszterelnöki posztot!

              Jusson tárcához gróf Teleki Géza, a néhai öngyilkos miniszterelnök fia! Továbbá két-két kommunista, szociáldemokrata és egy parasztpárti tagja is legyen!

              Az Ideiglenes Nemzetgyűlés, 50 helységben lebonyolított választások alapján 230 képviselővel 1944. december 21-én megalakult, és a Református Nagytemplomban is ülésezett. Elnöke a párton kívüli Zsedényi Béla lett. A nemzetgyűlést később, a további megszállt területekről, 498 főre egészítették ki.

              A kommunista és a szociáldemokrata képviselők, kb. 60%-os arányban, abszolút többséget hoztak létre. 1944. december 22-én tehát megalakulhatott az Ideiglenes Nemzeti Kormány, a moszkvai összeállításban. A moszkvai és a magyarországi kommunisták feltétlen kiszolgálói lettek.

              A rendeleteket az éppen érkező kommunista utasítások sorrendjében hozták.

 

                                      Szövetséges Ellenőrző Bizottság

 

              A felszabadulás valójában új megszállást jelentett. A magyar kormány köteles volt a SZEB utasításait végrehajtani. Élén az a Vorosilov marsall állt, aki a 2. Ukrán Front csapatait is irányította, és Sztálin még mindig neheztelt rá a háború elején elkövetett hibákért. A SZEB ellenőrzése alatt tartotta a magyar bel – és külpolitikát, külön osztályokat szervezett, amelyek az élet legkülönbözőbb területeit ellenőrizték az ország egész területén. Hatáskörébe tartozott a lap – és a könyvkiadás, a színházak, mozik, a rádió és a posta ellenőrzése.

              Jogkörébe vonta a ki- és beutazások ellenőrzését és a pártalapítások ellenőrzését. A SZEB költségeit a magyar állam fizette. A jóvátétel, a Vörös Hadsereg és a SZEB ellátására fordított összegek 1945-46-ban meghaladták az ország nemzeti jövedelmének 30%-át.

              1945 nyarán még 1-1,5 millió orosz katona ellátását kellett biztosítani, bár nem sokkal előtte a német csapatok szintén rablásból éltek. A SZEB-ba természetesen minden antifasisztának tartott ország delegálta képviselő csoportjait. A magyar-barátságáról híres Csehszlovákia, Jugoszlávia és Románia is. Ezek aztán kedvükre randalírozhattak és dáridózhattak a magyar nép számlájára.

 

 

                                                        Politikai Rendészeti Osztály

 

              „A magyar reakció fellegváraira kell lecsapni: elfoglalni a nyilas pártházat, a kerületi nyilas szervezetek otthonait és felkutatni az esetleg meg nem semmisített irattárát.”

              Sólyom László 1945. január 19-én Erdei Ferenc belügyminiszternek írja:

              ”Németek és nyilasok a műhelyek, raktárak, üzletek, magánlakások nagy részét kifosztották.”

               A tény azonban az, hogy a szabadrablásból kivette részét a polgári lakosság tetemes része is. A rendőrség tehetetlensége és az oroszok tétlensége miatt a közbiztonság teljesen megszűnt, a fosztogatók szabadon garázdálkodhattak.

              A pánik-hangulatot fokozta a férfilakosság összegyűjtése és a Szovjetunióba hurcolása. Az oroszok a kapitányságokról elvitték a rendőröket a gödöllői fogolytáborba./ Két-háromezer főt!/

              A pártok sem akartak kimaradni a rendőrség-szervezésből. Nem akarták tétlenül nézni, hogy a kommunisták teljesen birtokba vegyék a testületet. Jellemző tünet a zsidók túl erős beáramlása is! A végrehajtás a fosztogatás egyik ágazatává vált. Fosztogató rendőrség!

A főkapitányság működését gátolta a bűnügyi nyilvántartó, valamint az összes okmány és feljegyzés megsemmisülése.

              Ám ez nem jelentett gondot Péter Gábornak, aki így bárkit az állományába vehetett. A politikai rendőrség feje ilyen tekintetben sem volt finnyás. Négy elemijével ekképpen legalizálja a ténykedését:

               „Éveken keresztül az elvtársak véleménye az illegalitásban az volt, hogy nekem a politikai rendőrségi munkával kell foglalkozni.”

              Péter Gábor tehát működött. Kádár János beszámolójának egyik mondata elárulja, hogy miként:

              ”A letartóztatottakat egészen a legutóbbi napokig fogda és élelem hiánya miatt az NKVD-nek adta át.”

              A Nemzeti Bizottság a rendőr főkapitányság vezetőjének Sólyom Lászlót, helyettesének Kádár Jánost nevezte ki. Míg a politikai osztály megszervezését Péter Gáborra bízta. A két testület között nincs összhang, mert a rendőrség többször felrója Péter Gábor társaságának szakmai hiányosságait.

              ” Az Andrássy úton nincs fegyelem, különösen a detektív testület munkájában.”

              Sólyom Lászlónak és Kádár Jánosnak Péter Gáborról igen rossz a véleménye:

              ”Péter Gábor elvtárs kicsinyes, személyeskedő magatartása „bizonyos viszonylatban áll” személyének túlbecsülésével.”

              Akkor már az Andrássy út 60. szám alatti nyomozótestületnek segít egy Orlov nevű GPU tiszt, Kovács János az NKVD ezredese, Bjelkin egyik embere, Sztálin Dél-Kelet-Európába kihelyezett helytartójának egyik embere, egyúttal, alezredesi rangban, Péter Gábor helyettese volt.

 

 

                                                         Major Ákos ítélni kezd

 

            „1945. január 26-án a Magyar Kommunista Párt budapesti vezetőségének kezdeményezésére a Nemzeti Bizottság intézkedett a budapesti népbíróság megszervezéséről. Az Ideiglenes Nemzeti Kormány a fegyverszüneti szerződésben vállalt ebben kötelezettséget.

A háborús főbűnösöket a Németországban működő katonai törvényszékek, részben a sértett országok bíróságai vonták felelősségre. Magyarországnak azonban az egykor garázdálkodó náci politikusokat és katonákat csak tanúként adták ki.

              A gyilkosok tehát itt éltek köztünk. Kimerészkedtek az utcára, veszélyeztették az élet- és politikai biztonságot. A sértettek felismerték őket. Sürgős bírósági intézkedésre volt szükség, mert ennek hiányában lincseléstől lehetett tartani. Azt is meg kellett mutatni, hogy a nép haladéktalanul és kérlelhetetlenül ítélkezni fog a bűnösök felett.

              A népbíráskodásról szóló rendeletet a Debrecenben székelő Ideiglenes Nemzeti Kormány 1945. január 25-én adta ki, és csak február 5-én lépett hatályba.

              Az addig kézre került tömeggyilkosok közül is a legjelentősebb Rotyis és Szívós. Ez a két keretlegény volt, akiket személy szerint is felelősség terhelt a 401-es bűntető században elpusztítottakért. A kis gyilkosok felelősségre vonásán kívül meg kellett találni, és felelősségre vonnia magyar fasiszta rendszer főbűnöseit is. Így került az első ügyben a pribékek mellé a tömeggyilkos ezredparancsnok is, egyelőre „in contamuciam”, tehát távollétében.

              A magyar „népi” igazságszolgáltatás tehát Rotyis és Szívós perével kezdte meg munkáját. A főtárgyalás 1945. február 3-án /tehát már a kormányrendelet hatályba lépése előtt!/ zajlott le a Zeneakadémián. / Csupa liberálisokból verbuválódott nagyközönség jelenlétében!/ az első népbírósági tanács a tömeggyilkosok ügyében eljárt, és halálos ítéletet hozott.

              Mindkét gyilkos 5-5 saját kezűleg elkövetett gyilkosságot ismert be, mindegyik a másikat legalább ötven gyilkosság elkövetésével vádolta.

              A népbíráskodás a felszabadulás után 5 évig tartott, / tehát 1950-ig!/ és a Népbíróságok Országos Tanácsa /NOT/ 23167 ügyben hozott határozatot.

 

                                                               Az MKP röplapja

 

              A Néptörvényszék meghozta első ítéletét. 124 szakszervezeti vezető és szervezett munkás halálát megbosszulta a „magyar nép”, de százával bujkálnak még köztünk a nyilas uralom véres kezű banditái!

              Rémhíreket terjesztenek, pánikot keltenek, fosztogatnak, akadályozzák a munkát, az élet megindulását.

Hiábavaló minden kísérletük! Magyarország ezer esztendő rabláncait töri le most! Itt nem lesz többé rémuralom! Polgárok! Munkások! Ezer és ezer lemészárolt ártatlan áldozat vére kiált bosszúért! Ne kíméljétek a nyilas patkányokat! A Néptörvényszék elé velük!

              IRTSUK KI BUDAPEST GYILKOSAIT!

              Ne legyetek a bujkáló fasiszta bitangok cinkosai! Ha csak egyről is tudtok, ha csak egyet is felismertek, jelentsétek azonnal a kerületi rendőrségen vagy a főkapitányságon!

Népbíróság ítéljen felettük! A szabad Magyarországon az írmagja se maradjon a fasizmusnak!

Éljen a demokratikus Népbíróság! Halál Hitler bérenceire!

Éljen a független, szabad, demokratikus Magyarország!

                                                                                            MAGYAR KOMMUNISTA PÁRT

 

 

                                        Háborús bűnösök, népbíróságok Európában

 

 

              Nyugat-Európában: Belgiumban 20000 fő a bíróság előtt és 3000 lincselés, Dániában 13500 a bíróságok előtt és 400 lincselés, Hollandiában 11320 a bíróságok előtt, Nürnberg: 2169 a bíróság előtt és 658 lincselés, Norvégia 55 kivégzett, Angliában 2 kivégzés. Olaszországban 10000 agyonlövés, Franciaországban 10000 lincselés.

              Kelet-Közép-Európában: 7500 bíróság előtt és 36 lincselés, Csehszlovákiában 20000 a bíróság előtt, Lengyelországban 9449 a bíróság előtt és 1005 lincselés, Magyarország: 69631 a bíróság előtt, 384 lincselés + a bosszúból likvidáltak, pl. Kecelen hat embert: négy csendőr és a jegyzőt és a nyilas párt vezetőjét. /És az egész országban?/

              „MAGYARORSZÁGON VÉRESKEZŰ IGAZSÁGSZOLGÁLTATÁS FOLYT!”- ez volt a nyugatiak véleménye. És mennyi áldozat az ún. „igazságszolgáltatás” mellőzésével, csak úgy személyes bosszúból.

 

 

                                                                      Keszon

 

              „1945 nagyszombatjának reggelén megjelent egy fiatalember egy nyomtatott, kitöltött cédulával, hogy idézést kaptam a Böszörményi úti volt csendőrlaktanyába, amelyik most rendőrtiszti iskola. Bevezettek egy börtönbe, ahol rajtam kívül még legalább ötvenen voltak. Aztán éjjel felvittek az I.emeletre, ahol minden szó nélkül, eszméletlenre vertek. Rám fogták, hogy én vagyok az a Hertelendy, aki csendőrtiszt volt. Hiába esküdöztem égre-földre, minden elképzelhető dologra, hogy már koromnál fogva sem lehetek, mert 1914-ben születtem, és még csak most vagyok 30 éves. Hogy lehetnék én csendőr ezredes?

              Öten megkaptuk a parancsot, hogy takarítsuk ki a volt csendőrlaktanya bal oldali szárnyát. Rengeteg nyomtatvány hevert ott szanaszét, és ahogy ott söprögetek, kezembe került egy könyvecske, amiben benne volt az édesapám fényképe. A kezemben lobogtatva vittem le a verőlegényekhez, hogy íme, ő az édesapám, akit keresnek. Az lett a jutalmam, hogy kaptam egy akkora pofont, hogy a szemközti falnál kötöttem ki.

               Miért kaptam, kérdeztem én naivan. Erre azt felelték, megérdemelném, hogy agyonverjenek, mert kiadtam magamat apámnak, egy csendőr ezredesnek. Mondom, könyörgöm, hogy mást sem tettem, mint tiltakoztam. Maga átvert bennünket a palánkon, ezért most üljön le, és írjon egy jegyzőkönyvet. Írja le az életrajzát! Amikor elolvasták, azt kifogásolták, hogy nem írtam oda, hogy én hittem a német győzelemben. Mondom, ha csak ez kell, odaírtam.

              Ezután levittek egy rendőrbíróhoz, név szerint Gábriss rendőrkapitányhoz, aki korábban suszter volt. Azt mondja, nézze maga eddig úr volt, nem dolgozott. Ide figyeljen, most hat hónapra internálom, maga az alatt megtanulja a munkát becsülni, és ha igyekszik, lesz magából ember. Azt is kérdezte tőlem, fellebbezek-e. Mondom neki, hogy nem. Na látja, maga a jövő embere, mert ha azt mondta volna, hogy igen, egy évet kapott volna.

               És ezzel máris a budafoki Elektromos Műveknél egy munkatáborban találtam magam.  Kazántisztítás, szénkirakás, kazánfűtés, stb. Tehát mindjárt kijártam az iskolát. Aztán amikor érettségizetteket kerestek, jelentkeztem. És az Eskü térre, az árameladási osztályra kerültem.

              A pénzbeszedők teljesítménybérben dolgoztak. Az volt a feltétel, hogy aki egyetlen számlát ront, tizet vonnak a munkájából. Tehát ha valakinek a számlájáról lemaradt a dátum, kértem xy pénzbeszedőt az irodába. Ha rájött, hol a hiba: „Nézze, itt egy indigó, javítsa ki!”

              Az egyik, akivel jót tettem, feljelentett. Kiderítették, hogy 15 ezer forinttal megkárosítottam a népgazdaságot, ki is rúgtak. Köszönjem meg, hogy ne küldenek a méltó helyemre. Akartam mondani, hogy ott már voltam. Kirúgtak. Így kerültem az Üllői úti köpködőbe, ami nem volt más, mint egy munkaközvetítő.

              Most már csak a munkahelyeimet sorolom: Vágóhíd: Képes egy fél marhát a vállán elcipeli? Megpróbálom. Itt volt, elvállalta, nem felelt meg, alászolgája. Soroksári út: Képes nyolcvan kilós zsákokat kiemelni a vagonokból? Köszönjük, itt volt, elmehet. Kőbánya: Látja azokat a malomköveket? Meg bírná emelni? Kipróbálom. Nálunk nem. Megjelent, nem felelt meg. Viszlát. Gellért fürdő: Csillaghegyre éppen kellett egy kabinos. Tud maga úszni? Igen? Akkor maga lesz egész nyáron a fürdőmester. Még lakást is adtak, mert akkor már nős voltam.

              Ez eddig leányálom volt, most jön a rémálom.

              Elmentem jelentkezni a földalattihoz. A Szent István téri telepén egy cséplőgéppel, egy lokomotívval akarták melegíteni a mosdáshoz való vizet. Mondtam a művezetőnek, elvtárs, én ezt a konstrukciót nem tartom jónak. Végül kiderült, hogy a lokomotív nem ér semmit, mert párszáz embernek kellett volna zuhanyozni. Velem együtt én is feleslegessé váltam. A munkásgárda olyan volt, mint az idegenlégió: Katolikus paptól a vezérkari tiszten át a kulákgyerekig mindenki összejött.

              Akkor odamentem újból Lakner Déneshez, mondom neki, két fiam van, a családi körülményeim zűrösek, csak kéne a munka. Azt mondja:

              „Le akar menni a keszonba?” Elmentem orvosi vizsgálatra.

              „Barátom, öngyilkos akar lenni?”

              „Dolgoznom kell!”

              „Menjen maga a szállítókhoz!” Az első nap kiszakadt a dobhártyám.

               Amikor éppen a Filmmúzeum alá fúrtunk, a keszonmester azt mondja nekem:

              „Laci, menj előre a zsiliphez, hogy a csillék folyamatosan jöjjenek!”

               Hiába, a munkaverseny! Elindulok előre, és tehetek olyan tíz métert, irtózatos detonáció. Engem a sínek közé vágott, és abban a pillanatban megszűntem létezni. 10 óra múlva arra ébredtem fel, hogy alsó nadrágban, meztelen felsőtesttel két orvos sakkozik felettem:

              „Na, Hertelendy szaki, fél lábbal a sírban volt, de most már nincs semmi baj!”

               Csak annyit mondtak még, hogy a 16 keszonos társamat úgy kisimította a robbanás, mint a terítőt. Betegállományba kerültem, és vándoroltam kórházról kórházra. Nem tudták megmondani, hogy mi bajom. Jobb, ha azt mondom, mindenütt bajom volt. De azért megértem a 74. esztendőt.

              A második feleségem, aki Czecz-lány volt, erdélyi nemesi famíliából. Egyik őse Bem apónak volt a segédtisztje. Az egyik „apák boltjában” volt pénztáros, és a melósok nagyvonalú emberek, több volt a borravaló, mint a keresete. Nem engedett dolgozni, és évtizedekig ő tartott el.

              1956. október 23-án, emlékszem, a délutáni órákban, amikor már hömpölyögtek az utcán, az egyik buszon álltam, és mellettem egy ÁVH-s tiszt ült, de annak az arcáról csorgott a verejték. Csak röpcéduláztunk estefelé, aztán az események végégéig ki sem mozdultunk a házból.

              Amikor vége volt, biztattak, hogy lépjek le én is. Csodálkoztak, hogy nem volt hozzá kedvem. Erre ma is csak azt tudom felelni, amit az unokahúgom révén rokonom, Széchenyi Zsigmond mondott:

               „Zsiga csak menne, de a Széchenyi nem engedi.”

 

                                                                          /Hertelendy László visszaemlékezései alapján./

 

                                                                       

                                                                   Cserevilág

 

 

              Amikor a budapesti harcok véget értek, a városi nép ennivaló után nézett. Akinek akadt cserére alkalmas és nélkülözhető ruharabja, nélkülözhetetlen holmija, igyekezett vidékre, hogy az orosz sáskajárás után megmaradt, elrejtett élelemre cserélje. Megkezdődött a cserevilág! Elsősorban a nagyobb alföldi falvakat rohamozták meg, és ezek közé tartozott Kecel is. Százával jöttek a kedves vendégek, akiknek élelem kellett meg szállás. A mi családunknak nem volt feleslege, de anyám, mint boltot működtető, szívesen útba igazította őket a gazdagabb porták felé. Akinek meg éjszakai szállásra volt szüksége, fölajánlottuk a magunk házát.

              Jó néhány budapestivel kötöttünk barátságot, amelyek később igencsak hasznunkra váltak. Így ismerkedtünk meg Jakics Gyuláékkal; áldott, jó lelkű ember voltak.

              Volt olyan szálló vendégünk, aki fizetés fejében megígérte, hogy majd lejön a nyáron családostul szőlőt kapálni. Meg is tartották a szavukat, de egy életre kiábrándultak szegények a paraszti munkából.

              Cudar meleg nyári nap volt! Egy felhő sem az égen, de a homok olyan lett, mintha parázson lépkedett volna az ember. Egyre többször húzódtak a fák hűvösébe, és nem győztek érdeklődni:

              „Esztikém! Maguk hogy bírják ki ezt az állati meleget?”

              „Bizony, csak az tud egész áldott nap kapálni, aki már gyerekkora óta gyakorolja – mondta nekik vigasztalásul anyám, és a kunyhó árnyékába terelte a népet.

              Pihenőt tartottak, és elbeszélgettek a világ dolgairól. A pestek elmesélték az oroszok pesti barbárságait, a sok megaláztatást, amin átmentek. Nem is szólva a bombázásokról, amelyek nem kíméltek sem öreget, sem gyereket, de még a csecsemőket sem. Mert hónapokat kellett a pincékben tölteni, és legföljebb lódögöket tudtak szétvagdosni, és enni. De a pincét elhagyni csak a harcok szünetében lehetett, de aki elhagyta pincét, nem biztos, hogy vissza is tért. Mert a harcok állandóan folytak, és mindenkire lőttek, aki a romok között mozgott. A férfiakat meg összefogdosták, és hadifogolyként a Szovjetunióba vitték.

              Anyám, hogy kedvet teremtsen, elmesélte nekik a Rákóczi utcai Flaisz Ferenc bácsiék esetét a bombával. Azt ugye tudni kell hozzá, hogy azok a bizonyos Liberátorok éppen felettünk mentek százszámra Budapest felé, meg onnan vissza. A keceliek sokszor gondoltak együttérzéssel a szegény pestiekre, de hát egyebet nem tehettek. Hátha még sejtették volna, hogy ezek a halálmadarak még rájuk is veszélyt jelentenek.

                                                                         

                                                           Bomba a kamrában

 

              Ferenc bácsiék békésen és már öregecskén éldegéltek a feleségével kettesben, mert a fiaikat már régen kiházasították, és nem maradt más művelni valójuk, mint egy hosszú kert az udvar mögött. Ebben termesztették meg a mindennapi ebédhez való zöldséget, ha jó évük volt, még a piacra is jutott belőle.

              Minden földművelő szerszámukat: ásót, kapát, gereblyét, vasvillát a kamrában tartottak. De valamikor ez volt a pincéjük is, ezért tele volt széthullóban lévő hordókkal, szőlőtaposásra használt öreg dézsával, Ósdi puttonyokkal. Utoljára az oroszok néztek szét benne a múlt év novemberében, de még ők sem találtak benne semmi innivalót. És ez nagy szó!

              Azóta zárva volt az ajtaja, csak egy kis ablakon át szellőzött télen-nyáron a kamrájuk.

Eljött a március. Ilyenkor a jó gazda szemügyre veszi a szerszámait, amivel a tavaszi munkákat elkezdi. Rozika néni, a felesége vette először kézbe a kamra rozsdás kulcsát, hogy a tél elmúltával benézzen oda, és előszedje a szerszámokat. De akkorát kiáltott, mintha egér futott volna el a lába mellett:

              „Ember, gyere csak, te még ilyen csodát nem láttál!”

              Feri bácsi, ahogy öreg inai bírtak, sietett csodalátni. Tényleg az volt! Mintha egy rosszakarójuk beszabadult volna kamrába, és szánt szándékkal össze-visszaforgatott volna mindent. Az üres hordók részegen düledezve, a puttonyok szétverve, a kádak darabokban.

              Csodálkoztak, aztán csak elkezdték a rendcsinálást. De nem sokáig rendezkedtek, mert a Rozi néni újból elkiáltotta magát, amikor éppen a fal mellett tett-vett:

              „Ember! Bomba van a kamrában!”

              Feri bácsi is megnézte, aztán mind a ketten a leggyorsabb tempóban igyekeztek ki az elátkozott kamrából. A kis szellőző ablakon suhant be a bomba, még jó, hogy nem röpítette őket egyből a mennyországba.

              Rögtön híre ment az egész faluban, hogy bomba is fekszik a Flaisz Feri bácsiék házában. Azt beszélték, hogy az öreg minden pénzét fölajánlotta annak, aki megszabadítja őket ettől az Isten csapásától. De Kecelen semmi pénzért nem akadt vállalkozó. Addig a szomszédoktól kértek szerszámokat, mert azok sem mertek hozzájuk belépni, mintha bélpoklosok lettek volna. Bomba ide, bomba oda, csak elkezdték a kertben a munkát.

              No, hogy eljött a cserevilág, és jöttek a vállalkozó pestiek, rögtön akadt egy fiatalember, aki egy disznósonkáért elvállalta a bomba ideiglenes eltemetését, mégpedig a kertjük legtávolabbi zugában. A szomszédok aggó szemek figyelték a bátor fiatalember minden lépését, aki láthatóan élvezte a figyelmet és az egész felhajtást.

               Először megásta, nem túl mélyre, az árkot, amibe majd lefekteti. Aztán lassú tempóban, minden lépését megfontolva, de mint mondtam, nagy élvezettel, két karjára fektetve hátra cipelte és ideiglenes sírjába fektette a döglött bombát. Óvatosan be is takarta földdel. Majd jönnek idővel a tűzszerészek, és hatástalanítják. Még fejfát is állított neki, röviden ezt írta rá:” Made in USA.”

              Az egyik bázisára igyekvő jenki gép betojt egy bombatojást a kamrájuk ablakán. Ezt az egyet elfelejtette Budapestre ejteni, hát ledobta Kecel felett. Hadd legyen egy kis öröme a parasztoknak is!    

 

                                                            A moszkvai menetrend

 

 

              A megvalósítása minden megszállt országban hasonlóan történt. Első lépésként fel kellett számolni a helyi kommunista párton belül a másként gondolkodás formáit. Ezután ideiglenes kormányt kellett szervezni, amely látszólag „népfrontos” alapon a társadalom különböző rétegeiből szerveződik, ám a kommunisták irányítása alatt áll.

              A „menetrend lényege”, hogy a politikai nyilvánosság minden szintjét a kommunista pártnak kell uralma alá hajtani. Egyrészt azáltal, hogy minden politikai képződménybe titkos kommunista párttagok épülnek be, másrészt azáltal, hogy a túlságosan polgári liberális vagy az egyházhoz kötődő pártok már a népfrontból is ki legyenek zárva.

              A népfrontba tömörülő pártok közül a „társasutasságot” jobban elfogadókból külön erőcsoportot kell létrehozni. Ezek segítségével őrölhető fel a népfront polgári szárnya, anélkül, hogy túlságosan kilógna a „kommunista lóláb”.

              Erre a forgatókönyvre a Szovjetunió különleges pártiskoláiban képezték ki a hallgatókat. Franciák, spanyolok, lengyelek, németek, bolgárok, csehek, magyarok egy éven keresztül csak a „menetrend” megvalósítását gyakorolták a kusznarenkovói titkos pártképzés során. A szovjet pártvezetés „előrelátásáról” tanúskodik, hogy többiektől hermetikusan elkülönítve, már 1943-ban elkezdődött a koreai politikusok képzése is.

              A hazánkban megvalósuló „menetrend” tervezett sebességét illetően sokatmondó tény, hogy az Ideiglenes Nemzetgyűlés megalakításakor a kommunista párt 39%-os többséget szerzett, miközben az országban a kommunista párt létszáma néhány száz főből állt, és ők főleg Budapesten tartózkodtak, így még nem is vehettek részt a választásban.

              Gerő Ernő a későbbiekben be is vallotta:”Ami a kommunista képviselők hányadát illeti, minden bizonnyal elgaloppíroztuk magunkat. Ennek egyik oka az, hogy előresiettünk a „menetrendben”, a másik az, hogy a helyi elvtársak túlzásba estek.”

              Ha a küszöbön álló választások előtt minden demokratikus párt tisztában lett volna a kommunisták „cinkelt kártyáival”, bizony fölöslegesnek ítélték volna a magyar népet egy demokratikus jövendő ábrándjával szédíteni.

              Ez a választás azonban a „menetrend” szerint megtörtént, és igen kellemetlen meglepetéseket okozott az elvtársaknak.

 

                                                                      

                                                   A rendszerváltás nagy csalija

 

 

              1990-et a yehuk liberális példányai jól előkészítették. Már a nyolcvanas évek elején ún. szamizdattal puhították az értelmiség egy részét. Olyan bátor cikkek jelentek meg a Beszélőben, amilyeneket egy nemzeti érzelmű liberálistól elvár az ember.

              Hullatták könnyeiket a „dunaszaurusz”, a csehszlovákiai és erdélyi magyar kisebbség áldatlan sorsa miatt. De mindezekről a könnyekről kiderült, hogy csak krokodiltól vették. Mert pénzük már akkor is volt dögivel! Amikor eljött az igazság pillanata, és fölmerült a kérdés:

              „ Megadjuk-e a kettős állampolgárságot a határon túli magyarságnak?”

              A válaszuk túlharsogott minden mellette szóló józan és tisztességes érvet:

              „Nem! És nem!”

              „Mert akkor – így szólt az ellenvetés - 23 millió román árasztja el az országot.”

               A szavazást a médiájuk döntően befolyásolta.

              Kovács László, mert ő volt a nagy ász bemondója, még európai jutalomban is részesült; tisztségviselő lett az EU parlamentjében. És hogy örvendeztek ennek a gyalázatos „eredménynek”! Mint yehu a farkincájának!

              Csak tudnám a Kovács valódi nevét és ismerném a családfáját, amely ilyen férges gyümölcsöt termett. Nem lennék tőle boldogabb, csak jobban meg tudnám érteni.

              Azóta egyetlen sóhajtásukat sem hiszi el a magyar ember, ezért bujkálnak új köntösökbe, de most már eltakarhatatlan a lóláb. Sőt, más sem maradt belőlük, nehogy megsértsem a nyihahákat, csak két elnyűtt pata. Még megpatkolni sem érdemes. Legfeljebb, csak emlékezni.

 

                                                       Magyar Kommunista Párt

 

              A különböző pártok 1945 tavaszára-nyarára az egész országban kiépítették szervezeteiket. A Magyar Kommunista Párt fejlődése mutatja, hogy míg februárban 30 ezer, májusban 150 ezer, októberben már 500 ezer tagja volt, mert minden szűrés nélkül nyilasokat is befogadtak.

              /Kecelen például Nagy Sándort, akit szegény családból való gyerek létére, a papok kántortanítóvá neveltették, 1944 októberében még nyilas karszalaggal szaladgált, elsők között lépett be a kommunisták közé. És azok tárt karokkal be is fogadták. Évtizedekig iskolaigazgató lett, mert, és erre jól emlékszik a falu, az iskolák államosításakor ő dobálta ki a kereszteket az osztályok ablakán. Ilyen típusú emberektől izmosodott a PÁRT./

              Élükön természetesen a moszkvaiak álltak:

              Rákosi Mátyás, a párt főtitkára, aki korábban 16 évet ült a Csillagban az 1919-ben elkövetett bűnei miatt. Gerő Ernővel vetélkedve pusztították a magyar nép legjobbjait. Ők ketten voltak a terror „bástyái”.

              Gerő Ernő a szovjet NKVD tisztje volt, aki a spanyol polgárháború idején szervezett mészárlást az ottani szociáldemokraták soraiban, ezzel kiérdemelte a ”barcelóniai hóhér” címet. Két évtized múlva a „budapesti hóhér” címmel is büszkélkedhetett, amikor a parlament előtti fegyvertelen tömeg lemészárlására kiadta a parancsot 1956. október 25-én az ÁVH-nak.

              Farkas Mihály, aki nyomdász volt, és korábban a cseheket boldogította, de igazi internacionalistaként a magyar hadsereg irányítását is elvállalta. Fiával, Farkas Vladimírral együtt, aki koncepciós perek brutális verőlegénye volt.

              Révai József, a szocialista kultúra politikusa, aki azért volt felelős, hogy a magyar néppel elhitesse újságok, folyóiratok, filmek segítségével: A hazánkban épülő szocializmus a létező világok legjobbika!

              Nagy Imre, aki lakatosinasként kezdte, és akasztott emberként végezte. A moszkvai magányában autodidakta módon mezőgazdasági szakemberré képezte magát. Ott csak az „elvtársak” közé tévedhetett, mint igen közepes képességű káder, aki 1945-ben még földet osztott Magyarországon.

              Majd belügyminiszter a koalíciós időkben, ezért részese lehet a provokációknak, amelyeket a kommunisták elkövettek: P.Kiss Szaléz ügye, a kunmadarasi és miskolci pogrom.

               1950-től 52-ig a begyűjtési miniszter. Amikor moszkvai ukázra, 1953-ban, elvállalta miniszterelnökséget, a maga jámbor módján igyekezett a törvénytelenségeket orvosolni. Ezért népszerűvé vált.

              A forradalom idején is elvállalta a miniszterelnöki posztot, holott az események menetét tőle teljesen független erők irányították: az ÁVH, a forradalmárok, az oroszok és a nyugati nagyhatalmak. Végig gyenge bábu volt a politikai sakkjátszmákban. Ő volt a „paraszt”, aki ritkán oszt és szoroz.

               Kár, hogy a „semmiért” is őt tették meg bűnbaknak, és Kádár János, aki szintén csak „paraszt” volt és a „puszipajtása”, kivégeztette.

              A legnagyobb gazemberek: Rákosi, Gerő, Farkas, Révai, Péter Gábor, Piros László és a többiek, mind ágyban és párnák közt hunyták le szemüket.

