"Mindent egy lapra" I/3.

 

Sztálin két súlyos hibája 

               

                    Közismert mondás, hogy Sztálin két súlyos hibát követett el: megmutatta a katonáit Európának és Európát a katonáinak.

                   A Szovjetunió harcosai, mert rossz volt otthon a nevelési metódus, válogatás nélkül erőszakoskodtak a dolgozó paraszt vagy a munkás lányával, asszonyával, mint az osztályidegen úriasszonyokkal a pompás palotákban.

                   Mivel a vodkaellátáson kívül a hadsereg számára másról nem gondoskodtak, a mindennapi betevőt, rablással, fosztogatással szerezték be. De ez az életmód hosszú idő után kikezdi az ember morális gátlásait, az orosz katonatömegek valóban túltették magukat minden emberi normán, és szabadjára engedték állati ösztöneiket.

                    Különösen Budapesten voltak rendkívül embertelenek, ahol nagy tömegben összezsúfolva többnyire magányos asszonyokat és lányokat találtak. A nemi betegségek szinte az egész városban rohamosan terjedtek. Aratott a halál és pusztított a szégyenletes kiszolgáltatottság.

                   Ha férfiakra találtak, nem sokat töprengtek a sorsukon, mert foglyul ejtették őket, és már indították a Szovjetunióba.

                   Amikor egy viszonylag módos faluba érkeztek, azt hitték a házak berendezéséről, hogy ezeket csak kizsákmányoló kapitalisták rabolhatták össze. Amíg az esetek nagy számából eljutott a tudatukig, hogy ezekben az országokban a kapitalisták vannak a többségben.

                    Ez a tény, a szovjetunióbeli állapotokkal való összehasonlításban, hosszú távon balul ütött ki. Mert nemcsak szerencsétlen orosz muzsikokból állt ez a sereg, bár azok alkották a semmibe vett tömeget, de értelmiségből, gondolkodó intelligens lényekből is, akik még fiatalon rájöttek a nagy sztálinista humbug okára és céljára.

                     Oka az volt, hogy elfogadtassák az emberfeletti erőfeszítéseket, a célja pedig, hogy minél hosszabb ideig fenntartsák a nagy hazugság látszatát. Ez a Nyugat aktív közreműködésével, egészen a hetvenes évekig sikerült is.

                    A belső feszültséget csökkentette ugyan, hogy a falvakba csak minden harmadik férfi tért haza a háborúból, de akik hazatértek, már egészen másként látták a saját szovjet világukat és Európát. Az óriási veszteségek, a hatalmas, egy egész népben összegyűlt fájdalmat pedig csak a további hazudozással és ígérgetéssel tudták ideiglenesen csillapítani.

                     Ez olyan lelki állapotba juttatta el az orosz népet, hogy elkezdték keresni végtelen kiszolgáltatottságuk okát, okozójának személyét és annak bűntársait. És ezt rövidesen meg is találták. Hihetetlen mértékű fájdalom és gyűlölet halmozódott föl már 1956-ra, amikor Hruscsov kénytelen volt a kommunisták plénuma elé állni.

                     És hogy a saját és az egész bolsevik apparátus bűnét kisebbítse, minden aljasságot a halott Sztálin nyakába varrt. A magyar forradalom világosan megmutatta ennek az erőszakkal fönntartott rendszernek a morális gyengeségét.

                   Mit mondhatott a gyerekeinek az a mérnök-házaspár, akiket a nagyanyámék házába szállásoltak be. Akik repülőmérnökként teljesítettek szolgálatot a csornai repülőtéren, és igen tisztességesen viselkedtek. Még fényképükkel is megajándékozták a vendéglátókat.

                    Engem pedig azzal, és erre már határozottan emlékszem, hogy teherautó volánja mögé ültettek, és igen ajnároztak.

                    Valószínűleg a saját gyerekeiket szerették bennem, mint azok a kozákok is, akik színóknak, szinyóskának szólítottak igen barátságosan, és még a szájharmonikát is nékem ajándékozták emlékül. Hosszú ideig őriztem, de aztán valahogy elkallódott, mint annyi más fontos tárgy vagy emlék.

                    Vajon hány jutott közülük haza? De az, aki hazatért, elmesélte a harctéri állapotokat, és megemlítette azt a gyűlölt fiatalembert is.

                    Csak igen sajnálom, hogy kétéves koromban nem tudtam egy nagyot politizálni velük. Bár politizált minden tisztességesen felépített ház, minden bebútorozott lakás, a minden udvarban szaladgáló baromfihad, a pincék bora és még a hízott disznók is.

                   Németország jelentősebb városait a nyugati légierő, bosszúból, a földdel tette egyenlővé, de a német falvakban még nagyobb bőséggel és magasabb szintű életminőséggel találkoztak. Nem beszélve arról, hogy a nyakunkra ültetett megszálló szovjet csapatok, amelyek ugyan eléggé elzártan élték a maguk kis orosz világát, látták az utakon futkosó járműveket.

                   És egyre többször kívánták pokolba azokat, akik ilyen távolra küldték őket szolgálni, és a tapasztaltakat, a háromévenként cserélődő közkatonák, mind-mind elmesélték. Pedig a megszállt, szocialistának mondott országok meg sem közelítették a gazdagság nyugat-európai csúcsát.

                                                                    

                                                  Amikor az oroszok hazatértek

                 

                    „1945. december 20-án Moszkvában a Krivoj utca 18. sz. ház körül a járdán és az udvarban 22 szovjetellenes tartalmú röpcédulát találtak elszórva.

                   Letartóztattuk a röpcédulák szerzőjét, az 1907-es születésű G. M. Ivannyikov Krivoj utca 18. sz.alatti lakost, akinek a Vörös Hadseregből való leszerelése óta sehol nem volt munkaviszonya.”

                                                                                §

                   „1946. január 4-én Tbilisziben a Szovjet utcában kézzel írt, orosz nyelvű röpcédulát találtak a következő szöveggel: „Meg kell dönteni az igazságtalan hatalmat, és ugyanolyan Alkotmányt kell életbe léptetni, mint az Egyesült Államokban vagy Nagy-Britanniában.”

                   Intézkedések történtek a röpcédula szerzőjének megállapítására.

                                                                               §

                    Tulenkov, a nagy honvédő háború hadirokkantja a Bezmincevo faluban /Rosztovi járás, Jaroszlavli terület/ zajló választási gyűlésen, ahol a Szovjetunió Elnöki Tanácsa küldötteinek Gromagyin vezérezredes elvtársat és Patyomkin Művelődésügyi népbiztos elvtársat jelölték, kijelentette:

                   ”Olyan embereket javasolnak nekünk jelöltként, akiket nem ismerünk. Vigyázzatok, nehogy olyanokat válasszatok, akikről kiderül, hogy a nép ellenségei, mint Zimin / az SZKP jaroszlavli területi bizottság egykori titkára, 1938-ban letartóztatták/. Vigyázzatok, különben megint olyan kormányt választunk, amely háborúba sodor minket!”

                   Tulenkovot letartóztatták.

                                                                              §

                   1946. január 6-án Aginszkoje faluban /Csitai terület/ egy katonai egység – a 29521. sz. tábori posta – szolgálatot teljesítő tagjai: Lahnov százados, századparancsnok, Grigin őrvezető, Pavlicsev és Kubarev vöröskatonák ittas állapotban botrányt keltettek a Szovjetunió Elnöki Tanácsa küldöttjelölő körzeti választási értekezlete résztvevőinek ülésén, és megvertek két szavazóbiztost. Pavlicsev vöröskatona megpróbált gránátot hajítani közéjük, de lefegyverezték. Lahnov százados nyomdafestéket nem tűrő kifejezések közepette buzdította a vöröskatonákat a garázdaságra. Az ő parancsára Grigin őrvezető arra készült, hogy géppisztolyával rálőjön az NKVD kerületi ügyosztályának aginszkojei munkatársára, Batujevre, de lefegyverezték. Kubarjov vöröskatona késszúrásokkal sebesítette meg a területi végrehajtó bizottság elnökének sofőrjét, Jakusevicset.

                   A banditák fellépése miatt a választásokat előkészítő gyűlés résztvevőinek adott hangverseny félbeszakadt.

                   A bűnösöket letartóztatták.

                                                                              §

                   1946. január 3-án a Szverdlovszki terület Kamenszki járásában az Új világ kolhoz egyik brigádjának értekezletén a Szovjetunió Legfelsőbb Tanácsa küldöttjelölése kérdésének megvitatásakor a Vörös Hadseregből leszerelt Sztyepanov kolhozparaszt ittas állapotban fellépett Kazakov elvtárs, nehézgépgyártási népbiztos jelölése ellen, miközben szovjetellenes kirohanásokat tett, és nyomdafestéket nem tűrő kifejezéseket használt.

                   Sztyepanovot letartóztatták.

                                                                                §

                   A Kemerovói terület Miszkovi járásában a 319. sz szovhozhozban Spilman agitátor beszéde közben, Kubancev, Horoseborok falu lakosa duhajkodni kezdett, és amikor az agitátor a helyiség elhagyására szólította fel, kifelé menet így kiáltott: „Megállj csak, majd adunk mi neked! Te akarsz minket tanítani?”

                   Félóra múlva visszatért a testvérével, a kolhoz elnökével, az SZKP tagjával és Alekszejevvel, akik szétkergették az agitációs irodában összegyűlt munkásokat és kolhozparasztokat, és megverték Spilmant.

                   A garázdálkodókat letartóztatták.

                                                                               §

                   A Kemerovói terület Miszkovi járásában, a választókörzetben a visszatelepült Kuzin, Szpivak, Kalinyin és Anasztazov rátámadtak a Loparev - testvérekre, Szemjonra és Alexandra, a nagy honvédő háború rokkantjaira, és néhány kézszúrással megsebesítették őket.

                   A garázdálkodókat letartóztatták.

                                                                               §

                    I tak daljse.

                                                                        A sztálinizmus hétköznapjai

                                                                                NKVD-jelentések

              

 

                                                               MÁSODIK RÉSZ

 

                                                               Politikai cirkuszok

                  

                   Ugyanakkor a gazdag és elhülyített Nyugat-Európa elhitte, hogy a Szovjetunió, az orosz medve, egy valódi nagyhatalom. Holott, aki megfordult benne, világosan látta már a harmincas években, mint Nagy Lajos, akit egy írókongresszusra Moszkvába hívtak, hogy mi ennek rendszernek a rákfenéje.

                    Írásában, amellyel találkozni fogunk, arra a végső következtetésre jutott, hogy az országot olyan erők uralják, amelyeknek az a célja, hogy a társadalmat összefogó alapvető közösségi értékeket felszámolja, és a társadalom különböző csoportjait egymás ellen fordítsa. A hatalmat biztonsággal csak így tudja kezében tartani a párt- és gazdasági elit, ha az uralma alatt tartott és megvetett népet lezülleszti, és könnyen kezelhető masszává változtatja.

                   A hadifoglyok, közöttük apám is, gyorsan megállapították, mert volt összehasonlítási alapjuk, hogy a Szovjetunió „a népek hatalmas börtöne”.

                    De erről beszélni „a nálunk is kialakuló sztálinista rendszerben” bűn volt, ezért a helyi hatalmasoktól, akik ugyanolyan mentalitásúak voltak, mint a szovjet elvtársaik, meg is kapta a büntetését.

                    Az ország lakosságának szabad mozgását korlátozták, és tömegeket vagy a kolhozhoz vagy egy gyárhoz kötötték, ahol robotoltatták őket a kedvük szerint, /Sztahanov –mozgalom!/ és éppen annyit fizettek nekik, ami az életben maradáshoz elég volt, de az éhenhaláshoz sok. Később már saját gyártmányú Zaporozseceken járhattak a sztahanovisták. De a nép többsége maradt a korábbi kiszolgáltatott és megvezetett állapotában.

                    Azzal szúrták ki a szovjet nép szemét, hogy látványos bombaversenybe kezdtek az ötvenes, majd űrversenybe a hatvanas években az USA-val, természetesen megint csak az orosz melós bőrére.

                    Az igen drága politikai cirkusz késleltette az összeomlást, és egyúttal vodkára szoktatta az igénytelen orosz tömegeket, a nemzeti büszkeséget pedig talmi sikerekkel táplálta. Az orosz sportolók bravúros kűrjei is sokat segítettek ebben. Még a Protapopov-házaspáré is!

                   De ez csak a hetvenes évekig tartott, amikor a Szovjetunió látványosan összeomlott. Bizony, és nem akkor, amikor Gorbacsov bejelentette. Mert a Gorbinak meg kellett várnia, hogy a működtetők még idejében olajra lépjenek - 1985-ig.

                    A közvetlen előzménye az volt, hogy a megalakult Izrael meglepő győzelmeket aratott. Először a mi ötvenhatunk idején, majd 1967-ben.

                    És ez vonzotta a szovjetunióbeli zsidókat, elsősorban a fiatalokat, akik hirtelen rádöbbentek, hogy nekik, egy „kultúrnép” fiainak, semmi közük ehhez az ázsiai „csürhéhez”, és tömegesen kezdtek Nyugatra szállni.

                   Először egyenesen Izraelbe igyekeztek, de amikor megtapasztalták, hogy ott mindig puskaporos a levegő, különösen 1973-ban, fordult az útirány. Ettől megriadva tömegesen az USA-ba, illetve más nyugati országba.

                     Addig ők tartották életben, nagy hazugságokkal aládúcolva, a sztálinista rezsimet. Sőt ők működtették, de azt már nem várták meg, hogy a tető rájuk is szakadjon.

                    Azt hiszem, senki sem tudta jobban, mint saját maguk, hogy meg is érdemelték volna. Ezért léptek le olyan rohamtempóban!

                    Hazudtak róla évtizedekig az egész világ minden sajtójában és tévéjében. Az igazságot először mi mondtuk ki róla meg a baráti lengyelek: „Meztelen a király!”

                    De Nyugaton ezt akkor még nem voltak hajlandók felismerni, vagy nem merték elismerni, és főleg hangosan kimondani.

                                                                    

                                                                     Szolzsenyicin

 

                   Tulajdonképpen meglepő, hogy Nyugaton milyen nagy „sikert aratott” Szolzsenyicin műve, a GULAG-szigetcsoport. És milyen erős érzelmeket váltott ki az 1974-ben megjelent franciaországi fordítás.

                   Hiszen már régen köztudott volt, amit az orosz író bemutatott. Talán nem tudták Nyugaton, hogy már Lenin, a szovjet korszak kezdetén, felállította az első koncentrációs táborokat?

                   „ A gazdagok, a gazemberek és semmittevők elszámoltatásának és irányításának ezernyi gyakorlati formáját  kell kitalálniuk a kommunistáknak, akiknek mindezt gyakorlati lépésekké kell alakítaniuk. A változatosság a vitalitás lényege, mert ez szavatolja csak annak az egyetlen célnak a megvalósítását, hogy Oroszország földjét megtisztítsuk mindenfajta kártékony rovartól, koszos bolháktól, tetvektől, a gazdagoktól és a többi ingyenélőtől.

                   Az egyik helyen húsz gazdagot, egy tucat szélhámost, hat lógós munkást – akik huligán módjára lopják a napot, mint a petrográdi szedők a pártnyomdában – börtönbe vetünk. A másik helyen latrinát fognak tisztítani. A harmadik helyen sárga jegyet kapnak, ha majd kiszabadulnak, hogy mindenki szemmel tarthassa őket, mint kártékony személyeket, ameddig meg nem javulnak. A negyedik helyen minden tizedik lógóst a helyszínen agyonlőnek. Az ötödik helyen vegyes módszereket kell bevezetni!”

                                                                                          V. I. LENIN

 

                                                                       Munkatáborok

 

                   Az 1917-es bolsevik hatalomátvétel után olyan totális diktatúrát alakítottak ki Oroszországban, amelyre még nem volt példa a világtörténelemben. A bolsevik diktatúra vezetői a más véleményen lévőket /az ország lakosságának jelentős részét/ potenciális ellenfelüknek tekintették, s előszeretettel alkalmaztak ellenük büntetőjogi eszközöket, melyek közül a legfontosabb a börtön, illetve a munkatábor volt.

                   Az első lépést az 1918. szeptember 5-ei dekrétum jelentette, amely meghirdette az elítéltek átkovácsolását /perekova/. A koncentrációs táborok alapjait 1918-1919 folyamán rakták le. Irányításuk a CSEKA, az Államvédelmi Rendkívüli Bizottság feladata volt. 1920 végén már 84 munkatábor működött. Ugyanebben az évben Trockij átfogó koncentrációs táborrendszerre tett javaslatot.

                   A lágerekbe hurcoltak száma 1929-1930 folyamán, a kulákok megsemmisítése idején, ugrásszerűen több millióra duzzadt. Valóságos népvándorlásnak lehettünk tanúi, amely népesedési katasztrófát idézett elő a Szovjetunióban. Az 1940-es évektől pedig a munkatáborok intézménye a nemzetiségek kiirtásának eszközévé vált. Összesen kb. 5 millió embert szállított az NKVD /Belügyi Népbiztosság/ 19 ezer munkatársa és a belügyi csapatok százezer katonája a GULAG-ra.

                   Így váltak a GULAG-szigetek a sztálinizmus rendszerének jellemző elemévé. A második világháború végén újabb milliós nagyságrendű növekedést jelentett a hadifoglyok, illetve az elfoglalt országok civil lakosságának az internálása.

                   Másrészt az elsősorban elnyomó rendszerként kitalált GULAG a szovjet tervgazdaság szerves részévé vált, amely jövedelmet termelt az állam számára. A sztálinista bürokrácia a milliós rabszolgasereggel bármilyen voluntarista elképzelést megvalósíthatott, és közben megszabadult a veszélyesnek tartott ellenlábasoktól, sőt a szabadlábon lévőket is állandó rettegésben tartotta.

                   Szolzsenyicin, az egyik emigráns statisztikus adataira hivatkozva, nem tartotta kizártnak, hogy ennek a rendszernek 1917-től 1969-ig a Szovjetunió kb. 66 millió polgára esett áldozatul. Azt csak sejtem, hogy ebben a számban nincs benne a második világháború 13 millió halottja. De a nélkül is hihetetlen emberveszteség! Mint a körülbelül hatvan millió indián az USA-ban száz évvel korábban.

                  Az ok hasonló: A „kommunista istenország” kiválasztott katonái, akik az lenyomó gépezet vezetői és tagjai voltak, mint a „csisztka” idején Visinszkij, a főállamügyész, Ulrih, a legfelső bíróság tanácselnöke, az NKVD vezetői: Jagoda, Jezsov, Berija, és a titkosszolgálat tagjainak zöme, mind felsőbbrendű lény, azaz zsidó származású volt. Ezek hajtották végre, a „kuláktalanítás” nagy művét, és a „csisztkát” is, amelyeknek 5-5 millió áldozata volt.

                   A Szovjetunió különböző kultúrájú, ezért emberszámba sem vett lényei közül az oroszok, ukránok, tatárok és egyéb nemzetiségek halálba küldése szintén az ő ténykedésük következménye volt. Tizenhárom millió férfi a fronton pusztult el. A németek ugyanezen a keleti fronton kevesebb, mint három millió embert vesztettek.

                                                                    

                                                              Lehet, hogy nem tudták?

               

                   Lehet, hogy nem tudtak a 2. világháború előtti Nyugaton az állandó terrorról, a tisztogatásokról, a koncepciós perekről, a kollektivizálás áldozatairól? De ha tudtak, mert tudniuk kellett, hogyan következhetett be az a hosszantartó vakság, a tények elutasítása a demokratikus országokban?

                   Már 1930-ban, 1935-ben jelentek meg „tanulmányok” a sztálini rendszer kegyetlenkedéseiről. Egyiknek az volt a címe: Sztálin, történelmi vázlat a bolsevizmusról. Ebben a következő áll:

                   „ A kor krónikásai nem képesek számot adni mindazon tömeges letartóztatásokról és kivégzésekről, amelyek a kollektivizálást kísérték. Ahogy az öngyilkosságokról és a gyilkosságokról sem. A statisztika üres adat és haszontalan szorzószám, de nem képes rögzíteni azoknak az áldozatoknak a hatalmas számát, akikről a GPU hallgat, és nem találunk adatot arról a több millió emberi lényről sem, akiket barbár módon áttelepítettek a sarkkörön és az Uralon túlra.” De kik voltak a GPU irányítói, akik hallgattak?

                   New York Times, 1931: „Az igazság még rettenetesebbé válik, ha figyelembe vesszük, hogy a kuláküldözés megállás nélkül folytatódott a harmincas években folyamatosan, miközben a kulákok száma 5 és 10 millió között „ingadozott”, nem számítva azokat a szerencsétlen muzsikokat, akiket módosaknak véltek. Arra a következtetésre juthatunk tehát, hogy nemre és korra való tekintet nélkül legalább 5 millió falusit űztek el otthonából, ítéltek méltatlan nyomorra, és sokukat méltatlan halálra.”

               Mintha valami megfoghatatlan és főleg megnevezhetetlen erő tette volna mindezt. Nem a GPU űzte el őket, és ítélte méltatlan nyomorra és halálra őket? Jezsovról nem hallottak? És Jagodáról?  

                   Egy másik mű: A szovjet terror mérlege vagy a Rémálom a Szovjetunióban, 1937. Ebben Souvarine a terror új hullámát ismertette, amely Kirov meggyilkolását követte:”Úgy tűnik, immár semmi sem korlátozza a tomboló kegyetlenséget”.

                   Andre Gide:

                  ”Kétlem, hogy manapság bármely országban, legye az akár Hitler Németországa, kevésbé szabad, jobban megalázott, jobban megfélemlített és jobban alávetett lenne az emberi szellem”.

                    Ó, az emberi szellem! Nagy szavak! A csupasz emberi lét, kedves Gide!

                   A jól megfizetett internacionalista sajtóbérencek írásaik tömegével lesöpörték ezeket a ritkán megjelenő kritikákat. Ez éppen elég volt a vakításhoz! Gondoljunk arra, hogy várost neveztek el Togliattiról, a nagy olasz internacionalista és kommunista vezetőről a Szovjetunióban! Erről az egyetlen szovjet gesztusról százszor annyi cikk jelent meg, mint a sztálinizmus valódi arcáról.

                  Sartre, a legtekintélyesebb 20. századi francia gondolkodó, éppen a magyar 56-tal kapcsolatban döbbent rá az igazságra. De inkább csak féligazságra! /Jobb későn, mint soha!/

                   „De ahol minden egyszerre összeomlik, ahol, ha lehet hinni önöknek, egy egész nép a fasizmus oldalára áll, hogy megsemmisítse a rendszert, ott a szocializmus alapjai sohasem léteztek.”

                   Nem bizony, a hőn áhított szocializmusnak csak a karikatúráját, rémképét tudták fölrajzolni a szocialistának mondott országok sokszor vérszínű egére. Miért nem néztek föl erre az égre? Önök nem vették a fáradságot, hogy megismerjék a létező szocializmus működését!

                   Lám, Sartre, a legnagyobb huszadik századi francia szellem, sem kérdezi meg a magyar értelmiséget, hanem a fasisztázó, magyarellenes francia internacionalistákkal, a kommunista L’Humanité bértollnokaival vitázik.

                   Mert 1956-ban megint fasiszta hírünket keltették a világban, mint később a rendszerváltás idején. A fasiszta kártya mindig előbukkan, ha a hatalmukat veszély fenyegeti.

                                                                    

                                                                     Károlyi Mihályné

 

                     Csak azért veszem elő ezt a példát, hogy érzékeltessem, miről van szó. Egy magyar senki, egy Károlyi Mihályné, 1939 - 1946 között Angliában élt. A Vue című folyóirat munkatársa volt, cikkei jelentek meg német, angol és francia lapokban.

                    1924 – 1925-ben az USA-ban előadássorozatot tartott a Horthy–rendszer, azaz a megcsonkított hazája ellen. Ezzel érdemelte ki bizonyos körök bizalmát és pénzét.

                   1931-ben, a Szovjetunióban járt, és utazásáról /Csupa pozitív élmény, hiszen éppen akkor irtanak ki vagy öt millió embert: a kulákokat és családtagjaikat, csecsemőstől/ lelkes hangon számol be a Vue hasábjain, cikksorozatban.

                    Szerinte a csonkává lett Magyarország maga a pokol, Szovjetunió a mennyek országa, amely a földre szállt!

                    Ő csak egy kopasztott magyar tyúk volt, az Andrássy-család szégyene, de a különböző Moszkvából, New Yorkból pénzelt folyóiratban, napilapban hány, ezekhez hasonló, áradozó cikk jelent meg a nyugati sajtó hasábjain – évtizedeken át.

                                                                   

                                                                  Nagy Lajos a SZU-ban

 

                   Volt két olyan magyar író, Illyés Gyula és Nagy Lajos, akik ellátogattak a Szovjetunóba, egy 1934-es írókongresszusra, és őszintén megírták, amit tapasztaltak. Nagy Lajos a következőket látta:

                   „Elfáradtam. Hazamegyek, illetve L. J. /Aki valószínűleg Lengyel József!/ kísér, mert egyedül nem találnék haza. Olyan komplikált ez a város, hogy a tájékozódási képességem teljesen megbénult. Amíg Bécsben egy-két nap alatt el tudtam igazodni, addig itt teljesen tehetetlennek érzem magam.

                   Ha magamra hagynak, kérdezősködni sem tudnék, mert egy kukkot sem tudok oroszul. És már érzem, hogy ehhez a nyelvhez földsüket vagyok. Olvasni sem tudok.

                   Az esti forgalom is nagy. A város világítása pazar. Egy autó majdnem elütött. Hangosan káromkodok, de a fölszabadult proletár rám se hederít. Koldust látok, elhagyott gyerekeket látok, tántorgó részegeket látok. Kérdezősködésemre magyarázat következik, mégpedig hivatalos szellemben.

                   Aki koldul, az azért koldul, mert nem akar dolgozni; az elhagyott gyerekek számára vannak menhelyek, akik így koldulnak, azok elszöktek onnan; az alkoholizmus ellen nem akarnak büntetéseket alkalmazni, eredményt az új generáció nevelésétől várnak.

                   A következő napon a fő program. Délben elmegyünk az egyik állami könyvkiadóhoz, ahol megismerkedünk néhány fiatal íróval. Előbb azonban sétálunk egyet. Szörnyű koldusokat láttam. Egy vakot, aki rongyos volt, s maga előtt tartotta a csészét, kért könyöradományt. Egy öreget, több maszatos, rongyos gyereket. Én adtam mindegyiknek, kísérőm megrótt, helytelenítette, hogy adok. Vitába kezdtünk. Azt az elvet, hogy koldusnak nem kell adni, már hazulról ismerem. Otthon azonban a rideg önzés és szadizmus különféle tételekkel födi magát. Az egyik jól ismert tétel: a társadalom kötelessége, hogy eltartsa őket! Ez azonban nyilván csak a kapitalista országokban érvényes.

                   Vajon miért nem kell, nem szabad itt adni a koldusnak?

                   Hát először a koldus: a koldus volt burzsoá, volt kulák, kuláknak fia, másodszor a koldus itt is dolgozhatna, de nem akar dolgozni, harmadszor öregnek, elhagyott gyermeknek, vaknak a számára országos intézetek állnak rendelkezésére, s hazaszöktek az intézetekből. Így.

                   Tehát higgyem el, hogy az a törődött vak, kezében csészével, megszökött a jó meleg – illetve most jó hűs – intézetből? Egyelőre nem tehetek mást, mint hogy kételkedek a felvilágosítás helyességében. De meg azt a gondolkodást sem tudom megemészteni, hogy: a kuláktól ugyan elvettük a földjét, s őt magát a kollektívába nem vettük be, azért most, koldusbotra jutott, ne adjunk neki tíz kopeket sem.

                   No meg aztán: osztályellenség! Ott áll a fal mellett egy negyvenéves asszony, a karján csecsemő, mellette három kisgyerek. A csecsemő is osztályellenség? Nem jobb, ha én mégiscsak adok annak a csecsemőnek, illetve adok az anyjának a csecsemő számára? Hátha a csecsemő megmarad, egészségben felnő és majd mérnök, orvos, feltaláló, sőt esetleg vasmunkás lesz belőle.

                   Hallok ugyan különleges történeteket szabotáló mérnökökről, kulákokról, mindenáron kolduláshoz ragaszkodó fiatalokról – s ezek is megdöbbentenek. Nem az osztályharcot látom, hanem az embernek az ember ellen való szörnyű küzdelmét. Egy mérnök, állítólag szabotálási céllal, felépített egy hétemeletes házat, s elfelejtett beléjük klozetokat építeni.

                   Egy kulákcsalád, hogy ne kelljen gabonát beszolgáltatnia, éhezett, de úgy éhezett, hogy két gyermeke meg is halt. – s akkor az ötéves kislány elárulta, hogy sok gabonájuk van elrejtve.

                   Hogy egy kulák házaspár, tüntetésből, a saját kisgyerekét megölte, a gyereket megfőzték és megették. Hihetetlen!”

              NB: Köszönjük, kedves Nagy Lajos! Az volt a „hihetetlen”, hogy Lenin és Sztálin igájában az emberekből igyekeztek teljesen „kioperálni” a lelkiismeretet és a szolidaritás érzését.

 

                                                                          Névtelen levelek

 

                   A névtelen levelekben gyakori volt az etnikai jellegű, leggyakrabban antiszemita rágalom/?/. Kétségtelen, ez az orosz társadalom hagyományainak kifejeződése volt, ugyanakkor megtörte a két világháború közötti időszak egyik legerősebb szovjet tabuját.

                   A névtelen levelek általában azt állították, hogy az országot a zsidók – vagy a zsidók, grúzok és örmények együtt – ragadták magukhoz.”Mi egy zsidó-örmény ország szerencsétlen polgárai”, így kezdődött egy, a Pravdának küldött névtelen levél, mely a templomok bezárása ellen tiltakozott.

                   Az orosz forradalmat a zsidók csinálták, írta egy másik névtelen szerző, és a zsidók akarják az egész országot kezükben tartani. „Kinek van szüksége internacionalizmusra? Kizárólag a zsidóknak.” A névtelen levelek szerzői azzal vádolták a rendszert, hogy a zsidók alkotják a döntő többségét, a nem zsidó vezetők meg, Sztálin és Kirov, eladták az országot a zsidóknak.

                   Egyik levélíró versikében fogalmazta meg antiszemita nézeteit. Művében felszólította az olvasót, hogy ne felejtse, a Szovjetunió:

                                             Jog és törvény nélküli ország,

                                             Ártatlanok áldozatok és szégyentelen gyilkosok hona,

                                             Együtt él itt rabszolga és besúgó

                                             És a szent eszme sírján zsidók ülnek győzelmi tort.

                                             Sheila Fitzpatrik: A sztálinizmus: hatalom, család, közvélemény /részlet/

                                                                     

                                                                Bajcsy-Zsilinszky Endre

                  

                   A németellenes függetlenségi harc vértanúja. Hosszú politikai pályafutása során mindig a magyarság érdekeiért küzdött. 1918. novemberében a MOVE megalapítói között találjuk. Mennyire kellett volna egy véderő, amelyik megakadályozhatta volna az ország szétmarcangolását. Részt vesz a Fajvédő Párt megalapításában. Majd radikális szellemű lapokat alapít: Előőrs, Szabadság. Végül belép a Kisgazda Pártba, és annak képviselőjeként a parlamentben támadja a németbarát külpolitikát.

                   A német megszállás napján, 1944. március 19-én, tűzharcot vív a lakására törő Gestapo-tisztekkel. Végül a nyilasok kezébe kerül, akik Sopronkőhidán kivégzik. Ötvennyolc éves volt. Ha túléli a háborút, bizonyára Rákosiék végeznek vele.

                      „Az egész magyar történelmen végigvonul ez a védekezés, minden keleti és nyugati nagyhatalommal szemben. Védekeztünk egyfelől a Német Birodalommal szemben, másfelől a kelet felől jövő imperialista törekvésekkel szemben. A keleti hódító törekvést ma a mi számunkra Oroszország helyettesíti. A magyar nemzet, és a magyar nemzettel együtt a többi itt lakó népek itt élni és boldogulni csak akkor tudnak, ha ezt az árpádi gondolatot megvalósítjuk.” / Részlet egyik 1933-ban elhangzott parlamenti beszédéből. /

                   Amikor az autóbuszunk már megtelt, külön őrök kísérték le a megbilincselt Bajcsy-Zsilinszky Endrét. Őt is a mi autóbuszunkra szállították fel. Beszállás után levették a bilincsei. A szovjet tüzérség a bécsi utat már tüzérségi tűz alatt tartotta, ezért előfordult, hogy Budapest határában órák hosszat álltunk egy erdős, elhagyatott helyen. A minket kísérő katonák / mind magyarok / jóindulatúak voltak. Az egyik honvéd, aki éppen tarpai születésű volt, fölajánlotta a Bandi bácsinak, hogy szökjön meg. Ők majd a levegőbe fognak lőni.

                   Megindult a könyörgés, kértük, hogy mentse meg az életét a magyar jövő érdekében. Ő azonban hajthatatlan volt:  ”Áldozatommal példát akarok mutatni nemzetemnek – mondotta. Majd hozzátette:  ”Ha Kis János és társai meghaltak a nemzetért, nekem sem szabad élve maradnom.” Sorsa éppen december 24-én teljesedett be.

                  Aranyi Sándor elbeszéléséből tudom, hogy Bajcsy-Zsilinszky az ítélet újbóli felolvasása alatt merev arccal állt bírái előtt, majd amikor már összekötött kézzel a bitófához vezették, hangosan felkiáltott: ”Istennek két szeme van, mindent lát! Éljen Magyarország!”

                                                                                   / Almásy Pál Sopronkőhidai naplója alapján. /

 

                                                           Horthy levele Sztálinhoz

 

                   Tábornagy Úr!

                   A végveszélyben lévő népem nevében és érdekében fordulok Önhöz. Ezt a magyar nép nevében teszem, amely nem felelős ezért a háborúért. Egy évezred és különösen az utolsó évtizedek során a szomszéd német kolosszus volt hatással népünk sorsára. Megint csak éppen e hatás miatt kerültünk bele ebbe a sajnálatra méltó háborúba a Szovjetunió ellen.

                   Külön ki kell hangsúlyoznom, hogy szegény országomat a német „ötödik hadoszlop” ténylegesen megszállta. Ez a nagymértékű megszállás éppen abban az időben kezdődött, amikor a német haderők Románia és Bulgária területére léptek. Végeredményben a német ügynökök Magyarországon gondosan nyomon követtek minden mozgást, minden lépést, és a legfontosabb hírek, jelentések soha nem jutottak el hozzám.

                   Most jutott tudomásomra, hogy a Kassára és Munkácsra mért légitámadás / 1941 / után Molotov külügyminiszter a magyar követtel folytatott egyik beszélgetése során kihangsúlyozta a Szovjetunió békés szándékait Magyarország iránt. Ha ez valóban így volt, ez balsorsszerű, mert abban az időben erről nem kaptam hírt.

                   Az igazság érdekében közölnöm kell Önnel, hogy mi soha senkitől nem akartunk egy hüvelyknyit sem elvenni abból a területből, ami jog szerint nem lenne a miénk. Ellenkezőleg, a románok foglalták el Besszarábiát a saját orosz szövetségesüktől az első világháború után, és ők akarták Szovjet-Oroszország jelentős részét elfoglalni a németek segítségével a második világháború ideje alatt.

                   Továbbá, amikor 1940-ben szándékunkban állt a magyarok iránt Erdélyben tanúsított szörnyűséges magatartásnak véget vetni, a románok újból segítséget kértek Németországtól. Megkérték Hitlert, hogy segítsen nekik megkapniuk ennek a földterületnek legalább egy részét a bécsi döntés révén.

                   Küldöm a teljes jogkörrel rendelkező delegációmat a béketárgyalások lefolytatására, és kérem Önt, hogy kegyelmezzen meg szerencsétlen országunknak, melynek történelmi érdemei vannak, és melynek népe az orosz néppel oly sok közös vonással rendelkezik. Legyen szíves, használja fel befolyását a szövetségeseire azzal a céllal, hogy a feltételek, amelyeket kidolgoznak, összegyeztethetők legyenek népeink érdekeivel és becsületével, és azok valóban a békés életet és a biztos jövőt szolgálják.

                   Megragadom az alkalmat, hogy kifejezzem Önnek, Sztálin Tábornagy Úr, legmélyebb tiszteletemet.

                   Őszinte híve:

                   Horthy

 

                                                            Magyarok vagy németek?

                   

                   Arról már igen sok szó esett, hogyan viselkedtek az oroszok a fegyvertelen lakossággal - nálunk. De egyetlen szó sem arról, hogyan viselkedtek a magyarok- náluk. Jónéhány visszaemlékezésben olvastam, hogy a magyarok és németek közti különbséget már a bemutatkozáskor az jelezte, hogyan léptek be egy házba. Ha beszakították vagy berúgták az ajtót, esetleg lóháton nyomultak be, akkor németek voltak, és egy köszönést nem tudtak kipréselni a fogaik közül. Aztán végigtapostak a házon és miután agyonlőni való partizángyanús személyt nem találtak, úgy távoztak, ahogy jöttek.

                   Ha kopogtatott valaki az ajtó, az biztosan magyar volt, és egy dobrij gyenyt tudott mondani. Ha megkínálták, akkor evett, igaz, hogy csak bodagot vagy valami ehhez hasonló ínyencséget, de nemigen fosztogatott. Kivéve, amikor már visszavonulás közben nem volt ellátmányuk.                                                         

                   „Mindegyik megszálló parancsnokságnál alkalmaztak civileket is, elsősorban nőket. Egy magyar tiszt szerint „az ukrán nők örömmel jöttek hozzánk, magyarokhoz dolgozni. Ezzel a magyar honvédség igazolt alkalmazottjaiként a német közigazgatástól élelmiszerjegyeket kaptak. S még abban az évben bevezetett nősorozástól is mentesültek. Szóval ellátottságot, némi biztonságot jelentett nekik. Pénzt nem. Ezek a lányok, fiatal asszonyok, kevés kivétellel, valamelyik fiatal katonának, nem ritkán idősebb törzstisztnek a szeretői, panyinkái voltak.”

                   Előfordult, hogy az effajta kapcsolatok állandósultak. Bor Jenő egyik szemleútján a következőket tapasztalta:

                   ”A vasúti gépműhelyből jövő nők némelyike magyarul üdvözölt engem. Kérdésemre elmondták, hogy ők magyar katonák feleségei. A hadosztályügyésznél elrendeltem a helyzet kivizsgálását. Eredmény: több házasságkötés is történt. A párok megjelentek a helybeli híradó-központ gyengélkedő szobájában, bevezették neveiket egy nagy anyakönyvbe, és az írnok házasoknak jelentette ki őket. Ez volt a történet. Elvonulás előtt a válást is ki kellett volna mondani. De erre csak később került sor, mert a „feleségek” követték férjeiket. Mosónők és szobalányok lettek a csapatnál.”

                                                                    

                                                                  Vas Zoltán bankot rabol

                

                   A magyarországi kommunisták, voltak vagy öten-heten: Rajk /Reicher/ László, Péter Gábor, alias Eisenberger Benő. Kádár János, alias Csermanek János, és Demény Pál. Ezek várták a Moszkvából érkező erősítést, a négyes fogatot, akik közül az első, az ötödik kerék, a párt pénzügyi zsenije, Vas Zoltán, már novemberben hazatért, és bankot rabolt. Természetesen a kommunisták támogatására. Ebből is megtanulhatod, Barátom, hogy nem csak igével és ideológiával él az ember.

