"Mindent egy lapra" ~ "Amiről az apa hallgat, a fia beszél, és gyakran úgy találom, hogy maga a fiú az apa felfedett titka." Friedrich Nietzsche LI.

 

MINDENT EGY LAPRA

 

                                                                           Prológus

 

         „Nem adtunk neked, Ádám, sem határozott lakhelyet. Sem sajátos arcot, sem bárminő különleges adottságot, hogy a magad akarata, a magad véleménye szerint lehessen bármi. Tetszés szerinti lakhelyed, bármilyen tetszés szerinti arcod, és bírhass mindazon adottságokkal, amelyeket biztosan kívánsz magadnak.

         A többi élőlény természetét az általunk előírt törvények határozzák meg, és tartják is korlátok között. Téged semmiféle áthághatatlan korlát nem akadályoz. Neked még e természetet is magadnak kell saját magad számára meghatároznod, a tulajdon szabad akaratod szerint, amelyek kezébe én sorsod letettem.

         A világ közepébe helyeztelek, hogy onnan jól láthasd magad körül, mi minden van e világon.

         Téged nem alkottunk sem égi lénynek, sem földinek, sem halandónak, sem halhatatlannak, hogy te, mint önmagad szabadon döntő szobrásza és alakítója, magad határozd meg azt a formát, amelyben élni kívánsz. Szabadságodban áll a barom alvilágához illővé fajulni. Éppígy szabadságodban áll, hogy tulajdon szellemed elhatározásából az isteninek magasabb világába emelkedj.”

                                                      Mirandola: Az emberi méltóságról / részlet /

 

                   NB: Mit kezdjen, és egyáltalán, mit kezdhet az ember a Teremtő Istenétől kapott szabad akaratával? Ez minden homo sapiens sapiensnek a legnagyobb dilemmája. Legföljebb nem gondolja végig, mert ostobának született, és átlag alatt az IQ-ja. Az értelmi képesség mérésének már megtalálták a mértékegységét.

                   A lélek mélységének hivatalos „mérőónja” még várat magára. Illetve ott van Jézus tanításaiban, akit ezért keresztre feszítettek. Saint-Exupery tett egy kísérletet a huszadik században, de lám, annak a gépét is lelőtték a Földközi - tenger felett.

                   Nos, magam csak a szűkebb és a tágabb család, a nemzetem sorsának alakulását mutathatom be a kapott IQ-m alapján. Minden erénye az érdemem, de minden hibája azoké a forrásoké, amelyekből merítettem.         

                                                               

                                                                    A CSALÁDFÁK

 

                   Amikor első osztályos koromban Tiefenbach Rudolf tisztelendő úr arról akart meggyőzni, hogy az embert az Úr teremtette, minden fenntartás nélkül elhittem neki. De nemcsak én, hanem minden maszatos társam az óvoda iskola legbelső termében. / Mert ez félig illegalitásnak számított, hiszen a központban álló Zsidóiskolába jártunk. / Közöttünk a parázs-nyugtalanságú Vörösváczki Mikivel is, akit az atya Cincimókusnak becézett. Pedig jobban megválogathatta volna bibliai ámításait, hiszen éppen egy évvel korábban tartóztatták le a főnökét, Mindszenthy Józsefet, hasonló állításokért. Azaz: 1949 őszén éltünk.

                   Honnan tudhattam volna akkor, hogy a teremtésem az ősrobbanással / Nagy Bumm / vette kezdetét, amikor is egy elképzelhetetlen tömegű massza szétspriccelt a Világűrben. Bizony, élettelen és izzó anyag, amely aztán csodálatos és hihetetlen átalakulásokon ment át, amíg Ugranyecz Gyulaként meg nem jelent a földtekén.

                   De hogy mi minden voltam korábban, arról sok-sok tudós tengernyi könyvben értekezett. Én most szűkmarkú leszek, és csak egyetlen fejezetet szánok rá.

                   Az első stádiumban tehát élettelenből élő lettem. Ezt nem hihetem. de hiszek József Attilának. „Az őssejtig vagyok minden ős” –írta bölcsen a KÖLTŐ. Az előzőt tudós kémikusok állítják. Bár úgy vagyok ezzel, mint azokkal a próbálkozásokkal, amelyekkel a középkorban mindenáron mesterséges aranyat akartak boszorkánykonyhájukon elővarázsolni. Ha jól emlékszem, még abból az időből, hogy nem sikerült nekik.

                   Aztán felfedezték, hogy az egyedfejlődés a törzsfejlődés minden egyes szakaszát újra felidézi. Azaz az embrionális szakaszban megjelenő kopoltyúszerű képződmény még arra utal, hogy tengerben úszkáló hal voltam valaha, súlyosbítva azzal a gyanúval, hogy hatalmas farkam is nőtt egykoron. Majd kimásztam a szárazra, és választhattam, hogy „szabad madár” legyen belőlem vagy alattomos csúszómászó. Ez a két kategória egészen a mai napig jól kiegészíti egymást.

                   Itt jegyzik meg a tudós társadalom okosai, hogy megálljunk, mert az egyedfejlődés nem mindig hű mása a törzsfejlődésnek. Az egyedfejlődés csak nagyjából ismétli meg a törzsfejlődési folyamatot. Tehát: nem mindig és csak nagyjából. Azt is hozzáteszik: nem biztos, hogy egyetlen közös őstől eredeztethető a sokféleség. Lehetett az kettő is, de még inkább több ezer, esetleg millió.

                   Később arról dönthettem, hogy megmaradok eme két állapot valamelyikében, vagy négy lábra állok és beilleszkedem a gerincesek közé. Választhattam, hogy nagy ormányom legyen, mint egy elefántnak, esetleg csíkos legyek, mint egy elegáns zebra, vagy undorítsak, mint a dögevő sakál.

                    Esetleg valamelyik majomfajtát, amelyek közül már jóval könnyebb egyéniséggé válni. Én tartósan az utóbbi mellett döntöttem. Szemben néhány embertársammal, akik részegen olyanok, mint a majmok és a disznók egyszerre.

                   Nekem is az emberrel gyűlt meg leginkább a bajom. Az a hajdani szőrös majom, vajon hogyan maradhatott meg ama táplálkozási láncban, amelynek, lássuk be, igencsak hátrányos helyzetű tagja volt. Nem szólva a rendkívül alacsony életkorról és a különböző kórokról.

                    Azt mondják, hogy éppen Afrikában találták meg ennek a fazonnak a koponya-maradványát, de nem volt eszköze. Ha az nem volt, nem is volt az ember. Mindössze egy, ki tudja, hányszor lerágott, csontdarab! Amelynek töredékéből ugyanolyan bizonyossággal rajzolhatjuk meg egy kafferbivaly fejét, mint Burián jóindulatából, egyik nagy cseh kortársának, mondjuk, Masaryk apónak a 20. századi koponyáját.

                NB: Nagy franc volt ez a Burián! Minél jobban haragudott valamelyik nemzettársára, annál inkább fellelhetjük az illető vonásait a legkorábban élt emberszabású arcán. De minden arc topis cseh! Esetleg szlavofil. De amelyik rasszt gyűlölte, miként a turánit, azaz a magyart, a hunt, annál primitívebbek lettek a vonásai és visszataszítóan szőrös tetőtől talpig. Azaz: tetves Eurázsia-csavargók.  

                   Maradjunk annyiban tehát, hogy leereszkedtem a biztonságot nyújtó fa lombozatából, és minden támasz nélkül két lábra álltam. De hiába integettem a fajtársaimnak, azok a fűben sikló viperára vicsorogtak, és nem mozdultak. Ez a kísérlet dugába dőlt. Egyelőre maradt minden a régiben, még több ezer évig.

                   Végül csak lekászálódtunk a fáról, és először Afrika közepén. Neveztek bennünket eljövendő tudósok australopithecusnak, majd homo erectusnak, amely minőségünkben még emberhússal is táplálkoztunk. Holott nem is ízlett. Különösen, ha egyik mihaszna rokonunkon rágódtunk. Közben felfedeztük a tűz félelmetes és óvó tulajdonságait közel 500 ezer évvel ezelőtt, fittyet hányva a dicső emlékű Prométheuszra. Végül elérkeztünk a homo sapiens sapiens minősítéshez, amellyel feljutottunk az emberi fejlődés csúcsára, a Csomolungmára.

                    Ma tehát bölcsebbek vagyunk a bölcsebbeknél, tehát szuperbölcsek, és ez úgy hangzik, mint Sztálin elvtárs generalisszimusz titulusa. Természetesen ő is hozzánk tartozik Hitlerrel, Benessel, Titóval, Churchill-lel, Roosevelttel, Trumannal és az összes kisebb kaliberű „népfaló” fasisztával egyetemben.

                   És eljutottunk a jelenkor emberfajtáihoz, a rasszokhoz. Olyan népcsoportot jelentenek, amelyek külső jegyeikben hasonlítanak, és csak reájuk jellemző kultúrát hoztak létre. Amilyen randa ez a szó, olyan mértékben megbélyegző, ha rasszizmusként emlegetik. Főleg a rasszisták! Ezeknek jelentős képviselői többnyire a neandervölgyiek progresszív ágához tartoznak, amelynek elődei már 70 ill. 35 ezer évvel ezelőtt Amud és Galilea térségében éltek.

                    Utódaik éppen ott még ma is korlátozhatatlan mennyiségben ritkítják a palesztin emberhúst, az Egyesült Nemzetek Szervezetének, tehát az emberiség véleményének fittyet hányva. Ez a szervezet teljesen idejét múlta.

                   Amíg a Föld szinte minden országa szívesen lát betelepülőket, különösen Európa, az egyre vénülő kontinens. Ők csak munkavállalókat látnak szívesen Erdélyből – ideiglenesen és cselédnek. Igen vigyáznak vérük tisztáságára a fő rasszisták!

                    Néhány évtizede megdöbbenve hallgattam a magyar rádióban, amikor a rendszerváltásnak nem volt se híre, se hamva nem volt még: dr. Czeizel Endre professzor arról beszélt, hogy a magtalan héber párok megengedhetik maguknak, hogy zsidó egyetemistától kapjanak spermát a mesterséges megtermékenyítéshez. Akkor bosszankodtam, de ma már vigyorgok, mert azt is bevallotta azóta, hogy a saját gyermeke homokos.

                     De ők már nem is a mi kategóriánkba tartoznak, hanem eggyel magasabbra: Bennük már a leges - leges - legmagasabb rendű ember testesül meg: a homo sapiens sapiens sapiens. És ezt el is hiszik magukról, hiszen ők teremtették meg az atombombát, a hidrogénbombát és azt a tökéletes gazdasági – politikai - erkölcsi káoszt, amelyben ma az egész emberiség vergődik. Amikor ez a szerencsétlen földi világ összeomlik, ők, amilyen ügyesek, kimentik magukat, és elrepülnek a „művelhető csillagokba”, ahol aztán kedvükre kibucozhatnak. Esetleg egy űrhajónyi cselédkönyves erdélyi magyart is visznek magukkal, szigorúan retúrjeggyel.

                    József Attila nem volt olyan kaján, mint a szerző, és így fogalmazta meg a történelmi visszatekintést:

 

                                                 Az Ős vagyok, mely sokasodni foszlik:

                                                 Apám- s anyámmá válok boldogon,

                                                 S apám, anyám maga is ketté oszlik

                                                 S én lelkes Eggyé így szaporodom!

 

                      Természetesen kommunistaként, aki a kommunizmust, miután Illyés Gyula helyszíni beszámolójából kihüvelyezte az igazságot, fasiszta kommunizmusnak becézett. A teljes költeményt csak évtizedek múlva ismerhettük meg. Mert az elvtársak, nemes egyszerűséggel, kihagyták. Nemcsak versek jutottak erre a sorsra, hanem regények és szerzők is. Gyerekkorom nagy regénye, az Egri csillagok is. Legalább a negyedét kihagyták.

 

                                                     ARISZTOKRATA CSALÁDFÁK

 

                   Bizonyos arisztokrata családok olyan vehemensen állítják össze, majd állítják fel családfájukat, mintha karácsonyfát díszítenének bukott angyalokkal és mézes huszárokkal. Károlyik, Esterházyak, Görgeyek teleaggatták minden ágát grófokkal, bárókkal és hercegekkel, akiket már hazaárulóként régen elvittek az ördögök.

                   Bár nem tudom, nem kellene-e egyes számban szóvá tenni ezt a fekete frakkos, cilinderes és patás úriembert, akit minden országban emlegetnek. Hol Mefisztónak, Wolandnak, Messire-nek vagy Lucifernek. A magyarok legszívesebben Sátánnak vagy Belzebubnak szólítják. A tájékozottabbak Rosenfeld Mátyásként, Göncz Árpádként, Singer Ernőként vagy Csermanek Jánosként emlegetik. Sajnos, hazánkban elég széles a választék.

                   Most olvastam éppen, hogy Károlyi Mihály már a húszas években, tehát Trianon után, annak az Eduard Benesnek lett kebelbarátja, aki a történelmi Magyarország sírjának megásásakor az előkészítő munkát nagy szorgalommal és aljassággal végezte. Végül a mi Károlyink Rákosi Mátyás párizsi nagyköveteként jutott el az aljasság legmélyebb bugyrába.

                   A szókimondó Petőfi már száz évvel korábban kiállította erről a családról a maga megfellebbezhetetlen bizonyítványát:

                   „Mit éljeneznek egy Károlyin? Hazaáruló volt ennek minden őse.”

                   Kiderült, mert Esterházy Péter nyilvánosságra hozta, hogy az író úrnak az édes apukája a Kádár-rendszer besúgója volt. Ettől a szimpla botránytól remélte, hogy kelendőbbek lesznek az olvashatatlan művei.

                    Aztán azt a családi botrányt is megszellőztette, hogy a családfájukon ott lóg, mint egy távoli rokon, az angol uralkodóház V. György nevű alakja. Ő az a nagy jellemű, aki a liberális, tehát Lenin-barát sajtótól való félelmében nem merte befogadni az utolsó Romanovot, II. Miklós cárt, aki unokatestvére volt, és egyik katonai szövetségese a harcban álló Angliának. Ezzel kiszolgáltatta a bolsevik brutalitásnak nemcsak az orosz uralkodót, hanem annak feleségét és ártatlan gyerekeit is. Ez a brit gentleman ott lóg a családfa egyik szúette ágán.

                   Ennyi elég is lesz az arisztokrata családfákból! Ahogy Vergilius írta: Egyről ismerni meg valamennyit. Ab uno disce omnes.

                    Egyetlen megjegyzéssel: Az utókor lógassa már fel a hazaárulókat, és legalább a nevük lengjen az akasztófa kötelén! Miként azt a Haynau – érában jelképesen megtették a távollétében halálra ítélt magyar vezetők nevével. Andrássy Gyulát a francia hölgyek csak „jóképű akasztottnak” becézték.

                   Származzanak bár egyszerű jászolból, avagy színarany bölcsőből. A farkas torkú Károlyi Mihálytól a zabigyerek Kádár Jánosig.

                   Természetesen bocsánatot kérek a Széchenyi -, Wesselényi -, Teleki - és a többi tisztességes, valóban arisztokrata, famíliától. Sajnos ők vannak kevesebben. Az emberek sokasága olyan, mint az erdő. Jó, ha száz fa között akad legalább öt egyenes törzsű.

 

                                                                     A CSALÁDFÁM

 

                   De telepedjünk most már az író családfájának lombja alá! Ennek minden levele gazdag génekben, és tőlük örököltem teljes testi és lelki valómat, amellyel közel hetven éve ismerkedem magam is, de a végére majd csak a halálom pillanataiban jutok.

                   És beszélgessünk el róluk, akik mind-mind régen a földben pihennek már, de akiknek nagy részét személyesen ismertem, és elmúlásukat egyre növekvő fájdalommal gyászolom.

                   Minden családfának két fő ága van: az anyai és az apai. Azt tudni kell, hogy nem voltak egymással szoros életszövetségben még a legközelebbi rokonok sem.

                  Édesanyám, FARKASFALVI / Filus / ESZTER szülei FARKASFALVI / Filus / ANDRÁS és BOBEK ESZTER voltak. Róluk még sok szó esik majd. Mindketten a Vasút, később a Táncsics utcai házban múltak el testi fájdalom nélküli halállal. Ott lehettem, amikor szemüket lehunyták, és elkísérhettem őket végső nyughelyükre. Ők voltak tehát az anyai nagyszüleim. Anyámat megelőzve két fiuk született: elsőként JÓZSEF, másodiknak az ifjú ANDRÁS.

                 Idős FARKASFALVI ANDRÁS édesapja FILUS MIHÁLY, édesanyja SZEFCSIK ROZÁLIA volt. Személyesen már nem ismerhettem a dédszüleimet, de sok érdekes mondanivalójuk volt róluk a gyerekeiknek és az unokáiknak.

                   BOBEK ESZTER nagyanyám édesapját BOBEK JÁNOSNAK, édesanyját JÓNÁS ROZÁLIÁNAK keresztelték. BOBEK JÁNOS dédapám tragikus körülmények között halt meg. Ebben nem kis része volt a fent említett Károlyi Mihálynak. Aztán csodálkozik az olvasó, ha kitör belőlem a plebejus indulat! A fölső-tanyákon éltek és dolgoztak, két szép és jó lányt is neveltek. ESZTERT, a fiatalabbat, a nagyapám társának.

                   Az apai ág hosszabb, és elnyúlik egészen a szépekig.

                   Édesapám, ifjú UGRANYECZ ANDRÁS szülei idös UGRANYECZ ANDRÁS és KAPÁS TERÉZ voltak. KAPÁS TERÉZT a fájdalmasan korai halála miatt nem ismerhettem, mert már 1918-ban, az utolsó háborús évben, szüléskor meghalt. Amit a tulajdonságairól hallottam, az mindig izgatta fantáziámat. Édesapámat, ifjú UGRANYECZ ANDRÁST nem is vette magához a doberdói harctérről hazatérő apja, hanem a nagyszülők gondjaira bízta. Ő maga újra nősült, és ebből a házasságból született apám féltestvére, UGRANYECZ JÓZSEF.

                   Apai ágon a dédszüleimet UGRANYECZ MIHÁLYNAK és FERRÓ MÁRIÁNAK hívták, a magára hagyott árva kisfiú, ifjú UGRANYECZ ANDRÁS felnevelőit KAPÁS JÓZSEFNEK és JUHÁSZ ANNÁNAK. JUHÁSZ ANNA dédanyám tízéves koromig, 1952-ben bekövetkezett haláláig, a legnagyobb hatást gyakorolta rám.

                   De az UGRANYECZEK kitettek ám magukért! Mert, mint az orgonasípok, úgy jött világra az öt fiú sorban, és mind az öten kinn voltak a fronton. Istennek hála, megúszták! A hatodiknak egy leánygyerek is született, MÁRIA. Szegény FERRÓ MÁRIÁNAK sok baja volt az öt kamasszal, amikor a férje negyvenéves korában, tüdőlobban meghalt. Éppen 1900-ban.

                    Aki csak Ugranyecz van a faluban, még ha magyarosított is, mind rokonom. Ritka életre való fajta volt! De csak vénségükre melegedtek újra össze. Amikor már mindegyik eltemette a maga házi sárkányát. Így becézték egymás között a feleségüket. Életük folyamán igen laza kapcsolatban álltak egymással.

                   Mindegyiket ismertem személyesen, és az volt a benyomásom, hogy nem parasztnak való férfiak voltak. Ezt azonban jó alkalmazkodó képességükkel, átlagosnál jobb koponyájukkal igyekeztek palástolni az idegenek előtt. A katonaságot tisztiszolgaként úszták meg. Én, aki a génjeiket hordozom, a veséjükbe láttam.

                    Ezért vélem úgy, hogy talán kék vér is csörgedezett az ereikben. Igen szerettek bölcselkedni, de annál kevésbé a kapanyelet fogni. És igen érdekes, hogy az édesapjukról szinte egyetlen emlékük sem maradt. Igaz, hogy „tüdőlobban” és 44 évesen, tehát élete delén, halt meg.

                   Szépszüleim: UGRANYECZ IGNÁC és BENICKI RÓZA.

                   Még a „szépek szépére” is emlékszik az egyházi anyakönyv: UGRÓCZY GÁBORRA és RÓZSA VERÁRA, de ugyanennek az emberpárnak a férfi tagja egy másik születés alkalmával UGRANEC-ként van bejegyezve. Kétszáz évre visszatekintve, igazodj el, ha tudsz! Ekkortájt az esperes úr vagy magyarosítani akart, vagy szlávosítani.

                   Viszonylag korán halt meg KAPÁS JÓZSEF dédnagyapám, akiről anyámtól, mint menyétől, csupa jót hallottam. A születésem előtt négy évvel halt meg, 66 éves korában. De a dédanyámat, JUHÁSZ ANNÁT igen jól ismertem, hiszen 1952-ig anyám helyett nekem is anyám tudott lenni egészen addig, amíg egy nehéz élet végén, nyolcvan évesen csendben lehunyta a szemét. Az ő tulajdonságaiból tudtam következtetni korán elhunyt KAPÁS TERÉZ nagyanyám lelki alkatára.

                   KAPÁS JÓZSEF dédapám a testvéreit akkurátusan felsorolta: MIHÁLYT, JŐZSEFET, MÁRIÁT, JÁNOST és FERENCET. Hasonlóan a JUHÁSZ-rokonságot is: ISTVÁNT és JULIANNÁT. Julianna Tolnai János kőművesmester feleségre lett. Azé a férfié, aki tragikus halállal halt meg. A falu központjában egy teherautó elütötte.

                    JUHÁSZ ISTVÁN fia lesz apám később sokat emlegetett második unokatestvére. A „kominista” JUHÁSZ MISKA. Isten áldja haló porában is JUHÁSZ MIHÁLYT, azt a csupaszív és igen okos, osztályelső ateistát! Az ő lányai lesznek JUHÁSZ ESZTER és JUHÁSZ MÁRIA. Talán élnek még 2021-ben?

 

                                                                  MOST JÖVÖK ÉN

                

                   Ha nagyképű akarok lenni, már pedig miért ne legyek legalább írásban és titokban, le merem írni: A magyar glóbuszra talán azért érkeztem három hónappal Móricz Zsigmond halála után, hogy legyen, aki felváltsa őt. A „boldog embert”, aki abban találta meg életének értelmét, amit klasszikussá vált soraiban így fogalmazott meg:

                   „Nem bántom tovább: így van ez Joó György. A te életed mintaszerű emberi élet. A szegény földműves ember együgyű élete. Nem futottál hiábavaló földi javak után: mennyei kincset szereztél ezen az igazán siralmas földi téreken. Arról nem tehetsz, hogy az ember az ország szolgálatában elég, mint a kicsiny gyertyaszál. Ebben mindnyájan osztályos társaid vagyunk e megtöretett hazában.”

                   Eljövendő életem, és a magyar nép elmúlt, majd eljövendő életének mottóját tehát ő fogalmazta meg.

                   Születésemre szerencsétlenebb időpontot nem is választhattam volna. A második világháború kellős közepén jártunk, és bizonyos események jelezték, hogy a sorsom, a közös magyar sors, baljós fordulatot vesz rövidesen. Éppen Móricz Zsigmond temetésének az időpontjában érte az első orosz bombatámadás Budapestet, ezért aztán páni félelmükben sokan otthon lemaradtak a búcsúztatásról.

                   Moszkva két távolsági bombázó bevetésével már akkor jelezte, hogy igényt tart Budapestre és az egész országra.

                    Közben anyám fiatalabbik bátyja, ANDRÁS, a Don-kanyar egyik bunkerében várta kétszázezer társával együtt, hogy sorsa megpecsételődjék. 1942. december 12-én jöttem világra, és az a bizonyos mindenkit elsöprő roham egy hónap múlva bekövetkezett.

 

                                                                       SZÜLETÉSEM

 

                  A Liget utcában karácsonyt és újszülöttet váró béke honolt. A napok óta tartó havazás közben szállingózássá szelídült, majd lehullott az utolsó pehely is, éppen az udvarra nyíló nagy ablak üvegére, és ott apró könnycseppé olvadt.

                   Előtte egész éjszaka zuhogott a hó, ami december közepén igen ritkán szokott ilyen gazdagon hullani az égből. Már napokkal korábban elkezdte, és csak születésem perceiben, szombat reggel hét és nyolc óra között azzal a bizonyos könnycseppel fejezte be. Bizonyára a születésem hozta lázba az angyalokat, és a tiszteletemre fehér világot teremtettek azzal, hogy beborítottak mindent, ami kopár volt, mint az árva téli fa ága, vagy olyan szánalmasan csupasz és deres, mint az utca fagyoskodó földje.

                   A házunk előtt már hófal magasodott, mert az édesapám, aki ezen az ideges éjszakán egyetlen percet sem tudott aludni, nemcsak a házunk előtt, de még az udvarunkon is hegyekké halmozta. Nem volt nehéz munkája, mert a hópelyhek könnyűek voltak és puhák, mint a csecsemő angyalok szárnyának tollai.

                   A bábaasszony, aki a vértől mocskos lepedőn, ahová világra siklottam, elvágta a köldökzsinóromat. Aztán magzatvíztől lucskos testemet a lavór langyos vizében megmosta, majd egy puha törölközővel végig simogatta. Megmérte a súlyomat, és elégedetten állapította meg, hogy négy kilo tízdekás vagyok.

                    Közben feltört belőlem a harag e méltatlan hercehurca miatt. Azonnal kiderült, hogy tenorom van, de nem az olaszok édes bel cantoja, mint a híres Beniamino Giglié, hanem érces: az eljövendő Acélhang szólistájának hangja.

                   Aztán világoskék pólyába öltöztetett a nagyanyám, akit szintén Eszternek szólítottak, mint a még bágyadozó anyámat, és a szomszédos ágy párnájára fektetett. Egy szőrös karú férfi, aki előbb letörölte a könnyeit, / Ebből láttam, hogy könnyen lelkesedő, tehát szangvinikus típus. / majd magasra emelt, és patetikus hangon így szólt: „Ecce homo!” Apám volt, aki igen szeretett latinul ministrálni, és úgy gondolta, hogy elsőként az angyalok nyelvén kell bemutatnia. És büszkén megtoldotta:

                   -Nemcsak ember, de férfi! Gyula lesz, mert milyen jól hangzik a kalocsai érsek úr neve: gróf Zichy Gyula!

                   Anna dédanyám bölcsen megjegyezte:

                   -Nem lesz ebből a gyerekből sem gróf, sem érsek. Krisztus urunk szolgájához meg éppenséggel méltatlan a grófi cím emlegetése.

                    -Mennyire igaza van - gondoltam, de nem mondtam. Később is tartózkodtam attól, hogy két felnőtt vitájában én legyek a döntőbíró.

                   Apám elhessegette ezt a véleményt:

                    -Annyi baj legyen, nagyanyám! Csak ember legyen és ne lekvár!

                 /A keresztelés két nap múlva megtörtént. A jövevény hetvennyolc évesen itt ül és ír. /

                   Nyolc órakor már tiszta lelkiismerettel mélyen aludtam és álmodtam az igazakét. Azt, hogy kinn fehéren újra hull a hó, és András meg két Eszter, azaz egy „férfi” és két „csillag” őrködik fölöttem.

                   Helyesbítek: Anyám a legnehezebb percekben is józan maradt, mert hallani véltem, félálomban, amikor odasúgta a határtalan örömtől mámoros apámnak:

              -Eredj, nyisd ki a boltot, mert szombaton mindig több a vevő!

              Aztán fáradtan elszunnyadt ő is. Apám, a parancsnak engedelmeskedve, kitárta a bolt ajtaját, és egész délelőtt minden kuncsaftnak elújságolta, hogy fia van, négy kilo tízdekás, és Gyulának fogják hívni. Ezen a nevezetes szombaton az én születésem híre volt a legkelendőbb árucikk az Újfaluban, ahol a falu legszegényebb része lakott.

 

                                                  KÉRÉS A MAGYAROK CSILLAGÁHOZ

 

                   De amíg anyámmal elszenderültünk, a nagyanyám és dédanyám között igen sok szó esett András nagybátyámról és a Don-kanyarban pusztulásra ítélt kétszázezről. Valami ilyesféle imádságban osztották meg közös félelmüket:

                   Ott fenn teljes fénnyel szikráznak a hideg éjszaka csillagai, és Jupiter, a magyarok csillaga is őrködik. Őrködjetek csak ti örök lámpásai az égnek! Bárcsak melegíteni is tudnátok a magyar katonákat, akik ifjú Farkasfalvi Andrással együtt az oroszok támadását várják a lelket is fagyasztó harminc-negyvenfokos hidegben. Valahol a Don-kanyarban, az urivi hídfővel szemben, kétezer kilométerre a szülőfalutól.

                    Őrizd meg fiunk életét Jupiter, akit a „magyarok csillagának” is neveznek, mert az égbolt alján jársz ugyan, de mindig vigasztalóan ragyogsz, ha felhőtlen az éjszaka. Vezéreld haza a fiunkat, hogy megismerkedhessen vele ez a ma született rokon élet! De csak aggód hangok hallatszanak egész Magyarországon, és nem tudunk szívből örülni egy megszületett életnek sem, ha rád gondolunk. Mert mindig halnak és születnek – ez igaz. De miért kellene húsz-harminc évesen, és az emberi gonoszság teljesen értelmetlen áldozataként neked is elpusztulni? Mindenható Istenünk, segítsd meg Őt és Őket!

 

                                                                  KALOCSAI UTCA 292.

 

                    Mert minden hazugsággal vagy hamissággal szembe akarok majd szállni. Be kell vallanom, hogy az elsőt én követtem el. Kalocsai utcának hívták akkor még a Liget utcát. És a házunk, amelynél kisebb abban a hosszú sorban nemigen akadt, a 292-es számot hordta a homlokán, mint egy szégyenbélyeget. Jelezve, hogy a szegény házak hosszú sorában a végére szorult.

                    Igen törekedtek apámék kiállni ebből a sorsszabta rendből, és ezért nyitottak, hosszú lelki viaskodás után, egy szatócsboltot. Amire aztán a háború után nem sokkal azt mondták, hogy csukják csak be, mert ezzel a dolgozó nép vérét szívják. Emléktáblájára fölírhatták volna: Tengődött 10 évig, és parancsszóra beadta a kulcsot.

                   Mit ad Isten, évtizedek múlva, éppen a szülőházam helyén nyílt meg egy szatócsbolt. Igen kicsi a forgalma, mintha meg volna átkozva.

                   A keresztnevem igen ritka volt akkoriban. Egyetlen zsidó férfit hívtak így a faluban, a hentes és mészáros Seidner Gyulát. No, ő sem volt akárki! De csak olvassanak tovább türelmesen, idővel majd megismerik!

                                                                   VÖRÖSMARTY ÉS ÉN

 

                   Nem egy, de háromszoros érdekessége is van az én földre szállásomnak. A Nyilas jegyében születtem, mint Vörösmarty Mihály, aki legközelebb férkőzött a lelkemhez. Róla azt mondják a csillagjósok, de nem a botcsináltak, hanem az igazak, hogy csupa jót lehet mondani: nem haragtartó, nagyvonalú, erős benne a függetlenség – és a szabadságvágy, mozgékony, lelkes, morális-etikus beállítottságú, nyílt szívű és rebellis. A többit már nem is merem fölsorolni, mert elpirulok. Azt is írják a Nyilasról, hogy született színész. No, ebben lehet valami! Ha nem lettek volna ilyen hajlamaim, mért választottam volna a pedagógus pályát? A magas fizetés miatt? Ugye, vicces?

                   A második érdekesség, hogy egyazon napon születtem az édesapámmal, csak ő 28 évvel megelőzött.

                   A harmadik különlegesség, hogy a Csenki Józsi bácsi, az okos keceli kéményseprő, akinek intelligenciája vetélkedett egy professzoréval, szintúgy járt a fiával. Mind a ketten december 12-én születtek. És most mondja valaki, hogy a kéményseprő nem hoz szerencsét. Ez az eljövendő évtizedekben úgyis elválik.

                   Ezek a Nyilas jegyében született gyerekek valamilyen forradalmi, márciusi lázban fogantak, mint Petőfi Sándor fia, Zoltán. Bár ennek a szerencsétlen sorsú fiatalembernek a példája rossz ómen.

                                                                         

                                                                     VENDÉGJÁRÁS

 

                   Vencel bácsi, a közvetlen szomszédunk volt reám először kíváncsi Már csak félig volt ép elméjű a vénségtől, csupa szív ember volt, és alacsony házacskánk ablaka előtt rongyos nagykabátja szárnyait lobogtatva jelezte, hogy ujjong a lelke, mint a fecske madáré, aki először látja fiókáinak merész repülését.

                   A többi vendég déltájban sorakozott fel, amikor a harang szava is szólította őket, hogy minden jót és főleg egészséget kívánjanak anyámnak és nekem. Meghatottan fogadtuk hódolatukat, és Berta nénitől, aki a szemközt lakó és bognár Berta Feri bácsi felesége volt, azt a bölcs tanácsot kaptuk, hogy minél előbb keressünk egy olyan gazdát, akinek a tehene velem azonos időben hozta világra kicsinyét, mert annak a teje a legjobb, ha édesanyámé nem lesz elég.

                   Még aznap délután meg is találták tejtestvéremet, egy bikaborjút a Rákóczi utcában. Legalább olyan szép jószág volt borjúnak, mint én egy ember gyerekének. Hat hónapos korunkig tartott ez a közösködés, mert akkor jött egy taglós rossz ember, és a húsát kimérték. Hiába, háborús időket éltünk!

                    A férfi vendégeket, kinn a konyhában, nem a tej tette lázassá. Anyai nagyapám, vitéz Farkasfalvi András, Berta Feri bácsi, a bognár, Kovács Lajos bácsi, a kovács, Somogyi Mátyás bácsi, a sokoldalú kisbirtokos és akkor kivételesen az apám is, hogy jó példával járjon elő, vörös borral köszöntgették szerény személyemet és az édesanyámat. Különösen a mesteremberek lépkedtek szorosan és szaporán apám nyomában. No, meg a Matyi bácsi, aki a legalacsonyabb volt közöttük, de hangja minden kívánság fölé emelkedett:

-          Az nem lehet, hogy a magyarok Istene minket ne segítsen! Főleg ilyen háborús időben.

                   Apámat eddig meg is segítette, mert az erdélyi bevonulás után leszerelt, de azért szorongva várta a behívóját. A mi házunk fölött még nem kóválygott a SAS, amelyik a leggonoszabb állat volt a magyarok számára a világméretű marakodásban. Minden esetre úgy látszott, hogy a háború egyre hidegebb, háborús telét is köztünk töltheti.                   

                   A férfiak duruzsoló hangja behallatszott a szobába, ahol anyámmal feküdtünk, és érdeklődve vártam, hogy mikor ismerkedhetünk meg egymással, mint férfi a férfival.

                   Amikor pedig személyzetem közölte velük, hogy a gróf, azaz szerény személyem, minden szempontból fogadóképes állapotban vagyok, elém sorakozott a férfiak regimentje. Lajos bácsi, a kovács, busa szemöldökével és fekete szemével, Feri bácsi, a bognár, soványan és kék szemmel, Mátyás bácsi, az ezermester, a környék legalacsonyabb férfiúja növésben, de annál magasabb jókedvében.     

              A végére maradt a legnagyobb tekintély, a vitéz nagyapám, akit leginkább meghatott a találkozás pillanata, mert egyetlen szó nélkül, és férfihoz méltatlan könnyfátyolos szemmel csak egy keresztet rajzolt a homlokomra. Amit én állítólag az első mosolykísérlettel fogadtam, és még egyet tüsszentettem is rá.

                                                                

                                                                 

 

 

                                                                  JÓSÁG ÉS NAGYSÁG

 

                   Ez a Gonosztól és minden lelki-testi bajtól megóvó jel, arra figyelmeztetett, amire egykor, már a gonoszság századában, a 18. században, / amelyet egyes helytelenül gondolkodók később „felvilágosodásnak” neveztek / egy bizonyos angol Henry Fielding:

                   „Meg kell kísérelnünk, hogy eloszlatni egy tévhitet, amelyet az írók önállótlan gondolkodása folytán magáévá tett. Ezek ugyanis féltükben, hogy egy csomó – tisztesség ne essék szólván - bölcsnek vagy filozófusnak nevezett együgyű fráter ósdi és képtelen tantételeinek ellen találnak mondani, arra törekedtek, hogy amennyire csak tőlük telik, a Nagyság és a Jóság fogalmát egyenrangúnak ítélik.

                   Már pedig e két dolog nem is eshetnék távolabb egymástól, hiszen a Nagyság lényege, hogy mindenféle szerencsétlenséget zúdít az emberiség fejére, a Jóság pedig abban áll, hogy a bajokat elhárítsuk róla. Igen valószínűtlen tehát, hogy ugyanegy személyben mindkét tulajdonság meglegyen, mint ahogy az írók, aki a Nagyság számos megnyilvánulását fedezik fel hősükben, ráadásul még a Jóság megtisztelő jelzőjével is bókolnak nekik. Már pedig anélkül, hogy észrevennék: ily módon éppen azt a felsőbbrendű tulajdonságot semmisítik meg, amelyet a jellem egyöntetűségének szoktunk nevezni.

                   Megtudjuk, hogy Nagy Sándor tűzzel-vassal tiport le óriási birodalmakat, romokat és pusztaságot hagyva maga után; mint a forgószél ártatlan nyomorultak millióit pusztította el, s ugyanakkor, mint irgalmasságának bizonyítékát halljuk, hogy nem vágta el nyakát egy vénasszonynak, nem követett erőszakot a lányain, s beérte annyival, hogy megsemmisítette őket.

                   Amikor továbbá a hatalmas Caesar, a maga csodálatra méltó lelki nagyságában szétrombolja hazája szabadságát, s a csalásnak és erőszaknak minden eszközével egyenrangú társai fölé helyezi magát, lealacsonyítja és rabszolgaságba dönti a legnagyobb népet a nap alatt, mint nagylelkűségének bizonyságát hozzák fel, hogy bőkezű volt követőivel, céljai kivitelezőivel, akiknek a segítségével hatalmát megszilárdítani szándékozott.”

                NB: Sohasem szerettem volna Nagy lenni, de Jó, minden lehetséges alkalommal, igen. Mindig örültem a Jó győzelmének és az úgynevezett Nagyságok bukásának. Irtóztam attól, akiből, lett légyen az egy regény vagy életem szereplője, akiből kihalt a Jóságra hajlamos lélek.

                   Mert az másodrendű, hogy valaki alacsony fedelű kunyhóban jött a világra vagy pazar palota kéményébe pottyantotta a gólya. Milyen minőségű a lelke, és van-e neki egyáltalán? Ez a Földön a legfontosabb hamleti kérdés, és nem ez a rettegésről árulkodó:

              „Vajon mily álmok jönnek a halálban, ha már leráztuk mind e földi bajt?”

               „Hagyd a holtakat, hogy eltemessék halottaikat!” – valahogy így mondotta a legnagyobb ember. A lélek úgyis halhatatlan! Ha az Jó, és halálod után abból a Teremtő a maga méhesében édes mézet tud pergetni, akkor bátran lerázhatod. De nem gyáva öngyilkossággal! Mert az élet poharát fenékig ki kell inni! Közhely ez is, de elfogadható egy ma született csecsemőtől, aki igen kíváncsi, vajon kik voltak nagyszülei ifjúságának idején a történelem színpadán mozgó Nagyságok?

 

                                                            AZ ELSŐ VILÁGHÁBORÚ

 

                   Csupa császár, király és cár! És elkezdődött velük egy szörnyű kártyaparti. Hurráoptimizmussal állították csatasorba a férfiak parancsszavak és fizetett újságírók egész hada szerte az európai kontinensen. Kivételesen és törvényszerűen a munkások szocialista internacionáléja csődöt mondott. Aztán 1914. augusztus elején beindult a „szörnyű malom” nyugaton, keleten és délen. Hullottak a férfiak milliószám, és nőttek ki a földből a sírkeresztek. Közben az Isten elborult homlokkal nézte ezt a hekatombát, aztán elfordította az emberiségről az arcát, és először a teremtés óta, ő is sírva fakadt.

                   Az agg Ferenc József körül, aki akkor már a 86. évében járt, ha egyáltalán tudott még járni, sürgölődtek a tanácsadók és más léhűtők. Már júliusban azt suttogták a fülébe:

                   -Felség, gyerekjáték lesz megnyerni ezt a háborút, hiszen derék népeket és férfiakat egyesít a hatalmas és megingathatatlan birodalma.

                Csak egy hatásos felvétel kell a Felségről, amint gondolataiban mélyen elmerülve ül, és fogalmazunk egy frappáns kiáltványt a népeihez. Így kezdődik majd: Mindent meggondoltam! Mindent megfontoltam!

                 És nincs férfi a birodalomban, akit ezek a szavak nem mozgósítanak a fegyverfogásra. A fennkölt mondatok bevonulnak a történelem lapjaira, mint Felséged bölcsességének örök bizonyítékai.

                  Kolosszális! Így üljön felség! Magába roskadtan a döntés súlya alatt. Egyáltalán nem fontos az emberek szemébe nézni, csak hadd lássák, hogy egy idős ember elmélyed! Ha sokáig tart a felvétel, mert a leghatásosabbat akarjuk plakatírozni, közben nyugodtan szunyókálhat is egyet. Majd szólunk, ha fölséged fölkelhet. A székről, természetesen.

                   A háború harmadik évében lecserélik az Osztrák – Magyar Monarchia császárát, és a történelmi pakliból új figura kerül elő. IV. Károly, aki már kénytelen békéről ábrándozni, és Nagy Britannia tekintélyes trónját is új uralkodó foglalja el, V. György, aki túl fiatal ahhoz, önállóan tudjon cselekedni. 1916-ra már oly sok vér áztatta a földet, hogy bosszú bosszúért lihegett, mint az éhes, koncért marakodó farkasok. Verdunnél, Doberdon és a hosszú orosz fronton megállás nélkül folyt a mészárlás.

                                                                          SIDNEY REALY

 

                   Amikor 1917 is eljött, Oroszországban lemondott a cár, és az ország kilépett a háborúból. De ott valami olyan pokoli káosz kezdődött, amely minden ésszel bíró lényt végképp kétségbe ejtett.

                   Az angol titkosszolgálat vezetője, akit Sidney Realynek hívtak, időben felismerte a veszélyt, a „vörös rémet”, amely az orosz káoszból alakot öltött. A londoni főhadiszállásra küldött rövid megállapításai jóstehetségről tanúskodtak már 1918 elején:

                   „A németek emberi lények. Még azt is megengedhetjük magunkat, hogy legyőzzenek bennünket. Itt, Moszkvában az emberi faj ősellensége nő nagyra. Ha a civilizáció nem csap le idejekorán, és nem zúzza össze ezt a rémet, akkor ez elhatalmasodik majd a civilizáción. Ezt az ocsmány fajzatot, amely most Oroszországban megszületett, mindenáron meg kell semmisíteni. Békét Németországgal! Igen, békét Németországgal, békét mindenkivel! Csupán egy ellenség van; az emberiségnek Szent Szövetségbe kell tömörülnie az éjszaka eme lidércnyomása ellen!”

                   Az Antant politikusai süketek maradtak ezekre a mondatokra.

                   A meggyengült Antant kérésére az USA hajókonvojai megjelentek a francia partokon, és áramlott a friss emberi vér a gyengén lüktető szívbe.  Hatalmas fegyverarzenál és élelmiszer, hogy a rogyadozó nyugati falat megtámassza.

                  A háború ezzel el is dőlt, és sportnyelven szólva 3: 2 - re győztek a nyugatiak. Ami annyit jelent, hogy képesek voltak hárommillió embert föláldozni, míg a másik oldal csak kettőt. A győztes fél, nem gondolva a jövőre, és semmit sem tanulva a háború szörnyűségeiből, olyan békékkel sújtották a veszteseket, amelyek semmilyen erkölcsi normának nem feleltek meg. Még pusztítóbb háborúnak vetették el a magját. A szovjet rém, pedig lassan óriásira növelve erejét, az egész emberi civilizációt el akarta nyelni.

                    Háttérben a bankárok elégedetten dörzsölték a markukat. Pénzük naponta milliárdokat fiadzott, gyerekeiket pedig felmenttették a frontszolgálat alól. A férgese csak hadd pusztuljon! Ilyen féregjelölt volt az én nagyapám is.

                                                                        A KÉPESLAPOK

 

                   Ami megmaradt a nagyszüleim háborús leveleiből, és amelyek megírásakor és olvasásakor is jelen voltam, mert a génjeim egy része még csak bennük élt és hasonlóan érzett.

                   Nagyapám a hivatalos katonaidejét becsülettel letöltötte még a háború kitörése előtt 5-6 évvel Bosznia - Hercegovinában, egyetlen nap szabadság nélkül, mert még az édesapja temetésére sem engedték haza.

                   Az agg uralkodó utasítására 1914-ben újra mozgósították, és mindjárt a szerb frontra került, majd az oroszok ellen a keletire, aztán az áruló olaszok ellen Doberdora. És ekkor, már vagy öt jelentős kitűntetéssel gazdagon, amelyeket egyetlen szabadsága alkalmából a családra hagyott.

                   És nagyanyám méhében a fiatalabbik nagybátyámat, aki külsőre igen hasonlított rá, de József bátyjával összehasonlítva, égetnivaló büdös kölyöknek született. Az édesanyja büszkesége, de édesapja örök ellenzéke lett. Bár majd csak akkor találkoznak először az életben, amikor a nagyapám 1918 nyarán, a Kárpátokon át a hadifogságból hazaszökött.

                   Az oroszhonban kibontakozó véres polgárháborúban nem vett részt. Megfontolt ember lévén nem követte sok-sok szerencsétlen magyar hadifogoly példáját, és nem állt be a harcolók közé. Esetleg Lenin bandájába a közel százezer magyar hadifogolyhoz hasonlóan. Elege volt mindenféle csatazajból! Úgy gondolkodott, mint a régi angol politikusok, akik a „splendid isolation” alapelvét követték.

                    Anyám egy év múlva, Péter és Pál napján született.

                   Íme a tábori lapok pontos szövege, a Bruszilov – offenzívát, 1916 júniusát-szeptemberét, megelőző időből:

                   Az első:

                   Szeretett Kedves feleségem!

                   Kívánom a Jóistentől, hogy soraim a legjobb egészségben találjanak benneteket. Én egészséges vagyok. Különös újságot nem írhatok, de boldog húsvéti ünnepeket kívánok!

                   Isten veletek és velem!

                   Bobek Eszter részére, Kecel, Pest megye, Vasút utca 47.

                   1916. III. 21.

 

                   A második:

                   Kedves feleségem!

                   Örömmel tudatom, hogy a hozzám intézett leveledet megkaptam. Hála a Jóistennek elég jó egészségben talált. A soraidból mindent megértettem. Ne feltételezd, hogy én valami rosszat elkövetnék ellened! Az ne nehezítse meg a sorsodat, ha én búsulok, mert nem kapok tőled levelet. Mert mindig így van, és ebben nem tévedek. Azt hiszem, hogy a fényképet már április 4-én megkapod. Isten veletek! Választ!

                   Bobek Eszter részére, Kecel, Pest megye, Vasút utca 47.

                   1916. III. 21.

                   K. u K. Infanterie Bataillon 3/38, feldkompanie.

 

                                                                    A HÁBORÚ JELLEGE

 

                   Ők ahhoz a nemzedékhez tartoztak, amelynek a 20. században a legnagyobb emberi próbákat kellett kibírnia és átélnie: mind a két világháborút.

                   Az bizonyos ma már, hogy az első világháború Európa népeinek életét teljesen felforgatta, és az egész századon keresztül döntően befolyásolta. Nemcsak az derült ki, hogy egy teljesen új típusú háború ölte mindkét oldalon az embereket, de az is, hogy minden korábban szentnek hitt erkölcsi norma négy év alatt semmivé lett.

