"Kedves öcsém" 1.

 

KEDVES ÁBEL!  

 

 

1.      levél

                        

              Most jelképesen elhelyezzük a magyar Walhallába azt a férfit, aki 1838 márciusában három napig az ország hőse volt: Vesselényi Miklóst, az „árvízi hajóst.”

1796-ban Zsibón született nagy múltú és jeles elődök ágyékából. Báró Wesselényi Miklós, az édesapja megtanította nem félni, barátja, gróf Széchenyi István, pedig megismertette vele Nyugat-Európát, miután 1820-ban barátjává fogadta.

              Közben ő tanította meg öt évvel idősebb barátját a magyar nyelvre és népismeretre. Szoros barátság szálai kapcsolták őket egymáshoz, egészen addig, amíg a nemzet nagy kérdéseiben teljes volt közöttük az egyetértés.

              Szatmár vármegye 1834. évi közgyűlésén az örökváltság ügyében tartott beszédet. Elkövette a legnagyobb bűnt, megsértette a felség szent személyét. Először egy hírhedt bérgyilkossal akarták eltétetni az útból, mindkét fél végkimerülésig küzdött.  Négy évig folyt ellene az eljárás. Bár Kölcsey Ferenc és Deák Ferenc védték, a hűtlenségi perben bűnösnek találták.

              Börtönbüntetésének megkezdése előtt lett az egész ország hőse. Vörösmarty róla írt szép versét Laborfalvi Róza mondta el a pesti magyar színházban.

              „Március 13-ától 15-éig a Duna árja Pest városát elöntötte. A víz magassága 5-7, sőt több lábnyira nőtt. A város 4581 háza közül 2281 dőlt össze, és omladozott 827. Báró Wesselényi Miklós a három vésznap alatt éjjel és nappal csónakon állt, bár a hőmérő fagypontot mutatott, vízben lévén, több száz embert mentett meg a haláltól” – emlékezik a krónikás.

              De mit tesz egy osztrák rendőrminiszter? Kiadja a parancsot, hogy verjék vasra, és a budai kaszárnya nyirkos fogdájában kezdje meg hároméves büntetését. Amikor kiszabadul onnan, látása már gyenge, és rövidesen teljesen megvakul. Utolsó politikai szereplése az volt, amikor vakon felszólalt az erdélyi országgyűlésen, és helyeselte a két ország egyesülését. Jókai egyik hőse lett a Kárpáthy Zoltán című regényében:

              „A fáklyák közepett, a kormányrúdnál állt egy izmos, herkulesi alak. Föveg nélkül, egy könnyű kabát vetve vállaira. Daliás barna arcára ki ne emlékeznék? E villogó, vakmerő szemekre, mik tudnak a napba nézni és meg nem haragudni.

              A szénfekete bajusz magasra kondorulva fedezi a büszke, szép metszésű ajkakat, miknek szava annyi szívet, lelket szokott meggyújtani, míg a dacos áll, határozott gödrével, fényes fekete szakállal volt koszorúzva.

              Ki ne ismerte volna őt, ki ne tudná, ki volt? Ki ne emlékeznék rá? Pest város három legszomorúbb éjszakáján ezren és ezren hallották e nevet, mint szabadulásuk jelszavát hangzani, és utána mondák, áldva, magasztalva, Istenhez imádkozva.

      E férfi Wesselényi Miklós volt.”

              Aztán törvényszerűen, mert ez Magyarországon törvényszerű, hogy a kiemelkedő férfiakat megalázó büntetés sújtja. A szabadságharc idején külföldön, egy morvaországi gyógyhelyen él. Graefenberg hűs hegyei közül csak a keleten kelő nap fényét, melegét érzi. Milyen fájdalom lehetett nem látni azt, amiről örökké gondolkodott! De szemeinek nem volt világa többé.

              Ott, a távolban, megnősült, egy fogadós bájos, 16 éves lányát vette feleségül, és tőle két fia született: Miklós és Béla. 1850-ben, hazafelé tartva, egy dunai gőzhajón tüdőgyulladást kapott, és Pesten, az újjáépülő fővárosban halt meg.

     Legyen Ő az első a képzeletbeli magyar Walhallában!

     

 

  2. levél

 

              Amikor Szilágyi Mihály Garai nádort és Újlaki vajdát biztosította, hogy a Hunyadi-ház fegyveresei nem állnak bosszút László kivégzése miatt, beleegyeztek Mátyás királlyá választásába. /1458 – 1490 / Már csak azért is ezt kellett tenniük, mert a befagyott Duna jegén 40 ezer fegyveres fenyegetően várakozott a döntésre. Pest népe ujjongva kérte az Istent az egész országnak örömöt hozó döntés támogatására:

                                                 Mátyást mostan választotta

                                                 Mind az ország királyságra,

                                                 Mert ezt Isten adta nékünk

                                                 Mennyországból oltalmunkra.

 

                                                 Azért mi is választottuk,

                                                 Mint Istennek ajándékát;

                                                 Kiből Isten dicsértessék,

                                                 És örökké mondjuk: Ámen.”

 

              Hunyadi Mátyás ekkor még csak tizenöt éves volt, de maga Thuróczy János a kortárs történetíró ezekkel a szavakkal érzékeltette a közhangulatot:

              ”Merem mondani, hogy a magyar dolgok kezdetétől fogva királyválasztás annyi örömmel és annyi dicsőséggel még nem ünnepeltetett.”

               III. Callixtus pápa is örömtelve ismerte el 1458. március 14-én kelt levelében Magyarország királyának:

               „Szerencsésnek tartjuk a napot, melyen tudósíttattunk királlyá választásodról. Soha sem hittük, hogy a Hunyadi-ház elmerüljön a viszontagságok súlya alatt. Annyi örömmel telt el szívünk, hogy a nyelv elégtelen annak kijelentésére.

              Hálát adunk Istennek, hogy minket ez örömben részesített, hogy e nevezetes királyságra emelt Téged, kinek kitűnő tulajdonságai már ifjúságodban mindenkit a legszebb reménnyel töltenek el. Örömünk annál nagyobb / Figyelj, öcsém, mert most jön a lényeg! /, mert a mindenható végre kiterjesztette kegyelmét sújtott népe felett, és mert Benned Isten kijelölt embert adott nemcsak Magyarországnak, hanem az egész keresztény világnak, ki hazádban a pártosságot lecsendesítvén, egész erővel Mahomed felekezete kiirtására fordítandod figyelmedet.”

              Mi, magyarok, hálát adhatunk Istennek, hogy Mátyás király az ország vérét nem áldozta felesleges és kilátástalan török elleni küzdelemre, mint az ígéretekben vakon bízó édesapja, aki csatát vesztett a nyugatiak álnoksága miatt Várnánál.

               „Fekete seregével” védte a déli határt, erejével sokszor elrettentette a török hódítót. Az ország belső nyugalmának és gyarapodásának feltételeit kívánta megteremteni, felzárkózást a gőgös és gazdag Nyugathoz, amelynek biztonságáért már elődei hatalmas áldozatokat hoztak, köszönet nélkül. Háborúzott is, de a töröknél is aljasabb keresztény ellenfeleivel, a németekkel és a csehekkel.

              Művelt, a legkülönfélébb tudományokban jártas, születésénél fogva bölcs férfiú volt. Aki a könyveket szerette, bújta, és ezekből tanulta a hadászat fortélyait, az uralkodás bölcsességét. Szerette udvarába gyűjteni az okos embereket, azokkal a világ dolgairól diskurálni. Az Itáliából jött vendégei, Bonfini, Galeotto Marzio és a többiek, de a magyar Janus Pannonius is szívesen szolgálta őt.

              Inkább törekedett az ország belső rablóinak, a zsebrákoknak a kiirtására, mint a mindenáron való mészárlásokra valahol a Balkánon – megbízhatatlan román vagy oláh segédcsapatokkal.

               „Meghalt Mátyás király, oda az igazság”- sóhajtott fel szomorúan a népe, amikor halálának hírét hallotta. Nem találjuk országunk igazságát azóta sem. Ennek több mint 500 éve!

      

3.levél

 

              Isten csapása volt születése a szűkebb családnak Deák Ferenc, de a nagycsaládnak, a nemzetnek áldás. Születésekor megölte az édesanyját, és öt év múlva a búskomorságba esett édesapját, aki haláláig rá sem tudott nézni a fiúcskára. Elűzte még a szülői házból is a rokonokhoz. 1803-ban született a tehetségekben termékeny köznemesség tagjának.

              Isten csapása volt a családnak, de a „haza bölcse” lett belőle. Jogot végzett, mint a legjobb barátja, Vörösmarty Mihály.

               „Minden férfi egyszer lesz szerelmes életében” – vallotta. Amikor egyetlen alkalommal lánykérésre szánta el magát, visszautasították, mert nem volt elég magas a társadalmi állása és nem volt vonzó testes egyénisége. Egy életre levonta belőle a tanulságot:

              ”A házasság olyan, mint a rántott csirke. A férfiak sohasem tudják, hogy melyik darabot teszik a tányérjukra.”

              A reformországgyűlési viták csendes hangú, megfontolt résztvevője lett. Az udvarral szemben kibontakozó reformerők összekovácsolója: Széchenyi vagy Kossuth egyaránt hallgatott a szavára.

              1848-ban elvállalta az igazságügyi tárcát, és amíg a bécsi politikusokkal köthető tisztességes politikai kompromisszumra esély volt, az életét is kockáztatta. Amikor a Batthyány Lajos vezette küldöttség tagjai, közöttük ő is, béketárgyalásokat kezdeményeztek az osztrák hadak fővezérével, talmi hadi sikerektől begőzölt Windischgraetz-cel:     „Egyezkedésről szó sem lehet, hanem csak föltétlen meghódolásról” – mondotta ez megvetően. A miniszterelnököt letartóztatta, majd október 6-án a „kegyelem” főbe lövette.

              A „haza bölcse” látta, hogy már nincs szükség többé a józan észre, a fegyverek fognak dönteni. Visszavonult söjtöri birtokára, és a vihar elvonulása után költözött csak fel Pestre. Várta a politikai megoldás, a kiegyezés szükségszerű idejét. Magyar részről ehhez kellett az ő bölcsessége.

              A kiegyezés után miniszterséget nem vállalt, a politika zavaros vizeire okos és erkölcsös emberként nézett le egészen 1876-ban bekövetkezett haláláig.

              Sokan szerették a társaságát, éles eszének szikráit egész anekdotagyűjtemény őrzi. Jellemének fő vonásait azonban csak a legjobb barát és kitűnő emberismerő, Vörösmarty Mihály fogalmazta meg a legszebben:

                           Alkudtál, s mondtad: „Nem kell, amit ti szerettek,

                           

Vagy nem kell úgy, mint élni, szeretni szokás.”

                           

 

 

Arról már nem ő tehet, hogy a dualista ország hazai vezetői és bécsi társaik kockárakockáztatták a szebb reményű Magyarország jövőjét, és azt elvesztették egy véres vesztes hháború után, Trianonban. / 1920. június 4. /

              Mindig fekete ruhát hordott, nem ivott, nem kártyázott, nem táncolt.  Egy kis rézpénz alakú Mária-képet vékony fekete szalagon, mint anyai örökséget, hordott a nyakába akasztva a ruhája alatt. Ez volt, ami édesanyjáról reá maradt. Ezzel is temették el. Egyébként jellegzetesen magyar alkatú férfi volt. Olyan, mint egy nomád nép fejedelme, egy kései Árpád, aki újra hont foglalt, de az utódai ezzel a földdel mostohán bántak. Ilyen volt DEÁK FERENC, kedves Testvérem.

 

  4. levél

              A magyar történelem folyamán igen különös sorsú személyiségek jelennek meg a közélet színpadán. Voltak olyanok, akiket manapság már hősként ünnepelünk, és voltak olyanok, akiket ritkán hoz szóba a történelmi emlékezet, mert a magyar jövő kerékkötői voltak. Ezért, és pontosan ezért az ő sorsuk is tragikusan alakult.

              Gróf Mailáth János / 1786 – 1855 / például, aki Pesten látta meg a napvilágot, és arisztokratának született. A hozzá hasonlók miatt, akik a halálukat királypártiak és reformellenesek voltak, egyúttal minden változásnak gátat emeltek a felsőtáblán. Gróf Széchenyi Istvánnak, aki elsősorban őket akarta megnyerni az ország-gyógyító reformjainak, keserűen csalódnia kellett.

              Ezek nemcsak nyelvükben, de gondolkodásukban, érzéseikben már nem voltak, és később sem lettek magyarokká.

              Gróf Mailáth János már fiatal korától kezdve a történelemmel foglalkozott, és tanulmányai német nyelven tette közzé. Például A magyarok történetét Bécsben jelentette meg németül, öt kötetben 1828 és 31 között. Tehát a reformkorszak kezdetén. Amikor egy gróf Széchenyi István a Tudományos Akadémiát alapítja, ő, ki tudja milyen külső vagy belső indíttatásból, német nyelvre fordítja a magyar mondákat és meséket.

              Németül ír magyar nyelvtant. A negyvenes években a Pesti Hírlappal párhuzamosan Nemzeti Újságot indít, természetesen Bécs támogatásával. Országgyűlési és történetírói szerepéről így szólt a kortársak ítélete:

             „Sokat szónokolt, de beszédeinek nem volt hatása, mert azon anyagi érdek szólt belőle, melyért szavát különféle irányokban lekötötte.”

              Gyakran kérkedett írói működésével, de a német nyelven írt magyarok történelméért, amelyben a kormány kegyét keresve, igazságtalan volt hazája iránt, és sok bűnt követett el nemzete és a történeti hűség ellen, méltán megrovatott. Különösen azon rágalmakat lobbantják szemére, mely szerint gróf Batthyány Lajos miniszterelnököt azzal kívánta terhelni / és így hozzájárult a halálos ítéletéhez is /, hogy az 1848. június 10-ei rendeletet „a császár tudta nélkül töltötte ki Jellasics bán letételével.”

              Talán pénzért, talán megmagyarázhatatlan nemzetgyűlöletből, amelyre manapság is elég példa akad, minden eszközzel népe sorsának jobbra fordulását akadályozta.

              A szabadságharc bukása után, az aradi bosszú tudatában talán rádöbbent tragikus tévedésére, ezért az a németesítő Bach-korszak delén tragikus halállal pusztult.

              1855. január 3-án magához kötve 24 éves lányát, Henrikát, München mellett a starhembergi tóba ölte magát.

              Van ebben a sorsban valami mélyen tragikus. Szembe szállni a nemzet közös akaratával, pénzért olyan politikát szolgálni, amely miatt csak megvetésben, de mennyi megvetésben lehetett része, különösen a szabadságharc tragikus vége után.

              Talán azt is megbánta, hogy valamikor a világra jött. Az a momentum, hogy hajadon lányát magával vitte a halálba, azt jelzi: a gyerekét nem akarta a Mailáth-névvel egy életre megbélyegezni.

              Kádár János, Kun Béla és többiek nevét is megőrzi az emlékezet, de legszívesebben kivetné őket a történelem szemétdombjára. Mailáth János tudós volt, értékes ember, mégis közéjük tartozott. Csak arra méltó, hogy tanuljunk a sorsából. Ha valaki kibújik Isten adta magyar bőréből, menthetetlenül meghasonlik önmagával.

                                                  

5. levél

 

              Széchenyi István / 1791 – 1860 / és Deák Ferenc / 1803 – 1876 / egymás iránt táplált érzéseit egy rövid anekdota híven mutatja be. Az 1839-40. évi országgyűlést lezáró úgynevezett elegyes ülésén Széchenyi István Deák Ferenchez lépett, és megszorítva kezét, így búcsúzott tőle:

              A te érdemed, hogy az országgyűlés eredmény nélkül el nem oszlott. Isten áldjon meg barátom, őrködj ezen túl is a haza java fölött. Ügyünk vezérlete, hála Istennek kezedben lévén, e búcsúzó szavakat intézem hozzád:

              „Tu es Petrus, et super hanc petram aedificabo ecclesiam meam.”

      -Krisztus mondja Péternek – válaszolta a szerény Deák.

              Széchenyi sokat fáradozott, kétségeivel birkózva, a „haza derűletén”, ahogy azt a költő megfogalmazta. De igen nagy utat kellett bejárnia, amíg ez lett az életcélja. Fiatal korában arisztokrata svihákok között nőtt fel, és a katonai szolgálat lelkesítette a napóleoni háborúk idején. De szerencséjére báró Wesselényi lett a barátja, akitől nemcsak a magyar nyelvet, de népismeretet tanult, miközben együtt járták be a szerencsés sorsú Nyugat- Európát.

              Tudjuk, hogy sok reformelképzelése volt. Többek között a Tiszát akarta megregulázni:

              Mondják, hogy midőn Széchenyi megmutatta Paleocapa olasz mérnöknek a rakoncátlan Tisza vizét, az egyre csóválta fejét annak csodálatos kanyargásain, látva, hogy nem egyszer hosszú kerülőút után visszatér a ponthoz, melyet egyszer már rég elhagyott, s ahelyett, hogy egyenes irányba törne, medrét mélyíté, jobbra-balra kalandoz, saját partjait szaggatva.