              Aztán a kezdetektől ott voltak a magyar kommunisták: Kádár János, belügyminiszterként sok ártatlan ember gyilkosa. Hazaáruló, aki, mert semmihez sem értett, minden tisztséget elfogadott, és minden aljassághoz a nevét adta. /Elvtársai csak „szarjancsi”-ként emlegették./ Talán a leggyávább férfi volt mind között. Mert a hazai csoport, rajta kívül, nem akárkikből állt:

              Apró Antal, Horváth Márton, Kállai Gyula és Rajk/Reicher/ László. Ez utóbbit utolérte az isteni igazságszolgáltatás, mert a saját elvtársai kínozták és juttatták akasztófára.         De hát őt lehetett, mert, állítólag, csak magyar volt!

 

                                                        Ember- vagy állat-közelből

 

              „Ezután már naponta láttam Rákosit, a párt „koponyáját” és helyettesét az aszkétikus külsejű és éhenkórász kinézésű Gerőt, aki a Kommunista Internacionálé komisszárja volt a spanyol polgárháborúban, most pedig a szovjet szervek első számú megbízottja Budapesten. Az ő irodáik foglalták el a régi Akadémia utcai épület elnöki szárnyát.

              Nem messze volt tőlük a központi vezetőség másik két hangadójának az irodája. Ezek egyike a szadista, kövérkés és dadogó Farkas Mihály volt, az ország fegyveres erőinek főparancsnoka.

              No, ez a Farkas Mihály sem volt akárki!

              1904-ben született Kassán. Nyomdászmesterséget tanult, és 1921-ben belépett a Csehszlovák Kommunista Pártba. 1925-ben nyolc havi börtönre ítélték, de nem kellett letöltenie. 1929-től a Kommunista Ifjúsági Internacionálé egyik titkára. Még nem tört ki a második világháború, amikor a magyar párt, Rákosi ajánlására, átigazolta.

              A háború után a belügyminisztérium megszervezésén dolgozott. Ugyanezt a posztot töltötte be Berija a Szovjetunióban, akivel külön titkos kapcsolatot tartott fenn annak kivégzéséig, tehát 1953-ig. Ennek felhasználásával szédületes karriert futott be: Politikai Bizottsági tag, a Belügyminisztérium, a Honvédelmi Minisztérium, az ÁVH pártirányítója lett. Élet és halál ura, egy szadista hóhér.

               A Politikai Bizottság tagjait kötelezte katonai kiképzésre, és végén kinevezte őket ezredesnek, alezredesnek. Időnként, egyenruhás szolgálataik idején, csak feszes vigyázzállásban jelentkezhettek Farkasnál. Vladimir, a fia, sem igen esett messze a fájától. Igazi szadista verőlegény lett belőle!

              A másik hangadó pedig az előkelő, megnyerő modorú Révai József, a párt főideológusa, aki tudós szemüveg mögé rejtette szép kék szemeit.

              A Központi vezetőség székházának másik szárnya egy mellékutcára nyílt. Itt helyezték el a kisebb jelentőségű osztályokat. Itt dolgozott szorgalmasan Nagy Imre is a szocialista mezőgazdaság megteremtésén.”

                                                               Kopácsi Sándor és Vas Zoltán írásai alapján

 

                                                           MSZMP Rákosi klikkjéről

 

              Az a korszak, az a 45 év, amelyet Rákosi Mátyás és Kádár János neve fémjelzett, a magyarság számára a legsötétebb nemzetellenes időket jelentette.

              Kádárék pártja, az MDP helyére lépett MSZMP, 1962-ben az alábbi „reakciós” megállapításokat tette:

              „A Rákosi-klikk tagjai már a felszabadulás előtt elhatározták, hogy a párt vezetését kisajátítják. A proletárdiktatúra győzelme után személyi hatalmuk kiépítése volt a céljuk, majd ahhoz elvtelenül, görcsösen ragaszkodtak; a politikai kalandorság útjára léptek, elszakadtak a párttagságtól, a néptömegektől.

               A klikk mindezzel meg bontotta a párt sorait, szétrombolta a párt tömegkapcsolatát, aláásta a proletárdiktatúra alapjait, kedvező talajt teremtett a nemzetközi imperializmus, a népi demokratikus rendszer belső ellenségei és revizionista támogatóik ellenforradalmi tevékenysége számára.

               Ők mondták – magukról! Íme a bizonyítványuk saját fogalmazásban.Az első fele színtiszta igazság, a második utánozhatatlan blöff.

 

                                                               Az első választás

 

              Az ország jövőjét hosszú távon meghatározó párt vezetőit már bemutattuk. Lapjuk a Szabad Nép volt, amely Révai József és Horváth Márton alatt egészen 1956-ig, a kommunista hazugságok szócsöve volt. Akkor váltotta föl a hazugságok finomításával a Népszabadság.

              A Szociáldemokrata Párt, amely a városi munkásságra támaszkodott. Voltak tisztességes politikusok is, mint Pever Károly, Kéthly Anna, Bán Antal, Szeder Ferenc, és három beépített kommunista: Marosán György, Szakasits Árpád és Rónai Sándor. Lapjuk a Népszava.

              A Nemzeti Parasztpárt mindenekelőtt a szegény – és kisparasztság védelmére vállalkozott. A párt vezetői: Veres Péter, Kovács Imre, Darvas József, Erdei Ferenc, Illyés Gyula, Farkas Ferenc, jobbára a népből származó értelmiség. Ezek közül Darvas József és Erdei Ferenc a kommunisták emberei.

              A Független Kisgazdapárt, az egyetlen tömegpárt. Vezérkara három csoportba sorolható: 1. baloldal: Barcs Sándor, Gulácsy György, Mihályfi Ernő, Ortutay Gyula a beépített kommunisták. 2. középen: Tildy Zoltán, Nagy Ferenc, Kovács Béla, Varga Béla, akiket, Tildy Zoltán kivételével, emigrációba kényszerítettek vagy a Szovjetunióba hurcoltak. 3. jobb oldal: Auer Pál, Pfeiffer Zoltán, Sulyok Dezső, akiknek szintén meghurcolás és emigráció lesz az osztályrésze.

              Végül a Kereszténydemokrata Néppárt, az egyház támogatásával és Barankovics István vezetésével. Vezetőjének sorsa: emigráció.

              Az elfogadott választójogi törvény nemzetközi összehasonlításban is demokratikus volt: Minden húsz év feletti állampolgár, leszámítva a hadifoglyokat, 16 választókerület és minden 12 ezer szavazat után 1 mandátum.

              Az első fordulóban a budapesti törvényhatósági választásokon a Kisgazdapárt abszolút többséggel nyert: 50, 54%. A közös listán induló Magyar Kommunista Párt és a Szociáldemokrata Párt csak 42, 76%-ot szerzett. A kommunisták következtetése: Az országos választáson a KMP-nek önállóan kell indulnia!

A döntő összecsapás 1945. november 4-én zajlott a választók 92, 4%-ának részvételével.

1. FKGP: 57 %/ Abszolút többség./ 245 képviselő!

2. SZDP: 17%, 69 mandátum!

3. MKP: 17%, 70 mandátum!

4. NPP: 6, 9% 23 mandátum!

                                                             Vorosilov szerepe

 

              Bár a Kisgazdapárt abszolút többséget szerzett, de a Szövetségi Ellenőrző Bizottság,  Vorosilov hatására, megszabta, hogy 7 kisgazdapárti, 3 kommunista, 3 szociáldemokrata és 1 Nemzeti Parasztpárti tagja lehet a kormánynak. A kommunisták megkapták közlekedésügyet, a belügyet és egy államminiszteri posztot.

              A Szövetséges Ellenőrző Bizottság révén a gazdaság, a belügy és a közigazgatás kezdetektől fogva a Magyar Kommunista Párt kezébe került.

               Ettől kezdve úgy tekinthetünk minden további választásra, mint egy antidemokratikusan megszervezett felesleges közjátékra, az egyre erősödő diktatúra  félelmetes árnyékában.

 

                                                                Rendszerváltás?

 

              Végtelenül szomorú, de az 1990-ben megtartott parlamenti választásokra emlékeztetett, amelyet az MDF megnyert.

               Csak most nem a Nemzetközi Ellenőrző Bizottság akarta koalícióra kényszeríteni a két nagy pártot, a győztes MDF-et és az SZDSZ-t, hanem Tom Lantos és baráti köre, a változatosság kedvéért most nem Moszkvából, hanem Washingtonból.

              Végül Antall József, a nagykoalícióba nem, de az ország kormányozhatósága érdekében belement egy paktumba. Még a kormánybuktató kísérletet, egy politikai puccsot, a taxisblokádot is sikerült, súlyos betegen, leszerelnie.

              Amennyi hazugság és rágalom a rendszerváltásnak elhíresült első évek alatt a tévékből, rádiókból a magyar népre zúdult, azt az Isten soha ne bocsássa meg nekik!

              Az ország irányítása azonban ténylegesen a sajtó, a TV és a rádió kezében maradt.

              A médiaviszonyok tisztességes megváltoztatását a korlátolt és kisstílű Göncz Árpád révén a liberálisok és a volt kommunisták megakadályozták. Ugyanakkor embereiket beépítették minden pártba. Debreczeni József, Dávid Iboly, stb./MDF/, Torgyán József, stb/FKGP/ és így tovább. Újból megjelent a zsidózás, a fasizmus hazug vádja.

               Hazánk a rendszerváltásból nemcsak hogy nem profitált, de az élmezőnyhöz tartozó Magyarországot, bosszúból, az utolsó helyre süllyesztették. Ijesztő ez a párhuzam, de így igaz. Bosszú! Bosszú! Bosszú!

               Mert ez a nép megint nem akarta őket hatalomra juttatni! Csak most nem az aggastyán kommunista gyilkosok, hanem a maguk zsíros koncát féltő gyerekeik és az unokáik intézték el az országot – liberális jelmezben. Az egykori ún. demokratikus ellenzék!

              2010 tájékáról visszatekintve mennyivel világosabb, hogy mi miért történt Magyarországon és Magyarországgal az egész huszadik századon végig!

 

                                                       A magyarországi németek

 

              Amikor a nagyhatalmak a potsdami konferencián/1945. július 17. –augusztus 2./ elfogadták a kollektív bűnösség elvét, megbélyegezték még a német csecsemőket is.

              A hazai németekkel szemben is megkezdődtek az intézkedések. Első lépcsőben, 1944 végétől, negyvenezer németet deportáltak a Szovjetunió munkatáboraiba.

               Örök szégyene a Nemzeti Parasztpártnak, Veres Péternek és Illyés Gyulának, hogy ebben is egy követ fújtak a kommunistákkal. Magyar népi értelmiség! Hol volt itt a következetesség?

              A csehek és a szlovákok ugyanazt mondták a magyarokra. A Hitler nélküli németség, a szörnyű vérveszteség után, már nem volt veszélyes a magyarság jövőjére, de annál inkább a szlovákok és a csehek.

              És megint előkerültek az újszülöttek!

              „Büntesd meg az apját, ha vétkezett, de a csecsemőkre ne süss szégyenbélyeget!”

Hogy is mondta a bölcs Fielding?

              „Nem, nem, Jones úr! Az a kifejezés, hogy becstelen születés, képtelenség. Ahogy az én drága uram szokta volt mondani: legfeljebb ha a szülőkre lehet érteni a becstelenséget. Hogy is lehetne igazában becstelen egy gyermek, hiszen teljesen ártatlan abban, hogy megszületett.”

              Csak azért, mert valaki magyarnak született, még nem kaphat szégyenbélyeget!

              A zsidók se sárga csillagot! Itt kezdődik a fasizmus, és nemcsak Németországban!

              Magyarországról 450 ezer németajkút kellett volna kitelepíteni a SZEB-jegyzék szerint. Körülbelül a felét ki is telepítették. Csak az volt a baj, hogy olyanok is transzportba kerültek, akiknek hazájuk lett ez a föld.

              Ha egy nincstelen sváb belépett a Magyar Kommunista Pártba, kitúrhatta házából a módosabbat, és minden vagyonától megfoszthatta. Családok kallódtak a rokonoknál és az ismerősöknél.

              A rendfenntartó erők, nevezzük rendőrségnek, nem szégyelltek házkutatás címén a svábokat zaklatni, kirabolni.

              Volt a németajkúak között, aki már a nevét is magyarosította. Wiednerből Völgyi lett, amikor vitézzé avatták. Aki ekkor engedélyt kapott kocsmanyitásra Kalocsán. A tanulni szándékozó unoka, akinek a családját szintén kilakoltatták, Wiedner Bernát, be is költözhetett hozzá és elvégezhette a Kalocsai Tanítóképzőt, amelyik egyúttal kántorokat ia kibocsátott a falai közül. Ő lesz a másik családi szál a jövőhöz.

              Csak a szomszéd Császártöltésről 400 embert vittek ki a Szovjetunióba ötéves kényszermunkára. Tizenhat-hatvan éves férfiakat. Talán ma már senki sem él közülük, de fönn maradt a daluk szövege, ami megőrizte a bánatuk alaphangulatát:

 

                                            Ahol nem lesz velem senki, ott halok meg én.

                                            Ahol majd nem sirat meg senki, senki, aki él.

                                            Tavasz nem fakaszt rám zöldet,

                                            Elhordja rólam a földet messze majd a szél.

                                            Ahol nem lesz velem senki, ott halok meg én.

 

                                                                           

 

                                                                        1946

 

 

              Nem szabad elfeledkeznünk arról, hogy a világrend hogyan módosult a háború után. Ez meghatározta hazánk belső viszonyait is.

              1945. április 25. és június 26. között ötven ország képviselői elfogadták az ENSZ alapokmányát, amellyel létrehoztak egy a Népszövetséghez hasonló „sóhivatalt”.

              Azaz olyan nemzetközi szervezetet, amely hivatva volt megvédeni a nemzetek függetlenségét mindenféle külső vagy belső felforgató tevékenységgel szemben. Ami ugye nagyon szép, csak legyen, aki a szép alapelveket betartassa.

               Az ENSZ, saját hadserege nem lévén, bár határozatokat és elmarasztalásokat gyártott zsákszámra, de azokat csak valamelyik nagyhatalom segítségével tudta végrehajtatni, ha annak a bizonyos nagyhatalomnak is érdekében állt. Már Arany János megfogalmazta a lényeget:

 

                                                                   Civilizáció

 

                                                             Ezelőtt a háborúban

                                                             Nem követtek semmi elvet,

                                                             Az erősebb a gyengétől

                                                             Amit elvehetett, elvett.

 

                                                             Most nem úgy van. A világot

                                                             Értekezlet igazgatja:

                                                             S az erősebb, ha mi csínyt tesz

                                                             Összeül és – helybehagyja.

 

              Némi korszerűsített kiegészítéssel: Elítéli, de az ügy végére ezzel pontot tesz. Gondoljunk a magyarországi szovjet beavatkozás elítélésére, vagy Izrael cselekedeteinek a megbélyegzésére! Hogy azon az országon már mennyi stempli van!

              Az első politikai összecsapás a volt szövetségesek között Irán ügyében zajlott le. A Szovjetunió, Európához hasonlóan, nem volt hajlandó kivonni a megszálló csapatait.

              Ekkor bizonyosodott be először, hogy a nyugati érdekek védelmét az USA vállalja magára. Az iráni válság 1946 márciusában lezárult, mert a Szovjetunió az egységes nyugati fellépésre meghátrált, kivonta csapatait.

               Erről csak 1956 októbere és novembere jut eszembe, amikor ezek a nyugatiak a magyar szabadságharc támogatására semminemű fellépésre nem voltak hajlandók. Az amerikai elnök is csak annyit üzent, hogy „nem érdekelt” az ügyben. /Pedig az általuk pénzelt Szabad Európa Rádió igencsak szította a tüzet!/

              Amikor beköszöntött az 1946-os év, az amerikai vezetés tisztában volt azzal, hogy egy demokratikus Szovjetunióhoz fűződő reményeit fel kell adni, és hogy fenyegetéssel szembenéző kemény politikát kell követnie.

              A későbbi Truman elnök már a szovjet - német háború kirobbanásakor azt mondta, eléggé el nem ítélhető módon:            

               ”Ha úgy látjuk, hogy Németország nyer, az oroszokat kell támogatni, ha Oroszország kerekedne felül, a németeket, hogy ily módon gyilkolják egymást, amennyire lehetséges. Azt azonban semmi körülmények között sem kívánom, hogy Hitler győzzön.”

              Milyen aljas politikusi nyilatkozat, tele ellentmondással és cinizmussal. Csak elfeledte ez a jenki, hogy itt embermilliók életéről és haláláról van szó. És ő lesz 1945-ben az amerikai elnök, akinek a hozzájárulásával ledobják a két japán városra az atombombákat.

              Maga Sztálin 1946. február 9-én összefoglalta a háború tapasztalatait és a jövő kilátásait. A joviális Sztálint újra megmutatta az igazi arcát. A kommunista rendszer, amely immár világrendszer, könyörtelen diktátoraként jelent meg.

               Beszéde szerint a háborús győzelem a szovjetrendszer felsőbbrendűségének volt köszönhető. Nyíltan nem mondta ki, de ez mégis úgy hangzott, mintha pusztán véletlen játéka folytán lett volna az USA és Anglia szövetséges, Németország pedig ellenség, és talán alakulhatott volna fordítva is. Ami pedig a jövőt illeti, Sztálin nem hagyott kétséget, hogy a Szovjetunónak erősnek kell maradni, és hódításait meg kell őrizni.

              Az amerikai vezetés felkérte a Moszkvában tartózkodó ügyvivőjét, hogy mutassa be a Szovjetunió belső helyzetét. Ekkor készült a világ leghosszabb politikai távirata, amelyet George Kennan fogalmazott meg. Az amerikaiaknak is érthető formában bemutatta illúziók nélkül, a Szovjetuniót, amelynek vezetői az állandó gyanakvás és félelem légkörében élnek:

              „A marxista-leninista dogmában ezek a vezetők igazolást találtak a külvilággal szembeni félelmeikre, a diktatúrára, amely nélkül nem tudnak kormányozni, a kegyetlenségekre, amelyeket nem mernek elkerülni, és az áldozatokra, amelyek kikényszerítését kötelességüknek tekintik. Biztonságuk megteremtésének csak egyetlen útját ismerik: a türelmes, de könyörtelen harcot, amely riválisaik teljes megsemmisítésére irányul.”

              Ez a „felfújt” távirat, amelynek tartalmát már korábban is igen jól ismerték az amerikai politikusok. Ezt bizonyítja Truman 1941-es beszéde is. Legfeljebb az amerikai örökkön-örökké alulműveltségben tartott amerikai állampolgároknak volt csak újdonság.

              A lényeget viszont nem tartalmazta ez a távirat, hogy a Szovjetunió vezetői és az USA pénzügyi körei között, amelyek pedig „elnökcsinálók”, igen szoros a faji összetartás.

              Ha tisztességesek lettek volna az ilyen távirat-fogalmazók, akkor a következőt írják:

              A Szovjetunió a háborúban elszenvedett hatalmas emberveszteségei és gazdasági kimerülése miatt olyan mértékben legyengült, hogy egy egységes nyugati föllépéssel az egész sztálini rendszert napok alatt fel lehetne számolni. Hozzá tehették volna, már csak a propaganda, a nyugati és a keleti egyaránt, tartja állva, hogy magától össze ne dőljön.

              De mi lett volna akkor a Molotovokkal, a Berijákkal, stb.? Ezért kellett megvárnunk Gorbacsov idejét, az 1980-as éveket, amikor az érintettek gyors tempóban igyekeztek elhagyni a volt Szovjetunió területét.

              Miután önmagamtól kiötöltem, mint zseniális katonai stratéga, mit olvasok Kéthly Anna megfogalmazásában, amelyet az emigrációban rögzített, és egész életének legnagyobb bosszúságát jelentette:

           ”Sok minden bosszantott. Legjobban a nyugat hiszékenysége. A Szovjetunió a saját céljaihoz ragaszkodik makacsul és kitartóan. A nyugati politikusok úgy viselkednek, mint az elkényeztetett gyerek szülei. Végül meghajolnak a nyafogó csemete hisztériázása előtt. A második világháború végén felépített európai kártyavárhoz senki sem mer hozzányúlni, mert attól reszketnek, ha egyetlen kártyát kihúznak, az egész alkotmány összerogy.”

              A következtetéseket is levonta, de jó politikusként nem merte a valódi okot nevén nevezni. Csak a következményeit nem tudjuk kiheverni! Lehet, hogy ebbe fogunk beledögleni.

              Mindenesetre a „hosszú távirat”, amely 8 ezer szóból állt hideg zuhanyként hatott az amerikai népre és az átlag jenkinél is ostobább politikusokra. Kötelező olvasmány lett az amerikai politikai elit körében. Miért nem olvasták már el korábban Lenin és Sztálin műveit?

              A távirat lényeges következtetése pedig az volt, hogy az USA-nak fel kell vállalnia a nyugati világban a katonai vezető szerepet. Azaz: Kezdődjék a fegyverkezési verseny, ami magas profitot hoz a fegyvereket gyártó finánctőkének!

 

                                                                A fultoni beszéd

 

              Ezt követi Churchill fultoni beszéde, amely hasonló helyzetértékelést tartalmazott.

Egyúttal a nyugati országok összefogását sürgette, amely Irán estében már eredményt is hozott. 1946. március 5-én a következőket mondta:

              „A Balti-tenger melletti Stettintől az Adriai-tenger melletti Triesztig egy vasfüggöny húzódik keresztül a kontinensen. E vonal mögött a Közép- és Kelet –Európa országok államainak minden fővárosa. E hatalmas birodalom és oligarchia ambíciói messze túlszárnyalják a cári idők álmait. A szovjetek országuk jelenlegi állapotában és a fennmaradt nagy nemzetek jelenlegi csoportosulása mellett nem háborút akarnak, csak annak gyümölcseit.”

              Némi kommentár: Az angol/volt/ miniszterelnök nagymértékben hozzájárult az állapot kialakulásához. Gondoljunk a moszkvai alkura! Ugyan miféle gyümölcsöket szakíthatott le az Szovjetunió ezekben a végigtarolt országokban? A Szovjetunió, amikor újabb háborút emlegetett, mindig csak „blöffölt”, hogy az a bizonyos „oligarchia” minél tovább kínozhassa az orosz, tatár, kazah, üzbég, stb népet, amelyeket mélységesen lenézett.

              /Milyen sokáig kereshette a megfelelő kifejezést az a vén salabakter, mire rátalált a semleges kifejezésre, az oligarchiára./

               A későbbi konfliktus-helyzetekben melyik ország volt az, amelyik mindig visszakozott: a Szovjetunió. Nyugat-Berlin ellátása, a fal megépítése, a kubai válság megoldása, még a magyar nép szabadságharcának a leverése is milyen fejfájást okozott Hruscsovnak, stb. Ezek mind –mind a Szovjetunió gyengeségének jelei voltak.

              Magyarország esetében pedig, a nyugatiak be nem avatkozása, Moszkva és oligarchiájának  tett „jószolgálat” volt.

 

                                                           Hírek a hadifoglyokról

 

              A család egyik tagjáról, Farkasfalvi József nagybátyámról, anyám aranyszívű testvéréről, már több mint egy éve nem tudtunk semmit.

              1945 végén az áldott emlékű Tóth Pista bácsi kézbesítette az első levelezőlapot apámtól. Anyám minden hónapban levelet küldött neki, és mindkettőben még a közös fényképünket is elküldte. A második levelet megkapta. Ezért elmondhatom, hogy láttam Magna Hungáriát és ő is látott engem.

              Anyám szorgalmasan vezette a szatócsboltot, és áruhiány ugyan csökkentette bevételt, de azért érdemes volt működtetni. Nem is kellett társaságba járnia, mindenről értesült a pult mögött. Beállított egy fiatalasszony, akinek férje nemrég szabadult a hadifogságból. Mennyi mondanivalója volt, és anyámnál jobb hallgatóra nem is találhatott:

              „Tudod Esztikém, az én huszonkét éves vőlegényem 1943-ban alig került ki a frontra, egy hét múlva már a ruszkik foglya volt. A lábbelit elvették tőlük, rongyokkal kötözték be a lábukat, hogy meg ne fagyjon. Menten kísérték őket, egy ideig vasúton, aztán meg gyalog egy urali bányába, ahol nagyon olcsó volt az élet. Csalánleves, benne pár szem búza az ebéd. Ha néha kaptak két deka szalonnát, még egy hét múlva is fölhánytorgatták nekik:

              „A jó kosztot persze megenni, de nem dolgozni!”

              Pedig igyekeztek volna, szegények, de nem volt elég erejük a munkához. Többen is voltak együtt falubeliek, egyik-másik még osztálytársa is volt, akikkel minden veszélyre figyelmeztették egymást:

              „Ne igyatok vizet, mert fertőzött! Elvisz benneteket a hasmenés! Rigmussal figyelmeztették egymást nap, mint nap:

              „Aki az orosz vizet issza, az már többé nem tér vissza!”

              Csak forralt vizet szabad inni! Szomorú rigmus volt ez, ugye, Esztikém? De ha csak egy ember életét megmentették vele, érdemes volt mondogatni szegényeknek. Mert a hasmenéstől néhány nap múlva meghalt a legyengült fogoly. Ha valaki nagyon szomjas volt, tudta, hogy halálra van szánva. Minden lépés megtételéhez erős akarat kellett. Már a reggeli felkeléskor látszott, hogy ki tudja, vagy akarja tovább csinálni. Aki feladta, elveszett.

              A kegyetlenül hideg télben a halottakat nem tudták eltemetni, mert a föl olyan mélyen átfagyott. A jéggé meredt hullákat, a lágeren kívül, egy nagy, fából készült raktárban hányták egymásra. Teljesen meztelenül, mert minden rongynak értéke volt, és egy kapcának való rongydarabért tízen is tépték egymást. Az orosz őrök a meleg bundájukban meg csak röhögtek rajtuk!

              Ott igen későn tavaszodik. Április végén, május elején, amikor kiengedett a föld fagya, sírt is csak akkor tudtak a halottaknak ásni. Hatalmas gödröket markolókkal, és abba dobálták a halottakat, aztán gépekkel rájuk borították a homokot. Megvolt a temetés! Se kereszt, se áldás, se búcsúztató!

              Az uram, mert most már összeházasodtunk, nekem később elmondta: Bizony azoknak már nemük sem volt! Milyen ország lehet ez, Esztikém?” – és elsírta magát, de anyám is vele könnyezett. Ezektől az értesülésektől nemigen lett jobb kedvű. Ez a fiatalasszony azt mondta, hogy onnan még írni sem volt szabad, de az ura túlélte.

              1946 márciusában mégiscsak hírt hozott róla posta! Apám csak egy levelezőlapot küldött, de az azt jelentette, hogy életben van, bár ő is egy urali táborba került. De olyan táborba, ahonnan az én apám legalább írhatott. Hátha jobbra fordul az ő sorsa is rövidesen.

              Apánkról már tudtunk valami bizonyosat. De 1946 egyik áprilisi napján megjelent nálunk a nagyanyám, és sírva panaszolta, hogy levél érkezett a Kiskunfélegyházi jegyzőtől Józsiról. Ebben kérték, hogy a személyazonosság megállapítása végett, a szülők személyesen menjenek el a holttestet megnézni. A nagyapám és nagyanyám útra keltek. Estére haza is értek, és elbeszélték Józsi nagybátyám igen elgondolkodtató, halál utáni hányattatásának a történetét.

              A nagyanyám, annak idején félelmében, visszaküldte az egységéhez, de a halálba küldte. Mert a kiskunfélegyházi határban életét vesztette. Az egyik tanyasi gazda rátalált a holttestére, és nem szólt a hatóságoknak, hanem a saját szántóföldjén a szomszédjával közösen eltemették.

              Soha nem jutunk a nyomára, ha két szomszéd össze nem veszik valami mezsgyehatár-ügyben. A sértett szomszéd följelentette a volt barátját, hogy egy halott magyar katonát elkapart a földjén, és már második éve szánt és vet fölötte.

              No, a helyi hatóság ennek utána járt. Előkerültek a Józsi nagybátyám bizonyos ruhadarabjai, értéktárgyai, a katonai azonosítója és mindenekelőtt a holtteste. Azonnal halottszemlére hívták a szülőket, hogy nézzék meg az áldozat maradványait.

              Ő volt az. A műfogairól azonosították. A holttestét természetesen haza hozatták, és második világháború keceli harcaiban elesett somogyi „rossebesek” mellé, a közös sírba temették. Ott van az áldozatok hosszú-hosszú névsorában Farkasfalvi József honvéd neve is.

               A fiatal felesége majdnem beleőrült, és többé nem ment férjhez, és egész életében gyászruhában, feketében járt. Engem úgy szeretett egész életében, mintha a fia lennék.

 

                                                                         

 

                                                 Páter Kiss Szaléz „összeesküvése”

 

Nem tudjuk pontosan, hogy mikor és mi módon – golyóval vagy kötéllel, netán agyonveréssel -, de tény, hogy 1946. október 20-án Sopronkőhidán kivégezték a gyöngyösi Páter Kiss Szaléz László kapisztránus rendi szerzetest.

A KALOT mintájára létrehozta a Keresztény Demokratikus Ifjúsági Munkaközösséget. /KEDIM/ A népszerű, kitűnő szónokot többször följelentették. A KEDIM tagjai közül néhányan/bosszút állva az anyjukon, húgukon vagy apjukon esett gyalázaton/ 2 szovjet katonát halálosan, hármat súlyosan megsebesítettek. Fegyveresen megtámadták a nagyrédei és a gyöngyössolymosi rendőrbiztosságot.

Kiss Szaléz László nem sértette meg a gyónási titkot, nem jelentette fel a fiatalokat. 1946 áprilisában a polgári rendőrség a KEDIM tagságának nagy részével együtt letartóztatta. Mivel Páter Kiss Szaléz ismeretségi köre széles volt, a polgári rendőrség olyan „összeesküvést” tudott produkálni, amelynek szálai a kisgazdapárti képviselőkhöz, a hatvani ferences rendházba és más helyekre is elvezettek.

              Négy főbűnösöket, Kinzmann Ottót és három társát kivégezték. Tízet a GULAG-ra hurcoltak. A szovjet fogságból hazatért /1953-55 között/ KEDIM-tagok elmondották, hogy a börtönben egy kályhacsővel véres húsdarabbá vert Páter Kiss Szaléz László meggyóntatta és föloldozta a háborgó lelkiismeretű fiatalokat, hiszen a kínzások hatására terhelően vallottak ellene.

               A Szovjet Katonai Törvényszék 1946 szeptemberében illegális fegyveres szervezkedés irányítása, szovjet katonák meggyilkolására való fölbujtás vádjával őt halálra ítélték és kivégezték.

                                                                          +

 

              Arról is gondoskodtak a kommunista vezérkar tagjai, akik mind szovjet állampolgárok voltak, hogy „bűnös nemzet” fogalmát ne csak a magyar nép tudatába verjék bele, de a világ közvéleménye előtt is igazolják, Nem sokkal a párizsi békekonferencia előtt két „pogromot” is kiprovokáltak. Az egyiket Kunmadarason, a másikat Miskolcon.

 

                                                        A kunmadarasi pogrom

 

              A Kunmadarason történteket a közbiztonság romlásával magyarázták, holott minden rendteremtő szervezet a kommunisták kezében volt, amely ezeket megakadályozhatta volna. De nem állt érdekében!

              A falu népe nem engedte, hogy népbíróság elé állítsák az egyik tanítót, Takács Gergelyt. Egy szellemileg fogyatékos nő /A bíróság majd felmenti!/ a község piacán arról beszélt, hogy napokkal ezelőtt eltűnt egy kisfiú. Felvetődött a vérvád lehetősége. Megtámadták a falubeli zsidókat. A tetteseket letartóztatták, és a Szolnokon rendezett tárgyaláson, gyilkosság címén, a felbujtó és hét tettes került a bíróság elé. Majd, hogy még nagyobb füstje legyen az ügynek, a Budapesti Ítélőtáblához utalták, ahol három halálos ítélet született. Két vádlottat életfogytiglani fegyházra és 52 társukat 5-15 évnyi szabadságvesztésre ítélték.

Dr. Nagy Károly, a bíró, veretes szövegéből idézek:

              ”A Budapesti Ítélőtábla területén ez az első ötös tanácsi ítélet. Benne a demokrácia ökle sújt le mindazokra, aki tébolyult eszméktől űzve, gaz lélekkel támadtak a fizikai és szellemi dolgozók boldogulását célzó és biztosító népi köztársasági rend ellen Így kell eljárni mindaddig, amíg ebben az országban a fasiszta szellemű, országrontó, hitvány emberek ki nem pusztulnak.”