                   Gondoljunk az állóháború szörnyűségeire! A gáztámadásokra, a mocskos lövészárkokra, az hihetetlen számú emberveszteséget követelő vérfürdőire, a Verdun-höz, Przemislhez hasonló mészárlásokra, a repülőgépek, a tankok, tengeralattjárók, géppuskák bevetésére.

                   A marxista alapállás: az „imperialista háború” bélyegét mindkét harcoló félre rá lehetett égetni. De leginkább a győztes hatalmakra. Az Antant már a háborúba világos célkitűzésekkel indult: szétverni az Osztrák-Magyar Monarchiát és legyengíteni Németországot, majd a szintén gyors fejlődésnek induló Oroszországot. Az ne tévesszen meg bennünket, hogy az utóbbi a bolsevik puccsig az Antant oldalán harcolt! Minden háborúnak gazdasági okai vannak.

                   A háború végére mindkét tervet sikeresen végrehajtották. Az árulókat jutalmazták: Románia, Csehszlovákia. Jugoszlávia. Magyarországot, a történelemben példátlan módon, széttépték, pedig a háború előtt egyedüli ellenzője volt a konfliktusnak. Nem lett áruló, mint Olaszország vagy Románia. És lélekszámához viszonyítva talán a legnagyobb véráldozatot hozta – a vereségért. Azért a vereségért, amelyet elsősorban a csehek, a románok, a szerbek, a szlovákok kétszínűsége idézett elő. A háború közben létrejött titkos megállapodások különleges szerepet játszottak a háborút lezáró békék megfogalmazásában.

                   Ami pedig a hátországban lejátszódott, az minden emberveszteségnél tragikusabb volt. A hitnek olyan leértékelődése következett be, amelynek máig ható következményei lettek. Nemcsak a vallásos hitről, hanem a hazához, az emberi méltósághoz, a családhoz, a nőkhöz és általában az anyaság méltóságához fűződő hitről. A házastársi kapcsolatokat a hosszú távollét szétzilálta, és ez sok személyes tragédiához vezetett.

                   Hazánkban, de szerte Európában is, először volt kénytelen a nő férfimunkát végezni, vagy a megélhetésért testét tömegesen áruba bocsátani. Az első világháború Európa keresztény gyökereit súlyosan károsította. A szemben álló államok a keresztény ideológia alapján álltak. Uralkodóik még rokonságban is egymással, unokatestvérek voltak, de a háború végső kimenetelére semmiféle befolyásuk nem volt. Elég megemlíteni II. Miklós cár családjának tragikus sorsát, és V. György angol király tehetetlenségét.

 

                                                                       ELTÉVEDTÉL

                                                                                  1

                   A vasárnapi nagymisén csupa sötét ruhás asszony énekel a templomot, a falut, a földet és az eget betöltő, zengő fiatal hangon. Mint egykoron a szelíd Ábel Istennek tetsző füstje, most úgy száll föl-föl, egyenesen Krisztus anyjához, Máriához az ének. Fölszáll a távoli harctereken szenvedő, vérző, haldokló magyar katonákért a sok tiszta lélekből a fohász:

 

                                                      Boldog asszony, anyánk,

                                                      Régi nagy pátrónánk,

                                                      Nagy ínségbe érvén

                                                      Így szólít meg hazánk:

                                                      Magyarországról, romlott hazánkról,

                                                      Ne feledkezzél el szegény magyarokról!

 

                   Kurcz Adolf tisztelendő úr ezután ájtatos imára buzdítja híveit a fiaikért, a férjekért, a testvérekért. Majd, mint jó pásztor a nyáját, maga elé tereli a ministránsokat, és komótos léptekkel kimegy a sekrestyébe.

                    Ekkor felzúg az orgona. Szabó kántor úr szép bariton hangján indítja a mindenkit útjára bocsátó, szívet emelő éneket:

                    „Isten, hazánkért térdelünk elődbe.”

                    Együtt énekel velük minden egyház minden híve a Kárpát-medencei hazában: Az Alföldön, a Délvidéken, a Felvidéken és Erdélyben. Mária országának hajdan áldott tájain.

                   Aztán elindul a templomokból a sötétruhás asszonyok végtelen sora a kijárat felé, a háborús gondoktól terhes magyar világba. Előtte persze letérdepelnek, majd keresztet vetnek, és nyugodtabb lélekkel, de azért sóhajtozva, lépnek ki a szentegyház főajtaján a friss októberi levegőre. Csupa fiatalasszony és lány, de mindegyik a legsötétebb ruhájában. A férfiak, akik mostanában, 1916-ban, elférnek a kóruson, maguk elé engedik őket, és utolsóként lépdelnek ki a fényes fekete csizmáikban a templom előtti térre. A kék és barna kendők alatt, piros, meghatott, könnyes arcok, sötét ruhájuk alatt fiatal testek.

                   A fekete, a kék és barna kendős fejek és piros arcok összehajolnak:

                    - Igen szépen prédikált az új papunk. Pedig talán még huszonöt éves sincs. Több az annál legalább öt évvel! Azt mondják, hogy a lánytestvérével lakik együtt a plébánián, pedig a Kossuth utca másik oldalán az édesapjának külön házat vett. Majdnem a templommal szemben. Biztos, hogy testvérek? Nemigen hajaz rá a kisasszony! Láttunk mi már karón varjút!

                   Aztán az asszonyok, lányok hazafelé indulnak. De a férfiak, a régi szokás szerint és a déli harangszóig, megtárgyalják a falu ügyes-bajos dolgait. A disputát a bíró és a jegyző vezeti. A jegyző úr szerint éppen 1500 férfi hiányzik a faluból, pedig a háborúnak még messze van a vége. Sok derék emberünk van már a hősi halottak között. A magukra maradt asszonyok, anyák, akik már megkapták a gyászleveleket, bánatukban a Jóistent is okolják. Mert, azt mondják, mi van a tízparancsolatban? Ne ölj! Akkor miért folyik már második éve ez az esztelen vérontás? Ki miatt folyik? Annak az Isten sem parancsol?

                   Nagyon, de nagyon hiányoznak a munkabíró férfiak. Minden gond átszállt a törékeny asszonyi vállra. Bizony, még olyan soha nem fordult elő, amit láttak, hogy a Csukás dűlőben asszony szántogatott, és vetette el az őszi magot. Fejére állt a világ! Ki állítja újra talpra!

                   Megbolondultak a politikusaink, akik a protekciós gyerekeiket biztosan kimentették a frontszolgálatból, és azok csak a pesti flaszteron korzóznak. Az öreg királyunk is meghalt, de azt mondják, hogy a fia szeretné gyorsan befejezni a háborút. De hiába áll a béke pártján, ha nincs, aki szóba álljon vele. Amíg a fegyvergyárak be nem zárnak, az emberek türelme el nem fogy, addig gyilkolják egymást.

                   Ilyen ügyekről diskuráltak a férfiak, akik már nem kellettek frontszolgálatra, de féltik a gyerekeiket, a testvérüket, a rokonaikat. Hiába, 1500 férfi nagyon hiányzik mindenkinek! Aztán hazafelé tartanak, mert megkondult a déli harangszó. Az ebédet ne hagyjuk kihűlni, ha már az asszony megfőzte!

                                                                                 2

                     Akit gyerek vár otthon, nem ér rá pletykázni, már úton van hazafelé. Bobek Esztit két fiú is várja, ezért a fürge lábú Örzse nénivel tart, aki a szomszéd utcában lakik. Termetes, őszülő hajú, de mosolygós asszony Örzse néni, aki egész úton szóval tartja a fiatalasszonyt:

                   - Mi, az urammal, gyakran eljárogattunk a szomszéd városok piacára a kocsival. Sokszor csináltunk jó vásárt a zöldségfélékből, ami a kertünkben termett. De most nagyobb fába vágtuk a fejszénket! Híre jött, hogy Pesten nincs elég ennivaló. Hát minek építették ide a vasutat, ha nem azért, hogy mink is hasznát vegyük. Az uram kocsival kiviszi a portékát az állomásig, utána meg egészen Pestig megy a masina.

                   Két erős kéz kell hozzá, két kosár, tele élő baromfival. Tyúkkal, libával, kacsával, ami éppen hízik az ólban. Három kilométerre sincs az állomás, de az uram cirádás kocsiján, ha esik, ha fúj, félóra alatt kinn vagyunk. Kiskőrösön átszállok a gyorsabbikra, és onnan már úgy szalad, mint a hajderménkű.

                    Nyolc órára már ott is vagyok a Keleti pályaudvaron. A legjobb időre, mert a városi úri nép nem szokott korán kelni. Onnan tíz percre van a legjobb piac, ahová a pénzes nagyságák járnak a cselédeikkel. Ezek igen éhesek a friss baromfihúsra.

                   - Ha olyan éhesek, etessük őket! – lelkesedik a fiatalasszony. Magával mennék én is akár már holnap reggel, ha fölférek a kocsijukra. Két füles kosárban elbírok én nyolc hízott kacsát is!

                   - Jó van, lányom. Csak holnap reggel el ne aludj, mert az én uram ötkor indul az állomásra. Én Pesten jól ismerem a járást, szívesen kalauzollak. De előbb alaposan beszéljétek meg a szigorú anyósoddal, nehogy aztán megharagudjon rám! Legkésőbb öt órára nálunk legyél, mert a Péter bátyád kocsija egy percet sem vár. Pontosabb az, mint az Állami Vasút. No, Isten áldjon, lányom!

                   Aztán olyan mozdulatokkal, mintha a rózsafüzérrel megáldanák egymást, elválnak a holnap reggeli viszontlátásig.

                                                                                 3

 

                   Eszter még csak huszonkét éves fiatalasszony, de már két fiúgyerek gondja a vállán. Meg az anyósát is segíti, aki már ötvenéves, és szigorú, okos asszony.

                   András ugyan már Boszniában letöltötte a katonaidejét, még a háború előtt. De 1914-ben újra behívták. Azóta csak egyszer volt itthon szabadságon, és megajándékozta még egy fiúgyerekkel. Józsika 1912-ben született, a házasságuk első évében. Andris a kisebbik, már háborús gyerek. 1915-ben jött a világra. Rossz is, mint egy ördögfióka!

                   - Olyan, mint én voltam gyerekkoromban. Égetni való, büdös kölyök – gondolja mosolyogva.

                    - Nálunk legyél ötre, mert Péter bátyád pontosabb, mint az Állami Vasút! – állandóan ez motoszkál a fejében, amikor az udvaron át a hátsó szobába megy, hogy levesse ünnepi ruháját, és az otthoniba öltözzön.

                    Csak azután megy előre az anyósához meg a gyerekekhez. Az „édesanyámhoz”, mert Eszter így szólítja. Meg is érdemli a tiszteletet, mert igen sokat tanult tőle, és a szüléseinél Rozália mama volt a bába. Már ötvenöt éves, de szellemileg olyan friss, mit egy fiatalasszony. Olvas is hozzá eleget.

                   Egy födél alatt laknak az anyósával, csak a fiatalok kapták a hosszú ház szobakonyhás hátsó lakását, ahol elférnek a gyerekekkel. Igaz, hogy ez csak egy udvarra néző nagy ablaktól kapja a fényt, de a konyha is üvegajtós.

                   Rozália mama, mert az idegenek így szólítják András édesanyját, ragaszkodott az első szobához, mert annak a két kis ablaka a ház előtti füves-fás térre néz, és ezeken át szélesen és hosszan belátni az egész környéket, és elég fényt ad a virradattól napnyugtáig tartó foglalatosságához. Mindenekelőtt az olvasáshoz.

                    Eszter vasárnap délelőttönként, hogy énekelhessen és imádkozhasson, mindig elmegy a nagymisére. András már több mint egy éve nem volt itthon. Dobálják őket egyik frontról a másikra. A szerbről az oroszra, majd az olaszra, és legutóbb, már milyen régen volt, még márciusban újra az orosz frontra irányították. Abban a hónapban két tábori lapot is küldött. De szabadságot nem adnak! Ki tudja, él-e még?

                  Eszter, bár magának sem vallja be, nemcsak azért jár a templomba, mert buzgó katolikus, hanem kivesz egy kis szabadságot, mert a kicsik állandó nyüzsgésétől elfárad. Ilyenkor a gyerekeket meg a főzést édesanyám gondjaira bízza.

                   Miután átöltözött, tiszta, de hétköznapi ruhában megy előre az utcára néző első szobába. Előre tudja, hogy nagy örömet hoz, de sírás lesz a jutalma. Az idősebbik, a Józsi, aki szakasztott apja, amikor anyját meglátja a nyíló ajtóban, kiált egy hatalmasat és érthetetlent. Aztán biztos, ami biztos, gyorsan belekapaszkodik az anyja szoknyájába. Az ördögfióka éppen az ágy szélét fogja, de a másik kezével egy csutkát kínálgat neki jutalmul, ha mindjárt az ölébe veszi.

                   Eszter, miután köszön az édesanyjának, leereszkedik a székre, és ölébe emeli a kicsi Andrist. Zsebkendőjével mindkettőnek megtörli könnyező szemét és az orrát.

                   Rozália mama most is olvas, vagy csak úgy tesz, mintha olvasna. Az okuláréja fölött szúrós szemmel néz a menyére, és epésen mondja:

  - Aztán máma mit tanultál a templomban, lányom?

                   Ezt nem azért mondja, mintha választ várna rá, csak azt akarja éreztetni a fiatalasszonnyal, hogy nem kedvére való a templomba járás. Nem az imák meg a szép énekek, hanem a papok miatt. Nem szereti őket, mert faluszerte rossz hírét költik. Nem a templomi szószékről, hanem a disznótorokon, névnapokon, ahová vendégségbe hívják őket.

                   Sok helyen elmondták már róla, hogy bűbájos meg ördögi praktikái vannak. Akik jobban ismerik, csak úgy emlegetik: a füvesasszony.

                   Ami csak azt jelenti, hogy ismeri a füvek, a virágok és más gyógyító növények titkait, amit még a nagyanyjától tanult lánykorában.

                   Gyakran elmondja a családjának is:

                  - Az Úristen olyan világot teremtett, ahol minden emberi nyavalyának, betegségnek elrejtette a gyógyszerét. Fűben, fában, virágban.

                   Ez nincs együtt egyetlen országban, de a Föld valamelyik növényében megtaláljuk. Ezt kéne kutatni a tudós férfiaknak, és nem új fegyvereken törni a fejüket.

                   Ebben a mi kicsi határunkban legalább száz betegség gyógyszerét ismerem. Ezért merek gyógyítani, és bátrabban, mint a patikus a maga tablettáival meg poraival.

                   Nem beszélve arról, hogy a születés titkába is beavatott az én négy osztályt végzett nagyanyám, aki még nálam is többet tudott. A Földön mindenütt tisztelettel veszik körül a hozzá hasonlókat, csak nekem kell mindig patikussal meg pappal hadakoznom. De én vagyok az erősebb!

                   Nézz ki minden tavasszal erre a kis terecskére az ablakom előtt! Amikor már kitartóan süt a napocska, a fűszálak között megjelenik ezerszám a kamilla apró, sárga virága. És mintha az Isten maga mondaná:

                    Nézd milyen szép és milyen hasznos!

                    Fölér egy egész patikával. Orvosi székfűnek mondják meg szent Iván pipitérnek és szüzek anyjának. Igen szép neveket adtak neki a tanulatlan emberek, de meg is érdemli. Gyógyítja a hasfájást, oldja a görcsöket, megszűnteti a havi vérzés zavarait. Lázat, gyulladást csillapít és megszűnteti. Sorolhatnám tovább. Hogyha kamillás vízzel mosod a hajad, illatos lesz és selymes. Nyugodtan, pacsuli nélkül elmehetsz a szagos misére.

                   Hány embert állítottam már talpra? Csak a Jóisten a megmondhatója! Nemcsak a testet, de lelket is többet gyógyítottam már, mint a tisztelendő úr. Ha nem kellene az embereknek a tudományom, akkor miért áll meg olyan gyakran a házunk előtt egy-egy parasztkocsi, néha az éjszaka közepén, hogy egy szülő asszonyhoz vigyen, mert bennem nagyobb a bizodalmuk, mint egy orvosban. Az a férfi tudja, hogy jó kezekre bízza az asszonyt és a gyereket is.

                   Aztán ki dönti el, hogy az Ördögtől vagy az Istentől származik-e a tudásom? Ha segít az embereken, akkor csak a teremtő Isten szándékát szolgálom. Bűn az, ha sok titkát bízta rám az Úr? Nem a patikus úr, a tisztelendő úr, hanem a Teremtő Úristen! Rám, Jónás Rozáliára, aki csak négy osztályt végeztem.

                   Eszter igazat ad az édesanyjának, mert még egyik gyerekkel sem kellett orvoshoz fordulnia, mert mindig kéznél volt a nagymama házi patikája.

                   - Aztán mit főztetek ki ebéd előtt az Örzsével? – kérdezte váratlanul. Láttalak benneteket, amikor igen hosszan búcsúzkodtatok.

                   - Azt ajánlotta, édesanyám, hogy holnap én is menjek el vele a budapesti piacra, mert ők baromfit visznek föl, és nagy haszonnal lehet eladni. Én csak annyit mondtam, nekünk is vannak hízott kacsáink. És ha anyám megengedi, én is vele mehetnék holnap reggel szerencsét próbálni. Szereznék egy kis pénzmagot.

                  Igen bizonytalan volt a hangja, de az anyósa töprengett egy-két percig, aztán hangosan gondolkodni kezdett:

                   - Nem butaság, és volna is hová vetni azt a pénzmagot. A petróleumos üvegnek már csak az alján lötyög valami zavaros lé, pedig nyakunkon vannak a hosszú téli éjszakák. Nincs mivel világítani. Lisztet is kéne venni egy-két zsákkal, mert engem mindig megjutalmaznak a munkámért, de csak disznósággal: szalonnával, sonkával, kolbásszal, de ezeket csak kenyérrel lehet megenni. Nem ehetünk sonkát szalonnával, mert igen elcsodálkozna a gyomrunk, és nem győznénk a kamillás teát inni. Még a kert sincs fölszántva. 

                   Ahhoz olyan embert kéne fogadni, akinek lova, ekéje van. Azért megint csak fizetni kell! Ne szaporítsuk a szót, rá vagyunk szorulva, hogy pénzünk legyen minél előbb. Csak kérdés, hogy szívesen mész-e?

                   - Éppen erről beszélgettünk egész úton, hogyan lehetne a pestieket úgy segíteni, hogy magunkon is segíthessünk. Náluk már gáz világít, nálunk még csak lámpa ég. De a háború miatt nincs ennivalójuk. Hát akkor etessük őket, de úgy, hogy megfizessék! Az Örzse néni egy igen jó piacot ajánlott meg pénzes vevőket. Nincs is messze a Keleti pályaudvartól. Csak reggel korán kéne kelni! Ha anyám vállalná a gyerekeket, én szívesen nekivágnék.

                   - Próbálj szerencsét, lányom! Vidd el két kosárban a legszebb kacsákat! Hozz ennek a két lurkónak is valami ajándékot holnap este! Csak vigyázz magadra is, kislányom! Háborús időket élünk! – fejezte be az anyósa aggódva, és ezzel eldöntötte a kérdést.

                   Eszter az egész vasárnap délutánt együtt töltötte a gyerekekkel. Amikor jól laktak bablevessel és túros csuszával, igen jó kedvük kerekedett. Leült a szoba közepén a rongyszőnyegre, és együtt biztatták hajszra vagy csára a barna kukoricacsutkából befogott ökröcskéket. Aztán égig érő tornyot igyekeztek rakni belőlük, de a legnagyobb örömükre, mindig összeomlott.

                   Az asztal fölött, a falra akasztva, így tanított a Házi Áldás:

                                                         Hol Hit, ott Szeretet,

                                                         Hol Szeretet, ott Béke.

                                                         Hol Béke, ott Áldás,

                                                         Hol áldás, ott Isten.

                                                         Hol Isten, ott szükség nincsen!

 

                                                                                 4

 

                   Bobek Eszti, a Filus Andris felesége, sokat hallott már Budapestről. Az urának egyik tábori lapján éppen a Lánchíd meg a Duna látszott. Az iskolában olvasott is a városi világról, ahol sok nép él hatalmas emeletes házakban. De olyanok lehetnek, mint a rabok, meg vannak fosztva minden szépségtől, amit egy életen át a természet teremt a faluban, tanyán lakó szabad embereknek évről évre.

                   No, holnap én is megnézhetem közelről, gondolja, amikor fájdalmas búcsú után anyósára hagyja a síró gyerekeit.

                   Október végén már korán esteledik, ezért még fényes nappal elrekeszti a többiektől a kiválasztott nyolc legszebb kacsát. A lábukra is keres zsákmadzagot. A két kosárban meg szépen megágyaz szalmából az állatoknak, hogy holnap hajnalban minden úgy menjen, mint a karikacsapás.

                   Amikor az előkészületekkel végez, már be is esteledett. Aztán bemegy a hátsó szobába, lámpát gyújt. Vizet is melegít a sparhelton, és a teknőben állva tetőtől talpig megmosakszik. A parasztasszonyos gúnyáját készíti elő, ami tiszta, és messziről elárulja, főleg a virágos kendője, hogy még fiatal menyecske.

                   Aztán még nyolc óra sincs, amikor ingben és alsószoknyában a dunyha alá bújik. A lámpát lecsavarja, de csak annyira, hogyha felébred, mindig láthassa az óra állását. Nyugtalan éjszaka következik. Sok-sok befejezetlen, nyomasztó álommal, és gyakran fölébred, hogy megnézze, mennyi az idő.

                   Fél ötkor úgy dönt, hogy fölkel. Magára veszi a pendelyt, egy alsószoknyát, és egy kofához illő felsőt, kékfestőset. De a reggel hűvös lesz, és egy hosszú aljú blúz is kell, a vállaira meg a mellére a barna berliner kendő. A haját koszorúba fonja, és szép rózsás kendővel beköti a fejét.

                   Megforgatja a derekát, és fél ötkor megállapítja, hogy csinosan felöltözött. Igazán olyan, mint egy fiatal kofaasszony. Elfújja a lámpát, a kulcsot kétszer is megfordítja a zárban, és az eperfa törzsénél a lehullott őszi levelek alá rejti. Aztán az ólhoz megy, hogy a kacsákat a helyükre ültesse. Megkötözött lábbal békésen üldögélnek a szalmán, amikor a két karjára emeli őket. Nem is olyan nehezek!

                   Nem tudja, hogy pontosan mennyi az idő, mert szuroksötét van. Semmi fény a borús égen, a földön is csak távoli kutyaugatás. Szerencsére nem ijedős természetű, és Örzse néniék sem laknak messze.

                   Amikor odaér, Péter bácsi még csak a lovak befogásával bajlódik. Eszter vidáman beköszön:

                      -Adjon Isten jó reggelt a ház lakóinak!

                      -Neked is kívánjuk, ifiasszony! – kiált ki a sötétből egy férfihang. Péter bácsi a második lovát faroltatja a kocsirúd mellé.

                      -Aztán reggeliztél-e, kofatársam? Biztosan elfelejtettél a nagy igyekezetben. Gyere a konyhába, igyál legalább egy bögre tejet, egyél hozzá egy karéj kenyeret! – ajánlja a konyhából Örzse néni. Eszternek jól is esik éhomra.

                   Reggelire egy nagy pohár tej, egész napra tiszta lesz a fej! – gyártja szokásos rigmusát Péter bácsi, aki már a kocsi derekát igazgatja, hogy asszonyoknak kényelmes helyük legyen. Aztán fölkászálódik a kocsira, hogy segítsen a kosarakat a helyükre rakni.

                   - Hátra a nagy kosarakat, ide a puha szalmára, az asszonyságokat!

                   Kényelmesen elhelyezkedik egymás mellé a két asszony is.

                    - No, Holló, Fecske, indulás! – harsogja az öreg. Péter bácsi nem szereti gyorsan hajtani a lovait. Az ostort is igen ritkán használja.

                    - Az asszonnyal meg a lóval jól kell bánni! Mind a kettő kényes jószág. Nem rendes az a gazda, aki sűrűn használja a korbácsot. Ha pedig kiérünk az állomáshoz, ne kívánjátok, hogy körülcsókoljalak benneteket a búcsúzáskor, mert egy kupica pálinkát már fölhajtottam reggelire. Én már csak ilyen vagyok, tejet prédikálok, és pálinkát iszok.

                   - Maga, vén szosze, csak az útra figyeljen! – veszi el a kocsis szavát a felesége.

Fél óra alatt kényelmesen megteszik az utat. Talán öt percet sem várnak, amikor beszuszog a kalocsai vonat, de a jegyek akkor már Örzse néni zsebében vannak. Kényelmesen elhelyezkednek a kupéban, és a masina már el is kezdi húzni a kocsikat Kiskőrös felé.

                   Eszternek ekkor jut először eszébe András, akiről a nagy készülődés közben el is feledkezett. Mit szólna hozzá az ura, ha látná, hogy fölcsapott kofának? De maga is tudja a rá a nyugodt, megfontolt választ:

                   -Te adj magadra! Ne cigánykodj néhány koronáért! Csak a gyerekekkel törődj, mert az a neked való, tisztességes munka!

                   Ha itthon lehetne velünk, dehogy mennék én Budapestre! Akkor nem kéne pénz után kuncsorognom, hogy kenyerünk legyen a télen. Fel lenne szántva a nagy kert egészen a Bogárzó partjáig, és anyánk téli estéken is olvashatna kedve szerint. Előteremtene az mindent a két keze munkájával a föld alól is, mert csak a családjáért élt és dolgozott egészen a bevonulásig. Eddig az átkozott háborúig!

                    - Kiskőrös! Átszállás a budapesti Keleti pályaudvar felé” – harsogja egy borízű hang. Áthurcolkodnak. Megkeresik a legkényelmesebb helyet maguknak az egy ablak melletti sarokban, egymással szemben. Az állatoknak a széles ülés alatt találnak helyet. Aztán Örzse néni azt mondja a fiatalasszonynak:

                    - Látom, hogy álmos vagy. Aludj csak bátran, akár Budapestig! Majd én időben szólok, ha megérkezünk. Addig vigyázok mindenünkre.

                   Eszter engedelmesen a fejtámlára hajtja a fejét, és a kocsi ringatására, néhány perc múlva, mély álomba merül. Andrásról álmodik.

 

                                                                                5

 

                   Fél év kellett volna már csak a tizenhéthez, hogy eladólánynak számítson, amikor kommendáltak neki egy falusi legényt. Hét évvel idősebb volt Eszternél, de már letöltötte a katonaidőt, és éppen hozzájuk illő családból való. Se szegény, se gazdag, aki megél a két keze munkájából. Édesanyjával élnek kettesben a hosszú Vasút utcai házban.

                    Azzal, aki a „füves asszony” hírében állt még a fölső tanyákon is, és igen nagy becsülete volt a gazdák között a gyógyító tudományával. Meg ügyes kezű bábaasszony volt már fiatalabb korában is, mert a Bobekék mindkét lányát is ő segítette világra.

                   - Nyugodt életed lenne mellette, mert békés természetű. Bár, ha kell, nem ijed meg a maga árnyékától. Jobbára az édesanyja mellett nőtt fel, mert az apja korán meghalt tüdőbetegségben.

                   És ami a legfontosabb, nem iszik, nem szívja azt a büdös bagót, mint a kedves édesapád. Higgadt, komoly fiatalember, mert a huszonöt éves kor a nősülésre éppen a megfelelő idő. Akkorra már minden férfinak benő a feje lágya, kivéve megint az édesapádat – fejezte be András bemutatását Rozika néni, aki élesen megnyomott minden szót, amivel az ura vétkeire verhetett az éles nyelvével.

                    - Ezt a fiatalembert várjuk holnap, vasárnap délutánra, mert én már megüzentem neki, hogy nagyon szívesen látjuk ebéd után két órára. De amikorra megérkezik, vágd magad puccba, és nehogy valamelyik fa tetejéről köszönj rá, ha megérkezik! – ez meg Eszternek szólt.

                    - Majd meglátom, tetszik-e, ha látom meg hallottam is beszélni – csapott rá gyors szavakkal a lány, a maga hebrencs módján. És érdeklődve várta a „vevőlegényt”, mert kajánul csak így emlegette a vőlegény-jelöltet.

                   Eszter olyan vadóc volt, mintha fiúnak született volna. Mert nem volt olyan magas nyárfa a környékükön, amire föl ne mászott volna. A tanya kúpcserepein meg olyan ügyesen járt-kelt, mint egy macska. Mint egy „vadmacska”, ahogy az apja mentegette a lányát a dühös „annyukom” előtt. Mert János bácsinak ő volt a szemefénye.

                   Az Isten megmentette attól is, hogy a kazal tetejéről lefelé szánkázva belecsússzon valamelyik elhagyott vonyogóba. No, persze ez nem tegnap történt, de ilyen kislány volt. Ilyen lett faluszerte a híre is.

                                                                                  6

 

                   A vasárnapi ebéd után András tisztességesen felöltözött. A templomi fehér ingét, sötétkék ruháját és fekete csizmáját húzta föl. A haját, katonaszokása szerint két oldalra fésülte, és nekivágott gyalogosan a négy kilométeres útnak. Elment ő már a Bobekék tanyája mellett többször is, de annak már vagy tíz éve.

                   Most egy kicsit izgatott volt, de nem jobban, mint egy harctéri bevetés előtt. Mostanában és gondolatban sűrűn kószált arrafelé, mert amióta hallott Eszterről, nem volt olyan óra, hogy ne gondolt volna nősülésre. Igen tetszett neki, amit beszéltek róla. Mert nem akart maga mellé választani olyant, akinek gazdag ugyan a kelengyéje, de maga lusta, tohonya, a föld terhe. Akit mindig noszogatni köll munkára, szerelemre. De ügyelt, hogy megfeleljen az édesanyjának is, mert annak a szava mindig szentírás volt előtte. De éppen ő ajánlotta fiának azt a talpraesett lányt, akinek anyjával jó barátságban maradtak a lányok, Julianna meg Eszter születése után is.

                   Legalább egy kis életet hoz a házba! Édesanyámmal kettesben nem sok alkalom van a nevetésre. A gyerekeink se legyenek nagy mamlaszok, hanem olyanok, mint az anyjuk: csupa rakoncátlan, életre való kölyök!

                   Olyanok legyenek, mint az a kommendált kislány a fölső tanyákról! – ezeken töprengett, és már nem is tudta mással elképzelni a jövőjét, csak ezzel az ismeretlen arcú kislánnyal. De azért a hét év nagy korkülönbség! Ezt maga is belátta.

                   Mikor nevettem én utoljára életemben? Talán, amikor a katonaságnál hecceltük egymást. De a saját födelünk alatt még mosolyogni is ritkán volt alkalmam. De most, amikor arra a lányra gondolok, már mosolygok is – jöttek egymás után a gondolatok.

                   Amikor kiért a faluból, és már a vasút vágányain is túl járt, éppen az út felén, megállt egyik bokornál. Elővette a bicskáját, és vágott vele egy vastagocska ágat. A markához nyesegette a vastagabb végét, és így, felfegyverkezve folytatta útját a tanyák világában.

                    A tanyák szét voltak szórva, mintha semmi közük nem lenne egymáshoz, pedig épen ebben a magányos világban összetartóbbak az emberek, mint a faluban, az egy utcában lakó szomszédok. Mert a határ nem veszélytelen. Előfordulhat, hogy kóbor, elvadult kutya szalad rá az emberre. Nem félt, csak óvatosságra szoktatta a katonaság.

                   Amikor úgy gondolta, hogy már senki emberfia nem hallhatja, mert vasárnap keresztény ember nem dolgozik a határban, elénekelte hangosan, teli fiatal tüdőből, a kedvenc katonanótáját:

 

                                                   A nagy hadikórház hatsoros ablaka,

                                                   A jó édesanya sírva jár alatta.

                                                   Ne sírj, édesanyám, így kell annak lenni!

                                                   Szép magyar hazánkért sokat kell szenvedni!

 

                   Ahogy elénekelte, ugyanaz a fájdalmas keserűség markolta meg a szívét, mit kinn a fronton, valahol Boszniában. És szégyen, nem szégyen, de könny szökött szemébe. Talán a távoli katonasors emléke csalta elő. Talán a mostani árvasága is, mert aki az édesapját vesztette el, az is árva.

                   Közben, talán azért, hogy lerázza szívéről a rákövesedett bánatot, fölidézte, amit Bobek Jani bácsiról, Eszter édesapjáról hallott. És újra elmosolyodott, mert még ez is tetszett neki.

                   Már régen az volt az öreg szokása, hogy vasárnap délutánonként magára zárta a kamraajtót. Magányosan, sokszor órákig, táncolt, mulatott. Persze megszakította néhány rövid szünettel, amikor egy-két pohár bort lehajtott tüzesítőnek. Hordók előtt és gyertyafény mellett. De ilyenkor tilos volt még kopogtatni is az ajtón.

                   Ha utána megkérdezte a felesége:

                    - Ember, nem unalmas egyedül?

                   Erre mindig azt felelte:

                    - Ha hiszed, annyukom, ha nem, ilyenkor velem táncol még az Istenben boldogult apám meg az öregapám is. Igen jó az én társaságom!

                   A kamra földje is ezt bizonyította, mert soha annyi bort nem ivott, mint az ilyen hármasban eltöltött mulatozás idején.

                   Ez szigorúan őrzött családi titok volt. Ezért, aki csak ismerte a Bobek családot, mindenki tudott róla a tanyákon is, a faluban is

                   András már a tanya közelében járt. A kutyákat megkötötték, és ez is annak a jele, hogy vendéget várnak. Az ajtó előtt néhány dobbantással lerázta csizmájáról a fölösleges port, és közben észrevette a barna kamraajtót, és elmosolyodott. A botot az ajtó mellé támasztotta, és illedelmesen bekopogtatott. Aztán amikor engedélyt kapott a háziaktól, bátran belépett a szobába.

                   Alacsonyabb volt a mennyezete, mint a Vasút utcai házé, és úgy érezte, mintha egyik pillanatról a másikra, megnőtt volna. Illendően beköszönt, és sorban kezet fogott mindenkivel. Először a Jani bácsival, aki ünneplő volt öltözve, és sorban bemutatta a feleségét meg a két nagylányt. Rozika néni kék selyemruhában volt. Julianna, a húgocska és Eszter a legszebb fehér, templomi öltözetben.

                    Az asztalon már ott állt a boros üveg, körülötte a poharak, mellette egy tányérban mákos kalács. Ahogy szíves vendég fogadásakor illik.

                    - Ülj le, fiam! Amint látod, a nőszemélyek igen kiöltöztek a tiszteletedre. De azért te csak pihend ki magad a hosszú út végén. Ne félj, nem kell a lányokat táncba vinni! – mondta Jani bácsi igen elégedetten, és egy kicsit már kapatosan.

                    - De miért ne bánna velem úgy, mint a gyerekével, hiszen az apám lehetne a maga ötvenkét évével – gondolta András, aztán kényelmesen az asztalhoz telepedett. Rögtön előtte termett a tele pohár, és már koccintottak is a háttérbe húzódó nőcselédek egészségére. Aztán Jani bácsi Andrást meg az édesanyját éltette, és erre is inni kellett. De ezzel ki is merült a rokonság. Kezdődhetett az ismerkedés!

                    - Hallottam, fiam, hogy nem vagy jó barátja a bornak meg szakérője ennek a szép piros kadarkának, de a gazdát nem illik megsérteni. Ezután se legyél ellensége a boromnak, különösen, ha én kínállak. Igyunk még egy utolsót a lányok egészségére! 

                   A lányok közé az annyukomat is beszámította. Andrásnak jól esett a három pohár bor, mert igen megszomjazott a hosszú, poros úton. De ennyi éppen elég is.

                   Jani bácsi, mint a bort kedvelő emberek általában, elég bőbeszédű ember volt. András meg szívesen hallgatta, és közben nézelődött a szobában.

                    - Biztosan itt szoktak aludni a szülők, a lányok meg a belső szobában - gondolta sietve, nehogy lekéssen egy hozzá intézett kérdésről.

                   De azt tudta, hogy meg is kell dicsérni a bort, mert úgy illik. Bár neki minden bor egyformán savanyú volt. Ha meg sokat iszik belőle az emberfia, akkor elveszi a józan eszét, vagy rosszul lesz tőle.

                    - Szép tiszta bor meg erős! Látszik, hogy hozzáértő ember készítette. Öt-hat pohárral már a földhöz vágna. Azt hiszem, nem is kérek többet. Meg hát nem is azért jöttem, hogy a borral birkózzak. Azt mondták nekem a faluban, hogy van maguknak, Jani bácsi, Rozika néni, egy tűzről pattant lányuk. Eljöttem, hogy személyesen is megismerjem. Esztike pedig engem.

                   Aztán átadta a szót Jani bácsinak, akit aztán nem is kellett bíztatni. András közben figyelte ezt a kerek, barna szemű és tömött, sűrű bajszú arcot, amit már barnára sütött a nap a szabad ég alatt, pedig még csak május végén járunk. Eszter arca hosszúkás volt, és arányos a homlokától az ajkáig. Abban is az anyjára ütött, hogy kékeszöld volt szeme. És olyan élénken mozgott, mint kedves madaráé, a cinkéjé.

                    - Nézd csak meg először a formáját, fiam! Eszter, hozzál, lányom diós kalácsot is az asztalra! Egyél belőle, fiam! De ha látod, ne higgy a szemednek egészen, mert a mi nagyobbik lányunk, az Eszter, fiúnak készült, de lánynak jött a világra. Maga az édesanyád a megmondhatója! Úgy forgott meg rúgkapált benn, már az anyja hasában, hogy mindenki azt várta, fiú jön a világra. Csak az édesanyád kezében változott át kislánnyá.

                    Aztán kiderült, hogy jó volt a sejtésünk, mert minden fiún túl tett, ha fára mászásról volt szó. Úgy jár-kelt a háztetőn, mint a macska. Az egyik vénasszony itt a szomszédban azt is mondta rá, hogy az anyja, a terhessége idején, biztos nagyon megbámulta a macskákat. Mire én rögtön letromfoltam:

                      - Ha maga szerint a feleségem a fecskéket bámulta volna meg, akkor tán még repülni is tudna ez a lány?

                   De ne hidd, hogy nem tud jól viselkedni, ha akar! Az iskolában, itt a Dömötöriben, igen jó jegyeket kapott még magatartásból is. A bátorsága meg a vére hajtja. A mi Esztink már csak ilyen!

                   Hála, hogy a férfit teremtette az Úristen elsőnek, és a maga hasonlatosságára. Most igyunk egyet a magunk egészségére is!

                   Koccintottak, és a Jani bácsi átadta szót Andrásnak:

                    - Igen kevés a mondandóm. Apám, az Isten nyugosztalja, akkor halt meg, amikor éppen Boszniában szolgáltam. Ott, ahová még a madár sem jár. A posta még ritkábban, és csak egy gyászlevél tudatta, hogy milyen baj történt otthon. Még apám temetésére sem jöhettem haza.

                    Édesapám, az Isten nyugosztalja, rám hagyta „zsandár” Filus nevet meg egy kis birtokot, amiből eddig is megéltünk, ezután is megélünk.

                    Anyám magára maradt, és eladta lovat meg a kocsit. Mire hazajöttem, nem maradt más, csak a földek. Egy nagy kert mindjárt a ház mögött, egészen a Bogárzóig. Igen jó föld. Minden évben megtermi a baromfinak való kukoricát.

                    Aztán szőlőnk is van, de mindjárt négy helyen, minden égtáj felé. Az egyik keleten, a Vadkert felé vezető út mellett, a második északon, közel a zárda épületéhez. A harmadik van legközelebb, mindjárt a Mozgó utca végén. A legtávolabbi délen, már a szentimrehegyi határszélen. Birtokunk van annyi, amiből megélünk. A mustot eladjuk, a kertben zöldség is terem, néha még a piacra is jut belőle.

                   Dolgozni kell, hogy minél előbb lovunk, kocsink legyen újra! Nélküle félkezűnek érzem magam, mert szüretkor mindig rászorulunk a mások segítségére. És azt illik visszaadni! Szeretnék a magam gazdája lenni végre!

                   Magányosan élünk abban a kétszobás hosszú házban édesanyámmal. Minden évben tele van a kamránk, de én igen sajnálom azokat az embereket, akik csak a hasuknak élnek.

                   Ami a házasságot illeti, az a véleményem, hogy nem kölcsönkenyér, amit bármikor visszaad az ember. Isten által megszentelt, életre szóló kötés. Egy ügyes asszonnyal, annyi gyerekkel, amennyit az Isten nekünk szán.  Akik rosszak legyenek, életrevalók! Mert a kisgyerek csak akkor viselkedik jól, ha beteg. Anyám sokszor elfenekelt gyerekkoromban, hála Istennek. Biztos rászolgáltam. Ettől ő is megnyugodott meg én is. És szent volt a béke!  Azokat majd az anyjuk neveli.

                   Aztán mit tagadjam, nem szoktam társaságba járni. Már gyerekkoromban sem. A kaszárnyában meg be is sokalltam tőle egy életre.

                   No, de azt hiszem, hogy a látogatási idő le is járt. Hosszú út vár az én két kipróbált csikómra hazáig. Azt is tudom, hogy az anyám a kis ablakon át igen figyeli az utcát, hogy mikor tűnik már föl végre az egyetlen fia. Köszönöm, hogy ennyi időt áldoztak rám. Isten áldja meg mindnyájukat!

                   András illedelmesen búcsút vesz. Újra kezet fog mindenkivel, a cinkeszeműnek még a szemébe is mosolygott, és kilépett az ajtón. Nem feledkezett meg a botjáról sem, és lassú léptekkel hazafelé indult. Tudta, hogy most nagy beszélgetés folyik a Bobekéknál.

                   Szinte hallotta az Esztike hangját:

                    - Több idő kell ahhoz, hogy megismerjük egymást! Azt üzenem neki, hogy egymás után minden vasárnap látogasson el hozzánk. Hogy beszélgethessünk négyszemközt is. Hiába, meg kell ismernünk egymás szándékát és a gondolatait!

                   Tetszik nekem ez a fiatalember, a külleme is, az meg különösen, hogy nem iszik, nem bagózik. Egészen más fajta, mint én, de derék, jóindulatú embernek látszik.

                   Aztán úgyis meg kell várni a tizenhetedik évet, amikorra kialakulhat ez a házasság. Éppen öt hónap van addig hátra.

                   - Okosan gondolkodsz, lányom. Józan, rendes urad lesz, ha Andrást választod – jutott szóhoz végre a Rozika néni. Majd átadom az üzenetedet a „kosaras ünnepen”, csütörtökön az édesanyjának. Biztos, hogy jövő vasárnap újra látjuk.

                    - De legalább hét vasárnap délután, mert ez volt a mesebeli királykisasszonynak a kívánsága! – zárta le a beszélgetést a Jani bácsi. Aztán jót húzott a pohárból, és elégedetten simogatta sűrű, tömött bajszát.

                                                                                 7

 

                    - Esztikém, ébresztő! Ez már a Keleti pályaudvar! Fűzd a karodra a kosarakat! És mindig csak a nyomomban!

                   Átvágtak egy széles, köves úton, és már ott is volt a piactér. Két hosszú padsor. Ezeken a kofák kirakott áruja. Közöttük tülekedtek a kíváncsiskodó vevők. Sokan mustrálgatták a kiállított baromfit. Jobbra – balra hullámzott az asszonytömeg. Mögöttük a kofák, közöttük a nagy kalapú nagyságák, és a kis kalapú szolgálók. Csupa nő mind a két oldalon. A jegyszedő az egyetlen férfi. Az is vén már, de még kackiásra pödri a bajszát. A hiúság az embert halálig kínzó betegsége. A többi férfi most a frontokon állja a sarat.

                   Örzse néni mindkettőjüknek megvette a helyjegyet. Először kíváncsian megnézték az árakat, hogy tudják magukat mihez tartani, majd ők is kirakták a kosaraikat. Jó ára volt mindennek. Úgy látszott, érdemes volt korán kelni, cipekedni.

                  Eszter érdeklődve figyelte a vásárlókat. Ott sétáltak előtte kis kalappal vagy fejkendővel, kosárral a karjukon a kisnagyságák. A cselédek, akik a környező falvakból álltak be városi szolgálatra.  Mellettük sétáltak pénzes ridikülökkel, széles karimájú kalapokkal a valódi nagyságák. A kicsi kalapúak cipekedtek, a széles kalapúak fizettek.

                  Egymáshoz közel foglaltak helyet a portékájukkal, Örzse néni a nyolc libájával, Eszter a nyolc hízott kacsájával És várták a pénzes kuncsaftokat. Örzse néni gyakorlott piacozó volt, könnyen túladott a libáin. Aztán fel sem kellett emelnie a hangját, amikor odaszolt a csendesen álldogáló Eszternek:

                    - Nehogy hat forinton alul add!

Majd, szinte boldogan:

                    - No, én elhagyom ezt a zsibvásárt. Túladtam a libáimon, te csak bírd türelemmel! A te vevőd is itt ólálkodik már a nagyságák között. Elmegyek a Nagytemplomba, hogy hálát adjak az Istennek a jó piacért. Majd a te Andrásodért is elmondok egy rózsafüzért. Ha végeztél, el ne mozdulj! Itt találkozunk egy jó óra múlva.

                   Aztán a tömegben rövidesen nyoma veszett.

                   Egy asszonyság, akinek a fején kicsi kalap volt, és már a haja is őszült, megszólította Esztert:   

                 - Fiatalasszony, én megvenném minden kacsáját, ha ezt a két kosarat ide a szomszéd utcába segít elvinni, és ott is a második emeletre.

                   Eszter örült, hogy egyszerre mindenen túlad, és fürgén szedte lábait. A szomszéd utca és a második emelet is igaz volt. De egyedül az aggasztotta, hogy az asszonyság, mert nem talált jobb szó rá, meg sem kérdezte az állatok árát. De az meglátta a gondolatát:

                     - Ne aggodalmaskodjon, kedveském! A nagyságos doktor úr most éppen rendel. Az fogja magát kifizetni, majd meglátja, milyen bőkezű. Kedveském, fogja csak a másikat, és hozza utánam! Csak a szomszéd utcába visszük a nagyságos úrhoz. Onnan biztosan visszatalál.

                   - Egy nagyságos úr már csak megadja az árát? – gondolta Eszter, és nagyobb bizalommal követte az édes szavú asszonyságot. Nem is mentek többet kétszáz méternél. Egyik magas házban egyre feljebb jutottak a kacskaringózó lépcsőkön, egészen a második emeleti konyháig.

                   - Szedjük ki a szerencsétlen állatokat, és itassuk meg őket! – ajánlotta jószívű asszonyság. A szegény állatok tényleg úgy lihegtek, mintha ők is gyalog jöttek volna föl az emeletre.

                   - A nagyságos úr most betegeket fogad – súgta valamiért halkan Eszternek, mintha valami nagy titkot árult volna el. Addig csak üljön le, kedveském, itt a szomszéd kis szobában! Maga ne türelmetlenkedjen, mert maga a nagyságos úr fogja személyesen kifizetni a kacsák árát. Ne féljen, jól jár! Igen nagyvonalú úriember, és sokat keres.

                   Közben nézegette a fiatalasszony lányos arcát, zöldeskék szemeit és az egész termetét. Eszter ijedten a szék alá húzta a lábait.

                   - Nem éhes, kedveském? Biztosan korán kelt ma, nemigen ért rá reggelizni. Üljön az asztalhoz, majd én vendégül látom magát.

                   Kenyérszeleteket tett elébe egy kis kosárban. Tányéron mézet, vajat és hússzeleteket. Igen étvágygerjesztő látvány volt.

