A szerelmi háromszög

 

A SZERELMI HÁROMSZÖG

                                     Írta: Dr. Lenkehegyi Attila

 

                                           Az emberi jellemről

 

              Semmi sem olyan rá valló egy emberre, mint a jelleme. Nincs fontosabb feladat az életben, mint ennek a kutatása.  A lelkünk csak a jellemek ismeretétől lesz gazdagabb.

              A JELLEM MAGA AZ EMBER.

              Ezért szerencsés az, aki olyan foglalatosságot űz, amelyben a jellemek sokaságával találkozik. Orvos, pedagógus, vagy hétköznapi emberként, az egyszerű regényolvasó.

               De nem a felszínes alkotásokat habzsolóké. Hanem olyanoké, akik veszik a fáradságot, és értékes regényeket vesznek a kezükbe már fiatalon, amelyek tanulsággal szolgálnak az emberi jellemről.

               A nagy írók, Tolsztoj, Dosztojevszkij, Balzac, nagy jellemek és kis jellemtelenek egész tömegét sorakoztatják fel. Ismerték az EMBERT, tehát a JELLEMÉT vagy annak fájdalmas hiányát is. Az EMBER cselekedeteinek indítékait, a mozgásainak irányát és előre kiszámítható végső célját.

              Mint ahogy az ember nem rejtheti el a testét, így van az a jellemmel is. Hiába vesz fel magára hamis leplet, előbb vagy utóbb úgyis lehullik róla. Ha már megszólaltál, kitárulkoztál. Kiderült belőle, milyen a viszonyod a világhoz és a hallgatódhoz. Főleg ahhoz az emberhez, akiről véleményt alkottál.

              De nem is kell megszólalnod, csak leírni a véleményedet a MÁSIKRÓL, és már sokat elárultál MAGADRÓL.

              Tehát az egyik legfontosabb feladat önmagunk megismerése.

              Van - e jellemem, azaz ember vagyok -e, vagy csak annak látszom?

               Ez sok mindentől függ. Főleg attól, hogy milyen géneket örököltem és milyen körülmények között nőttem fel.

               Létre jött-e vagy jöhetett-e emberhez méltó értékrendem? Hiszen egyetlen szó vagy cselekedet elárulhatja jellemünket, és árulója lesz értékrendünk minőségének is.

               Van-e olyan értékrendem, amely életem minden fontos cselekedetét meghatározza, és mindig azonos cél felé mutat, mint az iránytű, egészen a halálig? Vagy olyan vagyok, mint a szélrózsa? Mindig a pillanatnyi érdekeim szabják meg az „értékrendemet”?

              A legnagyobb emberi élmények egyike, amikor találkozunk egy addig ismeretlen emberi jellemmel. De csak akkor, ha valóban ÉRTÉKES jellemmel találkozunk.

              Summa summarum: Van-e nekem is jellemem, amely emberré tesz? És értékrendem, amely egész életemben irányt mutat?

 

                                                       +          

             

              Apám még a „boldog békeidőkben”, 1890-ben született. Hellebranth Bélának hívták, de a második világégés után, az európai civilizáció nagy dicsőségére, a német származású ártatlanokra is kimondták a kollektív bűnösséget, /Még a csecsemőkre is!/ Lenkehegyi Bélára magyarosított.

              Anyám Walter Erzsébetből Tolnai Erzsébet lett. Anyai nagyanyámat Angeli Máriának hívták, de a nagyapám keresztnevére már nem emlékszem. Csak a Walter családnév bizonyos! De a keresztneve nem jut eszembe.

               Négy gyerekük született: Erzsébet /az édesanyám/, Ilona, Mária és József. Apai nagyanyám nevére még jól emlékezem: Menyhárt Augusztának hívták. Apámnak volt egy Lenke nevű nővére és egy Róbert nevű rokona.

               Mindketten Franciaországban éltek. Mikortól és miért? Ezt se kérdezzétek!

               Apám első feleségétől volt két lánya: Matild és Magdolna. Matildot Tildának becézték, és tébécében meghalt. Magdi, a féltestvérem, talán még él, de 1985 óta nem tartjuk a kapcsolatot.

              Ez azért szakadt meg, mert 1985-ben, éppen Algériában akartam matematikát tanítani. Volt akkoriban egy értelmiségieket toborzó nemzetközi szervezet. Budapesti központja ilyen típusú közvetítéssel foglalkozott. Jelentkeztem náluk, és Algériát ajánlották.

               Valószínűleg azért, mert nem sokkal korábban szabadultak fel a francia gyarmati sorsból, és az egyetemek tanárai a jómódú Franciaországba távoztak. Algéria meg értelmiség nélkül maradt. Ezen akartam a magam módján segíteni, és egyúttal nagyobb keresethez jutni.

              Kértem-kérdeztem Magdolnát, aki egy svájci városban lakott, hogy Marseillesbe autózva, meghálhatok-e náluk egyetlen éjszakára, és ott kipihenhessem magam.

            Utolsó telefonbeszélgetésünk alkalmával még azt mondta, hogy lehet szó egyetlen éjszakáról. De rövidesen jött a távirat:

               ”Ne gyere! József nagybátyám a háború vége után Ausztráliába disszidált. 1982 óta nem tartjuk vele a kapcsolatot. Nem tudom, él-e még.”

             Hiába, a szó elszáll, az írás megmarad. És mennyi problémát okoz. Majd megtapasztalom az életem folyamán még néhányszor.

              Ma sem értem, miért utasítottak vissza. Talán attól féltek, hogy a nyakukon maradok. Mindenképpen beteges megnyilvánulás volt.

 

                                                   1944

 

              Ha a szüleim megmaradtak volna az eredeti nevükön, apám bizonyosan mehetett volna „málenkij robotra” a Szovjetunióba. Mint az a négyszáz császártöltési, akiket már 1944 végén vagonokba „szállásoltak” Kiskőrösön, és meg sem álltak velük az Urálig vagy még azon is túl. Vitték őket újjáépíteni a Hitler által lerombolt kommunista országot. A németek romboltak, a svábok építsenek.

              Évekig tartott a kálváriájuk. Akik megmaradtak, egy olyan dallal tértek haza, amely minden panasznál és sírásnál jobban kifejezi az átélt szörnyűségeket. Érdekes és igen tanulságos, hogy nem svábul énekeltek, hanem magyarul. Ezt onnan tudjuk, hogy a szövege fennmaradt, de a dallamát már eltemette az idő, miként a hazatért egykori énekeseket is.

 

              Ahol nem lesz velem senki, ott halok meg én.

              Ahol majd nem sirat meg senki, senki, aki él.

              Tavasz nem fakaszt rám zöldet,

              Elhordja rólam a földet messze majd a szél.

              Ahol nem lesz velem senki, ott halok meg én.

 

              Ezt azok a 16-60 éves császártöltési férfiak énekelték, akiket ötéves kényszermunkára hurcoltak. Kik voltak közülük azok, akik megúszhatták a kitelepítést? Mert még az is várt rájuk!

               A többnyire szegény svábok, akik rögtön felismerték a politikai helyzetet, és beálltak a kommunisták közé. Az lett a jutalmuk, hogy a gazdag, de kitelepítésre ítélt jómódú svábok házaiba beköltözhettek, és a földjeiket, jószágaikat megkapták.

 

                                                    1952

 

               Amikor én Baján megszülettem, 1952. április 12-én, nemigen örültek az érkezésemnek, mert igen törékeny csontú gyerekecske voltam. Egy év múlva törvényes feleséggé lett a szolgálólánynak felfogadott édesanyám, Walter Erzsébet.

              Ebből csak arra lehet következtetni, hogy a Walter család igen nyomorúságos körülmények között élhetett, ha cselédnek adták a legidősebb lányukat. Éppen a legszorgalmasabbat, anyámat.

              Ezért sohasem becsültem kevésbé, hiszen József Attila édesanyja, Pőcze Borbála, mosónő volt. Hrúz Mária, Petőfi szülőanyja, pedig cselédlány, mielőtt férjhez ment egy módosabb gazdához, hogy javítson a saját és a családja sorsán.

              Anyám egy jóval idősebb, egyszer már elvált férfi mellé szegődött segítségnek. Akiről az a hír járta, hogy korábban Dunaharasztin lakott az első családjával.

               Mérnök volt, tehát egyetemet végzett férfi, a számok tudósa. Legfeljebb egy kissé különc. De milyen ember lehetett valójában, ha egy teljes évig latolgatta, mi legyen a sorsa anyámnak és a közös gyereküknek? Vállalja-e őket, vagy taszítsa el magától mindkettőt?

               A falu lakói talán „liliomtiprónak” tartották. Bár, amikor én megfogantam, anyám már húszéves volt.

 

                                                       +

 

                Császártöltésen ritkán esett meg ilyesmi. Mert ha munkáskézre volt szükség, volt éppen elég napszámosnak, cselédnek való a szomszéd Kecelen, amelyik jóval szegényebb falu volt, mint Császártöltés. Sváb nevén: Tschasartet.

               Ami igazán elgondolkodtató, az a mély időszakadék volt a szüleim között. 41 év! Közel egy fél évszázad. De milyen évszázad? Amelyben az emberiség java két nagy háborúban vérzett el. Európa egésze az elsőben, az egész „civilizáltnak” nevezett Nyugat és „civilizálatlan” Kelet a másodikban.

              Én talán azért lettem e világra, hogy tanulságot tegyek a saját példámon keresztül a huszadik századi Európa végleges bukásáról. Spengler nyomán A Nyugat alkonyáról. Életem, pedig már a visszafordíthatatlan naplementéről beszél. Amely után az európai éjszaka jön, hogy egyszer, talán még az unokáim idejében, újra megvirradjon.

 

                                                 1952 - 1956

                                

 

              Édesapám már 62 éves, amikor Baján megszülettem. „Sok hajra-bajra” - mondatja velem a költő. Édesanyám még csak húszéves. Ez Császártöltésen botránynak számított, és az emberek, még az értelmesebbnek vélt svábok is, valóságos karanténba zártak bennünket.

              Ennek megmagyarázhatatlan és bizonyára teljesen törvénytelen jele volt, hogy hozzám, egy bűntelen csecsemőhöz, újszülötthöz, nem volt hajlandó kijönni a védőnő, amíg a szüleim nem házasodtak össze egyéves koromban.

               Az előírt D-vitamin és egyéb injekciókat nem volt hajlandó beadni. Pedig kutya kötelessége lett volna, hiszen az egészségügy előírta minden újszülött számára. Éppen ez a csonterősítő rendkívül fontos lett volna, ha már csont-gyengének születtem. Igen ám, de kísértett a kommunista fasizmus sötét árnyéka még a sváb kisgyerekekkel szemben is. Mert Hitler fasizmusát a sztálini követte. Magyarországon a Rákosi-féle, szintén sztálinista.

              A szüleim, a különös kapcsolatukkal maguk vontak kordont a ház köré, mert közben lenézték a körülöttük élőket, azok meg ellenszenvvel figyelték, és erkölcsi megvetéssel sújtották a családomat.

              Első emlékem 1955-ből származik, amikor még optimista véleményem volt az elfogultságokkal terhelt világról, amelyre megérkeztem. Háromévesen egyik budapesti kórházban feküdtem, mert a szüleim úgy vélték, hogy sok szövődmény elkerülése végett, ki kell szedetni a manduláimat.

               Igen kellemes volt számomra a hófehér ágy, és a körülöttem némán vagy igen halkan mozgó fehér ruhás alakok által teremtett nyugalom. Mintha a mennyben lettem volna. Talán a születésem előtti békességre emlékeztetett.

               Hozzájárult az a tény is, hogy a szüleim gyakran meglátogattak, és igen sok édességet hoztak. Én már akkor is „édesszájú” voltam, és maradtam is, valószínűleg az életem végéig. Egyúttal optimizmussal töltötték el a lelkem a jövőmet illetően. Ma is szívesen emlékszem vissza ezekre a földön átélt meleg és nyugodt, budapesti napokra.

 

                                                       +

        

              Eléggé önfejű kisgyerek voltam, Ezért fordulhatott elő, hogy négyéves koromban, 1956-ban, makacs erőkifejtéssel egy igen nehéz téglát a baromfiudvarunkon a mellkasomhoz szorítottam, és felvittem a teraszra. Ez súlyos következménnyel járt. A tégla éles sarka olyan mértékben benyomta a mellkasom közepét, hogy az alsó bordáim egy életre kifelé dudorodtak, és még a gerincem is elferdült.

              Ezzel viszonylag korán kizártam magam a normális testű emberek világából. Megszabadultam a katonaságtól, ami jó volt, de a testnevelési órák alól mindjárt az első iskolaév kezdetén felmentettek.  Ez a deformáció a mai napig megvan, és az életem alakulását komolyan befolyásolta.             

              Bölcsődébe nem vittek. Édesanyám háztartásbeli volt, ő főzte a mindennapi ebédet. Volt kertünk, amelyben megtermett mindenféle zöldség, és még baromfit is tartottunk. Apám, pedig kereste a család minden napi kenyerét. Mint már említettem, csak születésem után egy évvel lett az édesanyám Tolnai Erzsébetből Lenkehegyi Béláné. Tehát hivatalosan ekkor váltunk családdá.

              Óvodába sem jártam, és emlékeim szerint elsősorban azért, mert a tányérok, amelyekből a levest ették a hozzám hasonló nebulók, úgy néztek ki, mint a lavórok. És én ilyenekből nem voltam hajlandó enni. A másik ok, ami visszariasztott, az a számomra teljesen ismeretlen és szigorú fegyelem, aminek a jármába nehezen hajtottam a fejemet. Olyasmivel riasztottak el tőle, hogy ebéd után kötelező az alvás. Vezényszóra!

 

                                                       +

 

              Elképzeltem, hogy amint a többiek aludni kényszerülnek, akkor én úgyis lemászom az ágyról, és a kulcslyukhoz lopakodom, lábujjhegyre állok, hogy megfigyeljem az óvó néniket, akik az ajtónkkal szembeni folyosón nyugodtan eszegetnek, vagy valami feketeséget iszogatnak, Valami fekete levest, amitől megborzadtam. Ez a képsort a képzelet szülte vagy egyetlen megtörtént eset emléke, ma már nehéz volna eldönteni.

              Amikor már az öntudatom magához tért, meg tudta ítélni a körülötte mozgó - beszélő személyeket. Az óvodában, ahol igen ritkán, de bizonyára megfordultam, az eszemért igen sok dicséretet kaptam, ami apámat büszkeséggel töltötte el.

              De a szertelen magatartásom miatt, ami nem jelentett mást, minthogy szerettem önállósítani magamat, sokszor megróttak. Mert kilógtam a hosszú sorból, amely bégető nyájként követte az óvó néni fantáziátlan ostobaságait.

              Mit kerestem volna az óvodások között, amikor négyéves koromban már olvasni tudtam? Ma már pontosan meg tudom határozni, hogy a magyar történelem melyik eseményével egy időben. Tehát 56 végén történhetett, amikor a korábbi Szabad Nép hazugságait a pesti forradalmárok megkérdőjelezték.

               Előtte mindig kérdezgettem:

               - Ez a betű milyen hangot jelöl? Azt a betűt hogyan kell kimondani?

               Egyszer csak elolvastam egy újság címlapján a „Népszabadság” szót. Ez egy kiskőrösi boltban történt. Jutalmul a boltos néni adott egy blokktömböt. Ennek akkor nagyon örültem, mert szerettem a nyomtatványokat.

              A mai eszemmel már tudom, hogy az a cím arról árulkodott, hogy a Kádár-korszak megkezdődött. A forradalmat az orosz tankok leverték. 200 ezer magyar külföldre menekült. Az itthon maradtak közül százakat kivégeztek.

 

                                                       +

 

              A szüleim minden karácsonyra sok ajándékot vettek. És azokban a napokban semmi mással nem foglalkoztam, csak ezekkel a játék-újdonságokkal. Az egyik a lóverseny társasjáték, a másik egy fémből készült mini vasúti tereptálca volt.

              A házunkba még nem volt bevezetve a villany, petróleum-lámpával világítottunk, ami meghitté tette esténként a családi légkört. Be volt viszont vezetve a telefon, ami régimódi volt ugyan, mert dinamó által termelt áram hajtotta meg, és a postára be volt kötve.

               Ott felvették a dinamó jelzését, és a kagylóba be kellett mondani, hogy milyen számot, kit akarunk kérni. A telefont gyakorlatilag csak az apukám használta, és igen kevés embernek volt meg ez a kapcsolata a faluban. Neki annál több a különböző munkahelyeivel.

              A termelőszövetkezetek, az állami gazdaságok létrehozása 1960 körül erőszakosan folyt országszerte, és édesapám, mint mérnök, elsősorban a területek kimérésében fontos feladatot kapott. Felsorolni is sok, hány munkahelyen végzett értékes munkát, és jutalmazták ezért tisztességes összeggel, amiből a családját fenntartotta.

               Nemesnádudvaron, Hilden, a sükösdi állami gazdaságban, majd két évig a kiskőrösi állami gazdaságban, ahol bizonyosan tudom, 3000 forinttal becsülték meg havonta a munkáját, ami abban az időben tekintélyes összeg volt.

              Ezután került, ugyanakkora fizetéssel, Kecelre, a Kinizsi szakszövetkezethez, amelynek első elnöke, Pápai Sándor, a barátja lett. A felesége, az édesanyám talán egyetlen, de mindenképpen első, barátnője.

 

                                                       +

 

               A Kinizsi volt területileg a legtekintélyesebb, és valószínűleg pártdöntésre, később magába olvasztotta a többit. Végül Szőlőfürt néven az egész falut magába foglaló szakszövetkezet lett. Ugyanakkor gyógyfürdőt is kialakítottak már.

              Ekkor apám úgy döntött, hogy Kecelre költözünk, és el is kezdődött az egyik ház felújítása. De a kőművesek lustán dolgoztak, a munka lassan haladt, pedig már a parkettát is megvásároltuk hozzá. Ekkor Kiskőrösön és Kecelen is megfúrták az elnököt, nemcsak a gyógyvizes kutat, ezért igyekeztünk mielőbb városban kikötni.

               Szeged jött szóba először, mert korábban egy ottani színésztől, Kovács János úrtól, ajánlatot kaptunk a lakáscserére. Ami azért is jó lett volna, mert ott rendszeresen visznek majd gyógyvizes uszodába, és gyógyíthatják, még időben, a csontozatom rozoga állapotát.

              Kovács János eljött hozzánk a Skodáján. Még Szegedre is elvitt bennünket, hogy megmutassa a lakását, de a lakáscseréből nem lett semmi.

              A keceli vállalkozás is becsődölt, mert a félig kész házon túl kellett adni. Ezt Pápai olyan szerencsétlenül intézte, hogy még a felhalmozott parketta elszállítására, megmentésére sem volt gondja. Azt is odaajándékozta a vevőnek.

 

                                             1963 - 1973

                                                                         

             Édesapámat megműtötték 1961-ben arcüreggyulladás miatt. Előtte, mert félt, hogy belehal az operációba, végrendelkezett. A házunk fele részét, amely az ő tulajdonában volt, eladta anyukám húgának és férjének, Ferencnek. Ami az eljövendő évek ismeretében nagyon rossz döntés volt.   

              Apukám túlélte az operációt két évvel, és mi nem tehettünk mást, beköltöztünk Magdi lányának a házrészébe. És abból a vételárból éltünk, amit az eladott házrészért kaptunk. Apám betegen feküdt, majd meghalt. Édesanyám csak két év múlva kapott állást. A töltési iskolában gépíró-adminisztrátor lett.

              Ettől kezdve elszabadult a pokol, és nagyjából 1963-tól 1973-ig tartott.

              Az első menetben anyukám testvérének a férje, a Feri bácsi, akit egymás között félistennek neveztünk el, majd a rövidség kedvéért ½ istennek, tíz évig válogatott zaklatásokkal igyekezett kiűzni bennünket a Magdi - féle házrészből. A melléképület kamrájáról a ½ - isten azt mondta, hogy a Magdi nekik adta. Aztán a ½-isten megvétette szüleivel a Magdi házrészt, vagyis, amiben laktunk.

               Egy-két év múlva elegük lett a tulajdonukból, és azt mondták a fiuknak, a ½-istennek, hogy vegye meg tőlük ezt a házrészt. Meg is vette. Attól kezdve ilyen zaklatásokkal igyekezett minket kiüldözni:

              Bírósági tárgyalások folytak. A Muki nevű kutyáját ránk idomította és uszította. Ha a keze ügyében voltunk, vert bennünket, mint egy nyilas vagy ÁVH-s keretlegény. Gátlástalanul és élvezettel. A kútból, amelyet apám fúratott, nem engedett vizet húzni, stb.

               Ez a szörny elüldözött bennünket, és mi egyre rosszabb épületekben húztuk meg magunkat. A legutolsó császártöltési stációnk egy olyan házban játszódott le, ahol volt egy lakás meg egy rendőrségi őrszoba. Igaz, hogy előkelő helyen, a falu központjában.

               A községi rendőrbiztos meg a felesége szintén a félkegyelmű Ferenc haverjai voltak. Az asszony mindenért szidott bennünket. Volt egy közös vízcsapunk, a két bejárati ajtó közvetlen közelében.

               Mi, ketten az édesanyámmal, a középiskolai és egyetemi éveim alatt különösen, jóval kevesebbet fogyasztottunk, mint ők. Mégis a víz árának felét követelték rajtunk. Hatodikos koromtól az egyetemi évekig elhúzódó nyomorúságos időszak volt ez. Verje meg őket az Isten, ha van!

 

                                                   1963

 

              1963-ban, a műtét után két évvel, a halálán volt édesapám. Ki akarta hívatni velem a körzeti orvost, de megtagadtam. Szerencsére a mozi környékén megpillantottam a doktor urat, Scheibl Józsefet. Kértem, hogy menjen el haldokló édesapámhoz.

              Apám kapott injekciót, de tíz perc múlva meghalt. Lehet, hogy csak fájdalomcsillapító volt, amellyel átsegítette a szenvedéssel teli életből a halálba. Amikor újra felkerestem, az orvos maga mondta:

               - Meghalt az apukád, meg!

              Most kell őszintén bevallanom, hogy ezek a szavak nagyon fájtak, mert fölidéztek bennem egy napokkal előbbi esetet. Apukám, immár végképp az ágyhoz kötve, azt akarta, hogy segítsek édesanyámnak a melegítő nadrágot kimosni. Nem voltam hajlandó, és magamban dühösen ismételtem:

               - Dögölj meg! Dögölj meg!

              És lám, mit ad Isten, ez a szörnyű kívánság napok múlva teljesült. Mea culpa, mea maxima culpa. Ezt már az életemben nem lehet jóvátenni.

 

                                                       +

 

              Pedig édesapám igyekezett, hogy minden nyáron a Balatonhoz juthassak, és annak vizében úszkálhassak, erősíthessem magam. Ötéves koromtól kezdve Balatonmáriafürdőn, Koczor Józsefék nyaralójában laktunk.

              Jellemző, hogy nem a „magyar tenger” gyógyító-erősítő vizére emlékszem, hanem a nyaraló mögött elfutó vonatok látványára. Volt egy hosszú létrájuk, amelyet, ha nekitámasztottam a padlásajtó küszöbének, onnan kifogyhatatlan élvezettel néztem a vonatok felső részét, hallgattam az induló vagy veszélyt jelző mozdonyok sípoló hangját.

              Amikor ezt a szórakozást meguntam, akkor fogtuk a szétszedhető stégünket, amit Koczoréknál tároltunk. A vízbe állítottuk, és kezdődhetett a fürdés.

              Az ilyen élmények könnyen elszállnak az ifjú emberek hálátlan emlékezetéből.

 

                                                     1958

 

              Az alsó tagozat első két évében Szálas Béla tanító úr foglalkozott velünk. Elég jól tudott zongorázni, de csak akkor tanított erre bennünket, ha fizettünk is. Ezért rövid ideig jártam a lakására. A 3. és a 4. osztályban Fürjes Gyula, aki Tilda nevű féltestvéremnek egykor a vőlegénye volt, míg szegényt sírba nem ragadta a TBC.

              Egyébként az édesanyám is megkapta, de ekkor már volt ellenszérum, tabletták formájában. Néhány doboz antibiotikumot beszedett az ember, és szemébe vigyoroghatott a halálnak. A két háború között nagyon sok embert fektetett a koporsóba a tüdőbaj, amely a Morbus Hungaricus elrettentő latin nevet viselte. / „magyar halál” /

              A harmadik osztályban eltörtem a tanító úr pálcáját, amiért fenekemen eltörték a maradék darabját is.

 

                                                       +

 

              Nem sokat változott a helyzetem, amikor hatévesen megértem arra, hogy egy legyek a sok éretlen gyümölcs között, mint egyetlen ropogós cseresznye.

              Hiszen már régen tudtam olvasni és számolni, amikor a többiek még csak kórusban „énekelték” az egyszeregyet, sokszor órákon át. Ez számomra végtelenül unalmas volt.

              De mindjárt az első napon meglepett, hogy a tanítás zászlófölvonással és himnuszénekléssel kezdődött. Aztán minden osztály bevonult a termébe. A negyedik óra utáni, utolsó szünetben zászlólevonással fejeződött be a tanítási nap. Meglepett, hogy milyen látványos módon hangsúlyozzák az iskola magyar jellegét.

              Bár németet is kellett tanulni a harmadik osztálytól, és ezt Bánáti Miklós bácsi végezte, majd ötödiktől jött az orosz, Nagy Jenő tanár úr irányításával. Közben igen sokat olvastam. Faltam a Verne-regényeket, a Robinsont, Defoe művét. Tömören: igen kedveltem a kalandokat.

               Ezekből ötödikes koromban, osztályfőnöki órákon, igen gyakran meséltem a társaimnak. Ez hozzájárult a beszédkészségem javításához, és szoktatott a nyilvános szerepléshez.

              Tamás László tanította a történelmet, de ez a szép szál férfiú azzal rontotta a tekintélyét, hogy igen-igen meghúzogatta a pajeszunkat. Még az enyémet is, és ez még ma is fáj, mert tiszteltem őt. Mucus tanította a fizikát, akinek normális nevére nem is emlékszem, Dobosi Jenő a földrajzot. A felesége, Dobosiné Villányi Mária, a magyart és történelmet. Angeli Mátyás a testnevelést és az éneket, Glocker Andrásné a gyakorlati oktatásért volt felelős.

 

                                                       +

 

             Az általános iskolás fiúk között kialakultak bizonyos klikkek. Nem úgy, mint A Pál utcai fiúkban a grundért folyó harcban. Mert nekünk az egész határ egy nagy közös hazánk volt. Nem sík, mint a palacsinta, hanem dimbes-dombos, mocsaras és folyóval díszített, amit csak Bágernek hívtunk. Ez, akár hiszik, akár nem, egészen a tengerig eljuttatta a vizét, mer Bajánál a Dunába ömlött, majd a Fekete-tengerbe. Tehát eljutott az „értől az óceánig”.

              Csak arra törekedtünk a játék kedvéért, hogy bizonyos csoportokba szerveződve járjuk a változatos határt, és közben váratlanul rajta üthessünk, elsősorban parittyákkal a vélt vagy létező ellenségen.

              A létező Sasvári Károly csapata volt a legerősebb ellenfél. Volt úgy, hogy csúzli-támadást indítottunk ellenük, de aztán visszavonuló fújtunk, mert sok lúd disznót győz.

              Amikor elkergettek bennünket, rohamtempóban menekültünk a biztonságos Tavasz utca felé, ahol a lakásunk állt. Anyukám Ilona nevű húga igen rosszindulatú kommentárt fűzött a hadmozdulatunkhoz:

               - Szégyen a futás, de hasznos.

 

                                          +

 

              Báger az maga volt az izgalom, a csoda! Egy híd vezetett keresztül rajta Hajós felé. A híd alatt három – négy méteres mélység, de a partjának egy közeli szakasza még az úszni nem tudóknak is ideális fürdőhely. Én is próbáltam úszni.  Belevetettem magam a mélyvízbe, és kapálóztam, mint a Bodri kutya, hogy le ne merüljek. Ha akkor az anyám lát, a szíve megszakadt volna szegénynek.

              Villányi Mária tanárnő kért egy leírást róla, de én mozgalmasságot is kevertem bele, ezért csak négyest adott rá. De hogy is lehetett volna a gyerekek nyüzsgése nélkül a Bágerről írni!  De az év végi ötösömet ez a jegy semmiképpen nem veszélyeztette.

              De a téglagyár is érdekes hely volt, főleg a kéménye! Valamikor a háború vége felé egy orosz pilóta rosszul vette be a légi kanyart, és szárnyával jó néhány téglát lesodort a tetejéről. Olyan volt, mint egy csonka felkiáltójel. Mindjárt a falu szélén. Kecel felé.

              De arra kezdődtek a tőzegbánya halmai és gödrei is. Némelyik olyan terjedelmes volt, hogy még pecázni is lehetett bennük.

              Egyetlen sík területünk a futballpálya. Volt egy vasboltosunk. Polgár úrnak hívták, aki bolondja volt a focinak. Főleg a Fradinak. Egyszer le is hívta őket vendégszereplésre, és azok meg is jelentek, élükön a Fenyvesi doktorral. Jól elverték a töltésieket a pályán, viszont kikaptak a meccs után a pincében. Ott a helyiek voltak a jobbak. Igen nagy és örök barátsággal váltak el egymástól. Ki józanul, ki részegen! Az utóbbiak többségben voltak, és tántorogtak. Egy, csak egy legény állt szilárdan a lábán. A derék sofőr, aki a Fradi focicsapatát hazaszállította.

 

                                                       +

 

               Volt egy Karola nevű idős hölgy, akinek falurészlet-térképet készítettem igen precíz és hosszan tartó munkával. Amikor megkérdezte az árát, a ritkuló haja is felágaskodott, és azt mondta rosszallóan, hogy sok érte a 200 forint. Pedig legalább egy hétig dolgoztam rajta. Végül nem engedtem, ő meg nagyon is meg volt elégedve a munkámmal. Ha fogcsikorgatva is, de fizetett, mint egy katonatiszt /felesége/.

              Tulajdonképpen akkor találtam föl a digitális térképrajzolás titkát. Ezt lehet, hogy már előttem mások is felfedezték, de mindenesetre követendő példa nem lebegett előtte.  Azután, csak úgy szórakozásból, elkészítettem a Lincoln-szigetét is, mert a Rejtelmes szigetet olvastam éppen.

              Mindezeket azért mesélem el, hogy alátámasszam eljövendő tanárom megállapítását:

               - Attila, te igen sokoldalú tehetséggel vagy megáldva.

 

                                                     1964

 

              A legemlékezetesebb tanév a 6. osztályban kezdődött. Egy Ugranyecz Gyula nevű tanár kezdte tanítani a történelmet és a magyart. Ő volt az, aki ledöbbent, amikor a tankönyv több oldalas szövegét szó szerint felmondtam. Meg is kérdezte:

               - Hányszor olvastad el, Attila?

               - Kétszer, tanár úr. Tegnap este meg ma reggel.

              Miközben beírta az ötöst, igen csodálkozó képet vágott. De azután sokkal nagyobb feladatot tűzött ki elénk irodalomból. Egy részletet mindenki számára Fazekas Mihály Lúdas Matyijának az Első levonásából: „Döbrögi vág egyet sinkójával. Nosza három fogdmeg toppan elő.” És még legalább öt, hexameteres sort. Miután a feladatot mindenki megjelölte, csak úgy fél vállról hozzáfűzte:

              - Időmértékes verselésű, tehát rímeket nem találsz. Ezért nehéz a feladat. Ha valaki az egész Első levonást megtanulná, öt darab ötöst kap a következő órán.

              Az világos volt, hogy engem akart provokálni, de álltam elébe. A következő órán felmondtam azt a hosszú és nehéz veretű szöveget. Somolyogva írta be az öt darab ötöst. De azért megjegyezte:

               - Attila! Ha a következő három levonást is megtanulnád, nehéz helyzetbe hoznál, mert a húsz ötösnek sok hely kellene a naplóban. Ezek a rovatok nem hozzád vannak méretezve.

 

                                                       +

 

              De fejezzük be az általános iskolai tanáraim bemutatását a számomra legellenszenvesebb példánnyal! Éppen a matematika tanárral, akit csak „Józsi gyerek”-nek hívtunk. Igen igyekezett megutáltatni velem a matematikát, de nemigen sikerült.

              Már alsó tagozatban többször megnyertem a járási matematika versenyt. A jutalmam Pajtás vagy Fotobox nevű fényképezőgép lett. Nyolcadikban Kiskunhalason győztem a megyein, és jutalmam egy Dózsa Györgyről szóló háromkötetes történelmi regény lett.

               Gergely Sándor volt az írója, akiről később megtudtam, hogy hithű kommunista volt, és eme regényét a Szovjetunióban, száműzetésének idején alkotta.  

              Aki ezt a hosszú művet elolvasta, azt állítja, hogy érdemes volt, mert kiderült belőle, hogy a főszereplő tulajdonképpen nem a török ellen toborozta a jobbágyokat, hanem a király megbízásából az engedetlen magyar nemesség kiirtása céljából. Véres polgárháborút idézett elő tizenkét évvel a végzetes mohácsi csata / 1526 / előtt. Dózsa György hazaárulást követett el, mégis osztogatják neki az utcaneveket országszerte. Hol vagytok, akadémikusok?

              Jellemző, hogy a matematika tanárom még csak nem is gratulált a győzelmeimhez. Józsi gyerek! Józsi gyerek! Igaz, hogy nem is tehetett róluk. Még szerencse, hogy ellenük sem! A győzelem lehetővé tette, hogy a megye bármelyik gimnáziumába jelentkezhettem volna.

               De ugyanakkor élt egy olyan előírás, hogy lehetőleg a körzeten belül. Ezért lett számomra a Kalocsai I. István Gimnázium és Gépszerelő Szakközépiskola a továbbtanulási lehetőségem. Kollégium lett a lakóhelyem, amelynek igazgatója a híres Dr. Szvétek Sándor volt. De erről majd részletesebben, és később.

 

                                                    1964

 

              Eddig még a legfontosabb mesterségemről egy szó sem esett. Mármint a gitározásról, pedig ez a mániám már igen korán kifejlődött. Hetedik és nyolcadik osztályban a fizika tanítását Angeli Mátyásra bízták.

               A foglakozásokon repülőgépet és hajót modelleztünk, de az elektromossággal is megismerkedtünk. Innen már csak egy lépés választott el az elektromos gitártól. Ez azért figyelemre méltó, mert otthon az édesanyám mindig opera-részleteket hallgatott, amelyek nékem is igen tetszettek, és a memóriámba be is fészkelték magukat.

              De az akkori ifjúság már a beat-nemzedékhez tartozott. Nem véletlen, hogy rövid időn belül saját elektromos basszusgitárt fabrikáltam, és saját zenekart is szerveztem. A Beatles, a Rolling Stones, a Moody Blues lett a példaképünk. A nyugaton népszerű együttesek számait igyekezetem tört angolsággal előadni, néha megszakítva egy-egy Illés-számmal. Ezzel már lehetett kislányt hódítani és zenekart szervezni. Olyat - amilyet, zöldfülű nyolcadikosokból. Bezzeg, majd a gimnázium utolsó évében! Az lesz majd az igazi!

              Dobozgitárral már hatodik osztályban játszottam. Dobos Évának, aki a párhuzamos osztályba járt. Ezzel próbáltam szerelmet vallani. Kínáltam cukorral is, de még a kezét sem mertem megfogni. Valódi plátói szerelem volt! Ő, természetesen, nem is viszonozta, talán észre sem vette a kis „csacsinszka”.

 

                                                       +

 

               A hetedik osztály végén Török Lászlónak, az új igazgatónak a vezetésével a balatonfenyvesi táborban töltöttünk két hetet.  A sátortábor igen romantikus volt, de újabb csalódást okozott. Dobos Évának egy jól tornázó keceli fiú tetszett, és én megint kussolhattam a cingár testemmel.

               Velünk volt az előző igazgató, Glocker András is, aki igazi adoniszi alkatú férfi volt. Nagy nőfalóként emlegették, vagy ahogy a háta mögött nevezték: a „falu bikája”. Róla írta Raffai Sarolta, alsó tagozatos tanítónő nagy népszerűségnek örvendő könyvét, amelyből még színházi előadás is készült, az Egyszál magamat.

              Tulajdonképpen beleéli magát Glockerné helyzetébe, akinek lelki hányattatását nem volt nehéz elképzelni, és az ellenszenves férjet igyekszik leleplezni. A regényben szereplő személyek a saját tanárnőink és tanáraink voltak. Természetesen megváltoztatott névvel.

              Nem véletlenül neveztem meg először a tanárnőket, mert szinte mindegyiket meghódította a korábbi igazgató. A rosszmájúak azt hajtogatták, hogy Raffai Sarolta csak azért írta meg a könyvét, mert őt, esztétikai okokból, a korábbi diri nem akarta szexuálisan zaklatni.

              Ami a nők iránti szexuális érdeklődésemet illeti, azt hiszem méltó társa voltam a szülőfalum nevezetes bikájának. Már ötödik osztályos koromban kísérleteztem egyik leány osztálytársammal. Bár ebben például Ady Endre jócskán megelőzött, mert már ötéves korában voltak ilyen típusú gerjedelmei.

               Nem is lett ez a nagy, nőfaló költőnk hosszú életű. De sok szép verset írt a szerelemről. A testi és lelki szerelem csodálatos harmóniájáról. Az ő világában, a századforduló tájékán még híre sem volt az azonos neműek olyan különös felvonulásainak, aminők szerte a civilizált világban manapság naponta előfordulnak.

              Az nyilvánvaló, hogy egy különleges betegségről van szó. Ezért merült föl bennem a gondolat, hogy miért ne tarthatnának „büszkeség – menetet” például a fehérvérűségben szenvedő betegek. És más, Istentől megvert nyomorultak.

 

                                                       +

 

              Az általános iskolát néhány kalandos és kamaszos epizóddal zártuk. Az iskola gyerekei színjátékokat vittek a nagyközönség elé, ami természetesen elsősorban a szülők társadalmát jelentette. Frick Mária játszotta mindig a királylányokat. Én semmiképpen sem lehettem daliás királyfi! Bár minden színdarab minden szerepét kívülről tudtam. Legfeljebb súgó lehettem volna.

                Hetedik osztályba jártunk, amikor én voltam a felbujtója egy eléggé el nem ítélhető osztályakciónak. Török László igazgató úr panaszkodott ránk, hogy nem köszönünk neki elég tisztességesen, azaz hangosan. Én rávettem a többieket, hogy a következő adandó alkalommal teljes tüdőből pótoljuk a hiányt.

              A legközelebbi találkozásunk alkalmával, a beintésemre, úgy üvöltöttük egy emberként, hogy zengett az egész iskola:

               - Erőt, egészséget, igazgató elvtárs!

              Csak az volt a dolog hátulütője, hogy ennek szem és fültanúja volt a helybéli párttitkár, Márin István, aki osztályfőnök is volt egy személyben. Odajött hozzám, és finoman, magázva megkérdezte:

               - Milyen magatartásjegye lesz a tanév végén? Négyes! – fűzte hozzá egyre növekvő haraggal. Az igazgató úr egy jóindulatú mondattal elsikálta a dolgot:

               - A Márin tanár úrnak nincs humora.

 

                                                       +

             

              No, még néhány maradandó emlék a végére! Volt néhány tanév, amelyben fűtésszünet volt, mert elfogyott a szén. Sok feladatot adtak a tanárok, mondván: A szénszünet nem iskolai munkaszünet.

               A felső tagozatban napközis lettem, és kivételezett egyén egy rövid időre, mert anyukám lett az étkezésvezető. Volt a számomra plusz kávé vagy kakaó. Aztán jött az új, Török igazgató, és véget vetett a dáridónak.