              Visszaköszön a Magyar Kommunista Párt már ismert stílusa: lesújt, tébolyult eszme, gaz lélek, fasiszta szellemű, országrontó, hitvány, pusztulnak.

              A még működő koalíció jobb oldalának köszönhetően végül nem született halálos ítélet a harmadik fokon, csak egy húszéves büntetés és néhány 3-4 éves. /Dr. Pfeffer Zoltán kisgazdapárti politikus a parlamentben világosan elmondta, hogy az eseményeket meg lehetett volna előzni, ha a rendőrség akarta volna./ Minél rosszabb, annál jobb! Ez volt a kozmopolita vezérkar véleménye itthon, és a „sötétség városának” tárgyalóasztalánál a magyarokat mindenáron büntetni akaró keleti és nyugati barátaiknak, Párizsban!

 

                                                          A miskolci pogrom

 

              1946. július végén, augusztus elején, /Ilyen sokáig tartott?/ a miskolci munkások megtámadták a feketézés gyanúja miatt internált Rejtő Sándort és Jungreisz Ernőt. Akik közül Jungreiszt meglincselték, míg Rejtőt csak szovjet segítséggel sikerült kórházba szállítani. Pár órával később agyonverték Fogarassi Artúr rendőr századost, a politikai rendőrség/ÁVO/ helyi vezetőjének helyettesét is, a dolgozó társaik őrizetbe vétele és bántalmazása miatt.

              A miskolci lincselést már nem a vérvád motiválta, hanem a feketézők elleni gyanakvás, amit az elmúlt negyed századból megmaradt „rögeszme” nyomban a zsidósághoz kapcsolt. Most már az ellenkező oldalról lobbant lángra az antiszemitizmus parazsa a hamu alól.

               Ebből pedig mind bel- mind külföldön igyekeztek tőkét kovácsolni a magyargyűlölők.

              Rövid idő múlva Péter Gábor, Rajk László és Kádár János jött le, megfelelő ÁVÓ-s fedezettel, az eseményeket értékelő nagygyűlésre. A gyűlés igen viharos hangulatú volt, mert úgy hírlett, hogy egy forrófejű bányász megpofozta Kádárt.

Néhány naiv kérdés:

              Hogyan férhettek hozzá a két internált személyhez, hiszen le voltak tartóztatva? Nem a megmentésük érdekében helyezték őket védő őrizetbe? Miért volt olyan erélytelen a rendőrség és az ÁVO helyi szervezete, hiszen az ügy hosszú ideig tartott? Pontosan mikor támadtak az ipari munkások? Nem gondolták, hogy a lincshangulat, amely Budapesten népünnepélyeket rendezett egy–egy kivégzés után, átragadt a miskolci melósokra is? Mi lehetett annak az oka, hogy a nyugtalanság Miskolcról átcsapott Diósgyőrbe majd Ózdra? Hány munkásáldozata volt a rendcsinálásnak? Zsidók között nem lehet törvénysértő?

              Megint jöhetett az „antiszemita nép” vádja: 1920 - Trianonban, most pedig Párizsban - 1947-ben.

 

                                                                            +

 

                                     Dr. Major Ákos és Bárdossy Lászlóné párbeszéde

 

              A férjem kívánsága volt, hogyha már mindennek vége, még egyszer köszönjem meg magának azt az emberi magatartást, amivel a tárgyaláson velünk szemben tanúsított. Két dolgot kell megkérdeznem magától:

              „Honnan jött ez a kegyelmi gesztus, kötél helyett golyó?”

              „ A kegyelmezési jogot a Nemzeti Főtanács gyakorolja.”

              „Végül mondja meg, kérem, maga miért nem volt lenn az udvaron, férjem kivégzésénél?”

              „ Honnan tudja?”

               „Mert én végignéztem férjem halálát az egyik ablakból. Maga viszont, akiről kinn, Németországban tudtuk, hogy az ostrom alatt a lámpavasra aggatta elítéltjeit, ezt az elítéltet miért nem tisztelte meg jelenlétével?”

              „Azért, mert nem óhajtottam részt venni az utolsó percig tartó komédiázásban.

Maga szerint a férjem komédiázott maguknak? /Közvetlenül a sortűz előtt azt kiáltotta: „Az Isten mentse meg a szerencsétlen Magyarországot ezektől!”

              „Igen. Teleki politikájának folytatásával, négy év náci megszállás után, a győztesek oldalára kerültünk volna.” / Egyetlen nálunk élő zsidó, lengyel nem maradt volna életben! Nem szólva a hazai antifasisztákról!/

              „Ki hiszi ezt az elmúlt évek tapasztatai után. Hiába lettünk a német agresszió áldozatai, a kellő időben történt kiugrás ellenében Románia megtartotta volna Erdélyt, Csehszlovákia pedig visszakapta volna a Felvidéket. A diplomáciában, amint a férjem mondta, nincsenek hosszú lejáratú ígéretek.”

              „Tehetek - e érdekében valamit?”

              „Igen. A minisztériumban megígérték, hogy kiadják férjem holttestét, és én temethetem el.”

              „Megígértem.”

               A tetemet még aznap megkapta. Szombathelyen temette el, aztán öngyilkosságot követett el.

/Dr. Major Ákos: Népbíráskodás, forradalmi törvényesség c. irománya alapján./

 

                                                                         

                                                                        1947

 

/Világtörténelem2./

              1947. június 5-én Marshall, amerikai külügyminiszter javaslatot tett az európai államok megsegítésére. A konferenciára, amely ezt megtárgyalta, minden európai országnak elküldték a meghívót. Bár előre tudni lehetett, hogy a leginkább rászoruló Szovjetunió, ideológiai okokra hivatkozva, nem lesz jelen, és megtiltja az általa meghódított államoknak is.

1947 júliusában világosan látszott, hogy Európa két részre szakad. Megszületett a nyugati és a keleti tömb.

              A keleti tömb és a nyugat-európai államok kommunista pártjainak fórumát létre hozták Tájékoztató Iroda, Kominform néven 1947-ben. Ennek első ülésén Zsdanov, a szovjet küldöttség vezetője két részre osztotta a világot: imperialista és demokratikus részre. A két tábor között kibékíthetetlen ellentétben áll egymással, és nem zárható ki a katonai konfliktus, sőt a háború sem.

              Az természetes, hogy ebben a világméretű küzdelemben a Szovjetunióé a vezető szerep. A belső viták lezárására, az egyedül helyes út kijelölésére a szovjet-jugoszláv ellentét kiéleződése adott lehetőséget. Ennek előzménye, hogy Tito megszegte az eredeti ”menetrend” avagy forgatókönyv előírásait, és már 1945-ben kinyilvánította a proletárdiktatúrát./ Azaz nem játszották végig azt a politikai szélhámosságot, amelyet például Magyarországon is végrehajtottak! / Sőt, Tito a Balkán-föderáció tervét is fölvetette, amellyel szétszakította volna

a szocialista tábort a Szovjetunió rovására.

              Sztálin legfeljebb kettős koalíciókat tudott volna elképzelni: pl. lengyel-csehszlovák, magyar-román. A tájékoztató iroda 1948. június 28-i ülésén a jugoszlávok már nem vettek részt. A Kominform ekkor felszólította a jugoszláv kommunistákat a vezetés megdöntésére, Tito eltávolítására. Ezzel Jugoszláviát kiközösítették a szocialista táborból, és megkezdődött a „láncos kutyázás”. / Jutalmul kaptak a Marshall-segélyből!/

              Tito Jugoszláviája kivált, de a bölcs csehek /Svejk népe!/ demokratikusan „beválasztottak” maguknak. A kommunisták megkapták a többséget, és egy év alatt maguk alá gyűrték az ellenfeleiket, moszkvai segítséggel. /Ekkor nem számított a menetrend!/ Számos embert letartóztattak, és ennek hatására Jan Masarykot, köztársasági elnök urat, azt az agg gazembert, megütötte a guta. Mint említettem, hű tanítványát, a jellemtelen, hazudozó Benest pedig, mint egy csikket, kipöccintették a második emeletről a Csernin palota udvarára.

Így történt, hogy Csehszlovákia „civilizált” népe bevonulhatott a szocialista államok nagy és boldog családjába.

              Az USA-nak tehát nemcsak a sztálinizmussal kellett szembenéznie, hanem nyugat-európai baloldal előretörésével is. Először Angliában győzött a Munkáspárt, amellyel Churchill is bukott.

              Franciaországban is kommunista miniszterek kerültek a kormányba. Az Egyesült Államok a Marshall – segély felfüggesztésével fenyegetőzött, és a kormányból kirepültek a kommunista miniszterek.

              Később Hollandia nem volt hajlandó részt venni a koreai háborúban, a segély befagyasztásával kényszerítették rá az amerikaiak.

              Az antikommunizmus volt a feltétele minden amerikai segélynek és minden vele való együttműködésnek. Nyugaton a munkáspártok szótárából végérvényesen töröltették az osztályharc szót, ezzel válhattak szalonképessé. Úgy tűnik, hogy Sztálinnak komoly „érdemei” voltak az egységes Európa létrejöttében.

              De mekkora áldozatot hoztak ezért a keleti tömb országai, és mindenek előtt a Szovjetunió szerencsétlen népei! A háború végén kiderült, hogy az 1922-es korosztálynak csak 3%-a élte túl az öldöklést. A vidéki településeken harmadára csökkent a férfi lakosság. Volt olyan falu, ahová egyetlen férfi sem tért haza. Szibériában előfordult, hogy néhány megmaradt férfi gondosodott több településen is arról, hogy egyáltalán gyerekek szülessenek.

              Az éhínség csak az ötvenes évek közepére szűnt meg a Szovjetunióban!

Erről írtam, amikor a Szovjetunió gyengeségéről gondolkodtam, és tényekkel bizonyítottam.      A Szovjetunió utódállamai hosszú ideig szenvedik még a leninista-sztálinista éra pusztító hatásait. Minden estre, most már jó úton haladnak. A saját, orosz útjukon.

 

                                                    Nagy Ferenc, miniszterelnök

 

              Az 1945-ös, még demokratikus, választáson abszolút győztes Kisgazdapárt adta a miniszterelnököt, Nagy Ferencet.

              1946. február 7-ei parlamenti bemutatkozó beszédében a demokratikus koalíciós politika folytatását, a pártharcok mérséklését, a pártok együtt működésének támogatását ígérte. Tudatta, hogy hazánknak, mint vesztes országnak, csak mérsékelt kérései lehetnek a párizsi békekonferencián.

              De igyekezett kapcsolatot teremteni a legjelentősebb hatalmakkal. Először, természetesen, a Szovjetunióba látogatott, ahol szívélyes fogadtatásban volt része. 15 millió dollár államadósság eltörlését sikerült eltöröltetnie. Területi kérdésekben, a külügyminiszterek értekezletén, azonban nem kaptuk meg a miniszterelnök által remélt szovjet támogatást. /Moszkva ekkor már a cseheket édesgette magához!/

              Az amerikai látogatása során Truman elnök hajlandó volt a Magyar Nemzeti Bank, nyugatra menekített, aranyát visszajuttatni. Az angol miniszterelnöktől csak az angol kézre került állami vagyon visszaszolgáltatására kapott ígéretet.

              Az 1947. február 10-én Párizsban aláírt békeszerződés lényegében a trianoni határokat véglegesítette. Nem fogadták el a Kisebbségi Kódexet sem, amely garantálta volna a határon túli magyar kisebbség jogait. Amikor onnan hazatért, keserűen állapította meg:

              „Magyarországot a békekonferencián mindenki cserbenhagyta.”

              Bizonyos korlátok között támogatta a nagyüzemek államosítását, de a bankokét nem. A Baloldali Blokk/MDP, SZDP, NPP és a szakszervezetek/ követelésére végül beleegyezett a bányák államosításába és a bankok állami ellenőrzésébe. /Ez volt a szalámi-taktika első sikere!/

              A Nemzeti Parasztpárt, Veres Péter és Illyés Gyula pártja, már együtt menetelt a kommunistákkal a demokrácia felszámolása felé. 1946 áprilisában-májusában igyekezett kierőszakolni a helyi önkormányzati választások megtartását, de a Baloldali Blokk megakadályozta.

              1946 őszére sem változott meg a képlet: a törvényhozásban hiába volt meg a Kisgazda többség, a közigazgatásban és az erőszakszervezetekben: a rendőrség és az ÁVO /A fasiszta Gestapo és a „szovjet-fasiszta” NKVD és GPU magyar megfelelője!/ teljesen a kommunisták kezében volt.

 

                                                                     Az ÁVH

 

              Az ÁVH az egyszerű rendőrségre megvetéssel nézett. Az igazság Dohány Zoltán oldalán állt, aki a főkapitányság elhárító főnöke volt. Híres mondása:

              „Egy ÁVH-s altiszt szava többet ér, mint egy rendőr főtiszté.”

              Az ötvenes évek elején Péter Gábor altábornagytól kértem utasítást, hogy mit tegyek a chicagói rendőrség megkeresésével, amit egy magyar származású bűnöző ügyében kaptunk. A tábornok reakciója brutális volt.

              „Kopácsi ezredes! Nincsen felhatalmazva arra, hogy az imperialistáknak adatokat szolgáltasson. A táviratot küldje el nekem, hisz ön arra nincs feljogosítva, hogy elolvassa azt.

              Ugyanilyen durván bántak el velünk egy szimpla adminisztratív ügyben, amikor a kistarcsai internáló tábort az ÁVÓ a maga hatáskörébe vonta. Az esemény az ötvenes évek elején történt. A rendőrség vezetői közül senkit sem értesítettek az elhatározásról. Egyik reggel az ÁVÓ csapatai körülvették a tábort. Golyószórót szegeztek az őrtornyokban álló rendőrökre, úgy kényszerítették őket őrhelyük elhagyására. Lefegyverezték, őrizetbe vették, majd néhány óra múlva kidobták őket a tábor területéről.

              A tábor elfoglalását úgy hajtották végre, mint egy ellenséges hadsereg elleni kommandóakciót. A rendőrség vezetői tiltakoztak a miniszternél a megalázó bánásmód ellen.

              Önök panaszkodni merészelnek az ÁVÓ-ra, a munkásosztály öklére? Nélkülük az ország mészárszék és romhalmaz lenne!”

              Két gyorsportré minden elemzésnél jobban bemutatja, milyen szellem uralkodott az ÁVÓ-nál: Balázsi Béla és Lombos Lajos ezredesé.

              Balázsi, vagy ahogy mi gúnynevén emlegettük: „Reki”, hentes külsejű fővárosi munkás volt. Bátor hazafiként részt vett az ellenállásban. Gúnynevét, a Rekit is azért kapta, mert a német megszállás alatt elvágta saját torkát, attól félve, hogy a Gestapo kínzásainak nem tud ellenállni és feladja bajtársait. Meggyógyult, de hangszálainak megmarad a rekedtes színezete.

              Balázsi annak a brigádnak lett a tagja, amelyik letartóztatta és megkínozta Rajk Lászlót, Kádár Jánost, és tagja volt annak a csapatnak, amelynek feladata a kivégzett Rajk holttestének eltüntetése volt.

              Reki valódi fanatikus volt. Szilárdan hitt áldozatai bűnösségében és a rehabilitálásokat valamiféle politikai komédiának tekintette. Amikor felmerült Rajk rehabilitálásának terve, minden dokumentumot megsemmisített a holttest helyére vonatkozóan.

 

                                                          Itt a Rajk! Hol a Rajk?

 

 

              A Rajk-temetésre minden készen állt. Még a sírba tevő politikai bizottsági tagok engedélye is. A dísztemetésnek egyetlen döntő akadálya volt: nem volt meg a holttest! Semmiféle hivatalos papír nem említette, hol hantolták el az akasztófáról leszedett áldozatukat. Rajk Júlia mindenkinek, köztük nekem is elpanaszolta problémáját.

              A belügyben már suttogtak a titkos sírokról, két ÁVH-s főtiszt, Reki és Köteles nevét emlegetve, de biztosat senki sem tudott.

              A rendőrklubban leültem a két főriszt mellé. Valahogy így kezdtem a beszélgetést:

             „Mostanában sokat gondoltam Attila hun király temetésére. Azt a kétszáz rabszolgát, akik a sírt megásták, a temetés végén lenyilazták. Gondolom, ma is vannak a vezetésben olyanok, aki szívesen vennék, ha Rajk sírhelyének tudói eltűnnének a börtönök vagy a sír mélyén. Hiába minden. A titkos sírok ismerői mindig életveszélyben vannak.”

              A példabeszéd talált. Másnap Reki és Köteles megjelent az irodámban és elmondta, hogy Rákosi és Péter Gábor utasítására ők ásták el az oltott mésszel leöntött tetemeket a gödöllői patkó-kanyar oldalán, az erdőben. Ők vezették ezután oda a rehabilitációs bizottságot, és Rajk Júlia, valamint a család fogorvosa jelenlétében azonosították a tetemeket. Így kerülhetett sor az 1956. október 6-i temetésre.

              Rekit 1956-ban egy időre eltávolították az ÁVH-tól, de a szovjet tanácsadók segítségével a forradalom után visszatért, és egyik szervezője volt a Nagy Imre és társai elleni pernek. Leghőbb vágya volt, hogy Kádárt is berántsa a perbe, aki a párt első titkára és miniszterelnök volt.

              Lombos Lajos a Rajk–per fő kínzómestere.

 

 

                                                                   Kovács Béla

 

 

              Az általuk kijelölt első számú célszemély Kovács Béla, a Kisgazdapárt főtitkára volt. Ő számított a párt „erős” emberének. Belekeverték egy „összesküvésbe”, de Magyarországon nem lehetett bíróság elé állítani, mert a nemzetgyűlés nem adta ki.

               A Magyar Kommunista Párt elérte / Rákosi és Rajk ügyködött leginkább ennek érdekében /, hogy a szovjet katonák a Szovjetunióba hurcolják, és koholt vádak alapján nyolc évre ítélték. 1956-ban engedték haza súlyos betegen!

              A Baloldali Blokk követelésére kizárták a legveszélyesebb kisgazdákat. Ugyanakkor megalakult a Magyar Szabadság Párt 1946. november 24-én, Sulyok Dezső vezetésével, amelynek népszerűsége rohamosan nőtt, mert mögötte állt Mindszenty József hercegprímás. Ekkor az egyre erősödő párt tagjait zaklatták, megverték. Szétverték nagygyűléseit, bevetették ellenük a rendőrséget.

              1947 nyarán Nagy Ferenc, különböző forrásokból, megtudta, hogy ő a következő kiszemelt áldozat, ezért Svájcba ment szabadságra. Fenyegetésekkel elérték, hogy külföldön lemondjon. A svájci határon írta alá a lemondó nyilatkozatot, és ennek fejében megkapta a fiát. A lemondásáról a következőket mondta:

              ”Nyilvánvaló, engem is letartóztattak volna, vagy menekülnöm kell, mint ahogy azt Varga Béla tette. A szovjetek célja az volt, hogy szétzúzzák a polgári demokráciát, és Magyarországot teljesen kommunista járomba fogják. Ha a magyar társadalom polgári irányzatait teljesen demoralizálják, akkor a választásokat a kommunista belügyminiszter, Rajk /Reicher/ László irányításával tartják meg.”

              A magyarországi események alátámasztották a Truman-doktrina helyességét és Churchill igazát, de mi hasznunk volt ebből? Nagy Ferenc legnagyobb érdeme az infláció felszámolása és az értékálló forint megteremtése.

              Volt egy jóslata, amely már kilenc év múlva beteljesült:

              ”Tudom, hogy van egy határ, amelyen túl a magyar nép nem megy balra, ha agyonverik is.”

                                                                     Pogromok

 

              A magyar kommunisták vezérkara, amelyik csupa szovjet állampolgárból állott, gondoskodott arról, hogy a párizsi békekonferencián Magyarország „bűnös nemzetként” üljön a tárgyalóasztalhoz. Két pogromot is provokáltak a zsidók ellen. Az egyiket Kunmadarason, a másikat Miskolcon. Tele volt velük a világsajtó!

 

                                                                          +

 

              Igen sok magyar férfi volt még ekkor a Szovjetunióban. A Kommunista Párt megígérte, hogyha az őszi választások idejére biztosan hazahozatják a hadifoglyokat. Ezt is felhasználták kampányfogásnak.

 

                                              A magyar anyák „fohásza” Sztálinhoz.

 

              Mi, a Szovjetunióban lévő magyar hadifoglyok anyái, feleségei, gyermekei és valamennyi hozzátartozója, bizalommal és szeretettel fordulunk a Szovjetunió Nagy Vezéréhez.

              A Szovjetunió és Vezére többször is nagylelkűséget és jóindulatot tanúsított, segítséget nyújtott Magyarországnak nehéz napjaiban. Ez ad nekünk reményt arra, hogy kiáltásunkat meghallják, és fogságban lévő szeretteinket a közeljövőben hazaengedik otthonaikba, és ezzel megszűnik a mi szenvedésünk.

              Hisszük és reméljük, hogy kérésünket teljesítik. Édesanyjukhoz visszatérhetnek a fiaik, asszonyukhoz visszatér a férje, gyermekeikhez – édesapjuk a legközelebbi jövőben.

              Kérésünk kedvező elbírálását várva köszöntjük Sztálint, a Szovjetunió Nagy Vezérét és a budapesti szovjet Katonai Parancsnokságot.

                                                                                     „Szabad Nép” Budapest, 1947. május 6.

 

              Ilyen alázatos és gyalázatos szöveget ritkán fogalmaztak még a magyar sajtó történetében!

 

 

                                                      No, de az eredmény a lényeges!

 

 

              1947 októberének egyik estéjén bekopogtattak alacsonyka ablakunkon. Palásti János kerékpárral és mindenkit megelőzve, hozta hírül, hogy apám már az állomásról tart hazafelé, mégpedig a keceli konflisok egyikén.

              Ma is emlékszem anyám szoknyájának suhogására, és a szédítő tempóra, amikor apám elé szaladtunk, hogy már a Pénzes hídjánál találkozhassunk vele. Arra emlékszem, hogy este volt, mégis fényben találkoztunk először, mert a konflis első lámpája az arcunkra világított.

              A hintó megállt, és leszállt egy számomra teljesen ismeretlen férfi, aki meg merte csókolni anyámat, engem meg fölkapott, és borostás állával csiklandozva meg is csókolt. De én már akkor sem voltam híve a közönség előtti érzelemnyilvánításnak. Egy kissé zokon is vettem.

              Aztán hármasban elindultunk hazafelé. Otthon már várt bennünket a fél utca: a Lajos bácsiék, a Berta bácsiék, a Somogyi Matyi bácsiék, és ki tudná őket mind számba venni. Nagy volt az öröm, no!

              Én csak ültem a sarokban a kisszékemen, amelyiken néhány éve még egy orosz harmonikázott. Néztem a tömeges szeretet-megnyilvánulást, és igen magányosnak éreztem a lelkem. Én is néztem azt az idegen, borostás és sovány embert, és gondoltam, majd csak eszébe jutok én is. De azon az estén már csak két szúrós puszit kaptam tőle mindössze.

              Azt azért hallottam, hogy apámat kérdezgetik Oroszországról, de igen szűkszavúan csak egy „nagy börtönnek” nevezte. Az oroszok is olyan rabok benne, mint ők voltak: szerencsétlen, odahurcolt magyarok. Egyszóval apám elkezdte a szovjetellenes uszítást.

              Ötévesen még nem voltam eléggé fölvértezve ahhoz, hogy a Nagy Vezér földjét

megvédjem az igazság vádjaitól. De az izgatás következményeire már igen jól emlékszem.

              Másnap kiderült, hogy illegálisan tért haza, mert csak decemberben kapta meg a szabaduló levelét és négy forintot, háromévi munka jutalmát. Pedig mi mindent akart nekünk venni a fizetésből, Uramisten! Három évért csak három forint jár, én még sokallottam is a munkabért.

               Legyünk következetesek, elvtársak! Itt már átcsúsztunk egy másik dimenzióba.

              Apám tehát végre hazaért, és egy gonddal kevesebb felhőzte a család egét. A nagyapámék másnapi látogatásakor újból és közösen elsirattuk a Józsi nagybátyámat, akinek tragikus sorsát most ismerte meg az édesapám.

             Belőle csak úgy áradt a keserűség és a panasz, pedig ő legalább megmaradt. De neki sem volt érzéke a „relativitás – elmélethez”, és nem örült a pokolból való szabadulásának, hanem állandóan csak a poklot átkozta a Sátánnal együtt.

              Ujjat húzni pedig a Sátánnal nem szabad, főleg ha annak a talpnyalói uralják ezt a szegény országot! Be kellett volna érnie azzal, hogy túlélte a földi Poklot!

              De rövidesen eljött az idegeket nyugtató téli idő. Minden este tele volt a konyha szomszédokkal, és kártyáztak, beszélgettek Tíz meg húsz filléresek csúszkáltak az asztalon.

               A férfiak füstöltek, mint a gyárkémény. Juhász Miska bácsi, aki fölcsapott rendőrnek, és apám unokatestvére volt, habzsolta leginkább a nikotint.

              Sokszor ki kellett nyitni az udvarra néző ablakot, hogy a karácsony tájékán járőröző angyalok nagyokat tüsszentsenek tőle.

              Nem volt még akkor se tévénk, se rádiónk, de még villanyunk se. Rövid aranykor! Békés baráti körben. „Osszamár! Hamarhamondja.”

 

                                                                        

                                                                          1948

 

 

              A Földközi-tenger keleti medencéjében kellett először a Nyugatnak közösen fellépnie. Az angolok egyedül próbálkoztak megfékezni a görög partizánmozgalmat, amelyet Moszkva támogatott. Már 1947 elején jelezték az USA-nak, hogy nem bírják a térséget megtartani, ha az Egyesült Államok nem segít.

              1947. március 12-én az amerikai elnök meghirdette a Truman-doktrínát, amely szerint az Amerikai Egyesült Államok a világ minden pontján kész támogatni „a szabad népeket, amelyek ellenállást tanúsítanak a leigázásukat célzó, akár fegyveres kisebbség, akár külső nyomás útján megnyilvánuló kísérletekkel szemben.” /Uccu neki, vesd el magad! Miért nem jöttek Magyarországra! Itt egyszerre mind a két feltétel adva volt! Akár-akár!/

              Görögország és Törökország estében most a Földközi-tengerre való szovjet kijutást kellett sürgősen megakadályozniuk. Az USA átvette Anglia szerepét ebben a térségben, és rövidesen megjelentek az anyahajói meg a pénze. A görögországi partizánok Magyarországra is menekültek családostul, és erősítették az ÁVH-t. Beloiannis nevét őrzi az első településük.

A „szabad népek” fogalmát hol szűken, hol bőven értelmezték az amerikaiak. Magyarország esetében, például 1956-ban, igen szűkecskén. Tágan értelmezték a chilei junta és Tito Jugoszláviája esetében, mert mind a két ország kapott támogatást, ha a szovjet beavatkozás visszaszorítását kellett elérni.

              Adenauer 1948-ban kihirdette a parlamenti Tanács összehívását, és ezzel megszületett Nyugat-Németország, és az állam új pénzét bevezették Nyugat-Berlinben is. A Szovjetunió blokád alá helyezte a várost.

              Válaszul, légi úton”, egy éven keresztül és naponta több száz amerikai és angol szállítógép fuvarozta Berlin nyugati szektorában élők számára a megélhetéshez szükséges forrásokat: élelmet, tüzelőt, orvosi eszközöket, és így tovább. Ez az USA-nak nagy politikai sikert jelentett, mert a Szovjetunió meghátrált.

 

                                                               A „kék cédulások”

 

              Apám éppen akkor érkezett haza, amikor már lezajlott a fordulat évének első szakasza: Rajk László kommunista belügyminiszter felügyelete mellett, a „kék cédulás” választások.

              Ennek az országos csalásnak a lebonyolításában részt vett a R-gárda, amelyet a kommunista ifjak szerveztek, elsősorban a NÉKOSZ soraiból. A csalások helyszíneire a szovjet hadsereg teherautói szállították őket.

              A választásokat megelőzve, Pfeiffer Zoltán tett még egy kétségbeesett kísérletet a Magyar Függetlenségi Párt megalapításával a demokrácia maradványainak megmentésére. 49 helyet szerzett is a parlamentben, de a KMP irányítása alá került Baloldali Blokk tagjai semmisnek nyilvánították a „fasiszta” pártra leadott szavazatokat. Ó, ti népi írók!

              Pfeiffer Zoltán, félve a megtorlástól, a családjával együtt elmenekült az országból. Sulyok Dezső, aki ennek a pártnak az erős embere volt, így búcsúztatta parlamentben a demokráciát és jósolta meg a jövőt:

              „Nem igaz, hogy Magyarországon utcai harcok folynak, csak éppen nincs gyülekezési szabadság sem! Nem igaz, hogy forradalom van Magyarországon – csend van itt és nyugalom. Csak nem az élet ütemének megszokott kedves csendje, hanem a félelem és terror csendje. Rendőrállammá alakultunk át, valóságos rendőrállammá, ahol a rendőrség befolyása nemcsak a közéletre, hanem az egyes emberek magánéletére is elviselhetetlenül ránehezedik.” /Az USA szenátusa ezért a hozzászólásért „tiszteletadást” szavazott meg a szónoknak. Bizony! Nemes gesztus a szabadság hazájától. Le voltunk tőle nyűgözve./

              Talán ennek a hatására írta meg Illyés Gyula, miután, egy kissé megkésve, nála is leesett a tantusz, Egy mondat a zsarnokságról című, állítólag már 50-ben megírt, de titokban őrzött, és csak 1956-ban elhíresült versét.

 

                                                   Médiadiktatúra és zsarnokság

 

              Az 1990-es „rendszerváltást” követően nem a rendőrállam diktatúrája nehezedett a magyar társadalomra, hanem a „médiadiktatúra” az egész politikai életre, főleg a józanul gondolkodó és nem gyűlölködő magyarok lelkére.

              A politikailag félrevezetett tömeget pedig újra felsorakoztatták a volt kommunisták mögé. 1994-ben visszajöttek a privatizáció gondjaival bíbelődő komcsik. A „pufajkás” Horn Gyulával az élen!

              Személyesen is találkoztam vele meg kedvenc polgármesteremmel párban, Kecel központjában. Bizonyára választási nagygyűlésre igyekeztek. Lehet, hogy csak a sűrűsödő este hatására, de nekem úgy tűnt, hogy olyan magas, mint a hajdani Dingó kutyám ülve. Impozáns jelenség volt, no! Lenin elvtárs lelki mélységével is megáldva. Miniszterelnökként, a balesete után, amint aláducolt fejjel járt-kelt a világban, úgy nézett ki, mint egy marslakó.

 

                                                  A magyar-jugoszláv barátság

 

              Magyarországra érkezett Tito marsall, és 1947. december 6-án aláírta a kölcsönös segélynyújtási és barátsági szerződést, melyet az új országgyűlés már január 13–án becikkelyezett. A parlamentben úgy fogalmaztak, hogy „ez a törvény addig él, amíg a két nép békevágya, vagyis örökké.”

              Ez az ”örökké” éppen fél évig tartott. Addig, amíg a Bukarestben megrendezett Komintern - összejövetelen a moszkvai elvtársak nem bélyegezték meg Tito marsall „különutas”, azaz a sztálini politikától eltérő, politikáját. Megindult a kampány, a hisztériakeltés Jugoszlávia ellen Magyarországon is. Ettől kezdve másként sem lehetett emlegetni a marsallt, mint „az imperialista államok láncos kutyáját”.

              Megismerve a jugoszláv vezetés magyarellenes bosszúját, kár lenne elfelejteni ezt a történelmi pillanatot, és őszintén nem örülni annak, hogy a kommunista terrorral összefércelt Jugoszlávia, véres polgárháborúban, darabjaira hullott szét.

               A történelem igazságot szolgáltat előbb vagy utóbb, csak nem biztos, hogy egy emberi élet elég hosszú a várakozás beteljesedéséhez. Hála Istennek, én megértem.

 

                                                                   Fék nélkül

 

              Közben folytatódtak, most már parlamenti ellenőrzés nélkül, a konstruált perek: A Nitrokémia-ügy, amelynek ürügyén a szociáldemokrata Bán Antalt, aki már harmadik éve ült az iparügyi bársonyszékben, lemondatták, pedig az eredeti neve Rozmayer volt.