                   - Csak bátran egyen, amennyi jól esik. Akár mindet elfogyaszthatja – biztatta a jóindulatú hölgy.

                   Eszter olyan éhes volt, mint egy farkas. Már tegnap este is csak a déli maradékból evett, reggel meg csak azt a pohár tejet. Sorban eszegette a kenyérszeleteket, megkenve előbb vajjal majd mézzel. A következőhöz már a hússzeletek közül is választ egyet. Amíg Eszter eszik, az idős asszonyság innivalót is hoz. Furcsa szögletes üvegekben négy különböző színűt:

                   - Tudja, kedves, mi, pesti nők, nem iszunk bort meg pálinkát, hanem színes, édes likőröket. Kóstolja csak meg mindegyiket, kedveském, az apró poharakból. Majd mindjárt észre veszi a különbséget. Igyunk mi is az egészségünkre! Magát, hogy hívják, kedveském? Eszternek? Nagyon szép név.

                   Mind a ketten ittak az egyik fajtából, aztán a másik színű ízét is kipróbálták. Eszter érezte, hogy kezd melege lenni, és valami furcsa, sohasem érzett bágyadtság lesz úrrá rajta.

                   - Ha melege van, kedveském, bátran vesse le a nagykendőjét, hiszen itt meleg az egész lakás. Így ni! Terítse a szék karfájára a háta mögé! Most mondja meg, kedveském, melyik volt a legjobb ízű? Nemigen tudta eldönteni. Igaz? Olyan kellemes volt mindegyik. De ezt a zöldet is próbáljuk ki együtt! Ugye milyen isteni ital?

                   Abból is isznak. Finom volt ez is, bár egy kissé erősebb, mint az előzőek, szinte részegítő.

                   - Ilyent még nem ittak a keceli asszonyok – gondolja mosolyogva és kábultan a fiatalasszony. De az asszonyság olvasni tud a szeméből. Tölt még egy pohárkával, és Eszter azt is fölhajtja. Nagyon jól érzi magát, szinte nevetni támad kedve, talán még énekelni is.

                   - Kedveském, ha nem kér többet, fáradjon át a szomszéd szobába, a nagyságos doktor úr már várja magát.

                   Eszter érzi, hogy a lépései elbizonytalanodtak, de talán éppen ezért, bátran kinyitja a doktor úr ajtaját. Egy fekete hajú és rövid szakállú úriember fogadta, aki udvariasan megfogta a kezét, és maga mellé ültette a kerevetre. Hány éves lehet ez a férfi? – kérdezi magában Eszter.

                   - Érezze otthon magát, Eszter! Mert ugye így hívják? Szép neve van, annyit jelent magyarul, hogy csillag. Tudta ezt maga? A csillagok mind szépek. Maga fiatal is, szép is, méltó a nevére. Bátran vesse le a fölösleges, szűk ruhadarabjait. A kellemes melegben csak így érzi jól magát az ember.

                    Néhány pillanat múlva hatalmas tenyerébe zárja arcát egy hatalmas és illatos férfikéz, és maga felé fordítja a testét. Aztán simogatni kezdi vékony, finom kezeit, majd érzi, hogy a férfi kezei tenyérbe fogják két kemény mellét. És ekkor teljesen odaadja magát.

                   Csak azt érzi, hogy valami földöntúli dolog történik vele. Kellemes víz mossa le a testét, majd egy sötét szobában puha ágyba fektetik, és attól kezdve álmodik. Azt is, hogy hintázik egy felhőn, és olyan örömet érez, hogy fel is sikolt a gyönyörűségtől. Aztán minden csendes lesz körülötte, és mélységesen mély álomba merül.

                   Amikor magához tér, felébred, és az ágy szélére ül. Tudja, hogy bűnös csoda történt vele. Életében először.

                   Aztán bejön az asszonyság, újra meleg vizű kádban fürdik. Majd felülről hűvös zápor veri az egész testét, és ettől teljesen kijózanodik. Figyelmesen és gyorsan felöltözik.  Újra a vidéki fiatalasszony lesz, és biztos lépésekkel megy ki a nagyságos úr fogadószobájába.

                   A doktor úr egy fehér széken ül, és cigarettájának kellemes illata betölti az egész szobát. A férfi feláll, és udvariasan megcsókolja a fiatalasszony kezét. Azt kérdezi:

                  - Mondja, Eszter, mennyivel tartozom én magának?

                  - Negyven koronával, nagyságos úr – mondja lehajtott fejjel.

                   - Most százat kap, ha megígéri, hogy a jövő héten is meglátogat engem – és bizalmasan az asszony vállára teszi a kezét.

                   - Jöjjön el hozzám a jövő héten is! – mondja halkan, szinte suttogva.

Aztán átadja a száz koronát, és kézfogással búcsúznak.

                   Az asszonyság lekíséri a lépcsőn egészen a kapuig. Közben állandóan beszél:

                   - Ide minden héten jöhet, kedveském, csak kolbászt, sonkát, szalonnát meg más „disznóságokat” ne hozzon, mert az nehéz étel a nagyságos úr gyomrának. De baromfit mindig megvesszük, még akár száz tojást is egyszerre.

                   - Jól van – mondja csendesen és bólogatva a fiatalasszony. Közben óvatosan lépked üres kosaraival a lépcsőn.

                      Amikor elhagyta a házat, jó megnézte a bejáratot, hiszen ide újra el fog jönni. Ott is van aranyalapon fekete betűkkel: Dr. Dús László, nőgyógyász, II. emelet.

                   Aztán sietett a piactér felé. A vén jegyszedő, aki már az asztalok alját söprögette, figyelmesen nézegetett egy talált fémpénzt. Eszter alig vette észre Örzse nénit, pedig az már éppen eléje sietett:

                    - Hol jártál ennyi ideig, lányom? Még lekéssük a vonatunkat.

                    - Nagy ez a város, eltévedtem, Erzsike néni – mondta meghajtott fejjel.

                    - Bizony, eltévedtél, Esztikém.

 

                                                    A HÁBORÚ KÖVETKEZMÉNYE

 

                     Goga Oktavian nevezetű barátommal alig szoríthatok már és még ebben az életben kezet, holott nekem ez fáj. Ma minden, ami jön, fájás, szomorúság és seb, ezt bizonyosan Goga, a derék román költő is érzi. Azt látom, dehogy látom, érzem, hogy ezt az undok játékot se játékosként, se kibicként sem bírom. Én változó hangulattal, újra és újra változó hangulatban nézem ezt a nagy földi komédiát.

                    De nekem fáj a szerb komitácsi szíve is, melybe a Skoda vagy a Weiss Manfréd golyója beletalált.

                   Nem vagyok büszke arra, hogy magyar vagyok, de büszke vagyok, hogy olyan tébolyító helyzetekben is megsegít a magam letagadhatatlan magyar magyarsága. Azt üzenem Gogának Bukarestbe, hogy nekem jobb dolgom van. Egy nemzet, aki súlyos, shakespeare-i helyzetben legjobbjai valakiének megengedi, hogy embert lásson az emberben, s terhelt, teli magyarsággal a legszigorúbb napokban is hisz a legfölségesebb internacionalizmusban, nem lehetetlen jövőjű nemzet, amelyik nemzet ma internacionalista fényűzéseket engedhet meg magának, nyert ügyű. Igazán nem jó magyar poétának lenni, de higgye el nekem domnul Goga, hogy lelkiismeretet nem cserélnék vele.

                                                                                                           Világ, 1915. jan. 24. Ady Endre

 

                                                             SZSERESD FELEBARÁTODAT!

 

                    „Egyetemes és krisztusi humanizmus: Hallottátok a parancsot: Szeresd felebarátodat és gyűlöld ellenségedet! Én pedig azt mondom nektek: Szeressétek ellenségeiteket!” /Máté 5-6 / Ez a szeretet internacionalizmusa.

                    Ady humanizmusa magyar tőről fakad. De az a felismerése is, hogy ugyanazok az érdekek pusztítják az emberek millióit mindkét oldalon: „A Rothschildék palotája” sok millió ember pusztulásának lelketlen szemlélője Londonban, Berlinben, Párizsban és New-Yorkban is.                   

                   Ők pénzelik a kormányokat mindkét oldalon, és közömbösen működtetik a vérszivattyút a francia, a doberdói vagy a keleti fronton. Ez az internacionalista gyűlölet forrása. Az első világháború óta eme két erő feszül egymásnak: A krisztusi szeretet egyetemessége és a tőke pusztító nemzetközisége egészen napjainkig. Permanens „háború” - talán az emberi létezés utolsó percéig.

                  Annyit módosítsunk, hogy manapság a vallásokat ugrasztják egymásnak. Muzulmánt a katolikusnak. Elárasztják ezek a rejtőzködő trezorlények a feketékkel és a muzulmánokkal a vén kontinenst, minden értékes szellemi kultúra termőtalaját.

 

                                                                     KRÚDY ÍRÁSA

 

                   Áll a háború, mint egy éjjel-nappal dolgozó gőzmalom. De benne olyan józanul, nyugodtan, szinte unottan folyik a munka, mint a mindennapi élet a cifra rongyokat, a zászlókat, a részeg kiáltozásokat, a Kinizsi-láncokat mellőzik a katonák. A lélek kibújta kulisszák mögül és mezítelenül vergődik. Fáj a fáj.

                   A szerelem, amiből az emberek olyan tornyot építettek, mint Bábel, három esztendő alatt annyit veszített emeleteiből, mint egy állandóan ostromlott vár.

                   Kitűnt, hogy a szerelem nem tart örökké, hanem olyan mulandó, hogy már nem is érdemes beszélni róla. Elmentek a harcosok, és itthon felejtették őket. Elmaradtak a levelek és a szabadságos katonák visszakívánkoztak a frontra, nősténykutyák hemzsegtek a városon, aki valaha szerelmes volt, az is letagadta. Élvezetvágy, divat, kábultság és a mindennapiért való határtalan gond megingatta a nőket a régi, gyerekkori vagy még előbbi elhatározásukban, hogy életüket egyetlen szerelemnek szentelik.

                   A háború alatt már csak a Jókai-regényekben lehetett olvasni a sírig tartó hűségről és a hervadhatatlan érzelemről. Amennyi házasságtörést, léha ostobaságot, céda magaviseletet egy évtizeden át láttak a színpadokon, amelyet a háború előtt még olyan csodálkozva néztek, mint az állatkerti akváriumban a tengeri csigákat - a háború alatt felnyitották és megették a remeterákot. Ez a három esztendő a nők kimenője volt. Hosszú szabadságon voltak, próbára voltak téve, magukra hagyattak és legjobb, ha elfelejtjük a háromesztendős tapasztalatokat, mert mintha most kezdenének megjavulni, magukba szállni, visszakívánkozni a szabadságból a régi erkölcsös világba.

                   Bármennyire eldurvultak az erkölcsök, meztelenre vetkőzött a romlottság, a kéményekből dugja ki fejét az aljasság, és a tornyokra mászik a műveletlenség, a férfiak, különösen az eltávolodott katonák női dolgokban oly szemérmesen éreznek ma is, mint a háború előtt.

                   Ők nem tudják pontosan, hogy mi történt itthon az országban, amíg távol jártak, nem látták napról napra meztelenebbre vetkőzni a nyomort és a szükséggel járó eltompulást; ők nem látták, hogy csupán a csalók, a börtönviseltek, a lelkiismeretlenek ettek pecsenyét, öltöztettek kedvükre nőt, beszéltek hangosan és henteregtek feltűnően.

                    Ők, a távollevők nem látták, hogyan szakad kétfelé a társadalom, a szegények és a gazdagok társadalmára, a kedves, finom, művelt emberekről hogyan szakadt le a cipő, hogyan értéktelenedett el életnek szorgalma, tanultsága, hogyan devalválódott a műveltség és a szívmentesség, hogyan pusztult el a lepkeszárny-gyengeségű női erény és hogyan taposott végig a városon a lúdtalpú pénz és otromba, zsíros szemét.

                                                                                                    

                                                          IMPERIALISTA HÁBORÚ

 

                   Ők ahhoz a nemzedékhez tartoztak, amelynek a 20. században a legnagyobb emberi próbákat kellett kibírnia és túlélnie.

                   Az bizonyos ma már, hogy az első világháború Európa népeinek életét végleg felforgatta. Nemcsak az derült ki, hogy egy teljesen új típusú háború ölte mindkét oldalon az embereket, de az is: minden korábbi erkölcsi norma négy év alatt semmivé lett.

                   Gondoljunk az állóháború minden szörnyűségére! A gáztámadásokra, a mocskos lövészárkokra, az állóháború hihetetlen emberveszteséget követelő vérfürdőire, a Verdun-höz, Przemislhez hasonló mészárlásokra, a repülőgépek, a harckocsik bevetésére.

                   A marxista alapállás: az „imperialista háború” bélyegét mindkét harcoló félre rá lehet égetni. De leginkább a győztesekre! Az antant a háborúba világos céllal indult: Szétverni az Osztrák-Magyar Monarchiát! A legjobbkor, de „messziről jött” amerikai elnök, Wilson ábrándos béketerve.

Ki vette komolyan, amit maga sem gondolhatott komolyan?

                   A győztesek, napi politikai megfontolásból, vagy gazdasági kényszer hatása alatt, a jövőt kockáztatva, teret nyitottak az egész Európát minden addigi pestisjárványnál súlyosabban veszélyeztető fenyegetésnek, a bolsevik előretörésnek, a jobb sorsra érdemes Oroszország földjén. Dosztojevszkij és Tolsztoj hazájában, amelyet e két író igen szimpatikussá tett számomra.

                   Az első világháború volt az a kapu, amelyen át az emberiség történelmének legvéresebb, legocsmányabb korszakába lépett. Amelyben már csupa fasiszta- kommunista-imperialista mentalitású vezetőnek nyílt tér a legalantasabb emberi ösztönök kiélésére: Hitlertől, Churchilltől, Roosevelttől Sztálinon át egészen Benesig. A pogromgyártó népekig: Szovjetunióban, Romániában, Szerbiában, Horvátországban. Aztán a világ más táján is, nemcsak Európában.

 

                                                                          A LÓGÓSOK

 

                   Hogy miként vélekedtek a frontról hazatérő katonák? Arról érdemes idézni Jászi Oszkár mondatait. Bár ő is csak „lógós” volt, mint a legtöbb magyarországi liberális:

                   „Ha az elkínzott, elvérzett, eltetvesedett, félholtra koplalt frontkatonák hazatérnek s találkozni fognak beteg, elnyomorodott, uzsora és önkény által véresre mart családtagjaikkal vagy az urakká lett lógósokkal, vagy a kokottá lett asszonyaikkal, vagy idegen férfiak által fogant gyermekeikkel – akkor itt egy szörnyű istenítélet fog bekövetkezni.

                   Oly aljas és oly rémes ez a háború, s nincs társadalom, melyben a frontra kikergetettek és a frontról kimentettek osztályharca olyan kiélezett, tekintet nélküli és erőszakos lett volna, mint a magyar társadalomban, ahol jóformán az egész arisztokrácia, az egész gazdag dzsentri, az egész gazdag zsidóság, az egész sajtó, sőt az egész szocialista és szakszervezeti vezetőség is a frontszolgálat alól mentesítette magát.”

                    Nyugodtan a „lógósok” közé sorolhatta volna a kulákgyereket is, mert fel tudták mentetni a több száz hold birtokosai az egykéjüket, a sorozóbizottság lefizetett tagjaival, valami képzelt betegség címén. A második világháború idején is akadt rá példa. Elég volt, ha azt mondta rá az orvos, hogy lúdtalpas. Már gyűjthette is itthon tovább a vagyont, a besorozott szegény ember családja meg nélkülözhetett évekig, és sirathatta a harctereken elesett az apát vagy a fiút. Mert a háborúban is csak a szegények pusztultak.

                                                     A NAGYSZÜLEIM VESZTESÉGE

 

                   Az én anyai nagyapám, akiről a történetben szó van, háromszorosan is szenvedő alanya volt az európai háborúnak. Először azért, mert már korábban letöltötte a kötelező három évet a háború kezdete előtt Boszniában, mégis újra behívták.

.              Először a véres szerb frontra parancsolták, majd onnan az oroszok ellen keletre, aztán az áruló olaszok ellen Doberdóra, és végül újra az orosz frontra, ahol fogságba is esett.

                   Két évig semmit sem tudtak róla, de hála a lelki erejének és a józan paraszt eszének, nem állt be a vörösök közé vért ontani, hanem kalandos úton, a Kárpátokon át hazaszökött 1918 nyarán. Ezért születhetett meg az édesanyám 1919. június 29-én, Péter-Pál napján, a két fiú után harmadik gyerekként. Az édesanyja nevét kapta, ő is Eszter lett.                  

                    Bobek Eszter, a nagyanyám, ugyanolyan áldozata lett a háborúnak, mint az a frontkatona, aki súlyosan megsebesült. Ő a tisztességét vesztette el egy olyan Budapesten, ahol az utcán árulták magukat a nők. De a finnyás nagyságos urak felhajtói rábírták a tiszta parasztasszonyokat a bűnre, és csapdába ejtették őket.

                   A nagyapám később meghallotta ezt a hűtlenséget, és egy életre befagyott közös sorsuk. Soha sehová sem mentek többé kéz a kézben, még a templom környékét is elkerülték. Éltek társas, eskü kötelezte magányban – egyre távolodva egymástól. Szörnyű évtizedek lehettek a nagyapámnak, de talán a nagyanyámnak is.

 

                                                            A KESERŰ RASZKOLNYIKOV

         

                  Napjainkig tervezem összeszedni azt az emberi hordalékot, amit az emberiség szennyes történelme a partra sodort, és iránytűt adni azok kezébe, akik ebben a 20. századi betű - és eseménydzsungelben el akarnak igazodni.

                  Csak Voltaire Candide című regényét kell elolvasni, és máris rájövünk, hogy milyen volt az a forrás, amely a 18. században, a „felvilágosodás” korában gennyes és ma is bűzlő sebként mocskosan felfakadt.

                   Voltaire és hasonszőrű társai nagy buzgalmukban eljutottak odáig, hogy minden szerves fejlődés eredményeként létrejött filozófiát, vallást és kultúrát, a múlt értékeit, egy hanyag gesztussal a szemétdombra vetették.

                   Voltaire kortársa volt De Sade márki. Jaj, a gyengének, mert a szadista kéjjel öl! A felvilágosodás gyermeke ő is. A felvilágosodás?  A legnagyobb sötétség zúdul Franciaországra 1789 – ben. Annyi vér elfolyt, amennyivel malmokat lehetett volna hajtani. Egymásután születnek, és évekig tartanak a „permanens forradalmak”, amelyek felfalják saját gyermekeiket.  

                   Hogy is mondja az elkeseredett Raszkolnyikov a Bűn és bűnhődésben ennek történelmi előzményeiről?

                   „Vért ontanak és ontottak, mióta világ a világ, ömlött, mint a zuhatag, a pezsgő, és aki ontotta, azt megkoszorúzták a Capitoliumon, és később az emberiség jótevőjének nevezték.”

                   Ez volt az a 18. századi szellemi lepra, amely tenyésztalaja Marx elméletének és programjának: „Kísértet járja be Európát – a kommunizmus kísértete. Reszkessenek az uralkodó osztályok a kommunista forradalomtól. A proletárok e forradalomban csak láncaikat veszthetik. Cserébe egy egész világot nyerhetnek. Világ proletárjai, egyesüljetek!”

                    Hogy mi történik a lenini, sztálini Szovjetunióban a láncokkal? Nos, erre még visszatérünk.

                   Szabadság, egyenlőség, testvériség? Kezdetben csak franciák irtották a franciákat.                 

                   - Halál reá, ki el nem ismeri! – kiált Madách Az ember tragédiájában, felismerve ezt a szörnyű paradoxont.                

                  Aztán a forradalom zászlaját egy zsarnok császár, a Nagy Forradalom gyermeke és örököse lobogtatta szerte Európában. Napóleon tömegeket mészároltatott le a szabadság nevében. Ugyanakkor feltámasztja a reakció összefogását minden igazságos függetlenségi mozgalom ellen. Akkor Szent Szövetségnek hívták. A huszadik században a „bankárok összeesküvésének” a kor egészséges emberi kultúrájának megsemmisítése érdekében.

 

                                                        Gazdag ember erdejében

                                                        Kék színű a falevél,

                                                        Kék elülről, kék belülről,

                                                        Éppen arra oly kevély.

                                                        Gazdag ember erdejében

                                                        Csupa bankó csüng a fán.

                                                        Üreg bankó, fiabankó,

                                                        Csak az Isten tudja, hány.

 

                                                        Gazdag ember erdejében

                                                        Nem dalolgat a rigó,

                                                        Csak a lombok duruzsolják:

                                                        Milliószor millió!

                                                        És sohajtoz és nyög és sír

                                                        Vérszagú, izgága szél.

                                                        Gazdag ember erdejében

                                                        Csak a gazdag ember él.

                                                        

                                                        Hárászkendő a nyakában,

                                                        Jár a szeme szerteszét,

                                                        Félrehajtja a falombot

                                                        És hallgatja a neszét.

                                                        Nézi, nézi a gyümölcsöt,

                                                        Amit a lomb rejteget:

                                                        Dúlt szemű és tátott szájú

                                                        Halott emberfejeket.

                                                                                                   Nadányi Zoltán

                                    

 

                                                                   KAPÁS TERÉZ

 

                     Kapás Teréz volt idős Ugranyecz András felesége. Róla, a fiáról és a szüleiről éppen 1916-ból maradt ránk egy közös kép.

                    Teréz rendkívüli egyéniség volt. Akik ismerték, csak csodálattal emlékeztek rá. Nem áldozata, de hőse volt a háborús időknek.

                   Életének vékony könyve már csak a kiválasztottak számára nyílik ki, mint nékem, a kései unokájának. Mindössze húsz oldalas, mert egy életév egyetlen oldal, tizennyolcadik lapján egy fényképre bukkant a sorok írója. Kapás Terézia, apai nagyanyám, ezzel üzent a doberdói frontra az urának:

                   „Ha jól megnézed ezt a képet, láthatod, hogy jól vagyunk, és egészségesek, mint a makk. Nézd meg jól! A fiad már kalapot hord, mert egy másfél éves fiatalember már adjon magára. Legalábbis egy rövid ideig hallgasson a fényképész szavára, és sírás nélkül viselje el a fején a kalapot. Olyan lett, mint egy törpe legény! A fényképész úr ragaszkodott hozzá, én meg nem vagyok ellenkezős fajta. Hiszen jól ismersz! Ha egy kicsit segítünk neki, már járni is tud. Az édesapámnak meg az édesanyámnak is nagyon tetszik a kép. Mindketten igen büszkék az unokájukra! Az ifjú Ugranyecz Andrásra!

                   Azt mondták, amikor a képet először megnézték:

                    - Még bele kell nőnie a kalapjába! No, majd meglátjuk húsz év múlva, amikor sorozásra indul!

                   Hála Istennek, az még nagyon messze van, és ha Isten segít, soha nem is lesz. Nem szeretném, hogy háborúba vinnék a fiamat is.

                    Elég baj az nekem, hogy állandó gyászban van a lelkem az uramért, aki a doberdói fronton néz szembe hónapokon át a halállal. Gyere minél előbb haza a katonaságtól, hogy ne kelljen állandóan ezt a gyászruhát hordanom!

                    Olyan vagyok benne, mint egy vénasszony! Azoknak illik is, de ha néha tükörbe nézek, megijedek magamtól. Ilyen vén lennék már tizennyolc éves koromban?

                   Te még emlékszem rám. Gyere haza minél előbb, és nyugtass meg engem! Véglegesen gyere haza, hogy vasárnaponként együtt járuljunk az Úr színe elé, és imádkozzunk együtt a fiunkért, édesapámért, édesanyámért, és mindenkiért, aki kedves a szívünknek.

                   Anyánk még mindig szereti a betűket, bár kéne már a szemére egy új okuláré. Legalább egy rövid szabadságot kérj a parancsnokodtól, hogy minél előbb örülhessünk neked. Egészségesen gyere vissza közénk, akik szeretünk! Vagy olyan messze van az a Doberdó?”

 

                                                     EGY KORABELI MEGJEGYZÉS

 

                   Aztán a huszadik oldalon egy idegen kéz írásával az alábbi olvasható:

                   „Bizony, nagyon, nagyon messze van, kedves fiatalasszony! Még az Óperenciás - tengeren is túl, ahogy a mesében mondják. Ott viaskodik a te urad is a sárkánnyal. Vad sziklák között, ahol a holtakat napokig nem tudják eltemetni, mert annyi puha föld sincs szemfedőnek.

                   Az élő katonák, a te urad is, úgy járkálnak bajtársaik hullái között, hogy megutálják még a holttestüket is.

                   Azokat az egykor élt fiúkat, akikkel együtt vigadtak még odafelé a katonavonaton, és együtt énekelték szakadó szívvel az új katonanótát:

 

                                                      Ha kimegyek a doberdói harctérre,

                                                      Föltekintek a csillagos nagy égre:

                                                      Csillagos ég, merre van a magyar hazám?

                                                      Merre sirat engem az édesanyám?

 

                   Bizony, bizony, nagyon messze van a sok millió szájból és szívből elátkozott Doberdó és Isonzó, ahol feláldozzák a legderekabb magyar katonák tízezreit.

                   Az sem biztos, hogy ez a fénykép valaha odatalál, mert ott minden mozgásra, mint az égen suhanó éhes sas, rögtön lecsap a halál.

                   Az uradat még ezen az őszön haza engedik egy rövid eltávozásra, mert emberséges a parancsnok úr. De jövő tavaszra is, hogy a temetésed előtt egy utolsó pillantást vethessen rád. Mert áldott méhedben a két találkozás között megszületni készül egy aprócska élet formájában a halál. Józsikának hívják, és gyorsan meg is keresztelik, mert az édesanyjában, a megszületett gyerekében csak néhány napi élet maradt. És megy a gyors üzenet a frontra, arra az elátkozottra:

                     „Ugranyecz Andrást engedjék haza eltávozásra, mert szülésben meghalt a felesége!”

                   Az uradból először fölszakad a sírás. Aztán engedélyt kér, hogy vonatra szállhasson. De olyan szükség van a halál mezején minden emberre, hogy alaposan megérdeklődik, nehogy a halál elől meneküljön egy halott asszonyhoz. Levél a helyi plébánoshoz, onnan vissza frontra.

                   Amikor hazafelé hozza a szerelvény a csonka és félholt bajtársakkal együtt, talán egy kis örömet is érez, mert a férfi az igazán gyenge lény: Hátha ez a néhány otthon töltött óra fog megmenteni rokkantságtól.

                    - Látod, milyen esendőek ezek az életbe foggal-körömmel kapaszkodó férfiak!?

                   Te még holtan is vársz rá. Mert úgy illik, hogy a temetésed előtt a hites urad legalább egy búcsúpillantást vessen rád.

                   Amíg az otthoniak várakoznak, a könnyű testedet egy lócára fektetik, és egy állandóan hűvös vizű dézsára teszik. Közben csodálkoznak, hogy szinte nincs is súlya a testednek. A lelked volt, a szenvedő, előre látó lelked a nehéz, egész fiatal életedben, tele a másokért aggódó szeretettel.

                   A szoba közepére teszik a tested, hogy első pillantásod a belépő uradra essen, bár barna szemeidet már napokkal előbb örökre lezártad.

                   Fekszel fekete ruhában a fekete ravatalon összekulcsolt kezekkel, amelyeket a rózsafüzér kapcsol össze, és vársz. Számodra már nincs idő, sem múlt, sem jelen, sem jövendő. A te időd az örökkévalóság.

                   Együtt várakoznak veled minden éjszaka a virrasztó szomszédasszonyok a márvány tested mellett, és százszor is elmondják a fájdalmas rózsafüzér könyörgéseit.

                   Édesapád, szegény, pedig szívszakadva hordja a tested alá a mindig hűvös kútvizet, és közben minden nappal egy évet öregszik. Legszívesebben veled halna maga is.

                   Igaz, hogy júniusban már meleg napok járnak, és az ablakot nyitva kell tartani, de mi bomlana szét ebben a fehér kővé változott fiatal testben?

                   Végre megérkezik az urad, és katonasapkáját megilletődve emeli, amikor a tested mellé térdel. Imádkozik, és a búcsúpillantása márvány arcodra esik. De nem ismer föl téged, aki maga voltál az élet, és az életek anyja.

                   Aztán gyorsan elhantolnak, mint egy harctéri halottat, csak a puha itthoni földbe. Egyedül édesapád sirat még akkor is, amikor kifordul az udvarból ringó testeddel a gyászkocsi, és meg sem áll a végső állomásig, a minden testnek útján. Csak az a szomorú, hogy a te utad olyan rövid volt. A vége: Életet termő hősi halál!

 

                                                            NYUGDÍJAS A TEMETŐBEN

                 

                   A temető olyan, mint a mágnes. Magához rántja a gondolatokat, és megtanítja gondozni az emlékeket és a sírok virágait. Minél idősebb az ember, annál gyakrabban. Kivétel nélkül mindannyian itt pihennek, akik őseim voltak. A végső nyugdíjat ide utalták ki.

                   Majdnem minden második síremléken korpusz: kőből, alumíniumból, újabban vasból. A Krisztus-testek nyáron a hőségtől szenvednek, télen a fagyos éjszakáktól. És szenvednek a betonbunkerek mélyén a holtak, mert a föld pórusain át nem jut hozzájuk egy lélegzetnyi levegő sem. Mennyivel magasztosabb egy hindu szertartás, ahonnan egyenesen a mindenség kapja vissza a lángoló test minden elemét.

                    A talpunk alatt nyugvókról régen lehámlott a hús és a csalódott férgek tovább álltak. Már csak a csontokat fedi a puha, sárga homok.

                    De miért kell még a betonfödél is? Azt hiszem, megtaláltam rá a választ. Az egyik embertársam sírkövén, akit öt éve temettek, az alábbi hamis melódia szól:

 

                                             „Temetőbe száll szívünk, s megáll egy sír fölött,

                                              Amelyben egy drága szív tőlünk elföldeltetett.

                                              Lelkünk zokogva hull rá, s keresztjén sírva sír.

                                              Nincsen a temetőben egy ily DRÁGA sír.”

 

                    Azt hiszem, hogy ebben a „fűzfa-dalban” a legfontosabb szó: a „drága”. Tudom, hogy most félreértem, de ez szándékos neveletlenség. A régiek igen bölcsen azt mondták:

 - A halálban mindenki egyforma.                  

                   De a körítésben és a kerítésben már nagyok a különbségek! Itt, kérem, mint ügetőn a paripák, a kripták versenyeznek!

                   Az egykori jól menő cukrászé fekete márványból épült. A borhamisítók népes csapatáé csak szürkéből. Ez szolidabb típus, de még mindig kő, bár csak hazai robbantásból. Majd jön az egérszürke köznép műkő- és betonszarkofágja, ami súlyával gondoskodik arról, hogy számukra is nehéz legyen az ígért feltámadás.

                    Igen hangosan kell majd fújnia Gábor arkangyalnak, és erre a különleges alkalomra szerződtetett, zsoldos angyali légiónak, hogy a harsonák szavát mindannyian meghallják.

                   Csak az a nagy kérdés, miként jelentkezzenek azok, akik a régi temetőből lettek szétszórva? Az egyik a közeli mocsár feltöltött földjéből üti föl a fejét, a másik egy disznóól alól kiáltozza majd a „jelent”? Valahogy másként lesz ez! A csontoknak semmi közük nem lesz a lélek megítéléséhez. Kivéve a „gerincet”!

                                                                A BIBLIAI IGÉRET

 

                   Ha a bibliai ígéret valósul meg, az lesz a szerencsésebb, akinek csak betonkeretre futja, amiben bőségesen kihajtanak a vadvirágok, és lesz belőle, ha az utódnak van némi fantáziája, egy hatalmas virágváza. A feltámadáskor nem kell a betonfödelet, mint egykor Krisztus urunknak kőajtót, a hit erejével félretaszítania. Mi lesz azzal, akinek nem volt akkora hite sem, mint egy mustármag?

                   Van néhány fakeresztes sírhalom is. Ide temették azokat, akiknek se kutyájuk, se macskájuk nem maradt. Akad közöttük olyan begyöpösödött fejű emberpár is, amely úgy meggyűlölte a fiát, a lányát, az unokáit, hogy a házát a végrendeletében az önkormányzatnak adományozta – egy látványos búcsúztatóért cserébe.

                    A polgárok mestere kifizeti a temetést, mert végül is mindenkit el kell takarítani. Zsebre vágja a makacs öregek pénzét, azután fütyül a sírhalmokra.

                    Ott árválkodnak a betonrengetegben, majd rövidesen leázik a fakeresztről a név, és a besüppedt sír helyén megjelenik egy új szemétrakás. Ha elég sűrű a gaz, egy kóbor kutya veti oda vackát, hogy világra hozza vak és nyüzsgő kölykeit, és védi őket veszett haraggal, míg egy kóbor vadász agyon nem lövi szegényt.

                   Vajon a férgek, azok ott lenn, hogyan vélekednek kihűlt testünkről? Fanyalogva rágják be magukat a vén húsba, és csettintenek, ha fiatal húst emésztenek?

                    Hiszen, akármennyit zabáltunk életünkben, kilencvenévesen már csak csont és bőr az ember. Még egy rövid ideig élő, azután halott múmia.

                    Vagy olyan édes az öregek húsa, mint az aszalt szilváé? Ami ott ráncosodott a nagyanyám napsütötte asztalán, amikor én még kisgyerek voltam. / Érdekes, hogy a kissrác ma már mennyire nem szimpatikus. Lehet, hogy a liberális Levente miatt? / Talán kapósabb a napszítta, ráncos test maradéka a férgek lakomáján?

                   Morbid, ízléstelen és múltban járkáló gondolatok ezek, de már régen itt toporgok a sorban, és túlságosan előzékenyen várom, hogy megtölthessem a kannám a csapnál, hogy meglocsolhassam a virágaimat. Csupa öregasszony sorakozik előttem – mögöttem a szegény „sorsból”: bérlocsolók.

                    Pénzes Pálok fogadják fel őket tavasztól egészen Mindenszentekig a sírok gondozására. Nyugdíj-kiegészítésnek jól jön síronként, szégyenkező bevallásuk szerint, a havi ezer forint.

                   Van, aki öt-hat helyet is vállal. Van, aki öt-hat Pénzes Pali helyett is vállal. Akad közöttük olyan, akit nemrég erősítettek meg csípőprotézissel, de csinálja.

                    Nem karral nyomja a kút karját, hanem a farával, mert az, hála a hálapénznek, most már sokkal erősebb. Megdolgozik a fizetésért lelkiismeretesen, a következő protézisig.

                   Halottak napján meg úgyis találkoznak a rokonok, és akkor vesznek a sírra száz szál gyertyát, hogy az égieket is becsapják a fényözönnel: „Szép boltosné, száz szál gyertyát, ide a márványra!” Csak világítson napnyugtától napkeltéig, kivilágos-kivirradtig, a pénz és az emlékezés hideg lángja!

 

                                                               AKI TANÁR MARADT

                                                          

                    Igencsak tévednek azok, akik azt gondolják, hogy „úr” marad élete végéig egy lelkes tanár a bumfordi tanítványainak. A többség észre sem veszi, vagy ha felismeri, a piszkos szélvédő árnyékába bújik, hogy ne kelljen bólintania. Mit tehet egy nyugdíjas hatvanhatos, aki már nem úr többé, de tanár maradt?

                    Milyen elfoglaltságot „kínál”, mint az áruházláncok a vásárlóknak, a hátralévő életdarab egy falusi „lámpásnak”, amelyből kifogyogat a petróleum?

                    Olyan társat kell keresnie, egy Barátot, ha kutya is, amelyiknek bármikor kérdést lehet feltenni, és bizonyos lehetek benne, nem fog butaságot válaszolni.

                    Ez a társ már nem lehet egy türelmetlen ember, hanem egy béketűrő lény, egy kenyérszínű magyar vizsla. Majd csak egymáshoz szokik ez a két magyar, és ehhez szükség van egy pórázra is. Csak arra kell vigyázni, hogy ne legyen se tág, se szűk, hanem éppen passzentos. Sem túl hosszú, sem túl rövid, mert a szabadság illúziójától még egy kutyát sem szabad megfosztani.

                    Együtt indulunk keresni az elmúlt élet emlékeit. Jókat, rosszakat egyaránt. Mert ma már, amikor izmaim lazulnak / Még hogy lazulnak? Inkább keményednek! /, bizony dicséretes volt a 140 centi feletti ugrás, amikor 170 alatt magasodtam. Nem szólva az öt méternél hosszabb távolságról, mert ezt szemérmességem tiltja, és mert „az öndicséret büdös”, így hallottam gyerekkoromban az anyámtól, hogy olyan fenemód fölvágjak vele. Gyors volt a rajtom!

                    Ma már csak kocogni tudok, de olyan merev lábakkal, mintha mankóval járnék. No, legyen vége a panaszáradatnak, mielőtt zúgva-bőgve törné át a gátat, mert el akarja nyelni a világot!

 

                                                              

                                                 ENNÉL KÜLÖNB NÉP NINCS A VILÁGON

 

                   Ez az idézet nem tőlem származik, de teljesen egyetértek vele. Steingassner István, azaz Tömörkény István állapította meg időben megelőzve még engem is. Ő a Balkánon katonáskodott, mint első alkalommal a vitéz nagyapám, és ottani kaszárnyában kialakult képet csak fölerősítette a Szeged környéki világ népének alapos megismerése. Régi pénzek, régi erkölcsök / részlet /:

                   - Hát nem pénzért hoztam én ezt ide, hanem emlékbe. Mit tetszik gondolni?

                    -Hát mit tetszek gondolni? Azt gondolom, amit már jó egynéhány évtized óta gondolok: hogy ennél különb nép nincs a világon.                                                                                                                                                                                  

                   A magyarok mellett a másik tisztességes, mert a szövetségeseit a saját kárán is segítő nép, az orosz volt. Mindkét országban, a vereség zűrzavarát kihasználva, hatalomra kerültek a bolsevikok. Nálunk, hála Istennek, akkor csak 133 napra, de Oroszországban 70 évre.

 

                                                   A KOMMUNIZMUS FEKETE KÖNYVE

 

                   1918 elején, a helyszínen, állapította meg Siedney Rielly az igazságot. És mennyire igaza lett: leninizmus, sztálinizmus. Nálunk a Rákosi-rendszer, a Kádár - rezsim és világ hány országában, hány millió emberéletet követelő szörnyűség szabadult a világra. A Kommunizmus Fekete Könyve ezt ma már fehéren-feketén bizonyítja! Bár többnyire nem nevezi nevén a gyilkosokat, csak a tervezőket.

                  Meg kellett várni, amíg magától ki nem múlt! Legalább 100 millió ártatlan emberi életet oltott ki világszerte! Ha nem többet még ennél is! És senkit nem vontak érte felelősségre! Sem a Szovjetunióban, sem Magyarországon.

                   De Sidney Rielly főnökeinek igen alacsony volt a politikai horizontja. Csak addig terjedt, hogy a közép-európai térséget, a Duna-tájat acsarkodó kis népek börtönévé tegyék. Előkészítve ezzel az első világháború folytatását.

 

                                                  DOSZTOJEVSZKIJ ÉS SIGALJOV

 

                     A Párizsi Kommün és a nyugati szocializmus nem akar különbségeket, egyenlőséget akar, ezért levágja Shakespeare és Raffaello fejét.

                   Dosztojevszkij: Az évszázad végét olyan világrengés jelzi majd, amilyen még sohasem volt. Oroszország legyen készen, ne mozduljon, figyeljen és várjon! Csak bele ne vonják Oroszországot a szövetségbe!

                   De meg is jövendölte, hogy milyen ideológiai alapvetésű lesz az eljövendő katasztrofális rendszer, Ördögök című regényében. Sigaljov, egyik zsidó felforgató, beszél:

                   „Miután energiámat annak a kérdésnek szenteltem, hogy milyen lesz a jövendő társadalom szociális berendezkedése, amely majd felváltja a mostanit, arra a meggyőződésre jutottam, hogy a társadalmi rendszerek alkotói, a legrégibb időktől napjainkig, 1875-ig, mind álmodozók, mesemondók, önmaguknak ellentmondó tökfilkók voltak, akik egy szemernyit sem értettek a természettudományokhoz, meg ahhoz a furcsa állathoz, amelyet embernek neveznek.

                   Platón, Rousseau, Fourier, ezek alumíniumoszlopok – mind legfeljebb holmi verebeknek jók, nem pedig az emberi társadalomnak. De mivel a jövendő társadalom megrajzolására éppen most van szükség, amikor végre mindnyájan cselekedni készülünk, hogy többé már ne csak töprengjünk – én ezennel előterjesztem a világ berendezésének magam alkotta rendszerét. Itt van! Lehetőleg rövidített formában akartam ismertetni könyvemet a gyűlés előtt; de látom, hogy rengeteg újabb szóbeli magyarázatot kell fűznöm a könyvemhez, ezért az egész ismertetéséhez – a fejezetek számának megfelelően – legalább tíz estére lesz szükségem. Ezenkívül előre bejelentem, hogy rendszerem nincs befejezve.

                   Belebonyolódtam a tulajdon adataimba, és végkövetkeztetésem szöges ellentétben áll azzal az eredeti gondolattal, amelyből kiindulok. Bár a korlátlan szabadságból indulok ki, a végén a korlátlan zsarnoksághoz jutok el. Mindazonáltal hozzáteszem, hogy a társadalmi képletnek általam javasolt megoldásán kívül semmilyen más megoldás sincsen”

                   A sánta tanár kommentárja:

                  „Itt nem erről van szó, uraim! Sigaljov úr nagyon is odaadóan foglalkozik feladatával, amellett pedig szerény. Én ismerem a könyvét. A kérdés végleges megoldásaként azt javasolja, hogy az emberiséget osszuk két egyenlőtlen részre. Egytized része személyes szabadságot kap és korlátlan jogot, hogy rendelkezzék a többi kilenctizeddel. Azok, pedig szükségképpen elvesztik személyiségüket, és valamilyen nyájjá változnak, és a határtalan engedelmesség közepette, újjászületések sorozata után elérik az őseredeti ártatlanságot, amolyan ősi paradicsomot, bár különben ezek dolgozni fognak. Azok az intézkedések, amelyeket a szerző ajánl: hogyan fosszuk meg akaratától az emberiség kilenctizedét, egész nemzedékek átnevelése révén hogyan változtassuk nyájjá – igen figyelemre méltók, természeti tényeken alapulnak, és nagyon logikusak.”

                    A megvalósult leninizmus-sztálinizmus szovjet gyakorlata félelmetes pontossággal ezt hajtotta végre. De a későbbi „szocializmusok” is szerte a világon. Ljamsin ajánlatát is megfogadták:

              „Én pedig, paradicsom helyett, fognám az emberiségnek azt a kilenctizedét, és a levegőbe röpíteném, csak művelt emberek kis csoportját hagynám meg, azokat, akik aztán művelt emberhez méltóan élnek, éldegélnének”.

                    Ez már a GULAG világához, az ukránok, a kulákok, az értelmiség likvidálásához vezet. Később a tizenhárom millió szovjet katonaáldozathoz, csak a 2.világháború idején. Aztán ez a kommunista ideológia, mint a középkori pestis, elterjed az egész világon. És még ma is fertőz a kommunikáció támogatásával.

                  

                                                          BOLSIJÁRÁS MAGYARORSZÁGON

 

                   A demagóg kommunista ígérgetés és bujtogatás hatására Budapesten állandósultak a Károlyi-kormányok elleni tüntetések. No, nem Linder Béla „hadügyminiszter” ellen tüntettek, aki nem akart katonát látni Magyarországon, holott a szomszédban lakó nemzetiségek keményen együtt tartották a háború végén is haderejüket.

                   Annyira elszemtelenedtek a Moszkvából megérkezett internacionalisták, hogy még a Népszava székházát is megtámadták, mert számukra kellemetlen cikkeket jelentetett meg. Február 20-án megölték a szerkesztőség hat védőjét, köztük rendőröket is. Erre a kormány a kommunisták vezetőit a Gyűjtőfogházba zárta, és jól el is lazsnakoltatta. A lapjukat, a Vörös Újságot pedig betiltotta. De az idő és a Károlyi-kormány ostobasága nekik dolgozott.

                   Jellemző, hogy a Népszava is szócsövükké vált, és a mindenkit fenyegető „fekete ellenforradalomnak” bélyegezte meg a polgári, kereszténydemokrata és kisgazda pártból szerveződő koalíciót. Az érintettek hiába tiltakoztak, hogy politikai harcukban mellőzik a rágalmazást, a gyűlölködést, e mérgezett fegyverek használatát, amelyek egy szabad ország népéhez méltatlanok. A kommunisták továbbra is a fekete koalícióval, tulajdonképpen egy demokratikus fordulat lehetőségével fenyegették a főváros lakosságát.

                    Közben január végére a román csapatok elérték Erdély nyugati határát. De ez olyan keveset érdekelt a hatalomra áhítozók közül!

 

                                                           SZABÓ DEZSŐ EMLÉKEZIK

 

                   A Nyugati pályaudvart még nem látták, de már egy nagy emberzúgás széles hullámai verték a levegőt. Nyers és vad volt e zúgás, néha mintha jajkiáltások, néha mintha fenyegetések vad csalitja lett volna. Néha egy pillanatra sötét, nehéz morgássá tompult, mintha sötét éjjel egy roppant komondor morogna valami közeledő ellenségre. Egyszer aztán odaérkeztek a pályaudvar elé.

                   Az egész tér folyton szakadó egybeáradása volt. Egynéhány forradalmi miniszter megérkezését várták, akik az antant újabb parancsát fogják szétosztani az országnak, ezért csődültek ide. Közben különböző bizottságok, szakszervezetek, tüntető csoportok vonultak jobbra-balra. A tér közepén két egymásra rakott láda tetején egy szónok osztotta szét tüdejét s a tömeg egy része köréje gyűlt. Messzire csak hangjának éles rikácsolása hallatszott, de ennek a szavahullott hangnak is volt annyi értelme, hogy dühöt szúrjon a vérbe, mint egy távolról hajított mérgezett tőr.

                   A falakon, a kirakatok üvegjein, a szükséghely oldalain, lámpák póznáin: minden tenyérnyi helyen kis, nagy és óriási plakátok üvöltöttek. A kirakatok üvegjei teljesen el voltak borítva ilyen plakátokkal, és ezek a vértől csorduló, vérre uszító, ordító plakátok a remegő boltos rimánkodó kezei voltak. Az Istenért, ne bántsatok, ne jusson eszetekbe a pénzem!

                   Egyik vörös plakáton óriási fekete betűkkel Petőfi: Itt a nyilam, mibe lőjem, királyi szék áll előttem-kezdetű költeménye volt. Egy másik fehér plakáton az előtérben pedig vérvörös betűk kiáltották: Akasszátok fel a királyokat! Egy plakát – száz és száz példányban ragasztva ide is, oda is, a szétmarcangolt ország tetemét mutatja, fölötte három lobogó kiáltással: Nem! Nem! Soha!

                   A pályaudvarról nagy tömeg újonnan érkezett katona vonult a Váci körút felé. Rendetlen rendben, lefegyverezve, rongyosan, piszkosan, álomtól súlyos léptekkel mentek előre. Vakon néző fáradt szemükkel fel-felnéztek a szónokra, és alvó arccal tovább haladtak. Látszott rajtuk, hogy a külvilág bomlott mozgásai nem hatnak be végtelen fáradtságukba. Utánuk savanyú izzadtságszag töltötte meg a levegőt.