                    - Békéscsabán az egyik lakatos foglalkozású elvtárs fölvetette, hogy tudna segíteni, mert az egyik helyi nagybank vezetői elmenekültek Németországba. Az értékeket előkészítették, hogy magukkal vigyék, de a szovjet hadsereg gyors előrenyomulása megakadályozta őket ebben.

                    - Ha az elvtársak úgy akarják – fordult mindenek előtt felém -, bízzák rám a a feladatot! Oxigén vágó segítségével felnyitom a bank bejáratát, és hozzájuthatunk a bank értékeihez.

                   Az akkori zűrzavarban megvalósíthatónak láttam a tervet. Igent mondtam. Mint valami hivatalos bizottság, négyen vagy öten mentünk az elvtárssal a bankhoz. Én szovjet tiszti egyenruhában.

                   Az elvtárs szinte percek alatt kinyitotta a bank páncélzáras bejáratát. Könnyen ment azután minden. A bank vezetői gondosan vaspántos, nagy ládákba csomagolták a pénzt, az értékpapírokat elszállításra. Mi a tucatnyi láda értékpapírt és több millió pengő készpénzt gyorsan teherautóra raktuk, és máris eltűntünk. A ládákat a békéscsabai pártházban helyeztük el. Így lettem „bankrabló”. Hosszú időre megoldódott a párt pénzügyi gondja. Jutott a milliókból később még Budapestre is.

                   Nyíltan vállalni egy nagyszabású rablást, igen bátor szívre és nagy ügyszeretetre vall. De a folytatás sem kutya!

                   „A szovjet hadsereg már messze előrejutott Magyarország területén, ezért a még Moszkvában tartózkodó Rákosi elvtársat telefonon kértem, hogy minél előbb lépjenek ők is magyar földre. November elején nagy örömömre, jelezte Gerő, Révai, Farkas és Nagy Imre hazatérését. A nagyszebeni repülőtéren vártam őket, és onnan a szállásomra mentünk. Megegyeztünk, hogy ezután a párt Magyar Kommunista Pártként vívja majd harcát a demokratikus Magyarországért.

                   A tanácskozásunk elhúzódott, és a német légierő támadása miatt még az óvóhelyre is le kellett húzódnunk. A bombázás befejeztével indulni készültek a szállásaikra. Felvetődött, hogy mi történjen a békéscsabai pénz kisebb részével, amit a lakásomon őriztem. Óvatosságból öt részre osztottuk. Reggel amúgy is autóval megyünk Aradról Szegedre, és majd mindenki hozza magával a pénzt.

                   Gerőék távozása után újabb német bombatámadás érte a várost. A szovjet őrjárat gyanúsnak ítélte az éj sötétjében haladó négy polgári ruhás férfit, aki a kérdéseikre oroszul, de magyar akcentussal válaszoltak.

                    „Kémek! – döntötték el a katonák. Nem hittek semmilyen szovjet igazolásnak. A katonák megtalálták náluk az egyformán csomagolt rengeteg pénzt, és elvették tőlük. Nagy Imre közben lelépett. Ez annyira felháborította a katonákat, hogy a falhoz akarták állítani és kivégezni Gerőt, Révait és Farkast. Szerencséjükre szovjet tisztek kerültek elő. Még így is kémgyanúsként a városparancsnokságon töltöttek néhány órát. Nagy bocsánatkérések közepette Malinovszkij marsall megbízottja szabadította ki őket.

                   Komor hangulatban a lakásomra jöttek, anélkül, hogy aludtak volna. Nemsokára frissen megjelent Nagy Imre is.

                   Gerőék megvető haraggal árulónak, dezertőrnek, és minden másnak szidalmazták. Megerősítette ezzel a szovjet katonákban a kémgyanút! Miatta csaknem falhoz állították őket!

                   Nagy Imre nyugalommal állította, hogy helyesen tette, amikor lelépett. Minek pusztultak volna el mind a négyen? Állításával, rendíthetelen nyugalmával még inkább fölingerelte Gerőéket. Farkas csaknem ökölre ment Nagy Imrével.

                   Akkor is, de később is, a nagy feladatok megoldás közben, zavarta Gerőéket ez az incidens Nagy Imre megítélésében. Sajnos, az ellentétük, a párt és az ország jövőjének kárára, nem változott. Nagy Imre emberileg és politikailag eléggé magára maradt a pártvezetésben.

                                          /Vas Zoltán: Viszontagságos életem - részlet és feldolgozás./

                   NB: Igen nagy kár, hogy az a géppisztolysorozat elmaradt!

 

                                                                          VÁDIRAT

 

              1945 elején a jenkik is német földön jártak már, amikor von Braunt, a pusztító V-1 és V-2 atyját halálra keresték, de nem ám azért, hogy majd egy esetleges nürnbergi perben a vádlottak padjára ültessék, hanem azért, hogy segítsen nekik a rakétatechnikájuk fejlesztésében. Ez a paradoxon már önmagában tökéletesen kifejezi a II. világháború erkölcstelenségét. Egy olyan fegyverarzenál kifejlesztésében, amelynek a segítségével egy jövendő háborút még kevesebb emberveszteséggel lehet megnyerni.

                   Ebben a világháborúban mindkét oldalon aljas szándékú hatalmak álltak. Barnák és Vörösök Európában, Sárgák és Csíkosak a szigetvilágban és Távol-Keleten.

                   Beszéljünk egy kicsit a háború mentalitásáról! A háború természetesen olyan arcú lesz, amilyenre annak irányítói formálják.

                    Kezdjük azzal, hogy Lengyelországot cserbenhagyták a magas szerződő felek, a franciák és az angolok. Aztán a Magyarországon keresztül odamenekült lengyel hadsereg tagjait a legnehezebb frontszakaszokra dobták. Például a monte-cassinoi apátság-erődítmény elfoglalására. Hagyták a varsói felkelést elvérezni, és földig rombolni azt a szerencsétlen várost.

                   Sztálint, aki mindezt páholyból nézte, még meg sem merték inteni a „keresztény katonák” politikusai. Micsoda humbugnak bizonyult a szovjetunióbeli véres háború megindítása után az Atlanti Charta.

                   Micsoda „keresztényi hevület” munkált, hogy működésbe hozzák a háborús ipart, és új gyárak nőjenek ki a földből Amerikában, és újabb embermilliókat állítsanak a háború szolgálatába. Aljas kétszínűség a tőke hasznára és a népek kárára!               

                   A II. világháború áldozatainak száma hivatalosan 50 millió. Ennek a hatalmas embertömegnek az elpusztításban döntő szerepe volt a fejlettebb technikát alkalmazó országoknak. Mindenek előtt az Amerikai Egyesült Államoknak.

                   Halomra ölték a japánok százezreit, millióit a szigetcsatákban, csupán technikával, hogy a partraszálló jenkik már csak holttestekkel vívják „véres” összecsapásaikat. Aztán jött az i-re a pont: a két atombomba békés nagyvárosokra történő ledobása. Takarékoskodjunk az emberanyaggal, mert a fehér szín felsőbbrendű!

                   A Szovjetunióban másként vélekedtek! Takarékoskodjunk bizonyos fehér bőrű emberanyaggal, ezért áldozzuk fel az elnyomott nép minél nagyobb tömegeit! Hajtsuk őket az aknamezőkre a saját embereinkkel, hogy megtisztítsák a gárdahadosztályok legénysége előtt a terepet! Ocsmány emberirtás, faji alapon!

                   Hitler a saját elithadosztályait áldozta föl egy-egy jelentős siker érdekében, és nem volt megkülönböztetés német és német között. Legfeljebb a szövetségesekkel szemben érvényesült a birodalmi gőg.

                   Aztán gondoljunk arra, hogy közel harminc millió civil áldozata volt a háborúnak. Pontosabban: a védtelen tömegeket megsemmisítő bosszúnak, Arthur Morris „moral bombing” – jának. Ezeknek már semmi katonai jelentősége nem volt, csupán a bosszú irányította a városok fölé a bombázók tízezreit. Hirosima és Nagasaki fölé, mint kísérleti terepre, a jenki szadizmus. A „szabadság hazájának” keresztény/?/ vezetőiben feltámadt cinizmus és embertelenség.

                 Aztán a nyugati államfőkre jellemző kétszínűség és álszent magatartás mögött 1943-ban még világosabban kirajzolódik, hogy legalább olyan aljas, de ki nem mondott szándékok vezérelték őket, mint a németeket.

                   A casablancai találkozó, amelynek kolosszális eredményeként, még két-három évre, sőt aztán a következő évtizedekre folyamatosan biztosítani tudták a fegyver-biznisz befektetőinek óriási hasznát. Hogy ez most már százmillió ember is lehetett, kit érdekel? Csak a temetkezési vállalkozókat!

                   A II. világháborúnak még mindig nincs vége! Még elveszthetik azok, akik az első menetet megnyerték. Mert az képtelenség, hogy a világot a pokol erői irányítsák, most már egészen az utolsó állattá vált ember kipusztulásáig.

 

                                                                     II. RÉSZ

 

                                                Mi történt a határon túli magyarokkal?

                                       

                   Budapestet és az egész országot lerombolták és kirabolták, ez csak érem egyik oldala volt.          De mi történt a határon túli magyarokkal?

                   „ A kommunistáknál veszélyesebb és kártékonyabb embertípust még nem produkált a történelem. Cinizmusuk, szemtelenségük, hataloméhségük, gátlástalanságuk, rombolási hajlamuk, kultúra – és szellemellenességük elképzelhetetlen minden más, normális, azaz nem kommunista ember számára.

                   A kommunista nem ismer szégyent, az emberi méltóságot, és fogalma sincs arról, amit a keresztény etika úgy hív: lelkiismeret. A kommunista eltorzult lélek, egészséges szellemű ember európai ember nem lehet kommunista.

                   Nincs olyan vastag bőrt igénylő hazugság, amit egy kommunista szemrebbenés nélkül ki ne mondana, ha azt a mozgalom érdeke vagy az elvtársak személyes boldogulása úgy kívánja.”

                   Hazánkban először 1919-ben jelent meg ez az embertípus Kun Bélával és társaival, de ezek szovjet állampolgárok voltak, tehát nem hazai tenyésztésűek. Aztán magányosan Rákosi Mátyás hordozta ezt a vírust a szegedi börtönben, mert a nemzetközi lobbi megakadályozta a kiirtását. Aztán a szovjet csapatokkal újra visszatértek.

                   A szomszéd országokban egy fejlettebb mutáció jött létre, amely egyesítette a fasiszta és a kommunista jellemzőket. Semmi mással nem magyarázható ugyanis az, amit az ott élő kiszolgáltatott magyarokkal tettek.

                   A szlovákok a legvirulensebbek! Német segítséggel független államként jelennek meg a térképen, és együtt harcolják végig a németek oldalán a háborút. Majd szövetkezve a régi fasiszta Benessel és Masaryk apóval, kinyilvánítják, hogy Csehszlovákiaként kívánják tovább tengetni nemzeti létüket.

                    Közben fasiszta módszerekkel irtják a magyar nemzetiség bűntelen és védtelen tagjait csak azért, mert magyarul beszélnek. Munkatáborokba hurcolják őket, Csehországban szabályos rabszolgavásárokat rendeznek magyar parasztcsaládokkal.

                   A tehetősebb gazdák házát, birtokait elrabolják, és egyetlen vagonban Magyarországra kényszerítik őket. Ha valaki az utcán magyarul mer beszélni, azt bárki a rendőrségre hurcolhatja, és onnan csak véresen kerülhet haza.

                    Felajánlják nekik, hogyha szlováknak vallják magukat, akkor a lakóhelyükön maradhatnak, egyébként minden polgári joguktól megfosztják őket. A lényeg: Minél több magyart kiűzni a szülőföldjéről!

                   Még az apácakolostorba is beszivárog a nemzetiségi gyűlölet, és a szlovák apácák „hun kutyáknak” becsmérlik a magyar nővéreket.

                   Ezek a módszerek igen távoliak a „hun kutyák” mentalitásától.

 

                                                                         Betiltott nyelv

                                                                      

                   Életemet tiltó rendeletek keretezik. Az egyik megtiltja, hogy este nyolc órán túl az utcán tartózkodjam, a másik provokációnak veszi, ha ismerősömet anyanyelvemen üdvözlöm, vagy annak köszönését úgy fogadom, és táborral fenyeget.

                   A városban inspekciózó diákpatrulok pofonokat osztogatnak, és rendőrségre cipelik a magukról megfeledkezett embereket. Nyelvem, amely az emberi hang egyik legcsodálatosabb hangszere volt, kihágási objektummá szürkült. Újság a bűnös nyelven nem jelenhet meg, rádiót tilos hallgatnom.

                   Lekonyult fejjel járok, és némán, ha lehet, ki sem mozdulok az emberek közé. Vak, süket és mozdulatlan gettóélet ez mindenképpen: a jogfosztott ember szégyen – és félelemterhes élete.

                   És az ok: egyetlen tény, vádak vádja: magyarságom. Magyar vagyok, tehát bűnös vagyok.

                   Ez a sommázás ördögökké és angyalokká egyszerűsíti a nemzeteket. Vannak fasiszta államok és vannak fasiszta népek. Fasiszta a német, antifasiszta román. A fasizmus bűnében leleledző a magyar, és az antifasizmus erényei reprezentáló például a szlovák.

                   Kivételek nem tűretnek, és nem számítanak. Tíz igaz nem lehet száz bűnös felmentvénye, de a másik oldalon ugyanakkor kilencven bűnös a tíz igaz erényéből élősködik.

                                                                                                    Fábry Zoltán

 

                                                                  Nemzeti szocialisták

 

              Éppen most olvastam a Politikai kis szótárban, a „nemzeti szocialisták” címszó alatt: „a hitlerista párt mintájára, a fasiszta eszme alapján létrejött reakciós pártok. A burzsoázia legszélsőségesebb terrorista politikáját testesítették meg. A náci pártot háborús bűnös szervezetnek nyilvánították Nürnbergben. Volt nemzeti szocialista elnevezésű nem fasiszta párt is. Például Csehszlovákiában ilyen néven tevékenykedett a Benes vezette párt.”

                   A keserű magyar tapasztalatok alapján azt a következtetést vonhatjuk le, hogy Benes nemzeti szocialista pártját csak a háború utáni bűneiért kellett volna felelősségre vonni. Mondjuk: KASSÁN!

                   A németek az európai zsidóság megsemmisítésének tervét 1942. január 20-án a Berlin mellett fekvő Wannsee-ben dolgozták ki.

                    A románok ezt megelőzően már 594 ezer zsidót megöltek. Arra nézve, hogy a románok végül is hány zsidót öltek meg, egy Svájcban megjelent, 1984-es, Die Religonfreiheit in Oster című kiadványból megtudhatjuk. A Holocaustban való részesedésük összesen 810 ezer meggyilkolt zsidó, ezzel a leírhatatlan bűnnel a román nép egész egzisztenciája: népiség, kultúra, erkölcs válságba került. Ami nem volt, és ma sincs, az nem kerülhet válságba!

              NB: Eszem ágában sincs, hogy ezzel kisebbítsem a magyarországi zsidóság tragédiáját, de mégis fölvetődik a kérdés:

                    Miért mindig a magyar zsidóság pusztulását emlegetik? Amelyet nem is magyarok követtek el. A válasz egyszerű. Jövedelmezőbb Magyarország népe felett uralkodni, mint a románok felett. És ahhoz, hogy uralkodni tudjunk fölötte, jó, ha valamilyen váddal sakkban tartjuk. Ez egy régi, bevált bolsevik módszer.

                   Romániában már igen mély gyökerei vannak a fasisztoid megnyilvánulásoknak. Csak a zsidók közül 810 ezret pusztítottak el, német segítség nélkül. Ezért nem is csodálkozunk, csak elborzadunk, ha arról hallunk, hogy idős magyar emberek fejeznek le, vagy papokat kínoznak halálra. Esetleg élve temetnek el embereket, csak azért, mert magyarok. Mindezek, talán már a dákok óta, az ősi román kultúra tartozékai.

                   Helyszíni tudósítás Curzio Malaparte: Kaputt című riportregényéből:

                   „Zsidók fejvesztett tömege menekült az utcákon, nyomukban megvadult katonák és civilek, késekkel és feszítővasakkal, csendőrosztagok zúzták darabokra puskatussal a házak kapuit, ablakok vágódtak ki, és borzas nők, egy szál ingben integettek kétségbeesetten és ordítottak az utcára, némelyik ki is vetette magát, s arca lágyan puffant a járda aszfaltján.

                    Katonák csapatai hajigáltak be kézigránátokat az aprócska piceablakokon, mert sokan kerestek csalóka menedéket a házak alatt, és a katonák négykézlábra ereszkedve figyelték a robbanások hatását, majd elégedetten összenevettek bajtársaikkal. Ahol az öldöklés a legeszeveszettebben dúlt, vériszamós volt a kövezet az utcákon, a házakban zokogás, vérfagyasztó üvöltözés és kegyetlen röhej: diadalmámorban és vérszomjasan rombolt a pogrom.” /A iasi patkányok – részlet/

                  NB: „Mi, románok különösen a jelenlegi/20./ században bizonyítottuk be, hogy a szomszédokhoz viszonyítva minden tekintetben felsőbbrendű faj vagyunk” - mondotta elégedetten Ion Slavici, egy román író.

                   Ilyeneket mond egy román értelmiségi. Milyen lehet az a nép, amelynek ilyen az értelmisége?

                                                                      Szerbiában

 

                   Szerbiában legalább 40 ezer magyart lőnek hatalmas, előre megásatott sírgödrökbe, és még ma sem lehet emlékoszlopot emelni emlékezetükre. De szerte a Bánságban és Bácskában szabályos, szovjet típusú koncentrációs táborokba kényszerítik a magyarokat válogatás nélkül, és ott pusztulnak ezerszám éhen és a brutalitások áldozataként. Az anyaország hatalomra juttatott moszkvai kommunistái, nem a magyar kommunisták, azért ne tegyünk egyenlőségjelet, kiszolgáltatják nekik a volt magyar hadügyminisztert, Szombathelyi Ferencet, és őt, jó balkáni módszerrel, karóba húzzák.

                   Kárpátalján a megszálló szovjet csapatok elhurcolták kényszermunkára az egész férfilakosságot, tizenhat évestől az ötven évesig. Húszezret megölnek közülük.

                    Ilyen „magyarbarát” szomszédokkal vagyunk körülvéve. De van isteni igazságszolgáltatás, és azt éppen a cseh történelem további menete igazolja. A magyarok az első szabad választásokon megsemmisítő vereséget mértek a kommunistákra, a csehek 1948-ban parlamenti többséghez juttatták őket.

                   A következmény: Moszkva támogatásával magukhoz ragadták a teljes hatalmat, és Jan Masarykot, Benes vejét, a külügyminisztert, mint egy csikket, kipöccintették a Czernin palota emeleti ablakán. A köztársasági elnököt, Benest, pedig agyonütötte a guta. Mindez gyenge vigasz az ártatlanul megölt, megalázott és elhurcolt több millió szerencsétlen magyarért.

                                                                    

                                                                A gyűlölet fokozatai

                 

                   Miért ilyen erős a magyarellenes gyűlölet határon túl és innen? Hamvas Béla szerint:

                   „Az ember könnyen azt gondolná, hogy a kijátszottak, a megcsaltak, vagyis akikkel igazságtalanság esett, ökölbe szorított kézzel tűrnek, és a csaló és a kizsákmányolót, és azt, aki az igazságtalanságot elkövette, vagyis a hatalmast, gyűlölik és ennél forróbb gyűlölet egyáltalán nincs.

                   A valóságban azonban ez a gyűlölet elenyészik amellett, ahogy a hatalmas gyűlöli azt, akit megcsal és kizsákmányol. Mert az, aki az igazságtalanságot csupán elszenvedi, az semmi egyebet nem tesz, mint elkeseredetten és fogcsikorgatva gyűlöl. De az, aki az igazságtalanságot elköveti, az reszketve és hunyászan és bujkálva és alattomosan és titokban és rossz lelkiismerettel gyűlöl.

 

                                                                 Cserevilág

 

                   Amikor a pesti harcok véget értek, a városi nép ennivaló után nézett. Akinek akadt cserére alkalmas és nélkülözhető ruhadarabja, egyéb holmija, igyekezett vidékre, hogy az orosz sáskajárás után megmaradt, elrejtett élelemre cserélje. Megkezdődött a cserevilág!

                   Elsősorban a nagyobb alföldi falvakat rohamozták meg, és ezek közé tartozott Kecel is.  Százával jöttek a kedves vendégek, akiknek élelem kellett és szállás.

                   A mi családunknak nem volt feleslege, de szívesen útba igazítottuk őket a gazdagabb porták felé. Akinek éjszakai szállás kellett, fölajánlottuk a magunk házát. Jó néhány budapestivel kötöttünk így barátságot, amelyek később igencsak hasznunkra váltak. Így ismerkedtünk meg Jakics Gyuláékkal. Áldott, jó lelkű emberek voltak mind a ketten.

                   Volt olyan szálló vendégünk is, aki megígérte, hogy fizetés fejében majd a nagy dologidőben segítenek kapálni a családjával együtt. Be is tartották a szavukat, de egy életre kiábrándultak, szegények, a paraszti munkából.

                   Cudar meleg nyári nap volt! Egy felhő sem az égen, és a homok olyan tüzes lett, mintha parázson lépkedett volna az ember. Egyre többször húzódtak a fák hűvösébe, és nem győztek érdeklődni:

                   „Esztikém! Maguk hogy bírják ki ezt az állati meleget?”

                   „Bizony, csak az tud egész nap kapálni, aki már gyermekkora óta gyakorolja – mondta nekik vigasztalásul anyám, és a kunyhó árnyékába terelte a vendégeket.

                   Hosszú pihenőt tartottak, és közben elbeszélgettek a világ dolgairól Meséltek az ostrom szörnyűségéről, a bombázásoktól való félelemről, amelyek nem kíméltek sem öreget, sem gyereket, de még a csecsemőket sem.

                   A sok megaláztatásról, amin átestek az orosz meg a román katonák barbársága miatt. Milyen sokan haltak éhen! Különösen a magányos öregek vagy a betegek. Mert hónapokat töltöttek a pincében, és közben legfeljebb lódögöket tudtak darabolni és enni, ha kimerészkedtek, életüket kockáztatva, a harcok szüneteiben, az utcákra. Mert mindenkire lőttek, aki élt és mozgott a romok között. A férfiakat pedig összefogdosták, és hadifogolyként a Szovjetunióba vitték kényszermunkára.

                   Anyám, hogy egy kis jókedvet teremtsen, elmesélte nekik a Rákóczi utcai Flaisz Ferenc bácsiék esetét a bombával.

                   Azt ugye tudni kell hozzá, hogy azok a bizonyos Liberátorok a Duna vonalában négyszázasával repültek éppen a falu fölött Budapest felé. De a visszafelé vezető útjuk is erre vezetett. A keceliek sokszor gondoltak együttérzéssel a szegény pestiekre. Hátha még sejtették volna, hogy ezek a halálmadarak még rájuk is veszélyt jelenthetnek.

                   Ferenc bácsiék békésen és öregecskén éldegéltek a fő utcai házban, mert a két fiukat már régen kiházasították, és nekik nem maradt más munkájuk, mint a hosszú kert művelése a házuk végében. Ebben megtermett minden ebédhez való zöldségféle, amiből a jobb esztendőkben még a piacra jutott.

                   Aztán, hogy a kerti munkák ideje eljött, és melegebben kezdett sütni a napocska, rászánták magukat, hogy előszedik a szerszámokat. Ásót, gereblyét, kapát, vasvillát és minden más fölművelő szerszámot a kamrában tartottak. Valamikor ez volt a pincéjük is, de most már csak széthulló hordókkal, szúrágta puttonyokkal és kádakkal volt tele. Utoljára az oroszok néztek szét benne a múlt év novemberében, de még ők sem találtak semmi innivalót vagy vinnivalót. És ez nagy szó!

                   Csak egyetlen szűk ablakocskája a tető alatt, azon szellőzött télen is, nyáron is, de a kamra ajtaja az oroszjárás óta zárva volt.

                   Eljött a március. Ilyenkor a jó gazda szemügyre veszi a kerti szerszámokat. Új nyelet farag a régi helyett a kis kerti kapába, de ezt még akár a konyhában is elvégezheti. A Rozika néni ment be először a kamrába, és nagyot nyikordult a rozsdás kulcs a rozsdás zárban, de azért csak megnyílott az a széles, kétszárnyú ajtó. De alig hogy belépett, és szétnézett, akkorát kiáltott, mintha egy egér futott volna el a lába alatt:

 - Ember, gyere csak! Te még ilyen csodát nem láttál!                  

                   Feri bácsi, ahogy csak az öreg inai bírták, sietett csodalátni. Tényleg az volt. A rombolás csodája. Mintha egy rosszakarójuk beszabadult volna télen, és szándékosan széthányta volna a benn lévő szüreti kellékeket. A hordók a talpukra álltak, de volt olyan, ami széthullott a dongáira. A falon lógó puttonyok a földön hasaltak, az egyik szétverve, a nagy kád meg az oldalára billent. Minden a feje tetején állt! A szerszámokat nemigen lehetett látni sehol ebben a nagy ramazuriban. Hiába! Először valami rendet kell csinálni, és amit lehet, a helyére állítani!

                   Sokáig tartott, amíg helyrebillentették a hordókat, és a rendezgetés vége felé jártak, amikor a Rozika néni nagyot kiáltott:

 - Ember, bomba van a fal tövében!                   

                   No, egyszerre vége lett a rámolgatásnak, és ha tudják, hozzá sem fogtak volna. A kamrát újra bezárták, és a szomszédokhoz fordultak szerszámokért. De a házukat úgy elkerülték még azok is, mintha bélpoklos lakott volna benne. Ennek híre ment az egész faluban. Volt, aki azt mondta, hogy száz pengőt ajánlott föl az öreg, ha valaki kiviszi a házukból azt a szörnyeteget. De ha ezret mondtak, akkor sem találtak keceli vállalkozót.

                   Aztán eljött a cserevilág. Jöttek a pesti vagányok, és megtudták az öregek tragédiáját. Az egyik beállított hozzájuk, és egy disznósonkáért elvállalta a bomba temetését.

                   Akkora nézőserege még a vásárnak sem volt soha Kecelen, mint ennek a vállalkozásnak.

                   A szomszédos telkek tele voltak kíváncsi emberekkel, akik alig várták a robbanást. A nagy többség, mert kibicnek semmi sem drága és nincs veszteni valója, arra várt.

                   De sokkal simábban ment minden. Már előre kiásta neki a sírgödröt, de közel sem olyan mélyet, persze a háztól távol, a telek lábjában. Aztán az ölében kihozta a hosszúkás fémtököt. Óvatosan belefektette a sírba, aztán kapával ráhúzta a puha földet.

                   Még arra is volt gondja, hogy a bomba „sírjára” eszkábált egy fejfát, és egy darab deszkára fölírta mésszel: Made in USA!

                   Azt a tojást egy amerikai bombázó tojta, de nagy szerencséjükre záp volt, és éppen csak besuttyant az ablaknyíláson. Egyet elfelejtett Pesten ledobni, és úgy gondolta az a jenki, hogy megörvendezteti a kecelieket egy kis amerikai szuvenírrel. De azért gondoljunk bele, ha nem selejtes az a bomba, a Ferenc bácsiék házát romba döntötte volna!                  

                  Aztán a bátor fiatalember, miután jól végezte a dolgát, a lelkükre kötötte, hogy szóljanak majd a tűzszerészeknek. És a nézők ovációja közepette, hóna alatt a sonkával, büszkén eltávozott.

                    Azóta értesítették már a tűzszerészeket, de azoknak mostanában annyi a munkájuk, hogy a fölírást tízszer is lemossa az eső, mire odaérnek.

                   Aztán itt véget is ért a történet. A nap kezdett levenni a fűtésből, és még kapáltak egy-egy barázdát. Aztán vállukra vették a kapát, és mint igazi szőlőmunkások, a dédanyám főztjére haza is értek. Éppen akkor jött fel a vacsoracsillag.

 

                                                          Egyesült Nemzetek Szervezete

 

                   Hogyan alakult ki a háború utáni új világrend? 1945. április 25. és június 26. között ötven ország képviselői elfogadták az ENSZ alapokmányát, amellyel létrehoztak egy Népszövetséghez hasonló „sóhivatalt”. Ingerültségem oka rövidesen kiderül majd.  Azaz egy olyan nemzetközi szervezetet, amely hivatva volt megvédeni a nemzetek függetlenségét minden külső támadással és belső felforgató tevékenységgel szemben. Már a mi Arany Jánosuk is megfogalmazta a lényeget:

 

                                                                 Civilizáció

 

                                                           Ezelőtt a háborúban

                                                           Nem követtek semmi elvet,

                                                           Az erősebb a gyengétől

                                                           Amit elvehetett, elvett.

 

                                                           Most nem úgy van. A világot

                                                           Értekezlet igazgatja:

                                                           S az erősebb, ha mi csínyt tesz

                                                           Összeül és – helybenhagyja.

 

                   Illetve, ha nem is hagyja helyben, tehetetlenül tudomásul veszi. Ez az első alkalommal még működött is. Iránból, nemzetközi nyomásra, kivonták a szovjet csapatokat. Nyugaton is tudták, hogy egyetlen Szovjetunió által elfoglalt országban sem maguktól nyerték el a totális hatalmat a kommunisták, hanem a jelen lévő megszállók hathatós támogatásával. Ehhez az ENSZ-nek egyetlen szava sem volt!

                    Mint ahogy ahhoz sem, hogy 1956-ban egy iránihoz hasonló bátor fellépés, a magyar forradalmat győzelemre juttathatta volna. Pedig, ha valami szította ezt a forradalmat, az elsősorban az amerikai pénzen működő Szabad Európa Rádió vagy az Amerika Hangja volt, az ún. lélektani hadviselés fegyvereivel. Sem az USA, sem az ENSZ semmiféle hatásos szankciókat nem hozott és érvényesített a magyar demokrácia támogatására az 1945-ös választásokat követően.

                    Bár határozatokat és elmarasztalásokat, rosszalló megbélyegzéseket gyártott zsákszámra, de hadserege nem lévén, csak azokat tudta érvényesíteni, amelyek az USA érdekeivel egybeestek. Az Amerikai Egyesült Államok a Marschall-segély zsarolásával nemzetközivé tette a Koreában vívott háborút.

                   Izrael arabok elleni harcával igen sokszor kihívta az ENSZ rosszallását. És nincs még egy ország a világon, amelyre annyi pecsétet nyomtak volna, mint éppen a zsidó államra. De mindkét nagyhatalom hosszú időn át Izrael barátságát kereste, komoly szankciót nem léptettek ellene életbe. Ezért még ma is folynak az elkeseredett és mindennapos véres összecsapások.

                    Már az ENSZ-közgyűlés 3. ülésszakán elfogadott határozat 1948 decemberében kötelezte Izraelt a palesztin menekültek befogadására ill. kártalanítására. Sőt, Izrael Állam ENSZ-felvételét e határozat végrehajtásától tette függővé. Izrael, színleg, kötelezettséget vállalt legalább százezer menekült visszafogadására, de az ENSZ-be való fölvétel után megszegte az ígéretét. Aztán a Biztonsági Tanács 1967-ben, aztán 73-ban és 74-ben is hozott olyan döntéseket, amelyeket Izrael elszabotált. A későbbiekről már ne is beszéljünk!

                   Ma már az ENSZ főtitkárának nevét a kutya sem tudja, hiszen belátta a világ, hogy e szervezettől szinte semmi sem függ. Legalább az afrikai éhezés problémáit sikerült volna megoldania, de még arra sem volt képes. Teljesen felesleges fenntartani!

                                                                    

                                                              Potsdami konferencia

                  

                   Amikor a nagyhatalmak a potsdami konferencián /1945. július 17. – augusztus 2./ elfogadták a „kollektív bűnösség” elvét, a kitelepítések elvi megokolásaként az szerepelt, hogy „az egész német nép bűnhődik szörnyű bűneiért, amelyet azoknak a vezetése alatt követett el, akiknek a sikerek idején helyeselt és vakon engedelmeskedett.” Bűnösök tehát a csecsemők is!

              NB: A németek nem voltak ostobák. Már 43-ban megbuktatták volna Hitlert, ha nincs a casablancai döntés, amely katonai zsákutcába terelte őket a feltétel nélküli megadás követelésével. Hiszen mi biztosította őket arról, hogy nem járnak úgy, mint a katiny mészárlás szerencsétlen lengyel áldozatai?

                    A „kollektívan bűnös” és munkatáborokba hurcolt, ott legyilkolt vajdasági magyar nemzetiségről egy szó sem esett. Tehát a szerb fasiszta kommandók megkapták utólagos igazolásukat a magyar csecsemők falhoz verése miatt is. Úttörők, pionírok voltak a maguk módján, már Potsdam előtt alkalmazták a kollektív bűnösség fasiszta elvét. Szovjetunióban a szülőföldjükről elűzött nemzetiségek kollektív megbüntetéséről ne is beszéljünk! Csak erről semmit sem tudott a világ-sajtó. Valóban nem tudott?

 

                                                                      A hazai németek

 

                   A hazai németekkel szemben foganatosított intézkedések már 1944 végétől megindultak, mert a megszállt területekről mintegy negyvenezer németet deportáltak a Szovjetunió munkatáboraiba.

                   Örök szégyene a Nemzeti Parasztpártnak, Veres Péternek és Illyés Gyulának, hogy egy követ fújtak a kommunistákkal, és a kollektív felelősségre vonást támogatták. A magyar népi értelmiség! A forradalmár népi írók! Hiszen ugyanezt tették a szomszéd országok fasisztái az ott élő magyarokkal.

                   A Kisgazdapárt és az SZDP nem értett vele egyet. Ők differenciált megítélést hangsúlyozták. Csak 150 ezren lettek a Volksbund tagjai, a németség másik része a Hűségmozgalomhoz csatlakozott, amely a nemzeti önállóságot tűzte ki célul.

                   A Szövetségi Ellenőrző Bizottság jegyzéke 450 ezer német kitelepítését írta elő. Gyöngyösi János külügyminiszter a válaszjegyzékben 200 ezer német kitelepítését tartotta lehetségesnek:

                   ”Meggyőződésemmel ellenkezik magyar állampolgároknak tisztán etnikai, származási ok miatti kitelepítése. Úgy ezt, mint a kollektív büntetésnek minden fajtáját - helytelenítem.”

                                                                                                             Kormányülés, 1945. december 22.

 

                                                          Nagy Imre belügyminiszter előterjeszt

 

                   Nagy Imre belügyminiszter előterjesztése, és „karácsonyi ajándéka” a német nemzetiségnek:

                   „Kitelepülni köteles az, aki a legutolsó népszámlálási összeírás alakalmával német nemzetiségűnek vagy anyanyelvűnek vallotta magát, vagy aki magyarosított nevét német hangzásúra változtatta vissza. Továbbá az, aki a Volksbundnak vagy valamely fegyveres német alakulatnak / SS / tagja volt. A kitelepítést nem mint büntetőszankciót fogjuk fel, hanem a német lakosság áttelepítéséről van szó. / No, ezt jól megmondták! /

                   Kivételt tesz a javaslat a vegyes házasságoknál, és nem kerül kitelepítésre a vegyes házasság német tagja és a gyermekek sem. Nem telepíthető ki továbbá az sem, aki valamely demokratikus pártnak cselekvő tagja volt. / A frissen jelentgető új KMP-tagok. /

                   Az áttelepítésre kötelezett személyeket minden községben lakóházanként össze kell írni, és a közös háztartásban élő családonként csoportosítva jegyzékbe kell foglalni. Külön névjegyzékbe kell foglalni azokat, akik az összeíráskor lakóhelyükről távol vannak. Sokan vannak „még”, akik nem tartózkodnak az országban. / Inkább „már”, mert a nagy Szovjetunióba deportálták őket. / Tehát ezek nem helyezhetők előnyösebb helyzetbe, mint azok, akik itt maradnak.

                   Akik lakóhelyüket engedély nélkül elhagyják, vagy magukat az áttelepülési kötelezettség alól kivonják, azokat áttelepítésükig rendőrhatósági őrizetbe kell venni / internálni /, ingó és ingatlan vagyonukat pedig el kell kobozni.”

                    1945. december 29-én jelent meg a kitelepítésről hozott rendelet.                    Összességében a magyarországi németség felét telepítették ki: 200 – 220 ezer főt! Bár a SZEB kívánságai és a törvény szerint minden „svábot” ki kellett volna telepíteni 100 kilós csomaggal a kezében.

                   A lebonyolítás körül rendkívül sok volt a szabálytalanság és a visszaélés. Elsősorban a gazdag sváb családokat tették ki házaikból, és foglalták el helyi kommunista, de szegény svábok. A végrehajtás segítésére odarendelt rendőrök még a mezőgazdasági munkát is veszélyeztették.  A gazdákat a rend őrei arra kényszerítették, hogy kihordják őket vadászni a határba. Pest – Pilis – Solt – Kiskun vármegye kommunista főispánja panaszkodott:

                   „Kijárnak a határ különböző részeibe vadászni, ahol a határban dolgozók élete és testi épsége veszélyben forog. A padlásokon vadbőr után kutatnak, s ennek ürügyén értékes holmikat rabolnak el. Panaszkodni azonban senki sem mer. Mert még eddig senki nem akadt, aki a panaszukat orvosolta volna.”

                   A kalocsai körzet falvaiban megkezdődött – miután a földigénylő bizottságok és a telepesek „régi kívánsága volt – a községekben élő kilakoltatott és szemtelen magatartást tanúsító volksbundisták elszállítása, munkaszolgálatra való begyűjtése.”

                   1946. január 10-én a 16–60 éves kor közötti munkaképes férfiakat a Népgondozási Hivatal Nobel-díjas név! Kiskőrösre szállíttatta, ahonnan ismeretlen helyre vitték őket. Ma már nem ismeretlen! Csak Császártöltésről 400 embert vittek ki a Szovjetunióba ötéves kényszermunkára.

                   A Hitler nélküli németség, a szörnyű vérveszteség után, már nem volt fenyegető a magyarság jövőjére. De annál inkább a kommunisták, akik Moszkvából jöttek! A szlovákiai magyarság létére a szlovákok és a csehek! Értelmiségiek, akik politikussá avanzsáltak, ne látták volna, hogy ez a halálos veszély? Süketek és vakok voltak egyszerre?

                   És megint előkerültek az újszülöttek!

                  „Büntesd meg az apját, ha vétkezett, de a csecsemőkre ne süss szégyenbélyeget!”

                   Hogy ís írta a bölcs Fielding, valamikor a 18. században:

                   „Nem, nem, Jones úr! Az a kijelentés, hogy becstelen születés, képtelenség. Ahogy az én uram szokta mondani: legfeljebb ha a szülőkre lehet érteni a becstelenséget. Hogy is lehetne igazán becstelen egy gyermek, hiszen teljesen ártatlan abban, hogy megszületett.”