              De talán éppen ezért sikerült Svájcba emigrálnia, ahol 1951-ben negyvennyolc évesen elhunyt. Ebben a perben mutatkozott be dr. Olti Vilmos, mint „lángeszű és vérszomjas” tanácsvezető bíró.

              A Szociáldemokrata Pártot is, úgymond, megtisztították a reakciós elemektől, amikor mintegy 32 országgyűlési képviselőt visszahívtak a parlamentből. Maradtak a Szakasitsok és a Marosánok.

 

                                                               A pócspetri-ügy

 

 

              Most már, a teljes hatalom birtokában, úgy gondolták, hogy az iskolák államosítását is bátran végrehajthatják.

              1948. május 10-én Mindszenty hercegprímás a katolikus pedagógusokhoz intézett körlevélben tiltakozott az egyházi iskolák államosítása ellen:

              „A nevelés és az iskolázás kérdésében nem lehet más választás, mint Krisztus mellett vagy Krisztus ellen! Mindazok, akik a katolikus egyház bármely fokú iskoláit elrabló, elvevő rendeletet, vagy a törvényt hozták vagy megszavazták; írásban vagy szóban ezt kívánták és kívánják, a rendeletet, a törvényt végrehajtják, kiközösítés alá esnek.”

              Csak ürügy kellett, és indult a gátlástalan egyházellenes uszítás és frontális támadás a sajtóban és a rádióban.

              1948. június 3. – június 11. Pócspetri lakosai az esti litánia után a községháza udvarára vonultak, és ott egyházi énekeikkel, imáikkal igyekeztek befolyásolni az ülésező községi vezetőséget, hogy a népiskolájukat ne vegyék el az egyháztól.

              Két rendőr erőszakkal próbálta kiszorítani a tömeget a térségről, miközben Takács Gábor rendőr őrvezető puskájával véletlenül meglőtte magát, és kiderült, hogy agyon.

               A megjelent ÁVH-s legények Asztalos János plébánost, Som István tanítót és Királyfalvi /Kremper/ Miklós adóügyi segédjegyzőt, Kremper Ferenc napszámost és Vitéz Gábor földművest letartóztatták, és rögtön megverték. De az egész felnőtt falut, és olyan brutálisan, hogy később hárman bele is haltak a sérüléseikbe.

              Június 10-én, Budapesten /Olti Vilmos elnökletével kidolgozott hamis föltevés alapján/, rögtönítélő bíróság tárgyalta az ügyet. Július 11-én hirdettek ítéletet: Asztalost és Királyfalvit halálra, Som István életfogytiglani börtönt, Krempert 12 évi fegyházat kapott. Királyfalvit, aki szerintük lőtt, még aznap éjjel fölakasztották, és jeltelen sírban elföldelték.

              Tildy Zoltán köztársasági elnök az akasztásra ítélt plébános büntetését életfogytiglanira mérsékelte.

              De meg is kapta érte a büntetését. Mert nem volt elég, hogy lemondatták, de a vejét, Csornoky Viktort, aki egyiptomi nagykövet volt, koncepciós perben kivégezték. Kegyelmi kérvényét már Tildy utódja, Szakasits Árpád utasította el.

              A gyors döntése után azonnal megszavazta a parlament az iskolák államosítását, már 1948. június 16-án.

              Most már egyenesen Mindszenty József ellen folyt a propaganda, és történtek alattomos merényletkísérletek. A hercegprímás bátran járta az országot, és igyekezett a kommunisták törekvéseinek gátat szabni.

               Így került sor Bajai látogatására, és egy szabadtéri szentmisére, amelyről két szemtanúm is volt: az édesapám és Tajdina József katolikus pap, „egy igaz ember”, aki éppen ministrált a főpásztornak. És akit élete alkonyán pápai prelátussá neveztek ki.

 

 

                                                               Mindszenty Baján

 

 

              Mindszenty József 1948. június 13-án, tehát a pócspetri-ügy napjaiban, szombaton érkezett Bajára. Ezen a napon Sükösdön is fogadta a nép, a kora délutáni órákban a templom előtt, ahol egy szép széket állítottak fel számára a templomajtóban. Ekkor ministránsként én is jelen voltam. Beszéde közben a toronyban kitűzött nemzeti zászló rudastól leesett. A szél tőle két-három méterre elsodorta, de a tömegben nem történt sebesülés.

              Bajára 4 és 5 óra között érkezett meg. A vámháznál átszállt a városi hintóba, azután a polgármester fogadta. Majd a belvárosi templomba ment, de akkora tömeg volt, hogy alig tudott az ajzóig eljutni. Majd a barátok templomába kísérték, ahol megáldotta az újonnan kifestett egyházat.

              A ciszterházban pihent éjszaka. Ott Endrődy Vendel apát fogadta. Éjszaka két tanár őrködött, hogy semmi provokáció ne történhessen: Horváth László, és a később kivégzett Kosztolányi József voltak ezek a férfiak.

              15-én, vasárnap gyalog ment a Szentháromság térre. A mellékutcából ekkor egy autó kivágódott, és el akarta ütni, de ez a kísérlet sok nép miatt kudarcba fulladt. A sofőrt a tömeg kirángatta a kocsiból, és szabadon útjára bocsátotta.

              10 órakor kezdődött a szentmise. Én, mint kis ministráns, ott ültem a lépcsőn. A hatalmas tömeg betöltötte a hatalmas teret, és még a mellékutcákban is álltak.

              Mindszenty beszéde közben valaki elvágta a hangszóró zsinórját, így a beszéd egy részét kevesen hallhatták. Baján ez volt ellene a második provokáció.

              Délután a zárdában tett látogatást, majd elutazása előtt találkozott Pintér László kiscsávolyi plébánossal.

                                                                  Tajdina József személyes, tehát hiteles beszámolója.

                                                                      

 

                                                           Apám letartóztatása

 

 

              Amikor kerékpárral vasárnap este fáradtan hazaérkezett, a szomszédok közül most is többen várakoztak rá, hogy meghallgassák a beszámolóját. Vacsorázott egy keveset, és éppen elkezdett mesélni, amikor megjelent az ajtóban két ismeretlen rendőr.

               Felszólították, hogy menjen be velük a rendőrségre Megrökönyödve és zavartan búcsút vett mindenkitől, mert nem tudta mire vélni a dolgot. Amikor hármasban már a kisliget sarka felé közeledtek, anyámnak eszébe jutott, hogy a kiskabátját nem vitte magával.

              „Igyekezz, kisfiam!” – mondta sírással küszködve, amikor rám bízta a kabátot. Én, mint a nyúl, rohantam, és az utcasarkon utol is értem őket. Szaggatottan, izgalommal lihegtem:

              „Anya küldi.”

              „Köszönöm, fiacskám!” – mondta, és a vállára terítette. Aztán gyorsan elfordult, és fáradt léptekkel ment tovább a két rendőr között. Én meg csak ballagtam haza, mint akinek folyik az orra vére. Otthon meg találgatták a szomszédok, hogy miért vitték el szegényt.

              Biztosan Mindszenty miatt, mert igen fújnak rá a kommunisták. Az a legnagyobb ellenségük, és ha valaki tiszteli, vagy szereti, az is bűnös. Anyám, aki eddig csak sírdogálva hallgatott, most kifakadt:

              „De akkor az egész ország bűnös! Egy egész ország!” – kiáltotta fájdalmasan, és hangosan fölzokogott. Rövidesen magunkra maradtunk a bánatunkkal. Mindenki tanácstalan volt, de jóval biztatták a családot, miközben szedelőzködtek. Ekkora segítséget tudtak adni az árváknak, akik nem maradtak teljesen magukra a legnehezebb órában. Ez akkoriban nagy szó volt, és nagy segítség!

              Édesanyám, aki itthon töltötte az előző éveket, világosan látta, hogyan állítják félre politikai ellenfeleiket a kommunisták, és éppen, ezekben a napokban, teljes lett az ország feletti uralmuk.     

              Anyám többször is kérte apámat, hogy ne panaszkodjon a Szovjetunióra meg Sztálinra! Vigyázzon a nyelvére! Jól gondolja meg, hogy ki előtt mit lehet mondani!

              „Gondolj a fogságba esésre! Az oroszok még mindig itt vannak! Értsd meg, hogy a magyarok elleni háborúnak még mindig nincs vége! Ellenünk talán örökké fog tartani!”

Apám mindig azzal vágott vissza:

              „Az igazat már csak megmondhatom?”

              „Mondj igazat, és betörik a fejed! Most éppen ilyen időket élünk! – mondogatta gyakran, mint egy makacs tanulónak a türelmes tanító néni.

              Már jó fél éve annak, hogy hazajött, még mindig nem vette észre a változást. Azt, hogy az országból siralomház lett. Másnap kiderült, hogy izgatásért jelentette föl néhány utcabeli senkiházi. Először a községház fogdájába vitték, és csak másnap reggel kísérték át a rendőrségre.

              Az egyik rendőr bizalmasan elárulta anyámnak, hogy egy-két „jóakarónk” tett feljelentést apám ellen, mert szidta az oroszokat. Pedig soha nem szidta az orosz népet. Sőt, nagyon sajnálta őket, hogy olyan országban kell élniük, ahol Sztálin „dirigál.”

 

 

                                                                   Egyesültek

 

 

              Éppen ezekben a napokban, 1948. június 12-én mondták ki a két „munkáspárt” egyesülését. A kommunista párttagok közül 753 ezer maradt az új és egyetlen pártban, míg a szociáldemokrata 750 ezerből 241 ezer. Az új párt, a Magyar Dolgozók Pártja 883 ezer taggal kezdte meg a szocializmus „építését”. Kecelen ekkor 400 tagja volt a kommunista Pártnak. Mennyi helyezkedő már ilyen korán!

              Az MDP elnöke, hatáskör nélkül, Szakasits Árpád lett, a főtitkár Rákosi Mátyás, helyettesei: Farkas Mihály, Kádár János és Marosán György.

              Amikor Tildy Zoltán a veje kivégzése miatt lemondatták, a helyére, a köztársaság elnökének székére Szakasits Árpás ült. Kádár János lett az új belügyminiszter, aki 1948. szeptember 6-án rendeletet adott ki, amely a magyar Rendőrség Államvédelmi Osztálya elnevezést törölte, és új nevet adott a párt Gestapójának vagy KGB-jának: Belügyminisztérium Államvédelmi Hatósága lett a neve, „népszerűen”: ÁVH.

              A Magyar Függetlenségi Népfrontot pedig ’pártpótléknak” hozták létre, amelyre majd szavazni lehet.

MAGYARORSZÁG EGÉSZ LAKOSSÁGA ÉRDEKVÉDELEM NÉLKÜLI TŐMEG LETT!

                                                           Akik apámat feljelentették

 

              Mint később kiderült, nem is kettő, hanem három feljelentője volt az édesapámnak. Közülük kettő valóban párttag volt, de annyira primitív emberek, hogy a gondolat, az ötlet sem származhatott tőlük. Ezt már sejtettük az első kihallgatástól kezdve.

              Csak olyan ember heccelhette fel őket ellenünk, aki az apámat valamelyik kijelentéséért, esetleg zsidózásért, szívből meggyűlölte. Azt valóban emlegette az édesapám, és erre még gyerekkoromból emlékszem, hogy amikor Pesten keresztül jöttek haza a hadifogságból, az ÁVO-sok kezelésébe kerültek. A jól tájékozottak arra figyelmeztették a többieket:

              „Vigyázzatok, mert ezek annyira gyűlölik a magyarokat, hogy amikor visszatértek a fogolytáborból, megfogadták, hogy az egész Andrássy út végig lesz rakva keresztény fejekkel!”

               Mit ad Isten és a kommunista fantáziátlanság! Olvasom a Képes történelem című kiadványt, amelyet Asperján György válogatott és állított össze, és amiben az ifjúság hülyítésére, a következőt nyomtatta ki fehéren-feketén, mint egy bizonyos Csehi Károly nyilaskeresztes párttag, és egykori SS-katona nyilatkozatát:

              ”Én tíz évet ültem, de most bosszút állok. Az Andrássy út zsidó fejekkel lesz kirakva!”

              Vagy hinnem kell a nagy lelkek éteri találkozásában, mert én ezt már, a Móra 1982-ben adta ki a könyvet, legalább 35 évvel korábban hallottam, hátsó gombolós gyerekkoromban, csak egészen más szereplőkkel.

              Nem szólva arról az egyszerű tényről, hogy csak azért, mert zsidó, Magyarországon még 1956-ban sem nyírtak ki senkit. Még a főmuftik, „a négyes fogat tagjai” is kivétel nélkül megúszták az akasztófát, pedig ők valóban végrehajtották, ha nem is a szó szoros értelmében, az említett fenyegetést.

              Gyorsan híre terjedt a faluban, mert még nem fásultak bele az emberek örökös együttérzésbe, bár nem sokára ennek is eljön az ideje. Amikor mindenki együtt érez majd mindenkivel. A Rákosi-rendszerrel akkor kezdtek az emberek ismerkedni.

              Maga a főkolompos is átjött melegen érdeklődni:

               „Mi van az Andrással? Hallom, hogy őrizetbe vették. Nem engedem bántani! Holnap bemegyek a rendőrségre, és szólok az érdekében.”

              De térjünk vissza a második napra! Anyám megérzése szerint a felbujtó nem lehetett más, mint egy férfiszabó, aki a bombázások elől, úgymond, húzódott le Kecelre, és szintén párttag volt, sőt talán titkár. Az utcánkban is lakott, de úgy viselkedett, mintha yehuk törzséből származott volna, akik szerint a kereszténytől kapott jóindulatot nem kell viszonozni, mert az ebhitű.

              Gyakran meglátogatták a gyerekei, és ilyenkor mindig nálunk kaptak, teljesen ingyen, éjszakai szállást. Az édesanyám szimata nem csalt, mert másnap reggel a rendőrőrsön kivel találkozott? Barabás Andor férfiszabó-mesterrel, aki saját bevallása szerint csak azért tartózkodott ott, hogy tegyen valamit apám érdekében. Azt nem vallotta be, hogy jót vagy rosszat?

              Apám az örök optimista még hitt is neki, bár anyám igencsak kötötte az ebet a karóhoz, hogy ez egy hétpróbás, alattomos gazember.

              „Sok ilyen becsületes ember kéne!” – hangsúlyozta a rendőrség várószobájában anyám előtt, amiben csak igazság volt, de egy becstelen ember szájából mosdatlanul hangzott.

              Délután is meglátogatott bennünket, de akkor már ajtót mutattunk neki. Magyarul úgy mondják, hogy anyám: eltanácsolta, kirúgta, kiutasította, kivágta, kiadta az útját, kipenderítette, kitette a szűrét, kibillentette, kirepítette, becsapta előtte az ajtót, kizamekolta, kipasszolta, de t-ön nem rúgta. Túlságosan szemérmes asszony volt az anyám. Sajnos, ilyenre még nem is gondolt.

              Mindenesetre a rendőrségen már találkozott a sorakozó tanúkkal, akik a jegyzőkönyvet jöttek aláírni. Talán a nevét mindegyik le tudta írni. Az egyik a hátsó szomszédunk volt: Hugyi Antal.

              Az ő családjáról tudni kell, hogy a lányok az anyám használt ruháiban jártak. A felesége mindig anyámnál tette letétbe a pénzecskéjüket, hogy az utolsó fillérig el ne kártyázza és igya a férjeura. Aki, ha részegen hazatántorgott, a helyzet „ura” is volt, mert végigverte a családját, és ha az asszony pénzt kért tőle kenyérre a lányainak, két nagy ütés között azt harsogta:

              „Etess velük répát!” /Mármint marharépát!/

              A másik notórius tolvaj volt, akit már senki sem fogadott fel napszámba a faluban, mert annyira enyves volt a keze: Falus Mihály. Erényeit azzal tetézte, hogy később kerékpárlopásra specializálta magát, és ebből volt némi bevétele. A miénkkel egy szép nyári éjszaka kellős közepén hajtott el.

              A felesége az anyám kölcsönéből varratott ruhákat a kislányainak valamilyen nevezetes alkalomra. Aztán a forintokat igen ritkán láttuk viszont. De soha nem kértünk lehetetlent senkitől. Ha nem adták meg, akkor tudtuk, hogy rosszul megy a kerékpár-kereskedés.

              Ennek a fiával, aki nem tehetett apja bűneiről, de én sem az apáméról, egyszer mégis olyan jóízűen összevertük egymást a kisliget bejáratánál, hogy még most is érzem a verés aromáját.    Egy évvel idősebb volt nálam, de én voltam az igazságosztó.

              Amikor felnőtt, villanyszerelő lett belőle, és feleségül vette az egyik osztálytársnőmet, aki kibírta vele addig, amíg időben, mert nagy piás volt, el nem patkolt.

              A harmadik egy nyomorék ember. Egy kis trafikja működött az előttünk lévő terecskén, de a szatócsboltunk rontotta a forgalmát. Talán ezért szállt be a bandába.

              Palásti Károlynak hívták a szerencsétlent. Miután apámat elhurcolták, és én megjelentem a trafikja előtt, majdnem kitörte a frász. Pedig hány éves is voltam?

              Ötnél már több, de hatnál kevesebb. Magasságom pedig nyolcvan centi lehetett. A soványságomat, bocsánat, girhességemet anyám ekkoriban azzal magyarázta, hogy kákabelű vagyok, és abban is sok kukac nyüzsög.

              Odajártam a trafikhoz, hogy nézegessem az eladásra kirakott Ludas Matyi rajzait. Még most is látom, ahogy Mindszenty József, mint háborús uszító magasodik feketén és vészt jóslóan a címoldalon. Sajnos olvasni még nem tanítottak meg. Csak nézni, és megjegyezni!

              Szegény Karcsi bácsi! Idővel még a segítségemet is fölajánlottam néha, amikor kacska karjával nehezen emelte le kerékpárjáról a hatalmas cigarettás dobozokat. Lehet, hogy azt hitte, bosszantani akarom, pedig eszemben sem volt.

               A kiszolgáltatott emberbe belerúgni nem vált szokásommá! Engem az utca meg a könyvek nem arra neveltek.

              Apámat a harmadik napon átvitték Kiskőrösre. Ott már működött egyszemélyes ÁVH-s kirendeltség.

                                                                         

                                                           Mindszenty az ÁVH-n

 

              Mikor tartóztassanak le egy magyar főpapot Magyarországon? Természetesen karácsonykor.

              „Röviddel azután belép a szobába egy magas, tagbaszakadt, bivalynyakú és vadtekintetű politikai rendőrtiszt, aki csak annyit vet felém:

              „Én partizán voltam.”

              Beszél ugyan magyarul, de az arca nem magyar. Gyűlöletét már régóta gyűjthette ellenem. Nézni sem jó romlott, gyűlölködő arcát. El is fordulok. A mozdulatából azt sejtem, hogy kissé távolodik tőlem, egyszerre nekem fut, és csizmával, egész erejével belerúg födetlen gerincembe. Ő is, én is a szemközti falnak esünk. Többet akkor, úgy látszott, nem is tud rúgni. Valami luciferi örömmel az arcán, pihegve mondja:

              „Életem legboldogabb pillanata volt ez.”

              Hogy a valóságot mondja, azt le tudom olvasni kéjesen eltorzult arcáról.

              Most újra az őrnagy jön be./Dr. Décsi Gyula/ Kiküldi a partizánt, gumibotot vesz elő. Sohasem gondoltam, hogy a gumibotig is eljutok egyszer életemben. Legyűr vízszintesen, és elkezd ütlegelni. Talpamon kezdi és megy mindig feljebb.

              A gumibot suhogásaira a szomszéd szobából és a folyosó felől a kórusszerű diadalmas kacajt. Nők és férfiak vegyesen vannak a közelemben, s ha jól tudok a harsogó kórusszerű kacagásból következtetni, úgy most sokkal többen vannak jelen, mint ahányan a kihallgató helyiségben voltak.

              Az őrnagy továbbra is egymásután méri rám az ütéseket. Bár kimerülten liheg, e nem hagyja abba a kínzásomat, hiszen nagy gyönyörűsége lehet abban, hogy végre elérkezett az óra, amikor Magyarország hercegprímását levetkőztetve botozhatja.

              Összeszorítom a fogaimat, de a hangot nem sikerül mindig visszatartanom. Nyöszörgök fájdalmamban. Elég a testnek a magáé, de mintha a lélek még jobban égne.”

                                                                                         Mindszenty: Emlékiratok/részlet/

 

                                              Egy Lukács-tanítvány: Eörsi István

 

              A jó mag, ha termékeny talajra hullik, bizony legalább nagy giz-gazember lesz belőle. Fél téglával döngette a mellét a fent nevezett emberke, amikor azt kérdezték tőle, kinek az „emlőin” nevelkedett:

               „Én voltam Lukács György elvtárs legutolsó tanítványa.”

              Az idézett „műve” /opusz 1./, amelyet 1991-ben írt, amikor II. János Pál pápa nálunk járt, ezt bizonyítja:

                                                            Látogatás előtt

 

                                                   Wojtyla úr, az a gondom,

                                                   hogyha ön hazánkba jön,

                                                   költségesebb lesz a kondom,

                                                   s kétségesebb az öröm.

                                                   Ön mint szex-specialista,

                                                   megmondja, mit nem szabad-

                                                   készen a tilalmi lista,

                                                   s behúzom a farkamat.

 

 

              Ő volt Karol Woytila egyik „magyar” merénylője, aki ezért legalább annyi zsozsót kapott, mint Ali Akcsa a pisztolylövésért. Csak azt le is ültették, de ez a magyarországi még mindig áll, mint faszál a liberális erdőben. Íme, a demokratikus ellenzék egyik oszlopos tagja!

 

                                                                        

                                                                   A látogatók

 

              A tévedések elkerülése végett: Ez a rövid és a való életünkből kiragadott kép, nem akar rivalizálni a magyar írófejedelem, aki szintén yehuk törzséhez tartozik, még mindig jelen időben!, Konrád György zseniális alkotásával, amelytől már régen elájult Európa. Valamikor azt tanultam, hogy mindig keressük meg egy irodalmi mű eszmei mondanivalóját.

               De én az ő alkotásában semmi ilyesmit nem találtam egykoron, ezért azt ajánlom az olvasóknak, hogy azt ne koptassák, de annál inkább ezt olvassák, mert ennek, amellett, hogy rövidebb, még eszmei mondanivalója is van.

              Tehát 1948-ban járunk, a tanév elkezdődött, és hajtók ráuszították a pedagógusokra a kopókat, mint a spanyol hódítók a bennszülöttekre kiéheztetett kutyáikat.

              Egyik tanárnő így emlékezett a varázsos fordulatra.

              „1948 életem legboldogabb éve volt. Ekkor kaptam a kezembe a tanítói kinevezésemet. Végre én is taníthattam, mint az én drága jó apám, aki tanított is, meg kántorkodott is egész életében. Megbecsült ember volt. Az mondta a hangjáról egyszer egy hozzáértő, hogy egy kis képzéssel még Nabuccóból a Zakariás imáját is elénekelhetné az Operaházban.

              De térjünk vissza az én boldogságomhoz! Megindult a tanév, úgy, ahogy szokott, még szeptember elsején. Az én aranyos tanítványaim úgy megszerettek, minden nap virágot hozott valamelyikük. Én imádtam tanítani. Egy hónapig minden ment a maga legszebb útján. Aztán az egyik tanítási napon, nagy megrökönyödésemre, két neveletlen férfi, kopogtatás és köszönés nélkül kinyitotta az ajtót, és leült a leghátsó üres padba. Fiatal voltam még, dehogy mertem megkérdezni, hogy kitől kaptak rá engedélyt.

              Mind a két férfi keceli volt, a yehuk rokonságából. Az én édes jó apám és anyám mindig a legjobb viszonyban volt a Seidnerékkel, a Vetőékkel és általában az egész yehu-törzzsel. Barátnőm is volt közöttük, nem is egy.

              Amikor kicsengettek, az egyik férfi elkérte a tankönyvemet holnapig, és megígérte, hogy föltétlenül meglátogatnak az első órán. De nélkülük semmiképpen ne kezdjem meg az órámat!

              Amikor déltájban hazaértem, szinte beestem az ajtón az idegességtől, és még sápadt voltam, mint a fal. Ájulásra készültem, de az én áldott szüleim ebben megakadályoztak, mert részvéttel vettek körül:

              „Mi történt, drága kislányom? Bántott valaki?”

              Fogvacogva meséltem el az én drága, jó szüleimnek az iskolai jelenetet. Szegények, rosszabbul lettek, mint én! Nem győztem a fejükre hordani a hideg vizes zsebkendőket, és szóval is csillapítani izgalmukat:

              „Ne nyugtalankodj, drága anyuskám! Udvarias emberek voltak a maguk nemében.

Apuskám, kedves, te se nyugtalankodj! Csak a tanításról volt szó, és elkérték a tankönyvemet holnapig.”

              Egész délután gondtól terhesen és csendben jártunk le-föl a lakásban. Amikor a drága szüleim, az idegességtől kimerülve, ágyba estek, nekiültem, és elkészítette a holnapi óra vázlatát. A kedveseim után én is lefeküdtem, de már előre tudtam, hogy úgyis többet virrasztok, mint alszom.

              Pedig meglátogatott az álom, és a múlt egyik kedves jelenetét idézte föl nékem. A bűbájos gyermekkoromba vitt! Kurcz esperes úr szalonjának egyik díványán ültem, és hallgattam és néztem a falu négy legintelligensebb emberének kártyacsatáját a mahagóni asztalon.

              „Nagy marha vagy, te gyógyszerész, ha ilyen lapra nem mertél hívni!” – így dorgálta a tiszteletes úr a barátját.

              A folytatás megszakadt, az édes álom rövid volt, mint a felhőtlen gyermekkor. Amikor hajnal felé karjaiba vett újra az álom, az egészen máshová vitt. 1919-be, amikor még meg se születtem, csak hallottam róla. A káplán urat lelőtték a vörösök, de az esperes urat nem találták el. Egy tömeget láttam, amelyik az öklét emelgette az esperes úrra, de akkor az én bátor apácskám kiállt, és odakiáltotta a parasztoknak:

              „Ti ökrök, ne bántsátok az orra miatt a Kurcz esperes urat, mert ő nem zsidó, hiszen még a nagyapja is kanonok volt.” Az én édes jó apám még álmomban is kiállt a barátaiért.

              Több álom aztán nem kerülgette a pillámat. Megnéztem az órámat. Fél hat volt. Csendben felöltöztem, hogy a kedveseim édes álmát ne riasszam el. Felöltöztem a legszebb ruhámba, és újra meg újra végig gondoltam a tanítanivalót.

              Már hét órakor benn ültem a tanteremben. Az én drága tanítványai már fél nyolcra összejöttek, és csendben beszélgettek. Pedig máskor milyen vidáman csacsogtak! Vártuk a LÁTOGATÓKAT. Bátorításul mondtam nekik, az én kis aranyosaimnak, hogy mindent szép hangosan, jól hallhatóan mondjanak.

              Nyolc órakor megjelent a két férfi, akiknek egy egész éjszaka nem volt elég, hogy megtanuljanak köszönni, de mi azért viszonoztuk:

              „Osztály, vigyázz! Köszönj!”

              „Dicsértessék a Jézus Krisztus!”

              „Mindörökké! Ámen.” – válaszoltam én, és így szóltam hozzájuk:

              „Mondjuk most együtt! Hiszek egy Istenben, hiszek egy Hazában, Hiszek egy isteni örök Igazságban, hiszek Magyarország feltámadásában.”

              Aztán elkezdődött az óra, és az én drágáim olyan szorgalmasan jelentkeztek, annyi okosat mondtak, hogy meg lehettek velük elégedve a LÁTOGATÓK.

              Az órát így fejeztük be:

              „Osztály, vigyázz! Köszönj!”

              „Dicsértessék a Jézus Krisztus!”

              Minden gyermekemet kiküldtem a tanteremből, és a vendégek csak annyit mondtak:

              „Tetszett az óra. Csak a Magyarországról szóló hiszekegyet ne mondják többé! Felejtsék el!”

                                                                                                                           /Sz. G. tanítónő/

 

 

                                                                    1949

 

 

                                                      A NÉKOSZ legendája

 

                                                       Sej, a mi lobogónkat

                                                       Fényes szelek fújják,

                                                       Sej, az van arra írva:

                                                       Éljen, a Szabadság!

 

                                                       Sej, szellők, fényes szellők,

                                                       Fújjátok, fújjátok!

                                                       Holnapra megforgatjuk

                                                       Az egész világot!

                                                                                                                   Jankovich Ferenc

 

              A második világháború után szerte az országban ezt a szöveget egy csángó dallamra. Ezek az ifjak mind népi kollégisták voltak, akik 1945 és 1949 közötti magyar történelem egyik egyedülálló és nagyhatású mozgalmának a résztvevői voltak.

              A népi kollégiumi eszme az 1930-as években született meg a népi írók körében. Az alapötlet szerint bentlakásos internátusokat kell létrehozni, ahol szegény sorsú, de tehetséges gyerekek tanulhatnának. Biztosítanák számukra a szállást és, és ők tanulmányaik elvégzése után visszatérnének szülőföldjükre.

              Így idővel kialakulna egy paraszti származású értelmiségi réteg, amely ismerné saját osztályának problémáit, és kellő tudása lenne azok megoldásához. Ezzel a gondolattal már a háború előtt Teleki Pál és Kállay Miklós is rokonszenvezett. Ezért alakulhatott meg már 1939-ben az első, a Győrffy István Kollégium.

              A háborút követően erős kommunista befolyás alatt álltak, hiszen a kollégiumi mozgalom fő támogatói Rajk László és Révai József voltak. 1946-ban már országos szervezetük is létrejött, a NÉKOSZ.

               Egy – egy kollégiumba hasonló érdeklődésű fiatalok jártak. 1948-ra 158 - at sikerült létrehozni. Az általános iskolás, a középiskolás és az egyetemi kollégiumok mellett szakkollégiumok is létrejöttek. A békéstarhosi zenei, a Derkovits és a Nagy Balog János képzőművészeti kollégiumok. A feltűnt tehetségek jelesebbjei: Nagy László, Juhász Ferenc, Soós Imre, Horváth Teri, Szirtes Ádám, Berek Kati, Váradi Hédi, és a többi. Sajnos majdnem mindegyiknek kisiklott élet és önemésztő emberi sors jutott.

              Gyűléseken vettek részt, tüntetést rendeztek Tito tiszteletére magyarországi látogatása alkalmából. Rajk László és Veres Péter volt a kedvencük, és ez is lett a vesztük.

              Amikor 1949-ben Rajkot koholt vádak alapján bíróság elé állították, a NÉKOSZ

napjai meg voltak számlálva.

              A teljhatalomra törekvő „négyes fogatnak” nem volt ínyére egy öntudatos magyar értelmiség. Azt sokkal nehezebb lett volna „palira venni”.

              Sürgősen fel is oszlatták a mozgalmat. Akit lehetett, megvették maguknak, mint Juhász Ferencet. De a többségükre a mellőzés, meghasonlás és sok esetben tragédia várt: Horváth Teri, Soós Imre, Nagy László, B. Nagy László, Huszárik Zoltán és a többiek.

              Aki nem tartozott a yehuk törzséhez, nemigen rúghatott labdába, kivéve a goj „aranycsapat” tagjait, akik számukra is szállították a nemzetközi babért. A más területen kitűnőknek a hazájukban ritkán jutott sikerélmény: Körhinta, Liliomfi, Szindbád.      Megcsinálták a három legjobb magyar filmet, ez maradt utánuk.

              A tragikus magyar történelemből csinált magának üzletet Jancsó Miklós, ez a buznyák és szellemileg eltévelyedett, impotens rendezőcske. Minél előbb legyen neki nehéz a föld! Lehetőleg ne a magyar, mert az úgyis undorral kiveti magából.

 

                                                                         

                                                             Anyám és az ÁVH

 

 

              Apámat elvitték Kiskőrösről, de nem tudtuk, hogy hová. Az édesapja és anyám Pesten keresték. Fodor Böske néni, mert anyám után én is csak így neveztem, vezette őket börtönről börtönre. Széles választék volt belőlük Budapesten, ha másból nem is:

Tutaj utca, Áfonya u., Mosonyi út, Gyűjtőfogház, Kistarcsa, Böszörményi úti csendőrlaktanya, Csepel: Királymajor, Kispest: Rendőrlovassági laktanya, Mátyásföld, Pestszentlőrinc: Attila u., Pestszenterzsébet: Gubacsi úti téglagyár, Rákospalota: Árpád u. 10., Andrássy út 60., stb.