                   A Deák tér felé mentek felvonuló embercsoportok s rohanó katonai gépkocsik közt. Az utcákon mindenütt feltűnően sok volt a zsidó, köztük igen sok katonának vagy tengerésznek öltözve, nyakig felfegyverkezve. Voltak ezek között most érkezett palesztinai, balkáni, galíciai, bécsi és más vidéki zsidók, kik a nagy hulla elzuhanására a világ minden részéről idefutottak. A százezernyi embermozaiknak egységet, az utcák tántorgó lelkének irányt a cionisták apró csapatai vagy egyes külön dolgozó tagjai adtak, akik bölcs stratégiával foglalták el a nagyváros lelkét.

                   Itt is, ott is lehetett őket látni köréjük csődült emberek közt, mindenütt ugyanazon szavakkal dobolva a feszült lelkeken, a papok, grófok, a magyar sovinizmus, az irtózatos bálvány: a haza ellen, mely felfalja gyermekeit s a kerítő Egyház ellen, mely beszenteli a véres áldozatokat.

 

                                                            KÁROLYIT PUCCSOLTÁK

 

                   A minisztertanács utolsó ülése után Károlyi, mint köztársasági elnök úr, az új kormány kinevezésére várt. Este azonban telefonon közölték vele, hogy a Munkástanács jóváhagyta a két munkáspárt egyesülését, kikiáltotta a proletárdiktatúrát. Károlyi fogta a cilinderét, és „balra el”, ahogy a színpadi szerzők, még a történelem színpadján is, kiadják a leszerepelt színész számára az utasítást.

                   A Katonatanács pedig megszállta rendőrkapitányságot, és a Gellért-hegyen elhelyezett tüzérségüknek meghagyta, hogy ellenállás estén lőjék a Várban lévő épületeket. Pétervári mintára egy kis bolsevik forradalmat kreáltak, puccsal és palotaostrommal, a la Téli Palota.

                                                                     

                                                              SZAMUELY ÉS A LENIN-FIÚK

 

                    Az ország vidéki népére meg rászabadították a Lenin-fiúkat és a véres szájú Szamuelyt, aki Győrött húsvét vasárnapján így szónokolt:

                   „A hatalom a kezünkben van, aki azt akarja, hogy visszatérjen a régi uralom, azt kíméletlenül fel kell akasztani, az ilyennek bele kell harapni a torkába. A magyarországi proletariátus eddigi győzelme nem került különös áldozatokba. Most azonban szükség lesz arra, hogy vér omoljon. A vértől nem kell félni. A vér-acél: erősíti a szívet, erősíti a proletár öklöt. Hatalmassá fog tenni bennünket a vér. A vér lesz az, amely az igazi kommunizmushoz elvezet minket. Ki fogjuk irtani, ha kell, az egész burzsoáziát.”

                   Jól felmondta a moszkvai leckét Lenin egyik hűséges magyar tanítványa. A történelem fintora, hogy éppen a nyugati határszélen esett hurokba, és lőtte főbe magát augusztus elején.

              Kecelre is elküldte két kiképzett fiatal aktivistáját Kun Béla, hogy felvilágosítsák a begyepesedett agyú, ostoba parasztokat a várható földi paradicsom állapotairól. A községháza előtt rendezték a népgyűlést, ahol a két vendéget Zsoldos Joachim elvtárs, a helyi proletárhatalom képviselője szervírozta a népnek. Amikor szólásra emelkedett az első, még tapsot is kapott. Ki tudja, hátha pénzt osztogatnak a végén!

                   Az első figura elmagyarázta, hogy a föld azé legyen, aki megműveli. Helyeslő morgás. De még inkább azé, aki a birtokát a szövetkezetbe adja, ahol majd okosabban fogják megművelni.

                   Ezzel tulajdonképpen el is dőlt a meccs. A virágzó jövőt emlegetett az elvtárs, de a helyi proletárok már gyors tempóban mentették ki vendégeiket a tömegből. Vér egy csepp sem omlott. De ezek a futástól és bosszútól lihegő propagandisták panaszt tettek Szamuely elvtársnál a keceli parasztok műveletlensége miatt.

                    És a bolsevik forradalmárt nem arról lehet felismerni, hogy elkotródik, hanem arról, hogy véres bosszút áll.

                   Elküldték tehát Sós István elvtársat és alvilági egyénekből verbuvált szabadcsapatát, hogy móresre tanítsa a kecelieket. Kiskunhalas felől közeledtek a falu felé, géppuskával, puskákkal, pisztolyokkal, proletár szívvel és etikával fölfegyverkezve.

                    Két értelmes parasztember követségbe ment eléjük: Árvai András és Flaisz Mihály. Kérték őket, hogy ne bántsák a falut. Fehér zászló nem volt ugyan náluk, de szívükben békesség lakozott.

                   Igen vicces ember volt a parancsnok, Sós István elvtárs. Árvai András fejének szegezte a kérdést és a pisztolyát:                     

                    -Ugye te is fehér vagy, mint mi?

                   Szegény Árvai András ijedtében nem volt se élő, se holt. Hát azt válaszolta, hogy ő is fehér. Rögtön öt golyót lőtt bele a tréfás kedvű parancsnok. Egyet a fejbe, a többit a szerencsétlen ember elhanyatló testébe.

                   Aztán ünnepélyesen bevonultak a falu központjába, ahol rögtön megtalálták a plébániát, és a benne lakó osztályellenséget. Pisztolya agyával kopogtatott be Sós, és Vajay László káplán nyitotta ki előtte ajtót. Őt a küszöbön lelőtte, majd berontott a plébániára, és lövöldözött Kurcz Adolf plébánosra, annak húgára, de szerencsére még a menekülők után vágott kézigránát sem okozott súlyos sérülést.

                   De bejárták a határt is. Napokig vadásztak az emberekre. Istenem, a vadászat nemcsak úri passzió!

                    A szarkási szőlők egyik pincéjében két férfi iszogatott éppen: Lajkó M. András és Halász József, akinek meg ez volt a passziója. A vörösök közül Kelemen István rájuk talált, és mint a pince „sötétjében bujkáló ellenforradalmárokat”, nemes egyszerűséggel meglőtte. Mivel egyik lövés sem volt halálos, a sebesültek fejét puskatussal szétverte.

                   Így lövöldözgettek agyon huszonöt férfit, huszonhatodikat, Csóti Ferencet, akit fölbujtónak nevezett meg Zsoldos Joachim János, a helyi direktórium vezetője, a falu központjában, szemben az Isten házával, fölakasztatta. Semmibe vették a parasztembert, mert a proletariátus öntudatos képviselői voltak. Nem volt elég a világháború mérhetetlen véráldozata, ezek a bátor „lógósok” így találtak rá, ellenséget kutatva, a védtelen parasztokra.

                   Sós Istvánt három rendbeli gyilkosságért a törvényszék halálra ítélte és felakasztották. Zsoldos Joachimot, a helyi direktórium vezetőjét, Kalocsára vitték, és ott ismeretlen véget ért. Halhatatlan nevére egy utca vigyáz. A nép csak Zsoldos utcának hívja, keresztnév nélkül. Nomen est omen!

          

                                                     JÁSZI OSZKÁR A PARASZTSÁGRÓL

 

                   Hogyan vélekedtek az internacionalisták a magyar nép zöméről, a parasztságról?

                   „A paraszt számukra a butaságot és a reakciót jelentette, akivel szemben a legfiatalabb és leghosszabb hajú propagandista gyerek is azt a megvetést és lenézést érezte, mint az átlag amerikai a négerrel szemben. Micsoda alacsony és alárendelt embertípus ez, mely hagyományosan vallásos és nemzeti, s amelynek durva agya nem akar megnyílni a marxizmus egyedül üdvözítő igazságainak és a freudizmus misztériumainak.

                    Ez a kommunista átlagtípus némi részben feleletet ad arra a kérdésre, hogy miért került ki a kommunista vezérkarnak legalábbis 95%-a a zsidóságból. Az is kétségtelen, hogy ez volt az első alkalom, amikor egy világtörténelmi mozgalomban a zsidóság minden fék és korlát nélkül érvényesülhetett, tehát szabadon fejthette ki a benne évszázadokon át szunnyadó erőket és tendenciákat.”

                   Most a szavadon foglak, Jászi Oszkár! A legutóbbi, tőled származó, idézetben arról írtál, hogy a gazdag zsidók gyerekei megúszták a lövészárkok háborúját. De én állítom, hogy minden boltos zsidónak volt annyi pénze, hogy megvegye a fia életét.

                    Ezek szerint ezek a fiúkák, csak védtelen parasztemberek lemészárlására specializálták magukat, bizonyos világmozgalom érdekében. Egy véres világháború nem elég komoly világmozgalom, kedves liberálisom?

                    Ugyanezt művelték az orosz muzsikok millióival, mert Sztálin elvtárs hagyta őket vadászni. Tényleg nem volt sem fék, sem korlát! De az idézet befejezése se kutya:

                   „Mégis, tökéletesen hibás az a gyakran hallható reakciós vélemény, hogy a bolsevizmust egyszerűen a zsidók alkották. Igaz csak annyi, hogy a földoszlás, a forradalom és kommunista istenországának lelki szintézise iránt a zsidóság különös hajlamosságot tanúsított.”

                  Jön a szerecsenmosdatás! Azzal a szappannal, hogy mindeme aljasság a „kommunista istenország” érdekében történt. Milyen kár, hogy nem érted meg a „kommunista istenország” csúfos összeomlását, ahonnan pánikszerűen elmenekültek a zsidók, amikor a falai fenyegetően leomlottak, és nem ismerted meg az ebben élő népek szenvedéseit. Erre pedig csak az Úristennél a bocsánat.

                   Micsoda farizeus duma!

 

                                                                     JEGYEZZÜK FÖL!

 

                    Jegyezzük föl azoknak a keceli polgároknak a nevét, akik a vérengzés után is / 26 halott és 5 súlyosan sebesült! / vállalták a direktóriumi tagságot!

                   Topolai Vince, Erdélyi Gábor, Morvai András, Jónás István, Zsember Dezső, Csernák József, Schönfelder Ferenc, Pásztor Sándor, Szömörődi Mihály, Kovács István, Horgál /?/ János, Béleczki Ferenc, Nikli József, Ádám Antal, Czobán Ernő, Erdélyi Imre, Hunyadi András, Flaisz Mihály, Antóni József, Halmos Ferenc.

                                                                     

                                                      MIT TUDTAK ERRŐL NYUGATON?

 

                   És hallottak-e ezekről az aljasságokról a művelt, sajtószabadságos Nyugaton? Azokról a vérengzésekről, amiket például Kecelen, és még jó néhány helyén a hazának, elkövettek a „kommunista istenország” vitéz katonái, akiknek a tekintélyes része, főleg irányítója, zsidó volt. Ha nem vettek róluk tudomást, akkor cinkosaik voltak.

                    Bezzeg, amikor a vörös fenevadakat felelősségre vonták, minden nyugati sajtóorgánum azokról a perekről cikkezett. Természetesen elítélték a barbár magyarokat, mert az egy ázsiai horda, amelyet már csak ezért is meg kell büntetni Trianonban.

                                                                     

                                                           KOSZTOLÁNYI ÉS KUN BÉLA

 

                   Hallgassunk inkább Kosztolányi Dezsőnére, aki a férjével meglátogatta Kun Bélát!

                   „Károlyi Mihály még regnált, de az árnyékában már a hatalom átvételére készülődtek a magyar bolsevikok.

                   Felbukkan Kun Béla neve. Az uram egyre álmélkodik. Kun Bélával valamikor egy szobában dolgozott a Pesti Naplónál, a szomszédos íróasztalnál. Nem gondolta volna, hogy valamikor komolyan is kell venni.

                   „Te, én felmegyek Kun Bélához – mondja nekem egy napon. – Gyere velem! Kíváncsi vagyok, mi ez itt.”

                   A Visegrádi utcai lakás előszobájában elszánt tengerészfiúk ülnek. Kun Béla felesége és cicomásan öltözött kislánya fogad bennünket. Az uram kedves bókokat mond a gyerekeknek, dicséri a proletár főnökkisasszony szép ruháját. Aztán bemegyünk a másik szobába. Egyedül maradunk Kun Bélával.

                   -Mondd, mi ez itt, öregem? - kérdezi súgva, pajtási cinkossággal, kíváncsian megfeszített karral, csodálkozó tenyérrel Kun Bélától, és várja, hogy a régi „vagány” újságírótárs fél szemével hunyorogva, csibészesen röhögve bevallja, hogy az egész csak móka, nem kell izgulni.

                   Kun Béla azonban állig begombolkozik, propaganda ízű szavakkal vázolja a helyzet komolyságát, s az eljövendő kíméletlen harcot.

                   -És mi lesz velem? Mi lesz az írókkal? – faggatja az uram a népvezért.

                   -Reád semmi szükség a proletárállamban – feleli Kun Béla -Versek nem kellenek! Majd tanulsz valami mesterséget. Ha okoskodsz, ki fogunk végezni!

                   Lenn az utcán, némán, ámulva összenéztünk mi ketten.

                                                                                   / A találkozás 1918 novemberének végén történt. /

                                                                   

                                                          FIGYELMES SZOLZSENYICIN

 

                   Szolzsenyicin figyelmét is fölkeltette ez a magyarnak mondott bolsevik bagázs.

                   „Amíg azonban Oroszországban és Németországban a zsidók szerepe a forradalomban „igen szembeötlő”, addig Magyarországon egyenesen meghatározó. A 49 népbiztosból 31 zsidó. Itt van mindjárt Kun Béla külügyminiszter / de facto kormányfő /, aki másfél év múlva vérrel áztatja a Krímet. Tehát a Szovjet – Oroszország földjét.

                   Aztán Rákosi Mátyás, Szamuely Tibor, Lukács György. Igaz, hogy a Kormányzótanács elnöke nem zsidó, bizonyos Garbai Sándor, de Rákosi később azzal élcelődött, miszerint Garbait azért választották a Forradalmi Kormányzótanács elnökévé, hogy legyen, aki szombaton a kivégzési parancsokat aláírja. A magyar királyok és hősök szobrait ledöntötték, a nemzeti himnuszt betiltották, a nemzeti színek viselése büntethető cselekménnyé vált.

                   A helyzet tragikuma, hogy a történelem folyamán a magyar zsidók sokkal nagyobb jómódban éltek, mint kelet - európai hitsorsosaik, és náluk sokkal sikeresebben léptek előre a magyar társadalomban.

                   A Magyar Tanácsköztársaság és a mi polgárháborúnk közti közvetlen kapcsolatot az is megvilágítja, hogy a vörös hadsereg hadtestei készülődtek a Magyar Tanácsköztársaság megsegítésére. De nem jött össze, mert a Tanácsköztársaság 1919. augusztus 1-jén megbukott.”

 

                                                               BÉCS A MENEDÉK

 

                                                   Ember-könnyek sós tengerében

                                                   Éreztem siklani a gályám,

                                                   Vetélt örömök dús dagályán.

                                                   Csak egy-két tornyos szikla-kastély

                                                   Ragyogott ránk kevélyen.

 

                                                   Örök este és örök gálya,

                                                   Csak ott, ott fenn egy-egy toronyban

                                                   Lobban öröm örömre, lobban

                                                   És mindenek fölött világlik

                                                   Rothschildék palotája.

                                                  

                                                                   Ady Endre: A Rothschildék palotája / részlet /

 

                   Bécs szociáldemokrata kormánya egy vonatnyi véres kezű bolseviknak és zsákmányának engedélyezte az ausztriai partraszállást a viharossá vált magyar tengerről. A fekete vonatról Szamuely Tibor, a Halál kormánybiztosa, lekésett. Pontosabban: az osztrák kormány nem engedte felszállni, mert rossz híre volt már a Lajtán túl is.

             

                                                  KUN BÉLÁNÉ SZAMUELY TIBORRÓL

 

 „Szamuely nem is számíthatott a bécsi kormány vendégszeretetére, és a Kun Bélával való megállapodás alapján, a diktatúra bukását megelőző napon elutazott, hogy még mielőtt a bukás nyilvánossá válik, elérje Ausztriát. Onnan majd Oroszországba megy, ahol informálja Lenint a történtekről.

              Szamuely elbúcsúzott tőlünk. Nekem elárulta – miközben megmutatta zsebkendőbe rejtett kis revolverét -, hogy ha nem sikerül átjutnia a határon, inkább végez magával, mintsem, hogy a fehérek kezébe kerüljön. A búcsúzás mindkét részről nagyon meleg és nagyon szomorú volt. Szamuely Tibort nemcsak Kun Bélához fűzte komoly politikai barátság, de családunkhoz is szeretettel ragaszkodott. Munka után szívesen jött hozzánk, és miután Kun Bélával megbeszélték a teendőket, Ágnessel játszott, beszélgetett vele, és jóízűen nevetett kislányos kijelentésein.

                   A búcsúnál csak annyit tudtam mondani neki: „Vigyázzon magára! Siessen, hogy minél hamarabb keresztüljusson a határon! A viszontlátásra!” S már el is fordultam, hogy ne lássa könnyeimet. Ő is gyorsan elfordult, és ment. Többé nem találkoztunk.

                   Osztrák csendőrök várták a határon. Szemtanúk igazolják: Amikor Szamuely Tibor észrevette, hogy várják – a zsebkendőjében levő revolverrel végzett magával. A határnál a Lenin-fiúkat visszafordították, és Magyarországon mindegyiket felakasztották.”

                   Örök szemrehányás, máig tartó vád lett a magyar nép „jutalma” az emberi és isteni igazságszolgáltatás miatt.

                                                                WINSTON CHURCHILL

 

                   Winston Churchill, 1919. október 5-én az angol alsóházban érdekesen számolt be az orosz forradalomról. Szavait Luddendorf könyvének idézetével kezdte:

                   „Kormányunk nagy felelősséget vállalt, mikor Lenint Oroszországba küldte, habár utazása katonai szempontból igazolható volt. Oroszországot le kellett győznünk, kormányunknak azonban ügyelni kellett, hogy az oroszokkal együtt ne bukjunk el mi is.”

                   Lássuk, mit mond Churchill ennek a kijelentésnek az értelméről!

                   „Lenint a németek küldték Oroszországba, éppen úgy, mintha egy tífusz – vagy kolerabacilusokat küldenénk, hogy beleöntsék egy nagyváros ivóvizébe. A járvány bámulatos gyorsasággal terjedt. Alig érkezett meg Lenin, kezének intésére innen is, onnan is gyanús egyének sereglettek köréje, akik New-Yorkban, Glasgowban, Bernben és más országokban bujkáltak.

                    Így gyűjtötte össze egy félelmetes szektának, a világ legfélelmetesebb szektájának vezérszellemeit, amelynek feje és főpapja ő maga volt. Ezekkel a szellemekkel környezve démoni ügyességgel kezdte meg munkáját, hogy darabokra tépjen minden intézményt, melytől az orosz állami rend függött. Tönkretette Oroszországot. Oroszországnak tönkre kellett mennie. Porig alázta.

                   Oroszország nemzeti életét elpusztították, és eldobáltatták vele áldozatainak gyümölcsét. Azóta hosszú belső terrorra van kárhoztatva, és éhínség fenyegeti. Szenvedései túlszárnyalják a jelen kor minden szenvedését, és Oroszország a nagy nemzetek sorából kitöröltetett.”

 

                                                                           SASTOLL

 

              Budapest mostani rajongása kissé hasonlatos az agg delnő szenteskedéséhez, aki bűneit szeretné leróni a templomba járásával. Amint a gyertyát tartó kivénült kokott vallásos rajongásában sem hihetünk, úgy ne gondoljuk, hogy Pest két nap alatt magyarrá lett.

              Amikor még egyesületeket alapítottak mindenféle cégérek alatt – emlékezünk például a Budapest barátaira? Voltak a városban néhányan, akik egy cseppet sem voltak elragadtatva ettől a fővárostól, sőt szégyenletesnek tartották, hogy lehet Pestet, az idegen, neveletlen, püffedt Pestet körülrajongani. Mintha ebben a városban találták volna ki a panamát, mintha a külföldi romlottság fióküzlete lett volna ez a város.

             Itt adták el színpadon, irodalomban, divatban azokat a szennyes ruhadarabokat, amelyeket az európai nagyvárosok kültelkein sem használhattak. Itt viselték el azokat a harisnyákat, amelyeket a francia táncosnő kopottra táncolt. Itt bolondultak meg az emberek, ha külföldről anzikszot kaptak.

              Itt a fiatal nőket többnyire idegen irodalmakra, ízlésekre, világfelfogásokra nevelték. Jobban ismerték más nemzetek történelmét, mint a magyarokét. Szinte kéjelegve nyalogatta száját a pesti irodalom, amikor egy magántanár II. Rákóczi Ferencről kisütötte, hogy kártyabarlangot tartott.

              Pesti irodalom? Hát ez is volt, de a magyarság legnagyobb részéhez nem sok köze van. Humoristáink mily elmés tollal gúnyolták mindazt, ami magyar. Hányszor törölte sáros lábát ez a pesti irodalom a nemzeti érzésekbe! Mennyi útszéli gúny, kávéházi bagó, flörtölő szalonhumor érte a régebbi kort, annak magyar irodalmát, hazafiságát! Térden felül emelte szoknyáját az irodalmi ledérség, a színházban olyan szag volt néha, mint egy kikötőváros mulatótanyáján. Fölényes mosollyal veregetett vállat a külföldi elméncség. Olyan irodalma volt a városnak, amilyet megérdemelt.

              Pest egy olyan előkelősdi idegen életét élte Magyarországon, akinek semmi köze az ember fájdalmához, hitvallásához, történelmi küldetéséhez. Csak átutazóban tartózkodik itt, minden órának leszakítja virágát, az okosság és a megvetés szemüvegén át, nézi a szegény bennszülötteket, akiknek sorsuk, szívük, babonájuk oly különös, mint a vadembereké. Bazárárunak nézi, a nemzeti, faji sajátságokat, kucséber – kosárnak a pompázatos históriát, fogatlan vénemberek gagyogásának a nemzeti ideált, mert hiszen senki sem tanította meg annak tiszteletére. Rég leverte a város magáról a naívság szelídkés, nyárspolgári hímporát, amelyet a peleskei nótárius látott arculatán.

              Utazósapkában, kesztyűben, mint egy ügynök a vasúti kupéban, nézegette Pest az elmaradozó nemzeti történelmet. Nem rendült meg, nem érzett, nem vállalt közösséget azzal a külvilággal, amely a határain túl terült el: Magyarországgal. Talán Indiát nézi ily hideg tekintettel a londoni polgár, mint Pest nézte a gazdag, adófizető vidéket.

              A romlott város bűnei beteltek, hamiskártyázáson érték a forradalmakat játszó fővárost, a kiélt, elégett agyvelejű, tántorgó lábszárú, meggörnyedt hátgerincű Pest a megtért fiú pózában áll Hungária előtt. Sokat kell felejteni, sokszor kell bűnbocsánatért litániázni a templomokban, amíg Pest  lemorzsolja bűneit, szélhámos korából. Bár póruljárt ő is, mint a csepürágó, akit a vásáron megvertek. A sastoll, amely büszkén, mint megifjodott nemzet jelvénye feltűnik a pesti utcán, azért gerjeszt rémületet, mert a város nem ismeri. Pedig magyarnak a magyartól nem kell félnie.            

                                                                                                                  Krúdy Gyula

                                                                                                            Magyarország, 1919. november 16.

 

            Kísértetiesen hasonlítottak a század eleji állapotok a Rákosi- és a Kádár-rendszer budapesti kulturális világához. Azzal a különbséggel, hogy most már minden társadalmi réteget lenyomtak a sárba, és a kultúránkat nagyobb tömegek számára hamisították meg, vagy tették nevetségessé a rádió és a TV segítségével.

                                                                             

                                               ISMERŐS ALAKOK A VÖRÖS KÖDBEN

                                                                     

                   Vannak azonban figyelemre méltó alakok, akik most kezdenek kibontakozni a háború és a forradalmak vérpárás ködéből: Rákosi Mátyás, Nagy Imre és Lukács György.

                   Az első: Rákosi. Az szerepel az életrajzában, hogy magántisztviselő, később a magyarok hóhéra. Ez irányú és sikeres tevékenységét 1919-ben a Vörös Őrség parancsnokaként kezdi. Ha nem harsan föl védelmében a zsidók nemzetközi tiltakozó kórusa, Einstein és Thomas Mann lírai tenorjával és basszusával, valószínűleg és megérdemelten, már a 25-ben, elnyeri az Akasztófa-díjat a kenderkötéllel. De hát a világ demokratikus közvéleménye és Vámbéry Rusztem / A nagy orientalista, Ármin gyümölcse ő, aki igen messze esett a fájától. / ügyvédi együttműködésének eredményeként, még egyszer megadják neki a történelmi esélyt a magyarok ritkítására.

                   De föltűnik Nagy Imre is, aki, ha a származását tekintem, mert a fényképek sokat elmondanak, kispolgári családból jött. Kipróbálta Kaposvári Állami Főgimnáziumot, de négy és fél év után ott kellett hagynia „gyenge előmenetel és szegénysége miatt a szülők kívánságára”. Segédlevelet szerez, mint géplakatos tanonc, majd az I. világháború első évében Felsőkereskedelmi Iskolába jár, és onnan vonul be. Az olasz, majd az orosz fronton is megsebesül, az utóbbin, fogságba is esik. Ekkor lesz belőle a Vörös Gárda tagja, és részt vesz a polgárháborúban, és Irkutszban már pártmunkás / 1920-21 /.

                    Talán ez táplálja azt a legendát, amely szerint nem lehetetlen, hogy részt vett a cári család likvidálásában. Szolzsenyicin világosan leírja, hogy a szerencsétlen Romanovok brutális lemészárlásában orosz és magyar csekisták is részt vettek. 1918 -ban Lenin utasítására.

                    Akkor már Nagy Imre csekista volt? Ennek alaposan utána kéne nézni! Majd 1921-ben illegálisan hazatér. Egyik 1925 körül készült fényképen úgy néz ki, mint egy kancsal, de jól öltözött földbirtokos, vagy mint egy nagyvárosi ficsúr. Hogy honnan volt rá pénze, ne kérdezzük! Bizonyára megszolgálta azzal, hogy a megrokkant Magyarország talpra állítását megfelelő mértékben akadályozta ő is. Ha már nagyon ráért, mert szakmája nem volt, mint hivatásos ténfergő 1925-ben belép a Magyar Szocialista Munkáspártba, és itthon illegalitásban éldegélt.

              A „kommunista istenország” csekista öntudatával csordultig a szíve. És ettől lesz dugig a zsebe is?

                   Meggyőződésből vagy ostobaságból vállalta a megcsonkított Magyarország belső rendjének gyengítését. Ezt akkoriban úgy hívták, hogy hazaárulás! Ma sem hívhatjuk másként!

                   Ekkor találkozik Lukács Györggyel, ezzel a született szabadúszó világpolgárral, aki 1919-ben a Vörös Hadsereg politikai biztosa volt. Tehát itthon szerzett „érdemeket”. De ugyanolyan jól érzi magát Németországban, mint Szovjetunióban. Ő is az eszme megszállottja, de a szüleiről nem tudunk semmit, pedig bizonyára ők is támogatják anyagilag filozófusi-esztétikusi és messianisztikus szárnyalását.

                 Milyen erkölcsű emberek lehettek ezek, ha a saját szétszabdalt hazájuk ellen folytattak aknamunkát? Vagy gazemberek, vagy tájékozatlanok. Az előbbi a valószínű, hiszen Lukácsot a Rákosi-éra kétszer Kossuth-díjjal is jutalmazta. Igen sokat árthatott a magyarságnak, és nagy szolgálatot tett a komcsiknak. Az viszont érdekes, hogy manapság senki sem emlegeti.

 

                                                                      CSALÁDI VONATKOZÁS

                                                                    

                   Volt ennek a 19-es kommunista látogatásnak egy családi vonatkozása is. A nagyapám éppen a Szentimrehegy szélén lévő szőlőben kapált, amikor Halas felől vonultak a vörös hadfiak.  A közeledő lövések zajára vészt jelzett a józan esze, átvágott a műúton, és még a banditák érkezése előtt, jó nagy kerülővel, a Bogárzó mentén hazalopta magát, hazavőgyelt a kertek alatt, ahogy nálunk mondják, a Vasút utcába. Ne felejtsük el, hogy mindez 1919. június 22-én történt, egy héttel az édesanyám születése előtt! Még jó, hogy nem lőtték szitává a „kommunista istenország” katonái egy héttel a lánya születése előtt. De nem hiába volt katona, azt is tudta, mikor kell időben visszavonulni.

                 

                                                      

                                                         WEÖRES SÁNDOR GONDOLATAI

          

                   Ez a gödör a finnyás halottaké: mint előkelő intézeti fiúk kényesen ügyelnek, hogy arany csíkos kék ruhaujjuk és porcelán kezük be ne piszkolódjék. Alabástrom férgek lakájrendje és márvány-eres penész helyesli óvatos mozdulatuk. Oly tapintatos kísértetek, hogy az élőktől alig lehet megkülönböztetni őket. De csontvázuk rothadtabb, mint a hajdan szorgos parasztoké.

 

                                                       

                                                       A HÁROMSZOROS HONFOGLALÁS

                                                 

                    Egyetlen keceli lelet érdekelt csak komolyan, mert maga László Gyula professzor úr hitelesítette. Egy avar előkelő sírja. A falu felső végén találtak rá, természetesen kifosztva. Hiába, élelmes nép a keceli!  Fontosabb, hogy a hajdani avar vitéz koponyája alatt tizenegy nyílcsúcs jelezte az előkelőségét. Maga az a tény, hogy külön sírt kapott, mint Attila koporsója, szintén ezt bizonyítja.

                    A tanár úrnak a kettős honfoglalás elméletét kapásból elfogadtam. Sőt, én az ő helyében lettem volna olyan bátor, hogy a hármas honfoglalást tartsam valószínűnek.

                    A hunok hatalmas néptömeget sodortak magukkal - hódítani. És ami ezzel együtt jár – zsákmányolni.

                    „Jöttünk, mert hítt a nyugati Vagyon” – amint azt a mi bölcs Ady Endrénk megírta. Melyik nomád nép maradt volna ki egy ekkora vállalkozásból, és éppen a magyarok ősei ültek volna otthon?

                    Biztos, hogy Attila halála után a nagy tömeg, mint a tenger hulláma, visszahúzódott újra keletre, a korábbi szállásterületre, de az avarok jól megszervezett népe nem. És a hunok sem mind! – állítják a székelyek. Aztán jöttek a magyarok, akik kiválóan együtt tudtak élni mindkét nép leszármazottjaival. / Gárdonyi Géza regénye a hunokról: A láthatatlan ember /

                    Orbán Balázs írja a székelyekről:

                   „Azt sem látom át, hogy amint Hunfalvy mondja, a hun eredet – állítólagos koholt – meséjét miképp tehette volna a nemzeti hiúság a székelyek közhitévé; hisz hun ivadéknak lenni nem nagyobb dicsőség, mint magyarnak lenni. Hisz, ha még elfogadjuk is Hunfalvynak azon állítását, amely szerint a hunok és a magyarok közti minden rokonságot tagadásba vesz, én az hiszem, hogy a nemzeti hiúságnak inkább hízeleghet a magyar eredet. Mert a hun zúgó fergeteg volt, mely egy ideig rombolt, s azután elmorajlott; míg a magyar az államalkotás maradandó áldásait hozta létre, világot átalakító nagyszerű események megteremtője volt, s a népvándorlás káoszából a polgárosodás rendezett állapotait fejleszté ki.”

                                                                   FLAGELLUM DEI

                 

                    Attilát a kortársai csak flagellum Deiként emlegették, és emlegetik ma is rosszallóan. Miért tanultam én hajdanában – danában, Kalocsában latint is, ha még most sem villoghatnék vele?

                   „A sagittis Hungarorum libera nos, Domine!” A magyarok nyilaitól ment meg, Uram, minket! Hungarorum, tehát a hunok leszármazottjainak nyilaitól!

                      Bizony, „Isten ostora volt” Attila, mint Nagy Sándor, Napóleon, Batu kán és még jó néhány huszadik századbeli társuk, Sztálinnal és Hitlerrel az élen. Roosevelt, Churchill, Truman követi őket, akik az európai szőnyegbombázásokat jóváhagyták, és az atombombákat békés japán polgárokra ledobatták.

                     Az is „moral bombing” volt, mint Európában, mister Truman? De őket is megkoszorúzták a Capitoliumon!

                     Churchill és Truman népének összes embervesztesége fele volt a miénknek, de a technikai fölény elvette a józan eszüket. A japán császár helyesen mondotta a rádióban: „az emberiség megmentése érdekében” kénytelen letenni a fegyvert.

                    Igaza volt, mert ezek a diadalmámortól meg voltak veszve! Ezek az emberek tömeggyilkosok voltak egytől egyig! Sokkal, de sokkal több áldozatot követeltek a terrorbombázások, mint Attila összes csatája, beletudva a catalaunumit is, amelyekben csak a harcosok hullottak.

                    Redde rationem! Adj számot! Legalább én ítéljem el őket. Mások dicshimnuszait olvasva, határozottan jóleső érzés tölti be a lelkem. Attila király-fejedelmet az előbbi névsor rehabilitálja. Az áldozatok számát tekintve – jelentéktelen háborús vállalkozó volt, egy kisiparos. Hála Istennek, csak egyszerűen: barbár volt!

                    A „civilizált barbároktól” ments meg, Uram, minket! Azoktól, akik a huszadik században hagytak letörölhetetlen, véres nyomokat, és az utódaik még ma is lépkednek. Vállalom a hun-magyar rokonságot.

 

                                                                     ROMÁNJÁRÁS

 

                   Minden rossz Keletről jön - mondogatták akkoriban.

                   Amikor 1919. augusztus 1-jén megbukott a proletárdiktatúra, még azon a napon hivatalba lépett a Peidl Gyula vezette szakszervezeti kormány, amelynek elismerését a békekonferencia megtagadta.

                   A román hadsereget most már semmi sem akadályozta abban, hogy augusztus 4-én bevonuljon a védtelenné vált Budapestre, miután a Duna-Tisza közét birtokba vette, és a Dunántúl északi része felé nyomult tovább.

                    Mire a Peidl–kormány lemondott, és helyére, másnap, Friedrich István vezetésével ideiglenes kormány alakult. De ezt is, mint burkolt Habsburg-restaurációs kísérletet, nyugat és az utódállamok elutasították. A román megszállók, akik Budapest legújabb szállodájában, a Gellértben rendezték be főhadiszállásukat, szisztematikusan hozzáláttak az ország kirablásához. Vagonok százai szállították az élelmiszert, a gyári berendezéseket, és általában, ami érték volt és mozdítható. Bizonyára szívesen elvitték volna a Lánchidat is, ha nem lett volna olyan masszívan a Duna medrébe ágyazva.

                   Sőt, a Budapesten a Magyar Nemzeti Múzeum anyagának egy részét, amely Erdélyből, a „ősi román földről” származott tizennégy teherautóval megpróbálták elrabolni.

                   BANDHOLTZ tábornok, jól jegyezzük meg a nevét, hiszen olyan kevés tisztességes ember állt az oldalunkon, és aki a magyarországi szövetséges katonai bizottság soros elnöke volt, határozott fellépésével megakadályozta sunyi tervük végrehajtását.

 

                                                          KECELT IS MEGSZÁLLTÁK

 

              Legalább egy zászlóaljnyi katona. Azzal mutatkoztak be, hogy agyonlőtték az érsekség helyben élő tiszttartóját, akitől komoly összeget követeltek. Amikor kiderült, hogy egy lyukas fityingje sincs, agyonlőtték. Ez igen rossz hírét keltette a „bocskorosoknak”, mert a népnyelv már csak így hívta őket.

                   Szerencsére vége volt már a háborúnak, és a férfiak összefogva, meg tudták akadályozni a magányosan próbálkozó fegyveresek erőszakosságait. Ezért aztán a különböző, főleg faluszéli utcákban és a tanyákon néhány malőr történt, nyomtalanul eltűntek. Mintha a föld nyelte volna el őket.

                    A tisztjeik, akikről azt állította a suttogó propaganda, hogy festik magukat, mint a ribancok, gyakran használtak francia szavakat. Tudni illik ők a frankofon kultúrát szívták magukba, bár haduk 90%-a írni-olvasni sem tudott.

                   „Az egyik román a Fölvégen, mert csak így hívtuk a falu északi részét, rászokott a nagyanyám konyhájára. Hering nagyapám, a vörösöktől, aztán meg a románoktól való félelmében, a barátjával együtt a Tölösben húzta meg magát napközben. Mint hajdanában a betyárok. De mindig a betyár világ csinált a szegény emberekből régen is futóbetyárokat, akik erdőkben, nádasokban húzták meg magukat. Most éppen ilyen világ jött a keceli lakosokra.

                   A mai Újfalu helyén akkoriban még akácerdő zöldellt, és annak a belsejében terebélyesedtek a hatalmas tölgyfák. Ezeknek a terméséből, makkjából hizlalták malackájukat a szegény, napszámból élő családok.

                   „Hering nagyapám - mesélte el az unokája, János - bosszankodva hallgatta a felesége panaszát, hogy a román eleszi előlük a legjobb falatokat. Elmondta ezt az öreg a bujdosó barátjának, akivel kisütötték, milyen taktikával csíphetnék fülön a kis torkos „bocskorost”.

                   A házuk udvarát nagy eperfák árnyékolták, és éppen a konyhaajtóval szemközt állt a legnagyobb. Két ember is alig bírta már átnyalábolni a törzsét.

                   Borús volt az ég, és sötét az udvar. Csak a konyhában égett a csalogató fényű lámpa.  Odagyűltek az esti bogarak, a denevérek és baglyok meg az olyan jómadarak, mint amilyen az a fegyveres román katona volt.  Az utcai ajtón belépve figyelmesen körülnézett. Felderített.

                    De mindenütt állt a néma csend; légy szárnya se künn, se benn nem hallatszott.

                    A szokott módon tovább folytatta útját a fény felé. A konyha közelébe ért, amikor leszakadt egy hatalmas faág, éppen a bocskoros fejére.

                    Már húztak is rá a zsákot, és az éjszaka leple alatt kicsempészték a Tölösbe. Egy titokkal gazdagabb lett a tölgyek erdeje.”

                                                       

                                                     A TANYASI EMBER MENTALITÁSA

 

                   A román parancsnok bosszúsan hallgatta a harc nélkül elszenvedett veszteségekről folyamatosan érkező híreket. Daliás, a papagáj minden színében tündöklő, hiú férfiember volt. A rossz nyelvek szerint nemcsak rouge-zsal festette magát, és chat noire-ral locsolta kövérkés testét, és már messziről bűzlött a kölniszagtól.

                   Éppen rúzsozás közben hallgatott a jelentést arról, hogy a fölső tanyákon is eltűnt egy embere.

                   - Kurázs! – kiáltotta. Egy teherautóra fölkorbácsolta mihaszna katonáit, és a nyomkeresők elindultak.

                   A fölső tanyák világáról már hallottunk, hiszen ott lakott Bobek Jani bácsi, a dédapám a feleségével. Nyolc év telt el azóta, hogy Eszter lányát a nagyapám feleségül kérte és meg is kapta. És nem sokkal korábban, 1919. június 29-én, született meg, legnagyobb örömére, a két fiúgyerek után, az édesanyám, az első leány unokája.

                   Meg kell ismerni azt a világot és gondolkodásmódot, ami jellemző volt a régi tanyasi parasztemberre, a dédapámék nemzedékére is.

                   Igen figyelemre méltó férfiak voltak! Katonának is első rendűek!

                   Ma, amikor már hírük sincs a régi típusú tanyáknak, még vannak jelei annak a mentalitásnak, amely a tanyák lakóiban általános volt.  Különleges emberek nőttek föl ezekben a jó ízléssel fehérre meszelt házakban.

                    Itt a legközelebbi szomszéd, szerencsés esetben, legalább egy férfi-kiáltásnyira lakott. Őrzött valamit ez a világ a honfoglalók pogány szokásaiból és féktelen szabadságvágyából.

                    Ha mai világ átlagkultúráját és erkölcsét veszem figyelembe, amely kimerül abban, hogy tévét néznek, és hamburgert zabálnak, azt kell mondani, hogy össze sem lehet hasonlítani a kettőt. Az a régi világ figyelemre méltó egyéniségeket nevelt. Ez a modernnek bélyegzett mai, csak tucatembereket.

                   Végtelenül szerették a földet és a végtelen határ minden élőlényét.

                   Nem bíztak a nadrágos emberekben, még az orvosokban sem. Ezért fordultak inkább a füvesasszonyokhoz, akiket szüléskor szívesebben láttak a vajúdó asszony ágya mellett. Az is hozzájárult ehhez, hogy a füvesasszonyt ki lehetett fizetni egy oldalszalonnával, de a pénzt másra gyűjtögették. Hogy földet vegyenek rajta.

                   Mindig több jusson az utódoknak, mint amennyit az ősök rájuk hagytak!

                   Mindenben csak magukra számíthattak. Kiszolgáltatottjai és haszonélvezői voltak a természetnek. Soha nem tüzeltek mással, csak fával és a ház körül található hulladékkal. A nehézségeket az ősöktől örökölt tudással le tudták győzni. És ez öntudatot adott nekik, gerincet. Csak három parancsot ismertek el:

                    Ne bántsd a másét! Foggal, körömmel ragaszkodj a sajátodhoz! Mindig többet hagyj a fiadra, mint amennyit az ősök reád testáltak!

                   A tanyák világa a falusitól is sokban különbözött. A városí élettől meg annyira, mintha nem is ugyanazon a bolygón lenne mindkettő. Hiszen a város selyemfiúkat, puhány férfiakat nevelt vagy bérrabszolgákat, azaz kiszolgáltatott cselédeket melósokat, proletárokat.

                    A tanyasi ember csendes, zárkózott, az idegenek iránt bizalmatlan. Ha vérig sértik, akkor nem néz sem istent, sem embert! Ha jogos haragját nem töltheti ki az ellene vétkezőn, akkor fölakasztja magát. Emlékezzenek a csődbe ment parasztemberek öngyilkosságára! A debreceni „libások” tragédiájára!

                  Gondoljanak az utóbbi évtizedek öngyilkosságaira! A téesz-szervezések vagy az internálások idején! A megalázást lázadással vagy öngyilkossággal oldják fel. Nem ázsiai mentalitás ez? Gondoljanak a japán harakirire! Nem cifra beszéd ez, de maga az igazság. Az a bizonyos „ázsiai gén”, amely a virtust biztosítja még napjainkban is. / Tekintsenek Hideo Matsumoto professzor Marker világtérképére! /

                                                                A ROMÁN BOSSZÚ

 

                   A románok válogatás nélkül begyűjtötték a környék férfinépét, és a Vargáék tanyájába terelték őket. Ez volt legközelebb a Bobekék házához. Az asszonyok, lányok itt gyűltek össze, és csoportosan imádkoztak, hogy a szeretteiket nagy baj ne érje.

                   A románok, akik összeszedték az igazakat a bűnösökkel együtt, mindjárt ítélkezéssel kezdték.

                   A Bobekék közeli tanyájára áthallatszott a megkínzottak jajgatása, mert használtak minden bevált fegyvert, a puskatustól a szuronyig. Egy óra alatt csorgott minden áldozatukról a vér. És akkor szünetet tartottak. A maguk medve módján morogtak egymásnak valamit, és egy új típusú kínzásba fogtak.

                    A férfiakat arccal a falhoz fordították, és a feltűnően sűrű, magyaros bajuszú dédapámat, aki már túl volt az ötvennegyedik évén, lefogták. Kezét-lábát megkötözték, két katona rátérdelt a mellére és a lábaira. Más kettő meg elkezdte csomókban tépni a bajuszát.

                   A hörgésszerű üvöltés akkor szakadt ki belőle. A dédapám elájult, a vére patakzott, szinte megfojtotta, ezért az oldalára fordították a testét. A bűnüktől megriadva, a románok fölrajzottak a teherautóra, és elhagyták a helyszínt. A Vargáék két szép lovát már korábban a teherautó végéhez kötözték. Ezért lassabb tempóban haladtak.

                    Az asszonyok elindultak a Vargáék tanyája felé, ahol a férfiak éppen a kocsira tették fel a dédapám testét, és húzni kezdték a hazafelé, amikor a nők odaértek. A feje le volt takarva. Mindenki megértette, nem kellett arról szólni, hogy mi történt. Olyan volt ez a néma vonulás, mint egy élőhalott gyászmenete, amelyet véresre vert emberek kísérnek. És a testét bevitték a házba.

                     Mindenki hazaszéledt, és a felesége, amit tudott, megtett érte. Etetgette az eltorzult, véres arcú, tehetetlen férfit, és nem engedte meg egyetlen rokonnak vagy ismerősnek, hogy meglássák az „akkori” arcát. A dédapám háromévnyi rákos szenvedésben halt meg. A felesége ez alatt teljesen megőszült, és csak két évvel élte túl a férje halálát.

                   Ma már a sírkövüket sem találom, mert eladta egyik unokájuk jó pénzért a sírkövesnek. Amikor felelősségre vontam, csak a vállát vonogatta. No, egy rokonnal megint kevesebb!

                                                               

                                                                     FALKAVADÁSZAT

 

                   Közép-Európában tán Pest nyújtotta minderről a leglátványosabb képet. A nagy szállodák előtt, a mutatós köztereken és a Duna-parti korzón – mert akkor még korzó is volt a városban – a magyar katonák egyenruhájához képest papagáj-tarka francia, olasz, cseh, angol, román és szerb tisztek álltak itt is, ott is körben.

                   Nyugat-európai illatú cigarettáról pöccintgették a hamut, egyik lábukat olyan szoborszerűen helyezve a másik elé, ahogy mancsával az oroszlán zsákmányul lefoglalja a romantikus mélynyomatokon a gazellát.

                   A román tisztekről az a hír járta, hogy puhányok, fűzik és festik magukat, de saját katonáikat éppúgy saját kezűleg korbácsolják.

                   Eszükbe sem jutott, amit pedig az öreg vénasszonyok sandítása kifejezett, hogy az a gőg voltaképpen min osztozkodik. Terítettek le vajon valaha népet körvadászatibb módon, kerítő falkásan, mint akkor a magyarokat?

                   Nem voltak polgári közgazdászok sem, akik nem azt mutatták ki az ország népének még tavasszal, hogy a termőterületétől és természeti kincseitől megfosztott országnak épp a munkás rétege néz fagy – és éhhalál elé, de hónapokon belül?

                   Délen a Pécs vidéki, északon a salgótarjáni bányavidékre úgy tette rá kezét a más köpenye mögül vitézkedő mini imperializmus, hogy még onnan is tovább nyúl.

                   Hisz annak a közgazdászai meg azt hirdették idehallhatóan, tehát a megalázás ráadásául, hogy az Alföld neki a Tiszáig, a Csallóköz a Dunáig azért kívántatik el. Mert ott terem a legjobb búza, és úgy szép a térképen egy országhatár, ha folyam jelzi.

                   Clemenceau-t el-elfoghatta külön izgalmi állapot. Egyetlen fia mérnökként Magyarországra kerülvén, a hazai rideg otthon után itt meleg családi légkörbe került. Belenősült, atyja zord felhördülése ellenére.

                   A dolog odáig mérgesült, hogy a menyecske, megszülvén első gyermekét, a sarkára állt: most már ő nem akarja látni az ipát. A Tigrisnek pedig nőtt egy olyan külön karma – a Duna-Tisza völgyére vágni.

                   A kivonuló román hadsereg rengeteg civilt magával hurcolt. Veres Pétertől tudjuk, hogy kifosztásuk, megbotozásuk után meggyötörve őket még a városok nyílt utcáin is, őt, a legjobban, Brassóban. „Életem legnagyobb megpróbáltatásai közé tartozik az a pár kilométeres futás.” Közben verték őket, a lakosság szeme láttára és jövendőbeli tájékoztatásul.