              „Ezzel sok baj lesz – mondá a gróf neki -, de végre is pénzzel helyrehozhatjuk, szabályozhatjuk. Nagyobb baj az nálunk, hogy amilyen kanyargós, szeszélyes ez a víz:

épp olyan a magyar természet is, ezt már kissé nehezebb megváltoztatni.”

     Nemcsak barátjától, de közvetlen kapcsolatból is tanult népismeretet.

              Hazai utazásai közben, míg lovat váltott egy faluban, sok parasztember odagyülekezett kocsija köré, hogy meglássa azt, aki annyi jót és nagyszerűt hozott létre a hazában. Széchenyi beszédbe ereszkedett velük: azaz ő beszélt nekik, azok pedig hallgatták csendesen.

              Elmondá a nagy gróf, mennyi földet utazott már be. Járt Angol-, Német-, Franciaországban. Milyen szorgalmasak ott az emberek, mily roppant munkásságot fejtenek ki, mennyit dolgoznak!

              Célja az volt a nagy hazafinak az elmondottakkal, hogy a munka és dolgosság becsét megismertesse az őt hallgató néppel. Egy percre félbeszakította beszédét, remélvén, hogy valamelyik a parasztok közül fel fog szólalni, és valami olyat mond, hogy ők a dolog, a fáradhatatlan munkásság értékét és szükségességét belátják.

              De milyen kellemetlen meglepetés érte, amidőn a hallgató parasztok közül az egyik, a külföldiekre utalva, akik olyan sokat dolgoznak, sajnálkozó hangon csak ennyit mondott:

     „Szegények!”

              Ilyen lehangoló, egyúttal mosolyra ingerlő hatások érték a lelkes grófot, a „legnagyobb magyart”, miként Kossuth Lajos aposztrofálta. Mégis tervezett, írt, szervezett, és megépült a Lánchíd, gőzösök járták a Dunát, akadémia működött munkássága nyomán.

              Ilyen emberek születtek ebben a korban, és Jókainak még ma is felróják, hogy különleges nagyságú, romantikus hősöket teremtett a fantáziája. Nem kellett azokat a fantáziában keresni, ott éltek körülötte a mindennapokban.

                                                          

6. levél

 

              1848-ban a külföldön állomásozó huszárezredeket proklamációkkal hívták szülőföldjük megsegítésére.

              Egy ilyen proklamáció a legregényesebb utakon jutott az illetők kezébe. A küldött néha az öltönye gombjába rejtette, máskor a csizmája talpában vitte be azokat. Elment a csapházakba, hova a huszárok jártak. Egy-egy szivar takarójában átadta nekik, és azzal eltűnt.

              A huszárok közül sokan nem tudtak olvasni, ezért a kapott iratot elvitték az őrmesterüknek, az felolvasta nekik. És aztán mindég összejártak az őrmester szobájába, nagy figyelmesen hallgatva. És ismét elolvastatták maguknak az iratot, megtanulták könyv nélkül.

Senki sem tudott róla semmit.

              És azután elkezdtek betegeskedni. Senki sem tudta, mi bajuk. Sokan lefeküdtek, szívfájásról panaszkodott valamennyi. Sok el is halt bele.

              A haldokló csak azt mondta még akkor is:

              „Haza, haza, eresszenek haza!” S ha akkor megígérték neki, hogy elbocsátják, másnap már fölkelt, semmi baja sem volt.

              A kapitány kérdezte a tábori orvostól, hogy mi lelte katonáit. Sie haben das Heimveh. Honvágyuk van – felelte az szárazon. A kapitány kinevette.

              Egy reggel a kapitány éppen esküvőre akart menni menyasszonyával. Szép, lengyel hölgy volt a mátkája. Ős lengyel család ivadéka, gazdag és szellemdús.

              Egy óra múlva a kapitány neje lett volna, már a kezét fogta az. Ekkor hozzák hírül neki, hogy a vezénylete alatt álló huszárság felkerekedett, és tömegestül Magyarország felé tart.

              Csak egy pillanatra! – szólt a kapitány menyasszonyának. Hirtelen lóra ugorva nyargalt elsiető huszárjai után. Egy folyam partjánál utolérte őket, és vissza akarta téríteni.

              De a huszárok megragadták a lova zabláját, és ahelyett, hogy vele mentek volna, őt is magukkal vitték. Beleugrattak a folyamba, keresztülúsztattak rajta, és beértek Magyarországra.

              Az „egy pillanatra” elhagyott menyasszony hiába sóhajt vőlegénye után. Azóta két év telt el. És a vőlegény elméjétől megfosztottan ül az őrültekházában. Búsan ismételve a szavakat maga elé:

„Csak egy pillanatra”.

              Ez a férfi, ez a volt vőlegény LENKEI JÁNOS. / 1807 – 1850 / A Württemberg-huszárok századosa, aki századát 1848 októberében bravúros fegyverténnyel kivágta a Galíciában állomásozó katonaság gyűrűjéből. Századát hazavezette, s végig küzdötte velük a szabadságharcot.

              Világos után az aradi vértanúk perének egyik vádlottja lett, de mert megőrült, az eljárást megszűntették ellene. Bűnéért halálra ítélték, és bomlott elmével halt meg Aradon már 1850-ben. / Jókai Mór nyomán /

              Tömörkény Istvánnak is van egy elbeszélése a Boszniában szolgálatot teljesítő parasztkatonáról, akinek olyan nehéz volt szíve a honvágytól. Bele kellett lőnie, hogy megszabaduljon a súlyától.

              Valóban gyógyíthatatlan betegség a honvágy, Lacikám, tanúsíthatom. Engem csak Kalocsára küldtek „száműzetésbe”, de majdnem belepusztultam. A második év elején éreztem leginkább elveszettnek magam.

               De hiába könyörögtem, hogy mentsenek haza, maradnom kellett. A testem is, a lelkem is tiltakozott a kollégiumtól. Bizonyosan megnyomorította az egyéniségemet. Ki tudja, milyen felnőtté váltam volna a „szabad levegőn”, amelyhez kisgyerekként hozzászoktam?

              A honvágynál csak egyetlen súlyosabb lelki betegség van: a hazaszeretet. Súlyos

szövődménye a honvágynak, és ebbe még többen halnak bele. Erre végképp nincs orvosság.

         Ne az én példám legyen a mérvadó, hanem Vörösmartyé, aki beleőrült, Széchenyi Istváné és Teleki Pálé, akik főbe lőtték magukat, és talán nem véletlenül, mindketten húsvét idején.

 

 7. levél

 

              A magyar népből alakult honvédsereg szellemre és jellemre nézve minden egyéb európai ismert hadseregtől elütő, oly sajátos és eredeti volt, hogy azt a hadi események száraz előadásából kellően fölismerni teljes lehetetlen

              Már a 48 előtti császári hadseregben általános volt a meggyőződés, hogy magyar ezredekben tisztként szolgálni – valami oly rendkívüli gyönyör, mit a világ semmiféle seregében, még a franciában sem találhatni föl.

              Először: vitézebb csapatban szolgálni mindig háládatosabb, úgy az előmenetel, mint a biztonság szempontjából. Mert nincs rá eset, hogy a tiszt bátrabb lehessen, mint a legénység.                              Oly sereget, melyben a legénységnek is ambíciója a vitézség, még lehet találni; de a magyar katonának, sőt mi több, az egyszerű pórnak legfőbb, legszentebb ambíciója a vitézség.

              Szégyennek tartja a lopást, a rablást, a csalást. De legnagyobb gyalázatnak, erkölcsi halálnak tartja a gyávaságot. Ilyen legénységnek csak jó tisztek, ügyes vezérek kellenek, hogy vele csodákat műveljenek.

              Azonban hősies, vitéz sereg az angol, a francia s több más nemzetbeli is. A vitézség a legfőbb tulajdona egy csapatnak, és így a magyarnak is, de nem csupán e fő erény az, ami e seregbeni életet oly rendkívül vonzóvá, kedveltté teszi.

              Az ama törhetetlen vidámság, derült hangulat s a dévaj tréfálkozásra, mondhatni, gyermekded csintalanságokra való leírhatatlan hajlam, mely a magyar katonát a legveszélyesebb, legkétségbeejtőbb helyzetekben, a legkínosabb, legsanyarúbb viszontagságokban soha el nem hagyja.

              Ebben, azt hiszem, a magyar katona egyetlen, páratlan a világon. És e tulajdonsága különösen a 48-as hadseregben kulminált, aminek több oka volt. Egyik, hogy e sereg meg volt győződve, miszerint legsajátabb érdekeiért harcol. Másik, hogy vezénylete tisztán nemzeti volt, végre, hogy a legfiatalabb a 19 éves korosztályból, tehát úgyszólván gyermekekből állott. Mert nota bene a sorozás a 19. éven kezdődött ugyan, hanem azért nagy volt azok száma, kik 15-16 éves koruk dacára önként beállottak.

              A bánsági harctér volt azon kívül a legkegyetlenebb. Egyik az, hogy itt ellenséges indulatú nép között voltunk, míg a felsőtáborbeli honvéd jó puha cipót, lelkes házigazdát kapott, mi e helyett kővel, méreggel, alattomból ellőtt golyóval találkoztunk.

              Aztán a hadsereg habár durván, de mégiscsak fogolyként bánt a sebesültekkel vagy elfogottakkal. Itt azonban hallatlan kínzások közt végezték ki a foglyul esett honvédet. Példának okáért: fölmetszették az élő honvéd hasát, szalmát tettek belé, s azt meggyújtották.        Egyiknek a lábát térdig megnyúzták, aztán nyúzott lábainál fogva a napra kiakasztották. Másokat elevenen eltemettek. Mondhatnék még többet, de elég ebből ennyi is.

              Mi történt Szenttamás bevételekor?

              „E községben 4000 határőr és néhány száz szervián őrködött. Perczel öt zászlóaljjal és négyszáz szegedi önkéntessel Földváry Sándor vezetése alatt, három üteg ágyúval támadta meg a helyet. Az elfoglalt sáncokra Földváry tűzte ki a zászlót. Az őrségből a csatornába és a Krivája mocsarába sokan vesztek el. A lángok elől a tábori kunyhókba kúszott nőket és gyermekeket gróf Batthyány Kázmér és más tisztek vették oltalmukba. Veszteségünk 200 ember. A szerb őrségből 2000 elveszett vagy megsebesült, 2000 fogságba esett 1849. április 3-án.”

              Miért csodálkoznánk, kedves ÁBI, a közülük származó tisztességes Damjanich megvetésén:

               „Ti kutyák!

              Én most elmegyek, de mondom nektek, békében maradjatok. Különben ismét visszajövök, s mindnyájatokat kiirtalak a föld színéről. S hogy egyetlenegy ember se maradjon gonosz fajunkból, az utolsó rác sírján én is golyót röpítek agyamba.”

                                                                                                    DAMJANICH JÁNOS

                                                                                                        1804 - 1849

                                                                                                      Versec, 1849. január 16.

                                                                          

8. levél

               Az iszonyú brutalitás, amelyre a velünk szomszédos népek a fegyvertelen magyarok ellen képesek voltak, többször előfordult a szabadságharc folyamán.

              „1849. március 23-án Gál László ezredes a szerbek makacs ellenállását legyőzve Zenta város ura lett. E népes város magyar lakosaiból alig maradt 400 életben a szerbek bevonulásakor 2000-nél több magyar vérzett el iszonyú kínzások közt.

              Az élő fákra kötöttek alá tüzet gyújtottak, s akik életben maradtak, azokat 40-50 botütéssel kínozták. Trifkovics őrnagy a magyarokat 50-60-as csoportokban lövette agyon, és ezek fejeit, az arra kényszerített magyarok által vágatta le. Ezekkel a Szent Háromság oszlopát akarta körülrakatni.

              A kirabolt katolikus templom előtti feszületre is akasztatott. Ez az őrnagy számos fiút férfiasságától fosztatott meg. A nőket a legcégéresebben tette a baromiság áldozatává és nyomorékká. Ilyen kegyetlenségeket a zentai szerb lakosok is követtek el.”

     Az erdélyi magyaroknak hasonló sors jutott.

              A mussini papból alprefektussá lett Prodan január 8-án este 10 ezer románnal jelent meg a város előtt, s annak feladását kívánta. Ő nemcsak bántatlansága felől biztosította a várost, hanem azt is megígérte, hogy nem fog bevonulni.

              De éji 11 órakor Axente prefektus Csombord felől megrohanta a várost, kihez némi ellenkezés után Prodan csoportja is csatlakozott. A lakosokat puskalövésekkel riasztották fel álmukból, s ekkor a város főutcáját lángok borították el. A románok irgalom nélkül raboltak, gyilkoltak, pusztítottak.

              Török Dániel ügyvéd elevenen megsüttetett.  Egy nyolcvan éves öreg az utcákon végighurcoltatva, válogatott kínzások között végeztetett ki. Mintegy ötven, részben viselős nő, a templomban keresett menedéket, de ide is betörtek. A pap templomi öltönyben ment eléjük, de őt is fölnégyelték.  A nők közül többeknek hasát fölmetszették, s méhük gyümölcsét nyársra húzva sütötték meg.

              Az erdőbe menekült lakosok közül a 15 foknyi hidegben többen megfagytak. Alig maradt ment a lángoktól 30 ház. De legnagyobb veszteség a református kollégium gyűjteményét érte. A 30 ezer darabból álló könyvtárt, a nagybecsű kézirat-, gazdag érem-, s ásványgyűjteményt elrabolták vagy fölégették.

              Ez január11-ig tartott, midőn mentőcsapat érkezett Tordáról, melynek hírére a vértől és bortól megrészegült románok a város füstölgő omladékai közül szétfutottak.”

              Költészetünk: minden magyarságáért meghalt ember Walhallája.

 

 9. levél

 

              Magam sem tudtam, pedig Istenem, mennyi hasznos és haszontalan könyvet átlapoztam az elmúlt hatvan évben, hogy Széchenyi Istvánnak volt egy Üdvlelde című műve, amely 1843-ban jelent meg. Még a gonosz kommunista jegyzet is hallgatott róla, persze ma már tudom, hogy megvolt az oka.

              Mert miről értekezett benne a „legnagyobb magyar?” Széchenyit régen foglalkoztatta a gondolat, hogy az érdemes honfiak emléke megörökíttessék. Nézetét erről a korábban megjelent Világban így fejezte ki:

              „Miképp becsüljük elhunyt hazánk fiát? Van-e a hazában csak egy nevezetes emlék, mely századok viharaival megvívhatna, s valami megdicsőült, de emlékezetünkből számkivetettnek hamvain méltán emelkednék fel, s az élőket nemes pályát futni serkentené? Pedig voltak nekünk sok nagy embereink; de mindeddig semmi országos jelek, dicsőségre emlékeztető jelek nem látszanak.”

              A gróf a naplójában megörökíti, először 1842. május 14-én, hogy mostohafiával, Zichy Henrikkel a budai hegyekben keresett helyt a Walhallának. Azoknak, akik azzal vádolták, hogy a bajor királyt utánozná, ki közel Regensburghoz a Duna partján nagy költséggel nagyszerű Walhallát állított. Válaszában elmondja, hogy ez az eszme akkor fogalmazódott meg a lelkében, amikor Görögországban járt. Ahogy írja:

               „Azóta, hogy Ilion omladékai körül, meg a dicső Marathon csataterén, és a hős Spárta virányán járkáltam.” Munkáját így fejezte be:

               Sohasem fogok sóvárogni más földi jutalom után, mint hazámfiainak egy kis méltánylatáért.”

              1841. december 15-én kelt végrendeletében:

               „Ha érdemesnek találna egykor a nemzet, ám legyen a Walhallában földi nyughelyem, de csak azon föltétel alatt, ha hitvesemet szintén beveszi és mellém fekteti.”

               A nagy emberismerő gróf Széchenyi István nejét, a sokszor ünnepelt Seilern Crescentia grófnőt, ily magasra helyezte. Ami a hölgy magasztos erényeinek legdicsőbb bizonyítványa - jegyzi meg a krónikás.

       A nemzet mauzóleumot épített a tiszteletére, amelyben együtt pihen a feleségével.

Szabó Dezsőnek is volt ehhez hasonló kérése. Szerette volna, ha a testét a város feletti Gellért-hegyen temették volna el.

              Annyi mindenesetre megvalósult a vágyálmából, hogy a „konok magyar” fekete márványszobra, Szervátiusz Tibor alkotása, lenéz a fővárosra.

              Az mindenesetre elgondolkodtató, hogy a franciák Pantheont emeltek Napóleonnak és a többi „leon”-nak. Már úgy értem, hogy a francia nemzet oroszlánjainak:

               Rousseau-nak, Voltaire-nek, Dantonnak, és sok-sok hozzájuk hasonló erkölcsromboló mészároslegénynek, akik megteremtették a számukra a Gloire-t.