              Mindenütt azzal utasították el őket a „portások”, hogy ebben a „szállodában” nem lakik ilyen egyén. Este azzal jöttek meg lelombozódva, hogy Pesten nincs. Később kiderült, hogy éppen akkor Szegeden, a Csillag Szállóban, utaltak ki számára egy komfort nélküli szobát. Mint hajdanában-danában Rákosi Mátyásnak, akit aztán egész életében bosszantott a „szegedi gondolat.”

              Két nap múlva megállt előttünk egy motorkerékpár. Az egyik keceli pék, Kosócki vezette a Sachs--ot, bizonyára pártmunkára mozgósították. Egy rendőrt hozott a motoron, és az felszólította anyámat, hogy készüljön, mert a kiskőrösi rendőrkapitányságra viszik. Ez az utasítás! Anyám már azt se kérdezte, hogy kinek az utasítása, mert tudta, hogy ezek a „végrehajtók” olyanok, mint a bábok. Idegen kéz mozgatja őket, sokszor maguk se tudják, kinek a mocskos keze.

              Anyám zavarba jött, ami igen ritkán esett meg vele életében, de azért tisztességesen felöltözött a nyári ruhájába. Kiskőrösig tépegette a szél fejéről a kendőt, de nem sikerült elrabolnia. Bár a hátsó ülésen ajánlatos volt a fogantyúba két kézzel kapaszkodni. Aztán a Kosócki Pali megállt a rendőrség előtt, ahol a kapuban egy rendőr várta. Anyám vett egy mély lélegzetet, és elmondta magában, hogy Istenem segíts, azzal belépett a kapun. „Mit akarhatnak ezek tőlem?” – forgott az agyában.

              Rövidesen megtudta, mert a rendőr kétrét görnyedve bekopogott az egyik ajtó, és amikor belülről beleegyeztek, kitárta anyám előtt az ajtót. Aztán, mintha köddé vált volna, gyorsan fölszívódott.

              Kiből állt a fogadóbizottság? Egyetlen vörös hajú, nagy fülű cingár fiatalemberből, aki nem volt magasabb anyámnál, és nem hordott egyenruhát. Most már csak az volt a kérdés: ÁVO-s vagy már ÁVH-s? Aztán az eszébe nyílalt, hogy erről a lényről az a hír járta Kecelen, hogy a kiskőrösi jegyző lányát megerőszakolta, és az öngyilkos lett szégyenében. „No, lássuk az adut!” – gondolta anyám.

              Falusnak vagy Falusinak mutatta be magát, de teljesen mindegy, úgyis álnév volt.

              Ez a valaki azt mondta anyámnak, hogy zárja be az ajtót. Engedelmesen bezárta.     Gondolván:

              Legalább nem lesz gyors segítsége ennek az embervakarcsnak, ha ütlegre kerül a sor.

              Kemény hangon rögtön a tárgyra tért:

             „Vetkőzzön le!”

              Anyám csak a fejét rázta, erre ráförmedt:

              „ A gumibotot ismeri-e?”

              Azt válaszolta anyám egy kissé szenvtelenül:

              „Hallomásból.”

              A civil férfiú, aki éppen akkor vagy Falus volt vagy Falusi, a szekrény tetejéről leemelt egyet, és a tenyerét ütögette véle. Igen hatásos volt, de közben kopogtak az ajtón.

              „Nyissa ki!” – hangzott a nyers ukáz, és a gumibot a szekrényre került. Anyám kitárta, és ekkor egy háromrét görnyedt rendőr lépett be az ajtón, azután a korcs asztalára egy papírlapot helyezett:

              „Azoknak a névsorát tartalmazza, Falusi elvtárs, akik Soltvadkerten és Kiskőrösön az Új Ember című katolikus újságot járatják.”

              A civil kaján mosollyal megköszönte. Aztán a rendőrség ki is hátrált, mint egy utolsó cseléd.

              Anyám a jelenet reá gyakorolt hatását így összegezte:

             „Őszintén mondom, nem szántam volna leköpni mind a kettőt.”

              Aztán az a korcs, megint a zárt ajtó mögött tovább makacskodott. Át akarta küldeni a szomszéd szobába, amelynek ajtaját az azonos tapéta szinte láthatatlanná tette.

              De anyám erre sem volt hajlandó.

              Dühében nem tudta másként megszégyeníteni, minthogy mindkét karját magasra emeltette, mondván, nincs-e nyilaskereszt a hóna alá tetoválva. Megnézte, és nem volt. Újabb kopogtatás zavarta a meghitt együttlétet.

              De aki most bejött, nem volt más, mint a Juhász Miska bácsi, a császártöltési rendőrparancsnok, apám unokatestvére. Aki legalább annyira féltette anyámat, mint mondjuk a férje vagy a fia.

              Borbényi János, aki naiv festő is volt, áldott legyen az emléke, hívta fel őt Kecelről, és értesítette, hogy apám után anyámat is elvitték. Miska bácsi rögtön a nyomába is eredt.

              Anyámat rögtön kiküldték a szobából, aztán kettesben tárgyaltak. Falusi utasította posztoló rendőrt, hogy kísérje a cellájába, mert holnapig vendégük lesz. Amikor rázárták az ajtót, megnyugodott. Itt már legalább nem fogják zaklatni. Szétnézett, hiszen ilyen helyen még úgy sem járt:

              Hová hajtsa a fejét? Csak deszkákból összetákolt priccs volt a cellában, rádobva két takaró. Lefeküdt, betakarózott és nyomban el is aludt.

              Aztán másnap reggel egy riadt rendőr ébresztette:

              „Hallja, fiatalasszony, maga az éjszaka igencsak rám hozta a frászt.” Anyám kérdőn nézte.

              „Egész éjjel magára vigyáztam, de ennyi nyugtalanságot még a saját feleségem sem okozott a harmincéves házasságunk alatt. Isten látja lelkem, azt hittem, hogy meghalt. Nézegettem be a cellaablakon, de minden alaklommal ugyanabban a helyzetben feküdt. Estétel egészen az ébredésig.

              Már azt hittem, hogy meghalt. Úgy éjféltájban aztán már nem bírtam lélekkel, mondom, megnézem ezt a fiatalasszonyt, hátha orvosra van szüksége. Olyan csendesen és békésen szuszogott, hogy még engem is elálmosított itt a székemen ülve.”

              „Tudja, akinek tiszta a lelkiismerete, az mindig nyugodtan alszik.” – válaszolta anyám, és megigazította a ruháját, a kendőjét újra a fejére kötötte. De azt még hozzátette, mert igen szimpatikusnak találta ezt a középkorú rendőrt:

              „Már kislánykoromban is sokszor emlegette a nagyanyám, akinél a legjobban szerettem aludni:

              „Jó alvókád van, kislányom, ha még arra sem ébredtél föl, hogy az éjszaka zörgött-villámlott.”

              „Mondtam is neki: „Azt álmodtam, hogy zengett az ég.”

              „Még hogy zengett? Nézz ki az ablakon, a legnagyobb nyárfát szétvágta a villám.”

              „Az pedig, az épen maradt négy társa között, ott feküdt szétforgácsolva a nagyanyám háza előtti téren. De amikor megláttam, sírni kezdtem, mert éppen azon a nyárfán láttam egyszer egy faluba tévedt mókust. Életemben először és utoljára láttam ilyen közelről. Ez az apró állat valamiért bemerészkedett majdnem a falu központjába.

               Mindenki csak körülállta a fát, és egyetlen embernek se jutott eszébe bántani egy ártatlan kis állatot. Még a legrosszabb kölykök sem dobálták meg. Azt hiszem, kaptak volna néhány taslit a felnőttektől. De hát ez valamikor a harmincas évek elején volt.”

              „Azt hiszem, kedves fiatalasszony, hogy mára már nagyon megváltoztak az emberek.” – mondta igen halkan az én rendőröm, aki el is ment, hogy megnézze, mi lesz reggelire. Hallottam is nemsokára, hogy elég hangosan hadakozik a szakácsnővel, aztán csüggedten jött vissza.

               Feltolta a sapkáját, és megkaparta a fejét nagy bosszúsan, és olyan arcot vágott, mint, aki éretlen almába harapott. Szégyellte, hogy egy szakácsnő ilyen félvállról beszélhetett vele.

              „Azt mondta ez a sárkánykígyó, hogy magát nem jelentették tegnap este. Nem is kaphat reggelit.”

              „ A szakáccsal – különösen, ha nő az illető - nem jó haragba lenni. Köszönöm, hogy fáradozott értem, de kibírom én ebédig. Maga mit szokott éhomra enni? Tegnap délben ettem utoljára, a vacsoraidőt meg végigaludtam.”

              „Értem a célzást, fiatalasszony. Én éhgyomorra pálinkát szoktam inni. De itt még az sincs. Vissza is megyek ehhez a hárpiához, aztán bejelentem, nehogy délben se legyen ebédje.” – mondta szolgálatkészen, és már többé nem is láttam.

              Biztosan lejárt közben a szolgálati ideje, mert olyan hat óra lehetett.

              Nem kellett délig várnia, mert tíz óra körül megjelent a nagyanyám, és szalonnát, kolbász, kenyeret vitt neki egy asztalkendőben. Ez bizony igen jól jött, mert a rendőrre nemigen hallgatott a szakácsnő. Délben sem kapott még egy tányér levest se.

              Pedig igen tüsténkedett a konyhán, bár mint a rendszer megbízhatatlan ellenségére úgy tekintett rá a mozgalmár szakácsnő, és dehogy engedte volna a levest megsóznia, hiszen, az ilyen reakciósoktól kitelik, hogy patkánymérget szór az elvtársak ételébe.

              Két nap múlva, immáron fogságának harmadik napján, Nagy Ottó rendőr egy levelet csúsztatott nagy titokban anyám kezébe. Üzenet volt a Miska bácsitól:

              ”Holnap elkísérnek Kecskemétre, hogy kihallgassanak. De ne ijedj meg, mindjárt vissza is hoznak!”

              Egy nagyon rendes rendőr, úgy látszik, Kiskőrösön csupa ilyen ember szolgált, kísérte ki a hajnali vonathoz. A napkeltét jelző süthenyős időben és a néptelen utcákon elvőgyeltek az állomás felé. Közben anyám lelkére kötötte az a rendes férfi:

              „Én csak hivatalosan leszek a kísérője, fiatalasszony. Amikor fölszállunk a kocsiba, egyikünk az egyik végébe, a másikunk a túlsó végébe telepszik. Egészen Kecskemétig így utazunk. Nehogy megszökjön, mert nagy bajt hozna mindkettőnkre!”

              Hová is szökhetett volna? A bugaci betyárok közé? Igaz, hogy nem lett volna megalázó: Rózsa Sándor úriember volt az akkori banditákhoz mérve.

              Hosszú volt az út, mert bár először Pestnek tartottak, de azután egy mellékvonalon, Fülöpszálláson átszállva, érkeztek meg Kecskemétre, éppen alkonyattájban.

              Az a bizonyos tisztességes magyar rendőr sajátos stratégiával kíséret Anyámat. Ha valami fontos közlendője volt, felzárkózott hozzá, és halkan elmondta, majd újra lemaradt. Egy sajátos koreográfia szerint tették meg az egész utat. De máskülönben az egész úton olyan távol ült tőle, még a váróteremben is, mintha semmi közük nem lett volna egymáshoz.

               Ahogy távolodtak a kiskőrösi fogdától, fokozatosan nőtt közöttük a távolság. Amikor átszállásra vártak, Fülöpszálláson, a legtávolabbi padot választotta. Amikor a kecskeméti börtönhöz közeledtek, a bejárat előtt tíz-tizenöt lépéssel állt csak melléje.

              Anyámnak volt ideje gondolkodni. Akkor merült föl, hogy apámnak el kéne rejtőzni, ha majd kiengedik a tárgyalásig. És mindjárt eszébe is jutott egy jó lehetőség: álnéven-nagyvárosban élni és dolgozni. Mint a hajdani betyárok a sűrű erdőkben, most elrejtőzni Budapest dzsungelében.

                                                                         

                                                            A fogoly első élményei

 

 

              Tehát alkonyattájt megérkeztek a kecskeméti börtönhöz. A kísérője rutinosan bezörgetett, mire egy középkorú ügyeletes kinyitotta az ajtót. Olyan korú lehetett, mint a kísérője, szak szálasabb, sűrű szemöldökű és magasabb homlokú. Látszott, hogy nem hivatalos vendéget várt, mert még a kabátját sem gombolta be, és fejére csak feldobta a sapkát. Valószínűleg unalmában szundikálhatott, és valami kellemes álomból riasztotta kopogás, ezért elég morcosan nézett ránk.

              Az aztán néhány lépcsőn fölfelé lépkedve, bevezetett az őrhelyére, egy szűk irodába, amelynek minden dísze Lenin, Sztálin és Rákosi képe volt. Egy asztal, egy szék, a szunyókáláshoz, és a sarokban egy széntüzelésű Lampert kályha, de a nyár közepén éppen szolgálaton kívül.

              Aztán amikor alaposan megnézte anyámat, a gonosztevőt, látszott rajta, hogy ilyen fiatal és jámbor arcú nőkkel ritkán akad dolga. A kabátját is begombolta a tiszteletére, és a sapkáját letette az asztal szélére, és munkához látott.

               Először is a kísérő rendőrrel eljátszotta az átveszem, átadom játékot, és az egész napos tisztességes kísérője jó éjszakát, és szabadság elvtársat köszönve lelépett.

              „Fiatalasszony! Legyen szíves letenni az asztalra a gyűrűjét és a fülbevalóját. Ezeket majd mi megőrizzük, és amikor hazatér, visszakapja.”

              Anyám kiszedte az ükanyámtól származó örökségét, és letette az asztalra. A most már nem rigorózus rendőr beletette őket egy kisalakú cukros zacskóba, és ráírta a tulajdonos nevét, majd az egyik alsó fiókba csúsztatta a többiek közé. Aztán megkérdezte:

              „Nézze, két cella közül választhat. Jó kedvű társaságba akar kerülni, vagy megelégszik egy csendes vénasszony szomszédságával?”

              Anyám társaságkedvelő ember volt, de most csak, az egész napos strapa után, igen áhította pihenést és a nyugalmat. Az idős cellatársat kérte, mert nemigen volt beszélgetős kedvében. A nénit választotta, és igen jól tette, mert megtapasztalta, hogy miért osztogattak még hatvan fölötti idős asszonyoknak is 6 hónapot. Mindjárt lekáderezte, mert úgy köszönt előre:

              „Dicsértessék a Jézus Krisztus!”

              „Mindörökké. Ámen.” - mondta rá egy álmából fölriasztott ősz hajú és sovány arcú alacsony nénike, aki – állítása szerint - igen hasonlított a Panna dédanyámhoz.

              Anyám gyorsan megvette az ágyát, amelyik komfortfokozatban nem múlta felül a kiskőrösit, és nyugodt álomra számított.

              De a szomszédja igen megörült, hogy cellatársa akadt, mert, mint az idősebb asszonyok általában, ige szeretett volna vele társalogni. Anyám egy rövid beszélgetésben elárulta, hogy hova valósi és miért hozhatták ide. De nem is ez volt az idős néni célja, hanem az, hogy valakinek végre elpanaszolhassa a bánatát:

              „Kedves lányom, biztosan hallottál már Bugacról. Sok legelő, meg homokbucka, de nagyon nagy szegénység. A háború előtt hatalmas marhacsordák voltak, de egy részüket elhajtották és megették a németek, a maradékot az oroszok. A gazdáknak mostanában, jó, ha van egy-egy tehenük, de nekem csak egy kecskét hagyott az isten. De bár ne adta volna még azt se! Mert miatta kaptam börtönben letöltendő hat hónapot.

              Az uram már húsz éve meghalt, azóta úgy élek a világban, mint a kisujjam. Olyan töpörödötten és magányosan. A kunyhót, amiben hosszú ideje már csak egy szál magam lakok, még a hites urammal építettük vályogból, a saját két kezünkkel. Rosszul mondom, mert van nekem állandó lakótársam épp elég! A kunyhót már az építéskor olyannak szántuk, hogyha tetőt rakunk föléje, ne csak minket fogadjon be, de a jószágunkat is. Mert a rókák nagy kárt tudnak okozni!

              Egy ideig volt egy rossz tehenem, de az oroszok elzabrálták. Még a tyúkjaimat is mind összeszedték, úgy hogy egy évvel a háború után beszereztem egy jámbor kecskét magamnak. Baromfit is keltettem, és azoknak a tojását vittem a szerdai piacra, hogy az árán minden, egész hétre való ennivalót megvegyek magamnak. A tejet, amit a kecskétől fejtem, meg csak én iszogattam reggelire, vacsorára. Így ment mendegélt az én életem a maga módján, szegényesen. De akkor a Kicsi, mert így hívták a kecskét, egyszer csak megbolondult.

              „Figyelsz rám, lányom?” – kérdezte közben anyámtól.

              „Figyelek, mondja csak bátran!” – buzdította álmosan anyám.

              Két hónapja, május elején, teleraktam a szatyrot tojással, szépen szalma közé ágyazva, nehogy valamelyik út közben összetörjön. Alkalmanként, főleg tavasszal és nyáron legalább negyven - ötven tojást is vittem egyszerre. Odafelé majd leszakadt alattuk a karom. Visszafelé meg a kenyértől, cukortól, meg amit még vásároltam rajta boltban. Hiába, öregszik az ember lánya!

              Most is, úgy ahogy szokta, egy füves placcra, kikötöm a kecskémet egy cölöphöz. Meg lesz ő úgy magában, amíg haza nem érek.

              Megyek - mendegélek, és cipelem a tojásokat, de igen óvatosan meggondolok minden lépést, mert nem szeretném, ha egy is összetörne. Egyszer csak ismerős mekegést hallok a hátam mögül.

              Te jó Isten, a cölöpről elszabadult a Kicsi, és hűségesen elindult a gazdája után!

              Talán megtettem már az út felét. A tojásokat óvatosan leraktam, és megpróbáltam magamhoz csalogatni, hogy a legközelebbi vastagabb fához kikössem. De aki ismeri ezt a jószágot, az tudja, hogy milyen makacs állat! Húzta maga után a láncát, de hiába könyörögtem, mert a mikor jó akáchajtásra talált, ez volt a kedvenc csemegéje, onnan még egy erős karú férfi is nehezen tudta volna elvonszolni. Majd csak lesz valahogy, hiszen nem szaladhatok utána világ végére, amikor engem vár a piac.

              A falu széléhez érve, mert tulajdonképpen egy nagy tanyavilág ez, ami azt jelentette, hogy ott már sűrűbben voltak a házak. Akkor vettem csak észre, hogy kifakadtak a tanács ősszel ültetett akácfái. Tele frissen zöldellő hajtással, amit azután az én Kicsim is észrevett. Le is tarolta őket eredményesen.

              Persze ezt mások is észrevették, mert a piac felé tartott minden irányból a nép. A legtöbben jót nevettek rajta, hogy nem nő az égig a tanácselnök fája. A besúgók, mert ilyen emberfajta mindenütt akad, már szaladtak is jelenteni. A kecskét most már, hogy jól lakott, könnyű volt kikötnöm. De a tanácselnök a piacon rám talált, és nyilvánosság előtt lehordott a sárga földig:

              „Maga tönkretette a nép vagyonát, a frissen ültetett fáinkat. Az egész közösség tulajdonát. Ezek a fák jövőre már virágoztak volna.” Sok ehhez hasonlóval leckéztetett ott a nép előtt.

              Ez a Hlipala Pali, budapesti ember volt, biztos házmester. Aztán belépett a pártba, ott meg is becsülték. Ezért lett belőle Bugacon tanácselnök. De nem sokra becsülte a falu népe.        Az istenadta az egyik elvtárs temetésén részegen, klott-gatyában jelent meg. Mekkora becsülete lehetett a nép közt? Elgondolhatod, lányom.

              Igen szégyelltem, magam, mit tagadjam, de hát csak bocsánatot kértem a károkozásért. Az ügy nem is maradt annyiban, mert a népgazdaságnak okozott tetemes anyagi kárért, feljelentett. Be is voltunk idézve mind a ketten a bíróságra: a tanácselnök meg én.

              Tárgyalásra a kecskeméti ügyészség hívott. Láttam a bírón, hogy sokat somolyog a bajusza alatt, amikor az ítéletet kihirdette. Rám sózta a törvényben előírt hat hónapot.

              De azt is kikötötte, hogy, mivel magányos asszony vagyok, és benne a korban, további kár meg büntetés engem nem érhet. Ezért a tanács gondoskodjon a kecskémről, és naponta gondja legyen a baromfira. Vitesse ki a tojásokat a piacra, és az összegyűlt pénzt majd adják át a szabaduláskor a saját kezembe!

              Volt már látogatom a faluból, aki elmesélte, hogy vállalkozó a faluból nem akadt, ezért a tanácstitkár felesége személyesen intézi az ügyeket, és az én tojásaim kelnek el a piacon a legdrágábban.

              Úgy, hogy én itt úgy pihengetek állami koszton, mint akinek otthon a legjobb rendben mennek a dolgai. Még négy hónapom van hátra. Addig hadd nyűglődjenek a kecskémmel meg a tojásaimmal, és gyűjtsék szépen össze a pénzt, mert mire november innen kiengednek meg kell vennem a télire való takarmányt magamnak is meg a jószágaimnak is. Jó ember volt az a bíró. Isten éltesse sokáig!”

              Ezt még hallotta anyám, aztán most is nyugodt álomra hajtotta fejét. Azt álmodta, hogy egy asszony, biztosan tanácstitkár felesége feji a kecskét, és a tanácselnök felesége meg árul a piacon. Csak úgy kapkodják a népek a tojást, mintha az öregasszony tyúkjai aranyat tojtak volna!

                                                                Hétköznapok

 

              Másnap is megvirradt. A fogdmegek kinyitották a bűnösök és ártatlanok celláit egyaránt. Mindenki mehetett a WC-re mosakodni! Akkor tűnt fel csak anyámnak, hogy milyen sok emberrel együtt élvezi az állami vendéglátást.

               Természetesen a nőké volt az elsőség, az idős asszony lépett ki a folyosóra elsőként, mert anyámat jobban kábította még a mesehallgatás. Mert mese volt, józan ésszel föl nem fogható, abszurd eseménysor. Egy sarkaiból kifordult világ szemétdombján nőtt furcsa színű virág.

              A férfiakat utánuk engedték csak ki a folyosóra. Néhány pap is volt közöttük, csupa idős ember. Vajon mit véthettek a rendszer ellen azok a papok, akik a hitük szerint, az Istent szolgálták. Miért haragszanak rájuk, ha Isten a börtönőrök szerint nem létezik. A központban uralkodó országos börtön vezetőire gondolt anyám, akik négyen, mint a Magyar Dolgozók Pártja, irányítgatják ezt a rozoga állapotban lévő országot.

              Vagy a nemzetközi börzén felajánlani a világ országainak:

              Dobra verni őket, mind a négyet, igen alacsony áron, hiszen tisztességes mesterséghez egyikük sem ért. Használati utasításul mellékelni, hogy szájkosarat föltétlenül kell rájuk rakni, mert nemcsak ugatni, de harapni is tudnak. Legutóbb a MDP-beli Rajkot fojtották meg, és az áldozat testét még el is rejtették - kaparták.

              Most éppen egyik talpnyalójukat kényszerítik annak bevallására, hogy miért Kádárnak nevezi magát, ha csak „szarjancsinak” hívják. És ha ilyen néven hívják, megy is pitizni. Egyszóval az, aminek hívják. Aztán, ha a szájába vizelnek, még ki sem kéri magának.         Igaz, hogy nyelni is kell, mielőtt meg akar szólalni. Bár hiába mond bármit, a jegyzőkönyv szövege a hiteles: Csermanek János.

              Ezek a mi uraink és parancsolóink így szórakoznak. Négyen, mint egy egész Párt, és elszórakoznak a majálisokon, látva a degenerálódott tömeget, és elvtársaikra is vadásznak – szórakozásból.  Embernek nem nevezheti őket, aki ember, de hát akkor mik ezek? Valami földön kívülről idepottyant lények? Egyikük undorítóbb, mint a másik, és testük csak némi hasonlóságot mutat az emberéhez. Egyetlen dalt tudnak: az Internacionálét, egyetlen nyomtatványt olvastak: a Kommunista Kiáltványt.

              A művészet világából csak Picasso békegalambját ismerik, a végtermékét is, de azt közelről, mert mindig ott repül a fejük felett. És a Békét, főleg a sír békéjét, amit szívesen megásatnak önmagunknak. A Szovjetunióban már évtizedek óta tantárgy ennek nagyüzemi megteremtése. Ebben mesterük, a világszerte népszerű vezető, a népek atyja, Sztálin generalisszimusz. A degenerelisszimusz!

              Ilyen a magyar világ kinn. Milyen a börtönben? Éjjel, amikor fölébred az ember, már nem lehet többé mélyen elaludni. Legalábbis az újoncoknak nem. Mert a két őr állandóan le-föl sétált, és csattogott a bakancsuk. A cellák rabjai közül gyakran kiabált egyik vagy másik. Néha férfihang káromkodott, máskor női hang rikácsolt. Állandóan zajongtak, de az őrök fakabátban faarccal nem vettek róluk tudomást.

              Anyám meg mindhiába várta-várta, hogy kihallgatásra szólítsák, már második napja. Igaz, hogy csak egy tányér levest kapott, amióta Kecskeméten van. Még mindig azt a sonkát eszegette, amit a nagyanyám Kiskőrösre vitt neki.

              A negyedik napon zörög a zár, végre szólítják. Szedte a kis motyóját, mert nem mondták, hogy kihallgatásra viszik. Elköszönt a lakótársától, és azzal biztatta:

              „Ne féljen, otthon minden a legnagyobb rendben van. A Hlipala Paliné meg csak hajkurássza azt a kecskét!”

              Az öregasszony kék szeme mosolygott, és megcsókolták egymást.

              Abba az irodába kísérték, ahol fel is vették. A jól ismert kapus rendőr fogadta, és amikor meggyőződött róla, hogy nem hallhatja senki, megkérdezte, de igen halkan:

              „Szeretne a férjével beszélni?” Anyám nagyon meglepődött, és csak annyit kérdezett:

              „Itt van a férjem is? Miért nem mondta, amikor megérkeztem?”

              „Ja, fiatalasszony, ez nem gyermekóvoda!” – felelte, aztán kiosont a folyosóra az apámért. Közeli cellában lehetett, mert egy perc múlva már mind a ketten visszaértek. Amikor a rendőr magukra hagyta őket, egymásra néztek, megfogták egymás kezét, és apám bűnbánó arccal kérdezte:

              „Hát te is ide kerültél miattam?”

              „Nem miattad, mert én tudom, hogy gyáva népnek nincs hazája.”

              „Mindenki egészséges otthon?”

              „Mint, a makk, és csókoltatnak. Mit üzensz nekik, mert engem rögtön hazaengednek? Bár jószerivel azt sem mondták, hogy miért vittek először Kiskőrösre, majd ide Kecskemétre.”

              „Csókold meg őket helyettem is. Vigyázzatok egymásra! Majd csak kiengednek engem is nemsokára.”

              Egy ölelésnyi idejük még maradt, és a kapus már vonta is az apámat, mert igen félt, hogy valamelyik nyikhaj felettese észreveszi a titkos randevút. Anyámnak visszaadta a „kincseit”, és már kísérte is a kapuhoz:

              „Szerencsés utat, fiatalasszony!” Anyám köszönetet mondott, csak a sírástól megbicsaklott a szava:

              „Isten fizesse meg magának a jóindulatát!”

                                                                   A vasútállomáson

 

              A kecskeméti állomáson nem kellett sokat várakozni, de az átszálláskor annál többet a budapesti vonatra. A szabadszállási váróteremben Antóni doktor úrral meg a feleségével hozta össze a szerencse. Nem kérdeztek azok semmit, de az orvos ránézésre megállapította a diagnózist:

              „Ugye, maga nagyon éhes?”

              Anyám szégyellősen bevallotta, hogy már napok óta nem evett tisztességes ebédet. Azok elővették az elemózsiájukat, és amíg félre vonulva beszélgettek, addig anyám jól lakott a fehér kenyérből és a rántott csirke darabjaiból. Nem kérdeztek azok semmit tőle, hiszen egy jó orvos ismerte a falujának minden testi és lelki nyomorúságát.

              Amikor estefelé, hat óra tájban, anyám megérkezett a keceli állomásra, egy rendőr várta. Juhász Miska volt az, aki egyedül tudta, hogy most kell neki megérkeznie. Kerékpárral jött ki elébe, ezért kettesben beszélgettek és ballagtak hazafelé. Apám unokatestvére többször is zaklatta a kiskőrösi ÁVH-st, hogy mikor engedik már végre haza, az öreg mamához és kisfiához haza Esztert. Az a mai napra ígérte. Azért jött ki elébe, hogy ellenőrizze, betartotta–e adott szavát a főnöke. Rögtön elmondta neki a fölülről érkezett fenyegetést, ha beszélni mer a gumibotról, akkor újra meg fogja találni. Ez már nem idegesítette anyámat, csak hallgatta a rokon megjegyzéseit-teljes apátiával.

              „Tudtam, hogy veled nem megy semmire. Akarod hallani a dicséreteit, amit rólad mondott?”

              „Mondd, ha akarod!” – mondta anyám.

              „Ez az asszony nagyobb veszély a társadalomra, mint az ura! Amikor meglengettem előtte a gumibotot, a szeme sem rebbent, de az ura elsírta magát két héttel korábban. A felesége nagyobb fasiszta, mint a férje!”

Anyám csak szomorúan hallgatta, és megkérdezte:

              „Hogy kerültél te ezek közé, Miska?”

              „Ezt majd még egyszer megbeszéljük. De te is gondolkozz azon, amit az ÁVH-s mondott!”

              Kinek mondta volna el anyám, és miért búsított volna másokat a családból? Otthon már várta a hatéves fia és a mindig aggodalmaskodó nagymama. Róluk kell gondoskodnia! Ha ők nincsenek, lehet, hogy valamelyik internálótáborba küldték volna tovább. Arra kötelezték, hogy hetente, és vasárnaponként jelentkezzen a helyi őrsön.

              Apámat közben internálótáborba vitték, Kistarcsára. Onnan üzent, hogy anyám vagy a családból akárki, mikor mehet hozzá beszélőre. Anyám mindenkinek továbbította az üzenetet. És ez volt az, ami szétrobbantotta családot és a rokonságot egy életre.

              Csak az édesapám testvére jött el érdeklődni egyik este, hogy ő elmegy, ha kifizetjük az utazás költségét. Anyám, szó nélkül, pontosan ugyanúgy csapta be a kaput mögötte, mint a feljelentőjük után. Nesze neked, családi szolidaritás!

 

                                                                                                                      
                                                                        Kistarcsa

 

              Apám végül is Kistarcsán kötött ki. A tábor ekkor még a rendőrség kezében volt, ezért elég tisztességes viszonyok uralkodtak benne. A látogatási idő mindössze húsz percnyi volt, de ebből a sírás elvett öt percet, és az élménybeszámolóra nem maradt több tizenötnél.

              Anyám megtudta, hogy itt őrzik a Bajusz doktor urat is, aki hajdanában olyan buzgón próbálta egészséges menyasszonnyá injekciózni őt.

              Apám büszkén mesélte, hogy csupa értelmes emberrel van körülvéve. Orvosok, egyetemi tanárok, katonatisztek közé sorozták be. Úgy érezte, hogy ő is értelmiségi lesz, mire innen „leszerel”.

              Aztán valóban leszerelték 1949 októberében, de egyúttal folyamatos rendőrségi ellenőrzés alá helyezték. Ami azt jelentette, hogy rendszeresen, immár mindkettőjüknek, hetente kellett „bemutatkozó látogatást” tenni a helyi rendőrőrsön.

               Jellemző: Apámat az idegesítette a legjobban, mert mindketten különleges, szépen formált betűkkel írtak, hogy a rendőr bejegyzése milyen primitív emberre vall. „Az írás a lélek tükre.”