                                                                                                                                  Illyés Gyula

 

                                                              ÁLL EGY TEMPLOM

                                                   

              Barátom, ahol a földön még emberi lények élnek, mindenütt áll egy templom. A lenini-sztálini Szovjetunióban szisztematikusan lerombolták azokat, és a tűntető híveket legéppuskázták. A nyugati „civilizált” országokban már több helyütt csak hangversenyteremnek vagy kávéháznak használják, mert „nagy” elődeik, akik között akadt tömeggyilkos is, száműzték belőle az Istent.

               Éppen mostanában égett le a Notre – Dame, mintegy jelképezve, hogy a keresztény Európa halott. Az Európai Uniót alapító bölcs politikusok azt mondották: Vagy keresztény lesz, vagy nem lesz többé.

               Éppen a tömeggyilkosok voltak a nagy Isten-tagadók: Hitler-Sztálin: eben guba, egykutya és secko jedno.

                  Honfoglaló elődeink a Napnak mutattak be áldozatot, vagy a tiszta vizet szülő forrásnak. De ők még pogányok voltak, akik örömüket lelték a gyilkolásban. Nem voltak „még” lelkiismerettel terheltek. A fenti úriember- elvtársak „már” lerázták magukról a lelkiismeretet, mint kutya az esővizet.

NB: Putyin hazájabeli népszerűsége azért elsöprő, mert igyekszik visszaadni népének a hitet.

 

                                                         KERESZTÉNYEK A POGÁNYOK ELLEN       

     

                   A falunk környékén a honfoglalás után Bulcsú vitézei állították fel a jurtáikat. És legeltették méneseiket, nyájaikat.

                   „Délibábos ég alatt kolompol Kiskunságnak száz kövér gulyája; deleléskor hosszú gémű kútnál széles vályú kettős ága várja. A méneseknek nyargaló futása zúg a szélben, körmeik dobognak, a csikósok kurjantása hallik, s pattogása hangos ostoroknak”. Amint Petőfi Sándor a 19. század közepén ezt szemléletesen láttatja velünk.

                   És csoportosan, pecsétes vízum nélkül járták már akkor is a határok nélküli Európát. Hogy honnan tudom? Bevallotta az anyaföld, mert bizánci fülbevalót és Berengár király itáliai pénzét rejtegette mindaddig, amíg ki nem nyomozták a tudós kutatók.

                    Aztán Bulcsú sem tért vissza többé, mert vae victis, azaz: Jaj a legyőzötteknek!  Őt is fölakasztották Augsburgnál. Még nem kapták meg akkoriban a német vízumot. De rövidesen fordult a kocka.

                    Mostanában sokat beszélnek a pozsonyi csatáról, győztes honfoglaló pogány magyarokról. Árpád magyarjairól, akik a hun örökséget nagy áldozatokkal vissza is foglalták. Aztán a bölcs Géza fejedelem, majd fia, István megkereszteltette a népét.

                    Akkor már keresztények voltunk, amikor ránk törtek három ízben is. És mi, mint európai úriemberek, nem akasztottunk, csak kiéheztettük őket, és megszégyenülve takarodtak haza Konrád, majd Henrik csapatai. Vagy megfúrtuk őket Pozsonynál. Búvár Kund leleményessége meg egy kis dunai fürdés elég volt ahhoz, hogy észhez térjenek. De nem akasztottuk fel a foglyokat! Ebben a népben már akkor sem élt a bosszúvágy.

                     A legjobb időpontban bölcs fejedelmei voltak ennek a népnek, és a hét „gyászmagyar” sebei érthetően elmagyarázták nekik:

                    „Ha nem alkalmazkodtok hozzánk, akkor minden szabad magyar így jár előbb vagy utóbb.”

                    Géza fejedelem értett a néma szóból, és a fiát már keresztény királynak neveltette. Zseniális ember volt. A fejedelem, bár fenntartásokkal fogadta az újat, belátta, hogy ennek a népnek nincs más útja, mint az „alkalmazkodás”.

                    Ez a fogalom az, amely hányszor, de hányszor visszatér a nemzet sorsában, és lesz az ország megtartója. A másik a dacos, néma ellenállás, amely már a fejedelem önérzetes kijelentésében is benne volt, amikor úgy beszélt az akkori „rendszerváltásról”, mint egy kívülálló:

                   „Géza fejedelem felvette a kereszténységet, de azért csak tovább áldozott pogány módra a magyarok istenének is, akinek atyái áldoztak.

                   Emiatt az egyik papja szemrehányást tett neki.

                   „Ne bánts – válaszolta Géza nagyúri egykedvűséggel -, elég gazdag és hatalmas vagyok hozzá, hogy megtehessem.”

                                                                    EGY SZABADELVŰ

 

              Most itt állunk egy neobarokk templom mellett, a nyári fák árnyékában. Talpunk alatt, talán egy méternyire, már csontok hevernek. Mert a megszentelt sírok halottait a szentegyház köré parancsolta eltemetni a nagy király, Szent István.

                    Egy „szabadelmü” nemzettársunk, Ormós Zsigmond, 1834-ben ugyancsak kikelt a „rendszerváltó” szent királyunk ellen, pedig maga is piaristáknál végzett. Imígyen fakadt ki:

                    „Sok sérelmet kapott Árpádtól alkotott Constitutiónk / alkotmányunk / még az árpádi ház utódaiban is. Mindjárt az első királya hazánknak, Szt. István sértője vala annak, ki nagyravágyó lelkében nem elégedvén meg a vezéri címmel, királyi polcra vágyott, s ez által édes anyanyelvünk elmellőzését behozta, a sok papokat behívta. Ez vala első királyunk, kit később a pápa szentnek nevezett, s ki életébe és a maga szentségébe legyőzött Kupát / Koppányt / négy darabra vágatván, az ország négy fő városainak kapuira akasztatta. Ugye, barátom, egy szenthez nem illő nérói tett?”

                   Érdekes, hogy már a reformkorban előbukkanó magát szabadelvűnek, liberálisnak mondott országgyűlési képviselők szája már akkor is habzott, ha a katolikus egyházról vagy a szentekről esett szó. Ez a szegény eltévesztette az évszázadot.

 

                                                                    KÖLCSEY ARCKÉPE

 

                   Azt azért köszönjük meg neki, hogy Kölcsey Ferencről elfogulatlan képet rajzolt:

                   „Kölcsey / olyan / ember, kit bő tudomány és rendületlen igaz karakter bélyegez. Szónoki képessége ritka, mit már maga szóejtése által különösen kellemít. Büszke vala Róma Cicerójára. De büszkék lehetünk mi is Kölcseynkre, mert ez a szónoki, a prózai tehetséggel költőit is párosít, s barátom, költőit, mely szívből folyva szívhez ér, s ezt érzelemre gyullasztja. Arcvonalai valahányszor reánézek, Catót juttatják eszembe, s nagy karaktere bélyegét viselik. Jobb szemére nem lát, s a balja is gyenge, mit gyakori könnyűbe ázása bizonyít. Homloka magas, szabad, főtetője hajtalan, egész testalkata gyenge, mit melegnek a szokottnál kissé nagyobb heve is annyira ellankaszt, hogy olykor országos ülésbe sem mehet.”

 

                                     Négy szócskát üzenek; vésd jól kebeledbe, s fiadnak

                                     Hagyd örökűl, ha kihunysz: A haza minden előtt.”

                            

 

                                                                  A PARAINESISBŐL

 

                    „Sohasem tudtam megérteni: kik azok, akik magokat világpolgároknak nevezik? Az emberi tehetség parányi lámpa, mely egyszerre keskeny kört tölthet meg fényével, s ha egy helyről másra hurcoltatik, sötétséget hagy maga után. Bizonyos helyhez kell azért kapcsolódnunk, hogy azt jótékony világítással állandóan boldogítsuk. Minden, ami szerfeletti sok részre osztatik, önkicsinységében enyészik el. Így a szeretet. Hol az az ember, aki magát a föld minden országának szentelni akarván, forró szenvedelmet hordozhatna irántok keblében? Leonidas csak egy Spártáért, Regulus csak egy Rómáért, Zrínyi csak egy Magyarországért halhatott meg.”

                                                                                                                                       Kölcsey Ferenc                                                                  

                                                                  

                                                                   A LELKIISMERET

                                                  

                    Szerencsénk, hogy Vajk fejedelem, a későbbi Szent István, nem kérte ki egy szabadelvű véleményét, mert akkoriban pogánynak hívták a liberálisokat, a hazaárulókat, hanem megépíttette az első templomot Bulcsú unokáival ezen a tájon is. Tíz falunak, szállásnak egyet-egyet.

                    Legyen lakóhelye Istennek mindenütt az országban, ahol embernek, állatnak már szállás épült. És az Isten megköveteli, hogy vasárnaponként meglátogassák. Kivéve azokat, akik a tűzre vigyáznak, mert „a tüzet ne hagyjátok kihalni”. Bizony, mondom, jól rendelkezett a szent király. A bibliai szavak, a gyónás kényszere beoltotta a vad fajtába a lelkiismeret keserédes gyümölcsét.

                     Egy egész nép békés jövőjének vetette meg az alapjait. A felelőssége óriási volt. A pogány Koppányok az egész nép megmaradását veszélyeztették.

 

                                                                    60 INDIÁN TÖRZS                   

 

                    Ezért nem jártunk úgy, mint az indiánok Észak – Amerikában, akikkel gyorsan akartak végezni, mert nem volt sem idejük, sem kedvük, sem hitük a térítő munkára.

                  Olyan sokszor emlegetik a spanyol hódítók brutalitását az aztékok és inkák ellen, és soha a jenkik barbárságát a mohikán, az irokéz és még hatvannál több indián néppel szemben. A spanyolul, portugálul beszélő amerikai területek lakóinak többsége ma is indián.

                  Azok a sokszor elátkozott jezsuiták a zenére is szomjas indiánjaiknak megteremtették a valódi kommunista társadalmat. Ezt maga Lengyel József, a megtérő ősbolsevikok egyike állítja, 1955-75 közötti feljegyzéseit tartalmazó noteszében René Filep-Miller könyvének elolvasása után, az alábbi mondatokban:

                    „A legcsodálatosabb ebben a könyvben a paraguayi települések bemutatása, ahol 150 évig igazi kommunizmust csináltak. Ez egymagában elég, hogy a jezsuita rend tevékenységét csodáljuk és tiszteljük.”

                    Ehhez a rácsodálkozáshoz természetesen az kellett, hogy a „kommunizmust” építő Szovjetunióban jól megverjék, és nyolc évre Szibériába száműzzék. Úgy látszik, ez kijózanította, és egyúttal íróvá avatta. Megszületett az Igéző.

                    Bizony, nem ideológiával, /osztályharc, taposd agyon a gyalázatost! stb. / hanem kultúrával lehetne csak kommunizmust létrehozni!

                    Az USA területén csak mutatóban maradtak meg a rézbőrűek, mint egzotikus fajok az állatkertben, mint egzotikus emberfajták egy emberkertben.

                   A fasizmus itt kezdődött!

                                                                                 +

                 „A MAGUNK LELTE MAGYARÁZATOK ÁLTALÁBAN JOBBAN MEGGYŐZNEK BENNÜNKET, MINT AZOK, AMELYEK MÁSOKNAK JUTOTT ESZÜKBE” – PASCAL.

                 

                                                                         TRIANON

 

                    Úgy alakult a világ sora, hogy a századforduló tájékán a Pénz elkezdte irányítani a politikusokat és a sajtót. Óriási hasznot remélt a már meggazdagodott és a rovásukra gazdagodni vágyó államok rivalizálásából.

                   Természetesen a Balkán volt az a terep, ahol a szikra a puskaporos hordóba hullott. Kitört az első világháború, és négy évig gyilkolták egymást a megvezetett népek. Azt, hogy miért, akkor még csak a bankok mélyén meghúzódó pénzmágnások tudták, de mind a két oldalon.

                   Az ötmillió halottat követelő vérfürdőben a hárommillió halott legyőzte a kétmilliót, az Antant a Központi Hatalmakat. A vesztesekhez tartozott hazánk is, amely Németország után a legnagyobb áldozatot hozta az Antant elleni harcokban egyszerre három fronton is. A szerbek, az olaszok, majd az oroszok ellen.

                   A győztesek azután megbüntették a veszteseket, pontosabban azt a vesztest, amelyik nem volt képes megvédeni magát. Hazánk volt az egyetlen, amelynek levágták a védekezésre emelt karját már 1918-1919 fordulóján. Magyarországot előre megfontolt szándékkal és különös kegyetlenséggel ki akarták végezni. Csaknem letörölték a térképről.

                   A hazánk elleni kampány már régen folyt, és annak ellenére, hogy hazánk példamutató nemzetiségi politikát folytatott, egy kulturálatlan, ázsiai hordának titulálták a nemzetközi sajtóban. Ugyanakkor halálos ellenségeit művelt és civilizált nációknak, amelyek szenvedtek a magyar elnyomástól. A legnagyobb megdöbbenésemre, még Tolsztojt is sikerült megtéveszteniük. Erre a folyamatos agitációra az országunk vezetői nem adtak megfelelő választ. A nemzetiségek pedig csak az alkalomra vártak, hogy hazánkat minél nagyobb mértékben megrabolják.

                   Mikszáth Kálmán jól látta az országunkra leselkedő veszélyt, és nem sokkal a halála előtt, 1910-ben figyelmeztetett a közelgő katasztrófára. De a magyar politikusok most sem és később sem hallottak meg a magyar váteszek hangját: Szabó Dezsőét vagy Ady Endréét.

                   A hazánkra szakadt forradalmak, főleg a vörös terror 133 napos uralma, és az arra adott igazságos válasz, amelynek zsidó áldozatai is voltak, végképp megpecsételte Magyarország sorsát.

                    Ha nincs a Pénz uraitól függő, és egyoldalúan tájékoztatott nyugati közvélemény és a szolgalelki politikusi garnitúra Franciaországban és Angliában, nem mondták volna ki erre a szerencsétlen országra:

                    VAE VICTIS! NINCS KEGYELEM A LEGYŐZÖTT MAGYAROKNAK!

 

                                                                     A BÉKEKONFERENCIA

 

                   A magyar békeküldöttség tagjai: Apponyi Albert, Bethlen István, Teleki Pál 1920. január 5-én utazott el a francia fővárosba.

                   A konferencia január 16-án adott lehetőséget arra, hogy a tervezettel kapcsolatban a küldöttség vezetője megtegye észrevételeit. Apponyi Albert a következőket mondta:

                   „Önök felszólítottak bennünket, hogy tegyük meg észrevételeinket. A legjobb akarattal iparkodtunk keresni oly álláspontot, amely a kölcsönös megértést lehetővé teszi. És, Uraim, ezt az álláspontot már meg is találtuk. Ez a nemzetközi igazságosságnak, a népek szabadságának nagy eszméje, amelyet a Szövetséges Hatalmak oly fennen hirdettek, továbbá a béke közös nagy érdekei, az állandóság és Európa rekonstrukciója biztosítékainak keresése.

                   Nem hiszem továbbá, hogy ítélettel állunk szemben, mert hiszen az ítélet oly eljárást tételez fel, amelyben a felek egyforma körülmények között hallgattatnak meg és egyformán tudják érveiket érvényre juttatni. Magyarországot mindeddig nem hallgatták meg; lehetetlen tehát, hogy a békefeltételek ítélet jellegével bírjanak.

                   Talán akkor oly szándékkal állunk szemben, amely a népek szabadságának eszméjét követi? Úgy látszik, hogy ennek a szándéknak a kiindulópontja az a feltevés, amely szerint Magyarország idegen nyelvű lakosai szívesebben tartoznának oly államhoz, amelyben az államfenntartó-elemet fajrokonaik alkotják. Ez azonban feltevés. De miért induljunk ki feltevésekből, és miért helyezkedjünk feltevésekre, amikor a valóság megállapítására rendelkezésünkre áll az eszköz, amelynek alkalmazását hangosan követeljük, hogy e kérdésben tisztán lássunk. És ez az eszköz a népszavazás.”

                   Apponyi Albert angolul és franciául elmondott beszéde nagy figyelmet keltett, de már 1919 tavaszán megállapított határok véglegesnek látszottak. Magyarország túl későn érkezett. Németországot, Ausztriát és Magyarországot ugyanis 1919 májusában szándékoztak meghívni Párizsba, hogy megtegyék a béketervhez utólagos megjegyzésüket. A magyar meghívást azonban a proletárdiktatúra miatt nem adták át.

 

                                                                        TISZA ISTVÁN

 

                   1918. október 17-én Tisza István kijelentette a Parlament ülésén: „Elvesztettük a háborút!” Ugyanakkor felszólította Károlyit és híveit, hogy értékesítsék az ország jövője szempontjából az antanthatalmakhoz fűződő és oly gyakran hangoztatott jó kapcsolataikat.

                   Ez azért is szükséges volt, mert már a háborút megelőző évtizedekben bizonyos magyarellenes erők pénzt és energiát nem kímélve, hol a pánszlávizmus gondolatába burkolva, hogy a románok dák-elméletének a megerősítésére, a legaljasabb nemzetközi propagandát folytattak a magyarság, mint Európa szívébe furakodott turáni faj ellen, amely megsemmisíteni igyekszik a szlávok, románok nemzeti nyelvét és identitását.

                   Ez már a század elején olyan hatású volt, hogy Tolsztoj, a nagy orosz írót is maga pártjára állította, és magyarellenes kijelentéseket tett. Hozzá hasonlóan a nyugati értelmiség is készpénznek vette az újságokban, jó pénzért megjelent magyarellenes hazugságokat. Az átlagpolgárról már nem is beszélve! A politikusok hasonló mentalitásúakká váltak, és csak az alkalmat várták, hogy „igazságot szolgáltassanak” olyan, a több évszázados elnyomás alatt szenvedő, „kultúrnépeknek”, mint a szlovák, a szerb vagy a román. Clemenceau-t még személyes bosszúvágy is fűtötte.

                   Ehhez járult még az a propaganda, amelyet a Bécsbe kimenekült moszkvai bolsevikok, akik liberálisok is voltak egyszerre, folytattak a fehérterror idején. Arról elfelejtették a nyugati közvéleményt tájékoztatni, hogy ezt egy jóval kegyetlenebb vörösterror előzte meg. Az hiszem, hogy az ő magyarellenes uszításuk, éppen Trianon előtt, döntő volt, hogy az antant hatalmak ne is merjenek tisztességesebb döntést hozni a magyarok ügyében.

NB: Szinte természetes, hogy a hazaszerető miniszterelnököt, mint leendő politikai ellenfelet, a Károlyi-érában a saját lakásán meggyilkolták. Ő valóban arisztokrata volt, és mint ilyen, a vörös patkányokra veszélyes.

 

                                                  A MÉDIA, A PROPAGANDA JELENTŐSÉGE

 

                  Az első világháború éveitől a kül - és a belpolitikában, a pártok versengésében és a nemzetközi kapcsolatokban egyaránt megnőtt a propaganda jelentősége. A kortársak ugyanis úgy vélték, hogy a nagy háború kimenetelének, illetve az azt lezáró békeszerződéseknek egyik fő oka az eredményes angol, francia és amerikai propaganda-tevékenység volt, amelyben a plakátoktól, a képes levelezőlapoktól, a színdaraboktól és a filmektől kezdve a regényekig, a zenéig és a távirati irodákig minden eszközt fölhasználtak. A modern propaganda ebben az értelemben totális volt.

                    A Budapesti Hírlap cikkírója szerint „félelmetes, a tankoknál is félelmetesebb fegyvere volt az antantnak: ez a propaganda. E szerint táncoltak a népek, az államférfiak, fonálon rángatva a propaganda emberei által ezt táncolták az oláh nacionalisták, az erdélyi szász, a tót nemzetiségi vezérek, táncolt Horvátország és táncoltak a szerbek.”

                   A távirati irodák kapcsán Gesztesi Gyula úgy fogalmazott:

                  „Merész általánosítással az egész világháborút a Reuters Telegram Compani Limited és a német Wollfs Telegrafisches Bureau közötti párviadalnak tekinthetjük. Ebben a viadalban a Wollfs elbukott.”

                   Ennek okát az újságíró Benda Jenő abban látta:

                 „A mi igazságunk itthon maradt, az antanté ellenben bejárta az egész világot.”

                   A mai politikai helyzet nagyon hasonló: baloldalon a liberálisok, kommunisták, zöldek hazugságai és rágalmai teljes támogatást kapnak az egész „civilizáltnak” nevezett Nyugat médiájában. A keresztény Európa erkölcsi igazságát elhallgatják vagy rágalmazzák.

                 

                                                       A BÉKESZERZŐDÉS RÉSZLETEI

 

                   A békeszerződés alapján Csehszlovákia 62 937 négyzetkilométer területhez és 3 millió és 475 ezer lakoshoz, Románia 101 197 négyzetkilométerhez 5 millió 265 ezer lakossal, Szerbia 63 497 ezer négyzetkilométerhez jutott 4 millió 121 ezer lakossal a történelmi Magyarország területéből; Ausztria 4926 négyzetkilométert kapott 358 ezer lakossal, Olaszország pedig 21 négyzetkilométert 50 ezer lakossal. A határeltolódásoknak a következtében összesen 3,3 millió magyar került idegen uralom alá.

                                                               TÁRGYILAGOS ÉRTÉKELÉS

 

                    Philip Snowden brit parlamenti képviselőtől:

                    „A versailles-i, köztük a trianoni, szerződés kielégítheti a brigantikat, az imperialistákat és a militaristákat. Halálos döfés mindazok számára, akik remélték, hogy a háború vége békét hoz. Ez nem békeszerződés, hanem egy további háború megüzenése. Ez a demokrácia és a háborúban elesettek elárulása. A szerződés napvilágra hozza a szövetségesek igazi céljait.”

 

                                                                   HAZAJÁRÓ LÉLEK

 

                   Mindennap látjuk őt Pest utcáin, szomorúan és elgondolkozva, lehajtott fővel és lelkében olyan emberek és tájak képeivel, amelyeknek nincsen mása ebben a városban. Egyszer Erdélyből jön és harangzúgás van a szívében, máskor Felső-Magyarország égbenyúló hegységeit, fenyőfáit hozza a látása emlékezetében, majd Nyugat-Magyarország kis boltosainak a nevét keresi a pesti üzletek felett, ha mély elmerültségében hirtelen magához tér.

                   Itt jár-kel közöttünk, de még sincs velünk, látjuk testi alakjában, pedig talán ugyanakkor sok száz mérföldnyire van ő a valóságban, megfoghatjuk a kezét, de a reszkető szíve gyorsabban száll, mint a madár olyan tájak felé, amelyeket sohasem felejthet el, amelyek még akkor vonzanák, ha piros örömmel és nem sápadt szegénységgel kötnénk ehhez a városhoz.

                   Ő az a hontalan magyar, aki halála napjáig egy messzi városra, kicsiny falura, többé sohasem látott jó barátra emlékezik. Reggel ott ébred fel álmaiból a régi házban a gyermekkori mennyezet alatt, este itt búvik el a félelmetes, rideg pesti nappal elől, hogy lehunyt szemmel minden éjszaka elutazzon a városból csillogó folyók mentére, amely folyóknak a vize felejthetetlen; országutakra, amelyek gyermekkori mesealakoktól népesek, kis temetők sírdombjaihoz, ahol azok nyugosznak, akiknek a legtöbbet köszönhetünk az életben.

                   Ó, ha ez az álom se volna, amely álom megitatja, megeteti, meggyógyítja a hontalant, akkor elviselhetetlen volna a lét a szörnyű jelenben.

                   És éjfélkor, mikor minden alszik, Kolozsvárott vagy Szabadkán, Iglón vagy Kassán felhangoznak a láthatatlan léptek, amelyek a visszajárók nyomán kopognak; halkan felnyílnak az ajtók és kapuk, megreccsennek a grádicsok, boldogan tutul álmában a házőrző eb, elmosolyodik az árva alvó arculata, holott az előbb még könnyektől volt nedves. Valaki a házba lép, aki innen régen elmenekült, valaki visszatér és forró gondolatokat, el nem múló honszerelmet, bátran zengő hangot, az ég nyíltságával vetélkedő tekintetet, erős kezet hoz újra az elcsendesedett régi házba. A szél zúgni kezd jelenlétére a kéményben, a nagy fák nagyot sóhajtva suhogtatják meg lombjaikat, köpenyegében fázva húzódik az idegen katonai őr; és az özvegyasszonyok, az apátlan gyermekek, az elbujdosottak kis cselédei hangosan mondják álmukban annak a nevét, akire mindig gondolnak, akivel minden éjszaka álmodnak.

                                                                                                                            Krúdy Gyula

                                                                    

                                                      KÉPMUTATÁS ÉS ARROGANCIA

 

                   A nyertesek képmutatására és arroganciájára elég egy-egy cseh és román önvallomás!

                  Eduárd Benes:

                   „Aki nem rendelkezik karhatalommal, az a bajonettek és ágyúk hatalmát ravasz machiavellizmussal és azzal a meggyőződéssel helyettesíti, hogy a jellemtelenség, csalás és hazugság a siker helyes eszköze.”

                   Ionel Bratenau:

                  „Nem nyugodhatunk addig, amíg a magyar népet gazdaságilag és katonailag teljesen tönkre nem tesszük, mert mindaddig, míg Magyarországban az életképességnek a szikrája is van, mi magunkat biztonságban nem érezhetjük.”

                  PASCAL: „MITŐL VAN AZ, HOGY A SÁNTA EMBER NEM BOSSZANT FÖL BENNÜNKET, HOLOTT A SÁNTA ELME FELINGEREL.”

 

                                                                 A FÁJÓ SZÍV ORSZÁGA

 

                 A mostani Magyarország térképi alakját az anatómiában találjuk. Ilyen formája van a nagy betegségben formáját veszített szívnek. Csak kellő oldalról kell szemügyre venni a kis Magyarország térképét, megtaláljuk rajta a fájó, kihagyogató szív alakját.

                 A papíroson meghúzhatták a vonalat, amely bennünket elválasszon, de a lelkek országában, amely a föld mélyétől az égboltozatig tart: nem ismerjük hazánk új határait. A régi nagy Magyarország térképe ragyog, mint a Nap pályája.

                 Magyarország most az özvegyi fátyolt viseli. Siratja a Régi Nagy Magyarországot. Gyászolja elszakított kis árváit, a rabságban sínylődő részeket. De nincsen olyan sűrű fekete fátyol, amely el ne szakadna, nincsen olyan mély bánat, amely örökké tartana, nincsen olyan sötét szerencsétlenség, amely végtelen volna.

                Dehogy is halt meg valaki Magyarországon, amíg a lelke, szíve ép, amíg nem engedi magához a csüggedést, amíg töretlen, büszkén összefogott erővel, vállat vállhoz szorítva tartja jussát ősei birtokáért.

                És nem vehet erőt rajtunk most sem a balgatag kétségbeesés, amíg a lelkünkben él a Régi Nagy Magyarország, amíg nem akarjuk elfeledni testvéreink arcát.

 

                                                                      RABSZOLGÁK                                                                 

 

                     Ezt a fiatal államot akkor még csupa idealista és puritán politikusok irányították, mégis milyen gyorsan megváltozott az arca. Megváltoztatta új istenük, a Pénz, a biznisz.

                    Thomas Jefferson fogalmazta az USA Függetlenségi Nyilatkozatában:

                    „Mi a következő igazságokat maguktól értetődőknek tartjuk: minden ember egyenlőnek teremtetett, neki a Teremtő bizonyos el nem idegeníthető jogokat adott, amelyek közé tartoznak egyebek között az élet, a szabadság, a boldogulásra való törekvés.” / 1776. júl. 4. /

                   Bő száz év múlva néhányezer rezervátumba zárt indián maradt a hatvan törzsből. Nem tudok másra gondolni: az őslakókat nem vették emberszámba. Erre alapítottak egy „demokratikus” államot, kapujában a szabadságszoborral, amit egy olyan nép ajándékozott, amelynek jelszavai:

                   „Szabadság, egyenlőség, testvériség!” A szobor: a legmagasabb giccs és a jelszó: a legnagyobb szemfényvesztés a Földön!

                  John Steinbeck a Nobel-díj erkölcsi magaslatáról így vélekedik:

                   „Akkoriban / 1880 / az indián harcok már csak afféle veszedelmesebb csordahajtáshoz hasonlítottak. A törzseket lázadásra kényszerítették, visszaszorították és megtizedeltették, komor, szomorú maradványaikat pedig olyan vidékre telepítették, ahol éhen kellett pusztulniuk. Nem volt szép munka, de ha tekintetbe vesszük az ország fejlődésének irányát, nem lehetett elkerülni.”

                                                                                                                                / Édentől keletre /

                 NB: 1960-as években, ugyanez a Nobel-díjas, szimpatizált a vietnámi lakosságot napalm-bombákkal pusztító politikusokkal. El is vitte az ördög már 1968-ban ezt az „intelligens” jenki fasisztát. Kár, hogy nem érte meg honfitársai megérdemelt kudarcát 1975-ben.

                                                                     

                                                             A NÉGER RABSZOLGÁK

 

              A néger rabszolgák sorsáról még nem is beszéltünk. Bár elég, ha csak egyet említünk, a vezetőjüket, Martin Luther Kinget, akit agyonlőttek, mert különb volt százmilliónyi fehér amerikainál, hiszen azt vallotta:

                     - Ha nem találsz olyan ideált, amiért meghalni is érdemes, kárba veszett az életed.

                    Csak a mohó, türelmetlen területszerzés nem ismert sem istent, sem embert. Az is bosszanthatta a fehéreket, hogy az Isten szebbnek teremtette az indiánokat, mint a vörös hajú, pofaszakállú, piától májfoltos hódítókat.

                   Aki pedig a hazánkban nem termett „lelkiismeret” nevű gyümölcsöt, azt irgalmatlanul ellazsnakolták. Basnyik András még a tizenkilencedik század elején is megkapta a maga harminc pálcáját a keceli templom előtt, deresen fekve, kocsmai káromkodásért. Aztán egy ígéretet is a falu vezetőitől, hogyha még egyszer beteszi oda a lábát: „huszonöt pálcákat magának szabott”.

                   Mennyit „fejlődtünk” az eltelt kétszáz év alatt! Nem fogy csodám!

                   Egy-egy Wudy Allen-film szinkronszövegéért hungárikummá vernék Kern András „segedelmét”. Amennyi mocskot a magyar tévékben magyar nyelven elböfögtek ő és társai, azért a nyaktiló szolid büntetés lenne. Azon a budai téren, ahol Hunyadi Lászlót csak a negyedik csapással tudták csak lefejezni.

                 Humanizmusomhoz nem fér kétség, éles bárdot érdemel e vétség.

 

                                                                  MOHÁCS UTÁN

                 

                   Talán a tatárok nem jártak erre, de a törökök, Mohács után, bizonyosan. Elhamvasztották a falut, felégették az Isten házát, hiszen annak a födele is csak fából épült. A lakói fogságba estek, vagy az őrjegi Vörös mocsár lakói lettek. A szerencsésebbek követték a költöző madarak példáját, csak nem délre, hanem észak felé vándoroltak.

                    Magyar foglyokat igen olcsón vásároltak a pogány törököktől a keresztény nyugat - európai államok honpolgárai is, annyi volt belőlük. Rabszolgák lettek Szent Márk keresztény Velencéjében, ahol ők ültek a gályapadokon. 1717-ben még a nagyságos fejedelem Rodostóba tartó hajóját is magyar rabszolgák evezői hajtották Frankhontól török földig. Amikor felajánlotta, hogy kiváltja őket, azt válaszolták: „Nincs miért hazatérnünk!” Szegényeknek már elveszett a hazájuk, de a Nagyságos Fejedelemé is, akinek nagy lelke benne volt az eget csapkodó tenger haragjában.

                   Az ember nélküli táj néhány év alatt visszanyerte eredeti, szinte édeni nyugalmát. A mocsarakban újra ezernyi madár tanyázott. A madárfelhők árnyékában fel sem tűntek a fehér csontok, az elszenesedett gerendák. Gyenge fényükkel koponyák jelezték teliholdas éjszakákon az egykori hadak útját. Erdők lombosodtak ott, ahol valaha emberek éltek. És épültek fészkek ezerszámra a rövid életű madaraknak.

                    Csak a török defterdár járta végig fegyveres kísérettel a tájat, hátha akad, akit meg lehet adóztatni. Esetleg a felvidéki végvárak lovasai merészkedtek idáig zsákmány reményében, mert benn a várban sokszor nem volt se pénz, se posztó. Ezért kimerészkedtek a zöld füves tavaszban távolabbra is, és raboltak a rabló törököktől.

 

                                                        FELMÉRHETETLEN SZÁMÚ ÁLDOZAT                       

                                                                     

                    „Ennek az áldatlan kornak és vidékének az embere minden bizonnyal keményebb szívvel hordozta a testi, lelki fájdalmakat, mint a mai ember, mégis lehetetlen megrendülés nélkül arra gondolni, hogy másfél századon át milyen természetellenesen kellett a szülőknek gyermekeiket, a gyermekeknek szülőiket, a férjnek feleségét, a feleségnek férjét elveszítenie, akiket a megmaradottaknak a sírban vagy a szegény jobbágy számára visszatérést nem ígérő szörnyű rabságban kellett tudnia. Ezekből az egyéni tragédiákból pedig a közös nagy tragédia, a magyarság megdöbbentő elfogyása következett.

                   A két haza magyar népét így emésztették a zord idők. Mátyás király országának 4 millió lakosából még körülbelül 3 millió magyar volt, viszont a török kiűzése után, a XVIII. század elején a magyarság már alig 1 millió lelket számlált. A magyarság tehát közben nemcsak a természetes szaporodását vesztette el, amely ugyanezen idő alatt más, szerencsésebb csillagzatú népeket megtartott vagy megnövesztett, hanem korábbi népállományának 60-70 % - át is. Ez tényleges vérveszteség volt. Ez a vér elfolyt a földön vagy átfolyt a törökségbe és birodalma népeibe, ahova a magyarokat a rabsorsa vetette.”

                 / Magyar művelődéstörténet, 3. kötet, A kereszténység védőbástyája, Szabó István: Pusztuló magyarság. /

                                                                          ÚJKORI CSONTOK          

 

                  Mesélték, hogyha a templom környékén a vízvezetéknek árkot ástak, mindig csontot találtak. Ebben nem volt semmi különös, hiszen az egykori temető a templom mellett feküdt.

                   De annak is híre járt, hogy a rendőrség udvarán szintén csontvázra bukkantak a hetvenes évek elején. Talán húsz éve kaparták el oda. Bizonyosan rendőrségi kihallgatás áldozata lett a szerencsétlen, azaz agyonverték, mint egy kóbor kutyát.

                    Rákosi idején nem merte keresni senki, két évtized múlva a közömbösség a csontokat a szemétdombra hajította. Pedig tisztességes temetést érdemelt volna. Fejfáján ezzel a felirattal: Redde rationem! Adj számot! De hogyan lehetséges a számonkérés, ha a verőlegények fiai és unokái ott ülnek a parlamenti padokban? A rendszerváltást követően, elsősorban az SZDSZ képviselőiként.

                               

                                                         MI LETT AZ ÍGÉRET FÖLDJÉVEL?

                                           

                   Amikor az első világháború elkezdődött, azzal tüzelték harcra a nincstelen bevonulókat, hogy a győzelmes háború után, „mire a levelek lehullanak”, minden baka földben kapja meg a jutalmát. Négy őszt is meg kellett érniük a szerencsétleneknek a frontokon. Bizony sokan megkapták idegen a földben a végső nyugalmukat, de nem a jutalmukat.

                   Akik épkézláb hazatértek, joggal követelték az ígért birtokot. Bethlen István kormánya igyekezett is földreformtörvényt kidolgozni, de a lényegét úgy lehet megfogalmazni: Nesze semmi, fogd meg jól! Nagyatádi Szabó István, ez a dunántúli parasztember, minden jó szándéka ellenére sem tudta a jogos követeléseket kielégíteni.

                   411 ezer ember jelentkezett a megígért földterületért. 300 ezer ember jogosságát el is ismerték, és 1-2 holdas parcellákkal igyekeztek őket kielégíteni. Az uralkodó osztály nagybirtokait, az egyház latifundiumait nem tudták bevonni ebbe a földosztásba, mert az önzésük ezt megakadályozta.

                   A kiosztandó terület nagyságát az is akadályozta, hogy a Horthy által alapított Vitézi Rend is lefoglalta a mindössze egymillió holdnyi földbirtok egy részét. Azok kaptak vitézi telkeket, akik a világháború idején kitűntek a „magyar állam védelmében”. A legénységi telek nagysága 12, a tiszti 50 katasztrális hold. Továbbra is fennmaradt az egyházi, grófi, bárói nagybirtok, azaz ezen a területen is visszatért a háború előtti állapot. Sőt kialakult, a most már szűkebb területre szorult tömbmagyarság megalázó szegénysége, létrejött a hárommillió koldus országa. A szegény földművelő népet nemcsak a kommunisták, a liberálisok, hanem a magyar „arisztokrácia” is semmibe vette. A vitézzé avatott nagyapám egy talpalatnyi földhöz sem jutott. Amikor Bácskát visszafoglalták, az idősebb fiának, Józsefnek, aki a vitézi címét örökölte, ott ajánlottak föl neki valamennyit. De akkora volt azon a tájon a kockázat, hogy inkább nem tartott rá igényt.

 

                                                                    IGAZI VITÉZEK

 

               Egyszer már szóba került a vitézzé avatás, és voltam olyan bátor, és lehet, nem eredeti módon, mert kifogásoltam, hogy miért nem a hősi halottak kapták meg ezt a címet.

                   Mit ad Isten, a mohácsi csata történetének olvasásakor kiderült, hogy Perényi Ferenc, nagyváradi püspök, hasonlóan vélekedett a mártíromságról, és annak jutalmazásáról.

                   Amikor csatarendbe álltak a húszéves, korán megőszült II. Lajos királyunk többnyire arisztokrata vitézei, huszonötezren, a kétszázezres török haddal szemben, Perényi végzetes tréfával mondta a főuraknak:

                   „Tehát ma huszonötezer magyar fog az igaz hitért mártírhalált halni. Brodarics lehetne hozzánk annyi jóval, ő ismerős Rómában, hogy a pápával neveztesse ki mindegyikünket, akik itt elveszünk, a keresztény hit mártírjaivá.”

                                                                                                    

 

                                                     SZABÓ DEZSŐ ÉS AZ ISTENKÁROMLÁS

 

                   De négy-öt év múlva még éltek azok a frontokat megjárt és hazavergődött keceli nincstelenek, és jogosan követelték a jussukat.

                   Szabó Dezső, aki minden aljasság bátor ostora volt, ezt így fogalmazta meg:

                   „A földreform a nemzetnek becsületszóval garantált adósság volt. E földreform nem kegy, sőt. Már nem is parlamenti akarattól függő megadás. E földreform egyszerűen nem egyéb, mint köteles kiadása egy már megvásárolt dolognak. Öt évig hulló vérével, egy valószínűtlen pokol irtózatos szenvedésével vásárolta meg a magyar paraszt.”

                   A keceli szegényeknek mindössze az a kívánsága maradt, és ezt kérvényben szépen meg is fogalmazták: Az érsekség birtokában lévő erdőt irtsák ki, és a helyén, a csak gyerekben bővelkedő családok olcsó házhelyekhez juthassanak.

                   A kérvény megfogalmazója sem gondolta, hogy idővel mekkora vihart kavar majd a Parlamentben.  Meskó Zoltán, akkor még kisgazdapárti képviselője volt a falunak, szót kért az 1924. október 9-én a földreform elsikkasztása tárgyában. Idézzük:

                   „Öt tárgyalás után, 1922. október elején megállapodás jött létre a kalocsai székes főkáptalan és az igénylők között, úgy a területre, mint az árra vonatkozóan. 421 elismert igénylő van, szükségük volt valami 149 hold földre. A káptalan ezt fölajánlotta, a szerződést megkötötték.

                   Az árat is megállapították. A rokkantak harminc koronát, a többiek negyven koronát fizetnek négyszögölenként. Az igénylők azonnal lefizették a költségbiztosítékot, és az iratok felmentek a Földművelésügyi Minisztériumba. A földművelési miniszter hozzájárult, hogy egy volt erdőterületet azonnal adjanak át. Helyette a káptalan majd máshol fog erdősíteni. Az iratok fölmentek az Országos Földhitel Bankhoz.

                   A szegény emberek eladták a fél hold szőlőjüket, mert a bíró azt mondta nekik, hogy megkapják a házhelyet. A kis pénz félre volt téve, jó lesz majd építési anyagra.

                   Megtörtént az istenkáromlás!

                   Két évig vártak, és amikor két év múlva megjött az Országos Földhitel Banktól a végzés, ami tudtul adta az igénylőknek, hogy mivel a káptalan nem hajlandó erdősíteni, egyelőre tárgytalan a dolog. Keressenek másutt házhelyet maguknak!

                   Nem akarom a Tisztelt Ház türelmét sokáig igénybe venni. Minden vidéken százával fordulnak elő ilyen esetek.”

                   Részlet Nagyatádi Szabó István földművelésügyi miniszter válaszából:

                   „Nem bírom hallgatni a panaszokat! A helyzet az, hogy újabb és újabb nehézségek merülnek fel, és a pénzügyi kormányzat a földművelési ellenére ad ki rendeleteket.  A képviselő úrnak választ nem tudok adni, mert egészségem megromlott. Nem bírom a panaszokat tovább! Azon gondolkodom, és arról gondoskodom, hogy a helyemet alkalmasabb embernek adjam át.”

                   Nagyatádi Szabó István a kalocsai érsekség kétszínűsége miatt volt kénytelen lemondani. Hazament a falujába, Erdőcsokonyára. Október 30-án kiballagott a szőlőjébe. Egyedül volt egész délután, szalonnát sütött, késő este ért haza. Másnap reggel nyolc óra tájban hirtelen rosszul lett. Eszméletét elvesztette, és húsz perc múlva meghalt. Mindössze 61 évet élt.

                   Nos, Kecel szegény lakói, hová lett az ígéret földje?

 

                                                  A PÉNZ VAGY AZ ISTEN SZOLGÁJA?

 

                   Nem mindegyik tisztességes ember ám, akit Isten szolgálatára fölszentelnek! Krisztus urunknak is volt árulója! Akad köztük, szép számmal, farizeus is. A megállapodást elsinkófálták az urak és a kalocsai érsekség. Ma már tudhatjuk, hogy mi volt a háttérben. Miért táncolt vissza a káptalan?

                   Itt a történet folytatása:

                   Magyarország 1924-ben népszövetségi hitelhez jutott, amivel sikerült megszűntetnie az inflációt. A támogatással 250 millió aranykoronát kapott. Ez elég volt arra is, hogy az értékvesztett koronát egy új pénzzel, a pengővel felcserélje. 1927-ben bevezették az értékálló új pénzt.

                   Az egykori Nagyerdőt, a mai Újfalu területét, végül mégiscsak felparcellázták házhelyeknek, és eladták a keceli szegényeknek, akiknek most már jó pénzben kellett az árát minden évben és részletekben fizetni.

                   Nagy nehezen létrehoztak, egy hosszú lejáratú kölcsönformát, amit röviden FAKSZ-nak becéztek. Ez úgy ösztönözte izmos kezüket a kemény napszámos munkára, mintha a végzetük lenne. Mindig a FAKSZ volt az első. Ha maradt másra is, szerencsés volt az a szegény család.

                  Saját erőből építkeztek, többnyire vályogból vagy vert fallal, és kicsiny telken három helyiségből álló házacskákat: szoba, konyha, kamra. Sokan egész életükben a Falusi Kislakás-építési Szövetkezet, a FAKSZ számláját fizették. Aki élete végén is adós maradt, nyugodjon békével szegény, mert ez a siralomvölgyi élet nemhogy jutalmat adott volna, de új terhet rakott az egyre inkább föld felé hajló vállára.

                   De elnyugtában már nem keresi rajta az esedékes részletet a végrehajtó.

 

                                                             LENIN FIGYELMEZTET

 

                                 „Sztálin elvtárs, amióta főtitkár lett, felmérhetetlen hatalmat összpontosított a kezében, és nem vagyok biztos afelől, hogy mindig elég körültekintően tud majd élni ezzel a hatalommal. Másrészről Trockij elvtárs, mint már a Közlekedésügyi Népbiztosság kérdésében a Központi Bizottság ellen folytatott harca megmutatta, nem csupán kiváló képességeivel tűnik ki. Személyileg ugyan talán ő a legtehetségesebb ember a jelenlegi Központi Bizottságban, de túlságosan elveti a sulykot magabiztosságánál fogva, és a munka tisztán adminisztratív oldala iránti túlzott vonzalma miatt.

                   A jelenlegi Központi Bizottság két kiváló vezetőjének ez a két tulajdonsága esetleg szakadáshoz vezethet, és ha pártunk nem tesz intézkedéseket ennek megakadályozására, a szakadás váratlanul bekövetkezhet

                   Sztálin túlságosan goromba, és ez a fogyatékosság, amely teljes mértékben elviselhető közöttünk, kommunisták között, az egymás közötti érintkezésben – tűrhetetlenné válik a főtitkár tisztségében. Ezért javaslom az elvtársaknak, gondolkozzanak Sztálin helyettesítésének módján, és jelöljenek ki erre a helyre másvalakit, akinek minden egyébtől eltekintve csak egy előnye van Sztálin elvtárssal szemben, nevezetesen az, hogy türelmesebb, lojálisabb, udvariasabb és figyelmesebb az elvtársakkal, kevésbé szeszélyes stb.

                   Ez a körülmény talán jelentéktelen csekélységnek látszik. Én azonban azt hiszem, hogy a szakadás elkerülése, s a fentebb Sztálin és Trockij viszonyáról írottak szempontjából ez nem csekélység, vagy ha igen, olyan csekélység, amely döntő jelentőségűvé válhat.”

                    Játsszunk el azzal a gondolattal, hogy vajon mennyire lett volna más a Szovjetunió belső rendje, ha Trockij lett volna végig az élen! Az a bizonyos zsidó túlsúly még erősebb lett volna, hiszen Sztálin, merő kedvtelésből, néha igencsak megritkította ennek a nemzetiségnek a sorait is.

                    Trockij jóval kevésbé lett volna „szeszélyes” ezekkel az elvtársakkal szemben. De ugyanúgy irtotta volna a parasztságot, a volt történelmi osztályokat, az egyházat, a régi hivatalnoki rend tagjait. Az orosz történelmi hagyományokat, és a nehezen megtörhető értelmiséget. És legalább ilyen mértékben a renitens nációt, az antiszemita ukránokat. A Gulág talán elviselhetőbb, de az ideológiai meggyőzés annál hatásosabb lett volna.

                    De az is valószínű, tudva, hogy Trockij az amerikai tőkések támogatással jutott el a Szovjetunióba, a két nagy állam gazdasági és politikai kapcsolatai már korábban is szorosabbak lettek volna. Egyébként bizonyítottan vérszomjas fenevad volt mind a kettő. Bocsánat: Mind a három! Lenin, Sztálin, Trockij!                                             

                                                          A HUSZAS ÉVEK HAZÁNKBAN

 

                   Klebelsberg Kunónak hívták a Bethlen-korszak művelődéspolitikájának irányítóját. Azt tűzte ki célul, hogy a magyarság kulturális és szellemi felemelkedését, a magyar „kultúrfölényt” a Kárpát- medencében fönntartsa, sőt erősítse.

                    De gróf lévén, ő sem sokat törődött a szegényparasztság tehetséges fiainak kiemelésével. Megajándékozta őket a tanyasi iskolahálózattal, ahol írni, olvasni, számolni alapfokon megtanították a nebulókat, de innen „feltörési” lehetőség nem nyílott.