              Saját dicsőségüket ünneplik július 14-én, pedig nincs olyan tisztességes történelem-elemzés vagy irodalomkönyv, amelyik nem minősíti ezeket a figurákat az emberi faj szégyenének. Kisstílű fajankóknak, tömeggyilkosoknak.

              Napóleon, Hitler, Sztálin, Truman a pokol valamelyik elviselhetetlen bugyrában, egy vérrel telt hatalmas üstben, mosogatják le egymásról a lemoshatatlan vérfoltokat.

               Én sokkal kevesebbet kérek! Hamvasszanak el, és testem miniatűr hamuszemcséit szórja szét a szél valahol az ország fölött. De ne a piszkos vizű Duna fölött, mert még halálom után sem akarom illegálisan elhagyni ezt az országot.

 

10. levél

 

              Mindig bosszantott, ha valakit az irodalom művelői közül méltatlanul magas polcra emelnek. Sohasem értettem, hogy például a Candide szerzője, miként szerezhetett magának barátokat az európai uralkodók közül. Magát a művet ocsmányságnak tartom, és véletlenül sem engedném egy civilizált országban megjelentetni.

              Annyi ostobaságot összehordani, egy számára ismeretlen nemzetet, amelyik akkoriban is a török ellen folyamatos harcban állt a szabadságáért, a bolgárt, ennyire megalázni, erkölcstelen magatartás volt.

              No, de madarat tolláról, embert barátjáról – szól a népi igazságunk. Ki volt, aki az európai uralkodók közül szívesen levelezett ezzel a testi és szellemi gnómmal? Például II. Katalin, orosz cárnő.

               Ez a nőszemély Keresztély Ágost anhartzerbsti herceg lánya volt. 1745-ben feleségül ment III. Péter cárhoz, aki jól bevásárolt vele. Életrajzírója ironikusan megjegyzi, hogy ügyesen alkalmazkodott az orosz viszonyokhoz, és az egész udvari arisztokrácia rokonszenvét megnyerte magának és üdvöskéinek, a francia felvilágosodás gondolkodóinak.

              Ennek tudatában döbbentem rá, hogy miért kell olyan hosszú francia társalgást olvasnia annak, aki Tolsztoj remekművét, a Háború és békét meg akarja ismerni. Az orosz arisztokrácia szalonjaiban csak franciául folyt a szó, mert II. Katalin uralkodása idején ez lett a divat. Az arisztokrácia pedig, tisztelet a kivételnek, mindig majmolta az uralkodói ízlést náluk is.

              Ki volt hát ez a felvilágosult orosz uralkodó? Erzsébet cárné halála után kegyenceinek, az Orlov-testvéreknek a segítségével a saját felséges férjét elfogatta, majd miután a szerencsétlent simán eltették láb alól, azaz cár meggyilkolása után /1762-96/ elfoglalhatta a trónt.

              Jöhetett a francia felvilágosodás vakító fénye! Franciául levelez szíve csücskével, a hatalmas szellemű Voltaire-ral, akivel nagyjából azonos nézeteket vallott a morálról. De leveleket váltott Diderot-val, D’Alambert-rel is. Ez volt az Európa felé mutatott arca.

              A felvilágosult abszolutizmus gyakorlatával szemben, / bár II. Józsefből a magyarok nem kértek / mert ennek bevezetését kellett volna egy hívő volteriánusnak szorgalmaznia, a szerencsétlen orosz muzsikot a legkegyetlenebb földesúri kizsákmányolásnak szolgáltatta ki.

              Nem véletlen, hogy a nevéhez fűződik a Pugacsov - féle parasztfelkelés brutális leverése is. Erről érdemes elolvasni A kapitány lánya című Puskin-kisregényt.

              Külpolitikai fölvilágosultságának köszönhetően részt vett Lengyelország felosztásában, majd kétszer is a lengyel felkelések / 1792 és 1795 / vérbefojtásában. Ezzel hosszú időre bekebelezte nemcsak Litvániát, de a szerencsétlen Lengyelország nagyobbik részét. Igaz, hogy ekkor már a felvilágosodás őshazájában „állt a bál”.

               A megvezetett francia tömegek egymást gyilkolták, és a történelem rejtett színpadán már próbálgatta szerepét Napóleon polgártárs. Ő sem elégszik meg egy egyszerű konzuli címmel, 1904-ben császárrá koronázza magát, és mit ad Isten, miután Austerlitznél, Friedlandnál legyőzi az orosz seregeket, baráti látogatásra 1812-ben Oroszországba is elvetődik.

              A szerencsétlen lengyelek egy emberként indulnak a hatalmas sereggel, hogy   hősiességükért majd a császár kezéből megkaphassák jutalmukat, az áhított: függetlenséget.        Ott véreznek Borogyinónál, majd, szinte mindegy szálig, elvesznek a visszavonulás hosszú országútján a gyilkos orosz hidegben és az éhségtől. / A lengyel Himnusz  még ma is így kezdődik: „ Példát adott Bonaparte, miként győzhetünk.”

              Napóleon a felvilágosodás gyermeke, a „forradalom anyácska” szülte őt is. A forradalom szörnyűségeit pedig /Vigyázó szemetek Párizsra vessétek! / az enciklopédisták.    Közöttük az orosz cárnő nihilista és távoli kegyence: Voltaire.

 

11. levél

 

              A magyarok „kedvence” I. Miklós cár volt, akinek sokat köszönhetünk. Nekünk igencsak megvolt az elítélő véleményünk róla a szabadságharc eltiprása miatt. De milyennek látta a legnagyobb orosz író, Lev Tolsztoj 1852-ben? Néhány részlet a Hadzsi Muratból:

              „Hangulatának oka fáradtság volt; fáradságának oka pedig az, hogy előző este álarcosbálon volt, és rendes szokása szerint tollbokrétás, lovas gárdista kalpagjában a közönség közé vegyülve – amelynek egy része közelébe tódult, más része pedig félénken visszahúzódott hatalmas, magabiztos alakja elől – ismét összetalálkozott azzal az álarcos hölggyel, aki az utolsó maszkabálon hófehér bőrével, gyönyörű alakjával, gyengéd hangjával felébresztette szenilis érzékiségét.

               Majd eltűnt előle, miután megígérte, hogy a legközelebbi maszkabálon megint találkozik vele. Tegnap este aztán odalépett hozzá, és Miklós már nem engedte el maga mellől. Bevezette az e célra készen tartott páholyba, ahol egyedül maradhatott választott hölgyével.”

              „Noha későn aludt el, pontosan nyolc órakor felkelt, elvégezte szokásos reggeli mosakodását, jéggel végigdörzsöltette hatalmas, hájas testét, azután imádkozott. Ledarálta megszokott, gyermekkora óta naponta felmondott imádságait, az Üdvözlégyet, Hiszekegyet, Miatyánkot, anélkül, hogy a szavaknak a legcsekélyebb jelentőséget is tulajdonította volna.”

              „Bizony, mi lenne nélkülem Oroszország? – mondta hangosan, mivel ismét ébredező elégedetlenség közeledtét érezte.

              „Bizony, hova lenne nélkülem nemcsak maga Oroszország, de egész Európa?       Sógorára a porosz királyra gondolt, gyengeségére és ostobaságára, és fejét csóválta.

Állandóan hangoztatta baráti érzelmeit sógora iránt, szükségesnek tartotta, hogy minden eshetőségre felkészülve csapatokat vonjon össze a porosz határon. Ezekre a csapatokra szükség lehet abban az esetben is, ha a porosz nép esetleg fellázadna. Miklós mindenütt állandó készenlétet sejtett a lázadásra, és sógora trónjának megszilárdítására kellene küldeni őket, mint ahogyan csapatokat küldött Ausztria segítségére is a magyarok ellen.”

               Egy idegbeteg fiatalemberről van szó, aki tollával könnyen megsebesítette professzorát.

     „Hogy hívják? – kérdezte Miklós.

„Brzezowski.”

 

„Lengyel?”

 

„Igen, lengyel származású és katolikus – válaszolta Csernyisev.

 

              Miklós arca elborult. Sok rosszat tett a lengyelekkel. Gonoszsága indoklásául azt a meggyőződést kellett ébren tartania önmagában, hogy a lengyelek valamennyien aljas gonosztevők. Miklós annak tartotta és gyűlölte őket. Gyűlölete arányban állott az igazságtalansággal, amellyel sújtotta ezt a népet:

              „Halálbüntetést érdemel. Azonban, hála istennek, a halálbüntetés nálunk ismeretlen. És nem az én feladatom, hogy bevezessem. Vesszőfutás tizenkétszer ezer ember között.

     Miklós – kanyarintotta alá mesterkélt, túlméretezett kacskaringójú aláírását.

              Miklós jól tudta, hogy tizenkétezer vesszőcsapás nemcsak biztos, gyötrő halált jelent, hanem méghozzá fölösleges kegyetlenkedést is, hiszen ötezer vesszőcsapás elegendő, hogy megölje a legerősebb embert is.”

     Ilyen uralkodó-szörnyek miatt vérzett el a magyarok szabadsága.

     

12. levél

 

              Az előző levelemben Lev Tolsztoj bemutatta neked, azt az uralkodót, aki elütött bennünket a Habsburgok felett aratott végső és vérünkkel kiérdemelt győzelmünktől.

              Most szemtanúk elbeszélése alapján bemutatom neked a dicsőséges tavaszi hadjáratunk Isaszegnél aratott legfényesebb és legvéresebb győzelmét.

              1849. április 6-án megint csak egyenlő erők állnak egymással szemben. Ez a csata a tavaszi hadjárat első szakaszának megkoronázása a csapataink megítélése szerint jó előjellel indult. Az előrenyomuló III. magyar hadtest és az ellenfél, az osztrák Schlik-hadtest harcvonala közt egy eltévedt húsvéti bárány kóborol ezen a nagypénteki napon.

              A hadsorok egy pillanatra elnémulnak, úgy figyelik, mi történik most. A bárány felbéget és a magyar harcvonal felé menekül.

               „Jó jel, győzni fogunk – szakad fel a kiáltás a honvédek torkából. És megindul a támadás itt is és az I. magyar hadtest arcvonalán is. Klapka zászlóaljai nehezen vergődnek át az égő erdőn, és amikor kivergődnek belőle, Jellasics határőrei ezúttal is erélyesen visszacsapnak.

               Ráadásul a honvédek közül jó néhányan lőpor helyett homokkal és békasóval megtöltött puskatöltényeket találnak a tölténytáskájukban. Ezért aztán elhajigálják a jó és rossz lőszert egyformán. Megindul a hátrálás.

              Egyelőre sem az észak felől közeledő VII. magyar hadtest, sem tartalékban álló II. magyar hadtest nem avatkozik a harcba, és mivel Damjanich egy dandárát Klapka segítségére küldi, az ő megfogyatkozott gyalogsága is visszaszorul az erdő szegélyére, de az erdőcsúcsot minden osztrák támadás ellen szívósan tartja.

              Az égő erdő füst-és gőzköre eltakarja mind a főhadiszállás, mind a taralék szeme elől a csata lőporfüstjét, a keleti szél pedig ellenkező irányba sodorja az ágyúdörgés hangját.     Kókán Kossuth és Görgey egy kútnál kedélyes csevegésbe bonyolódott egy vizet merítő menyecskével. Az idilli jelenetnek a csata híre szakítja végét.

               És Görgey, begombolja vidrabőr kabátját, és álla alatt meghúzva a viaszosvászon tokba bújtatott csákó szíját, „lóra ült, s elrobbant a csatatérre” – hogy a jelen lévő Vukovics Sebő szavait idézzük.

              Természetesen intézkedik, hogy a tartalékban lévő hadtest induljon előre. Görgey csakhamar eléri Klapka többé-kevésbé hátráló zászlóaljait. Az első feladat ennek a visszahúzódásnak véget vetni, ehhez pedig Klapkát kell meggyőzni, hogy a csata még nem veszett el.

               A szabadságharc egyik sorsdöntő pillanata, amikor Görgey szavaira Klapka megállítja, majd lassan-lassan megfordítja, és a nagy nehéz ló csakhamar újra orral fordul az ellenség felé, nem a farkával.

              Klapka kardja pedig kiröppen hüvelyéből, elhangzik az „Előre!” kiáltás. Egyre több és több parancsnok veszi át, aztán a legénység is, és a hadtest, hála az éppen idejében érkező fővezérnek, a megingás után megint megindul előre.

              Pedig az osztrák hadsereg hagyományaihoz híven vitézül harcolt, a parancsnokai sem kímélték magukat. Az erdőcsücsök elleni egyik – Schlik szeme láttára végrehajtott, roham során például elesett báró Piatolli őrnagy. De ezen a nagypénteki napon mindez kevésnek bizonyult a magyar hadsereg ellen.

              Kossuth joggal szólhatott felsőfokban a csatáról az Országos Honvédelmi Bizottmánynak írt tudósításában:

              ”Görgey fővezér előtt tisztelettel kell meghajolni minden hazafinak. És tisztelettel kell meghajolni minden hazafinak a többi vezérek, és kell meghajolni az egész lelkesült hadsereg előtt, melyről a szó teljes értelmében mondhatom, hogy amire Nelson hajdan buzdította hadseregét, azt a mieink végrehajtották:”Minden ember teljesítette a kötelességét.”

                              

 

13. levél

 

 

              Tudod, amikor a csecsemőket világra hozzák, akkortól kezdve számít egyéniségnek, amikor nevet adnak neki. Ezt a szertartást a helybéli katolikus pap végzi, amikor is részesíti a keresztség szentségében. Nagy családi eseménynek számított ez még ötven évvel ezelőtt is. Pogánykát vittünk, keresztényt hoztunk – mondották, amikor az aprócska csecsemővel visszatértek a szülői házba.

              Nekem valószínűleg az édesapám javaslatára, mert igen tisztelte a papokat, különösen az érsekeket, a Gyula nevet adták. Pedig, ha jól belegondolunk, az én esetemben azt kellett volna a hazatéréskor mondani:

             „Pogánykát vittünk és pogánykát hoztunk.”

              Mert a nevem nem egy keresztény szent vagy vértanú neve, hanem még a pogány magyarok világából megörökölt férfinév, amely uralkodót, vezért jelent.

              Édesapám névválasztásának oka, hogy fiatalember korában a kalocsai érseket gróf Zichy Gyulának hívták. És ez, elbeszélése szerint, olyan jól hangzott. Az kétségtelen, hogy a keresztnév megválasztása befolyásolja az ember mentalitását. Amikor általános iskolába jártunk, senkivel sem kellett osztoznom a dicsőségben. A középiskolában is csak egyetlen druszám volt.

              No, de mindez csak kitérő, de az tény, hogy általában a katolikus klérust, éppen a történelmi szerepe miatt nemigen kedveltem. Én kuruc voltam egész életemben, a nagyságos fejedelem híve, bár ő is katolikus volt. A katolikus főpapság, a cseh származású Kolonicstól egészen második világháború időszakáig, a magyar nemzet érdekei ellen politizált és prédikált. Közel sem támogatta úgy a tehetséges, szegény származású gyerekek tanulását, mint a reformátusok.

              Mindkét jelentős szabadságharcunkban a bécsi udvar, a katolikus Habsburgokhoz szított. II. Rákóczi Ferenc szabadságharca idején ugyanúgy, mint 1848-1849-ben.

              Ezért a katolikus magyar közösségnek különösen meg kell becsülnie a klérus azon tagjait, akik úgy gondolták, hogy akkor is Istent szolgálják, amikor a hazát is szolgálják.

              Egyetlen XIX. századi kortárs püspök akadt, aki bátran ki mert állni a nemzeti függetlenség ügye mellett: Horváth Mihály, aki elszegényedett középnemesi családból emelkedett a püspöki székbe, a felsőházban egyetlen főpapként a magyar ügyet szolgálta.                       Amellett a magyar történelem tudósa volt, és a szabadságharc bukása után, in effigi, akasztott ember. Azaz halálra ítélt száműzött.

               De éppen a 17 éves száműzetése idején volt ideje arra, hogy megírja nyolckötetes magyar történelmét. Amikor végre 1866-ban amnesztiával hazatérhetett, mint tudóst, az Akadémia tagjai sorába fogadta.

              Egészen 1878-ban bekövetkezett haláláig vezetője volt a Magyar Történelmi Társulatnak. Kár, hogy ez a nagyszerű ember, ebben az agyonideologizált világban nem részesül illő megbecsülésben. Én magam szívesen forgatnám a nyolckötetes magyar történelmét, és gondolom, rajtam kívül még igen sokan.

              Az ő példája a bizonyíték arra, hogy valaki katolikus pap létére két urat is szolgálhat, az Istent és a Hazáját. Nem hiszem, hogy labancnak lenni különleges érdem ama Trónus előtt.

 

14. levél

 

              A Mátyás királyt követő kétszáz év a megpróbáltatások időszaka volt. A XV. században, a Dózsa György vezette parasztháború 1514-ben, majd a mohácsi csatavesztés, Buda elfoglalása a töröktől 1541-ben teljesen szétzilálta a magyar társadalmat.