                   A SZEB jegyzéke szerint 450 ezer németajkút kellett volna kitelepíteni Magyarországról. A hagyományos magyar mentalitásnak köszönhetően, legfeljebb a felét sikerült csak. Belőlünk hiányzott a német precizitás, hála a Jóistennek.

                   Talán ma már senki sem él az elhurcolt császártöltésiek közül, de fönnmaradt a daluk, amely ott született, és magyarul énekelték:

 

                                            Ahol nem lesz velem senki, ott halok meg én.

                                            Ahol majd nem sirat meg senki, senki, aki él.

                                            Tavasz nem fakaszt rám zöldet,

                                            Elhordja rólam majd a földet messze majd a szél.

                                            Ahol nem lesz velem senki, ott halok meg én.

 

                                                                     A forgatókönyv

 

                   Amikor hajdanában diák voltam, át kellett néznem egy olyan egyetemi tankönyvet is, amelynek ez volt a címe: A kelet-európai államok története.

                   Vékonyka jegyzet volt, és feltűnően hasonló benne minden ország háború utáni állapota. Bulgáriában ugyanaz történt, mint Lengyelországban vagy Magyarországon. Az események sorrendje pontosan ugyanaz, csak a neveket kellett megtanulni.

                   Akkor én még nem tudtam, mert a kedves speckolos tanárnő sem világosított fel arról, hogy honnan ez a nagy hasonlóság. Ma már tudom, hogy szinte kötelező erővel a „moszkvai menetrendet” kellett végrehajtani a Moszkvából küldött elvtársaknak.

                   Első lépésként fel kellett számolni a helyi kommunista párton belül a másként gondolkodás formáit. Ezután ideiglenes kormányt kellett szervezni, amely látszólag „népfrontos” alapon a társadalom különböző rétegeiből szerveződik, ám a kommunisták irányítása alatt áll.

                   A „menetrend” lényege, hogy a politikai nyilvánosság minden szintjét a kommunista pártnak kell uralma alá hajtania. Egyrészt azáltal, hogy minden politikai képződménybe titkos párttagok épülnek be, másrész azáltal, hogy a túlságosan liberális vagy az egyházhoz kötődő pártok már a népfrontból is ki legyenek zárva.

                   A népfrontba tömörülő pártok közül a „társasutasságot” jobban elfogadókból külön erőcsoportot kell létrehozni. Ezek segítségével őrölhető fel a népfront polgári szárnya, anélkül, hogy túlságosan is kilógna a „kommunista lóláb”.

                   Erre a forgatókönyvre a Szovjetunió különleges pártiskoláiban képezték ki a hallgatókat. Franciák, spanyolok, lengyelek, németek, bolgárok, csehek és magyarok egy éven keresztül csak a „menetrend megvalósítását gyakorolták a kusznarenkovói titkos pártképzés során. A szovjet pártvezetés előrelátásáról tanúskodik, hogy, a többiektől hermetikusan elkülönítve, már 1943-ban elkezdődött a koreai politikusok képzése is.

                    A hazánkban megvalósuló menetrend tervezett sebességét illető sokatmondó tény, hogy az Ideiglenes Nemzetgyűlés megalakulásakor a kommunista párt 39%-os többséget szerzett, miközben a kommunista párttagok létszáma esetleg néhány száz főből állt. De lehet, hogy összesen csak tízből. A magyarországi ötből és moszkvai ötből. És ők is főleg Budapesten tartózkodtak, így nem vehettek részt a választásban.

                   Gerő Ernő a későbbikben be is vallotta: „Ami a kommunista képviselők hányadát illeti, minden bizonnyal elgaloppíroztuk magunkat. Ennek egyik oka az, hogy előresiettünk a „menetrendben”, a másik az, hogy a helyi elvtársak túlzásba estek.”

                   Ha a küszöbön álló választások előtt minden demokratikus párt tisztában lett volna a kommunisták „cinkelt kártyáival”, bizony fölöslegesnek ítélték volna a magyar népet egy demokratikus jövendő ábrándjával szédíteni. Én nem is foglalkozom majd velük.

                   Ez a választás azonban a „menetrend” szerint megtörtént, és igen kellemetlen meglepetést okozott az elvtársaknak. Tegyük még hozzá, hogy például Magyarországon, ha szovjet megszállás nincs, sohasem jutottak volna hatalomra a kommunisták. De Vorosilov volt az ellenőrző bizottság vezetője, és mindenben az ő akarata, a zsarolása érvényesült.

                                                                                                 

                                               A LÁTVÁNYOS SPORTSZERŰTLENSÉG

                 

                   De miért kellett mindezt elszenvedni a magyaroknak, a lengyeleknek, az oroszoknak, és még annyi más tisztességes népnek a világon, amikor a Szovjetuniót az USA fél kézzel a falhoz tudta volna állítani már 1945-ben?

                   Azt mondja a hivatalos verzió: „Az 1945-öt követő időszak korszakváltást hozott Európa politikatörténetében.” Tudjuk: Ránk szabadították a nyugati hatalmak a Szovjetuniót!

                   „A korszak nemzetközi rendszerének meghatározó eleme a Szovjetunió, illetve az Egyesült Államok közötti hatalmi párharc, a két pólusú világrend kialakulása volt.”

               NB: De pontosan olyan felállásban, mint amikor egy nehézsúlyú ökölvívó előtt egy pehelysúlyú ugrabugrál! A szomorú Föld, mint egy bekötött szemű bíró, csak nézte ezt a tragikomikus és „sportszerűtlen” játszadozást, és a véres összecsapásokat a harmadik világ országaiban. Angolától egészen Zimbabwéig!

                                                                 Hatalmi egyensúlytalanság

 

                   E két ország esetében tehát, mondja a szakzsargon, „hatalmi egyensúlytalanságról” beszélhetünk. Tudjuk: Mi is éppen ezt illusztráltuk az imént.

                  Hiszen Amerikában állították elő a világ termelésének felét, innen származott a találmányok, felfedezések és innovációk 82%-a. Ott állították elő a világ áramtermelésének 46%-át. Amerikai cégek ellenőrizték a világ olajtartalékainak közel 60%-át. Amerikában százszor annyi gépkocsit gyártottak, mint a Szovjetunióban és nyolcszor annyit, mint Németország, Franciaország és Anglia együtt.

                   És ami a szovjet vezetés szempontjából igen aggasztó/?/ volt: az USA rendelkezett stratégiai légierővel és a világ bármely pontján bevethető haditengerészettel, míg a Szovjetunió nem. Talán ennél is fontosabb, hogy az USA egyedül birtokolta a világpolitikát alapvetően meghatározó új fegyvert, az atombombát.

              NB: De mindezzel a hatalmas fölénnyel nyugodtan hagyta Szovjetuniót garázdálkodni határain belül és kívül! Pedig igencsak működtették az ágyúnaszád-diplomáciát, ha érdekeik megkövetelték. A Földközi-tenger keleti medencéjében, az arab országok ellen, a hatodik flottát, Koreával és Vietnámmal szemben a hetediket.

                    És furcsa módon a vezetők nem „aggódtak” sem a Szovjetunión belül, de még a megszállt országokban uralomra jutott bolsevikok sem! Az „alapvetően meghatározó” atombomba hatását legfeljebb a Lúdas Matyi egy-egy karikatúráján lehetett érezni.  Joe és Iván, amint két egyenlő erejű fickó, vetélkedik egymással – szóban. És mindig Iván maradt felül a szellemi párviadalban. Ha a moszkvai négyek tájékozódni akartak valóságos politikai helyzetükről, nem a Szabad Népet kellett elolvasniuk, hanem a Pravdát és Washinton Postot. Ha a Szabad Népre is kíváncsiak lesznek, az már számukra a vég.

                   Amit nehéz megemészteni, ki kell köpni! Az előző fejezetekben egy civilizáltabb formát választottam, leírtam.

 

                                                                Nemzetközi szervezetek

                  

                    A politikai-katonai látszat-szembenállás ellenére olyan LEGÁLIS közös szervezetek jönnek létre, amelyekben egymás mellett ülnek a keleti és a nyugati újságírók, azonos világnézettel: a jaltai egyezmény lakájaként.

                  A banketteken / soha nem a nyilvánosság előtt / baráti csevegés közben egyeztetik álláspontjaikat, hogy ebben vagy abban a kérdésben ki milyen hangot üt meg az otthoni médiában. Milyen mértékben uszuljanak az ellentábor kormányaira, vagy hallgassák el mélyen a „hazájukban” történő antidemokratikus eseményeket? Mert egyedül rajtuk áll, melyik oldalon mit tekintenek demokratikusnak és szabadnak.

                   Ez volt az 1946-ban, éppen Prágában, létrejött Szabad és Szövetséges Országok Nemzetközi Szövetsége. A Magyar Újságírók Szövetsége, és még rajta kívül 75 ország, aktív tagja volt ennek a nemzetközi bűnszövetkezetnek, amelynek működése sokkal erőteljesebben befolyásolta nemzetközi eseményeket, mint az ENSZ nevezetű sóhivatal.

                    Még a hetvenes évek végén is virágzott 150 ezer taggal. Képzeljenek el több ezer zsidót keletről és nyugatról egy-egy konferencia alkalmával!

                    Vajon keményen ütközhettek ezek a palesztin-zsidó konfliktus kérdésében? Vagy nem ezeken a tanácskozásokon dőlt el, hogy mélyen hallgatnak majd a „demokratikus” Nyugaton a magyarság országhatáron belüli és túli megpróbáltatásairól?

                   Aztán kiknek az érdekét szolgálta-szolgálja a Valutaalap, amely még manapság is gúzsba ver országokat szerte a világon?

                   Vagy emlékezzünk a Béke-világtanácsra, majd világmozgalomra! Vajon nem hasonszőrű embereket tömörített az „újfasizmus” elleni harcra, miközben az USA vagy Izrael bátran folytatta a fasiszta népirtást előbb Koreában, majd Vietnámban vagy éppen a palesztin területeken? A „szuperfasiszta” Szovjetunió pedig szépen meghúzódott a szélárnyékban. Egy-egy ilyen nemzetközi szervezet csak arra szolgált, hogy tompítsa a nemzetközi felháborodás erejét.

                    Mégis olyan emberek adták nevüket ehhez az ingyen cirkuszhoz, mint Picasso vagy éppen Joliot-Curie. És még számlálhatatlan írócska, akik így reméltek nemzetközi bemutatkozást, fordításokat, mint Martin Andersen Nexö, akiről olyan sokat beszéltek, de ma már nem ismeri senki. És rajta kívül még hányan! Aragon, Laxness, Kestner, Seghers.

                   Mind-mind baloldalinak vallotta magát, és közben gőzük sem volt, hogy mi folyik a kommunisták uralta országokban. Vagy ha tudtak, szemérmesen hallgattak róla, de jó pénzért ócsárolták saját kapitalista és jóléti társadalmukat. Tették volna ezt a szocialista államok tehetséges írói is, ha a cenzúra nem fojtja meg őket.

                                                                     

                                                              Péter Gábor működik

 

                  Az Ideiglenes Kormány már 1945 januárjában elfogadta az igazolóbizottságokról, népbíróságokról szóló törvényt. Elkezdődött a bosszúállás, pedig Budapesten akkor még harcok dúltak.

                   Hatályon kívül helyezték a jogtipró zsidótörvényeket, és a nemzetközi ítélkezést be sem várva, annulálták az első és a második bécsi döntést. Március 17-én megjelent a földreformmal kapcsolatos rendelet.

                   A Budára visszavonuló németek felrobbantották a Lánchidat, ezzel a pesti káoszban elkezdődött a volt munkaszolgálatosokból és más sértett elemekből álló bandák „igazságszolgáltatása”. Magyar GPU, Miklós Gárda, szociáldemokraták R-gárdának, hol Belbiztonsági Szervezetnek nevezett csoportja.

                   „Az Országos Rendőrség politikai nyomozó osztály számára közvetlenül Budapest felszabadulása után különálló épületet kell biztosítani, amelyben megkezdi működését a politikai nyomozó szerv” – ezzel a szöveggel jelent meg a kommunisták első és a legfontosabb feladatot kijelölő kívánsága.

                   Péter Gábor, /eredetileg Eisenberger Benjámin/, ez a négy elemit végzett szabósegéd, munkához látott. Február 2-án már működött a Politikai Rendészeti Osztály 60 munkatárssal a Köztársaság téri MKP-központban. Áldozatainak első csoportjait kezdetben közvetlenül az NKVD-nek adta át.  Ezt Kádártól tudjuk.

                   Buda még állja az ostromot, amikor már a pártvezetőség asztalán van egy aláírás nélküli dokumentum:

                    ”Javaslat az MKP komoly anyagi alapjainak megteremtése tárgyában.” Ebből idézem:

                   ”A jelenlegi, már csak rövid ideig tartó állapotok, az egyedül alkalmasak arra, hogy pártunk számára megfelelő anyagi bázist teremtsünk. Már ma, tehát azonnal, meg kell kezdeni a nyersanyagraktárak felkutatását, és az anyagok összegyűjtését. A géppark megteremtésének ugyanezek a feltételei. Szükség van szállító eszközökre, munkásokra.”

                   1945 elején, egy közlönyben meg sem jelent rendelet, lehetővé teszi a pártok elsőbbségi jogát a vagyonszerzésben, s ugyanakkor megtarthatják azokat a megszerzett javakat, amelyeket nem tudnak nélkülözni.

                   Egy példa a vagyonszerzésre:

                   Egy nyilas pribék felajánlotta a Politikai Rendészeti Osztálynak, hogy tetemes zsidóvagyonhoz juttatja őket, ha halál helyett életfogytiglani lesz a büntetése. A páncélszekrényt két rendőrtiszt társaságában nyitották ki. Péter Gábor a jelenlévőkkel aláíratott egy nyilatkozatot, hogy a szekrényben csak ezüstkanalak voltak. Aztán megfenyegette a két rendőrtisztet, hogyha fecsegnek, mindketten a pincében fogják végezni. A PRO hosszú időn keresztül ebből a pénzből működött.

                   A vagyonszerzés jól kitaposott útja azokban a hónapokban a szabadrablás volt.  A Kommunisták Magyarországi Pártja ki is használt minden alkalmat és lehetőséget. 1946-ban nyilvánosság előtt maguk bevallották:

                   „Amikor a pártszervezetek a gazdátlan javakat birtokba vették, és megteremtették a gazdasági alapot a párt megindításához, helyesen cselekedtek.”

                   Közben a romoktól szenvedő Budapesten furcsa, gyors egyéni meggazdagodások és lakásszerzések történtek. Sok politikai bűnös vásárolta meg a szabadságát az általa korábban elrabolt aranyon.

                                                                          MADISZ

 

                  1945 tavaszán alakult kommunista kezdeményezésre és minden demokratikus ifjúsági szervezet összefogására. Élére a magyar antifasiszta ellenállás ifjúsági vezetője, Kiss Sándor került. Amikor kiderült, hogy az egész mozgalom csak kommunista csali, a valóban demokratikus szervezetek kiléptek belőle.

                   „A szovjetek – emlékezett egy szovjet küldöttség látogatására maga Kiss Sándor – részletesen kifejtették, miért van szükség a MADISZ-ra, abban hogyan kell biztosítani a Párt vezetését és befolyását, hogyan kell átszervezni az ifjúságot kommunistának. Egyszóval kidolgozott stratégiát és taktikát tanítottak. Végül pedig ismertették, hogy miképpen vezet el ez a módszer az igazi szovjet szocializmus, amely a Szovjetunióban már megvalósult.

                   - Mennyi idő múlva valósítható meg Magyarországon a szocializmus? – kérdezte nagy lelkesen Hollós Ervin, a MADISZ vezetőségének egyik legdemokratikusabb kommunista tagja.

                    - Tíz vagy tizenöt év alatt – mondotta a szovjet küldöttség képviselője. Hollós és a többi kommunista vezető arcán csalódás tükröződött.

                   Én meg arra gondoltam, hogy a magyar nép, ha ennyi türelmi időt hagynak neki, megvalósíthatja a maga vágyait, az alkata és eszméi szerinti magyar demokráciát.”

              NB: Ez így is történt volna, ha a magyar népet mélyen leszállított áron el nem adják a Szovjetuniónak a washingtoni politikai tőzsdén. Nem Jaltában, mert az a hely csak a hivatkozási alap volt. Ahol ez a „játék” a magyarság jövőjével napjainkban, 2010. szeptember közepén, még mindig folytatódik. Hollós Ervin vágyai jóval korábban, már három év múlva, beteljesültek.

                   És attól kezdve sorozatban gyártotta magyargyűlölettől átfűtött, ezért elfogultan hazug, történelemhamisító műveit, egészen addig, amíg meg nem tért Ábrahám kebelébe.

 

                                                                 József Egyiptomban

 

                   Nem az a fő célom, hogy fölmondjam az ezerszer leírt és hazug történelmi leckét, hanem az, hogy bizonyos összefüggésekre fölhívjam a figyelmet. Nem akarom az 1001. történelemkönyvet a zsúfolt polcra tenni, hanem bizonyítékokkal és bizonyítható feltevésekkel megmutatni az események mozgató rúgóit, amelyek legtöbbször a sötét háttérben működnek.

                   Aki ismeri a Bibliát, szívesen olvassa az álomfejtő József mesés történetét. Aztán a családjával való kibékülés és megbékélés szívszaggató jelenetét.

                   Csakhogy ez a József nemcsak jó testvér és fiú, hanem egy hatalmas birodalom irányítója is volt.

                   Figyeljük meg, hogyan bánt a bennszülött egyiptomi lakossággal!

                    Nagy a baj, mert az egész birodalmat éhínség sújtja.

                   Tökéletesen ki vannak szolgáltatva annak, aki a mindennapi kenyerüket adja.

                    A kérdés csak az, hogy visszaél-e ezzel a hatalommal, vagy önzetlenül kielégíti az éhezőket?

                   Figyeljük az események menetét!

                   Bizony, a hajdani bibliai világ sem volt mindig rózsaszüret.  Itt van mindjárt Jákob fiának, Józsefnek az esete a kiszolgáltatott egyiptomi néppel.

                   Miután letelepítette atyját és testvéreit az ország legjobb helyén, elkezdett foglalkozni az őslakosság gondjaival is.

                    A fáraó kinevezte őt egész Egyiptom felügyelőjévé, és hozzátette:

                   ”Én vagyok a fáraó, de nélküled még a kezét vagy lábát sem mozdíthatja senki Egyiptomban.”

                   Aztán kiment József a fáraó elől, és bejárta egész Egyiptomot. József a bőség hét esztendeje alatt összegyűjtött minden élelmet, ami csak volt Egyiptom földjén, és a városokban helyezte el az élelmet: minden városban a körülötte lévő mező élelmét helyezte el. József annyi gabonát halmozott fel, mint a tenger homokja, olyan sokat, hogy végül már nem is vették számba, mert száma sem volt.

                   Azután eltelt a bőség hét esztendeje Egyiptomban, és megkezdődött az éhínség hét esztendeje, ahogy megmondá József. Amikor az éhínség kiterjedt az egész országra, József megnyitotta a magtárakat, és árulta gabonát az egyiptomiaknak, mert súlyos volt az éhínség Egyiptomban.

                   Tehát József, hatalmánál fogva, azaz erőszakkal összegyűjtötte a népnél lévő fölös gabonát, és nem fizetett érte egy petákot sem. De amikor fordult a kocka, pénzért kezdte árulni a gabonát az éhezőknek.

                   Nem volt ugyanis élelem sehol a Nílus völgyében, és az éhség igen nagyúr, talán még a fáraónál is nagyobb. Ha a hatalom és az éhség szövetkezik, mindig a szegények hátán csattan az ostor.

                   Amikor a népnek már egy fityingje sem maradt a gabona vásárlására, mert a többi mind a fáraó kincstárába vándorolt, mert ne feledjük, hogy hét hosszú és szűk esztendőről volt szó, az éhező egyiptomiak fölkeresték Józsefet. Így könyörögtek neki:

                   „Adj nekünk kenyeret! Miért haljunk meg előtted csak azért, mert nincs pénzünk?”     

                   Mire így szólt az álomfejtő:

                   „Hozzátok el barmaitokat, s azokért adok nektek gabonát, ha pénzetek nincsen!” – felelte nagylelkűen József, az „álomkabátos”.

                   „Amikor azok elhozták lovaikat, barmaikat, megint kaptak gabonát. De a következő évben is hiányzott a kenyér, ezért újból Józsefhez fordultak segítségért:

                   „Nem titkoljuk, Urunk előtted, hogy elfogyott a pénzünk, elfogyott a jószágunk; nincs más választásunk, mint hogy önmagunkat és birtokainkat ajánljuk föl neked. Miért haljunk meg a szemed láttára, s pusztuljon el mindenünk?

                    Vegyél meg minket és mindenünket a fáraónak, s adj élelmet cserébe; a fáraó rabszolgái leszünk, birtokainkkal együtt; adj vetőmagot, nehogy elpusztuljunk mi magunk, és sivataggá ne váljék a föld.”

                   Így aztán a mi talpraesett Józsefünk a fáraó tulajdonává tette a földet, Egyiptom egyik határától a másik határáig.

                   Bizony, amit József a néppel művelt, az nem a Magyar Máltai Szeretetszolgálat akciója volt, sem az Ökumenikus Szeretetszolgálaté, hanem kemény politika, a legocsmányabb fajtából.

                    Éppen csak a kolhozokat és a szovhozokat nem hozatott létre. József, korát messze megelőzve, megvalósította a totális rabszolgaságot, és egyúttal bevezette a feudalizmust. Mert, adott vetőmagot is a népnek, de arra kötelezte, hogy a termés ötödét szolgáltassa be a fáraónak. Pontosan annyit, mint a középkorban: a kilencedet és a tizedet!

                    Tehát ingyen és bizonyára erőszakkal elvette a hét bő esztendő feleslegét, majd jó pénzért árusította, végül rabszolgává tette az egész népet. Ez történt az éhínség idején.

                    Messzelátó tervei között bizonyára szerepelt a kommunizmus is, de még nem volt elég sok képzett brigádvezetője és CSEKISTÁ-ja, mert a megbízható testvérei most kezdtek az egyiptomi hölgyekkel törzseket alapítani. És egyszerre nem lehetett mindkettőt csinálni.

                    Tekintve, hogy a gyermekek az anyjuk nyelvét beszélték, lásd a bolgárok példáját, az egyiptomi nyelv lett a zsidó gyerekek anyanyelve, és minden törzs közös nyelve. Ez volt a fáraó bosszúja!

                   NB: Ügyes fiú volt ez a József! Ő az első „nagy kombinátor”. Egy korai Sztálin!

                   És ez benne van az Ószövetségben, ami Marx Károlynak az első olvasmányai közé tartozott, de Lenin anyai nagyapja is buzgón olvastatta az unokájával.

                   Csak bölcs népünk találó kifejezését használom: „Még a kutyámnak sem kívánom az ilyen Józsefeket, Joszif Dzsugasviliket. Hiszen egyetlen vézna csontért lenyúznák a bőrödet!”

 

                                                                 A gyöngyhalász

 

                   Emlékszem, hogy milyen felszabadultan ünnepelték 1946-ban május elsejét a falunkban is. Akkor még spontán majális, egy háborút túlélő nép lélegzetvétele volt. Bár apám még a Szovjetunióban sínylődött, de az emberek, akik helyben átvészelték a háború testi-lelki megpróbáltatásait, keresték egymás társaságát, és együtt töltötték az ünnepet.

                   Két családdal, a Borbényiékkel a Rákóczi Ferenc és a rokon Kapásékkal a Liget utcából együtt vonultunk a közeli ligetbe. És annak hatalmas szomorúfűzfája alá telepedtünk a rongypokrócokra, hiszen értékeset nem volt érdemes az árnyékos gyér fűre dobni.

                    Négy éves sem voltam ekkor, de jól emlékszem, hogy a Borbényi Feri bácsiék kihozták felhúzható gramofonjukat, aztán annak tölcséréből lestem az akkori nagy sláger dallamát és szövegét, amely meghatározhatatlan módon sugallta a patetikus dal a sokat szenvedett ország megnyugvást ígérő jövőjét.

                    Ma már tudom, hogy a Gyöngyhalászok egyik áriájának slágerszerű feldolgozása volt magyar nyelvre. Nem a halhatatlan Gigli énekelte ugyan, de a fülbemászó dallam a ma már gyerekesnek tűnő, tragikus szöveget egy életre bevéste az emlékezetembe. Jól esett újra hallanom az Eldorádó című magyar filmben, ahol Eperjes Karcsi zseniálisan játszott:

                       

                                                 A gyöngy, a drága gyöngy

                                                 Ott fekszik lenn a tengeren.

                                                 Leszáll a gyöngyhalász,

                                                 És vége már, ha nem vigyáz!

 

                                                 Egy gyöngyszem ott a lét.

                                                 Így küzdi át az életét.

                                                 Nincs sírkereszt, csak néma gyász,

                                                 Ha örökre elmerül a gyöngyhalász.

 

 Sok-sok magyar ember ezt az együgyű kis szöveget hallgatva, óhatatlanul a hadifogságban szenvedő rokonára gondolt: Ha már hír nincs is róla, vajon van-e valahol egy szegényes keresztfája „valahol Oroszországban”.

                                                                      A „felszabadulás”

 

                   A „felszabadulás” valójában egy új megszállást jelentett. A magyar kormány köteles volt a Szövetséges Ellenőrző Bizottság utasításait végrehajtani. Élén az a Vorosilov marsall állt, aki a 2. ukrán front csapatait is irányította, de Sztálin megneheztelt rá a háború folyamán elkövetett hibákért.

                    A SZEB ellenőrzése alatt tartotta a magyar bel- és külpolitikát, külön osztályokat szervezett, amelyek az élet különböző területeit ellenőrizték az ország egész területén. Hatáskörébe tartozott a lap- és könyvkiadás, a színházak, a mozik, a rádió és a posta ellenőrzése. Jogkörébe vonta a ki - és beutazások és a pártalapítások ellenőrzését is.

                   A SZEB költségeit a magyar állam fizette. A jóvátétel, a Vörös Hadsereg és a SZEB ellátására fordított összegek 1945 – 46-ban meghaladták az ország jövedelmének 30%-át. 1945 nyarán még 1 - 1, 5 millió orosz katona ellátását kellett biztosítani, bár nem sokkal előtte a német csapatok szintén rablásból éltek.

                   A szovjet gazdasági terjeszkedésre a nagyhatalmak potsdami nyilatkozata adott lehetőséget.  Jogot kapott a megszállt területeken lévő német tulajdonú gyárak kisajátításásra. Azt a Szovjetunió szabta meg, hogy mit tekint német tulajdonúnak. Csak a Tungsram gyár felszerelése 12 millió dollárt ért és 700 vagonban szállították el.

                   Az 1945. január 20-án aláírt fegyverszüneti egyeznény 300 millió dollárban állapította meg a magyar jóvátételt. A Szovjetunió a világpiaci árakat figyelmen kívül hagyva, önkényesen állapította meg a jóvátételként átvett áru értékét. Még a magyar mezőgazdaság termékeit is ők értékesítették a világpiacon.

                   Egyes becslések szerint az ipar 50, a nehézipar 90%-a termelt jóvátételre. Egyenes arányú összefüggés állapítható meg az 1945 szeptemberében megindult jóvátételi szállítások és az infláció között. Az árindex: 1945. július 105, augusztus 171, szeptember 379, október 2431, december 290 ezer, 1946 júliusában 4,6 quadrillió pengőért adtak egy dollárt. Világcsúcs!

                   Az állami költségvetés 1945 márciusában 11 milliárd pengő, 1946 áprilisában 181 trillió pengő volt. A szovjet külügyminiszter-helyettes  csak így konstatálta a magyarországi helyzetet: „ A Szovjetunió érvényesíteni akarja a győztes jogát a legyőzött fölött.” Azaz a magyar gazdaságot Szovjetunió teljesen a kezében tartotta!

                   Sok aggály kísérte a vegyes vállalatok létrehozását. Ezek szovjet tulajdonú pénzintézeteken keresztül működtek: MESZHART, MASZOVLET, MASZOVOL, MAORT koncesszióját is megszerezte. Három közös bauxitvállalat jött létre, és ez azt jelentette, hogy a kitermelés és timföldgyártás 90%-a szovjet kézbe került. A magyar légtér szovjet ellenőrzés alatt állt, és csak szovjet engedéllyel lehetett idegen légitársaságnak a magyar légteret használni.

                 NB: És ez még nem minden, mert a SZEB tagjai szinte nevetséges követelésekkel álltak elő. Nagy Ferenc az emlékiratában megemlékezik arról a csehszlovák kívánságról, hogy 90 tagú csoportjuk 13 ezer üveg szeszesitalt igényelt - havonta. Ez azt jelenti, hogy minden embernek el kellett fogyasztania havonta 140-150 üveg szeszesitalt. Kellett a sok Svejknek az ingyen pia.

 

                                                     Babérkoszorú a csehszlovákoknak

 

                    Tény és való, hogy 1939. március 14-én megszűnt a Csehszlovák államalakulat. Azon a napon Jozef Tiso, egy katolikus pap, proklamálta Szlovákia függetlenségét, és a Harmadok Birodalom védelme alá helyezte magát. Március 15-én pedig német csapatok nyomultak be a Csehszlovákiából megmaradt területekre, és másnap Ribbentrop német külügyminiszter bejelentette a Cseh - Morva Protektorátus megalakulását.

                   A Csehszlovák állam jogfolytonosságát akkor fogadták el a szövetséges nagyhatalmak, amikor 1942. január elsején elismerték csatlakozását az Atlanti Chartához.

                   Ténylegesen Csehszlovákia és Magyarország soha nem üzent hadat egymásnak. A magyar fegyverszüneti tárgyalásokon a csehszlovák követ kéri, hogy a két ország hadiállapotának időpontjaként vagy 1938. október 7-ét vagy november 2-át ismerjék el. Ezt a győztes hatalmak nem fogadják el, de azt tényként elismerik, hogy időpont nélkül és soha be nem jelentett módon, de a két ország között mégis hadiállapot volt. Hát ez meg milyen jogi abszurdum?

                   A benesi felfogás csehszlovák nemzetben gondolkozik. Eszerint a Csehszlovák szláv állam nem lehet helye nem szláv, tehát magyar és német nemzetiségnek.  A németek kitelepítését Benes először Rooseveltnél éri el, majd 1943 elején a többi nagyhatalomnál.

                   Másként alakult a magyarság sorsa. Szintén föllépett a konkrét követelésével, mondván:

                   „A magyaroknak döntő szerepük volt Csehszlovákia felbomlasztásában, illetve „a magyarok kivétel nélkül soviniszták és irredenták, s a puszta létük is veszélyes a csehszlovák államra”. A nyugati nagyhatalmak visszautasították ezt a teóriát. Ezzel szemben a Szovjetunió jogosnak ismerte el a magyarok erőszakos kitelepítését Csehszlovákiából. A szovjet politikusok így akarták megnyerni a kommunisták számára a választásokat. Ez volt a „magyar csali”, amire ráharaptak.

                   A szlovákok, még a kommunisták is, önálló Szlovákiában gondolkodtak. Erősen hezitáltak, hogy csatlakozzanak-e a jogfolytonosság gondolatához. Ugyanakkor a Tiso féle fasiszta államban már jelen volt a magyarüldözésnek minden formája, amely a későbbi, magát „demokratikus” valló Csehszlovákiában újra megjelent.

                   A Hlinka-gárda magyarverései, az illavai internálótábor. Különösen a papok jártak élen a magyarok üldözésében.  Ezek a szlovák katolikus papok egyek voltak román ortodox testvéreikkel. Az Úrban és a magyarok gyűlöletében!

                   S volt olyan mozgalom, amely azt tűzte ki célul, hogy a magyar szentek képeit, ereklyéit száműzzék a felvidéki templomokból.

                   Végül lemondtak az önálló Szlovákiáról, mert a béketárgyalásokon rosszabbul jártak volna, mint a magyarok. Viszont Csehszlovákia részeként megkapták a győztesnek járó besorolást és a „babérkoszorút”.

                   Miután nem sikerült megnyerni a nagyhatalmaktól a magyarok kitelepítésének támogatását, a csehszlovák kormány olyan programokat alkotott, amelyek lehetetlenné tették az ottani magyarság helyzetét.

                   Ezt a kormányprogramot 1945. április 5-én, Kassán tették közzé. Elestek az egészségügyi ellátástól, a nyugdíjtól, a szociális juttatástól, amelyeket nem nélkülözhetett, aki élni akart. Egy rendelet szerint a magyarokat 16-tól 55 éves korig lehetett közmunkára kirendelni a távol eső vidékekre is.

                   Létrejött a csehszlovák-magyar lakosságcsere-egyezmény, amely Csehszlovákia diplomáciai sikere volt. Magyar szempontból súlyos hibája, hogy míg szlovák részről önkéntes áttelepülésről volt szó, addig a magyarokat kötelezhették az áttelepülésre. Hazánkba szlovák propagandisták érkeztek, és ellenőrző bizottság jött, hogy felügyelje a szlovákok kitelepítését. Hívták őket a szláv bölcsőbe, amelyet majd az ősz Benes apó fog ringatni.

                    Az ottani magyarok ügyét nem karolta fel anyaországi szervezet. Ekkor kellett volna energikusan fellépnie a népi írókat is képviselő Nemzeti Parasztpártnak! Veres Péteréknek. Ezzel szemben Nagy Ferenc kormánya kijelentette:

                    - Magyar állampolgárt sem most, sem utóbb nem fognak erőszakkal az ország elhagyására kényszeríteni.

                   A kollektíven bűnösnek tekintett magyarságból sokan kis batyuval a hátukon, a szerencsésebbek és vagyonosabbak vagonokba rakva települtek át. A lakosságcserével, hivatalosan 73 173 szlovák önként elment, 68 407 magyart költöztettek át erőszakkal a Felvidékről.

                   Feltételezhető, hogy ez a szám akár 120 – 150 ezer is lehetett.

                   Csehszlovákia munkaerőhiánya a magyarok deportálásához vezetett. Ekkor kerültek cseh „rabszolgavásárokra” egész családok, ahol árucikk lett a magyar munkaerő. A magyar kormány, de különösen a magyar katolikus egyház emelt szót az Európában ismeretlen gyakorlat ellen. Ezt a módszert a Szovjetunióból importálták a csehek!

                   Mindszenty József kérte Griffin és Spellmann angol prímásokat a fasiszta jelenség elleni fellépésre. VI. György angol király és Truman amerikai elnök segítségét is sürgették. A magyarokkal szembeni fasiszta eljárás miatt tiltakoztak a magyar antifasiszták is. A választ még késve sem kézbesítette a nyugati posta.

                    Ha megnézik a következő bűnöslistát, nyugodjanak bele, hogy mind a húszezer bíróság elé állított személy Csehszlovákiában magyar volt! A magyarországi hetvenezer meg a valóságban legalább százezer! Ha nem több! Annyi halálos ellenségünk volt kívül-belül, még örülhetünk annak, hogy nem szállítottak bennünket mind egy szálig Szibériába.

                   Bár akkoriban az a szóbeszéd járta:

               - A magyarkérdés csupán csak vagonkérdés!

                    Állítólag Sztálin elvtárs frappáns megfogalmazásában.

               NB: Telt-múlt az idő, és kiderült, amit oly régen sejtettem a lelkem mélyén. Az a liberális állítás hazug, hogy a magyar volt a „feljelentők népe” a világháború alatt és után is.

                   André Harimi 1983-ban megjelent könyvében az első helyen a franciák, és közvetlenül utánuk a csehek következtek.

                   A véres kezű Heydrich helytartó elleni 1942. május 27-ei merényletével kapcsolatban kiderült, hogy a lidicei bosszú igaz. De az is, hogy a Londonban székelő emigráns kormány megbízásából hazaérkező merénylők: Gubcik, Kubis és Curda közül az utóbbi besúgta az elkövetőket a Gestapónak, és ezért kerek 1 millió márkát kapott jutalmul. A háború után árulóként ki is végezték.

                                                                     

                                                   A kis és nagy bűnösök Európában

 

                   Aztán sor került a háborús bűnösök felelősségre vonására.

                   Nyugat–Európában: Belgiumban 20 000 ezer főre ítélet/ 3000 lincselés; Dániában 13 500/ 400; Hollandiában 11 320; Nürnberg: 2169/ 658; Norvégia: 55 Anglia: 2; Olaszország: 10 000 agyonlövés; Franciaország: 10 000 lincselés. Feltámadt a jakobinus vérengzések dicső hagyománya.                   Közép-Kelet – Európában:

                   Ausztria: 7500/ 36; Csehszlovákia: 20 000; Lengyelország 9449/ 1005; Magyarország 69 631/ 348 + 500 életfogytiglan, és a likvidáltak - csak Kecelen 6 férfit. Ezeket a lincseléseket nem magyarok végezték és élvezték. Néha lacikonyhás népünnepélyen.

                   Magyarországon véreskezű igazságszolgáltatás folyt! – ez volt a nyugatiak véleménye. Sőt, az igazság kedvéért: gátlástalan zsidó bosszúállás folyt. Nyitánya a gyömrői mészárlás, amelyben 26 ártatlan embert öltek meg. Erdei Ferenc belügyminiszter hallgatólagos asszisztálásával. És akkor még nem szóltunk a 900 ezer magyar hadifogolyról!

                   Ez csak a kezdet volt, de sejteni lehetett a folytatást.

LUPUS EST HOMO HOMINI ET NON HOMO. Ember embernek farkasa és nem embertársa. /Plautus /

                                                          

                                                            Németh László igazsága

                   

                    Egy Gulyás Pálhoz írt 1939-es levélből:

                    ”Hogy végül ki bűnhődik a német-orosz egyezményért, azt még nem látom egészen. A népek csatája mindenesetre Moszkva körül lesz. A mi számunkra, noha nem érjük meg, kedvezőbb volna Moszkva győzelme, az csak bennünket, a középosztályt s a magasabb ideákat semmisít meg, de a nép megmarad, a németek azonban népestül irtanának ki.”

                    Amikor 1943 nyarán, Szárszón a magyar értelmiség legjobbjai összeültek, hogy megvitassák a háború után várható fejleményeket, Németh László már előre figyelmeztetett a zsidó bosszúállás lehetőségére:

                   ”Ha a helyzet az marad, ami 1937-ben volt: Magyarországon harminc év múlva nincs zsidókérdés; a zsidóság elillan fölfelé, a gyermektelen jómód retortáin. Azóta minden őket aktivizálta. Elsősorban a zsidótörvények, amelyek nem engedték meg, hogy a zsidók legyenek zsidók; Az „őskeresztény” középosztályból kellett zsidókat bérelniük. Elmagyarosodott fél-, negyedzsidókat szorították a megbélyegzéssel közéjük.

                   A nemzeti ellenállás napilapjait csak az ő pénzükön lehetett megszervezni. Volt legitimisták, fajvédők, klerikálisok szorultak át az ő fennhatóságuk alá. Most itt van egy béke, amelynek ők lesznek a súgói, s ők lehetnek a kinevezett megváltói is. A zsidókérdésben sohasem általánosítottam, kritikáim és írásaim ezt eléggé bizonyítják. Az azonban eléggé ternészetes, hogy az önkritikátlan, bosszúszomjas zsidóságnak a szemérmes kultúratisztelővel szemben ebben a négy - öt évben rendkívül meg kellett erősödnie.”

