"Kedves öcsém!" 7.

 

262. levél

 

                                                          MÁRTON ÁRON

 

Csíkszentdomokosi székely földműves családba született 1896-ban. Önként jelentkezett harctéri szolgálatra, közben háromszor is megsebesül. 20-ban visszatért a gyulafehérvári teológiára, ahol négy év múlva pappá szentelték. A kolozsvári katolikus egyetem lelkipásztora volt. Ostorozta a magyar középosztályban tapasztalható egykézést, és támadta az abortuszt. Elgondolkodtató, hogy már 1936-ban ugyanazt vágja szemébe az akkori kisebbségi vezetőknek, mint majd 1946-ban a Magyar Népi Szövetség vezetőinek: ”Nagyobb bajok elkerülése reményében kisebbeknek vélt dolgokban eddig többször engedtünk. És mindig megjártuk.”

Egyaránt elítélte a marxizmust, a bolsevizmust, a fasizmust és a liberalizmust. A szociális igazságosságot hirdette. Nyíltan szembeszállt a Magyar Népi Szövetséggel, mert lepaktált a csalással választást nyerő kommunistákkal, majd erélyesen tiltakozott, amikor a görög katolikus egyházat az ortodox egyházzal „egyesítették”, és püspökeit letartóztatták.

Tudta, hogy rövidesen az ő egyházára is sor kerül. 1948-as körlevelében ezt írta: „Azok a megdöbbentő események, amelyek görög katolikus testvéreinkkel történtek, semmi kétséget nem hagynak afelől, hogy számunkra is elkövetkeztek a hitvallói helytállásnak és a vértanúságot is vállaló kitartásnak a napjai.”

1949 nyarán több püspöktársával együtt letartóztatták, akik közül többen vértanúhalált is szenvednek. Őt koncepciós perben 10 év szigorított börtönnel és életfogytiglani kényszermunkával sújtják. Már egyesek a halálhírét keltették, amikor 1955-ben kiengedték a börtönből. Népszerűsége annyira zavarta a hatóságokat, hogy házi őrizet alá helyezték. 84 éves korában, 1980-ban halt meg. A ravatalánál mindenki tudta, hogy a kisebbségi sorsba kényszerített erdélyi magyarság-Illyés Gyula szavaival élve: ”katedrális méretű vezetőjétől vesznek búcsút.”

 

263. levél

                              

                                                     VILÁG-TÖRTÉNELEM

 

1947. június 5-én Marschall, amerikai külügyminiszter javaslatot tett az európai államok megsegítésére. A konferenciára, amely ezt megtárgyalta volna, minden európai országnak elküldték a meghívót. Tudni lehetett, hogy a Szovjetunió nem lesz jelen, sőt a meghódított államoknak egyenesen megtiltja.

1947 júliusában világosan látszott, hogy Európa két részre szakad. Megszületett a nyugati és a keleti tömb.

A keleti tömb és a nyugat-európai államok kommunista pártjainak fórumát hozták létre Tájékoztató Iroda, Kominform néven. Ennek első ülésén Zsdanov, a szovjet küldöttség vezetője két részre osztotta a világot: imperialista és demokratikus részre. A két tábor kibékíthetetlen ellentétben áll egymással, és nem zárható ki a katonai konfliktus, sőt a háború sem.

Az természetes, hogy ebben a világméretű küzdelemben a Szovjetunióé a vezető szerep. A belső viták lezárására, az egyedül helyes út kijelölésére a szovjet–jugoszláv ellentét kiéleződése adott lehetőséget. Ennek előzménye, hogy Tito megszegte az eredeti forgatókönyv előírásait, és már 1945-ben kinyilvánította a proletárdiktatúrát. Sőt, a Balkán - föderáció tervét is fölvetette, amellyel szétszakították volna a szocialista tábort a Szovjetunió rovására.

Sztálin legfeljebb kettős koalíciókat tudott volna elképzelni: lengyel-csehszlovák, magyar-román. A Tájékoztató Iroda 1948. június 28-i ülésén a jugoszlávok már nem vettek részt. A Kominform ekkor felszólította a jugoszláv kommunistákat a vezetés megdöntésére. Ezzel Jugoszláviát kiközösítették a szocialista táborból. Megkezdődött a „láncos kutyázás.”

Tito kivált, de a bölcs csehek, Svejk népe „beválasztott”, mert a kommunista többség rögtön maga alá gyűrte ellenfeleit, és számos embert azonnal letartóztattak. A legnagyobb szenzáció az volt, amikor 1948. március 10-én holtan találták Jan Masarykot, az ország népszerű és / magyar szempontból / hétpróbás gazember külügyminiszterét a Csernin palota udvarán. A kommunisták azt állították, hogy öngyilkosságba kergette a hazug nyugati propaganda, az emberek zöme azonban meg volt róla győződve, hogy az öreget egyszerűen ledobták a külügyminisztérium ablakából. Elvégre a történelmükben nem ez volt az első defenesztráció./ Benest, köztársasági elnökként, megütötte a guta 1948 júniusában! / Csehszlovákia boldog népe bemasírozott a szovjet blokkba.

 

264. levél

 

                                       SZOLZSENYICIN ÉS KORNFELD II.

 

A helyes felelet az lett volna, hogy a földi élet célja s értelme nem a boldogság, mint általában hinni szoktuk, hanem a lélek fejlődése. Ebből a mi gyötrőink bűnhődése a legborzasztóbb: elállatiasodnak. Kivetkőznek emberi formájukból. Ha így közeledünk a problémához, megértjük, hogy azoknak kell szenvedniük, akiknek a fejlődéséhez van REMÉNY.

Ettől függetlenül van valami igazság Kornfeld végső szavaiban, amit tökéletesen elfogadok magamra nézve, s amit sokan mások is hajlandók aláírni.

Fogságom hetedik évére alaposan kielemeztem életem alakulását, s megértettem, miért jutott mindez osztályrészemül: fogság s a tetejébe még egy rosszindulatú daganat is. Akkor sem zúgolódtam volna, ha még ez a fenyítés sem találtatott volna elég súlyosnak.

Fenyítés? De kié?

No, mit gondolnak, KIÉ?

Sokáig feküdtem abban a kórteremben, amelyből Korngold elindult utolsó útjára. Egyedül forgolódtam álmatlan éjszakákon, múltamat hüvelyezgetve s ámuldozva életem különös fordulatain. Az ismert lágeri fortélyt alkalmazva, gondolataimat rímes, ritmikus sorokba szedtem, hogy megmaradjanak az emlékezetemben. Most is az lesz a legjobb, ha úgy idézem őket, ahogy akkor, ott a betegágyon megformáltam, míg odakinn rengett a föld a zendülés után a kényszermunkatábor alatt:

Úgy elvetélni, úgy eltékozolni

a drága jó magot, hogy tudtam s hova? 

Hisz téged dicsértelek zsenge éveimben

s szentegyházad volt lelkem otthona.

A könyvek csillogó, hiú okossága

elkápráztatta gőgös agyamat,

hittem a világot megismerhetőnek

s hogy az élet titka titok nem marad.

 

Az ifjú vér buzogva áradt ereimben

a világ szivárványszínekben tündökölt,

s közben hangtalan, hogy rá föl se figyeltem,

a hit oltára bennem romba dőlt.

De ím, a lét s nemlét határán tévelyegve,

míg csöpp híján elnyelt a szörnyű torok,

ajkamon a hála csendes rebegése,

ha megtett utamra visszagondolok.

Ma látom már: az értelem világa

ömlik minden zugán, szögletén,

de nem gyarló eszemből, nem gyönge erőmből:

magasabb forrásból árad rá a fény.

A helyes mértéket immár visszanyerve

az élet vizével oltom szomjamat

Hiszek, Világ Ura, hiszek újra Benned,

ki nem hagytál cserben, bár megtagadtalak.

 

 

265. levél

 

                                          A KÉKCÉDULÁS VÁLASZTÁSOK

 

A Magyarországon tartózkodó szovjet erők durván beavatkoztak a magyar belügyekbe. Ők döntöttek P. Kiss Szaléz ügyében, és elhurcolták a kisgazda Kovács Imrét, aki az MKgP erős embere volt. A Szovjetunióba internálták, és 1956 után nagybetegen jött haza.

Pfeiffer Zoltán tett még egy reményt adó kísérletet a Magyar Függetlenségi Párt megalapításával a kékcédulás választások előtt. 49 helyet kapott a parlamentben, de a KMP irányítása alá került Baloldali Blokk szövetséges pártjai semmisnek nyilvánították egy „fasiszta” pártra leadott szavazatokat. / Veres Péter, Illyés Gyula? /

Pfeiffer Zoltán, félve a megtorlástól, családjával együtt elmenekült az országból. Sulyok Dezső, aki e pártnak első embere volt, így búcsúztatta a magyar parlamentben a demokráciát és jósolta meg a jövőt: ”Nem igaz, hogy Magyarországon utcai harcok folynak, csak éppen nincs gyülekezési szabadság sem! Nem igaz, hogy forradalom van Magyarországon - csend van itt és nyugalom. Csak nem az élet ütemének megszokott és kedves csendje, hanem a félelem és a terror csendje. Rendőrállammá alakultunk át, valóságos rendőrállammá, ahol a rendőrség befolyása nemcsak a közéletre, hanem az egyes emberek magánéletére is elviselhetetlenül ránehezedik. / Az USA szenátusa ezért a hozzászólásért „tiszteletadást” szavazott meg a szónoknak. Bizony! /

A kommunisták szovjet segédlettel, a kriptokommunisták beépítésével,/ akiket a Magyar Kommunista Párt azzal a céllal helyez el főleg az ellenzéki pártokban, hogy aláássák az adott párt helyzetét, elősegítsék szétzüllesztését, kompromittálják azt, és ilyen módon feloszlassák, vagy beolvasszák a kommunista pártba,/ elérték a céljukat.

Koncepciós perekkel már szétszórták a Kisgazdapárt, a Szociáldemokrata Párt és a Nemzeti Parasztpárt jobbszárnyát. A Baloldali Blokk tagjai maradtak csak a ringben, de a KMP, biztos, ami biztos, a győzelmét 1947 szeptemberében csalással is be akarta biztosítani.

A párt aktivistákból álló kommandói személyenként annyiszor szavazhattak, amennyi kék cédulájuk és idejük volt. A csalás színhelyére teherautókon szállították őket, amelyeket a szovjet megszállók biztosítottak. Az SZDP is kapott kék cédulákat, de Kéthly Anna nem engedte felhasználni.

Valószínűleg a Politikai Bizottság döntötte el a szavazás lebonyolítását. Itt is a négyes fogat dolgozott: Gerő, Rákosi, Farkas, Révai. A választásnak nevezett komédia mélypontja volt a magyar politikai életnek. Sokat ártott a kommunisták amúgy is megtépázott tekintélyének.

Jöhetett a fordulat éve!

 

266. levél

 

                                         AZ ISKOLÁK ÁLLAMOSÍTÁSA

 

Pócspetri - ügyként vonult be a magyar történelembe az egyház elleni első durva támadás. Egy megriadt rendőr véletlen öngyilkosságát használták fel arra a célra, hogy minden ellenállást elsöprő kampány induljon a katolikus egyház ellen, amely „gyilkos eszközökkel” is védi befolyását az iskolák fölött. A jegyzőt és a helyi papot kivégzik. Az ÁVÓ megszállja a falut, és példát statuálnak: vernek, megaláznak mindenkit, aki ott él. A katolikus egyház az egyetlen, amely tömegeket mozgat meg a kialakuló kommunista diktatúra ellen Mindszenty József hercegprímás vezetésével. Ő járja az országot, és mindenütt százezrek fogadják, és biztosítják a támogatásukról magányos harcában.

Baján is járt a hercegprímás, és erről egy szemtanú beszámolóját fogjuk olvasni: ”Mindszenty 1948. június 13-án, szombaton, érkezett Bajára. Ezen a napon, már Sükösdön is fogadta a nép, a kora délutáni órákban a templom előtt, ahol egy szép széket állítottak fel a templomajtóban. Ekkor ministránsként én is jelen voltam. Beszéde közben a toronyban lévő nemzeti zászló rudastól leesett. A szél tőle 2-3 méterre sodorta, de a tömegben nem okozott sérülést. Bajára 4-5 óra körül érkezett. A vámháznál átszállt a városi hintóba, azután a polgármester fogadta. Majd a belvárosi templomba ment, de akkora tömeg volt, hogy alig tudott az ajtóig eljutni. Majd a barátok templomába ment, hogy megáldja az újonnan kifestett egyházat.

A ciszterházban pihent éjszaka, ahol Endrődy Vendel apát fogadta. Éjszaka két tanár őrködött, hogy semmi baja ne történhessen: Horváth László és a később kivégzett Kosztolányi József voltak ezek a férfiak.

Másnap, 14-én és vasárnap gyalog ment a Szentháromság térre. Egy autó a mellékutcából hirtelen kivágódott, és el akarta ütni, de a sok nép miatt a kísérlet kudarcba fulladt. A sofőrt a nép kirángatta a kocsiból, és útjára bocsátotta.  10 órakor kezdődött a szentmise. Én, mint kis ministráns, ott ültem a lépcsőn. A hatalmas tömeg betöltötte a teret, és még a mellékutcákban is álltak.

Mindszenty beszéde közben elvágták a hangszóró zsinórját. Így annak egy részét csak kevesen hallhatták. Még ma is tudják a bajaiak/ Én is! /, hogy ki tette. /Apánk is ott volt a hallgatók között. Innen érkezett haza kerékpárral és holtfáradtan, amikor letartóztatták./

Délután a zárdában tett látogatást, majd elutazása előtt találkozott Pintér László kiscsávolyi plébánossal.”

                                                                                                                 TAJDINA JÓZSEF

 

268. levél

                       

                                               GÁBORNÉ TANÁR NÉNI

 

1948 - ig csak helyettesített, de ebben az évben megkapta a kinevezését.

 

Egyik nap, tanítás közben, engedélyt sem kérve, bejött a tanítási órájára két deportálásból hazatért keceli férfi. Azt mondták, hogy ellenőrizni jöttek. Elkérték az olvasókönyvét, és közölték a meglepett tanárnőnek, hogy másnap visszahozzák. De a lelkére kötötték, hogy holnap ne kezdje el az óráját, amíg meg nem érkeznek. Olyan eleganciával, ahogy jöttek, el is távoztak.

A következő napon nyolc óra előtt meg is jelentek, és azt kérték, hogy mindent csináljanak úgy, ahogy szokták.

-Osztály, vigyázz! Köszönj!

-Dicsértessék a Jézus Krisztus!

-Mindörökké! Ámen!

-Mondják el az imádságokat is! – szóltak közbe a vendégek.

-Hiszek egy Istenben, hiszek egy Hazában, hiszek egy isteni örök igazságban, hiszek Magyarország feltámadásában. Ámen!

A tanítás 45 percig folydogált, mint a patak. A tanítást ezzel fejezték be a tanulók.

-Csonka Magyarország nem ország, egész Magyarország mennyország. Köszönjük a tanítást.

A látogatók megvárták, amíg a gyerekek kiszállingóztak a folyosóra. Azután az egyikük tanárnőhöz fordult:

       - Többé ne mondják a két imát!

Később vette észre, hogy a tankönyvből bizonyos részeket kihúztak. Amikor magára maradt, eltöprengett:

       - Egyszóval, ne bízzunk Magyarország feltámadásában!

 

269. levél

                                        MINDSZENTY HERCEGPRÍMÁS

 

„A közvélemény, minden jóérzésű ember undorral és megvetéssel fordul el az emberi elaljasodásnak attól a szörnyű gyalázatától, melyet Mindszenty személyesít meg. Nem hőst - legfeljebb nyomorult bűnözőt látnak benne. De alapvetően helytelen lenne magatartását egyszerűen a züllött, gyengejellemű bűnöző lelki összeomlására visszavezetni. Mindszenty nem adhatott többet annál, mint ami lényege. Nem adhatott többet annál, mint amit egy rothadt, züllött, történelmileg túlhaladott osztály, a bukott magyar uralkodó osztály képviselője adhat. A reakció nem szül hősöket, legfeljebb nagystílű kalandorokat, zsarnokokat, gonosztevőket és gyilkosokat, kiknek igazi lényét hosszabb-rövidebb ideig magas méltóságok, bíborosi palást, tábornoki egyenruha és egyéb fényes külsőségek eltakarhatják, kiknek a hatalmát a burzsoázia erőszakszervezete ideig-óráig szentesíthet, de akik elkerülhetetlen bukásukban mind egyformán visszataszítóak. Mindszenty magatartása ugyanolyan alantas volt, mint általában a vádlottak padján ülő valutázóké, a fizetett ügynököké, a népkártevőké és általában azoké, kiknek cselekvését nem a nép szeretete, a haladás szolgálata, az igazság ügye vezérli, hanem alantas és önző személyi indulatok, a hatalom vágya, akik a reakció belső romlottságágának hű kifejezőiként válnak annak vezetőivé.”