               Maga a korábban egységes ország is három részre szakadt: Habsburgok uralta felvidéki területekre, az ország töröktől megszállt központjára és a töröktől függő, de önálló belpolitikát folytató Erdélyre. Ezek határvidékein, a végvárakban katonák őrizték a portyázó, rabló megszálló török csapatokkal szemben a frontvonalat.

              Többségük a Habsburg Birodalom zsoldosaként kemény életre kényszerült. A fiaikat is ilyen jövőre készítették fel. Túri György pápai kapitány életével kapcsolatban beszélt erről egy katolikus hitszónok. Megemlítvén, hogy Magyarországban eleitől fogva, valószínűleg a pogány magyar világot is beleértve, a vitézek családjába beleszületett ifjak, kiskoruktól kezdve igen nehéz próbáknak voltak kitéve.

              „Magyarországban eleitől fogva az volt a főemberek szokása, akik vitézséggel keresték, érdemelték ki a királytól birtokaikat, jószágaikat, hogy fiaikat nagy félelemben nevelték fel.” Ma úgy mondanánk, állandó készenlétre és virtusra.

              „Gyakorta az ebek között, a pádimentumon aludtak. Sokak, hogy ne lássák mások, hogy a fiuknak kedveznek, a disznók vályújából etették őket, és sokkal alávalóbb ruhákban jártak még a szolgáknál is.”

              Ez a részlet valószínűleg a tékozló fiú történetét idézi, aki még azt is visszasírja, hogy nem ehet együtt az elhagyott apja disznóival. A napokig tartó éhséghez, a sokszor undorító, de erőt és kitartást adó ételhez való szoktatást szolgálta.

              Ugyanakkor mindenféle megalázó szolgálatra rá voltak kényszerítve. Amikor valamennyire fel kezdettek serdülni, nagy urak és fejedelmek udvarába adták őket, ahol sok megaláztatást, nyomorúságot kellett elviselniük. Közülük némelyek közülük a vadászebek pecérei lettek, némelyek kemencefűtők.

              Túri György pápai kapitány tizenhat esztendős fiát kivitte a párbajokra a többi vitézével együtt. Kemény szóval megfenyítette, hogy nem nevezi többé fiának, sem kenyeret nem ad többé neki, ha nem vállalkozik egy törökkel való öklelésre. Egyet kiválasztott a vállalkozó törökök közül, és a fia számára kihívta párbajra.

              Amikor a török vitéz meglátta az ellenfelét, szánta, hogy a saját édesapja ilyen kemény próba elé állítja – ilyen fiatalon. De hiába volt minden szó, az ifjacska, apja mellett lévén és gyalogosan, így szólt a töröknek:

              „Vitéz, énrajtam ne szánakozz! Kinek az Isten a győzedelmet adja, azé lesz az.”

     Aztán nagy bátran megütköznek, és legyőzte a törököt.

              Az a vitézi mentalitás, amelyik egyedüli lőrejutást jelentett a társadalmi ranglétrán, még évszázadok múlva, a vitéz ősöket felvonultató családokban tovább élt.

              Ifjú Wesselényi Miklós báró, a komoly gondolkodó, rendkívül erős alkatú gyerek volt. Éppen agy szilaj mént vezettek apja elé a lovászok. A horkantó, hánykódó mént a kisgyerek gyönyörködve nézte. Ezt észrevette az édesapja, és mosolyogva mondta:

              „Nem ülnél föl rá?”

 

              „Nem, mert félek.”

 

              „Egy Wesselényinek nem szabad félni!” – mennydörgött az apja, és a fiút földobta a szilaj ménre, és az állatot megcsapta ostorával. Heléna, az édesanyja, aki történetesen a tornácon állt, sikoltva szaladt be a szobájába, mert egyetlen még élő gyermekének a vesztét bizonyosra vette.

              Egyszer csak pajzán szava hangzik a gyereknek, aki berontott az édesanyjához, akinek lelkendezve mesélte, hogy a mén ugyan rosszul viselte magát, de ő mégis a hátán maradt, és addig lovagolt, amíg az ki nem fáradt.

 

15. levél

 

              „Legtöbb regényem ellen azt vetik, hogy igaz történetnek meglehet, hogy hű, de regénynek nem valószínű. Jelen művem tárgyánál küzdöttem legjobban e nehéz váddal, és érzem, hogy nem háríthatom el azt. Lehet, hogy a regényem meséje igaz, hogy alakjai valóban éltek: de indokolni, elhihetővé tenni életüket éppen olyan nehéz volt, mint volt az élet.

              Mártírokról írhatunk legendát, a hősökről eposzt, a tündérekről mítoszt: de mártír, hős, varázsló regénytárgy nem lehet.

     És mégis az volt.

              Senki sem hiszi el már, hogy egy eszményi célnak, amelynek mi mostaniak már csak jól jutalmazott epigonjai vagyunk, egykor földre tiport óriásai voltak.

              Én még együtt éltem néhánnyal e bevégzett alakok közül, kik egymás után letűntek, s feljegyeztem magamnak, hogyan tűntek el.

     Vörösmarty meghalt – szegényen, idegbénultan.

              Garay meghalt – szegénység és feszített munka miatt, férfi korában második gyermekké válva.

     Bajza meghalt - szegényen, lelke halálával messze megelőzte teste összeomlását.

              Nagy Ignác meghalt – szegényen, éveken át félholt idegekkel folytatva nehéz munkáját.

              Kazinczy Gábor lánglelke rogus volt neki, melyen megégett, de tűzhely nem, melynél melegedett volna.

     Czakó meghalt – ifjan, kétségbeesve, öngyilkosul.

     Széchenyi meghalt – óriás lelkében találva önellenségére, ki legyőzte őt.

              A Kisfaludyak, Kazinczy Ferenc, Kölcsey, Katona akkor tűntek le, mikor én még gyermek voltam. A Magyar utcai rongyos ház, Széphalom düledező falai, a Kecskemét-kapui kis ház még nemrég elbeszélhették, hogyan éltek, hogy haltak meg.

              „Annyi dicső közül Te jöttél át velünk az új korszakba magad. A szellemi ígéret földjét keresők Józsuéja. Te tudod egyedül, mit szenvedtek a mi Mózeseink. Te tudod, mi volt az a puszta. S az a negyven évig vándorlás a pusztában” – írta Toldy Ferencnek tisztelete és barátsága jeléül a szerző, azaz Jókai Mór És mégis mozog a föld című regényének ajánlásában, 1870-ben. Majd így folytatja, és fejezi be:

              „De én tartozom e gyönge kísérlettel azon dicsők emlékének, kiknek magas alakjai az időben és távolságban egyre növekednek. Nem tudta tollam fényesebbekké tenni; de tartozott a hódolattal szent emlékeiknek, s a próféták szent sírjánál nem kérdik az áldozótól, hogy mit hozott.

              Te egyedül jöttél át velünk az ígéret földjére. Harcolni az életre vágyó nemzetnek, tudjuk, hogy ott is kell tovább. Engedd meg, hogy az egész irodalmi hőskor eszményében e csekély, de őszinte nyilvánítását antisteseink iránti hódolatomnak, Teneked ajánlhassam. Tedd túlsúlyként jó szándékomat a gyönge kivitel fölé, és tartson meg téged az Ég, kit annyian szeretünk, és tarts meg Te engem baráti szívességedben, ki legőszintébben szeret.”

              Jókai Mór Az arany embert tartotta legjobb regényének, így nyilatkozott többször is.       Én meglehetősen sok regényét olvastam már kiskoromtól kezdve, amikor a könyvtári példányok még a tartalomhoz méltó veretes ruhát viseltek, de ez a regénye tetszett a legjobban. Talán éppen azért a szomorú tény miatt, hogy a regény egyetlen szereplője sem érte el a kitűzött célját, de mindegyiket valami nagy eszme hevítette élete végéig.

              Ott volt közöttük a Széchenyi István által példaképnek tekintett Körösi Csoma Sándor alakja is.

              Akinek a haza iráni áldozatkészsége Széchenyi Istvánt lelkesíthette, miért ne lelkesíthette volna egykoron Ugranyecz Gyulát is?

     

16. levél

 

              Most nemrégen, hogy az ezred fordult, akkor töltötted volna be 48. évedet. Sok kiadvány jelent meg a botrányos huszadik század nagy személyiségeiről. Mao-ce-tungtól Hitleren és Sztálinon át egészen Simone Weill-ig.

              Alig bírtam hazacipelni ezt az illusztris személyeket magába foglaló albumot. A benne szereplő figurák, úgymond, „megrengették a világot”. A kétharmad részük olyan politikus vagy katonai vezető volt, aki a népirtásokban jeleskedett. De, és erre kaptam föl a kis buksi fejem, közöttük volt, Simone Weill is. Eddig is tudtam róla, hogy nagy név az úgynevezett liberális körökben. Egész oldalas fénykép egy szimpatikus arcról, amely szinte sugallja a jóságot és humanizmust.

              Aztán egy egész oldalnyi szöveg, amely ritka elánnal ecseteli eme hölgy világot „felforgató” cselekedeteit. A második világháború idején munkatáborba vitték, majd onnan, ahol a férfiak odavesztek, a család hölgytagjai megmenekültek. Köztük ő is. Abból a pokolból, amelyről szívszaggató beszámolók szóltak már a nürnbergi perben is. Ezeket bizonyára el is olvasta, mert egy részüket még én is. Az alábbiak elborzasztottak:

         „Ügyész: Mikor volt Auschwitzban?

 

         Szmaglewska: 1942. szeptember elejétől egészen 1945 januárjáig.

 

         Ügyész: Van-e valami igazolása arról, hogy ebben a táborban tartották fogva?

 

         Szmaglewska: Igen, a karomra tetovált szám /megmutatja /.

 

              Ügyész: Szemtanúja volt-e Ön annak, hogy bántak Auschwitzban az SS-legények a gyerekekkel?

              Szmaglewska:

              Abban az időben, amikor a legnagyobb számban pusztították a zsidókat, a parancsnokság elrendelte, hogy a gyerekeket a krematórium kemencéjébe vagy a krematórium melletti gödörbe kell dobni, anélkül, hogy előbb gázzal megfojtanák őket.

              Ügyész:

              Hogy értsük ezt? Élve dobták a tűzbe, vagy pedig elégetés előtt valamilyen más módon meggyilkolták őket?

     Szmaglewska:

      A gyerekeket élve dobták be. Sikoltásuk a táborig elhallatszott.”

               Föltehetnéd a kérdést, kedves fiam, mi köze van mindennek Simone Weill-hez? Meglehetősen komoly köze. A női emancipáció bajnoka lett, a nagy elődökhöz csatlakozva, tehát Klara Zetkinnel, Rosa Luxemburggal egy sorban.

              Csak az, hogy egy olyan cél harcosává szegődött, és ezt angyali pofácskával, de ördögi indulataival Franciaországban, az egész nyugati világban, értsd: Európában és az Amerikai Egyesült Államokban, a média segítségével, el is érte.

              Ez a fennkölt cél pedig nem volt más, mint az abortusz engedélyezése. Azt ma már mindenki tudja, hiszen az évtizedek szállnak, hogy milyen vészesen közeledik az idő, amikor az európai ember helyére rövidesen az egészséges, az abortusznak még a kísérletét is halállal bűntető népek lépnek.

              Rövidesen vége az abortusz - civilizációnak, és jönnek az iszlám hívei, akik ellen szabályos irtó hadjáratot folytatnak az úgynevezett civilizált országok.

              De úgy lesz ez is, mint ahogy a zsidók a palesztinokkal jártak. Amióta mészárolják őket, tulajdonképpen mindegy szálig ki kellett volna irtani őket. De azok nem ismerik az abortuszt, és az asszonyok a legszentebb kötelességüket teljesítik bomba- és rakétazáporban is: új életet adnak a népüknek, amely így lesz kiirthatatlan.

              Minden kisgyerekkel újjászületnek, és immár több mint fél évszázadon át mindig tudnak a kiirtott helyére új nemzedéket állítani. Amelyik ugyanazért harcol, mint a halott apái vagy nagyapái: helyért a nap alatt.

               A „civilizált” országok kórházaiban pedig tovább folyik a csecsemők krematóriumba dobálása. A magyarok 6 millió embert pusztítottak el ilyen módon 1956-ot követően.

     

17. levél

 

              Ha lesz még egy életünk, ez csak hit kérdése, tehát bizonyára lesz, a figyelmedbe ajánlok egy könyvet, amelyet már fiatal korodban érdemes elolvasni, mert sok aljasság ellen felvértez. Elsősorban a nőkkel kapcsolatos viszonyodat befolyásolhatja.

              A Feltámadás című Tolsztoj-regényről van szó, amelytől ne riadj meg, mert nem olyan terjedelmes, mint a Háború és béke. A történet egyszerű: egy herceg, felelőtlen ifjúkorában, elcsábítja a nagynénje félig cseléd -, félig örökbe fogadott lányát, Katyusát. Aztán száz rubellel kifizeti, és a sorsára hagyja.

              A lány fokozatosan eljut a társadalom perifériájára, a nyilvános házba. Egy gyilkossági históriába keveredik, de teljesen ártatlanul. S mit ad Isten, a bírósági ülnökök között van az egykori csábítója, akiben feltámad az önvád, és igyekszik mindent megtenni a szerencsétlen, az egykor olyan mély és tiszta szerelemmel vonzó, lány kedvéért.

    Nyehljudov és Maszlova találkozása a börtönben így zajlik le hat év után:

              „De én a magam ügyéről szeretnék magával beszélni. Emlékszik, mit mondtam magának a múltkor?

              „Sok mindent mondott. Mire gondol?” – felelte Maszlova, szüntelenül mosolygott, s hol erre, hol arra forgatta fejét.

          „Azt mondtam, azért jöttem, hogy megkérjem: bocsásson meg!”

 

           „Megbocsátani, megbocsátani, mire való az?”

 

                „Azt is mondtam, hogy jóvá akarom tenni bűnömet – folytatta Nyehljudov -, mégpedig nemcsak szavakkal, hanem tettel. Elhatároztam, hogy feleségül veszem magát.”

            Maszlova arca elváltozott: rémület ült ki rá. Kancsal szeme kimeredt; rá is nézett, meg nem is.

 

„Hát ez meg mire jó?” – szólalt meg végre, és arca eltorzult a dühtől.

 

„Érezem, hogy ez kötelességem Isten előtt.”

 

            „Miféle Istent emleget? Nem is értem, miről beszél. Isten? Miféle Isten? Alkkor ismert volna Istent! – kiáltott fel, és tátott szájjal elhallgatott.

     „Nyugodjék meg – mondta a férfi.

              „Nincs miért megnyugodnom. Azt hiszed, be vagyok rúgva? Igaz, részeg vagyok, de azért tudom, mit beszélek – hadarta a lány, és mélyen elpirult.

              „Én fegyenc vagyok, ringyó, te meg herceg, nagyúr, semmi értelme, hogy beszennyezd magad velem. Takarodj a hercegnőidhez, az én áram egy tizes!”

              „Bármilyen kemény szavakat mondasz is, ki nem fejezheted, amit én érzek” – mondta Nyehljudov halkan, remegve.

               „El sem tudod képzelni, mennyire furdal miattad a lelkiismeretem.”

               „Lelkiismeret! – ismételte Maszlova csúfondárosan. „Akkor vette volna elő a lelkiismeretét! De nem: egy százast nyomott a kezembe. Nesze, ennyi az árad.”

              „Tudom, tudom, de hát mit csináljak? – válaszolta Nyehljudov. „Elhatároztam, hogy többé nem hagylak el; megteszem, amit mondtam.”

              „Én pedig azt mondom, nem teszed meg!” – vágott vissza Maszlova, és hangosan felkacagott.

      „Katyusa!” – kezdte a férfi, és megérintette a kezét.

              „Eriggy innét! Én fegyenc vagyok, te pedig herceg, semmi keresnivalód itt” – sikoltott fel Maszlova, és kitépte kezét a férfikezéből. Arcát eltorzította a düh.

              „Általam akarod megmenteni a lelked üdvösségét.” – folytatta. Gyorsan beszélt, hogy mindent kimondhasson, ami a lelkéből előtör.

              „Kiélveztél engem ebben az életben is, most a túlvilági életben is általam akarsz üdvözülni! Utállak téged, utálom a pápaszemedet, az egész undok, hájas képedet! Pusztulj előlem, pusztulj!” – kiáltott hirtelen felugorva.

              Volt egyszer egy már termőre fordult cseresznyefánk, de egyik napról a másikra,

 

 elpusztult. Kiderült, hogy van olyan belső és a tápcsatornákon élősködő szú, amely lassan, de

 

 biztosan megölte. Valami ilyesmi a lalkiismeretfurdalás is, de hiába támad föl az emberben,

 

 ha már jóvátenni a jóvátehetetlent nem lehet.