                   Egyik korabeli olvasókönyvben igen tanulságos részletet találtam. A pusztai iskola című olvasmányban, amely a tanyasi gyerekek fáradságos iskolába járását ecseteli, főleg a zord, téli napokban:

                   „De hát azért mégsem maradna el a fél világért abból az iskolából. A tanító úr azt mondta, hogy aki szorgalmas, annak a jó nénikék ruhát ajándékoznak, a jó bácsik meg tovább taníttatják, elviszik majd a városba diáknak.”

                   Csak azt nem tudom, hogy keceli tanyasi iskolákat, miért kerülték el olyan nagy ívben azok a jó bácsik?

                    Ezzel 1930-ra elérte ugyan, hogy a lakosság 90 százaléka tudott írni, olvasni, de, az egyetlen Szent-Györgyi Albert kivételével, ezekből a tanyasi, népes iskolákból több tehetség nem tudott a napfényre vergődni.

                   Annál inkább támogatta az úri középosztály gyerekeinek a feljebb jutását gimnáziumok, egyetemek alapításával. Debrecenben, Pécsett és Szegeden hozott létre tudományegyetemeket, elsősorban a Trianonban elvesztett pozsonyi, kolozsvári pótlására. Biztosította magyar értelmiség nyugat-európai tanulmányait, a fővárosokban létesített magyar kulturális centrumok létrehozásával.

                   A társadalom mélyét azonban nem bolygatta meg olyan mértékben, hogy abból a legszélesebb és legszámosabb rétegnek, a parasztság fiataljainak kitörési lehetőséget nyújtson.

                                                                    

                                                                 VALAKI HAZUDOTT

 

                   Nézzük a helyi példát! A keceli plébános levele a kalocsai érseknek:

                   „Kecelen polgári leányiskolát építeni fölösleges és céltalan. Lakossága ugyanis, leszámítva az igen csekély számú intelligenciát, földművesekből és igen szegény iparosokból áll, akik mellett egy csomó zsidó él. /!/

                   A falusi intelligencia leányaiból 5-6 polgári iskolásnál többet nem lehet összeszedni. Az iparosok, mint faluhelyeken általában, oly szegények, hogy az elemi iskolát végzett leánygyermekeiket otthon nem nélkülözhetik. /!/

                   Még inkább áll ez a földművesekre nézve. Aki ezek közül szegény / pedig 70% nagyon szegény /, az csak úgy tudja fönntartani családját, ha elemi iskolát végzett gyermekei vele együtt dolgoznak és keresnek. /!/ A kisbirtokosoknak is szüksége van elemi iskolát végzett gyermekeire. Ezek segítik a földmunkában, amelyre, ha gyermeküket nem, akkor napszámosokat kell fogadnia. /!/

                   A jobb módú gazdák nagyobbrészt tanyai birtokaikon laknak, és leánygyermekeiket, nagyon helyesen, úgy nevelik, hogy földműves gazdák feleségei legyenek, és ezért a földműves életet ne nézzék le, hanem megszeressék, és az avval járó munkát már gyerekkorukban megszokják. /!/

                    Józan érzékükből kifolyólag nagyon jól tudják azt, hogy amelyik földműves lány 14-15 éves koráig polgári iskolába jár, az a föld szagától idegenkedik, a földműves munkát lenézi, földműveshez nem akar férjhez menni. Felveszi az úri tempót, s a maga helyét a világban nem találja.

                   Kecelen eddig még csak két ilyen lány volt. Az egyik már szerencsétlen lett, a másik pedig már azon az úton van, amelyik a szerencsétlenségbe visz.”

                / Kurcz Adolf plébános válaszlevele az érsekség javaslatára. Kelt: 1927. április 11-én. /

                   Szinte mondatonként meg lehet cáfolni ezt a gyalázatos irományt.

                   Az igaz, hogy Kecelnek nem volt intelligenciája, mert ha valakit pappá szentelnek, attól még nem lesz az.

                    A 70% százaléknyi szegénységből minden évfolyamon, ki lehetett volna emelni legalább nyolcat-tizet. Ezek közül Juhász Mihályt, dédanyám testvérének a fiát, aki kiváló tanuló volt, de egy tisztességes cipőre nem futotta. Bár a záróvizsga alkalmára még azt is szereztek a lábára. Mintegy kitűntetésül, a hatodik évfolyam végén, kiszólították, hogy az iskolaszék tagjai előtt mondja el Petőfi Füstbe ment terv című versét.

                    Ő mélyet lélegzett, szegény, és tizenkét évesen szépen elszavalta. Aztán mi lett a jutalma az eminensnek?

                   Kurcz Adolf tisztelendő úr személyesen megszólította a vers elhangzása utáni meghitt percekben:

                   -Mondd, kisfiam, van neked édesanyád?

                   -Van, tisztelendő úr.

                   -Akkor miért nem mossa meg a lábadat, mielőtt elindulsz az iskolába?

                   Aztán csodálkoztak, hogy olyan veszettül meggyűlölte az egész Horthy-rendszert.                         A kisparasztok közül, ahová az én szüleim és nagybátyáim tartoztak, legalább huszat ki lehetett volna emelni. Anyámat, apámat és András nagybátyámat is. Tudniillik ahhoz hat-nyolc hold földhöz elég lett volna a kisebb képességű József bátyjuk két szorgalmas keze.

                    A kézművesek közül, csak a mi Kalocsai utcánkban, legalább négy ilyen jó képességű leányról tudok. Például a Berta bácsi két értelmes kislányáról, akik éppen velünk szemben laktak és könyvtáruk is volt. Ők miért lettek volna az otthoni kádár- munkára kényszerítve?

                   Miért baj az, hogy ha egy kisgyerek nem szereti a föld szagát? Legyen fiú vagy kislány! Köteles a szülei életmódját folytatnia?

                   A polgáriba járó kislányok ócsárlása olcsó, elhárító trükk! Igen, mert a tisztelendő úr nem akarta vállalni a szervezéssel járó munkát, és nem akart a hívek adományaiból degeszre hízott kasszájából áldozni a cél érdekében. Holott t5udjuk, hogy évekig ő volt az első számú adófizető. Egyházi földadóból, a szertartásokból / temetés, esküvő / és a szentmisék perselypénzéből.

                   Nem polgárit, de gimnáziumot lehetett volna alapítani! Ha nem ilyen irányítói lettek volna a lenézett és az általuk megvetett parasztságnak.

                   Ez nem volt más, mint középkori röghöz kötés! Mint a jobbágyvilágban!

                   Mire alapozom azt a vádat, hogy lenézte a parasztot?

                   Talán még ma is él a legidősebbek emlékezetében ez a híres-hírhedt jelenet! Az egyik Úrnapi körmenet közben a tisztelendő úr a supellát sátra alatt, kezében a szentségtartóval, a tömeg élén haladt. Egy férfiember, az útszéli bámészkodók között, véletlenül fején felejtette a kalapját.

                   Kurcz Adolf tisztelendő úr ezt megpillantotta, és belebődült vastag hangján a nagy áhítatba:

                    - Vedd le a kalapod, te marha!

                   Az egész falu megismerte az esetet, és jót nevettek rajta, pedig sírni kellett volna. Ezzel az egyetlen mondatával úgy lecsupaszította a parasztokról alkotott vélekedését, mint gazdasszony a leforrázott csirkét. A szomszéd falvak bármelyikében, ilyen incidens után, útilaput kötöttek volna a plébános úr talpára. Itt azonban csak móka és kacagás követte.

                   Szabó Dezsőt idézem:

                   „Kijelentem: Szélsőséges gazténynek s a magyarság elárulásának tekintek minden egyes esetet, a mikor a magyar anya fiát Magyarországon bármilyen címen, és bármilyen eszközzel elzárnak a továbbképzés, a több ismeretszerzés lehetősége elől.”

                   Amíg Kurcz Adolf levelét másolgattam, legalább tíz súlyos helyesírási és stilisztikai hibát javítottam ki. Ő az intelligenciához tartozott. A stílusa arra vall, hogy a Biblián és az „ördög bibliáján” kívül más könyvet nemigen forgatott.

                   A „görénykurzus” tipikus figurája volt, amely elátkozta Ady Endre szellemét, el az élő Babitsot, Bartókot, Kodályt, Csók Istvánt, Ferenczyt. Alig volt magyar érték, „akin nem láttak volna pokolkormot” ennek az unintelligens „intelligenciának” a tagjai.

 

                                                                         

                                                                       CSELÉDSORS

 

                   Mint ama Pokolnak Dante Isteni színjátékában, a szegénységnek is megvoltak a bugyrai. A mi családunk, amelyik mindkét ágon saját földből, fönn tudta tartani magát, még nem tartozott a legalsóhoz.

                   A végképp elátkozottak bugyrában azok szenvedtek, akiknek a két kezükön kívül semmijük sem volt. Ha valaki ilyen fészekbe került, olyan sors várt rá már gyerekkorában, mint a megboldogult Hering Jánosra.

                   „A korona 1926-ban megbukott, és a kormány új pénzt, pengőt nyomatott. Emlékszem, hogy apám a Szent József utcai ház felét a testvérének hatszáznegyven pengőért adta el, azaz nyolc- millió régi koronáért.

                   A nagyerdőt csak kivágatták, fölparcellázták, és végre fölajánlották a keceli szegényeknek. Kettőszáz pengőért négyszáznegyven ölet vettünk.  Az Újfalusi házhelyek többsége ekkora. Hosszú lejáratú hitelt is kaptunk a helyben létrehozott a Falusi Kislakásépítő Szövetkezettől, a FAKSZ-tól.                 

                   Az építkezést 1928 tavaszán nagyjából be is fejeztük. A házon már volt nádtető, de a három helyiséget, a szobát, a konyhát, a kamrát még nem tudtuk bevakolni. A család még összezsúfolódva a Szent József utcában lakott. Nagyon kellett a pénz az épület folytatására!

                   Anyámék ebben az évben az én tízéves bőrömet is eladták egy nagygazdának, Orcsik Andrásnak. Mint egy gyanútlan jámbor jószágot, kivezettek a tanyájára tehenet meg a borját őrizni.  Itt tanultam meg egy életre, hogy mit jelent cselédnek lenni.

                   Egypár napig minden a megállapodás szerint folyt. Lelkiismeretesen vigyáztam a nyugodt tehénre meg a borjára. Közben a gazdasszonyom összedugta fejét a szomszéd Hemző Mihálynéval. Azt mondták nekem:

                    - Holnap jobb legelőre hajtjuk a jószágot.

                    Azt gondoltam, jól van.

                   Hemző Mihályné arra az egyholdas új területre kivert még két tehenet a két borjával, és két anyakocát. Az egyik éppen fias volt. A tetejébe még öt süldőt, és harminc libát.

                   Május eleje, szép virágnyitó idő. Az első napon még valahogy meg is voltunk, mert Hemző Mihályné segített az őrzésükben. Igaz, hogy egész nap nem győztünk összevissza szaladgálni. Alkonyatkor mégis azt mondta:

                    - Holnap könnyebb lesz!

                    Gondoltam, jól van.

                   Másnap reggel segítettek kihajtani, azután magamra hagytak. A libák a fűmag után vándoroltak szanaszét. Az anyakoca a kicsinyeit kereste, és futott a veteményeken át be a tanyába. A borjakat böglyök csípték, azok elbogároztak.  A tehenek meg utánuk!

                   Hiába, tízéves voltam, nem bírtam velük. Sírva kiáltoztam a tanyába Hemző Mihálynénak:

                    - Jöjjön már ki!

                    Dél felé járt az idő, amikor jött is, de nem volt benne köszönet. Jött felém, de nem egyedül, hanem a gazdasszonyommal, Orcsiknéval együtt. Mindkettőnek a kezében frissen vágott, tüskés akácfagally. Úgy megvertek, hogy a lábamból öt helyen csurgott a vér. Mit tehettem? Sírva menekültem az új házunk padlására. Nem mertem hazamenni, mert anyám, amikor útnak indított, azt mondta:

                    - Agyonütlek, ha a helyed elhagyod!

                   Mária, a kishúgom, nyolcéves lányka volt még csak, de már szolgált. A Hajas – laposon a Bekéjék tíz libáját legeltette. Megkértem a testvérkémet, hogy otthon ne szóljon rólam egy szót sem.

                   A padláson lapultam éjjel-nappal; rágtam a körmöm, és nyaltam a cserepes számat kínomban. Mind a két kezével rázott a hideg.  A húgom kétszer is megfelezte velem az ebédjét. Amikor Marika húgom látta, hogy hogy már le sem tudok mászni a padlásról, otthon csak elmondta a dolgot.

                   A harmadik napon, amikor édesapám éppen hazaért a munkából elmesélte neki az én nagy bajom. Az édesapám rögtön föl is jött értem, és ölben vitt le a padlásról. Talicskán tolt a Szent József utcai házba. Ecetes ruhával gyógyították a dagadt lábamat, de a fájdalom egész éjszaka nem hagyott aludni. Hajnalban apám nem indult munkába, hanem talicskán tolt az Antoni doktor úrhoz. Amikor megnézte a sebeimet, csúnyán anyámra támadt:

                    - Ha még fél napot késtek, nagy baj szakadt volna a családra!

                   Tegezte anyámat, mert férjhez menésig náluk szolgált.

                   Azonnal gyógyítani kezdett. Egyik helyen felvágta a bal lábam, és jó mélyen meg is találta a tüskét. Sok-sok gennyet nyomott ki a sebből. Valamivel ki is mosta, mert igen-igen csípett. Aztán kérés nélkül megírta a látleletet.

                   Édesapám még azon a napon átment Kiskőrösre, a doktor úr utasítására, és pert indított a két asszony ellen. Másnap kijött hozzám a doktor úr, hogy átkösse a sebem. Úgy hiszem, hogy akkor jóddal kente. Harmadnap már magam sántikáltam be a rendelőjébe. Anyám elkísért, de egész úton csak azt láttam, hogy néha-néha kötényével megtörli a szemét.

Többször nem is kellett vizsgálatra menni.

                   Nemsokára megtörtént a tárgyalás, és a bíróság helyben bírálta el az ügyemet.  Emlékszem, pontosan kilenc órakor kezdődött, és még a doktor úr is eljött tanúnak. A bíró előtt csak annyit mondott:

                    - Ritka az ilyen kirívó eset!

                   A bíróság Orcsiknéval kifizettette az egész évi béremet, és fájdalomdíjként még tíz pengőt. Hemző Mihálynénak a tárgyalás összes költségét kellett legombolnia. Összesen több mint száz pengőt nyert az igazság!

                   Alig hevertem ki a bajt, anyám már el is szegődtetett Darázsékhoz. Én lettem volna ott a harmadik gulyás gyerek. Alighogy kivezettek a tanyára, a kezembe nyomtak egy félig sült kenyérdarabot.  Széthajtottam a héját. Hát akkora döglött bögölyt találtam benne, mint a fél hüvelykujjam. Rögtön búcsút vettem a kapufélfától. Édesapám, aki nem sokkal előbb érkezett haza a napszámból, azt mondta:

                    - Ebből se lesz jó cseléd soha!

                                                                                                                                               

                                                                    A ZÁRDA ISKOLA

 

                   Miután Kurcz Adolf, a lányok számára indítandó polgári iskola építését mondvacsinált indokokkal megakadályozta, a Zárda Iskola megnyitásához áldását adta.

                   Közben milyen „véres” érdekharcok előzték meg ennek a megnyitását!

                   A „Miasszonyunkról Nevezett Szegény Iskolanővérek Társulata” mozgalom 1860-ban érkezett Kalocsára. Kecelen a nővérek meghívására már 1908-ban gondoltak.

                   Az ellenzői között találjuk Pozsgay Mór országgyűlési képviselőt, Antoni Jánost és Tényi Sándor tanítókat, akik féltették tanítóképzőbe járó leányaik jövendő állását.

                   Vezetésükkel valóságos apácaellenes mozgalom alakult ki. Az ellentábor tagjai mélyen elítélték Pozsgay Mór kijelentését:

                   -Ahol apácák és papok vannak, az erkölcstelenség ott sem kisebb, mint máshol.

                   A képviselőtestület 1921-ben úgy határozott, hogy a Nagyvendéglőt a leendő iskola céljainak megfelelően átalakítják. Az oktatás 1924. január 1-jén kezdődött. A költségeit az egyházközség nagylelkűen magára vállalta.

                   Elsősorban a gyakorlati életre tanított, és a vallásos érzést igyekeztek tanítványaikban elmélyíteni. A tanítványok, közöttük édesanyám, elmondása szerint az iskolában nagy volt a fegyelem, és szorgalmas munka folyt.

                   Farkasfalvi Eszter az ő hatásukra szeretett volna tanítónő lenni, ha kell, apácának beállni. De számára is álom maradt a tanítónői pálya!

                                                                    

                                                                VÉLETLENEK VANNAK

 

                   De egy ritka véletlen kapcsolt össze kettőnket, anyámat és engem, a Zárda Iskolával. Ezt nem hagyom ki!

                   Bár éppen a cinkék fejedelme forgatja fürge fejét jobbra-balra a rózsabokron és benéz rám az ablakon. Köszöni szépen az együttérzésemet, de a régi magyar szólás, mely szerint: „Hideg ellen nincs vitéz”, már a cinkék között is idejét múlta. De tény, hogy igen sok etetőm áll a tisztelt madársereglet kiszolgálására hátul a kertben. Lehet, hogy azt jött megköszönni. Szívesen, pajtás!

                    Remélem, hogy a következő, buddhista életemben madár lesz belőlem. Igen kíváncsi vagyok a repülés gyönyörűségére.

                   Lehet, hogy arra is biztat, dicsérjem meg, milyen fürgén mozog ebben a kutya hideg időben. Itt a tavasz, kispajtás, rövidesen! Már hosszabbodnak a nappalok és rövidül az ellenszenves sötétség.

                   Aztán elbóklászik a rózsabokorban, mert valamikor, és erre ő még nagyon jó emlékezik, édes ízű bogyókat talált a tél elején. De az bizony már régen volt, mert január vége felé járunk, amikor még vidám téli kedvében van a hófehér út, az udvar, a háztető, és az élelmét buzgón kutató madár.

                   Ilyenkor emberi élőlény csak akkor mozdul ki, ha kenyeret megy keresni, vagy diákember, akit nem hagy békén az iskola.

                   A kedves nővér éppen az olvasást gyakoroltatja a hatodikos, utolsó éves növendékeivel. A kötelező hatodik év utolsó napjait morzsolgatják le a napok és órák múlásával.

                   A nővérke a padok között sétál, és képzeletében ezeket a tizenkét éves lányokat már menyasszonyi fehérben látja. Olyan szűz tiszta fehérben, amilyen ragyogó a szemközti bolt tetejére hullott friss éjszakai hó.

                   Mélyet sóhajt, aztán a szépen olvasó Eszterhez fordul:

                   -Elég volt, Esztikém! Jutalmul csak arra kérlek, nézd meg, mennyi időt mutat a tanári szoba faliórája?

                   A nővérke tovább sétál, újabb olvasót szólít. Észre sem veszi, hogy egyre sápadtabb lesz a finom vonású kislányarc. Lassabb lépésekkel, amiként szokott, elindul az ajtó felé, majd kilép a zárt udvarra.

                   Eszter bemegy a tanítói szoba ajtaján, és milyen nehéz lesz egyszerre a szíve, hiszen nem ismeri a múló idő titkát. Pedig ott függ a feje fölött a falon, elérhetetlen magasságban. Otthon hallotta már, hogy az idő néha édes, néha mostoha.  De ez csak afféle bölcselkedés.  Most rá kell döbbennie, hogy nemcsak édes vagy mostoha lehet az idő, de gonosz is.

                   Látja a kövér kismutatót, a cingár hosszút, amelyek szinte észrevétlen lassúsággal haladnak, és némán. A szerkezet ütemes ketyegése, a latin számok között hang nélkül ballagó mutatók, nem súgják meg az időt.

                   Szerencsére egy aprócska kápolna is van a terem közelében. Ahol leborulva kéri az égiek segítségét:

                   „Ne hagyj, Uram szégyent érnem!” És ezt elismétli megszállottan legalább tízszer, és hányja magára a keresztet.

                   Talán az egész falu megtudná, hogy a hatodikos Farkasfalvi Eszter nem ismeri az idő titkát. De az Úristen pártját fogja, és olyan hangosan, mint még soha, megszólal, cseng-bong az óra végét jelző drága hang.

                   Ugyanaz a jelenet megismétlődött velem is, csak engem akkor a Kerényi tanár úr küldött időt jelenteni.

                   Rajtam is segítettek ilyen módon a magasabb szellemek. De ahogy múlik az idő, az a fájó érzésem, hogy az idő végül is szégyent hoz ránk, édesanyám.

 

                                                               A KECELI LEGYESEK

                                                

                    Miért hívták a környék falvainak lakói a kecelieket legyeseknek?

                    Anyámnak szerencséje volt, hogy olyan család volt a fészke, ahonnan nem kényszerültek a kislányukat a mentára küldeni. Otthon dolgozott, hiszen volt a Bogárzó partjáig lenyúló nagy kertjük és szőlőjük is, több darabban. Tehát belekóstolt a paraszti munkába, de nem vált a föld rabjává. Varrógépet kapott.

                   A hat kötelező év után, amelyik csodálatosképpen Kecelen ötre olvadt, és még három évig ismétlőbe jártak. Azt ugyanolyan komolyan vették, gondolom, mint a kötelező hatot.

                   Egészen különleges világ alakult ki, a vasúttól is távol három kilométerre, aminek nemigen volt párja az országban. Valami hallgatólagos összejátszás folyt itt a község vezetői, az egyház, az iskolaszék és a nagygazdák között, hogy nem deklaráltan, de megfojtsanak minden kitörési kísérletet a paraszti életformából.

                    Ehhez mindenki hozzájárult a maga módján. Az esperes azzal, hogy nem támogatta polgári beindítását, de engedélyezte az iskolanővéreket, akiknek a műveltsége nem felső -, hanem csak alsó tagozatos színvonalú volt. És inkább a házi munkára tanították a lányokat. Ha arra is tanítják őket, nem lett volna baj, de szellemi igényességre nem, és ez volt a kislányok számára a zsákutca.

                   Te is maradj meg parasztasszonynak!

                   A rossz pedagógusok mindig szerettek lógni. És ha olyan közegbe kerülnek, mint Kecelen, ahol nincsenek követelmények, a minden ambíció nélküli okítónak arany élete van. Aki ezzel nem tudott megbarátkozni, az már az első év végén menekült, ahogy csak a lába bírta. Az iskolaszékben ugyanazok ültek, akik a községet is irányították. A nagygazdák egykéztek, és ha akadt is köztük kiemelkedő képességű gyerek, azt a földről el nem engedték semmi pénzért világot látni.

                    Máskülönben sem tudta szegény kölyke, hogy van-e egyáltalán ilyen világ. Sokukat, sok pénzért, még a katonaságtól is kimentették, és a kaszárnyát sem ismerte meg belülről.

                   Tehát ennek az iskolai oktatási rendszernek a sunyi elfogadtatásával lehetetlenné tették a tehetséges kisgyerekek kitörését. A városokban gimnáziumok működtek, amelyekbe a szabó gyerekétől kezdve az ügyvéd és az orvos gyerekéig, bárki beiratkozhatott. És bármi lehetett belőle!

                   Apád paraszt volt, te is az maradjál! Ez volt az a jelszó, amely nemzedékek sorsát meghatározta. A két világháború között annyi tudatlan, ezért könnyen vezethető, jámbor embert küldtek az életbe, és ha ezek a község határát átlépték, mindjárt lesírt róluk a tudatlanság és az elmaradottság.

                   Amikor 1957-ben a kalocsai gimnáziumba kerültem, két szomorú ténnyel szembesültem: A keceliek legyesek! A tanulmányi átlagom a nyolcadikos év végi kitűnőről fél évkor négyesre landolt. Magyarból, történelemből, testnevelésből, énekből maradtam a régi, de a reáltárgyakból zuhanás szerűen süllyedtem a béka sokat emlegetett testrésze alá. Szerencsére humán tagozatra jelentkeztem: az irodalom, a történelem és a versmondás a víz színén tartott.

                   Mi lehetett ennek gúnyos elnevezésnek az oka?

                   Az 1921-es oktatási törvény kimondja, hogy 6 általános és három továbbképző / ismétlő / osztály elvégzésére minden tanuló köteles. Ha a szülők, a gondviselők vagy a gazda ezt elmulasztaná, első ízben figyelmeztetésben kell részesíteni, többszöri hiányzás esetén 600 pengőre kell büntetni. Nem a pontos szöveget idézem, csak fejből a lényeget. És ekkor felkiáltottam:

                 - Heuréka! – a görög fizikussal egy nyelvet beszéltünk.

                   A legyeket ugyebár olyan ember hajtja fel a padlásra, és veszi el lábuk alól a létrát, aki ostoba. Mi az oka a keceli emberek, diákok ostobaságának?

                    Nézzünk szembe a tényekkel! Hat kötelező osztály, heti hatnapos tanítással. A mi falunkban már a húszas években, talán már előtte is, beköszöntött a heti szabadnap: a kosaras ünnep, a tanításmentes csütörtök.

                    Ha minden héten megspórolok egy napot, akkor a hat egész tanítási évet figyelembe véve annyit jelent, hogy egy teljes tanítási évet lógott minden diák, minden tanító és tanár. 5 év alatt elvégezni hat év anyagát, egy kissé bizarrnak tűnik. Aztán csak két ismétlő évet kellett eltölteni!

                   Ezért voltak a szomszéd községek tanulóihoz képest ostobábbak a keceliek azon nemzedékei, amelyek a háborúig csütörtökönként kollektívan az iskola mellé jártak.

                   Arról most ne is beszéljünk, hogy milyen iskolaépületekben tanultunk még a háborút követő években is. Minden osztályt másikban. Az én vándorlásom térképe: Zsidó iskola, Kovács iskola, Óvoda iskola, Solymár iskola, Kántor iskola, Zárda iskola.

                   Az alsós tanítóim egy részével a felső tagozatban újra találkoztam, mint gyorstalpalón továbbképzett szaktanárokkal. Keceli születésű talán csak egy volt közöttük: Nagy Sándor, az egyetlen, akit a helyi papok a tanítóképzőben támogattak. Milyen rosszul tudtak választani!

                   Ő volt az egyházi színjátékok szervezője, KALOT-os, kultúrház - és iskolaigazgató, minden létező bizottság és szervezet tagja. Talán csak az MNDSZ- nek nem! Karmester, nyilas, majd olyan bősz kommunista, hogy az államosítás idején kivágta a kereszteket az osztályablakon. A kaméleon hozzá képest masszívan tartotta a színét.

                   A felső tagozaton tanítók többsége gyenge kvalitású ember volt, de zömmel férfi. És ha úgy tudtak volna tanítani, ahogy pofozkodni, nagyot emelkedett volna a színvonal.

                    Én csak egyetlen pofont kaptam, de a Kerényitől! Ezért bosszúból nem is tanultam meg nála a matematikát és a fizikát. Talán azért sem, mert minden második óráján Tarzannak, Zorrónak és egyéb csodalényeknek az igen tanulságos élettörténetét mesélgette.

                   Az ötödik osztályban, jól emlékszem, Várnai tanította a mértan alapjait, történelem tanári felkészültséggel. Mennyit küszködött, szegény, a neki is szokatlan fa háromszögekkel és szögmérőkkel!

                    Erre az alapra építette a falakat Kerényi József, aki szerint csak a Jóisten tudja a matematikát ötösre, ő is csak négyesre és mi balgák, legfeljebb csak hármasra. Sőt, még ezt is alulmúltuk. Ha úgy tudott volna tanítani, mint pofozkodni, első osztályú pedagógus lehetett volna. Bár a másodosztályú már nem szokott pofozkodni! Puff neki!

                   Ki tudja, hányadik nemzedékként, hiszen Kecel már 1860-ban megkapta a csütörtöki piactartás jogát, mi is kergethettük a legyeket a padlásra a hagyományos tempóban.

 

                                                                   SOLOHOV LEVELE

                                                                  

                   Ha látná, mi történik nálunk és a szomszédos alsó-volgai vidéken? A kulákot szorongatják, a középparaszt pedig már el van tiporva. A szegényparasztság éhezik, minden vagyonát, még a szamovárját és a takaróját is eladja a hopjori körzetben az igazi középparasztnak, bár az gyakran nem is olyan tehetős. A népben egyre több az állati indulat, a hangulat nyomasztó. A jövő évre katasztrofális méretekben fog csökkenni a vetésterület. És a kulákok szorongatásának az a hajmeresztő lett a következménye, hogy szervezett rablóbandák tűntek fel a szomszédos körzet területén.

                   Tegnap éjjel kettőkor a vjosenszkajai rendőrök ébresztettek föl. Nyeregért siettek be. A lovas felderítők 25 versztányira voltak, mert egy banda feltűnésére számítottak valamelyik községi szovjet környékén. Mára kiderült, hogy néhány tucatnyi fegyveresből álló / lovas / banda a hopjori körzet mélyére vonult. Ismét beköszönt 1921, és ha a dolog továbbra is így megy, őszre a vidéket el fogják árasztani, ezek a kis, gyorsan mozgó csapatok. Tüzelőanyag bőven van. Ezt bizonygatja a mi nagyra becsült orgánumunk is, amely csapatot küldött a banditizmus elleni harcra. Hát mi ez, testvérek? Banda 1929-ben? Micsoda szörnyű képtelenség!

                   Nem akarok példákat hozni, hogyan végezték a gabonabegyűjtést a hopjori körzetben, hogyan rendelkeztek arrafelé a járási hatóságok. A lényeg az, hogy nem adtak az embereknek, akikre törvénytelen terheket róttak, papírokat, hogy Moszkvába vagy vidékre utazzanak. Megtiltották, hogy a posta táviratokat továbbítson a Központi Bizottságnak. Több tucat ember utazott Vjosenszkajába. Innen küldtek Kalinyinnak kérvényező, alázatosan könyörgő táviratokat, onnan meg jöttek a szűkszavú, sztereotíp válaszok:

                  „Ügyüket további kivizsgálásra továbbítottuk a körzethez.”

                   Egy kozák legény a Szkudlajnij tanyáról 1919-ben csatlakozott a Vörös Hadsereghez, ahol hat évig szolgált, vörös parancsnok volt. Két évig, 1927-ig a községi szovjet elnöke volt. Ebben az évben volt másfél gyeszjatyina vetésföldje, egy lova, 2 bikája, 1 tehene és hét lelket számláló családja. 29 rubel mezőgazdasági egységadót fizetett, 155 pud gabonát szolgáltatott be, amíg tartott az önkéntes hozzájárulás a rendkívüli bizottsághoz, 200 pudot, négyszeri pótlásban 800 rubelt. Mindenét begyűjtötték, még a vetésre szánt búzát és a tyúkokat is. Elvették az igásállatot, a ruhát, a szamovárt, csak a ház falait hagyták meg.

                   Eljött hozzám két másik vörös katonával. A Kalinyinnak küldött táviratban kimondták: „Jobban kifosztottak minket, mint a fehérek 1919-ben”. Beszélgetésünk alatt keserűen mosolygott. Azt mondja:

                  „Azok legalább csak a gabonát és a lovakat vitték, ami hatalmunk ellenben mindent elvitt az utolsó szálig. A gyerekek takaróját elvitték. Kértem őket, hadd vegyek meg valamit, szereztem volna pénzt kölcsönbe.”

                    - Nem, pénz nem kell nekünk, fogjál tizennégy tyúkot!

                   Hát ezek a járások szülték a bandát. Na, és ami áprilisban, májusban történt?! Az elhajtott jószág ott pusztult a falusi gyűjtőtelepeken, a kancák megellettek, a csikókat megették a disznók, és mindez azok szeme láttára, akik éjszakákon át őrizték és gondozták a kancákat. Ezek után beszélhet az ember a középparasztokkal való szövetségről. Hiszen mindezt a középparasztokkal csinálták.

                   1921-1922 kegyetlen éveiben dolgoztam a kötelező gabonabeszolgáltatásnál. Kemény voltam, de azok az idők is kemények voltak. Kíméletlenül komisszárkodtam, a törvényszék elítélt hatásköri túllépésért, de ilyen ügyekről még akkor sem hallottam. Jól mondja Artyom:” Jól meg kell rostálni őket…” Én is aláírom. Alaposan meg kell rostálni mindenkit, egészen Kalinyinig; mindenkit, aki képmutatóan, farizeus módjára a középparaszttal való szövetségről harsog, és közben megfojtja a középparasztot.

                                                                                                                   Solohov levele Levickajának

 

                  NB: Akik ezt a rendszert bevezették, nem lehettek oroszok, sem ukránok. Elkezdődött a nép egy részének módszeres éhhalálra ítélése. Hat millió halottról írnak a történészek. Így kezdődött milliók elpusztítása a világtól elzárt Szovjetunióban, ahogy ebben a levélben olvashattuk. Az egytized uralkodjon, a többi legyen rabszolga. Ugye, ismerős alapgondolat? A sigaljovizmus!

                                      

                                                                A RAPPALLÓI SZERZŐDÉS

                                                                     

                   Ifjúság, mint sólyommadár – énekelte a régi költő –, akkor szép, míg szabadon jár.

                   A mi apánk nemzedékének akkor ért véget az ifjúsága, amikor ágyútölteléknek a hadseregbe szólították. Ahhoz hasonlóan, ahogy az ő apáik nemzedékét egy emberöltővel korábban.                   De még csak a húszas években járunk, a későbbi világrontó hatalmak még csak ekkor kezdenek feltápászkodni a háborús vereség vagy egy véres polgárháború után.

                   A két későbbi halálos ellenség, most kizárva a népek nagy családjából, egymás kezét fogja, és a rappallói szerződésben gazdasági-katonai megállapodást köt.

                    A Szovjetunió és Németország közeledése felébreszti a hajdani antant uralkodó köreit, de mindenekelőtt a Pénz urait, akiket nemigen érdekel az ideológia, csak a haszon, és igyekeznek kapcsolatot teremteni a két óriással.

                   Az amerikai tőke hatalmas összegekkel segíti talpra állni a háborús vereség után megroggyant Németországot, amelynek gyors ütemű fejlődése megállíthatatlan. Az évtized végére, mikor a világválság végigsöpör a kontinensen is, egyedül csak a Szovjetuniót nem érinti, amelyben éppen akkor likvidálnak 5 millió kulák családot.

                   Ezekben az években tárt karokkal fogadják a nyugati, elsősorban német mérnököket és a technikát, mert nagyszabású hadiipar-fejlesztő tervek valósulnak meg.

                   Ekkor jelenik meg a két szín, a vörös és a barna, az Internacionálénak álcázott bolsevizmus Moszkvából irányítva és a fasizmus Németországban, amelyek kezdetben puccsista gyülekezetnek tűntek, de a befolyásuk egyre nőtt. Először a Szovjetunióban majd Olaszországban jutottak hatalomra, végül Németországban is.

                   De mindezekről a mi apáink igen keveset tudnak, hiszen olyan kevesen járatnak újságot. Rádió faluhelyen szinte sehol sincs, és ami a városból, Budapestről Kecelre leszivárog, olyan kevés szenzációt tartalmaz.

                                                                     

                                                                         KRÚDY LEVELE

 

              Magyarország Trianon után fokozatosan talpra állt, minden aljas szándék és halálos ítélet ellenére. Horthy, akinek a nevét tisztelettel emlegetik, szimpatikus, nyugodt politikus, és Teleki Pál után a tehetséges Bethlen István irányítja tíz éven át az országot.

              Magyarország kitör a kis-antant gyűrűjéből, és először a hajdani nagy doberdói ellenfélnek nyújtunk baráti kezet. Bethlen Rómába látogat Mussolinihez. Talán az ő nevét ismerik még Kecelen is. Aztán bizonyosan arra is fölfigyeltek, hogy új és jó pénz került forgalomba: a pengő. Lassan más országok felé is kiépülnek a gazdasági-politikai szálak, és hazánk kijut az elszigeteltségéből.

              Nem sokkal Trianon után a magyarnak mondott értelmiség „könnyebbik” része Amerikába „szállt”. 1927-ben Krúdy Gyula kapott tőlük egy levelet.

              „A levelet Edward K. írja, aki egyszerűen meghív Amerikába. Hallotta, hogy beteg vagyok, hallotta, hogy nem vagyok gazdag ember, hogy könyveket írok / Mennyi mindent meghallanak Los Angelesben! /, hagyjam ott tehát a Margitszigetet, és menjek Los Angelesbe, ahol legutóbb is tízenötezer dollárt fizettek Bíró Lajosnak Hotel Imperial című darabjáért. Tehát csak nyugodtan üljek hajóra, a hajójegyet küldi Zukor Gyula, aki amúgy is nyíregyházi ember, tehát földim.

              Edward K.-nak még nem válaszoltam, talán nem is fogok válaszolni, mert sok levelet kell előbb megírni. De annyi bizonyos, hogy nem megyek Amerikába.

              Valamikor falusi embereket csábítgattak ilyenformán Amerikába, mint mostanában a színészeket és az írókat.

              Nem, kedves Edward, nem ér meg annyit a maga tizenötezer dollárja, hogy vándormadárrá tudjak válni, hogy távoli szemlélője legyek hazámnak egy közömbös csillagról, hogy ne halljam többé hazai hangjainkat, a veszekedéseket, a pörlekedéseket, az irigységeket – hogy megismerkedjek egy új betegséggel, a honvággyal. Azt hiszem, minden betegség között ez a honvágy nevű betegség az egyetlen, amely elviselhetetlen. Hát pénzért vegyek betegséget magamnak, amikor amúgy is van belőle elegendő?

              Kedves Ödön úr, nem megyek Los Angelesbe, mert azt a tizenötezer dollárt, amelyről szó van, az utóbbi években úgy megutáltam, mint valami csúf ragályt, amely elcsúfítja, eltorzítja, elgörbíti a régen nemesnek látott magyar arculatokat.

              Ez a tizenötezer dollár okozta azt, hogy itthon, Magyarországon elfelejtettünk magyarnak maradni az elmúlt szörnyű évek alatt. Ez a nyomorult tizenötezer dollár volt az okozója annak, hogy a megsértett madár könnyűszerrel csapott föl vándormadárnak, holott az itthoni köleshez volt szokva.

              Ez a los angelesi ígéret hördült föl az emberekben, amikor a hazai ostorsuhintásokat érezték – bizony érdemtelenül. De én már csak itt maradok, mert nem tudnék új, még boldogabb világhoz szokni. Az ember végül beleszeret a boldogtalanságba, mint a betegségbe.”

                                                                                                                           1927

                                                                     PÁLYAVÁLASZTÁS

                 

              A magyar kisdiákok mindezzel nemigen foglalkoznak, mert lefoglalják őket az iskola gondjai.

              Apám árván maradt, mert édesanyja szülésben meghalt. Árvaságát az tette teljessé, hogy az édesapja, aki négy testvérével együtt szerencsésen hazatért a harctérről, új családot alapított, és a kis Ugranyecz Andrist teljesen a nagyszülőkre bízta. Azok szívesen vállalták az unokájuk nevelését, aki később meg is hálálta ezt.

              De mégiscsak egyedül nőtt fel, az egykének született ember minden hibájával és erényével. Panna nagymama, aki olvasott parasztasszony, ami igen ritka volt akkoriban, sokat segített végtelen türelmével a tanulásban is. Amikor a hatodikat színegyessel befejezte, fölmerült, hogy mehetne tovább is tanulni. Esetleg polgáriba.

              A nagypapával elmentek tanácsot kérni a Kurz tisztelendő úrhoz. Udvariasan fogadta őket, majd kereken megtagadta az anyagi támogatást, de azt fölajánlotta:

              - Ha papnak megy, taníttatom.

              - Az nem lehet, tisztelendő úr, mert nemcsak unokánk, hanem egyetlen örökösünk, a fiunk is. Mi lesz velünk a vénségünkre?

              - Gondolkozzanak el azon, amit mondtam! – zárta le az apám sorsát eldöntő párbeszédet a tisztelendő úr.

              Így maradt a kis Ugranyecz András a kapa mellett. Együtt járt a nagyapjával a szőlőbe, a kanális parti kukoricaföldre dolgozni. Ahogy ő erősödött, egyre több terhet vett le a nagyapja egyre inkább gyengülő válláról. Amíg el nem jött élete nagy fordulata: a sorozás.

              De ne ugorjunk akkorát az időben! Nézzünk szét a másik portán! A Kalocsai utcai kis házból a Vasút utcai nagyba.

                                                                       A FILUSOK

 

                   Itt három gyerek nő fel. Születésükkor még Filusnak írják be őket a nagykönyvbe, és úgy következnek egymás után, mint az orgonasípok. Filus Józsi a legidősebb, már 1912-ben megszületett. Őt követi II. Filus András, aki egészen más karakter. A bátyja az édesapjára hasonlít, nyugodt, szófogadó kisgyerek, de az öccse, mint a tűz és a láng. Soha nem lehet tudni, mikor hoz bajt a szülők vagy a saját fejére. Ő lesz majd a legjobb barátja az iskolában tartózkodóan viselkedő II. Ugranyecz Andrásnak. Náluk is beteljesül az a szólás, hogy életre szóló barátság csak a teljesen különböző mentalitású fiúk – férfiak között szövődik.

              Nemcsak egy osztályba jártak, mert mindketten 14-ben születtek, de mindketten jó tanulók is voltak. De amíg a jó tanulmányi eredményt Filus Andris kirázta a kisujjából, az Ugranyecz Andrisnak kellett a nagymama önbizalmat adó segítsége.

              Minden rosszaságban Filus Andris volt a prímás, a csínyek kiagyalója és az akciók irányítója, Ugranyecz Andrisnak a kontrás szerepe jutott. Közösen indultak el dinnyét lopni, de bármilyen gyümölcs érésekor begyűjteni a máséból a termés egy részét. Ha elkapták őket, mindig Filus Andris hátán csattant az ostor, pontosabban az édesanyja söprűnyele. Ugranyecz Andris bánatosan nézte barátja szenvedését, mert ő még egyetlen rossz szót sem kapott a nagyszüleitől

              Amikor Filus Andris iskolából elsőként hazaért, ő úgy mondta, „kivégeztem” az iskolát. Akkor kiállt a ház sarkára, és csak azt a diákot engedte a disznópiac felé az egyenes úton menni, akit előbb megbúbolt.

              Akinek nem volt olyan sürgős az útja, kerülhetett egy fél kilométert a Bogárzó hídjáig, és a kanászház mellett ballaghatott hazafelé. Úgy rettegték a kicsi ember heves haragját.

              Akkora veszélyt jelentett a környék diáktársadalmára, mint a Kelet kincseit szállító karavánnak egy útszéli rablóbanda. Vagy menjünk az óceánra! Mint indiai arannyal megrakott háromárbocosnak a halálfejes kalózhajó Most közelebb! Mint egy jámbor, de pénzes kereskedőnek a mi Rózsa Sándorunk.

              Elsősorban Eszter mamához futottak be a panaszok. Nem könyvelte őket, mint egy rendőrbíró, hanem rögtön kiosztotta a napi porciót. Mindig söprűnyéllel, de mintha falra borsót hány az ember, annyit ért ez a mi Filus Andrisunknak. Ilyen lett volna az édesanyja, ha fiúnak születik, ezért sikerültek azok az anyai bántalmazások olyan szolidra.

              És azért lehetett őket olyan könnyen kiheverni, mert csak a hátát és a fenekét érték. A fejére sohasem ütött az édesanyja, és sohasem szidta a fiát. Csúnya szavak nem röpködtek sem a Filusék, sem a Kapásék udvarán.

 

                                                            CSERESZNYÉK, DINNYÉK

 

              Amikor éppen vége volt a tanításnak, a júniusi cseresznyefák kerültek veszélybe. Fel a fa csúcsára, mert ott a legédesebb, a sárgarigó is azt szereti! Aztán hallgatni ám, ha csőszszagot érez az ember!

              Aztán júliusban közepén nekivágni a nagy kalandnak: klott gatyában és mezítláb dinnyét lopni. Húsz méteres homokos sáv a dinnyeföld előtt. Pokolian tüzel a nap, és közben hason csúszni a forró homokon. Még királydinnyével is találkozik az emberfia, de attól ne jajgass, ha szúr is, mert meghallja a hűvös kunyhójában heverő csősz vagy a szemfüles pulija.

              A forró, királydinnyés homokban csupasz lábszárakkal és karokkal. Csupasz háttal és mellel. A homok hólyagosra égeti a bőröd, majd jajgathatsz az éjszaka. De a prímás után tartani kell a tempót, az pedig, mint egy úszó rendületlenül tör előre a célja felé. Már el is érte. Két dinnye közel a föld széléhez. Elő a bugylibicskát, és gyorsan elmetszeni a szárát, mert egy fölösleges pillanat sincs.

               - Fogd az egyiket! Aztán talpra és nyomás!

                   Már ugathat a kutya, meg káromkodhat csősz:

               - Te voltál az Filus Andris! No megállj, beárullak az anyádnak!

               - Megmondhat, legfeljebb megint kapok a söprűnyélből. Egy dinnye megér annyit! – lihegi futás közben. Aztán rendelkezett tovább:

               - Gyere ide a nyárfák alá! Ezt a bugylival nem lehet meglékelni. Csapd a földhöz, majd megreped!

               És falják a félig érett dinnyét, de ez a legédesebb, mert igen sokat kockáztattak érte. A szó szoros értelmében: a bőrüket!

                   Ugranyecz Andris büszke a barátjára. Este, amikor arra panaszkodik:

               - Sokat játszottunk a napon, ezért lett hólyagos a bőröm.

               Lám, a rossz barát még hazudni is megtanítja az embert.

              Leégett a hátán meg a karján a bőr, és hólyagos lett, de nagymama baromfizsírral kenegeti a sebeket, hogy minél előbb begyógyuljanak. Csak az a gyötrő éjszaka ne jönne, amikor megfordulni is fájdalmas!

                                                                           FILUS ESZTI

                   

              Ahogy nőttek, András egyre jobban kötődött a Filusékhoz. Mindig csak Eszter neve, szeme, járása, mert ő volt Filus - család lány-tagja, forgott a fejében. Még gondolatban sem merte Esztikézni. Amikor a szőlőben dolgozott vagy a Kanális parti földön kapált, igen sokszor maga elé képzelte a kislány hosszúkás, finom arcát és kékeszöld szemét, és amiben a legjobban elütött a többi lánytól, hűvös, tartózkodó magatartását. Nemcsak vele szemben volt ilyen. Ez volt az alaptermészete.

              Amikor Eszter befejezte a hatodik évet, igen szeretett volna tanító lenni, ha lehet, még apáca is. De ezt a hivatást a befolyásosabb emberek lányainak tartották fenn.

              A szülei vettek neki egy varrógépet, és tanfolyamon, amelyre többen is jártak helyben és egyszerre, megtanulta ezt a női szakmát. Természetesen részletre vették a drága Singer-gépet. Egy kissé komikus a szöveg, amelyet valamelyik csinovnyik fogalmazott a nagyapámnak, aki akkor már vitéz volt:

                   „Felkérjük Vitéz Farkasfalvi András Urat, hogy minél előbb méltóztassék az elmaradt részletet kifizetni.”

                                              Singer és Wolfner, 1935. június 18.

                 

                                                                      JUHÁSZ MIHÁLY

                  

                    Az édesapám másod-unokatestvére volt, aki szintén 1919-ben született. Évfolyamtársa lett a Farkasfalvi Esztinek, akibe ő is beleszeretett.

                    Nem is csodálom! Eszter az iskolában azzal tűnt ki, hogy volt benne valami különleges.

                    Az arcvonásai sokkal finomabbak voltak, mint az osztály többségének, és nem kerek arca volt, hanem fehér bőrű, magas homlokú és hosszúkás, finom vonalú.