                                                                                            Szabad Nép, 1949. február 6.

 

               „Röviddel azután belép a szobába egy magas tagbaszakadt, bivalynyakú és vadtekintetű politikai rendőrtiszt, aki csak annyit vet felém: - Én partizán voltam.

               Beszél ugyan magyarul, de az arca nem magyar. Gyűlöletét már régóta gyűjthette ellenem. Nézni sem jó romlott, gyűlölködő arcát. El is fordulok. A mozdulatából azt sejtem, hogy kissé eltávolodik tőlem, egyszerre nekem fut, és csizmával, egész erejével belerúg födetlen gerincembe. Ő is, én is a szemközti falnak esünk. Többet akkor, úgy látszott, nem is tudott rúgni. Valami luciferi örömmel az arcán, pihegve mondja:

           - Életem legboldogabb pillanata volt ez.

Hogy a valóságot mondta, az le tudtam olvasni kéjesen eltorzult arcáról.

          Most újra az őrnagy jön be /Décsi Gyula dr. /. Kiküldi a partizánt, gumibotot vesz elő. Sohasem gondoltam, hogy a gumibotig is eljutok egyszer életemben. Legyűr vízszintesen s elkezd ütlegelni. Talpamon kezdi és megy mindig feljebb.

          A gumibot suhogásaira a szomszéd szobából és a folyosó felől hallom a kórusszerű diadalmas kacajt. Nők és férfiak vegyesen vannak a közelemben, s ha jól tudok a harsogó kórusszerű kacajból következtetni, úgy most sokkal többen vannak jelen, mint ahányan a kihallgató helyiségben voltak.

           Az őrnagy továbbra is egymásután méri rám az ütéseket. Bár kimerülten liheg, de nem hagyja abba a kínzásomat, hiszen nagy gyönyörűsége lehetett abban, hogy végre elérkezett az óra, amikor Magyarország hercegprímását levetkőztetve botozhatja.

            Összeszorítom a fogaimat, de a hangot nem sikerül mindig visszatartanom. Nyöszörgök fájdalmamban. Elég a testnek a magáé, de mintha a lélek még jobban égne.”

                                                                                 MINDSZENTY: EMLÉKIRATOK

270. levél

 

                              SZOLZSENYICIN ÉS KORNFELD III.

 

„Kinyílt a szemem s láttam, hogy mióta eszemet tudom, nem értettem önmagamat, nem értettem legtitkosabb áramaimat. Sokáig azt tartotta áldásnak, ami a káromra volt, s éppen az ellenkezőt akartam elérni, mint amire éppen szükségem lett volna. De mint ahogy a tenger ledönti lábáról a tapasztalatlan fürdőzőt, hogy aztán egy újabb hullámmal partra vesse, úgy fordítottak vissza engem is szilárd talajra a fájdalmas sorscsapások. Csak így voltam képes visszatalálni a helyes útra.

Meggörbített, majdhogynem eltört gerinccel, azzal a tapasztalattal gazdagodva tértem vissza börtönéveimből, hogy határtalan az emberi gonoszság, de ugyanolyan határtalan az emberi jóság is. Ifjúkori sikereimtől megittasulva hibátlannak éreztem magamat, ezért kegyetlen voltam. A hatalom, amelyből részem volt, gyilkossá, erőszakossá tett. Éppen amikor a leggonoszabb voltam, szentül hittem, hogy jól cselekszem. Bőven fel voltam szerelve tetszetős érvekkel. A börtön rothadó szalmáján éreztem megmozdulni magamban a jót.

Lassanként megvilágosodott előttem, hogy a jót a rossztól elválasztó határvonal nem azonos az államok, osztályok, pártok közti határral, hanem minden egyes ember szívének közepén halad át, minden emberi szív közepén. De még ott is fluktuál, eltolódik bennünk az évek során. Még a rossz által megszállva tartott szívben is maradt egy támpontja a jónak, s még a legnemesebb szívben is van egy sarok, melyben tartósan gyökeret vert a rossz.

Akkor kezdtem megérteni a vallásokat, a világ valamennyi vallását. Az emberben lévő rossz leküzdése a céljuk. Lehetetlen teljesen kiűzni a rosszat a világból, de kordában lehet tartani minden egyes emberben. Akkor értettem meg azt is, hogy hamis úton járnak a történelmi forradalmak. Mert csak a rossz hordozóit semmisítik meg egy bizonyos korban / de mivel nem érnek rá válogatni, egyben a jó hordozóit is /, magát a rosszat azonban átveszik, mint örökséget, hatványozott mértékben. A Nürnbergi Per a XX. század dicsőségére válik, mert magára a gonosz eszmére sújtott le, s csak keveset ölt meg az eszme által megfertőzöttekből / persze nem Sztáliné az érdem, ő ugyan jobban szerette volna, ha kevesebbet szónokolnak, és többet lőnek agyon /. Ha a XXI. században az emberiség nem robbantja föl vagy nem fojtja meg önmagát, akkor talán ez az irányzat fog diadalmaskodni.

271. oldal

 

                                    TIZENHETEN KÉT SZOBÁBAN

 

Valamikor az első világháborúban derekasan vitézkedett egy sváb gyerek. A nagy Magyarországot ugyan ő is elvesztette, de a rendjelek mellé Horthy Miklós vitézzé is avatta. Sváb névvel nem térdelhetett a kard alá, ezért már előtte Völgyi Bernát lett a becsületes magyar neve. Az édesapja orrolt rá, de aztán belenyugodott, mert milyen jól hangzott: vitéz Völgyi Bernát. Az új névvel földbirtok is járt, vele még több munka és jobb élet. A két lányának vett hozományul egy-egy házat. Az idősebbnek a Hajósi utcán, nem is akármilyent!

Ebből a házasságból két fiú és egy lány született. Bernát, aki a nagyapja keresztnevét örökölte, de nem akarta örökölni a paraszti mesterséget, megszökött hazulról. Nem ment világgá, csak a kalocsai rokonokhoz, akiktől a kántortanító-képzőbe járt. Mikorra vége lett a háborúnak, kitűnő eredménnyel be is fejezte a tanulmányait.

A környéken nem volt állás, de akadt a Dunántúl mélyén egy Pári nevű községben. Az ottani tanítólakásba be is költözött. De rövidesen magához kellett vennie az egész császártöltési családját, mert a szép nagy házból kilakoltatták őket a szegény sváb kommunisták. Bernát kántorkodott és tanított, a szülei meg a művelték a tanítónak kijáró földet.

                                                       +

Egy Benes nevű politikus elhatározta, hogy Csehszlovákiából kitelepíti az ott élő magyarokat. Elsősorban azokat, akiknek a legnagyobb vagyonuk volt. Komáromszentpéteren is kellett Czompó Jánosnak a jó földje és a szép nagy háza a szlovákoknak, ezért semmiképpen sem maradhatott. A legbánatosabb a lányuk volt, aki már jegyben járt egy ottani legénnyel.

Egy vagont teleraktak a holmijukkal, hogy legalább a legszükségesebb bútoraikat vihessék az új házba-hazába, ahol majd Magyarországon megáll a szerelvény. Hozták a családfő szüleit is, de a feleség szülei ott maradtak: Horváth János és Pócs Mária. Ez a vonat Tamásiban állt meg, ahonnan már gyerekjáték volt öt felnőtt embernek Páriba eljutni és egy kitelepített sváb házába, beköltözni.

 

                                                           +

 

Wiedner Bernátot, mert így hívták a kántortanítót, 1948—ban válaszút elé állította a hazai változás, az iskolák államosítása. A kántorságot választotta. Ezzel elvesztette a lakást és a földet, de nem kerültek az utcára, mert akkora már feleségül kérte és kapta a betelepült Czompó János legidősebb leányát, Matildot. Összeköltözött egy fedél alá a két család a két szobába.

Közben visszaszökött a ház két korábbi gazdája Magyarországra. Természetesen és átmenetileg a volt házukban akarták meghúzni magukat. A betelepülteknek arany szívük volt! Főleg a gazdasszonynak, aki, míg az apósa és a férje az ökrös szekérrel az államtól kapott földön dolgozott, mindig azon törte a fejét, mit adjon ennek a sok éhes szájnak enni. Bizony, már 17-en laktak két szobában és békességben, mert megszületett az első unoka: WIEDNER MÁRIA.

 

272. levél

 

Eljött a tavasz. András sietett a tavaszi munkákkal, hogy eljuthasson Bajára. Hallották, mert annak az egész megyében híre ment, hogy Mindszenty József hercegprímás Baján Mária-napokat tart. 1948. június 14-én, vasárnap, kora reggel kerékpárral nekivágott a hatvan kilométeres, hosszú útnak.

Amikor estefelé fáradtan hazaérkezett, és éppen elkezdte mesélni az eseményeket, megjelent a kapuajtóban két ismeretlen rendőr. Felszólították, hogy menjen be velük a rendőrségre. Megrökönyödve és zavartan búcsút vettek tőle, mert nem tudták mire vélni a dolgot. Hármasban elindultak, de akkor az Eszter észbe kapott észbe, és a kiskabátjával utánuk küldötte a fiával.

Az a karjára kapta, és olyan gyorsan nyargalt utánuk, hogy még a kisliget sarkánál, mielőtt eltűntek volna a szem elől, utol is érte őket. Csak annyit mondott izgatott lihegéssel: - Anya küldi!

András gyorsan a vállára terítette:

-Köszönöm, fiacskám – mondta, aztán gyorsan elfordult és fáradt léptekkel ment tovább, a két rendőrtől közrefogva. A gyerek meg úgy indult hazafelé, mint akinek folyik az orra vére. Otthon a jó barátokkal, a szomszédokkal egészen éjfélig arról folyt a beszélgetés, hogy miért vitték el szegényt.

Biztos a Mindszenty miatt, mert nagyon fújnak rá a kommunisták. Az a legnagyobb ellenségük, és ha valaki tiszteli vagy szereti, az mindjárt bűnös.

-Akkor az egész ország bűnös! Egy egész ország! – nem is mondta, hanem kiáltotta hangosan, fájdalmasan, és ekkor elkezdett zokogni. Magukra is hagyták őket a bánatukkal. Mindenki tanácstalan volt, de jóval biztatták a családot, miközben szedelőzködtek. Ekkora segítséget tudtak adni az árváknak, akik nem maradtak magukra a legnehezebb órában. Ez akkoriban nagy szó volt, és nagy segítség!

Eszter jobban ismerte az országban meg a faluban zajló politikát. Többször is kérte a férjét, hogy ne panaszkodjon senkinek az oroszokra. Megfontolt legyél! Nem tudjuk, kiben mi lakik. Gondolj a fogságba esésre! Az oroszok itt vannak az országban, és értsd meg, a háborúnak még mindig nincs vége.

András mindig azzal vágott vissza:

-          Az igazat már csak megmondhatom!

-          Mondj igazat, betörik a fejed! Most éppen ilyen időket élünk – mondogatta gyakran, mint egy rossz diáknak a türelmes tanárnő.

Alig fél éve, hogy onnan megjött, és ő még nem vette észre a nagy változást. Azt, hogy az országból közben siralomház lett. Izgatásért jelentették fel, ez már másnap kiderült.

Először a Tanácsház fogdájába vitték, csak másnap kísérték át a rendőrségre. Az egyik rendőr bizalmasan elárulta, hogy egy-két „jóakarónk” feljelentést tett András ellen, mert szidta az oroszokat. Pedig nem az oroszokat szidta. Azokat inkább sajnálta, hogy olyan országban kell élniük, ahol a Sztálin dirigál.

Kiderült, hogy kenyéririgységből tették, az üzletük miatt. Irigyelték, hogyha hozzájuk jöttek pénzért, mindig tudtak nekik adni. Bármiért szorultak is rájuk, sohase kergették ki őket.

Az egyiknek a lánya Eszter ruháit hordta. Nem bírtak a nagylányuknak venni, mert az apja megitta, elkártyázta minden pénzüket. A felesége áthozta a pénzüket megőrzésre, mert otthon nem tudta úgy eltenni, hogy a férje meg ne találta volna. Az asszony sokszor sírt, mert a három gyerekének nem tudott mit főzni. Az ura mindig azt mondta: - Főzz nekik répát!

A másik feljelentőnek is sokszor adtak pénzt. Annak is volt egy lánya. Ha jöttek az ünnepek, már várták, hogy mikor jönnek az új ruhára pénzt kérni. Itt is csak a gyereket nézték, mert másoktól hallották, hogy az apjának ragadós a keze. Azt nemigen engedte be senki az udvarába, még napszámosnak sem.

 

274. levél

 

                                                  A PÁRTOK LIKVIDÁLÁSA

 

Az egypártrendszer gondolatát Rákosi Mátyás vetette fel 1948 márciusában az MKP funkcionáriusainak értekezletén. A Magyar Nemzeti Függetlenségi Front létrehozásának, vagyis a koalíció átalakításának lényege az volt, hogy az új koalícióban a többi párt csak fővárosi szervezettel lesz jelen, vidéken csak a kommunista párt egyedül és mindenütt.

Már ennek a koncepciónak a jegyében jött létre a Magyar Nők Demokratikus Szövetsége, az MNDSZ. 1948 tavaszán megszűntek a különböző pártok ifjúsági szervezetei, és a MINSZ - be  tömörültek. / Magyar Ifjúság Népi Szövetsége /

A két munkáspárt egyesülése után, amely a szociáldemokraták beolvasztását jelentette a kommunista pártba, az MKP vezetői már konkrét célként jelölték meg a többpártrendszer felszámolását. Gyors „tisztulási” folyamat ment végbe a megmaradt pártoknál. Jobboldaliság ürügyén ezreket, tízezreket zártak ki ezekből a pártokból.

1948. november 28-án Rákosi Mátyás az MDP Központi Vezetőségének ülésén pedig már kijelentette, hogy az új Függetlenségi Népfront nem lesz tömegszervezet.

Azt főleg a célok azonossága tartja majd össze. „Szövetségben vagyunk, ugyanakkor a szövetségesek likvidálására is irányt kell venni”. Szakasits hozzátette: „Mi pártunknak hűségesen követnie kell a Szovjetunió példáját és útmutatásait, mert nincsen önálló magyar út”. Erősítésül Farkas Mihályt és Gerő Ernőt főtitkár-helyettessé választották. A Szabad Nép így magyarázta meg a népnek: „Az új Függetlenségi Népfront nem lesz a pártok huzavonájának színhelye, a pártok versengésének helyszíne.”

Tildy Zoltán köztársasági elnöknek a veje „kémkedési” ügye miatt kellett lemondania. Helyére Szakasits Árpád emelkedett. Kádár János lett az új belügyminiszter, aki 1948. szeptember 6-án rendeletet adott ki, amely a Magyar Rendőrség Államvédelmi Osztálya elnevezést törölte, és új nevet adott a párt GESTAPÓ - jának: Belügyminisztérium Államvédelmi Hatósága lett, azaz ÁVH. A külügyminiszterséget Rajk Lászlóra bízták, Dinnyés Lajos miniszterelnököt pedig Dobi István váltotta fel.

1948. június 12-én kimondták a két munkáspárt egyesülését. A kommunista párttagok közül 753 000 maradt az új pártban, míg a szociáldemokrata 750 000 - ből csak 241 000. Később ezekből is észhez tért még jó pár ezer. Az új párt, a Magyar Dolgozók Pártja 883 000 ezer taggal kezdte meg a szocializmus építését. Az elnök, hatáskör nélkül, Szakasits Árpád lett, a főtitkár Rákosi Mátyás, helyettesei: Farkas Mihály, Kádár János és Marosán György.

A Magyar Függetlenségi Frontot pedig „pártpótléknak” hozták létre, amelyre majd szavazni is lehet.

MAGYARORSZÁG EGÉSZ LAKOSSÁGA ÉRDEKVÉDELEM NÉLKÜLI TÖMEG LETT.

 

275. levél

                                                VILÁGTÖRTÉNELEM

 

               A Földközi-tenger keleti medencéjében kellett a Nyugatnak először közösen fellépnie. Az angolok egyedül próbálták megfékezni a görög partizánmozgalmat, amelyet Moszkva támogatott.1947 elején jelezték az USA-nak, hogy nem bírják a térséget megtartani, ha az Egyesült Államok nem segít.

            1947. március 12-én az amerikai elnök meghirdette a Truman-doktrínát, amely szerint az Amerikai Egyesült Államok a világ minden pontján kész támogatni „a szabad népeket, amelyek ellenállást tanúsítanak a leigázásukat célzó, akár fegyveres kisebbség, akár külső nyomás útján megnyilvánuló kísérletekkel szemben.”