 

 

18. levél

 

 

               Jókai Mór 40 éves vándorlást emleget az elmaradott Magyarország sivatagában, de

 

 ugyanilyen igazsággal említhetett volna nyolcvanat. Azzal a különbséggel, hogy az első

 

negyven évben ez a sivatag még kietlenebb volt, és hatalmas távolságokat kellett megtenni

 

 térben és időben, hogy a Felvidéken vagy Erdélyben, esetleg Bécsben találkozhassunk olyan

 

 emberekkel, akiket lázban tartott a magyar nyelv ügye.

 

              Kezdjük a bécsi, úgynevezett testőrírókkal! Mária Terézia ezeket a férfiakat, asszonyi fifika, azzal a hátsó szándékkal rendelte a szolgálatába, hogy a német nyelv és kultúra propagátorai legyenek, ha hazatérnek a megtisztelő szolgálatból.

              Valami nem hagyta, hogy így legyen! Báróczi Sándor 1761-től a testőrség tagja, aki ezredesi rangig emelkedik, olvas ugyan francia és német műveket, de azonnal magyarra igyekszik fordítani őket. Hogy mi ösztönzi erre? De így járt Barcsay Ábrahám, Orczy Lőrinc, Bessenyei György is.  Batsányi János már egy Pesten kialakuló irodalmi és színházi életbe kapcsolódik.

              Kazinczyval és Baróti Szabó Dáviddal már Kassán már megalapították a Magyar Múzeumot. / 1788-1792 /. De Kazinczy sorsára jut, mert a Martinovics- féle összeesküvésben való részvételért várfogságot szenved. Megjárja Kufsteint és Spielberget, aztán ő az első, akit életfogytiglan Linzbe száműznek. Poétai munkái már 1835-ben, Összes művei négy kötetben 1953 és 67 között jelentek meg. Közben kallódik valamikor a 18-19. század fordulóján, valahol a Dunántúlon egy jelentős poéta, de nem figyel föl rá senki: a szerencsétlen sorsú zseni, Csokonai Vitéz Mihály.

              Nem lelkes nyelvmentő köznemes, hanem egy borbély fia, aki nem tehet róla, hogy a halálával oly korán elenyészik hosszú időre még a neve is. Kár, hogy Vörösmarty és Kölcsey nem az ő költészetén nőtt fel, hanem magányosan birkóztak a magyar nyelvvel.

              Aztán voltak magányos versfaragók, a finom hangú, latin irodalmat magyar földbe ültetgető Virág Benedek, akire Kosztolányi emlékezik. Volt, aki csak azért is magyar versmuzsikát akart hallani, ha egy kissé modoros és néhol hamis volt is, és neki fogott önszántából és a népdal rigmusában. Mint a régi jó Gvadányi József, a falusi „nótárius”, akinek népies életképeire Petőfi is tisztelettel emlékezik:

                                          Kegyelmednek már rég pihen pennája,

                                          

Kegyelmednek már régen megnyílt a sír szája,

                                          

Hol békességgel a föltámadást várja,

                                          

De még most is kedves nekem a munkája.

                                          Nincs abban sok cifra poétai szépség,

                                          De vagyon annál több igaz magyar épség.

                                          S nagy mértékben aztat bélyegzi elmésség,

                                          Azért is olvasni lelki gyönyörűség.

 

              Ady Endre a legnagyobb magyar költők egyikének tartotta Csokonait, lelki és sorselődjének. Aki hozzá hasonlóan birkózott a jelen zord idejével, közben egy másik világot teremtett költészetével, amelynek selyemgubójában elrejthette magát - egészen a hímes szárnyú lepkeállapotig, a huszadik századi fénybe repülésig.

                                            S amikor a hajnal szétharsant,

                                            Rongyos mécsese lánginál

                                            Furcsát látott s szomorúan halt meg

                                            Csokonai Vitéz Mihály.

                                                  

    

19. levél

 

 

              Egy 17. századi katolikus prédikációgyűjteményből, a katolikus bibliafordító Káldi György műve e ránk hagyott következő történet, amelynek címe:

             „Aki csak a piacon lett volna hajlandó paráználkodni.” Olvasd a szerző iránt érzett kellő tisztelettel!

              „Sok fogyatkozások találtatnak az emberek ítéleteiben. Első az, hogy néha a bírák tudatlanok, és a bűnteleneket kárhoztatják, a bűnösüket pedig oltalmazzák. Avagy, ha szintén törvénytudók is, mindazonáltal a dolgoknak igazán végére nem mehetnek, nem találván elégséges tanúkat. És minthogy a tanú bizonyítása szerint kell a törvényt tenni, gyakran az igazak bűnhődnek, a hamisak megmenekednek.

              Ez a fogyatkozás nem találtatik a mi bíránkban, ki oly bölcs és szemes, hogy semmit el nem titkolhatni előtte.

              Ez a mi bíránknak egyedül elégséges volna, hogy zabolán tartana bennünket. Mert ha szorgalmatosan igyekszünk azon, hogy az emberek ne lássák vétkeinket, mi módon vétkezhetünk az Istennek szemei előtt.

              Látván Pafnutius, egy a régi atyák közül, hogy egy gonosz életű asszonyállat mind magát s mind egyebeket örök veszedelemre vinne, megszánná, megszáná, és vitézlő köntösbe öltözvén úgy tetteté magát, mintha vétkezni akarna véle.

              De arra kéré, hogy oly helyre vinné, ahol senki nem láthatá. Bévivé ezért legtitkosabb kamrájába, és arra felele néki, hogy ott senki nem láthatná az Istenen és ördögön kívül.

     Kapott a szón Pafnutius, és mondá:

              „Ó, balgatag asszonyállat! E kettőtől nem félsz-e, a vádlótól és a bírótól? Ha mindeneket semminek állítasz is, ezektől bizony félned kellene. Mert az egyik igazán megítél, a másik pedig hóhérod lészen, és kegyetlenül bánik veled.”

              Eszébe vévén maga az asszony, és megtérvén azután nagy szentségben éle, amint Marcus Márulus írja.

              Szent Efremet, midőn egy szemtelen személy gonoszságra unszolá, azt felelé néki, hogy különben nem cselekszi, hanem az Edessa városának piacán. És midőn az asszony azt igen gyalázatosnak mondaná, felele néki Efrem:

     „Igen bolond vagy, hogy az emberek szemétől tartván, az Isten szemétől nem félsz.”

              Hallván ezt az asszony, térdre esvén bocsánatot kére, és engedvén a jó intésnek, azután szent életbe foglalá magát.

              Ami pedig az engem ért kísértéseket illeti:

              „Voltak, akiket olyan könnyen hessentettem el magamtól, mint a zöld döglegyeket. Voltak, akik tartósan bevették magukat a fantáziámba, de sohasem vittek bűnbe. S volt, aki bűnbe vitt, de még nem csaltam meg vele sem önmagamat, sem másokat. A „bűnre vezető alkalmakat” önérzetből, félelemből vagy szeméremből sikerült elkerülnöm.”

              Nem kerültem miattuk „az élő Isten kezébe”, mint Nyehljudov herceg, aki így vádolja magát:

              „Semmirekellő gazember, aki ezt meg tudta tenni! És én, én vagyok az a semmirevaló gazember! De hát vajon csakugyan gazember lennék? Mi egyéb? – adta meg mindjárt önmagának a feleletet.

              És egész henye, züllött életed! És mindennek megkoronázása, ahogyan elbántál Katyusával! Alávaló gazember! Gondoljanak rólam az emberek, amit akarnak. Őket áltathatom, de önmagamat nem áltathatom!”

              „Nemcsak te vagy ilyen, ilyen az élet – így beszélt egy hang. De a szabad szellemi lény, amely az egyetlen igaz, az egyetlen hatalmas, az egyetlen örök az emberben – már fölébredt Nyehljudovban.

 

 

20. levél

 

         

 

              Most Dosztojevszkij Ördögök című regényével foglak traktálni elsősorban.

 

 Olvassunk együtt! Egy vén orosz liberális Verhovenszkij és a lelkes / mindkét értelemben /,

 

 fiatal Satov párbeszédét idézem:

 

              „Nem értem, miért tüntetnek itt fel engem istentagadónak, én hiszek Istenben. Én úgy hiszek benne, mint olyan lényben, aki csakis énbennem ébred önmagának tudatára.  Utóvégre nem hihetek úgy, mint az én szolgálóm, vagy valami uraság, aki a „biztonság kedvéért” hisz, vagy a mi kedves Satovunk, aki erőszakosan, csak azért is hisz, mint moszkovita szlávbarát.

               Ami pedig a kereszténységet illeti, minden őszinte tiszteletem ellenére – nem vagyok keresztény. Inkább ókori pogány vagyok, mint a nagy Goethe, vagy mint a régi görögök. Már pusztán az, hogy a kereszténység nem értette meg a nőt – amit oly nagyszerűen kifejtett Georges Sand egyik legzseniálisabb regényében. A leborulásokat, a böjtöket meg minden egyebet illetően pedig nem értem, kinek mi köze hozzám? Bárhogy erőlködjenek is a mi itteni besúgóink, jezsuita nem akarok lenni.

              Belinszkij negyvenhétben, amikor külföldön élt, elküldte Gogolnak azt a híres levelét, amelyben heves szemrehányással illeti, amiért az „valamiféle istenben”hisz. Magunk közt szólva, nem tudok elképzelni semmi komikusabbat annál a pillanatnál, amikor Gogol elolvasta ezt a kifejezést, és az egész levelet! De félre a tréfát; mivel a dolog lényegével mégiscsak egyetértek, azt mondom és hangoztatom: ezek voltak az emberek! Ők tudták szeretni a népüket, tudtak szenvedni érte, fel tudtak áldozni érte mindent, de ugyanakkor tudták függetleníteni magukat, ha kellett, és bizonyos fogalmak tekintetében nem voltak kímélettel iránta.”

              „Sohase szerették a népüket azok a maga emberei, nem szenvedtek, és nem áldoztak fel érte semmit, bármennyire ezt képzelték is a saját vigasztalásukra! Sem Oroszországot, sem a népet! – üvöltött fel villámló szemmel Satov.

              „Nem lehet szeretni, amit nem ismer az ember, nekik pedig halvány fogalmuk se volt az orosz népről! Ők mind és velük együtt maga is szemük elől tévesztették az orosz népet, kivált Belinszkij; ez már abból a Gogolhoz írt leveléből is látszik. Nem vette észre az elefántot a ritkasággyűjteményben, mert minden figyelmét a francia szocialista bogárkákra irányította; így aztán azokkal is végezte. Pedig ő talán még okosabb is volt mindnyájuknál.

              Maguk nemcsak szem elől tévesztették a népet, hanem utálkozó megvetéssel is kezelték, már pusztán azért, mert a népen csakis a francia népet, sőt csupán a párizsiakat értették, és szégyellték, hogy az orosz nép nem olyan. Ez a meztelen igazság!

              Akinek nincs népe, annak istene sincsen! Tudja meg: kétségtelen, hogy mindazok, akik nem tudják többé megérteni a népüket, és elvesztik a kapcsolatot vele, ennek arányában nyomban elvesztik ősi hitüket is, és vagy istentagadók lesznek, vagy közömbösek. Ez így igaz!

              Ez tény, amely lépten-nyomon igazolódik. Ez az oka, hogy most maguk is mind, mi is mind vagy galád istentagadók vagyunk, vagy romlott, közömbös szemét népség, semmi más! Mégpedig maga is, Sztyepán Trofimovics, egy cseppet sem tekintem kivételnek, sőt a maga rovására mondtam az egészet, tudja meg!”

 

21. levél

 

              Most is Káldy György atya prédikációját hallgatjuk, amely bizony bűnbánatot fog fakasztani igencsak elfásodott lelkemben.

              Igen szép példát ír Sophrónius jeruzsálemi pátriárka egy konstantinápolyi ember felől, ki ő maga mesélte, hogy az atyja igen gazdag ember volt, és sok alamizsnát osztogatott.

     Ez egykor magához hívatta fiát, minden kincsét megmutatta neki, és mondta:

              „Fiam, mit választasz inkább? Ezt a pénzt, vagy hogy az Istent hagyjam gyámodnak?”

              Kinek a fia azt felelte, hogy inkább választja az istennek gyámkodását, és okát is adta:

              „Mert – úgymond – ezek a gazdagságok mind elmúlnak, ma vannak és holnap nem lesznek, de Krisztus örökké megmarad.”

              Hallván ezt az atyja, annál inkább mindenét a szegényeknek osztotta, úgyhogy halála után igen keveset hagyott a fiának. Azonban elszegényedvén az ifjú, erős bizodalommal bízott a Krisztusnak, mint gyámnak a gondviselésében.

              Azon városban volt egy gazdag főember. Tökéletes istenfélő felesége lévén és egyetlen leánya, akire nézett minden gazdagsága. Kinek mondta a felesége:

              „Íme, ez az egy lányunk vagyon, és az Isten sok gazdagsággal szeretett bennünket. Ha a leányzót valami gazdag, de feslett erkölcsű ifjúnak adjuk, gonoszul fogja tartani. Ezért keressünk valami alázatos és istenfélő férjet néki, ki Isten szerint szeresse és táplálja!”

     Kinek felelte az ember:

              „Jól szólasz. Menj a templomba, és ájtatosan imádkozván maradj ott. És valaki elsőként a templomba mégyen, azt rendelte Isten a mi leányunk férjének.”

              Elmenvén az asszony, úgy cselekedett. És legelőször ez az ifjú találkozott a templomba menni, kit az atyja a Krisztus gyámolítására hagyott. Kihez egy szolgát külde az asszony, és magához hívatván megkérdé, ki és honnét való. Ez megértvén, ki volna, hálát ada az Istennek, és mondá neki:

              „Íme, a te gondviselőd házastársat és nagy gazdagságot parancsolt néked, hogy isteni félelemmel élj mind a kettővel.”

              És neki adá lányát minden gazdagságával. Látván az ifjú, hogy az atyja jó gondviselőre hagyta, hálát adott az Istennek, és teljes életében az atyja nyomdokát követvén sok alamizsnát osztogatott.

              Ne véljék azért a világ fiai, hogy amit a szegényektől megvonnak, azt maguknak vagy gyermeküknek megmarasztják. Teljesen másként vagyon a dolog. Mert azt mind elvesztik, és csak azt marasztják meg maguknak és gyermeküknek, amit kiadnak a szegényeknek; mint az apostolok, ha az öt árpakenyeret megtartották volna, tizenkét kosár morzsalékot nem szedtek volna.”

              „Hogyan tehetjük Istent adósunkká? – ezt a meglepő és korszerű címet adta a szerző prédikációjának. Elgondolkodtató történet, amelynek hatására az ember, ha nem is mélyen magába száll.

              Úgy vélem, hogy egész életemben nagyvonalú voltam, akinek szüksége volt a támaszomra, azon segítettem. Soha nem utasítottunk ki a házunkból messziről jött ágyra szorulót, enni is adtunk neki. Ami pedig az én lelkem állapotát illeti? Ma már szívesebben osztom azt a véleményt, hogy ifjúkorom hajnalán meggondolatlanul bántam a közös pénzzel, és bizony jóval kevesebb könyvet, hanglemezt kellett volna vennem.

               Én ugyan ennek soha nem éreztem hátrányát az ebéd minőségében, sőt előnyét az életünk minőségében. Azokban a kezdő évtizedekben, egészen a lerobbanásomig, amely talán éppen Isten bűntetése volt, megfontolatlanul bántam, végül is, mindannyiunk pénzével. De sohasem a csalás becsületével!

 

22. levél

 

              Tudod talán, ha nem, most elárulom, hogy negyven évig tanítottam, butítottam

 

másokat. Közben sok mindennel megismertettem az érdeklődő, unatkozó ifjúságot. Többek

 

 között Daidalosz ész Ikarosz történetével. Abban olvastuk, hogy Daidalosz a sziget urának

 

 parancsára megépítette a labirintust, ezt a titokzatos építményt.

 

               Mégpedig egy szörnynek, a félig bika, félig ember Minotaurosznak. Érdekes, hogy sem a gyerekekben, sem a tanárukban, nem merült föl a kérdés, hogyan jöhetett a világra ez a lény. Amikor elolvastam egykoron Apuleiusz Aranyszamarát, volt némi elképzelésem arról, hogy a hanyatló klasszikus görögség körében milyen fokot ért el a perverzitás. De azután sem merült föl a kérdés, vajon hogyan foganhatott meg egy ilyen lény.

              Manapság sok mindennek utána járok, időm, mint a pelyva, most ezt is sikerült kinyomoznom. Minósz, kréta király, azon egyik fiúgyermekek egyike, aki a bika Zeusz és Európé nászából született. Amikor harcra kelnek a királyi hatalomért, Zeusz Minószt támogatja. Cserébe elvárja, hogy az áldozatul küldött gyönyörű bikát neki áldozza fel. A király sajnálja a gyönyörű állatot megölni. Zeusz ezért bosszút áll rajta.