                   Nagyon bölcsen, a háború utáni lehetőségeinket az alábbi tanmesével világította meg:

                   ”Tegyük fel, hogy van Új-Guineában egy párt, amely azt vallja, hogy Új- Guineának az angoloknál kell lennie. A másik szerint Új-Guinea csak a hollandok alatt lehet boldog. Most föláll valaki, és azt kérdi: „Nem lehetne Új-Guinea a pápuáké?” – Ez a harmadik oldal.

                    Meg is bélyegezték az igazságáért.  Mottójául választotta, mert ő választhatta:

                    „Szerettem az igazságot, gyűlöltem a méltatlanságot, ezért halok meg száműzetésben!”

                    Egy mondat a VII. Gergelyről szóló színdarabjából.

                   Valóban arra kényszerítették, mint írásból élő embert, hogy családostól koplaljon, mert publikálási lehetőséget hosszú éveken át nem kapott. Ezért került középiskolai tanárnak Hódmezővásárhelyre, ahonnan „kútmérgezés” vádjával, egy nagy pedagógiai kísérlet közepén, rövidesen el is bocsátották. Nagy nehezen jutott végül fordítási feladatokhoz. Többek között Tolsztojt fordíthatott!

                    NB: 1939-ben a Ribbentrop –Molotov paktum évében, mint egy látnok, nagyon pontosan meghatározta a döntő összecsapás helyszínét. Azt is, hogy Magyarországnak mi lesz a sorsa a jövőben. A zsidóság szerepét illetően mindenben igaza lett, pedig még a német megszállás éve, amelynek következménye a gettók lettek, hátra volt. Ezekből a pénzes zsidók kimenekülhettek, de az átlag egy része elpusztult. Ez újabb gyúanyag volt a gyűlölet ma is égő tüzére. Végül: Magyarország valóban nem lehetett a magyaroké - egészen napjainkig. Csak hozzáteszem, hogy a meghatározó trianoni súgók is közülük kerültek ki 1920-ban.

 

                                                              „A magyar reakció”

 

                    „A magyar reakció fellegváraira kell lecsapni: elfoglalni a nyilas pártházat, a kerületi nyilas szervezetek otthonait és felkutatni az esetleg meg nem semmisített irattárát!”

                   Sólyom László 1945. január 19-én Erdei Ferenc belügyminiszternek írja:

                   „Németek és nyilasok a műhelyek és raktárak, üzletek, magánlakások nagy részét kifosztották.”  És addig mit csináltak a megszálló szovjet katonák?

                   A tény azonban az, hogy a szabadrablásból kivette részét a polgári lakosság tetemes része is. Az oroszok csak tétlenkedtek. A rendőrség tehetetlensége és az oroszok tétlensége miatt a közbiztonság teljesen megszűnt, a fosztogatók szabadon garázdálkodhattak. A pánik-hanglatot fokozta a férfilakosság összegyűjtése és Szovjetunióba hurcolása. Az oroszok a kapitányságokról elvitték a rendőröket a gödöllői fogolytáborba. Két—háromezer főt! Tehát mégsem tétlenkedtek!

                   A pártok sem akartak kimaradni a rendőrség-szervezésből. Nem akarták ölbe tett kézzel nézni, hogy a kommunisták teljesen birtokba vegyék a területet. Jellemző tünet a zsidóság túl erős beáramlása volt! A végrehajtás a fosztogatás egyik ágazatává vált!” Fosztogató rendőrség! Ez volt ám a kuriózum! De az oroszok még mindig csak malmoznak.

                   A főkapitányság működését gátolta a bűnügyi nyilvántartó, valamint az összes okmány és feljegyzés megsemmisülése.

                   Ám ez nem okozott gondot Péter Gábornak, aki bárkit az állományába vehetett. A politikai rendőrség feje ilyen tekintetben nem volt finnyás. Négy elemijével ekképpen legalizálja a „ténykérdést”:

                   „Éveken keresztül az elvtársak véleménye az illegalitásban az volt, hogy nekem politikai rendőrségi munkával kell foglalkozni.”

                   Kádár János beszámolójának egyik mondata elárulja, hogy miként:

                   „A letartóztatottakat, egészen a legutóbbi napokig, fogda és élelem hiánya miatt az NKVD-nek adta át.”

                   A Nemzeti Bizottság a rendőr főkapitányság vezetőjének Sólyom Lászlót, helyettesének Kádár Jánost nevezte ki, aki annyit értett hozzá, mint hajdú a harangöntéshez. Bár azt hiszem, hogy teljesen mindegy, mivel bízzák meg. Egyformán nem értett semmihez.  A későbbiekben úgyis kiderül, hogy ez a lény miért vetődött világra!

                    A politikai osztály megszervezését Péter Gáborra bízta. A két testület között nincs összhang, mert a rendőrség többször felrója Péter Gábor társaságának szakmai hiányosságait. Az Andrássy úton nincs fegyelem, különösen a detektív testület munkájában. /Magyarul: Kinyírnak mindenkit, akit csak bűnösnek vélnek! „Mindenki gyanús nekem, aki él!”/

                   Sólyom Lászlónak és Kádár Jánosnak igen rossz a véleménye:

                   „Péter Gábor elvtárs kicsinyes, személyeskedő magatartása „bizonyos viszonylatban áll” személyének túlbecsülésével. Bizonyos viszonylatban áll? Hiába, az iskolázatlanság meg bizonyos viszonyban van a kifejezésmóddal.

                   Akkor már az Andrássy út 60. szám alatti nyomozótestületnek segít egy Orlov nevű GPU-s tiszt, Kovács János, az NKVD ezredese, Bjelkin egyik embere, egyúttal, ezredesi rangban, Péter Gábor helyettese volt. Nem a Kovács László apja ez? Volt akkora szemét, mint ez a mai.

                                                                     

                                                                  Major Ákos népbírósága

 

                   Ezek hajtják föl a vadat Major Ákosék „népbírósága” számára, és elkezdődik a zártkörű, majálisokkal összekötött, nyilvános kivégzések időszaka. Azért gondoljunk csak bele! Közel hetvenezer embert állítottak „népbíróságok” elé! Hivatalosan 350 körüli a kivégzettek száma. És országszerte hány embert tehettek el láb alól, ha csak a keceliek közül hatot? A nagy számok törvénye szerint! – mondotta volna rá Rákosi Mátyás.

                                                                    

                                                                  A stilus az ember

 

               A stilus az ember – fogalmazta meg már a 18. században egy francia természettudós, Buffon.

                   A stílus egy Párt névjegye – állítja egy 20. századi ember, szerény személyem.

                   A Magyar Kommunista Párt röplapokon imígyen buzdít:

                   „A Néptörvényszék meghozta első ítéletét. 124 szakszervezeti vezető és szervezett munkás halálát megbosszulta a „magyar nép”, de százával bujkálnak még köztünk a nyilas uralom véres kezű banditái!

                   Rémhíreket terjesztenek, pánikot keltenek, fosztogatnak, akadályozzák a munkát, az élet megindulását.

                   Hiábavaló minden kísérletük! Magyarország ezer esztendő rabláncait töri le most! Itt nem lesz többé rémuralom! Polgárok! Munkások! Ezer és ezer lemészárolt ártatlan áldozat vére kiált bosszúért! Ne kíméljétek a nyilas patkányokat! A Néptörvényszék elé velük!

                   IRTSUK KI BUDAPEST GYILKOSAIT!

                   Ne legyetek a bujkáló fasiszta bitangok cinkosai! Ha egyről is tudtok, ha csak egyet is felismertek, jelentsétek a kerületi rendőrségen vagy a főkapitányságon!

                   Népbíróság ítéljen felettük! A szabad Magyarországon az írmagja se maradjon a fasizmusnak! Éljen a demokratikus Népbíróság! Halál Hitler bérenceire!

                   Éljen a független, szabad, demokratikus Magyarország!

                   MAGYAR KOMMUNISTA PÁRT

                                                                     

                                                                  Egy osztályidegen

 

                   Ennek a fiatalembernek, azért nem volt érvényesülési tere, mert az apja az előző rendszer szolgálatában állt. Az új hatalom potenciális ellenfelének, sőt ellenségének tekintette. Bár később kiderül, hogy Wallenberg oldalán még zsidómentő is volt.

                   „1945 nagyszombatjának reggelén megjelent egy fiatalember egy nyomtatott, kitöltött cédulával, hogy idézést kaptam a Böszörményi úti volt csendőrlaktanyába, amelyik most rendőrtiszti iskola. Bevezettek egy börtönbe, ahol rajtam kívül még legalább ötvenen voltak. Aztán éjfél után felvittek az I. emeletre, ahol minden szó nélkül, eszméletlenre vertek. Rám fogták, hogy én vagyok az a Hertelendy, aki csendőrtiszt volt. Hiába esküdöztem égre-földre, minden elképzelhető dologra, hogy már koromnál fogva sem lehetek, mert 1914-ben születtem, és még csak most vagyok 30 éves. Hogy lehetnék csendőr ezredes?

                   Öten megkaptuk a parancsot, hogy takarítsuk ki a volt csendőrlaktanya bal oldali szárnyát. Rengeteg nyomtatvány hevert ott szanaszét, és ahogy ott söprögetek, kezembe került egy könyvecske, amiben benne volt az édesapám fényképe. A kezemben lobogtatva vittem le a verőlegényekhez, hogy íme, ő az édesapám, akit keresnek.

                    Az lett a jutalmam, hogy kaptam egy akkora pofont, hogy a szemközti falnál kötöttem ki. Miért kaptam, kérdeztem én naivan. Erre azt felelték. Megérdemelném, hogy agyonverjenek, mert kiadtam magam apámnak, egy csendőr ezredesnek. Mondom, mást sem tettem, csak tiltakoztam. Maga átvert bennünket a palánkon, ezért most üljön le, és írjon egy jegyzőkönyvet! Írja le az életrajzát! Amikor elolvasták, azt kifogásolták, hogy nem írtam oda, hogy én hittem a német győzelemben. Mondom, ha csak ez kell, odaírtam.

                   Ezután levittek egy rendőrbíróhoz, név szerint Gábriss rendőrkapitányhoz, aki korábban suszter volt. Azt mondja, nézze maga eddig úr volt, nem dolgozott. Ide figyeljen, most hat hónapra internálom, maga az alatt megtanulja a munkát becsülni, és ha igyekszik, lesz magából ember. Azt is kérdezte, hogy fellebbezek-e. Mondom neki, hogy nem. Na látja, maga a jövő embere, mert ha azt mondta volna, hogy igen, egy évet kapott volna. És ezzel máris a budafoki Elektromos Műveknél, egy munkatáborban találtam magam. Kazántisztítás, szénkihordás, kazánfűtés. Tehát mindjárt kijártam az iskolát. Aztán, amikor érettségizetteket kerestek, jelentkeztem. És az Eskü térre, az árameladási osztályra kerültem.

                   A pénzbeszedők is teljesítménybérben dolgoztak. Az volt a feltétel, hogy aki egyetlen számlát ront, tízet vonnak a munkájából. Tehát, ha valakinek a számlájáról lemaradt a dátum, kértem xy pénzbeszedőt az irodába. Ha rájött, hol a hiba:

                    - Nézze, itt egy indigó, javítsa ki!

                   Az egyik, akivel jót tettem, följelentett. Kiderítették, hogy 15 ezer forinttal megkárosítottam a népgazdaságot, ki is rúgtak. Köszönjem meg, hogy nem küldenek a méltó helyemre. Akartam mondani, hogy ott már voltam. Kirúgtak. Így kerültem az Üllői úti köpködőbe, ami nem volt más, mint egy munkaközvetítő.

                   Most már csak a munkahelyeimet sorolom. Vágóhíd: Képes egy fél marhát a vállán elcipelni? Megpróbáltam. Itt volt, elvállalta, nem felelt meg, alászolgája. Soroksári út: Képes nyolcvan kilós zsákokat kiemelni a vagonokból? Köszönjük, itt volt, elmehet. Kőbánya: Látja azokat a malomköveket? Meg bírná emelni? Kipróbálom. Nálunk nem. Megjelent, nem felelt meg. Viszlát! Gellért fürdő: Csillaghegyre éppen kellene egy kabinos. Tud maga úszni? Igen? Akkor maga lesz egész nyáron a fürdőmester. Még lakást is adtak, mert már akkor nős voltam.

                   Ez eddig a leányálom, most jön a rémálom.

                   Elmentem jelentkezni a földalattihoz. A Szent István téri telepén egy cséplőgéppel, egy lokomotívval akarták melegíteni a mosdáshoz való vizet. Mondtam a művezetőnek, elvtárs, én ezt a konstrukciót nem tartom jónak. Végül kiderült, hogy a lokomotív nem ér semmit, mert párszáz embernek kellett volna zuhanyozni. Vele együtt és is feleslegessé váltam. A munkásgárda olyan volt, mint az idegenlégió: Katolikus paptól, a vezérkari tiszten át, a kulákgyerekig, mindenki összejött.

                   Akkor odamentem újból Lakner Déneshez. Mondom neki, két fiam van, a családi körülményeim zűrösek, csak kéne a munka. Azt mondja: Le akar menni a keszonba? Elmentem orvosi vizsgálatra. Barátom, öngyilkos akar lenni? Dolgoznom kell! Menjen maga a szállítókhoz! Az első nap kiszakadt a dobhártyám.

                    Amikor éppen a Filmmúzeum alá fúrtunk, a keszonmester azt mondja nekem:

                    - Laci, menj előre a zsiliphez, hogy a csillék folyamatosan jöjjenek!

                   Hiába, a munkaverseny! Elindulok előre, és tehetek olyan tíz métert, irtózatos detonáció. Engem a sínek közé vágott, és abban a pillanatban megszűntem létezni. 10 óra múlva arra ébredtem fel, hogy alsó nadrágban, meztelen felsőtesttel két orvos sakkozik felettem:

                    - Na, Hertelendy szaki, fél lábbal a sírban volt, de most már nincs semmi baj. Csak annyit mondtak még, hogy tizenhat keszonos társamat úgy kisimította a robbanás, mint a terítőt. Betegállományba kerültem, és vándoroltam kórházról kórházra. Nem tudták megmondani, mi a bajom. Jobb, ha azt mondom, mindenütt bajom volt. De azért megértem a 74. esztendőt.

                   A második feleségem Czecz-lány volt, erdélyi nemesi famíliából. Ősei között tudhatta Bem apónak a segédtisztjét. Az egyik „apák boltjában” volt pénztáros, és a melósok nagyvonalú emberek, több volt a borravaló, mint a keresete. Nem engedett dolgozni, és évtizedekig ő tartott el.

                   1956. október 23-án, emlékszem, a délutáni órákban, amikor már hömpölyögtek az utcán, az egyik buszon álltam, és mellettem egy ÁVH-s tiszt ült, de annak az arcáról csorgott a verejték. Csak röpcéduláztunk estefelé, aztán az események végéig ki sem mozdultunk a házból.

                   Amikor vége volt, biztattak, hogy lépjek le én is. Csodálkoztak, hogy nem volt hozzá kedvem. Erre ma is csak azt tudom felelni, amit az unokahúgom révén rokonom, Széchenyi Zsigmond mondott: „Zsiga csak menne, de Széchenyi nem engedi.”

                                                                   Hertelendy László a Beszélőben.

                                                               

                                        Magyar Kommunista Párt vezetői emberközelből

  

                   Szolzsenyicin már minősítette általában a kommunistákat, ettől tehát eltekinthetünk. Igen, hozzánk jött a szovjet állampolgárok egy négytagú csoportja, akik kozmopoliták, szabadkőművesek, internacionalisták, liberálisok és kommunisták voltak, ami egykutya, hogy szovjet gyarmatot csináljanak Magyarországból.

                   Bár Invocatioval kéne kezdeni, mert a műfaj szabályai erre kötelezne bennünket, de kinek a segítségét kérjük a helytálló jellemzéshez: Lenint, Sztálint, Marxot?

                   Tartsunk „seregszemlét” azok felett, akik sokat szereplő figurái voltak e mocskos magyarországi sakkjátszmának, és mindent elkövettek a magyarság ellen, ami csak módjukban állt. Csak egyetlen párt jellemző és a közéletben vitézkedő alakjairól kell beszélni.

                   Aki akkor nem tartozott közéjük, azoknak a nevét majd a rendszerváltásnak nevezett bolhacirkusz artistái között fogjuk megemlíteni. Mert az volt a folytatása a Rákosi-érának. A Rákosi-éra pedig egyenes folytatása Kun Béla 133 napos uralmának.

                   A szándékok, azon a térfélen, mindig azonosak voltak. Teljesen mindegy, hogy kommunistának, szocialistának, internacionalistának vagy liberálisnak neveztették magukat vagy pártjukat. Úgy voltak a pártjelvényükkel, amit a szívük fölött hordtak, mint a nevükkel. Egyik sem volt a valódi. Mint ahogy nincs piros-fehér-zöld madár, csak politikai szélhámos és bosszúállásra szakosodott söpredék.

                   Kezdődjön tehát a seregszemle, mint az eposzokban, amelyekről tudjuk, hogy egy-egy nemzet sorsdöntő eseményét mutatják be, mint Zrínyi Miklós a Szigeti veszedelemben.

                   Sztálin leghűségesebb tanítványa és helytartója: Rákosi / Rosenfeld /Mátyás. 1919-ben a Vörös Őrség parancsnoka, és halálos ítéletet érdemlő mészáros.

                    Erről a Rákosi nevű valakiről kellene néhány mondatot írni, aki élet és halál ura tudott lenni Magyarországon. Akit bíróság elé állítottak az 1919-es bűneiért, de olyan nagyságok vállaltak vele szolidaritást, mint Einstein és Thomas Mann. Tudták ezek egyáltalán, hogy kiért állnak jót? Tudták róla, hogy a zsidóság szégyene?                  

                   Személyesen Vámbéry Rusztem védte, és a többszörös gyilkos érdekében mozgósította a nyugati közvélemény szimpátiáját, ugyanakkor elítélte védőbeszédeiben a „fasiszta” Magyarországot. Rákosi a halálbüntetést megúszta, de a fogházat nem. Tehát jószerivel magyar fólia alatt nőtt fel, mint „harcostársa” és rabtársa: Vas Zoltán.

                    Később alaposan megismerték a személyi kultusz legjellemzőbb jegyeit. Rákosit, aki legfeljebb csak levelező tagozaton tanulhatott nála, Sztálin legjobb tanítványának tartották. A börtönévek alatt pedig megtanulta szívből gyűlölni és lenézni ezt a barbár magyar nációt, akik közé csak véletlenül szülte az adai anyukája.

                    De egy internacionalistának hazája a széles nagyvilág, ezért teljesen elhanyagolható, hogy hol eresztik földbe vért szívó gyökereiket. Kun Béla Magyarországon és a Szovjetunióban, Gerő Ernő Spanyolországban és Magyarországon, i tak dalse.

                   Erről a nemzetközi szolidaritásról jut eszembe a francia katonatiszt, Dreyfus ügye. Zoláról, mint íróról, már csak annyit illik tudni, hogy az ő érdekében azt mondta: Jacusse! És perújrafelvételt követelt. A Jóisten azzal bűntette, hogy eldugult a kéménye, és szénmonoxid okozta dicstelen halálát. Viszont Dreyfusról azt illik tudni, hogy miután végigcsináltatták vele a nagy hercehurcát, ezért hálából Sacco és Vanzetti nevezetű anarchisták halálos ítélete ellen az USA-ban kellett volna fellépnie, de ezt visszautasította. Mondván: „Már unom az ilyen gesztusokat!”

                    Sztálin elvtárs sokat töprengett azon, hogy ki legyen Magyarországon a helytartója. Félt, hogy ez a kopasz gnóm elriasztja a kommunista választókat, a Párttól meg a tagságot. Csak amikor a spanyol polgárháborúban kitűnt Révész Géza, szovjet ezredes és Nagy Imre apelláltak az érdekében, akkor egyezett bele Sztálin elvtárs Rákosi pártfőtitkári kinevezésébe. Ejnye-bejnye, Nagy Imre!

                   Már akkor összekapcsolódott Rákosi és Péter Gábor személye, bár Moszkvában még nem ismerték személyesen egymást. Dr. Babits Antal professzor ajánlotta az ÁVO élére ezt a jó szervező készséggel „megáldott” fiatalembert.

                   Be is váltotta a hozzá fűződő reményeket, mert az ÁVO, majd az ÁVH minden várakozásnak megfelelt. Méltó követője lett a KGB-nek, sőt, módszereinek változatosságában és hatásosságában fölül is múlta azt.

                   Az egyik rab szerint még a szovjet elvtársak is sokallták a magyar kollégák eljárásait.

                    „A Báden b. Wien-i KGB-főhadiszálláson a szovjet tisztek számtalan esetben fenyegettek, hogy amennyiben nem vallok, akkor majd átadnak a magyar elvtársaknak, s azok még azt is kiszedik belőlem, hogy „anyám miért nem szült egy tucat gyereket.”

                    Bizony, az első választáson el is riasztotta Rákosi a választókat! De a többin már ő volt a befutó, mert sztárt csinált belőle a sajtó és a filmhíradó. Aztán meg a Péter / Eisenberger Benő/ Gábor is tisztogatta „kibontakozása” előtt a terepet. Minden tisztességes embert eltett az útjából.

                   Sztálin jelölte ki őket, mint azokat a politikusokat és orvosokat, akik aztán a generalisszimuszt hagyták nyugodtan haldokolni és felfordulni.

                    Akkor én boldogan kiálthattam, átrohanva szomszédba, és nem férve a bőrömben, 1953 márciusában Erzsike néninek, mert a szüleim éppen távol voltak a háztól:

                    „Megdöglött a vén disznó!” / Hogy én milyen reakciós voltam már tízévesen is! Nem fogy csodám!/

                    De ő volt olyan finom lelkű, hogy nem Sztálinra, hanem egy annál kisebb disznóra gondolt, egy mangalicára. Pedig olyanra nékünk akkoriban nem is futotta, és ő ezt tudhatta jól.

                    Aztán Nagy Imre lett a soros csillag, akkor őt sztárolták. A Szabad Néptől a Szabad Földig. Mert akkoriban nálunk a föld is szabad volt és a nép is. Az újságírók már csak tudták, hiszen ők írták.

                    De folytassuk a sort!

                   A szovjet titkosrendőrség tagja és „barcelonai hóhér”: Gerő / Singer / Ernő. Az NKVD tisztje, ilyen minőségében vett részt a spanyol polgárháborúban, és véres leszámolások irányítója volt.

                    A megjelenése olyan, mintha mindig alvilági ügyekben ügynökölne, és állítólag köze volt Trockij meggyilkolásához is. Az október 23-án eldördült sortűzhöz bizonyosan, és gyanítható, hogy a Parlament előtti mészárlásra, 25-én, szintén ő adott utasítást. Tehát bátran kitűntethetjük a „Budapest Hóhéra” címmel is.

                    Ha valakiről meg lehetett volna formálni a sátán figuráját, hát az ő volt. Testestől-lelkestől. Természetes, hogy természetes halállal múlt ki ez a vérszomjas fenevad. Rákosival együtt alkották a magyar történelem eddigi legundorítóbb párosát.

                   Most következik az, aki először a cseheknél jelentkezett szolgálatra, de ott túlkínálat volt magyarirtó hóhérokból: Farkas Mihály, alias Löwy Hermann. Egyik működtetője a véres diktatúrának. Fiával, Vladimirral együtt, első osztályú verőlegények és a két nagy hűséges ragadozói, vérebei. Nyomdászmesterséget tanult Kassán, majd, mert nem szeretett dolgozni, és mivel nem volt impozáns jelenség, sőt egy kissé pocakos és dadogó teremtés, ezért csak fess egyenruhában érezte jól magát. De önbizalmát gyakorta kínzásokkal és gyilkosságokkal is növelte. A fia méltó volt az apjához. Egy kis brutalitásért nem ment az apjához tanácsot kérni. Berija jó emberei voltak mind a ketten.

                   A sztálinista ideológia magyarországi propagátora: Révai / Reich / József. Minden humanista gondolat kíméletlen üldözője és imádója a szovjet mintának, amely népellenes és nemzetellenes volt. Még a nemzeti ünnepeinket is elsikkasztotta. Nagypénteken, nagyszombaton, majd hétfőn, a locsolás napján, kötelező volt iskolába menni. Augusztus huszadikát a kenyér és az alkotmány ünnepének nyilvánította.

                    És bizonyára ő duruzsolta a Matyi fülébe, hogy igen rosszul kezdődik a magyar Himnusz: „Isten, áldd meg a magyart!” Újat kéne íratni Kodállyal! Mire ő, a maga megfontolt, tömören fogalmazó stílusában közölte: „Megfelel az, ahogy egykor megírták.”

                   Révai ellenőre volt az újságíróknak, a kiadóknak, és jutalmazója a talpnyalóknak.

                   A személyi kultusz hazai meghonosítója, és a kis kopasz gnóm legmasszívabb ideológiai támasza.

                   Csak azért következik, mert ő is Moszkvából jött haza: Nagy Imre. Képzeljék el, hogy ez volt az eredeti neve is! De a nevével ellentétben eléggé közepes kaliberű ember, akit túszként mindig a színre lehetett lökni, hogy elvigye a balhét. Négy elemi osztályt végzett. Moszkvában lakatossegédből mezőgazdasági szakemberré képezte ki önmagát, tehát autodidakta módon, ezért lehetett belőle egy agrárországban földosztó, majd kifosztó begyűjtési miniszter, azaz parasztnyúzó. Néhány évvel később, 1953-ban már Moszkvában kijelölt „villámhárító”.

                    Végül az újságírók beugratták, és a forradalom idején, bár maga sem tudta, miért és hogyan, újra miniszterelnök lett. Azt sehogy sem értette, hogy neki miért kellett meghalnia, de éltében igen jól elviselte sok-sok, nála sokkal értékesebb ember kivégzését. Négy elemit végzett paraszt volt a politikai játszmában. Csak az nem vitte jégre, aki nem akarta.

                   A pártjának kulcsfigurái, egymás között, csak „szarjancsinak” hívták: Kádár /Csermanek/ János. Minden emberi értéket nélkülöző bábfigurája volt a Rákosi-rendszernek.  Belügyminiszterként, állítólagos barátjának, Rajknak a csőbe húzója és a verőlegények áldozata. Csak egy nem volt: ember. Minden tisztséget elvállalt, mert semmihez sem értett. Még Nagy Imrénél is kevesebbet ért, mert a leglátványosabb hazaárulást ő követte el, és Rajk után a másik jó barátját, Nagy Imrét, is akasztófára juttatta.

                   Aztán szerepelt még Vas Zoltán, Apró Antal, Horváth Márton, Kállai Gyula és Rajk László. Az utóbbiról azt kell tudni, hogy mivel magyar nemzetiségű volt, tehát narodnyik, természetesen kivégezték, mint említettem, baráti segítséggel.

 

                                                         Az első, még demokratikus választás

                 

                   Az ország jövőjét döntően meghatározó Pártot, azt a négy orosz állampolgárt és magyarországi társaikat már bemutattuk. Lapjuk a Szabad Nép, amely Révai József és Horváth Márton alatt egészen 1956-ig, a kommunista hazugságok és rágalmak szócsöve volt.

                   A Szociáldemokrata Párt a városi munkásságra támaszkodott. Voltak a vezetői között tisztességes politikusok is, mint Peyer Károly, Kéthly Anna, Bán Antal, Szeder Ferenc, de beépített kommunisták is: Marosán György, Szakasits Árpád, és Rónai Sándor. Lapjuk a Népszava.

                   A Nemzeti Parasztpárt mindenekelőtt a szegény – és kisparasztság védelmére vállalkozott. Vezetői: Veres Péter, Kovács Imre, Darvas József, Erdei Ferenc, Illyés Gyula, Farkas Ferenc, jobbára a népből származó értelmiség. Ezek közül Darvas József és Erdei Ferenc a kommunisták beépített emberei voltak.

                   A Független Kisgazdapárt, az egyetlen tömegpárt. Vezérkara három csoportba sorolható: Baloldaliak: Barcs Sándor, Gulácsy György, Mihályfi Ernő, Ortutay Gyula a beépítettek. Középen: Tildy Zoltán, Nagy Ferenc, Kovács Béla, Varga Béla, akiket, Tildy Zoltán kivételével, emigrációba kényszerítettek, illetve a Szovjetunióba hurcoltak. Jobboldal: Auer Pál, Pfeiffer Zoltán, Sulyok Dezső, akiknek osztályrészül az emigráció jutott.

                   Végül a Kereszténydemokrata Néppárt, az egyház támogatásával és Barankovics István vezetésével. Sorsa: emigráció.

                   Az elfogadott választójogi törvény nemzetközi összehasonlításban is demokratikus volt: Minden húsz év feletti állampolgár, leszámítva a hadifoglyokat, 16 választókerület és minden 12 ezer szavazat után 1 mandátum.

                   Az első, budapesti fordulóban a Kisgazdapárt abszolút többséget szerzett: 50,54 %-kal. A közös listán induló kommunisták és szociáldemokraták csak 42, 76 %-ot.

                   A döntő összecsapás 1945. november 4-én zajlott a választók 92, 4 %-ának részvételével.

                   1. FKGP: 57 % abszolút többség, 245 képviselő!

                   2. SZDP: 17 % 69 mandátum

                   3. MKP: 17 % 70 mandátum

                    4. NPP: 6, 9 % 23 mandátum

            

                 NB: Bár a magyar nép döntő többsége kijelölte az általa választott utat, de a szövetségi Ellenőrző Bizottság, élén Vorosilovval, koalícióba kényszerítette az abszolút győztest a vesztesekkel, és zsarolással megszerezte a kommunisták számára a kulcsfontosságú belügyminisztériumot, a közigazgatás irányítását. Ettől kezdve úgy tekinthetünk minden választásra, mint a „szalámi taktika” végrehajtására, amelyben dicstelen szerepet játszott a Nemzeti Parasztpárt. Különösen fájdalmas a népi írók / Illyés, Veres / szerepe ebben a gyalázatban!

                       

                                                               ÖNVÁDIRAT

 

                   Az a korszak, az a negyvenöt év, amelyet Rákosi Mátyás és Kádár János neve fémjelzett, a magyarság számára a legsötétebb nemzetellenes időket jelentette.

                   Kádárék pártja, a Magyar Szocialista Munkáspárt, amelyik a levert forradalom után, átvette az Magyar Dolgozók Pártjának az egész társadalmat uraló szerepét, 1962-ben az alábbi „reakciós” megállapításokat tette az elődjéről:

                  „A Rákosi-klikk tagjai már a felszabadulás előtt elhatározták, hogy a párt vezetését kisajátítják. A proletárdiktatúra győzelme után személyi hatalmuk kiépítése volt a céljuk, majd ahhoz elvtelenül, görcsösen ragaszkodtak; a politikai kalandorság útjára léptek, elszakadtak a párttagságtól, a néptömegektől. A klikk mindezzel megbontotta a párt sorait, szétrombolta a párt tömegkapcsolatát, aláásta a proletárdiktatúra alapjait, kedvező talajt teremtett a nemzetközi imperializmus, a népi demokratikus rendszer belső ellenségei és revizionista támogatóik ellenforradalmi tevékenysége számára.”

                   NB: Tehát Rákosi és három társa már Magyarország megszállása előtt megkapta a szovjet vezetés engedélyét, hogy hazánkban olyan mértékű bosszúhadjáratot indíthatnak a lakosság ellen, amilyent akarnak. Természetesen a célszemélyek elsősorban azok legyenek, akik a „fasiszta” Horthy-rendszerben tisztségviselők voltak, és ezért automatikusan felelősök a zsidók szisztematikus kiirtásában.

                    Mindenek előtt a nyilasokat kell felelősségre vonni, az igazi fasisztákat, mert azokat még a nemzetközi közvélemény sem védi meg, sőt még szót sem emel. Azt meg úgyis ők döntik el, hogy kit tartanak fasisztának, és úgy találták, hogy az egész magyar nép az. Csecsemőtől az aggokig!

                    Büntetlenül meg lehet semmisíteni a csendőrség minden tagját, mert annak személyi állománya aktívan részt vett a holokauszt lebonyolításában. Ezekkel szemben még bírósági eljárásokat sem kell folytatni, csak likvidálni őket, személyi válogatás nélkül.

                   Ha mindez megtörténik, végre kell hajtani a politikai forgatókönyvet, amelynek megvalósítását a szovjet megszállók, az NKVD aktívan segíti. A fegyveres belügyi erők birtokában, és a szalámi taktika alkalmazásával bátran semmibe lehet venni egy jogállam értékrendjét.

                   Folyamatosan lehet ellenük koncepciós pereket indítani. Tehát követni kell a szovjet mintát, és a polgári pártokat likvidálni, majd a legutolsó demokratikus kísérletet is elfojtva, meg kell valósítani a Magyar Kommunista Párt totális uralmát. Ezután kell elkezdeni a szocialista társadalom alapjainak lerakását.

                   Mindezt a szocialista társadalmú országok közösségén belül, a proletár internacionalizmus szellemében, és a Szovjetunióval történő folyamatos kapcsolattartás segítségével. Tehát mindaz, ami hazánkban 1948-ig lejátszódott, Kádárék szerint, helyeselhető folyamatok voltak.

                   A probléma akkor keletkezett, amikor a Moszkvából érkezett elvtársak szembe fordultak saját elvtársaikkal is, és ellenük is koncepciós pereket gyártottak. A bökkenő az volt, hogy az első látványos koncepciós pert Rajk László ellen, éppen a szovjet-jugoszláv viszony romlása következtében, Moszkvából rendelték meg, és nemcsak hazánkban, hanem minden szocialista országban.

                   Ettől kezdve kezdtek reménykedni a magyarok is, hogy végre az elvtársak nemcsak a társadalom különböző csoportjait teszik tönkre, hanem a vérszomjukat egymás vérének kiontásával is oltják. Mert ekkorára az országon belül olyan mértékű volt a csalódottság, hogy robbanással fenyegetett. Nem kellettek ehhez már nem létező ellenforradalmi erők, sem külföldi uszítás.

                    Elég volt, hogy elvesztettük a világbajnoki döntőt, amelyen, amint manapság kiderült, a németek doppingoltak. Ezt annak idején Puskás Öcsi határozottan állította, de nem hittek neki. Bennünket mind a két uralkodó égtáj, a Kelet és a Nyugat is rászedett.

                    

                                                                   A Párt újságírói

 

                     A magukat magyarnak nevezett újságírók, akik mind a Kreml árnyékában kupálódtak ki,  igencsak megismerték a szovjet apparatcsikok módszereit, akik seregestül vállalták ott is a legmocskosabb feladatokat. Kun Béla, alig mosta le a kezeire száradt magyar vért, és húzta el Rotschild - segédlettel Magyarországról a csíkot, a Krimben mészároltatott le orosz „ellenforradalmárokat”. Mert ott is úgy volt, mint nálunk, aki nem tartozott a brancshoz, és nem fogta be a pofáját, /Sírig tartsd a pofád!/ annak a sorsa meg volt pecsételve.

                   Megismerték a személyi kultusz kellékeit is. Rákosi, aki csak legfeljebb levelező tagozaton tanulhatta volna meg, mégis Sztálin legjobb tanítványának bizonyult, a Moszkvából akkreditált magyar írók – újságírók szerint.

                   Úgy gondolná a szegény, józan magyar polgár, hogy ezt a szovjet antidemokratikus baromságot még véletlenül sem akarják szülőhazájuk földjébe plántálni. De egy internacionalista számára csak véletlen baleset, hogy Magyarországra pottyantotta őket a gólya. Ezért teljesen elhanyagolható, hogy politikusként vagy újságíróként hol tesznek internacionalista szolgálatot a kommunizmus isten-katonáinak.

                   Itt Rákosi elvtárs imázsát kellett megteremteni, tehát meg is teremtették. Teleírták az újságokat zengzetes költeményekkel, bölcsességét dicsérő jelzőkkel és nép szeretetét bizonyító hazug riportokkal. De a filmhíradó is a kezükben volt, tehát Rákosi elvtárs mosolyának emlékével tért haza a mozilátogató, mert bölcs vezérünk, lám kezébe vette a magyar kalászt, és másnap hajnalban, magához térve, sorba állt kenyérért.

                   Akik a kultuszt csinálták, azok az írócskák, operatőrök és rendezők 1953-ban hátat fordítottak neki. És ezekből a szélkakasokból lettek a demokratikus ellenzék oszlopos tagjai. Akik vérvörös köpönyegüket hirtelen kifordították, és kiderült, hogy belülről nemzeti színű, és mintegy vezényszóra Nagy Imre mögé mertek állni, mert Moszkva ideiglenesen kirúgta Rákosi alól a sámlit.

                  El is hittem volna őszinte megújulásukat, mert hajlandó vagyok ilyesmiben hinni, mint például Hegedűs András Canossa-járásának őszinteségében, ha csak egyszer is, korábban, a Magyar Közösség pere idején, no, de ne kívánjunk tőlük ilyen sokat, Rajk védelmében egyetlen egy is szót emelt volna közülük. Legalább annyit le mert volna írni valamelyik: NEM! De mind egy szálig, mint a veszett farkascsorda, úgy uszultak ellenük, és uszították a magyar közvéleményt!

                   És csak akkor kezdtek el Petőfi-körözni és ellenzéki íróskodni, amikor a moszkvai fenyegetés miatt maguk is vesztüket érezték. Úgy 1953 elején! Sztálin halála feloldotta minden gátlásukat, és egyszerre elfelejtették, hogy nyolc éven át csak nyaltak és nyeltek. Közben folyamatos nemzetellenes rágalmaikat igen nehéz volt a magyaroknak elviselni!

                    Amikor a rendszer kezdte őket ledobálni a nyeregből, hirtelen megvilágosodott nekik is, mint Saulnak: elkezdtek látni! Felszakadt a vörös hályog a szemükön, mert fölszakította tragikus magyar valóság és a saját jövőjüktől való félelem.

                   A hódító cézároknak diadalkaput állítottak, szobrokat faragtak, a költők megénekelték a nagyságukat. Mi változott? A 20. századi cézárok kultuszát erkölcstelen újságírók, költők, történetírók, filmesek teremtették meg. Majd, a század végén, a rendszerváltás idején, a szemérmetlenül manipuláló média munkatársai. A lényeg megmaradt: az örök nyalás! És mellékesen: a magyarság sárba taposása. Lefasisztázása.

                                                                                +

                   NB: 2010-et írunk. A helyzet változatlan. Magyarországot belülről rohasztják, kívülről a bankokon keresztül sakkban tartják. Csak most már az unokáik és a külföldi rokonság.

 

                                                                                                             

                                                                      Népek és ünnepek

 

                   Három olyan nép történelmét ismertem meg életem folyamán, akik nemzeti életük egyik legszörnyűbb napját ünnepelték meg, sőt ünneplik meg még ma is, minden évben kitörő örömmel.

                   Nekünk három ünnepünk van, és mindegyik megérdemli az emlékezést, ha nem is kitörő lelkesedéssel, csak a mentalitásunkhoz jobban illő méltósággal. Egyik március 15. Ezen a napon egy csepp vér hullása nélkül győzött Pesten a forradalom, és annak tizenkét pontja szinte az utolsó betűig még ma is érvényes.