              Valamelyik évfolyamon, amikor járási versenyt nyertem, jutalmul Pelé, a fekete gyöngyszem című életrajzát kaptam. Érdekes, hogy a disszidált magyar focistákról egy szó sem esett. Pedig 56 után Nyugaton maradt az „aranycsapat” krémje: Puskás, Kocsis, Czibor. Ezzel meg is kezdődött a magyar foci hanyatlása.

               Tamás László és Ugranyecz Gyula tanár urak hosszú távú, de csak egynapos kirándulásra vittek el bennünket. Egerbe! Rohamtempóban haladtunk, és jártuk végig a vár majd a város nevezetességeit. A bástyákat, a Múzeumot, ahol egy igen kis kaliberű ágyúcskát is láttunk, és korabeli magyar meg török fegyvereket, majd a föld alatti kazamaták maradványait.

              Megnéztük Gárdonyi sírját, amelyen csak ez az egy mondat volt a márványba vésve: „Csak a lelke.” A város sétáló utcáján egy jót fagyiztunk, és sofőr biztatására újból elkezdtük a helyfoglalást a buszon. Hiába, hosszú volt az út hazáig!

              Amikor már elkezdett sötétedni, Ugranyecz Gyula mellé ültem, aki alaposan felmérte a zenei műveltségemet.

              Eldicsekedtem vele, hogy igen jól ismerem az operákat, mert az édesanyám sokszor hallgatja részleteiket a rádión. Ezzel elkezdődött közöttünk egy szellemi párviadal, amellyel lemértük, hogy valóban ismerjük-e mindketten a legnagyobb szerzőket, azok műveit és a művek szereplőit. Ha Csocsoszán akkor Puccini Pillangókisasszonya. Ha Turandot, akkor Kalaf herceg. És megint Puccini. Aztán jöttek sorban a többiek.

              A legtanulságosabb az volt, amit az operettekről és az operákról általában elmondott. Mindkét műfaj ugyanabból a talajból nőtt ki. A félművelt, átlagembereknek tetsző illattalan és színtelen virágok ezek.

               Az operett a felhőtlen szórakoztatást szolgálja, az operák mind rémmesék. Valamilyen tragédiával végződnek, mert ugyanaz az emberfajta borzongani is szeret.

               Gondolj csak a Trubadúr történetére! A cigányasszony tévedésből a saját újszülöttjét veti a lángok közé, de fölneveli az életben maradt és bosszúból elrabolt arisztokrata csecsemőt.

              Az operairodalom igazi csúcsa a német Richard Wagner. Ő komoly dolgokról ír, mert már a 19. század közepén rájött, hogy a HIT-et felváltotta a HITEL. Emiatt a zsidók antiszemitának tartják ma is.

               A komoly, négyrészes Nibelung gyűrűjében az egész emberiség nagy tragédiáját írja meg. A szövegét is ő fogalmazza, és egészen furcsán, végtelen dallammal kíséri a színpadi szereplők minden lelki megnyilvánulását. Hozzáfűzte:

               - De ezt te még nem érheted, de foglalkozz vele később, ha lesz rá időd! A tiszta és halhatatlan szerelmet is ő mutatja meg legmélyebben a Trisztán és Izolda című operájában. Ő a Himalája! Puccini, Verdi, Donizetti és a többiek csak vakondtúrások.   

              Majd így folytatta:

               - Egyébként a te gyökereid is németek. A németség adta a zeneirodalom utolérhetetlen nagyságait: Bachot, Beethovent, Mozartot, Wagnert. Mitől lettek világhírűek? Hihetetlen szorgalommal művelték, utánozhatatlan munkabírással fejlesztették képességeiket. A szorgalom és a precizitás a két legjellemzőbb német tulajdonság. Ez más nemzet zseniális muzsikusainál is így van, de Európában a német nép és kultúrája mindig uralta a kontinenst.

              A baj csak az volt, hogy a 20. században Hitler világuralmi terveinek is hűséges és precíz végrehajtói lettek. És amit nem tudnak nekik soha megbocsátani, hogy a vezetőik a zsidóságról, mint élősködőkről beszéltek, és céljuk volt ennek a népnek a teljes kiirtása. Ezért lettek mind egy szálig bűnösök! Még a ma született német csecsemők is.

               Mire véget ért az operapárbajunk és a tanár úr kiselőadása, be is gördültünk Császártöltésre.

 

                                                       +

   

               Amikor befejeztük a hetediket, a nyár vége felé, egyszer néhány fiúval elindultunk az erdőkbe növényeket gyűjteni. Egyszer csak méhkaptárokra találtunk. Eléggé el voltak rejtve az akácos mélyén, de aki fineszes minden értékest megtalál. Egypár fiú vette a bátorságot, a kaptárakból kiszedték a mézeslapot, és a mézet kicsurgatták a poharukba. Én, kivételesen, nem vettem részt benne, csak asszisztáltam hozzá. Pontosabban őrködtem, hogy ne lephesse meg a jogos tulajdonos a társaságot.

              A tolvajlás azonban kiderült. A tulaj szerint legalább kétezer forintos kára keletkezett.  Az a néhány fiú, aki a csínytevésben tevékenyen részt vett, és mézet nyalt, vegyesen származott az A és a B osztályból.

               Az osztályfőnökök szabták ki a büntetéseket. Az A osztályosok főnöki megrovásban részesültek, de mi, a B-sek, nem kaptunk még ejnye-bejnyét sem.   Arra már nem emlékszem, hogy a szülőknek ki kellett-e fizetni az okozott kárt. Valószínűleg azért van ez az emlékezetkiesés, mert az édesanyámmal nem fizettettek egy petákot sem.

 

                                             1966 - 1970

 

              Tehát ott hagytuk abba, hogy bármelyik megyei középiskolába beiratkozhattam volna a megyehatáron belül. Azzal a megszorítással, hogy voltak bizonyos megyén belüli, kikerülhetetlen körzetek, amelyek gúzsba kötöttek.

              Kalocsának az volt az egyik előnye, hogy kollégiumban lakhattam, és franciául is tanulhattam, a kötelező oroszon kívül. Az is mellette szólt, hogy viszonylag közel volt az édesanyámhoz meg a szülőfalumhoz.

               Nem akarom önmagam teljesítményét állandóan dicsérni, de a kollégiumból az a tanuló, aki minden héten összeszedett 5 darab ötöst, az a hétvégén hazamehetett. Én négy éven keresztül minden hétvégét otthon töltöttem. Hazai kosztot, anyám főztjét ettem, és nem a kollégiumi „egyenzabát”. Ennyit a szorgalmamról és a tudásomról – általában.

              Az első osztályt azzal kezdtem, hogy kicsomagoltam a könyveimet meg a füzeteimet. Komótosan vignettát ragasztottam rájuk, és gyöngybetűkkel írtam a ráírni valókat. Kuczy Károly, a magyar és a történelem tanárom, rám mordult, mint egy buldog:

               - Túlbuzgó vagy, fiam! Tudod, hogy nem jár érte dicséret?

               Ettől függetlenül igen jó tanulója lettem néki. És ezt sok jó jeggyel honorálta.

              Hiába, a kezdet kezdetén még csak ismerkedett a két egymáshoz rendelt ember. Később válik csak el, hogy egymás javára válnak majd vagy egymás kárára. Jóindulatú embernek bizonyult, ezért a megismerkedésünk zord perceit nem is rovom fel neki.

 

                                                       +

 

              A gimnáziumban éltem át életem második nagy szerelmét. Etelka nevű iskolatársamba lettem szerelmes. Én a B, ő a C osztályba járt. A kis hálátlannak elkészítettem néhány rajzot redisztollas milliméterpapírra. Ő ezeket adta be, de a tanárai észrevették a csalást, és nem fogadták el őket. Etelka kénytelen volt saját képességei szerint elkészíteni.

              Írtam neki egy hosszú levelet arról, hogy mennyire szeretem őt, és nincs joga hozzá másnak. Ő erre nem válaszolt, csak másokkal üzente, hogy mit képzelek, „mi vagyok én”. Mármint ő! Pedig semmivel sem volt kevesebb, mint az én szerelmem áhított tündére.

              Rá kellett jönnöm, hogy egy buta libára pazaroltam a tudásom kincseit. Nem bocsáthattam meg neki az árulását.

              Ezzel a korai szerelmemmel kapcsolatos nyelvi játékot Simon Emilnek sem, aki a franciát tanította. Egyébként úgy nézett ki, mint egy nyakkendős víziló! Magunk között csak Bumil - nak hívtuk.

              Feleltetett, és azt kellett volna mondanom, hogy „est elle”, de olyan szerencsétlenül ejtettem ki, hogy „e tell” lett belőle. Erre Bumil azt mondta epésen:

               - Etelre gondolsz?

              Az egész osztály röhögött rajtam, pedig a tőle kapott üzeneten bánkódtam éppen, mert azt írta meg, hogy ő már foglalt. Egy agrármérnökkel jár. Sírni szerettem volna. De kivel osszam meg a bánatom? Ezzel a röhögő csürhével? Vagy a nyakkendős vízilóval?

 

                                                     1971

 

              Az első és a második osztályban csoportvezetőnek jelöltek. Ez terhes feladat volt, mert minden csoporttagot, aki lehetett humán - vagy reálérdeklődésű, egyforma mércével kellett mérnem. És a tanulási órák lezárásakor, jelentést kellett róluk tennem. Ez spicliskedés volt, a kisebb bűnök közül.

               Utáltam is ezt a beosztást, mint minden komoly bevallott és elhallgatott vétkemet. Hogyan lehetett volna őszintén bevallani, hogy K. Pista csak a magyarral foglalkozott, mert csak az érdekelte. Vagy jelenteni, hogy S. Sándor csak számtanpéldákon kotlott órákon át, és minden megoldása záp volt.

              Az első év vége felé tartott légoltalmi előadáson, amit egy Bölcsföldi nevű doktor tartott, „szükségpénzt” osztott szét köztünk, hogy érzékeltesse a háború egyik gyászos következményét. Természetesen az előadás végén vissza akarta szedni, másokat is boldogítson velük. Én azonban mérgemben, mert haragudtam a „légóra”, összetéptem az egyiket, és beledobtam a WC-be. Ki mondja meg, miért kell ezt a külföldi betűszót csupa nagybetűvel írni? Hé, akadémikusok!

               A tanári kar azzal fenyegetőzött, hogy senki sem mehet haza a kollégisták közül, ha nem adják vissza az elveszett „szükségpénzt”. Erre én bevallottam bűnömet. Bartek József, az osztályfőnököm, azt hitte, hogy áldozatot hozok a többiekért.  Mellesleg a kollégiumból havonta csak egyszer lehetett hazamenni. Szinte felmérhetetlen mértékű és értékű lett volna az áldozat.

              Végül a „szükségpénz” eltűntetéséért nyolcad fokot kaptam, ami küszöbén állt a kizárásnak. Magam nem éreztem veszélyben, mert aki a heti öt darab ötösét összeszedte, automatikusan hazamehetett. Engem inkább az bosszantott, hogy egy ilyen ostobaságokat beszélő elvtárs miatt elvesztegettünk a rövid életünkből legalább két hosszú órát.

                Atomháborút túlélni, ezt már akkor tudtam, képtelenség. A föld minden lakója előbb vagy utóbb belepusztulna. Vajon mit lehetne vásárolni azért a pénznemért, amikor minden sugárfertőzött lesz? Aki nem ég el, azt a következmények mindennél fájdalmasabb halállal pusztítják el, a sugárzással. Néhány nagyobb teljesítményű atombomba a teljes emberiséget kiirtaná. Ez csak ócska propaganda volt az imperialisták ellen, a „békeharc” jegyében.

              A második osztályban elévült a büntetésem. Ekkor a diáktanács titkárának neveztek ki, mert szépen írtam. Az év végén azonban rábeszéltem a kollégista társaimat, hogy ne válasszanak meg funkcionáriusnak.

 

                                                        +

 

              Szvétek Sándor kénytelen volt ezt a döntést döbbenten tudomásul venni. A diáktanács tárgyalta a „lakók” bűnügyeit, de teljesen antidemokratikus módon. Elébünk tették a vádiratot, de a vétkeseknek nem adtak lehetőséget a védekezésre. Mint az állítólag halott Rákosi-rendszerben.

              Példának okáért: Volt egy különösen érdekes est. A másodikosok egyik osztálya, csak „bandának” hívták őket, mert minden csibészségre képesek voltak. Elkövették azt a számomra humoros dolgot, hogy ballagási meghívókat küldtek szét a városban bizonyos személyeknek.

               Ilyen szövegekkel tisztelve meg az illető mesterségét: „hintalópingáló”, egy hölgynek, hogy „hivatásos kurtizán”, stb. Jöttek ám vissza levelek meg a tiltakozások! Az elkövetők a „banda” tagjai voltak, kétségtelen. De a zseniális ötlet kiagyalóját kellett volna csak nyakon csípni és, szerintem, megjutalmazni. A Szvétek Sándor szerint persze kirúgni!

              Lefolytattuk ellenük a tárgyalást, de tiltakoztam az ellen, hogy nem hallhattuk meg a vádlottak védekezését. Az egész társaságot nem lehetett néhány éretlenért elítélni.

              Ezt a halk tiltakozást, kerek perec, visszautasították, és kollektív büntetést szabtak ki rájuk. Ekkor lemondtam minden tisztségemről. Még a csoportvezetésről is. Sőt, év végén kiléptem a kollégiumból, és busszal jártam be minden reggel, és haza estefelé. Strapásabb volt, anyámnak megterhelőbb, de az embergyerekének az igazságérzete még működött.

 

                                                      +

 

              Negyedik elején végül a diri visszafogadott kollégiumi tagnak, ami akkor azt jelentette, hogy a kollégium biztosította az életfeltételeimet, de a kötelező elfoglaltságokon, nem voltam kénytelen részt venni.

               A kötelező tanulási időben, az alagsori szobácskák valamelyikében, nyugodtan olvashattam a szabadidőmben érdekes regényeket is. Érdekes, és ez most jut eszembe, hogy nem voltak kötelező olvasmányok. Tehát még a magyar tanárok sem hívták fel a tanulók figyelmét a valódi irodalmi értékekre. Talán maguk sem tudták, hogy melyek azok!

               Adtak tehát élelmet, ágyat, de úgy kezeltek, mint egy kívülállót. Ezt én nemigen bántam.

              Egyszer, még másodikos koromban, nyilvánosan és besúgók jelenlétében, élesen bíráltam az antidemokratikus kollégiumi rendszert. Utána nem sokára eltávozást akartam kérni.

              Először Szvétek Sándor öccséhez, Szvétek Józsefhez, aki egyúttal a bátyja helyettese is volt, folyamodtam udvariasan. „Bricsesz”-nek hívtuk, mert sokszor lovaglónadrágban járt. „Őfelsége” szárnysegédje, hatalmának tudatában, így szólt hozzám:

               - Ne viccelj, kiskomám!

              És nem kaptam eltávozást a hét végére.

              A bátyja nyilvánvalóan homokos volt. A saját szememmel láttam, hogy a fürdőben hátulról belenyúlt kedvenceinek az alsónadrágjába. Én ezt nem tartottam nagy bűnnek, hiszen tovább nyilvánvalóan nem ment senkivel, és a természetesebb ösztöneit követte. De azért egy fiúkollégiumot ilyen emberre bízni felelőtlenség volt!

 

                                                       +

 

              Egyszer előfordult, hogy a legnagyobb tanteremben sokan összegyűltünk, és az igazgató suttyomban az ajtóhoz lopakodott, fülét ahhoz nyomta. Így hallgatta, hogy ugyan mit beszélnek róla. A bent lévők, köztük én is, megtudták, hogy a diri kinn áll, fülét a kulcslyuknál hegyezve. Az egyikünk, nagy csibész, a benn lévők közül, jó hangosan, szinte kiabálva, azt kérdezte:

               - Milyen ember az, aki hallgatózik?

               - Szar ember! – ordítottuk mindannyian a választ.

              Erre az igazgató elvörösödött, és visszahúzódott az ajtótól. Azt még ma sem tudom megmagyarázni, hogy az igazgató mozgását ki figyelte meg.    Feltételezem, hogy a kapus, aki a kollégium épületének ajtajában silbakolt általában, és a vendégeket fogadta. De éppen akkor éber volt, figyelte a „becsapódásokat”. Jelen esetben a diri pofára esését.

               Igaza lett az általános iskolai tanáromnak, aki azt mondta, hogy sokirányú képességeim vannak. Lehet belőlem történésztől atomtudósig minden.

             Az tény, hogy mindegyik középiskolai tanáromat megleptem valamilyen különleges teljesítménnyel. Kovács László rajztanáromat, akit Bajszinak becéztünk, azzal, hogy kockakompozíciót rajzoltunk, és az enyémre két ötöst adott.

              Egyszer a modern francia építészet mesteréről, Le Corbusiere-ről kellett albumot összeállítani, a megfelelő magyarázó szöveggel ellátva. Valter Péter, aki gyerekkori jó barátom volt, később világhírű fényképész lett, remek fotómásolatokat készített a művész egyik albumának képeiről. Aztán el is láttuk megfelelő magyarázó szöveggel. A jutalmam ezért is busás lett.

              Kerekes Bálintné kémiatanáromat, bár mindig morcosan nézett rám, azzal, hogy fejből felmondtam neki az elemek teljes periódusos rendszerét, lenyűgöztem. Attól kezdve nem mert még négyest sem adni.

              Bartek igen méltányolta, hogy sokszor jöttem meg megyei matematika versenyekről igen jó helyezésekkel. Kelle György nevű barátommal együtt, aki egyúttal padtársam is volt, ebben mindketten élen jártunk. Talán fizikából még nálam is jobb volt.

              Ha untuk a monoton, feladatmegoldó órákat, sokat diskuráltunk, viszonylag halkan és négyszemközt. Bartek, akit csak Búrlakinak hívtunk, egyszer-egyszer megjegyezte:

               -„Csendesebben vigadjanak”, Lenke meg Gyuri!

               Lám, egy matematikus is lehet az irodalomban járatos. Főleg, ha megfordult már egy faluvégi kurta kocsmában, mint egykor Petőfi Sándor.

               Minden esetre Gyurit a fizika tudása miatt, felvették a pesti egyetemre, én csak Szegedre kerülhettem.

              A történelem tanáromat pedig ugyanazzal a mutatvánnyal kápráztattam el, amivel az általánosban Ugranyecz Gyulát. A tízperces szünet alatt bebifláztam kétoldalnyi szöveget a történelemkönyvből. Kihívott felelni, és szó szerint felmondtam. Lett ezután bámulat és csodálkozás!

              Pedig annak idején már az általános iskolai tanárom is megjegyezte:

               - Olyan koponyád van, mint Napóleonnak. Amikor összeállították a ma is érvényes francia törvénykönyvet, a Code Civil-t, ezeken az összejöveteleken, a jogtudósok között ott ült a császár is. És a jelen lévő jogtudorok elragadtatására fejből és latinul felmondta a római jog éppen odaillő passzusát.    És mi lett belőle? Sok százezer ember hadvezére és sok millió ember gyilkosa.

              A nagy szellemi képességek nagy aljasságokra is képesek. Ezért jobb, ha nem emlegetjük az „okos” atomtudósokat, akik a földdel tették egyenlővé, jelentéktelennek tűnő gyártmányaikkal, a két japán várost. Bosszúból kiirtották Hirosima és Nagaszaki békés és védtelen lakosságát. A tiédet használd jóra!

 

                                                       +

                                            

              Negyedik osztályos koromban alapítottam az első zenekaromat Császártöltésen. Lakatos János volt a basszusgitáros, Kovács Pisti a ritmusgitáros, Illés Pityu barátunk a dobos. A szólógitáros én voltam, és egyúttal a szólóénekes is. Az első koncertet a töltési parkban adtuk, a szabadtéri színpadon. Ezt a parkot meg a szabadtéri színpadot a néhai apukám tervezte. De játszottunk a kultúrház nagytermében is, elég tekintélyes sikerrel. Úgy, hogy még Hajóson is bemutatkoztunk a nagyközönségnek.

              De a viszonylag hosszú ideig tartó munka Kecelen várt rám. Mert ott tényleg dolgoztunk. Az egykori magyartanárom ott lett a kultúrház igazgatója.

              Kapott az alkalmon, hogy kitehesse szűrét a régóta csak lakodalmas muzsikát játszó öregeknek, ha fiatal társaságot fogadhat föl „új időknek, új dalaival”. Amikor meggyőződött arról, hogy ütőképes, azaz hatásos és fiatal együttes vagyunk, lapátra tette a véneket, én minket fogadott fel helyettük. Egy évig biztos helyen, viszonylag jó pénzért játszhattunk minden hétvégén a társaimmal, akik közül csak egyetlen keceli volt: a basszusgitáros Jónás Öcsi, akit mindannyian igen szerettünk.

              Ugron Gyula, mert akkorra már magyarosított, érdekesnek tartotta, sőt eredetinek, hogy az utolsó, éjfél előtti órában, egyik asztalra ülve játszottam. Eredetinek tartotta.

               Pedig, ha tudta volna, hogy mennyire megfájdult a gerincem az előző három órás álldogálás alatt. Inkább sajnálhatta volna a muzsikust, aki ilyen fiatalon fájdalommal játszott a tömeg szórakoztatására. A sokszor ismétlést követelő hallgatóságnak. Mi muzsikus lelkek voltunk, és bolond, lelkes fiúk, a javából!

 

                                                       +

 

              A gimnáziumi negyedik osztály vége előtt ért az első, nyolcas fokozatú, szerelmi megrázkódtatás, földrengés. Piroska nevű osztálytársam elcsábított.

              Lesmárolt az utcán, és én mindjárt beleszerettem. A későbbi esetekben is ilyen villámsebességgel történt minden. Csak a teste kellett! Mit törődtem én egy némber lelkével?

             Egy teljes évig jártam hozzá még Szegedről is, mert Kalocsán lakott egy szép nagy házban. Már a kollégiumból, korrepetálás címén, kikéredzkedtem hozzá. Szvétek Sándor javára is legyen írva valami, akkor az legyen, hogy mindig elengedett. Később, amikor már Szegedről járogattam hazafelé, bizony elég gyakran hozzá vezetett az első utam.

             A járt utat a járatlanért el ne hagyd! – mindig tudtam valami szentenciát, azaz népi bölcsességet, hogy nyugtatgassam magam. Anyám fel is rótta nekem, hogy először mindig Kalocsára igyekszem. De úgy vonzott az a kitanult kis ribanc, mint a mágnes. Beavatott a testi szerelem majdnem minden titkába.

              Mindig pénteken és vasárnap mentem hozzá. Piroskával az előszobában üldögéltünk. Bekapcsolta a tévét, és az volt a hivatalos program. Én közben fogtam a kezét, amit a háta mögé tett a kanapéra. Leveleket írt hozzám, és mondta is, hogy nem szereti, ha titokban fogdosom a kezét. Nem volt szűz, és ezt akarta nekem megmagyarázni. Igen bonyolult lelki életet élt egy rövid ideig.

 

                                                       +

 

               Egyszer a kisebbik szobában, a szülei szobája előtt a kanapén pettingeztünk. Benyúltam a puncijába, és ettől elélvezett. Csaknem kiabált az élvezettől meg sóhajtozott, és közben a nemi szervemet fogta. Egyszer elmentünk hozzánk Császártöltésre. Az ágyamon akartunk szeretkezni, de nem sikerült, mert túl hamar bekövetkezett a magömlésem. Előtte egy hétköznapi példával magyarázta el nekem a kívánságát:

               - Ha nincs jegyed Kiskőrösig, szállj le Remerención!                                                             

   Ez a Kalocsa-Kiskőrösi vasútvonal egyik Kiskőröshöz közeli állomása volt. Amikor azt mondtam, hogy nem csinálhatjuk tovább, azt felelte:

    - Ez még nem Remerenció, ez még csak Szakmár! – mondta a kis telhetetlen.

                A vasútvonal Kalocsához legközelebbi megállója volt ez a falucska. De mindegy, abba kellett hagynunk! Lassan mindenki tudott kisded játékainkról, és szülei a lányt szigorúan az ellenőrzésük alá vonták. Sőt még a motoros bátyját is felfogadták erkölcs - csősznek. Ettől kezdve nem volt benne sok fantázia. Fogamzásgátló vagy Remerenció – ennyire leszűkült a választék. 1970-et írtunk.

                                                          

                                               1970 - 1975

 

              Első egyetemi évem kezdetén anyukámmal vettünk egy kétsebességes magyar gyártmányú magnetofont, majd Hajóson vásároltunk egy ócska sztereó rádiót. Tizennyolc éves koromban jutottam hozzá egy valóban megbízható Tesla sztereo magnetofonhoz.

              Lemezjátszót meg lemezeket is szereztem. Hallgattam őket, és titokban készültem a későbbi nagynak tervezett „robbantásra”. Hallgattam a számokat, és közben tanultam az énekesek stílusát, gitárjátékát.

              Másodikos koromban hajtani kezdtem egyik csoporttársamra, Monk Ibolyára. A Bolyai és az Irinyi, egy tömbben lévő, kollégiumokban laktunk. A közös tanulóteremben figyeltem föl rá. Bájosan ült egyik asztalnál és mosolygott. Nagyon nagy kedvem lett volna megsimogatni az oldalát meg a melleit, de nem mertem, csak a vállára tettem a kezem. Utána többször kértem, hogy járjuk együtt.

               Volt neki egy Garami Zoltán nevű udvarlója, gimnáziumi évfolyamtársa. Ibolya mindig azt mondotta nekem, hogy Zolival marad. Aztán egyszer csak a harmadik évfolyam októberében odajött hozzám, és azt mondta, hogy rendben, együtt fogunk járni.

              Pár héttel később Zoli megjelentette egyik újságban Ibolya arcképét. A lány azt hitte, hogy Zoltán visszahívja őt. Írt is neki egy levelet, hogy visszamegy hozzá. Erre válaszul mindössze egy karácsonyi üdvözlőlapot kapott, és ebből Ibolya megértette, hogy annak a kapcsolatnak örökre vége.

              Így Ibolya kénytelen volt velem maradni. De nemsokára mindketten boldogok lettünk!

              De nemcsak szerelemből állt az egyetemi élet. Csak úgy sorjáztak a professzorok és a tanársegédek. Mindenféle előadók és vizsgáztatók. Klukovics László, algebra-gyakorlat: ötös. Dr. Csákány Béla tanszékvezetőnél: ötös. Dr. Soós Gyula professzor, geometria: ötös. Dr. Kalmár László, analízis: ötös.

               Év végén Kísérleti fizika I-ből és Politikai gazdaságtanból kértem, a gyenge idegi és fizikai állapotomra hivatkozva, hogy ezekről a második év elején számolhassak be. Az idegorvos egyetlen vizsga halasztását javasolta jóindulatúan, mondván:

               - Ne halogassa a vizsgákat nyakló nélkül!

              Csak ő könnyen beszélt, mert bizonyára nem vett a kezébe Politikai gazdaságtant, amitől gyomorgörcse támadt az emberfiának.

              A második elején kísérleti fizikából négyest, Politikai gazdaságtanból ötöst kaptam. Reggel nyolckor kezdődött az analízis gyakorlat, de a hazai buszom csak fél kilenckor ért Szegedre. A késés miatt Dr. Dúróné nem orrolt meg rám.

               Rosszul is tette volna, mert akkoriban „állt a bál” otthon lakásügyben a kedves rokonainkkal. A félistenekkel és az egészen ostobákkal. Volt bajom éppen elég.

 

                                                       +

 

              Gehér tanár úr is jó szándékú volt, mert hármast akart beírni analízis gyakorlatra, de kértem, hogy legyen tekintettel rám, mert rendűséget, azaz pénzt vesztenék. Megadta a négyest. Dr. Lendler László professzornál, a második év végi szigorlaton, csak négyest kaptam, és ez már keményen beszámított a diplomám végeredményébe. Az átlagom lecsökkent, és ez befolyásolta az ösztöndíjam mértékét. Emiatt meg a büszkeségem miatt, elhatároztam, hogy mindenből ötös leszek. Ezt nagyjából teljesítettem is.

              A negyedik évfolyam végén bekapcsolódtam a tudományos diákkör munkájába. Nem sikerült ugyan valami feltűnő új eredményt felmutatni, de mégis megkaptam a Népköztársasági ösztöndíjat, ami havi ezer forintot jelentett. Ez nagyon jó pénznek számított akkor.

               Az egyetemi évek alatt, a reggelit kivéve, menzán ettünk. Étkezési jegyet kaptunk, azzal ettünk. Jó nagy adagokat kaptunk, nemigen lehetett rá panasz. Még desszert is volt gyakran. A reggelire valót nekünk kellett megvenni az élelmiszerboltokban. Erre is voltak élelmiszerjegyeink. Az is előfordult, ha a menzai kaja nem volt valakinek az ínyére való, akkor felválthatta hideg élelemre. Amikor a Hermanban laktunk az Ibolyával, mindenkinek volt külön fack-ja, amiben tároltuk például a gyulai kolbászt, ami gyakran megpenészedett.

              Amikor Ibolyával összejöttünk, nemsokára szeretkeztünk is. Ő volt az első az életemben, akivel lefeküdtem, és végig is csináltuk. Azt mondta, amikor már közeledett a magömlés, szakítsam meg a közösülést, és a hasikájára bocsássam az ondót. Aztán elkezdett fogamzásgátlót szedni. Én a 6. emeleten laktam, ő az ötödiken. Egyszer az igazgató rajtakapott engem, amikor este nyolc körül kijöttem Ibolya szobájából. Akkor azt mondta Kozma elvtárs:

               - Fegyelemsértések kerülendők!

              Aztán később még egyszer rajtakapott:

               - Elvtársak, ha ezt még egyszer meglátom, akkor fegyelmi lesz belőle!

              Onnantól kezdve jobban vigyáztunk. Előfordult egyszer, hogy az Ibolya szobájában illetlenkedtünk, amikor az egyik szobatársa hazament, de a másik Szegeden tartózkodott. Már befejeztük az aktust, amikor kopogott az ajtón. Villámgyorsan felöltöztünk, de ő rájött, hogy mi történt odabenn, és szégyelltük magunkat.

               Többet nem vétkeztünk a negyediken, hanem erre a célra felköltöztünk az én hatodik emeletemre. A két szobatársam tapintatosabb volt, és egyszer sem verték ránk az ajtót.

              Ez a nagy szabadság nálam a szerelmi kapcsolatok terén is szélsőséges formában jelent meg Mindig éhes voltam a testi szerelemre.

              De ez mindenképpen ciki volt, ezért az Ibolya azt javasolta, hogy csak akkor műveljük, ha már előbb megbeszéltük velük. Úgy is lett. Egy László meg egy József nevű szobatársam volt. Én ott hallgattam a Tesla felvételeit, és először kezdtem el játszani egy Cremona márkájú elektroakusztikus gitárral. László azt mondta, hogy a tanítványaim nagyon fognak tisztelni érte. Főleg Don McLeon Babylon című számát játszottam igen jól. Amikor már többször is végighallgatták, Szerényi nevű évfolyamtársam megjegyezte:

               - Nem lenne már ebből elég? Valami mást is kéne játszani!                                                    

              Nemsokára évfolyam-találkozót rendeztek. Ibolyának azt mondtam, hogy majd ott is fogok játszani. Mire megjegyezte:

               - Biztos, hogy lesz ott igény a játékodra?

  Ennek hatására nem játszottam nekik.

              A harmadik évfolyam befejeztével kéthetes szakmai gyakorlaton vettünk részt Pesten, egy számítástechnikai cégnél. „Epszilonka” feljött a szegedi egyetemről ellenőrizni bennünket. Éppen egy szemináriumon voltunk Vobarnik Vince vezetésével. Véletlenül éppen azt csináltuk, amit Epszilonka /Talán Bereczki Ilona?/ látni és hallani szeretett volna.

  Ugyanazon a nyáron több évfolyamtársammal együtt elmentünk két hétre Krakkóba. Először egy nagy apácazárda hálótermében szállásoltak el bennünket, ahol aztán férfiak és nők vegyesen voltak elszállásolva. A lengyel nők tiltakoztak az ellen, hogy férfiak legyenek a hálótermükben. Erre áthelyeztek bennünket egy kollégiumba. Ott már ilyen probléma nem volt, úgyhogy Ibolyával szabadon szerethettük egymást.

 Egyszer elmentünk bebarangolni a természetvédelmi területet. Százezernél is többen nőttek a fűben kis kék, ibolyához hasonló virágok. Mi ketten leszedtünk egy-egy virágot emlékül. Jött a természetvédelmi tisztviselő, és 100 zlotyra megbüntetett bennünket. Utána azt mondtuk, hogy most 100 ilyen virágot le fogunk taposni. Lovas Kati nevű évfolyamtársunk is leszidott bennünket a virágszedésért, és a bírságot jogosnak nevezte. Azt is megjegyezte:

     - Ne ártsunk a lengyel-magyar barátságnak!

              Ötödik évben, az első félév végén a főnököm, dr. Csákány Béla professzor megkérdezte, hogy volna-e kedvem bent maradni oktatónak. Azt mondtam, hogy szívesen maradnék. Erre februártól / 1975 / algebra gyakorlatot vezettem absztrakt algebrából a 2. évfolyam hallgatóinak. Májusban pedig kineveztek tanársegédnek. A diplománkat a szegedi Nemzeti Színházban vehettük át ünnepélyesen.

 

                                             1975 – 1981

 

   1975-ben összeházasodtunk Ibolyával. KISZ-esküvőnk volt, a szertartás alatt a Moody Blues egyik száma szolgáltatta a kísérő zenét. Röviden: nemigen volt rajta az isten áldása.  Egyik szegedi étteremben volt az ebéd a meghívottak számára. Meghívtam a Glockeréket meg a Delta együttes tagjait. Különféle értékes ajándékokat kaptunk tőlük. Csupa olyat, ami egy fiatal pár háztartásához szükséges.

   Amikor elvégeztük az egyetemet, mintegy nászútra, elutaztunk Kelet – Németországba, Rügen szigetére, a tengerparthoz. Közben Stralsund egyik üdítőgyárában dolgoztam egy hónapot. Kipróbálhattam a testi erőmet, de az egyetemi adjunktus úrral, azaz velem, igen megalázó munkát végeztettek; igaz, hogy jó pénzért. Pocsék szagú üdítőitalt gyártottak, amitől az első pillanatban felfordult az ember gyomra. De ha befogta az orrát, akkor az íze hasonlított a Pepsi Coláéra.

   Egy tengerparti munkásszálláson laktunk. Két helyen lehetett dolgozni: a raktárban, ahol az üvegeket kellett magas oszlopokban egymás tetejére rakni. Ott egy börtönviselt német fickó volt a munkatársam, aki állandóan és jogosan arra panaszkodott, hogy a legtetejére mindig neki kell az utolsó ládákat felrakni.

            Bizony, az én alkatom, ezt igen nehezen bírta. Erre áthelyeztek egy könnyebbre, a palackozóba, ahol futószalagon gördültek a palackok, és azokat kellett ládába rakni. Mivel nagyon szorgalmas voltam, ott is megadták ugyanazt a fizetést, amit raktárosként kerestem.

 

                                              +

 

              A Meridián expresszvonattal mentünk Bitzbe. Alig hogy lepakoltunk a szálláshelyre, rögtön tódultunk a tengerbe fürödni. De az északi tenger nem olyan volt, mint a magyar tenger. A vize hűvös volt, talán 14-15 fokos, és a tetejébe még esett is.  Talán negyven percig bírtam a vízben. A végén piszkosul dideregtem, és cudarul rázott a hideg. Az ágyban jól betakaróztam, és nem fáztam meg. A következő naptól felmelegedett a levegő, és élvezet volt a tengerparti homokdűnén sétálni és napfürdőzni. Ha meguntuk, a tengerparton álló, szék alakú sátrak egyike alá, behúzódtunk a meleg elől menekülve. De gyakran megjelentek a sátrak tulajdonosai, és elkergettek bennünket.

              A vízben lubickolva hatalmas medúzákat láttunk a közelünkben, de nem lett semmi bajunk tőlük. Voltunk Bitzben nudista strandon is. Egy Rozália meg egy Magdolna nevű társnőnkkel, meg természetesen Ibolyával. Nagy vitába keveredtünk, hogy vajon ki ér többet, a mérnök vagy a mester.

    Rozália azt állította, hogy egy lakatlan szigeten a mérnök nem tudna boldogulni, mert nem is meri a mesterségek fortélyait. Magdolna viszont az én pártomat fogta. Azt mondta, hogy a mérnök, ha rá volna szorulva, gyorsan megtanulhatná a mesterség fortélyait. A meztelenségünk egyikünket sem feszélyezte.

    Egy hónap elteltével elköltöttük a keresett pénzt. Vettem egy halom törülközőt, majd kenyérpirítót és szeletelőkést. A keletnémet márkáért még egy lemezjátszót is hangfallal. A határon csak a törülközőkért fizettettek velünk vámot.

 

                                             +

                                                            

    Ahogy elvégeztük a programtervező matematikus szakot, a binz-i kirándulást leszámítva, 1975 nyarán a Hermanban lakhattunk. Aztán az első munkaévre, szeptembertől novemberig, Szeged északi részén egy tizedik emeleti szobát béreltünk. Havi ezer forintért. Amíg ott laktunk, gyakran hallgattam a Middle of the Road együttes On this Land című számát.

    Három hónap után elköltöztünk az Alsóvárosba, a Dobó utcába. Egy idős házaspár, Manci néni és Jenő bácsi házában béreltünk egy szobát, meg az előtérben egy fürdőszobát, hatszáz forintért havonta. Csak udvari WC volt; a fürdőkádba melegvizet csak egy kályha befűtésével lehetett biztosítani. A szobában a fűtés gázkonvektoros volt. A fürdőkádban többnyire hideg vízben zuhanyoztam. Közel két évig, 1977 nyaráig laktunk ebben az albérletben.

    1976 nyarán elmentünk négyhetes őszibarackszedésre Zsombóra. Ott erőltetett tempóban megkerestünk hatezer forintot. Pápai Sanyi bácsitól tízezer forintot, dr. Scheibl Józseftől szintén tízezer forintot kértünk kölcsön, hogy beszállhassunk egy nyolclakásos társasház építésébe.

    Egy Újvári Jakab nevű úriember rendezte el a hivatalos részét az ügynek. OTP kölcsönt is igénybe vettünk. Nagyon jó lakás volt. Kettő plusz egy szoba, külön fürdőszoba, konyha és WC is volt benne. Úgy éreztük, hogy révbe értünk.

 

                                               +

 

    1976 őszén, november körül, beteg lettem. Egy öklömnyi térfogatú rész be volt gyulladva a hasamban, és az idegeimet is kikezdte. Két óra alvás után felébredtem, órákig hánykolódtam. Amikor újra aludni tudtam volna, már menni kellett az egyetemre órát tartani. Egész nap izzadtam, meg idegileg holtfáradt voltam.

    1977 februárjában befeküdtem az I. számú belgyógyászati klinikára. Három hétig benn voltam. A kezelőorvosom, dr. Nagy tanársegéd már azt mondta, hogy egy az egyben neurózisom van. Szervi bajom nincs. Mindenféle vizeletvizsgálatot végeztek, Ausztrália-antigénvizsgálatot, végül, mivel májtáji panaszom volt, májpiopsziót is.

    A májamból kiemeltek egy darabot. A szövettani vizsgálat kiderítette, hogy közepes fokú zsírmájam van. Erre még dr. Nagy is elhitte, hogy szervi bajom van, és nemcsak dilibogyót kell szednem.

    A vizeletemben is találtak jelentékeny mennyiségű gennyet. Csak altatóval tudtam aludni. Aztán visszamentem dolgozni. A hastáji gyulladás meg az idegi túlérzékenységem megmaradt. Mindez annak a megerőltető tengerparti nászútnak volt a következménye, amire egy magamfajta értelmiséginek nem lett volna szabad vállalkozni.