            Görögország és Törökország esetében most a Földközi-tengerre való szovjet kijutást kellett sürgősen megakadályozniuk. Az USA átvette Anglia szerepét ebben a térségben, és rövidesen megjelentek az anyahajói meg a pénze. / A görög partizánok Magyarországra kerültek, és erősítették az ÁVH-t. /

             A „szabad népek” fogalmát a későbbiekben igen tágan kell majd értelmezni, hiszen a chilei junta és Tito kommunista diktatúrája is kapott támogatást, ha a szovjet beavatkozás visszaszorítását kellett elérni. A magyar nép miért nem részesülhetett az USA áldásos támogatásából 1956-ban? Nagyon szelektíven alkalmazták ezt a doktrínát!

            1948-ban Adenauer kihirdette a Parlamenti Tanács összehívását, és ezzel megszületett Nyugat- Németország, és az állam új pénzét bevezették Nyugat-Berlinben is. A Szovjetunió blokád alá vette a várost. Válaszul a levegőn át egy éven keresztül, naponta több száz amerikai és angol szállítógép fuvarozta a Berlin nyugati részén élőknek a megélhetéshez szükséges forrásokat: az élelmet, a tüzelőt, az orvosi eszközöket és így tovább. Ez Amerikának nagy politikai sikert hozott, az ellenfél egy év múlva meghátrált.

 

276. levél

 

                                                      A PADLÁSSÖPRÉS

 

             Az érdekvédelem hiányát elsősorban a parasztság érezte meg. A kötelező beszolgáltatás évről évre nehezedő terheit, tekintet nélkül az időjárás viszontagságaira, állandóan növelték. Míg korábban a vetés- és a szántóterületet vették alapul, később már az összterületet, akár a nádast is. Párhuzamosan a beadásra kötelezett termékek köre is bővült.          Jelentkezett egy másfajta tendencia is. 1951-ig elsősorban a kulákgazdaságok terhelését növelték, most már a közép- és a kisgazdaságokét szintén. Ezek terhelése is a duplájára nőtt.

              Ennek ellenére a parasztság mégsem akart a téeszekbe lépni. Ebből a hatalom azt a következtetést vonta le, hogy a paraszt csak akkor lép be a kollektívba, ha teljesen „legatyásítják”. A hatalom a kulákokat 1950-51-re juttatta koldusbotra. 1951-52-re az egész parasztság ilyen helyzetbe jutott./ Nagy Imre volt a begyűjtésért felelős, az illetékes miniszter!

            A megtermelt termék ment a beszolgáltatásba, az érte kapott kis pénz pedig az adóba. 1949 őszén megjelentek a Szégyen - illetve a Dicsőségtáblák a falvakban. A Szégyentáblára kerülteket automatikusan fel is jelentették, hiszen a beszolgáltatás hazafias kötelezettség, elmulasztása közellátási bűntettnek minősült. Börtönbüntetéssel is sújtották, sőt internálás is lehetett a vége.

            Sok százezer holdnyi föld maradt bevetetlen a tömeges földelhagyás miatt. Az 1952-es padlássöprések következtében az akkori 1,2 millió parasztcsalád közül 800000-nek nem maradt annyi gabonája, hogy a következő termésig a kenyér-és vetőmagszükségletét fedezze.

 

277. levél

                                                 APÁNKAT LETARTÓZTATTÁK

 

              Mind a két feljelentőnk tagja volt a kommunista pártnak. De nem ők voltak az ügy értelmi szerzői, mert mindketten írni-olvasni sem tudtak. Egy férfiszabó, aki a bombázások elől menekült le a falunkba, szervezte be őket ellenünk. Ő volt a helyi párt tekintélyesebb embere. Ha a gyerekei Pestről meglátogatták, többször is nálunk kaptak szállást.

              Híre ment a faluban, hogy mi van velünk. Többen szemrehányást tettek nekik, hogy miért csinálták ezt az Andrásékkal. Esküdöztek égre-földre, hogy ők nem követtek el semmit. Még a főkolompos is átjött azzal a kérdéssel: - Mi van az Andrással? Hallom, hogy őrizetbe vették? Nem engedem bántani. Holnap bemegyek a rendőrségre, és szólok az érdekében.

              Másnap én is bementem az őrsre. Mondom a férjemnek, hogy a párttitkár majd szólni fog az érdekedben, megígérte. De csak pár szót válthattunk, már vezették is vissza a zárkába. Ekkor láttam meg a spicliket sorakozni, hogy aláírják a férjem ellen szóló vádiratot. Meglepődtek, hogy én is ott vagyok, és látom őket.

              A titkár úr nemsokára megint átjött tisztázni magát, de most már ajtót mutattam neki. Nem hiszem, hogy szégyellte magát. Nem volt ezekben lélek!

              A harmadik napon a férjemet átvitték Kiskőrösre, a járási kapitányságra. Amikor átmentem meglátogatni, a folyosón megint a titkárral akadtam össze. Váltig erősítette, hogy most is az András érdekében van itt. Sok ilyen becsületes ember kéne – mondta. A férjem is hitt neki. Ő még mindig nem értette, mi zajlik körülötte. A Rákosi-rendszerrel akkor kezdtünk ismerkedni.

              Hogy kik voltak a mi nagy bajunk okozói? Barabás Andor, úri szabó és a kommunista párt oszlopa. Hugyi Antal, a hátsó szomszédunk, aki répát akart etetni a gyerekeivel. Aztán Falus Mihály, utcabeli és kerékpártolvaj. Végül Palásti Károly, egy szerencsétlen rokkant trafikos. Ott árult egy apró házikóban az előttünk lévő téren. Mind meghaltak már. Isten nyugtassa őket!

 

278. oldal

                   

                                            A NAGY ELVAKULTSÁG

 

               Tulajdonképpen meglepő, hogy milyen sikert aratott Szolzsenyicin Gulag szigetcsoport című műve, és milyen intenzív érzelmeket váltott ki az 1974-ben megjelent francia fordítása. Talán már nem volt régóta köztudott, amit az orosz író bemutatott? Talán nem Lenin állította fel a koncentrációs táborok rendszerét a szovjet korszak első éveiben? Talán már nem tudtak a 2. világháború előtt nyugaton az állandó terrorról, a tisztogatásokról, koncepciós perekről, a kollektivizálás áldozatairól, a totalitárius rendszer valamennyi összetevőjéről? S ha igen, miből következett ez a hosszan tartó vakság, a tények elutasítása a demokratikus Nyugaton?

             Már 1930-ban, 1935-ben jelentek meg tanulmányok a sztálini rendszer kegyetlenségeiről. Sztálin, történelmi vázlat a bolsevizmusról: „A kor krónikásai nem képesek számot adni mindazon tömeges letartóztatásokról és kivégzésekről, amelyek a kollektivizálást kísérték, ahogy az öngyilkosságokról és a gyilkosságokról sem. A statisztika üres adat és haszontalan szorzószám, de nem képes rögzíteni azon áldozatok nagy számát, akikről a GPU hallgat, és nem találunk adatot arról a több millió emberi lényről sem, akiket barbár módon áttelepítettek a sarkkörön és az Urálon túlra.”

             New York Times, 1931: „Az igazság még rettenetesebbé válik, ha figyelembe vesszük, hogy a kuláküldözés megállás nélkül folytatódott a harmincas években folyamatosan, miközben a kulákok száma 5 és 10 millió között ingadozott, nem számítva azokat a szerencsétlen muzsikokat, akiket módosaknak véltek. Arra a következtetésre juthatunk tehát, hogy nemre és korra való tekintet nélkül legalább 5 millió falusit űztek el otthonából, ítéltek méltatlan nyomorra és sokukat méltatlan halálra.”

               A szovjet terror mérlege vagy Rémálom a Szovjetunióban, 1937. Ez utóbbi művében a francia szerző, Souvarine, a terror új hullámát ismertette, amely Kirov meggyilkolását követte:

               „Úgy tűnik, immár semmi sem korlátozza a tomboló kegyetlenséget”.

              Andre Gide:” Kétlem, hogy manapság bármely országban, legyen az akár Hitler Németországa, kevésbé szabad, jobban megalázott, jobban megfélemlített és jobban alávetett lenne az emberi szellem”. A jól lefizetett kommunista párti sajtóbérencek írásai lesöpörték ezeket az igazságokat. Ez elég volt a vaksághoz? Nem volt itt mocskos összjáték?

Sartre, a legtekintélyesebb 20. századi francia szellem, éppen a mi ötvenhatunk miatt döbbent rá az igazságra / Jobb későn, mint soha. /: „De ahol minden egyszerre összeomlik, ahol-ha lehet hinni önöknek-egy egész nép a fasizmus oldalára áll, hogy megsemmisítse a rendszert, ott a szocializmus alapjai sohasem léteztek.”

                1956-ban már megint fasiszta volt, bizonyos nyugat – európai körökben, az egész magyar nép. Aztán majd nálunk is a kádári értékelésben.

 

279. levél

 

                                        WALTER TANÍTÓ BÁCSI

 

               1945 után három évig taníthattak csak az apácák, mert az iskolákat államosították. Ezután már csak tanító nénik és tanító bácsik jöttek be az osztályokba. A hétközre eső ünnepeket eltörölték. A mi tanító nénink sokat betegeskedett, ezért a fiú osztályhoz csapták a lányokat is.

               Így nyolcvan gyerek lett egyetlen tanteremben. De az ő osztálya volt mégis a legfegyelmezettebb. Mi tudtunk a legszebben menetelni és énekelni. Mi, lányok is, igyekeztünk a fiúkkal lépést tartani. Az akkori igazgató eléggé vallásellenes volt, ezért el akarta tiltani az éneket, amire olyan jól tudtunk egyszerre lépni. De mi azért is azt énekeltük, minél inkább közeledtünk a sportpályáról az iskola felé:

                                        Él még, feléled újra Magyarország!

                                        Szent esküvéssel erre esküszünk.

                                        Hittel hiszünk a tudás erejében.

                                        Rozsdamart kardnál több a szent betű.

 

                                         Vérző sebének száma, mint a tenger.

                                         Mind begyógyul, ha hittel hiszünk.

                                         Hittel hiszünk a tudás erejében.

                                         Rozsdamart kardnál több a szent betű.

 

                                              Új ezer évet, jogot csak ez adhat.

                                               Így lesz hazánk majd örök életű.

                                          Hittel hiszünk a tudás erejében.

                                          Rozsdamart kardnál több a szent betű.

 

       Rendes ember volt. Én a felesége, akkor már vegyes, osztályába jártam, de a katonás vonulásokat magam is láttam.

 

280. levél

 

                                                  KONCEPCIÓS PEREK

 

             A legszűkebb vezetésen /Rákosi, Gerő, Farkas, Révai / kívül mindenki lehetett áldozat. És jobbára lett is. Amikor a pártokkal, az egyházzal, a gazdasággal kapcsolatos perek lezajlottak, amelyekben tehetséges és tisztességes embereket végeztek ki vagy ítéltek hosszú börtönbüntetésre, az osztályharc élesedése címén elkezdték az ellenséget a párton belül keresni.

            Erre kiváló alkalmat nyújtott a Tito ellen nyitott front. Tito - bérenceket keresett és talált a párton belül az ÁVH. Klasszikus koncepciós pert készítettek elő, a Rajk - pert. Kijelölik a vádlottat, aki vállalja, a rendőrséget, az ügyészséget, a védelmet és a tanúkat. A vádlottakat és a tanúkat, ha kell, kínzással, zsarolással veszik rá a hamis, bemagolt vallomásra.

            Rákosinál az is szerepet játszott a kiválasztásban, hogy Rajk nem volt moszkovita és zsidó. A fiatalok, a NÉKOSZ tagsága jobban szerette, mint Rákosit. Ekkor bukott a NÉKOSZ is. A Rajk - perben összesen 97 embert állítottak bíróság elé, ezek közül 15 főt ki is végeztek. A tanúk ugyanazt a hazugságot állították: a kémkedést és a jugoszláv kapcsolatot, és ez halálos ítéletet jelentett:

          „Ilyen vallomások után, teljesen tudom, hogy mi vár rám és mi a sorsom. / Mint belügyminiszter jó néhány ehhez hasonló pert lepergetett. / Azzal megyek le innen, egy becsületes és ártatlan ember ellen tesznek sorozatosan olyan vallomásokat, ami nem felel meg a valóságnak” - mondotta az éjszakai szembesítések után.

            Rajk vagy később más nagykutyák nyaktörése miatt a tömeg nem hullatott könnyet. Az volt az általános vélemény, hogy most már, hála Istennek, egymást is nyírják az elvtársak. Szász Béla, aki maga is szereplője volt a színjátéknak, így összegezte a tanulságot:

             „A nyomozók, az ezredes nemcsak folyvást hangoztatták, de minden bizonnyal a kommunista párt hozzájárulásával cselekedtek. Ám úgy éreztem, hogy a pince őreihez, Péter Gáborhoz annyi lelki közösség sem fűz, mint egy amőbához. Sose fogadtam el, hogy a cél szentesítheti az eszközöket, de annál egyértelműbbnek vettem, hogy az ÁVH eszközei akármilyen célt örök időkre kompromittálnak.”

 

281. oldal

 

                                                            KULÁKSORS

 

            Elmentünk a templomba, hogy megköszönjem Istennek, hogy hazavezetett a fogságból. Otthon meg már azt terveztük, hogy milyen legyen a jövőnk. Legyen legalább tíz fejős tehenünk. Az artézi kút vizét locsolásra felhasználni. A föld homokos részét beültetni gyümölcsfákkal és szőlővel. A legelőt körülkeríteni, hogy az állatok mellé ne kelljen pásztor.

             Olyan lelkesen fogtunk a mi jobb világunk megteremtéséhez, mint a szorgalmas hangyák. Meg is teremtettük volna, ha nem jön be a kommunizmus az ő „Vörös Zászlajával”. Éppen azon a területen, ahol a mi tanyánk is feküdt, akartak megalakítani egy téeszt ezzel a névvel.

               1948 augusztusában kaptunk egy értesítést, hogy a feleségem földjét a tizenkét kishaszonbérlőnek szétosztották. A következőt, az 1949-et a zsarolás éveként tartom számon. Már január első napjaiban megkezdődött a jószágok összeszámlálása. Minden állatot be kellett vallani! Mese nincs! Ha az ellenőrzéskor többet találnak, súlyosan büntetik.       Megszámolták a teheneket, disznókat, és aláíratták velem a felvett adatokat. Ez szerdán történt, de pénteken már nyakunkon az ellenőr. Az előtte való éjszakán megellett az anyadisznónk, és hét szép malaca lett. Hét állattal többet találtak az ellenőrök. Mi lett a folytatás? Idézést kaptam a kiskőrösi rendőrségtől. Megkérdezték a nevem, majd megfenyítettek: 

-Miért rejtetted el a malacokat, te mocskos kulák?

          Aztán elzavartak, de néhány nap múlva megkaptam a büntetésről szóló végzést. Hétszáz forint vagy hat havi elzárás. Negyven malac árát fizettették ki velem. Februárban a takarmánybecslők jártak a padlásokon. 17 mázsa morzsolt kukoricát kellett beszállítanom. Ezért nem fizettek semmit. Csépléskor rendőrök ellenőrizték, hogy mit adtunk enni a cséplőmunkásoknak. Az asztagtól, rögtön cséplés után, szállítsuk a gabonát az átvevőhelyre!

Rendőrök ellenőrizték, hogy időben el legyen vetve a gabona. Volt egy háromszáz forintos büntetésem, mert az udvar nem volt felsöpörve, és ez tűzveszélyes. Este nem trágyáztam ki az istállóból. Ezzel a közellátást veszélyeztettem, újabb 300 forint. Mindezt egy Gál nevű parancsnoknak köszönhetem, aki azzal volt megbízva, hogy a környék hat tanyájából téeszt szervezzen. Mondta, hogy addig nem nyugszik, amíg nem lát bennünket a téeszben. Aztán egyszer éjszaka jöttek.

Én pedig reménykedtem, hátha nem talál hibát. Tévedtem:

-Fogd a söprűt és pókhálózd le a mennyezetet!

Ekkor következett be a tragédia. Egy kockacukor nagyságú vakolat a parancsnokra hullott.       Abban a pillanatban hozzám ugrott, és a puskatussal úgy a fejemre sújtott, hogy az állatok közé estem. Arra eszméltem föl, hogy a faromat rugdossa és ordít:

-Kelj fel, te állat, mert mindjárt a jászolhoz kötözlek!

Az egyik tehénre támaszkodva fölálltam. A homlokomból folyt a vér az arcomra, onnan meg az ingemre. A parancsnok káromkodva mondta:

-Még mindig nem gondoltad meg magad, te marha, hogy a tanyádat átadd a téesznek?

-De meggondoltam, átadom – nyöszörögtem.

· Akkor 11 órára gyere be a községháza egyes szobájába. Ott majd aláírod a fölajánlási szerződést:

Jegyzőkönyv

Fölvétetett Kecelen, 1950. február 21-én a Községháza 1.sz. irodájában.