                   A másik augusztus 20. Az államalapító nagy királyunk ünnepe. Aki új medret adott a magyar történelem folyásának, és műve ma is létezésünk alapját jelenti.

                   Október 23. A huszadik században második felében kevés nép dicsekedhet azzal, bár mi nem is tesszük, hogy világtörténelmet formált. Nem a reformkommunisták és Nagy Imre volt ekkor a nagy, hanem a magyar nép egésze, amelyik nemet mondott a kommunista elnyomásra, a szovjet megszállásra és a népünktől idegen, egész sztálinista rendszerre.

                   Mi tudunk ünnepelni, ha hagyják, és nem szabadítják ránk az idegenben toborzott zsoldosok hadát, mint 2006-ban.

 

                                                                           Szovjetunió

 

                   Most jöjjenek a ferde hajlamúak!

                   Kezdjük a volt Szovjetunióval!

                   Ami egykor volt, de már darabjaira hullott. A Vörös téren, de szerte a megfertőzött világon, értsd az elfoglalt és a sztálinista hatalomtól megszállt országokban, tehát egész Kelet-Európában, kötelező ünnep volt. A leninista puccs évfordulójának az ünnepe.

                   Hogy milyen következményekkel járt reánk nézve, azt jobban tudjuk, mint azt, hogy mennyit szenvedett az orosz nép és a nemzetiségek ennek a kommunistának, sztálinistának nevezett rendszer igája alatt.

                    Az emberi jogoknak hosszú időre búcsút mondhattak, és nép csak tárgya és elszenvedője volt egy kísérletnek, amely a jövő nagy ígéreteit volt hivatva valóra váltani.  Ezért irtották ki milliószámra a módosabb parasztok széles rétegét, a nagyapától a csecsemőig. Ez 5-6 millió halott.

                    A hagyományokat a szemétdomra hányták olyanok, akiknek valóban semmi közük sem volt azokhoz. Gyűlöltek minden, ami nemzeti és népi, a zászló színétől a nemzeti Himnuszig. A pravoszláv egyház templomait a földig rombolták, a templomokat megszentségtelenítették, a papság nagy részét kiirtották.

                    A múltat végképp el akarták törölni egy nagy nép emlékezetéből, amely talán a legnagyobb írókat adta a világ kultúrájának Dosztojevszkij és Tolsztoj személyében. A zeneszerző Csajkovszkijról, Muszorgszkijról és a külföldre menekült Rachmanyinovról nem is beszélve. Emberek vérével gyúrták azt a betont, amelyre ez a társadalom épült, és tízmilliók hulláját építették a falába. De össze kellett omlania!

                   Hihetetlen mértékű éhínség ütötte föl fejét, amelynek szintén milliók lettek az áldozatai. A terror bevette magát az emberek minden sejtjébe, és ott ólálkodott a félelem minden kiejtett szóban és óvatos mozdulatban.

                    Az egyszerű emberek minden rendszerellenes mondatát munkatáborral büntették, /Gulág/ ahová akár húsz - huszonöt évre is bezárhatták az illetőt, és nem volt pardon. A terror olyan mértékű volt, amilyenhez hasonlót még nem produkált a történelem egyetlen más országban sem. A vezér méltó volt a végrehajtókhoz, és a végrehajtók a vezérhez. Minden emberségükből kivetkőzött vadállatok.                  

                   Egy egész, a kiváltságosokból verbuválódott hadsereg, amelyet neveztek CSEKA-nak, NKVD-nek majd GPU-nak, őrködött azon, hogy ez a nagy hazugság hosszú ideig ki ne derüljön, és kiváltságos réteg minél tovább hatalmon maradhasson.

                    A koronát mindenre a 2. világháború embertelen parancsai és komisszárjai tették fel, akikben föl sem merült, hogy orosz ember is érték, nemcsak azok, akik a vágóhídra hajtják őket.

                   A hivatalosan elismert 13 millió halottnál bizonyára nagyobb volt az orosz nép és a nemzetiségek együttes embervesztesége, mert a vidéki lakosság körében végzett fölmérésekből kiderült, hogy csak minden harmadik férfi tért haza.

 

                                                                         Franciaország

 

               Jöjjön a második! A nagy hazudozások, besúgók és a tömeges lincselések népének  legnagyobb nemzeti ünnepe: július 14. Már a 19. században akadtak olyan értelmes nyugat-európai gondolkodók, akik megkérdőjelezték ennek az eseménynek ésszerűségét, és következményeinek jelentőségét.

                   Természetesen a városi és általában a társadalom csőcselékére építő forradalomról van szó. Az 1945 után hazánkban végrehajtott sztálinista fordulat is erre a társadalmi rétegre számíthatott. A műveletlen és a jellemtelen emberek minden társadalomban meglévő tömegére.

                   A pártok egymás elleni harcában mindig fontos szerep jutott a szegények és szellemileg leépültek /a sans-culotte-ok/ támogatására. Amelyik párt a legnagyobb koncot ígérte, annak az oldalán léptek akcióba a másik ellen. Milliók pusztultak a polgárháborúban.  Danton a királypártiak ellen, majd Robespierre hívei Danton ellen. Robespierre szavait akár Lenin elvtárs is mondhatta volna:

                    „A három év alatt lejátszódott forradalmakból /tehát a permanens felfordulások világában éltek/ a polgári osztályok húztak hasznot, de majdnem semmit sem tettek a leghasznosabb néposztályért, a proletárokért, akiknek egyedüli javuk a munkájukban rejlik. Most eljött a szegények forradalmának ideje!” Tessék, még egy forradalom!

                   Végül a vértől besokallt tömeg a jakobinusokat is a vérpadra juttatta. És Európa csodálkozott, hogy egy diktátor jelent meg a színen: Napóleon.

                   Eddig már milliók vére folyt el a forradalomnak nevezett országos felfordulás idején Vendéeben, Párizsban, minden börtönben és nagyvárosban. A legpusztítóbb és legkegyetlenebb eszközökkel pusztította francia a franciát. A módszerük az ellenfél aljas eszközökkel való lejáratása és a demagógia.

                   Akkor jött Napóleon, és hadseregével végigpusztította először Közép-Európát. Megszámlálhatatlan mennyiségű halottat produkált a saját népéből is. Egyébként ő nem is volt francia! Majd az éhségtől és a fagyhalál következtében elpusztult egész hatszázezres hadserege Oroszországban. Aztán jött még ráadásnak Lipcse és Waterloo véres mezeje. A forradalom gyermeke volt, és a mások vére nála sem számított, csak a dicsőség. Július 14-ét gyásznappá kellene nyilvánítani.

                                                                           Izrael

 

                   És most jön a zsidók népének talán legnagyobb ünnepe, a purim. Az én nagyanyámat és édesanyámat Eszternek hívták, tehát tudom, hogy ez a héber név csillagot jelent. Valamikor a zsidó nép asszír uralom alatt élt. De volt egy tüneményes teremtés közöttük, aki belopta magát a király, a részeges Ahasvérus szívébe. És ezt kihasználva, őszintén bevallotta neki, hogy népére nagy veszély leselkedik, mert egy Hámán nevű férfi ellenük uszítja az asszírokat, és magát az uralkodót is erre kívánja rávenni. Most jön a fordulat.               

                   Ahasvérus: „Hámán házát Eszternek adom, őt pedig fölakasztatom, mert kezet emelt a zsidókra.”

                   De ez még mind semmi:

                   „Lovas futárokkal, akik a királyi ménes postalovain vágtattak, levelet küldtek, amelyekben megengedte a király, hogy az egyes városokban lakó zsidók összegyűljenek életük védelmére, sőt hogy elpusztíthassák és megsemmisíthessék a népeknek és tartományoknak velük szemben ellenséges erőit a „gyermekekkel és az asszonyokkal együtt”, vagyonukat pedig zsákmányként elvehessék.

                   Minden egyes tartományban, minden egyes városban és helységben, ahova a király törvényes parancsa eljutott, örültek, vigadtak, lakomáztak, és ünnepeltek a zsidók. Az ország lakosai közül sokan zsidókká lettek, mert elfogta őket a zsidóktól való rettegés.”

                   Nem tehetek róla, de nekem szimpatikusabb a betlehemi jászolhoz vezető csillag, mint a purim csillaga. Lám, mekkora különbség van csillag és csillag között!

                   NB: „Gyermekekkel és asszonyokkal együtt!” Szovjet – Oroszországban is szívesen zsidóvá lettek volna a muzsikok, mert a zsidók népének, ötmillió embernek, igen jó dolga volt. Közben az őshonos oroszokat pusztították, mint alacsonyabb rendű népet, „gyermekekkel és asszonyokkal együtt”.

                    Ezt a megvetést a saját bőrünkön is megéreztük újkori történelmünk folyamán. Valójában a fasizmust ünnepelték, mint Hitlerék a nürnbergi pártnapon a magasabb rendű germán nép diadalmas megerősödését és előretörését.

 

                                                                  George Kennan távirata

 

                   Amikor beköszöntött az 1946. év, az amerikai vezetés tisztában volt azzal, hogy a Szovjetuniót érintő reményeket egy világméretű együttműködésre fel kell adnia, és a fenyegetéssel szembenéző kemény politikát kell követnie.

                   Ez az év a nyugati politikusok és a közvélemény számára a nagy megvilágosodások ideje volt. Ekkor jöttek rá, legalábbis úgy tettek, mintha hírét sem hallották volna, hogy mi is folyt és folyik a Szovjetunión belül.

                   Truman elnök, amikor csak a politikai láthatár szélén volt, már a szovjet-német konfliktus kirobbanásakor, azt mondta:

                   „Ha úgy látjuk, hogy Németország nyer, az oroszokat kell támogatni. Ha Oroszország kerekednék felül, a németeket, hogy ily módon gyilkolják egymást, amennyire lehetséges. Azt azonban semmi körülmények között nem kívánom, hogy Hitler győzzön.”

              Milyen aljas politikai nyilatkozat ez! Tele ellentmondással és cinizmussal, és egy ilyen ürge lehetett az amerikai elnök! Mindössze azt felejtette ki a számításból, hogy milliók halnak meg csak azért, hogy holmi jenki politikai sakkozók szórakozzanak.

                   Maga Sztálin 1946 februárjában foglalta össze a világháború tapasztalatait és a jövő kilátásait. A joviális Sztálin újra megmutatta igazi arcát. A kommunista rendszer, amely immár világrendszer, könyörtelen diktátoraként jelent meg. Beszéde szerint a háborús győzelem a szovjet rendszer diadala.

                    Nyíltan nem mondta ki, de ez mégis úgy hangzott, mintha puszta véletlen folytán lett volna az USA és Anglia szövetséges, Németország pedig ellenség, és talán alakulhatott volna fordítva is. Ami pedig a jövőt illeti, Sztálin nem hagyott kétséget, hogy a Szovjetuniónak erősnek kell maradnia, és hódításait meg kell őriznie.

                   Az amerikai vezetés felkérte a Moszkvában tartózkodó ügyvivőjét, hogy mutassa be a Szovjetunió belső helyzetét. Ekkor készült a világ leghosszabb politikai távirata/8 ezer szó!/, amelyet George Kennan fogalmazott. Az amerikaiaknak érthető formában bemutatta a Szovjetuniót, amelynek vezetői az állandó gyanakvás és félelem légkörében élnek:

                   „A marxista-leninista dogmában ezek a vezetők igazolást találtak a külvilággal szembeni félelmeikre, a diktatúrára, amely nélkül nem tudnak kormányozni. A kegyetlenségekre, amelyeket „nem mernek elkerülni” /Mi az, hogy nem mernek elkerülni? Azon alapult a hatalmuk, és az áldozatokra, amelyek kikényszerítését „kötelességüknek tekintik”. Miért lett volna kötelességük? Mindössze óvatossági intézkedések voltak a nép millióinak megfélemlítésére. Biztonságuk megőrzésének egyetlen útját ismerik: a türelmes és könyörtelen harcot, amely riválisaik teljes megsemmisítésére irányul.”

                    Csak egyetlen rövid részletben mennyi csúsztatatás.

                    NB: Sztálin és az apparátcsikok nem a világgal álltak szemben, hanem a saját elnyomott népükkel. A permanens forradalom jelszavával, amelyet már a francia időkből ismerünk, állandóan a belső ellenséget kutatták, és végezték ki, vagy küldték a GULAG-ra. Valóban nem ismerték sem az irgalmat, sem a könyörületet, de megint csak az útjukban álló jómódú parasztmilliók megsemmisítésekor.

                 Aztán miért lett volna kötelességük „kikényszeríteni” a milliók halálát előidéző éhínségeket, ha nem azért, mert az uralmuk alatt sínylődő népet semmibe vették, amint az a háború alatt olyan gyalázatos módon újra bebizonyosodott.

                   Annak a hosszú táviratnak csak annyiból kellett volna állnia:

                   „Minél előbb el kell söpörni ezt az orosz népen élősködő kasztot, és adjanak végre enni a mindig éhező orosz millióknak! Az egész rendszer az uralkodó réteg rettegésére épül, amelynek katonai felszámolása, most a háború után, igen könnyű lenne. Különösen az atom-privilégium birtokában, gyerekjáték.

                    Mert az orosz nép már több évtizede besokallt a kommunista csinovnyikok embertelen és a háborús pusztítás miatt igen gyenge lábakon álló rendszerétől.”

                   Ezzel szemben a távirat igyekszik felnagyítani a szovjet veszélyt, pedig éppen abban a történelmi pillanatban született, amikor a Szovjetunió már csak szavakkal tudott fenyegetőzni. Egyébként, ha kockázatos háborús helyzet keletkezett, akkor minden esetben a Szovjetunió hátrált meg. Emlékezzünk a kubai válságra!

                   A távirat fogalmazója jól tudta, ismerve a belső viszonyokat, hogy a Szovjetunió a háborús erőfeszítéstől olyan mértékben meggyengült, hogy egy egységes nyugati fellépéssel az egész sztálini rendszert napok alatt fel lehetett volna számolni. De ez nem állt érdekükben!

                   Inkább hagyták tovább szenvedni az oroszokat és Szovjetunió által terrorizált kelet-európai népeket. Ha Sztálin egy újabb háborúval fenyegetőzött, csak „blöffölt”, mert az egész rendszernek csak egyetlen komoly célja volt: a túlélés! Addig ameddig. Lehet, hogy csak egy évtizedig, de az is lehet, hogy a világ végéig!

                   Gondoljunk a berlini légi hídra, a FAL-ra, a kubai válságra, amely mind-mind a Szovjetunó gyengeségét bizonyították! De a nyugati államférfiaknak szükségük volt egy félelmet keltő orosz fantom-nagyhatalomra, hogy megindokolhassák a fegyverkezési versenyt, az űrprogramot és a helyi háborúkat a harmadik világ szerencsétlen országaiban.

                   Ami pedig Churchill fultoni beszédét illeti:

                   „A balti-tenger melletti Stettintől az Adriai - tenger melletti Triesztig egy vasfüggöny húzódik keresztül a kontinensen. E vonal mögött a Közép - és Kelet - Európa országok államainak minden fővárosa. E hatalmas birodalom és oligarchia ambíciói messze túlszárnyalják a cári idők álmait. A szovjetek országuk jelenlegi állapotában és a fennmaradt nagy nemzetek csoportosulása mellett nem háborút akarnak, csak annak gyümölcseit.”

                   Ugyan miféle gyümölcsöket szakított le a Szovjetunó a végigtarolt, és megszállt országokban? Mindössze azt akarta, hogy az „oligarchia”, milyen sokáig törhette fejét ez hétpróbás salabakter, hogy ne mondja ki ezeknek a nemzetiségét, tovább is megtarthassa a hatalmát. Minden áron, és minden aljas módszer bevetésével.

                   Ő már csak tudta, hogy miért lett területileg megnőtt hatalom a Szovjetunió. Hiszen Casablancában megtisztították előtte az Európa szívébe vezető utat, és lemondott a balkáni partraszállásról. Jobban tette volna, ha befogja a pofáját, és kiveszi szájából ez a szivar a szivart, és bocsánatot kér Kelet - Európa népeitől.

                   De meg kellett várni 1985-öt, amikor Gorbacsov kijelentette, hogy vége a dalnak, mert szétszéledt az énekkar. Igaz, hogy öt év múlva megbuktatják, de akkorára a Szovjetuniónak más se híre, se hamva.

                   Kár, hogy a Kéthly Anna nem érhette meg, hiszen életének a legnagyobb bosszúsága az volt, hogy: „A Szovjetunió a saját céljaihoz ragaszkodik makacsul és kitartóan. A nyugati politikusok úgy viselkednek, mint az elkényeztetett gyerek szülei. Végül meghajolnak a nyafogó csemete hisztériázása előtt. A második világháború után felépített európai kártyavárhoz senki sem mer hozzányúlni, mert attól reszketnek, ha egyetlen kártyát kihúznak, az egész alkotmány összerogy.”

                   Ma már világosabban látjuk az okokat, és őt megnyugtatták volna ezek a fejlemények A rendszerváltáskor szükség lett volna egy erős Szociáldemokrata Pártra, mondjuk nem Petrasovics Anna, hanem Kéthly Anna vezetésével.  Sajnos, nem vagyunk örök életűek. Anna – Anna, de micsoda különbség!

                  

                                                                          Nürnberg

 

                   Sokszor állították Nürnbergről, hogy ott fény derült az igazságra. És ez igaz is olyan vonatkozásban, hogy elítélték a nácizmus bűneit. Minden figyelem a vádlottakra és Németországra irányult.

                   Ráadásul a perek azt sugallták, hogy a háború tisztán morális ügy volt, és a németekben a Gonosz testesült meg, a szövetségesek pedig a Jót képviselték. De aligha lehet az 1939 és 1945 közötti eseményeket belekényszeríteni ebbe a sémába.

                  Arthur Morris „moral bombingja”, azaz a német városok békés polgári lakosságának lemészárlása, aggoktól a tényleg bűntelen csecsemőkig, aligha tekinthető morális cselekedetnek, csak szimpla bosszúnak. Őt, a főnökével együtt, szintén a vádlottak padjára kellett volna ültetni. Göring mellé. De szigorúbban megmotozni őket, nehogy ciánkapszula legyen kéznél!

                   Aztán a szövetségesek, amikor a légtért teljesen uralták, a szárazföldi csapatok mozgását a szerint irányították, ahogy a gyakorlati és presztizs-szempontok ezt megkívánták. Egy fontos város elfoglalása, természetesen alapos bombatámadás-sorozat után, elégséges indok volt a csapatmozgások megváltoztatására, de egy koncentrációs tábor felszabadítása nem számított komoly fegyverténynek.

                   Itt volt a magyarországi példa! Amikor a németek 1945. március 19-én megszállták az országot, elindultak a nyugati szövetségesek repülőgépei Budapest ellen.  Májusban már összegyűjtötték a zsidóság nagy részét, és azokat Auschwitzba szállították. Miért nem bombázták azt a vasútvonalat, amelyen ezek a tehervagonok futottak?

                    Naponta egy-egy bombatámadás megbénította volna a forgalmat. Hiszen 1944 nyarára a nyugati szövetségesek teljesen uralták a légteret. Ha csak tíz gépet szántak volna rá naponta a tízezerből, elég lett volna!

                   Az „orosz őrjöngéstől” rettegve hatalmas tömegek hagyták el az otthonukat. 1945 januárjának közepétől több millió német választotta a menekülést, indult el nyugat felé a nem ritkán húsz fokos hidegben, gyalog, havat taposva, később hajóval, vonattal. Február közepén nyolcmillió német tartott nyugat felé, szinte kizárólag nők és gyerekek.

                    Január 30-án futott ki a tengerre a Wilhelm Gustloff tízezer emberrel telezsúfolt menekülthajó. Az éjszaka közepén megtorpedózta egy tengeralattjáró. Ha tudjuk a tengeralattjáró parancsnokának a nemzetiségét, miért nem ültették a vádlottak padjára azt is. A könyv írója orosznak állítja, de akkor honnan tudták a nyugatiak, hogy a légierejük a polgári lakosságból olyan nagyot „kaszálhat” a swinemündei partszakaszon?

                   A mentőcsónakokon háromszázan tudtak megmenekülni. A hajón maradt szerencsétlenek „kollektív végsikolyával” süllyedt el a tízezer ember. Ez az egyetlen eset mennyivel több áldozatot jelentett, mint az agyonreklámozott, milliomosokat szállító Titanic katasztrófája.

                  Aztán elsüllyesztették a Steuben kórházhajót, a Goyát, és még közel százötben menekülthajót, amelyeken százezrek pusztultak el.

                   De ez még mind semmi! Azt kevesen tudják, hogy mi lett a katasztrófák túlélőivel. A tengerpart, az üdülőtelepek tele voltak menekülőkkel, többek között a Gustloffról megmentettekkel. A parti vizek menekültszállításra kész hajókkal.

                  Az amerikaiak mindezt jól tudták, ezért 1945. március 12-én éjszaka több mint ezer géppel bombázták a partszakaszt. Ennek a swinemündei mészárlásnak huszonháromezer áldozata volt, de ha figyelembe vesszük a regisztrálatlan holtakat, az áldozatok száma elérhette az ötvenezret is.

                   Bosszú keletről, bosszú nyugatról, és ne feledjük, nem a német hadsereg ellen, hanem nők és gyerekek ellen. Én nem szerettem Hitlert, de utáltam a sumákoló nyugati politikusokat, a maguk Atlanti Chartájával és casablancai nyilatkozatával együtt.

                   Bár, jól tudom, hogy csak bábok voltak, de még a bábokban is legyen legalább egy szemernyi tisztesség!

                   Sztálin tizenhárom millió szerencsétlen katonaáldozatáról még nem szóltam egy szót sem. 

                   Féltek a német katonáktól! Bosszút álltak az otthon maradt családtagokon. Morál bombing?

                                                                          /Mak: Európa című műve alapján. /

                                                                   

                                                             Páter Kiss Szaléz László

 

                   Nem tudjuk pontosan, hogy mikor és milyen módon – golyóval vagy kötéllel, netán agyonveréssel -, de tény, hogy 1946. október 20-án és Sopronkőhidán kivégezték a gyöngyösi Páter Kiss Szaléz László kapisztránus rendi szerzetest.

                   A KALOT mintájára létrehozta a Keresztény Demokratikus Ifjúsági Munkaközösséget. /KEDIM/ A népszerű, kitűnő szónokot többször is följelentették. A KEDIM tagjai közül néhányan Bosszút állva az anyjukon, húgukon, apjukon esett gyalázatért. 2 szovjet katonát halálosan, hármat súlyosan megsebesítettek Fegyveresen megtámadták a nagyrédei és gyöngyössolymosi rendőrbiztosságot.

                   Kiss Szaléz László nem sértette meg a gyónási titkot, nem jelentette fel a fiatalokat. 1946 áprilisában a polgári rendőrség olyan „összeesküvést” tudott produkálni, amelynek szálai a kisgazdapárti képviselőkhöz, a hatvani ferences rendházba és más helyekre is elvezettek.

                   A négy főbűnöst, Kinzmann Ottót és társait kivégezték. Tíz fiatalt a GULAG-ra hurcoltak. A szovjet fogságból 1953 és 55 között hazatértek elmondották, hogy a börtönben egy kályhacsővel véres húsdarabbá vert Páter Szaléz Kiss László meggyóntatta és föloldozta a háborgó lelkű fiatalokat, hiszen a kínzások hatására terhelően vallottak ellene. A Szovjet Katonai Törvényszék 1946 szeptemberében illegális fegyveres szervezkedés irányítása és szovjet katonák meggyilkolására való fölbujtás vádjával a szerzetest halálra ítélte, és Sopronkőhidán kivégezték.

                                                                     

                                                            Pogromok – a magyarok ellen

            

                   Arról is gondoskodtak a kommunista vezérkar tagjai, akik mind szovjet állampolgárok voltak, hogy a „bűnös nemzet” fogalmát ne csak a magyar nép tudába verjék bele, de a nyugati világ közvéleménye előtt is igazolják. Nem sokkal a párizsi békekonferencia előtt két „pogromot” is produkáltak. Az egyiket Kunmadarason, a másikat Miskolcon.

                   A Kunmadarason történteket a közbiztonság romlásával magyarázták, holott minden rendteremtő szervezet, éppen Vorosilov nyomására, a kommunisták kezében volt. Ezek megakadályozhatták volna. De nem állt érdekükben!

                   A falu népe nem engedte, hogy népbíróság elé állítsák az egyik tanítót. Takács Gergelyt. Egy szellemileg fogyatékos nő a község piacán arról beszélt, hogy napokkal azelőtt eltűnt egy kisfiú. Felvetődött a vérvád lehetősége. Megtámadták a falubeli zsidókat.

                   A kivonuló ÁVO-sok csoportja, a falu lakosságát rendkívüli brutalitással megverte, a tetteseket letartóztatták. A Szolnokon rendezett tárgyaláson, gyilkosság címén, a felbujtó és hét tettes került a bíróság elé.

                   Majd, hogy még nagyobb legyen a füstje az ügynek, a Budapesti Ítélőtáblához utalták, ahol három halálos ítéletet hoztak. Két vádlottat életfogytiglani fegyházra és 52 társukat 5-15 évnyi szabadságvesztésre ítélték.

                   Dr. Nagy Károly bíró veretes szövegéből idézek:

                   „A Budapesti Ítélőtábla területén ez az első ötös tanácsi ítélet. Benne a demokrácia ökle sújt le mindazokra, akik tébolyult eszméktől űzve, gaz lélekkel támadtak a fizikai és szellemi dolgozók boldogulását célzó és biztosító népi köztársasági rend ellen.

                   Így kell eljárni mindaddig, amíg ebben az országban a fasiszta szellemű, országrontó, hitvány emberek ki nem pusztulnak!”

                   Bolsevik ám a javából! A demokrácia ökle, tébolyult eszme, gaz lélek, fasiszta szellem, országrontó, hitvány, kipusztul! Ilyen az elfogulatlan igazságosztó!

                   A még működő koalíció jobb oldalának köszönhető, hogy harmadik fokon végül nem született halálos ítélet, csak egy húszéves büntetés, és néhány 3-4 éves.

                   Dr, Pfeiffer Zoltán kisgazdapárti politikus a parlamentben világosan elmondta, hogy az eseményeket meg lehetett volna előzni, ha a rendőrség akarta volna.

                  NB: Minél rosszabb, annál jobb! Ez volt a kozmopolita vezérkar véleménye itthon. És a „sötétség, bocsánat, fény városának” tárgyalóasztalánál a magyarokat mindenáron büntetni akaró keleti és nyugati barátaiknak, Párizsban.

 

                                                                  Miskolci munkások

 

                   1946. július végén és július elején a miskolci munkások megtámadták a feketézés gyanúja miatt internált Rejtő Sándort és Jungreisz Ernőt. Az utóbbit meglincselték, míg Rejtőt csak szovjet segítséggel sikerült kórházba szállítani. Pár órával később agyonverték Fogarassi Artúr rendőr századost, a politikai rendőrség /ÁVO/ helyi vezetőjének helyettesét is, a dolgozók őrizetbe vétele és bántalmazása miatt.

                   A miskolci lincselést már nem a vérvád motiválta, hanem a feketézők elleni gyanakvás, amit az elmúlt negyed századból megmaradt „rögeszme” nyomban a zsidósághoz kapcsolt. /Micsoda bizalmatlanság, és minden alap nélkül! Ejnye-bejnye!/ Most már az ellenkező oldalról lobbant lángra az antiszemitizmus parazsa a hamu alól. Ebből is mind bel- mind külföldön igyekeztek tőkét kovácsolni a magyargyűlölők.

                   Rövid idő múlva Péter Gábor, Rajk László és Kádár János ment le, megfelelő ÁVH-s fedezettel, az eseményeket értékelő nagygyűlésre.  A gyűlés igen viharos hangulatú volt, mert úgy hírlett, hogy egy forrófejű bányász megpofozta Kádárt.

               NB: Hogyan férhettek hozzá a munkások két internált, tehát letartóztatott személyhez? Vagy csak védőőrizetben voltak? Nem gondolták, hogy a lincshangulat, amely Budapesten népünnepélyeket rendezett egy-egy kivégzés közben és után, megfertőzi a miskolci melósokat is? Hány munkásáldozata volt az ÁVO-s terrornak? Zsidók között nem lehetett törvénysértő?

                                                                    

                                                                       Bárdossyné

 

                   A férjem kívánsága volt, hogyha már mindennek vége, még egyszer köszönjem meg magának azt az emberi magatartást, amivel a tárgyaláson velünk szemben tanúsított. Két dolgot kell megkérdeznem magától:

                    - Honnan jött ez a kegyelmi gesztus, kötél helyett golyó?

                    - A kegyelmezési jogot a Nemzeti Főtanács gyakorolja.

                    - Végül, mondja meg, kérem, maga miért nem volt lenn az udvaron, a férjem kivégzésénél?

                    - Honnan tudja?                  

                    - Mert én végignéztem a férjem halálát az egyik alakból. Maga viszont, akiről kinn, Németországban tudtuk, hogy az ostrom alatt lámpavasra aggatta elítéltjeit, ezt az ítéletet miért nem tisztelte meg jelenlétével?

                    - Azért, mert nem óhajtottam részt venni az utolsó percig tartó komédiázásában.

                    - Maga szerint a férjem komédiázott maguknak?

                   /Bárdossy közvetlenül a sortűz előtt azt kiáltotta:

                   Az Isten mentse meg Magyarországot ezektől!/

                    - Igen. Teleki politikájának folytatásával, négy év náci megszállás után, a győztesek oldalára kerültünk volna.

                    - De akkorra egyetlen nálunk élő zsidó vagy lengyel és francia menekült nem maradt volna életben. Nem szólva a magyar antifasisztákról. Ki hiszi ezt el az elmúlt évek tapasztalatai alapján? Hiába lettünk volna a német agresszió áldozatai, a kellő időben történt kiugrás ellenében Románia Erdélyt, Csehszlovákia pedig visszakapta volna a Felvidéket. A diplomáciában, amint a férjem mondta, nincsenek hosszú lejáratú ígéretek.

                    - Tehetek érdekében valamit?

                    - Igen. A minisztériumban megígérték, hogy kiadják férjem holttestét, és én eltemethetem.

                    - Megígérem.

                   A feleség Bárdossy László holttestét még aznap megkapta dr. Major Ákos népbíró közben járására. Szombathelyen temette el, aztán öngyilkos lett.

                                                                    

                                                                     Hírek a fogságról

 

                   Közvetlenül a háború után igen nagy hiány volt minden iparcikkben, de lisztben, cukorban és sóban is. A gyufa, vagy a cigaretták márkás árucikknek számítottak, de azért egy szatócsboltot, ha nem is teljes nyitva tartással, de érdemes volt működtetni. Nem is az anyagi haszonért, hanem az emberekért, akik oda betérték. A borbélyműhelyről mondták a régiek, hogy aki hírekhez akar jutni, menjen el a Perjési vagy a Kákonyi borbélyhoz, rövidesen megtud mindent.

                   A szatócsboltba, ahol anyám volt az elárusító, olyanok is betértek, aki ha éppen sót nem is kaptak, de kiönthették a lelküket. Anyám is éhes volt a hírekre, főleg azokra, amelyek a hadifoglyokkal voltak kapcsolatban. Hosszú időn keresztül, legalább egy éven át, nem volt híre a családnak sem Farkasfalvi József nagybátyámról, anyám testvéréről, sem apámról. De 1945 végén megérkezett az első hadifogolylevél Oroszországból, apámtól. Nem volt részletes, de azt ki lehetett belőle hámozni, hogy nincs irígylésre méltó helyzetben.

                  Még a címét is megadta, válaszolhattunk rá. Rögtön karon ragadott anyám, megmosdatott, még a borbélyhoz is elcipelt és elegánsan felöltöztetett. Legény voltam már ekkor, közel a negyedik évemhez. Mentünk a fényképészhez, hogy a levélhez mellékelve azt is megláthassa apám, hogy mi igen jó bőrben vagyunk.

                   Később kiderült, hogy igen jól tette anyám, nemhiába mindenre számító, vérbeli üzletasszony volt, hogy egy-egy képből több példányt is készíttetett.  Az első levél elkallódott, de benne voltunk a másodikban is. Igen nagy volt, a szűk családon belül, szerény személyem kultusza.

                                                                                  +

                   Anyámhoz 1946 elején betért vásárolni egy közeli utcában lakó fiatalasszony, és elújságolta, hogy orosz hadifogságból most érkezett haza a vőlegénye, de már össze is házasodtak. Eddig mondhatta, de anyám rögtön becsukta boltot, és vallatóra fogta az asszonykát. Kiderült, hogy nincsen vallatásra szükség, mindent elmondott ő magától. Csak úgy ömlött szájából a szó!

                   „A vőlegényem volt már a Pista, amikor éppen behívták. Jött a SAS-behívó. Másnap korán reggel indult is. Hogy elmesélte, túl voltak már a határon, a Kárpátokon, azokon a magas hegyeken. Szóval egyenest a frontra vitték még 1942-ben. Két hét múlva fogságba is esett. Vagonokba rakták a magyarokat, és amikor tele volt a szerelvény, azt mondták nekik, hogy viszik őket Szibériába. Legalább is nekik ezt mondták.

                   De csak az Uralig vitték őket, szerencsére. Mert útközben az oroszok a jó lábbelijeiket mind elszedték, és csavarhatták a lábfejüket mindenféle rongyba. Így is volt, akinek megfagyott a lába, mire a leszállás után begyalogoltak egy nagyvárosba. Ott egy bánya mellett volt a négyszáz magyarnak egy barakja. Az én Pistám odakerült. Levelet nem írhattak, nem is kaphattak.

                   A bányában nagyon olcsó volt az élet. Csalánlevest kaptak, benne néhány szem búza, ez volt az ebédjük. Ha nagyritkán kaptak két deka szalonnát, a hajcsárok a szemükre hányták:

                    - A jó kosztot megenni, de nem dolgozni? – ordítottak rájuk a bányában. Pedig igyekeztek volna ők, de nem bírták erővel. Többen is voltak falubeliek, akik minden veszélyre figyelmeztették egymást:

                   „Ne igyatok forralatlan vizet, mert megdöglötök! Elvisz benneteket a hasmenés!” Még rigmust is gyártottak, hogy mindenki megjegyezze:

                   Aki az orosz vizét issza, az már nem tér soha vissza!” Szomorú versike ez, igaz, Esztikém? De ha csak egyetlen embert észnél tartott a legnehezebb órában, már haszos volt.

                   Mert a gyengeség miatt naponta meghalt a barakkban valaki. Ha reggel munkára parancsolták őket, és aki nem állt föl az ágyról, arról tudták, hogy éjszaka meghalt, vagy éppen most haldoklik. Nyáron könnyen eltakarították a halottakat, de télen szörnyű volt még a halál is. A keményre fagyott földbe nem temethettek. Egy csukható, fából készült raktárban dobálták őket egymás tetejére. Teljesen meztelenül, mert a ruhájuk kellett a még élő embereknek.

                   Egy ilyen hodály tavaszra teljesen megtelt. Mivel ott a tél hosszú ideig tart, csak május elejére engedett föl annyira a föld, hogy sírt áshattak nekik. De nem ám, mint itthon a temetőben, mindenkinek külön-külön, hanem tömegsírt nagy markolókkal, ahová akár kétszáz embert is dózerrel borítottak be egyszerre. A rabok közül választották ki a hullaszállítókat. Egyszer a Pistám is köztük volt. Azt mondta nekem tegnap szégyenlősen, hogy azoknak a kővé fagyott férfiaknak még nemük sem volt.

                   Mert hát egy hete, hogy összeházasodtunk, ahogy a fogság előtt ígérte, Én meg etetem, hogy mindenre legyen ereje ennyi megpróbáltatás után. Máma is húsleves volt ebédre. Ha láttad volna, Esztikém! Nemcsak a szájával, de még a szemével is evett. Nem csócsálja ám a falatot, mint annak előtte, hanem az első néhány napban még a tányért is kinyalta. Annyira hozzá volt szokva, szegény uram!”

                   Közben anyám azon töprengett: Abból a táborból nem jött levél, tehát az uramé jobb hely. Halálesetekről nem tesz említést, de lehet, hogy csak a levelek ellenőrzése miatt. Bízzunk Istenben, hogy épségben hazahozza!

                                                                    

                                                      József nagybátyám exhumálása

 

                   Aztán az egyik tavaszi napon, úgy március vége táján, sírva jött a nagyanyám, hogy levelet kaptak a félegyházi városházról. Alighanem megkerült Józsi holtteste. Menjenek a kedves szülők azonosítani!

                    Azt hiszem azok a napok voltak életük legszörnyűbb napjai. El is utaztak, és műfogairól azonosították. Aztán megrendelték a hazaszállítását is, és most a háborús halottak közös nyughelyén fekszik, a hősök között.

                   Az ottani ügyintéző azt mesélte nekik, hogy már második éve szántott-vetett egy ottani parasztember a maradványai fölött, amikor a szomszédja, akivel közben összeveszett, föl nem jelentette. Talán soha senki meg nem lelik, és nyomtalanul elvész, mint olyan sokan a háborúban.

                   Valószínűleg az oroszok lőtték agyon, és valahol az illető tanyája közelében halt meg, vagy talán élt egy ideig, súlyos sebben. De az már embertelenség és aljasság volt, hogy nem vette a fáradságot, és jelentse a halálát. Szabályosan kifosztotta, mint egy hullarabló! A ruháját, gyűrűjét, egyéb értékeit elrabolta. Papírjait, köztük a felesége fényképét, elszedte és elégette. /Előkerültek a nagybátyám bizonyos ruhadarabjai, és a katonai azonosítója is./ Aztán a saját szántóföldjén, a szomszédja segítségével elkaparta, mint egy rühes kutyát. És már második éve, teljes lelki nyugalommal, igaz, ilyen fajta embernek lelke sincs, művelte a földjét, ami a nagybátyám testével volt áldott. Érdemes lett volna bíróság elé állítani, mert még az is kiderülhetett volna, hogy ez a gazember végzett vele!

                   Halálának előzményeihez az is hozzátartozik, hogy eltávozást kért az egységétől, amikor az oroszok már igen közel jártak, és az itthoniak, különösen a felesége, biztatták, hogy bújjon el.  Ezt a kis időt még egy kunyhóban, valahol a határban is, ki lehet húzni. De a nagyanyám, az édesanyja, két nappal korábban látta két katonaszökevény kivégzését a Walter téglagyáros kerítésénél, és az olyan szörnyű hatással volt rá, hogy visszaküldte. Nem akarta a saját fia kivégzését látni! Ő pedig, a mindig engedelmes jó fiú, az édesanyja szavának engedelmeskedett.

                   A felesége, aki kimondhatatlanul szerette, majdnem beleőrült. Egész hátra lévő életében mindig fekete ruhában járt. Nem ment többé férjhez, és én voltam a két család között a kapocs, mert húsvét hétfőnként mindig meglátogattam és meglocsoltam. Ilyenkor úgy szeretgetett, mintha a fia lettem volna, pedig csak távoli és egyre távolabbi rokonává váltam magam is.

 

                                                   Akik lemaradtak a szibériai expresszről

 

                   Egyetlen esetről tudok, hogy kecelieknek a „szibériai expresszről” sikerült megszöknie. Most még azt is megtudjuk, Barátom, hogy a magyarok csillagát hol kell keresni az égen.