    Március 15-én játszottunk egy Szegeden alapított pop-együttessel. Aztán a matematika-földrajzosoknak egy évfolyam-bulit. Akkor idegileg már olyan túlfűtött állapotban voltam, hogy Amundsenről, Pennsyről, Nobileről és Nordenskjöldről szövegeltem. Félrebeszéltem. Ezt így szokták mondani.

 

                                             +

 

    Erre a feleségem, Ibolya, azt javasolta, hogy menjek el ideggyógyászhoz. El is mentem dr. Vargha Miklós professzor úrhoz a szegedi Pulcz utcában lévő idegklinikára.

              Másfél hónapig voltam benn. Altatót adtak, meg – mivel az I. számú belgyógyászaton – ötvenöt kilóra lefogytam a szokásos hatvannyolcról, májkímélő diétát adtak ennem. Sikerült is hat kilót híznom másfél hónap alatt.

              Hogy közben mi folyhatott otthon a két asszony között, azt inkább csak Ibolya elejtett szavaiból sejthettem. Bár anyám is elég gyakran meglátogatott. A közös témájuk lényege: Ki és mi az oka, hogy ilyen mélyre jutottam?

    Amíg ezen a klinikán voltam, lefordítottam George Gratzer, azaz Grátzer György, mert magyar volt az illető, Universalis Algebra című könyvét angolról magyarra. Nagyon nehéz volt leírni, mert különböző betűtípusokat használt. De nekem sikerült egy patronos töltőtollal az összes betűtípust megrajzolnom.

     Tizenegynéhány év múlva ezért jutalmat kaptam. Grázernek volt egy Általános hálóelmélet című könyve is. Igen kedveltem, és a későbbi kutatásaimhoz nagy eredménnyel használtam.

 

                                             +

 

              1975-ben a feleségem a SZOTE számítástechnikai csoportjánál kapott állást. 1977-ben, amikor a Pulcz utcában feküdtem, gyakran bejárt hozzám. Mellesleg a főnököm, dr. Csákány azt kérte az orvosoktól, hogy engedjenek el gyakorlatot tartani. Az orvosok azt mondták nekem, hogy ez nagy próba, mert féltek attól, hogy az idegállapotom miatt nem jól sül el a dolog. De elengedtek, és a gyakorlatokat minden probléma nélkül megtartottam.

              Az élete mindig rossz időpontra időzítette a nehézségeimet! 1977 őszén elkészült az Újvári Jakab által épített lakás. Még sok munka volt benne. Mázolni az ablakokat, meg kellett csinálni a hobbiszobát, polcrendszert kellett  felszerelni a garázsban. A nagyszobába magam barkácsoltam két tolóajtós beépített szekrényt, összeeszkábáltam néhány asztalt is.

               Ibolya lekicsinyelte ezeket, de hát neki is be kellett volna látnia, nem volt pénzünk arra, hogy ezeket készen megvegyük. Szovjet gyártmányú szekrénysort helyeztünk el a nagyszobába meg egy magyar gyártmányú dupla ágyat. Kredenc be volt építve a konyhába, csak egy asztalt kellett vennünk. 1978-ban már mázoltuk az ablakokat.

              1977-ben, tehát egy évvel korábban, olyan pocsékul éreztem magam az I. számú belgyógyászati klinikán, hogy még végrendeletet is diktáltam. Az ügyvéd ugyan nem vette komolyan, de azért megfogalmazta. Végül is felgyógyultam, de csak 1979-ben.

 

                                                       +

 

               1979 nyarán egy hónapra elmentem a Szovjetunióba, közelebbről Ukrajnába, Harkovba, oroszt tanulni. A város teljesen magára vállalta a vendégség költségeit: sem a lakásért, sem az ebédünkért nem kellett fizetnünk. Reggelit, vacsorát a boltokban kellett vásárolnunk. Elég sok rubelt váltottam, és ez elég volt reggelire-vacsorára. Egy Super Rifle fekete bársonynadrágért 60 rubelt kaptam. Rengeteg könyvet vettem és szerszámkészleteket.

              Egy szimpatikus 35-40 éves csinos nő tanított bennünket oroszra. Nálam volt a gitárom, és egy rögtönzött zenekarral műsort adtunk az ukránoknak. Igen nagy sikerünk volt, pedig csak három muzsikus játszott.

              Nagyon sok érdekes megfigyelést tettem. Az épülő házakat nők alapozták. Betonoztak. A férfiaknak való munkát sok helyütt ők végezték. Ők tanítottak, velük találkoztunk minden boltban, de az utcákon is döntő többségben ők gyalogoltak magányosan.

                Később jöttem rá, mert elolvastam egy statisztikai adatot, hogy a keleti fronton, ahol a németek és az oroszok hadakoztak elsősorban, a veszteség aránya: egy az öthöz.

               A Szovjetunióban mozgósított férfiakból a háborút csak minden harmadik élte túl. 13 milliónál több férfi pusztult el. A németek vesztesége „csak” 3 millió. Voltak olyan, elsősorban szibériai, nemzetiségi térségek, ahová nem tért haza senki. Több falu is férfi nélkül maradt.

               Ezt a hatalmas emberveszteséget, a sztálini önkény számlájára kell írni. Mert nemcsak a frontra vezényelt nemzedékek pusztultak el, hanem az orosz társadalom hosszú távon, éppen az óriási népességfogyás következtében, nagyon nehéz évszázadnak nézett elébe.

              A németek 3 milliós veszteségét úgy pótolták, hogy a munkáskezeket importáltak, elsősorban Törökországból. Ennek az lett a következménye, hogy nagyon sok török - muzulmán telepedett le közöttük, és kialakult az úgynevezett párhuzamos társadalom. Amelyet napjainkban is erősítenek a mohamedán menekültek befogadásával.

                                                      +

 

              Összességében az egy hónap mérlege pozitív volt. Javult az orosz tudásom, és sikerült, bár felületesen, megismerni a háború pusztításaitól még mindig szenvedő ukrán-orosz társadalmat. Egy nagy birodalom súlyos belső problémáit. Rengeteg csomagot vittem haza. Ezekkel valahogy elkínlódtam az úton.

              Szegedről az évfolyamtársakkal meg a munkatársakkal gyakran mentünk az Északi-középhegységbe kirándulni. Szerelmes lettem egy Edit nevű lányba. Ez volt az első olyan szerelem életemben, ami mindjárt sikerrel kecsegtetett. Telefonon találkozót beszéltünk meg. Bár nem jött el az első alkalommal, de én reménykedtem.

              1980-ban megmondtam a feleségemnek, hogy váljunk el. Közben Edit írt egy levelet, amelyben közölte, hogy férjhez megy. Kiderült, hogy vallásos volt, ezért utasított el engem. Két szék között a padlóra estem.

               Ibolyától papíron 1981-ben, egyénként már 1980-tól elváltunk.

 

                                                       +

 

              Csakhogy nem oda Buda! Mint két felnőtt embernek össze kellett volna ülni egy válságtanácskozásra, sürgősen megbeszélni a közös teendőnket, és az elmúlt évek tapasztalatait. Vagy mind a két család tagjainak, ha már a fiatalokat ki kéne rántani a gödörből, hiszen már gyerekük, azaz közös unokájuk is van.

              Nagyon mozgalmasan telt az első öt év, az tény. De mitől volt mozgalmas? A tengerparti nászúttól, amelynek ideje alatt a hideg Balti-tengerben betegre fáztam magam. A megerőltető gyári melótól, amellyel előteremtettük az útravalót.

               Holott mindketten tudtuk, hogy én szervezetem nem bírja el ezeket a merényleteket. Amikor hazatértünk, kórházak egész sora lett a lakhelyem. Idővel mérve, több hónapos kórházi távollét. Hosszú részletekben. „Ahol olyan állapotban voltam, hogy végrendeletet diktáltam.” És kire mit hagytam volna? Ibolyára a kisfiút, akiről eddig még egy szót sem ejtettem. Mert más hagyatékom nem volt.

               Kivizsgálások sokasága. És végül a bizonyos és súlyos betegségek megállapítása. Nem szólva az albérleti életformáról, amelyik fölért egy újabb  két éves balti-tengeri kiábrándulással.

              Aztán menteni, ami menthető! Nekivágni a lakásépítésnek. Majdnem mindent kölcsönből. Mekkora összeggel szálltak be az Ibolyáék? Az ő családjáról egyetlen szó sem esik. Felkarolt egy lány, mert éppen elhagyta a kedvese. Kéznél voltam én, aki magam mellé fogadtam.

               Milyen családból származott? Az idős apa magára marad. A fiatalabb asszony egy új férjhez szegődik, akitől egy peták sem várható. Ott voltak-e vajon a szülei a KISZ-esküvőn, és a továbbiakban tudtak–e segítséget nyújtani bármiben?

              Ha árva lány lett volt, akkor érthető, hogy nem emlegetjük a rokonságát. De ha vannak szülei, márpedig vannak, és a bajban sincsenek mellettünk, akkor valóban nagy a baj. Mármint a családi kapcsolatokban!

               Miért akar válni az egyik, miért a másik? Közös megegyezéssel vagy nélküle? Megfontolt döntés volt ez, amikor már megszületett az egyetlen összekötő kapocs, a kisfiú? Vagy ő volt a válóok?

               De felnőni apa nélkül? Ezt már én, Lenkehegyi Attila, tudom a saját példámon, hogy nagyon nehéz lesz a sorsa. Akkor miért nehezítem meg a fiam életét is, és egyúttal ellököm magamtól egy életre?

               Igen sok a kérdőjel? A válaszok meg hiányoznak. Vagy még ijesztőbb, ha csak ez a válasz: A Pénz és a Dugás gyönyörködtet csupán. A válás után is. És az életpályám ezen a két sínen mozog tovább. A Pénzért Németországba járok majd, a Dugás - vágyam a lenge lányok után, a tanítványaimhoz vezet.

           

                                                       +

 

              Az Edit - ügyben kértem tanszékünk dr. Ágnes nevű munkatársát, hogy beszélhessek vele. Elmondta, hogy ő is furcsállja Edit vallásosságát, és hogy engem kerek-perec elutasított. Megköszöntem neki, hogy beszélgetett velem.

               - Remélem, hogy máskor, nem – mondta ő.

               - Remélem, hogy máskor nem kerülök ilyen helyzetbe, ezt köszönöm neked.

              Aztán egy-két hét múlva megint kértem, hogy beszélhessek dr. Ágnessel, ezúttal utoljára. El is jött. A szegedi Égő Arany nevű vendéglő teraszán kólát ittunk. Megkérdeztem:

               - Jársz valakivel?

               - Nem, de mért kérded?

               - Járhatnánk együtt?

               - Az, hogy most éppen nem járok senkivel, az nem jelenti azt, hogy olyan valakivel járjak, aki nem különösebben tetszik nekem.

               - Köszönöm, hogy beszélhettem veled.

              Ezután soha nem beszéltünk vele magánügyekről. Bennem viszont föltámadt egy nagyfokú ellenszenv a vallásossággal szemben. Mert azt tapasztaltam, hogy a mélyen hívőket igen nehéz gyorsan „megdugni”.

 

                                             1981 - 1982

 

              1981 őszén összejöttem egy Éva nevű nagyon okos csajjal. Mint utóbb kiderült, egy Péter nevű fiúba volt szerelmes. De semmi esély nem volt, mert annak meg volt egy stabil nője. Még nem volt eldöntve, hogy hol töltjük a karácsonyt.

              Péter és Éva egy szűkebb baráti körnek, a bajaiak társaságának volt a tagja. Ez a bajai kör meghívta Évát karácsonyra. Éva azt mondta, hogy tölthetnénk az ünnepet a nővérénél is. Én, hülye, meg azt mondtam, hogyha egyszer a bajaiak meghívták, akkor menjünk el oda.

               El is mentünk Bajára. Ott Éva mindjárt fellobbant Péter iránt. Körbetáncolta spanyolos mozdulatokkal. De ezzel nem ért el nála semmit. Tudta, hogy nekem van gitárom meg egy Pink Floyd kottás füzetem. Azt mondta, hogy majd szeretne hallani, amint a számokat játszom.

               Szex-ügyben nem tudtam zöldágra vergődni vele. A combját simogathattam, de ennyi volt, amit elértem nála. Egyszer Évát és néhány jó barátot meghívtam a lakásomra. Ott megivott vagy egy liter alkoholos italt. Ilyen állapotban, többek között, azt mondta nekem:

               - Azt hiszed, hogy fontos ember vagy?

              Elvittem őt Császártöltésre, az ottani tanácsi lakásunkra. Ott is elkezdtem tapizni, de ennél tovább nem jutottam. Azt mondta, hogy nem szerelmes belém egy kicsit sem. Azt is mondta:

               - Annyi értelmes srác van. Miért járjak én éppen veled?

              1982 februárjában volt a doktorrá avatásom. Arra meghívtam Évát is. Ő azt mondta, hogy nem jön el. Nem érzi magát a családhoz tartozónak. Így is lett: nem jött el. Korábban, amikor elbeszélgettünk különféle dolgokról, azt mondta, hogy neki olyan férfi kell, aki sodorja, elbűvöli őt. Hát én erre nem voltam alkalmas, azt elismerem.

              A szakítás után pár héttel találkoztam Évával, és megkérdezte tőle a büszkeségem:

               - Mért mondasz olyanokat, hogy „annyi értelmes srác van, miért járnék éppen veled?

               - Jaj, Attila, ne haragudj, nem úgy értettem! Tényleg ciki, amit mondtam!

              Akkor már nem a szüleinél lakott, hanem egy újszegedi albérletben.  Mondta, hogy meglátogathatnám. De bennem már összetört a szobra, nem mentem el hozzá.

              Miután végzett, munkahelye volt a JATE valamelyik intézményében. Azt mondták, hogy egy év után nem hosszabbítják meg a szerződését. Azóta csak annyit hallottam róla, hogy az Egyesült Államokba költözött. Biztosan a Péterje után repült odáig.

 

                                                      +

 

              1982-ben az egyik matematikus évfolyam kirándulni ment Pécsre. Én voltam az egyik kísérőtanár. Egyik nap ebéd után elhatároztam, hogy viszem a gitárt, és elmegyek csajozni. Nem sokáig kellett várnom, egy viszonylag magas helyről lépcső vezetett le egy kis térre, ahol három csaj ült egy padon.

               Az egyikük, mint később kiderült, először kutyának nézte a gitártokomat. Jót nevettek rajta a többiek. Amikor leértem a lépcsőn, az a csaj, aki a gitárt kutyának nézte, azt mondta, hogy szeretnék hallani a gitárt. A második csajt Zsuzsinak hívták, a harmadik nevére már nem emlékszem. Az első csajt, aki hallani szerette volna a gitáromat, a Jolán névre hallgatott. A beceneve Pocsa volt. Nos, hát játszottam nekik.

            Mindegyiküknek igen tetszett, Különösen Pocsának, akinek az tetszett nagyon, hogy a barréban jól tudtam fogni a H-dúr akkordot. Másnap találkoztunk Pacsával a város másik pontján is. Megadtuk egymásnak a címünket, és elbeszélgettünk.

              Azt hazudtam, a kiránduló évfolyam tagja vagyok. Pocsa elmondta, szombathelyi származású, most végzős gimnazista, és felvették a pécsi orvosegyetemre. Elbúcsúztunk egymástól, az évfolyam visszajött Szegedre.  Egy ideig rajongó leveleket kaptam Pocsától. Azt írta, többek között, hogy „jaj, mért nem Szegedre jelentkeztem”.

              Engem 21-22 évesnek tartott. Aztán leveleztünk egymással, és megállapodtunk abban, hogy Veszprémben találkozunk. Ott lakott a nagyapja, aki azt mondta, hogy Pocsa tiszta, erkölcsös csaj. Nagyon finoman kell vele bánni. Megígértem neki.

              Pocsával beszéltünk a szexről is, és azt mondta, hogy ő még viszolyog tőle. Én megmondtam neki, hogy nincs abban semmi rossz, valamikor úgyis el kell kezdeni.

              Aztán elmondtam neki, hogy ki vagyok valójában. Mondtam, hogy kísérőtanár voltam, nem hallgató. Azt is, hogy már harmincéves vagyok. Mindezeket nem akarta elhinni. Erre megmutattam a személyi igazolványomat, amelyben benne volt a születési évem és a nevem: Dr. Lenkehegyi Attila. Igen rosszul esett neki, hogy hazudtam. Pedig mennyire bíztam az ellenkezőjében!

              Elbúcsúztunk egymástól, és én visszamentem Szegedre. Vagy két hétig nem jött tőle levél. Erre én írtam neki egy szemrehányót, amelyben kértem, hogyha én nem kellek neki, akkor szóljon a Zsuzsinak. Lehet, hogy ő érdeklődik irántam. Ez nagy sértés lehetett a számára. Ráadás a korábbi hazugságaimra.

              Azt válaszolta, hogy az a tény, hogy már harminc éves vagyok, nem bűn, mert más csajoknak is vannak ilyen korú partnerei. De hazudozásra nem lehet egy normális kapcsolatot építeni.

              Ezt a csajt is elszalasztottam, mert hazudtam neki mindjárt a kezdet kezdetén. A kis bigott kioktatott. Megleckéztették a tanár urat.

 

                                                     1983

 

              1983-ban lineáris algebra előadást tartottam I. évfolyamos hallgatóknak. Egy Ildikó nevű szőkésbarna leány megtetszett nekem. Már a második hónapban évfolyam-kirándulásra mentek. Majdnem összejöttem az Ildivel, amikor egy Teri nevű csaj közbeavatkozott.

              Elkezdett beszélgetni velem. Beszélt a csodás naplementéről, és meg is mutatta nekem. Olyan szövegekkel jött, amitől egyből belé lettem szerelmes. Arról beszélt, hogy Ildinek nincs életcélja, Ő csak éldegélni szeretne a férjével, míg neki komoly feladatai vannak. Mert csak egyetlen földi élet adatott, és annak komoly célokat kell szolgálnia: gyerekek, család és lelkiismeretes munka.

              Különös kapcsolat volt ez, mert kiderült, hogy bigott katolikus ő is. Adott egy könyvet, amit Walter Trobisch, egy katolikus misszionárius alkotott. Ebben leírta érveit amellett, hogy házasság előtt nem lehet szex. Kamerunban szolgált, és térített.

               Nem csoda, mert Németországban már senki sem volt kíváncsi az elavult nézeteire. Elment hát Kamerunba, mert a hiszékeny négereket még be lehetett ugratni.

               Több hónapon át jártam az Irinyi Kollégiumbeli szobájában, ahol Erika lakott, egy értelmes csaj, akivel sokat beszélgettünk. Őt nem akartam felszedni, mert már volt barátja. Ott lakott Ildi meg egy Zsuzsa nevű csaj, aki szintén vallásos volt, de nem annyira bigottan, mint Teri. Akinek a szülei elváltak, és hiába igyekezett újra összehozni őket, eredménytelen maradt a kísérlete.

              Máshol nem lehetett találkozni Terivel, még egy utcai sétára sem jött velem. Egyszer a vallásos csajok és srácok, más évfolyamokból meg szobákból is, Újszegedre, a Maros-töltésen túl, összejöttek. Tábortüzet gyújtottak, szalonnát sütöttek, meg vallásos dalokat énekeltek, és gitárral kísérték. Ildi meg Teri is tudtak gitározni. Zsuzsa gordonkázni, Erika meg fuvolázni. Teri arcát teljesen összecsípték a szúnyogok, dagadt és vörös lett. Csak napok múlva jött rendbe.

              Terinek még a kezét sem tudtam megérinteni. Ha mégis megtettem, a gyűlölet tekintetével lökte el a kezemet. Mégis, úgy érzem, hogy szeretett engem valamennyire. Sienkiewicz Quo vadis című könyvét ajánlotta. El is olvastam. Vinicius római lovag és a görög lány, Lygia szerelméről, meghurcolásukról szólt. A mi kapcsolatunk nem végződött beteljesüléssel.

              Egyetlen alkalommal sikerült rávenni Terit, hogy jöjjön ki velem a Tisza-partra. Ott, ahol csak a folyó láthatott, a lábai elé borultam. Ijedten mondta, hogy hagyjam abba, mert nagyon megijedt a mozdulatomtól. Szerinte embernek csak az Isten előtt szabad letérdelnie. Felálltam, és elmentem vele egyik ház sarka mögé, és megpróbáltam átölelni őt. Jól lehetett látni a szeméből, hogy elemi erejű vágy kerítette hatalmába, hogy viszonozza az ölelésemet, de a csökönyös esze győzött, és ellökött magától.

              Még egyszer találkoztunk, és azt mondtam:

               - Lehet, hogy köztünk vannak ellentétek, de szükségem van rád. Legyél a feleségem!

               - Ez lehetetlen – mondta Teri.

              Utána, ha jól tudom a Pistivel kezdett járni, aki az együttesem basszusgitárosa volt. Egyszer láttam őket az Irinyi Kollégiumban. Teri szobájában egymást átkarolva feküdtek Teri és Zsuzsa kettős ágyán. Engem a Teri-ügy nagyon megviselt, és megzavarta a gondolkodásom jól bejáratott rendszerét.

              Akkor szóltam hozzá utoljára, amikor a diplomaosztójuk volt, és láttam az eljegyzési gyűrűt az ujján:

               - Úgy látom, hogy minden eldőlt. Velem nem törődik senki.

               - Akkor én még gyerek voltam – jegyezte meg halkan. Soha többé nem találkoztam vele. Lehet, hogy gyerek volt, de céltudatosabb, mint nagyon sok felnőtt.

 

                                                     1985

 

              Egy Gabriella nevű tanítványom elcsábított. Még szűz volt. Hagyta, hogy lefektessem, így én vettem el a szüzességét. Érezni lehetett, hogy nem fájt neki túlságosan. Amikor másodszor is hívtam, azt mondta, hogy szívesen, mert ez nagyon jó.

              Hódmezővásárhelyen laktak. Többször meghívott hozzájuk. Édesapja mérleggyárban dolgozott. A lány Gabriella helyett Gabónak becéztette magát. Volt neki húga is, aki játszotta előttem a nagylányt, de ma már a nevére sem emlékezem. Elmondta, hogy ő is szeretne megtanulni gitározni. Egyszer, amikor a Gabó húga nem volt otthon, a padlásszobájukban dugtunk. Néha stoppal mentem el hozzájuk. Ezt Gabó elmondta az apjának, aki stop-ellenes volt. Ezen jókat szórakoztunk a lányával. Ilyeneket mondott:

               - Ha fiú az illető, semmi veszély. Legfeljebb kirabolják. De a lányoknál jóval nagyobb a kockázat. Lehet, hogy már eleve kurva, vagy éppen akkor teszik azzá, amikor fölveszik.

              Abban az időben még albérletben laktam, az újszegedi Zsombolyai utcában. Egy nagy családi ház melléképületében. Amikor tehette, mindig fölkeresett. Én pedig, következetesen, mindig meg akartam dugni. Mire megkérdezte:

               - Talán engem is kötelez a hely?

               - Igen – válaszoltam, és természetesen az történt, amit én akartam.                                                                Közben rájöttem, hogy többen is pályáznak Gabóra. Elvittem egy szegedi bulira, és tánc közben lekérték tőlem. Sőt, haza akarták kísérni. Ő is a Herman kollégiumban lakott. Én odaléptem a fickóhoz, és azt mondtam neki:

               - Gabót én hívtam a bálba, és én is fogom hazakísérni!

              Nem tetszett a legénykének a dolog, de végül belenyugodott. Gabónak volt egy kékpöttyös ruhája. Amikor először megláttam benne, azt mondtam:

               - Mákostészta!

              Olyan volt benne, mintha saját öreganyja volna. Mondtam is neki, mire így válaszolt:

               - Könnyű volt kiszámítani a reakciódat. Miért nem szólítottál mindjárt öreganyónak.

               - Ami késik, nem múlik, öreganyó.                                                  

              Amikor legközelebb elvittem dugni, azt mondta:

               - Most az ördög elviszi a vén boszorkányt a Gellért-hegyre elkárhozni.

              Volt a családjának egy balatoni nyaralója. Amikor nyáron ott élveztük az ifjúságunkat, elszóltam magam:

                -Én nem akarok gyereket, mert az én fajtámat nem érdemes szaporítani.

               A végleges szakítás előtt, Gabó és a húga, meg néhány évfolyamtársa eljöttek az imrehegyi szőlőnkbe szüretelni. A császártöltési lakásban aludtunk a fárasztó munka után. Amíg a nagy többség az igazak álmát aludta, én ott is megdugtam őt. Talán másfél évig tartott ez a felemás szerelem.

 

                                                     1986

 

               Két okból is jelentős esztendő. Az első: Ekkor léptetek elő adjunktussá. Ami nem ment simán. Ennek hét megjelent értekezés volt a feltétele, de az időpontig csak öt látott napvilágot. A másik kettő már le volt adva megjelentetésre. Egyik az angol matematika társaságnál landolt. A hetedik cikk az Algebra Universalishoz került, amely az absztrakjában hivatkozott arra, hogy Huhn Andrástól származik az ötlet, és a bizonyítás is, de a hozzá fűzött magyarázat tőlem ered.

              A lényeg az, hogy az utóbbit elfogadták, és nem volt akadálya az előléptetésemnek. Illetve, volt egy kolléganőm, Rozika tanárnő, aki az első évben az analízis gyakorlatot vezette, megvétózta az előléptetésemet. Erre a barátaim mind felháborodtak, hogy Rozika miért bántja a pajtásukat. Rozika emiatt elvesztette a pártfunkcióját. Ma is titok előttem, hogy mi köze volt egymáshoz a két dolognak? Másodszorra előléptettek adjunktussá, és véglegesítettek.

 

                                                       +

                                                                            

              A második jelentős ok sokkal romantikusabb.

             1986-ban jelent meg Szegeden a Szexpartner Kereső. Egy teljesen ismeretlen nő keresett benne egy ideális partnert. Természetesen ki is próbálta őket egymás után. Mivel írásban kellett nála jelentkezni, úgy látszik az enyémet ítélte figyelemre leginkább méltónak.

              Feltétele volt, hogy óvszert tudjon használni az illető. Levélben értesített, mikor jön el hozzám. Kíváncsi voltam erre a profira. A Római körúti lakásban az anyukámmal együtt laktunk, és megkértem őt, hogy legalább három óra hosszat hagyjon magamra.

              Nórának hívták a szexpartnert. Utánam is kipróbált még néhány jelentkezőt, de végül nálam kötött ki. Mondván:

               - A többi mind zöldfülű!

              Onnantól kezdve, hogy Nóra másodszor eljött, már nem a Római körúti lakásban volt a találkánk, hanem szobát béreltünk az Alsóvárosban. Később az északi városrészben egy albérletit, amiben őrült jókat szeretkeztünk, annak ellenére, hogy velem lakott egyik volt tanítványom, József, azaz Dzseki, és aki majdnem mindig otthon volt. Úgy látszik, bírta a gyűrődést, ha bedugta a fülét.

              Nóri Orosházán lakott. Az is előfordult, hogy ott aludtam. Az anyja meg a hapsija éltek a házban. Nóri anyját az apja otthagyta, ezt a lány nem bocsátotta meg neki. Még az édesapja nevét is megváltoztatta: Kovácsevicsről Seresre. Nórival gyakran összevesztünk politikai, a nemi kapcsolatok, férfi és nő viszonyának kérdéseiben. Több, közel tíz oldalas, levelet írt nekem. Egyszer azt táviratoztam neki:

               - Szeretlek, te őrült!

               - Mért nem mondtad nekem ezt hamarabb? – ez volt a válasza.

              Kibékültünk, és egyszer Berlinbe is elvittem. De tiszai hajókirándulásra is meginvitáltam. Azt mondta erre, hogy eddig még soha senki nem volt iránta ennyire jó. De az ördög betette a lábát, mert a kollégiumi menzán madártejet ettem, és szalmonellás fertőzést kaptam. Levert a lábamról, és napokig feküdtem.

              Erre bedühödött, és írt nekem valami 20 oldalas levelet, amelyben többek között azt írta, nem kellek neki, mert beteges vagyok. Köztünk vége mindennek, ő nem jön hozzám, de engem sem kíván látni az életben. Egy évig tartott, amíg kihevertem ezt a viharos kapcsolatot.

              De a perverzitásról is kemény leckét kaptam tőle. Amikor a harmadik alkalommal nem volt otthon a Dzseki, pisilnije kellett, én alátartottam a kezemet, arra csorgott a vizelete. Aztán megkérdeztem tőle, hogy én lepisilhetem-e őt.

              Neki az nem tetszett. Egyébként mindent csinált a nemi testrészeimmel, amit csak akart: szopta, harapta, a magömlésig húzogatta, egyszer meg is kérdezte:

 - Nem vad a stílusom?

              Megnyugtattam, hogy nem, sőt. Számomra ez a szerelem legmagasabb foka. Aztán annyi variációt találtunk ki a nemi érintkezésre, amennyit legfeljebb a Káma - Szútrában lehet olvasni. Csak fejen állva nem tudtunk szeretkezni, de ez a pozitúra az említett könyvben sem szerepel.

              Közös kedvencünk, az alábbi játék volt: Anyaszült meztelenül leültem az ágy közepére. A lábaimat széttártam, és ekkor Nóri beleült a hímvesszőmbe. Én közben markolásztam, vagy szopogattam a cicijeit, és ő félre fordította a fejét. Azután a csiklóját finoman dörzsöltem. Az is előfordult, hogy két kezére támaszkodva térdelt, és én hátulról fúrtam meg. Kezeivel, felváltva markolászta a heréimet. Vagy fordított helyzetben a szájába vette őket. Állati jó volt!

              Nóri kérdezte újra meg újra, amikor a hímvesszőmet húzogatta vagy nyalta-falta. / Szerencse, hogy nem harapott le belőle. /             - Nem túl vad a stílusom?

              - Nem, ellenkezőleg, ez baromi jó!

               Összességében nagyon jó volt Nórival, de a végén hálát adtam a sorsnak, hogy aids-szel nem „jutalmazott” meg. Azt is őszintén be kell vallanom, hogy igen fárasztó tanóra volt minden találkozásunk. Fölért egy németországi munkanappal.

 

                                                     1989

 

              Az Ibolyával történő szakítás után csak úgy sorjáztak a nőügyek./ Nóra volt az egyik csúcs. / Elsősorban olyanok, amelyek a tanári működésemmel voltak kapcsolatban. 1980 őszén egy matematika – földrajz szakos tanítványom, Ildikó elcsábított. Bele is habarodtam. A főnökömnek, dr. Csákány Lászlónak szóltam erről. Ildikót már a második találkozásunkon lefektettem. Nekem nagyon jó volt, de úgy látszott, hogy neki nem volt olyan jó. Egy Hitér János nevű csoporttársa mondta nekem, hogy lány még nem érzett rá a dolog ízére.

              Aztán jöttek a problémák, mindig azt mondta, hogy nem ér rá velem foglalkozni, mert sokat kell magolni. De amikor Győrből jöttek ismerősei, bezzeg rájuk volt ideje! Amikor tiltakoztam az időbeosztása ellen, azt mondta, hogy a saját idejét ő osztja be. Jött az anyukája, aki ráadásul nem akarta, hogy a lánya velem járjon.

              Volt egy Ágnes nevű barátnője, akivel együtt laktak egy vén szipirtyó házában és albérletben. Az megtiltotta nekik, hogy férfi vendéget fogadjanak. Ágnes nekem nem nagyon tetszett, de azt becsültem benne, hogy rajongott a Moody Blues-ért. Ildikó egyszer eljött hozzám, én már akkor a hobbyszobában laktam. Hagyta, hogy levegyem a bugyiját. Nem kellett kétszer mondani, jól elláttam a baját.

              Egyik osztálytalálkozójukon úgy viselkedett velem, mint a legnagyobb szerelmével, de amikor a lakásomra értünk, arra hivatkozva, hogy dögfáradt, elaludt a kanapén. Reggel Győrbe indult haza, akkor meg azért nem lehetett hozzá érni. Győrben volt egy hapsija, és arra hivatkozva, szakított velem.

              Ez a kis rifke csak azért játszotta meg a szerelmest, hogy a tanulmányi eredményén javítson a kapcsolatunk révén. A korrepetált tanítványaim között akadtak ilyenek szép számmal. Aztán hirdetés útján szereztem magamnak nőt.

                                                                

+

 

              Először egy Kati nevűt. Majd másodikként egy komolyabb partnerrel hozott össze a sors és a hirdetés: A lányom anyjával, Mária Margittal 1989-ben.

              Ez a kapcsolat komolyabbnak ígérkezett. Néhány találkozás után felmentünk a lakására. Akkor szeretkeztünk először. Erre ő azt mondta, hogy talán még nem kellett volna. Valójában, természetesen, ő is akarta. Két-három évig gumi óvszert használtunk, azután fogamzásgátlót szedett. 1993-ban vagy nem hatott a tabletta, vagy nem szedte be szándékosan, de terhes lett. Terhes állapotában is, egészen a szülés időpontjáig, állandóan szeretkeztünk.

               Ő is olyan volt, hogyha messziről megérkeztem, sosem egyezett bele, hogy azonnal szeretkezzünk. Másnap viszont mindig eljött. De az is igaz, hogy amikor megszülte a lányunkat, én nem voltam a közelében sem.

 

                                                    1985

 

              Térjünk most vissza édesanyám életére! 1977 őszén, amikor készen lett a Rigó utca 28/ B alatti lakás, a legkisebb szobájába anyukám költözött be. A közvetlenül mellettünk működő kábelgyárban kapott munkát, és otthagyta a császártöltési adminisztrátorit. A császártöltési bérelt lakása megmaradt. A feleségemmel, Ibolyával sehogy sem állhatták egymást.

               Egy év múlva feladta a kábelgyári állását, és visszament adminisztrátornak a keceli szakszövetkezetbe. 1983-ban szőlőt telepítettünk, OTP-kölcsönből, Imrehegyen. Első évben, természetesen, még nem termett semmit, de a másodikban is csak 15 ezret jövedelmezett. És amint már említettem, a szüretnél akkori barátnőm, a hódmezővásárhelyi Gabriella, a húga és néhány ismerőse segítették szedni a Zalagyöngyét.

              1985-ben anyukám kapálni volt a szőlőben, és amikor visszaindult Kecel majd Császártöltés felé, a buszmegállóban összeesett. Úgy érezte, mintha valami forró folyadék ömlött volna ki az egész agyhártya alá. Szerinte agyvérzés volt. Elment a császártöltési orvoshoz, de az semmivel sem kezelte, csak valami tablettát írt föl neki. Két hét múlva a tiszti orvos elé kellett mennie. A tiszti orvos azt mondta, hogy nincs neki semmi baja, és kiírta dolgozni.

              A rendelőből kijövet az utcán összeesett. Mentőt hívtak, és a bajai kórház sebészetére szállították. Ott kiderült, hogy tényleg agyvérzése volt. Aneurizma, azaz kiöblösödés az egyik ütőérben. Az pattant szét. Egy nagyon jó pécsi orvos operálta. A jobb szeme alatt kinyitotta a koponyát, eltávolította az aneurizmát, majd helyreállította a koponyát. Édesanyám élet és halál között lebegett. Azt hitte, hogy meg fog halni.

              Benn voltam meglátogatni, és mindig azt hajtogatta, hogy mi lesz velem, ha ő meghal. Szerencsére erős volt a szervezete, életben maradt, meggyógyult. De az én motorom, akármennyire roncs is volt már, csak hajtott tovább és egyre távolabb.

 

                                                    1985

 

              Hogyan kerültem végül Berlinbe? Hosszú út vezetett odáig. 1985-től kezdve először Szentendrén, majd Budapesten kezdtem játszani utcazenészként. 1984-ben felszedtem egy Flóra nevű csajt, vagy ő szedett fel engem, azt most ne firtassuk. Elmentünk vele az ELTE vendégházába egy hétre. Az utolsó napokban már igencsak elkezdett fogyni a pénzünk.

               Elutaztunk a HÉV-vel Szentendrére. Ott láttam egy gitáros-énekest az utcán zenélni. Erre az egyik sétálóutcában elkezdtem én is játszani. Két óra alatt 600 forint jött össze. Utána visszatértünk Budapestre, a Budai Várba. Ott is játszottam még két órát, és 700 forint jött össze. 1985-ben ez jó pénz volt.

              Flóra azt mondta:

               - Ügyes vagy, kis virág!

              Én őt nagy virágnak szólítottam.

              Innentől kezdve rendszeresen jártam Pestre zenélni. Meg amikor Balatonbogláron üdültünk az anyukámmal vagy Mária Margittal, átjártam Balatonlelle főterére, ott gitároztam és énekeltem. Mindenütt módját leltem, hogy ne fogyjon ki a zsebpénzünk. Budapesten egyszer egy hétvégén hétezer forint jött össze. Ekkor a Vörösmarty téren és a Budai Várban játszottam.

               Hogy hol aludtam? Sokszor a pedagógusszálláson éjszakáztam. Ez kezdetben száz forint volt éjszakánként, majd a rendszerváltás után felment 600 forintra. Többször aludtam a volt tanítványaimnál is. Igazi cigányéletet éltem!

 

                                                       +

                                                                

               1988 decemberének közepe felé, amikor már a karácsonyi vásár nyitott, egy András nevű tanítványom meghívott nyolc embert, köztük engem is, Berlinbe. Kifizette az útiköltségünket. Ott a pénzéből megvett nyolc darab Commodore 64-típusú számítógépet, és ezekből fejenként egyet vámmentesen hozhattunk át a határon.

               Én ekkor és először magammal vittem a gitáromat. Két órán át játszottam a karácsonyi vásárban. Egy félreeső helyen 50 márkát szedtem össze. Sokan álltak és ültek körülöttem. Csupa egy-két márkás hallgatóság. Volt ott egy Betty nevű csaj, annak nagyon tetszett a zeném. No, meg a digóknak! Az egyik kétszer is adott 20-20 márkát, végül dobott egy százast is.

               A későbbi berlini turnéimon is elsősorban az olaszok voltak lelkesebbek, a muzsikára szomjasabb lelkűek. Így szoktam rá Berlinre, mint egy narkós a kábítószerre. Lassan, kis adagokban kezdtem, de később a nagyokat is keveselltem.

 

                                                     1989

 

              Egy időben három ember életét éltem: a tanár úrét, a berlini muzsikusét, és a családapáét, gyerekkel és feleséggel. Ennek a fizikumom hitványsága és az idegrendszerem gyengesége miatt, nem lehetett jó vége!

              1989-ben kiderült, hogy Mária Margitnak Berlin környékén ismerősei élnek. Többször együtt mentünk ki Berlinbe, és ezek a rokonok, nem is túl messze, Ludwigsfeldében, egy kisvárosban laknak. Heidemaria, egy török nevű nő és annak lányai voltak a közeli ismerősei. Heidi, mert csak így becéztük, sokáig Mária Margit féltestvérének, Lajosnak a felesége volt, és ebből a házasságból négy gyermeke született: Lajos, Tibi, Zsuzsa és Jennifer. Heidinek a korábbi férjétől volt egy Sandra nevű lánya is.

               Hiába, bonyolult ez a modern élet! Ha életnek lehet nevezni az emberi kapcsolatok ilyen mértékű gyengeségét.

              Mária Margit igazi üzletasszony volt, Eladni való ruhákat és néhány karton cigarettát mindig hozott ki. Sikerült is eladni ezeket.  Akkor nagyon szeretett engem. Én csak hálát éreztem iránta. Később kezdtem el szeretni őt.

              Amikor a női klinikán feküdt, és várta gyermekünk születését, meglátogattam, de nem vártam meg a szülést.

              Később őszintén elmondta nekem, hogy addig nagyon szeretett engem, de amikor magára hagytam, nagy törést jelentett az életében és az érzéseiben. Onnantól kezdve már csak sajnált, mint az irgalmas szamaritánus az út szélén fekvő súlyos beteget.