              Pasziphaé, Minósz felesége beleszeret az isteni bikába, és Daidalosszal, egy athéni mesteremberrel fából egy üreges tehénalakot készíttet. A többit a fantáziádra bízom a lényeg, hogy megszületik egy alul ember, felül bikafejű lény. A családi botrányt el kell tűntetni, tehát ismét a bevált mesterhez kell fordulni. Daidalosz most megépíti a labürinthoszt, amelyben elrejtik a szörnyszülöttet.

              De neki is elege lett ebből a perverz királyi társaságból. Fogja magát, és hogy a szigetről a fiával együtt elmenekülhessen, repülésre alkalmas szárnyakat készít. Felröppennek, de az ifjút túl magasra repíti a vágy, ezért szárnyaszegetten lezuhan az égszínkék habokba. A tenger együtt érző hullámai a közeli sziget partjaira sodorják a fiatal testet. Daidalosz megsiratja és eltemeti. Azóta hívják ezt a szigetet Ikáriának.

              Minósz azonban el akarja fogni a szökevényeket, és Szicília szigetén Daidalosz nyomára is akad. De hát isteni származás ide, isteni származás oda, egy mesterember eszén igen nehéz túljárni. Mikorra a nyomába küldött Moszad-osztag kinyomozta hollétét, Daidalosz már feltalálta a fafűtéses bojlert.

              Amikor Szicíliába érkezett a krétai király, meg akart fürdeni, a vízvezetékből forró víz ömlött, és megölte. Tudni illik a gyengébbek kedvéért a kapcsolón négy fokozat volt: hideg, langyos, meleg, forró és Minósz.

              Kétségtelenül zseniális és sokoldalú mester volt. Gondoljunk csak bele! Fából készített egy ingerlően élethű tehénalakot, majd felépítette a labirintust, aztán szárnyakat adott a vágyainak, végül megalkotta a bojlert.

              A történelemben és a képzőművészetben egyetlen hozzá hasonló, sokoldalú művész született: Leonardo da Vinci. Elsők között boncolt, és rajzolta le az emberi test belső szerveit, és kutatta ezek működését.

              A repüléssel is kísérletezett, de az ő szárnyai már a legelső alkalommal csődöt mondtak. Tervezett kaszákat mozgató hadigépet, búvárruhát, gyöngyházkagyló alakú harckocsit, stb.

              Közben, mintegy kikapcsolódásként, lefestette a Mona Lisát, akinek fanyar somolyáért odavan a fél világ. Szerencsére megalkotta az Utolsó vacsora káprázatos tablóját, és maradt néhány szép képe a Madonnáról és a kis Jézusról.

              Abban a szerencsében van részünk, hogy a Szépművészeti Múzeumunkban megcsodálhatjuk egy lovas szobrát és az Esterházy Madonnát.

              Akárhogy is nézzük, Leonardo da Vinci, ha hinni lehet a görög mitológiának, csak második az ezermesterek sorában.

   

23. levél

 

 

            Most lássuk, mit mondott az Ördögökben Kirillov elfogódottan és rapszodikusan az öngyilkosságról!

              „Mindenki csak saját magáról ítélhet. Teljes szabadság akkor lesz, mikor mindegy lesz élni vagy nem élni. Ez mindennek a célja.”

              „Az ember fél a haláltól, mert szereti az életet, én így fogom fel – jegyeztem meg -, és így rendelte a természet.”

              „Ez aljasság, és ebben van az egész csalás! – szólt, és megvillant a szeme. Az élet fájdalom, az élet rettegés, és az ember boldogtalan. Az ember most azért szereti az életet, mert szereti a fájdalmat meg a rettegést. És ilyenné alakult. Az élet most fájdalomért és rettegésért adódik, és ebben van az egész csalás. Most az ember még nem az igazi ember. Majd lesz új ember, boldog és büszke. Akinek mindegy lesz, élni vagy nem élni, az lesz az új ember. Aki legyőzi a fájdalmat meg a rettegést, az maga isten lesz. A másik Isten meg nem lesz.”

„Tehát maga szerint mégiscsak van az a másik Isten?”

         „Nincs, de van. A kőben nincs fájdalom, de a kőtől való rettegésben van fájdalom. Aki legyőzi a fájdalmat meg a rettegést, az maga lesz isten. Akkor új élet, akkor új ember, minden új lesz. Akkor a történelmet két részre fogják osztani: gorillától az isten megsemmisítéséig, és az isten megsemmisítésétől a…

    „A gorilláig?”

    „A föld és az ember fizikai megváltozásáig. Isten lesz az ember, és megváltozik fizikailag. A világ is megváltozik, a dolgok is megváltoznak, a gondolatok, az érzések mind. Maga mit gondol: megváltozik akkor az ember fizikailag?”

              „Ha mindegy lesz élni vagy nem élni, akkor mindenki megöli magát, úgyhogy éppen ebben áll majd a változás.”

              „Ez mindegy. A csalást ölik meg. Mindenki, aki a legfőbb szabadságot akarja, annak merni kell megölni magát. Aki meri megölni magát, az megtudta a csalás titkát. Azon túl nincsen szabadság, itt van minden, tovább nincs semmi. Aki meri megölni magát, az isten. Most bárki megteheti, hogy ne legyen Isten, és ne legyen semmi. De még egyszer se tette meg senki.”

     „Sok millió öngyilkos volt.”

              „De mind valami másért, mind rettegéssel és nem azért. Nem azért, hogy a rettegést megölje, az rögtön Isten lesz.”

              „Nemigen lesz hozzá ideje” – jegyeztem meg.

              „Hát igen, nem valami vidáman tölti az éjszakáit a tea mellett.” Felálltam, és fogtam a sapkámat.

              „Azt hiszi? – kérdezte némi meglepetéssel elmosolyodva. „Ugyan miért? Nem, én.. én nem tudom – folytatta zavartan -, nem tudom, mások hogy vannak vele, de én úgy érzem, nem tudok úgy tenni, mint mindenki. Mindenki gondol valamire, aztán mindjárt másra gondol. Én nem tudok másra, én egész életemben egyre. Engem az Isten egész életemben gyötört!” - fejezte be váratlanul, meglepő közlékenységgel.

              „Fenntartás nélkül elhiszem, hogy nem szívesen találkozik emberekkel, és keveset beszél velük. Miért beszélget most el énvelem?”

              „Magával? Maga pár órája rendesen ült ott, és maga nagyon hasonlít a testvéremhez sokban, rendkívül – mondta elpirulva -, hét éve meghalt; a bátyám; nagyon-nagyon sokban.”

          „Bizonyára nagy hatással volt a gondolkodásmódjára.”

 

         „Nem, keveset beszélt; semmit se beszélt.”

 

              Lámpással kikísért a kapuig, hogy bezárja utánam.

              „Kétségtelenül őrült” – állapítottam meg magamban.

   

24. levél

 

               A távol-keleti bölcselet, ebben az esetben a kínai, sohasem hozott lázba. Valószínűleg a vérmérsékletem miatt. Most a kezembe került Lin-csi apát / 867-ből származó / tanításainak gyűjteménye. A mester megállapításai vitára ingerlőek, tehát először hallgassuk meg a bölcset!

              „Lin-csi kolostorában egy reggel ezzel a kérdéssel fordultak a szerzetesek az apáthoz.

              „Mondd, apát! Milyen módon lelhető föl a jelenségek világában az igazság? Miről ismerünk rá?”

              Lin-csi, mielőtt válaszolt volna, elgondolkozott. Vajon mit állít erről a Tanítás? Nem emlékezett rá. Ahol pedig nincs kinyilvánított útmutatás, ott szabad a vásár.

              „Hívek!” – fogott bele Lin-csi apát. „Én az igazságról azt gondolom, hogy nem létezik. De ez nem olyan nagy kár, mint sokan gondolják.”

     A szerzetesek zúgolódtak, de Lin-csi mondta tovább.

              „Nincs igazság a jelenségek világában. Egyedül a törvény adhat eligazítást, de a törvény nem tudhatja, mi az igazság. Az igazságra lehetetlen rálelni, és úgy foglalni szavakba, hogy törvény nélkül is védeni tudja magát. Ahányszor próbálod, annyiféle lesz az igazság. A törvény bár otromba, durva, egyértelmű és örökkévaló. Az igazság tünékeny, mint egy szépséges madár. Nincs sehol lakása.”

„Elröppen, mint egy szépséges madár?” – kérdezte ámulva egyik szerzetes. „Hová?”

         „Ez a madár a mesékben lelhető föl odaát. De ne csalogassátok, a jelenségek világában, ideát, úgysem használható semmire az igazság. Mert tudjátok meg híveim, nem az igazságosság határozza meg a jelenségek viszonyát!”

               Mondta még az apát, s befejezte tanítását. Már csaknem elérte a csarnok kijáratát, amikor utána szólt az egyik tanítvány.

„Mit tehetünk a jelenségek világában igazság híján?”

         „Tartózkodjatok az ítéletektől, de mindenekelőtt kerüljétek a viszályt!” – vágta rá kurtán, csaknem dühösen Lin-csi, aztán még egy pillanatra megállt. „De próbálkozzatok más megoldással is! Mert nem biztos, hogy ez követhető tanács. Ennél egy kicsit bonyolultabb a világ – szólt végül az apát, kolostorában a Huo-to folyó partján.

              Én az igazságról úgy gondolom, hogy létezik. A legegyszerűbben azzal bizonyítható, hogy sajnos létezik gazság. / A nem madácsi „i” botránya! / Ez az igazság megtestesülve, járt köztünk, hogy más példát nem említsek, a történelmünkben. A védtelen magyarokat tízezer szám gyilkolta meg a határaink mentén a gazság, tehát az áldozatokban testesült meg az igazság.

               Hirosima lakóit elhamvasztotta, halálra kínozta a gazság, a GULAG áldozatait hasonlóan. Tehát, ezekben a milliókban élt az igazság. Petőfit megölte a gazság, tehát benne testesült meg az igazság.

              Az pedig cáfolhatatlan, hogy az igazság-szabadság elröppenhet, mint egy szépséges madár. Ezt Tamási Áron megírta:

              „S ahogy ott ültünk a költővel a vén fa tövében, hát egyszer a szemben lévő jegenyefán megszólalt egy madár, de olyan szépen szólott, mintha a föld bánatával az ég örömébe akart volna indulni. Amikor megláttuk, még jobban ámuldoztunk rajta, mert annak a madárnak piros volt a szíve tája, fehér a szárnya és zöld a lába. A nézvén nagy ámulattal a költő fölkiáltott, szólván: „Szabadságunk madara!”

              Így kiáltván a költő lassan megindult, hogy felmenjen a fára, mert meg akarta fogni a csodás madarat. Az ellenség észrevehette, mert az egész ármádia megindult felénk. Valaki fölkiáltott a költőnek is, hogy jön az ellenség. Hanem a költő csak annyit felelt vissza, hogy „pököm az ellenségre!„

         „Aztán mi lett Petőfivel?” – kérdeztem.

 

         „Gondolom, onnét elrepült.” – mondta az öreg.

 

25. levél

 

              Újból az Ördögökből idézek: a szereplők Satov és Sztavrogin.

 

              „De hát nem maga mondta nekem, hogyha matematikai pontossággal bebizonyítanák, hogy az igazság nem Krisztusban van, akkor inkább Krisztussal maradna, mint az igazsággal?” – ezt maga mondta egykor, Sztavrogin

              „A szocializmus már lényegénél fogva szükségképpen ateizmus, mert mindjárt bevezetőben kijelenti magáról, hogy istentagadó világnézet, és kizárólag a tudomány és az értelem alapjain szándékszik berendezkedni. Az értelem és a tudomány a népek életében az idők kezdete óta mindig, most is csak másodrendű és kisegítő szerepet játszik, és fog is játszani az idők végezetéig.

              A népeket más erő alakítja ki és mozgatja, parancsoló és uralkodó erő, amelynek az eredete azonban ismeretlen és megmagyarázhatatlan. / Isten csodája, hogy még áll hazánk! /

              Ez – annak a csillapíthatatlan vágynak az ereje, hogy eljussunk a véghez, ám ugyanakkor tagadja a véget. Ez tulajdon létünk szüntelen és fáradhatatlan igenlésének és a halál tagadásának az ereje. Az élet lelke, ahogy az Írás mondja, „az élet vizének folyói”, amelynek kiapadásával fenyeget a Jelenések könyve. Esztétikai őselv, ahogy a filozófusok mondják, erkölcsi őselv, ahogy ugyancsak ők azonosítják. „Istenkeresés” – ahogy én a legeslegegyszerűbben nevezem.

              Egy–egy nép egész tevékenységének célja – minden népnél és létének minden időszakában – csakis az Istennek, a saját, okvetlenül az ő saját Istenének keresése, és az őbenne, mint az egyetlen igaz Istenben való hit. Az Isten az egész nép összetett személyisége – elejétől a végéig véve.

              Sohase fordult még elő, hogy valamennyi vagy sok népnek egy közös Istene lett volna, hanem mindig, mindegyiknek külön istene volt. A nemzeti jelleg megsemmisülésének jele az, ha az istenek kezdenek közössé válni. Amikor az istenek közössé válnak, akkor fokozatosan elhalnak az istenek meg a beléjük vetett hit is, magukkal a népekkel együtt.

              Minél erősebb egy nép, annál sajátabb az istene. Sohase volt még nép vallás nélkül, vagyis a rosszról és a jóról alkotott fogalom nélkül. Minden népnek külön saját fogalma van a rosszról és a jóról, és saját külön rossza és jója. Amikor sok népnél kezdenek közössé válni a rosszról és a jóról alkotott fogalmak, akkor fokozatosan kihalnak a népek, és akkor kezd elmosódni és eltűnni maga a jó és rossz közti különbség is. Az értelem sohase volt képes meghatározni a rossz és a jó közti különbséget, vagy akár elválasztani a rosszat a jótól, ha csak hozzávetőleg is.

              „A nemzeti jelleg attribútumává fokozom le az Istent?” – kiáltott válaszul Satov.        Ellenkezőleg, a népet emelem isteni rangra. De hát volt ez valaha is másképp? A nép - az Isten megtestesülése.

               Minden nép csak addig nép, amíg külön saját istene van, és a többi Istent, valahány csak akad a világon, minden megalkuvás nélkül elveti, míg hisz abban, hogy a saját Istenével győzni fog, és a többi Istent mind kiűzi a világból.

              Így hittek az idők kezdete óta, legalábbis a nagy népek mind, azok, amelyek valamelyest kitűntek a többiek közül, és az emberiség élén álltak. Ezzel a ténnyel nem lehet szembeszállni. A zsidók csakis azért éltek, hogy kivárják az igaz Istent, és ezt az igaz Istent hagyják a világra.

              Az igazi nagy nép sohase érheti be a másodrendű szereppel az emberiségben, sőt még elsőrendűvel sem, hanem okvetlenül és kizárólagosan az elsővel. Amelyik elveszti ezt a hitet, az már nem nép. De igazság egy van, következésképpen csak egyetlen népé lehet az egyetlen igaz Isten, noha a többi népnek is megvolnának a maguk külön, nagy Istenei.

              Egyetlen „istenhordozó” nép van, ez – az orosz nép.”

                                                                 +

             Manapság azon csodálkoznak, hogy Putyin igen népszerű a hazájában. Lehet is, mert úgy látszik, volt ideje elolvasni Dosztojevszkijt, és kíséret nélkül eljár templomba. Segít visszaadni népének a kommunisták által tönkretett hitét. Ezért üti a művelt Nyugatot guta, amely megtagadta több évezredes kulturális örökségét, illetve fogadta el örökségként Picasso-félék ökörségét és a primitív médiát.

 

 

26. levél

 

     Ne vedd rossz néven, de ebben a levélben egyik „kedvenc” történelmi figurámról esik szó. Most is csak azért lehetséges, hogy leleplezzem, hogy ezek a régi bolsik mennyit hazudtak, és szépítették ocsmány múltjukat, ahogy csak lehetett. Kun azaz Kon Béláné emlékezni kezd a férje származására. Imígyen:

              „Kun Béla, Erdélyben, a Szilágyságnak egy kicsiny, hétszáz lelket számláló falujában, Lelén született, 1886. február 20-án. Apja falusi jegyző volt. Szülei egy kis parasztház földes szobájában laktak. A szülők három gyereket neveltek fel, két fiút, egy leányt. Hogy gyerekeit el tudja tartani, a segédjegyző apa / már csak segédjegyző! / egy kis földet is művelt. /Ma legelőnek használják. /

              A sovány lelei föld keveset hozott, a segédjegyzői fizetés sem volt sok, nehezen élt a család. Kun Béla apja szerette a bort, többet fogyasztott belőle, mint amennyit a keresete megengedett. / Miből ruházta, etette a gyerekeit a jegyző úr? /

              Megesett, s nem egyszer, hogy a „jegyző úr” magával vitte fiát a közeli városba, ahol miután hivatalos dolgait elvégezte, esetleg eladott egy-két zsák gabonát, fiát a szekéren hagyva bement ”egy pillanatra” valamelyik kis kocsmába, és addig vissza sem jött, amíg a kocsmában ülőket is vendégül látva, utolsó garasát el nem verte.