                   Pannonhalma mellett, Jánosházán, egy aprócska településen, gyűjtötték össze a magyar foglyokat. Szerencséje volt két kecelinek, mert egyiküket kijelölték vízhordónak. Neki szabad volt a szamaras kocsival meg rajta hordóval ki-be járkálni.

                   A csacsifogatot mindig egy davajjal engedték útjára az orosz őrök. Az egész környék csupasz volt. Erdő, bokor, magányos fa szinte sehol. Messziről fölmagaslott, és fehéren világított a pannonhalmi apátság várszerű épülete. A kis közeli falucska közepén volt egy jó vizű ártézi kút. Ide kellett naponta, kétszer-háromszor kihajtani.

                   A lakosokkal bátran lehetett beszélgetni, mert egyszerre többen is ácsorogtak a kútnál.  Kérdezték, hogy mennyi fogoly van a táborban? Hová valósiak? Akkor esett le a tantusz Varga Laci bácsinál, hogy az itt lakó barátságos emberekkel haza is lehetne üzenni. Kétszer sem kellett meggondolni. Szólt az egyik ácsorgó legénykének, aki nem lehetett több tizennégy évesnél:

                    - Figyelj rám, barátom! Akarsz pénzt keresni vagy egy nagydarab szalonnát kapni? Fogd a tarisznyádat, és menj el Kecelre, a Vargáékhoz, az Öregszőlő utcába! Üzenjük, hogy ebben a táborban a víz igen jó, a koszt ellenben pocsék. Nemsokára leesik rólunk a nadrág.

                   A kislegény beleegyezett. Könnyen rá lehetett venni szegényt, mert a falujukban először a németek szálltak meg, majd az oroszok. Egy sovány egér sem maradt életben. Ha nem éheznek, a világ minden kincséért sem vágott volna neki az útnak. Pedig akkor már az egész országban véget értek a harcok. Egy fiatal gyereknek nem kellett az orosz katonáktól félni.

                   A Duna két partját már pontonhíd kötötte össze. Még vonat is átmerészkedett rajta. És Kecelen megjelent az a kopott, sovány legény, és leadta a postát:

                    - Varga Laci bácsiról meg Lukács Pali bácsiról, ha nem sietnek, leesik a nadrág!

                  Ezért a szónoklatért egy kilo szalonnát vihetett haza meg egy csokor puszit egy kislánytól. A jó hírért szalonna, öröm, egy bőséges ebéd és egy tarisznya útravaló.

                   A puskapor szagát még érezni lehetett az egész országban, de a két feleség elhatározta, hogy nekivág a hosszú útnak. A sonkát, kolbászt, szalonnát a ruhák közé rejtették, és két átlagos batyuval elindultak. Vargáéknál egy fiú meg egy kislány maradt otthon, akik mindenkinél jobban féltették az anyjukat. Mi lesz, ha nem jön meg soha? Teljesen árvák maradnak. Az apjukat már két éve nem látták, és úgy érezték, hogy már félig árvák. A lányka már tizenkét éves volt, ő tartotta a lelket az öccsében:

                    - Úgy ismered te anyánkat, hogy neki valami nem sikerül, ha egyszer a fejébe veszi?

                    - Ha ne jön meg egyikük sem, mi lesz velünk?”

                    - Ne fesd az ördögöt a falra, mert mindjárt megjelenik!” – mondta most már parancsolóan a lány.

                   - Inkább imádkozz értük!”

                   Szükségük is volt rá, mert éppen a vonaton ültek, amelyik úgy imbolygott azon az ideiglenes hídon, mintha vízen járna, és nem a víz fölött. De átértek a túlsó partra. A kocsik tele voltak orosz katonákkal, de őket ez nem zavarta. Békésen folytatták az útjukat Pannonhalma felé. Mindenkitől csak azt tudakolták.

                    - Merre kell menni Pannonhalma felé?

                   Dunántúlon azt már mindenki tudta. Két nap múlva oda is értek.A vízhordó Varga Laci bácsinak ledták a régen várt ölelést és a csomagot. Pista bá’ egy nagy darab sonkával megkente az orosz őrt, és bátran kijöhettek asszonyaikkal beszélgetni.

                   Vargáné megtudta, hogy a táborban nyugodt, de sovány élet folyik. Az ura a harmonikáját kicserélte citerára. Arról, hogy mikor mehetnek haza, még nem esett szó. Az asszonyok végül is elégedetten vághattak neki az ismerős útnak. Sokkal kevesebb kalauzra volt szükségük.

                   Azért azt is észrevették, hogy arrafelé kemény csaták folyhattak. Az utakat bombatölcsérek szaggatták. Szétlőtt teherautók, kiégett harckocsik, földre bukó csövekkel meg lezuhant repülőgépek roncsai – végig az út mentén.

                    - Talán éppen a csalai repülőtérről indulhatott el a pilóta vagy pilótanő, aki ezt vezette? – fontolgatták útközben.

                   Mert az oroszok még a múlt télen kiparancsolták a kecelieket a csornai röptérre havat lapátolni, a kifutópályát tisztítani. Akkor láttak a pilóták között még nőket is. Láttak holtan földet érő pilótát. Erről sok szó esett a faluban:

 - Hogyan volt ez lehetséges?

                    Pedig vagy húszan is tanúsították, hogy így történt.

                   Az asszonyok egy nap múlva és üres batyukkal hazaértek. Megnyugodva pihenték ki magukat.

                   Pedig ha tudták volna, hogy mi történt a férfiakkal a búcsúzást követő napon? Gyalogmenet a legközelebbi állomásra! Mindent leadni a felszálláskor! Még a szájharmonikát és a citerát is!

                   És elindult velük a vonat. A barátságos, megkent őrt kemény katonák váltották fel. Rájuk zárták a marhavagon ajtaját, és elindult velük a szerelvény kelet felé.

                   Nagyon elkeseredtek, amikor megtudták, hogy Oroszországba viszik őket. Miért lövöldöznek annyit az őrök, ha nem azért, hogy megfélemlítsék őket? Nehogy megpróbáljatok szökni, mert akkor, jaj nektek!

                   Volt közöttük egy szabadkai fiatalember. Mielőtt a közös vagonba fölszállt volna a keceliekkel, azzal vigasztalta őket:

                   „Ne féljenek, csak gyufát és drótot csempésszenek a vagonba! Én Kovács Péter létemre, lakatos vagyok. Majd megpróbálom útközben kinyitni a zárat!”

                   Gyufa is, drót is akadt. A keceliek meg a szabadkai szövetkeztek. Hogyha alkalom adódik a szökésre, hárman nekivágnak. Fényes nappal mindig ment a vonat, de elég lassan. Sok helyen rongált, bombázott volt a pálya. Éjszaka álltak, és akkor vették föl a vizet a mozdonyba és a vagonok népének. Ilyenkor figyelte meg Kovács Pali bácsi a zár nyitját., és hajlította passzentosra a drótot. De amilyen mohó a nép, mindenki rögtön ugrani akart, ahogy a zár kinyílt, és a vonat nekilódult. Lakatos Kovács Pál lecsillapította a népet:

                    - Először próbát kell tenni! Én még legény vagyok. Nem hagyok hátra árvákat, ha lelőnek. Én indulok elsőnek, de úgy ugrok, hogy megfelezem az oszlopközt. Ha tízig tart egy oszlopköz hossza, ötnél ugrok. Megértették? 

                   Csak bólogattak, mint jó diák az órán.

                    - Aztán, ha szerencsésen földet értek, és mozdulatlanul megvárták, míg a vonat elmegy, legyen egy közös jelünk, amivel a sötétben egymásra találunk. Mi legyen az?

                    - Füttyszó!

                    - Jó, de valami magyar nótát! – hagyta jóvá a vezér. – És most figyeljék a mozgásom! Oszlop! Egy, kettő, három, négy, öt! Most!

                    Földet ért és nem lőttek. Varga Laci bácsi következett. Ő is földet ért. Nem lőttek. Lukács Pali bácsi volt a legidősebb, de ő sem vallott szégyent.

                   Azután bizonyosan folytatódott a sor, és lehet, hogy az a vagon teljesen kiürült. Ezt nem tudjuk bizonyosan.

                   De a három szövetséges egymásra talált. Azon tanakodtak, hogy merre induljanak.  Abban rögtön megállapodtak, hogy országútra sehol sem teszik a lábukat. Nem akarnak magyar egyenruhában oroszokkal találkozni. Mert az utakon akkor még csak az ő autóik furikáztak.

                   Juhász Pali bácsi higgadt ember volt, és egy évtizedig juhász a bugaci pusztán. Nézte a csillagos eget figyelmesen.

                    - Mit nézel, testvér? – faggatta Varga Laci bácsi.

                    - Keresem a magyarok csillagát, a Jupitert. Mert sík az egész vidék, tehát a Duna és a Tisza között vagyunk. Kecskeméten állhattunk meg vizet vételezni. Az égbolt, szerencsénkre, mint a tükör, olyan tiszta, ott jobbra a magyarok csillaga. Arra menjünk, mindig a csillag irányában, mint a három királyok!

                   És mentek egész maradék éjszaka a csillag irányán. Hajnalodáskor bebújtak egy kukoricásba, és aludtak. Enni csak azt ettek, amit a földeken találtak. Néhol paradicsomot, diót, a krumplit kiásták a kezükkel, és nyersen ették. De két nap után úgy legyengültek, hogy napraforgószárba kapaszkodtak, és ilyen bottal lépkedtek tovább.

                    - Vitamin az van doszta, csak egy kis energia kéne! – humorizált lakatos Kovács Pál.

                    - A delet még végigalusszuk, és ígérem, hogy holnap reggel otthon leszünk. Közel vagyunk már Kiskőröshöz.

                   Három mocskos, mert mosdatlan férfi, botra támaszkodva, bekopogott a Kukucskáék ablakán. Még koromsötét volt, mert beborult az ég. Nagy nehezen világot gyújtottak ott benn. Aztán kiszóltak egy kis szellőző ablakon:

                    - Kik maguk?

                    - Gondolhatod, Kukucska János, jó cimborám, hogy nem oroszok!

                    - Te vagy az, Varga Laci? Mért beszélsz olyan halkan?

                    - Kifogyott belőlem a szusz, már jártányi erőnk sincs.

                    - Kerüljetek az ajtó felé!

                   És kerültek. És előre megköszönték, hogy megmoshatták a kezüket, arcukat. A reggelit, amivel nem akarták halálba enni magukat, ha már szerencsésen kicsúsztak a halál markából. Csak tejet ittak búzakenyérrel.

                   Meséltek, pihentek. Megtudták, amit oroszjárás után érdemes volt tudni. Szomorúak voltak és vidámak egyszerre, mint a csillagot vesztett három királyok.

 

                                                                      Marschall-terv

 

                   1947. június 5-én Marshall, amerikai külügyminiszter javaslatot tett az európai államok megsegítésére. A konferenciára minden európai államnak megküldték a meghívót. Bár előre lehetett tudni, hogy a leginkább rászoruló Szovjetunió, ideológiai okokra hivatkozva, nem lesz jelen, és megtiltja a részvételt az általa meghódított államoknak is.

                   1947 júliusában világosan látszott, hogy Európa két részre szakadt. Megszületett a nyugati és a keleti tömb.

                   A keleti tömb és a nyugat-európai államok kommunista pártjainak fórumát Tájékoztató Iroda, Kominform néven kovácsolta össze Moszkva. Ennek első ülésén, 1947-ben, Zsdanov, a szovjet küldöttség vezetője két részre osztotta a világot: imperialista és kommunista részre. A két tábor kibékíthetetlen ellentétban áll egymással, és nem zárható ki a katonai konfliktus, sőt a háború sem.

                   Az természetes, hogy ebben a világméretű küzdelemben a Szovjetunióé a vezető szerep. A belső viták lezárása, az egyedül helyes út kijelölése a szovjet - amerikai ellentét kiéleződése adott lehetőséget. Ennek előzménye, hogy Tito megszegte az eredeti „menetrend”, azaz a forgatókönyv előírásait, és már 1945-ben kinyilvánította a proletárdiktatúrát. Nem játszották végig azt a tragikus szélhámosságot, amelyet például Magyarországon a kommunisták végrehajtottak.

                   Sőt, Tito a Balkán-föderáció tervét is fölvetette, amellyel szétszakította volna a szocialista tábort, és gyengítette volna a Szovjetunió befolyását.

                   Sztálin legfeljebb kettős koalíciókat tudott volna elképzelni: például lengyel-csehszlovák, magyar-román, amelyekről a gyakorlatban szó sem lehetett. A Tájékoztató Iroda 1948. június 28-i ülésén a jugoszlávok már nem is vettek részt. A Kominform ekkor felszólította a jugoszláv kommunistákat a vezetés megdöntésére, Tito eltávolítására. Ezzel Jugoszláviát kiközösítették a kommunista táborból, és megkezdődött a „láncos kutyázás”.

                                       

                 NB: Tito Jugoszláviája kivált, de a bölcs csehek, a bölcs Svejk topis népe, demokratikusan „beválasztottak” maguknak. A kommunisták megkapták a többséget, és menetrend ide, menetrend oda, a moszkvai elvtársak segítségével, egy év alatt maguk alá gyűrték politikai ellenfeleiket.  Számos embert letartóztattak.

                   Ennek hatására Eduard Benes köztársasági elnök urat, azt a magyarfaló gazembert, megütötte a guta. Hogy fokozzák a családi örömöt, Benes vejét, a külügyminiszter Jan Masarykot, a cseh hagyományokat követve a sztálinista cseszkók, defenesztrációval kinyírták. A tárgyilagos történészek csak azt állítják, hogy a Czernin-palota udvarán feküdt elterülve, mint egy eltaposott béka. A bűntető Isten malmai gyorsan és biztosan őröltek!

                                                                    

                                                        Nagy Ferenc miniszterelnök

 

                   Az 1945-ös még demokratikus választáson abszolút győztes Kisgazdapárt adta a miniszterelnököt, Nagy Ferencet. 1946. február 7-ei parlamenti bemutatkozó beszédében a demokratikus koalíciós politika folytatását, a pártharcok mérséklését, a pártok együttműködésének támogatását ígérte.  Tudatta, hogy hazánknak, mint vesztes országnak, csak mérsékelt kérései lehetnek a párizsi békekonferencián.

                   Igyekezett kapcsolatot teremteni a nagyhatalmakkal. Először, természetesen, a Szovjetunióba látogatott, ahol szívélyesen fogadták. 15 millió dollár államadósság eltörlését sikerült elérnie. Területi kérdésekben, a külügyminiszterek értekezletén, azonban nem kaptuk meg a miniszterelnök által remélt szovjet támogatást. Moszkva ekkor már a cseheket édesgette magához.

                   Amerikai útja során Truman elnök hajlandó volt a Magyar Nemzeti Bank, nyugatra menekített, aranyát visszajuttatni. Az angol miniszterelnöktől csak az angol kézre került állami vagyon visszaszolgáltatására kapott ígéretet.

                   1947. február 10-én Párizsban aláírt békeszerződés lényegében a trianoni határokat véglegesítette.  Nem fogadták el a Kisebbségi Kódexet sem, amely garantálta volna a határon túli magyarok kisebbség jogait. Amikor onnan hazatért, keserűen állapította meg.

                   „Magyarországot a békekonferencián mindenki cserbenhagyta.”

                                                                    

                                                                    Politikai terror

                

                 1946-ban a kommunista elhárítás a nyomára bukkant az 1930-as évek óta működő Magyar Testvéri Közösségnek, amely felújította ugyan működését, de semmiféle összeesküvést nem szőtt.

               NB: Már a neve előlegezte a súlyos ítéleteket, amelyek meg is születtek a különböző koncepciós perekben. Magyar és testvér? Hová gondol ez a „fasiszta banda”?

               A titkosság azonban elég ürügy volt arra, hogy a Kisgazdapártra csapást mérjenek. Mivel a parlament nem adta ki, a Magyar Kommunista Párt/ Rákosi és Rajk / felkérte a szovjet hatóságokat a probléma megoldására. Azok a fedhetetlen Kovács Bélát, a Kisgazdapárt főtitkárát, 1947. február 25-én elrabolták, és a Szovjetunióba hurcolták. Majd koholt vádak alapján nyolc évre ítélték, és csak 1956 - ban térhetett haza, súlyos betegen.

                    Nagy Ferenc miniszterelnök, aki különböző forrásokból megtudta, hogy ő a következő kiszemelt áldozat, ezért feleségével Svájcba utazott szabadságra. Ekkor a belügyi szervek a miniszterelnököt is terhelő, hamis adatokat hoztak nyilvánosságra.

                    Rákosi, a helyettese, pedig bejelentette Nagy Ferenc lemondását, aki a „lemondásáról” a következőket mondta:

                   „Nyilvánvaló, hogy engem is letartóztattak volna, vagy menekülnöm kell, mint ahogy azt Varga Béla tette. A szovjetek célja az volt, hogy szétzúzzák a polgári demokráciát, és Magyarországot teljesen a kommunista járomba fogják. Ha a magyar társadalom polgári irányzatait teljesen demoralizálják, akkor a választásokat a kommunista belügyminiszter, Rajk /Reicher/ László irányításával tartják meg.”

                   Nagy Ferenc legnagyobb érdeme az infláció felszámolása és az értékálló forint megteremtése. Volt egy jóslata, amely kilenc év múlva beteljesült:

                   „Tudom, hogy van egy határ, amelyen túl a magyar nép nem megy balra, ha agyonverik is.”

                   Svájcban írta alá a lemondó nyilatkozatot, és ennek fejében megkapta a fiát. Természetesen ezzel emigrációba kényszerült! Magyarországon a diktatúra teljessé vált. Minden további választás csak kutyakomédia volt, semmi más!

                                                                  

                                                             Faludy György, a robbantó

 

                   1947 áprilisában ismeretlen tettesek ledöntötték Prohászka Ottokár emlékművét. A magyar katolikusok, érzelmeik durva megsértésére, példamutató fegyelmezettséggel reagáltak. Napról napra friss virágcsokrok feküdtek a földön a nagy reformegyéniség bronzszobra körül. Nem volt olyan társadalmi réteg, amely a tiszteletadástól távol maradt volna.

                   Minden párt elítélte a vandalizmust, csak Szociáldemokrata Párt sajtója volt a kivétel. A párt újságírói már valószínűleg tudták, hogy ki a tettes, illetve ki volt a tettesek irányítója. A rendőrség ugyancsak nyomozást indított, azonban a nyomozás kimeneteléről semmi sem szivárgott ki. Rajk László belügyminiszter a parlament előtt nem volt hajlandó a tetteseket megnevezni, de megnevezték a képviselők.

                    Kiderült, hogy a társadalom kedélyét felborzoló cselekedet irányítója, a „hőstett” megszervezője, a Szocialista Párt ifjúsági szervezetének üdvöskéje, az Amerikából hazatért Faludy György volt./ A nagy Villon kicsi magyar fordítója./ Hát ezért favorizálták olyan cudarul azt az ereszhajú vén krampuszt egészen a halála órájáig, és még azon is túl egy nappal!

                   De Isten nem ver bottal, hanem recski lágerrobottal!                                                                    

                  „Néhány nappal később, 1948. október 23-án cikket írtam a vesztfáliai béke 300. évfordulójáról. Néhány perccel előbb értesültem, hogy öreg barátom, Vámbéry Rusztem szívszélhűdés következtében meghalt a New York–i földalattiban. Vámbéry lemondott washingtoni követi tisztségéről, amikor a szociáldemokrata pártot feloszlatták. Rákosi, mint értesültem, még külön dühöngött, hogy éppen Vármbéry tette lóvá, aki annak idején, amikor a Horhy-korszakban bíróság elé állították, védője volt, és az angol munkásság közbenjárásával megmentette a haláltól. Kár volt a fáradságért – gondoltam keserűen.

                   Ő volt az egyetlen barátom, aki, ha itt bajba kerülnék, összeköttetései segítségével meg tudja mozgatni a külföldet. Nélküle senki sem fog semmit tenni; magamra maradtam.”

              NB: Dehogyis nem! Élt még Einstein és Thomas Mann, akik egykor Vámbéry Rusztem ügyvédkedése mellett, a véres kezű Rákosi nyakát kihúzatták - „nemzetközi” tiltakozásukkal - a jól megszolgált hurokból.

                                                                     

                                                           A magyar anyák fohásza

                     

                   A kikényszerített és előrehozott választások előtt a Magyar Kommunista Párt a hadifoglyaink hazahozatalának reményével kampányolt.

                   Ilyen alázatosan gyalázatos levelet tettek közzé a remények felkeltésére.

                   A magyar anyák „fohásza” Sztálinhoz

                   „Mi, a Szovjetunióban lévő magyar hadifoglyok anyái, feleségei, gyermkei és valamennyi hozzátartozója, bizalommal és szeretettel fordulunk a Szovjetunió Nagy Vezéréhez.

                   A Szovjetunió és Vezére többször is nagylelkűséget és jóindulatot tanúsított, segítséget nyújtott Magyarországnak nehéz napjaiban. Ez ad nekünk reményt arra, hogy kiáltásunkat meghallják, és fogságban lévő szeretteinket a közeljövőben hazaengedik otthonaikba, és ezzel megszűnik a mi szenvedésünk.

                   Hisszük és reméljük, hogy kérésünket teljesítik. Édesanyjukhoz visszatérhetnek a fiaik, asszonyukhoz visszatér a férje, gyermekeikhez - édesapjuk a legközelebbi jövőben.

                   Kérésünk kedvező elbírálását várva köszöntjük Sztálint, a Szovjetunió Nagy Vezérét és a budapesti Szovjet Katonai Parancsnokságot.”

                                                                              Budapest, 1947. május 6.

                                                                    

                                                                     Apám megérkezik

 

                   1947 októberének elején, egyik este, bekopogtattak alacsonyka ablakunkon. Borbényi

 János kerékpárral, mindenki mást megelőzve, hozta hírül, hogy apám már az állomásról tart hazafelé. Mégpedig a keceli konflisok egyikén.

                   Ma is emlékszem anyám szoknyájának suhogására, és a szédítő tempóra, amikor apám elé szaladtunk, hogy legalább a Pénzes hídjánál találkozhassunk vele. Arra emlékszem, hogy este volt ugyan, de mégis fényben találkoztunk vele először, mert a konflis első lámpája az arcunkba világított.  A hintó megállt, és leszállt egy számomra teljesen ismeretlen férfi, aki meg merte csókolni anyámat, engem meg fölkapott, és borostás állával csiklandozva meg is csókolt. De én már akkor sem voltam híve a közönség előtti érzelemnyilvánításnak, ezért egy kissé zokon is vettem.

                   Aztán hármasban elindultunk hazafelé. Otthon már várt bennünket a fél utca: Tóth Lajos bácsiék, Berta Feri bácsiék, Somogyi Matyi bácsi, és ki tudná őket mind előszámlálni. Nagy volt a közös öröm, no!

                   Én csak ültem a sarokban a kedvenc sámlimon, amelyiken három éve még az orosz kozák harmonikázott. Néztem a tömeges szeretet-megnyilvánulást, és igen magányosnak éreztem magam. Néztem a borostás, sovány embert, és gondoltam, majd csak lesz arra idő, hogy kölcsönösen bemutatkozzunk egymásnak. Majd csak eszébe jutok én is valakinek! De azon az estén már csak két szúrós puszit kaptam tőle mindössze.

                   Azt azért hallottam, hogy apámat kérdezgetik Oroszországról, de igen szűkszavúan csak egy „nagy börtönnek” nevezte.  Az oroszok is olyan rabok benne, mint ők voltak: szerencsétlen, odahurcolt magyarok. Egyszóval: apám elkezdte a szovjetellenes uszítást.

                   Politikailag még nem voltam fölvértezve arra, hogy a Nagy Vezér földjét megvédhessem az igaz vádaktól. De az izgatás következményeire már annál élesebben emlékszem.

                   Másnap kiderült, hogy még csak illegálisan tért haza, mert csak decemberben kapja majd meg a szabaduló levelét, és négy kemény forintot, háromévi munka jutalmát. Pedig mi mindent akart nekünk venni a fizetésből, Uramisten!

                   Apám tehát végre hazatért, és egy gonddal kevesebb felhőzte a család egét.  A nagyapámék másnapi látogatásakor újból és közösen elsirattuk a Józsi nagybátyámat, akinek tragikus sorsát most ismerte meg édesapám is.

                   Apámból csak úgy áradt a panasz és a keserűség, pedig ő legalább megmaradt. Olyan volt akkor a háborúból és hadfogságból megmenekült élet, mint egy főnyeremény. De ő pesszimista volt, és nemigen nézegette az érem másik oldalát. Nem volt érzéke a relativitás- elmélethez, pedig emiatt került egy év múlva bajba.

                    NB: Nem örült a Pokolból való szabadulásnak, hanem mindig a Sátánt átkozta, pedig maga is jól látta, hogy még mennyien maradtak a fogságában. Az orosz nép egésze, és a magyar nép is rövidesen, legalább ötven évre. Ujjat húzni a Sátánnal pedig nem szabad, főleg ha annak a talpnyalói uralják ezt a szegény országot is.

 

                                                                       Béke és barátság

 

                   Eljött az idegeket nyugtató téli idő. Minden este tele volt a konyha szomszédokkal, és kártyáztak, beszélgettek. Tíz, húsz filléresek csúszkáltak az asztalon a férfiak füstöltek, mint a gyárkémény. Juhász Miska bácsi, aki fölcsapott rendőrnek, és apám másodunokatestvére volt, habzsolta leginkább a nikotint.  „Osszamár! Hamarhamondja!” Sokszor ki kellett nyitni az udvarra néző ablakot, hogy a karácsony tájékán járőröző angyalok nagyokat tüsszentsenek tőle.

                   Nem volt akkor még sem tévénk, sem rádiónk, de még villanyunk sem. Arany-kor! Békés, baráti körben.

 

                                                                    Kékcédulás választások           

                                                                    

                  Ezek nem tévesztendők össze a prostituált nők bárcáival, de jellemző, hogy a magyar politikában is megjelent.                 

                   Közben lejátszódott a kékcédulás választások komédiája, aminek következtében az MKP megnyerte a választásokat, és tovább nyomult a totális diktatúra felé. Az új összetételű parlamentben már nem volt szava sem a tisztességnek, sem az igazságnak. Ha néha szóhoz is jutott, a Marosánok lehurrogták.

                   A Gellért-hegy tetején pedig fölmagasodott a Szabadság-szobor nőalakja a diadalívként feszülő pálmaággal. Ezt kezdetben ifjú Horthy Miklós síremlékének tervezte Kisfaludy-Stróbl Zsigmond, de aztán egy „davajgitáros” szovjet katonát is szobrintott eléje, és kész volt a magyar szabadság szobra. Olyan is lett a magyar szabadság!

                  

                                                                        Lux szállóban

 

                   Közben a moszkvai Lux-szállóban, amely a moszkvai emigránsok és vezető Komintern-hivatalnokok szálláshelye volt, a párthierarchia élén állók világában zajlott az „élet”. Az emigrációból hazatért emigráns-feleségek döbbenetes képet festettek róla. Halálos végű intrikák, hatalmi és szerelmi vetélkedések.

                    - Ulbrich, hát az is valaki? – jegyezték meg a keletnémet kommunisták fejéről – Hiszen a Luxban csak az ötödik emeleten lakott.

                   A szállodában arról lehetett megtudni, ki hol áll a párt ranglétráján, hogy melyik emeleten volt a szobája.  S a folyosókon úgy figyelték meg, nem bukott-e ki valaki a szovjet elvtársak kegyeiből, hogy azt lesték, sonkát vagy tojást, vagy csak vajat kapott-e a reggelijéhez?

                   Ezek a pitiáner intrikusok lettek a bábállamok irányítói.

 

                                                                     Truman doktrina

                 

                   A Földközi-tenger keleti medencéjében kellett először a Nyugatnak közösen fellépnie. Az angolok egyedül nem tudták megfékezni a görög kommunista partizánmozgalmat. Már 1947-ben jelezték az USA-nak, hogy nem bírják megtartani a térséget.

                    A Truman-doktrina értelmében, amely azt tartalmazza, hogy a világ bármely táján kész támogatni „a szabad népeket, amelyek ellenállást tanúsítanak a leigázásukat célzó, akár fegyveres kisebbség, akár külső nyomás útján megnyilvánuló kísérletekkel szemben.”

                   NB: Uccu neki, vesd el magad! Magyarországon mindkettő fenyegetett egyszerre! Miért nem jöttek ide is? Úgy látszik, voltak arra érdemesebb népek. Ilyen volt a görög, de mi, a „fasiszták”, az érdemtelenek közé tartoztunk. Churchill egyébként is a Szovjetuniónak ajándékozott bennünket a moszkvai zsibvásáron, amikor végérvényesen eldőlt, hogy nem lesz balkáni front. Pedig milyen csábító szirénhangokkal kábította a magyarságot, a háborút megelőzően, az a hétpróbás gazember! És ne feledjük, hogy egy jelképes, üres széket ígért Teleki Pál emlékére a győztesek asztalánál. Mi lett mindebből? A jellemes miniszterünk székét Benesnek ajánlották fel.

 

                                                                      Szabad és rab népek

 

                   A „szabad népek” fogalmát hol szűken, hol igen tágan értelmezték az amerikaiak. Az 1956-os forradalom esetében igen szűkecskén, de chilei junta támogatása ürügyen meglehetősen tágan. Ahogy az érdekük és a szimpátiájuk diktálta.

                   Görögország esetében a Szovjetunió Földközi - tengerre történő kijutását kellett megakadályozni. Rövidesen megjelentek az USA anyahajói és a pénze. A görögországi partizánok szétszóródtak szerte Európában. Magyarországra is jutott belőlük egy falura való, akik családostól jöttek, és az ÁVH-t erősítették. Beloiannis egykori lakói Budapest közelében kaptak lakhelyet.

                   Adenauer 1948-ban kihirdette a Parlamenti Tanács összehívását, és ezzel megszületett Nyugat – Németország, és az új állam pénzét bevezették Nyugat-Berlinben is. A Szovjetunió blokád alá helyezte a várost. Válaszul, légi hídon, egy éven keresztül, naponta, több száz amerikai és angol szállítógép fuvarozta Berlin nyugati szektorában élőknek a megélhetéshez szükséges forrásokat: élelmet, tüzelőt, orvosi eszközöket, és így tovább. Ez az USA-nak nagy politikai sikert hozott, mert a Szovjetunió meghátrált.

                    Ki gondolt komoly ellenállásra?

                    NB: Igen természetes volt, hogy meghátrált, hiszen gyenge volt, mint a nádszál. Nem is volt ez olyan hatalmas fegyvertény. Inkább újabb bizonyíték amellett, hogy a Szovjetuniót érdekükben állt életben tartani.

                                                                    

                                                                   Az orosz kultúra

                 

                    Petőfink forradalmának századik évfordulója: 1948. De orosz csizmák taposták földbe a szabadságunkat közel száz éve, 1849-ben. Most pedig szovjet politikai akarat fosztott meg bennünket a demokráciának még a látszatától is.

                   Az orosz néppel szemben soha semmiféle haragot nem éreztem, de nagyon sajnáltam őket, hogy olyan kiszolgáltatottak. A cárizmus idején is, a sztálinizmusban pedig különösen. Övéké a legnagyobb irodalom, a legnagyobb regényeket ők írták: Dosztojevszkij és Tolsztoj. Költészetük is óriási: Puskin, Lermontov, Jeszenyin, Nyekraszov, Tyutcsev.

              A világirodalom legnagyobb drámáját Gorkij írta: Éjjeli menedékhely. A benne rejlő bölcsesség és emberség a világirodalomban páratlanná teszi. A Színész két versszaka zseniális:

 

                                                Urak! Ha e kerge földgolyóbis

                                                A boldogságot sehogy sem leli,

                                                S ha akad egy fickó, még ha sültbolond is,

                                                Ki ráhibázik, dicsőség neki!

 

                                                S ha egyszer csak kialszik a nap ott fenn,

                                                És ránk borul az örök éj sötétje,

                                                Sebaj, kerül majd egy bolond a Földön,

                                                Ki fáklyát tart e vak világ fölébe.

 

                    NB: Bizony vak is, süket is volt ez a mi Világunk.

                                                                     

                                                                    A bolt költözik

                 

                   Eljött a tavasz, és ekkor lebontották a régi istállót, de egy fészert azért meghagytak belőle. Az utca frontján, talán két-három méterre a kovácsműhelytől fölépítették a véglegesnek szánt üzletünket. Az utcára nyíló új boltot, tele polcokkal és titkos fiókok százaival. Legalábbis nekem úgy tűnt.

                    Akkoriban még az újfalusi óvodában jelentem meg néha, és ittuk a háborús amerikai porból készült furcsa ízű folyadékot, ami igyekezett tej lenni, de az íze nemigen hasonlított hozzá. A déli pihenő alatt, és ezért lógtam én el legtöbbször, a padok alatt kellett pokrócdarabokra feküdni, és parancsszóra aludni. Mindig csodálkoztam azokon, akik, ha letették a fejüket, már szundítottak is.

                    Pedig a padló büdös olajjal volt átitatva, és elviselhetetlen bűzt árasztott. Én meg nyitott szemmel, mint egy fogoly, vártam a szabadulás pillanatát.

                   És akkor ért életem talán legmélyebb fájdalma. A régi üzlet tetejét a Bertáék már bontatták, amikor benn az édesanyám még csomagolgatta az árukat. De fölötte már nem volt tető, csupán a mennyezet. És én úgy, de úgy féltettem, hogy majdnem megszakadt a szívem. Valami kimondhatatlan, hatalmas fájdalom csaknem szétrobbantotta a lelkem.

                    Őrjöngve követeltem, hogy jöjjön ki! De ő csak rakosgatta azt a semmi holmit. Bentről láthatta és hallhatta is a hangom, de a szíve kemény volt, mint a kő, és nem jött ki egy pillanatra sem. Mások körülálltak, és nyugtatgattak, és ő legföljebb csak felém mosolygott néha. Álltam az utcasarkon és néztem, és ordítottam, de olyan mély fájdalommal, hogy nem lehet megvigasztalni talán életem végéig sem.

                                                                 Éjjeli menedékhely

                 

                    Engedjétek meg, hogy fölidézzem Szatyin monológját, aki Luka, a vándor és a saját gondolatait is elmondja!

                   - A hazugság a rabok és az urak vallása. Az igazság a szabad ember Istene! Az öreg önmagából élt. Mindent a maga szemével nézett. Egyszer azt kérdeztem tőle:

- Apó, miért élnek az emberek?

                   - Hát a jobbért élnek az emberek, kedves fiam! Mondjuk, itt vannak az asztalosok, mind szemét népség. És egyszerre születik közöttük egy asztalos, akihez hasonlót még nem látott a világ Az asztalosok mestersége egyszerre húsz esztendőt halad előre. Így a többiek is, még az urak is a jobbért élnek! Mindegyik azt hiszi, hogy magának él, és kiderül, hogy a jobb emberért élnek! Mind úgy vannak, édes fiam, a jobbért élnek! Ezért minden embert tisztelni kell! Mert hiszen nem tudjuk, hogy milyen, hogy miért született, hogy mi telik ki tőle. Lehet, hogy a boldogságunkra született. A mi nagy hasznunkra.

                   Ezért különösen a gyerekeket kell tisztelni, a kisgyerekeket! A gyermekeknek tér kell! A gyermekek életét ne zavarjátok! A gyerekeket tiszteljétek!

                   - Mindig lenéztem az olyan embereket, akik túl sokat gondolnak arra, hogy jóllakjanak. Nem ez a fontos! Az ember több annál, sokkal több annál, hogy csak jóllakjék!”

                                                                                      

                                                                          MDP

 

                   1948-ban a két munkáspárt létrehozta a Magyar Dolgozók Pártját. Ezzel hivatalosan is létrejött a diktatórikus egypártrendszer, és már csak egyetlen politikai ellenfelük volt: Mindszenty József.

                                                                    

                                                                       Pócspetri

 

                   A teljes hatalom birtokában, úgy gondolták, hogy az iskolák államosítását is végrehajthatják.

                   1948. május 10-én Mindszenty hercegprímás a katolikus pedagógusokhoz intézett körlevélben tiltakozott az egyházi iskolák államosítása ellen. Közben még tartott a Mária év, és hatalmas tömegek zarándokoltak a kegyhelyekre. Mindszenty pedig, mint egy megszállott, járta az országot, és tartotta népében a lelket.

                   „A nevelés és az iskolázás kérdésében nem lehet más választás, mint Krisztus mellett vagy Krisztus ellen! Mindazok, akik a katolikus egyház bármely fokú iskoláit elrabló, elvevő rendeletet, vagy törvényeket hozták vagy megszavazták; írásban vagy szóban ezt kívánták és kívánják, a rendeletet, a törvényt végrehajtják, kiközösítés alá esnek.”

                   Csak ürügy kellett, hogy a gátlástalan egyházellenes uszítás a sajtóban, rádióban, a frontális támadásra induljon.

                   1948. június 3. – 11. Pócspetri lakosai az esti litánia után a községháza udvarára vonultak, ott egyházi énekekkel, imákkal igyekeztek befolyásolni az ülésező községi vezetőket, hogy népiskolájukat ne vegyék el az egyháztól.

                   Két rendőr erőszakkal próbálta kiszorítani a tömeget a térségről, miközben Takács Gábor rendőr őrvezető puskájával véletlenül agyonlőtte magát. A megjelent ÁVH-s katonák Asztalos János plébánost, Som István tanítót, és Királyfalvi /Kremper/ Miklós adóügyi segédjegyzőt, Kremper Ferenc napszámost és Vitéz Gábor földművest letartóztatták. A falu felnőtt lakosságát úgy megverték, hogy később hárman bele is haltak sérüléseikbe.

                   Június 10-én, Budapesten, az Olti Vilmos elnökletével kidolgozott hamis föltevés alapján, rögtönítélő bíróság tárgyalta az ügyet. Június 11-én hirdettek ítéletet: Asztalost és Királyfalvit halálra, Somot életfogytiglani, Krempert 12 évi, Vitézt 8 évi fegyházra ítélték. Királyfalvit még aznap éjjel fölakasztották, és jeltelen sírban elföldelték.

                   Tildy Zoltán, akkor még köztársasági elnök, az akasztásra ítélt plébános büntetését életfogytiglanira mérsékelte. De meg is kapta érte a büntetését, mert lemondatták, és vejét, Csornoky Viktort, aki egyiptomi nagykövet volt, koncepciós perben kivégezték. Kegyelmi kérvényét már Tildy utódja, Szakasits Árpád utasította el.

                   Ezután azonnal megszavazták az iskolák államosítását, 1948. június 16-án.

               

                                                          Déry és a történelem logikája

 

                   „Annál mohóbb érdeklődéssel ültem végig a pócspetri plébános ügyének tárgyalását.  Örömmel láttam, hogy kollégám, Déry Tibor is ott ül a hallgatóság soraiban. A gyilkosság és a plébános közt semmiféle oksági összefüggést megállapítani nem lehetett. A vádlott pedig töredelmesen beismerte, hogy ő a felbujtó. Az ÁVO-n elszenvedett kínzások nyomait Asztalos plébánoson lehetetlen volt fel nem ismerni.