              Más csúnya dolgot is elkövettem.  Már közeledett a szülés ideje, és ilyenkor a nők különleges ételeket is megkívánnak. Mária Margit kérte, hogy vegyek neki egy kis szőlőt. Pénzért mindent lehetett kapni. Én annyira a fogamhoz vertem a garast, hogy nem vettem.

               Viszont később úgy próbáltam helyrehozni a hibámat, hogy legközelebb, amikor Nyugat-Berlinbe értünk, az egyik áruház felső szintjén lévő étterembe felmentünk, és ott fizettem neki egy ebédet. Egy másik turné alkalmával Potsdamban megismétlődött ugyanez. Mária Margit meg is jegyezte:

               - De rendes voltál!

              De hogy a szavak mélyén megvetés volt, vagy őszinte hála, ma már nehéz lenne megmondani. Mária Margit nem végzett főiskolát, hanem csak mezőgazdasági technikumot. Bevallása szerint, a megismerkedésünkig, 15 évig, sofőrként dolgozott, és mint mezőgazdász piacokra járt: fokhagymával, tollal, facsemetével üzletelt.

              Egyszer rászedték, amikor megvásárolt egy kocsira való almát. Annak szebb részét külön csomagolta és eladta. A nagyobbik részéből, ami csak léalma volt, pálinkát főzetett, és úgy értékesítette. Talpraesett nőnek született. A lányom is jó helyen volt a szárnya alatt. Ezért lehet belőle rövidesen orvos.

               Javamra legyen írva, hogy az alma kipakolásakor én is segítettem. Nemcsak neki, de a Lajos nevű féltestvérének is, aki miatt komoly kár érte, mert a férfi aláírt egy jegyzőkönyvet, hogy a féltestvére nem adott számlát az eladott gyümölcsfákról.

              Ott fordult elő az a felháborító est, hogy odament a lányhoz két idegen, és Mária Margit a vásárolt gyümölcsfa-csemetékről nem adott mindjárt számlát. Kiderült, hogy az egyik férfi adóellenőr volt. Végül Mária Margitot ötvenezer forintra büntették.

              Ilyen volt szegénynek az élete, amíg nem találkoztunk. De találkozásunk után sem fordult jobbra.

 

                                                     1990

 

              Hogy milyen stílusban tanítottam? L. Éva először hozzám jelentkezett szakdolgozónak. A téma: Kis elemszámú hálók leírása. De alighogy elkezdett rajta dolgozni, megijedt a feladattól, és visszalépett. Egyébként a tökéletes hasonlóságuk miatt arra kötelezték őket, hogy minden tárgyból egyszerre vizsgázzanak. Nehogy az legyen, az egyik mindent megtanul, a másik meg semmit, és mindig az vizsgázzon, aki éppen tudja a kívánt tárgyat.

              Volt egy B. Zita nevű tanulóm, akinek a dolgozatát lényegében nekem kellett elkészítenem. Védéskor kapott érte egy hármast. Azt a csajt fel akartam szedni, és megdugni, de ostoba voltam, mert amikor már könnyen összejöhetett volna dugás, elmentem a tőrvívó B. Valival találkozni.

              B. Zitával megbeszéltük, hogy amikor legközelebb hazatérek Berlinből, akkor kettesben összejövünk. De amikor én megjelentem a megbeszélt randira, ő éppen nem ért rá.

               Zita egy adóhivatalhoz ment dolgozni. Ott néhányszor meglátogattam. Egyszer húsvéti locsoláskor jól arcul öntöttem egy deci vízzel. Utána nem győztem bocsánatot kérni, de végül is nem haragudott meg rám. Legalább is, reméltem.

              A szakdolgozat-vezetésért először pénzt akart adni. Azt nem fogadtam el, helyette hozott 3 üveg pálinkát / körte, barack, szilva /. Ez nem volt stílusos ajándék egy antialkoholistának. Adott egy háromkötetes, a Föld élőlényiről szóló, David Attenborough – könyvet is.

               Ennek örültem, de a pálinkát a tanszéknek ajándékoztam.

              Azt hiszem, 2011-ben próbáltam utoljára találkozni vele. Az adóhivatal portájáról telefonáltam neki, hogy jöjjön le, de nem jött. Telefonon csak azt mondta, hogy van két gyereke.

              Volt egyszer a Károlyi kollégiumban egy buli, amelyre Cs. Béla tanszékvezetőm is eljött, és engem, mint „kiváló adjunktust”, mutatott be a szimpatikus csajoknak.

 

                                                       +

 

             Mindig részt vettem az órarend összeállításban az egyetemen, és úgy készítettem el magamnak 1989-től, hogy az összes órám kedden és szerdán legyen. Szerda délben már el tudjak indulni Berlinbe, és hétfőn délelőtt visszatérhessek.

              1989-ben, egyik vasárnap, lekéstem a hazainduló vonatot, és visszamentem a főtérre zenélni. 35 nyugatnémet márkát gyorsan meg tudtam keresni. Ez éppen elég volt a Berlin-Budapest repülőjárat jegyére. Csak 1989-ben vagy tízszer Interflug meg Malév járatokkal mentem Berlinbe és vissza. Eleinte nagyon élveztem a repülést.

              A legelső repülőutam 1985-ben Lipcsébe vezetett. Majd onnan a vonattal Halléba, ahol előadást tartottam a kutatási eredményeimről.

               Csodálatos volt a felhők felett repülni. Olyan volt az alattam elterülő felhőréteg, mint egy hóval borított táj. Földhöz közeledve apró kis kockasorok a modern házak, amelyekben már emberek tömegei laktak.  De egyszer, hazafelé, az Interflug IL 18-as gépe a budapesti leszállás közben, ahogy kieresztette a futóművét, összevissza rángott. Onnantól kezdve féltem a légi utazástól.

 

                                                       +

 

              Az egyetemen sokszor bementem egyes tárgyak vizsgáira. Egyszer Sz. István számonkérési módszerére voltam kíváncsi. Sikerült úgy elterelnem a figyelmét, hogy egy Sz. Klára nevű csajt megmentettem a bukástól.

               A vizsgáztató meg is jegyezte, ha nem jöttem volna be, kirúgta volna azt a nőt. Sz. Klára is kívánatos csaj volt. Szerettem volna megdugni. Amint észrevettem, neki sem lett volna ellenére a dolog, de ő csak az együtt járással szinkronban tudta elképzelni.

              Volt olyan is, hogy a tanszékvezetőm vizsgáztatott valakit, én meg kinevettem a vizsgázót egy buta válasza miatt. Erre a főnököm megrótt, mondván:

               - Így nem azt hiszik a vizsgázók, hogy velük vagy, nekik szurkolsz.

            Volt viszont olyan is, hogy súgtam a páciensnek. Erre a főnököm:

               - Nem szeretném, ha téged is ki kellene küldenem.

    A Tünde évfolyamában /sőt csoportjában / volt egy P. Tünde nevű csaj. Nem volt különösebben okos, viszont rendkívül csábító. Szívesen megdugtam volna, és azt hiszem, hogy neki sem lett volna ellenére. De a Tünde iránt feltámadt szerelmem ezt kizárta. Amikor Tünde szakított velem, akkorra P. Tünde eltűnt a szemem elől, és így nem is tudtam megdugni. Még ma is adósom.

Sz. Ildikó, akivel úgy jártam együtt, hogy közben a tanítványom volt, és akinek Korál koncertet szerveztem, ő volt még ilyen típusú fazon. Utána már csak volt tanítványaimra meg azok szobatársaira hajtottam. Volt egy K. Katalin, egy M. Edit, egy K. Judit, egy A. Éva, egy H. Edit, egy Zs. Márta, egy H. Kornélia. Végül egy P. Ildikó is, aki magának az osztrák Puchner generálisnak egyik távoli rokona volt.

Az volt az érzésem, hogy ezek a csajok egymásnak leadták a drótot, és szabályosan összeesküdtek ellenem. Közben jókat röhögtek rajtam.

 

 

                                  SZERELMI HÁROMSZÖG

                                                                            

 

              Ekkor még, 1993-ban, a szegedi József Attila Tudományegyetem Algebra Tanszékén tanítottam. Fejtágítót tartottam Tündének és Zoltánnak. Mindketten kiemelkedtek a szürke mezőnyből, bár Tünde nem szerette, ha kihívtam a táblához, és szerepelnie kellett. Egyébként matematika-fizika szakos hallgató volt, aki tanári pályára készült.

              Az ilyen hallgatóknak nemcsak tanáraik hosszabb-rövidebb előadását kell eltűrniük, hanem maguknak is hozzá kell szokniuk, hogy egykor ők is tanárok lesznek. A középiskola diákjainak ott kell bizonyos típuspéldákat a táblán értelmes szóval és krétával megoldaniuk. A kezdetben vonakodó Tünde végül is ötöst kapott. A deltás Zoltán zseniális volt, és természetesen szintén ötös lett a jutalma. Egyébként is egyike volt az általam különösen sokra becsült tanítványaimnak.

              Íme a szerelmi háromszög szereplői!

 

                                                       +

 

              A tanársegédi munka mellett négy éves villamosmérnöki főiskolát is elvégeztem három év alatt, mert az igazgató azt javasolta, hogy tegyem le a Villamosságtan szigorlatot különbözeti vizsgaként. És ha sikerül, akkor mindjárt a második évre vesznek fel. Nagy nehezen kaptam rá egy kettest. A vizsgáztató meg is kérdezte tőlem:

               - Na, kolléga, mennyire értékeli a teljesítményét?

              Előtte azt kezdte magyarázni, hogy a lineáris egyenletrendszert nem úgy kell megoldani, ahogy én tettem. Azt feleltem, hogy az én megoldási módom ekvivalens azzal, amit ő elvárt tőlem.

               Egy női oktatót is odahívott, hogy ellenőrizze a megoldásomat. A végén mindketten elfogadták. Mondtam, hogy a feleletem talán megér egy kettest. Ebben is maradtunk. Az államvizsgát jó/ 4/ eredménnyel tettem le.

              A szakdolgozatomban a hangzás lelassításával foglalkoztam, hogy közben a hang magassága változatlan maradjon. Mindezt a Laplace-transzformáció segítségével.

              Egy James Taylor nevű amerikai énekes-gitáros egyik számának félpercnyi részét igyekeztem lelassítani. A kazetta, amelyen ez volt, eltűnt a szakdolgozatomból. Sok C ++ nyelven írt program, és a hang Fourier-diagrammájának felbontása benne volt. A lényeg: Végül is villamosipari üzemmérnök lettem, a már említett eredménnyel. 33 éves koromban tanársegéd voltam, és most már üzemmérnök is.

              Csak a pénz hiányzott meg egy jó nő. És akkor megjelent az életemben Tünde.

   

                                                     1996

 

              1996 januárjában bementem a matematikai intézet könyvtárába. Azonnal megláttam Tündét, amint a hátsó teremben az egyik asztalnál ült, és amikor hozzáléptem, igéző mosollyal kérdezte:

               - A tanár úr ért-e a differenciálgeometriához?

               - Sajnos, nem – válaszoltam -, de ajánlok neked egy könyvet, amiben utánanézhetsz.

              Tünde kék szemének elragadó mosolyától és szép szökésbarna hajának illatától valami szerelemféle érzés kelt ki a szívemben.

              Nem a legszerencsésebb pillanatban, mert már 1993-ban felszólítottak, hogy hagyjam el egyetemi állásomat. Kértem kétévnyi haladékot, hogy legyen időm átszervezni az életemet. Áldásukat adták rá a főnökeim.

               Így maradhattam az egyetemen 1995 nyaráig. Akkorra besokalltak, és a következő vádakkal illettek:

               - Sokat jár a tanár úr Berlinbe gitározni és énekelni. Elhanyagolja a tanítást és a tudományos kutatómunkát.

               Az utóbbi volt a legsúlyosabb vétségem. Ami a berlini utazásaimat illeti? Tény, hogy elfogadhatóan tudtam gitározni és elég jól énekeltem angolul.

              Már munkanélküli segélyen tengődtem 1995-ben. De a szerelem is éltetett, és kíváncsi voltam, hogy sikerült-e a pisze Tündérkémnek a differenciálgeometriai vizsgája. El is mentem a helyszínre, de már nem találtam ott. Az évfolyamtársaitól megtudtam, hogy jól sikerült.

                                                       +

 

              „Sokat jár a tanár úr Berlinbe gitározni és énekelni.” Ha kipróbálták volna egyszer, hogy mit jelentett, amikor még stoppal tettem meg egészen Berlinig az utat.

              Kezdetben féltem kiállni és integetni az autósoknak. De azután, amikor egyszer sikerült megállítanom az autót, és elvittek oda, ahová igyekeztem, végképp rászoktam a stoppolásra. Tizenöt év alatt legalább százezer kilométert tettem meg. Különösen jól működött a stop Németországban. Viszont nagy hátrány volt, hogy a nagyvárosokon keresztül kellett vergődni vagy sokat kellett gyalogolni. Esetleg a tömegközlekedést használni, ami elég sokba került. Aztán kitaláltam egy jó módszert. A nagyvárosok mindegyikének volt egy nagybetűkkel írt rövidítése. Pl.: Berlin B, Hannover H, Hamburg HH, stb..

              Egy vastag fehér keménypapírra, amikor délről északra akartam átjutni Hannoveren, és a város déli részéig vitt az autó, akkor írtam a papírra vastag fekete filctollal, hogy H-Nord. Ez többször bevált, más városokban is, más irányban való átjutásoknál is. És általában hasznos volt fölírni a célállomást, mert annak az elolvasása, a vezetőben bizonyos szimpátiát, lelki kontaktust teremtett.

              Meg olyan előnye is megvolt a céljelzésnek, hogy eleve nem álltak meg olyanok, akik másfelé mentek. Pestről Szegedre menni gyorsan lehetett az autópálya előtti főúton, egy fölüljáró kezdetén. Egyszer megállt valaki, de csak Kecskemét felső végéig vitt. Amikor kiszálltam, volt úgy, hogy három órát is kellett várnom, és akkor sem vettek fel. Nem volt más választásom. Átgyalogolni a városon! Onnan már könnyebb volt Szegedre tartó autóba ülni.

              Volt egy nagyon érdekes esetem. Egy fiatal nő kisgyerekkel megállt és felvett. Közben elmondtam, hogy nekem is van jogosítványom. Sőt, nálam is van. Erre azt mondta az ifjú hölgy, hogy vezessem egy ideig az autót, míg ő megeteti a gyerekét. Csak leszálláskor arra figyelmeztettem, hogy nehogy elmondja a férjének a voláncserét. Ki tudja, mit gondol majd róla?

              Mennyi várakozás nyári forróságban vagy zuhogó őszi esőben! Barátságtalan szóváltások mufurc sofőrökkel. Minden azt sürgette, hogy az emberfiának saját kocsija legyen. Mennyivel szabadabban mozgott mindjárt! Mintha a lábáról leverték volna a börtön vasát.

 

                                                       +

                                                         

              Néhány nappal később, egyik júniusi estén, a Tisza Lajos körúton megpillantottam őt, amint egyik lánytársával párban, kíséretükben két fiúval, sétáltak. Ott, a MÁV székház mögötti kertben, eltűntek a szemem elől.

              Ekkor gondoltam először arra, hogy Tündének fiúbarátja van. Ami akkoriban már annyit jelentett, hogy szex-társa. De egyik fiúban sem ismertem föl Zoltán jellegzetes, kisportolt alakját.

              Amikor legközelebb összefutottunk, Tünde nagylelkűen felajánlotta, hogy van egy fizetős tanítványa, akit szívesen átpasszol nekem. Annyira még nem voltam koldus, hogy az ajánlatát elfogadjam.

 

                                                       +

 

               1996 tavaszán Dáciámmal a Szent István térről a Csongrádi sugárúton hazafelé igyekeztem a Sárosi utcában lévő lakásomra. Mit ad az Ég? A jobboldali járdán megpillantottam Tündét. Valószínűleg a tanítványától ballagott a belváros felé. A lélekjelenlétem most is kitűnően működött. Gyorsan megfordultam, és megelőztem őt. Leparkoltam a jobb oldalon. Kiszálltam, majd könyökömmel hanyagul a motorháztetőre támaszkodtam, és mosolyogva vártam a lány szilfid alakját.

               Oda is jött hozzám, és ekkor meghívtam őt az egyik Szent István téri kiskocsmába egy italra. Vörösbort ittunk Pepsi Colával. Akkor árultam el neki először, hogy tudok gitározni és énekelni.

               - Szeretném egyszer hallani – mondta kissé bizalmatlanul az én Tündérkém.

               Megbeszéltük, hogy a trolibuszok északi végállomásánál / azt hiszem a Vértói útnál / lévő kis tóhoz megyünk, amelytől keletre egy alacsony domb van, és annak a tetején fogok játszani. A produkció közben odajött egy fiatal pár, azoknak tetszett a mutatványom. Tünde csak annyit jegyzett meg:

               - Én rosszabbra számítottam, de ez tényleg nagyon jó volt.

              Rövidesen meghívtam őt a Kelemen utcai Pagoda étterembe. Ott sok mindenről szó esett, többek között a fizikáról.

 - Én a matematika mellett a fizikát is szeretem – mondta meggyőzően.

 

                                                       +

 

              1996 júniusában háromszor is bementem a Károlyi kollégiumba, hogy meglátogassam Tündét. Az első alkalommal kellemetlen meglepetés ért. Együtt volt a szobatársaival, és amikor beléptem, Tünde felugrott az ágyáról, amelyen Zoltán társaságában ült, és aki bizalmasan a vállát simogatta.

               Amikor gyorsan menni készültem, Tünde kiszaladt utánam, hogy elkísérjen a lifthez. Nem sokkal ezután újból elmentem a 803-asba, csak a két szobatársát találtam. Tőlük kérdeztem:

               - Tünde és Zoltán együtt járnak?

               - Igen, már három éve – mondták gyorsan és szinte egyszerre.

              Ekkor tudtam meg, Zoltán már évek óta az én Tündikém fiúbarátja. Ha ezt korábban tudtam volna, bizonyosan nem hajtok rá, ahogy ezt diáknyelven mondani szokták. De ekkora már menthetetlenül beleszerettem.

              Harmadszor sem találtam a kollégiumban. Amikor a szobatársai, Andrea és Mária, elmondták neki, hogy milyen lázasan kerestem, Tünde megkereste a telefonkönyvben a számomat.

               Felhívott, és megmondta, hogy mikor lesz otthon. A megbeszélt napon el is mentem hozzá. Éppen Berlinbe készültem:

               - Szívesen elvinnélek magammal.

               - Hát útlevelem az van. Miért ne mehetnék?

 

                                                       +

 

              Tündének volt egy kerékpárja. Azt beraktuk a lakásom alatti, egyébként műhelynek használt helyiségbe. / A Sárosi utca 1/a-ban, az első emelet 1-es szám alatt, kelet felől a második lépcsőházban volt akkoriban a hajlékom. /

               A 803-as kollégiumi szobában lévő tárgyait bepakoltuk a megbízható Dáciámba, és ezekkel megrakodva a szüleihez Mezőkovácsházára mentünk, hogy bejelentsük kalandosnak ígérkező utazásunkat.

              Amikor megérkeztünk, és bejelentettük merész vállalkozásunkat, Tünde szülei halálra rémültek:

               - Miért kell maguknak együtt menni?

               - Mert összebarátkoztunk Tündével – feleltem higgadtan.              

              A szülei még azt is lelkünkre kötötték, hogy hívjuk fel Zoltánt, és neki is mondjuk meg, mire készülünk. Amikor feltárcsáztuk, arra biztatott bennünket, hogy út közben látogassuk meg Győrben. Ugyanis ez a város volt a lakóhelye.

              Azután érzékeny búcsút vettünk a Tünde szüleitől, és visszahajtottunk a Károlyi kollégiumba. Amikor megérkeztünk, az autóban megcsókoltam, és azt mondtam neki:

               - Nehogy meggondold magad az utolsó pillanatban!

              Ez hiba volt, bár abban a pillanatban azt gondoltam, hogy ezen nem múlik semmi. Mindenképpen mennem kellett! Hazahajtottam a lakásomra, de két óra múlva már csengettek a bejárati kapun.

              Amikor lementem, Tünde állt előttem meglehetősen zaklatott állapotban. De azért szó nélkül feljött a lakásomra, és azt mondta igen határozottan:

               - Nem megyek veled Berlinbe, mert akkor ott kialakulna valami, és még nem tudok dönteni a két fiúbarát között. Ha veled mennék, most úgy érzem, hogy a nagy semmibe térnék vissza.

              Azt értette ezen, hogy egyik barátja sem maradt volna meg.

               - Miért, én talán a nagy semmi vagyok? – kérdeztem tőle sértődötten. Értve ezen, hogy én igenis megmaradtam volna a kedvesének.

              Berlinbe egyébként nem is édes kettesben mentünk volna, mert édesanyám is velem akart jönni.

 

                                                       +

 

              Másnap, az indulás napján, elmentem Tündéhez a kollégiumba. Miután kitartott elhatározása mellett, csak annyit kérdeztem:

               - Mi legyen a kerékpároddal?

               - Majd elmegyek érte ősszel. Hogyha el is indultunk volna Berlin felé, én úgyis Zoltánnál maradtam volna Győrben.

              Édesanyámmal kettesben vágtunk neki az útnak. Az egyik kecskeméti szerelmespártól bérelt berlini lakásban töltöttünk két hónapot. A hősszerelmesek nemcsak egymást, de a pénzt is imádták, mert már előre kifizettették a kéthavi lakbért. Ez nem okozott különösebb nehézséget, mert jól kerestem az utcai zenéléssel.

              Amíg én Berlinben szórakoztattam a nagyérdeműt, Zoltán elvégezte az egyetemet programtervező matematikus szakon, és a második diploma megszerzése céljából már a jogi egyetemre járt. Tünde, még a matematika-fizika tanári diplomájának megszerzése előtt, beiratkozott a Közgazdasági Egyetem szegedi kihelyezett tagozatára.

 

                                                       +

 

              Amikor 1996 nyarának végén édesanyámmal hazaérkeztünk a Sárosi utcába, a postaládánkban egy képeslapot találtunk. Ebben Tünde igen röviden beszámolt arról, hogy sokfelé utazgatott a nyáron, de gondolatban sokszor járt Berlinben is.

              Szeptember első napjaiban felhívott, és beszélgetésünk végén megkérdeztem, hogy kell-e neki a kerékpár. Azt felelte, hogy többek között ezért is hívott. Aztán nekiszegeztem a kérdést:

               - Eljönnél-e hozzám?

               - Örömmel mennék.

              Aztán el is jött. És ott a lakásunk nagyszobájában félelmetesen jót szeretkeztünk. A befejezéskor csak azt kérdeztem tőle:

               - Itt maradsz-e nálam éjszakára is?

              - Ha lehet, akkor maradok.

           Adtam rá egy pólót, hogy legyen miben aludnia. Ebben pólóban meg egy bugyiban aludt nálam. Másnap visszament a kollégiumba, és ott a szobatársai azzal a hírrel fogadták, hogy Zoltán az előző este telefonon kereste.

               A következő napon Tünde megint eljött hozzám, bár a szobatársai arra figyelmeztették, hogy menjen fel Pestre, a Nyugati pályaudvarra, mert Zoltán ott várja. De én romantikusan intettem:

               - Ne menj fel a Zoltánhoz, mert ő megöli a szerelmünket!

           Felhívtuk a Nyugati pályaudvar ügyeleti szobáját, megadtuk a lakásom telefonszámát, és megbíztuk a hangosbemondót, hogy Zoltánt tájékoztassa erről. Rövidesen csengett a telefon. Zoltán csak azt kérdezte a Tündétől, hogy szeret-e engem.

               - Igen – válaszolta a lány sírva.

              - Gondoltam, hogy az előző éjszaka Attilánál voltál.

           Ezek után kénytelen volt tudomásul venni, hogy mostantól Tünde csak az enyém. A szívós Zoltán azonban nem adta fel harcát a lány visszaszerzéséért.

 

                                                       +

 

              1996 júniusában, amikor Tündével kezdtem összehangolódni, már Nem kaptam munkanélküli segélyt. Tünde erre azt mondta:

               - Így legalább szabad vagy. Nem kell az egyetemen kínlódnod, a sok ostobával elverni a drága időt. Hiszen a segélyed vagy tanári fizetésed többszörösét megkeresed egyetlen berlini utadon.

              Ő is megerősített abbéli hitemben, hogy helyesen cselekedtem, amikor a vándorélet mellett döntöttem.

 

                                                       +

 

              1996-ban, Berlinben voltam Tündével, és betévedtünk egy pornó moziba. A vetítőterembe nem mentünk be, csak néztük a videó kazetták front képét. Tünde türelmetlenkedett:

               - Tulajdonképpen miért kell nekem ezt nézni?

              Erre kimentünk a moziból, és többé nem is mentünk oda.

              Egyszer, amikor Tünde nem volt velem, bementem a Stuttgarter Platzon lévő moziba. Ott választani lehetett, hogy a kabinban melyik kazettát akarom látni és mennyi ideig. A tarifát ez szabta meg.

               Kifizettem a kívánt árat, és a kabinban a film hatására önkielégítést hajtottam végre. A kabinban volt egy vödör, amibe beleürítettem. Majd kimentem a moziból, és ezt megtelefonáltam Tündének:

               - Annyira hiányoztál, hogy kénytelen voltam önkielégítést végezni.

              Nem volt rá válasza, letette a telefont. Ebből azt gondoltam, hogy megértette az indokomat.

 

                                                       +

 

              Amikor Berlinből hazafelé hajtottam, megálltam egy csehországi Dubi nevű faluban, és az egyik kedves örömlánnyal elmentem szobára közösülni majd beszélgetni. De nem a rendőrök által védett területen parkoltam, ezért közben meglopták az ajándéknak szánt eléggé nagy mennyiségű és jó minőségű kakaóport meg mosóport.

              A cseh lányok tarifája egy félórára 50 márka volt. Ugyanakkor a pesti lányoké jóval magasabb. Dubiban egy igen csinos kislány már harminc márkáért is eljött volna velem, de ezt a stricije durván megakadályozta. Kénytelen voltam 50-ért egy másikkal menni.

               Dubiban az örömlányok vitrinekben illegették magukat. Az egyiket kénytelenek voltak eltávolítani, mert útkanyar közelébe árulta a testét, és az autót vezető férfiak elbambulása balesetet idézhetett volna elő.

              Tündének elmondtam, hogy mi esett meg velem Dubiban. Erre azt válaszolta:

               - Remélem, nem akarod, hogy kifizessem neked az ötven márkát?

              Amikor legközelebb Tündével arra jártunk, Dubiban az örömlányok ugyanolyan csábítóan illegették magukat. Én meg Tündére mutattam, hogy sajnos már foglalt vagyok. Az utasom egy kissé bosszús lett.

 

                                                        +             

              

              Még a kapcsolatunk elején, beteg lettem. Megkértem Tündét, hogy menjen el a mai Kálvária sugárúton az egyik boltba, ahol éppen akkumulátorokat árultak. Természetesen pénzt is adtam neki, hogy megvegye a savas akkut. Ez egyébként arra szolgált, hogy az utcai zenéléskor használt erősítőt meghajtsa. Hiánytalanul teljesítette a kérésemet.

              Egyszer magam is elmentem a Petőfi sugárúton lévő elektronikai boltba, ahol többek között hangszórókat is árultak. Láttam ott egy mutatós, 100 wattos hangfalpárt. Kértem a Tündémet, hogy most kivételesen a saját pénzéből vegye meg a hangfalakat. Természetesen később kifizetem az árát. A lány azonban nem vette meg. Talán csak azért, mert restellte bevallani, hogy üres a zsebe.

 

                                                        +

 

              A Dáciával Berlinbe menet megtankoltam, nem messze Szegedtől, az egyik benzinkútnál. Ötezressel fizettem a 2000 forintos tankolásért, de a rám jellemző figyelmetlenséggel, a visszajáró aprót besöpörtem, de a három darab ezrest ott felejtettem a pénztárnál. Nagy lehetett a kísértés, ezért a pénzsóvár alkalmazott bezsebelte. Gyorsan telefonáltam a Tündének, hogy sürgősen nézzen utána a pénznek, de nem járt eredménnyel.

              Elment ugyan a szóban forgó benzinkúthoz, de ott azt mondták neki, hogy műszakváltás volt. Tehát, most már egy másik „tolvaj” ült a pénztár ablakánál. Ez persze nem volt igaz, mert semmiféle személyzetváltás nem történt akkortájt. Kivétel nélkül loptak, mint a szarkák, minden fillért vagy papírpénzt, akár fénylett, akár csak lebegett. Ez volt a színtiszta igazság!

 

                                                       +

             

              Ez a kapcsolat lett életem legnagyobb szerelme. Ritkán adatik meg egyetlen földi életében az ember fiának. Azt hiszem Tündének is. Rendszeresen járt hozzám, sokat szeretkeztünk. Tünde bevallotta nekem, hogy ez még senkivel sem volt olyan jó, mint velem.

               Egyszer nem vigyáztunk eléggé, és el kellett mennünk az éjszakai orvosi ügyeletre. Postinor tablettát írattunk fel, és még azon az éjszakán ki is váltottuk. Majd Tünde beszedett egy tablettát, és mindez egy órán belül lebonyolódott. Így, szerencsére, nem lett terhes.

               Ezt követően óvszert használtunk, végül Tünde havi 21 tablettás fogamzásgátlót szedett rendszeresen. Annyira kívántuk egymás testét, hogy még a havi vérzés idején is szeretkeztünk.

              A kapcsolatunk elején, 1996-ban vettem egy arany karikagyűrűt tízezer forintért. Felhúztam a jobb kezem egyik ujjára. Én ezzel akartam érzékeltetni Tündével, hogy én mindig hű leszek hozzá, de tőle nem várom el ugyanezt a kötelezettséget.

 

                                                       +

 

              Volt azonban valami zavaró a lány hátterében. Mezőkovácsházán Tünde megmutatta nekem az általános iskolát, ahová 14 éves koráig járt. Elmondta azt is, hogy édesanyja 8 évig taníttatta zongorázni.

               Mellesleg volt nekem Mezőkovácsházáról egy Erzsébet nevű korábbi tanítványom, akinek az apja, az ottani iskola igazgatója volt, és ő is tanította Tündét általános iskolás korában. Tünde elmondta nekem, hogy középiskolai tanulmányait a szegedi Radnóti Miklós Gimnáziumban végezte.

               De ez most lényegtelen, mert emlékezetemben igen élénken élt az ottani igazgató úr lányának, Erzsébetnek puritánsága és vonzó egyénisége.

              Azt hiszem, hogy a hozzá fűződő kapcsolatom is megér legalább egy felszínes elemzést. Talán éppen azért, mert teljesen más mentalitású volt, mint Tünde.

              Évekig rajongtam érte, mint tanára okosnak tartottam, csak maradinak. Ő semmiféle jelét nem mutatta a ragaszkodásnak. Egyoldalú volt ez a vonzódás, de minél reménytelenebb, annál erősebb. Azzal a summázó megállapítással temettem el ezt az egyoldalú szerelmet, hogy frigid, zárdába való nő, és nem érdemes érte a fiatal szabadságomat feláldozni.

               Az a bizonyos „savanyú a szőlő” effektus nálam is fellépett, és meghatározta a további viselkedésemet iránta. Ezután nagy ívben, de azért néha felsajgó szívvel, kerültem a vele való beszélgetést.

              Az emberi élet legfontosabb dolgainak megítélésében / szexuális kapcsolat, házasság, életcél, vallásosság / egészen más állásponton voltunk. A tűz és a víz csak a kovácsműhelyben szokott összebékülni, és nem az úgynevezett értelmiségi okoskodásokban. Főleg nem hangos eszmecserékben! Túlságosan tartotta magát a belénevelt normákhoz, a megváltozott világról nem vett tudomást.

 

                                                       +

 

              Már az eddigi életrajz-részletekből is kiderül, hogy tulajdonképpen három helyszínen játszódnak le akkori életem eseményei. Szegeden, ahol édesanyám is lakott, és ahová mindig visszatértem, mint a „föl-földobott kő”. Itt élt a nagy szerelmem, ez volt egyetemista korom és tanári munkám színtere. Ugyanakkor helyszíne a munka utáni pihenésnek, és a következő, távoli útra való, felkészülésnek.

              Itt mentünk el Tündével egy könyvesboltba, ahol az ő nevére, mert egyetemista volt, olcsóbban jutottam hozzá a német-magyar, magyar-német nagy szótárak 2-2 kötetéhez.

              Ezzel egy időben nagy szenzáció volt a Marmelade nevű angol pop-együttesnek egy Rainbow nevű száma. Tündének és Andrea nevű szobatársnőjének is nagyon tetszett. A Lekvárnak a Szivárványa! Andrea lefordította a szövegét magyarra. Ez a zeneszám egy CD-n volt, amit Szegeden, a cserepes-sori lengyelpiacon vettem. A CD hibás volt, a sztereo hang az egyik oldalon nem szólt mindig. Próbáltam reklamálni, de nem tudták kicserélni.

              Ezen a piacon egy ideig lehetett jó minőségű lengyel műsoros kazettákat kapni, darabját 100 meg 150 forintért. Én jó sok kazettát vettem a 100-asokból, de 150-esekből egyet sem, mert túl drágának tartottam.

               Ez ostobaság volt a részemről, később beláttam, mert elestem egy sereg hasznos és értékes felvételtől. Ezeknek a piaca kb. egy évig tartott, mert amerikai nyomásra Lengyelországban törvényt hoztak arról, hogy az eredeti műsoros kazettákat tilos nagy példányszámban átmásolni.

              Hasonló volt a helyzet a tudományos életben. A matematikához és a fizikához megjelent nyugati tanulmányköteteket a rendszerváltás előtt a Szovjetunióban vagy a szocialista államokban egyszerűen lefordították az illető nép nyelvére bármiféle jogdíj lefizetése nélkül, és ezeket szinte fillérekért meg lehetett vásárolni a Szovjetunióban vagy a szocialista országokban.

              Amikor 1979-ben Harkovban jártam, ott rubelért rengeteg ilyen könyvet vettem, de Pesten vagy Szegeden is ez volt a helyzet. A budapesti Liszt Ferenc téren volt egy műszaki könyvesbolt, ott gyakran vásároltam olcsó könyveket. Árultak ott oroszul írt, de angolra fordított könyveket matematikából és fizikából. Potom pénzért ezeket is. Voltak digitális technikai és kibernetikai könyvek orosz nyelven. Ezekből is vettem néhányat.

               A rendszerváltás után Oroszország nyugati nyomásra elfogadott egy törvényt, amely szerint megfelelő jogdíj fizetése után folyhat csak a nyugati/ amerikai, angol vagy japán/ művek oroszra fordítása. Ezt az egyik egyetemi tanárom, dr. Hatvani Ferenc, / Aki később akadémikus lett!/ velem együtt igen sajnálta.

 

                                                        +

 

              Már indultunk is a munkahelyemre, most kivételesen Frankfurtba. A Musikmesse megtekintése és meghallgatása után vettünk egy akkumulátor-töltő készüléket, azt remélve, hogy Tünde szülei majd jó néven veszik, hiszen két Trabantjuk is volt egy időben. De nem kellett nekik!

              Itt, Frankfurtban, eljuttattuk a találmányom leírását a japán K. Tony Kagaonak, a japán AKAI cég tervező főmérnökének. Azt üzente, hogy nagyon érdekes az elképzelésem. Személyesen nem találkoztam vele, de kérte, hogy adjam meg egy számot, amelyre faxot fog nekem küldeni. Sajnos nem tudtam ilyet adni. Tony Kagao lelkiismeretességére vall, hogy a Sárosi utcai lakásomra küldött egy levelet. Ebben azt írta:

              ”Nagyon sajnálom, de az AKAI nem tudja támogatni a találmányomat, mert az AKAI-nak öt évre előre megvan a fejlesztési programja.”

              Így maradt ki az AKAI a találmányomat felkaroló cégek listájáról.

 

                                                        +

 

              A kezdeti időkben jártunk az újszegedi sportuszodába. Az én példámon felbuzdulva, Tünde is kedvet kapott hozzá:

               - Elmehetek egyszer én is veled?

               - Persze, gyere csak!

              Egyszer együtt is elmentünk úszkálni. Kiderült, hogy sokkal jobb úszó, mint én.

              Ebben az időszakban, a Centrum Áruház közelében, találkoztam Flórával, akivel korábban két évig együtt jártunk. De nem óhajtottam nőül venni, ezért szakított velem. De ekkor még neki is azzal büszkélkedtem:

               - Most még fiatalabb kedvesem van!

               - Az a jó! – válaszolta flegmán.

              Életem másik helyszíne Berlin volt. Tulajdonképpen a munkahelyem. Bár fél Európát végig kellett utaznom, mégiscsak az itteni fellépéseimből tartottam el magunkat. Kemény munka volt ez! Maga az utazás is, határokon át, aztán a megalázó utcai munka, amely nyomán hol csurrant, hol cseppent. Egész Berlin a munkahelyem volt. És egyúttal veszélyes üzem!

 

                                                       +

 

              1996 őszén még a régi Dáciámmal hajtottam Berlinbe. Otthon Tündével megbeszéltük, hogy egy meghatározott napon, este 11 órakor felhívom. Genshagenben, egy telefonfülkéhez közel, leparkoltam. Tíz méterrel odébb, egy raktárépület bejáratához közel, 5 fiatal suhanc állt egy régi BMW mellett. Én bementem a telefonfülkébe, és beszéltem Tündével. Éppen kiléptem az ajtón, amikor a legerősebb fickó odajött a fülkéhez. Udvariasan mondtam neki, hogy nyugodtan telefonálhat, én már végeztem.

              Erre ő csupasz ököllel és teljes erővel az arcomba vágott. Az volt a szerencsém, hogy fejemet sikerült gyorsan elfordítanom, így sem az orrom, sem a fogsoraim nem törtek el.

              Rohantam az autómhoz, de útközben elgáncsolt, és amikor a földön feküdtem, hatalmas bakancsával teljes erőből a jobb oldalamba rúgott. Ez az egész cirkusz azért robbant ki, mert a rendszámomról megállapították, hogy külföldi vagyok.

               Hirtelen felugrottam, és sikerült gyorsan beülni az autómba, majd gázt adtam. Az előbbi fickó odaért, és belerúgott a szélvédőbe is. Végül el tudtam indulni, de a közeli kisvárosban a suhancok utolértek, megelőztek, majd a kocsijukkal hirtelen szembefordultak.

              A járda jobb oldalán egy nő és egy férfi jött. Kiszálltam, és szóltam nekik, hogy várjanak, és nézzék meg, mi fog történni. Azok villámgyorsan eliszkoltak. Nem akartak tanúim lenni egy esetleges bírósági tárgyaláson. Szerencsére a fickók is elinaltak, és én Groszbeeren központjában találtam egy nyitva tartó éttermet, ahonnan rendőrt hívtam.

               Jött is egy rendőrautó, és együtt visszamentünk a tetthelyre. Ott derült ki, hogy a baloldali visszapillantó tükrömből is kipattant az üveg, de szerencsére sértetlenül megtaláltuk a betonon. Vissza lehetett illeszteni a helyére. Utána a rendőrautó elkísért a ludwigsfeldei kórházba, ahol ingyenesen megröntgeneztek és elláttak. /Volt külföldre is érvényes betegbiztosításom. /

              Hirtelen igen erős honvágyat éreztem, és hazaindultam. Az egyik Drezda utáni kisvárosban, Dippoldisweldében meg kellett állnom, annyira fájt a jobb oldalam.

              Bementem egy kenyérboltba orvost hívni. Az elárusítónők egyike megrémült a vérző szám láttán. De azért el tudtam neki mondani, hogy csúnyán megvertek, attól vérzek, és fáj az oldalam. Az elárusítónő elhívta a fiát, aki maga is orvos volt. Elvittek a kórházba, és az ott készült röntgenfelvétel is kimutatta, hogy eltört három jobb oldali bordám.