Megjelent a hivatalunkban Németh Mihály és kijelenti, hogy 33 katasztrális hold földjét és a tanyáját a termelőcsoport részére átadja. Kijelenti továbbá azt, hogy e tettét minden erőszak és rábeszélés nélkül tette. Átadja a termelőszövetkezeti csoport részére a gazdaságában található négy szarvasmarháját Gazdasági felszereléssel sem rendelkezik. Mindössze egy hengere és egy szánkója van, amelyet szintén felajánl a téeszcsének.

Németh Mihály                                                                         

Tanúk: Mészáros Balázs

Konorot István

 

282. oldal

 

                                                  VILÁG-TÖRTÉNELEM

 

               A világ tehát kettévált, a „szabad népek” és a „rab népek” világára.

               Az elhatárolódás nyugati szempontból azért volt fontos, hogy a Szovjetuniót figyelmeztessék: „Eddig és ne tovább!” Sztálin szempontjából pedig azért, hogy a háborúban megszerzett területekhez nem nyúlhat senki.

              Az USA azt alkalmazta, amit később Kádár: „Aki nincs ellenünk, velünk van.” A Szovjetunió pedig a fordítottját: „Aki nincs velem, ellenem, van.” Ilyen módon amerikai hatókörbe került minden ország, amely nem volt orosz megszállás alatt. A gazdasági segítséget egyre gyakrabban a Valutaalap vagy a Világbank nyújtotta a rászoruló országoknak. Ha katonai támadás érte valamelyik országot, az USA először segéllyel majd fegyverszállítással segítette a védekezést. Ha ez nem bizonyult elégségesnek a katonai beavatkozás következett.

           Görögország és Törökország esetében elég volt az anyagi támogatás, a koreai háborúba, amelyet szovjet ösztönzésre az északi szocialista országrész robbantott ki, már közvetlen ENSZ-támogatásra, amerikai beavatkozásra volt szükség.

Közben a Marshall-terv fellendítette a nyugat–európai országok gazdaságát, és Nyugat–Európa országai Nyugat-Németországot, azaz a Német Szövetségi Köztársaságot egyenrangú félként kezelték. Sőt, az Európai Szén – és Acélközösség egyik alapító tagja lesz Adenauernek, kereszténydemokrata kancellárnak köszönhetően 1951-ben. A szervezet a későbbi Európai Unió magja.

Csehszlovákiában a csehek ostobasága miatt puccsal jutottak hatalomra a kommunisták, pedig nem is voltak megszálló szovjet csapatok.

 

283. levél

 

                                            ANYÁNKAT IS LETARTÓZTATJÁK

 

               Apámat elvitték Kiskőrösről, de nem tudtuk, hogy hova. Az apósom és az anyám Pesten keresték. Fodor Böske, az egyik rokonunk, vezette őket egyik börtöntől a másikig. Mindenütt azzal utasították el őket, hogy ilyen név nem szerepel listájukon. Este azzal jöttek haza nagy szomorúan, Pesten nem találták. Később kiderült, hogy akkor Szegeden tartották fogva. A Csillagban volt egy darabig.

            Két nap múlva megállt előttünk egy oldalkocsis motorkerékpár. A gazdája egy idevalósi pék volt, aki egy rendőrt hozott. Udvariasan mondták, hogy készüljön, mert a kiskőrösi rendőrkapitányságra viszik. Ez az utasítás! Eszter annyira zavarba jött, alig tudott átöltözni. Azért egy óra múlva csak odaértek. Az egyik irodában egy civil fogadta, aki azt mondta, zárja be magam után az ajtót, hogy ne zavarja őket senki. Ha itt a kihallgatást így csinálják, gondolta, ám legyen, és bezárta az ajtót. Valami Falust vagy Falusit mondott bemutatkozáskor, és kemény hangon, aztán rögtön a tárgyra tért,

Pofátlanul utasította:

-Vetkőzzön le!

Megtagadta, erre rá förmedt:

-A gumibotot ismeri-e?

Azt válaszolta neki egy kissé szenvtelenül:

-Hallomásból.

          A civil férfiú, akin kiütköztek a fatájának jellemzői, a szekrény tetejéről leemelt egyet és csapkodta vele a tenyerét. Közben kopogtattak az ajtón.

-Nyissa ki! – parancsolt rá, mire anyám megfordította a zárban a kulcsot. Egy ismeretlen rendőr lépett be, aki a civil kihallgató asztalára tett egy papírlapot, s közben azt mondta:

-Azoknak a névsora, Falusi elvtárs, akik Soltvadkerten és Kiskőrösön járatják az Új Embert, a katolikus újságot. A civil kaján mosollyal megköszönte, aztán kiküldte a rendőrt.

          Őszintén mondom, nem szántam volna leköpni őket – mondotta szó szerint, amikor hallgattam a történetét. Azután át akarta küldeni egy kis, alig látható tapétaajtón a szomszéd szobába. Ezt a kívánságát se teljesítette.

         Dühében nem tudott mással bosszút állni, minthogy mindkét karját felemeltette, hogy megnézze, nincs-e nyilaskereszt a hóna alatt. Rövid nyári blúz volt anyámon, könnyen meggyőződhetett arról, hogy nem volt nyilas. Újabb kopogtatás zavarta meg a nyájas együttlétet.

          Aki most bejött, nem volt más, mint a császártöltési rendőrparancsnok, apám unokatestvére, Juhász Mihály.  Borbényi János hívta fel telefonon, hogy tegyen valamit, mert anyámat is elvitték.

            Kiküldték anyámat a szobából, amíg kettesben tárgyaltak. Falusi utasította a posztoló rendőrt, hogy kísérje a cellába, mert holnapig a vendégük lesz. Amikor rázárták az ajtót, végre megnyugodott. Itt már nem fogják zaklatni. Szétnézett:

Hova is hajtsa le a fejét? Csak deszkákból összetákolt priccs volt a cellában, rádobva két takaró. Lefeküdt, betakarózott és nyomban el is aludt.

 

284. levél

 

                                                           A „VEZÉR”

 

                A harmincas években, egy időben tartották fogva a szegedi Csillag börtönben Szálasi Ferenccel, a nyilasok vezérével. / Életfogytiglanit kapott volna, ha a nyugati sajtó nem mozgósítja védelmében az ottani közvéleményt. / Ugyanabban az évben is szabadultak, 1940-ben. Rákosi ekkor a Szovjetunióba távozott, cserébe az 1849-ben zsákmányolt zászlókért.

1945-ben hazatérve célratörően vezette a pártja küzdelmét a totális hatalom megszerzésért.      Kérlelhetetlen szívósággal gyűrte maga alá partnereit a tárgyalóasztalnál vagy a bíróságokon a koncepciós perekben. Személyi kultusza 1952-ben érte el tetőpontját, amikor a 60. születésnapját ünnepelte ország-világ. Ekkor érkezezett meg Ivanova asszony levele valahonnan a Szovjetunióból, amelyből érdemes idéznünk: ”Azon a napon született az első lányom, amikor Rákosi Mátyást életfogytiglani fegyházzal sújtották, és ezért Mátyásnak kereszteltük el.”

             Érdekes, hogy a szocialista Kelet és a kapitalista Nyugat mennyire egyetértett Rákosi megítélésében a két világháború között. Nyugaton mennyire elhallgatták hazai aljasságait, mint korábban Kun Béláét, Szamuely Tiborét vagy Sztálinét. Úgy tűnik mintha az egész világon csak a kommunista, szociáldemokrata pártoknak lett volna közvéleményt formáló ereje.

             Létezett egyáltalán jól értesült konzervatív újságírás Nyugaton? Ha nem, miért nem?            Rákosi, ez a pitiáner, műveletlen figura mindent megtehetett a magyar néppel anélkül, hogy bárki szót emelt volna Nagy Ferenc demokratikusan megválasztott miniszterelnökünk nyugatra űzése ellen. Hol volt a demokráciák felhördülése? Legalább olyan mértékben, mint amikor ezt a jelentéktelen, de kártevő senkit, igazságosan meg akarták büntetni.

                                    Gyertek, lányok, öltözzetek fehérbe,

                                    Szórjunk rózsát Rákosi Mátyás elébe.

                                    Hadd járjon ő rózsában bokáig,

                                    Éljen, éljen Rákosi elvtárs sokáig!

 

Rákosinak sajátságos nézete volt a magyar népről:

                „Meg kell mondanom, hogy a magyar nép zöme nem demokrata, a szónak abban az értelmében, hogy demokráciában nevelődött volna. Demokratikus abban az értelemben, hogy nem szereti, ha a kormány szakadatlanul beleszól a dolgaiba, és előírja, hogy mit vessen, s az aratásból mit adjon le stb. Olyan demokratikus nevelés azonban, mint Nyugaton vagy Jugoszláviában és Bulgáriában, tehát azokban a parasztországokban, ahol a nemesség nem játszott olyan szerepet, mint nálunk, Magyarországon nem volt.”

                   Itt a talányos jellemű nép! Fejtsd meg, olvasó!

 

285. levél

 

                                                     A KANÁSZHÁZ

 

             A Nádas utca végén, ahol az istentelenségben boldogult Manyika védőnő lakott, az ötvenes évek elején az volt a kanászház. Onnét indult a Vancsik Mihály bácsi a tülökkel vagy egy jó nagy dudával, esetleg kolomppal, amivel hívogatta a község disznóit, a süldő malacokat meg kecskéket.

             Sokan maguk kihajtották ki a disznóikat két-három kutya segítségével a páskomra, amelyik a kanászháznál kezdődött és folytatódott a Bogárzó mellett végestelen végig, egészen az Arany János utcáig. Régebben ott is disznótúrta legelő volt, ahol az ONCSA – házak álltak.         De leginkább a helyt, ahol most a Pintér vállalkozása elterül harckocsistul, szobrostul, rakétástul és repülőgépestül. Egyszóval: rozsdatemetőstül.

             Akkor még értelmes célt szolgált, mert a Mihály bácsi minden falusi disznót felügyelt néhány loncsos-loboncos kutyájával. Ahol a mai fürdő van, ott volt a csordakút. Arról a környékről, főleg diszkós időben, gyakoriak a visítások és a röfögések ma is. Ide hajtotta a kanász minden délben a csordát itatni.

               A kanászházhoz vitték annak idején a gazdák a disznóikat búgatni, ahol aztán olyan emse és kan fesztivál kezdődött, hogy nekünk, gyerekeknek öröm volt nézni és hallgatni. Mennyi pénzt összebúghattak a disznó az öreg kanásznak! De a kecske leányok is itt üzekedtek a kosokkal, hogy minél több Sztálin-tehén szülessen a faluban Rákosi Mátyás elvtárs hatvanadik születésnapjára.

 

286. levél

                                                           MUNKA ÜNNEPE

 

               A Virágvasárnap után jöttek a húsvéti szertartások, Nagycsütörtökön éjfélig látogathattuk a templomot. Nagypénteken harangszó volt a halva fekvő Krisztus tiszteletére, „mer a harangok Rómába mentek.” Délután három órakor kezdődött a stációjárás, a keresztúti ájtatosság. Nagyszombat délután ötkor a gyönyörű föltámadási gyertyás körmenet. Aztán jött a Nagyvasárnap, a húsvét vasárnap, végül a lányok-legények várva várt húsvét hétfője.

               Akkoriban a legények piros-fehér-zöld színű szalagokkal díszítették a stájer hintókat, a fiáker kocsikat, a cséza kocsikat. A legjobb – legszebb lovakat befogva, azokat a legszebb szerszámokkal öltöztetve és felszalagozva száguldoztak a faluban egyik lánytól a másikig. Négy-öt legény meg egy muzsikás ült egy – egy kocsin, és végigénekelték a falut lánytó lányig.

             Amikor nyolcadikos voltam, 1949-50-ben, akkor emlékeztünk meg először május elsején a Munka Ünnepéről.

            Már korán reggel a tűzoltók zenekara ébresztette a falu lakosságát. És jó hangulatot teremtett, legalábbis a gyerekekben. Aztán játszottak néha-néha a tízkor kezdődő felvonulás végéig, egészen délig. Az iskola tanulói, a községi üzemek dolgozói mind rész vettek a felvonuláson zászlókkal, májusfákkal, táblákkal. Sztálin meg Rákosi képeivel.

           Végigmentünk a Kossuth Lajos utcán, a Posta előtt és végig a Császártöltési úton, aztán vissza a Szabadság térre, ahol a hatalmas nyárfák alatt tartottuk az ünnepséget. Az egész falu ott volt. Éljen Lenin! Éljen Sztálin! Éljen Rákosi Mátyás! Ilyen feliratú táblákkal vonultak fel. Az ünnepség idején vigyázban kellett állni a hatalmas vörös zászlók alatt. Az akkori főszónokok minden ötödik mondata után vertük a markunkat. Éljeneztük Lenint, Sztálint, de legfőképpen a főtitkárt, Rákosi Mátyást.

          Később aztán nem ezért volt nevezetes számomra a május elseje, hanem a szerelmesek hónapja miatt. Hozták a legények a magasabbnál magasabb májusfákat. 1952-ben azt gondoltam, hogy kettőt fogok kapni. A két legény persze nem tudott egymásról.

         Azon az éjszakán fél 12 tájban a kutyák ugattak és egy nagy zuhanás volt az udvaron. Másnap édesapám virradat után felkelt, és látja ám, hogy valaki járt nálunk, még hozzá a kapun kívül, mert a lesöpört udvaron semmi lábnyom. Miután felnéz a kapuoszlopra, visszanéz reá egy gyönyörűen feldíszített májusfa. Egy másik nyárfaág is feküdt ott, de az nem volt feldíszítve. A szalagok csak mellé voltak rakva. Azonnal szólított is bennünket:- Lányok, fölkelni! Dolgozni kell! A második fát nekünk kellett feldíszíteni. Aki a legények közül később érkezett, az csak csalódottan letette.

A májusfák úgy állottak a két oszlophoz kötve, mint két pávakakas. Gyönyörűségesen.

Csak én voltam bajban, ezért mind a két legényemnek azt hazudtam, hogy az egyiket a húgomnak hozták. Az első májusfát 1951-ben kaptam a Németh Antitól.

 

287. levél

 

                                                 VILÁG-TÖRTÉNELEM

 

                  1950. június 25-én hajnalban harckocsikkal és nehéztüzérséggel rendelkező észak-koreai hadsereg számos ponton átlépte a 38. szélességi fokot és gyors ütemben nyomult előre déli irányban. A támadó hadsereg létszáma és fegyverzete egyértelműen az agresszió gondos előkészítéséről tanúskodott. Túl nagy különbség volt a két országrész katonai ereje között. Az északiak abban reménykedhettek, hogy mire az ENSZ fölocsúdik, már elfoglalták Szöult, és a világot kész tények elé állították volna.

               Truman gyorsan döntött. Először a légierőt vetette be, majd szárazföldi egységeket is küldött a helyszínre. Parancsot adott a 7. flottának, hogy őrizze a tajvani tengerszorost. Ezzel egy időben az agresszió ügye a Biztonsági Tanács elé került, ahol az Egyesült Államok javasolta az ENSZ beavatkozását. A tanács a Szovjetunió bojkottja miatt simán elfogadta az amerikai indítványt. Az USA tehát az ENSZ zászlaja alatt folytathatta akcióit.

              A frontvonal mögött végrehajtott jól sikerült partraszállási akcióval sikerült a 38. szélességi fok mögé nyomni a támadókat. Talán egész Korea felszabadul, ha ekkor nem avatkoznak be a harcokba a kínaiak. Már Phenjant is megszállták, és a kínai határ közelébe értek. Más csapategységek a Szovjetunió irányában nyomultak előre. Szovjetunió céljai érdekében létrehozott Békevilágtanács El a kezekkel Koreától! – jelszóval a nemzetközi közvéleményt befolyásolva a háború befejezését követelte, és gyűjtést indított a koreai nép megsegítésére az egész világon. Hazánkban is gyűjtés folyt az MNDSZ irányításával. / Már korábban elkezdtük támogatni az úgynevezett „béketábort”. /

            Truman magáévá tette a „korlátozott háború” koncepcióját, és a teljes győzelemre törő, de egyúttal egy nagyobb konfliktust kockáztató tábornokát visszaparancsolta a 38. szélességi vonalra. A visszavonulás során a többszörös kínai gyalogsági erő és a szovjet légi támogatás miatt az ENSZ egységei komoly veszteségeket szenvedtek. De a 38. szélességi foknál a harcok leálltak. A két Korea szembenállása még napjainkban is tart.

 

288. levél

 

                                  RÁKOSI ELVTÁRS, SZEMÉLYESEN?

Tudósítóktól-

 

Bölcs vezérünk Bajára igyekezett, hogy megszemlélje a határsávban bevezetett védelmi intézkedéseket, amelyekkel meg akarjuk óvni szocializmust építő népünket egy aljas és alattomos titoista provokációtól. Mert ő mindig csak a dolgozó népre gondol életének minden pillanatában.