                    A szünetben Déry Tiborral beszélgettem a folyosón. Déry a bujtogató, gonosz papot kezdte szidni olyan hévvel, hogy nem jutottam szóhoz. Az ügy olyan hatást tett rá, hogy tanulmányt készül írni a pócspetri plébánosról, hadd tanuljanak mások is belőle. Amikor végül mégis szóhoz engedett, elmagyaráztam, hogy Alapi vádbeszéde hitvány demagógia, és nincs bizonyíték, és nincs logika, amelynek alapján Asztalos bűnösségét be tudnám látni.

                   Déry erre, barátságosan ugyan, de leereszkedően magyarázni kezdte: helytelenül teszem, ha a logikát keresem. Nézzem inkább a történelem logikáját, amely pálcát tör a klerikális uszítók fölött.”                  

                    NB: Jön még a Déryre dér! Türelmesen várjunk tíz rövid évet!

            

                                                                                                                       Faludy György

                                                                     

                                                                         Mária-lányok

                 

                   Nyolcan voltunk barátnők, és mindannyian szettünk volna Mária-lányok lenni. Akinek a családja rendszeres templomba járó volt, elnyerhette ezt a kitűntetést.

                   Emlékszem a nagypénteki szertartásokra, a gyertyás körmenetekre. Szebbnél szebb énekeket zengedezett a hosszú sorokban vonuló sokaság. Az ablakokban, amerre mentek, mindenütt gyertyák égtek. Jelezték az ott lakók, a lelkük velünk van.

                   Elől ment a kereszt, a Lehóczki Bözsi vitte. Utána három idősebb legény: Kis Kocsis Imre, Nagy Kocsis Márton és Varga Márton vitte a nagy lobogókat.  Azután hat fehér zászló következett. Az oltári szentség előtt ballagott 25-30 virágszirmot szóró fehér ruhás kislány. Négy erős fiú tartotta a supellátot, alatta dr. Földesdi Antal emelte az Oltáriszentséget. A két oldalán ministránsok lépkedtek. Az Oltáriszentség után, Császi András kántor úr vezetésével, az énekkar ment, és végül férfiak, nők, fiúk, lányok-vegyesen. Sok száz, talán ezer ember is.

                   A búzaszentelési körmeneteknél már messziről érezni lehetett a frissen kaszált búza illatát. Az augusztus 20-ai ünnepség a mai Széchenyi téren volt. A kicsi nyárfás erdőben felállítottak egy szép oltárt. Fehér ruhás lányok vitték az oltárhoz a tíz frissen sült szép kerek kenyeret, amiket az esperes úr megáldott. Aztán szentbeszédben megköszönte Szent István királynak, hogy népünket kereszténnyé tette.

                                                                                                                       Minda Erzsébet

                                                                    

                                                                         Mindszenty Baján

 

                   Most már Mindszenty ellen folyt a propaganda, és történtek alattomos merénylet-kísérletek. A hercegprímás bátran járta az országot, és igyekezett a kommunisták törekvéseinek gátat emelni. Így került sor a bajai látogatására, és egy szabadtéri szentmisére, amelyről két szemtanúm is volt: édesapám és Tajdina József katolikus pap, akkor még csak résztvevő ministráns.

                   „Mindszenty József 1948. június 13-án, szombaton érkezett Bajára. Ezen a napon még Sükösdön is fogadta a nép, a kora délutáni órákban a templom előtt, ahol egy szép széket állítottak fel számára a templomajtóban. Ekkor ministránsként én is jelen voltam. Beszéde közben a toronyban kitűzött nemzeti zászló rudastól leesett. A szél tőle két-három méterre elsodorta, de a tömegben sem történt sebesülés.

                   Bajára 16 és 17 óra között érkezett meg. A Vámháznál átszállt a városi hintóba, azon hajtatott be a városba, ahol a polgármester fogadta. Majd a belvárosi templomba ment, de akkora tömeg volt, hogy alig tudott az ajtóig eljutni. Aztán a barátok templomába kísérték, ahol megáldotta az újonnan kifestett egyházat.

                   A ciszterházban pihent éjszaka. Ott Endrődy Vendel apát fogadta. Éjszaka két tanár őrködött, hogy semmi provokáció ne történhessen: Horváth László, és a később kivégzett Kosztolányi József voltak ezek a férfiak.

                   14-én, vasárnap, gyalog ment a Szentháromság térre. A mellékutcából ekkor egy autó kivágódott, és el akarta ütni, de ez a kísérlet, a sok ember miatt, kudarcba fulladt. A sofőrt a nép kirángatta a kocsiból, és szabadon útjára eresztette.

                   10 órakor kezdődött a szentmise. Én, mint kis ministráns, ott ültem a lépcsőn. A hatalmas tömeg betöltötte a nagy teret, és még a mellékutcákban is álltak.

                   Mindszenty beszéde közben valaki elvágta a hangszóró zsinórját, így annak egy részét kevesen hallhatták. Ez volt Baján a második provokáció.

                   Délután a Zárdában tett látogatást, majd elutazása előtt találkozott Pintér László kiscsávolyi plébánossal.”

                                                                        Tajdina József, egykori ministráns beszámolója alapján.

                                                                    

                                                                  Apámat letartóztatták

                  

                   Amikor apám kerékpáron vasárnap este Bajáról hazaérkezett, a szomszédok közül most is sokan várakoztak rá, hogy meghallgassák beszámolóját. Vacsorázott egy keveset, és éppen elkezdett mesélni, amikor megjelent két ismeretlen rendőr. Felszólították, hogy menjen be velük a rendőrségre. Megrökönyödve és zavartan búcsút vett mindenkitől, mert nem tudta mire vélni a dolgot. Amikor hármasban, mert a két rendőr közrefogta, már a kisliget sarka felé közeledtek, anyámnak eszébe jutott, hogy a kiskabátját nem vitte magával.

                    - Igyekezz, kisfiam! – mondta sírással küszködve, amikor rám bízta a kabátot. Én, mint a nyúl, rohantam, és az utcasarkon utól is értem. Szaggatottan, izgalommal lihegtem:

                    - Anya küldi.

                    - Köszönöm, fiacskám – mondta, és a vállára terítette. Aztán gyorsan elfordult, és fáradt léptekkel ment tovább a két rendőr között. Én meg csak ballagtam hazafelé, mint akinek folyik az orra vére. Otthon meg találgatták a szomszédok, hogy miért vihették el, szegényt.

                   Biztosan a Mindszenty miatt, mert arra most nagyon fújnak a kommunisták. Az a legnagyobb ellenségük, és ha valaki szereti vagy tiszteli, az is bűnös. Anyám, aki eddig csak sírdogálva hallgatott, most kifakadt:

                    - De akkor az egész ország bűnös! Egy egész ország! – kiáltotta fájdalmasan, és hangosan fölzokogott. Rövidesen magunkra maradtunk a bánatunkkal. Mindenki tanácstalan volt, de jóval bíztattak bennünket, miközben szedelőzködtek.

                    Ekkora segítséget tudtak adni az árváknak, akik nem maradtak teljesen magukra a legnehezebb órában.  Ez akkoriban nagy szó volt, felbecsülhetetlen lelki támasz!

                   Édesanyám, aki Magyarországon töltötte az elmúlt éveket, világosan látta, hogyan állítják félre politikai ellenfeleiket a kommunisták, és éppen 1948 nyarán már totális lett a hatalmuk. Aki nem engedelmeskedett, irgalmatlanul elintézték. És hiába fordult volna segítségért, nem volt, aki kiállt volna mellette.

                   Anyám többször is kérte apámat, hogy ne panaszkodjon a Szovjetunióra meg Sztálinra:

                     - Vigyázz a nyelvedre! Jól gondold, hogy ki előtt mit mondasz! Az oroszok még itt vannak! Értsd meg, hogy a magyarok elleni háborúnak még nincs vége!

                   Apám mindig azzal vágott vissza:

                    - Az igazat már csak megmondhatom? Te szoktad hajtogatni, hogy gyáva népnek nincs hazája!

                    - Mondj igazat, és betörik a fejed! Éppen ilyen időket élünk! – mondogatta gyakran, mint egy makacs tanulónak a türelmes tanító néni.

                   Már bő féléve annak, hogy hazatért, de még mindig nem akarta tudomásul venni az elfajulást. Az emberek is megváltoztak. Jóval csendesebbek, mint azelőtt. És mindenki félt mindenkitől. Olyan világot akartak teremteni, amilyen Oroszországban van. Egy nagy börtön: fogházőrökkel és rabokkal.

                   Másnap kiderült, hogy izgatásért jelentette föl néhány senkiházi az utcánkból. Először a községház fogdájába kísérték, és csak másnap reggel a rendőrségre. Az egyik rendőr bizalmasan elárulta anyámnak, hogy egy-két „jóakarónk”tett feljelentést apám ellen, mert szidta az oroszokat. Pedig az orosz népet, nemhogy szidta volna, de nagyon is sajnálta, hogy olyan országban kell élniük, ahol Sztálin „dirigál”. De nálunk meg Sztálin leghűségesebb tanítványa! Hát ez volt a „bűne” és balsorsunk oka!

                                                                Magyar Dolgozók Pártja

 

                   Éppen 1948. június 12-én mondták ki a két „munkáspárt” egyesülését.

       MAGYARORSZÁG LAKOSSÁGA ÉRDEKVÉDELEM NÉLKÜLI TÖMEG LETT!

                   NB: Miután minden tehetséges, gerinces és magyar politikusunkat száműzték, likvidálták, börtönbe zárták vagy a Szovjetunióba deportálták. Maradtak a zsidók, a kiszolgáló kis kaliberű, de magyar nemzetiségű lakájhad; végrehajtónak a bosszúálló ÁVH, és verőlegénynek az egykori nyilasok.

                                                                    

                                                                    Mindszenty az ÁVH-n

                  

                   Mikor tartóztassanak le egy főpapot Magyarországon, ha nem karácsonykor?

                   „Décsi:

                    - Jegyezze meg, hogy itt nálunk a vádlottak nem azt vallják, amit ők akarnak, hanem amit mi akarunk.

Intett a fejével, és kiadta az utasítást:

                    - Tanítsátok meg vallani!

                   Az őrnagy visz be a cellába. Lehetett úgy éjfél után három óra. A két őr az asztalt elrángatja a szoba közepéről, utána az őrnagy megáll velem szemben, és rám kiált, hogy vetkőzzem. Nem vetkőzöm, de nem is mozdulok. Int a legényeinek. Segítségükkel maga húzza le rólam a csíkos zubbonyt és nadrágot. Utána elhagyják a szobát. Hallom, hogy kinn a folyosón lázasan keresgélnek valamit.

                   Röviddel azután belép a szobába egy magas, tagbaszakadt, bivalynyakú és vad tekintetű politikai rendőrtiszt, aki csak annyit vet felém:

                    - Én partizán voltam.

                   Beszél ugyan magyarul, de az arca nem magyar. Gyűlöletét már régóta gyűjthette ellenem. Nézni sem jó romlott, gyűlölködő arcát. El is fordulok. A mozdulatából sejtem, hogy kissé távolodik tőlem, egyszerre nekem fut, és csizmájával, egész erejével belerúg födetlen gerincembe. Ő is, én is a szemközti falnak esünk. Többet akkor, úgy látszott, nem is tud rúgni. Valami luciferi örömmel az arcán, pihegve mondja:

                    - Életem legboldogabb pillanata volt ez.

                   Hogy a valóságot mondja, azt le tudom olvasni kéjesen eltorzult arcáról

                   Most az őrnagy /Décsi Gyula dr./ jön be, kiküldi a partizánt, gumibotot vesz elő. Sohasem gondoltam, hogy a gumibotig is eljutok egyszer életemben. Legyűr vízszintesen, s elkezd ütlegelni. Talpamon kezdi, és megy mindig feljebb. A gumibot suhogásaira a szomszéd szobából és a folyosó felől hallom a kórusszerű diadalmas kacajt. Nők és férfiak vegyesen vannak a közelemben, s ha jól tudok következtetni, úgy most sokkal többen vannak jelen, mint amennyien a kihallgató helyiségben voltak.

                    Az őrnagy továbbra is egymásután méri rám az ütéseket; bár kimerülten liheg, de nem hagyja abba kínzásomat, hiszen nagy gyönyörűsége lehet abban, hogy végre elérkezett az óra, és Magyarország hercegprímását levetkőztetve botozhatja. Összeszorítom fogaimat, de a hangot nem sikerül mindig visszatartanom. Nyöszörgök fájdalmamban. Elég a testnek a magáé, de mintha a lélek még jobban égne. Egyszer aztán már nem tudom számolni az ütéseket.

                   Arra ébredek, hogy fellocsolnak, majd felöltöztetnek. A vallatásra tántorogva megyek vissza. Folytatják ott, ahol abbahagyták. Újra követelik, hogy írjam alá a jegyzőkönyvet, s amikor megtagadom, s mondom, hogy ami itt előttem van, az nem az én vallomásom.

                   Décsi Gyula doktor és ezredes, erre dühödten kiadja a rendelkezést:

 - Vissza vele!

                   A gumibotozás újra kezdődik.”

                                                                                  Mindszenty József: Emlékirataim /részlet/

                                                                  

                                                                        Látogatók

 

                   Ez lehetne a címe ennek a történetnek, amely rövid, és az egykori életünkből kiragadott életkép - 1948-ból. Nem akar ez rivalizálni Konrád György írófejedelem nagy alkotásával, amelytől elájult fél Európa, a másik fele pedig fellocsolta. Valamikor azt tanultam, hogy mindig keressük meg egy mű eszmei mondanivalóját. De én a regényében semmi ilyesmire nem találtam egykoron, ezért azt ajánlom az olvasóknak, hogy azt ne olvassák. De annál inkább ezt, mert ennek, amellett, hogy jóval rövidebb, még eszmei mondanivalója is van.

                   1948-ban járunk. Már megkezdődött az iskolaév, és a hajtók ráuszították a pedagógusokra a kopókat.

                   „1948 életem legboldogabb éve volt. Ekkor kaptam kezembe a tanítói kinevezésemet. Végre én is taníthattam, mint az én drága jó apám, aki tanított is, meg kántorkodott is egész életében. Megbecsült ember volt. Azt mondta a hangjáról egyszer egy hozzáértő, hogy egy kis képzéssel, még a Nabuccoból a Zakariás imáját is elénekelhetné az Operaházban.

                   De térjünk vissza az én boldogságomhoz! Megindult a tanév, úgy ahogy szokott, még szeptember elsején. Az én aranyos tanítványaim úgy megszerettek, minden nap virágot hozott valamelyikük. Én imádtam tanítani. Egy hónapig minden ment a maga legszebb útján. Aztán, az egyik tanítási napon, nagy megrökönyödésemre, kopogtatás és köszönés nélkül két neveletlen férfi jött be az osztályba, és leültek a leghátsó üres padba. Fiatal voltam még, dehogy mertem megkérdezni, hogy kitől kaptak rá engedélyt.

                   Mind a kettő falubeli volt, akiket negyvennégyben elhurcoltak, de aztán hazatértek. Az én édes jó apám és drága anyám mindig jó viszonyban voltak Seidnerékkel, Vetőékkel és a többiekkel. Barátnőm is volt közöttük, nem is egy.

                   Amikor kicsengettek, az egyik férfi elkérte a tankönyvemet holnapig, és megígérte, hogy föltétlenül meglátogatnak az első órán. Nélkülük semmiképpen ne kezdjem meg az órámat!

                   Amikor déltájban hazaértem, szinte beestem az ajtón az idegességtől, és sápadt is voltam, mint a fal. Ezt mondották, amint megláttak, az én szeretteim. Ájulásra készültem, de az én áldott szüleim ebben megakadályoztak, mert részvéttel vettek körül.

                    - Mi történt, drága kislányom? Bántott valaki?

                   Fogvacogva meséltem el az én drága, jó szüleimnek az iskolai jelenetet. Szegények, rosszabbul lettek, mint én! Nem győztem a fejükre hordani a hideg vizes zsebkendőket, és szóval is csillapítani izgalmukat:

                    - Ne nyugtalankodj, drága anyuskám! Udvarias emberek voltak a maguk nemében, Apuskám, kedves, te se nyugtalankodj! Csak tanításról volt szó, és elkérték a tankönyvemet holnapig. De nekem mindig van két saját könyvem. Egyik az iskolában, amiből tanítok, a másik meg itthon, amiből fölkészülök.

                   Egész délután gondtól terhesen és csendben járkáltunk le-föl a lakásban. Amikor az én drága szüleim, az idegességtől kimerülten az ágyba estek, nekiültem, hogy elkészítsem a holnapi óra vázlatát. A kedveseim után én is lefeküdtem, de már előtte tudtam, hogy úgyis többet virrasztok, mint aluszok.

                   Pedig meglátogatott az álom, és a múlt egyik kedves jelenetét idézte föl nekem. A bűbájos gyerekkoromba vitt! Kurcz esperes úr szalonjának egyik díványán ültem, és hallgattam és néztem a falu négy legintelligensebb férfijának a kártyacsatáját. A mahagóni asztalon.

                   „Nagy marha vagy te, gyógyszerész, ha ilyen lapra nem mertél hívni! – így dorgálta tiszteletes úr a barátját.

                   A folytatás megszakadt, az édes álom rövid volt, mint a felhőtlen gyermekkor. Amikor hajnal felé újra karjára vett, egészen máshová vitt. 1919-be, pedig arról csak hallomásból tudtam ezt meg azt. A káplán urat lelőtték a vörösök, de az esperes urat nem találták el. Egy tömeget láttam, amelyik az öklét emelgette az esperes úrra, de akkor az én bátor apácskám kiállt, és odakiáltotta a parasztoknak:

                    -Ti ökrök! Ne bántsátok az orra miatt a Kurcz esperes urat, mert ő nem zsidó, hiszen még a nagyapja is kanonok volt.

                   Ilyen ember volt az én drága fiatal apám. Még álmomban is kiállt a barátjáért. Több álom aztán nem is kerülgette a pillámat. Megnéztem az órát. Fél hat volt.  Csendben felöltöztem, hogy a kedveseim édes álmát el ne riasszam. Felöltöztem a legcsinosabb ruhámba, és újra meg újra végig gondoltam a tanítanivalót.

                   Már hét órakor benn ültem a tanteremben. Az én drága tanítványaim is korábban jöttek, mert már fél nyolcra ott volt az egész osztály, és csendben beszélgettek. Pedig máskor milyen vidáman csacsognak! Vártuk a látogatókat.

                   Biztatásul mondtam az én kis aranyosaimnak, hogy mindent szép hangosan, jól hallhatóan mondjanak.

                   Nyolc órakor megjelent a két férfi, akiknek egy egész éjszaka nem volt elég, hogy megtanuljanak köszönni, de mi azért viszonoztuk:

                     - Osztály, vigyázz! Köszönj!

                     - Dicsértessék a Jézus Krisztus!”

                    - Mindörökké! Ámen – válaszoltam én, és így szóltam hozzájuk:

                    - Mondjuk most együtt! Hiszek egy Istenben, hiszek egy Hazában, hiszek egy isteni örök Igazságban, hiszek Magyarország föltámadásában.

                   Aztán elkezdődött az óra, és az én drágáim olyan szorgalmasan jelentkeztek, annyi okosat mondtak, hogy meg lehettek velük elégedve a látogatók.

                   Az órát így fejeztük be:

               - Osztály, vigyázz! Köszönj!

               - Dicsértessék a Jézus Krisztus!

                   Minden gyermekemet kiküldtem a teremből, és a vendégek csak annyit mondtak:

              - Tetszett az óra. Csak a Magyarországról szóló Hiszekegyet ne mondják többé! Felejtsék el!

                                                                                                /Sz. G. tanító néni/

                  

                                                                      Sztálin büntet                    

 

                   A Szovjetunió Kommunista Pártja a Tájékoztató Irodát használta fel a „kollektív nyomás” gyakorlása érdekében az 1948. június 28-i ülésén. A jugoszlávok azonban már el sem mentek, hiszen érdemi vitára nem volt lehetőség az elfogadott határozat a Jugoszláv Kommunista Párt vezetőit nacionalistának, sovinisztának, szovjetellenesnek bélyegezték és – és beavatkozva Jugoszlávia belügyeibe – felszólította jugoszláv kommunistákat a vezetés megdöntésére. Ezzel Jugoszláviát gyakorlatilag kiközösítették a szocialista táborból.

              NB: Jugoszlávia a jól értesült magyaroknál már 1944-ben kiérdemelte a „fasiszta állam” titulust. Az egyéb civilizált nemzeteknél majd csak a kilencvenes évek elején. Ezek ott Nyugaton mindig fél évszázadnyi késésben vannak. Tito, a vajdasági magyar nemzetiség gyilkosa, mindössze „láncos kutya”lett. És az is csak Moszkva szerint.

                   Magyarország estében ott volt a bökkenő, hogy 1947. december 6-án Tito marsall nálunk járt, és aláírta a kölcsönös segélynyújtási és barátsági szerződést, amelyet a „kék cédulákkal” lejátszott választások következményeként létrejött magyar parlament január 13-án becikkelyezett. A parlamentben úgy fogalmaztak, hogy „ez a törvény addig él, amíg a két nép békevágya, vagyis örökké”.

                   Ez az „örökké” éppen fél évig tartott! Addig, amíg a Bukarestben megrendezett Komintern-összejövetelen a moszkvai elvtársak nem bélyegezték meg Tito marsall „különutas”, azaz a sztálinitól eltérő, politikáját. Ettől kezdve nálunk is megindult a kampány, a hisztériakeltés Tito ellen. Ettől kezdve a média csak úgy emlegette, mint „az imperialista államok láncos kutyáját”.

                   Ha ezen a Komintern-összeröffenésen azért ítélték volna el Titot, mert partizánjainak megengedte a délvidéki magyarvadászatot, amelynek 50-60 ezer ártatlan ember lett az áldozata, akkor helyeseltem volna. De én csak akkor éreztem bizonyos kárörömet, amikor a délszláv háború során végre nemcsak nekünk bizonyosodott be, immár sokadszor, a szerbek vandalizmusa és fasizmusa, hanem a Nyugatnak is.

 

         

                                                                    

                                                                    Tiszteletadás

 

                   Pfeiffer Zoltán, aki a Magyar Függetlenségi Párt vezetője volt, a családjával együtt elmenekült az országból. Sulyok Dezső, aki ennek a pártnak az erős embere volt, így búcsúztatta a parlamentben a demokráciát és jósolta meg a jövőt:

                   „Nem igaz, hogy Magyarországon utcai harcok folynak, csak éppen nincs gyülekezési szabadság sem! Nem igaz, hogy forradalom van Magyarországon – csend van itt és nyugalom. Csak nem az élet ütemének megszokott kedves csendje, hanem a félelem és terror csendje. Rendőrállammá alakultunk át, valóságos rendőrállammá, ahol a rendőrség befolyása nemcsak a közéletre, hanem az egyes emberek magánéletére is elviselhetetlen súllyal ránehezedik”.

                   Az USA Szenátusa ezért a hozzászólásért „tiszteletadást” szavazott meg a szónoknak. Bizony! Miért nem a mindezt elszenvedő magyar népnek is? Az amerikai nagykövetség egyik munkatársa volt megbízva azzal, hogy Magyarországról kimentse az ilyen „izgága” embereket. Tulajdonképpen segített a kommunistáknak.

 

                                                                     Jim MacCarger

 

                   Kovács Imre elbeszélése szerint ekképpen történt:

                  „Miután Pfeffert kiadta a mentelmi bizottság, odaléptem hozzá:

 - Zoltán, hazakísérlek.

Brüszkül felelte:

 - Nem félek.

 - Tudom, mégis hazakísérlek, gyere!

                   Beléje karoltam, ahogy kiléptünk a képviselői ajtón, egy falka detektív szegődött a nyomomba. Jobb kezemet a revolveremen tartottam felsőkabátom zsebében, kíséretünkhöz még több titkosrendőr csatlakozott, és gyűrűt formáltak körülöttünk.

                    - Holnapig van időm – szólalt meg Zoltán – Csak holnap tart ülést a nemzetgyűlés, hogy megerősítse kiadásom. Addig nem nyúlnak, nem nyúlhatnak hozzám.

 - Lehet. Mondd, van terved a menekülésre?

Oldalt ránéztem, gúnyosan visszapillantott:

 - Igen – mondta kissé fölényesen.

                    - Rendben van! Ne közöld velem, nem akarom tudni.

                   Lakása ajtajában, a Báthory utcában, elköszöntünk, a kíséret jó része elhelyezkedett a ház körül; ketten utánam jöttek, egy robogó villamosra elszántan felugrottam, és leráztam őket.

Hajnalban szólt a telefonom. Horváth Márton, a Szabad Nép főszerkesztője hívott, hogy mit tudok Pfeifferről.

 - Semmit – válaszoltam, és lecsaptam a kagylót. Néhány perc múlva Vásárhelyi Miklós hívott, a kommunista napilap munkatársa, egyik uszítója:

 - Hol van Pfeiffer? – kérdezte, mintha a vádlóm lenne.

 - Nem tudom.

 - Valamit csak tudsz, tegnap veled látták utoljára, aztán eltűnt.

 - Keressétek meg! – mondtam dühösen, és megint lecsaptam a kagylót. Akkor Horváth Márton hívott:

                    - Saját szempontodból is fontos, hogy mondd meg, hol van Pfeiffer? Tisztázhatod magad. Felugorhatok hozzád?

                    - Nem! Vedd tudomásul, semmit sem tudok Pfeifferről, és ne zavarjatok többet!

                   Tényleg nem tudtam, hová lett. illetve csak sejtettem, hogy az amerikai nagykövetség egyik beosztottja, Jim MacCarger szöktette ki az országból. Ő ezt sport-szerűen űzte, mindvégig sikerrel.

              NB: Illyés Gyula valószínűleg a Pfeiffer-beszéd hatására írta meg titokban, és rejtette a páncélszekrény mélyére Egy mondat a zsarnokságról című versét. De megjelenik Vásárhelyi Miklós, a későbbi SZDSZ-es „demokrata”, a rendszerváltásunk egyik gáncsvetője.

                                                                     

                                                             Államvédelmi Hatóság

                 

                   Amikor megalakult a Magyar Dolgozók Pártja, 883 ezer taggal kedte meg a szocializmus építését. Az MDP elnöke, hatáskör nélkül Szakasits Árpád lett, a főtitkár Rákosi Mátyás. Helyettesei: Farkas Mihály, Kádár János és Marosán György.

                   Amikor Tildy Zoltánt lemondatták, a helyére, a köztársaság elnöki székébe Szaksits Árpád ült. Kádár János lett az új belügyminiszter, aki 1948. szeptember 6-án rendeletet adott ki, amely a Magyar Rendőrség Államvédelmi Osztálya elnevezést törölte, és új nevet adott az illusztris testületnek, a párt Gestapójának és KGB-jének: Belügyminisztérium Államvédelmi Hatósága lett a neve. „Népszerűen”: csak ÁVH!

                   A Magyar Függetlenségi Népfrontot pedig „pártpótléknak” hozták létre, amelyre majd szavazni lehet. Kecelen 400 tagja volt a Magyar Dolgozók pártjának. De kik? A koncleső, helyezkedő szemét emberek.

                                                                     

                                                                     A följelentők

 

                   Amint később kiderült, nem is kettő, hanem három följelentője volt az édesapámnak. Közülük kettő párttag volt, de annyira primitív emberek, hogy a gondolat, az ötlet sem származhatott tőlük. Nem is voltunk velük beszélő viszonyban. Ezt már anyám sejtette az első kihallgatás óta.

                   Csak olyan heccelhette fel őket ellenünk, aki apámat valamelyik kijelentéséért szíve mélyéből meggyűlölte. Azt valóban emlegette apám, és erre még gyerekkoromból emlékszem, hogy amikor pesti átszállással jöttek hazafelé Oroszhonból, az ÁVO kezelésébe kerültek. A jól tájékozottak arra figyelmeztették a többieket:

                   „Vigyázzatok, mert ezek annyira gyűlölik a magyarokat, hogy amikor visszatértek a lágerekből, megfogadták, az egész Andrássy út végig lesz rakva keresztény fejekkel.”

                   Mit ad Isten, és a kommunista fantázia! Olvasom a Képes történelem című kiadványt. Asperján György válogatta és állította össze, amiben az ifjúság hülyítésére, a következőt nyomatta ki fehéren-feketén, mint egy bizonyos Csehi Károly nevű nyilaskeresztes párttag és egykori SS-katona nyilatkozatát:

                   „Én tíz évet ültem, de most bosszút állok. Az Andrássy út zsidó fejekkel lesz kirakva”.

                    NB: Magna ingenia saepe conveniunt. Hinnem kell a nagy szellemek éteri találkozásában, mert én ezt már, a Móra 1982-ben adta ki a könyvet, hátul gombolós gyerekkoromban hallottam, csak egészen más szereplőkkel. Ez közszájon forgott akkoriban, azaz 1945-46-ban.

                   Aztán, ugyan már! Egy embert, aki nyilas meg SS-legény volt egy személyben, és kapásból nem nyírták ki, hanem csak börtönre ítélték? Ezt pedig mesélje olyannak, aki nem élt akkoriban Magyarországon! Nem szólva arról az egyszerű tényről, hogy ötvenhatban, csak azért mert zsidó, senkit nem öltek meg.

                   Még a főmuftik is, „a négyes fogat tagjai”, kivétel nélkül megúszták az akasztófát, sőt ágyban, párnák közt hunytak el. Pedig ők valóban végrehajtották, ha nem is a szó szoros értelmében, az említett fenyegetést.

                                                                    Primitív kommunisták

 

              Gyorsan híre terjedt a faluban, hogy az édesapám hogyan járt. A Rákosi-rendszerrel akkor kezdtek ismerkedni az emberek. Maga a főkolompos is átjött érdeklődni:

                   „Mi van Andrással? Hallom, hogy őrizetbe vették? Nem engedem bántani! Holnap bemegyek a rendőrségre, és szólok az érdekében.”

                   Anyám megérzése szerint a felbujtó nem lehetett más, mint egy férfiszabó, aki a bombázások elől, úgymond, lehúzódott Kecelre, és szintén párttag volt, sőt vezetőségi tag. Az utcánkban lakott, de úgy viselkedett, mintha nem volna keresztény, mert a jóindulatunkat igencsak rosszal viszonozta.

                   Gyakran meglátogatták a gyerekei, és ilyenkor mindig nálunk kaptak, teljesen ingyen, szállást. Az édesanyám szimata nem csalt, mert másnap reggel a rendőrségen kivel találkozott? Barabás Andor férfiszabó-mesterrel, aki a saját bevallása szerint csak azért tartózkodott ott, hogy tegyen valamit apámért. Azt már nem árulta el, hogy jót vagy rosszat.

                   Apám, az örök pesszimista, még hitt is neki, de anyám átlátott rajta, mint a szitán. És kötötte az ebet a karóhoz, hogy ez egy hétpróbás, alattomos gazember. Apám csak bizakodott tovább.

                   „Sok ilyen becsületes ember kéne, mint az András! – mondta a rendőrség várószobájában anyám előtt. Amiben csak igazság volt, de egy becstelen ember szájából maszatosan hangzott. Délután is meglátogatott bennünket, de anyám akkor már ajtót mutatott neki. Azaz: eltanácsolta, kirúgta, kiutasította, becsapta előtte az ajtót, kizamekolta, kipasszolta, de t. - ön nem rúgta. Túlságosan szemérmes volt ehhez az én anyám. Sajnos, ilyenre, csak a fia gondolt.

                    A rendőrségen már találkozott a sorakozó feljelentőkkel, akik aztán a jegyzőkönyvet aláírták. Talán a nevét mindegyik le tudta írni. Az egyik a hátsó szomszédunk volt: Hugyi Antal.

                   Az ő családjáról tudni kell, hogy a lányai anyám használt ruháiban jártak A felesége mindig anyámnál tette letétbe a pénzecskéjüket, hogy az ura az utolsó fillérig  el ne kártyázza, vagy el ne igya. Aki, ha részegen hazatántorgott, a helyzet „ura” is volt, mert végigverte a családját, és ha az asszony pénzt kért tőle kenyérre a lányainak, két nagy ütés között azt harsogta:

                   „Etess velük marharépát!”

                   A másik notórius tolvaj volt, és szintén párttag. Őt már senki sem fogadta föl napszámba a faluban, mert annyira enyves volt a keze: Falus Mihály.

                    Erényeit azzal tetézte, hogy később kerékpárlopásra specializálta magát, és ebből volt némi bevétele.  A miénkkel egy szép nyári éjszakán hajtott el. De hogy a Dingó nevű kutyám közben lányoknál járt, az bizonyos. Mert lehúzta volna róla még a gatyát is.

                   Falus Mihály felesége anyám kölcsönéből varratott ruhát a kislányának valamilyen nevezetes alkalomra. Aztán a forintokat ritkán láttuk viszont. De sohasem kértünk lehetetlent senkitől. Ha nem adták meg időben, akkor tudtuk, hogy rosszul megy a kerékpár-kereskedés.

                   Ennek a fiával, Győzővel, aki nem tehetett apja bűneiről, de én sem az apáméról, egyszer mégis olyan jóízűen összevertük egymást Kisliget bejáratánál, hogy még most is érzem a verés aromáját. Egy évvel idősebb volt nálam, de én voltam az igazságosztó.

                   Amikor Győző felnőtt lett, feleségül vette az egyik osztálytársnőmet, aki kibírta vele addig, amíg időben, mert nagy piás volt, el nem patkolt.

                   A harmadik egy nyomorék ember. Trafikja volt a Liget utca parányi terén, de a boltunk bizonyára rontotta forgalmát. Már nem sokáig! Talán ezért szállt be a buliba? Palásti Károlynak hívták a szerencsétlent. Miután apámat elhurcolták, és én megjelentem a trafikja látóterében, majdnem kirázta a frász.

                    Akkor értettem meg, hogy a lelkiismeret-furdalás súlyosabb büntetés, mint a tiszta szívvel viselt börtön. Pedig hány éves is voltam? Ötnél már több, de hatnál kevesebb.

                   A soványságomat, bocsánat, girhességemet, anyám azzal magyarázta, hogy kákabelű vagyok, és abban is sok kukac nyüzsög.

                   Pedig naponta odajártam a trafikhoz, mert vonzottak a kitett újságok. Főleg a Ludas Matyi színes rajzai. Emlékszem az egyik borítón Mindszenty, a háborús uszító, feketén és vészt jóslón magasodó alakjára. Aztán egy másik Ludasban két imperialista figurára, akik összekapaszkodtak, és ezt gajdolták:

 

                                                   „Sötét van, nem látok!

                                                   Gyere, babám, gyújtsuk fel a világot!”

 

                   Hoppá, akkor ez már Tito elvtárs, „a láncos kutya”, idejéből való! Ezek szerint én már jártam iskolába, ha el tudtam olvasni?

                   Szegény Karcsi bácsi! Idővel még a segítségemet is fölajánlottam néha, amikor kacska karjával nehezen emelte le kerékpárjáról a hatalmas cigarettás dobozokat. Lehet, hogy azt hitte, bosszantani akarom, pedig eszemben sem volt. A kiszolgáltatott emberbe belerúgni nem vált szokásommá. Engem az utca meg a könyvek nem arra neveltek.

                   Apámat a harmadik napon átvitték, átszállították, átkísérték Kiskőrösre. Ott már működött egy ávós pribék. A hosszú orosz hadifogság után, a rövid zárkaélet is elég hosszúnak tűnhetett neki.

                   És az a lehetőség, hogy újra visszahurcolhatják, félelemmel tölthette el. Még az sem lehetetlen, hogy elsírta magát, de nem a félelemtől, inkább a kiszolgáltatottság szívbe markoló érzésétől.

                   Bizonyára megadóan hallgatta a fejére olvasott vádakat fasiszta, antiszemita, rendszerellenes, pátellenes, szovjetellenes beállítottságáról. Ha lett volna némi humorérzékük, még azt is jegyzőkönyvbe vehették volna: kapaellenes, perenoszpróra-ellenes, permetezőgép-ellenes, gazellenes is volt.

                   Anyám másnap meglátogatta, és mit ad Isten, találkozott a Barabással, aki természetesen az édesapám érdekében járt a kiskőrösi fogdában. És apám még mindig hitt neki.

                   Aztán a következő napon már senki nem tudott apám hollétéről. Ég nyelte, föld nyelte? Mindenki csak a karját tárogatta.

                   Apámat az édesapja és a nagyanyám Budapesten keresték. Fodor Böske néni, mert anyám után én is csak így neveztem, vezette őket börtönről börtönre. Széles választék volt belőlük, ha másból nem is: Tutaj utca, Áfony utca, Mosonyi út, Gyűjtőfogház, Kistarcsa, Böszörményi úti volt csendőrlaktany, Királymajor Csepelen, Rendőrlovassági laktanya Kispesten, Mátyásföld. Pestszentlőrincen az Attila út. Pesterzsébeten a Gubacsi úti téglagyár. Rákospalotán Árpád út 10., Andrássy út 60., stb.

                   Este holt fáradtan kerültek haza, és elkeseredetten mondták, hogy mindenütt azzal utasították el őket a „portások”: „Ilyen nevű egyén itt nincs őrizetben.”

 

                                                                 Micsurin és Sztahanov

 

                   Minden művészeti ágban a szovjet mintát kellett követni! A mezőgazdaságban meg Micsurint kellett emlegetni! A munkásembereknek Sztahanovot! A téeszek gyapotot termesztették. A Vörös Zászló „szüretjén” én is ott voltam, és jó, ha egy zsákra valót összeszedtünk a hatalmas tábláról.

                   Középületeink, főleg az új szocialista városokban is szovjet minta szerint építkeztek. A művészek szocreál stílben föstöttek és szobrintottak. Jobbára csak szovjet filmeket vetítettek. De egyetlen dologban mindenképpen hasonlítottak a vadnyugati filmekhez: mindig lőttek, de sohasem töltöttek. A sivatagi tizenhárom című film volt rám a legnagyobb hatással. Emlékszem a címére, ez a bizonyíték.

                    Ma már tudom, hogy azok a sivatagban csúszómászó ellenségek, azokban a hatalmas, prémes sapkákban nemcsak ellenforradalmárok, de muzulmán kisebbségiek is voltak. Természetesen alattomosan végeztek tizenkettővel, de a géppuskás főhős és az utolsó pillanatban vágtatva érkező vörösök megsemmisítették az ellenforradalmárokat. De a sivatagban hogyan tudtak vágtatni, még ma sem tudom?

                   Kiderült, hogy mindenben az orosz tudósok voltak az elsők. A röntgen-sugárzást nem Konrad Röntgen fedezte fel, hanem egy pesti vicc szerint, egy 18. századi orosz férj.

                   A Szovjet tudományos Akadémián székfoglaló előadást tart Kuklin professzor:

                    - A Röntgen-készüléket – mondja a nagy tudós – nem a német imperializmus és a burzsoá dekadencia tipikus képviselője, Röntgen Vilmos, találta fel, hanem egy ivan Ivannovics nevű egyszerű katona. Megdönthetetlen bizonyíték van a kezemben – nyomja meg a szót erősebben. A moszkvai levéltárban megtaláltam ennek Az Iván Ivanovicsnak egy levelét, amelyet 1769-ben írt a feleségéhez, Anna Mihajlovnához. Ez a levél a következő szavakkal kezdődik:

                    - Átlátok rajtad, te büdös k…a!