              Ott marasztaltak a kórházban pár napra, amíg összeforrnak a csontjaim. Az elárusítónő és a férje meglátogattak, borotvát és pengéket hoztak, hogy tudjak borotválkozni.

              Rövidesen annyira javult az állapotom, hogy gitároztam és énekeltem a kórház dolgozóinak, betegeinek. Mindenkinek tetszett a produkcióm.

              Rájöttem, hogy Németország a végletek országa. Az ifjúság inkább intoleráns és idegengyűlölő, a középkorúak és az idősek együtt érzőek.

 

                                                       +

 

              Öt nap múlva folytathattam az utam Magyarország felé. Hazakínlódtam magam a sebességváltóval egészen Szegedig. Meglepett, hogy Tünde semmiféle jelét nem adta az irántam való együttérzésnek vagy aggodalomnak. Csak szeretkezés közben nyugtalanította, hogy fáj a jobb oldalam.

               Még a Tünde-szerelem megszületése előtt Berlinben is volt egy kapcsolatom. A lányt Angelikának hívták, és fél évig együtt jártunk. Azzal kezdődött, hogy a Fiedrich Wilhelm Platz nevezetű metrómegállóhely kijárati folyosóján muzsikáltam, és egy mutatós leányzó két márkást meg egy cédulát - a telefonszámával - dobott bele jutalmul a dobozomba.

               Ekkor még előbb hazamentem Magyarországra, és amikor visszatértem, eszembe jutott az egykori adomány. Felhívtam a telefonszámot, és megismerkedtem egy olyan nővel, aki azzal fogadott, hogy ő már nem is emlékszik arra a jelenetre. És már majdnem el is felejtett engem.

               De azért hagyta magát kísérgetni, először az utcákon, majd az ágyamba is. Az aktusunk után ugyan kijelentette, hogy én túl gyors vagyok. Aztán szétnézett a magyarországi birtokomon is. Alapos leány volt. Mindent feltérképezett. A férfiasságom erejét, a családi körülményeimet is számba vette. Járt a Sárosi utcai lakásomban, sőt az egyetem balatonboglári üdülőjében igen jól érezte magát. Csak hát a tanári fizetésem nagysága nem nyújtott biztosítékot arra az életnívóra, amire ő áhítozott. Egyéb lehetőségeimről nem is beszélve.

              Majd miután látta, hogy milyen lassú tempóban gazdagszom, kijelentette:

               - Egzisztenciálisan nem tudom elképzelni közös jövőnket!  

              Magyarra fordítva: szegény emberhez nem köti az életét.

 

                                                        +

 

              Ami azt illeti, meg is valósította elképzelését, mert egy 50 éves, jól fizetett egykori tanárával lépett házasságra. Igaz, hogy a házasságba, az a bizonyos gazdag tanár, két saját gyereket is vitt. És rövidesen Angelikának is született egy gyereke, akit Angelika Marvinnak nevezett el.  Egyetlen hasznom volt ebből a kapcsolatból. Az, hogy Angelika lakását bármikor használhattam.

               Egyébként művészeti egyetemre járt. Batikokat festett. Bérelt nekem is szobát egy kelet-berlini kerületben.  Ez csak két évig működött, mert Angelika egyetemi státuszát csak akkor tarthatta volna fent, ha az utolsó / éppen aktuális / szemeszterben vizsgát tett volna. Ezt elmulasztotta, ezért a diákigazolványát érvénytelenítették, és egyetemi státuszát törölték. Ezért vált sürgőssé a férjhezmenetel!

             Újasszonyként nemcsak a csecsemőjét kapta nászajándékul, hanem Konrád nevű férjének mindkét nagykorú fiát. Egyik, szintén Konrád, zenész volt. A Breisacher Straßéból nyíló Epinger Straßén bérelt egy lakást havi 3000 márkáért. Tartott egy albérlőt, aki jelentékeny összegért lakott ott. Úgyhogy minden erőfeszítés nélkül ki tudta fizetni a lakbért.

                Angelika a zenész mostohafiának kegyesen megengedte, hogy annak együttese hetente egyszer gyakorolhasson a ház pincéjében. Korábban vettem egy Torque típusú 50 wattos basszuserősítést, ezt a fiatal Konrád együttese 450 márkáért megvette tőlem.

               Magától, az idős Konrádtól kértem egyszer 100 márkát kölcsön, mire dühbe jött, és közölte, nem éppen „tanár úri” módon:

               - Elegem van már belőled!

               Azt is hozzáüvöltötte féltékenyen, hogy miért kérek bizonyos összegeket Angelikától rendszeresen kölcsön. Az asszonya megvédett, mondván:

 - Mindig megadja, amit kért.

 

                                             +

         

              Tündének nem volt lehetősége a kollégiumban arra, hogy zongorázhasson. Felajánlottam, hogy veszek neki egy szintetizátort. Ennek árát, mialatt az újabb berlini turnéra utaztam, leemelte a polcomról, és vásárolt magának egy Yamaha márkájú szintetizátort. A Tündérkém kedvére játszhatott, fülhallgató segítségével, komoly zenét is, amelynek emlékei még a lelkében éltek.

              Készítettem a hangszerének egy tartódobozt, aztán kétlábú felhajtható asztalt. Erre helyezte a szintetizátort, a fülére pedig a fejhallgatót. Úgy élvezhette saját produkcióját, hogy ezzel nem zavarta a szobatársait.

               Amikor legközelebb hazajöttem Berlinből, bementem Tündéhez a Károlyiba. A szobájukban szeretkeztünk. Közben kizártuk Andreát, aki türelmetlenül kopogott. Tünde csak annyit szólt neki:

               - Andi, most ne gyere be!

              Andrea megértette, mi folyik benn. Szó nélkül békén hagyott bennünket. Egyszer még a kollégium igazgatónőjétől is engedélyt kaptam, hogy éjszaka is ott maradhassunk édes kettesben, ha a szobatársai nincsenek jelen.

 

                                                        +

 

               Tünde csak arról panaszkodott, amikor én Berlinbe készültem, hogy mi lesz vele a távollétemben. Azt hittem, az a baja, hogy nem lesz kivel szeretkeznie. De én megnyugtattam:

               - Nyugodtan lefeküdhetsz mással, aki neked tetszik, csak ne legyél terhes tőle, és ne kapj nemi betegséget!

               - Én nem fogom ezt megtenni, mert akkor nehezen fogok megszabadulni a másiktól.

              Erre igen magabiztosan azt válaszoltam:

               - Kapcsolatunknak csak akkor van jövője, ha te is beiratkozol az egyik berlini egyetemre.

              Arra az egyetemre gondoltam, amelynek ekkor már tanulója voltam, a Freie Universitétre. Ehhez egy berlini bankban 6000 német márkát kellett egy félévre befizetni. Tünde azt mondta, hogy ennyit tudna kölcsönkérni.

              Bennem reménykedve hozzátette:

 - A részletek fizetését az utcai zenélésből szerzett pénz biztosítaná.

              De ebben tévedett, mert annyit azért nem kerestem, hogy mindkettőnknek elég legyen.

               Amikor otthon voltam, Tünde sokszor hozott nekünk alkalmanként tíz tojást, meg az anyukája által készített finom süteményt. A tojásokat a nagyanyjától kapta, akinek nagy baromfiudvara volt. Édesanyám elkérte a finom sütemények receptjét, hogy ő is megpróbáljon olyan ínyencségeket készíteni.

 

                                                       +

 

              A családjukban tragikus fordulat történt. A nagyanyjának megműtötték a szemét, és váratlanul meghalt a könnyűnek ígérkező operáció után. Az édesanyjának a sorsa is rosszra fordult, mert 1995-ben elbocsátották az Allianz biztosítótól. Onnantól kezdve könyveléssel foglalkozott. Az apukája valamelyik gyárban dolgozott valahol. Valamelyikben valahol. Csak ennyit árultak el róla.

               Volt Tündének egy András nevű bátyja is. Ő a család veszprémi lakásában élt. Havi 150 ezer forintot keresett, és még autót is kapott a cégétől. Annak a fiúnak igen jól ment a sora! Futni kezdett vele a kapitalista szekér! Tünde sokszor elpanaszolta, hogy édesapjával rossz a kapcsolata. Alig beszélgetnek egymással.

              A lánynak sokszor adtunk szamócát, amit az édesanyám termesztett az újszegedi Vívó közben lévő telkünkön. A telek közös volt az anyukámmal, fele-fele arányban. A lány gyakran mondogatta, hogy nem tud ellenállni a földiepernek, és mindig megette.

              Egyszer a Sárosi utcai lakásom előtt, a közelben lévő áruház fedett hátsó bejárata alatt, Tünde segítségével a lámpákat szereltem. Az éjszaka kellős közepén.

               - Boldog vagy velem? – kérdeztem.

               - Hát igen, csak rosszkor tetted fel a kérdést - válaszolta. Ebből arra következtettem, hogy ideje abbahagyni a lámpák éjszakai szerelését.

 

                                                       +

 

              Egy emlékezetes berlini epizód az életemből. Még 1996 őszén egyik telefonfülkében felejtettem az aktatáskámat. Szerencsére egy becsületes német talált rá. Kinyitotta és megtalálta benne egyik berlini jó barátom, Hans Dau telefonszámát. Azt értesítette, hogy megvan a táskám. Még a táskám megtalálása előtt felhívtam Tündét. Közöltem vele a szomorú veszteségemet, és kérdeztem tőle:

               - Tudnád mondani, hogy szeretsz?

               - Ige. Szeretlek.

              Hans Dau tehát felhívott, és közölte velem, hogy menjek el egy megadott időpontban a Lichterfelde West nevű S-Bahn megállóhely peronjára. Ott fogom megkapni a táskámat a becsületes megtalálótól. Mondta annak a nevét is, de én már elfelejtettem. Egy hölgy volt az illető. Rátaláltam az állomás peronján, és hiánytalanul megkaptam a táskát. Egy-egy puszit adtam a nő arcára, de ez neki nemigen tetszett. Kérdeztem tőle:

                - Találkozhatnánk máskor is?

               De ő higgadtan és okosan azt válaszolta:

                - A táska megtalálásáért ez túl nagy jutalom lenne. Nem akarok önnel többé találkozni.

              Ez számomra nem volt valami nagy öröm, de kénytelen voltam belenyugodni. Bizonyosan szívből szeret valakit. Irigyeltem érte.

 

                                                       +

 

              Berlinben a Zoologischer Garten nevű S-Bahn és távolsági pályaudvartól nyugatra volt egy kávéház a sarkon.  Kinn az utcán a járókelőknek is árultak kávét, teát és finom süteményeket. 2 márkáért nagyon finom túrós lepényt adtak. Egyszer Tündét is meghívtam erre a felséges csemegézésre, de magam is sokszor ettem ezekből az ínyencségekből.

              Még kapcsolatunk közepe felé egyszer nálunk ebédelt, és utána szokatlanul felém hajolt. Én rögtön a szexre gondoltam, és elkezdtem vetkőztetni. Ezt akkor elutasította, és valószínűleg ezért vetette szememre később a gyengédségem hiányát, az erőszakosságomat.

              De arra képes volt, hogy a Moody Blues egyik albumáról, az én kedvemért, lemásolta a The Voice című számot, majd a Doors nevű együttes borítólapjáról a Come on, Baby, light My fire szövegét. Sőt, a BEE GEES valamelyik nagylemezéről a The singer sang his song című dalát. Segítőkész, jó kislány volt még akkoriban.

 

                                                       +

 

               1996-ban, egy meleg szeptemberi napon, ebéd után Tündének valamilyen gyakorlata volt. Amikor befejezte, odamentem hozzá, és megkérdeztem:

               - Van kedved egy kis sétára a Tisza-parton?

               - Hát persze.

              A séta végén lementünk a Boszorkányszigetre, a töltés és a víz közötti fás, homokos területre. Olyan nagy volt közöttünk a szerelem, hogy ott a Boszorkányszigeten is szeretkeztünk egyet. Szerencsére senki sem látott meg bennünket.

              Nem sokkal később a lakásomtól északra lévő földtöltésen barangoltunk, déltájban. Én magammal vittem egy plédet, és azt akartam, hogy szeretkezzünk egyet a töltésen kívüli fás, homokos területen, de Tündének ez már nem tetszett.

              - Menjünk el a lakásomra! Három óráig még bőven van időnk, hiszen háromra kell menned a tanítványodhoz – ajánlottam fel készségesen.

              Mindig ő ment el a tanítványához, mert a diákját a kollégiumban nem oktathatta.

 

                                                       +

 

              Többször előfordult, hogy Tünde nálam aludt. Ilyenkor reggelente én vittem el őt az egyetemre.

               Három szórakozóhelyre is eljártam vele. Az elsőnek már a nevét sem tudom, csak arra emlékszem, hogy az északi töltésen állt. Nevezzük csak egyszerűen Ifjúsági Diszkónak! Aztán a múzeumhoz közeli pincehelyiségbe, amit a Gőzerő együttes tartott fenn. De az újszegedi vasútállomás mellett is nyílt egy zenés-táncos ifjúsági barakk. Oda is ellátogattunk Tündével.

               Itt találkoztunk egyik András nevű volt tanítványommal, akit csak Bendinek becéztünk. Ő lett a mi igazmondó jósunk, aki két évre taksálta a kapcsolatunk hosszúságát.

              Ebben nem is tévedett, mert Tünde 1998-ban szakított velem. De a regény ne siessen ennyire előre!

 

                                                       +

 

               Volt nekem egyik Berlintől délre eső kisvárosban, Ludvigsfeldében két jó ismerősöm, egy házaspár, Ria és Siegfrid. Többször is eljöttek Szegedre nyaralni. Én ez alatt Berlinben voltam, ők a lakásom nagyszobáját használták. Édesanyám is ott volt ilyenkor, a sajátjában. Siegfriedet egyszerűen csak Sziginek hívtuk.

              Tündével 1996 őszén Németországba autóztunk, és a Szigiék ludwigsfeldi bérelt lakásának egyik szobájában laktunk. Onnan jártunk aztán be a Dáciámmal Berlinbe. Én gitároztam és énekeltem a berlini utcákon, aztán elmentünk a Freie Universitétre, a nyelvórákra. Tünde nem jött be a tanterembe, egy hall-szerű helyiségben üldögélt. Nem magyarázta meg a tartózkodásának okát. Később derült ki, hogy miért nem. Nagyothalló volt.

               Német nyelvből 50%-ot értem el, ezért megengedték, hogy beiratkozzam az egyetemre. Egyúttal adtak kétévnyi időt, hogy teljesítsem a 67%-os célt. Én az első három szemeszterben szabadságoltattam magam, és csak a német nyelv tanulásával foglalkoztam. Na, meg közben gitároztam és énekeltem az utcákon.

              Egyszer a Dacia nem akart indulni. Szerencsére ekkor már a német autóklub, az ADAC tagja voltam. Kijöttek, és ingyenesen megjavították, beindították az autót. Egy újabb odautazás során a súrlódó hátsó fékek felforrósították a hátsó kerekeit. Betértünk Hans Plate úrhoz, Angelika édesapjához.

              Elvitte a Daciát egy szervizbe, amelynek dolgozóival jó haverságban volt. Azt mondták, hogy baráti tarifát fognak felszámítani. Plate úr kifizette a javítási költséget. Amikor Angelika megtudta, mekkora összegről volt szó, azt mondta:

                - Egyáltalán nem volt „baráti tarifa”. Úgy látszik, hogy a barátság végképp kiveszett a világból!

 

 

                                                     1997

 

              1997 januárjában vettem részletre egy Suzuki Swift GL típusú autót, és ugyancsak januárban, béreltem Berlinben, a schlachtensee-i diákfaluban egyszobás lakást.

              Egyébként a Suzuki vásárlásakor Tündének felajánlottam, hogy választhat, milyen színű legyen az autó.

              Mivel Suzuki Veszpréminél, az algyői úton, csak egyetlen piros színű autó volt eladó, szegény Tündimnek nemigen volt választási lehetősége. Piros lett az autóm, mint a szegedi paprika.

              1997. január 7-én, a névnapomra, Tünde vett nekem egy tortát. A Sárosi utcai lakásomban ünnepeltünk. Az édesanyám, Tünde, jómagam meg az Incze - házaspár részvételével. Az ünnepség végén a házaspár elköszönt, és Tünde is el akart menni a Károlyi kollégiumba.

               Nagyon nehezen tudtam csak rábírni, hogy maradjon. Szeretkeztünk megint egy jót. A lány nagyon vékony termetű és hosszú hajú volt. A cicijei pedig nagyon kicsik. Szeretett volna manöken lenni, de belátta, hogy éppen a kicsi mellei miatt nem lehetséges.

              Tündét sokszor ugrattam a hosszú haja miatt. Kezeimből távcsövet formáltam, és azokon keresztül néztem a hajzuhatag végét.

              A Sárosi utcai lakás nagyszobájában kétszemélyes ágy volt, ezen szeretkeztünk. Utána több meztelen fényképet készítettem róla. Ezek csak a szép testét ábrázolták: a domború popsiját, a keskeny, szép ívű hátát meg a cicijeit. Kapcsolatunk tragikus vége után megsemmisítettem a felvételeket.

 

                                                       +

 

              1997 januárjában elmentünk a Suzukival Berlinbe kettesben a lánnyal. S barakk-lakásban éltünk, amely kissé kényelmetlen volt, elsősorban a keskeny ágy miatt, de azért kibírtuk. Azokat a faházakat egykor az angol megszálló csapatok számára építették, aztán a legyőzött németek „műemlékké” nyilvánították.

              Amikor újra visszatértünk Szegedre, nosztalgiából felmentünk újra arra a dombra, ahol először játszottam neki. Jött szemközt egy alak, aki igen hasonlított Zoltánhoz. Utóbb kiderült, hogy valóban ő volt. Szintén a Károly kollégiumban lakott, ugyanazon az emeleten, mint Tünde. Igen ciki helyzet volt!

               A lány a hűtőszekrényét Zoltán szobájában tárolta. Maga Zoltán, de a szobatársai is azt mondták, hogy vigye el onnan.

              1997 februárjában a frankfurti zenei vásárra /Frankfurter Musikmesse / mentünk. Tündének az volt a véleménye, hogy jól hangzik ez. Egy Frankfurt közelében lévő Offenbach nevű kisvárosban találtunk egy olcsó lengyel szálláshelyet. Zoltánnak megadtuk a mobilszámomat. Zoltán fel is hívott, mert tudni akarta, mi van Tündével.

              A lányt vékony alkata miatt elneveztem Nádszálkának. Megkérdezte:

              - Akkor én a vízinövényekhez tartozom? Vagy ingatag vagyok, mint ahogy az operában éneklik: „Az asszony ingatag, úgy hajlik, mint a nád.”. De hála istennek, még nem vagyok asszony!

               Nem mertem megkérdezni, hogy miért „hála istennek”.

 

                                                       +

 

              Volt egy találmányom, amiről egyszer már szó esett. Olyan potenciométer, amely a kézi forgatás mellett még távirányítható is. Sőt, volt egy olyan elgondolásom, hogy egy zenekar, elsősorban kis létszámú vendéglátó-ipari együttes, központi számítógép felügyelete alatt, technikus nélkül játszhasson. Erről volt kb. tíz oldalas dokumentumom, legalább 8 darab.

              Ezt azoknak terveztük átadni, akik hajlandóak voltak ún. non-discloser agreementet aláírni. Ez azt jelenti, hogyha aláírják ezt az egyezményt, csak velem együtt valósítják meg, másoknak nem beszélnek róla semmit.

             A potenciométeres szabadalmi bejelentésben megemlítettem Tündét, mint segítőt, és köszönetet mondtam érte.

              Legközelebb, amikor Berlin felé tartottam, Tündét is vittem egészen Veszprémig. Bátyja otthon volt, és a Nádszálkám nem akart tovább jönni velem. Amint átgurultam a német határon, igen jól éreztem magam. Határozottan jót tett a levegőváltozás a magyar és a csehszlovák atmoszféra után. Nagyon nagy kedvvel játszottam újra a germánoknak.

              Amikor Veszprémben búcsúzkodtunk, azt mondtam neki:

               - Szívesen venném, ha átköltöznél a Károlyiból a Herman Ottó kollégiumba. Mert nem tartom helyesnek, ha te meg a Zoltán egy fedél alatt háltok.

              Ekkor tört ki rajtam a féltékenység heveny betegsége először.

 

                                                        +

 

              Tünde a 4. évfolyamának végén úgy iratkozott fel a vizsgákra, hogy maradt egy hét szünete. Mivel én a berlini zenélésben nagyon elfáradtam, arra kértem távrecsegőn Tündét, hogy apróhirdetéseket böngészve, szervezzen meg az Északi – Középhegységben egypár napos kikapcsolódást mindkettőnk számára.

               - Nem lehetne Szegeden kikapcsolódni és pihenni?

               - Elegem van már Szegedből is! Most pihenjünk máshol!

              Tünde egy Balaton nevű kis faluban szerzett szállást. Büszkén elmondhattuk mindenkinek, hogy voltunk a Balatonon is.

              A balatoni szállásunk egyik ház melléképületében volt. Cserépkályha fafűtéssel. Romantikus és meghitt kuckónak bizonyult. De főzhettünk a főépület konyháján vagy a magunkén is.

              Közben bejártuk a környéket. Elmentünk az aggteleki cseppkőbarlangba. Másnap erdei kisvasúttal mentünk át egy fás – dombos - patakos területen. Nyitott vagonban utaztunk, így készíthettem néhány felvételt a látvány különlegességeiről. Sajnos, ezeknek csak a negatívjai készültek el, sohasem ábrándozhattam a pozitív képek szépségén.

              Elmentünk Egerbe is. Megnéztük a várat, a múzeumát és Gárdonyi Géza sírját is. Végig mentünk a sétáló utcán, és az egyik fagylaltosnál bőségesen nyalakodtunk.

               - Három csoki, egy vanília! – rendelte nékem a Tündém.

               - Jól van, én azt kérek! Te, pedig válassz olyat és annyit, amennyi jól esik!

              Balatonról visszatérőben, éppen Kecskeméten, megdöbbentő mondat hangzott el Tünde szájából:

 - Sokat gondolok Zoltánra.

              Talán nem is volt tudatában, hogy hangosan kimondta, amit gondolt. Engem annyira váratlanul ért, mint egy villámcsapás. Szegedig nem tértem magamhoz.

              Hallgattam, mint egy karthauzi barát, aki elzárta magától a világot. Vagy a világ zárta ki őt. Olyanok lettek az elsuhanó néma fák, mint a felkiáltójelek.

 

                                                       +

 

              Szegeden másnap meghívtam, stílusosan, a Zátony bárba, és elmagyaráztam neki, hogy kapcsolatunk is zátonyra fut, ha sokat gondol Zoltánra.

               - Jól van, nem fogok olyan sokat gondolni Zolira – ígérte Tünde.

              Már a balatoni kirándulás előtt bejelentettem neki, hogy elmegyek Miskolcra. A Károlyi kollégium menzáján ebédeltünk.

               - Én is elmegyek veled Miskolcra – mondta váratlanul.

               - Jól van. Gyere csak!

              Útközben betértünk egy vendéglőbe, és ott megkérdezte:

               - Miért szeretsz pont engem?

               - Így alakult. Ennyi az egész!

  Igen nehéz lett volna kapásból összeszedni azokat a tulajdonságait, amelyek miatt beleszerettem. Az egész lénye, annak minden finom rezdülése és harmonikus mozdulata volt együtt: az OK.

 

                                              +

 

   A döntő természetesen az volt, hogy úgy éreztem, én is hasonló elbírálásban részesülök a szemében. Nemcsak mint egykori tanára, de mint jól kereső, és művészként érvényesülő férfi. Olyan egyéniség, amelynek Szegeden nemigen akad párja.

     A Tisza-parti városban láttunk két olasz hangfalat. 70 ezer forintba kerültek volna. Sokalltam. Helyettük inkább egy ukránt vettem 60 ezer forintért. Utóbb kiderült, hogy rossz vásárt csináltam.

               Abban az időben zenekart akartam alakítani, hogy Nyugatra mehessünk játszani. Elsősorban Hollandiába. Tünde ajánlott nekem egy Bán Zoltán nevű gitárost. Ő lett volna a szólógitáros, én pedig a ritmusgitáros és énekes.

               Szeged - Szentmihályon, az ottani művelődési házban kaptunk próbalehetőséget. Billentyűsünk egy Berlinből jól ismert lengyel barátom, Marcsin Wilgat lett. Pontosan érkezett a pesti pályaudvarra, és másnap már kezdődhettek a próbák!

              Tünde csak egyszer volt kíváncsi a formálódó zenekarunkra. Amikor próba után a lakásomra értünk, azt mondta, hogy most nem marad nálam. Talán azért, mert Wilgat a szomszéd szobában aludt. De azt is hozzá tette:

               - Ne haragudj, én még nem szeretnék hozzád költözni! A Károlyiban akarok továbbra is lakni.

              Ez ellen nem volt semmi kifogásom. Nem is akartam felajánlani, hogy nálam lakjon, hiszen ahhoz egy önálló lakásra lett volna szükségünk. Azt azonban rossz néven vettem, hogy már most bizonytalannak tartja a közös jövőnket.

               A tervezett zenekart már a második próbán stílusosan és szabályosan „szétverte” a dobosunk, T. Lajos, mert mindjárt pénzt követelt - munka nélkül. Hiába intettük:

               - Előbb mindig a kemény meló, a repertoár létrehozása! És csak azután dől majd a lóvé!

              Makacs volt, mint egy öszvér, nem értett az okos szóból. Vége lett a „hollandiai álomnak”. 

                                                        +

 

              De rövidesen megtudtam, hogy mi volt T.Lajos különös viselkedésének az oka. Abban az időben, amikor a bandát szerveztem Szegeden, dobosunk felesége kitört a házasságból, és kezdett más férfiakkal lefeküdni.

              Egyszer a szegedi lengyelpiacon Berlinből hozott cikkeket árultam. Odajött hozzám T. Lajos felesége, Anikó, és kért tőlem 200 forintot kölcsön. Azt is kérdezte, hogy nem nézek-e el mostanában feléjük. Az egyik közel eső utcában volt a lakásuk.

              De nekem nem támadt kedvem a barátom feleségét megdugni a saját otthonukban. Két ok miatt. Először: Még nem váltak el. Másodszor: A barátomat vérig sértette volna az, hogy lefeküdtem a válófélben lévő feleségével. Ilyen esetben a barátság komoly akadály!

 

                                                       +

 

              1997 júliusában ismét elmentünk Berlinbe Tündével és a Suzukival. Megint az én diákfalubeli szobámban laktunk. Egyszer a nyugat-berlini főtéren akartam zenélni este. Tünde azt mondta, hogy nem érzi jól magát. Így a zenélésből nem lett semmi. Én egy kissé mérges lettem, mert kb. 70 márka bevételtől estem el. Szóvá is tettem Tündének, és ennek bizony nem örült:

               - Melletted beteg sem lehetek? Ember vagyok én is. Nőként törékenyebb, sérülékenyebb, mint egy férfi.

               Máskor viszont játszottam Berlin Steglitz nevű kerületében, a Forum Stegliz nevű üzletközpont főbejáratával szemben. Nem ment valami jól az üzlet, de az volt a szerencsém, hogy valaki bedobott egy 50 márkást, így végül 120 márkát kerestem. Egy másik alkalommal a berlini Alexandrplatzon játszottam a Kaufhof áruház főbejárata közelében.

               Tünde ott szóba elegyedett egy mozgó ékszerárussal, akivel én jó barátságban voltam. Többen kérdezték, hogy ejtsék ki a Tünde nevét. Némi németeknek nyújtott nyelvi felvilágosítás után minden teuton értett mindent.

               Az ékszerárustól kapott egy nyakláncot, olyat, aminek nyakékébe beledolgozta a „Tünde” nevet. Ha tudták volna, hogy milyen ősi magyar szó ez?

               De hát mit várjon el az ember egy olyan nációtól, amely flegmán dobálja a pénzt, mint egy keleti koldusnak, és még nem is szégyelli magát?

 

                                                       +

 

              Aztán elmentünk Nyugat-Berlin főutcájára, a Kurfürstendammra, a kávéházak és az éttermek teraszai előtt játszani. Pont akkor volt a Love Parade, és mindketten láttuk, hogy többek között „melegek” is felvonultak. Tündének nagyon tetszett, nekem jóval kevésbé.

             Ennyi ostoba, a hülyeségét és betegségét büszkén mutogató pasast és némbert még sohasem láttam egy csomóban. Ilyen alapon a rákosok és a tüdőbetegek is tarthatnának felvonulást. Az lenne a halálba indulók parádéja.

              1997 nyarának végén előfordult az a fatális tévedés, hogy Tünde Veszprémből utazott hozzánk Szegedre. Nekem a Mars téren kellett volna várnom őt. Az információnál megkérdeztem, hogy mikor érkezik Veszprémből busz.

               Tévedésből a Veszprémbe induló busz idejét adták meg, és mivel az ígért időpont elmúlt, csüggedten hazatértem. De annál nagyobb volt az örömem, amikor váratlanul megjelent nálam, még ma is emlékszem rendkívül lenge és rövid halványzöld nyári ruhájára.

              Még a kapcsolatunk elején a szegedi Cserepes soron vettem neki egy fehér tanga bugyit. Tünde sokszor ebben jött, amikor neki is kedve volt egy kiadós szeretkezésre. Ez a ruhadarab volt a „felhívás keringőre”. Vagy mondjuk így: A Káma-Szútra különböző pozícióinak bemutatására.

 

                                                       +

 

               Amikor Berlinben egyetemista voltam, és a Bretscheid-Platzon este tíz óra körül gitároztam és énekeltem, odajött hozzám egy úriember. Kiderült, hogy filmrendező. Azt mondta, hogy énekelhetném a betétdalokat az ő készülő filmjében. Erre az ajánlatra azt válaszolta, hogy nekem meg van egy szerelmi történetem, amit meg lehetne filmesíteni.

               Ekkor a Szerelmi háromszögre gondoltam. Egyszer még találkoztunk, de a betétdalok énekléséből nem lett semmi, mert nem tudtunk dűlőre jutni. Ki tudja ma már, hátha ez lett volna a kitörési pont, és a sztárrá válás utolsó lehetősége? Tünde miatt ezt is eldobtam magamtól.

               A Suzukival mentünk hazafelé. Tatabánya felé kikötöttünk egy homokos-fás síkságon, ahol az autóban „pettingeztünk” egy jót. De ez a város arról is nevezetes, hogy ott „TV-sztár” lett belőlem. Itt lakott panelházi lakásában egy idős, beteg néni, akit kilakoltattak, mert nem tudta megfizetni a lakbért és a rezsit.

               Mindezt a JATE / József Attila Tudományegyetem / balatonboglári nyaralójában láttam a TV-n. Éppen ott üdültem. Annyira felháborodtam, hogy azt mondtam magamnak, hogy akár százezer forintnyi adósságát is kifizetem, csak ne lakoltassák ki. De már késő volt, kipakolták az utcára mindenét.

               Erre én adtam neki 30 ezer forintot gázpalackra meg egyéb szükséges dolgokra. Ezután még évekig fizettem neki havi tízezer forintot, majd pénzem fogytával 5-5 ezret. Időm múlásával, pénzem apadásával, végül az is elmaradt.

 

                                                        +

 

              A 30 ezer forintos gesztusomat a TV is felvette, és kaptam érte meleget is, hideget is. Megkérdezték a riportban, hogy mit fog szólni a családom. Mondtam, hogy el kell fogadniuk ezt a nagyvonalúságot. Drámai és önérzetes hangon közöltem a nyilvánosság előtt, hogy az én életem nem függhet ettől a pénztől. Ha meg igen, akkor már úgyis mindegy, nekem befellegzett.

              Többek között azt is mondtam, hogy elítélem azokat a bírákat, akik ilyen szerencsétlen emberek kilakoltatását elrendelik.

              Lányomék látták a TV-ben ezt a műsort, és azt mondták: TV-sztár akarok lenni. Meg azt is, hogy miért nem akarok inkább több gyermektartást fizetni. Hiába, kicsi ez az ország! Mindenről értesül napokon belül mindenki.

              A velem készült interjúból, nagy bosszúságomra, kihagyták a bírói-jogászi testületre szórt átkaimat. A riportról készült videokazettát Tündének küldte el a riporter. Már nem emlékszem pontosan a nevére. Talán Jász Zoltánnak hívták az illetőt.

 

                                                       +

 

               1997 júniusában is elmentünk Berlinbe, és ott megint diákfalui lakásomban éltünk. Újból játszottam a Kurtfürsterdammon, a kávéházak meg az éttermek teraszai előtt. Mindig csak négy számot.

               Utána egy papírdobozzal körbementem a vendégek asztalai között, és aprópénzt gyűjtöttem össze tőlük. Általában 20 és 80 márka körüli jutalmakat kaptam. A Bristol Hotel Kempinskinél valaki beajánlott az igazgatónak, hogy játsszak nyáron esténként, többnyire késő este, a bárjukban, mert nyáron a fogadott zenészei szabadságon vannak.

               Ők fejenként 200 márkát kaptak esténként. Én ezt keveselltem, 300 márkát tartottam volna reálisnak, mert egy személyben szolgáltattam volna a zenét. Az igazgató nem akart belemenni. Azt mondta, hogy ezen kívül még játszhatok az utcán is.

              Ez képtelenség lett volna, mert mit szóltak volna a vendégek, ha olyan zenész játszana nekik esténként, aki napközben az utcákat járja. Az igazgató 200-at ajánlott, és meghívott egy próbajátékra. Azzal az ígérettel biztatott, hogy különleges tarifát fog alkalmazni.

              Egy zsidó összejövetel volt a Kempinskiben. Ezen pengettem és zengtem a népszerű slágereket. Közben nem nagyon kaptam tapsot, de a végén többen odajöttek és gratuláltak. A partín játszott zenémért 150 márkát kaptam. Ez volt az ígért különleges tarifa! Viszont meghívtak egy kétszemélyes ebédre a Kempinski éttermébe. Arra gondolva, hogy barátnőm is van. Volt is, és nem is akármilyen előkelő ruhában vezettem az asztalhoz.

              Még a próbajáték előtt mondták nekem, hogy valami rendes ruhát kellene felvennem.  Ne utcazenészi öltözetben játsszak! Rendelkeztem ilyen ruhával, abban játszottam. Ennek nagyon örült a partit levezető szállodai alkalmazott. A többiek rám se bagóztak.

 

                                                       +

 

               A kétszemélyes ebédet követő napon a Kempinskihez közel lévő mellékutcában található thaiföldi étteremben ebédeltünk. Többek között fagyit is ettünk. Utána Tündével leültünk az Ernst Reuter Platz-hoz vezető sugárút egyik padjára. Egyik pillanatról a másikra összeomlottam. Holtfáradtan bámultam magam elé, és talán félre is beszéltem:

               - Beteg vagyok, nem bírom ezt a tempót. Jobb lenne mindkettőnknek, Tündikém, ha visszamennél Zoltánhoz.

              A lány nem tiltakozott. A hazafelé vezető útjához megvettem a német szakaszra a jegyet, és pénzt adtam neki, hogy az egész hazafelé vezető utat simán megtehesse. Később Tünde elmondta, hogy otthon már várta Zoltán levele, amellyel visszahívta őt.

               Fásultan és magányosan elmentem egy kelet-berlini helyre, ahol matematikai konferenciát tartottak nem sokkal később. Időben leadtam a jelentkezésemet, de az igénylést átvevő professzor alighanem betette egy félreeső fiókba. Senki sem vette azt elő a szervezők közül. Zárva maradt előttem az ajtó, pedig hogy bíztam a német precizitásban!

 

                                                      +

 

              Vissza akartam menekülni a kedvenc tantárgyamhoz, de az út örökre bezárult. Maradtam tovább, egyre fáradtabban, a zene rögösebb és kimerítőbb strasszéján.

              Egyszer, még 1997 tavaszán, amikor Tündével és a Suzukival Berlinbe mentem, az attól 114,5 km -re fekvő Tankstelle  Ruhlander Heide nevű benzinkútnál megálltunk. A menetirány szerinti jobbra eső erdős részre ki lehetett menni. Piros gombákat találtunk, de tisztában voltunk azzal, hogy mind mérgezőek.

              Visszahúzódtunk a menetirány szerint jobbra eső erdős részbe, és ott szeretkeztünk megint egy jót. Tünde nagyon el volt ragadtatva. Szerencsére nem látott meg bennünket senki. A Suzukit közben a benzinkút parkolójában hagytam, és onnan mentünk tovább Berlinbe.

               Az út során ismét megtörtént az, amit egyszer már átéltem. Csehországban a határig elég rossz idő volt, de amikor átgördültünk a német határon, mintegy varázsütésre, az idő csodaszépre fordult.

              Amikor újra visszatértünk Magyarországra, Tünde gyakran nálunk ebédelt. Igen ízlett neki az édesanyám főztje. Édesanyámnak feltűnt, hogy Tünde a bal fülére nagyot hall. Mondta is nekem a maga halk modorában:

               - Ez a kislány nagyot hall.

              Anyukámat durván megintettem. Négyszemközt azt mondtam neki:

 - Hogyha Tündét is rágalmazod, akkor kiváglak a lakásomból!

Rövidesen kiderült, hogy anyámnak lett igaza. Mint mindig!

 

                                            +

 

               Volt nekem egy Géza nevű barátom, Vácott. Oda is elmentünk Tündével. Ez a Géza egy zseniális fickó volt. Nagyon értett a nőkhöz is. Tündét okos lánynak tartotta, és nekem ez nagyon jól esett. Két-három évvel korábbi Veronika nevű barátnőmet is megvizsgálta vizsla szemeivel. Ezekkel a szavakkal ítélkezett felette:

               - Ez egy törtető buta tyúk.

              Mit tagadjam? Az is volt.

 

                                                       +

 

              1997 augusztusában Zoltán felhívta a lakástelefonomon Tündét, és azt kérdezte tőle, hogy mikor tér vissza véglegesen hozzá. Erről én is akartam beszélni Zoltánnal, de ő nem akart tárgyalni velem. Tünde közbenjárására mégiscsak lefolytattuk a megbeszélést négyszemközt.

              Tünde együtt járásunk idején egyszer-kétszer azt mondta:

               - Veled én nagyon magányos lennék, mert alig vannak barátaid. Mindig csak rád lennék utalva.

              Zoltán azt mondta nekem:

               - Nem tudtad, hogy én a Tündével járok?

               - Honnan tudtam volna? Sohasem láttalak benneteket együtt.

               - Nahát! Ennyit nem lehet tudni!?

             Amikor Tünde visszatért Zoltánhoz, a fiú kezet nyújtott nekem, és úgy tekintette, hogy le van zárva az ügy.

 

                                                       +

 

              Egyszer, már betegeskedve feküdtem otthon, amikor a videómra felvettem a Charlotte Bronte regényéből készült Jane Eyre című filmet. Zeffirelli rendezte, és nekem igen tetszett. A várkastély tulajdonosa, Mr. Rochester majdnem teljesen elvesztette a látását, de Jane Eyre szerelme ebből a bajból is kigyógyította.

               Amikor beteglátogatóba Tünde eljött hozzám, azt mondtam neki:

               - A te szerelmed is meggyógyíthat engem.

              A lakásomon végignézte a filmet. Mr. Rochesternek egy őrült felesége volt, akire egyszerre két felügyelő nő is vigyázott, de féltékenysége és betegsége szörnyű tettre ösztönözte: a kastély felgyújtására. Szerencsére csak az őrült asszony lett a lángoló szoba áldozata, a mélybe zuhant.   Jane Eyre hozta rendbe a férfi életét és a kastély békéjét.

              Házasságkötésük után Mr. Rochester látása véglegesen meggyógyult, és két szép gyermekük is született. Boldogan éltek, míg meg nem haltak. Rémtörténet volt a javából!