              Addig a gyerek egyedül ült a szekéren, amíg az apja imbolyogva visszajött, felült a bakra, és elindította a lovat. / Teljesen elképzelhetetlen, hogy a leleieknek egy ilyen lump fráter – ha csak segédjegyzőnek is -, megfelelt. /

              Kon Béla apját szerette a szegény nép. Kiállt mellettük, védte őket. Szükség volt erre, különösen Lelén, ahol a kegyetlenségéről ismert földesúr, gróf Degenfeld /aki saját fiát egy veszekedés alkalmával agyonlőtte /, rosszul bánt a parasztokkal, zsellérekkel. Egy ízben a gróf Degenfeld a jegyző segítségével akart véghezvinni valamilyen igazságtalan dolgot.

              De az sem a rábeszélésre, sem a megvesztegetésre nem hajlott, ezért hamis tanút állított ki ellene. A várt eredmény nem maradt el. Kon Béla apja a zilahi börtönbe került, és amikor onnan kiszabadult, el kellett hagynia Lellét. / Ölég zavaros, úgy-é? /

              A középiskola első éveiben Kon Béla Zilahon abba a gimnáziumba járt, ahol Ady Endre is tanult. Adyt Kun Béla apja kérte meg, hogy egyes tantárgyakból korrepetálja a jó eszű, de ezer más dologgal foglalkozó fiút. Felhatalmazta Adyt a testi fenyíték alkalmazására is.

              Ady Lajos erről így írt a könyvében:

               „A fiút édesapja – akkor szilágycsehi közjegyző – azzal az instrukcióval bízta Bandi gondjaira, hogy kivétel nélkül minden privát óra előtt keményen meg kell pálcázni. Mégpedig a fejét ütni, mert másutt már nem érzi a verést.”

              A korrepetálás idejéről, Ady Endrével való beszélgetésekről nincsenek adataim, de föl lehet tételezni, hogy Ady már ebben az időben is kiváltotta Kon Béla rokonszenvét és bizalmát. Annál is inkább, mert Ady, mikor az apa eltávozott, kijelentette:

              Ne félj, gyerek, magam is makacs ember vagyok!

              Végül is mi derült ki erről a szegény, nyomorban tengődő volt zsidógyerekről?      Mindenekelőtt az, hogy nem volt anyja, aki megvédje a családját az apa züllöttségétől, az állandó nyomortól. Az apja nagy disznóságot követett el, amiért el kellett hagynia volt lakóhelyét, Lelét. A fiával úgy bánt, mint a rossz kocsis a rossz lóval: ütötte-verte, ahol érte.

Milyen kisebbrendűségi érzéssel ülhetett az a gyerek az iskolapadban Zilahon, ahol éppen egy Ady Endre tanult, akinek Kincs Gyula volt a kedvenc tanára.

               A tanulás is kínkeservesen mehetett, és a zilahi tanulóévekkel be is fejezte általános műveltségének gyarapítását. Ami a karrierjéhez kellett, azt már Marx, Engels és Lenin elvtárstól tanulta meg.

              No, meg Gárdos Mariskától, aki bevezette őt az emberi kapcsolatok rejtelmeibe és a munkásmozgalomba.

               „Világ proletárjai, egyesüljetek!”

              De ez már Kolozsvárott történt, mert az apját Szilágycsehiről is elkergették.

    

27. levél

 

              Most újra Lin-csi apát kolostorában vagyunk, a Hu-to folyó partján, ahol az egyik szerzetes némaságot fogadott. Aznap reggel, amikor ez Lin-csi fülébe jutott, ezzel a kérdéssel kezdte beszélgetését.

              „Hívek! Tudjátok-e, hogy a Magasztos Sákjamuni Buddha találkozott egyszer egy kutyautánzóval?”

      A szerzetesek nem tudtak a Magasztos és a kutyautánzó találkozásáról.

              „Akkor elmesélem nektek a történetet – szólt Lin-csi.

              „Indiában egyszer a Magasztos épp Kolija-földön tartózkodott, és kedvelt ligetében elmélkedett. A ligetben élt Szénija, a kutyautánzó szerzetes, aki odasomfordált hozzá, és illendő üdvözlések után kutyamód eléje heveredett.

              Uram, nehéz fogadalmat teljesítek, földre dobott ételmaradékkal táplálkozom. Fogadalmam régóta teljesítem. Áruld el, mi vár rám halálom után! Mivé változom? Miként születek újjá?”

              „Látom Szénija, látom jól, hogy kutya módra viselkedsz, tökéletesen csinálod. De ne kérdezd tőlem, mi lesz veled halálod után!” – tért ki a válasz elől a Magasztos.

     „Uram, áruld el a sorsom!” – makacskodott a kutyautánzó.

              „Állj meg, Szénija, hagyd ezt, ne kérdezz! Mondtam már! – szólt rá szigorúan Sákjamuni, de a szerzetes csak nem tágított. Akkor Buddha így szólt hozzá:

              „Nos, felvilágosítalak! Előfordul, hogy aki kutyafogadalmat teljesít tökéletesen, később kutyák közt születik újra. Viszont előfordul az is, hogy az illető így gondolkozik:

              „Fogadalmam erény, és erényességemért jutalmul következő életemben isten leszek.”

              „Nahát, ennek a kutyautánzónak azt jövendölöm, hogy a pokolra jut!”

              E szavak hallatán Szénija könnyekre fakadt, és a Magasztos közbenjárását kérte, nehogy valóban pokolra jusson. Buddha bár könyörületes volt, szigorúan megbüntette ostoba fogadalmáért. Azután azonban fölvette szerzetesrendjébe, és józan, bölcs tanítványt nevelt belőle.

               Petőfi is párhuzamot vont a farkas-és a kutyatermészetű embertípusok között. De az én véleményem szerint, kevés a szabadságszerető, ezért áldozatra kész ember. Ő ilyen volt, és még sok ezer, hála Istennek. De az emberek többségében még él az a több ezeréves gén, amely a hosszú ideig tartó alávetettség érzése fejlesztett ki bennük. Azaz: a meghunyászkodást, a kiszolgáltatottságot hordozza.

              Ez teljesen ösztönösen jelenik meg egy-egy élethelyzetben. Egy idős, háláját és szeretetét kifejező asszony éppen kezet csókol egy politikusnak. Ezt lefotózzák, és ebbe az illető közéleti ember belebukik. Pedig nyilvánvaló, hogy a szeretet őszinte, de a kézcsók csak az eddig örökké megalázottak gesztusa, és nem provokáció.

              Életemben háromszor kerültem ilyen helyzetbe. Egyszer egy idős asszonynak tettem valami jót, és kezet csókolt. Nagyon rosszul éreztem magam a történelmünk miatt.

              Egyszer a kollégiumban attól féltem, hogy a napos valami kis rendbontásért beírat a nagy könyvbe, és ezért ugrik az eltávozásom. Ekkor állandóan a nyomában jártam, és a félelem szinte vonzott hozzá. És tudtam, hogy ő ezt élvezi! Azóta sem tudtam elfelejteni és megbocsátani sem neki, sem magamnak.

              Később, már pedagógus koromban, egy fél mozdulat erejéig valamelyik fölöttesnek már majdnem elárultam az alárendeltségemet. De a mozdulatot a gerincem már nem engedte befejezni. Ettől kezdve soha nem kísértett meg a jobbágy ősöktől örökölt, az urak, tanítók, papok előtt hajlongó elődök mozdulata.

         Meghajolni, vagy kalapot megemelni csak a kereszt előtt szabad, sőt kötelező!

 

         Olvasd és tudd! Ady: Krisztus-kereszt az erdőn.

                                     

          

28. levél

 

       

              A sok komoly témájú levél után küldök most neked egy kis derűt, amelyik azonban nincs híján az elgondolkodtató tanulságoknak. Mikszáth Kálmánt idézem, tehát küldöm a jókedvet:

              „Az még csak semmi, hogy a magyarok az erdélyi szászokat szeretnék megmagyarosítani, meg a horvátokat, meg az oláhokat; fölmennek azok a magyarosításukkal még az égbe is, és az Istent teszik magyarrá.

              Aminthogy joguk is van, mert külön istenük volt azelőtt, hát még elég szép, hogy megengedik a többi népeknek, hadd imádkozhassanak azok is hozzá.

              Hanem azért azt tartják, hogy mégis csak nekik kedvez a magyarok Istene még most is kizárólagosan, mert különben ki tartotta volna meg őket ezer esztendeig.

              Nem is tartják őt itt szigorú égi bírónak, hanem nyájas és kedélyes atyának, akinek még anekdotákat is adnak kölcsön.

              Igen, igen, egy egész anekdotakör van az Istenről. S ezek mind hazafias adomák, amelyekből kitűnik, hogy mégis ő szent felsége a legnagyobb magyar, s ha valami bajuk van a magyaroknak, óvó palástjával befödi őket, és nyújt feléjük védő kart.

              Az egyik adoma arról szól, hogy az Isten hálókabátban ül a trónon, amikor roppant éljenzés keletkezik a menny kapuja előtt. Mellette ül Krisztus urunk és Szűz Mária.

         „Miféle zaj az?” – kérdezi az Úr szent Pétertől kíváncsian.

 

         „Széchenyi Istvánnak nyitom a kaput.” – mondja Szent Péter.

 

     „Széchenyi jön?” – kiált fel az Úr meglepetve, és odakiált két angyalnak:

     „Nosza, hamar hozzátok elő az attilámat!”

              Széchenyi eközben benyit, és az Isten nagyon nyájasan fogadja, valamint gyöngéden figyelmezteti Jézus Krisztust is:

     „Gyere közelebb, édes fiam, adj kezet Pista bátyádnak!”

                                                                          +

              Még előbb történt, amikor József nádor halt meg, hogy amint jelentkezett a menny kapujánál, kérdezi tőle odafönt a mindig szigorú Szent Péter:

          „Ki vagy?”

 

          „József, Magyarország nádora.”

 

          „Mi jót tettél a magyarokkal?”

 

          A nádor szelleme gondolkozott egy darabig, de bizony nem jutott eszébe semmi.

 

          „Nem emlékszem semmire.” – mondotta.

 

          „No, hát akkor eredj vissza!”

 

          Másnap újra jelentkezik a kapunál.

 

           „Ki vagy?” – kérdezi tőle szigorúan Szent Péter.

 

           „József, Magyarország nádora.”

 

           „Mi jót tettél a magyarokkal?”

 

                „Felgyújtottam ma a német színházat, úgy hogy most már a németek is kénytelenek lesznek magyar színházba járni.”

       „Helyes! Bejöhetsz.”

                                                                          +

 

              Nem sok vártatva ismét zörgés hallik a mennyei kapun.

 

             „Ki az már megint?” – kérdezi bosszúsan maga az Úr.

  

             „Az osztrák császár.”

 

              „Miféle címen?”

 

              Az „Isten kegyelméből.” – felelte a lélek.

 

              „Az én kegyelmemből? Nem emlékszem.”

 

 

29. levél

 

 

                Április 11. napján meg kell emlékeznünk a magyar történelem egyik legtragikusabb eseményéről, a tatárjárásról. Jókai Mór elbeszélése láttatja meg velünk az akkor lezajló véres eseményeket:

              „Egyszer azonban jött az idő, hogy a hegedűsök hangszerén egyszerre elhallgatott a víg dal. A tréfa, az enyelgés pengő hangjai elnémultak egy rettentő szózat előtt:

              „Jön a tatár!”

              Soha nem álmodott, de sokszor megérdemelt veszély közelgett sebesen, mint a zivatar hozta felhő, az országra. Önző, hitvány népek akkor vigadtak legjobban; izmaelita, zsidó akkor nyúzott legmohóbban. De a költő elhallgatott. Az énekes madár a ligetben akkor hallgat el, mikor zivatart érez.

              Ezek akkor jöttek szóhoz ismét, mikor Ugrin érsek zászlósai megindultak hadat toborozni a közelgő ellenségre. Az árva hegedűsök ott jártak a zászló mellett, és harci indulókat, buzdító dalokat énekeltek a nép előtt, úgy lelkesítették azt a fegyverforgatásra.

              A tatár azonban hamarább jött, mintsem várták. Hevenyében, ki hogy tudott, ült lóra, fogta a kardot, sietett a királyi seregekhez csatlakozni, amik nagy elszántan közeledtek véres ellenségük elé.

              Esztergomból mind elsietett a sok ifjú levente; a szép ifjú daliák ott hagyták búslakodni százszorszépeiket, szerelmes alkudozások, gyöngéd viszonyok mind félbeszakadtak egyszerre. Berta asszony azon a napon, melyen az érsekkel együtt a nemesség bandériumai eltávoztak Esztergomból, talpig gyászruhában jelent meg az utcán. A százszorszépek mind gyászruhát vettek fel, amiért a hegedűsök keserű gúnnyal énekelték róluk, hogy a szép asszonyok előre fölvették a gyászt. Őrizzen Isten, hogy arra ne legyen okuk!

     Pedig nem őrzött meg bennünket attól Isten.

              Jött a rossz hír, halálra űzött emberek lábain, sebesen: hogy elveszett a nemzet virága Sajónál; vége, vége az országnak, nyíllal összelőtték, karddal leaprították a deli magyar ifjakat, fut a király, sír az ország, senki nem segíthet rajtunk.

              Volt nagy sírás Esztergomban; annyi szép fiatalember el tudott hullani oktalannyílvesszők miatt; paripák megtaposták drága testeiket; szép hajfürtjeik belekeveredtek a véres porba; nem is jönnek vissza király kertjében játszani, szép hölgyekért tornát vívni, selymet, igazgyöngyöt venni.

              Hanem jött helyettük iszonyú kegyetlen ellenség, rút arcú, vérszomjas lelkű. Átkozott még a beszéde is. A borzalmat, mely előtte jár, eléggé megmondja az a szó, mely az egész országban szétterjedt:

              „Az ellenség nem ember, hanem kutyafejű vad.”

               Kutyafejű fenevadak jönnek az embereket kiirtani. Más világ lesz. Góg és Magóg hada elszabadult.

              A környékből futva jöttek Esztergom erős falai közé a menekülők; nem vidám mulató ifjak, hanem komoly családapák, kiknél drága kincs az asszony, kiért vérüket ontják, ha hűtlen. Naponként új menekülő csapat jött a város kapui alá, új, idegen arcok, némelyik csak hírét hallotta a tatárnak, más csak messziről látta, harmadik beszélt is vele; egy-egy kardcsapás mutatta, hogy mit beszéltek. A város lassanként megszaporodott szomorú néppel.

              A futók közül egyik elvesztette minden vagyonát, égve hagyta faluját a háta mögött, másiknak rokonai hullottak el a csatamezőn, harmadik a vész közepéből egyedül menekült, látta gyermekeit leölve, hallotta felesége halálsikoltását. És mind, mind, valamennyi elvesztette hazáját.

              Bojóti Simon, a spanyol, volt ebben az időben a várparancsnok. A bátor férfi nem vesztette el szívét a közrémületben. Hirtelen újsáncokat hányatott a város körül, a fegyveres férfiakat csapatokba rendezte, és éjjel-nappal őrizette velük a falakat. Eleséget szerzett be évekre, és süttetett, főzetett az egész városban a harcosok számára.”

    

 

30. levél

 

 

 

              Hogy világos legyen a terror - ellenterror ördögi köre, ahhoz elmesélem most neked II. Sándor cár meggyilkolásának történetét. Kétségtelenül nem volt olyan szadista, mint a magyar szabadságharcot vérbefojtó apja: I. Miklós. Ezt előre bocsátom.

              Ennek ellenére, vagy éppen ezért, szinte vadásztak rá az anarchisták és a narodnyik csoportok. Az volt az elképzelésük, hogy a cár meggyilkolása forradalomhoz vezet.

              Az volt a téveszme gyökere, hogy a történelmet mindig kiemelkedő személyiségek, jelen estben önfeláldozó mártírok lendítik előre.

              Azzal kezdődött, hogy 1866-ban egy Karakazov nevű anarchista a Nyári Kertben rálőtt az uralkodóra. A lövés célt tévesztett, de a terror fokozását előidézte. Elfogták, kivégezték.

              Sokáig néma csend, majd 1880-ban Harturin, a Népakarat nevű szervezet tagja apránként több mint fél mázsa dinamitot vitt be a Téli Palotába, ahol asztalosként dolgozott.      1880. február 5-én robbantotta fel a dinamitot, de a cár most is sértetlen maradt. Fokozódott a terror, újabb ezreket börtönöztek be.

              A narodnyikok most már végképp végezni akartak az uralkodóval, hogy az ördögi kör visszatérjen önmagába. A merénylőcsoport tervei szerint az őrségváltáson és a díszszemlén részt vevő és onnan hazatartó cárral biztosan végeznek.