 

                                                                 A Solymár iskolában

                                                                  

                   A következő diákkori emlékemnek is van köze a szexualitáshoz. Velem közben ballagtak az iskolaévek, még ha anyámék helyzete álldogált is. Ötödikes koromban ért egy olyan megrázkódtatás, amit nem lehet elfelejteni. Tudniillik nem gondoltam, hogy ilyen gyerekemberek is vannak a világon. Nem volt nekem se gyerekszobám, és még akkoriban Boccaccio-t is olvastam

                    A Solymár iskola belső termébe jártunk, ahol az egyetlen általános iskolás pofonomat is kaptam, úttörő foglalkozáson a Kerényitől. Bontottuk a rendet, ő pedig vesztünkre a szomszéd teremben tanított, és megnézett bennünket, mivel töltjük az őrsi foglalkozás idejét. Padon ugrálva akartak valamiért elmarni, de én kimenekültem a folyosóra. Mindenki rám mutogatott, mint főbűnösre, és kaptam is egy akkorát, hogy szemközti ablaknál kötöttem ki.

                   Várnainé Toldi Gizella tanár néni, aki nekem liblingem volt, neki meg én, éppen irodalom órát tartott. Vagy ő olvasott nekünk, vagy minket szólított folyamatos olvasásra, amikor váratlanul lecsapott a mennykő.

                   A rendetlen, többnyire ismétlő, gyerekek az utolsó padokba voltak ültetve, és azok beszélgettek. A tanár néni, aki közvetlenül előttem ült egy széken, ölében a könyvvel, megkérdezte, hogy min szórakoznak olyan jól.

                   Az egyik, a sötétebbik, de nem cigánygyerek volt, vette a bátorságot, kijött az osztály elé, és bevallotta, hogy a szomszédja mit mondott. Mert azon röhögtek:

                    - A Várnai fütyköse a tanár néni lába közé való.

                   Én azt hittem, hogy mindjárt leszakad a mennyezet. Percekig nem mertem fölemelni a kobakom, és nem mertem a tanár nénire nézni. Nagyon szégyelltem magam.

                   Néhány nap múlva bejött a Várnai, egy alacsony, de rendkívül energikus, erős férfi, és keményem megpofozta a vétkeseket.

                   De a durva és közönséges beszéd vagy egy erotikus elbeszélés mégsem tartozik egy kategóriába. Ma is undorodom tőle. Ezért vagyok háklis egy-egy mocskos szó miatt, ezért a tévét rögtön ki is kapcsolom.

                   Emiatt undorodom például a Heti hetes minden tagjától, és általában a mai humortól, ami csak mocskolódás és alpáriság a magyarok rovására: Verebes, Farkasházy, és így tovább.

                   NB: Nekünk a zsidókból csak a ruskója maradt, a többi mind kivándorolt Amerikába vagy Izraelbe. De akik maradtak, úgy tesznek, mintha gyarmaton élnének, és amelynek gátlástalan birtokosai. Nem adhatnak mást, mi lényegük. Céljuk, hogy a bennszülötteket elhülyítsék, lezüllesszék a saját szellemi színvonalukra.

                   Ők csinálják a nyögvenyelős magyar humort, hogy jó kedvre derítsék a páriákat, de ez olyan mocskos, mint a Duna vize Budapesttől kissé délre még a tisztítómű építése előtt.

 

                                                                    Anyám és az ÁVH

 

                   Alig pihente ki anyám a budapesti nap fáradalmait, két nap múlva megállt előttünk egy motorkerékpár. Az egyik keceli pékmester vezette a masinát, Kosócki Pali, aki biztosan pártmunkára lett befogva.

                  /Ennek a Kosócki Palinak később velem is meggyűlt a baja. Volt egy őszibarackosa a Kiskunhalasi út mentén. Éppen arra járőröztem Toldi kerékpárommal, boldogtalan középiskolás koromban, amikor láttam a szépen gondozott fák közül kilépni két fiatalt: egy leányt és egy fiút. A leány a Kosóckié volt, a fiú meg a lányé. Azok kettesben kerékpárjukon el is távoztak. No, mondom, megkóstolom a Kosócki barackját: „Édes - e már?”

                   Savanyú volt, mint az ecet, és majdnem beletört a fogam. Mit ad Isten, amikor estefelé hazatértem, az öreg Kosócki ott alkudozott anyámmal a kapunkban, hogy az ő fia, mármint anyámé, meglopta a barackosát. Kárpótlást követelt. Kérdi tőlem anyám: „Hány barackot loptál? „Egyet – mondtam -, de abba is belevásott a fogam.” „No, akkor - mondta anyám -, menj hátra a kertbe, és vegyél le egy őszibarackot a fánkról, és kiegyenlítjük a tartozást.” Mentem, de mire megjöttem, az öregnek csak a hűlt helyét találtam. De éreztem valamiféle kénkőszagot.

                   Egy rendőrt is hozott, aki azzal a szigorú paranccsal érkezett, hogy anyámat azonnal Kiskőrösre kell szállítania. Ez az utasítás!

                   Anyám zavarba jött, ami ritkán esett meg vele életében. De azért tisztességesen felöltözött a nyári ruhájába. Kiskőrösig tépegette a szél a fejéről a kendőt, de nem sikerült elrabolnia. Anyám egész úton azon töprengett, mit akarhatnak ezek tőle. Aztán rövidesen megtudta.

                   A Kosócki Pali letette a rendőrség előtt, és ott egy rendőr várta a kapuban. Anyám egy mélyet lélegzett, aztán elmondta magában, hogy „Istenem segíts”, és azzal belépett a kapun. Mit akarhatnak ezek tőlem? - forgott a nagy kérdés az agyában. Közben a rendőr kétrét görnyedve kopogtatott egy sárga ajtón, és amikor túlnan beleegyeztek, kitárta anyám előtt az ajtót. A rendőr, mintha köddé vált volna, elpárolgott.

                   Kiből állt a fogadóbizottság? Egyetlen vörös hajú, nagy fülű, cingár fiatalemberből, aki nem volt magasabb anyámnál. De nem volt rajta egyenruha. Aztán eszébe nyílalt, ez lehet az az ÁVÓ-s, akiről Kecelen az a hír járja, hogy priuszos apja miatt zsarolta és megerőszakolta a kiskőrösi jegyző lányát. Aztán, szegény, fölakasztotta magát.

                   No, lássuk az adut! – gondolta anyám.

                   A férfijuh be is mutatkozott, valami Falusinak vagy Falusnak. Teljesen mindegy, mert úgyis más volt a valódi neve.

                   Ez a valaki azt mondta az én anyámnak, hogy zárja be az ajtót. Készségesen bezárta. Gondolván:

                   „Legalább nem lesz gyors segítsége ennek az embervakarcsnak, ha ütlegre kerül a sor.”

                   Kemény hangon a tárgyra tért:

                   „Vetkőzzön le!”

                   Anyám csak a fejét rázta. Erre ráförmedt:

                   „ A gumibotot ismeri-e?”

                   Azt válaszolta anyám egy kissé szenvtelenül:

                   „Hallomásból”.

                   A civil férfijuh, aki éppen akkor vagy Falus volt vagy Falusi, a szekrény tetejéről leemelt egyet, és a tenyerét ütögette vele. Igen hatásos volt, de közben kopogtattak az ajtón.

                   „Nyissa ki! – hangzott a nyers ukáz, és a gumibot a szekrény tetejére került. Anyám kinyitotta, és ekkor, ő olyant még nem látott, egy háromrét görnyedt rendőr lépett be. Bocsánatkérő hangsúllyal Szabadság! -ot köszönt, és egy papírlapot tett az asztalra. Aztán lihegve az izgalomtól hozzátette:

                   „Azoknak a névsorát tartalmazza, Falusi elvtárs, akik Soltvadkerten és Kiskőrösön az Új Ember című katolikus újságot járatják.”

                    A civil kaján mosollyal megköszönte. Aztán a rendőrség ki is hátrált, mint egy utolsó cseléd. Anyám, később, a jelenet reá gyakorolt hatását, így összegezte:

                   „Őszintén mondom, nem szántam volna leköpni mind a kettőt.”

                   Aztán az a korcs, megint bezáratta az ajtót, és tovább makacskodott. Át akarta küldeni anyámat a szomszéd helyiségbe, amelynek ajtaját az azonos mintájú tapéta szinte láthatatlanná tette.

                   De anyám erre sem volt hajlandó.

                   Vörös volt korábban is, de most „vörösebb lőn a főzött ráknál”, és hogy valami módon csak megszégyenítse, mindkét karját magasra emeltette, hogy nincs-e nyilaskereszt a hóna alá tetoválva. Megnézte, és nem volt. Sem nyilas, sem horog!

                   Újabb kopogtatás zavarta meg a nyájas együttlétet. De aki most bejött, nem volt más, mint a Juhász Miska bácsi, a császártöltési rendőrparancsnok, apám unokatestvére. Aki legalább annyira féltette anyámat, mint a férje vagy a fia.

                   Borbényi János, aki naiv festő is volt, áldott legyen az emléke, hívta fel őt Kecelről, hogy apám után anyámat is Kiskőrösre hurcolták. Miska bácsi rögtön a nyomába eredt.

                    Anyámat rögtön ki is küldték a szobából, amíg kettesben tárgyalnak.  Falusi utasította a posztoló rendőrt: „Kísérje a cellába, mert holnap is vendégünk lesz!”

                   Amikor rázárták az ajtót, megnyugodott. Itt már nem fogják zaklatni. Szétnézett, hiszen ilyen helyen most járt először. Hová hajtsa le a fejét? Csak deszkákból összetákolt priccs volt a cellában, rádobva két pokróc. Lefeküdt, betakarózott, és nyomban el is aludt.

                   Másnap reggel egy riadt rendőr ébresztette:

                    - Hallja, fiatalasszony, maga az éjszaka igencsak rám hozta a frászt! Anyám kérdőn nézte.                    - Egész éjjel magára vigyáztam, de ennyi nyugtalanságot még a saját feleségem sem okozott a harminc éves házasságunk alatt. Isten látja lelkem, de azt hittem, hogy meghalt. Nézegettem be a cellaablakon, de mindig ugyanabban a helyzetben feküdt. Estétől egészen az ébredésig.

                   Már azt hittem, hogy meghalt. Úgy éjféltájban nem bírtam lélekkel, mondom, megnézem ezt a fiatalasszonyt, hátha orvosra van szüksége. Olyan csendesen és békésen szuszogott, hogy még engem is elálmosított a székemen ülve”.

                    - Tudja, akinek tiszta a lelkiismerete, az mindig nyugodtan alszik – válaszolta anyám, és megigazította a ruháját. A kendőjét a fejére kötötte, de azt még hozzátette, mert igen szimpatikusnak találta ezt a középkorú rendőrt:

                    - Már kislánykoromban is sokszor emlegette a nagyanyám, akinél a legjobban szerettem aludni: Jó alvókád van, kislányom, ha még arra sem ébredtél föl, hogy zörgött-villámlott.

                   Mondtam is neki:

                    - Azt álmodtam, hogy zengett az ég.

                    - Még hogy zengett? Nézz ki az ablakon! A legmagasabb nyárfát szétvágta a villám!

                    - Az pedig tényleg ott feküdt szétforgácsolva a ház előtti kis téren. De amikor megláttam, sírni kezdtem, mert éppen azon a nyárfán láttam egyszer egy mókust. Valahogy betévedt a faluba. Ez a kicsi állat valamiért bemerészkedett majdnem a központjába. Mindenki körülállta a fát, és egyetlen embernek se jutott eszébe bántani az ártatlan kis állatot. Még a legrosszabb kölykök sem dobálták meg. Azt hiszem, kaptak volna néhány taslit a felnőttektől.  Ez valamikor a harmincas évek elején történt.

                    - Azt hiszem, kedves fiatalasszony, hogy mára már nagyon megváltoztak az emberek – mondta igen halkan az én rendőröm, aki el is ment, hogy megnézze, mi lesz reggelire.

                   Anyám nemsokára hallotta is, hogy elég hangosan hadakozik a szakácsnővel. Aztán csüggedten jött vissza. Feltolta a sapkáját, megvakarta a fejét, és olyan arcot vágott, mintha savanyú almába harapott volna. Szégyellte, hogy egy szakácsnő ilyen kurtán-furcsán elbánjon vele:

                    - Azt mondta ez a sárkánykígyó, hogy magát nem jelentették tegnap este. Nem is kaphat reggelit.

                    - Köszönöm, hogy fáradozott értem, de kibírom én ebédig. Maga mit szokott éhomra enni? Tegnap délben ettem utoljára, a vacsoraidőt meg végigaludtam.

                    - Én éhgyomorra pálinkát szoktam inni. De itt még az sincs! Visszamegyek a hárpiához, aztán bejelentem, nehogy délben se legyen ebédje – mondta szolgálatkészen, és már többé nem is látta anyám.

                   Biztosan lejárt a szolgálati ideje, mert olyan hat óra lehetett.

                   A lakomára nem kellett délig várnia, mert a nagyanyám tíz óra körül megjelent, és tele a kosara mindenféle jóval: szalonna, kenyér, kolbász, sonka, hagyma zöldpaprika volt becsomagolva egy asztalkendőbe. Anyámnak rögtön visszatért a lelki egyensúlya. Ez bizony igen jól jött, mert a mi rendőrünkre nemigen hallgatott a szakácsnő. Tudniillik ebédet sem kapott. Még egy tányér levest sem!

                   Elmesélte a nagyanyámnak, hogy min ment keresztül, de arra kérte, hogy ne beszéljen róla senkinek, mert amilyen a falu szája, még pletyka is kerekedne belőle. Amikor búcsút vettek, anyám igen elszontyolodott, mert nincs semmi elkeserítőbb, mintha nem tudja megmondani, hogy mikorra várhatják az otthoniak.

                   Pedig igen tüsténkedett a konyhán, bár, mint a rendszer legalattomosabb ellenségére, úgy tekintett rá a szakácsnő. A konyhában is dúlt az osztályharc! És dehogy engedte volna, hogy anyám sózza meg levest, hiszen akár patkánymérget is szórhat az elvtársak levesébe az ellenség kiszámíthatatlan keze.

                   Két nap múlva, immár fogságának harmadik napján, az egyik rendőr, Nagy Ottónak hívták, egy papírszeletet csúsztatott, nagy titokban, a kezébe. Miska bácsi néhány sora volt: „Holnap elkísérnek Kecskemétre, hogy kihallgassanak. De ne ijedj meg, mindjárt szabadon is engednek!”

                   Úgy is történt. Egy nagyon rendes rendőr állt mellé, aztán elindultak az állomásra. A déltájban induló vonaton nincs akkora tumultus. A Pestre induló munkások, ügyeket intézők a reggelivel járnak.

                    Közben kísérője a lelkére kötötte:

                     - Én csak hivatalosan vagyok a kísérője. De tudom, hogy értelmes asszonnyal van dolgom, egész úton úgy viselkedünk, mintha semmi közünk sem lenne egymáshoz. Csak arra kérem, lehetőleg abba a kocsiba üljön maga is, amelyikbe én. Azért ne veszítsük el egymást szem elől!

                    Biztosan attól fél, hogy megszököm – gondolta anyám -, pedig hová mehetnék a sorsom elől? Beállhatnék bugaci betyárnak? A tisztességes betyárok ideje már régen lejárt. Most a gazember az utcán jár-kel, pöffeszkedik, és sohasem lehet tudni, hogy mikor veri a kiszolgáltatott embert fejbe. Egy gumibottal, például. Rózsa Sándor úriember volt ezekhez a lényekhez képest.

                   Hosszú, és végtelenül unalmas volt az út, pedig először Budapestre tartott, de Fülöpszálláson át kellett szállniuk a Kecskemét felé vezető szárnyvonalra. A fővárosról eszébe jutott, hogyha feltételesen kiengedik apámat, ott el lehetne rejtőznie. Hamis papírokkal, álnéven. De ez csak futó gondolat volt, bár nem vetette el. Egy nagyvárosban élni és dolgozni, biztonságot jelenthet. Olyan rengeteg az, mint az egykori bujdosónak az erdő.

                    Sokat kellett várakozni ezen az állomáson. Ha idő van, ki kell tölteni valamivel! Sonkát elő, és már terítve az asztal! Bolond ember az, aki elhagyja magát!

                   Egészen más színben látja a világot a jól lakott ember, mint az, aki kenyérre sóvárog. Már néhány napja benn volt, de nem kapott állami kosztot, és sehogy sem értette, mi ennek az oka. Annak a mitugrásznak a személyes bosszúja? De túl pitiáner visszavágás ez! Most miért kell Kecskemétre menni? Állítólag azért, mert kihallgatják. De miről hallgatják ki? Az uráról? Legföljebb annyit tudna mondani, hogy ő volt a fölbujtó, mert ez volt a szavajárása:

                     - Gyáva népnek nincs hazája!

                    De annak tényleg nincs is.

                    Most mindenki kushad, mint a megvert kutya, mint azok a görnyedező rendőrök a nagy senki előtt. Akinek a rangját az adja meg, hogy valahol a belső zsebében valamelyik nagykutya aláírásával egy igazolvány van.

                   A kísérője egészen ügyes stratégiát dolgozott ki. Ha valami fontos közlendője volt, felzárkózott hozzá, és halkan elmondta. Majd újra lemaradt. Egy sajátságos koreográfia szerint tették meg az egész utat. Amikor átszállásra vártak, a legtávolabbi padra ültek egymástól. Amikor a kecskeméti börtönhöz igyekeztek, mert anyám nem ismerte a járást, a rendőr ment elől, anyám 10 - 15 lépéssel utána, és így kalauzolta. Míg a kapuban bevárta, rutinosan csengetett.

                   Egy középkorú ügyeletes nyitott ajtót. Látszott rajta, hogy nem hivatalos vendéget várt, mert még a kabátját sem gombolta be, és fején is csáléra állt a sapka. Valószínűleg unalmában szundikálhatott, és valami kellemes álomból riasztotta föl a csengetés, ezért elég morcosan nézett a belépőkre.

                   Aztán két-három lépcsőfokot kellett fellépni, és máris a portásfülkében találták magukat. De ezen a szűk helyen is ott lógott Lenin, Sztálin meg Rákosi. Egy asztal, egy szék, a szunyókáláshoz, és a sarokban egy széntüzelésű Lampert kályha, hogy a leltár teljes legyen.

                   Aztán amikor alaposan megnézte anyámat, a gonosztevőt, igazított a ruházatán, még a sapkáját is a helyére tette. Látszott rajta, hogy ilyen fiatal és tiszta arcú nőkkel ritkán találkozik.

                   Először a két hivatalos ember elintézte a formaságokat. Átadom, átvettem, itt a papír róla, aztán a kiskőrösi elköszönt:

                    - Szabadság, elvtársak!

                    - Fiatalasszony! Legyen szíves letenni az asztalra a gyűrűjét meg a fülbevalóit! Ezeket mi megőrizzük, és amikor kiengedik, majd visszakapja. Ebben a fiókban őrizzük, ni!

                   Volt ott már néhány becsomagolt értékes holmi, de mindegyik külön stanicliban. Akkurátusan ráírva a tulajdonos neve. Anyám óvatosan kiszedte a fülbevalókat, és az arany karikagyűrűt is, aztán letette az asztalra. A most már nem rigorózus ügyeletes ezeket is beletette egy cukros zacskóba, és ráírta anyám nevét. Még a lánykorit is. Aztán az egyik alsó fiókba csúsztatta a többiek közé. Majd megkérdezte:

                    - Jó kedvű társaságba akar kerülni, vagy egy magányos öregasszony mellé?

                   Anyám társaságkedvelő ember volt, de most, egy félnapos strapa után, inkább nyugalomra vágyott. Az idős asszonyt választotta, mert most nemigen volt beszélgetős kedvében. És igen jól választott, mert mindjárt megtudta, hogy miért adnak hat hónapot egy hetvenhez közeli asszonynak. A köszönésével mindjárt lekáderezte a nénit:

                    - Dicsértessék a Jézus Krisztus!

                    - Mindörökké! Ámen – mondta rá egy szunyókálásából fölriasztott alacsony, ősz hajú és sovány asszony, aki, anyám állítása szerint, igen hasonlított Panna dédanyámhoz.

                   Anyám gyorsan megvetette az ágyát, mert látta, hogy vacsoról már itt is lekésett. Ez a cella, komfortfokozatban, nem múlta felül a kiskőrösit, és anyám szép nyugalmas álomra számított.

                   De a szomszédja megörült a cellatársnak, és mint az idős asszonyok általában, igen szeretett volna vele beszélgetni. Anyám röviden elárulta, hogy honnan jött. Hogy mi járatban van, azt maga sem tudta. De nem is ez volt az idős néni célja, hanem az, hogy végre valakinek elpanaszolhassa a bánatát:

                    - Én bugaci vagyok. Biztos hallottál már arról a pusztáról, lányom, ahol valamikor olyan sok marhát, ménest tartottak. A németek elvitték és megették a javát, az oroszok meg a maradékot. A bugaciaknak nem maradt más, mint buckák és a szegénység.

                    Inkább tanyákon élnek az emberek, de van egy központja is. Itt két házsor is van meg a tanácsháza. Hogy dőljön össze!

                    Máma már jó, ha egy-egy tehénke van a háznál, néhol csak baromfi meg kecske. Nekem is csak kecskét adott az Isten. De bár ne adta volna azt se! Mert miatta kaptam a hat hónapos börtönbüntetést. Amikor az uram még élt, volt nekünk is tehenünk, de mára csak egy Sztalin-tehenem maradt. Miatta kerültem ide.

                   Az uram már húsz éve meghalt, azóta olyan magányosan élek, mint a kisujjam. Egyedül és hatvannyolc évesen. Pedig valamikor még a vályogot is magunk vetettük az építéshez, a falakat is mink raktuk, mert az uram olyan ezermesterféle volt.

                   Most már húsz éve magányosan élek. De rosszul mondom, mert egy födél alatt a huszonnégy tyúkkal meg a kecskémmel. Már annak idején is úgy terveztük, hogy a rókák miatt minden ajtó zárható legyen, még a tyúkólon is. Mert a rókák akkoriban még nagyon sok kárt okoztak. Máma már azok is megfogyatkoztak.

                   Előtte volt egy rossz tehenem, de azt az oroszok elzabrálták. A kecske csak arra való, hogy reggelire, vacsorára tejet adjon.

                    De a hasznomat, amiért pénzt kapok, azt a tyúkok tojják. Mindig legalább annyit, amit a legközelebbi hetipiacra bevihetek, és eladhatom. Alkalmanként, főleg tavasz végén és nyáron, legalább ötven-hatvan tojást is vihetek a heti piacra.

                    Ebből veszek aztán minden mást. Eleséget a baromfinak meg magamnak kenyeret, cukrot, sót, mindenből egy keveset, ami egy öregasszonynak elég. Bár télen nemigen tojnak. Arra is készülni kell, hogy föl ne kopjon az állam tavaszig!

                    Ha egészséggel bírom, még évekig nem szorulok más asztalához. Most is csak azért eszem az ingyen kenyeret, mert a kecském egyszer megbolondult. Jobb, ha azt mondom, hogy elszabadult. Rosszul verhettem le a pányvakarót, vagy föltekerte a láncot? No, de nem ez a fontos.

                    - Figyelsz rám, lányom?

                    - Mondja csak bátran!

                   Májusi heti piacra készülődtem éppen. A kecskét, ahogy szoktam, kipányváztam egy füves helyre, hadd legeljen kedvére. A tojásokat, akkor volt vagy hetven, már beraktam a szalma közé, hogy meg ne nyomják egymást.

                   Aztán, mint egy öregasszony, lassacskán nekivágtam az útnak. Nem nagy távolság az, nincs még két kilométer sem a piactérig. Ballagok-ballagok, egyszer csak hallom ám, hogy a hűséges állat ott mekeg a nyomomban.

                    Húzta maga után a láncot, és keservesen mekegett utánam. Az első pillanatban meg is sajnáltam szegényt, de nem állt meg, bárhogy szólítottam. Elment mellettem, mint egy rakoncátlan csikó, és a lánccal igencsak fölverte a port.

                    De akkor jöttem rá, hogy nagy baj van! A bugaci tanács fiatal akácokat ültetett múlt ősszel, azok tavasszal szépen kihajtottak. És a kecskének az akácfa levele a kedvenc csemegéje. Tanácselnök ide, tanácselnök oda, elkezdte eszegetni a friss hajtásokat. Nem tudom, ismered-e a kecskét? Igen makacs jószág! Hiába imádkoztam még az Úristenhez is, hogy megfoghassam. Az, bizony, nem hagyta magát. Mit tehettem, mentem tovább; hátha nem derül ki az igazság.

                    De abból az irányból jöttek mások is, és besúgták a tanácselnöknek. A nyilvánosság előtt, a piactéren, lehordott a sárga földig:

                   „Maga tönkre tette a nép vagyonát, a nagy értékű fáinkat. Az egész közösség vagyonát. Ezek a fák már jövőre virágoztak volna. Milyen jól jártak volna a méhészek.”

                    A VB - titkár sem azért van, hogy ne hallassa a hangját:

                     - Mit gondol maga? Azért ültetjük a fákat, hogy leetesse a kecskéjével?”

                    Ez is elmondta a „nép vagyonát” vagy hússzor!

                   Igen restelltem magam, és a kecském helyett is bocsánatot kértem, de a dolog csak nem maradt annyiban, mert följelentettek a „népgazdaságnak okozott tetemes kárért”. No, ki tudtam mondani, és bele sem tört a nyelvem.

                    Kecskeméten volt a tárgyalás. A tanácselnök meg én voltunk rá hivatalosak.

                    Hat hónapot kaptam a nép vagyonának megrongálásáért. De a bíró igen csiszolt eszű ember volt, mert azt mellékelte, hogy engem vagyoni kár nem érhet.

                   Hatvannyolc éves idős asszony vagyok és magányos. Gyerekem, hozzátartozóm nincs. Ezért a községi tanács köteles gondoskodni a jószágokról, és a tojások értékesítéséről. A kapott pénzt tegyék félre, és egy összegben juttassák majd a kezembe, amikor kiszabadulok.

                   Most csak arra lennék kíváncsi, hogy ki feji a kecskémet? Ki szedi össze a tojásokat, és ki árulja azokat a bugaci piacon? Mert azóta már hallottam, hogy a tojásaim olyan kapósak, mintha aranyból lennének. Mit szólsz hozzá, lányom?”

                    - Ezen a történeten mosolygok. Lehet, hogy a tanácselnök felesége feji a kecskét? A VB - titkárné meg összegyűjti a tojásokat, és árulja a piacon?

                    - De lányom, ezek közül egyik sem ért hozzá! Mert olyan ügyesen megoldották a kinevezésüket, hogy mind a kettő városi ember. Budapestről szalajtották őket, és rakták a nyakunkra mindegyiket. A tanácselnöknek a nevét még kimondani is elég: Hlipala Pali.

                    Nem sokra becsüli a falu népe, mert az egyik elvtársa temetésén klottgatyában jelent meg, olyan részeg volt. Házmesterek voltak ezek előtte Budapesten, de beléptek a kommunisták közé, a pártba. Az meg így jutalmazta meg őket.

                    - Ezt a jutalmat meg is érdemelték - mondta álmosan anyám.

                    - Én is úgy gondolom, lányom, meg az igazságos bíró is. De jó éjszakát adjon Isten minden jótét léleknek! Aludjunk, kislányom!

                   Másnap is megvirradt. A fogdmegek kinyitották a bűnösök és ártatlanok celláit egyaránt. Mindenki mehetett a WC-re mosakodni. Akkor tűnt fel anyámnak, hogy milyen sok emberrel együtt élvezi az állami vendéglátást.  Természetesen a nőké volt az elsőség. Az idős bugaci néni lépett ki elsőként a folyosóra, mert anyámat elkábította a mesehallgatás. Mert mese volt, ésszel föl nem fogható, ki nem agyalható, abszurd történet.

                   A férfiakat utánuk engedték csak ki a folyosóra. Néhány pap is volt köztük, csupa idős ember. Vajon mit véthettek a rendszer ellen azok a papok, akik a hitük szerint az Istent szolgálták? Miért haragszanak arra, aki a meggyőződésük szerint, nem is létezik? Ilyenek az ország vezetői, és ilyenek az Új Életre vicsorgó ÁVO-sok – gondolta anyám.

                    Milyen a börtönben? Éjjel, amikor fölébred az ember, már nem lehet többé mélyen elaludni. Legalábbis az újoncoknak nem. Mert két őr állandóan le-föl sétált, és csattogott a bakancsuk. Néha férfihang káromkodott, máskor női hang rikácsolt. Állandóan zajongtak, de az őrök fakabátban faarccal nem vettek róluk tudomást.

                   Anyám meg reggeli után mindhiába várta, hogy kihallgatásra szólítsák. Igaz, hogy egy tányér levest már kapott, amióta Kecskeméten van, de hogy miért hozták ide, arról egy szó sem esik. A negyedik napon zörög a zár, végre szólítják. Szedte a kis motyóját, mert nem mondták, hogy kihallgatásra viszik. Elköszönt a lakótársától, és azzal biztatta:

                   - Ne féljen, otthon minden a legnagyobb rendben van, mert ezek a Hlipala Palik jobban félnek a törvénytől, mint maga vagy én. A maga lelkét nem terheli semmi, mint az enyémet sem, akkor pedig legyen a maga számára egy kis pihenés ez a négy hónap.

                   Az öregasszony kék szeme mosolygott, amikor búcsúzáskor megcsókolták egymást.

                   Abba az irodába kísérték, ahol fel is vették. A jól ismert kapus fogadta, és amikor meggyőződött róla, hogy senki sem hallhatja, igen halkan megkérdezte:

                    - Szeretne a férjével beszélni?

                   Anyám nagyon meglepődött, és csak annyit kérdezett:

                    - Itt van a férjem is? Miért nem mondták, amikor megérkeztem?

                    - Ja, fiatalasszony ez nem gyermekóvoda! – felelte, aztán kiosont a folyosóra az apámért. Egyik közeli cellában lehetett, mert egy perc múlva már mindketten megérkeztek. Az őr ügyelt, amíg ők beszélgettek.

                    - Hát te is ide kerültél miattam?”

                    - Nem miattad, hanem mert én tudom, hogy gyáva népnek nincs hazája!

                    - Mindenki egészséges otthon?

                    - Mint a makk, és csókoltatnak. Mit üzensz nekik, mert engem rögtön hazaengednek? Bár jó szerivel azt sem mondták, hogy miért vittek Kiskőrösre, utána meg Kecskemétre.

                      - Csókold meg őket helyettem is! Vigyázzatok egymásra! Majd csak kiengednek engem is nemsokára.

                   Egy ölelésnyi idejük még maradt, és a kapus már vonta is anyámat, mert igen félt, valamelyik nyikhaj felettese észreveszi ezt a titkos randevút. Anyámnak visszaadta a kincseit, és már kísérte is a kapuhoz:

 - Szerencsés utat, fiatalasszony!

                  Anyám köszönetet mondott, csak a sírástól egy kicsit megbicsaklott a hangja:

                    - Isten fizesse meg magának a jóindulatát!”

                   A kecskeméti állomáson nem kellett sokat várakozni, de a fülöpszállási váróteremben már ismerősökkel is találkozott. Antoni doktor úrral meg a feleségével hozta őt össze a szerencse. Nem kérdeztek azok semmit, de az orvos ránézésre megállapította a diagnózist:

                    - Ugye, maga nagyon éhes?

                   Anyám szemérmesen bevallotta, hogy már ötödik napja nem evett főtt ételt. Egy tányér leves kivételével csak a nagyanyám sonkáján és kenyerén éldegélt. Azok elővették az elemózsiájukat. És amíg félrevonulva beszélgettek, anyám fölfalta a doktor úr rántott csirkéjének a javát, finom fehér kenyérrel. Nem kérdeztek azok semmit, hiszen egy jó orvos ismerte falujának minden testi és lelki nyomorúságát.

                  Amikor hat óra tájban anyám megérkezett a keceli állomásra, egy rendőr várta. Juhász Miska volt az, aki egyedül tudta, hogy most kell neki megérkeznie. Kerékpárral jött ki elébe, ezért kettesben ballagtak hazafelé. Apám unokatestvére többször is zaklatta a kiskőrösi ÁVO-st, hogy mikor engedik végre haza az öreg mamához meg a kisfiához. Az a mai napra ígérte. Azért jött ki elébe, hogy ellenőrizze, betartotta-e adott szavát az ÁVO-s.

                   Rögtön elmondta anyámnak a fenyegetést, hogyha említést mer tenni a gumibotról, meg fogja találni. Ez már nem idegesítette anyámat, csak hallgatta mély apátiával.

                    - Tudtam, hogy veled nem megy semmire. Akarod hallani a dicséretét, amit rólad mondott?

                    - Mondd, ha akarod!

                    - Ez az asszony nagyobb veszély a társadalomra, mint az ura! Mikor meglengettem előtte a gumibotot, a szeme sem rebbent, de az ura elsírta magát egy héttel korábban. A feleség nagyobb fasiszta, mint a férje!                  

                   Anyám csak szomorúan hallgatta, aztán megkérdezte:

                    - Hogy kerültél te ezek közé, Miska?

                    - Ezt majd még egyszer megbeszéljük. De te is gondolkozz el azon, amit az ÁVO-s mondott, mert ezek nem tréfálnak!

                   Kinek mondta volna el anyám a szégyenletes eseményeket? A nagymamának vagy a fiának? Róluk kell gondoskodnia! Ha ők nincsenek, talán valamelyik internáló táborba küldik. Így is arra kötelezték, hogy minden vasárnap jelentkezzen a keceli őrsön!

                   Apámat közben internálótáborba vitték, Kistarcsára. Minimum hat hónap! Onnan üzent, hogy anyám vagy valaki a családból, mikor mehet beszélőre.  Anyám mindenkinek továbbította az üzenetet. És ez volt az, ami egy életre, szétrobbantotta a családot.

                   Csak édesapám féltestvére jött el ajánlkozni:

                    - Én elmennék a bátyóshoz, Esztikém, ha kifizetnéd az útiköltséget!

                    Anyám hangosabban csapta be az ajtót, mint a följelentőnk után!

 

                                                         Tizenhatan egy födél alatt  

 

                    Én is azok közé tartozom, akik nem berzenkednek a nemzetiségektől!

                   Valamikor az I. világháborúban derekasan hadakozott egy sváb fiatalember. De Nagy-Magyarországot ő is elvesztette, miként az én nagyapám, de a vitézséget elnyerték mindketten. Wiedner Bernátként harcolt, de Völgyi Bernátként jutalmazták. A nagyapámnak nem tudtak földet adni jutalmul, mert a falu határának értékesebb részét az érsekség birtokolta, és attól nem lehetett hazafiságot várni.

                   Ez a talpraesett sváb fiatalember úgy gondolta, ha földet neki sem adnak, majd adnak engedélyt egy kiskocsmára. Nem a szülőfalujában, Császártöltésen, hanem Kalocsán. Oda is költözött, és kocsmáros lett. A lányait akkor már magára hagyhatta, mert férjhez ment mind a kettő. Az idősebbik lányának, Völgyi Viktóriának született három gyereke.

                   A fiú, aki nagyon önálló gondolkodású volt, amikor választania kellett a kapanyél és penna között, az utóbbit választotta. Megszökött hazulról, és a kalocsai nagyapjához költözött. Őt is Wiedner Bernátnak hívták, mert abban régi, belteljes sváb világban, hogy a föld együtt maradjon, az unokatestvéreket is összeházasították. Hogy ehhez mit szólt az egyház? Azt meg kellene kérdezni a falu egykori papjától!

                   Kitűnő képességű fiatalember volt, zömök termetű, élénk szellemű és abszolút hallású. Olyan Beethowen–szerű jelenség, csak ritkulásra hajlamos hajjal. Játszva elvégezte Kalocsán a polgárit, majd beiratkozott a tanító – és kántorképzőbe. Amikor azt is befejezte, már átestünk a II. világháborún. Kezében a diploma, de állás, közvetlenül az érsekség körzetében, sehol.

                 Végül talált magának helyet, de igen messze a szülőföldjétől. A Koppány-folyó mellett fekvő kis faluban, Páriban. Somogy megye szívében. Megkapta hozzá a szolgálati lakást, és a tanítónak kijáró földet is.

                   Közben a családját a császártöltési házból kiköltöztették a gazdag házra és vagyonra éhes sváb kommunisták. Mit tehettek mást, elköltöztek a faluból a Bernát fiukhoz, Páriba. Együtt lesz a család, amikor az édesapa hazatér a málenkij robotból. A fiuk állami födele alatt most már hat ember. Közös lakás, tanítóföld, munka minden családtagnak.

                   Közben, és ezt jó tudjuk, szidtuk is eleget, Benesék meg a „demokratikusnak” nevezett Csehszlovákiából, egy kis batyuval vállukon kiűzték a szegény magyarokat.

                    A vagyonosabb családokat, ilyen volt Czompó Jánosé is, egyetlen vagonnyi ingósággal, Magyarországra küldték. Boldoguljanak ott, ha tudnak! Itt csak azoknak a háza volt üres, akit kiköltöztettek Németországba. Páriból is sokan jártak így.

                    A tamási állomáson veszteglő vagonból, egy teherautóval elhelyezték őket Páriban, egy hivatalosan kitelepített idősebb sváb házaspár portáján. A feleség szülei, Horváth János és Pócs Mária, Csehszlovákiában maradtak, de hozták a családfő szüleit, és a két gyereküket is, Matildot és Ilonkát. Aztán, mert jól tudták, mit jelent számkivetettnek lenni, egy födél alatt éltek az idős sváb házaspárral is, akik már vénségükre nem akartak új életet kezdeni valahol a földig lerombolt Németországban.

                    Számoljuk csak össze! A két nagyszülő, a szülök és a két nagylányuk, az már hat személy. A visszafogadott sváb házaspárral együtt, az már nyolc. Czompó János lakta hivatalosan a házat, és művelte a házhoz tartozó birtokot.

                   De nagyot változott 1948-ban a magyar politika. Az pedig, a maga kommunista módján, úgy bánt az emberekkel, mintha bábok lettek volna. Föladták a leckét Wiedner Bernátnak is az iskolák államosításakor: Vagy tanító lesz vagy kántor? Az utóbbit választotta. Igen ám, de ezzel elvesztette a födelet és a földet!

                   De akkor már nem volt teljesen reménytelen a helyzetük, mert a két család Wiedner Bernát és Czompó Matild házasságával összekapcsolódott. Mi tehetett a nős kántor úr családja? Beköltöztek mind a hatan a Czompóék kétszobás házába, ahol még mindig kilencen éltek, mert közben Czompóéknak, már magyar földön, született még két gyerekük: Vilmos meg Margit. És a fiatal házasoknak, Bernátnak és Matildnak is megszületett 1950-ben az első gyereke. Ugyanazon közös födél és égbolt alatt tizenhatodiknak: Máriának keresztelték. Ő lesz a fiaim édesanyja. Tehát tizenhatan éltek békében és nemzetiségi bicskanyitogatás nélkül. A házban nem volt nyelvrendelet, hacsak azt nem számítjuk annak, hogy Czompó János szava volt a döntő minden fontos kérdésben.