 

                                                       +

 

              Tünde egyszer nálunk aludt, és reggel, félálomban, a lábait széttárta, majd összezárta. Mintegy jelezte, hogy szívesen szeretkezne. Dugtunk is egy jót, és közben a Creedence Clearwater zenéjét hallgattuk. Ez nem hasonlított egy rémtörténethez, inkább két ember földöntúli boldogságához.            

              1997 őszén otthon voltam Magyarországon és betegen. Tünde biztatott, hogy meggyógyulok, és nem akart visszamenni Zoltánhoz. Mondtam neki, hogy ne közelítsen hozzám, nehogy megfertőzzem. Azt gondoltam, hogy fertőző májgyulladásom van, ezért nem vittem fel a lakásba.

               Csak az alagsorban lévő műhely előterében meg a szabadban beszélgettünk. Amikor a veséimmel volt valami probléma, el kellett mennem a szegedi SZTK urológiai osztályára. Tünde oda is eljött, és találkoztunk. Bár én figyelmeztettem, hogy nem kellett volna eljönnie, de valójában nagyon örültem a látogatásának.

 

                                                       +

 

              Egyszer előfordult, hogy vizsgáznia kellett / azt hiszem, számvitelből / egy Éva nevű volt tanítványomnál. Tündének nem volt ott az indexe. Én elmentem a tanulmányi osztályra az indexért, és úgy bocsátottam be Évához, hogy a vizsgáztató bizonyosan meglásson engem. Tünde megkapta a kettest, bár saját bevallása szerint, nem tudta még kettesre sem az anyagot. Hátha jelentett egy kis protekciót a megjelenésem!

              Még a miskolci út előtt egy Renáta nevű tanítványom mondta, hogy itt van a hölgy, és készen van azzal a vizsgájával, amit ő a Bölcsészettudományi Kar épületétől délnyugatra fekvő intézetben tett le. Renáta is bizonyosan tudta, hogy mi ketten a Tündével szerettük egymást.

 

                                                       +

 

              Amikor 1997 őszén betegen otthon voltam, délelőtt olyan mélyen aludtam, hogy nem hallottam meg Tünde kopogtatását a bejárati ajtón.  Elment anélkül, hogy találkoztunk volna. A Herman kollégiumba való beköltözésénél ott volt Tünde anyukája is.

               Én nem akartam oda felmenni, mert lehet, hogy megfertőztem volna őket. De amint később kiderült, valójában nem májgyulladásom volt. Egy staphylococcus aureus nevű baktériummal volt megfertőzve a tüdőm, és másra nézve csak a vérrel való érintkezésben lehetett súlyos következményekkel járó.

               Ezt egy László nevű fiatal ambulanciavezető főorvos /aki engem korábban orrpolippal operált / mutatta ki. A tüdőből felköhögött váladékot elküldte az analizáló épületbe. Ott állapították meg, hogy a tüdőmben igen nagy mennyiségben van jelen ez a bacilusfajta.

              Dr. László írt egy igazolást erről, hogy Berlinben bizonyítani tudjam a betegségemet. A fogorvosom, Dr. Tanács Antall beajánlott engem Dr. Ferenc professzorhoz, aki ugyancsak írt egy igazolást arról, hogy krónikus beteg vagyok. Ezt rendszeresen ellenőrizni kell, és gyakori terápia szükséges.

              Berlinben ezt a beteg hallgatók képviselője, bizonyos Herr Georg, nem tartotta elegendőnek. Azt mondta, hogy a betegség diagnózisát meg kell állapítani, és pontosan le kell írni, milyen módon akadályoz engem a normális tempójú tanulásban. Ilyen igazolást Dr. Ferenc nem akart írni. De ha meg is fogalmazta volna, akkor sem fogadták volna el, mert az ottaniak csak a helyi orvosoknak hitték el a vizsgálatok eredményét.

 

                                                       +

 

              Hasonló volt a helyzet, amikor egy budapesti hatóság igazolást adott arról, hogy pansinusitisem van, ami krónikus orrbetegséget jelent. Egy Klaus nevű professzor ezt az igazolást sem fogadta el, és nem engedte, hogy a Grundpraktikum II-őt folytassam a szeptemberi kurzuson.

               Prof. Klaus azt mondta, hogy az ő feladata és felelőssége valakit felvenni vagy elutasítani. Én pontosan passzoltam volna a tanrendhez. Azt is mondta, hogy online kell feliratkoznom, és én ezt eddig nem tettem meg. Ez hazugság volt. Időben és elektronikusan jelentkeztem. Egy bizonyos Holger nevű praktikumvezető államilag törvényesen fel is vett a szeptemberi intenzív kurzusra.

              Én pontosan passzoltam volna abba a csoportba 6. személynek. Ezzel Herr Klaus kitolt a többi résztvevővel.  Az egyik mérőhelyen három személy lett beosztva, ami hátrányos volt azokra a hallgatókra.

 

                                                      +

 

              Én azért nem vettem részt az első két mérésen, mert Dr. László egy koponya CT-t írt elő. Ugyanő a szempanaszaim miatt beutalt Dr. Nóra szemészorvoshoz, a szemklinikára. Dr. Nóra alaposan megvizsgált. Felírt nekem egy szemüveget, amelyet 5000 forintért vettem meg az egyik optikai szaküzletben.

              Egyébként azért hagytam abba a szorgalmi időszakban, 2 mérés után, a Grundpraktikum II-t, mert hétfőn délelőtt volt. Ugyanabban az időben, amikor a Theoretische Elektrik nevű előadást egy Dr. William nevű amerikai professzor tartotta. A két program ütközött egymással. Herr Klaus ezt nem látta be, ezért felajánlotta, hogy a következő szemeszteren fejezzem be a Grundpraktikum II-t.

              Egyszer Tündével Nürnbergből Göttingen felé utaztunk, mert azt szerette volna, hogy oda cserehallgatóként felvegyék. Fejből navigáltam Göttingen felé. Ekkor a lány rám szólt:

               - Miért nem bízod rám a navigálást?

               - Mert el fogunk tévedni.

              Aztán végül is én navigáltam, és a legrövidebb úton jutottunk el Göttengenbe. Tünde, mert én javasoltam neki a megoldást, csalódott bennem is, mert nem vették fel vendéghallgatónak.

 

                                                      +

 

              Később Berlinből való hazatértünkkor egy cseh benzinkútnál tankoltam, majd nagyon rám jött a szexelhetnék. De ez külföldi területen sehogy sem akart sikerülni. Amikor már Magyarországon Budánál jártunk, újra próbálkoztam vele. Be akartam hajtani egy erdős területre.

               - Mit csinálsz? – kérdezte a Nádszálka.

               - Semmit – mondtam csalódottan, és lemondtam a szexről.

              Tünde a Keleti pályaudvarról már vonattal akart hazautazni. A parkolóban találkozott egyik barátnőjével. Aztán azt mondta nekem:

               - Nem akarom, hogy az ismerősöm együtt lásson minket!

              Tünde fel is szállt a vonatra. Én is felugrottam, és mellé ültem. De ő valósággal kizavart a fülkéből, majd lezavart a vonatról is. De a szerelvény indulásakor engem nézett az egyik ablakból. Inkább közömbösen, mintha sohasem látott volna még.

               Mintha csak „egy lennék a sokból”, aki most éppen őt csodálja. De a viselkedésén valószínűleg csak én csodálkoztam, és nemigen tudtam mire vélni hirtelen feltámadt gyűlöletét. Azt a szégyenletes módot sem, ahogy azt a nagy nyilvánosság előtt kifejezte.

 

                                                   1998

 

              Bár már a 97-es év végén megszaporodtak közöttünk a gyűlölet pillanatai, sőt jelenetei, januárban mégis meghívtam a lányt a frankfurti Musikmessére. Zoltánnak is mondtam, hogy ez nem jelent semmit, attól Tünde még az övé.

               De Tünde sem akart velem jönni. Ekkor a Herman kollégiumban kerestem valakit, aki eljönne. A Boglárka nevű, vagy Kati, aki szerbiai lakhelyű szobatársa volt. Mondtam is Tündének:

               - Boglárka nagyon buja, csak nem tud róla. Kati meg is jegyezte, hogy amikor szexről van szó, mindig elpirul, pedig a szex ma már természetes.

              Tünde megalázónak tartotta, hogy a szobatársai közül akartam elvinni valakit. Korábban, amikor arról volt szó, hogy elmegyek Svájcba, Boglárka kérte, hogy vigyem magammal, de az édesanyja vétót emelt, nem engedte.

               Azt is megígérte, hogy majd megpróbál szerezni valakit maga helyett. Később meggondolta, és szemérmetlenül azt mondta, hogy „elvből” nem tesz ilyesmit. Ennek a nagylánynak az elvei még elég gyenge lábakon álltak.

               - Most biztosan dühös leszel, és balhézni fogsz – jövendölte Boglárka.         

               - Dühös leszek, de nem fogok balhézni, mert fegyelmezett vagyok – mondtam higgadtan.

 

                                                       +

 

              Aztán végül mégis Tünde jött el velem Frankfurtba. Ehhez az engedélyhez az apjával kellett telefonon beszélnem. Alig engedett szóhoz jutnom, csak mondta a magáét. Szidott, mint a bokrot, és mindenfajta kifogást emlegetett. Végül hangosan közbeszóltam:

 - Elnézést, mondhatnék én is valamit?

 - Hogyne, természetesen.

              Ekkor arra hivatkoztam, hogy Tündét én segítettem hozzá a sikeres számviteli vizsgájához. Ennek ellenére azt mondta, hogy a két fiatal kapcsolatát nem kellene megzavarnom. De azt is, hogy benőhetett volna a fejem lágya.

               Ma már elismerem, a számviteli vizsga eredményességére való hivatkozás szánalmas kishitűségemből fakadt. Egy félénk érv a helyzetem megerősítésére.  Csak a gyenge férfi emlékeztet ilyen gyermeteg érdemekre. Ez már a veszett fejsze nyele volt!

 

                                                       +

 

                Már említettem korábban, hogy Tünde nagyothalló volt. Így nem érthette azt sem, amit a németek beszélnek. 1998 tavaszán javasoltam neki, hogy szerezzen egy jó hallókészüléket. Ha nem futja rá, szívesen vásárolok neki. / 4000 márka / Erre ő ideges lett, és azt mondta, hogy más módon fogja a problémát megoldani. Ezt kétségbe vontam, pedig neki volt igaza, mert ilyen készüléket kölcsön is lehetett kapni.

              A háttérben zajló események később jutottak a fülembe. Nevezetesen arról, hogy a kapcsolatunk miatt az édesanyja kisebb fajta idegösszeroppanást kapott, de szerencsére nem tartott sokáig az ápolása. Minden esemény siettette a szakítást.

              Egyszer elmentem a Károlyiba Zoltánhoz, és mondtam neki, hogy Tünde el akar jönni velem Frankfurtba.

               - Miért te mondod ezt? Miért nem Tünde?

               - Tünde is fogja mondani – nyugtattam meg.

              Szegeden Zoltánt meghívtuk egy zenés vendéglőbe. Ott elmondtam, hogy azért megyünk el, hogy utolsó próbát tegyek, kell-e még nekem Tünde. Akkor és ott Zoltán /hármasban /megértőnek bizonyult, és beleegyezett. De aztán mégis arra biztatta Tündét, hogy ne jöjjön velem.

 

                                                       +

 

              A lány mégis vállalkozott az útra. Frankfurtban a Youth Hostelben aludtunk. Ezt megelőzően kiváltottuk Tünde diákigazolványát, és Youth Hostelben lakó vendégként bejelentettük őt. Másnap megnéztük a zenei kiállítást. Tünde frappánsan kifejezte az én véleményemet is:

               - Ez bizony gyengébb színvonalú, mint a múltkori.

              Megnéztük a frankfurti repülőteret is, és több fényképet készítettem róla. Ezeknek csak a negatívja készült el, a pozitívok még ma sem láthatók.

               Ha az egyre gyengülő emlékezetem nem csal, ezen az úton is volt közöttünk egy rövid affér. Nürnbergen keresztül indultunk haza. Ekkor – minden ok és bevezetés nélkül azt mondta nekem:

               - Elegem van belőled!

               - Jól meggondoltad?

               - Hát nem is tudom, mit mondjak?

               - Vigyázz, mert egyszer még megbánhatod!

               Mielőtt Frankfurtba elindultunk, Tündének segítenie kellett a találmányi bejelentésemben. Telefonos kapcsolatban álltunk Schuszter Györggyel, volt Kandós államvizsgáztatómmal. Neki 10%-ot ajánlottam fel.

              Gyuri korábban mindig kérdezte, hogy mikor megyünk már. Végül is elunta a várakozást. És úgy tekintette, hogy megszakítottam vele a kapcsolatot. Aztán kerekperec kijelentette, hogy nem akarja a nevét szerepeltetni a bejelentésben.

              Korábban a Kandó egyik tetőtéri helyiségében magyaráztam el neki, hogy milyen digitális potenciométert szeretnék megvalósítani.

              Egy újabb ember bizalma rendült meg bennem. Úgy éreztem, mintha ritkulna a levegő körülöttem, és olyan kezdtem lenni, mint a partra vetett hal.

 

                                                      +

 

              1998 tavaszán Tünde Berlinben felhívott, hogy készül a szakdolgozatra:

               - Tudnál-e nekem segíteni?

               - Csak szólj, és én akkor hazamegyek!

               Csak egy hónap múlva szándékoztam elindulni, de a hívásnak nem tudtam ellenállni. Egyik percről a másikra mindent odahagytam, de amikor hazaértem, már a következő jelenet fogadott. Jelentkeztem a segítségnyújtásra, de úgy látszik, megkésve, mert haragosan rám kiáltott:

               - Hozzá ne nyúlj a diplomamunkámhoz!

              Egy hónappal korábban kellett volna hazaindulnom. Nem voltam gondolatolvasó, főleg olyan nagy távolságból. Amikor üzent, már robogtam is.

              És mit kaptam érte megint? Szemrehányást és igaztalan vádakat. Olyan lettem, mint egy pofozógép. Mindenért mindenki engem kezdett hibáztatni, és belém rúgott, ha nem működtem a megfelelő sebességgel.

              1998 márciusában egyedül mentem Berlinbe, hogy német nyelvből levizsgázzak. Az előtte való napon felhívtam Tündét. Azt mondta, hogy ne keressem többé. Hosszan vitatkoztunk, ennek a hatására megbuktam a nyelvvizsgán. Fel is hívtam a Tündét, és bosszúsan mondtam neki:

               - Köszönöm szépen!

               - Nem vagyok felelős a vizsgád sikertelenségéért! – vágott vissza élesen.

 

                                                        +

 

              Frau Kressin, a német nyelvi tanszék vezetője megengedte, hogy még egyszer vizsgázhassak. Beszédértésből és írott nyelvből kellett újból próbálkoznom. Utána előhozakodott azzal, hogy nyelvtanból is kell még vizsgáznom. Ezt 1996 őszén már megtettem, és akkor azt mondták, hogy sikerült. De tévesen lett feljegyezve, mert valójában nem sikerült. Ezért kellett megint vizsgáznom belőle.

               Az előbb említett mindkét vizsgám másodszorra sikerült. A nyelvtan most sem, de úgy voltak vele, hogy a németekkel való beszélgetésekből úgyis rám ragad a helyes nyelvtan.

              Így a két éves határidő előtt fél évvel előbb, 67%-ban sikerült a nyelvvizsga. Aki először 50 százalékot teljesített, az beiratkozhatott a tényleges tanulmányokra. Két évet kapott arra, hogy a 67%-ot elérje. Amikor a véglegest sikeresen letettem, még aznap elmentem a fizikai intézetbe a fizika tanszékre.

               Találkoztam ott egy úrral, és megkérdeztem tőle, hogy lehet – e még valamilyen szemesztert elkezdeni. Herr Helmuthnak hívták őt, akiről kiderült, hogy az intézet dékánja, azaz a vezetője. Behívatott a szobájába, és ott átadtam neki a névjegyem, és elmondtam neki, hogy húsz évig tanítottam az egyetemen matematikát.

               Azt is elmondtam neki, hogy semmilyen előadásra és gyakorlatra nem tudok rendszeresen járni. Erre ő bemutatott egy kísérleti fizikát oktató professzornak, Herr Schwentnernek. Engem kollégának nevezett. Herr Schwentner elfogadta, hogy nem tudok rendszeresen járni az órákra.

               A fizikai számítási gyakorlatok Martin Garciára voltak bízva. Beleegyezett, hogy a feladatlapok megoldásait rendszertelenül adhatom be, mert így is 90%-ot értem el. Herr Garcia kiállított nekem egy teljesítményigazolást, amit németül Scheinnek hívnak.

 

                                                        +

 

               Tündével sokat beszélgettem a PT tízes mobiltelefonon, hogy meggyőzzem: Maradjunk barátok! 1998 májusában az E-plus telefontársaság által üzemeltetett PT-10-zel összesen 2300 márkáért beszéltem Tündével. Meg másokkal is! Hogyan lehetne a lányt jobb belátásra bírni? Ezek jórészt az egykori tanítványaim voltak. Egy János meg egy Róza nevű.

               1500 márkára kaptam részletfizetési lehetőséget, de a maradék 800 márkára már nem. Ezt a tartozásomat már megvette egy kölni székhelyű adósságbehajtó cég. Bár én annak is kifizettem a 800 márkát, de sajnos későn. Az E-plus megszűntette a szerződésemet

              Amikor a ludwigsfeldei ismerőseimnél voltam, Heidemarie Törökéknél, akit csak egyszerűen Heidinek becéztük, Tünde éppen akkor hívott fel. A konyhájuk asztalánál ültem, és ott vártam szorongva erre a hívásra. A kutyájuk felugrott a telefonhoz, és meg ijedtemben a földre ejtettem. Ebben az állapotban hallgattam számon kérő hangját:

               - Mért zavar téged ez? / Már, mint az, hogy olyan volt irántam, mint egy pokróc./ Azt mondtad, soha semmi nem okoz zavart neked.

             - Mindennek van határa! – feleltem elszántan.

              Heidinek három lánya volt. Sandrának egy korábbi házasságából, a Török Lajossal kötöttből, született két félig magyar fia: Lali és Tibi. Ez a boldognak tűnő család fültanúja volt a korábbi beszélgetésünknek. Meg is lehetett rólunk a véleményük! De nem mondták, csak gondolták:

-         Ennek a kapcsolatnak is meg vannak számlálva a napjai.

 

                                                      +

 

              Amikor már Szegeden voltam, elmentem egyik matematika szigorlatának a helyszínére. Alig, hogy kilépett az ajtón, látszott rajta, hogy nem akar észrevenni. De amikor a lépcsőn igyekeztünk lefelé, én mégis mellé tolakodtam. Ekkor Tünde felém köpött. Ez volt a legdurvább sértése velem szemben.

              Ez az ordenáré cselekedetet a Titanic című film női főszereplőjétől tanulta. Rose-tól, aki megvetését hasonlóképpen fejezte ki Keldon nevű vőlegénye iránt. Tünde a Titanicot először Zoltánnal nézte meg, majd velem is végig izgulta a filmet, és ezt tanulta meg belőle.

              Egyszer Zoltán azt akarta Tündétől, hogy éjfélkor találkozzanak a legnagyobb újszegedi parkos térnek a régi Tisza-híd felé eső végénél. Amikor ezt Tündétől megtudtam, csak annyit jegyeztem meg:

               - Nagyon meggondolatlan Zoltán részéről egy ilyen kívánság! Fiatal kedvesét lehet, hogy komoly veszélynek teszi ki. Hiszen isten tudja, milyen alvilági vagy ferde hajlamú elemek kódorognak olyankor az éjféli hídon és környékén. Romantikus ötlet, de egy gyenge leányra tekintettel, veszélyes is lehet.

              Tünde végül is nem ment el erre, az izgalmasnak ígérkező, találkozóra.

              Az is megtörtént, hogy vezetés közben mobiloztam Tündével és Zoltánnal.  A fiú  rosszallóan jegyezte meg:

               - Mozgó autóból a vezetőnek tilos telefonálni!

               - Németországban ma még nincs olyan törvény vagy szabály, amely a mobilozást tiltaná – válaszoltam a srácnak. Ebben az esetben valóban igazam volt: németföldön nem volt ilyen tilalom.

              Máskor egyenesen Berlinből telefonáltam Zoltánnak a Károlyiba. Nem ő vette föl a telefont, de kérésemre előkerítették a fiút. Azzal az indokkal sürgettem, hogy a saját érdekében jöjjön a telefonhoz. Zoltán fel is vette, de aztán néhány mondatos vita után udvariasan, ilyen mondattal zárta le a rövid társalgásunkat:

               - Attila, ezt a telefont én most leteszem.

 

                                                       +

 

              Ő lezárta velem a társalgást, de amikor hazaértem, Tünde hívott fel:

               - Ha még egyszer felhívod Zoltánt vagy bármelyik ismerősünket, akkor feljelentelek.

               - Csak jelents fel, de akkor én elmondom a Zoltánnak, hogy min vesztünk össze az utolsó dugásunkkor.

               - De szemét vagy! – vágta az arcomba a lány. Természetesen csak üres fenyegetés volt, mert soha nem mondtam volna el a fiúnak. Bizonyos, hogy a kapcsolatunk folyamatosan és egyre gyorsabban süllyedt a közönségesség mocsarába.

              Amikor 1998 elején elvittem Tündét Frankfurtba, majd visszahoztam onnan, ekkor Zoltán becsalta Tündét egyik haverjának a lakásába, és belülről rázárta az ajtót. Tünde kénytelen volt válaszolni a fiú kérdéseire. Közben én is odaértem, és bekopogtattam, majd bekiabáltam az ajtón:

               - Zoli, légy szíves, engedd ki a Tündét!

               Kinyitotta az ajtót, és ekkor azt mondtam neki:

               - Íme, itt van a szíved hölgye! Sértetlenül, épségben és egészségesen!

 

                                                       +

 

              A második frankfurti út előtt az újszegedi Móra kollégium mellett lévő étterembe meghívtam Tündét enni-inni. Vendéglőzés közben kezdtem meggyőzni a lányt, hogy jöjjön velem másodszor is Frankfurtba.

               - Telhetett volna jobban is az előző évi nyár! – sóhajtotta Tünde.

               - De kedvesem, akkor én nem voltam beszámítható! – védekeztem.

              A következő éttermi légyotton ebéd közben azt mondtam neki, hogyha nem jön el Frankfurtba másodszor is, akkor a szerelmünk menthetetlen. Ez bizony zsarolás volt a részemről, férfiasan elismerem.

               1998 nyarán a Suzukival egyedül voltam Berlinben. A hazautazás előtt még két 300 márkás napot akartam végigjátszani, hogy a turné végére meglegyen a 3000 márka. Nagy erőfeszítéssel megoldottam ezt a feladatot is. Mindkét napon 13 terasz előtt kellett pengetnem és énekelnem.

              A hazaindulás előtti napon a kollégiumi szobában aludtam legalább két órát. Arra ébredtem, hogy folyik rólam a víz, úgy izzadtam. A hasnyálmirigyem helyén egy ököl nagyságú rész be volt gyulladva. Még aznap este hazaindultam. Egyenest Tündéhez - Mezőkovácsházára!

               Egész úton a gyulladás okozta fájdalom kínzott. Késő délután értem oda. Tündének éppen születésnapja volt. Titokban arra számítottam, hogy ott aludhatok náluk, de nem így történt. Kénytelen voltam, holtfáradtan és az éjszaka közepén, hazamenni Szegedre.

              Másnap délelőtt Tünde bejött hozzám „nyaralni” egy hétre. Észre sem vette, hogy milyen rongy állapotban vagyok. Csak minden második éjszaka tudtam aludni; minden evés után izzadási roham jött rám. Féltem attól, hogy ilyen állapotban majd Berlinben nem tudok elég pénzt keresni a Suzuki törlesztő részleteinek kifizetéséhez.

 

                                                       +

 

              Hiába, egész életünk a pénz körül forgott. Egyszerre sokat keresni, és lehetőleg kevés munkával, csak azoknak sikerült, akik valamilyen módon megkárosították vagy az államot vagy az embertársaikat. Korábban az olajszőkítés, majd a borhamisítás, vidéken vagy városokban egyaránt. Ezekhez is tőke kellett, és bizonyos hozzáértés, de nem egyetemi felkészültség.

              De mit kezdhetett egy olyan fiatalember, akit értelmiséginek teremtett a jóisten. Főleg, ha átlagosnál jelentősebb képességekkel. Eljuthatott az egyetemi tanári címig, de annyira gyenge keresettel, hogy abból saját lakást képtelen volt vásárolni. A vidéki pedagógusok úgy oldották meg, hogy délelőtt tanítottak, délután meg szőlőt műveltek. Mindkét munkát felületesen és megfelelő szakértelem nélkül.

              Egyetlen kereseti forrásom maradt, a gitárom. És Európa leggazdagabb országa lett az a terület, ahol volt reményem a tehetségemből fakadó gyorsabb pénzszerzésre. Erre komoly repertoárral és felszereléssel kellett készülni, és lélekben is ahhoz a mozdulathoz, amelyik egy szerencsétlen koldus szokása: a KÉREGETÉS. Reggeltől késő estig, amíg bírta az ember hanggal és energiával. Egy év alatt kettőt öregedett „einer spielt gitarren”.

               Én voltam az, aki ebben a közép-európai mókuskerékben állandóan kerengett. Ez nemcsak az ember testét, de a lelkét is megnyomorította. És ez így ment hosszú - hosszú éveken át. Több százezer kilométert megtéve, és éjjel-nappal muzsikálni boldognak és boldogtalannak. Egészségesen és betegen. És mindig betegebben, mindig nagyobb erőfeszítéssel.

              1998 júniusában elmentem a Ságvári Gyakorló Gimnáziumba, ahol Tündének vizsgája volt valamiből. Mentem felfelé a lépcsőn, és Tünde éppen akkor készült bemenni a vizsgaterembe. Átadtam neki egy kis üdítőt. Talán meg is köszönte, de később megjegyezte:

               - Nahát, ahogyan te ott megjelentél! Az borzasztó volt!

              Valóban nem úgy néztem ki, mint egy úriember, hanem mint egy szakadt, öreg muzsikus. Egy 20. századi Dankó Pista. A baj csak az, hogy neki szobrot emeltek, nekem még kalapot sem.

 

                                                       +

 

               Amikor a Tünde már végképp nem akart velem szóba állni, elhatároztam, hogy addig üldözöm, míg le nem ül velem kapcsolatunkat, a mindkét részről elkövetett hibákat, higgadtan megbeszélni.

              Tőlem való félelmében albérletbe költözött, hogy ne is lelhessek rá többé. De elhatároztam, higgadtabb fővel, hogy egyszer s mindenkorra véget vetek ennek az áldatlan és szégyenletes állapotnak.

              Hagytam egy levelet a Herman postafiókjában, hiszen tudtam, hogy oda is visszajár alkalmanként. Ebben leírtam, hogy nem lesz semmiféle üldözés, nyugodtan visszaköltözhet a kollégiumba.

              Én meg is telefonáltam Tündének, hogy szeretnék szépen elbúcsúzni tőle. Erre megenyhült. Javasoltam neki, hogy még egyszer járjuk végig nevezetes helyeinket. Elmentünk a kis tavat határoló dombra, a közös éttermeinkbe, még a lakásomra is. Ott étellel kínáltam, és egy kicsit unszoltam is, hogy egyen valamennyit, de Tünde azt mondta, ne erőltessem rá az ennivalót.  Nem evett egy falatot sem.

              Aztán eljött velem a szülőfalumba, Császártöltésre, ahol a gyerekkoromat töltöttem: szülői házat, a sportpályát néztük meg. Bemutattam őt Pethő Ernő bácsinak, aki az egykori zenekarom, a Delta felszerelését szállította Császártöltés és Kecel között. Bemutattam őt Varga Pityunak, a volt basszusgitárosomnak.

              Visszafelé menet behajtottunk a volt Tsz-gépállomás mögötti hosszú dűlőútra, amely Kiscsalára vezetett. Itt tanított a dobosom, Wiedner László édesapja: Wiedner Bernát. Megmutattam Tündének az imrehegyi határban meghúzódó szőlőterületünket is. Ott bementünk a mellette lévő erdő kis tisztására, ahol, ha még nem hidegült volna el a kapcsolatunk, nagy kedvem lett volna dugni egyet, de természetesen ez akkor már nem volt lehetséges.

              - Szeretnék egyetlen nap végignézni mindent, ami a fiatal korodhoz kötődik! - mondta Tünde.

              - Ne aggódj! Meglesz.

              És így is történt.

 

                                                       +

 

              Néhány nap múlva elmentem a Herman kollégiumba, és Tünde leveles flakkjába tettem néhány darab műanyag zacskóba csomagolt földiepret. Ennek ő majdnem annyira örült, mint kapcsolatunk fénykorában. Mint hajdan, most is kijelentette, hogy ennek nem tud ellenállni, és jóízűen felfalta. Aztán felhívott telefonon, amikor a Sárosi utcai lakásomban voltam, és azt kérdezte:

 - Nincs-e egy jó kvantummechanika könyved?

 - Marx György professzortól van egy. Majd eljuttatom hozzád.

El is vittem már másnap, de Tünde nem volt otthon. Boglárka kérdezte:

 - Nem baj, hogy a Tünde nincs itt?

 - Nem baj, majd megtalálja a könyvet, és ez a fontos.

 

                                         +

 

              Elhatároztam, hogy eladom az egyik kocsit, a Suzukit. A Déli Apró nevű szegedi hirdetésújságban azzal ajánlottam: A vevőnek nem kell készpénzt fizetni az autóért, hanem csak a törlesztő részleteket kell átvállalnia. Nemsokára jelentkezett is egy vevő. Később kiderült, hogy ízig-vérig cigány az illető. Csak rá kellett nézni a fiára! Ráczéknak hívták őket.

              A hitelnyújtó cég budapesti volt, ezért oda fel kellett menni a vevőkkel. Magamban megfogadtam, hogy csak akkor adom el neki az autót, ha a hitelnyújtó cég kötelezettséget vállal, hogy az autó eladása után velem szemben semmiféle követelése nem lesz.

               Abba sem egyeztem bele, hogy Suzukival menjünk fel Budapestre, hiszen ha esetleg baleset érne bennünket, vagy kárt szenvedne a karosszériája, akkor eladhatatlanul a nyakamon marad roncs is meg a részletfizetés is.

              A kocsit a lakásommal szemközti egyik parkolóban hagytuk, csak a kulcsát vittem magammal. Egyszer, korábban, Berlinben voltam a Suzukival. Ekkor a diákfalu egyik lakójánál hagytam, nehogy a Zsófi nevű lányom édesanyja, Mária Margit megpróbálja rátenni a kezét. Ő azt a saját autójának a szélvédője alá tette. A kocsiját azonban feltörték, és a kulcsomat is eltűntették.

              Ráczék elfogadták ezt a magyarázatot, mert a rabló nem tudhatta, hogy milyen kulcs az, melyik autót nyitja, mert addigra már elvittem a kocsimat Magyarországra.

 

                                                       +

 

              Tünde nagyon szurkolt nekem, hogy sikerüljön az autó eladása. Közben jelentkezett egy másik vevő is, de Ráczékkal már el volt intézve, hogy velük megyek Pestre, a hitelnyújtó céghez. Rácz úr a hirdetés után egy nappal már eljött a lakásomra, és arra akart rávenni, hogy írjak egy kötelezvényt arról, másnak nem adom el a járművet. Ebbe én nem egyeztem bele.

               Jöhetett a budapesti út! Egy olyan autóval mentünk, amelynek nem voltak hátsó ajtói. Engem az egyik hátsó ülésre ültettek. És nem tudtam másként kiszállni, csak az ő engedélyükkel. Biztos voltam abban, hogyha az adásvétel meghiúsul, elvették volna tőlem erőszakkal a Suzuki kulcsát. Kutyaszorítóban éreztem magam a hosszú út során.

              Azt is megfogadtam magamban, hogyha az eladás nem sikerül, akkor nem megyek vissza Szegedre a kocsijukon, azon a „rabszállítón”, hanem inkább kifizetem a benzinköltségüket, kb. 5000 forintot, és Budán maradok, majd vonattal térek haza. Ezt nekik is elmondtam, mire azzal nyugtatgattak, hogyan fognak elszámolni velem akkor az édesanyámnak.

              A hitelnyújtó cégnél, mindjárt a tárgyalás elején, azzal kezdte egyik ügyintéző, nekem kezességet kell vállalnom a vevőkre, hogy azok tisztességesen fogják fizetni a részleteket. Erre azt válaszoltam:

               - Akkor nem adom el a kocsit.

             Az idősebbik Rácz erre felkapta a cukrot, és mobilon felhívta az intézmény igazgatóját:

               - Micsoda dolog az, hogy egy beteg embertől kezességet kívánnak?

              Természetesen nem emberbaráti gesztust tett ezzel, csak számításból cselekedett, utalva az újsághirdetés azon részletére, hogy „betegség miatt sürgősen eladó”. Mintegy negyedóra múlva maga az igazgató jött le a tárgyalási terembe, és hozott egy kötelezvényt, amelyben leszögezték, hogy eladás után a cégnek velem szemben semmilyen követelése nem lehet.

              Úgy tűnt, hogy a kocsi-ügy megnyugtatóan elintéződött. Ráczék barátságosan meginvitáltak Dabason egy kiadós ebédre. Aztán a Suzuki kulcsát átadtam nekik, biztosítva arról őket, hogy a párjával nem történhet semmi manipuláció, hiszen még Németországban nyoma veszett.

 

                                                       +

 

              Útközben a Ráczék behajtottak egy erdei úton a közeli tanyába, ahol ismerősük lakott. Közben nagyon féltem, hogy elveszik tőlem a céges papírt, amelyben a budai hitelnyújtó azt rögzítette, hogy velem szemben semmiféle követelése nem maradt, és a jövőben sem támadhat. Aggodalmam azért sem volt alaptalan, mert az igazgató aláírása szinte olvashatatlan volt.

              Hogy megbizonyosodjak a szöveg hitelességéről, Béla fiamat elküldtem a sokat emlegetett papírt egy ügyvédhez, hogy mondjon róla véleményt. Azt üzente a fiammal, hogy elég hiteles az a papír, nincs okom aggodalomra.

              Ezzel a Ráczék „cigánykodása” nem fejeződött be. Egy hónap múlva felhívott egy ismeretlen személy azzal, hogy Ráczék eladták neki az autót, és arra kért, írassam át az ő nevére a kocsit. Erre én nem voltam hajlandó. Ugyanis azt mondhatták volna, hogy ők megvették tőlem az autót. Én pedig ahelyett, hogy nekik odaadtam volna, eladtam másnak. Az ismeretlen telefonálót nemsokára felhívtam, és mondtam neki, hogy kérje vissza Ráczéktól a pénzt.

               - Ne idegesítsen! – mondta dühösen.  

Ha átírattam volna az ő nevére a Suzukit, akkor Ráczék beperelhettek volna, és elvehették volna a lakásomat. Rövidesen meg is jelentek nálam a Ráczék, és azt követelték, hogy írassam át a Suzukit az új vevő nevére, mert eladták annak az autót, és ha megteszem, ők akkor visszaadják nekem az átírási díj felét.

Közben az egész testem remegett, attól félve, hogy az ifjú Rácz talán a saját lakásomon fog megverni. De azért az átírásra semmiképpen sem voltam hajlandó. Mondtam nekik, hogy egy héten belül írassák a nevükre, különben feljelentem őket zsarolásért. No, a rendőrség emlegetése megtette a hatását! Bizonyára más ügyekben is volt már a hatósággal rossz emlékű kapcsolatuk. Ez az ügy szerencsésen véget ért, nem sikerült átverniük engem.

 

                                               +

 

Egyébként még az eladási szerződés aláírása előtt, miközben Pestre utaztunk, az én üzletfeleim mobilon beszélgettek a rokonaikkal, és mindig közölték velük, hogy hol tartunk, és mikor érünk Pestre. Én ebből arra következtettem, hogy át akarnak verni. Végighajtottak az E5-ös úton, a falvakon és városokon úgy száguldottak, mint a veszettek. Közben ocsmány megjegyzéseket tettek a miattuk idegesen ugráló idősebb hölgyekre és urakra:

- Takarodj már az útról, apuskám!

             - Lesöpörjem ezt a vén boszorkányt?

              Röviden szólva: igen művelt és jól nevelt társaság volt. Egyszóval: gátlástalanok! Ezen kívül volt még egy furcsa körülmény. Fel kellett mutatni valamilyen közüzemi számlát a lakóhely igazolására.

               Az idősebbik Rácz úr azt mondta, hogy a víz, a villany és a gáz az anyja nevén van, ezért csak egy szemétszállítási számlát tud bemutatni. Tündével megnéztük a helyet, és gyanúm beigazolódott. Korábban azt mondtam, hogy ez egy üres telek, nagy rakás szeméttel. A tippem bejött.

 

                                                       +

 

              Egyébként az eladási hirdetés és a Pestre utazás előtt Béla fiam erőszakoskodott, hogy adjam oda neki a Suzukit. Valamilyen évfolyam-találkozóra ment volna vele. Szerencsémre nem tette tönkre az autót. A Suzukival egyébként komoly bajok voltak. Egyszer egyik csehországi benzinkútnál a tankolás után nem akart indulni a kocsi.

              Kihívtam a cseh autóklubot. Ahelyett, hogy megjavították volna, az emberei betolták az autót, ami ennél a márkánál szigorúan tilos. Aztán 500 cseh koronát kértek a „munkájukért”. Ez teljesen jogtalan volt, mert a cseh autóklub partnere volt a magyarnak. Kötelességük lett volna a műhelyükbe szállítani, és ingyen megjavítani.

               Egyszer Veszprémben is előfordult, hogy nem indult be a kocsi. Akkor Berlinből hazafelé jövet Tünde bátyjának, Andrásnak a lakásán. Ott is be kellett tolni az autót. Baj volt a fényezésével is. A bal első fél év használat után a sok ki-beszállástól jócskán lekopott. Aztán a csomagtér-ajtó kinyitásakor a zárba tett kulcscsomó gyakran nekiütődött a zománcfényezett ajtónak, és a zománc ott bizony lepattogott.

              Az autó eladásakor a budapesti hitelnyújtó azt kérte Rácztól, hogy fizessen ki előre kéthavi részletet, de én időben jeleztem, hogy ez már a részemről megtörtént. A hitelnyújtó elfogadta. Ráczék egy összegben kifizették a törlesztő-részleteit, és ezt elmondták nekem. Én ezt nehezen hittem el, de érdeklődésemre a hitelnyújtó cég megerősítette Ráczék állítását. Ezek, mint kiderült autókkal üzleteltek. Ezért voltak olyan nagy mellényűek és haszonra éhesek.

 

                                                      +

 

             Amikor véglegesen megállapodtunk, hogy Tünde visszamegy Zoltánhoz, a lány még egy találkozót kért tőlem. Zoltán szarkasztikusan megjegyezte:

               - De úgy tedd, hogy a Zoltán ne tudjon róla!

  Abban a versenytársammal már korábban megegyeztünk, hogy mi Tündével továbbra is barátok leszünk. 1998 tavaszán olyan szép idő volt, hogy Tünde és Zoltán együtt sétáltak a Szegedet körülvevő töltésen. A szívem igen fájt, hogy nem lehetek ott a lány oldalán.

              1998 tavaszán, mielőtt másodszor is elvittem Tündét Frankfurtba, beszélnie kellett volna az egyik tanárával vizsgaügyben. Ez a tanár a Ságvári Endre gyakorló gimnáziumban meg az egyetemen tanította Tündét. A vizsgáztató tanár megkérdezte tőle, miért bizonyítja a Newton-Leibnitz tételt matematikai megfontolásokkal, miért nem fizikaiakkal.

              Ha meg fizikaiakkal bizonyította volna, bizonyára a matematikait kérte volna számon a vaskalapos bajkeverő!