Kiskőrösön Rákosi elvtárs megtekintette a világszabadság nagy költőjének szülőházát. Finom betűivel személyesen írta alá a vendégkönyvet, és csak annyit mondott:

-          Elvtársak, Petőfi is közénk tartozna, a kommunista eszme harcosa lenne a világhírű tollával, Nagyszerű versekkel buzdítaná dolgozó népünket az állandó éberségre és a Tito- fasizmus elleni küzdelemre

Az autósor folytatta útját. Talán tíz kilométert tettünk meg, amikor Kecelen váratlan csoportosulás állította meg a kocsisort. Vezérünk mindenütt észreveszi a rendkívüli eseményt. Most is megállíttatta gépkocsiját, mert az út menti Tüzép - telepnél egyszerű emberek egész sora állt. Lehettek talán ötvenen is.

-          Miért vannak itt ilyen sokan?- hallhatták kicsit szigorú hangját a sor végén állók. Az emberek arca felragyogott erre az ismerős hangra. Körülállták őt és elpanaszolták, hogy órákig kell várni a mészre, pedig a permetezés az éjszakai eső után nem késhet. Egy idős férfi meghatottan szorította meg bölcs Vezérünk kezét, és akadozva ugyan, de kimondta:

-          Rákosi elvtárs, személyesen?

-          Hát persze, tetőtől talpig- hangzott a frappáns válasz, amelyre nagy volt a derültség.

Vezérünk végigment a sor mellett, ahonnan csak úgy röpködtek felé a köszöntések:

-          Jó napot, Rákosi elvtárs! Minden jót bölcs vezérünk! Boldog születésnapot!

A kiadókra szigorúan ráparancsolt, hogy igyekezzenek, ne várakoztassák az embereket. Azok bizony gyorsabban is kezdték lapátolni a zsákokba a fehér anyagot. Új erő szállta meg őket. Aztán ilyen szavakkal búcsúzott:

    - Jó munkát, elvtársak!

    - Szabadság, Rákosi elvtárs! - szólt az emberek szava, amely egyszerre volt megköszönése a gyors, hatásos segítségnek és a nagyrabecsülésnek. Mert akik jelen voltak, sohasem felejtik el, hogy Kecelen is járt Rákosi Mátyás elvtárs, az igazságos. Akik jelen voltak, még az unokáiknak is elmesélhetik. Mosolyogva és meleg szívvel.

Polyva János

 

289. levél

 

                 ÖTVEN ÉV MÚLVA EMLÉKEZIK EGY NAGYMAMA

 

              Ugye, azelőtt otthon sütötték a kenyeret, és annyit ettek, amennyi beléjük fért. Aztán jegyre kaptuk. Nálunk én voltam a beszerző. Hajnali négykor felnőttekkel, gyerekekkel ott álltunk a pék ajtaja előtt, fagyoskodtunk. Engem a Farkas néni, a pék felesége jól ismert, együtt voltunk vele kórházban Kiskunhalason. Többször be is hívott a melegre, és mindig a kezembe nyomott egy karéj kenyeret.

              Még a petróleumot is csak sorbaállással lehetett kapni. Csak fél litert adtak egyszerre. A szatyorban vittem a kétliteres kannát jól elrejtve. A kezemben ott volt a fél literes butykos. Öt boltnál is sorban álltam egymás után, mert mikor az egyikből kijöttem, ügyesen beleöntöttem a fél litert a kannába, és sorban álltam a következő előtt. Így aztán lassan megtelt a kanna is meg a butykos is. Kincset érő két és fél literrel boldogan mentem hazafelé.

            Ebben az évben, 1952-ben történt az is, hogy a Tüzépnél sorban álltam mészért. Kellett a permetezéshez a gálic mellé. Legalább ötvenen vártunk a sorunkra, amikor megállt a telep bejáratánál tíz fekete autó. Hát, Uramisten, Rákosi Mátyás jött oda hozzánk. Kiadta a parancsot, hogy szolgáljanak ki gyorsan mindenkit. Ne csoportosuljanak az emberek!

           Énnálam kosár is volt. Benne tíz forint meg egy konyharuha. Ahogy bámészkodtam, valaki kilopta a pénzt is, a ruhát is. Mire adták volna a meszet, nem tudtam megvenni. Nagyon féltem hazamenni, de szerencsére nem vertek meg. Ez a Rákosi-látogatás azért volt nagy dolog, mert Laki Miska bácsiék családját hetekkel előtte lakoltatták ki Kecelről. A meggondolatlan fiuk az iskolában kiszúrta a Rákosi – kép mindkét szemét.

 

250. levél

                                                     ANYÁNK KECSKEMÉTEN

 

           Amikor reggel kinyílt a cellaajtó, az egyik rendőr azzal üdvözölte:

           - Hallja, fiatalasszony, maga jól rám ijesztett az éjjel! Azt hittem, hogy meghalt. Szólítgattam az ablakon át, de semmi életjelet nem adott. Olyan ideges lettem, hogy bementem meghallgatni, szuszog-e. Hála istennek, szuszogott.

          De arra kérte, nehogy elmondja valakinek, mert súlyos büntetést kapna. Bizony, így féltek még a rendőrök is! Átsétált vele a konyhára, ahol egy idősebb nő főzött a személyzetnek. Kért ennivalót anyámnak is. Azt mondta, nem teheti meg, hogy egy letartóztatottnak enni adjon. Erre vita támadt köztük. Szerencsére jött a nagyanyám, aki bőségesen hozott sonkát, kenyeret. Nem kellett tovább éheznie.

           Várta sorsának jobbra fordulását, mert a reménység hal meg utoljára, bár most már mind a ketten az ÁVH kezében voltak. Segédkezett a konyhán, de ebédet egyszer sem kapott.       Két nap múlva egy rendőr, Nagy Ottónak hívták, titokban egy levelet csúsztatott a kezébe. Ebben Juhász Mihály, az apám unokatestvére leírta, mit tudott meg a sorsáról:

           - Ne ijedjél meg! Holnap egy rendőr Kecskemétre visz kihallgatásra, de onnan mindjárt vissza fog hozni.

           Alkonyatkor mentek ki a kis vonathoz, amelyik csak három kocsiból állt, és Kecskemét volt a végállomása. A kísérő rendőr csak arra kérte: Egy kocsiba szállunk, de olyan messze üljön tőlem, mintha semmi közünk nem lenne egymáshoz. Kérem, ne szökjön meg, mert akkor mind a ketten nehéz helyzetbe jutnánk. Ezt az embert még nem rontotta meg „a szép, új világunk!”

            Úgy is lett. Mindketten egy kocsiban, de a vagon két szemközti végében ültek. Mintha semmi közük nem lenne egymáshoz.  A vonatocska lassan döcögött, s minden jelentősebb fánál megállt, de igen kevesen utaztak Kecskemétre az éjszaka kellős közepén. Éjfél után egy órakor érkeztünk meg a megyei rendőrségre. A kísérője szakszerűen zörgetett, és egy középkorú börtönőr nyitotta ki az ajtót. Bementünk az irodába, ahol a kísérete megkapta az átvételi elismervényt, és elköszönt tőlük.

             A fogházőr pedig kérte, hogy a gyűrűt és a fülbevalót adja át neki: Ezeket nem szabad magával vinni a cellába:

-          Mondja, fiatalasszony, társaságba akar kerülni vagy egy magányos nénihez?

 

          Eszter szerette a társaságot, de most nem volt beszélgetős kedvében. A nénit választotta, és jól tette. Ekkor jött rá, hogy ebben a rendszerben szinte minden semmiségért börtönbe lehet jutni. Az öregasszony felébredt, amikor kinyílt az ajtó, és köszöntek egymásnak:

-          Mindörökké, ámen!- válaszolta a néni. Ez volt a bizalmat keltő bemutatkozás is. Aztán

 

 rögtön elpanaszolta anyámnak is, hogyan került börtönbe:

 

           Van nekem egy árva kecském meg tyúkjaim. Elszabadult az átkozott Sztalin- tehén az udvaromból és lelegelte a tanács nemrég kiültetett fáiról a fiatal hajtásokat. Kiküldtek rám egy akkora bírságot, hogy nem bírtam kifizetni. Most ezt kell leülnöm.

             Otthon meg a tanácselnök, úgy kell neki, őrzi meg eteti a kecskémet, a felesége meg a piacon árulja tojásokat. Itt meg a Rákosi etet két hónapig. Ezért kerültem én vénségemre börtönbe - tárta szét két sovány karját. Eszter szerette volna megcsókolni ezt a szerencsétlen öregasszonyt. Talán meg is csókolta. Ebben már nem volt bizonyos, mert az utolsó szavak alatt már az álom ágyán feküdt.

 

251. levél

 

                                              VILÁG-TÖRTÉNELEM

 

             1949-ben a Szovjetunió is felrobbantotta a maga atombombáját.  Többen úgy vélték, hogy az atombombánál hatásosabb fegyverre nincs szüksége a nyugati arzenálnak. A szárazföldi haderő szempontjából a Szovjetunió az erősebb, a légierő és az atombombák számát tekintve az USA. Nincs szükség még nagyobb hatóerejű nukleáris bomba előállítására.      A kölcsönös félelem mégis versenyre késztette a szembenállókat.

             Az USA és a Szovjetunió is dolgozott a hidrogénbomba kifejlesztésén. 1952 novemberében a csendes- óceáni Eniwetok –atollnál felrobbant az első tíz megatonnás hidrogénbomba. /Teller Ede /.

             A következő év augusztusában ezt követte az oroszok Szemipalatyinszknál kipróbált fegyvere, 400 kilótonnás teljesítménnyel. / Szaharov, a nagy szovjet ellenzéki! / Végül az amerikaiak Bikini-bombája tett pontot az első sorozat végére. 1954 márciusában, 15 megatonnás pusztító erővel, amely 750 hirosimai bomba hatásának felelt meg.

 

252. levél

 

                                                   RÁKOSI – SHAW

 

          Rákosi Mátyás pajtás 60. születésnapja alkalmából a helyi úttörőcsapat Gáborné vezetésével bevetésre készen áll!

          1952-ben a kalocsai Forradalmi Ezred katonái a szilosi erdőben várták Tito, a „láncos eb” támadását, és ezért a zöld füvön és madárdalos erdő mélyén táboroztak, de már unták a madárdalt. Felkérték a helyi kultúra képviselőjét, jelen esetben Gábornét, a kulturális bevetésre. Ő, vörös zászlóval a kezében, vörös nyakkendővel a nyakán és szívében a forradalmi lánggal, hajlandó volt erre. Felkészítette a legtehetségesebb gyermekekből verbuvált csapatát az ünnepi fellépésre: Óda Rákosi elvtárshoz/ vers/, Rákosi bokáig rózsában/ népdal- kórus és táncosok/ és így tovább. A műsor kiemelkedően legjobb része volt az a jelenet, amelyet megőrzött az emlékezet:

       Orvosi rendelőben vagyunk. A doktor egy trehány disznó, aki rendelés helyett bűnügyi regényt olvas, az asszisztensnője pedig egyedül dolgozik:

Első anyuka: - Jaj, doktor úr, a kisfiamnak nagyon fáj a lába!

Orvos: - Tíz aszpirin!

Második anyuka: - Jaj, doktor úr, a kisfiam fejére rászorult a bili!/ És tényleg a fején van a zöld színű bili./ 

Orvos: - Tíz aszpirin!

A betegek panaszt tesznek a főorvosnál az alorvos rossz munkája miatt, aki megrója őt: Kedves doktor kartárs. Csak akkor lehet gyógyszert rendelni, ha a beteget előbb levetkőzteti. Világos?

Belép a rendelőbe egy teltkarcsú hölgy, akit, mielőtt megszólalhatott volna, vadul vetkőztetni kezdik. Már csak a kombiné marad rajta, amikor az orvos végre faggatni kezdi.

Orvos: Na, most már mondja el, mi a panasza!

 

Teltkarcsú hölgy: - De doktor úr, én az új takarítónő vagyok!

 

Szavait óriási derültség követte. A kalocsai Forradalmi Ezred katonái csak úgy dőltek a nevetéstől. Sikerük volt!

-          Éljen Rákosi Mátyás pajtás! - kiáltották az emlékező műsor végén az úttörőkkel együtt a

 

derűs katonák, amikor elbúcsúztak egymástól.

 

Vörös zászlókat lengetve álltak a honvédségi teherautón a lelkes pajtások, amikor az

 

 hazafelé repítette őket. Majd legközelebb a valóság-sóban találkozunk 2000 körül.

 

253. levél

 

                                       A ROSENBERG HÁZASPÁR

 

               A férfi már 16 évesen belépett a fiatal kommunisták ligájába. 1939-ben nérnök lett és megnősült. Abban az időben számos amerikai értelmiségi látta zsákutcának a kapitalista utat, elsősorban a gazdasági válság miatt, és vélte járhatóbbnak a szovjetet, a szocializmusét.

               Számos amerikai újságíró járta be a Szovjetuniót, a nekik előkészített Potyemkin-falvakat, gyárakat, kolhozokat. Egyikük azzal tért vissza és tapasztalatait röviden így összegezte: „Láttam a jövőt, és az működik.”

              Julius sógorát Los Alamosba küldték, ahonnan fontos rajzokkal és adatokkal tért vissza. Ethel, a feleség vállalkozott az információk legépelésére. Közben megismerkedtek azzal a személlyel, aki már 1935 óta Szovjetuniónak kémkedett, és ő lett a banánhéj. Julius közben ellopta egy amerikai vállalattól az atombomba gyújtószerkezetének egyik alkatrészét.

            Az FBI- ügynökök először 1950 nyarán kopogtattak be a házaspár ajtaján. Egy hónapon belül le is tartóztatták őket. A bíróság a házaspárt halálra ítélte. McCharthy szenátor pedig „irtóhadjáratot” kezdett a kommunisták és a kommunista–szimpatizánsok ellen.

           A Magyarországon lefolyt perek ezreit, amelyek többnyire igazságtalan ítéleteket hoztak, minek nevezzük? A világméretű kommunista propaganda nyugaton is, keleten is természetesen mártírokat faragott az 1953-ban kivégzett házaspárból. 

            Istenem, teremtőm! Csak egyetlen tüntetést szerveztek volna nyugaton az igazságtalanul meghurcolt magyarok százezreiért!  Nekik nem akadt párt- illetve nemzetiségi alapon- „fajfogójuk”.

 

254. levél

 

                                            NAGY IMRE KÍSÉRLETE

 

              Ennek a szerencsétlen végre jutott, közepes képességű parasztembernek teljesen az agyára ment a fontosságtudat. Ő is moszkovita volt. Túl sok időt töltött a ravasz bolsik között, de nagyon keveset a józan magyar parasztok között. Minden mocskos pártfeladatot ráosztottak.

              Ha kellett, belügyminiszter lett, ha úgy döntött a Párt, a volt földosztó miniszterből begyűjtési miniszter. Milyen jót röhöghettek ezen, egymás között, a zsidó „négyesfogat” tagjai!  Ha a moszkvai elvtársak azt kívánták, miniszterelnök lett egy átmeneti időre, hogy az ország belső feszültségét csökkentsék.

              Ennek az ideje 1953-ban, Sztálin halála után jött el. Rákosi egy személyben volt miniszterelnök és páttitkár. Moszkvába rendelték őt is meg Nagy Imrét is. A moszkvai elvtársak nagyon megrótták Rákosit, főleg a túlzott fegyverkezési kiadások miatt.

              A lényeg: Nagy Imrét választtatták miniszterelnökké, aki enyhített a beszolgáltatások terhein, és ellenezte az erőszakos téeszesítést. Kimondta, hogy csökkenteni kell a nehézipar támogatását és növelni az élelmiszeriparét az ellátás javítása érdekében. Fel kell oszlatni az internáló táborokat. Néhány „túlkapásokban” részt vevő vezetőt felelősségre kell vonni: Farkas Mihály, Décsi Gyula, Péter Gábor, Piros László.

             Akasztásról az ő ügyükben szó sem lehetett, legfeljebb a „túlbuzgóság” miatt kiosztott 5-6 szanatóriumi évről. Maga a „népbarát” miniszterelnök közben megeresztett néhány fenyegetést: „Aki nem a pártra és a kormányra hallgat, hanem az ellenség szavára, aki nem a törvények útját járja, hanem a törvénytelenség útjára lép, az ne számítson a párt és a kormány segítségére. Ez minden intézkedésünkre és mindenkire vonatkozik. Azokra is, akik nem várva be októbert, a gazdasági év végét, a nyári munkák kellős közepén akarnak kilépni a termelőszövetkezetből, vagy most akarják a feloszlatást kimondani, ahelyett, hogy a kormány által szabályozott módon és időpontban élnének ezzel a jogukkal. Azokra is vonatkozik, akik úgy magyarázzák a jogok és szabadságok, a segítés és a kedvezmények kiterjesztését, hogy most már semmiféle, sem adófizetési, sem beadási kötelezettségük nincs az állam iránt, ahelyett, hogy annak pontosan eleget tennének. Ezek se számítsanak kíméletre! Tapasztalni fogják, hogy velük szemben a törvények teljes szigorát alkalmazzuk.” / Micsoda korhadt fából faragott szöveg! /

             Az ő időszaka alatt némileg enyhült a népre gyakorolt nyomás. Természetes, hogy népszerűséget szerzett. / ízes somogyi tájszólás, pörge bajusz / Az is természetes, hogy az első adandó alkalommal még a Pártból is kirúgják. Majd újra előveszik az emberarcú politikust, ha a „pártnak” szüksége lesz rá. Ez a szegény ember pedig újra ugrik a PÁRT szavára. Azt sem veszi észre, hogy akkor már nem a sunyi sakál Rákosi, hanem Gerő, ez a keselyű, lesz a PÁRT.