              „No, ebben a kusza írásban ne keressünk lelket” – jegyezte meg csalódottan.

              Várták az újabb behívót, de most már a tárgyalásra. Közben különböző rejtőzködési, eltűnési ötletekkel próbálkoztak. Volt az utcánkban egy derűs, kedélyes, jó humorú /vagy inkább cinikus? férfi, aki ismerte a bajunkat. Azt ajánlotta, hogy Baranyában lakik egy rokona, egy idős özvegyasszony, akinél apám akár egy éven át meghúzhatná magát, mert kinn lakik magányosan a tanyavilágban.

              Apám útra is kelt, és meg is találta az özvegyet. Jöttek is tőle az üzenetek, hogy jól van, szépen ellátják. Még mosnak is rá!

              No, anyám erre fölkapta a fejét! Akkor már inkább a fogház! Tüstént útra kelt, és valóban idilli helyzetben találta apámat. Amikor belépett a szobába, egy nagy csokor frissen szedett virág illatozott az asztali vázában, a fiának a fényképe mellette.

               Gyors döntés született. Inkább az ÁVH minden pribékje űzze apámat, vessék be az egész rendőrséget, a GPU-t, az FBI-t, de innen mennie kell!

              Anyám tíz perc alatt összecsomagolta apám minden ruhadarabját, és már magára is hagyták a bánatos özvegyet. Apámban volt annyi bátorság, hogy megköszönte a vendéglátást. Amikor anyám Pásztor András bácsin számon kérte a csalást, az kajánul megvonta a vállát:

               „Első világháború vagy második? Nem mindegy.”

              Apám alig tért újra haza, máris megkapta a bírósági idézést a halasi tárgyalásra. Anyám elment Kiskőrösre ügyvédet fogadni. Dr. Juhász Tibor vállalta a védelmét. De még egy bogarat ültettek a szüleim fülébe:

               „Ismernek olyan embert, aki ezer forintért átsegíti őt a nyugati határon, de előtte még hamis papírokról is gondoskodik.”

              A nagyanyáméknak sikerült összekaparniuk a hatalmas összeget, és a csaló az apámmal a nyugati határ felé indult. Már hónapok teltek, de semmi hír nyugatról, a megérkezés bizonyosságáról, amikor Kalocsára hívtak bennünket.

              A Szeberényi Pista bácsiékhoz, akikkel elég közeli rokonságban voltunk. Ott találtuk apámat, aki egy patronos játékpisztolyt ajándékozott nekem, és miközben én pattogtattam, ő elmesélte kalandos vállalkozásának a történetét.

             

 

                                                         A disszidálás kudarca

 

              Valóban eljutottak az osztrák határig. Valóban megpróbáltak átjutni, de olyan könnyen lefülelték őket, mint a pinty. A vállalkozót el is engedték, őt pedig fölvitték Pestre, ahol csupa fiatal szökevénnyel tartották közös cellában.

               Elmesélte, hogy annyi vidám nótát és politikai viccet még sohasem hallott életében, mint azoktól a pesti vagányoktól. Azt mondta, hogy azok a fiatalok nem féltek senkitől és semmitől. Zengett a fogház a politizáló nótáiktól és hahotájuktól a viccek után. Talán, mert kisgyerek voltam, azért ragadt meg ez az emlékezetemben:

              Hazajön Pistike az óvodából, és anyukája megkérdi tőle:

             „Na, kisfiam, mit tanultatok máma az óvodában?”

             „A molyirtásról beszélgettünk az óvó nénivel.”

             „És mit tanultatok a molyirtásról?” - kérdezte csodálkozva az anyuka.

             „Fel kellett állni, tapsolni kellett, és hangosan kiabálni.” – magyarázta a gyerek.

             „És mit kiabáltatok?”

             „Hát azt, hogy: Éljen „naftalin”! Éljen „naftalin”!

              Azok a fiatal srácok is kórusban skandálták: „Éljen naftalin! Éljen naftalin!”

              Csak úgy zengett a börtön folyosója, pedig 1950-et írtunk és éltünk.

 

                                                             Jánoshalmán

 

              Az már kevésbé volt vicces, amikor végül kiengedték, és két rendőr kíséretében letoloncolták a hamis papíron lévő lakóhelyére, Jánoshalmára. Apám akkor járt ott először. Kódorgott céltalanul az utcákon, és lebukott volna, ha a két fiatalember meg nem unja a kísérgetést, és isten nevében útjára nem bocsátják. A rendőrség határozottan néppárti volt.         Ezért is vonták ki magukat 1956-ban harcokból, illetve, ahol lehetett, segítették a felkelőket.

Jánoshalmáról vonattal Bajára, onnan pedig hajóval Kalocsára. De a kérdés megmaradt:                Hogyan tovább?

              Miska bácsi, az unokatestvér, akkorára már komoly karriert futott be. Átlépett az ÁVH-ba, és családostól a budai Úri utcába költözött. A rádió őrségének lett az egyik szakaszparancsnoka.

              Irány, Budapest! De előtte az egyik volt monori fogolytársától hamis személyi okmányt szerzett, és Kiss Károly néven folytatta vesszőfutását. Az oxigéngyárban kapott állást.

 

                                                                          +

 

              A rehabilitálás a magyar nyelv közegében a legkomikusabb szó. Amikor a Nagy Imre-pernek vége volt, és halálra ítélték, mindenki a legtermészetesebb dolognak tartotta - baloldalon, és aljas bosszúnak a másik oldalon. De melyiken is? A jobboldalon?

              Erről szó sincs! Később Nagy Imre pere semmiben sem különbözött a korábbi, előre gyártott, perektől.

              Valakinek az elvtársak közül el kellett vinni a balhét!

 

                                                Rajk a kiszemelt vagy kiszámolt áldozat

 

              Itt volt például a Rajk-per, amely azt 13 évvel megelőzte. Miért vált ez olyan aljassá bizonyos csoportok szemében? Rajk László, Isten látja lelkem, legalább annyi ember kinyírásában volt részes, mint bármelyik belügyminisztertársa: Kádár János elvtárs, Nagy Imre elvtárs, Piros László elvtárs. Az előző kettő tök és makk, míg a piros a nyerő, no, meg a Gerő, akik együtt lógnak Moszkvába, amikor Pesten 1956-ban már elég nagy káoszt kavartak.

              A rossz nyelvek szerint Rajk Lászlót Bjelkin, a szovjet titkosszolgálat Délkelet – európai főparancsnoka, aki Rákosi, Péter Gábor és Sztálin személyes megbízottja volt, választotta áldozati báránynak. Így sokkal kifejezőbb: birkának.

              A Párt Tisztaságáért Felelős Bizottság, amelynek hivatalos működésérő kevesen tudtak, a következőkből állt: Rákosi, Gerő, Farkas, Révai. Van tehát egy bűnszövetkezet, amelynek az ellenőrzésével a négy legnagyobb gazember önmagát bízza meg.

               Ők is melegen pártfogolták ezt a választást: Rákosi azért, mert népszerűbb politikus volt Rajk, mint ő. Gerő azért, mert nem volt moszkvai, tehát brancsbeli, és lehet, hogy maradt „Pabló” elvtársnak spanyolhoni törleszteni valója. Farkas, mert neki csak az volt a fontos, hogy magyart ölhessen és ha lehet, nyúzhasson.

              Végül Révai, mert minden kezdeményezést, amely Moszkvából érkezett, ideológiailag alá tudott támasztani: Marx, Engels, Lenin és Sztálin műveiből vett idézetekkel. Ebben ő volt a profi! És ezt szép „gyöngybetűs írásával” a következő Szabad Nép – számokban ki is fejthette.

              Hiszen az osztályharc fokozódik, és az ellenség a mi sorainkban is meglapul. A trockisták meg a nyugati imperialisták ügynökei hálózatot építettek ki hazánkban. Mindent meg tudott ideologizálni, talán még azt is: „Magasan repül a daru, szépen szól.”

              A „négyes fogat” ezzel a névvel kívánta legalizálni a szoros együttműködésüket: a Párt Tisztaságáért Felelős Bizottság. Tehát ők kapták a párttisztogatás megkezdésére a buzdítást egyenesen Moszkvából.

              Ez feltehetően úgy hangzott:

              ”A magyar elvtársak keressék meg a pártban, a felső vezetésben, azokat az elemeket, akik egyrészt nem megbízhatóak a nyugati imperializmus elleni harcban, másrészt esetleg trockista fordulatot tervezhetnének!”

              Ők aztán megkezdték - Péter Gábor segítségével - átvizsgálni a felső vezetés tagjainak káderanyagát. Természetesen csak ilyen nevek merülhettek fel, mint Kádár, Nagy Imre, Rajk László. Elsőként az utóbbit kapta el a gépszíj.

              A per a „potenciális ellenség” elleni tisztogatásnak indult, és csak azután állították át a belgrádi vágányra. Május 24-én letartóztatták Rajkot és társait. Ugyanakkor a Szabad Nép 24-ei számában még képet közölnek, amelyen együtt látható Szakasits Árpád és Rajk László, amint meglátogatják a betegszabadságát töltő Révai Józsefet.

              Ez a trükk Sztálin és Kun Béla kapcsolatában már egyszer bevált. 1939-ben, amikor Kun letartóztatásáról cikkeztek nyugaton, Sztálin felkérte Kunt a személyes cáfolatra, aki fogadta is az újságírókat. Másnap letartóztatták, és eltűntették a Cseka süllyesztőjében örökre.

              A magyar nép csak június 14-én tudja meg hivatalosan, hogy a munkásosztály és a vele szövetséges parasztság egy különösen nagy kígyót melengetett a keblén Rajk László személyében. Ő és a hozzá hasonló, szintén hason csúszó társai „titoista ügynökök” is voltak. És most erre a Párt fényt derített.

               Sőt, ebben a sötét kígyófészekben ott lapult CIA és Trockij is. Bár az utóbbit, talán nem véletlenül, Gerő által felbérelt jégcsákányos gyilkos küldte el már 1940-ben az internacionalista nihilbe, de a szelleme él és pusztít.

 

                                                              Helyszíni közvetítés

 

              Közvetítést adunk a kihallgatásról. Kérdez Kádár János belügyminiszter, válaszol Rajk László, volt külügyminiszter és anakonda./Egy színvonalas társalgás két véglény között./

K: Ismered jól a pártvezetésünket?

R: Jól ismerem, igen.

K: Ismered a mi pártvezetésünk cselekedeteit is?

R: Ismerem, igen.

K: Ismered. Tudod, hogy a mi pártvezetőségünk kikből és mikből áll?

R: Tudom.

K: Elhiszed te azt, hogy a mi pártvezetőségünk mindazt beveszi, amit te itt mesélsz hetek óta? Elhiszed?

R: Hát én egyelőre…

K: Elhiszed?

R: Én csak egyet tudok mondani…

K: Ezt mondd meg! Elhiszed?

R: Én hittem és hiszek a Pártban.

K: Hogy ezt beveszi, amit te itt egy hete mesélsz?

           Nos, mit gondolnak, kedves olvasóink: Beveszi, vagy nem veszi be?

           Mindenesetre Rajk László „bevette”, mert akasztása percében is Rákosit és a Pártot éltette.

                                                            Zöld Sándor sorsa

                                                                         

              „Szóval egy vagy két nappal azután, hogy a Politikai Bizottságban Rákosiék bírálták Zöld Sándort, mint a titkárság mezőgazdasági kérdésekkel foglalkozó tagja és a Központi Vezetőség titkára, részt vettem Erdei Ferenc földművelésügyi miniszternél egy tanácskozáson.

              Egész napos megbeszélés volt a tanácstermében.

              Egyszer csak bejön a titkára, és Erdeinek fontos telefonja van. Néhány perccel később utána hívnak engem is. Erdei a feleségével, Majláth Jocival telefonált, aki elmondta, hogy lövéseket hallott Zöldiék szomszédos lakásából.

              A Hősök Tere közelében, a Bajza utcában laktak egy kétszintes házban. Az első emeleten Erdeiék, az alsó részben Zöldiék. A lövések hallatára – mondta Erdeiné - lement, és mintha vér folyna ki a lakás ajtaja alatt. Hárman tanakodtunk, hogy most mit tegyünk.         Mondtam: Mi mást tehetnénk, azonnal telefonáljunk Rákosinak. Rosszat sejtettem, mert élénken élt bennem a Zöldi elleni támadás emléke a Politikai Bizottság ülésén.

              Erdei telefonált Rákosinak, aki csak ennyit mondott:”Na, jó, majd megnézzük!”

              Másnap politikai bizottsági ülés volt. Rákosi és Gerő ismertette a Zöld-ügyet és egyben Kádár és más vezető kommunista letartóztatását.

              Rákosi elmondta, hogy Zöld Sándor először meggyilkolta egész családját, és aztán öngyilkosságot követett el. Közölte, hogy a hírre összeült a Párt tisztaságáért Felelős Bizottság: Rákosi, Gerő, Farkas, Révai.

                                                                            /Hegedűs András: Élet egy eszme árnyékában/

 

 

                                                          A védtelen parasztság

 

 

              Az érdekvédelem hiányát elsősorban a parasztság érezte meg. A kötelező beszolgáltatás terhei évről évre nőttek, tekintet nélkül az időjárás mostohaságára. Elsősorban a nagy szárazságra. Amíg korábban csak a szántóterület nagyságában szabták meg a terhet, rövidesen a legelőt is figyelembe vették a beadás mértékének kiszabásánál. A beadásra kötelezett termékek köre is bővült. 1951-ig elsősorban a kulákság terheit növelték, de rövidesen sorra kerültek a közép- és kisgazdaságok is. Ezeknek a terhe is a duplájára nőtt.

              Fináncok járták végig a portákat, és hosszú vasvesszejükkel kutatták a szemétdomb alá rejtett, elásott termény helyét. És valóban fölmásztak az üres padlásokra, ahol meggyőződhettek arról, hogy a parasztember nem hazudik. Nem maradt feleslege, de még a napi kenyere sem. Ezért is vezették be, a magyar történelemben példátlan módon, faluhelyen a jegyrendszert – kenyérért. Megszigorították az állatok levágásának ellenőrzését. Ha valaki „feketén” borjút vagy disznót vágott, szigorú büntetést mértek rá, amely lehetett akár féléves kényszermunka is.

              A parasztság mégsem lépett be a téeszekbe, hiába csinált nekik propagandát az egyik legjobb magyar film, a Körhinta. Inkább otthagyták a földet, és beálltak munkásnak valamelyik üzemben. Ez persze állandó ingázással járt, a paraszti életforma és emberi minőség feladásával.

              Csak a dologtalanok találták meg a szövetkezeteket, amelyek hasznából igen szűkösen részesedhettek. /Munkaegység!/ A kulákság 5o-51-re, a többiek 52 - 53-ra jutottak koldusbotra. Ne felejtsük, hogy közben Nagy Imre volt a begyűjtési miniszter.

              Sok érzékeny és tisztességtudó parasztembert kergettek öngyilkosságba a kollektív megszégyenítések és bírósági büntetések. Minden falu központjában ott álltak a „szégyentáblák”, amelyekre fölírták a hátralékos parasztemberek nevét. De a „dicsőségtáblák” is azokról, akik tisztességesen lerótták az állam iránti kötelezettségüket. Senki nem volt arra büszke, akár az egyik, akár a másik táblára került a neve.

              Közben egyre nőtt a bevetetlen területek nagysága, a parlagon hagyott értékes föld, mert a gazdája nem vetett, nem aratott, hanem a városok üzemeiben gürcölve kereste meg a család mindennapi kenyerét.

              Kopácsi Sándor szerint Nagy Imre kezéhez nem tapadt vér. Vér nem, csak kötél! Amikor begyűjtési miniszter volt, a parasztok hallgatagon akasztották fel magukat vagy „feketevágásért” hónapokra munkatáborokba vonultatták be őket.

              1952-ben a padlássöprések következtében 1,2 millió parasztcsalád kétharmad részének, mintegy 800 ezernek, nem maradt annyi gabonája, hogy a következő termésig biztosítsa a család kenyerét és a jövő évi vetőmagot. Még pokoli szárazság is sújtotta ezt a szerencsétlen országot 1952-ben. Bibliai állapotok, mint egykor Egyiptomban! Csak nálunk a Józsefet Nagy Imrének hívták, és a magyar testvéreire sem volt tekintettel.

 

                                                                         

                                                 Este egy munkásvonaton

 

                                                 Mindig előkerül egy pakli kártya

                                                 estefelé, a munkásvonaton.

                                                 A térdeken már ott a szerszámláda,

                                                 és járja, járja, járja a talon.

 

                                                 De szóljon most, de csattogjon a kártya,

                                                 a férfiember kedves virtusa,

                                                 évődés, tréfa összecsap szikrázva

                                                 a füstös légben – álljon a tusa,

 

                                                 mert olyan szép az, olyan szívig érő,

                                                 jó diadal – nincs is rá semmi szó –

                                                 ha tökfilkót, királyt és ászt leverve,

                                                 utolsót üt a piros ultimó!

                                                                                                     Zelk Zoltán/Csak részlet!/

 

              Ezt a versszerű rímjátékot igen szomorú valóság ihlette, ezért érthetetlen és hazug az optimizmusa. Ezt nevezik szaknyelven az „írástudók árulásának”. A földjükről elűzött parasztok egy része a munkásvonatokon utazott hétvégeken hazafelé, mert hét közben munkásszállások lakói voltak.

              A családtól távol, brancsokba verődve ittak, mint a gödény, és úgy éltek a szállásokon, mint a munka rabjai. Reggelire pálinka, munka után a szórakozásuk a sörözés volt, no, meg a kártyázás. Ennek a családokat szétzüllesztő szomorú magyar valóságnak tart tükröt ez a nehezen összegereblyézett versike. Optimizmust akar sugározni, de aki, legalább lélekben átélte mindezt, annak az önpusztítást jelentette.

              Hát igen, ütötte őket a „piros ultimó”. Verte őket a kommunista rendszer! Más szín abban a szürke, elvadult életükben nem akadt. Még esetleg a fekete. Azok a bizonyos, Budapestről Debrecen felé induló és Szabolcsba érkező, „fekete”vonatok! Tele részeg, durva, szerencsétlen sorsú munkástömeggel.

 

                                                           Tito, a láncos kutya

 

              Kádár mindent megtett, amit egy Moszkva iránt lojális magyar kommunista megtehetett, amikor a Komintern bukaresti ülésén Jugoszláviát kizárták a szocialista táborból Első dolga volt, hogy Titonak visszaküldje a tőle kapott kitűntetéseket./Micsoda bátor gesztus!/

              Aztán, mint belügyminiszter, elvállalta „legjobb barátjának” előkészítését egy Tito lejáratására tervezett magyarországi per főszerepének elvállalására. Azzal hitegette, hogy Rákosi elvtárs személyesen közölte vele, hogy mutatós per lesz, amelynek azonban nagyobb lesz a füstje, mint a lángja. Bátran vállalja a főszerepet, mert Rajk épségéért, mint belügyminiszter, kezeskedik, hiszen Rákosi elvtárs ezt személyesen megígérte. Rákosi szava pedig maga a szentírás.

              ”Biztosítlak – így szólt a szószerinti szöveg -, hogy mindaz, amit most mondtam, személyesen Rákosi Mátyástól származik.”

              Aztán tudjuk, hogy Rajkot minden ígéret ellenére feláldozták a proletár internacionalizmus oltárán, mint egy áldozati birkát. Csak azért nem mondtam bárányt, mert arról azt szokták mondani, hogy ártatlan. Bjelkin elvtárs igen agilis közreműködésével. De hát erről már írtam egyszer! Bár: Ismétlés a tudás anyukája.

 

                                                          Kádár is „naródnyik”

 

              Péter Gábor:” Már 1949 őszén a Honvédelmi Miniszter Úr / Farkas Mihály/ több ízben mondta a következőket:” Van itt egy magyarkodó csoport, narodnyikok, a csoport tagjai Donáth, Losonczy és Zöld, ezek vezetője Kádár. Ez a csoport lényegében Rajk maradványaként működik a párton belül, vezetőjüknek Rajk után Kádárt tekintik.”

              Kádárt letartóztatják, és éppen az egykori „baráti” viszony miatt, ő lesz az ÁVH céltáblája. Addig kínozták, amíg eszméletét nem vesztette, majd Farkas Vladimir még a szájába is vizelt.

              Farkas Vladimir és Kádár János között az alábbi épületes párbeszéd folyt kihallgatása közben:

F: Mert ha oda eljutnak az elvtársak, hogy azt mondják, hogy ez a Kádár most is egy aljas gazember, maga teljesen el van veszve. És annak nincs semmi értelme.

K: Szóval én, a…

F: Adjon egy végleges választ a kérdésre, és ne kenje és csűrje-csavarja két héten keresztül a kérdéseket. Akar gondolkodási időt?

K: Akarok.

F: Mennyit? Nézze, megmondom, huszonöt percet. Nekünk nincs több időnk.

K: Jó. Csak egy dolgot szeretnék kérni. Én csak egy dolgot szeretnék mondani. Én, amit tettem, azért vállalom a felelősséget, mert vállalnom is kell. Csak egyre kérem, hogy nehogy az én felelősségem miatt…

F: Másoknak bűne el legyen kenve.

K: Elmaradjanak, vagy el legyenek kenve.

F: Ne féljen attól! Miért fél attól?

K: Én megmondom.

F: Jó. Köszönjük a megjegyzését.

K: Nem, én nem, nem…

                                                                                                                        /Kiszely: ÁVH/

Aztán csodálkozunk azon, hogy Woland ellopatta a koponyáját?

 

                                                       A kezdet és a kiszámítható vég

 

              A fenti beszélgetés csak apró részlete annak a tortúrának, ami a vádlott naródnyik elvtárs és vallató moszkvai elvtárs között lezajlott az ilyen típusú pereknél. Ami magát a lejátszódó hosszú, sokszor hetekig tartó folyamatot illeti, a gyanúsítástól a tetőpontig, mondjuk Kádár és társai, esetében, így zajlott. Jöjj, Aranyi dr. és mutasd be!

              „Ez bizonyára félreértés, ami néhány óra, esetleg néhány nap alatt kiderül, hiszen semmi bűn nem terhelte a lelküket, teljesen tisztában voltak ártatlanságukkal, és hittek abban, hogy az ártatlanság egyben bizonyíték is. A pártra gondoltak, a szegények gyámolítójára, az igazság zászlóvivőjére, a forradalom fellegvárára; kommunisták voltak, első gondolatuk: vajon mit szólna Rákosi elvtárs, ha tudná, mi történt velük.

              Néhány napig tűnődtek ezen egyedül a sötét, nyirkos zárkákban. A levegőben szaglott valami rettentően gyanús, valami érthetetlenül ellenszenves valami, ami minden önáltatás mögött a szívükbe, majd lassan – lassan a tudatukba fúródott. De mégsem hitték el, hogy bajuk eshet.

              Aztán kihallgatták őket, kit – kit fontossága szerint alacsonyabb vagy magasabb beosztású tisztek. Volt, akit maga Péter Gábor vezérőrnagy, az Államvédelmi Hatóság parancsnoka. A tisztek nem sokat kerteltek, mellüknek szegezték a vádat: bizonyítékok vannak rá, hogy ők a nyugati imperialisták, a titóista kalandorok kémei, ügynökei, megbízottai, akik a pártba befurakodva a munkáshatalom ellen törtek.

              Az éleződő osztlyharc kora volt ez.

              Tiltakoztak.

              Vég nélküli éjszakák követték egymást fülledt, füstös kis szobákban. Elébük tárták a bizonyítékokat: barátok vagy ismerősök vallomásait, amelyekben azok aláírásukkal bizonyították, hogy hol, mikor, ki, milyen feladattal „szervezte be” őket az imperialisták kémhálózatának a szolgálatába. Jegyzőkönyveket tettek eléjük, amelyekben bevallják saját bűnüket. Ők nem írtak alá semmit.

              Elcsattantak az első pofonok.

              S jöttek a kínzások, a talpalások, a verések, az éjszakai falhoz állítások, a napokig tartó éheztetések, a körömszakítás,, a fogkiverés, a herevesszőzés, pontosan úgy, ahogy a fasizmus börtöneiben szokásos volt.

              Aztán eljött a szelíd rábeszélések korszaka. Megtudták, hogy mindaz, amit tenniök kell, a Párt érdeke. Igen, a Párt legfontosabb érdeke, a nemzetközi munkásmozgalom érdeke.. Megtudták, hogy maga Rákosi elvtárs kéri őket, vállalják el a szerepet. Ő jól tudja, hogy mindannyian ártatlanok, nem is lesz semmi baj, az egész formális dolog. Aláírják a nyilatkozatot, tartanak egy tárgyalást, amelyen elítélik őket, de mindez nem fontos, csak arra jó, hogy az imperialistákon üssenek. Aztán majd ülnek egy-két évet, amnesztiát kapnak, hamarosan visszatérnek az életbe. Visszakapják funkciójukat, rangjukat, megbízatásukat.

              Ez lenne a Párt érdeke?

              A véres, csonttá fogyott, agyongyötört emberek előtt kezdett világosodni a helyzet: nem, szó sincs róla, nem félreértés áldozatai ők, hanem egy mindent magával ragadó, mindent egybefogó irtózatos tervnek a részei, egy gondosan, körültekintéssel kidolgozott iszonyat eszközei.Mintha egy borzalmas lánc szemei lettek volna, egy lánccé, amelyről nem tudni pontosan, hol kezdődöt, és azt sem, hol ér majd véget. Így ment el Kádár János Rajk börtönébe, közvetítvén Rákosi kérését, hogy vállalja a szerepet, a Párt érdekében.

              S így állt aztán Kádár János, volt belügyminiszter, saját korábbi beosztottai előtt, akik azzal vádolták, hogy idegen hatalmak ügynöke. Kádár tagadott. Ekkor megjelent az államvédelem egyik ezredese, aki nem volt más, mint Farkas Vladimir, Farkas Mihály hadseregtábornok fia. Kopasz, harminc év körüli, fáradt fiatalember, akinek egyetlen érve volt: a verés. Kádárt verni kezdték. Először higannyal kenték be a testét, hogy a pórusok ne kapjanak levegőt. Amikor ott fetrengett a földön, megérkezett az apa, Farkas Mihály vezérezredes.

              Kádárt felemelték. Vladimir odalépett hozzá. Két pribék erőszakosan felpeckelte a volt belügyminiszter száját, és az ezredes mintegy mellékesen, mint akinek csak szükségét kell végeznie, beleürített a szájába.

              Mindenki nevetett.

              Valóban mulatságos figura volt a véres és magatehetetlen ember, amint fuldoklik a vizeletében.

              A szoba asztalán telefon csengett. Farkas Mihály odalépett; a vonal túlsó végén Rákosi Mátyás beszélt. A nép bölcs atyja és nagy vezére idegesen érdeklődött: vallott – e már Kádár János.

              Farkas Mihály csak tagadó választ tudott adni. Még nem vallott.”            

 

 

                                                   Csak három évet kapott

 

              Három év múlva kiengedték, mert 1954-ben Nagy Imre amnesztiát hirdetett. Az egyik CIA - ügynök észrevette, hogy bal kezének ujjairól hiányoznak a körmök. /A körmös Bauer!/

              Kádár megköszönte Nagy Imrének, aki állítólag azt mondta:

              „Bizonyára te is megtetted volna a helyemben.”

              Megtette! 1958-ban. Fellógatta az akasztófára.

 

/ Vásárhelyi Miklós, egykori SZDSZ-es képviselő és Nagy Imre „kebelbarátja”, bizalmas értesüléseire támaszkodtam./

                                                                         

                                                  A rehabilitációs folyamat

 

              Rajk nem azért adta meg magát olyan könnyen, mert hitt Rákosinak vagy Kádárnak, hanem a saját gyakorlatából nagyon jól tudta, hogy igen sok kínzást megspórolhat azzal, ha önként vállalja önmaga és bárki más terhére a legnagyobb hazugságokat is. De fűthette az internacionalista öntudat, ha már volt olyan ostoba, hogy korábban Spanyolországban kockáztatta a bőrét. Ott, ahol a Szovjetunió hajói az antifasisztáknak, fegyverek helyett, csak brosúrákat szállítottak.

              Péter Gábortól egészen napjainkig kénytelek vagyunk úgy felfogni a kommunisták megszakítás nélküli uralmát, mint egy folyamatos rehabilitációt. Péter Gábor, ez a szabósegéd, élére állt egy terrorszervezetnek, amelynek az volt a dolga, hogy moszkvai jóváhagyással aprítsa a reakciót, és azokat az elvtársakat, akikre Sztálin, Rákosi, Gerő, esetleg Bjelkin elvtárs ujja rámutat.

              Ha röviden akarok fogalmazni, akkor azt kellene írnom, hogy mindig két párhuzamosan működő bíróságnak kellett volna, mondjuk egy félórás türelemmel, nagyjából egy időben működnie.

              Képzeljenek el két törvényszéket, egy végrehajtó intézménnyel összekapcsolva!

              Az ítéletet a baloldalon álló intézményben hozzák:

              „Kötél általi halál!”

              Az elítéltet kinyírják, majd a holttestét átviszik a jobboldalon álló épületbe, és ott szabályos bírósági eljárás keretében, esetleg a rokonok részvételével megtartott tárgyaláson, rögtön rehabilitálják.

              Természetesen, a halált kimondó bíró búcsúztatójával helyezik végső nyugalomra a család teljes megnyugtatására. Csak egy bökkenő van a dologban.

              Akit halálra ítéltek, meg is érdemelte azt. Rajk László hány aljasságnál statisztált, hány ártatlan ember kinyírásához adta a beleegyezését? Se szeri, se száma!

              Vegyük a kedvencemet, Kádár János elvtársat, aki olyan nagy hévvel tartott a „szocializmus útján” egészen a szakadék széléig. Hány halálos ítélet született meg az ő belügyminisztersége idején, amelyekről jól tudta, hogy törvénytelenek?

              De bólintott rájuk! Sőt, Nagy Imre esetében határozottan szorgalmazta, pedig Nagy engedte ki őt a börtönből.   Ami pedig Nagy Imre forradalom idején tapasztalt gyámoltalanságát illeti, ki kell végre mondani:

              Az orránál fogva vezették, mert rövidlátó ember volt, a szó szoros értelmében is. Talán a szovjetunióbeli viszonyok is ártottak a pszichéjének, mindenesetre tiszteletre méltóan vállalta a halált az akkor már halálra érett, sokszor megalázott ostoba ember. Mert csak a beszédmódja volt parasztos, de a mentalitása és a józan esze nem. Egyáltalán nem volt politikus-alkat, csak egy szerencsétlen balek, akinek 56 után kellett elvinnie a balhét.

              Egyébként ő sem értett semmihez, a mezőgazdaság autodidakta tanulmányozása földosztóvá teszi, de akkor is a „helyén” van, amikor teljesen kifosztják a parasztságot: Begyűjtési miniszterként. A PÁRT sakkozott vele, és a négyes fogat jót röhögött a markába.

              Jellemző, hogy a rendszerváltozás táján röppent fel róla az a hír, mely szerint részt vett a cári család likvidálásában. Az tény, hogy Szolzsenyicin orosz és magyar internacionalistákról ír, amikor szóba hozza a kiirtásukat, amit egyenesen Lenin utasítására hajtanak végre.

              Csak a begyűjtési miniszterségét tudnám feledni! Aztán azt a nyilvánvaló hazugságot: „Csapataink harcban állnak”, és közben menekül, mert Vas Zoltán és Szántó Zoltán a jugoszláv nagykövetségre csalja. Innen már könnyű lesz a romániai Snagovba hurcolni őket.

               Abból a társaságból Szilágyi József, Losonczy Géza, Gimes Miklós és Donáth Ferenc az, akiben megbízhat.  Bár az utóbbit a kihallgatások során családjának tönkretételével zsarolják.

              Az első kettőt még nyilvános bírósági tárgyalásra sem merik engedni, tehát már korábban kivégzik./Malétert, ezt a botcsinálta hadügyminisztert, is ezért intézik el suttyomban, mint Buda álnok bevétele után Török Bálintot a Héttoronyban./ A többi csak a spicli mocskos szerepét játssza a tragédiában: Vas Zoltán, Szántó Zoltán, Vásárhelyi Miklós, Haraszti Sándor, Újhelyi Szilárd.