              Tehát amikor Frankfurtba mentünk, Csehországon át rövidebb út vezetett a célhoz. A cseh-német határátkelőhelyen a német határőrök azt hitték, hogy Tündét örömlánynak viszem Németországba. Azt gondolták róla, hogy még fiatalkorú. Bekísérték az átkelőhely épületébe, és ott matematikából „vizsgáztatták”. Így derítették ki róla, hogy már nagykorú. Ezután tovább engedtek bennünket Németországba.

              Amikor aztán a magyarok a drótakadályt az osztrák határon lebontották, majd a berlini fal ledőlt, pontosabban: szétverték, és a két Németország egyesült, megnőtt a magamfajta muzsikusnak a konkurenciája.

              Tünde is személyesen megtapasztalhatta. Láthatta, hogy az én magányos gitárom mellett rövidesen megjelentek a tangóharmonikások: oroszok, lengyelek, románok, szlovákok.

 

                                                       +

 

              Ő elég kedélyesen fogta fel a dolgot. Ha túl korán értem a szállásunkra és kevés márkát szórtam ki a zsebemből, csak annyit mondott szellemesen:

               - Tanganyika?

               - Az – hagytam rá, és éreztem, hogy olyan nagyságú lett a keleti versenytársaim hada, hogy rövidesen összecsapásokra is sor kerülhet a jobb helyekért. Másrészt a zenei zűrzavarban, amely ekkor keletkezik, a németek adományozó kedve nemcsak elapad, de rövidesen meg is szűnik. Csődbe jut a szakmám, és rövidesen be kell zárni a boltot.

              Félelmetes volt megtapasztalni 5-6 év alatt, hogy milyen sebességgel átalakította a nagytőke Berlin korábbi arcát, és kicserélte lakosságát. A főutca kisvárosias jellegét, a meghitt, mindenki számára megszokott találkahelyeket, utcai teraszokat sorra bezárták, és azok kénytelenek voltak Kelet-Berlinbe menekülni, mert nyugaton elfoglalták helyüket a luxus üzletek.

              Igen ám, csakhogy a lakásárak is a csillagos égbe szöktek, és a magamfajta kolduló énekesnek ilyen helyeken „kuss” volt a neve. Én is inkább Kelet-Berlinbe szorultam, de ott már befészkelte magát az ukrán maffia. Ők is zenéltek, kevés pénzért, de jóval hangosabban, mint én.

              Volt egy döbbenetes esetem ezekkel kapcsolatban. Elsőként kezdtem ott az áruház előtt muzsikálni, amikor belém kötött egy szintén keleti zenész, aki később érkezett. Én kézzel–lábbal magyaráztam, hogy enyém az elsőség, de ha nem jön segítségemre egy tisztességes és kondis német munkás, lehet, hogy megkéselnek. Az a férfi bölcsen ezt mondta:

               - Mi az? Itt nem szabad a játék annak, aki korábban érkezett?

              Az ukránoktól akkor megmenekültem, de később is mutogatták a belső zsebbe rejtett hosszú pengéjű késeiket, ha csak én láttam. Bizony, néha tanúra is szükségem lett volna, hogy az igazamat bizonyíthassam. Mert revolverre nemigen volt sem pénzem, sem a használatára kedvem!

              Aztán egy orosz nővel is meggyűlt a bajom, mert ő szintetizátoron játszott és énekelt. Én pedig hallótávolságban gitároztam és énekeltem. Odajött hozzám egy rendőr kíséretében, és felpanaszolta, hogy zavarom az ő más stílusú zenéjét. Neki van engedélye, hogy muzsikálhasson, nekem pedig bizonyára nincs.

              Valóban nem volt engedélyem, de nem is tudtam, hogy újabban azt is be kellene szereznem. Mehettem tovább olyan területre, ahol nemigen fordul meg rendőr. Ezek a zónák pedig vészesen fogytak. Szabályosan kiszorultam Berlinből.

 

                                                      +

 

               Ugyanazon az U-Bahn állomáson, ahol korábban az orosz nővel, volt még egy jóval szolidabb afférom is. Odajött hozzám egy újságot áruló, előfizetőket toborzó koros férfiú udvariasan panaszkodni, hogy a zenémmel elriasztom az ő pácienseit. Nagyon udvariasan helyre billentettem a lelki egyensúlyát, mert megrendeltem nála kelet-berliniek kedvenc újságját, a Berliner Zeitungot. Barátsággal váltunk el.

              Megjegyzem, hogy ott, ahová az ukránok betették a lábukat, másnak nem termett fű. Legfeljebb, ha nem takarodott, alulról szagolhatta rövidesen az ibolyát, mert gyilkosság is történt. Már Németországban, a fegyelem hazájában, is elszabadult a pokol.

              Gyenge vigasz volt az, hogy egyszer a Berliner Zeitung címlapján is szerepeltem. Egy fénykép meg egy rövid cikk ezzel címmel: Ener spielt Gitarren. A tartalma arról szólt, hogy nagyon jól kerestem. Odajöttek hozzám a járókelők, és kávét meg meleg teát hoztak nekem. Azt is megírta, hogy még extra térdmelegítő is védte a testemet, amelyet egy drapp színű pulóver karjaiból vágtam ki. Mária Margit is készített nekem térdvédőt, de az enyém jobbnak bizonyult.

 

                                                       +

 

               Az egyik német TV-adó egy érdekes filmet játszott le egy német tengeralattjáró legénységének tragikus sorsáról, a Das Boot-ot. Sajnos egyre több időnk maradt arra, hogy lakásunkon sokat kulturálódjunk. Felvettem egy videó felvevő és lejátszó készülékre, és lejátszottuk német és angol nyelven, a jó isten sem tudja hányszor. Tünde viccesen csak annyit kérdezett, ha látta, hogy pihentetőnek bekapcsolom:

               - Megint egy kis „bót”-ot nézünk?

               - Ahogy gondolod? Rád bízom – adtam meg magam, ha láttam rajta, hogy ettől megcsömörlött.

              Ha jól emlékszem, többé már nem is akarta látni a filmet. De én annyira lelkesedtem érte, hogy a róla szóló Das Boot című könyvet is megvettem. Az is igaz, hogy nem olvastam el, és amikor 2002-ben a lakásomat eladtam, a könyv is odaveszett. Alacsony vételárat kértem a lakásomért, 3 millió 900 ezret. Ellenben kikötöttem, hogy 2013 végén kell csak elhagynom a lakást.

              A vevő rögtön albérlőket fogadott, egy nőt két gyerekkel. De velük és a volt barátjával összekülönböztem. A vitának az lett a vége, hogy ez az „úriember” úgy megrugdosott engem, hogy három jobb oldali bordám eltörött. Ki voltam ekkor már szolgáltatva minden jöttment csavargónak.

              De mindenre gyógyír volt a Das Boot, vagy másként írva: az U-Boot. Ez a magával ragadó film arról szólt, hogy egy franciaországi bázisról kiindulva egy német tengeralattjáró legénysége elsüllyesztett 3 angol teherhajót, aztán majdnem sikerült a Vigói-öbölből kiindulva átmenni a gibraltári szoroson át a La Spezia nevű olasz kikötőbe átjutnia, hogy Rommelnek segíthessen. De az angol cirkálók víziaknái arra kényszerítették, hogy feladja ezt a tervét, és a víz alá merüljön.

              A merülést nem tudták megállítani, és a hajó a tengerfenékre ült. Ott éppen 280 méter volt a vízmélység, ami gyakorlatilag már összeroppanthatta volna a tengeralattjárót. Nem is sokon múlt, amint a parancsnok megjegyezte:

               - A gondviselés tett egy lapát homokot a hajótőke alá.

              A főmérnök kiszivattyúztatta a betört vizet, és néhány emberével a sérült műszereket is megjavíttatta. Sikerült a felszínre emelkedniük, és ott a diesel-motorokat beindítani. Ezekkel hajtva visszatértek a kiindulási pontra, a La-Rochelle-ben lévő kiinduló bázisra.

              Miközben a kockázatos vállalkozásról jelentést tettek, váratlanul angol bombatámadás, géppuskatűz végzett velük és híres hajójukkal. 

               Ezek már a háború végórái voltak. Hiába volt az egyéni, emberi bátorság, az ellenfél technikai fölény olyan hatalmas volt, hogy az ellen már nem volt menedék. Tanulságos film volt.

               Csak az a furcsa, hogy a német városok lerombolásáról, amelynek annyi ártatlan polgári áldozata lett, nem készítettek filmet. Mert az viszont nagy történelmi aljasság volt. Nők, gyerekek, aggok haltak meg a romok alatt százezer számra. Azok mit vétettek a győzteseknek? Ha német volt, az mind bűnös volt! Pusztulnia kellett az utolsó szál emberig, mert Hitler Németországában éltek. Még a töltési svábokra is rásütötték ezt a bélyeget.

              Igyekeztek Németország lakosságának kiirtása mellett a németek gerincét is, talán örök időkre, megtörni. Ezért lett az új Németország társadalma gazdag, de erkölcsileg lerombolt. Ennek a gazdag, de züllött társadalomnak lettem én is az áldozata. Nem késeltek meg, de megrugdostak, a gitáromat tönkre akarták tenni, aztán ne feledjük, hogy kórházba is juttattak. És egy életre szóló súlyos fertőzést is beszereztem. Az én testemet is megtörték. És mindezt miért? Mert szükségem volt a német márkára, hogy boldoguljak Magyarországon.

 

                                                      +

 

                Amikor másodszor is visszajöttünk Frankfurtból, a Sárosi utcai lakásomon lefeküdtem Tündével. Én nem jutottam el a kielégülésig, Tünde viszont igen. Másnap délelőtt kimentem a Hermanba Tündéhez, és kértem tőle, hogy ismételjük úgy meg a dolgot, hogy nekem is jó legyen. Annyira éhes voltam a szexre! Tünde ígérte, hogy meglátogat. Azt is megkérdeztem:

 - Zolinak fog ez tetszeni?

              - Aligha – válaszolta tömören a lány. Aztán délután felhívott, hogy mégsem jön.

              Nagyon dühös lettem. Azt mondtam magamban: Ennek semmiféle erkölcsi értelemben nem lehet akadálya! Írtam a lánynak egy hosszú levelet, és megtelefonáltam neki, hogy elviszem hozzá ezt a levelet. El is vittem. Ez hiba volt, mert Tünde már valójában elhatározta, hogy eljön, és lefekszik velem. A levél miatt mégsem akart eljönni.

               Egyik este elmentem hozzá a Hermanba virággal, hogy újra elhívjam magamhoz. Azt mondta, hogy ő nem érdemli meg a virágot, mert nem akar velem lefeküdni. Hosszas rábeszélés után azt mondta:

               - Rendben van, elmegyek, de 11 órára vissza kell érnem Hermanba.

              Elmentünk hozzánk, és ott elkezdtem leszedni róla a ruhát. Ő furcsán nézett, de hagyta magát. Hasra fektettem a szőnyegre, és hátulról dugtam meg, közben kezeimmel alulról markolásztam a punciját. Nemsokára félre nyomta onnan a kezeimet, de én addig dugtam kitartóan hátulról, amíg el nem jutottam a magömlésig.

 

                                                       +

 

              Az újabb erőszakos fellépésemnek az lett a következménye, hogy fogta a szintetizátort és a két Hifi tornyot, odaállította az ajtó elé, és azt mondta:

               - Ezeket vidd haza, és nekem nincs tartozásom többé!

              De a kirakott tárgyakat nem fogadtam el:

               - Ezek mind a tieid.

               Ekkor már a szobatársai is mindannyian ott voltak, akik megelégelték a „cirkuszt”. Közösen fogalmaztak neki egy levelet, hogy hagyja abba végre a balhézást. Ettől kezdve az ilyen típusú jeleneteknek vége szakadt.

 

                                                        +

 

              Nemcsak nőkkel, de a kerékpárokkal is egyre kevesebb szerencsém volt. Berlinbe menet, Pozsonyból, egy benzinkút parkolójából felhívtam Tündét, és megkérdeztem tőle, hogyan sikerült az államvizsgája. Azt mondta, hogy jeles lett az eredmény.

              Otthon aztán megint adtam neki egy telefonkártyát, hogy hívjon fel nyáron, ha Berlinben leszek. Fel is hívott. Ezen kívül írt a Sárosi utcába egy elég hosszú levelet „Kedves Tanár Úr!” megszólítással. Ennek annyira megörültem, hogy nem fájt különösebben az a tény, hogy a közelünkben lévő jelzőtáblához lakattal ellátott, fém hurokkal odalakatolt, 3 sebességes, orosz gyártmányú biciglimet ellopták.

              Amikor már nem jártam Tündével, vettem egy piros, soksebességű kerékpárt 10000 forintért. Éjszakára közönséges anyagú fémlánccal egy fához kötöttem. Reggelre hűlt helye volt a kerékpáromnak. Azt is „elkötötték”. Az egyik láncszemét elvágták lemezollóval, a lánc nem volt keményített acélból. A szétvágott láncszem maradványait megtaláltam a fűben.

               Vettem egy fekete mintás kerékpárt is, ugyancsak 10 ezer forintért. Ezt a Dácia tetőtartóján vittem mindig Berlinig. A tetőtartóhoz fémkampós gumikötelekkel volt odaerősítve. Erre szereltem egy gitártartó faidomot. Néhány héten keresztül így jártam a vendéglátóhelyek teraszai elé zenélni.

 

                                                      +

 

              Amikor már otthon voltam, egyik este a lakásom alatti zöldségbolt acélpolcos vasrendszeréhez kötöttem a kerékpárt egy háromsoros számkombinációs hurokzárral. Ekkor jött a kerékpárokra szakosodott banda! Nekik nem okozott problémát a kombináció megfejtése. Kinyitották a hurkot, és elcsórták a kerékpárt.

             Egyszer a berlini Leopoldplatzon zenéltem, bementem ott egy Penny Marktba vásárolni. Mellette egy udvaron volt az ingyenes parkolója. Odaálltam be, de mint kiderült, alacsony volt a fémteteje. A tetőtartón lévő kerékpárom első kerekének villája nekiütközött a fémtetőnek, és a kerékvilla hátrafelé nyomódott és elgörbült, de azért még lehetett használni, ha egy kissé csáléra is állt.

              Még a kerékpárlopás előtt, amikor Szegeden voltam, meghívtam magamhoz egyik keceli barátomat. Szilárdot azért hívtam meg, hogy legyen tanúm arra, amikor a tolvajbanda el akarja vinni a tetőtartóról a biciglit. Kinn álltunk némán a sötét loggián. Jöttek is a tolvajok a kerékpárért! Mi ketten elkezdtük villanófénnyel fényképezni a teljes galerit. Az egyik tag elkiáltotta magát:

 - Fényképeznek!

              Rögtön el is takarodtak.

              Akkor autóval elindultam a kórházban fekvő édesanyámat meglátogatni. Közben jártak ott a banda tagjai újból, de igen bosszantotta őket, hogy sem kocsi, sem kerékpár.

              Amikor hazaértem a kórházi látogatásomból, találkoztam az egyik bandataggal, és úgy beszéltem hozzá, mint egy középkori főúr, akinek a királytól nyert pallosjoga van:

 - Aki el meri lopni a kerékpáromat, azt karóba húzatom!

              De úgy látszik ennek sem volt foganatja. Talán, ha máglyán való elégetést emlegettem volna, nagyobb hatást érek el. Sajnos ennek a kerékpáromnak is az lett a végzete, mint a korábbiaknak. Nem sokára úgy eltüntették, mintha sohasem lett volna. Hiszen nem lehetett rendőrt állítani mindegyik bicigli mellé. Nemsokára csak a hűlt helyét találtam, pedig ez egyszer a kerékpáromat a lakóháztól bérelt műhelybe is bezártam. Igaz, hogy csak egyetlen éjszakára.

 

                                                       +

 

              De Németországban sem volt sokkal jobb a helyzet, csak egy kissé bonyolultabb. Egyszer az Alex épületében zenéltem. Ott többek között egy fiatal férfi hallgatott figyelmesen. Amikor befejeztem, a Bahnhof  Friedrichstraßera mentem, majd hazafelé tartva, újból megtalált engem az előbb említett férfi, és ajándékba adott egy többsebességes kerékpárt.

              Ezt a járgányt az általam bérelt Antenbraker Straße-i lakás udvarán, a kertterület egyik alacsony fémkerítéséhez kötöttem egy biztonságos hurokzárral. Így az a kerékpár akkor még nem veszett el, de amikor egy év múlva nem hosszabbították meg a tartózkodási engedélyemet, a kerékpár ott maradt a lakás udvarán, és a biztonsági hurok kulcsa a lakás nagyszobájában maradt egy asztalon. A lakást ki kellett üríteni!

               Ezt a munkát Joachim Bury nevű német barátom végezte, akit csak Johnnak hívták az ismerősei, és igen megbízható, szimpatikus srác volt. Nem feltételeztem róla, hogy ő csente el, de tény, hogy a kerékpáromnak nyoma veszett.

              John elvitte a lakásból az utcazenéléshez szükséges felszerelésemet, a hátizsákomat, meg a korábban négyszáz márkáért vásárolt automata mosógépemet magához. Viszont eltűnt a minidiszk lejátszóm, meg a mobiltelefonom. A minidiszk elvesztése azért fájt jobban, mert benne volt a kíséretemhez tartozó zenei anyag.

 

                                                       +

 

              A kulcsot majd csak jóval később, 2003. január másodikán küldtem el levélben a ház tulajdonosának, Michael Kleinnek. De az eltűnt kerékpárról, minidiszkről és a mobiltelefonról senki sem értesített. Ezekről még a tulaj sem tudott semmit. Pedig lehet, hogy a Kis Mihály volt a tettes. Akkor éppen őt vette célba a gyanúm.

              1998 nyarának végén felhívtam telefonon Tündét, és meghívtam őt a Palánk fagylaltozóba. Azután elmentünk a Tisza partra sétálni. Amit én mesélni tudtam neki, az csak a szép, együtt töltött évek élményeiből táplálkozott. De hol voltak már az elmúlt szép nyarak? Bennem élénken éltek, de Tündében csak, mint a parázs a hamu alatt, olyan gyengén melegítettek. Gyakran beszélt csalódásról, amelyeket velem kapcsolatban el kellett szenvednie.

Nagyon nyugtalan voltam és magányos! Még egyszer felhívtam, és kérdeztem, hogy találkozhatunk-e újra.

 - Persze, hogyne! – mondta határozottan.

 - Elugrassz hozzánk?

 - Inkább találkozzunk valahol a városban!

 - Mikor és hol?

 - A Széchenyi téri nagyposta bejáratánál délután 2 órakor.

Kettő után egy perccel értem oda. Kaptam is érte a szemrehányást:

 - Te mindig megvárakoztatod a nőket?

 - Szerintem, ez még belefér a pontosság fogalmába.

Megint elmentünk a Palánk fagyizóba, de Tünde azt nem kért. Nagyvonalúan süteményt rendeltem neki. Magamnak a szokásosat:

 - Három csoki, egy vanília!

Ezeket akkurátusan megettük és elnyaltuk, aztán elmentünk a Kárász utcából nyíló utcácskába, ahol a német Plus helyi boltja volt. Itt Tünde bevásárolt magának, én csak statisztáltam mellette, de semmit sem vettem. Majd visszakísértem a Széchenyi téri trolibusz-megállóba, ahhoz a kocsihoz, amellyel el tudott jutni a Hermanba. Tünde a Troli végén állt, a menetiránynak háttal, felém fordulva, és búcsút integetett. Valójában ez volt a szerelmi kapcsolatunk hattyúdala. A legutolsó és végleges elválásunk.

 

                                                      +

 

              Volt még egy erőtlen és kétségbeesett kísérletem 1998 októberében. Megnéztem a megfelelő tanszék órarendjét. Ott volt az a hely, ahová Tündének előadásra kellett mennie. A jogi kar épületében. És a mikor újra találkoztunk, magamat szinte porig alázva kértem bocsánatot tel, amiért néha gonoszul és durván bántam vele. Csak annyit mondott:

 - Nekem most már be kell mennem!

 De aztán hepiend lett a vége. Tünde visszament Zoltánhoz, én meg a barátjuk maradtam. Édesapjának a halála után pedig lányommá fogadtam Tündét.

              Egyébként a Tündével létrejött kapcsolatunk előtt nem tudtam, illetve lehet, hogy csak kollégiumi pletykaszinten, hogy a lány és Zoltán együtt járnak. A fiú azt mondta nekem egyszer:

               - Hogyhogy nem tudtál erről? Erről tudnod kellett!

               - Márpedig én nem tudtam erről! Sohasem láttalak kettesben sétálni titeket.

              Ha tudtam volna erről, akkor nem vettem volna el Zoltántól Tündét. Már csak azért sem, mert Zoltán az egyik legszimpatikusabb tanítványom volt: eszes és érzékeny. A fiúnak nagy balszerencséje volt, mert azt javasolta a lánynak, hogy az én algebra gyakorlatomon vegyen részt. Így összegeztem magamban egy fontos tételt:

               - Ha nem akarod, hogy a nődet elvegyék, ne javasold neki, hogy engem válasszon gyakorlatvezetőjének!

 

                                                        +

          

              Szintén a kapcsolatunk kezdetén be akartam mutatni Tündét a volt magyar - és történelem tanáromnak, aki akkor már régen Kecelen dolgozott. Ugron Gyuláról van szó, aki midőn még általános iskolásként Császártöltésen tanított, és Ugranyecz Gyulának hívták. De erre nem került sor. Magam is csak sejtem – a lelkem mélyén -, hogy miért nem. Valószínűleg nem örült volna a látásomnak, ha nem sokkal a feleségemmel történt megismerkedése után, egy újabb nővel jelenek meg a házában.

              Mellesleg Ugron Gyula volt az, aki olyan nagyra tartotta szellemi képességeimet, mert azt ajánlotta, legyek atomfizikus. Ezt követően, nyolcadikos koromban, egyik magyar órán a feladatot kaptuk, fogalmazzuk meg írásban, milyen pályát szeretnénk választani, és miért. Én azt írtam, hogy atomfizikusként a hazámat akarom szolgálni.

              Erre ő, miután elolvasta fogalmazásom végét, amely így szólt:” Nem a magas fizetésért választom ezt a hivatást, hanem népem érdekét akarom szolgálni”. Amikor a fogalmazásom végéről felolvasta ezt a részletet, hozzátette, hogy én blöffölök. Az egész osztály kiröhögött, pedig én azt sem tudtam akkor, hogy mit jelent az a szó, hogy „blöfföl”. Őszintén gondoltam, amit leírtam.

              Amikor 1996 őszén beiratkoztam a berlini Freie Universitatre, a fizikus szakra, tulajdonképpen Ugron Gyula korábbi javaslatára tettem. A célom az volt, hogy Diplom Physiker legyek.

 

                                                       +

 

              De térjünk vissza a régmúltból a rideg 1998-as valóságba!

              Tündének a szakítás után azt mondtam, hogy csak barátja szeretnék lenni. A magánéletébe nem akarok beavatkozni. 1988 telén Tündét megvártam az újszegedi vasútállomáson, mert ő otthonról érkezve mindig itt szállt le. Ő azonban nem jött oda hozzám, pedig biztosan tudnia kellett, hogy én ülök magányosan a jobb oldalon álló Dáciában. Közömbösen felszállt a trolira a vasútállomás melletti téren. A nyomában voltam, kísértem, mint egy árnyék. Tünde ott állt a troli hátsó ablakánál, és rám nézett. Nagyon dühösnek látszott. Nem is mentem utána a Károlyiba, csak a Széchenyi térig kísértem.

              Másnap én is elmentem a kollégiumhoz, és a portásfülkénél lévő pakkjába bedobtam egy levelet, amelyben arra kértem, hogy hívjon fel. De semmivel nem adta jelét, hogy elolvasta a levelemet. A telefon néma volt egész héten. Aztán, most már türelmetlenül, személyesen is felmentem hozzá a negyedik emeleti szobájába. Éppen benn volt. Csak arra kértem őt, hogy beszélgessünk.

               - Még te kérsz tőlem bármit is? – mondta eltorzult arccal és a gyűlölet hangsúlyával.

               - Akkor nem kérek tőled többé semmit.

              És mint egy kivert kutya, leszédelegtem a negyedik emeletről. Nem hitte el, vagy el sem tudta képzelni, hogy mennyire vonzódtam még akkor is hozzá. Sokféle betegségből ki lehet gyógyulni, de a szerelemből, ha egyszer átélte az ember, a haláláig nem sikerül.

 

                             A SZERELMI HÁROMSZÖG VÉGE.

 

                                                       

 

              Azt mondja a bölcs népi mondás, hogy a baj sohasem jár egyedül. Lehet, hogy éppen csőstül jön.  1998 telén betörtek a bérelt műhelyembe, és minden gépet, fűrészt, s egyéb értékes, többnyire német minőségű eszközt elvittek. Egyetlen tárgy kerülte el a figyelmüket.

               Éppen a legértékesebbet, a még becsomagolt, szintén Berlinben vásárolt két dörzskerekű köszörűgépet hagyták meg.  A betörés hajnali három-négy körül történt, amikor a házbeliek a legmélyebb álomba merülnek.

              Az anyukám éppen nem aludt. Látta is a műhelyben felvillanó fényeket, és elszántan lement a helyiségbe. Az előtér és a műhely ajtaja is nyitva volt. A tolvaj gazembereknek már csak a hűlt helyét találta. Bátorság kellett ehhez, nem is kicsi!

              A betöréshez valamelyik lakónak a segítségét is felhasználták, mert kulcs párját egy lépcsőházitól megkaphatták.

              Szerencsére nem tudták elvinni Béla fiam kerékpárját, mert ő még időben máshová helyezte. Az eset után a lakóközösség a bejárati ajtó zárját biztonságira cserélte, hogy ehhez hasonló eset ne forduljon elő a házban.

              Tehetetlen dühömben egy proklamációt helyeztem a vasajtóra:

              „Betörő haverok! Nem végeztetek jó munkát, mert a legértékesebb szerszámot itt hagytátok. Máskor, ha jöttök, jó lesz vigyáznotok, mert lehet, hogy megpróbálunk tőrbe csalni benneteket!”

              A plakátot össze-vissza vagdosta valaki. Valószínűleg a tolvajbanda egyik tagja. De a ház lakói sem voltak elégedettek a fogalmazásommal, mert amint mondták:

               - Még azt hiszik a szomszéd tömbben lakók, hogy ebben a házban csak tolvajok laknak.

              Minden esetre többé ilyen betörés nem fordult elő a házban.

 

                                                     1999

 

              Január elején telefonon fölhívtam Tünde anyukáját, aki korábban az Allianz biztosító alkalmazottja volt. Megkérdeztem tőle, hogy a lakásra kötött kárbiztosítás érvényes-e a műhelyemre. Azt mondta, hogy sajnos, nem.

              Azon a sötét éjszakán 30 ezer forintnyi károm keletkezett. Ezt az összeget könnyen ki tudtam fizetni még korábban, mert Berlinben jól ment a muzsikálásom.

              Néhány nap múlva megint felhívtam a Tünde anyukáját, és őszintén elmondjam neki, hogy 1997 őszén mi okozta a betegségemet.

               - AIDS? – kérdezte riadtan.

               - Nem AIDS – nyugtattam meg. De még levelet is írtam, amelyben részletesen leírtam staphylococcus aureust, betegségem kórokozóját, és azt is, hogy ez nem fertőző, csak ha vér vérrel érintkezik. Lehet, hogy szegény anyuka ettől még rémültebb lett. A vér emlegetése soha nem szül jó vért.

              Tünde már a kapcsolatunk kezdete után fél évvel elmondta az aggályát, hogy én nagyon magányos vagyok és leszek. Nincsenek barátaim, így neki csak én lehettem a társasága. Mondtam neki, hogy ez nem helytálló megállapítás, igenis van néhány jó barátom. Pedig mekkorát hazudtam, nem volt, sohasem lesz olyan bizalmas barátom, akiben teljes odaadással megbízhatnék. És én ezt már gyerekkorom óta tudom.

              A szakításkor azt mondta:

               - Zoli ezerszer különb nálad!

              Pár hét múlva írtam Tündének egy levelet, amelyet a Károlyi fiókjába tettem. A levélben elpanaszoltam neki, hogy milyen kemény velem szemben. Akárhogy is számolom, végül is apja lehetnék. A kor pedig nem szégyellni való! Inkább tiszteletre méltó! Azt is írtam:

               - Még jó, hogy csak ezerszer vagyok rosszabb a Zolinál, és nem milliószor.                                        

              Egyszer a szakítás után, Berlinből jövet, váratlanul meglátogattam a lányt. Éppen ott volt nála Zoltán. Tünde azt mondta, hogy Zoltán most már nem fog elmenni. Csak akkor, ha én már eltávoztam.

              A fiú ezek után azt mondta nekem:

               - Nem vagy alkalmas arra, hogy Tündét boldoggá tedd. Sőt még a szüleit is boldogtalanná tetted.

 

                                                        +

 

              A lány édesanyjának szóló őszinte vallomásom ezt az eredményt érte el. Sejtettem én mindjárt, hogy az ellenkezőjét érem el annak, amit célul tűztem ki magamnak. Félelmet és szorongást keltettem mindenkiben, és olyan mértékben, hogy az már jóvátehetetlen. Őszinte vallomásom is csak azt bizonyította, hogy mindenért magam okolom, és nem szeretném, ha félre értenék a helyzetemet. Éppen az ellenkezője történt! De hát: Légy őszinte, beverik a fejed! Ezt a szólást kiigazítva: Azt azonban soha nem tudod, hogy ki és mikor ver kupán! Ezért nem lehetett nekem bizalmas barátom sohasem.

              A Tünde-szerelem vége után, Fellner Ferencnek, / FEFE / aki segítségemre volt egy zeneszám, az Arizona Joe megkomponálásban, szüksége lett volna egy jó szintetizátorra. Felhívtam Tünde anyukáját, hogy nem tudnák-e bizonyos időre kölcsönözni a Yamaha – szintetizátort. De, amint kiderült, már eladták.

              Újból rádöbbentem, hogy mindentől, ami tőlem származott, még az ajándékaimtól is, igen gyorsan igyekeztek megszabadulni. Mintha bélpoklos lettem volna, és minden tárgyon rajta lett volna a végzetes betegségem nyoma vagy ujjlenyomata.

 

                                                    1994

 

             Zsófia lányom március 2-án született. Ebben a háborús évben.

              Egyszer, amikor az anyukám kórházban volt, Szerbiába készültem, mert ott már hónapok óta állt a háborús „bál”. Kértem a Tündét, hogy amíg távol vagyok, vigyázzon a lakásunkra, mert nincs otthon senki.

               - Ha, nagyon muszáj, akkor igen!

              De hát ebből sem lett semmi! Szerbiába meg azért mentem, hogy elmondjam a bombázást lehetetlenné tévő elképzelésemet. Újvidékre értem, az egyik Duna-hídhoz közeli rendőrőrsre. A Dáciámat elláttam a következő felirattal: SERBIA, WE LOWE YOU! A kiutazáskor egy magyar határőr azt kérdezte:

               - Érezni akarja a háború hangulatát?

               - Igen. Azt szeretném!

              A szerb határ másik oldalán egy másik határőrnek már részletesebben elmondtam az elképzelésemet. Ezt csak részben és igen nehezen értették meg, pedig pofon egyszerű volt. Ha Noviszádnál emberi sokaság tódul a hídra, a NATO nem fogja lebombázni a hidakat. Ez egyébként be is vált, egészen addig, amíg ezt a védelmül szolgáló tömeget biztosítani tudták. Amikor a híd üresen maradt, rögtön le is bombázták.

              Volt más elképzelésem is. Azt is javasoltam, hogy nőket is kell a harcoló egységekbe vinni, és azonnal le kell állítani Koszovóban az albánok lemészárlását. Egy tolmácsnő igen tiltakozott a nők bevetése ellen, pedig jót tett volna a vérszomjas férfiak moráljának. Sőt, azt is mondta:

               - Nem igaz, hogy a bosnyákokat lemészárolják!

              Bárcsak ne lett volna igazam! Én ugyan nem voltam a szemtanúja, de „nem zörög a haraszt, ha a szél nem fújja”. Évek múlva fel is tárták a hatalmas tömegsírokat!

              Többek között olyan javaslatokkal is előálltam, hogy hajókon nőket kell küldeni az olasz kikötőkben állomásozó anyahajókhoz, hogy azokat körülvéve, békésen tiltakozzanak a szerbek lebombázása ellen.

               Bár ebben tévedtem, mert az olasz határon ezek igen nehezen juthattak volna át. Elfelejtettem, hogy létezik tengeri határ is.

              De megjósoltam Koszovó és Montenegró elvesztését, mert a korábbi Jugoszlávia területileg nagy ország volt, de a szerbek kisebbségben uralkodtak a többségben lévő nemzetiségek felett. Tito halála után a jugoszláv széthullás tragikusan és igen véresen be is következett.

               Szerbia kis országként ott maradt a Balkán központjában, nincs kijáratuk a tengerhez, és még a Macedónok is harcolnak az elszakadásukért. Igaz, hogy ebbe a szerbek még napjainkban sem nyugodtak bele.

              Legalább öt éven át az európai nemzetek szeme láttára romhalmazzá lőtték a szerbek Szarajevót, ahol korábban téli olimpiát is rendeztek. A NATO vezetői kissé megkésve küldtek légi támogatást és szárazföldi erőket, hogy a vérengzéseket megakadályozzák.

              Egyedül a magyarok nyújtott a nehéz helyzetben lévő horvátoknak tekintélyes géppisztoly-támogatást, aminek segítségével a szerbeket ki is űzték az országuk területéről. Ez még az Antall-kormány idején volt.

               Főleg a horvátországi magyar falvak lakossága volt nehéz helyzetben, mert sorra foglalták el falvaikat a szerbek. A középkori lefejezést is alkalmazták, de szerencsére sokan át tudtak menekülni a magyar határon. Nálunk már biztonságban voltak.

              Amikor elindultam, a rendőrök nemigen adtak útmutatást, de azért magamtól is hazataláltam. Így lettem leszerepelt szereplője a délszláv konfliktusnak.

 

                                                        +

 

              Egyszer, még a Tündével való szakítás előtt, azt ajánlottam Zoltánnak:

               - Lehet, hogy a Tündének mindkettőnkre szüksége van.           

              Nem úgy képzeltem, hogy szexpartnerként, hanem támogatóként.

               - Ez nem lenne szerencsés megoldás!

   Pedig én azt nem tartottam lehetetlennek, hogy hármasban és felhőtlenül jó viszonyban legyünk. Szerintem meg lehetett volna szervezni, hogy a Sárosi utcai lakásomba meghívott vendégként legalább hetente egyszer megjelenjenek egy kiadós ebédre vagy eszmecserére.

  Ezt a tervemet hosszú ideig dédelgettem magamban.

  Amikor Tünde még az enyém volt, Berlinben gyakran elvitten őt éttermek és kávéházak teraszához. Ezeknél mindig négy számot játszottam, kivéve, hogyha a közönség ráadást kért. Legtöbbször a Möhring kávéház terasza előtt, mert Tünde nagyon örült annak, ha jól kerestem.

              A párizsi kirándulásról, ahol Torcyban aludtam, írtam Tündének egy képeslapot. Azt írtam benne, hogy ide őt is szívesen elhoztam volna. De ekkor már szakított velem, és a boldog háromszög barátsága még nem alakult ki.

              Egyszer a Rathaus Neuköln U-Bahn állomáshoz közel, egyik C&A áruház bejáratával szemben zenéltem.  Velem szemközt, az áruház bejárati ajtajával szemben volt egy oszlop. Annak háttal egy szimpatikus fiatalember Hot Dogot, fagylaltot meg kávét, teát árult. Ekkor már Tünde szakítani akart velem, elmondtam az én Matthias barátomnak a bánatom. Ő szolidáris volt velem. Amikor legközelebb oda mentem játszani, megkérdezte:

 - Hogy áll a bánatod Tündével? Mit tudsz mesélni most?

 

                                                       +

 

               Egyébként rövid idő alatt rájött az ember, hol lehet a legnagyobb haszonnal koptatni a húrokat meg a hangszalagokat. A kelet – berlini Schönhauser Alleen volt egy Arkaden nevű nagy bevásárló központ. Azzal szemben havonta akár kétszer is érdemes volt kiállni. Csak úgy dőlt a pénz! Az Alexen hat ilyen hely volt, a főtéren kettő, a Zoologischen Garten állomásnál hasonlóan. Itt este fél hét és kilenc között, a Breitscheidplatzon este fél tíz és tizenegy között. Attól keletre, a Tauntzienstraß-én mozik voltak. Ezeknek a közönsége szintén bőkezű volt.

               Két érdekes és jellemző együttműködésről is be tudok számolni. Az első egy orosz együttessel való rivalizálásról szól. Abban aztán egy lengyel származású Jadwiga Stawny nevű hölgy ismerősöm nyelvi támogatásával meg tudtunk kulturáltan egyezni. Övéké a tér este tíz óráig, majd tíztől átadják nekem a terepet.

              A második egy politikai agitátorhoz kapcsolódik: Peter Radunszkynak hívták. Állítólag zavartam a politikai szédítésben. Ezért arra kért, hogy egyezzünk meg abban, mint kultúremberek, hogy amikor nála összecsődülnek a politikára éhes érdeklődők, felemeli a kezét, és én akkor leállok. Amikor majd szétszéled az érdeklődő tömeg, bátran folytathatom.

              De mint politikus később nem tudta nekem elintézni, hogy egész Berlinben játszhassak erősítők nélkül. Úgy látszik, mégsem volt valódi tekintélye és befolyása! Arra azonban ma is büszkén emlékszem, hogy tíz márkát kaptam a szünetekért.

              A szakítás után kétszer is kerestem Tündét. Egyszer a volt Irinyi kollégiumban, mert ott vizsgázott valamiből. Kint megvártam. Amikor kijött, azt mondtam „fair” akartam lenni. A vizsga előtt semmiképpen sem akartam idegesíteni. Erre barátságosan beszélgettünk pár mondatot. Másodszor az abszolutórium után mentem oda hozzá cserepes virággal. De ő ezt nem fogadta el tőlem, sőt, kiütötte a kezemből.

 - Nem kapott jó nevelést ez a lány. Úgy látszik, még tőlem sem!

 

                                              +

 

Még a kapcsolatunk elején kérdeztem tőle, hogy mikor szeretne gyereket. Azt mondta, neki nem sürgős. Azután bekövetkezett a boldog vég. Zoltántól született két gyereke: egy fiú meg egy kislány. Mivel Tündét lányommá fogadtam, gyermekei az unokáim lettek.

Minden születésnapot meg névnapot nagycsaládként ünnepeltünk meg. Ott voltak a boldog szülők, és azoknak a még boldogabb szülei, és természetesen az unokák, akiknek mindig muzsikáltam. És igen tetszett nekik a játékom. Ez volt a valódi siker, mert gyerekmosoly volt a jutalma!

A szerelmi háromszög megvalósulása után közösen mentünk színházba, moziba. Cserélgettük könyveinket. Még pénzt is adtunk egymásnak kölcsön, és természetesen mindent visszaadtunk egymásnak-kamatostól.

Tünde anyukáját is felhívtam, hogy a lánya után érdeklődjek, de nem jártam eredménnyel, pedig csak azt kérdeztem volna tőle, hogy hol dolgozik a lánya, és mi a van a gyerekekkel. Okosodnak-e? A következő hívásomra elárulta, hogy Tünde kórházban fekszik, de a betegségéről nem mondott el részleteket.

 - Jaj, Istenem, csak ne legyen komoly baja! – sóhajtottam fel igen mélyről.

Tünde bátyjánál is érdeklődtem, aki elmondta, hogy most éppen az erdőt járják a férjével és a gyerekekkel. Arra az üzenetre, hogy Tünde hívjon fel telefonon, a lány csak annyit mondott Andrásnak:

               - Vettem a kérést.

              Ez volt az őszinte aggodalmam jutalma. Tehát amiről az előzőekben írtam, álom volt csupán.