 

255. levél

                                                    KECSKEMÉTI FOLYTATÁS

 

              Reggel kiengedtek bennünket a vízcsaphoz mosakodni meg vécére. Akkor láttam csak, hogy milyen sokan élvezzük ezt a helyet. A férfiakat utánunk engedték ki. Néhány papot is láttam közöttük:

            Vajon mit véthettek a rendszer ellen az Isten szolgái, hogy ide kerültek öreg napjaikra?

Itt éjjel már nem lehetett pihenni, mert két őr állandóan le-föl sétált, és nagyon kopogott a bakancsuk. Rabok is mindig kiabáltak, zajongtak, de az őrök nem vettek róluk tudomást.

             Vártam, hogy mikor visznek végre kihallgatásra. Már két napja ott voltam, de még egy falatot sem kaptam. A néni meg akarta osztani velem a részét, de én csak a maradék kenyeremet, sonkámat eszegettem. A harmadik napon végül nekem is adtak egy tányér zöldbablevest.

A negyedik napon zörög a zár, szólítanak. Szedem a holmimat, elköszönök a lakótársamtól. Bekísértek abba az irodába, ahol felvettek. Amikor ketten maradtak a felvételkor megismert őrrel, azt kérdezi, de nagyon halkan: - Szeretne - e a férjével beszélni? Nagyon meglepődtem.       Csak annyit kérdeztem: Itt a férjem is? Nem is mondta, amikor idehozták. – Ja, kislányom, ez nem gyerekóvoda – válaszolta. Aztán már ment is a férjemért Majdnem a mellettem lévő cellából engedte ki. Amikor megláttuk egymást, sírva, szótlanul álltunk, aztán megcsókoltuk egymást. Csak annyit kérdezett: - Téged is elhurcoltak? Igen, de én most már megyek haza – vigasztaltam.

              Több időnk nem volt, kísérték is vissza. Engem meg a nagykapuig, ahol elköszönt ettől a rendes embertől. Az állomáson nem sokat kellett várnia, már jött is a vonat. Szabadszálláson, az átszállásra várakozva, dr. Antóni László orvossal meg a feleségével hozta össze a jó sors. Örömmel üdvözöltek és megkérdezték, nem vagyok-e éhes. Szégyellősen bevallottam, hogy bizony négy nap alatt csak egyszer kaptam egy levest.

              Délután érkeztem meg a keceli állomásra, ahol a rendőr rokonunk, Juhász Mihály várt. Mondta, hogy többször is zaklatta a parancsnokát az ígéretére hivatkozva. Attól tudta meg, hogy ezzel a vonattal fogok hazajönni. Azért van kinn, hogy meggyőződjön, van-e hitele a Falusi elvtárs szavának. Aztán beballagtunk a faluba. Otthon várt rám a hatéves kisfiam a nagymamával, a szüleim meg az aggódó szomszédok. Engem is le akartak internálni, de a hetvenöt éves nagymama meg a kisfiam miatt csak rendőri felügyelet alá helyeztek.

              Andrást Kecskemétről internálótáborba vitték, Kistarcsára. Onnan üzent, hogy mikor mehetek hozzá beszélőre. De üzente a Falusi úr is, hogy ha elmondom, ami kihallgatásomon történt, nem megyek le a térképről. Hallgatást kért a Miska is, mivel értem ő a felelős. Ugyan, hogy mertem volna én beszélni, mikor az oroszlán szájából vettek ki.

 

256. levél

 

                                                NAGYSZOMBAT

 

            Az után, hogy az oroszok sok magyar katonát megöltek, nőket erőszakoltak meg és fosztogattak faluszerte, az öreg Flaisz Feri bácsi úgy gondolta, hogy mégis beáll a pártjukba, a MDP-be. Megharagudott rá a fia és a menye, akik aztán nem is álltak vele szóba. A fiataloknak két fia született, az egyik tartózkodó volt velük szemben, a másik meg úgy szerette őket, hogy jobban sem kell. Kedvelték is az öregek! Büszkék voltak középiskolás unokájukra, aki alig múlt tizenöt éves. Amikor havonta egyszer hazajött a kalocsai kollégiumból, az első útja az öregekhez vezetett.

-          Mit ennél, mit innál, lelkem? –kérdezte mindenkor a nagymamája. Amikor a fiú minden csontját lerágta a kakas pörköltnek, kalácsot tett elébe az anyó: Egyél lelkem, úgyis olyan sovány az a kollégiumi koszt hónapszámra.

-          Ez igaz – bólingatott a fiatalember -, meg aztán fizetést sem adnak a tanulásért.

-          Lesz az is, fiacskám! Holnap délután, mielőtt a bálba mész, előkeresem a százasodat. Jó lesz-e?

-          Jó bizony, öreganyám!- örült meg a gyerek, s vele örült a nagymama meg a nagypapa.

            Másnap beöltözve be is pattant az ajtón a kedvenc unokájuk:

             - Már húzzák a kultúrházban, és vár rám a Terike! – sürgette az öregeket.

             – Szép fiúhoz jó lány illik – bölcselkedett a nagymama. Befordult a tisztaszobába, ahol már ott hasalt a sublóton egy százas.  A Ferike is befordult, és valami volt a kezében, de az ablakokon sűrű a függöny szövése és ritka a fény. Amikor vagy tíz perc múlva előkerült, már több pénz volt a zsebében egy százasnál.

              A gyerek kijött és a nagymamára zárta az ajtót.  A házból kilépett az udvarra:

           -- No, megkaptad a százasod az öreganyádtól? – kérdezte anélkül, hogy a fiúra nézett volna. Éppen egy tuskóval birkózott, amiben megszorult a fejsze.

            – Add ide, fiam, a baltát, hadd segítsek magamon. A fiú a kezébe vette és lecsapott az öreg fejére hátulról kétszer is.

   Aztán betárta az utcai ajtót és elment szórakozni a Terikével a nagyszombati bálba.

                                                                          +

            Húsvétvasárnap a szomszédok arra figyeltek föl, hogy a Flaisz bácsi disznai igen nyugtalanok, és mintha az udvaron röfögnének. Mit keresnek ezek kinn? És benéztek a kerítés deszkái között. Azt hitték, hogy rosszul látnak. Az öreg véres fejét harapdálták a vérszagra kitört állatok. Hamar át a kerítésen! Beterelni a disznókat! Szóljatok a rendőrségnek!

            Dél körül már a szobában fel volt ravatalozva mind a kettő. A megfojtott nagymama, és a leterített fejű Feri bácsi. Megsiratta őket a szomszédság, hogy ilyen szörnyű véget kellett érniük. Nem sokáig sírdogáltak, mert beállt a halottas kocsi, és mindkét öreg testet kivitték éjszakára a hullaházba, ahol majd az orvosi vizsgálatok lesznek.

  Szörnyülködött a faluban mindenki, és gyanúsították a cigányokat, a részegeseket.

Ahogy ilyenkor szokás, a temetésen ott volt a fél falu. Ott is mindenki a gyilkost kereste. Két nyomozó is, akik inkább a rokonok arcát kutatták, akik a sírt körülállták, és nem sok fájdalom volt az arcokon. Hosszan időztek a halom mellett, ahol a két kereszten ott olvashatták az emberek: Itt nyugszik Flaisz Ferenc 68 éves és a felesége Kukucska Franciska 66 éves.

Aztán a családtagok is megindultak hazafelé, amikor a tömeg nagy része szétszéledt.

            Ekkor a kedvenc unoka vállára nehezedett egy kéz: - Jöjjön velünk, fiatalember! Szeretnénk beszélgetni magával. – Hogyne – hangzott röviden a válasz, és a kihallgatás sem tartott sokáig. Mindent bevallott, minden töredelem nélkül. Egyébként jól mulatott utána, és csak azt sajnálta, hogy vasárnap korán reggel felkeltette az anyja, pedig a hosszú éjszakát még nem pihente ki.

 

257. levél

                                  

                           ELVTÁRS, KARTÁRS, SZAKTÁRS, POLGÁRTÁRS

 

              Sokat vitatkoztak értelmiségi berkekben az orosz grazsdanyin szó magyarításán. A nép sokkal egyszerűbben elintézte az ilyen akadémikus diskurzust. Amikor Rákosi behozta a beszolgáltatást és a kuláklistázást, sokan elhagyták a falut, a földet, amiből a sarc miatt nem lehetett megélni. Amíg vidéken, amire a történelmünkben nem volt példa, jegyre adták a kenyeret, a városokban volt elég. Elsősorban Budapestre és Sztálinvárosba mentek dolgozni, ezért koránkelések, fáradtság, a kilátástalanság nyomta az emberek vállát meg a lelkét. A plakátokon mindig mosolygó arcok, de a valóságban eléggé savanyúak voltak az ábrázatok.

              Egyre több a szegény ember volt a faluban, és éppen a Herceg meg a Király nevűek voltak talán a legszegényebbek.  Helyben kevés volt a sok munkást foglalkoztató cég, hát irány Budapest, Dunaújváros! A téglagyár, a tőzegtelep nem tudott minden leszegényedett embert felvenni, ezért maradt az ingázás nyomorúsága. Sztálinvárosba Kecelről sokan jártak, éveken keresztül. Csak így beszéltek róla az emberek: - Megyek Sztalinba. Akkor sok új szóval is meg kellett ismerkedni! MDP, MNDSZ, MADISZ, DÉFOSZ meg a többi. Jöttek az ilyen újfajta megszólítások: elvtárs, kartárs, szaktárs meg a többi.

            A szaktárs végül már szakira zsugorodott. Viccet is meséltek róla. Hétfőn hajnalonként telítődtek a vonatok a munkahelyre utazókkal. Az egyik állomáson felszáll egy szaki, és leül egy másik szaki mellé, akinek nagyon lógott a feje. Az utasellátóban már felönthette a búfelejtő féldecit, de úgy látszik, nem volt elég az alváshoz. Oldalba löki az új utas a lógó fejűt: - Hová utazol, szaki? Így válaszol bizonytalankodva: - Sztá – Sztá – Sztálin –ba-szaki.

 

258. levél

 

                                                   VILÁGTÖRTÉNELEM

 

               1953 januárjában a Fehér Házba Eisenhower elnök költözött. Az USA-ra a szovjet atomfegyverek még nem jelentettek komoly fenegetést, de Nyugat – Európára már igen. Ezért az amerikai elnök javasolta egy katonai szövetség létrehozását, az Észak - atlanti Szövetség néven létrehozandó NATO megalapítását. A benne tömörült országok lakossága is, gazdasági ereje is nagyobb volt a keleti tömb lakosságszámánál vagy gazdasági teljesítményénél. Ez lehetővé tette a hagyományos erők fejlesztését, a szövetségbe lépett országok haderejének jelentős létszámbeli gyarapodását. Sor került Nyugat - Németország belépésére és felfegyverzésére.

             1953. március 5-én meghalt Sztálin. Önnön terrorjának esett áldozatul, mert senki nem mert bemenni hozzá, pedig tudták, hogy ilyenkor már régen talpon szokott lenni. Beríja, akit nyomban figyelmeztettek, félrészeg állapotban kiáltott Sztálin őreire: - Nem látjátok, hogy mélyen alszik? Kifelé, mindenki, és ne zavarjátok az álmát! Tizenkét óra telt el az agyvérzés óta, amikor végre orvost hívtak és erre a félnapos késére senki sem tud magyarázatot adni. Amikor Sztálin a végóráit élte, Vaszilij, a fia odaüvöltötte Berijának meg a politikai vezetés összegyűlt tagjainak:

 - Ti mocskok, meggyilkoljátok az apámat!

Molotov szerint Berija később azt mondta nekik:

 - Elintéztem, megmentettelek mindnyájatokat.”

                Sztálin haláltusája öt napig tartott. Az utolsó pillanatban hirtelen kinyitotta a szemét, és mindenkire vetett egy pillantást a szobában lévők közül- emlékezett vissza Sztálin lánya.

     

259. levél

 

                Húsz percig lehetett beszélgetni. Azt újságolta, hogy itt van a táborban Bajusz doktor is, aki esküvőnk tájékán kezelt engem. Nemcsak rab, de ő a tábor orvosa is.

                 Többször beszélt már vele. Többnyire értelmiségi emberek vannak a táborban meg jobb módú gazdák. Hat hónap volt a legrövidebb internálási idő.

                 Így szabadult a férjem 1949 októberének első hetében, úgy, hogy rendőri felügyelet alá helyezték, mint engem. Alig volt itthon néhány hónapig, máris megkapta a bírósági idézőt a tárgyalásra. Átmentem Kiskőrösre ügyvédet fogadni, és megkértem a férjem védelmére Juhász Tibor ügyvéd urat, aki el is vállalta

                Közben többen azt tanácsolták, hogy a férjem ne menjen el a tárgyalásra, mert újra visszaviszik, mint politikai foglyot a Szovjetunióba, ahonnan soha vissza nem jön. Tudtak olyan embert ajánlani, aki segítene kijutni nyugatra ezer forintért. Az illető el is jött velünk személyesen megbeszélni a dolgot. A szüleim át is adták a pénzt az embercsempésznek, és elindultak az osztrák határhoz. Vártuk tőle heteken át a megbeszélt levelet nyugatról. De semmi hír nem jött felőle. Már arra gondoltunk, hogy biztosan lelőtték a határon.

              Egyszer csak jön egy üzenet Kalocsáról, hogy ott van Szeberényiéknél, a rokonoknál. / Erre én is jól emlékszem, mert először kaptam egy patronos pisztolyt ajándékba. /

              Rögtön átmentünk hozzá a fiammal, még az esti vonattal, és akkor elmesélte, milyen hétpróbás gazemberrel hozta össze a sors. Elkísérte az osztrák határig, de ott átadta a határőröknek.

Onnan felvitték Pestre. Egy olyan helyre, ahol a határsértőket tartották fogva. Elmesélte, hogy mind fiatalok voltak, és sok új nótát tanult tőlük. Jó kedéllyel teltek a napjaik.

              A férjemnek hamis papírjai voltak, amit Jánoshalmáról szerzett az átverőnk. A Gyűjtőből lekísérték oda, ahol a hamis papírok szerint született és lakik. Már Jánoshalma utcáit járták, amikor attól félt, hogy le fog bukni, hiszen nem ismert ott senkit. A férjem imádkozott magában, hogy most segítsél meg Istenem. Nem hiába imádkozott! Az egyik rendőr azt mondja a másiknak, aki igen szívóskodott: - Hagyd, menjen Isten hírével!

Innen aztán sikerült átjutnia Kalocsára.

 

260. levél

 

                                                  KÁDÁR ÉS AZ ÁVH

 

               Kádár mindent megtett, ami egy lojális kommunistától elvárható. A Titoval történt szakítás után visszaküldte összes jugoszláv kitűntetését és előkészítette a Rajk - per színpadát.

Vásárhelyi Miklós szerint Kádár, mint belügyminiszter azt mondta Rajknak, a legjobb barátjának, hogy merő színjáték lesz a per, és valójában nem fog történni semmi: - Biztosíthatlak, hogy mindaz, amit most mondtam neked, Rákosi Mátyástól származik.”

                Most éppen a Rajkkal folytatott beszélgetések képezik ellene a legfontosabb vádpontokat ellene. 1951 áprilisában tartóztatták le, és vetették börtönbe bírósági tárgyalás nélkül. Kádár így vallott:

              „Nemcsak titoista, imperialista kém, Rajk ellenforradalmi örökségének megsemmisítője nem lettem, hanem ellenkezőleg, annak megőrzője voltam.”

               A börtönben sem bántak vele kíméletlenebbül, mint az elődökkel. Addig kínozták, amíg el nem vesztette eszméletét, és amikor magához tért, egyik cimborájának a fia, Farkas Vladimír, az arcába vizelt. Amikor három év múlva kiengedték, egy CIA- ügynök jelentette: Bal keze ujjairól a körmök hiányoznak. Az elképzelhető legkegyetlenebb módon vallatták. Állítólag Farkas Mihály személyes parancsára. De őrizetbe vették a párt itthoni szárnyát: Losonczy Gézát, Újhelyi Szilárdot, Donáth Ferencet, Haraszti Sándort. Ekkor ért tragikus véget Zöld Sándor és családja.