              Hová akarok kilyukadni? Egy brancs volt az egész! Gyilkos gyilkolta a gyilkost! Bármelyiket halálra lehetett volna ítélni a magyar nép ellen elkövetett nyílt vagy burkolt árulásért.

              Tehát Nagy Imrétől, aki begyűjtési miniszter volt, amikor a parasztok sorra akasztották föl magukat a zaklatások miatt, vissza egészen Farkas Mihályig és Péter Gáborig. A szovjet megszállásig, ami lehetővé tette a sztálinista barbárság hazai meghonosodását.

              A rendszerváltáskor nem rehabilitálni kellett volna, hanem ünnepélyes keretek között fölhúzni még azokat is, aki ebből a belső, bandán belüli, leszámolásból kimaradtak. Tehát: Rákosi Mátyás, Gerő Ernő, Révai József, Farkas Mihály, Farkas Vladimir, Piros László, Kádár Kános, Apró Antal. Kállai Gyula, stb. Szép és felemelő ünnepséget lehetett volna rendezni Justitia istennő tiszteletére.

              És akkor még a rendszerváltást követő hazaárulásokról nem is esett szó. Itt járnak kötöttünk olyan élő halottak, mint Konrád György, Bauer Tamás, Pető Iván, Kis János, Göncz Árpád, Gyurcsány Ferenc és mindazok a médiaguruk, akik miatt Magyarország ott tart, ahol a part szakad.

 

                                                            Apám szangvinikus volt?

 

               Apámnak két alapvető tulajdonsága volt, amelyek egy tőről fakadtak. Elvakultan, tehát sokszor igazságtalanul, tudott gyűlölni és szeretni. Tudom, hogy ez a kettő szoros rokonságban van egymással, és az úgynevezett szangvinikus típusú emberek közé sorolja őt.

              / Bár egyik kategóriában sincs tiszta típus, hangsúlyozta istenben boldogult Szvétek Sándor, aki pszichológiára is tanított bennünket az utolsó tanévben Kalocsán. Megismertette velünk, ki a kolerikus, a melankólikus, a letargikus és a szangvinikus.

               És aki szívósan állította, hogy van egy tanulója, aki igen sok melankólikus jellemzővel lehet illetni. Nem mutatott rám, de tudtam, hogy rólam beszél. Egyébként igen kedvelt, a lelke mélyén, ezért ajánlotta föl a kollégiumi tanárságot a kollégiumában, ha befejezem majd az egyetemet.

               De nem vállaltam, és ezt voltam bátor szóval is viszautasítani, bár ez nem jellemző a melankolikusokra. Talán rossz néven is vette, de ebből is megállapíthatta, hogy nincsenek tiszta típusok. Sőt, ma már bátran kijelenthetem, hogy minden ember egyedi eset. Hála a Jóistennek, aki nem kaptafán teremt emberi egyéniséget. /

               Apám egész élete bizonyíték rá. Amikor Bajára készült, hogy végighallgassa Mindszenty nyilvános miséjét, amiről már hetekkel előbb tudott, elhatározta, hogy csak úgy tud azon nyugodt szívvel részt venni, ha minden munkájával végez. Tudniillik ő lett a földműves a családban.

              A szakmai kiválasztódás nagyon egyszerűen ment végbe. Amikor anyám áru után járt, apám volt a boltos, és ilyen alkalommal mindig kevesebb volt a bevétel, mint egy átlagos napon. Anyám sejtette az igazságot, és ismerte apámat annyira, hogy el is higgye, amit barátságosan fülébe súgnak a jóindulatú szomszédok, igen diplomatikusan fogalmazva:

              ”András nem a boltba való. Nem tud kedves lenni. Néha pedig egyenesen úgy tűnik, hogy legszívesebben kidobná a kuncsaftot.”

              Az szent igaz, hogyha apámnak valakiről kialakult a rossz véleménye, mert részeges, csélcsap leány vagy férfiember volt, vagy egyéb lelki hibában szenvedett, azzal nem tudta nem érzékeltetni az ellenszenvét.

              Lehet, hogy sok esetben igazságtalan volt, de ezen nem tudott változtatni. A jó boltosnak pedig csak egyfajta arca van: A mosolygó, minimum derűs, párosulva egy mindenkivel szemben barátságos modorral. BRRR!

              Ilyen szerencsés alkatú volt a Balogh Feri bácsi, aki előbb a Borosné meghitt inasa volt, majd az államosítás után, a boltot, mint állami tulajdont, maga vezette. Bátran rábízhatták, ő erre a mesterségre termett.

              Hány emberrel találkoztam életemben, aki nem a megfelelő hivatást űzte. Ezek voltak, a véleményem szerint, a legszerencsétlenebb emberek. Még az életük hosszúságát is befolyásolta, nem is kis mértékben, ha naponta kellett gyűrődniük ugyanazon, a pénzes, de jobbára értelmetlen, vagy képességeikhez mérve, túl nehéz pozícióban.

              Általában gyomorbajos idegroncsok lettek, esetleg alkoholisták, vagy bohócai a közösségnek, mint az én egykori igazgatóim vagy munkatársaim nagy része.

              Anyám, akinek szívügye volt az üzlet, és mindenképpen be akarta bizonyítani apámnak, hogy ez a család szegénységből kivezető egyetlen útja, nem lehetett más, minthogy minden egyes utcabelivel jó viszonyban volt. Bár erről tudta, hogy a férje részeges disznó, és veri a családját, a másikról, hogy az ura úgy lop, mint a szarka, de ha a boltba betette a lábát, együttérzéssel fordult feléje, és azok rögtön észrevették.

              Még egy fontos tulajdonsága volt, amit én is örököltem tőle. Talán azért is lett belőlem pedagógus, mert minden szülő vagy gyerek rám bízhatta a legbizalmasabb családi problémáit is. Már gyerekkoromban megfigyeltem, hogy a pajtásaim sosem féltek attól, hogy valamilyen titkukért kinevetem, vagy kicsúfolom őket, pedig lehet, hogy ezt mások már megtették volna.

              Aztán mivel magyarázzam, ha nem ezzel, hogy voltak olyan kolléganőim, akik megvárva az alkalmas pillanatot, feltegyék nekem a kérdést: „Mit gondol arról, ha a férjem félre lépett? Meg lehet-e neki ezt bocsátani?” Vagy: „Mit gondol, Gyula, elválasztana a bíróság bennünket, ha arra hivatkoznék, hogy a férjem horkol?” Stb.

              Én úgy emlegettem magamban, hogy olyan voltam, mint egy közösség „lelki szemetesládája.” Gyerekkoromtól egészen a nyugdíjamig.

              A gyerekeimmel, és ezt sajnálom legjobban, sosem tudtam bizalmas kapcsolatot teremteni, mert velük szemben igényes voltam. Mert ismertem ezt a rongy és szemét világot, és nem akartam, hogy bármelyikük csak tucat ember legyen, egy a százezrek közül. Azt hiszem, hogy ez lett életem legnagyobb csődje!

              Anyám is tudott, ha akart, mindenkivel belsőséges viszonyt teremteni, és ez nem került két szavába sem. A férjüktől szenvedő asszonyok az ő lelkére nyugodtan letehették a terhüket. Bátran fordulhattak hozzá tanácsért, mert bizonyos, hogy nem mondta tovább senkinek.

 

                                                       Apám, aki nehezen viseli a tortúrákat               

 

              Amikor apámat átkísérték, átvitték, szállították Kiskőrösre, már harmadik napja élvezte a szervek vendégszeretetét. Ő, aki rögtön a „plafonon volt”, ha nem kapta meg időben a kosztját, el tudom képzelni, mennyire ingerült és ideges lehetett egész idő alatt, már csak ezért is.

              Egész életében igen türelmetlen ember volt, és az ilyen típusú férfit sokkal könnyebb a vallatóknak kicsinálni, mint a látszólag higgadt anyámat. A hosszú orosz fogság után, a rövid zárkaélet is elég hosszúnak tűnhetett neki. Még az se lehetetlen, hogy elsírta magát, de nem félelmében, hanem a kiszolgáltatottsága miatt. És egy fenyegető újabb INTURIST - úttól.

              Bizonyára megadóan hallgatta a fejére olvasott vádakat: Fasiszta, antiszemita, rendszerellenes, pártellenes, szovjetellenes beállítottságáról. Ha lett volna némi humorérzékük, még azt is jegyzőkönyvbe vehették volna: kapaellenes, perenoszpóra – ellenes, gazellenes, mert ezek ellen küzdött legádázabbul.

               Aztán semmiféle szereléshez nem volt türelme. A permetezőgépet, főleg annak szórófejét, pedig igen gyakran kellett tisztítani, még a „permetezés-ellenességet” is felróhatták volna neki.

              Tovább küldték egy magasabb színvonalú kivizsgálásra, mert ki tudja, hátha részese valamilyen rendszerellenes összeesküvésnek. No, apám, meg az összeesküvés! Nem volt apámnak, a gyerekkori pajtásán, anyám fiatalabb bátyján, Andrison, kívül soha más barátja. Aki nem iszik, nem is talál barátot magának. Így járt az anyai nagyapám is.

 

                                                        Kutatás a pesti gazdag választékban

 

              Mi a logikus? Bizonyára Budapestre küldték, hiszen Pesten vannak a kiemelt ÁVH-s központok. Bizonyára nem vitték egyenesen az Andrássy út 60-ba, mert annyira nem lehet súlyos a vétség.

               Vácott csak a bizonyítottan makacs és nagy kaliberű antikommunistákat tartották, aztán kínozták, gyilkolták, és ismeretlen helyre temették őket. Vagy ahogyan bizonyos emberek állították, egyenesen a Dunába dobták a holttestét, miután a felismerhetetlenségig szétverték a fejét. / Pl. Szegfű Gyulát, a híres történészünket, halálra éheztették. Hol a sírja?/

              Apámat sehol sem találták.

              ”Ilyen név nincs a listánkon.” Ezt hajtogatták a kapusok minden fogháznál.

              Ki lehetett például az a férfi, akinek a földi maradványai a keceli rendőrőrs területén kerültek napfényre, amikor a vízvezeték árkát kiásták? Mert nyilvánvalóan vele sem kellett elszámolni senkinek.

              Egy a névtelenül elpusztítottak közül. De ez lehetett volna akár az apám is! Hiszen Kiskőrösön nyoma veszett, és az ÁVH nem ismert irgalmat. Érdemes lenne az egykori rendőrörsök és ÁVH-s központok udvarán, egykori épületeik belsejében komoly kutatásokat folytatni. Hátha igaz, mert ezektől minden aljaság kitelt, a savas fürdőben való testbomlasztás rémmeséje.

              Mert a Rákosi rendszert 56 vére elsodorta, de tisztségviselői a Kádár - érának is fontos szereplői lettek. Volt lehetőségük a vádlókat is és használt tárgyakat is eltakarítaniuk. Lám, Bauerről, a „körmösről” is kiderült, mit rejt egy úriemberi álca.

 

                                                       Dr. Aranyi Sándor, az aranyember

 

              Mint, ahogy Aranyi Sándor doktor úr a Két akasztófa árnyékában című memoárjában  leírta, hogy a gyűlölet ölni is képes, ha szabadon eresztik. Mint az öt keceli rejtélyes gyilkosság esetében: jegyző, négy csendőr.

              A tettesek azonnal el is hagyták az országot, miután megtartották a hidegvérű gyilkosságok keceli főpróbáját. Irány a Közel-Kelet! Túl sok ott a fölösleges palesztin, és szűk a tér a honfoglaló zsidóknak. A gyáva angolok meg a magatehetetlen ENSZ tálcán kínálják a régen áhított ószövetségi hont.

              „Egy alkalommal, mikor éjszaka felvittek, egy körülbelül 150 cm magas, széles vállú nyomozó fogadott. Azonnal kijelentette: Nem ismerem az ügyet, és nem is vagyok rá kíváncsi, de mivel a családomat megsemmisítő táborban kiirtották, igyekszem bosszút állni minden rohadt goyon!

              A falhoz állított, összerugdosott. Egy idő múlva háttal állított a falhoz, és szembe köpdösött, s nem engedte, hogy zsebkendővel letöröljem az arcomat. Reggelig kínozott.”

              Ez az ember, orvosi szemmel, beteg volt, aki csak bosszúból vert. Ha már a profik elfáradtak, ennek a sérült embernek alkalmanként megengedték, hogy kijöjjön a saját cellájából, az üresen maradt lakásból, hogy levezesse immár betegessé vált gyűlöletét. Ma úgy mondanánk, bedolgozott az ÁVH-nak, minden ideológiai meggyőződés nélkül.

             / Csak egy a bökkenő: A családját nem a magyarok semmisítették meg, hanem a németek, miért nem odament verni. Ahhoz nem kell nyelvtudás, sem az ország kultúrájának ismerete. Vagy ment volna Romániába, ott lincseléssel, a különböző módokon legalább 800 ezer zsidót gyilkoltak halomra hétköznapi emberek, ha embernek lehet őket nevezni. De ilyen Magyarországon nem történt!/

              Azután Aranyi Sándor doktor úrnak volt még személyes találkozása egy igen ismert személyiséggel is. No, és mit gondolnak, kivel? Elég széles körű a választék.

              Tehát játsszunk, mint gyerekkorunkban! Bauer Miklóssal, a „körmössel”? Nem, nem! Bauer feleségével? Nem, nem! Pető Iván apukájával? Nem, nem! Komlós Jánossal, a nagy humoristánkkal? Nem, nem! Szabad a gazda, mert a türelmünk fogytán, bár a névsor még folytatható lenne.

              Berkes Andrással, a népszerű íróval, akinek a „műveit”még a hetvenes években is falták az olvasók. Sőt, még filmet is gyártottak az egyik regényéből./ Ez a találkozás pedig imígyen játszódott le:

              „Felejthetetlen élmény volt számomra Berkesi András íróval, akkor ávós őrnaggyal való hasonló együttlétem. Persze a nevét csak később tudtam meg. Ő is megbízást kapott a szórakoztatásomra. Később, egymás között, csak Piszkos Frednek hívtuk.

              Mikor felvittek, nekem rohant, néhányszor megrúgott, s azt ismételgette, hogy:

               „Én magára pikkelek.” Végül a cigarettáját az orromba nyomta, majd leültetett, és színes előadást tartott, hogy fog megkínozni.

               Megismertetett, mint mondta, a tizennégy ládika titkával. A körmeim alá gombostűket fog szurkálni, az egyik lábamat olyan ládikába zárja, melyben kiéhezett patkányok vannak, melyek csontig fogják rágni a lábamat. A másik lábam éhes hörcsögök lakomája lesz. Az egyik herémet kiéhezett vörös hangyák, a másikat darazsak közé zárja. Ilyen épületes és fantáziadús ládikát sorolt fel tizennégyet, majd kijelentette, hogy végül, hogy végül nemi szervemet mindenestül bezárja az asztalfiókba. Miután így pár órát kellemesen eltársalogtunk, egyszer rám kiáltott: Az Isten b….meg magát! Még mindig nem álmos?!

              „Én, mint szülészorvos, megszoktam az éjszakázást, jól bírom.”

              „De én nem!” – mondta ő. „Éppen ezért most hunyni fogok egyet.” Erre lefeküdt az íróasztalra, betakarózott a köpenyével, s azt mondta:

              „Szunyálni fogok, de maga csak beszéljen tovább! Hogy a hülye őr az ajtó előtt csak higgye azt, hogy tovább foglalkozom magával.”

              „Tőlem alhat, de én nem beszélek.” Erre káromkodott, és azt mondta:

              „Akkor is alszom egyet!” Valóban néhány perc alatt elaludt, s vagy két óra múlva fölébredt. Akkor kiszólt az őrnek:

              „Vigye vissza ezt a rohadt fasisztát!”

              Később rabtársaimmal, akikkel hasonlóképpen bánt, valódi nevét akkor még nem ismerve, Piszkos Frednek becézgettük egymás között.

 

                                                       Szilvölgyi Miklós bácsi

 

              De erről jutott eszembe az idős Szilvölgyi Miklós bácsi, akinek érettségi után egy évig a munkatársa voltam. A hatvanas évek elején, a tanács egyik részlegénél, a földnyilvántartásnál, amikor éppen fölszámolták azt. Akkor folyt a földek hivatalos elrablása a parasztoktól.

               Mi ládaszámra dobtuk a szemétre a birtokíveket, amelyek borítóján szerepelt a birtokos neve, lakcíme, belül pedig a birtok helye, művelési ága, nagysága és értéke-aranykoronában. Ezek többsége még a két világháború között keletkezett vagy még korábban.

              Ekkor tűnt el végérvényesen a régi paraszti világ, amikor a birtokíveket is a szemétre dobatták velünk. Mert hiába osztottak propaganda-földeket a nincsteleneknek a kommunisták, köztük Nagy Imre, 1945-ben, nem adtak hozzá kocsit, lovat, ekét, amivel azt meg is lehetett volna művelni.

              1953-ban, amikor a moszkvai elvtársak, hogy a Magyarországon felgyűlt feszültséget csökkentsék, a hatalom aranyalmáját Imre bácsi kezébe adták, és abból a mocskos kézből el is fogadta.

              Aztán tett is néhány bizonytalan hátraarcot, de közben nem győzte fenyegetni a társadalmat, hogy vigyázzatok, mert én sem kaptam más nevelést, mint a többi moszkvai. Az 1953-ban elmondott beszédének egy része ezért lett mézesmadzag, amelyet egyúttal a keserű üröm levében is megáztatott.

              Hallgassunk bele!

Mézesmadzag-beismerés:

              „A bírósági és kihágási eljárások nagy száma, a széles körben alkalmazott adminisztratív módszerek, a begyűjtés, az adóbehajtás, a kuláklista, a tagosítások terén elkövetett tömeges túlkapások és visszaélések, valamint egyéb zaklatások sértették a lakosság igazságérzetét, megrendítették a törvényességbe vetett hitét.”

              Te Jó Isten! Mennyi minden sértette már a magyar lakosság igazságérzetét közel kilenc éve! És Nagy Imre csak akkor merte kimondani, amikor néki ideiglenes hatalom adatott. Vétkesek közt cinkos, aki néma.

              Üröm-a kommunista rituálé:

               „Szent meggyőződésem, tisztelt Országgyűlés, hogy a Magyar Dolgozók Pártjának vezetésével és javaslatai alapján, összeforrva a néppel, az eddiginél sokkal biztosabban haladunk majd előre új gazdaságpolitikánk célkitűzéseinek megvalósításáért hazánk felvirágzásának, népünk jólétének útján, ragyogó jövendőnk, a szocializmus felé.”

               /A „szent meggyőződés” kivételével ezt a sok komcsi szókapcsolat-közhelyet elmondta már legalább százszor Rákosi, majd elmondja a jövendőben Kádár Jancsi, azzal megspékelve, hogy még nyelvhelyességünk egyik alaptörvényét, az összeolvadást figyelmen kívül hagyja, pedig ötödikes tudnivaló, következetesen út-ján-nak mondja majd évtizedeken át. És nem volt mersze senkinek, hogy felvilágosítsa ezt a szegény hülyét. Testileg, szellemileg impotens, ember-szerű lényt.

              Mert: „Aki nincs ellenünk, az velünk van.” Hány ember volt az a mi? De azért biztos, ami biztos:

               „Éljenek a munkásőrök és a hazánkban ideiglenesen tartózkodó szovjet csapatok!”

Úristen! Milyen válogatott gazemberek és műveletlen yehuk ültek a jámbor, jászolhoz kötözött nyihahák nyakán több mint fél évszázadon át./

              Ami pedig a Magyar Dolgozók Pártját illeti, az nem volt más, mint egy népellenes összeesküvés, egy bűnszövetség, amelyet a magyar nép megnyuvasztására hoztak létre. Gyakorlatilag teljes moszkvai, nyugati és ÁVH-s támogatással.

               Nagy Imre alacsony fokú intelligenciája igen sokra taksálta a kommunista írók-újságírók szinte ösztönző támogatását. Még egy Lukács György is beszáll mellette! Csak igazam lehet! – gondolta szegény balek a lelke mélyén. De ő nem látott a Lukácsok, Vasok lelke mélyére, vagy ha nézett is, semmit sem észlelt volna, csak szélhámosságot és kétkulacsosságot.

              Most olvastam, hogy Sztálin sokáig meditált, hogy ki legyen Magyarországon a helytartója, mert ezt a kopasz, impotens gnómot nem találta alkalmasnak. Moszkvában nem hitték el ugyanis, hogy ez a magyarságtól idegen ember képes lesz híveket toborozni a Kommunista Pártnak.

              Mint ismeretes Sztálin ellene volt annak, hogy Rákosi legyen a magyarországi helytartó, csak amikor Nagy Imre és a spanyol polgárháborúban kitűnt Révész Géza szovjet ezredes apelláltak Rákosi érdekében, egyezett bele Rákosi főtitkári kinevezésébe.

               Nagy Imre, már megint! Megjegyzem, hogy Moszkvában Péter Gábor és Rákosi még nem ismerte egymást, de Babits professzor ajánlotta az ÁVH élére a jó szervező készséggel rendelkező Péter Gábort./

              Az ő vezetésével lett aztán állam az államban ez a szervezet. Felépítésében tökéletes mása az SS-nek, a KGB-nek. Sőt, módszereiben felülmúlta a nagy példamutató szervezetek módszereit. Az egyik rab szerint még a szovjet elvtársak is sokallták a magyar kollegák eljárásait: „A Baden b. Wien-i KGB főhadiszálláson a szovjet tisztek számtalan esetben azzal fenyegettek, hogy amennyiben nem vallok, akkor majd átadnak a magyar elvtársaknak, s azok még azt is kiszedik belőlem, hogy „anyám miért nem szült egy tucat gyereket.”

              /Azok társultak be, akik féltették életüket vagy egzisztenciájukat, illetve, akik pozícióban reménykedtek, előnyös helyzetbe szerettek volna jutni a koncért való marakodásban. Ez a társadalom elenyésző része volt. De kezükben a fegyver, a börtön, a körömszaggató, stb.

              És a társadalom félrevezetésére a korabeli kommunista újságírók, akik majd „forradalmasítják” a közhangulatot 1956 őszére. /

 

                                                                        Petőfi Kör

           

Szegény Petőfi, ha tudta volna, mire használják és kik, főleg milyen célra a nevét!

 

              No, az a „párton belüli ellenzék” sem volt kutya, amelyik a Petőfi Kör vitaestjeit létrehozta. A vezetőjük Háy Gyula, a „nagy magyar drámaíró”, aki a második orosz támadás reggelén kiáltvánnyal fordult a világ értelmiségéhez. A magyar értelmiségnek nem volt köztük sem a színe, sem a java, csak Rákosi-Gerő-Révai mocsarában pancsoló pártkatonák.

              Figyeljék meg, hogy, milyen stílusban ír saját brancsának néhány tagjáról, immár Nyugaton kapott páholyában ülve Tardos Tibor:

              Háy: Minket most azzal vádolnak, hogy előidéztük a harcokat. Mikor láttam, hogy Gerő nem hajlandó a felvonulók élére állni, s azok mégis elindulnak tüntetni, azt mondtam neki:

              ”Gerő elvtárs, akkor csak egyet ígérjen meg: hogy akármi lesz, nem lövet tűntetőkre.” Erre Gerő azt válaszolta: „Ebben aztán biztosak lehetnek.” S kezet adott rá, így volt. /Aztán, mint hitvány ember, híthű kommunista és magyargyűlölő mégiscsak lövetett./

 

                                                                   Illés Béla

 

              Nagy színi jelenet volt Illés Béla törvényszék előtti szereplése az íróperben, amelynek első számú vádlottja, a szintén yehu Déry Tibor volt. Az ő védelmében lesz majd ricsaj az imperialista Nyugaton is.

              De folytassuk Illéssel! Felvidéki borkereskedő-ivadék, majd moszkvai Kaganovics-védenc, majd – már nem fiatalon – önkéntes tisztje a szovjet hadseregnek, egyenruhában vonult be Budapestre – ez a jó kedélyű író és újságíró meglepetést tartogat a számunkra. A világ leggyávább emberének számított: amikor valami fordulatot szimatolt a politikai életben, Illés Béla torokbajt kapott, s bevonult egy szanatóriumba.

              Ez a századvégien raccsoló kávéházi és kremli világfi most megtáltosodik, nem kapta kér kézre a torkát, ahogy szokta, a mintha nem suhogna száz henteskés a terem közepén, nyugodtan előadja, hogy:

              „Háy Gyula a világ legtisztességesebb embere volt mindig, és szerinte az is maradt!”

              Vida, a vérbíró tátog egy kissé. Tudja, hogy Illés ezekben a napokban tért haza moszkvai útjáról. Kivel tárgyalhatott ott, hogy ilyen karakánul ki merészel állni az áruló Háy Gyula mellett, aki november 4-én segélykiáltást „ordított” szét a világ négy tájára a rádióban:

               „Jön az orosz! Segítség!”

              Vida: „Ön, kérem, mire alapítja a másodrendű vádlottról formált jó véleményét?

              Illés:„Önfeláldozó munkájára a moszkvai rádiónál. Gerinces kiállása a nemzetközi munkásosztályért. Kéhem, Háy Gyula a legnagyobb élő kommunista színműíró. Kéhem, a Szovjetunióban is annak tekintik.”

              Kis csend. Azért nem mindegy, amit ez az ember mond. Ez a kövérkés magyar-zsidó írófigura megélte Kun Béla feltrancsírozását a moszkvai pincékben, Isaac Babel kínhalálát, a kétharmad orosz vezetőség szalámivá történő feldolgozását, ismeri jól az orosz felső tisztikar cinizmusát és romlott vérszomját, tudja, hogy aki a nagyvilágba segítségért „dudál” a rádión, amikor visszaözönlik Pestre a szovjet hadsereg, arra halál vár.

              Ebben a történetben nemcsak Illés Béla szerepe a rendkívüli.

 

 

                                                         A mezőgazdasági nagyüzem

 

 

              A szovjet minta megkövetelte a szövetkezés erőszakos, nagyüzemi módját. Most, amikor még az 1956–os forradalom megtorlása folyt, a félelem légkörében gyorsan végrehajtották az államosítást.

              Az már más kérdés, hogy a keceli kulákok el tudták intézni, hogy nálunk csak szakszöveteket hozzanak létre, amelyek aztán a tolvajlás, a borhasítás és közösség minden típusú meglopásának a fészkei lettek.

               „A kecske is jól lakjon, a káposzta is megmaradjon.” Jellemző, hogy először legalább nyolcat, ugyanannyi vezérkarral, majd egy közöst, majdnem minden korábbi funkcionárius átvételével. Hogy sikerült elintézni? A járási MSZMP-titkár, Simó Tibor, és a megyei MSZMP-góré, dr. Molnár Frigyes befolyásos minisztériumi közreműködésével.

 

                                                         A félelmetes ládák

 

              Szilvölgyi Miklós bácsi mesélt nekem, amikor egy rövid ideig munkatársa voltam, elborzasztó dolgokat az éhes patkányok alkalmazásáról, mint a kínzás egyik formájáról. Csak nekem, és négyszemközt! Azt mondta, hogy a rabokat lyukas ládára ültették csupasz fenékkel, és azok a férgek halálra is marhatták az illetőt a végbélen keresztül.

              Ő csak azért ült a börtönükben, mert az előző rendszerben tisztviselő volt, de azt már nem tudom, hogy milyen szinten. Abból, hogy végül is életben hagyták, és „csak” kegyetlenül megkínozták, arra tudok következtetni, hogy legfeljebb vármegyei szintű tisztviselő volt 1945 előtt. Tehát nem mese volt ez, tisztelt utókor! Állatok voltak ezek, nem emberek! Talán csak patkányok.

              De mi tette őket azzá? Agyukra ment a „mozgalom” vagy a magyargyűlölet?

 

                                                    Aranyi doktor újra igazat mond

 

              Dr. Aranyi Sándor, aki igen szimpatikus ember lehetett éltében, egyetlen esettel bemutatja ennek egyik kirívó tünetét:

              „Az emberek szélsőséges befolyásoltságának jellemzésére megemlítem egy ÁVÓ- s nő esetét, aki szülés közben jajgatva azt kiáltotta:

               „Sztálin, segíts!”

              Nekem pedig azt mondta legnagyobb érzelmi kitörésekor:

               „Úgy bízik bennem, mint Rákosi elvtársban.”

              Amit pedig az ÁVH jellemzésére leír, elfogulatlan, hiszen megszenvedett:

              „Azt is el kell mondanom, hogy az államvédelmi hatóság pincéiben és a börtönökben elszenvedett kínzásokat és azokat a módszereket, melyekkel a politikai foglyokat emberi méltóságuktól teljesen megfosztani igyekeztek, túlélni csak úgy lehetett, hogy kínzóimat első perctől fogva nem tekintettem embertársaimnak, hanem minden emberi vonást levetett, vadállatnál is alacsonyabb rendű lénynek, amely éppen ezért megmarhat, megsebesíthet, kínozhat, de emberi méltóságomat el nem veheti.

               Mint ahogy nem sérthet meg önérzetemben egy veszett kutya sem, ha megmar. Ezt sugalltam magamnak minden válságos pillanatban, s ezt próbáltam átadni letört és segítséget megérdemlő rabtársaimnak is. Általában sikerült is lelki egyensúlyukat megtartani. Akinek nem volt lelki ereje, az elpusztult.

              A főszereplőknek, akik életüket vesztették, a rehabilitálásuk már csak díszsírhelyet és azt eredményezett, esetleg utcát neveztek el róluk. Úgy érzem, hogy ha módjukban lett volna, élénken tiltakoztak volna ez ellen.

              Ennek a folyamatnak keletről és nyugatról egyaránt tudatos túllendítése azután az 1956-os októberi eseményekhez vezetett!

              Mi, túlélők, pedig levonva a megfelelő tanulságokat, igyekeztünk többnyire szerény keretek között berendezni életünket, és ki-ki a maga területén jó munkával segíteni félrevezetett és a saját kárán is csak néha tanuló népünket még akkor is, ha az nem talált megfelelő megértésre. Különösen vidéken, a vezető helyeket betöltő személyek tudatlansága és nem egyszer rosszindulata miatt.

              Kinyilvánítom azt a meggyőződésemet is, hogy az embereknek a Rákosi korszakban s később is, a nehéz körülmények között tanúsított viselkedése nem szolgálhat alapul a magyar nép egyetemes elítéléséhez, egyrészt azért, mert az emberek kíméletlen erőszak és terror alatt éltek, másrészt más népek történelmének tanulmányozása rávezetett – mint már másutt is említettem -, hogy hasonló körülmények között más nemzetek fiai is, hasonló módon cselekedtek.

               Nem a nemzeti alacsonyabb rendűség játszik tehát ebben szerepet, mint elkeseredésemben néha felmerült bennem, hanem csupán általános emberi gyengeség. Hasonló hatások hasonló viselkedést váltanak ki.”

 

                                                               Gerő provokációja

 

              A rádió bemondta, hogy Gerő beszéde következik. Csend támadt az irodámban. Meghallottuk Gerő recsegő hangját:

              „Kedves elvtársak, kedves barátaim, Magyarország dolgozó népe! Szilárd és megváltoztathatatlan szándékunk, hogy fejlesztjük és elmélyítjük országunkban a népi demokráciát.”

              Gerő hangja hirtelen élessé vált:

              ”A nép ellenségeinek ma az a célja, hogy felszámolják a munkásosztály hatalmát, és pártunkat elválasszák a Szovjetunió dicsőséges kommunista pártjától. Elítéljük mindazokat, akik visszaéltek az országunkban biztosított demokratikus szabadságjogokkal és ezek leple alatt nacionalista tüntetést szerveznek.”

              Az arcok elsötétültek:

               - Ez egy őrült! Nem tudja, mit beszél! Fogalma sincs, mi történik az utcákon.

              És ez igaz is volt. Az volt az érzésünk, hogy olyan ember hangját halljuk, aki elefántcsonttoronyba zárkózott, és a marxizmus klasszikus műveit tanulmányozza. A tolmács folyamatosan fordított. „Petőfi”, a szovjet összekötő, szó nélkül hallgatta, miközben fejét két kezébe hajtotta. A nagyobb figyelem vagy a felgyülő gondok miatt?

A beszéd végén hozzám fordult:

               - Mit gondol a beszédről, tovaris Kopácsi?

               - A legrosszabbat, ezredes elvtárs. Ostoba és gyűlölködő, hiányzik belőle minden taktikai érzék. Reméljük, nem lesz olaj a tűzre.