 

                                                        +

 

              Hallom, és fölháborodom azon, hogy a berlini barakk diákszállást is le akarják rombolni. A berlini polgármesteri hivatal 21 millió márkáért el akarta adni egy vállalkozónak, aki luxuslakásokat akart építeni a Studentendorf helyére. A diákfalu lakói élénken tiltakoztak a falurombolás ellen. Az érte kapott pénzen a fejesek a Berlinische Galerie-t kívánták megvenni.

               Ők, mármint a diákok, olyan szponzort kerestek, aki ki tudja fizetni a 21 milliót, hogy megmenekülhessen a műemlékfalu. Többen javasolták, hogy szégyenítsék meg a berlini elöljáróságot, és az angoloktól kérjenek rá pénzt. De hiába fordultak azok Bill Gateshez, a világ leggazdagabb emberéhez is.

               Én konkrétan azt javasoltam, hogy forduljanak a brit kormányhoz, hiszen végül is a számukra építették hajdanában. 2002-ben végleg hazatértem Berlinből. Nem tudom, hogy meg tudták-e menteni ifjúságomnak ezt az építészeti töredékét, a fiatalságom maradványát.

              Berlinben két művész- és bolhapiac volt. Az egyik Kelet-Berlinben, a Spree folyó partján, a másik Nyugat Berlinben, a Landhwehrkanal csatorna közelében. Bal felé volt a bolhapiac, jobb felé a művészpiac.

 A nyugat - berlini piac hídján csak vasárnap és ősszel, télen meg tavasszal volt kifizetődő játszani. A kelet-berlini placcnál egész évben hasznot hozott.

Aztán egy év múlva az erősítővel való játékot betiltották. Még a tiltás előtt talált rám az a bizonyos riporter, aki a cikket készítette. Szinte az utolsó órában:

                         EINER SPIELT GITARREN

 

                                               +

   

Már az Ópusztaszeri Pszichiátriai Otthonból írtam két levelet a Tündének, de egyikre sem válaszolt. Lehet, hogy meg sem kapta, de az is lehet, hogy a hozzátartozói meg sem mutatták neki. Elsikkasztották. Pedig azokban nem kértem mást, minthogy írja meg, miként megy sora, hogy van a családja. De azt is megjegyeztem a másodikban, hogy nem fogok belehalni, ha nem válaszol.

Egészen váratlanul, maga Tünde írt nekem egy levelet, és ebben „Tisztelt Tanár Úrnak!” szólított. De ez olyannyira nem fájt, hogy jobban kihozott a sodromból az a hír, hogy ellopták orosz gyártmányú kerékpáromat a Sárosi utcából. A hurok anyaga nem volt kemény acél, így azt el tudták vágni.

Nekem 1977-ben született Ibolyától, a feleségemtől, egy Béla nevű fiúgyermekem, aki a nevét édesapámtól örökölte. 1994-ben Mária Margittól egy kislányom, aki Zsófia Mariann nevet kapta. Béla fiamnak, aki 2015. november 7-én lesz 38 éves, született egy lánya, Anna. Ő most lesz 11 éves. De született egy kisfia is, Balázs: most hat éves. Panka már az ötödik osztályba jár, Balázs pedig rövidesen az általános iskolát kezdi.

A három vérszerinti gyerekeim közül a nagylány most 21 éves, és az orvostudományi egyetemen befejezte a harmadik évet. Szó volt arról, hogy Berlinben folytatja. De ki bírja azt anyagiakkal? Az apja már nem penget többé.

              Az a jóvátétel megadatott, hogy Tünde láthatta, milyen leánya születhetett volna tőlem. Ő is találkozott Mária Margittól született lányommal, aki feltűnően elbájoló és okos volt. Olyan gyorsan tájékozódott Szegeden, hogy amikor egyik sarkon befordultunk, mindig jelezte, hogy hová tartunk:

               - Most megyünk a szegedi mamához.

              Pedig még csak hároméves sem volt.

 

                                                        +

 

    Más volt a mi kapcsolatunk, mint Mikszáth Kálmánnak Mauks Ilonával. Ők titkon összeházasodtak, de aztán az állandó nélkülözés miatt elváltak. Majd amikor Mikszáth befutott író lett, új feleségként a régit kérte meg becsületből. A meggazdagodott írónak a vonzalma még évek múltán sem gyengült a már öregedő felesége iránt.

    Tündével ez elképzelhetetlen volt. Egyszer, amikor még együtt jártunk, az otthonomban lévő szekrény tetejéről az Ibanez gitárom fejjel előre a padlóra zuhant, és eltörött a feje. Nekem otthon voltak Super Bond ragasztóim. A törésfelületeket jó bekentem ragasztóval, és a Tündével együtt 20 percig tartottuk összeszorítva a fej darabjait. Jól megfogta a ragasztás. Még tizenhárom évet kibírt.

              Aztán az Ópusztaszeri Pszichiátriai Otthonban volt tárolva a gitár, és valakik újra eltörték a régi ragasztás mentén a gitár fejét. Két közeli boltban vásárolt és olcsó szuperragasztóval akartam meggyógyítani, de ezt a baleset okozói nem fogadták el, hanem ötezer forintért asztalossal elvégeztették a munkát. Az ötezer forintot állták, de új húrkészletet vettek rá 900 forintért, és annak az árát bevasalták rajtam. De a régi húrokat már nem pótolhatta senki, annak ellenére, hogy sokkal többet értek, mint az újak.

    A volt feleségem, Ibolya, vett egy Peavy típusú, de Kínában gyártott elektroakusztikus gitárt 34 ezer 500 forintért. Ezt mindjárt javíttatni kellett, mert némelyik húrt lenyomva, a többiek csörögni kezdtek. De ezzel az új gitárral és az otthonban igen nehéz helyet találni a gyakorláshoz.

Mostanában szó van arról, hogy majd eljövök onnan, és beköltözöm Szegedre az egyik idősek otthonába. Onnan elmehetek majd a város szabad tereire, ahol tudok gyakorolni. Vagy esetleg az otthon valamelyik szobájában edzem magam. De ez most úgy tűnik, hogy a jövő zenéje. Egyre halkabb zenéje.

Lehet, hogy megpróbálkozhatnék a Freie Universtétre újból beiratkozni, mert az utcai muzsikálást munkának tekinthetem. Önálló foglalkozásnak. És mint uniós állampolgár végezhetnék Németországban. Talán engedélyt is kapnék CD-k készítésére és erősítő használatára. Így lenne miből megélnem Berlinben!

Tudom, hogy „álom, álom, édes álom” mindez. De álmodozni még öregen is szabad.

  Ibolya még ma is kitart mellettem. Például együtt lottózunk, és légvárakat építünk a közös jövőnk ingatag talajára, és a nyereményre, alapozva. Ki mennyit kapna a százmilliókból? Minden rokonunk és rászoruló ismerősünk autót és lakást. Zsolt nevű ópusztaszeri szobatársam is kapna belőle, mert az ő tévéjén jönne a jó hír. Zsolt barátnője, Zsuzsa is kapna valamennyit, mert az ő mobilján kétszer is felhívtam már Tündét.

  Jelen pillanatban 1 milliárd 330 millión osztozkodunk. Mivel az én pénzemmel játszunk, Ibolya csak 30 milliót kapna. Zsolt, a szobatársam és sorstársam 20 milliót. A többi csak az enyém lenne.

              Önöknek elárulhatom, kedves olvasóim, de ez maradjon a közöttünk, hogy a megmaradt pénzemet mind a törvényes unokáimnak szánom. Több mint egy milliárdot! Fortuna, szerencse istenasszonya, most segíts rajtam és rajtuk!

 

                                                      2001

 

              2001. április 11-én édesanyám, aki Szegeden az Acél utcai öregek otthonában lakott, meghalt. Lakásom éppen akkor az Altenbraker Straße nevű utcában volt. Közelében egy komor temető. Április 8-án mentem be hozzá, akkor láttam az életben utoljára. A rövid látogatás után elmentem Mária Margittal a lakásomra dugni egyet.

              Április 9-én felmentem Pestre a szabadalmi ügyvivőhöz. A Nyugati pályaudvaron várakoztam, amikor Ibolya telefonált, hogy anyukám nagyon rosszul van, valószínűleg meg fog halni. Április 11-én este bementem a szegedi I. szám klinika intenzív osztályára. Teljesen lehunyt szemekkel feküdt. Még élt, megsimogattam a combjait, és nem tudtam sírni. Aztán elmentem a lakásomra, amelynek a nagyszobájában Béla fiam lakott a barátnőjével. Én a szomszédos szobában aludtam. Reggel a fiamék szobájában csörgött a telefon. Béla vette fel, és mondta:

              - Az anyukád reggel hat órakor meghalt. Előbb beállt a szívhalál, kicsivel később az agyhalál.

              Intézkedni kellett a temetéséről. Koporsós temetésre nem volt pénzem, így a hamvasztás mellett döntöttem. Lehetett volna úgyis végrehajtani a temetést, hogy az önkormányzat állja a költségeket, de ezt méltatlannak tartottam. A hamvasztás 100 ezer forintba került.

               A szegedi nagytemetőben járva, ahová el akartam helyezni egy falmélyedésbe az urnáját. Az a szerencsétlenség ért, hogy elvesztettem keresgélés közben. Nem volt mellettem sem a feleségem, sem a lányom anyja, sem a fiam. Az urnára nem volt ráírva a név. Így reménytelen rátalálni. Ha tisztességes ember leli meg, az sem tudja, kinek adja vissza. 

 

                                               2002 - 2003

 

              Németországban nem hosszabbították meg a tartózkodási engedélyemet. 2003. január másodikán hazajöttem Berlinből.

              2002 őszén eladtam a Sárosi utcai lakásomat. 2003 áprilisában eljöttem abból. 2003 végéig maradhattam volna, de az albérlő, B. Ida agresszív magatartása miatt 2003 áprilisában kiköltöztem onnan. A lakás megvásárlója, F. Andrea 130 ezer forintot fizetett nekem, amelyből, legalábbis szerinte, albérletben 2003 végéig lehet lakni és megélni.

               2003 áprilisában a pszichiátriai klinikára kerültem, hol G. Gabriella kezelt. Egy hónap után azt mondta, hogy hazaenged. Mondtam neki, hogy se házam, se hazám, nem tudok hova menni. Erre a doktornő 2 hónapig ott tartott, majd elküldött a szegedi Pulcz utcai rehabilitációs intézetbe. Ott R. Erika doktornő kezelt, és mivel skizofrénnek talált, írtak egy javaslatot a leszázalékoltatásomra. Ezt a megfelelő intézet jóváhagyta, és 2003 elejétől visszamenőleg 67%-ban leszázalékoltak, és rokkantnyugdíjat kaptam.

              2003 júniusának elején egy este a Sárosi utcai lakásban nem tudtam elaludni. Fogtam az Ibanez gitárt, és lementem, majd a Diófa vendéglő és a Csongrádi sugárút közti részen elkezdtem gitározni és énekelni. Először északról dél felé jött egy autó. Megálltak mellettem. A sofőr kiszállt, és azt mondta, szeretné, ha gitározni tanítanám.  Mondtam, hogy lehet róla szó. De magamban megfogadtam, hogy az Ibanez gitárt nem fogom elvinni a növendékemhez, mert még elvennék tőlem. De ezek többet nem is jelentkeztek.

              Negyedóra múlva egy másik autó jött, és bekanyarodott az épület utcafrontjával szemközt lévő parkolóba. Odajöttek ketten hozzám, egyik Nagy Péternek, a másik Nagy Tamásnak mutatkozott be. Nagy Péter kérte, hogy játsszam el a Beatles-számot.  Nagyon tetszett neki. Aztán megkérdezte, hol lakom. Mondtam, hogy itt a nagy panelházban, de onnan legkésőbb 2003 végéig ki kell költöznöm. Nagy Péter azt mondta, hogy 1 millió 200 ezer forintért tud egy eladó lakást. Elkérték a telefonszámomat, és megígérték, hogy holnap felhívnak. Másnap ugyan nem, de két nap múlva felhívtak.

              Ők jöttek a kocsijukkal, én meg mentem a Dáciával megnézni az eladó lakást. A Remény utca és az Alkony utca sarkán volt. A Remény utca felől lehetett bemenni. És amikor odamentem a Dáciával, leparkoltam a szobaablakok alatt. Az ablaküvegen kopogtam, hogy itt vagyok. Erre beengedtek a Remény utcai bejáraton.

              A lakás egy nőé volt, akit Murvai Dóra néven mutattak be. Kérdeztem, hogy miért ilyen olcsó a lakás. Dóra azt mondta, hogy apja, aki Győrben lakik, vesz neki egy tanyát, ezért ezt a lakást sürgősen el kell adnia.

              Ötvenezer forint foglalót kért. Én is kértem, hogy mutassa meg az igazolványát. Azt mondta, hogy nem tudja megmutatni, mert a farmerje zsebében volt, amikor azt kimosta, tönkrement.

               Mondtam, hogy sürgősen kérjen egy új igazolványt, és a földhivatalnál kérje ki a lakás tulajdonlapját. Kiderült, hogy nem saját tulajdonú lakás, hanem csak tanácsi bérlakás. Erre vissza akartam kérni a foglalót, de a nő nem adta vissza.

              Azt mondta, hogy számára nem világos a bér- és a saját tulajdonú lakás közötti különbség. Ez hazugság volt. Tudta ő a különbséget nagyon jól. Egyszer, amint hozzájuk mentem, nyitva volt az ablak. Dórát hívták mobilon. Így kezdte:

               - Szia, Edit vagyok…

               Amikor beléptem, megkérdeztem:

 - Most akkor Dóra vagy Edit?

              - Mind a kettőt használom. Edit a második keresztnevem.

               Egy másik alkalommal mondta, hogy nagyon bír engem, és úgy látja, hogy ez kölcsönös. Később a bírósági eljárás folyamán kiderült, hogy Csáky Editnek hívják, Nagy Péter igazi neve meg Búza Zoltán, Nagy Tamás pedig Búza János. A Nagyok tehát Búzák.

              Nagy Péternek elmondtam, hogy van egy telkem Újszegeden. Rögtön azt kérte, hogy mutassam meg neki. Ki is vittem őt a Dáciámmal a telekre, a Vívó közbe. A baloldali szomszéd, Rózsa Zoltán felesége látott minket. Ő nagyon félt a romáktól, és sikoltozni kezdett. Nagy Péter azt mondta:

               - Most biztos, hogy halálfélelem van benne.                       

               Én is hangosan elkiáltottam magam:

 - Ezek bántották az anyámat!

 

                                                         +

 

              Aztán körbevezettem Búza Nagy Pétert a telken. Elmondtam, hogy pincés házat akarok oda építeni, a pince lenne a zenekar próbahelye. Egyébként Nagy Péter kétszer is kérte, hogy anyagilag segítsek neki, mert az anyjához akar költözni, a lakás pedig felújításra szorul.

               Először adtam neki százezret, másodszor nyolcvanezret. Azt mondta, hogy vissza fogja adni. Valójában esze ágában sem volt. Öccsének, Búza Nagy Tamásnak is adtam négyezret. Nagy Tamás, alias Búza János, azt akarta, hogy adjam oda neki a Dáciát, kerül vele egyet. Erre nem voltam hajlandó. Valószínűleg roncs lett volna belőle, vagy vissza sem hozza. A négyezer forintot sem adta meg. 234 ezer forintom maradt náluk.

              Egyszer Nagy Péterrel elmentünk Balástya irányában. Jobb oldalon volt egy nagyon jó halászcsárda. Nagy Péter meghívott engem egy halászlére. Borzasztó finom volt. Aztán elbeszélgettünk sok mindenről. Többek között a maffiáról.

               - Te jó lennél maffiafőnöknek – mondta nekem.

 Ezután sokszor furikáztunk az éjszakában Szegeden. Közben elmondta, hogy mióta a körükben vagyok, Dóri húzódozik attól, hogy Péter lefektesse.  Egyszer, állítólag, öngyilkos is akart lenni. Bevitték a kettes kórházba. Vitt neki virágot. Megköszönte ugyan, de hűvösen.

Nagy Péter azt is mondta, hogy ismer egy Szamosi Attila nevű férfit, aki a Sony cég tehetségkutató menedzsere. El is vitt hozzá, és eljátszottam neki Simon Garfunkeltől a Condor Pasát. Szamosi azt mondta, hogy a gitárjátékom nem az igazi, de az énekhangomra lehetne karriert építeni.

 Befejezésül azt mondta, hogy meg kell beszélnie a dolgot az ügyvédjével.

 Nagy Péter sokszor mondta nekem, hogy éppen mit üzent a barátja. Egyszer maga Szamosi hívott fel, hogy miattam jön Bécsből haza. Találkozunk a kiskunfélegyházi szálloda halljában. Mondjam meg a recepciósnak, hogy küldje le őt. A recepciós azonban semmiféle Szamosi Attiláról nem tudott. Jól átvertek megint!

 

                                                +

 

Előtte odamentem a Diófa vendéglőhöz, ahol B. Ida dolgozott. Tett-vett még a Vidámpark büféjében is.

Mondtam neki, hogy most már van esély arra, hogy elköltözzem a Sárosi utcai lakásból, mert a Sony lehet, hogy lemezszerződést ajánl nekem. Ezt nem hitte el, de én azt mondtam:

               - Ó, Iduska, hogy lehet ennyire kicsinyes!

              Erre nem szólt semmit, de másnap, amikor találkoztunk a lakásban, azt mondta:

  - Maga velem így nem beszél! Nem beszél!

              Idának volt egy barátja, akivel szakított, de jóban maradtak. Azon kívül volt egy aktuális barátja. Egyszer az új barát szülei partit rendeztek a lakásban a fiuk névnapján. Nekem is hoztak süteményt.

              Egyik reggel, mikor Ida és az új barát éppen dugtak, Ida kiabált az élvezettől. Utána mindjárt mobilon hívtam V. Ferenc barátomat, és fennhangon mondtam, hogy Ida elkezdett engem fenyegetni. Vagy tíz percig beszéltünk erről a témáról. A új barát jól megjegyezte ezt. Korábban az előzővel, aki autószerelő volt, jó viszonyba kerültünk, és amikor hallotta, hogyan beszél velem a nő, szakított vele. Ettől Ida veszett dühös lett rám.

 

                                                       +

 

    Egyszer felvittem Nagy Pétert. Bejött, én bekopogtam Idához, és el akartam mondani a véleményemet a viselt dolgairól. Benyitottam a szobájába, de ő be akarta csukni az ajtót, én odatettem a lábamat, így nem tudta. Elmondtam neki, amit akartam. Amikor Pétert kikísértem, megint felmentem a lakásomba.

    De véletlenül megláttam B. Ida édesapját, és igen rosszat sejtettem. Kiszaladtam a lakásból, de nem gyújtottam meg a lépcsőházi villanyt. Sötétben mentem a lépcsőn lefelé, amelyik az utcára vezetett. A félemelet közepén valaki elkapta a kezemet, közben ütlegelt és rugdosott, majd bevonszolt a kerékpártároló előtti területre. Ott a kőpadlóra lökött, és az oldalamat kezdte rugdosni.

    Rövid idő múlva két személy bejött, felkapcsolták a villanyt, és akkor derült ki, hogy a verőlegényem nem más, mint az Ida új vőlegénye. Erre kimentem az utcára. Ott sorakozott az Ida apja, az új barátja, ennek az anyja, Ida régi barátja.

    Ida ott kinn elkezdett ütlegelni meg fenékbe rugdosni. Közben azt hajtogatta:

               - Vigyázz arra, hogy máskor kiket viszel fel a lakásba!

 

                                                          +

 

              Ida barátja mindent elvitt a nő szobájából, amilye csak ott volt. Többek között a drága számítógépet. A megverésem estéjén akartam elmenni Kiskunfélegyházára, hogy Szamosi Attilával találkozzak. Ida régi barátja kérdezte tőlem:

               - Nem félsz egyedül fölmenni a lakásba? Ha igen, akkor fölkísérlek és megvédelek.

               - Nem félek. Nyugodtan fölmegyek egyedül.

    El lehet képzelni, milyen állapotban indultam Kiskunfélegyházára! Az oldalam úgy fájt, hogy ordítani tudtam volna. Aztán a pofára esés után a lelkiállapotom is padlót fogott. Hát én ilyen mélyre süllyedtem? Minden hülye gazember átver és megrugdos?

    Kiskunfélegyházán az autómat a benzinkútnál hagytam. Aztán elmentem egy rendelőintézetbe, hogy a bordáim állapotáról felvételt készíttessek. Az ottani orvos gyalázatosan fogadott. Nem volt hajlandó megröntgeneztetni. Csak lefektetett egy tolóágyra, és, gyorsan végighúzta a kezét az oldalaimon, aztán a gitárommal együtt, mert az mindig kéznél volt, kilökött a váróteremből.

    Elindultam haza a kocsimmal Szegedre. A falemezgyártól pár kilométerre elfogyott a benzinem. V. Ferencet hívtam fel, és kértem, hogy vigyenek el a benzinkúthoz. Az autót az E5-ös út jobb oldalára állítottam. Mögé kiraktam a vadi új elakadásjelző háromszöget.

    Az autóba betöltöttem a benzint, és elhajtottam a Pufiékkal együtt. A háromszöget „természetesen” ott felejtettem az út szélén. Egymást előzgetve beértünk Szegedre. Én előbb, mint ők.

    Augusztus közepén Nagy Péter meghívott hozzájuk. Mondta, hogy egy nagy művész, Megyesi M. János, is ott lesz, aki kiváló szólógitáros volt. Reggel utánfutóval Dorozsmára mentem Mária Margithoz. A belvárosi temetőnél jobbra fordulva bementem a temetőbe. Föl akartam keresni Hahn András, volt kollégám, sírját. Nem találtam meg, még a temető-felügyelőség útmutatása alapján sem. A Daciához visszatérve vettem észre, hogy eltűnt a kulcsom.

 

                                               +    

 

    Kiszédelegtem a temetőből, és ráültem az utánfutó sárvédőjére, és onnan telefonáltam D. Gáborhoz, aki ügyesen ki tudta nyitni az ajtókat, főleg a keleti gyártmányúakat. De az enyémmel ő sem boldogult.

    Tovább üldögéltem az utánfutó sárvédőjén, és elbóbiskoltam. Arra ébredtem fel, hogy a villamossíntől három lépésre fekszem. A fejemet bevertem az aszfaltba, felettem rendőrök és mentősök diskuráltak.

    A rendőrök elszállították az utánfutót meg az autót Mária Margit udvarába. Később a szállítást ki kellett fizetni, de szerencsére Mária Margit megtalálta a kocsi másik kulcsát. A mentősök az I. számú belgyógyászati klinikára szállítottak négy napra. Ott meglátogatott engem Murvai Dóra, Nagy Péter és Horváth – Csikó László. A harmadikon kiszöktem, hogy Dóritól megkapjam a lakást bérbe, az 1 egész 2 tized millió lefizetése nélkül. A vállalkozásom befuccsolt.

A következő napon átvittek az új klinika pszichiátriai osztályára. Egy hónapig feküdtem ott. Már az első napokban meglátogattak a következő személyek: Murvai Dóri, Nagy Péter és Búza Terézia. Igen fontos személy lehettem a számukra. Először egy zenei szerződést mutattak. Azt hiszem arról szólt, hogy felléphetek Paul McCurtney műsorának bevezetéseként, mint egyszemélyes „előzenekar”, a művész 2003. szeptember 15.-ei budapesti koncertjén. Én nem hittem ebben, de minden mindegy alapon aláírtam.

Utána előhúztak egy másik papírt, amelynek az egyik fele teljesen üres volt, a második oldalán egy 9-es pont: Az itt nem szabályozott kérdésekben a Polgári Törvénykönyv rendelkezései mérvadóak. 10-es pont: Ez a szerződés készült hét példányban. Utána négy vonal volt rajzolva. Egy az én aláírásomnak, egy a szerződő felemnek, egy-egy a két tanúnak. Még egy ötödik vonal is volt, bizonyára az ügyvédnek.

Búza Terézia azt mondta, hogy ez a Sony lemezszerződés érvényessége miatt szükséges. Én ostoba módon aláírtam a nevemet az első vonalra. Azt is odaírtam, hogy nekem ebből a szerződésből három példány kell. Az aláírásom előtt volt közöttük egy parázs vita, hangoskodással, hogy miért kell nekem ezt aláírni. Rájuk is szóltak a nővérek, hogy hagyják abba a kiabálást, és távozzanak. Így is lett, és az aláírásommal elégedetten távoztak. Mellesleg csak Búza Terézia beszélt, és győzködött engem. Murvai Dóri és Nagy Péter egy szót sem szóltak, kivéve az érkezést meg a távozást.

 

                                              +

 

Alighogy elmentek, talán egy óra múlva, rájöttem a szörnyű valóságra. Én most a telkemet adtam el ebből a társaságból valakinek. Fölhívtam mobilommal a volt feleségemet, Ibolyát. A rendőrségen dolgozott. A lehető leghamarabb bement a földhivatalba. Annak a főnöknője jó ismerőse volt. Azonnal, soron kívül, előkeresték az ingatlanra vonatkozó adatokat. Ott megtalálták az általam aláírt papírt, kitöltve. Az állt benne, hogy én 3 és fél millió forintért eladtam Dudás Dávid Lajosnak, és már kérték a telek Dudás Dávid javára történő átírását.

A rendőrségi vizsgálatot egy B. Krisztina nevű nyomozó vezette. Ibolya szerzett egy ügyvédet, E. Attilát, hogy pereljük be őket, és érvénytelenítsük a szerződést. 2003 szeptemberében szembesítettek Dudás Dáviddal, ami eredménytelenül végződött. Korábban B. Krisztina mutatott nekem egy fényképgyűjteményt. Azt kérdezte, hogy kit ismerek fel rajta. Egy idősebb nőt és egy fiatal férfit ismertem fel.

A nő neve Búza Terézia volt. Ekkor tudtam meg a valódi nevét: Kovács Károlynénak hívták. Kiderült az is, hogy Dudás Dávidot is jól ismerik a rendőrségen. De az eredménytelen szembesítés után a csalással megszerzett szerződést vissza akarták adni a csalónak. Mehetett volna a földhivatalba vele.

          Erre a Csongrád megyei ügyészség, amely már régóta figyelt egy ingatlancsaló társaságot, amelynek Dudás Dávid is tagja volt, azt mondta:

 - Nem! Tessék ezt az ügyet is a csaló társaság ügyeihez csatolni!

 Pár héttel a szembesítés után a vezető ügyész küldött nekem egy levelet, amelyben azt írta, hogy a sérelmemre elkövetett tett ügyében vádat emelt Dudás Dávid ellen.

 

                                                +

 

E. Attila ügyvéd fél millió forintért vállalta a képviseletemet. Az ügy nagyon elhúzódott. Hosszú évekig, de a telek a nevemen maradt. Kénytelen voltam a gyomirtást minden tavasszal és nyáron kétszer elvégezni. Ekkor jöttem rá valójában, hogy mennyivel jövedelmezőbb egy ügyvédi praxis, mint egyetemi tanárnak lenni, és fizikát - matematikát tanítani. Pedig hogy lenéztük a jogászokat! De azért még ma is azt állítom, hogy joggal. Mert milyen ember az, aki mások bajából profitál, és szemérmetlenül elvállalja minden gazember védelmét is?

Korábban az anyukám művelte ezt a telket. Hagymát duggatott, krumplit vetett, földiepret gondozott. Gyümölcsfákat ültetett, fenyőfákat, még egy diófát is. Hosszú távra tervezett, szegény.

Anyukám dolgozott a telekszomszédom, S. Béla és feleségének a házában is, takarítást végzett. Évek során 400 ezer forintot spórolt össze ezzel.

Amikor az egykori Jugoszláviában a háború kirobbant, rengeteg menekült érkezett Németországba. Három-négy hónapig semmit sem tudtam az utcai zenéléssel keresni. Kénytelenek voltunk a szobadíjat és a megélhetésünket fizetni. Anyukám négyszázezer forintját erre használtuk fel.

 

                                              +

 

Egyébként a pszichiátriai klinika után elküldtek a szegedi Pulcz utcai rehabilitációs intézetbe. Két hónapig voltam ott. R. Erika doktornő az én rokkanttá nyilvánításomat javasolta a megfelelő intézetnek skizofrénia miatt. Le is százalékoltak 2003. január elsejétől visszamenőleg. Az orvosok nem beszámíthatónak nyilvánítottak engem. Ez volt a legnagyobb szerencse telekügyben. A Pulcz utcai tartózkodás utolsó napjaiban találtam egy aránylag olcsó bérlakást a Boldogasszony sugárúton, az egyik sarokházban. Egy évig laktam ott.

 

                                      2003 – 2005

 

Egy év után Erika doktornő újra visszavett 2 hónapra a Pulcz utcába. Dr. Pető Zoltán docens vizsgált meg, és ő mondta, hogy náluk a helyem. Az utolsó napokban találtam egy olcsó albérletet. 17 ezer forint/ hó, és rezsit nem kellett fizetnem. Dr. Erika már korábban javasolta nekem, hogy jelentkezzek az ópusztaszeri Pszichiátriai Otthonba.

Ott lehet dolgozni is, amiért a rokkantnyugdíjamon felül, amelyből természetes ki kellett fizetnem az otthoni ellátásomat, plusz pénzt is kereshetek. A legutolsó albérletben két hónapig voltam. 2004. október 29-étől december 28-áig.

          Előtte még felkerestek az ópusztaszeri otthon munkatársai, és feltérképezték az anyagi helyzetemet. Azt a jómódot, amiben dúskáltam, megfelelőnek találták. Sorba kellett állni az otthonba kerülésért. Akinek elég tőkéje volt, megelőzhette a többieket, a csórókat.

December vége felé megjött a levél, a postaládámba, hogy ha el akarom foglalni a helyem az ópusztaszeri otthonban, akkor 2005. január 8-ig költözzem ki. Az elhagyott, utolsó albérlet, nagyon rossz volt, mert egy öreg bácsi lakott benne, és az ágyban mindig dohányzott. Ha tűz támad, komoly tragédia keletkezhetett volna belőle.

Ibolya sürgette a kiköltözést Ópusztaszerre. Lajos Tibor igazgató is azt írta, hogy az első válaszlevelem alapján úgy véli, hogy nem költözöm ki hozzájuk. Rosszul vélte, mert akár akartam, akár nem, 2004. december 24-én délelőtt 10 órára kivittek ruhástól, egyéb tárgyakkal együtt. Ott egy kétágyas szobába kerültem.

 

                                              +

 

A szobatársam lopott, mint a szarka. Pénzt is, tusfürdőket, WC-papírt, zoknikat. Állandóan pénzt kunyerált. Azokat általában visszafizette, de aztán újra kölcsönkérte. Úgy működtem számára, mint egy bank. Kár, hogy százalékot nem számítottam föl a kölcsönök fejében mindjárt az elején. Hadd működjön a kapitalizmus egy nyomortanyán is!

Közben a fiam, Béla, készített egy jól zárható, biztonságos szekrényt a számomra, ahol tárolhattam az értékeimet. Egy évvel a beköltözés után vettem 990 forintért egy mobiltelefont. Ezzel egy időben elkezdtem dolgozni. Csak nyolcezer forintot kerestem az első hónapokban, csak később emelkedett 23 ezerre. Végül, négy év után, bekerültem a Védett Műhely nevű non profit kft-be, ahol 45-46 ezer forintot kaptam. Egyéves szerződést kötöttek velem.

 Az év elteltével nem hosszabbították meg a szerződésemet, mert állítólag olyan kormányrendelet született, hogy 55 éves kor felett nem dolgozhat senki az Európai Unió által támogatott non profit kft-ben. Mitől volt a Védett Műhely védett? Talán csak nem a „magas” keresettől?

De azért megkérdezték, hogy akarom-e folytatni a munkát a munka-rehabilitációs foglalkoztatás keretében. Hogyan tudnak egyesek ilyen szavakat kitalálni? Munka-rehabilitációs foglalkoztatás! Mondták volna, hogy gyógyító munka! Ez tulajdonképpen nem volt más, mint elkendőzése a lényegnek: Addig dolgozz, amíg meg nem döglesz!

Ismét „komoly” pénzt kerestem: 21-22 ezer forintot havonta! Ezt a munkát két évig végeztem. Egyszer a munkahelyem helyett, februárban elmentem a közeli erdőbe. Leültem egy fa alá. Hátamat a törzsének döntöttem, és azt vártam, hogy a következő éjjel kihűljek és megfagyjak. Sokszor olvastam már, hogy ez a legkevésbé fájdalmas halálnem. Ez volt az egyetlen öngyilkossági kísérletem.

Szerencsémre vagy balszerencsére, nálam volt a mobilom. Amikor az ebédre nem jelentkeztem, elkezdtek keresni. K. Andrea felhívott, és melegen érdeklődött, hogy hol vagyok. Mondtam, hogy élet és halál között. Úgy látszik, még ekkor sem hagyott el a humorom. Pedig igencsak este volt, amikor megtaláltak. Az egyik ismerőse eljött értem, és visszavitt az intézetbe. Onnan K. Andi és P. Éva betegszállítóval Szegedre, a kórházba. Két hónapig voltam ott, majd visszahoztak Ópusztaszerre. Egy hónapig feküdtem, majd utána újra visszamentem a „gyógyító munkára”. Egyik péntek délután ellenőrzés jött az a munkahelyemre. Fontos lett volna, hogy ott legyek, mert délután három helyett négyig kellett volna dolgoznom.

               Délben az ebédlő ajtajánál ülve vártam, hogy beeresszenek. Aztán elkérték a széket, és állva kellett strázsálnom. Egyszer csak összeestem, és a fejem baloldalát beütöttem a kőpadlóba. A fülem is megsérült. Elvittek, csak isten tudja, hogy hányadszor, valamelyik kórházba vagy klinikára. Ott megállapították, hogy egy centiméter átmérőjű területen agyvérzésem keletkezett. Ez lett a büntetésem azért, mert udvariasan átadtam a székemet.

              Bár a lábamat sem igen tudtam mozgatni, de nem volt combnyaktörésem. Az agyvérzésem pedig fel fog szívódni. Sőt, még idővel a jobb lábamat is tudom majd használni. Minden rosszban van valami jó! Fő az optimizmus! Bár a fülemmel melléfogtak, mert, bár tizenhárom öltéssel összevarrták, csak nem akart meggyógyulni. Mit csinál ilyenkor egy praktikus orvos? Levágja a páciens füléből a makacs darabot. Az én fülemmel is ez történt. Még jó, hogy a farkamnak nem esett baja.

              Ezután már nem mehettem vissza újra dolgozni, mert betöltöttem a 62. évemet.

                                                         +

 

              2014. december 3-án, egyik utolsó tárgyaláson az elcsalt telekről jogerős ítélet született. Több mint tíz év után visszakaptam a telkemet. Azóta megszűnt a bipoláris hangulatzavarom. Közben a fiam, Béla, pert indított ellenem, hogy korlátozott gondnokság alá helyezzenek. A fiam nem lehetett a gondnokom, csak a volt feleségem, Ibolya jöhetett szóba. De ettől féltem, mert ő túlságosan hatalmaskodva viselkedett velem szemben.

              Ezért a gyámhivatal egy hivatásos gondnok, B. Dóra felügyelete alá helyezett. 2015 januárjában eladtuk a telket nyolc millió forintért. Az eladást B. Dóra végezte. Ebből a két gyerekemnek közel kettő-kettő millió forint jutott. Nekem 2 és fél milliót tettek félre, hogy lehetővé tegyék a szegedi szociális otthonba való beköltözésemet. Ha egyáltalán lesz belőle valami! Egy millió 700 ezret pedig félretettek arra, hogy gondnokom minden hónapban kifizethesse Zsófia Mariann anyjának a tízezer forintos gyermektartást. Számomra 15 ezer forintnyi költőpénzt és 5700 forint kötelező zsebpénzt.

 

                                                       +

 

              Sohasem gondoltam volna, hogy idősebb koromban ennyire felértékelődnek a gyerekeim és az unokáim. Én, aki sohasem akartam, hogy megszülessenek! Sőt még azt is mondtam, hogy azért nem kellenek, mert az én fajtámat nem érdemes szaporítani. Micsoda meggondolatlan duma volt!

              Mostanában már másról sem morfondírozok, mint az ő jövőjükről. Béla fiamnak nemcsak felesége van, de két okos gyereke is. Igaz, hogy jobbára Pesten élnek, és még személyesen nem találkoztam velük, de biztosan aranyosak. Majd kérek róluk egy fényképet.

              Zsófia, a szegedi unokám, 1994. március 2-án született. Jövőre 22 éves lesz, és rövidesen befejezi az orvosi egyetemet. Már van egy barátja Békéscsabán. Nagy kár, hogy nem tudok a közelében lenni. Mindig megkaphatná a költőpénzemet.

               Mert mire költsem? A szeszesitalt sohasem szerettem. A könyveket is hanyagolom mostanában. Kórházról kórházra járva, vagy az ópusztaszeri „otthonba” zárva, nemigen van kedvem az olvasásra. Inkább az életrajzomat fogalmazom, az emlékeimet gyűjtöm össze. Tanulságul a gyerekeimnek meg az unokáimnak. Abból az emberfajtából származom, amelyikre azt mondják, hogy „józan bolondok”.

              Csak azt sajnálom, hogy egyre rosszabbak az emberek. Tele van ez a mai élet sunyi csalókkal, törtetőkkel, hazugokkal és rablókkal. És gyilkosokkal is, szép számban. Hogyan fognak élni majd az unokáim? Számukra lesz-e jobb és gazdagabb világ? Vagy ők is csak hányódnak egész életükben, mint a nagyapjuk? Einer spielt gitarren? Vogelfrei?

                                                        +

 

              Néha eszembe jut Algéria. Boldogult fiatalember koromban, harminchárom évesen, / Krisztusi kor! / oda vágytam. Talán az lehetett volna életem gazdag és mesés földje. Muzulmán lett volna belőlem, tekintélyes és jól megfizetett egyetemi tanár. Otthon legalább három feleség kereste volna a kegyeimet. Szívtam volna az ópiumos pipámat, és mindig Európa felé sercintettem volna a Földközi-tenger vizébe.

              A negyven napos ramadán idején én is böjtöltem volna napkeltétől napnyugtáig. Annál kiadósabban eszegettem és iszogattam volna az éjszaka óráiban. Életemben egyszer én is körül keringtem volna a Kábát. Aztán megdobáltam volna kővel a Gonoszt Mekkában. Ilyenkor mindig cudar meleg van azon a szaudi tájon. Csak egy hófehér lepelbe csavartam volna magam, ami a tisztaságomat bizonyítja Allah előtt.

              Aztán visszatértem volna Algériába, a privát földi paradicsomba.

              Amikor hosszú, fehér szakállam láttán lerakatták volna jóízű pipámat, fenn, a hetedik mennyországban, a hurik folytatták volna kényeztetésemet az örök élet végéig. Köszönet érte Allahnak, és dicsőség földi prófétájának, Mohamednek!

               Hálából a fiaimat mind Mohamednek szólítanám a földi életben, mert nemigen tudnék már vén koromban különbséget tenni köztük. A leányok mind a Leila nevet viselnék. A fiúk fizikusok vagy matematikusok lennének, a rövidebb eszűek és hosszú hajúak pedig turista-kísérők. Teve-karavánokkal és pénzes angol polgárokkal járnák a romantikus sivatagot és az oázisokat. A balgatag és gazdag turisták majdcsak feleségül vennék a javát! A maradékot meg a berberek.

              De mindez csak lehetőség. Az európai valóság ettől még sokban különbözik. Bár ki tudja? Az arab muzulmánok igen igyekeznek Európába, és éppen Németországba. Lehet, hogy a fiú unokáim már igazhitűek lesznek, és dúskálhatnak a jobbnál jobb és szebbnél szebb nőkben. Már előre irigylem őket.

 

                                                     VÉGE