                   A Bogárzó partján lakott Juhász Mihály is, aki tehát egyidős volt Eszterrel, és igen gyakran föltűnt a patakon túli nyárfásban, a kislány kertjével szemben. Akkor Farkasfalvi Andris, Eszter bátyja, meg csak kajánkodott:

                    „Már megint ott sunyít a szerelmed a fák között. Miért nem vetsz rá egy pillantást? Órákig ott ácsorog, szegény. Igaz, hogy ferde a gerince, és nem lehet belőle soha katona. Az iskolába még ősszel is mindig mezítláb jár.”

                   Eszter ilyenkor csak azért is kiment a kertbe, hogy legalább egy pillantást vessen arra a szimpatikus gyerekre.

                   /Az idő elröpül. És éppen egy rossz házassággal ver meg az Isten, te nagyszájú! Sírsz te még férfikönnyeket a húgod vagy a barátod vállára borulva, alighogy hazavergődsz a Don mellől, és itthon családi pokol vár. Az élet téged is megtanít majd sírni, és megtör, mint fatörzset a villám, amint a szerelmet egy megvető, megalázó szó. Kettétöri emberi életed a rák, amely már negyvennégy évesen végez veled - kimondhatatlan kínok között. /

                  Hogyne került volna Eszter bűvkörébe a jó barát, Ugranyecz Andris is, aki szinte mindennapos vendég volt a Farkasfalviéknál.

                  Eszter is a jó tanulók közé tartozott, de nem volt olyan kiváló képességű, mint a fiatalabbik bátyja, az Andris. Az, hogy faluszerte csak Filus Esztinek ismerték, arra vall, hogy diákkorában hatott legjobban a környezetére. A falu nehezen tudott hozzászokni a vitézséggel járó névváltoztatáshoz, amikor a húszas évek közepén a Filusból, mégpedig a „zsandár” Filusból, Farkasfalvira keresztelte őket 1926 -ban Horthy Miklós, a kormányzó.

                                                                     

                                                               APÁM SOROZÁSON                  

 

                   Amikor apám már túl volt a hat kötelezőn és a három ismétlőn, rendszeresen járt levente-oktatásra a barátjával együtt. Mindketten így készültek a háborús közszereplésre. Aztán eljött a sorozás ideje: 1934 októbere.

                   Eljött tehát a huszadik év, tizennégyesek sorozása. Addig is kitettek magukért a nagyszülők, akik fiukat-unokájukat nevelték, mert mindent ráköltöttek, ami csak a szőlőből befolyt. Mindig volt tiszta cipője, ruhája, ünneplős is, hétköznapi is, és ahogy nőtt a gyerek, elég gyakran kellett újat venni.

                    De sohasem nézhetett ki úgy, mint egy árva. Igaz, hogy maga is megdolgozott érte. De már a délutáni bálokba is eljárt vasárnaponként, és udvarolgatott, ahogy az egy egészséges fiatalembertől várható.

                   Most, indulás előtt, a nagymama körül járja, nehogy pihe maradjon szép sötétkék ünneplős öltönyén. A nagypapa, aki mindig jó kedélyű volt, ha a fiukra nézett, ezekkel a szavakkal búcsúztatta:

                    „Hogyha megfelelsz, fiam, mindjárt kérj fegyvert is, és akkor add át az üzenetemet a tiszt uraknak. Ezt a szomszédunkban lakó Tóth Lajos kovácsot móresre kéne tanítani. Olyan hangosan veri az üllőt már hajnalban, hogy a legszebb álmunkat mindig elzavarja.”

 Nevettek egyet, aztán csókokkal útjára bocsátották a fiút.

                   A sorozó bizottság mérte a súlyát, a magasságát, vizsgálta minden porcikáját, és kiderítette, hogy megfelel az életnek is, a halálnak is.

                   A neve alapján az utolsók között került sorra.

                   Amikor kijelentették, hogy megfelelt, megnyugodott. Felkötötték kalapjára a nemzetiszín szalagot, aztán Farkasfalvi András barátját vállon fogva, a többiekkel együtt énekelte:

 

                                                      Mikor mentem sorozásra,

                                                      Virág volt a kalapomnál.

                                                      Mikor jöttem sorozásról,

                                                      Szalag volt a kalapomnál.

 

                                                      Az van írva a szalagra,

                                                      Szalag mindkét oldalára:

                                                      Nem sok idő van már hátra

                                                      Ebbe’ a kutya civil ruhába.

 

                   A nagyszülei felnéztek rá egészen a bevonulásig. Addig ő a kortársaival elbúcsúztatta a gyerekkort, az ifjúságot. Ifjú Ugranyecz András, egyszer életében, ekkor be is rúgott, de sörből. Olyan beteg lett tőle, mint még addig semmitől soha. Egy életre eldobta magától a sörös meg a boros poharat.

 

                                                              A KOSARAS ÜNNEP 

 

                   Kezdjük azzal: A „kosaras ünnepen”, a piacon és az ismétlőiskola napján, a régi osztálytársak találkoztak.

                   Ezek a tanítás nélküli kosaras ünnepek, a csütörtöki napok, olyan népesek voltak, mint egy kisebb fajta vásár. Nemcsak a hagyományos zöldségesek, a gyümölcsöt kínálók jelentek meg itt, de ott volt a köszörűs is. Egymás mellett álltak a késeket-bicskákat áruló kézművesek sátrai. A használt ruhát, cipőt áruló vándorkereskedők. De árultak a mézeskalácsosok, vásznaikat a kékfestés mesterei. A kötélgyártók és lószerszámok készítői. Sátra volt a suszteroknak, akik maguk készítették a cipőket, de csizmákat, papucsokat is árultak.

                   Minden mesterember megmutathatta helyben az ügyességét. Még a híres Szloboczkai kovács is hozott ki a maga gyártotta lovas kocsik közül mutatóba. És vég nélkül lehetne sorolni a venni és eladni valókat. Csak egy dolog hiányzott ahhoz, hogy vásár legyen: a körhinta.

                 Forralt bort inni, frissen sült húst lehetett venni és enni-inni. Felvonultak a pékek a pereceikkel és a kiflijeikkel, a fehérebbnél fehérebb foszlós bélű kalácsaikkal, friss sütésű kenyereikkel. De árultak természetesen élő baromfit is.  Kiscsirkék, tömött kacsák és libák, a büszke pulykák: széles volt a választék. A disznók, a birkák meg a marhák számára külön piacot nyitottak.

                   De ne felejtsük el, hogy ezzel egy időben községháza előtt munkanélküliek ácsorogtak, és vártak egy gazdagabb földbirtokosra, vállalkozó zsidóra, hogy elszegődjenek valamilyen erejükhöz mért munkára. Fiatalemberek és középkorúak árulták magukat, mert nem jutott nekik a grófok, a püspökségek és az érsekségek földjéből. Ez országos gond volt.

 

                                                               PADKAPOROS BÁLOK

                  

                    Már voltak az ismétlőbe járók között olyanok, akiket komoly udvarlók egész hada kísért. Némelyiket már csecsemőkorában eljegyezte egy szintén jómódú család csecsemőkorú fia. Amint az a középkorban a királyi házaknál gyakran előfordult. Ez némi túlzás, de igen közel jár az igazsághoz. Suba a subához, guba a gubához, ahogy akkoriban mondták.

                    Ilyen gazdag lányokkal a padkaporos mulatságokban nem találkozunk. A kevésbé tehetősek mindig megbeszélték, hogy legközelebb kinél tartanak vasárnap délutáni táncvigalmat.

                   Eszter ilyen padkaporos bálokban táncolt 13-15 éves korában. Nem tévesztendő össze a puskaporos vigalmakkal, amelyeket bölcs államférfiak rendeztek a férfiak szórakoztatására, és ahol az ágyúszó szolgáltatta az alaphangot, és gyilkos lövedékek éles füttyszava tercelt hozzá a véres harcmezőkön.

                   Ezt hozzá hasonló értelmes kislányok találták ki a maguk szórakoztatására. Egymástól tanultak meg táncolni, hogy ne valljanak szégyent a lakodalmakban, vagy néhány év múlva a vasárnap délutáni bálokon.

                   Rendeztek persze tánciskolát is a faluban, de csak az arisztokratáknak, ahol nemcsak csárdást jártak, hanem internacionalista táncokat is, mint a tangó, a foxtrott, a keringő, de ezeken szalonzenekar muzsikált, és szolgáltatta, ma úgy mondanánk, a „világzenét”.

                   A padkaporos bálokhoz elég volt egy szál citerás.

                   Ezt általában valamelyik nagypapa vagy édesapa volt, aki nemcsak a kislánya-unokája, hanem egyúttal a barátnői kedvére is muzsikált. Egyedül pengette vasárnap délutánonként, sokszor két-három órán át, néhány szusszanásnyi pihenőt tartva, a talpalávalót.

                   Ide majdnem kizárólag csak lányok jöttek, legfeljebb a házigazda fia, esetleg valamelyik kislány fiútestvére.

                    Ez a háziaktól mindössze néhány óra türelmet igényelt, és azt, hogy az utcára nyíló ablakos első szobát egy kissé átrendezzék. Szűz Mária és Jézus urunk képe maradhatott a falon, de az asztalnak félre kellett vonulnia a sarokba, amelyre aztán a zenész lefektethette a hangszerét, és zengett a muzsika.

                  A lányok gyülekeztek, majd szolidan üldögéltek az ágy szélén. Tizenöt-húsz fiatal is összeverődött ilyen alkalommal, és minden vasárnap más háznak az első szobájában. Nem volt ott táncparkett, de a szoba agyagos földjét szépen meglocsolták. Előbb-utóbb úgyis fölszáradt a szoknyák szelétől, és minél nagyobb volt a por, annál jobb a mulatság. Szállhatott a szoknyák lobogásától a földes szoba földjéről, a kívülről fűtött kemence padkájáról, a széléről felvert port.

                   A szoba jobb vagy bal oldalán ágyak is álltak, ezekre néha a tánc kábulatától részegen le is ülhettek pihenni. A tánc a szoba közepén folyt: Kettesben, majd négyesben, ha a szoba nagysága engedte, akár nyolcasban is – összekapaszkodva táncoltak. Természetesen csak csárdást. Neki nem futotta tánciskolára, de nem is kellett más tánc sem a lakodalmakban, sem a bálokon, csak a csárdás.

                   A jó citerás komótosan hangolgatta mindig a hangszerét, és mindig azzal indított: „Most kezdődik a, most kezdődik a, most kezdődik a tánc.” Erre megpezsdült a fiatal vér, és máris egymásba kapaszkodtak a párok. Majd négyesben, hatosban karikáztak, ahogy a szoba nagysága megengedte.

                   Közben hangjukat megeresztve énekelték a táncok szövegét, teli tüdővel és szívből. Akkoriban ez volt a kedvenc nóta:

 

                                                  Rétest ettem, megégettem a számat,

                                                  Más öleli az én kedves babámat.

                                                  Más öleli, másnak néz a szemébe,

                                                  Más kacsingat világoskék szemébe.

                                           

                   Ha a por már gomolygott, kinyitották az utcára néző ablakokat, hadd hallgassák a szomszédok is, milyen vidáman tudnak táncolni és énekelni a keceli lányok.

                    Az idősebbek mosolyogva nézték, vagy csak hallgatták őket. Ilyenkor eszükbe jutott ifjúságuk, és jóízűen derültek a kislányok önfeledt örömén. Farkasfalvi Eszter is köztük volt, és törékeny testén lobogott a bő szoknya.

 

                                                              A VASÁRNAPI BÁLOK

 

                    A későbbi, a vasárnap délutáni bálokon, a Borbényi kocsmájában már félni kellett attól, hogy egy-egy részeg legény bicskája megvillan. De a csendőrök mindig ott strázsáltak, ahol várható volt a rendbontás. Azt is megszabta az édesanyja, hogy este hétre otthon legyen, mert letöri a derekát.

                    Egyetlen egyszer fordult elő, hogy anyám, mert róla van szó, nem ért haza időben. Meg is verte érte a nagyanyám – először és utoljára: tizenhat évesen. Pedig alig volt olyan bál, hogy valamelyik bátyós ne vigyázott volna rá!

                   De tudott ő vigyázni magára! Elmondása szerint, ha egy kulákgyerek a kiskapuban szórakozni akart vele, ha csak hozzá ért, már hátat is fordított neki egy életre. A következő vasárnap úgy nézett át rajta, mint az ablaküvegen.

                   Aztán amikor apám, ifjú Ugranyecz András, leszerelt a katonaságtól, leült édesanyám szoknyája szélére, és el sem mozdult onnan, amíg magához nem szólította, hetvenöt évesen, a halál.

                                                                                                                                         

                                                              A KECELI KONCEPCIÓS PER          

                                                                                                                   

                    Kölln Józsefnek hívták azt a kistanítót, akire igen megharagudott Molnár János esperes az 1880-as években. Kifundálták ellene az első keceli koncepciós pert, ahhoz hasonlót, amilyet később Rákosi Mátyás elvtárs álmatlan éjszakáin Rajk László ellen. Mi, itt Kecelen mindig, mindenben az élen jártunk! / Kivéve a tudást és az intelligenciát! /

                       Azt írja egy huszadik század végi tudós könyv, a Magyar történelmi fogalomtár: „előzetesen megtervezett, koholt vádakra felépített, a törvényességet sértő politikai célzatú bírósági eljárás.” Aztán említi Dreyfus, Rajk és Nagy Imre perét.

                    Az utolsó két esettel kapcsolatban beveri a szöget, / leszögezi, no! / hogy igazságot szolgáltattak, mert a „koholókat” kizárták a pártból: Rákosi, Gerő stb. Igazságszolgáltatás akkor lett volna, ha ezeket is fölakasztják, lacikonyhák nélkül ugyan, de nyilvánosan.

                   Sajnos, úgy múltak ki e világból, mint ama gyertyaszál Petőfi versében, amelyik elhagyott üres szobában / még csak nem is magánzárkában! / áll. De még ilyen büntetést sem kaptak!

                    Ugye, ott hagytuk abba, hogy az esperes rávette az egyik csőszt, aki megbízható, hű embere volt, hogy valami botrányos nőügyet, mint valami koloncot, akasszon a kántortanító nyakába? Olvassuk hát!

                    „Köll” József, akit a helyi közvélemény, meg főleg a diákok, csak így emlegettek, többször állt már az iskolaszék előtt. Elég a vádakat felsorolni: kocsmákba jár, nem viszi misére rendesen a gyerekeket, kegyetlenül bánik velük, a tanítási eredménye rossz, et cetera…

                   No, de most olyan mély vermet ásnak a gyanútlannak, amiből nemigen tud kimászni. A csősz a plébános előtt előadja, hogy mit fundáltak ki az asszonnyal:

                   -Jól van, István, csak tartson ki mellette az iskolaszék előtt is!

                   Az iskolaszék, aminek tagja volt a mindenkori pap, a bíró és tíz tekintélyes választott atyafi, meg fügefalevélnek egy tanító is, összeült. Kölln Mátyást maguk elé idézték. Fiatalember volt még, a bajusza is éppen csak serkedt, de nem volt megijedve, amikor a csősz előállott:

                     „Tisztelendő iskolaszék! Én csak annyit tudok, amit látok. Két héttel ezelőtt, amikor a hivatalom szerint az öreg szőlőket jártam, fura dologra lettem figyelmes. Volt ott egy szépen növekvő gabonatábla, amiben különös mozgást észleltem úgy alkonyattájban, amikor a nap széle a földet súrolja. Kevés lélek volt már akkor a környéken, majd mindenki ott hagyta már a földjét. Az én oltalmamra, amivel a helyi község bízott meg.

                   Szóval, láttam valami különös mozgást a gabonában, amit okozhatott volna nyúl is, róka is. Kezembe vettem a fokost, amit még az öregapámtól örököltem. Isten nyugtassa szegényt! Belegázoltam a táblába magam is, ami ugyancsak megengedett, hogy közelről lássam a dolgot. Hát, mit látok? A Klopcsekné meg a Köll tanító úr henteregnek a gabonán. Amikor meggyőződtem a személyük azonosságáról, rájuk ijesztettem.

                    Valahogy így: „Hú, a mindenségit!”

                 Végre csak észhez tértek, és futni kezdtek. Én meg utánuk! Közben kiabáltam a kapásoknak, hogy fogják meg őket.  Azok már hazafelé tartottak, de akadt közöttük, aki tanúskodhat mellettem. Itt van mindjárt a feleségem, akinek először újságoltam el a dolgot. Igencsak föl volt háborodva. A tisztelendő úr a megmondhatója, hányan jelentkeztek tanúnak az igazságom mellett. Azt meg beszélik is faluszerte, hogy a Köll tanító rágalmazza az esperes urat. Azt mondja fűnek-fának, hogy hosszabb a reverendája, mint az esze. Hát ilyen tanító ez!”

                   Ugye, milyen kár, hogy a csősznek nem volt kutyája? Ha utánuk ereszti, nem kellett volna kiabálnia.

                   De hiába volt a csősz ékesszólása, a „Köll” tanító úr maradt, mert kiderült, hogy sem alkonyatkor, sem hajnalban nem henteregnek fiatalok vagy idősek a rozsban, mert akkor már belepi a harmat, és nem akarnak fölfázni.

                    Meg harminckilenc derék keceli lakos levelet írt az érsek úrnak, hogy ebből egy szó sem igaz. Igaz viszont, hogy a tisztelendő úr nagy nyilvánosság előtt lemarházza a tanítókat. „Ebadta haszontalannak” emlegetve őket.

                   Szabadi Ferenc plébános Antóni Mária tanítónő ellen is kikelt, mert egyszer nem maradt ott hittanórán. Amikor pedig ott maradt, a székét a katedrára rakta, a tisztelendő úr széke mellé. Fölháborító tekintélyrombolás!

                   Az plébános úr végül levélben gyónta meg az érsek úrnak, hogy maga sütötte ki az egészet. Ez a gyónás egyedüli a világon, ezért az érseki levéltár páncélszekrényben őrzi.

                     De 1884-ben panaszt emelt az iskolaszék előtt az esperes, mert Varga Endre tanító megtiltotta gyermekeinek a templomba járást. A tanító így védekezett: „Családi körülmények miatt, mert otthon szükség volt a gyerekeimre. De főleg azért, mert nyolc gyerekemnek nincs megfelelő cipője. De ígérem, hogy rövidesen nem lesz rám panasz”. Biztosan arra gondolt, szegény, ha sokat szekírozza a pap, fölakasztja magát.

                     Erről a hazugságról jutott eszembe az igazság: Anyám mesélte bizalmasan, én is úgy adom tovább bizalmasan, mert fő a diszkréció. Szemtanúja volt annak, amikor a félelmetes Kerényi  József tanár úr kakast játszott egyik jövendőbeli tyúkjával a szomszéd szőlő kötözetlen lugasában. Megtörtént tehát, csak a következő évszázadban. De ezt nem követte koncepciós per. Csak ez a csúnya, általam terjesztett pletyka!

 

                                                                A TANÍTÓK MEGBECSÜLÉSE

 

                    Eötvös Loránd a XlX. század második felében, tehát Kölln Mátyás és Varga Endre kortársként, ezt írta a pedagógusok megbecsüléséről:

                   „Kívánatos, sőt szükséges, hogy a tanár anyagi jóléte tisztán ez állása által biztosítva legyen, hogy így egészen feladatainak élhessen.” Ez még ma is: Pium desiderium! Jámbor óhaj volt és lesz hazánkban.

                     Látod, ahogy mondani szokás, lábtörlőnek használták a tanítókat már akkor is. De nem verték meg őket a tanítványok, mint manapság. Bár a felhevült cigányszülők már agyonverhetik, de a fegyveres leszámolások még hiányoznak a repertoárból. Ahogy a szólás mondja: „Ami késik, az nem múlik.” Kövessük bátran az amerikai példát ebben is! Szóljon a colt!

 

                                                                      A HARMINCAS ÉVEK

                                                        

              Az egész földgolyóbis megremegett, amikor az 1929. október 24–én a New-York-i tőzsdekrach elindított egy addig ismeretlen mélységű és kiterjedésű gazdasági válságot. Az USA-ban olyan méreteket öltött, hogy rövidesen 15 millió munkanélküli jelent meg egy gazdagnak nevezett társadalomban.

              Mint a földrengés, hullámokban terjedt tovább a Földön, és főleg Németországban okozott súlyos következményeket. A teljes gazdasági csőd nyomán Németország elnöke 1931-ben azt javasolta az amerikai elnöknek, hogy függesszék fel a tartozások, kölcsönök, jóvátételek fizetését, amit az érdekelt államok el is fogadtak.

              Egy év múlva pedig a németek minden további fizetést megtagadtak. Ez a gazdaságot átmenetileg megbénította, de újból működésbe hozták, és Németország gazdasági fölénye Európában nagyobb lett, mint bármikor azelőtt.

              A németországi válság tovább gyűrűzött Magyarország felé is. Ez elsősorban abból volt érzékelhető, hogy a magyar mezőgazdaság termékei eladhatatlanná váltak a nemzetközi piacon, illetve rendkívül alacsony volt a termékek ára. Mindez magával hozta a munkaerő értékének csökkenését, a gyárbezárásokat és a növekvő társadalmi feszültséget. Magyarországon a Bethlen-kormány bukásához vezetett, mert, amint lemondását indokolta:

               - El kell mennem, mert olyan gyűlölethullám vesz körül engem és rajtam keresztül az egész rezsimet, hogy ha tovább maradok, és elvégzem azt az igen népszerűtlen feladatot, amely most a kormányra vár, rövid időn belül elsöpört volna nemcsak engem, akiért utóvégre nem lenne kár, hanem az egész rendszert.

              Bethlen tehát ment, mint tisztáldozat, de népszerűtlen intézkedésekbe az őt követő Károlyi Gyula is rövidesen belebukott.

              A szélsőségek Budapesten is megjelentek. Először tizenötezer munkás békés tüntetést rendezett 1930. május 1-jén, majd szeptember elsején egy nagyobb szabásút, szintén engedély nélkül, amelyen talán százezer ember is felvonult.

              A rendőrség csak akkor avatkozott közbe, amikor hangoskodó kommunista csoportocskák a proletárdiktatúrát és a Szovjetuniót kezdték éltetni. A rendőri kardlapozásnak egy halottja, több civil és rendőr sebesültje is volt. Bevezették a statáriumot. Ennek az áldozata lett a „Harci program” - mal fellépő két illegális kommunista: Sallai Imre és Fürst Sándor. Újból proletárdiktatúrát akartak.

              A gazdaság válsága nemcsak hazánkban, de Németországban is a szélsőséges pártok előretörésének kedvezett. Ekkor került előtérbe Hitler nemzetiszocialista, „náci” pártja, amely gyors kilábalást ígért a reménytelennek tűnő helyzetből.

 

                                                        A SZOVJETUNIÓ ÉS AZ USA VISZONYA

                 

              A Szovjetunió, az erőn felüli áldozatoknak köszönhetően, és nagyszámú ostobasága ellenére, mégiscsak ipari nagyhatalom lett.

              De nem is a semmiből jött létre és teljesedett be az első és a második sztálini ötéves terv, és nem is csak a pucér melóstömeg összeterelése által. Bőséges műszaki ellátásra, élenjáró berendezésekre, technikában jártas, tapasztalt szakemberek együttműködésére volt szükség, és mindez valósággal áradt a nyugati kapitalizmus felől, de leginkább az Egyesült Államokból.

              Nem adományként persze, nem bőséges segítségképpen! A szovjet kommunisták mindezért igencsak keményen megfizettek az orosz föld ásványaival, az erdők gazdagságával és a Nyugatnak juttatott értékesítési piacokkal, valamint a korábbi cári birodalom elrabolt kincseivel.

              Ilyen üzletek indultak be a nemzetközi pénzmágnások, mindenekelőtt Wall Street, részvételével és jóváhagyásával. Ezzel masszívan folytatva azokat az első kereskedelmi kapcsolatokat, amelyeket a kommunisták még a polgárháború időszakában kötöttek az amerikai tőzsdéken, és erősítették meg több hajórakományi cári arannyal, valamint az Ermitázs műkincseivel.

              Annak ellenére, hogy bennünket alaposan kioktatott Marx, hogy a tőkések a proletár szocializmus vérszomjas ellenségei, és nem segítséget, hanem csak pusztító véres háborút küldhetnek ránk! Hát, ez nem így volt! A hivatalos diplomáciai elismerés hiánya ellenére közismert volt, sőt még az Izvesztyijában is megjelent:

              „Az amerikai kereskedők érdekeltek a gazdasági kapcsolatok bővítésében a Szovjetunióval.”

               A bővítés ellen az amerikai szakszervezetek léptek fel, hogy megvédjék saját piacukat az olcsó – rabszolgai – szovjet munka termékeitől. Az addigra létrehozott orosz - amerikai kereskedelmi kamara azonban hallani sem akart a kommunizmussal szembeni bármiféle politikai ellenállásról, „a politika belekeveréséről az üzleti viszonyokba”.

              A mára feltárt diplomáciai és pénzügyi levéltárak adatai alapján E. Sutton, a korábban már említett kortárs amerikai kutató, végig követte a Wall Street kapcsolatait a bolsevikokkal, és rámutatott azoknak a hosszú éveken keresztül fennállt erkölcstelen logikájára és következetességére. Ez még a Carnegie bőséges tőkéjére alapozott Marburg-tervvel kezdődött a század elején: megerősíteni a nemzetközi pénzemberek hatalmát a Föld országainak szocializációján keresztül a „világ ellenőrzése és kényszerigazgatása végett”.

              Arra jutott, hogy:

              „A nemzetközi pénzügyek központosított kormányzattal szeretnek tárgyalni. A bankárközösség a legkevésbé akarja a szabad gazdaságot és a hatalom decentralizációját, épp ellenkezőleg. „A forradalom és a nemzetközi pénzügyek nem is annyira mondanak egymásnak ellent, ha a forradalom eredményeképpen centralizáltabb hatalom jön létre”, és ennek az országnak a piacai irányíthatóbbá válnak.

              És az egyetértés második vonala:

               „A bolsevikoknak és a bankároknak megvolt az igen lényeges közös programjuk, az „internacionalizmus.”

              Ilyen alapon nem csoda, hogy a továbbiakban „a Morgan – Rockefeller támogatta kollektivista vállalatok és egyéni jogok tömeges felszámolását”. Ennek a támogatásnak az igazolásaképpen hangzott el a szenátusi meghallgatásokon:

               „Az olyan ipari nagyhatalom, mint Amerika ugyan miért várná meg, amíg megjelenik és sorompóba lép egy másik nagy ipari vetélytárs?” Az eleve nem versenyképes, gazdaságát központosító totalitárius rezsimmel pedig nem kell ellenségeskedni.

              Az más kérdés, hogy a Wall Street nem számított a bolsevista rendszer további fejlődésére, és arra, hogy várakozásokat messze túlteljesítve képes lesz, az embereket utolsó csepp vérig kihasználva, létrehozni saját, bár torz, de mégis hatalmas iparát.

              Amint láttuk, az amerikai pénzemberek kerek-perec megtagadták a hiteleket a forradalom előtti Oroszországtól – a zsidók jogainak csorbítására hivatkozva -, habár Oroszország mindig is kiváló perspektívát nyújtott pénzügyi haszon szempontjából. És világos, hogyha akkor képesek voltak föláldozni hasznukat, akkor most is, a szovjet piac minden vonzereje ellenére „Morgan és Rockefeller birodalma” nem segítette volna a bolsevikokat, ha a Szovjetunióban a harmincas évek elején észlelhető lett volna a zsidók üldözése.

              De hát éppen arról van szó, hogy a Nyugat számára a hagyományos zsidó kultúra vagy a cionistáknak a szovjetek által történő üldözését figyelmen kívül hagyták. „Annak az általánosan elfogadott benyomásnak köszönhetően, hogy a szovjethatalom a zsidókat nem fogja üldözni, sőt, ellenkezőleg, sokukat megtart a hatalom berkeiben”.

              A múlt képeinek van egy kellemes tulajdonsága, könnyen el tudnak fordulni az emlékezetünkben úgy, hogy megnyugtassák azt. Ma divatos az a megállapítás, hogy a 30-as években a zsidókat már kiszorították a szovjet vezetésből, és nem is volt közük az ország irányításához. Olyan állításokkal találkozunk / a nyolcvanas években /, hogy a Szovjetunióban a zsidókat gyakorlatilag, mint népet, elpusztították. Az igazság: Nagyvárosokban szétszórva élő társadalmi csoporttá, „az uralkodó osztályt, a proletariátust, kiszolgáló réteggé” váltak. De mit szóltak hozzá a prolik? Ezt nem kérdezte senki.

              Korántsem csak „kiszolgáló réteget” alkottak, hanem a zsidók jelentős mértékben tartoztak magába az „uralkodó osztályba”. A hatalom éppen a nagyvárosokat kényeztette el, gondoskodott ellátásáról, amikor az egész ország haldoklott az elnyomástól és a szükségtől. A polgárháború, a hadikommunizmus, a NEP, az 1. ötéves terv megrázkódtatásaiból felocsúdva az ország életét egyre inkább az államapparátus tevékenysége szabta meg. És ebben az apparátusban a zsidók szerepe igen jelentős volt, legalábbis 1937-38-ig.

              A szovjet tanácsok VIII. kongresszusán / 1936-ban /, Molotov, Sztálin utasítására, hogy Nyugaton megkülönböztessék őket Hitlertől, ekként ömlengett:

               „A zsidó nép iránti testvéri érzéseinket az határozza meg, hogy ő hozta világra az emberiséget felszabadító eszmének zseniális alkotóját, Marx Károlyt.

              A zsidó nép, a legfejlettebb nemzetekhez hasonlóan, a tudomány, a technika és a művészet nagyszámú kiváló képviselőjét, a forradalmi harc sok vitéz hősét adta.

              A mi országunkban pedig egyre újabb és újabb kiváló, tehetséges vezetőket, szervezőket léptetett és léptet elő a szocializmus építésének, védelmének minden területén”.

                                                                        Szolzsenyicin: Együtt / részlet /

 

                NB: Ezért kapott a Szovjetunió azonnal komoly és folyamatos támogatást a német inváziót követően is! De erről majd később!

 

                                                                EMLÉKKÖNYVBE

 

                   Mit mondjunk mi, akik láttuk Ferenc Józsefet a ravatalon, amikor a vezérezredesek utoljára vették fel piros, aranyszalagos nadrágjaikat? Akik hallottuk a nyúlszájú Károlyi grófot a fogadó erkélyéről beszélni? Akik tudtuk, hogy Kun Béla milyen jelentéktelen ember, és Szamuely Tibor még, mint álhírlapíró is rajtavesztett volna egy mindennapos zsarolási ügyben?

                   Mit mondjunk mi, akik a XX. század két évtizedét nyitott szemekkel átéltük, jártunk a Felvidéken és Erdélyben; az adriai öbölben és a Duna mentén, ahol magyar munka és magyar pénz jelölt meg minden követ? Mit mondjunk mi, akik láttuk elveszni mindazt, ami magyar volt, és kaptunk érte trianoni békét, forradalmat, népbiztosságot, és olyan életet, amelyet elviselni nem tudna többet akármelyik generáció? Mit mondjunk, ha múlt időnkről kérdeznek gyermekek, tudatlanok, vagy az utánunk jövők?

                   Tedd szívedre a kezedet, és imádkozz azért a férfiért, aki mindannyiunk nevében bátorságot és erőt érzett magában, hogy ennek a süllyedő Magyarországnak a kormányzását átvegye, pedig a tenger még korántsem csillapodott körülöttünk.

                   Élünk! Holott tíz esztendő előtt meg kellett volna halnunk. Élünk! Holott irgalom nélkül halálra ítélt minden náció, amely a földkerekséget lakja.

                   Élünk! Nem bujdosásban az ázsiai pusztákon, ahová ezeresztendős létünk után visszakergetett volna az ellenség, gyűlölködés, gonoszság és embertelenség. Élünk! Nem szélben himbálózva, nem más népek közé elvegyülve, idegen járomban szolgálva, magyarságunkat megtagadva, születésünket törvénytelen gyermek módjára szégyellve.

                   Élünk! Kicsinyke földön, csak egy kis őstanyán a világ rengetegében, ahonnan sóhajtva nézzük elkobzott birtokainkat. Élünk! Holott a végzet is azt akarta, hogy meghaljunk. Életünket köszönjük Horthy Miklósnak.

                                                            Krúdy Gyula, A Mai Nap, 1930. március 2. / részlet /

 

                                                                    ÚJ NEMESSÉG

 

               Németh László új nemesség-elmélete, magyar hajtása az akkoriban Európa-szerte elterjedt elit-gondolatnak.

               Eszerint az alkotó értelmiségi szerepnek három fokozata van. Az egyik az író, aki „még reménykedik, hogy a rímek és regénykeretek mögé sáncolhatja el magát”. A szellem embere „már egyetemes érdeklődést követel magától; vállalja az irodalmon túli világot és a tájékozódás szorongásait.” A nemes az, aki „kötelezi magát”, tehát egy új, aktív „közösségtudat” közvetítője.

               „A vallás a régi maradt, de annak, ami magányos ima volt, meg kell mutatnia, hogy élet is tud lenni, kard és motor.”

                   A német fasizmus hatalomra jutásáról is megvolt a „nemességből” fakadó véleménye:

              „Én azt hiszem, hogy a nemzeti szocialistáknak nem is annyira a taktikájuk volt jobb, mint inkább a történelemről alkotott felfogásuk.

              A szocialista a gépész eszével gondolkodik a történelemről, a fasiszta a kalandoréval. A szocialistának a történelem kötött, a fasisztának szabad. A szocialista a holnapot ismeri, és ahhoz csinálja a mát, a fasiszta a mát ismeri, és a holnapot csinálja.

              A szocialista ügyét akaratánál hatalmasabb erők viszik győzelemre, a fasiszta a maga ideiglenes megoldásában bízik. A német szocialisták tunyaságának az okát én abban az angyalban látom, akinek egy nap meg kell fújni a trombitáját, és a polgári rend úgyis összeomlik. A német szocialisták azért kapták Hitlert, mert az angyalt várták.”

                                                                    

                                                               A SZEGÉNYSÉG SZAGA

 

                     Jegyezd meg városi olvasóm, hogy akkortájt a szegény vidéki embernek nem volt fürdőszobája, még tisztességes szappanra sem igen futotta, ezért gyakran feküdt úgy a nehéz munka után a pihentető ágyba, hogy csak a kezeit, az arcát és a lábait mosta meg. Csak vasárnap tiszteletére mosakodott tetőtől talpig, és akkor is csak az előző évi zsírból főzött ún. sz-szappannal.

                    Ezekből a házakból a verejték szaga, a szegényszag szállt a falu fölött, és a ragadozók ezt megérezték, mint a hullákét a dögkeselyűk a frontok fölött.

                    A kapitalista vállalkozó olyan, mint egy telhetetlen pénzeszsák. Mint ama gömböc, amelyik legszívesebben az egész világot bekapná. Csak ez nem mesebeli, hanem nagyon is evilági. Kecelen 1926-ban jelent meg Stielly Walter úr személyében.

                   Ő volt az első külföldi vállalkozó, aki beleszagolt a keceli levegőbe, amely a szegénység szagától egyszerre fojtó és reményt keltő. Fojtogató a több ezer nincstelennek és kisbirtokosnak, és reményt keltő a kapitalista vállalkozónak, aki látta a sok kenyérért rimánkodó munkáskezet.

                    De a leginkább felháborító az volt, hogy nem a felnőtteknek teremtett munkalehetőséget, hanem elsősorban a kislányoknak, a gyerekeknek.

                   A Zárda Iskolában a kedves nővérek szomorúan vették tudomásul, hogy áprilistól kezdve megcsappan a lánysereg, és az iskolaszék engedélyével kénytelenek voltak, ha még a szülő is kérelmezte, a tízéves kislányokat is, munkába engedni. 150 kislányt alkalmaztak-szerződéssel.

                    Kecel lakosságának kétharmada kénytelen volt napszámmal megkeresni a kenyérre valót. És ha úgy adódott, a gyerekeit küldte kenyérkereső, kegyetlen, testet–lelket kizsákmányoló munkára: a mentatelepre.

                   Itt alkalmazták a kislányokat napkeltétől napnyugtáig tartó, 13-14 órás, folyamatos munkára. Voltak, akik tüdőgyulladást kaptak a menta szagától. Az állandó hajszoltság legyengítette a törékeny kis testüket, és belehaltak. Kora tavasztól a nyár végéig kötöttek szerződést velük, és áprilistól egészen októberig folyamatosan volt munkájuk. A munkanapjuk napkeltétől napszálltáig tartott.

                    Ez ellen nem emelt szót a pedagógus, az iskolaszék, az orvos és a helyi társadalom egyetlen tagja sem. Gajáry Ödön országgyűlési képviselő úr volt ugyanis e külföldi vállalkozó apósa.

                   Amikor méltóságos Stielly Walter úr a 25. házassági évfordulóját ünnepelte Gajáry Katalin nagyságos asszonnyal, az örömből egy szeletet át akart nyújtani a mentatelepi kislányoknak is. Azoknak a gyereklányoknak, akik fél napjukat egy kisszéken ülve nyomorogták végig kinn a tűző nyári napon.

                   Bizony, nagyméltóságú úr, napkeltétől napnyugtáig! Tudja, mit jelentett ez? Nem járhattak haza munka után pihenni, mert nem alhattak volna többet három-négy óránál. Nyáron korán jött fel a napocska, és akkor újra munkába kellett állni.

                   Ha csak öt percet késett valaki, már le is vonták napi fizetésének a negyedét. Sendula munkavezető úr nem ismert kegyelmet. Ezért kapta a magas bérét. A többség inkább meghúzta magát egy istállóban, ahol a csupasz szalmán feküdtek.

                   Egész héten száraz kosztot ettek, amit hazulról hoztak hétfőnként a batyujukban. Legtöbbször szalonnát, kenyeret, hagymát, zöldpaprikát Meleg levesre csak szombat este vagy vasárnapi ebédkor, a családi asztalnál, számíthattak.

 

                                                                   A KERESZTSZENTELÉS

 

                   Tehát felkelt a nagy nap a keceli égen, talán még méltóságosabban, mint máskor. Ennek a jeles frigynek az évfordulóján Krisztus urunk keresztjét állíttatja fel a téglagyár közelében, a mentatelep szélén nagyméltóságú Stielly Walter úr.

                   Bizony, keresztszentelés lesz itt szentmisével, ünnepi vacsorával és hajnalig tartó tánccal csokorba kötve. Walter úr ezt nyújtja elismerésül a munkásainak, és emlékeztetőül, az utókornak.                  

                   Természetesem minden munkást meghívtak erre, aki csak valaha szerződésben állt a vállalkozással. Kimentek a meghívók. Kár, hogy akadt olyan tizenéves, akinek a temetőbe kellett volna címezni.  Minden munkás kijöhetett gyalog, és letelepedhetett a hosszú asztalokhoz, hogy meghallgassa a keresztszentelés szertartását, ülve és néha térdepelve.

                   Krisztus urunk, aki minden bűn és szenvedés számtartója, a lélek hangján így beszélt a misét celebráló tisztelendő úrhoz:

                   „Földi szolgám, gyarló dr. Földesdy Antal! Ne vedd zokon, de most a te imád nem hallatszik föl a mennybe. Ezért a méltóságos úrért, aki maga a bal lator, mint az a másik volt a Koponyák hegyén, ne imádkozz többé!

                   Hiába próbálnám őt megváltani, az ilyen fajta emberrel nincs szerencsém. Hiába leng a tömjén füstje a lábamnál, az ördög hatalmában van ez a kicsiny, keceli világ.

                   Az agyonhajszolt gyereklányok, akik a vértanúk seregét szaporítják, elhessentik az úr közeléből ezt a farizeus tömjénfüstöt és a hazug imát.

                   Nem a Mennyei Atyám, de az Ördög állíttatta ide a megváltó keresztfámat, és a rajta függő testem mását. Csak azért, hogy 1900 évvel a megváltás után, ilyen eseménynek legyek a lehajtott fejű, szomorú tanúja. Személyesen lássam és halljam ezt a pokoli mulatságot!

                  Látom a lányok lábát, hiányzik a körmük, mert az éjszakai kövesúton botladozva, leverték. Életük végéig megtört marad szemük fénye. Hiába süt a Napom, nem jut el a szemük mélyére, lelkükig a Sugár. Nem hiszik el többé, hogy az életük Atyám ajándéka. Azt sem, hogy jutalmát majdan elnyeri, akit a földön megaláznak.

                   Atyám, töröld ki az égi naptárból ezt az ünnepet, mert ezen a napon a Rosszra köttetett szövetség. Kérlek, bár nem tudok gyűlölni, csak szeretni, de sorold be a méltóságos urat és annak még méltóságosabb asszonyát azok seregébe, akiket talán húsz év múlva, a Pokolba küldesz.

                   Az itt táncoló, csonka körmű mezítlábasokat pedig emeld magad mellé a jó illatú, égi mentatelepre - játszani! Ámen.”

                   Krisztus urunk elhallgatott, de ekkor már nagy evésre-ivásra volt megterítve minden asztal. Marhapörkölttől és kalácsoktól roskadoztak. Aztán válogatott cigánybanda húzta hajnalig a talpalávalót.

                   A mulatság vége felé felkéredzkedett az égre az első napsugár. Jézus arcán könnycseppek csillogtak. Az egyik figyelmes kislány észre is vette:

                   -Hűvös az idő. Még Krisztus Urunk testét is belepte a hajnali harmat.

 

                                                              EGY INDULATOS EMLÉKEZÉS

 

                   Én hetven fillért kaptam naponta, de napkeltétől napnyugtáig dolgoztam, mint azok a kislányok, akik egész hónapra leszerződtek. A 12 éven fölülieknek 25 pengőt adtak a leghosszabb aratási hónapokban, júniusra-júliusra. Ekkor naponta 15 órát is dolgoztak! A 14 munkaórás hónapokban csak 20 pengőt kaptak egy egész hónapra.

                   A 10 és 12 évesek szintén látástól vakulásig dolgoztak, de csak 20 és 15 pengőt érdemeltek. A tűző napon ülve végezték a munkájukat. Ha nem akarták naponta megtenni a haza - és visszavezető 10 kilométeres éjszakai utat, akkor alhattak a közeli istálló szalmáján. Egy tisztessége vécéjük sem volt, ezért járhattak a szomszédos erdő bokrai közé.

                   A tulajdonos, az ezredes úr, jó gazdaként és boldog apaként, gondoskodott a szorgalmas keceli lányok szórakoztatásáról. Lehívta Budapestről leányát, Babakisasszonyt, aki lovaglásával, szép hosszú hajával elkápráztatta a kis mentásokat.

                   Közülük többen tüdőbetegséget kaptak.

                   A szomszédságunkban lakott a tizenkét éves Földes Franciska. Olyan volt még egy évvel korábban is, mint egy piros alma, és olyan lett, szegény, a következő évben, mint egy hófehér arcú köhécselő angyal. Édesanyjával összehívatta a játszótársait, a környékbeli gyerekeket. Tele is lett velünk, mezítlábasokkal, az a kicsinyke szoba. Azt suttogta halovány hangján:

                   -Ma éjfélkor meg fogok halni.

                   -Sokáig fogsz te még élni és velünk játszani – mondtuk vigasztalásul. Erre azt susogta:

                   -Engem már odakint várnak.

                   Este kilenc óra tájban váltunk el tőle csókkal, simogatással, sírással.

                   -Alig múlt el éjfél, amikor a kislányom nagyot lélegzett, és örökre elaludt – mesélte könnyes szemmel másnap reggel az édesanyja. Ez lett a Turcsány - lányok sorsa is.

                   Én megpróbáltam segíteni rajtuk. Egyszer mondtam a Sendula úrnak:

                   -Nem lehetne csak hattól hatig dolgoztatni szegényeket?

                   Azt hittem, azonnal elzavar. Azt ordítozta, mert ordítani csak olyan ember szokott, akinek rossz a lelkiismerete:

                   -Ki kényszerítette őket arra, hogy ide szerződjenek?

                   Ettől kezdve befogtam a számat. Pedig – gondoltam magamban - ezek lettek volna a jó kérdések:

                   -Mi kényszerítette őket, hogy erre vállalkozzanak? És kik voltak azok a keceli tisztségviselők: papok, bírók, tanítók, orvosok, akik ezt az aljasságot elnézték? Ők miért nem nyitották ki a fofájukat, pedig kiszolgáltatott gyerekekről volt szó? Vagy a szegényember gyerekének az élete-halála szót sem érdemel?!

                   A tanítókat kiveszem közülük, mert azok az állásukat féltették a helyi maffiától. Egy egész országnak voltak a napszámosai.

                                                          Hering János szövege alapján.

                   

                                                        OROSZ – SZOVJET ABSZURDOK

                                                                 

                   Most az Inturiszt vendégei leszünk, amelynek idegenvezetője „végigszalad” velünk Carszkoje Szeló termein.

                   „Carszkoje Szeló káprázatos. A cári palotának 160 szobája van. Úgy is mondhatnám: míg a Téli Palota termeinek száma 1501, addig Carszkoje Szelóé csupán 160. Hosszú idő óta inkább ebben a palotában laktak a cárok, bár az ország más részeiben is építettek palotákat, s azokban is tartózkodtak hosszabb-rövidebb ideig. A gacsinai palotának 600 szobája van; III. Sándor Gacsinában lakott, de nem a palota díszes termeiben, hanem a pincében, mert szüntelenül a merénylőktől félt.

                     A Carszkoje Szelói palota termeinek sora, mint mozgókép, vonult el előttem, amint gyors tempóban végig haladtam rajtuk. Természetesen, hogy jóformán semmi sem maradt meg az emlékezetemben. Csupa dísz, csupa pompa, csupa fény!  Tükörterem, borostyánterem, ametiszt- terem, ezüst-terem. Hetekig tartana csak egy-egy ilyen palotának a tüzetes átnézése, s az egyes termekhez fűzött magyarázatok meghallgatása. A magyarázatok közül erre a mondatra emlékszem élénkebben:

                    - Csak rabszolgákkal lehet ilyen bámulatosan finom munkát teljesíteni! No, meg művészi szinten dolgozó névtelen szakemberekkel.

                   A legtöbb teremben a padló és mennyezet díszítő ábrái, kirakásai azonosak, szóval padló és mennyezet egymás tükörképei.

                   A követek termének mind a négy falát rámába feszített olajfestmények díszítik, de úgyis lehet mondani, hogy éktelenítik. Mert a festmények, már csak úgy rájuk tekintve is, különös hatást tesznek. Hallom azután, hogy előbb elhelyezték az aranyrámákat, s azután szereztek beléjük képeket, s a nagyobbakból mindig lemetszettek annyit, hogy belepasszoljanak a rámába.

                   A borostyánterem egész díszítését ajándékul kapta Nagy Péter a kollégájától, Nagy Frigyestől. Viszonzásul Nagy Péter küldött a kolléga úrnak 300 magas termetű katonát, ugyancsak dísznek, a testőrség számára. Az ember tárgy volt, áru volt. Még a cári uralom utolsó idejében is lehetett ilyen hirdetést olvasni:

                   „Eladunk egy tehenet és két lányt.”

                   Nem hinném, hogy az ember helyzete valami különösen megváltozott, ha azokra gondolok, akikkel a Leningrád-Murmanszk közti csatornát építették, mely csatorna Sztálinról van elnevezve, s a Balti - tengert összeköti a Fehér-tengerrel. Így azon keresztül el lehet jutni az északi Jeges-tengerre is.”

                   Csak én jegyzem hozzá: Bizony, rabszolgamunka volt az is, mint az egyiptomi piramisépítés. És hányszor hány ezer áldozattal? Úristen!