            Amikor 1954-ben Nagy Imre szabadon engedte, azt mondta Kádárnak, aki megköszönte a visszakapott szabadságát:

            - Bizonyára te is megtetted volna a helyemben!

 

261. levél

 

                                          ÉLES FEGYVERÜNK AZ ÁVH

 

            Péter Gáborral az élén már a koalíciós pártharcokban is az MKP hatásos fegyverének bizonyult. A hatalom teljes megszerzése után pedig a társadalom terrorizálásának legfőbb eszköze lett. Központja, a hírhedt Andrássy út 60. a koncepciós perek kiagyalásának, a válogatott kínzásoknak a színtere.

            Az Államvédelmi Hatóság feladata volt a határőrizet is, ezt a zöld váll-lapos és sapkaszegélyes állomány látta el. Az ÁVH másik csoportját kék ávósoknak nevezték, ők voltak az elnyomó rendszer veszett kutyái. A vezető pozícióban lévő emberei mind zsidók voltak. Feladatuk az internálótáborok, a hadtermelést végző üzemek, intézmények, hivatalok őrzése. Az ÁVH ezen alakulatai végezték a kifejezetten karhatalmi feladatokat. Az ÁVH tisztjei, legénysége hírhedt volt embertelenségéről, kegyetlenségéről.

             Az Államvédelmi Hatóság részben sorozott állományból állt, de a hivatásos egységek párthűségéhez nem férhetett készség. Az ÁVH bárkit bírósági ítélet nélkül internálótáborokba hurcoltatott. Az Államvédelmi hatóság azért van, hogy a rosszat lássa meg az állampolgárokban. A jót meglátni bennük nem az ő dolga” - mondta a szervezet legfőbb irányítója, Farkas Mihály.

            1953-ig, alig három év alatt 650 ezer ember ellen folytattak rendőrségi, bírósági eljárást. 390 ezer embert el is ítéltek. A szervezet emberei, besúgói mindenütt ott voltak, sakkban tartották a lakosságot. Az ÁVH - nak nem kellett elszámolni az emberekkel. Cellájában halt meg, mert agyonverték, Ries István volt igazságügyi minisztert. Olyan eset is előfordult, hogy az elfogató parancsról értesülve, Zöld Sándor volt belügyminiszter kiirtotta egész családját és magával is végzett.

          1950-ben Szakasits Árpádot tartóztatták le, vele együtt a volt szociáldemokratákat, Schiffer Pált, Marosán Györgyöt és még 431 személyt.

          Aztán indultak a tábornok-perek. A Sólyom – ügyben 48 embert vettek őrizetbe: 10 kivégzés. Király Bélát, Kéri Kálmánt, Stomm Marcellt ítélet sújtja. / Bolond, ki a párt szekerét tolja! /

           A Szűcs-ügyben, aki Péter Gábor helyettese, negyven személy ellen indult vizsgálat. Menet közben Szűcs Ernőt és testvérét agyonverték. Az úgynevezett munkásmozgalmi vezetők elleni perekben 1953-ig 850-en szerepeltek. 28-at kivégeztek, de a vizsgálat során elpusztították száma elérte a nyolcvanat.

            Csupa régi jó elvtárs! Még szerencse, hogy akadt egy moszkvai, aki enyhített a helyzeten, Nagy Imre. Ezek voltak azok a perek, amelyekre csak legyintettek az emberek: Bárcsak teljesen kipusztítanák egymást!

              Az egyetlen moszkvai elvtársat néhány év múlva akasztják majd. Az Nagy Imre lesz, aki magyarnak vallja magát. Ki is marad büntetlenül a porondon? Rákosi Mátyás, Gerő Ernő, Révai József és Farkas Mihály- a főbűnösök. Akiknek volt moszkvai támaszuk. Biztos, hogy csak moszkvai támaszuk van? És csak Moszkva parancsait hajtják végre?

 

262. levél

                                                  AZ OLASZ KAPCSOLAT

 

             Közben az ügyvéd urat értesítettük, úgy döntöttünk, hogy a férjem nem fog megjelenni a bíróságon. Ő azért elment Kiskunhalasra, ahol a tárgyalást elnapolták. A feljelentőink méltatlankodtak, hogy az András szólhatott volna nekik, akkor ők sem mentek volna el. Ismét átmentem Kalocsára, hogy a sorsunkat megtanácskozzuk. Úgy döntöttünk, hogy felkeressük a cserevilágban szerzett ismerőseinket, és tőlük kérünk tanácsot. Így is történt. Felkerestem a legmegbízhatóbb családot, a Jakicsékat. A férjemnek újra hamis papírokat kellett szerezni, hogy elhelyezkedhessen az oxigéngyárban. 800 forintért sikerült is szereznie egy volt fogolytársától.

              Milyen is a sors keze? Olyan főnök mellé került, aki szintén politikai üldözött volt, csak ő Olaszországban, s most itt élt Magyarországon családostul. Marosi Istvánnak hívták, és már alig győzték kivárni, mikor mehetnek végre haza. Nagyon besokalltak kommunista létükre a kommunizmusból.

             Az itt született kislányukat Csufettónak hívták. Szerettek bennünket, még Kecelre is lejöttek vendégségbe. A fiam még mostanában is emlegeti, hogy művelt ember lehetett, mert „só-darabokat” olvasott.

             A férjemnek albérletet is sikerült serezni a Kőfaragó utcában. Így átmenetileg révbe érnünk, megnyugodnunk. Juhász Miskát, a rokonunkat, közben áthelyezték az ÁVH-hoz. Így került föl Pestre, pontosabban Budára, az Úri utcába, családostól.

              Az Úri utcában lakott, közben az Andrássy út 60-ban is szolgált, majd pedig a rádió védelmére rendelték, mint szakaszparancsnokot. Húsz ember lehetett a keze alatt, egy korabeli csoportkép alapján megítélve.

              Így kerültek egymáshoz közel az unokatestvérek. A férjemet néha meglepte jó koszttal. Gyakran voltak együtt, így könnyebben viselte férjem is a sorsát.

              Mert újabb tárgyalást tűztek ki, és ügyünket a Markó utcai bíróságon tárgyalták, itt is nélkülünk. A hivatalból kiállított ügyvéd értesített bennünket, hogy három év és teljes vagyonelkobzás a büntetésünk. Én a tárgyalás napján szültem meg harmadik gyermekünket, akit Lászlónak kereszteltek. Néhány hét múlva meghalt, és eltemettük.

 

263. levél

 

                 Az MDP KV ÉRTÉKELÉSE AZ ORSZÁG HELYZETÉRŐL

 

            „Az összes elkövetett hibák és tévedések egyik fő forrása: a kollektív vezetés hiánya. Vezérkedés és nagymértékű személyi kultusz folyt a hadseregben is. Ezért Farkas Mihály elvtárs a felelős.

            A személyi jellegű vezetés akadályozta és lehetetlenné tette, hogy a párt és az állam élén igazi vezető kollektíva alakuljon ki.

Csak igen kis számban vittek előre magyar származású vezető kádereket a legfelsőbb funkciókba és ezeket is inkább formálisan, mint ténylegesen.

             Valójában a vezetés klikkszerű volt és mindössze négy elvtárs- Rákosi, Gerő, Farkas, Révai elvtársak- kezében összpontosult.

             Ezek az elvtársak lényeges kérdésekben nem bírálták egymást, vagy legfeljebb egymás között, nem a vezető pártszervekben gyakoroltak egyes esetekben bírálatot.

Ennek az volt a következménye, hogy a bajokra és a hibákra fátyolt borítottak, s általában a vezetés nem ment le a hibák gyökeréig, nem tépte ki a rosszat gyökerestől.

             Mindez nagymértékben akadályozta új, a munkásosztályhoz, a néphez hű, vezető káderek kifejlődését.

             A gazdaságpolitikában elkövetett súlyos hibákért elsősorban Gerő elvtárs a felelős. A gazdasági munkának egy személy kezében való túlzott összpontosítása helytelen és káros volt.

            Az ideológiai kérdéseket, amelyek döntő fontosságúak a párt fejlődése, egész politikája, a káderek fejlődése, a kommunisták és a nép nevelése szempontjából, a párt vezetése szinte albérletbe adta egyetlen elvtársnak- Révai elvtársnak-, aki éveken keresztül monopolhelyzetet foglalt el az ideológia területén.

             A párt vezetése nagyrész kisajátította az állam, a minisztertanács funkcióját. A minisztertanácsnak nem volt önálló szerepe, s a pártvezetés árnyékává lett.

Ehhez nagymértékben hozzájárult az, hogy a párt főtitkárának és a minisztertanács elnökének tiszte egy személyében, Rákosi elvtárs személyében összpontosult, ami helytelen volt.

             Helytelen módon vezette a párt és személyesen Rákosi elvtárs az Államvédelmi Hatóságot, helytelen volt, hogy Rákosi elvtárs közvetlen utasításokat adott az Államvédelmi Hatóságnak arra, hogy hogyan nyomozzon, kit tartóztasson le, utasítást adott a letartóztatottak fizikai bántalmazására, amit a törvény megtilt. Emellett Rákosi elvtárs utasításai több esetben helytelenek voltak, és megnehezítették az igazság felderítését.”

                1953. június 27-28. Illetve elhangzott júl. 4-én a Parlamentben / részletek/

           

 

264. levél

 

                                           NAGY IMRE ÉS A REFORM

 

                   Már júliusban rendelet jelent meg a közkegyelemről, és létrehozták a Legfelsőbb Ügyészséget. Feloszlatták az internálótáborokat. Az ÁVH-t összevonták a belüggyel, amellyel egy időre megszűnt a privilegizált helyzete. Engedélyezték a kilépést a téeszcsékből a béremelések közel 1 millió embert érintettek. A felelősségre vonás, a törvénytelenségek megtorlása ügyében csak annyit tudott elérni, hogy Péter Gábort és közel húsz társát bíróság elé állították, de mint mondottam volt, az ő esetükben szó sem volt halálos ítéletekről.

                 Rákosiék 1954 tavaszáig el tudták húzni a korábbi törvénytelenségek miatt esedékes számonkérést. Megalakult a Különleges Tanács, amely 300 ember ügyével foglalkozott, Természetesen csak az életben maradottakat volt értelme rehabilitálni, azok közül is csak az elvtársakat. Létrehozták a Gazdaságpolitikai Bizottságot, Gerő Ernővel az élen. Ez látszólag elfogadta a sztálini koncepciótól eltérő véleményét:

               „Micsoda szocializmus lenne az, amely a kenyeret nem biztosítja. A régi gazdaságpolitika számításon kívül hagyta az embert, a társadalmat, a szocializmus fogalmát pedig leszűkítette a vas – és acéltermelés maximális növekedésére, a túliparosításra.”

                A nemzeti összefogás jegyében létrehozták a Hazafias Népfrontot 1954. október 23-án, amelynek elnöke Szabó Pál lett, főtitkára Jánosi Ferenc. Mindenesetre a miniszterelnök népszerűsége megnőtt.

                Először fordul elő csatlós kommunista pártban, hogy figyelembe vegye a nemzeti sajátságokat, és eltérjen a szovjet modelltől. 1955 januárjában a magyar párt és állami vezetés megint felsorakozott Moszkvában, csak most már nem Rákosi volt a bűnbak, hanem Nagy Imre, akit Molotov és Malenkov bírált.

                Ennek hatására 1955 márciusában Nagy Imrét leváltották a miniszterelnöki posztjáról, még a pártból is kizárták. Az Írószövetséggel meg az Irodalmi Újsággal gyűlt meg a bajuk, de az újság szerkesztőségét kirúgták, és ez a hang is elnémult. Az országra az írók szervezkedése, ellenállása semmi hatással nem volt. Korábban a diktatórikus Rákosi–rendszer támogatásával, a dicshimnuszokkal eljátszották a hitelüket.

                    Felerősödött az ÁVH aktivitása, mert míg 1954-ben „csak” 23276 volt a bebörtönzöttek száma, ez 1955. november 1-jére 37000-re nőtt.

 

265. levél

 

                                         A TESTŐR-HADMŰVELET

 

             A magyar forradalommal egy időben zajlott. Ideje megvizsgálni, hol kapcsolódott össze a kettő?  Befolyásolta–e a kaland időzítését az olyan megfontolás, hogy Moszkva nem avatkozhat be, mert a saját birodalmában kell tüzet oltania? Először arról volt szó, hogy huszadikán kezdődik és három hétig tart. A magyarországi események kialakításának, kiprovokálásának tempójához igazították a szeptember 29-ét. Amikor a hazai események tempója lassul, azaz a magyarországi helyzet konszolidálódni látszik, minden alkalommal brutális fellépés következik. Ezek csak magyargyűlölő erőktől származhatnak. A rádió akkori ostromának megindítását a tavalyi, 2006. szeptemberi események megismételték, szimulálták, mintegy bizonyították az egykori provokációt. Provokáció I. Amikor béke van, a harcok alábbhagynak, akkor gyilkos sortűz a Parlament előtt összegyűlt tömegre. Provokáció II. Apró Antal ezzel egy időben fegyver vitt a köztörvényeseknek. III. A pártház ostroma odacsődített újságírókkal és fegyveres tömeggel, amelyek segítségével a „fasiszta csőcselékről” alkotott képet akarják kialakítani.

 

266. levél

                                       NAGY IMRE NYILATKOZATA

 

               Magyarország népe! A Magyar Nemzeti Kormány a magyar nemzet és a történelem iránti felelősségét mélységesen átérezve, és kifejezve a magyar nép osztatlan akaratát, kinyilvánítja a Magyar Népköztársaság semlegességét. A magyar nép a függetlenség és az egyenlőség alapján, összhangban az ENSZ alapokmányával, igaz barátságban akar élni a szomszédaival, a Szovjetunióval és a világ összes népeivel. A magyar nép óhajtja a konszolidációt és a nemzeti forradalmának eredményeit tovább, kívánja fejleszteni, de nem akar csatlakozni egyetlen hatalmi tömbhöz sem. A magyar nép évszázados álma így teljesedett. A múlt és jelen hőseinek küzdelme a szabadságért és a függetlenségért végül is győzelemre vezetett. A hősi harc lehetővé tette, hogy népünk nemzetközi kapcsolataiban, érdekeinek megfelelően, semleges legyen. Azt kérjük a szomszédainktól, a közeli és távoli országoktól, hogy tartsák tiszteletben népünknek ezt a megmásíthatatlan döntését. Tény, hogy jelenleg a népünk ebben a döntésben olyan egységes, amilyen talán soha nem volt a történelme folyamán.

              Magyarország dolgozó milliói! Forradalmi elhatározással, áldozatos munkánkkal és a rend, nyugalom megőrzésével oltalmazzuk és erősítsük hazánkat: a szabad, független, demokratikus és semleges Magyarországot!”

                                                                                                         1956. november 2.

267. levél

                                                         A KECELI ’56

 

               Azt is láttam, amikor a mise után kitóduló tömeget könnygázzal igyekeztek a központból eltávolítani.

             Éjjel - nappal a rádiót hallgatták. András meg a Miska sokat vitatkoztak az eseményekről. Aztán az oroszok leverték a forradalmat, de ennek csak egy ember örült a családból. Napjainkban pedig remélem, hogy zsidógyerekek kugliznak a Kádár János fejével.

1957-ben megváltozott az életük. András a KPM dolgozója lett, útőr. Útkaparó, ha úgy jobban tetszik. Most már nem restellte ezt a hivatalt.

            Később aztán észrevették, hogy van esze, és raktáros lett a kiskőrösi központban. Egészen a nyugdíjazásáig ott dolgozott.

            Eszter újra elővette a varrógépét, és a kalocsai népművészeti ház a dolgozója lett. Ezen az őszön a fiuk gimnáziumba került. Kollégista lett, kellett rá a pénz.

           Ettől kezdve már nyugodtan éltek. András ekkor már 43 éves volt, Eszter meg 38. Sokáig tartott a szenvedésük. Ráment az egész ifjúságuk.

 

269. levél

                                            ITT NAGY IMRE BESZÉL

 

             „Itt Nagy Imre beszél, a Magyar Népköztársaság Minisztertanácsának elnöke. Ma hajnalban a szovjet csapatok támadást indítottak fővárosunk ellen azzal a nyilvánvaló szándékkal, hogy megdöntsék a törvényes magyar demokratikus kormányt. Csapataink harcban állnak. a kormány a helyén van. ezt közlöm az ország népével és a világ közvéleményével.”

             Ebből szinte semmi sem volt igaz. Nagy Imre, szegény, csak azt hitte, hogy ő az ország első embere. Az eseményeket nem befolyásolta, csak sodródott. Nem voltak csapatai, amelyekkel harcba szállhatott volna a sokszoros túlerővel szemben. A kormány tagjai, és általában a forradalom idején szerepet játszó politikusok a jugoszláv nagykövetségre menekültek, vagy a 200 ezer között ők is nekivágtak a nagyvilágnak.