              Szinte minden telefon egyszerre kezdett csengeni. Minisztériumi elvtársak, barátok, a honvédség magas rangú tisztjei hívtak, és valamennyien mélységes csalódásuknak és félelmüknek adtak hangot.

              A rádióbemondó a Gerő-beszéd után közli, mintha gúnyolódni akarna velünk:

               - Kedves hallgatóink, tánczene következik.

              Az egyik helyettesem a pártközpontban hallgatta végig Gerő beszédét az ÁVH több főtisztjének társaságában, akik az épület biztosítására érkeztek. A beszéd rémületet keltett közöttük is, akik pedig hozzászoktak ahhoz, hogy a néppel kemény kézzel bánjanak.

              Az egyik főtiszt pisztolyt ragadott, és azt mondta, megkeresi Gerőt, és egyszerűen lepuffantja. A többiek lefogták, visszatartották. Erre eldobta fegyverét, rálépett, és hisztérikusan kiabálta:

                - Emiatt a rohadt Gerő miatt mindnyájan meg fogunk dögleni!

              A K-telefon szólalt meg az asztalomon. Barátom, F. vezérőrnagy volt, a hadsereg főhadiszállásáról:

               - Sándor bajban vagyunk.”

               - Tudok róla. Katonáid fegyvereket osztogatnak a körúton.

               - Ez csak az egyik baj! Hallgasd a folytatást! A rádió épületeiből az ÁVH riasztólövéseket adott a tömegre. Több halott és sebesült maradt az utcán. És ez még nem minden. A másik baj talán nagyobb.

               - Mondd a rosszabbat!”

               - Legjobb egységeink lelépnek. Az ÁVH ki akarja provokálni a fegyveres felkelést.

 

                                                                                                                 Kopácsi Sándor

 

                                                           Gyönyörű őszi időben

 

              Gyönyörű késő őszi idő volt október huszadika környékén. A nappalok a naptól melegek, az éjszakák olyan langyosak, hogy eperfákon hullni készülő levelek azon töprengtek, hulljanak-e, vagy így sárgán, szégyenkezve várják meg a tavaszt.

              Az ország politikai lázmérője is hőemelkedést mutatott, és az emberek többsége nadrágban és egyetlen tiszta ingben várta a Pestről érkező híreket.

              A kezdeményezés Szegedről indult el még 16-án, és a Tisza parti város egyetemének küldöttei 22 - én a pesti egyetemeken, a helyiekkel egyetértve, úgy döntenek, hogy 23-án a diákok felvonulnak.

              Rövid demonstrációt terveztek: Indulás fél háromkor, koszorúzás fél négykor, elvonulás 4 órakor. Másfél órás az egész és békés.

               /Bár a műszaki egyetemen Szilágyi József, aki már nem diák, élesen szovjet –és kormányellenesen szónokolt. Vigyázz, Szilágyi, vigyázz, mert hiába voltál 1945-ben kommunista rendőrparancsnok, soron kívül kitekerik a nyakad!/

              Ma, október 23-án, engedélyt kérnek, hogy az utakon végigvonulva, több szabadságot követeljenek a magyar börtönbe zárt foglyoknak, minden polgártársuknak. Megengedik-e a tűntetést a pártvezető, a belügyminiszter, ha éppen hazaérkeznek a jugoszláviai kirándulásukról, eszmecseréjükről?

              /Gerő Ernő, aki a „a barcelóniai hóhér” kitűntető címet viseli, azt mondja Háy Gyulának, az ideges és kíváncsi, ízig-vérig kommunista újságírónak, hogy nem lövet. Piros László, ez a beszélő nevű hentes-tanonc, aki most a belügyminiszter, először nem engedélyezi, majd jóváhagyja./

              Egészen különleges dolog, hogy az ország ki mer menni az utcára, hogy végre szabadon kimondhassa, amit a vezetőkről és az oroszokról gondol. Valami hatalmas ok lehet a mögött, hogy úgy viselkednek a magyar górék, mint az a kocsis, aki a gyeplőt a lovak közé dobja, és hagyja, hogy azok maguk esze szerint húzzák tovább a szekeret.

              Vagy tíz napig üdültek Jugoszláviában, és közben elvtársi, szívélyes baráti, meghitt eszmecseréket folytattak a délszláv elvtársakkal, közöttük a világtörténelem egyik kimagasló alakjával, Tito marsallal. /Akinek a beleegyező bólintása után legalább 50 ezer magyart lőttek tömegsírokba a partizánok tizenkét évvel korábban./

              Tíz napos kikacsolódás, amikor jól tudják, hogy a kommunista újságok és újságírók / No, meg a Szabad Európa, a BBC és az Amerika Hangja!/ már eléggé felhergelték ezt az egyébként jámbor, kezes magyar népet. /„Szabadsághúst” szagoltattak a kiéhezett magyar „kutyákkal”– mondta volna Benes és Masaryk, ha megéri./

              És Magyarországon nemcsak sárga őszi levelek hullanak, hanem fehér röpcédulák. Maga a Szabad Nép, Párt lapja, ilyen vezércikk címmel örvendezteti meg olvasóit:

               Új, tavaszi sereg-szemle.

               /„Robogj föl, Láznak ifjú serege!” – írta egykoron Ady Endre /

              Aztán 23-án reggel befut a belgrádi expressz. Természetesen különvonat, utas-listájának élén azzal a megnyerő, szimpatikus, nyájas, derűs emberrel, aki nem más Gerő Ernő, a Magyar Dolgozó Pártjának, és egyetlen pártjának, első titkára.

              Az ő vezetésével fut be a küldöttség és a szerelvény Keleti pályaudvarra. Mindkét ország számára gyümölcsöző tárgyalásokat folytattak tíz napon át. Most egy kissé fáradtak a monoton zakatolástól, álmosak a koránkeléstől, és talán ingerültek is a hosszú utazástól. Hiszen Nándorfehérvár olyan messze van. /Több, mint négyszáz évnyire./

 

                                                        Szilágyi József nyíltan beszél

 

              Aranyi doktor úr az 1956-os folyamatnak a „túllendítéséről” írt. Íme egy tanúvallomás arról, hogy Szilágyi József, a Nagy Imre-per legtisztább alakja, aki belelátott a kártyákba, miként vélekedett a felelősségről:

               - S kik a főbűnösök abban, hogy teljesen meggátolták a kormány fejét a belső rend helyreállításával való foglalkozásban, azok vádolják most leghangosabban, amiért semmit sem tett a huligánok ellen, elmulasztotta a szükséges rendszabályokat! No de a kormány nemcsak Nagy Imréből állt, más tagjai is voltak; mit tettek azok?

              Mit tett például Münnich Ferenc, akinek első sorban lett volna kötelessége, hogy éjt nappallá téve dolgozzék a rend helyreállításán? Fontosabb tervekkel, javaslatokkal, indítványokkal mentek hozzá egyre-másra, de a felelet mindig csak egy volt:

              - Jó, jó, majd visszatérünk rá, most nem tudok vele foglalkozni!

               Az embereket kétségbeesésbe sodorta ez a magatartás, és már egyszerűen szabotázsról kezdtek beszélni. Mikor nyomatékosan kértem, hogy az erre vonatkozó tanúvallomásokat a nyomozó hatóság vegye fel, követelésemet elutasították, mondván, hogy ez nem tartozik az én ügyemhez! Rendcsinálás helyett Münnich egészen mással foglalkozott.

               Ideológiával győzködte Kádárt, és végül rávette a szökésre.

              Ugyancsak belügyi főtisztviselők vallották:

                -Kádár és Münnich, szökésük előtt, éjszakánként beszélgettek négyszemközt a Belügyminisztériumban. Mi világlik ki ebből? Számomra kétségbevonhatatlanul az, hogy az ellenforradalmi huliganizmus, a fasiszták és bűnözők egyre arcátlanabb fellépése nem is jött olyan rosszul azoknak, akik most olyan nagy vádat kerekítenek belőle miellenünk! Tudták a rákosisták, hogy miért Münnichre kell bízni a Belügyminisztérium vezetését!

              E szerint Szilágyi úgy véli, Münnich Ferenc belügyminiszterként szovjet utasításra hanyagolta el feladatát, sőt, gerjesztett káoszt, netán provokációk kiagyalásával és végrehajtásától sem riadva vissza – azzal a céllal, hogy jogalapot adjon Moszkvának a fegyveres beavatkozásra, melynek kérésére Kádár Jánost vette rá. Mindez eleddig nem bizonyítható, ám értékes támpontként szolgálhat abban a kutatásban, amelynek célja Münnich Ferenc és munkatársai akkori tevékenységének hiteles vizsgálata.

              Szigorúan meg kellene vizsgálni Galó István határvédelmi ÁVH-s őrnagy és öt társának az ügyét, akik hat harckocsival részt vettek a Pártház ostromában. Kinek az utasítására tették? Az bizonyos, hogy nem a saját szakállukra!

                                                                                                Kiszely Gábor: Állambiztonság

 

                                                          A Parlament előtti mészárlás

 

              Az ablakunkból jól láttuk, hogy három szovjet Joszif Sztálin páncélos halad a tömeg élén. A tankokon magyar zászlók voltak!

              A tömeg a Kossuth-nótát, majd a Himnuszt énekelte. Ezt követően ütemesen kiáltozták: - Éljen a Szovjet Hadsereg!

             „Petőfi” és „Magyar”, a szovjet megfigyelők, éppoly lélegzetvisszafojtva figyelték az eseményeket, és azt hiszem, ugyanolyan megkönnyebbülést éreztek, mint mi. „Petőfi” felém fordult:

               - A lakosság nem mutatkozik ellenségesnek a szovjet katonákkal szemben.

              Aztán visszament az irodájába, hogy jelentést tegyen a főnökeinek.

              Én úgy néztem a képet, mint egy film főjelenetét, mint egy álombeli képsort, ahol két nép egymásra talál Marx egy klasszikus idézete felett:

              ”Nem lehet szabad az a nép, mely más népeket elnyom.”

               A tankokra húsz-harminc fiatal kapaszkodott fel, s azok a tömegtől kísérve vonultak a Parlament elé.

              Fél órával később a szociális osztály vezetője, egy rendőr-századosnő rémült hangon mondta:

               - Kopácsi elvtárs! A tömeg azt kiáltja: - Vesszen Gerő! Ebből nagy baj lesz!

               - Ugyan, Júlia, a tömeg fegyvertelen. Fél órája láttam az ablakunk alatt őket. Sok nő és gyerek van köztük. Ez békés tűntetés.

               - Igen, de az épületünk tetején tüzelőállásban lévő hadnagynak nem ez a véleménye. Nemrég jött le a tetőről a kulcsokkal. Amikor meglátta a tömeget, magából kikelve rohant vissza, és azt kiáltozta:

               - Majd megmutatjuk nekik, hogy ez nem mehet így tovább! Erre parancsunk van!

              Tájékoztattam a tisztjeimet a helyzetről. Egyöntetű volt a vélemény, hogy az ÁVH nem lőhet fegyvertelen emberekre, akiket ráadásul szovjet páncélosok kísérnek. De a biztonság kedvéért felhívtam a Belügyminisztériumot, hogy őket is tájékoztassam a helyzetről. Szórakozottan hallgattak:

               - Igen. Tudunk róla, hogy a tömeg fegyvertelen.

              Három perccel később Júlia kétségbeesetten hívott:

               - Kopácsi elvtárs! Tüzet nyitottak a tömegre!

               - Lehetetlen!”

              De most már én is hallottam a telefonkagylóban a fegyverek ropogását. Júlia zokogni kezdett:

               - Kopácsi elvtárs! Ez nem lehet igaz! Az ÁVÓ-sok minden tetőről lőnek a tömegre. És most, képzelje, a szovjet tankok az ÁVÓ-sokat lövik. Védik a tömeget.

              Mi is hallottuk a tompa dörejeket.

               - Ezredes elvtárs! Ez szörnyű, elképesztő. Az emberek kiáltoznak, és úgy hullanak, mint a legyek. Százával. Asszonyok, gyerekek. Hallja a sebesültek sikolyait? Ez iszonyatos! Elviselhetetlen.

              A mészárlásnak csak a szovjet tankok közbelépése vetett véget. Mintegy húsz tank vette körül a Parlamentet. Szerencsére a vezetőjük megsokallta, hogy a tankjain kopognak a tetőről leadott sorozatok. A gépfegyverek tüzét a tetőre irányította. Közben óriási nehézségek árán sikerült összeköttetést kapnom Nagy Imrével. Nagyon rosszkedvű és ideges volt.

               - Mit akar, Kopácsi?”

               - Mészárlás folyik a Parlament előtt. A tömeg Gerő lemondását követeli.

               - A szovjet politbüró tagjai éppen most mentek el. Gerőt leváltották, Kádár lett az első titkár. Én vagyok a miniszterelnök. Mit akar még a tömeg?”

               - Nagy elvtárs! Talán nem tudja, mi történt az előbbi percekben. Önt talán nem informálták arról, hogy az ÁVH-sok fegyvertelen embereket mészárolnak a Parlament előtt. Talán háromszáz halott is van. Az új kormány máris mártírok vérével mocskolja be a kezét. Nem találok szavakat, arra, hogy…

              És ebben a pillanatban Nagy Imre megértette, mi történt. Megváltozott hangon csak annyit mondott:

               - Azonnal megteszem a szükséges lépéseket. Ez szörnyű. Szégyenletes.

              A belügyminisztert rögtön leváltották. Ez azonban már mit sem változtatott a szerencsétlen áldozatok sorsán. Én is küldtem segítséget a sebesültek elszállítására.

              Az orvostanhallgatók két hatalmas teherautóval siettek a mentők segítségére. Az elsőt megtöltötték a hullák, a másodikat a súlyos sebesültek. Fiatalok, asszonyok, gyerekek.       Néhány perccel később láttuk, amint nagy sebesen süvítenek el az épület előtt, itt-ott vérnyomot hagyva az utca kövezetén.

                                                                                                                     Kopácsi Sándor

 

                                                               Talán egyidőben

 

                                 /1956. október 25. 15 óra 30 perc, Kossuth Rádió/

 

              Magyarország dolgozó népe!

              Mindazokkal szemben, akik nem népi demokratikus rendünk szándékával fogtak fegyvert, s a harcot haladéktalanul beszűntetik, fegyvereiket beszolgáltatják, nem alkalmazzuk a statáriális eljárást.

              Ugyanakkor a törvény teljes szigorát fogjuk alkalmazni azok ellen, akik továbbra is fegyverrel támadnak, felbujtanak és fosztogatnak. Különös gonddal óvom dolgozó népünket a felelőtlen zavarkeltőktől, rémhírterjesztőktől, akiknek káros munkája a béke és a nyugalom helyreállításának egyik legfőbb akadálya.

              Mélységes fájdalommal tölt el e tragikus napok során áldozatul esett ártatlan dolgozó emberek minden csepp kiontott vére. Legyen vége a tragikus harcnak és a hiábavaló vérontásnak! Magyarok! Barátaim! Elvtársaim! Induljunk meg hát a párt vezetésével a népünk jobb, szebb, szocialista jövőjét építő, békés alkotó munka útján!

 

                                                                 /Részletek Nagy Imre ekkor lejátszott beszédéből./

 

                                                       A híres üzenet a világnak

 

              Figyelem! Figyelem! Figyelem!

              Kedves hallgatóink! A Magyar Írók Szövetségének felhívását hallják:

Itt a Magyar Írók Szövetsége! A világ minden írójához, tudósához, minden írószövetséghez, akadémiájához, tudományos egyesületéhez, a szellemi élt vezetőihez fordulunk segítségért.

              Kevés az idő! A tényeket ismeritek, nem kell ismertetni. Segítsetek Magyarországon!    Segítsetek a magyar népen! Segítsetek a magyar írókon, tudósokon, munkásokon, parasztokon, értelmiségi dolgozókon!

               Segítsetek! Segítsetek! Segítsetek!

                                                                                            1956. november 4. 7 óra 57 perc

 

                                                          Történelmi párhuzam

 

                                                                    

              Erről a Rákosi nevű yehuról kellene néhány mondatot írni, aki élet és halál ura volt ebben az országban. Akit bíróság elé állítottak az 1919-es bűneiért, és olyan nagyságok vállaltak vele szolidaritást, mint Einstein, Thomas Mann. Tudták ezek egyáltalán, hogy ki mellett állnak ki? Vagy teljesen mindegy volt, csak fajtiszta legyen.

              Erről jut eszembe a francia katonatiszt, a zsidó Dreyfus ügye. Zoláról, az íróról már csak annyit illik tudni napjainkban, hogy perújrafelvételt követelt, anno… Dreyfusról meg azt, hogy nem akarta a tiltakozó ívet aláírni, amikor Sacco meg Vanzetti halálos ítélete ellen az USA-ban kellett volna fellépni. Mondván: Már unja az ilyen gesztusokat!

              Ezek is rászolgáltak a halálos ítéletre bizonyosan, hiszen anarchisták voltak, de nem mindegy, hogy milyen fajúak. Ha már nemzetközivé lett a tiltakozás, akkor a bűnös bizonyosan yehuk brancsából valók voltak. Bezzeg nem volt nemzetközi tiltakozás, amikor Nagy Imrét törvénytelenül kinyírták.

              Mi nem győztünk rehabilitálni! Egész huszadik századi történelmünk a rehabilitálások története. Bajcsy-Zsilinszky Endre, Nagy Imre, stb. De ha ez így van, akkor itt tatárjárások sorozata játszódott le néhány évtized alatt. / Erről jut eszembe a feltáráskor talált kemence: Benne az anya és két gyereke csontvázával, talán a tatárjárás vagy török pusztítás idejéből. A magyar történelem egyik jelképe lehetne./

              Az emberek javát elpusztították vagy száműzték, életben csak a gerinctelenek és a kaméleonok maradhattak. Ezeknek a gyerekei lennénk mi, a gyerekeink, és a gyéren születő unokáink. Talán ezért nem is születnek meg, mert egyre gyengébb minőség jönne a világra? Elvetél a jövőnk.

 

 

                                               Latinovits Zoltán és Huszárik Zoltán

 

 

              Ha egy Latinovitsot a halálba kergették, melyik kortársa mondhatja el magáról, hogy jobb színész voltam nála. Ha egy Huszárik Zoltánt mellőzték, ki mondhatja el magáról, hogy nagyobb rendező voltam a hatvanas-hetvenes években.

              Jött a középszer, vagy még annál is gyöngébb sógorságuk - komaságuk. Ezek minden tagja kapcsolódott valamilyen módon a Rákosi – rendszer brutális ÁVH-jához, de finomítani kellett a kínt, hogy elkerülhessék az új 56-ot.

               A Nyugat engedelmesen befogadta a menekülő értékes magyar munkaerőt, föleg az ifjúságot, amelyik nem látott hazánkban tehetségének megfelelő teret. Az előző rendszernek ez volt az egyik legtragikusabb következménye.

               DE MARADT A MINDEN TEHETSÉGET KISZORÍTÓ KÖZÉPSZER! A tömegek bútítására, erkölcsének rombolására és politikai félrevezetésére a bárgyú nyugati filmsorozatok, és hazug politikai műsorok. Például a Kék Fény, amely pitiener csalókkal foglalkozott, miközben maffiák szívták az ország egyre apadó vérét.

               És itt kell szólni a szinte gátlástalan abortuszról, amelyet törvényesítettek, és az egész országot katasztrófába sodorták. Nem kellettek már sortüzek a magyarság látványos pusztítására, csendben is lehetett folytatni a népirtást. Hiába hadakozott Fekete Gyula, mint tiszteletre méltó harcos, a másik oldal szószólói sokkal nagyobb médiateret kaptak demagóg, kispolgári dumájukhoz.

               Milliókat végeztek ki így, csak a Jóisten tudja, mennyi tehetséges, hasznos tudóst, írót, művelt tanárt vagy ügyes kezű vállalkozót. ELŐRE MEGFONTOLT, ÖRDÖGI SZÁMÍTÁSSAL VÉGREHAJTOTT NÉPIRTÁS VOLT EZ IS. Becslések szerint 5 milló kisgyerekről van szó!

              Utoljára, de nem utolsó sorban: a népművészet, a hagyományok mellőzése és kigúnyolása. Évtizedek elatt egyetlen sorozat készült: A Röpülj páva! Hasonlóan bántak el a magyar történelem valóban kiemelkedő, és büszkeséget nyujtó 1848-cal. Lett belőle Három tavasz. Megpróbálták az aranyat, a sarat és a vért valamiféle ünnepelhető masszává gyúrni: 1848-at, Petőfi tiszta forradalmát, a hazaárulók és mészároslegények 1919-es tavaszát, és végül az egész népet új rabságba kényszerítő 1945 áprilisát.

              A Kádár-rendszer három fő jellemzője és minden korábbinál súlyosabb kommunista bűne.

 

                                                        A harsány rendszerváltók

 

         Akik pedig segítettek, hogy magyar rendszerváltás elsikkadjon, azokról, nem a teljesség igényével, itt van egy titkosszolgálati jelentés:

              „Szabad Demokraták Szövetsége”

              1988. november 13-án a Szabad Kezdeményezések Hálózatának első kongresszusán alakult meg. Vezetőségük a szűkebb körű ügyvivő testület és a 35 fős Tanács.

Ügyvivők: Göncz Árpád író, Iványi László lelkész, Kőszeg Ferenc tanár, Magyar Bálint szociológus, Mécs Imre elektromérnök, Solt Ottilia szociológus, Szabó Miklós történész, Szent-Iványi István ontológus, Vass István esztergályos.

              A Tanács tagjai között van: Bauer Tamás közgazdász, Demszky Gábor szerkesztő, Eörsi István író, Gadó György szerkesztő, Kis János filozófus, Konrád György író, Rajk László építész, Tamás Gáspár Miklós filozófus, Vargha János biológus, Vásárhelyi Miklós sajtótörténész. /Figyelemre méltó, hogy a Tanácsban FIDESZ-vezetők nem szerepelnek./

              Az SZDSZ „demokratikus ellenzék”legfontosabb szereplőinek és a hozzájuk kötődőknek a tömörülése.

              Ez a szövetség gyenge alapon áll, csak néhány hangadó személyes „varázsa” és az újdonság íze hozta világra. Figyelemre méltó, hogy a vitavezetők: Petsnigg Mária Zita, Győrffy Miklós és a résztvevők is jó nevű szakemberek.”

             / Ezt a nemzetellenes összeesküvést pumpálta fel a nemzetközi tőke az MDF nagy ellenfelévé, majd tette MSZP kis szövetségesévé. Ami összetartozik, az össze is forr!/

              Ebben az állambiztonsági dossziéban a következőt is olvashatjuk:

              „Ismeretlen személy arról informálta dr. Lukács Tamást, a Kereszténydemokrata Néppárt elnökségi tagját Egerben, hogy az SZDSZ népszavazási propagandáját valójában nem a Hungária Biztosító, hanem a biztosítót közbeiktatva a „Zsidó Világszövetség” pénzeli. Dr. Lukácsék tisztázni akarják egy Szegeden bejegyzett Bánkuti Géza személy irányítása alatt álló amerikai – francia – svéd - magyar közös vállalat SZDSZ népszavazási hadjáratban játszott szerepét, mivel az amerikai magyaroktól származó információjuk szerint a közös vállalaton keresztül kapta meg az SZDSZ a Zsidó Világszövetségtől a kiadások fedezésére szánt 30 millió forintot. A KDNP vezetése úgy véli, hogy ez a páttörvény kijátszása.”

                                                                            Kiszely Gábor: Állambiztonság 1956 – 1990

 

                                                                          +

 

              Erről jutott eszembe, hogy 1945. november 4-ei nemzetgyűlési választásokon a Független Kisgazdapárt abszolút többséget szerzett, és természetesen olyan pozíciókat, mint a belügyminisztérium, igyekezett megszerezni.

               Ekkor a kommunisták Vorosilov marsallhoz folyamodtak támogatásért. Ez magához rendelte Dálnoki Miklós Bélát, a magyar kormányfőt, akinek egy tekintélyes listát nyújtott át a fegyverszüneti szerződésben vállalt élelmiszerek szállításáról Az nem tudta megígérni a gyors teljesítést, hiszen egy betevő falat sem maradt volna az ország lakosai számára, ha azt rögtön elő kellett volna teremteni.

               Vorosilov ekkor nagylelkűen azt mondta, hogy a Szovjetunió csak olyan magyar kormányban bízhat meg, amelynek a belügyminisztere kommunista. Ezzel a döntéssel aztán egyből ki is törték a fiatal magyar demokrácia nyakát.

              Az ideiglenes miniszterelnök még a magyar közvéleményt sem merte tájékoztatni a fenyegetésről. Amikor átadta a miniszterelnöki bársonyszéket, rögtön vissza is vonult a politikától, mert a nyúzóktól féltette a becses irháját.

 

                                                             A nyugati beavatkozás

 

              A Vorosilov-féle beavatkozásról jut eszembe az 1990-es nyugati beavatkozás. Miután a magyar nép többsége nem az SZDSZ mellett tette le a garast, tüstént megjelent a műholdas „varázsszőnyegen” Tom Lantos, aki sürgette, hogy az MDF lépjen nagy koalícióra az SZDSZ-szel. Jeszenszky Géza ezt visszautasította, mondván:

               „Az illető párt igen erkölcstelen kampányt folytatott ellenünk.”

              Mit ad Isten? Az MDF mégis kénytelen volt beleegyezni abba, hogy az ellenzék embere legyen a köztársasági elnök. Az ok itt is hasonló. Megfenyegették Antall Józsefet, ezért a volt sofőrjét és egykori kisgazda politikust, Göncz Árpádot, elfogadta köztársasági elnöknek.

              A Belügyminisztériumot, azaz, most már a huszadik század végén jártunk, a médiát kénytelenek voltak a Göncz Árpád kényére-kedvére bízni, aki aztán el is érte, hogy a kormányzó MDF szétverése szabaddá vált. Még egy taxisblokádot, azaz egy kormánybuktatási kísérletet is kiprovokáltak. Demokráciáról még napjainkban sincs szó!/ 2009. december 18./

              Húsz évvel a rendszerváltás után a média döntő része még mindig a kezükben van. Dr. Antall Józsefet is hasonló hallgatásra kényszerítették, csak ő folytatta egyre magányosabb harcát, és ebbe bele is halt. Az elmúlásban megelőzte őt az MDF legtisztább és legintelligensebb fiatal politikusa: Csengey Dénes. És hány tehetetlen, de politizáló magyar embert tettek tönkre idegileg, esetleg egzisztenciálisan is a yehuk?

 

                                                                   MARX, MARS!

 

              Egy nem szocialista, és főleg nem, egy mai „liberálisnak” nevezett, a magyart gyűlölő, hanem egy konzervatív ember szemében, bár esküszöm, hogy szó valódi értelmében minden időben inkább szocialista voltam, mint maga Kádár Jani bátyám, tehát, mint konzervatív, úgy kapcsolom össze, hogy MARS, MARX! Ha az MSZP-hez közeli vagy a liberális értelmezést óhajtanám megfogalmazni, akkor: MARX? MARS! Mert mi már igön mögszerettük a Tőkét.

 

                                               Farkasfalvi András rossz lapot húz

 

              Apám egyetlen barátsága a Don-kanyart megjárt András nagybátyám korai haláláig tartott. Mert, aki hajdan az utca réme volt, igen keményfájú gyerek, és úgy állta nagyanyám söprűnyelének csapásait, mint egy ókeresztény mártír a szenvedést, annak elég volt egy csapodár asszony feleségül. Amit a háború nem tett meg vele, az a némber rövidesen a sírba vitte.

              Mint férfinak az önérzetét sárba taposta, véleményét nem vette semmibe, és bár született egy közös lányuk, ez számára nem jelentett semmilyen akadályt, hogy a feslett életét tovább folytassa. A nagybátyám, amikor már annyira felgyűlt benne a keserűség, hogy nehéz volt cipelni, eljött a húgához és a gyerekkori barátjához, hogy asztalukra borulva elzokogja bánatát. Én később világosan láttam, hogy mi volt a baj forrása.

              Föllángolt szerelmében, szegény, csak a szépen csillogó szemeket látta, aztán a hölgy különlegesen elsöprő szexualitását élvezte, de hogy mi van a lelkében, és van-e egyáltalán lelke, azzal nem törődött.

              Önmagából indult ki:

               Én egy egészséges férfi vagyok, kell egy egészséges, lehetőleg nem frigid nő, a házasságot szentesíti az egyház és állam. Attól kezdve a kettőnk ügye. A tragikus az, ha akkor derül ki, hogy a nő részéről ő csak egyik mén a sok közül, és a hölgy állandóan sárlik.

               Egy egész ménes tudná csak kielégíteni, sőt, legszívesebben egész életében ezt csinálná, és mint mesterséget meg is fizetnék. Vállalná a tizenhat órás munkaidőt a szexualitásra, és nyolc óra elég lenne a pihenésre.

 

                                                      Lutri minden házasság

 

              Az se jó, ha gyorsan megházasodik az ember, értem ezalatt, hogy az illető rövid ideig udvarol, de az sem szerencsés, ha hosszú kapcsolatnak keserű a vége. E kettőt egy időben gyakorolni, meg szélhámosság, amibe könnyen belebukik az emberfia. Aztán jönnek az átkozódó levelek, amiket csak olyan nők tudnak írni, akik úgy érzik, hogy egy baráti puszi a homlokukra már az eljegyzés előzetese volt.

              Legideálisabb, ha csak udvarol az ember komoly szándék nélkül, és élvezi ennek érzelmi és érzéki előnyét. Ha odáig eljut az ember, hogy néhány napi ismeretség után egy városi padon, hanyatt vághatja magát, fejét egy üde kislány ölébe fektetve, aki selymes kezével borzolgatja szőkésbarna fürtjeit, és bölcsességekkel kábítják egymást:

               Ez lehet a Szerelem kezdete, de mindenképpen felejthetetlen epizódja az ember életének. Még ötven év múlva is összemosolyognak, ha találkoznak az utcán vagy bárhol, és csak ketten tudják, hogy mi a mosoly oka.

              Vagy ha asszonyról van szó, aki egy rövidebb „szerelmi szabadságot” vesz ki a számára unalmas házaséletből, mert a legtöbbnek igen unalmas férje van. És ha az ember különleges tartalmú, eredeti szövegével le tudja venni a lábáról, megfelelő kárpótlást fog kapni, és sokkal mélyebb érzéseket, mint gondolná.

              A kirándulóbusz hegyek-völgyek között kanyargott az Alacsony –Tátrában, de bennem magas feszültség transzformálódott, mert a közeli ülések az érintkezni szándékozó térdek kérését teljesítették, és így jött létre ez az órákig tartó állapot, amelyben teljesen elmosódott minden más inger, a festői völgyek látványa, vagy az útitársak fölösleges ámuldozása, mert minden idegszálam az eljövendő erekcióra összpontosított. Ebben aztán nem voltak sem hullámvölgyek, sem hegyek, csak egy feltöltött akkumulátor, amelyikről a szemben ülő kollegina félig mámorosan vette át a feszültséget. Ezt csak mi ketten éreztük, a többiek csak asszisztáltak hozzá, illetve jelenlétükkel csak akadályozták a gyors kisülést. Bár lehet, hogy néhány kóbor szikrát észrevettek.

              Bizony meg kellett várni az estét. És hogy ez a vonzódás milyen mélyen és hatásosan működött, arra jó példa, hogy az esti lefekvés idején, amikor természetesen el voltak szeparálva a férfiak és a nők, én azonnal, első ajtónyitáskor, rátaláltam az illető hölgyre, aki magányos kuckót talált magának, számítván a látogatásomra. Valami belső, láthatatlan iránytű mutatta az utat. A szerelmi előjáték elmaradt, mert olyan kimerülten dőltem az ölébe, mint egy bocskoros szaharai vándor a forrás vizére./ Erről az a komikus hasonlat jut eszembe, hogy valamikor virgulával keresték faluhelyen az elásott kincset, esetleg a vizet, ahová érdemes kutat ásni. Az én virgulám is pontosan megmutatta az utat./

              Addigi életemben soha olyan „döglött” nem voltam, mint azon az estén, és legszívesebben vissza se mentem volna a sörtől részeg férfijuhok közé. Csak visszabotorkáltam, de olyan fáradt voltam testben és lélekben, hogy alig tudtak életre támasztani hajnali kilenc órakor.