              1881. március 13-ára időzítették a merényletet. Egy egész merénylőcsoport állt készen a leszámolásra: mindegyiknél bomba. Szentpétervárott került sor a terv végrehajtására.

              Egy Riszakov nevű fiatalember a Katalin-csatorna rakpartjáról a cári kocsi elé lépett, és bombát dobott a páncélozott kocsi alá. A merénylet során néhány testőr megsebesült, és a merénylőt elfogták.

              A kíséret tovább akarta vinni a cárt, de II. Sándor kiszállt a hintóból, és odament a sebesültekhez. Ekkor lépett elő – ugyancsak bombával a kezében – egy Grinyeveckij nevű férfi.

               Ott állt közvetlenül a cár mellett. És ekkor a kettőjük közé, a földre hajította a bombát, hogy az a cárt is és őt is megölje. A bomba felrobbant, és Grinyevszkij azonnal meghalt, de a cár is ezer sebből vérzett. Mindenkitől elhagyatva ott feküdt a havon! Egész kísérete eltűnt.

               A díszszemléről hazatérő kadétok szaladtak oda a haldokló cárhoz. Felemelték a földről, és egy szánra fektették. Reszkető testét kadétköpenybe csavarták, és fedetlen fejére a saját sapkájukat tették. Később kiderült, hogy a helyszínen még egy harmadik merénylő is volt, a hóna alatt újságba csomagolt bombával.

     II. Sándort a Téli Palotába vitték, de súlyos sebeibe két óra múlva belehalt.

                                                                           +

     Tolsztoj a Feltámadás című regényében meglehetősen szimpatikusnak ábrázolja a

politikai foglyok csoportját. Tele van intelligens, értelmiségi, sőt arisztokrata származású fiatalokkal, akik bátran viselik a szibériai száműzetés keserveit.

              Kíváncsi lennék, mit szólnának ahhoz, hogy a GULAG-ra éppen ezeket a hazájukat féltő és azért áldozatokat hozó embercsoportokat fogják a külföldről hazatérő, emigráns „gyávák” elsőként deportálni.

              Ha tudták volna, hogy Oroszország-anyácska, aminek a szebb jövőjéért ennyi áldozatot hoztak, mivé lesz a külföldön lapuló marxisták kezében!

              Ha sejtették volna, hogy a nyugatról importált ideológia milyen gyökeresen meg fogja változtatni a hazájukat!

              Ha megérzik, hogy a kialakuló Szovjetunó a földkerekség „rákos daganata” lesz, amely minden, úgynevezett modern, tehát hitehagyott, országra pusztítóan árasztja szét a kommunista agitátorokat, és milyen mértékben nyerik meg ennek az aljas rendszernek a nyugati értelmiséget is!

  

 

31. levél

 

 

 

              Újból az Ördögökkel traktállak, mert éppen ebben a szó szerint idézett, részben sikerült Dosztojevszkijnek / 1821 – 1881 / megjósolnia a lenini-sztálini szocializmust, annak oroszországi bevezetése előtt 50 évvel.

               Sigaljov, az egyik ideológia – gyártó a következő megállapításra jut a jövendő társadalom berendezkedését illetően:

              „Mivel a jövendő társadalom megrajzolására éppen most van szükség, amikor végre cselekedni készülünk, hogy többé már ne csak töprengjünk – én ezennel előterjesztem a világ berendezésének magam alkotta rendszerét.

              Bár a korlátlan szabadságból indulok ki, a végén a korlátlan elnyomáshoz jutok el. Mindazonáltal hozzáteszem, hogy a társadalmi képletnek általam javasolt megoldásán kívül semmilyen más megoldás nincs.”

Egy jelenlévő tanár hozzáteszi:

              „Sigaljov úr a kérdés végső megoldásaként azt javasolja, hogy az emberiséget osszuk két egyenlőtlen részre. Egytized része személyes szabadságot kap és korlátlan jogot, hogy rendelkezzék a többi kilenctizeddel.

               Azok pedig szükségképpen elvesztik személyiségüket, és valamiféle nyájjá változnak, és a határtalan engedelmesség közepette, újjászületések sorozata után elérik az őseredeti ártatlanságot., amolyan ősi paradicsomot, bár különben ezek dolgozni fognak.

              Azok az intézkedések, amelyeket a szerző arra ajánl: hogyan fosszuk meg akaratától az emberiség kilenctizedét, egész nemzedékek átnevelése révén hogyan változtassuk nyájjá – igen figyelemre méltók, természeti tényeken alapulnak, és nagyon logikusak.

              Lám, különféle gyártmányú, becsempészett röplapokon azt ajánlják nekünk, hogy tömörüljünk, és szervezzünk kis csoportokat, csakis az általános rombolás végett, azzal az ürüggyel, hogy bármennyire gyógyítgassuk is a világot, meggyógyítani úgy sem tudjuk, viszont, ha radikálisan levágunk százmillió fejet, és ez által könnyítünk magunkon, biztosan átugorjuk az árkot.”

              1869. november 21-én a „Népi leszámolás” elnevezésű forradalmi diákcsoport tagjai Moszkva közelében megölték egyik társukat, Ivanovot, és a holttestét egy tóba dobták.

              A csoport szervezője és a gaztett előkészítője az anarchista Nyecsajev volt, Bakunyin egyik közeli munkatársa. Ez szolgáltatta a regény alapötletét.

              Dosztojevszkij forradalomábrázolását bátran rávetíthették a megvalósultra, Sigaljov tervezetét a szovjet társadalomra. A harmincas években Gorkij az Ördögök megjelentetése mellett foglalt állást, szemben a sztálinista kultúrpolitikával. Ők, ott fönn, jól tudták, miért nem való a „megvalósuló” szocializmusban az orosz emberek kezébe ez a könyv.

              A nyáj ne döbbenjen rá, hogy mit művelnek vele!

              Ami pedig a százmillió levágott fejet illeti. A kommunisták egész világon elkövetett rémtetteiről szóló Fekete könyv éppen százmilló áldozatot valószínűsít, akiket az előbb bemutatott ideológiai alapvetés következtében végeztek ki.

               A kiválasztás legfontosabb szempontja mindig az volt, hogy az értelmiséget likvidálják a csőcselék segítségével. Elég a kínai kulturális forradalomra, a katyni mészárlásra, a GULAG-ra vagy Pol Pot Kambodzsájára gondolni.

              Ami pedig az egytized-kilenctizedes arányt illeti - élvén egy megvalósuló kapitalizmusban – úgy vélem, hogy a nemzedékek agymosása manapság is folyik, és sokkal gyorsabb tempóban, mint annak idején ezt gondolták.

              „Hála” a médiumok bőségének, és a társadalom tizedét kitevő „kiválasztottak” pénzének. Úgy látszik ez a tendencia független a társadalom elnevezésétől. Bár, kétségtelen, hogy nem hullanak ilyen mennyiségben a fejek. Legfeljebb gárgyulnak az agyak!

   

 

32. levél

 

 

 

              Ez az orosz téma nagyon érdekelt, ezért olyan forrásokat is kerestem, amelyek ezzel összefüggnek. Amikor 1881-ben II. Sándor cárt a Narodnaja Volja nevű narodnyik szervezet megölte, fia, III. Sándor a trónra lépésekor kiáltványt fogalmazott. Ebből idézek:

              „A hazának és a népnek ellenségeivel, ezekkel a mindenre elszánt fickókkal, istentelen teremtményekkel, akik a rám bízott embermilliók nyugalmát és életét megsemmisítik; Atyámnak gyilkosaival mi egyebet tehetnénk, mint megszabadítani tőlük az országot és őket undorító féreg módjára agyontaposni? Ezt nemcsak személyes érzelmem vagy Atyám halála miatti bosszúvágyam követeli, hanem a kötelességem is és az egész orosz birodalom.”

Lev Tolsztoj, a korszak másik nagy írója a következő levelet küldte neki:

„Felséges Uram és Császárom!

              Az Ön lelke kénytelen ezek ellen az emberek – Atyja gyilkosai – ellen bosszúvágyat érezni, egyben utálatot az Önre háramló kötelességekkel szemben. Ennél borzalmasabb helyzet el sem képzelhető, mert ennél erősebb megkísértésre nincs alkalma a Gonosznak.

              Isten a megmondhatója, miféle végzetes és borzalmas tévedés miatt érezték a forradalmárok édesapja iránt rettenetes gyűlöletüket, mely e kegyetlen gyilkossághoz vezetett. Ez a gyűlölet vele csak feledésbe merülhet. A forradalmárok, ha igazságtalanul is, édesapját párthíveik egy tucatjának elpusztíttatásával vádolhatták.

              Az ön kezéhez nem tapad vér. Ön állásának bűntelen áldozata. Ön tiszta és ártatlan önmaga és Isten előtt. De Ön most válaszút előtt áll. Még néhány nap – és ha azok érvényesülnek, akik szerint a keresztény tanok mindössze hitszónoklatokra alkalmasak, és az állam életében vérnek kell folyni és a halálnak uralkodni – úgy Ön örökre elveszti pompás tisztaságát, Istennek tetsző életét, és az állítólagos közérdek sötét útjára téved, mely mindent jóváhagy, még az Isteni Törvény megsértését is.

              Ne kegyelmezzen a bűnösöknek, ölesse meg őket, de be kell majd látnia, hogy három- vagy négyszázat, ha ki is szakíthat az élők sorából, a Gonosz újabb gonoszokat szül, és helyükre tízszer annyi lép. Akkor örökre elmulasztotta a felbecsülhetetlen pillanatot, amikor még teljesíthette volna Isten akaratát, ám mégsem teljesítette. Akkor egyszer s mindenkorra elhagyta a válaszutat jó és rossz között, és a rossznak lépet szolgálatába, mely a közérdek nevét öltötte magára, hogy jobban álcázhassa magát. / Máté ev.5-25. /

              Felséges Uram és Császárom! Rendelje színe elé ezeket az embereket, bocsásson anyagi eszközöket a rendelkezésükre, és száműzze őket messze, valahová Amerikába. Intézzen kiáltványt hozzájuk e szavakkal kezdve:

              ”Bizony mondom néktek: szeressétek ellenségeiteket!”És én a magam részéről szívesen leszek legalázatosabb alattvalója, kutyája, rabszolgája. Zokognék az elérzékenyüléstől valahányszor Felséged nevét hallanám. Azt mondtam:”Hogy mit tesznek majd a többiek, még nem tudom”. De tudom. Tudom, hogy a jóságnak és a szeretetnek micsoda hatalmas áradata indulna meg egész Oroszországban e szavak nyomán.

              Krisztus tanai, és egyedül Krisztus tanai élnek az emberek szívében, és embertársainkat csakis e tanoknak nevében szeretjük.

              Ha trónjának magasságából a megbocsátásnak és a keresztényi szeretetnek csak egyetlen szavát ejtené, és aszerint is cselekedne, úgy Felséged keresztény kormánya, melynek uralmát most átveszi, megsemmisít majd minden Oroszország életerejét pusztító gonoszságot. És az összes forradalmi megmozdulások viasz módjára olvadnak el a Krisztus igéjét valóra váltó cár és ember előtt.”

   

 

33. levél

 

              Az előző levelemben olvashattad, hogy milyen valláserkölcsi érvekkel igyekezett meggyőzni tetteinek célszerűtlenségéről, sőt súlyos következményeiről az uralkodót. III. Sándor cár alatt tovább súlyosbodott Oroszország belső helyzete. II. Miklóshoz 22 év múlva intézett figyelmeztetése már csak a társadalom mélyén tapasztalt, súlyos és komor jövőt ígérő, fenyegető helyzetről tudósít Tolsztoj / 1828 – 1910 /:

     „Kedves Testvérem!

              Ezt a megszólítást azért tartom legmegfelelőbbnek, mert ebben a levelemben nem is annyira a cárhoz szólok, mint inkább felebarátomhoz. Azon kívül a halál árnyékában úgy tűnik, mintha egy másik világból intézném soraimat Felségedhez. Nem akarok meghalni anélkül, hogy ki ne fejteném Ön előtt, miként gondolkozom jelenlegi működéséről, milyen is lehetett volna az uralkodása, mily nagy boldogságot szerezhetett volna önmagának és az emberek millióinak. Rá kell mutatnom, hogy ezzel szemben mily szerencsétlenséget hozhat az emberekre is, önmagára is, ha a mostani irányzat mellett továbbra is kitart.

              Oroszország harmad része ostromállapotban van, tehát a kivételes törvények uralma alatt áll. A felismerhető rendőrök és titkosrendőrök száma egyre növekszik. Fogházak, fegyintézetek, száműzetési telepek túlzsúfoltak.

               Százezernél nagyobb a gonosztevők, a politikai bűnözők száma. Ma már a munkásokat is ezekhez számítják. Az összes városban és a gyártelepek körül csapatokat vontak össze. Ezeket éles töltényekkel látták el a nép ellen.   

              Eddig már több helyen folyt testvérharc mindenütt újabb, véresebb, rettenetesebb összeütközésekre készülődnek, amik valószínűleg be is következnek. Az éhínség nálunk már egészen természetes jelenség. Ugyanennyire természetes a rendek általános elégedettsége és ellenséges magatartása a kormánnyal szemben.

               Az egész eljárás oka pedig kézenfekvő: Felségedet segédei arról biztosítják, hogy a nép mozdulatlanságban tartásával a lakosság jóléte, valamint Felséged nyugalma és biztonsága érdekében történt gondoskodás.

              Ha Ön egyszer egy cári utazása alkalmával hallhatná a parasztokat, akiket a vasút mentén a csapatok mögött állítanak fel? Ha még ötven esztendővel ezelőtt, I. Miklós alatt, a cári tekintély jelentékeny volt, ez az utóbbi harminc évben annyira lesüllyedt, hogy ma már a lakosság minden rétegében nyíltan bírálják nemcsak a kormányt, hanem magát a cárt is – sőt elítélően nyilatkoznak róla, meg is szidják, ki is nevetik.

              Az önkényuralom idejétmúlt kormányforma. Megfelelhet egy Isten háta mögött lakó afrikai népnek, de nem az egész világon elterjedt felvilágosultsággal egyre műveltebbé váló orosz nemzetnek. Ennél fogva ezt a kormányformát és az azzal kapcsolatos igazhitű vallást ma már kizárólagosan erőszakkal, ostromállapottal, száműzetéssel, könyvek betiltásával, visszájára fordított neveléssel, mindenféle gonosz és kegyetlen rendszabállyal lehet csak fenntartani.

              Kedves Testvérem, e világon csak egyetlen egy élete van. Módjában áll azt siralmas, meddő kísérletekre pazarolni: az emberiségnek Isten akarta haladását a rossztól a jóra, sötétségből a világosságra – megakadályozni. Isten nem azért adta Önnek az életet, hogy mindenféle gonosz rendelkezést kibocsásson, vagy legalább is részt vegyen azokban és méltányolja azokat, hanem, hogy teljesítse Isten akaratát. Isten azonban azt akarja, hogy jót cselekedjünk az emberekkel, ne pedig rosszat.

              Bocsásson meg, ha akaratlanul is mondanivalómmal megbántottam volna. Egyedül az orosz nép és Felséged boldogulása iránti vágyam vezérelte tollamat. Csak a jövő, amit valószínűleg már nem érek meg, dönti majd el, hogy mennyiben sikerült ez nekem. Megtettem, amit kötelességemnek véltem. Őszintén kívánom az Ön boldogságát.”

                                                                                                            Testvére: Lev Tolsztoj

                                                                   +

         Szegény Oroszország!

         Még 15 év, és jönnek az „ördögök”.

         Nyugatról. Sok pénzzel és ideológiával felvértezve. A társadalom söpredéke segítségével megdöntik a cári rendszert, és véres terrort vezetnek be minden hatalmukra veszélyes társadalmi csoport ellen. Milliókat gyilkolnak le a „kommunizmus” megvalósítása ürügyén. És hatalmon lesznek 70 éven át!

 

 

34. levél

 

Kedves Ábel!

              Sztyepán Trofimovics Verhovenszkij, a helyi „ördögök” vezetőjének apja, maga is egy életen át liberális, nem sokkal a halála előtt így érzékeli az Oroszországot fenyegető katasztrófának a jeleit, és hagymázas állapotában rádöbben az igazságra.

              „Vala pedig ott egy nagy disznónyáj, legelészve a hegyen; és kérék őt, hogy engedje meg nékik, hogy azokba menjenek. És megengedé nékik /Jézus /. És minekutána kimentek az ördögök az emberből, bemenének a disznókba; és a disznónyáj a meredekről a tóba rohana és megfullada. A pásztorok pedig látván, mi történt, elfutának, és elmenvén hírré adták a városban és a falukban. Kimenének ezért megnézni, mi történt; és menének Jézushoz, és ülve találák az embert, akiből az ördögök kimentek, felöltözve és eszénél, a Jézus lábainál; és megfélemlének. Elbeszélék pedig nékik azok is, akik látták, mi módon szabadult meg az ördöngős.”