 

270. levél

                                            RÁKÓCZIÉK TÖRTÉNETE I.

 

             1936-ban született a Kecel–kiskőrösi határnál, ahonnan egyforma távolságban lehetett látni a mindkét falu templomának tornyát. Bár az egyik tetején lutheránus csillag volt, a másikon katolikus kereszt. A kiskőrösiben Petőfi Sándort keresztelték hajdan, 1823. január elsején. A keceliben Ugranyecz Gyulát 1942 decemberében.

           „Petőfi is, Kiskőrös is nagyobb volt az utóbbiaknál, ezért a szüleim gyakrabban vitték portékájukat a forgalmasabb piacra, a tótul karattyoló öregasszonyok piacára. Az édesnek nehezen nevezhető apám nem akarta, hogy megszülessek, mert már volt két fiuk. Marta is a feleségét, szegény Szvetnyik Máriát, e miatt. Bizony, nem vallott sok észre! Anyám meg végképp nem tehetett róla. De később úgy gondoltam, hogy ezért lett ballábas az egész életem.

             A csukási - dömötöri erdőszélben nevelkedtem, mint egy világtól elzárt paradicsomban. Megtermett a tanya körül minden, mint a bibliaiban: kukorica, burgonya, káposzta, mindenféle zöldség. De volt ott aranyalmafa, amit a tudatlan ember birsalmafának nevez. Nyáron hullámokat vető Sárga-tenger: rozs és búzatáblák, amikben megbújtak a fürjek, fácánok, nyulak. A tanya körül nyárfaerdő kezdődött, aztán felváltotta a helyét akácossal. Innen volt meg a téli kemencébe való, a meleg nyár egy sugara egészen tavaszig. Télen olyan lett volna a tanyánk, mint egy magányos sziget a végtelen Havas-óceánon. Ha nincs a hatalmas szánkó, ami elé fogva a Szellő meg a Csillag akár az egész családot elröpíthette a szomszéd szigetek valamelyikére: egy disznótorra vagy névnapra. Engem meg a mamát sose vittek, csak a két fiút.

              Egy balcsillagú napon a Szellő szeles fia megrúgott. Későn vette észre a tanyából kiügető anyját. Akkor hirtelen kirúgott. Éppen az arcomat érte a rúgása. Szerencsére még nem volt patkó a virgonc állat lábán. Csak vérem hullott a hóra, mert szétnyílt az alsó ajkam. Irány a Staud doktor, aki rögvest be is varrta! Akkor szánkóztatott meg egyedül engem az apám Többet se előtte, se utána!  Tél végére meg is gyógyult, szinte nyoma sem maradt.

 

271. levél

                                                   PUFAJKÁSOK

 

             Kádárék első dolga az volt, hogy hasonszőrű magyarokból létrehozták az „önkéntes forradalmi karhatalmat” kb. 10 ezer fővel. ÁVH-s tisztek, volt apparátcsikok, sztálinista párttagok jellemtelen, gyülevész hordáját. December 5-én Budapesten, 6-án Tatabányán, 8-án Salgótarjánban és másutt már az ő sortüzük öl meg nyolcvan embert és sebesít meg még ennél is többet.

            Az egyik főiskolai jegyzet tudós írója deklasszált elemekről is ír, amikor a forradalom oldalán harcolókat bemutatja. Ezek a társadalom mélyéről érkezett emberek, sokkal magasabb erkölccsel voltak felruházva, még ha rongyosan is, mint az a tízezer, amely a magyarokra szerte az országban tüzet nyitott.

          Ezek tartoztak a társadalom valódi, hazaáruló söpredékéhez. Még akkor is igaz a megállapítás, ha később egyikük miniszterelnök lett –„szabadon választva”.

              Ami pedig 1956. november 4-től 1962/63-ig lejátszódott, lényegében megismételte az 1947-53 közötti történelmi eseményeket. Kádár János is a politikai hatalom visszaszerzésével kezdte. A megtorlások sorozata következett, véres és kampányszerű leszámolásokkal 56-59 között. A katolikus egyházzal 61-ben, az ortodox marxistákkal 61-62 folyamán.

              Lezajlott a parasztság szövetkezetekbe kényszerítése, meglehetősen brutális eszközökkel, sok öngyilkossággal. Kiépült a fölülről irányított gazdaság az iparban, a földeken egyaránt.

             Az 50-es, 60-as évek fordulóján kialakult a kulturális monopólium. A televízió, a rádió feletti ellenőrzés és a tömegek megdolgozása hosszú évtizedeken keresztül, mély erkölcsi és gazdasági válsághoz vezetett. Ez segítette a rendszerváltás nem magyar szájíz szerinti lebonyolítását is.

 

272. levél

                                     RÁKÓCZIÉK TÖRTÉNETE II.

 

               Nagyszarvú magyar bikákat neveltek a szüleim. Persze, hogy rám hagyták őket. Ha kárbamentek, és belekóstoltak a szomszéd kukoricájába: Már rajtam csattant az ustor! Pedig mit tehettem a magam hat évével, soványka kezeimmel, törött körmű lábaimmal, fűzfaág vesszőmmel a két nagy szarvuk ellen. A semmi nem sok, de annyit sem. A legerősebb bika jó néhányszor belegurított az árokba, amiben derékig érő víz volt. Állott víz, tele piócával. Aztán negyvenes évek elején olyan vízözönök voltak, hogy a lovak hasit érő vízben húzták be a kocsit a dűlőútról a tanyába.

              Télen meg csak szánkóval lehetett a tanyából kimenni. A bátyámék eltúrták a havat egy jó darabon, és a kocsiút befagyott vizén jókedvűen korcsolyáztak. Nekik jutott korcsolyára is. Nekem meg csak a verésük jutott, mert ha közöttük valami baj ért, esetleg hasra löktek, és bevertem az orromat, ha panaszkodtam érte az anyámnak, rögtön pörölt velük. Ők meg jól megdobáltak kemény hógolyókkal. A Pandúr kutyánk sokkal barátságosabb volt, mint a testvéreim. A meleg bundájába sokszor beletöröltem a könnyes kezemet, mert nem akartam, hogy az is a kezemre fagyjon. Elég vörös volt az már kesztyű nélkül! Azután mindig elkergettek még a környékükről is.

              Tavasztól őszig nem voltam soha munka nélkül. Libákat őriztem, a két legelőnkön, de vigyázni köllött, nehogy összekeveredjenek a szomszédéval, mert abból nagy marakodás lett a libák meg a gazdáik között. És mindig hosszú harag következett a szomszédokkal. Pedig a határban nagyon egymásra voltunk szorulva. Engem soha nem engedtek el játszani a szomszéd tanyába valamelyik lánypajtásomhoz. Legjobban a libákat szerettem őrizni a fűzfás legelőn, s ilyenkor összekötöztem két szinte földig érő ágat, és azon hintáztam. Lengtem a libák feje felett, amik lihegtek még az árnyékban is. Néha gyermekláncfüvet fújtam világgá, és örömmel néztem, ahogy messze röpíti őket a szél.

               A tikkasztó melegben a kipányvázott lovakat is a fák hűvösébe köllött kötni, ami nagy sírásokkal, könyörgésekkel járt, mert a hatalmas állatok nemigen engedelmeskedtek nekem. A szarvasmarhák is ki voltak kötve, karóra akasztott pányvalánccal. De naponta kétszer-háromszor tovább köllött vinni a karót, és újra leverni olyan mélyen, hogy az állatot helyben tartsa. Hogy mindig a dúsabb füvet egyék, körben legeljen, és este-reggel sok tejet adjon. Ha nem bírtam valamelyikkel, csak az anyámat hívhattam. A többiek a fülük botját sem mozdították a szavamra. Ha a kút mélyéről kiabáltam volna segítségért, akkor sem.

                Anyámat a sarka alá taposta az apám. A születésemig sem igen lehetett becsülete, de utána, ha valamicske maradt még, azt maradékot is elvesztette anyám az ura szemében. Pedig nagyon tiszta, szorgalmas asszonynak ismerték el még a szomszéd tanyabeliek is. Az iskolában úgy beszéltek róla az osztálytársaim, akik a szüleiktől hallhatták. Ő kelt föl elsőnek virradatkor, és feküdt le utolsónak napszállta után. De csak Marcsa volt annak a neve élete végéig, pedig miből állt volna Mariskát, vagy legalább Marist mondani. Legalább azért, hogy a gyerekei előtt legyen valamennyi tekintélye.

               Előttem volt is, mert szántam, ezért még szerettem is. De azt kimutatni valami kedveskedéssel soha nem mertem. Síráskor is, nevetéskor is össze kellett szorítani a fogamat, nehogy a hangomat hallják. Csak a madarak meg a fák, no, meg a libák ismerték, amikor az erdő mellett a fűzfaágakon hintáztam. Olyankor még énekeltem is. Az iskolában megdicsértek érte, a madarak sem hallgattak el, amikor rákezdtem: Tavaszi szél vizet áraszt, virágom, virágom. Minden madár társat választ, virágom, virágom.

 

273. levél

                                         

                                              RÖGTÖNÍTÉLŐ BÍRÁSKODÁS

 

              350 - 360 embert ítéltek halálra 1956 és 1961 között. Tizenhatezret börtönre. A harcoknak 2500 halottja volt, húszezer a sebesültje. A régi rend védelmezői közül kétszázan haltak, a lincseléseknek 26 áldozata volt. Az anyagi kár szinte felmérhetetlen.

Nagy Imre és tárasai fölött koncepciós perben ítélkeztek. A halálos ítélet kihirdetése után az alábbiakat mondta:

           „Bűnperemben sajnálatosan elmaradt a bizonyítás kiegészítés, és csak a vád tanúit hallgatták meg, a vád bizonyítékait vizsgálták. A halálos ítéletet én a magam részéről igazságtalannak tartom, és elfogadni nem tudom. Egyetlen vigaszom ebben a helyzetemben az a meggyőződésem, hogy előbb vagy utóbb a magyar nép és a nemzetközi munkásosztály majd felment azok alól a vádak alól, amelyeknek súlyát most nekem kell viselnem, amelynek következményeképpen nekem életemet kell áldoznom, de amelyet nekem vállalnom kell. Úgy érzem, eljön az idő, amikor ezekben a kérdésekben nyugodtabb légkörben, világosabb látókörrel, a tények jobb ismerete alapján igazságot lehet szolgáltatni az én ügyemben is. Úgy érzem, súlyos tévedés, bírósági tévedés áldozata vagyok. Kegyelmet nem kérek.”

                                                                                                                       1958. jún. 15.

 

                                         NAGY IMRE JELLEMZÉSE

 

 

                 Buta balek bolsi, aki magyar. Lettél volna másfajú, megmozdult volna érted a fél világ értelmisége. Így lett belőled hősi halott, szögesdróttal összekötözött deszkakoporsóban, arccal a mélybe nézve, holtában is megalázva.

 

 

274. levél

                                        RÁKÓCZIÉK TÖRTÉNETE III.

 

                 Anyámnak sokszor kellett segíteni. Szabadban volt a kemencénk, a katlanunk. Amíg a hideg be nem szorított bennünket a házba, ott főztünk, mostunk a szabad ég alatt. Én hordtam hozzá a vizet a gémeskútról, ami egy nyolcéves lánynak elég megeröltető volt. Csumával fűtöttük a kemencét, amiről persze a jószág már leette a levelét. Esetleg egy-két kéve venyigével, ha kenyeret sütöttünk. De a főzéshez már én szedtem a száraz gallyakat az erdőn. Ismertem már annak az erdőnek minden szegét-lukát. Tudtam, hogy hol vannak a szarkafészkek, a rókák vackai. Apánk beiratkozott a vadásztársaságba K.-ön, mert puskához akart jutni, és végezni a kiscsibéket rabló vércsékkel, szarkákkal meg a nagyobb rablókkal, a nádas rétből éjszakánként előmerészkedő rókákkal. Hajtóvadászatokat rendeztek nagy lakomákkal, ahol anyám rétese volt a fő ínyencség. Dicsérték érte az urak nyakra-főre, és vedelték a borunkat nyakló nélkül.

               Amikor nyolcéves voltam, komolyabb vadászatok folytak a környékünkön. Magyar katonák, vagy negyvenen, az erdőben tanyáztak. Onnan lőtték a faluba betört oroszokat. Amikor jelentést kaptak, hogy az oroszok elérték a vasút vonalát, sírva búcsúztak tőlünk. Civil ruhát kértek, de annyi embernek nem tudtunk adni, ezért szomorúan Akasztó felé indultak. Vitték magukkal a faluból kimentett sebesültjeiket. Apánk kocsiját is igénybe vették a sebesültek szállításához. Apánk hajtotta a lovakat, minket meg magunkra hagyott.

              Másnap jöttek be a tanyába az orosz katonák. Kozákok, lóháton. Anyám hiába öltözött öregasszonynak, lerántották fejéről a fekete kendőt, és rádobták az ágyra. Engem az egyik nyakamnál fogva belódított a belső szobába, s amíg anyámat kínozták, az ajtónak támaszkodva kisírtam közben a lelkem is miatta. Amikor minden értéket elzabráltak, kivágtattak az udvarból. Anyánkat otthagyták véresen, betegen az én gondjaimra bízva, mert az idősebbik bátyám két kislányt bújtatott egy kunyhóban, valamelyik szomszéd dűlőben, apám még úton volt hazafelé, a fiatalabbik bátyám meg ijedtében nekivágott az erdőnek. Pedig tudom, hogy igen félt a veszett rókáktól. Úgy gondolta szegény pára, hogy azok barátságosabbak, mint az oroszok. Közel volt már az éjfél, mikor bemerészkedett a házba.

             Amikor apánk hajnalban hazaért, rögtön búvóhelyet készített anyánknak a répás veremben. Oda bújtak el a fiatalabbik öcsémmel két héten keresztül reggeltől késő estig. Gyakran belátogattak hozzánk a legváratlanabb időpontokban, de ezután már csak apámat és engem találtak. Nem hitték, hogy asszony nincs a háznál. Az egyik, aki az első alkalommal már járt nálunk, dühében géppisztolysorozatot lőtt a szalmakazalba, ahol rejtőzködő anyánkat sejtette. Apánkat most az oroszok hajtották fuvarra, de onnan csak kocsi meg lovak nélkül jutott haza néhány nap múlva. És még örülhettünk is, hogy legalább élve láttuk újra. A bajban sokkal összetartóbb lett a család. Óvtuk egymást.

              Amikor továbbvonultak az oroszok, megint visszaállt minden a régi kerékvágásba. Az idősebbik bátyám visszament polgáriba, én meg a fiatalabbik bátyám két kilométerről jártunk  a dömötöri iskolába. Tanító nénik követték egymást, mert nagyon nehezen tudták megszokni a magányosságot. Uhl Etelka, később Tóth Gabriella és hosszú évtizedekig Nagy Borbála, akit később Kovásznai Lajosnénak hívtak. Nehéz életük volt ott az isten háta mögött.      A férje egy rozoga kerékpárral járt a keceli iskolába tanítani, egyúttal bevásárolni, ügyeket intézni. Közben a lányaikat nevelték, de azok már városlakók lettek.

           Sokat járt velünk kirándulni: Kalocsára, majd hajóval Paksra. A közeli erdőkbe is mentünk. Birkagulyást főztek nekünk a szülők, és sokat játszottunk. A tanító nénink becsületesen tanított és osztályozott. Én a nyolcadik osztály végén azzal köszöntem meg a munkáját, hogy verset fabrikáltam a tiszteletére. Hittant oktatni három tisztelendő úr is kijárt. Tiefenbach Rudolf, Borsa Bertalan kerékpáron, Ruszti Pál, az újfalusi plébános, meg póni hátán-télidőben.

             Csak a fiúkat engedte apánk továbbtanulni, hogy megmenekítse őket a föld nyűgétől. Mert már nem volt sem kocsink, sem lovunk. Mire újra talpra állt volna a gazdaságunk néhány év múlva, megkezdődött a kulák-üldözés. A kisebbik bátyámat is beíratták a kalocsai gimnáziumba. Hiába mondogatta apánk mind a hármunknak: Tanuljatok, hogy a kapától - kaszától szabaduljatok! Kitűnővel végeztem az általános nyolc osztályát, de eszükbe sem jutott a szüleimnek, hogy belőlem is lehetne valaki. Nemcsak földet túró, semmibe vett paraszt, akit még azzal is megaláznak, hogy föltúrják a házát a padlástól a pincéig, hogy mindent elvigyenek. Aztán meg a földjét elveszik, és a szövetkezetbe kényszerítik.

            Amikor ’51-ben kimaradtam az iskolából, apai ígéret a szögre lett akasztva, mert már hajtottak is markolni, hiába volt kitűnő a bizonyítványom. Apánkkal együtt jártunk aratni a saját földünkre, hogy megadják a család részére az évi fejadagot. Hajnali háromra már ott kellett volna lennem, de ez alól anyám fölmentett.

 

                                                             VÉGE