                                                                                                  / A tudósítás Nagy Lajos írása /

 

                                                                  FASISZTA KOMMUNIZMUS

  

                   De nemcsak a cári rendszer volt abszurd. Lengyel József jegyzeteiben szerepel egy igen tanulságos moszkvai példa a szovjet érából:

                   „A harmincas évek elején Moszkvában a sofőrök úgy elvadultak, hogy a járdán egy teherautó belegázolt egy vonuló katonai egységbe. Nyolc halott, számos sebesült. Másnap kijött a törvényerejű rendelet a „közlekedési kannibalizmus” ellen: halálbüntetés vagy minimum 10-15 év. Néhány sofőrt kivégeztek, aztán csak 15 éveket adtak. A gázolások száma jelentékenyen csökkent.

                   De amikor egy-egy balesetért a sofőr nem vagy alig volt hibás – szintén ilyen ítéleteket hoztak – a sofőrök minden elütött vagy elgázolt embert cserbenhagytak, elmenekültek. A könyörtelen szigor szüli a védekezést.”

                                                 „Talán dünnyögj egy új mesét,

                                                 fasiszta kommunizmusét – „

                                                    

 

                                                                HITLER HATALMON

                                                                         1933

 

                   1932-33-ben jártunk, és világpolitika legfontosabb kérdései Németországban dőltek el. A választásokon a két szélsőséges párt a kommunisták és a nemzetiszocialisták igen jól szerepeltek. De beavatkozott Moszkva, és a Kominternt irányító ostoba garnitúra megtiltotta a szociáldemokratákkal, mint a „munkásosztály árulóival”, kötendő választási szövetséget.

                    Erre győztek, és hatalomra kerültek a német fasiszták. Hitler pedig csak addig vette komolyan a polgári demokrácia játékszabályait, amíg a tömegek hatalomra nem juttatták. Akkor aztán rövid időn belül, mint a bolsevikok a Szovjetunióban, börtönbe juttatták politikai ellenfeleiket, majd végeztek velük. Bevezették a diktatórikus, totalitárius egypártrendszert, a párthadsereggel, először nem is eggyel, de kettővel: az SA-val és az SS-szel.

                   A nyugati világ sejtette, hogy baj lesz, mert a jól tájékozottak ismerhették Hitler elképzeléseit a nemzetiszocialista jövőről, ha elolvasták a börtönben fogalmazott Mein Kampf-ját. De ahogy mondani szokták: Eső után köpönyeg!

 

                                                               ATATÜRK JÓSLATA

                                                                       1934

 

                   Musztafa Kemal Atatürk, a modern Törökország megalapítója, 1934-ben nem csupán a második világháború kitörését „jósolta meg” 1940-1945 közötti időre, hanem nagy vonásokban ennek lefolyását is megrajzolta egészen a szövetségesek győzelméig. Prognózisa szerint Németország – Oroszország és Nagy-Britannia kivételével - egész Európát megszállja.

                   Az amerikaiak megkísérlik, hogy semlegesek maradjanak, de kényszerítve lesznek, hogy belépjenek a háborúba. Ez a németek és szövetségeseik vereségéhez vezet, de a háború igazi győztesei az oroszok lesznek, azon bámulatos képességeik alapján, hogy az ellenség legkisebb hibáját is ki tudják használni.

                   Tévedett Atatürk, aki az oroszok okosságában kereste a végső győzelem titkát. Ha megéri, a sztálini rendszer barbárságában: a 13 milliós frontáldozatban kellett volna megtalálnia!

 

                                                                   GÖMBÖS GYULA

 

                   Magyarországon sokkal békésebb, nyugodtabb mederben folyt a politika nem mindig kristálytiszta vize. Amikor Horthy 1932. október 1-jén Gömbös Gyulát nevezte ki miniszterelnöknek, úgy vélte az ország politizáló része, hogy nem volt szerencsétlen ötlet. Azonnal lépéseket tett, hogy piacot teremtsen a magyar mezőgazdasági termékeknek Ausztriában, majd Olaszországban.

                    1933-ban, Hitler meghívása után, Németország is kereskedelmi és politikai partnerünknek számított. Magyarország egyenrangú tagja lett a térség országainak. A kapu tehát kinyílt Németország felé, de a Szovjetunióval is létrejött a diplomáciai kapcsolat.

                   A miniszterelnök előtt Mussolini példája lebegett, mert ő is erős kormánypártra támaszkodó erős kormányt akart, amely társadalmi felfordulás nélkül végrehajtja a szükséges reformokat.

                   A falusi emberek számára az volt a lényeg, hogy évről évre többet kapott a boráért, a gabonáért. Érdemes volt egész évben gürcölni!

 

                                                                  GÖMBÖS FASISZTA?

 

                   A magam egyetemi tankönyvében olvastam, nem is egy helyütt, hogy Gömbös fasiszta, sőt nemzetiszocialista volt. Az bizonyos, hogy Gömbösre is nagy hatást gyakoroltak a két fasiszta állam gazdasági sikerei. Olaszországban és Németországban a harmincas évek közepére felszámolták a válság következményeit. A belső rend és biztonság mintaszerű volt.

                    Gömbös azzal tisztában volt, hogy Magyarországon minden olyan kísérlet, amely német mintájú diktatúrát kívánna bevezetni, nem kapná meg a demokratikus magyar társadalom támogatását.

                   Gömbös Gyula felelősségtudattal és erős nemzeti öntudattal rendelkező magyar katonatiszt volt. A politikáját erősen befolyásolták az 1918-19-ben lejátszódott hazai események, és az 1934-es szocialista zendülés Ausztriában. Római, bécsi, ankarai, szófiai és varsói látogatását elsősorban hazája politikai és gazdasági érdekei ösztönözték. Ezért fordult Berlin felé is. A harmincas években ennek az orientációnak nem volt más alternatívája. Figyelemre méltó politikai és gazdasági előnyöket szerzett hazájának.

                  Az európai államférfiak, kortársként, levett kalappal konstatálták Németország szédületes tempójú fejlődését, és nemcsak a nyugati demokráciák, de a Szovjetunió is sokoldalú és barátinak nevezhető kapcsolatokat tartottak fenn Hitler Németországával.

                   Amikor 1936. augusztus 1-jén Berlinben megkezdődtek a 11. Olimpiai Játékok, Adolf Hitler a világ 51 államának sportolóit fogadta. Lord Halifax, a Foreign Office államtitkára 1937 novemberében meglátogatta a Führert, és értésére adta, hogy Anglia elismeri Németországnak azt a törekvését, hogy közép-európai rend revízióját kívánja. 1938-ban került sor a müncheni négyhatalmi egyezményre is. A Time Magazin címlapján Adolf Hitler volt az „1938-as év embere”. Négy évvel később ugyanott az „1942-es év embere” Joszif Visszarionovics Sztálin lett. Ennyi éppen elég Gömbös védelmére és a nyugati politikai vezetők vakságának bizonyítására.

 

                                                                

                                                                

 

                                                                 GÖMBÖS ÉS AZ ÍRÓK

 

                   Ami pedig az értelmiségi elitet illeti, és elsősorban az ország gondjai miatt bánkodó írókat, meghívta őket Zilahy Lajos villájába egy baráti beszélgetésre. Ez nagyjából a következőképpen zajlott le:

                   A mahagóni kerekasztal körül ültek: Gömbös Gyula, Zilahy Lajos, Móricz Zsigmond, Németh László, Tamási Áron, Szabó Lőrinc, Féja Géza, Kerék Mihály, egy gazdasági szakértő és Németh Imre képviselő.

                    A miniszterelnök, civilben katonatiszt, akinek voltak tapasztalatai a paraszt bakákról, és igen jók. A bemutatkozások után Móricz Zsigmondhoz fordult, mint rangidőshöz. Az öreg nem vette félvállról a dolgot, és felolvasta egy szegény ember étlapját:

                   Hétfő: reggelire kenyér, zöldhagyma, Délben lebbencsleves. Este puliszka kis tejjel. Az étlap végére érve Móricz közölte Gömbössel, ha ezeken az embereken tud és akar is segíteni, akkor számíthat az írók támogatására. Gömbösnek nem tetszett a kioktató hang, ezért így válaszolt:

                   -Zsiga, rólad rosszakat jelentenek, te destruktív vagy!

                   Utalás volt az író kommün idején vállalt szerepére.

                   -Ugyan, kérlek, ez valami rossz kadétkori emléked!

                   Utalás a miniszterelnök nemzeti hadseregben betöltött szerepére.

                   A beállott kínos csendben Gömbös Illyés Gyulához fordult:

                   -Te mit csinálnál, Gyula, ha te lennél Magyarország kormányzója?

                   -Én azonnal fölakasztanám az összes nagybirtokos grófot és katolikus püspököt.

                   Illyés nem gondolta komolyan, de a lényeg benne volt:

                    Föl kell számolni a nagybirtokokat! Ahogy közvetlenül a háború után erre Prohászka Ottokár püspök példát is mutatott. Ehhez azonban a miniszterelnöknek nem volt meg sem az akarata, sem pedig a lehetősége.

                    Azt már nem is mondta Illyés, hogy mi legyen az olyan emberrel, mint a kalocsai érsek, aki gróf és püspök volt egy személyben: gróf Zichy Gyulával.

                   Az összejövetel nem végződött kézzelfogható eredménnyel, de ritka esemény volt, nemcsak a magyar, de az egész emberiség történelmében. Bár sor kerülhetett volna legalább egy komoly földreform végrehajtására!

                   Kovács Imre már akkor az újra kísértő nemzethalálra figyelmeztetett, amikor az egykézést és a szegénység nagyságát érzékeltette:

                   „Az elöregedő társadalomnak nincs feszítő ereje, sem robbanásra való készsége. Az öreg társadalom a megelégedés, megnyugvás és kiegyenlítődés után vágyik. Nélkülöz minden különösebb lendületet. Belső ösztöneit elhallgatja, külső körülményekre, izgalmakra nem reagál. Hite, lelkesedése nincs; ideálokért nem harcol. Az öreg társadalom a halál dermedtségével, utolsó állomás egy nemzet életében.”

                                                                    

 

                                                                      NŐSÜL A FIUNK

 

                   A két család, Farkasfalvi Eszteré és az ifjú Ugranyecz Andrásé, készülődött az eljegyzésre.

                   Panna néni, a dédanyám, aki apám felnevelő édesanyja és nagyanyja volt egy személyben, és Ezsike néni, / Cserni Erzsébet / a szomszédasszony, igen jó szomszédok és barátnők voltak. /A családon belül csak Csöre néninek hívtuk, és ebből soha nem lett harag. /

                  Pedig külsőleg nagyon különböztek egymástól. Panna néni madárcsontú alacsony asszony volt, már deresedő hosszú hajjal, amit ügyesen kontyba font, és mindig sötét kendő alá rejtett. Élénk, szürke szemeivel nézte, és okos fejével ítélte meg a körülötte zajló világot. Sokat olvasó parasztasszony volt.

                   A szomszédja erős csontú, széles vállú, erős, szinte férfias testalkatú volt, de barna szemeiben örök volt a nyugtalanság, félelem még a közvetlen környezetétől is.

                   Erzsike néni tanyán nőtt fel, és mindössze négy osztályt végzett, de korán kivették a szülei az iskolából. Huszonöt évesen szánta rá magát, hogy férjhez megy Lajos bácsihoz, akiről tudta, hogy mellette nem lesz nyugodt élete. Már legénykorában is igen szerette a bort.

                   A férjét kellett féltenie, aki kovács volt ugyan, és el is látta munkáját tisztességesen, ha józan volt. És el is tartotta belőle a családját. Rettegni csak attól kellett, hogy eltéveszti az útirányt, és pincében köt ki a műhely helyett, és akkor odalesz a gazdák bizalma. Erzsike néninek sokszor kellett visszatérítenie az urát a pincébe vezető útról a műhely felé.

                    Ő volt emiatt a munkák felvállalója, számon tartója, számon kérője és a pénz beszedője. Lajos bácsit állandóan szemmel kellett tartani! Legfeljebb a szomszédba vagy szemközti boltba mehetett át egy rövid időre vásárolni vagy egy kis asszonyos eszmecserére, ha közben csengeni is hallotta az üllőt.

                   Most az alacsony kerítés mellett beszélgetnek a várható nagy családi eseményről:

                   -Erzsikém, nősül a fiunk! – újságolta dédanyám csillogó szemekkel. – Reggel elmentek a fiatalok Kalocsára gyűrűt benni. Húsvétkor a Filuséknál meg is lesz az eljegyzés, vagy helyesen szólva vitéz Farkasfalviéknál a kézfogó. A két család először jön össze, hogy alaposabban megismerkedjünk egymással, egy közös ebédre. Mink ugyan csak hárman ülünk annál az asztalnál: a fiunk, aki unokánk is, az uram és én.

                   -Új asszony kerül a házhoz, és leveheti válladról ezt a húszéves, fájdalmas terhet - mondta együtt érzően Erzsike néni.

                   -A lányunk korai halála engem is megviselt, de az édesapját, az uramat, hiszen te is látod rajta, sokkal jobban. Talán őt is megajándékozza még az Isten néhány nyugalmas évvel. Csak egy födél alatt maradjunk a fiatalokkal! Mert máshová nem is tudnának költözni, csak a mi házunk fedele alá.

                   Majd meghányjuk-vetjük ezen a közös ebéden, mekkora lakodalmat tudunk rendezni őszre, a szüret után. Erzsikém, úgy készüljetek, hogy részünkről ti lesztek első számú vendégek. Aztán meghívjuk az édesapját, az új családjával. A testvéreimet, a Juhász Mihályt és a családját. Julianna húgom családját, a Tolnai-rokonságot.

                   -Legalább kitáncoljuk magunkat, életünkben talán utoljára – fordított a beszéden Erzsike néni.

                   -Tudod, Erzsikém, az unokánk édesapját is meg kéne hívni, bár a húsz év alatt kétszer se jött meglátogatni a tulajdon édes fiát. Megérdemli-e?

                   -Ilyenkor mindent meg kell bocsátani! Hívjátok meg az új családjával együtt, nehogy egész életre szóló harag legyen a fiú meg az apja között. Meg aztán úgy hasonlítanak egymásra, mint két tojás.

                   -Tudom én azt. De nem érdekelte, hogyan tanul a fia, megvan-e mindene? Talán az utcán néha találkoztak. Kemény szíve van annak az idősebb Ugranyecz Andrásnak. A lányom halála után ismertük meg igazán!

                   -Aztán Farkasfalviék hogyan fogadták a fiatalok döntését?

                   -A fiunk szerint belenyugvással, bár vitéz Farkasfalvi András epésen megjegyezte:

                   -Igaz, hogy az Ugranyecz-gyerekek mind az öten kinn voltak a fronton, de alig akadt közöttük, aki legalább megsebesült.

                    -Tehet a mi fiunk arról, hogy nem vitézkedtek, hanem okos ember módjára, igyekeztek minden módon elkerülni a halált? Ez inkább arra vall, hogy ott is helyén volt az eszük. Az uram is azt mondta Andrásnak megnyugtatásul:

                   -Ha csak ennyi kifogása van az apósnak ellened, akkor biztosan meglesz az őszi esküvő. Azt meg, hogy kit hívnak meg a saját esküvőjükre, teljesen a fiatalokra kell bízni! – ez volt az uram véleménye. Nem lesz három napos lagzi, mint a gazdagoknál, csak egy tisztességes vacsora a meghívottaknak.

                   -Ne is legyen, még ha módotok lenne rá, akkor sem, mert a rongyrázást mindig utáltam én is. Aztán néhány év múlva kiderült, hogy nem valók egymáshoz, hiába lett nagy birtok a nagy lakodalommal – mondta el tapasztalatát Erzsike néni. - Csak szeretet legyen a födelük alatt meg békesség köztük, mert az a legfontosabb!

                   -Igazad van Erzsikém, csak a békesség meglegyen! Az a legnagyobb kincs, a szegény ember boldogsága – hagyta helyben az okos szavakat Panna néni.

                                                                     

                                                                      HÍVOGATÓ

 

                   Elsőként Tóth Lajos kovácsmesternél jelentek meg a hívogatók, akik ilyen rigmussal invitálta az egész családot az esküvőre és a lakodalomba. Még színjózanon mondták, és egy jottányit sem tévedtek:

                                            Dicsőség légyen Istennek!

                                            Tőlünk tisztelet e házban mindenkinek.

                                            Mi elküldött követek vagyunk:

                                            Először az Atyaistentől, aki minket megteremtett.

                                            Másodszor a Fiúistentől, aki minket megváltott.

                                            Harmadszor a Szentlélek Istentől, aki minket megszentelt.

                                            Negyedszer a házigazdánktól,

                                            Kapás József úrtól és úrnak asszonyától.

                                            Hogyha nem vetnék meg az ő szíves kérésüket,

                                            Megjelennének a Szentháromság templomában

                                            A szent hit letételére és a szentség felvételére,

                                            És az ő szárnya alatt nőtt magzatjának elkísérésére.

                                            Muzsika zendülésére, tisztes ebédre és esti vacsorára.

                                            Dicsértessék a Jézus Krisztus!

                                            Egy pohár bor és egy-két tál étel elköltésére

                                            A lakodalmas házban szívesen látjuk

                                            Lajos bácsit és kedves családját, feleségét és fiát.

                                            Kérjük, meg ne vessék kérésünket!

                                            Hanem úgy rendezzék sorukat,

                                            Hogy 1936. október 27-én odaérjenek!

                                                                    

                                                             ÖRDÖG A LAKODALOMBAN

                

                    Aztán jött a lakodalom! De annak a rendezésébe már az Ördög is belekontárkodott, mert a szegény menyasszony igen beteg lett. Biztosan szüretelés közben fázhatott meg, mert tűdő - és mellhártyagyulladást kapott.

                    A lányos háznál mindennapos látogató lett a lelkiismeretes Bajusz doktor úr. Megpróbálta a menyasszonyt annyira lábon tartani, hogy esküvőt a templomban, az újasszonyos ruhában a vacsora utáni körbevezetést még talpon kibírja. A vakcina kábító hatásától valószínűleg nemigen fogta föl, hogy mire esküdött meg a templomban, de azt élete végéig hűségesen megtartotta.

                   Mindenese3tre az utolsó kenetet nem kellett feladni, de az elmúlásnak mindenki tartozik egy halállal, és az a mohó kriptaszagú liberális mindenkin behajtja a tartozását.

                   A kedves vendégek megállapíthatták, hogy az asszonyka igen rossz bőrben van. De igyunk az egészségére, és akkor az, mármint az egészség, bizonyosan visszatér!

                    Tóth Lajos bácsi meg Berta Feri bácsi nemigen fukarkodtak a jókívánságokkal. Szerintem Somogyi Matyi bácsi sem maradt le sokkal a harmadik helyen.

                   Aztán már rohantak is vele haza, a szülői házba, és fektették a dunyhás meleg ágyba. De Kalocsára is elvitték, hogy kórházi orvosok megvizsgálják, és ez két hétig tartott. Aztán itthon folytatta a lábadozást, de még mindig a szülői házban.

                    Ekkor már komoly beszélgetések folytak a jövőjükről, de naponta szigorúan csak egy órán át. Lám, ennek a betegségnek is van annyi tanulsága, hogy mire kilábal belőle az anyám, minden megtakarított pénzüket elviszi.

                   Ezért állapodtak meg abban, mert sohasem lehet tudni, mikor csap be a mennykő, hogy közös életük kőtáblájára fölvésik: „Emlékezz az injekciós kúrára!”

                  A nulláról kellett kezdeni. Két hét múlva nagy sírásokkal fájdalmas búcsú, és az új otthonban nagy sírásokkal szerető fogadtatás. Nem kellett az ünnepi hangulathoz Wagner Nászindulója, az örömkönnyek szivárványa még azt kicsi házat is palotává varázsolta.

                    Az új asszonyt lányukként várták a Kalocsai utcában. Mindjárt megkapta szülésben meghalt lányuk minden ékszerét: egy arany pecsétgyűrűt, a két arany fülbevalót és nyakláncot. Rosszul kezdődött ez a házasság, de reménykedjünk a szerencsés folytatásban!

                   A bútorok, amiket a újasszony szülei vettek, meg az ajándékok, amikkel a lakodalmi vendégek kirukkoltak, már ott voltak a helyükön. Akkoriban üvegpoharakat, vizeskancsókat, zománcos edényeket ajándékoztak a szegény vendégek a szegények lakodalmán.

                                                                               

                                                                KELLEMES MEGLEPETÉS

 

                  Anyám számára a legnagyobb meglepetést Juhász Anna dédanyám szerezte, aki csendes és bölcs volt, mint egy intelligensnek született lélek. Semmivel sem járt több osztályt, mint a kortársai, de valóságos éhség volt benne minden kinyomtatott mondat után.

                    A Berta Feri bácsiék összes könyvét elolvasta, a kalendáriumokat forgatta, és olyan jól ismerte a Bibliát, mint egy pap. Hosszú téli estéken akkor még nem volt nagy társaság, sem hajnalba nyúló kártyacsaták. Csak béke volt és nyugalom. Ilyenkor még lámpát is csak azért hagyták égve, hogy dédanyám valamelyik tanulságos történetet a Bibliából, vagy tréfás anekdotát a kalendáriumokból fölolvasson a fiataloknak. Volt benne hajlam a tanításra is. Kedvesek voltak ezek a bölcs és tanulságos történetek. Anyám sokat emlegette, milyen áhítattal mondta el fejből az irgalmas szamaritánus történetét:

                   „Lukács evangéliumának 10. részéből. Ekkor elébe állt egy törvénytudó, egy okos ember. És hogy megkísértse őt, azt kérdezte Krisztustól:

                   -Mester, mit tegyek, hogy én is elnyerjem az örök életet?

                   Erre Jézus megkérdezte tőle:

                   -Mi van megírva a törvényben?

                   A tudós így válaszolt:

                  - Szeresd az Urat, a te Istenedet teljes szívből, teljes lélekből, teljes erőből, teljes elmédből, és felebarátodat is úgy, mint önmagadat!

                   Jézus erre azt mondta:

                   -Helyesen feleltél. Ha így teszel, akkor élni fogsz.

                   Az pedig a bölcsességét fitogtatva ezt kérdezte:

                   -De ki az én felebarátom?

                   Jézus erre feleletül azt mondta:

                   -Egyszer egy ember Jeruzsálemből Jerikóba tartott. Útközben megtámadták a rablók, kifosztották, és nagyon, de nagyon megverték. Azután félholtan az út szélén hagyták, és elmentek.

                  Éppen egy pap ment az úton, de amikor meglátta, szó nélkül elment mellette. Amikor aztán egy lévita is odaért, és meglátta, ugyancsak magára hagyta.

                   De egy szamaritánus, egy egyszerű ember, amikor meglátta, megszánta a szerencsétlent. Odament hozzá, olajat öntött a sebeire, és bekötötte azokat. Azután feltette őt a szamárra, aztán elvitte egy közeli fogadóba, és ápolta. Másnap két dénárt vett elő, a fogadósnak adta, és azt mondta neki:

                   -Legyen rá gondod, és ami költséged lesz, amikor majd visszatérek, utána megadom neked.

                    -Mit gondolsz - folytatta Jézus -, a három ember közül melyik volt a felebarátja annak a szerencsétlennek, aki a rablók áldozata lett?

                   A tudós azt válaszolta:

                   -Természetesen az, aki irgalmas volt hozzá.

                   Jézus erre azt mondta:

                   -Most menj el, és te is hasonlóan cselekedj!

              

 

                                                                   A LIGET UTCAI HÁZ

                

                   A Liget utcai ház, mert később erre a szimpatikusabb névre keresztelik, valóban kicsi volt. Az észak felé, az utcára néző két kis ablaka olyan alacsonyan volt a falban, hogy óvodás kisgyerek is beláthatott rajtuk. És egy-egy ablak mögött egy-egy kicsiny szoba. Állandóan függönynek kellett rajtuk lenni, mert kényelmetlen volt ez a kiszolgáltatottság.

                   Legföljebb a lemenő nap sugarai világítottak be egy rövid időre esténként. A jobb oldali szobán az udvar felé nyílt egy ablak, de az már szélesebb volt, és több fényt engedett be. Az keletre nézett, és az éppen felkelő napsugarakat fogadta. Ami világos volt és a déli nap felé nyílt az ablaka, az konyhaként és előszobaként szolgált.

                   Ebben a szintén kicsi, de világos helyiségben folyt a főzés, a reggeli, az ebéd, a vacsora, a vendégek fogadása és a családi beszélgetés. Innen nyílt üveges ajtó az első szobába, az udvar felé is egy üveges. Egy nagy ablak, amely a napra nézett, az meg vissza ránk.

                    Már amennyire a magasra nőtt eperfák lomjai engedték, mert három eperfa is árnyékolta az udvart. Azon mélyült egy kút, amiből friss, mosásra, fürdésre alkalmas vizet lehetett felhúzni. De idővel egyszerű kerekes kút lett belőle. Vas volt a tekerője, és egy vastag fatömbre tekeredett a lánca. Ide hűteni gyakran leengedték a vásárolt tejecskét.

                    De ivóvizet és a főzéshez valót a kisliget végéről, az ártézi kútról kellett kannákban hordani. Ez volt az én rendszeres, iskolán kívüli, testedzésem. Az udvaron három eperfa etette a malacokat. Hűvösen tartották az udvart a rekkenő hőségben, egyúttal undorító mennyiségű hernyó is termett rajtuk. Azóta utálom a földön - falon csúszó-mászókat.

                    De pinceajtó is nyílt az udvarról a nagy kert felé, és a mély pincének is volt padlása. És a pince félelmetesen hideg volt a legnagyobb nyári hőségben is, és egyszer a nyitott ajtaján leugrott belé a labdám, és nem is találtam többé. Hogy hová tűnhetett, el sem tudom képzelni?

                    Amikor anyám odaköltözött, Kapás dédapám látogatta a pincét, már amennyire a dédanyám hagyogatta. A padlásán tartották a szénát, vagy szárították a szárastól kiszedett tarkababot. Bár az én gyerekkoromra annak az ajtaját már elfújta a szél. Ni, hol elő nem bújik a műveltség! Aztán ez közre fogta a kiskertet, amiben mogyoróbokor, birsalmafa is állt.  A terméséből kiváló lekvárt főztek az asszonyok. Igen szerettem a lekváros kenyeret!

                   Ott állt ostorfa nélkül a hajdani gémeskút korhadó maradványa is, amelyre minden évben fölkúszott a sárga, arany kelyhű tölcsérvirág.

                   A telket délről egy hosszú kert zárta le, ahol holt idényben atlétikai versenyeket rendeztem. A főidényben pedig krumplit szedtem, és a kerítése mellett fehér viola is virágzott. Csupa rejtett szépség volt ez, közel a még nagyobb szépséghez, a régi és romantikus Ligethez.

                   Az aprócska előszobában volt egy ágy is, végén egy asztallal, amelyet három-négy székkel is körül lehetett ülni. A sparhelt fűtötte, és a meleget tőzegtégla, szén vagy fa sugározta. A konyhából közvetlenül az ágyfejnél egy zárt ajtócska nyílt a kemence felé, amelynek kéményében ritkán lógott kolbász vagy szalonna.

                   Viszont ide nyílt a kemence szája, amiben már akkoriban nem sült kenyér. A kemence búbja kívül is esett a falon, és a padlásfeljáró-létra alatt gömbölyödött. De a megszélesített tető miatt sohasem érhette egy csepp eső sem. A padlásfeljáró nem a ház végén volt, hanem a tető vége előtt nyitottak neki ajtót, és az udvar felől lehetett oda fölvinni kukoricát száradni, vagy őrlésre váró gabonát a tetőtérbe. Amelynek a szélesítés miatt egy rejtett, szűk kis padlástere is volt. Boldog gyerekkoromban sokszor rejtőzködtem ide a felnőttek szemei elől.

                   A fiatalok a belső szobába költöztek.                   

                   Eszternek minden új volt és érdekes. A nagymama olvasottsága meglepte, de még az is, hogy sohasem hangzott el egyetlen durva szó sem. És ettől egyszerre otthon érezte magát. A nagypapa szívesen beszélgetett volna hangosabban, de nem volt hozzá partnere. Nem vetette meg a borocskát, de sohasem rúgott be.

                   Aztán bemutatkoztak a szomszédok is. Jött meleg szívével és őszinte pillantásával Erzsike néni, aki neki is barátnője lesz. A férje, a Lajos bácsi, nagy tenyeres - talpas kovácsmester és a fia, aki úgy hasonlított apjára, mint a korabeli tízpengős a másikra. Somogyi Sörös Mátyás bácsi, a hosszú nevű törpe ember, mint a mesében. És mint a rideg valóságban Lenin vagy Rákosi.

                   Érdekes, hogy mind a kettő impotens volt! Talán azért bántak úgy az emberi jövővel, ahogy bántak, mert nekik nem volt személyes jövőjük egyetlen kisgyerek alakjában sem.

                   Szinte mindennapos látogatója volt a háznak Sörös Somogyi Matyi bácsi, aki mindig olyan volt, mint a parázs. Nem sokat feszélyezte magát, hiszen szinte mindenütt családtagnak számított. Különösen az asszonyok társaságát kereste, pedig akkor már csak egy meggyfaágból fabrikált görbebottal fenyegette a világot. Igen barátságos, jó humorú ember volt. Kedvenc szavajárása:

                    -Jobb egy asszony nyersen, mint tíz férfi sülve.

                    És még egy mondat, amivel beszédre buzdította a társaságában lévő férfit:

                   -Nem baj, ha hazudsz, fiam, csak igaz legyen!

                   Írás közben néha ehhez tartom magam.

                   Szeretett az asszonyok körül lábatlankodni, de jámbor feleségével, Franci nénivel, gonoszul bánt. Potaországból, Öregcsertőről jött megnősülni Kecelre, de hamar elvadult a háztól, mert nem született gyerekük. Igen nagy szegénységben éldegéltek.

                      -Bezzeg az én anyámnak kilenc gyeröke is volt, és én voltam köztük a legderekabb! – hajtogatta büszkén.

                   Végül a szemközt lakó kádárék, a Berta Feri bácsi és az igen okos varrónő felesége, meg a két szép kislányuk. Nekik volt akkora könyvtáruk, ahonnan a dédanyám és én gyakran kölcsönöztünk. Például az Elfújta a szél című regényt.

                    És a falakat, emberi arcokat, hajdani birslekvárokat és violákat, mind-mind elfújta a mulandóság szele. Mindez mindennél értékesebb gyémánt emlék ma már: maga a gyerekkor.

 

                                                                               II. fejezet

 

                                                 SPANYOLORSZÁG ÉS A LEBENSRAUM

                             

                   Európában ekkor már háború dúlt. Alig ült el a Rajna-vidék német megszállása miatt támadt izgalom, Spanyolországban véres polgárháború robbant ki. Franco tábornok nemzeti csapatai, olasz és német támogatással kíméletlen háborút folytattak a köztársaság erői ellen, akiket a világ minden tájáról odasereglett antifasiszták támogattak. 

                  Európából elsősorban kommunisták érkeztek, de megjelentek a szociáldemokraták is, akik, a Kommün szellemében, külön is leszámoltak egymással.

                    Moszkvából Gerő Ernő jött, hogy a barcelonai vérengzést megszervezze. Ezért meg is kapta a „barcelonai hóhér” kitűntető címet.

 

                                                         RIBBENTROP ÉS CHURCHILL

                                                                             1937

 

                   Az angol és a francia kormány az úgynevezett „be nem avatkozás” gyáva politikáját folytatta. Ennek az volt a magyarázata, hogy Németországot elsősorban kelet felé szerették volna terelni, hogy számára ott nyissanak életteret, Lebensraumot.

                   1937-ben Ribbentrop londoni német nagykövet hosszabb beszélgetést folytatott a konzervatívok között már akkor is befolyásos Churchill-lel, akinek a feljegyzései megőrizték Hitler bizalmi emberének kijelentéseit:

                   -Amit kérek, az, hogy Nagy-Britannia adjon szabad kezet Németországnak Kelet-Európában. Rendelkeznie kell Lebensraummal a növekvő lakossága számára. Ezért Danzigot és a német folyosót be kell kebeleznie. Fehér-Oroszország és Ukrajna nélkülözhetetlen a 70 milliós Német Birodalom jövendő élete számára. Kevesebb nem elegendő.

                   Churchill állítólag, pedig akkor még csak másodhegedűs sem volt az angol politika zenekarában, megfenyegette, mondván:

                   -Ha Önök bennünket egy második világháborúba taszítanak, mi az egész világot össze fogjuk hozni önök ellen, mint legutóbb.

                   Egy kissé nagyképűnek tűnik ez a kijelentés. Különösen, ha figyelembe vesszük, hogy milyen aljas módon cserbenhagyták a cseheket 1938 - ban, majd a szövetséges lengyeleket 1939-ben. A hivatalos álláspont ekkor még az volt, amit Chamberlain miniszterelnöksége idején Lord Halifax, az angol külügyminisztérium államtitkára, a későbbi külügyminiszter, képviselt.

                   1937 novemberében meglátogatta Hitlert, és értésére adta, hogy Anglia elismeri Németországnak azt a törekvését, hogy a közép-európai rend revízióját kívánja. Így terelgették az angol úriemberek a két fasiszta államot, Hitler Németországát és Sztálin Szovjetunióját, egymás ellen.

 

                                                        DOSZTOJEVSZKIJ ÉS AZ ÖRDÖGÖK  

                  

                   „De hát nem maga mondta nekem, hogyha matematikai pontossággal bebizonyítanák, hogy az igazság nem Krisztusban van, akkor inkább Krisztussal maradna, mint az igazsággal.

                   Egyetlen nép sem tudott berendezkedni a tudomány és az ész alapján; sohase volt még példa rá, legfeljebb egy pillanatra, ostobaságból. A szocializmus lényegénél fogva szükségképpen ateizmus, mert mindjárt a bevezetőben kijelenti magáról, hogy istentagadó világnézet, és kizárólag a tudomány és az értelem alapján szándékszik berendezkedni.

                   A népeket más erő alakítja és mozgatja, parancsoló és uralkodó erő, amelynek eredete azonban ismeretlen és megmagyarázhatatlan. Egy-egy nép egész tevékenységének célja – minden népnél és létének minden időszakában – csakis az Istennek, a saját, okvetlenül az ő saját Istenének a keresése, és az őbenne, mint egyetlen igaz Istenben való hit. Az Isten az egész nép összetett személyisége. Sohasem fordult még elő, hogy valamennyi vagy sok népnek egy közös Istene legyen, hanem mindig, mindegyiknek külön Istene volt.

                   Minél erősebb egy nép, annál sajátabb az Istene. Sohasem volt még nép vallás nélkül, vagyis jóról és rosszról alkotott fogalom nélkül. Minden népnek külön saját fogalma van a rosszról és a jóról. Az értelem sohasem volt képes meghatározni a rosszat és a jót, vagy akár elválasztani a rosszat a jótól. Ellenkezőleg: szégyenletesen és szánalmasan mindig összekeverte őket; a tudomány pedig erőszakos megoldásokat adott.

                   Az igazi nagy nép sohase érheti be másodrendű szereppel az emberiségben, sőt még elsőrendűvel sem, hanem okvetlenül és kizárólagosan az elsővel. Amelyik elveszti ezt a hitet, az már nem nép. De igazság egy van, következésképpen csak egyetlen népé lehet az igaz Isten is, noha a többi népnek is megvolnának a maguk külön, nagy Istenei. Egyetlen „istenhordozó” nép van, ez – az orosz nép.

                    Hiszek Oroszországban, hiszek pravoszláviában. Hiszek Krisztus testében. Hiszem, hogy a második eljövetel Oroszországban fog bekövetkezni.”

                   

                                                                                               Ördögök / Satov monológjának részletei /

 

                                                                  SIGALJOV JAVASLATA

 

                   Dosztojevszkij minden társadalmi baj forrásának a nyugati katolicizmust tekintette, amely nem utasította el, Krisztushoz hasonlóan, a világi hatalmat. Úgy vélte, ezért ürültek ki a templomok, és ezért veszett el a csalódott emberek hite. Ennek pótlására alakulhatott ki a szocialista társadalom utópiája, amely holmi földi paradicsom ígéretével ejti kelepcébe a népeket.

                    Egyedül csak a pravoszlávia képes Európa megújítására, és a hitében erős orosz nép. Az ördögök azonban gondoskodtak arról, hogy a szent Oroszországban a világ legnagyobb ateista államát hozzák létre, és még írmagját is igyekezzenek kiölni a hitnek. Ezért döntötte romba a templomokat, irtotta ki a papokat, és üldözte fél évszázadon át legnagyobb ellenségét: Krisztust.       

                  „Sigaljov úr nagyon is odaadóan foglalkozik a feladatával, amellett pedig nagyon szerény. Én ismerem a könyvét. A kérdés végleges megoldásaként azt javasolja, hogy az emberiséget osszuk két egyenlőtlen részre.

                    Egytized része személyes szabadságot kap és korlátlan jogot, hogy rendelkezzék a többi kilenctizeddel. Azok pedig szükségképpen elvesztik személyiségüket, és valamiféle nyájjá változnak, és határtalan engedelmesség közepette, újjászületések után, elérik az őseredeti ártatlanságot, amolyan ősi paradicsomot, bár különben ezek dolgozni fognak.

                    Azok az intézkedések, amelyeket a szerző arra ajánl: hogyan fosszuk meg akaratától az emberiség kilenctizedét, egész nemzedékek átnevelése révén hogyan változtassuk nyájjá – igen figyelemre méltóak, természeti tényeken alapulnak, és nagyon logikusak.”

                                                                       

 

                                                                     A DISZNÓNYÁJ

 

                                                               Dosztojevszkij: Az ördögök

 

                    Nem véletlen, hogy a zseniális író regénye mottójául Jézusnak éppen ezt a csodáját idézi: „Ott a hegyen legelészett egy nagy disznónyáj; azt kérték tehát a gonosz lelkek, hogy azokba mehessenek. Ő pedig megengedte ezt nekik. Az ördögök kijöttek az emberből, és belementek a disznókba. Ekkor a meredek lejtőről a tóba rohantak, és belefulladtak.

                  A pásztorok a történtek láttára elfutottak, és hírül vitték ezt a városba és a falvakba. Az emberek erre kijöttek, hogy meglássák, mi történt. Amikor odaértek Jézushoz, és ott találták azt az embert, akiből kimentek az ördögök, amint felöltözve és ép elmével ült Jézus lábainál, nagyon megijedtek. Akik látták, elbeszélték nekik, hogyan gyógyult meg a megszállott.”

                   Talán az sem véletlen, hogy Orwell az Állatfarmban éppen a disznók uralomra jutását ábrázolja, és a parabolájában bemutatja a kommunista-sztálinista társadalom működését. A lenini-sztálini szocialista diktatúra ember-ellenességének, véres és ördögi korszakának bemutatására Szolzsenyicin tett összefoglaló és hiteles kísérletet. Az ő dokumentum - regénye nem lehetett optimista, mert még néhány csodára szükség lenne ahhoz, hogy a „disznók” végképp eltűnjenek.

 

                                                                  SZOLZSENYICIN

                                                                          1937 - 38

 

                  „Ha manapság – 1960 táján – a személyi kultusz önkényéről beszélnek, újra meg újra az ominózus 37-38-as évekre utalnak. Úgy emlegetik ezt a kort, mintha sem korábban, sem később nem lettek volna tömeges bebörtönzések, csak éppen ebben a két évben.

                   Bár semmiféle statisztika sincs a kezemben, mégsem félek, hogy tévedek, amikor kimondom: A 37-38-as hullám nem volt az egyetlen s nem a legfőbb, talán csak egyike annak a három nagy hullámnak, amely repedésig feszítette börtönrendszerünk komor, bűzlő csatornacsöveit.

                   A korábbiak közül ott van a 29-30-as évek hulláma, olyan széles és mély, mint a derék Ob folyam. Ez sodort a tundrára és a tajgára mintegy tizenöt millió parasztot, ha nem többet. De a paraszt keveset beszél, és még kevesebbet ír, nem panaszkodik, nem emlékezik írott művekben. Velük a nyomozók sem kínlódtak éjeken át, nem vesztegették rájuk a Jegyzőkönyveket, elég volt a községi tanács határozata. Tovaömlött ez az ár, és magába itta a jeges föld úgy, hogy erre még a leghevülékenyebb elmék is alig emlékeznek. Mintha csak fel sem sebezte volna az orosz lelkiismeretet. Pedig hát nem volt ennél súlyosabb bűne Sztálinnak, s nekünk mindannyiunknak sem.

                   A későbbiek közül ott van a 44-46 -os évek hulláma, akkora, mint a derék Jenyiszej. Egész nemzetiségeket hajtottak át a lefolyó csöveken, s egyéb milliókat. Az értünk és miattunk hadifogságban szenvedőket, a Németországba hurcoltakat, majd visszatérteket. De ez a hullám is többnyire olyan embereket sodort el, akik nem írtak emlékiratokat.

                   A 37-es hullám olyan embereket is elragadott, és a szigetekre szállított, akiknek pozíciójuk, politikai szerepük, képzettségük volt. E körökből számosan maradtak a városban olyanok, akik sérelmet szenvedtek, és mennyi értett a tollhoz! Ezek most mind kórusban írnak, mesélnek, és mind 1937-et emlegetik! Ez a nemzeti keserűség Volgája!

                                                      Szolzsenyicin: GULAG – szigetcsoport / részlet /

 

                                                                 CSAPÁS A HÍVEKRE

 

                    Az 1937-es népszámlálás során, amelyet hamarosan elhallgattak, 56 millió ember, a felnőtt korú lakosság 57%-a vallásos hívőnek vallotta magát. Ennél is súlyosabb volt a rendszer szempontjából az a tény, hogy a 20-29 évesek – vagyis az a korosztály, amelyhez a bolsevikok olyan nagy reményeket fűztek – 45%-a hívőnek mondta magát.

                    Ezek a titokban tartott adatok is arra kényszerítették az NKVD-t, hogy Sztálin beleegyezésével, a 447. számú parancs értelmében és direktívája alapján, hozzálásson az ország „megtisztításához”. Ezt támasztja alá Jaroszlavszkijnak, aki a Harcos Ateisták Ligája vezetőjének a Központi bizottság ülésén elhangzott hozzászólása, majd Zsdanov beszéde, amely, mint a pártmunka tipikus hiányosságát, érintette a vallásellenes propaganda gyengeségeit.

                  A helyi vezetőknek táviratban kellett megválaszolniuk, hogy hány ember likvidálását vállalják. Hiszen a meggyőzés évtizedekig tart, míg a likvidálást percek alatt végre lehet hajtani.

                  Cseljabinszk városa 2552 személy agyonlövését és 5401 száműzését „ajánlotta föl.” Moszkvában Nyikita Hruscsov, a városi első titkár tudta, hogy neki pontosan 41805 kulákkal és bűnözővel kell leszámolnia. A legtöbb terület és köztársaság megküldte a maga irányszámait, amelyeket a politikai bizottság július elején jóváhagyott.

                   Megkezdődhetett a NKVD országos akciója az előírások teljesítése érdekében. Frinovszkij utasította az NKVD minden vezetőjét, hogy vegyen részt a Moszkvában megtartandó „munkaértekezleten”. Siettek, mert az NKVD attól tartott, hogy a helyi hatóságok nélkülük is elkezdik a „tisztogatást”. De nem maradtak le semmiről, mert 1937 júliusában számos kerületi vezető követelte, hogy az akció célpontjainak számát emeljék magasabbra.

                   Csak a Tatár ASZSZK-ban 5362 embert vettek őrizetbe, ezek közül 2570-et kivégeztek, 2792-t táborba küldtek. A kivégzettek aránya / 48% / megfelelt az országos átlagnak, amely 50,4% volt.

                   Molotov szerint: „Jezsovot azzal vádolták, hogy területi, illetve kerületi bontásban kezdte meghatározni a letartóztatások számát. Ezért lőtték őt agyon. A dolgok ellenőrizhetetlenné váltak.” Az NKVD-s „trojkák” ítéletei alapján válogatás nélkül, szabadon gyilkolhattak. Összességében - a jelenlegi ismereteink szerint – félmilliónál több embert végeztek ki hivatalosan. És hogy ténylegesen mennyit? Annak csak az orosz Isten a megmondhatója. Dosztojevszkijtől tudom, hogy van nekik. Sőt, egyre ritkábban ugyan, de a magyart is emlegetik.

                   A tömegakciókat csak 1938 végén állították le hivatalosan. Jezsov utóda, Berija idején folyamatossá váltak, mert a fő célt, az orosz és a nemzetiségi tömegek folyamatos megfélemlítését tartották szem előtt, és egészen Sztálin haláláig tartottak.

                  / A sztálinizmus hétköznapjai: „A túlkapásoktól tartózkodni kell!” /

 

                                                          A SZEMÉLYI KULTUSZ ÁTKA 

   

                   Valahol a Moszkvai Kerület egyik járásában pártgyűlés folyik. Az új járási párttitkár elnököl, aki a nemrég letartóztatott helyébe lépett. A gyűlés végén a Sztálin elvtárs iránti odaadó szeretet kifejezésére kerül sor.

                   Érthető, hogy mindenki feláll, ahogy a gyűlés folyamán is mind felugráltak, valahányszor kimondták az Ő nevét. A kis teremben „viharos taps” csattog, amely „éljenzésbe csap át”. Már három perce, már négy perce, már öt perce egyre viharosak s egyre hangosabb éljenzésbe csapnak át. De már fájni kezd a tenyerük. De az éltesebbek már lihegtek. De már azok is tűrhetetlenül butának látják ezt, akik őszintén istenítik Sztálint.

                   Csakhogy ki meri először abbahagyni? Megtehetné a járási párttitkár, aki ott áll az emelvényen, és éppen az imént mondta be a szeretet-nyilatkozatot. De új ember, egy letartóztatott helyére jött, maga is fél! Hiszen itt a teremben NKVD - sek is állnak, tapsolnak, és közben figyelik, ki hagyja abba elsőnek!

                    A kis teremben, melyről a kutya sem tud, melyről a vezér maga sem tud, már hat perce folyik a taps! Hét perce! Nyolc perce! Végük van! El vannak veszve! Már nem tudják abbahagyni, míg a szívük fel nem mondja a szolgálatot, és össze nem esnek! Ott a terem mélyén, ott az embersűrűben még csak lehet bliccelni, ritkábban csapni, nem olyan erősen, nem olyan féktelenül –, de az elnökségben, mindenki szemeláttára?

                   A helyi papírgyár igazgatója, független, erős férfi ott áll az elnökségben, s bár átlátja a helyzet egész hamisságát, kilátástalanságát, ő is tapsol! Kilenc perce! Tíz perce! Bánatosan néz a járási titkárra, de az nem meri abbahagyni. Őrület! Förtelem! Halvány reménnyel pillantgatnak egymásra, de elragadtatást erőltetve arcukra, addig fognak tapsolni a járás vezetői, míg össze nem esnek, s míg hordágyon ki nem viszik őket. Ám a többiek akkor sem fognak engedni.

                   A tizenegyedik percben a papírgyár igazgatója tárgyilagos kifejezést ölt az arcára, s székére ereszkedik az elnöki asztalnál. S íme, lássatok csodát! Hova lett a fékezhetetlen, leírhatatlan lelkesedés? Egyszerre, egy csapásra abbahagyja mindenki, és leül. Meg vannak mentve! A mókusnak sikerült kiugrani az ördögkerékből.

                   De lám, éppen így ismerszik meg, ki az önálló ember. Éppen így fogható ki a tömegből.  A papírgyár igazgatóját még aznap éjjel letartóztatják. Könnyedén rávernek tíz évet, más megokolással.

                                            Szolzsenyicin: GULAG - szigetcsoport / részlet /

 

                                                                             III. fejezet

 

                                                              NÉPI KONTRA URBÁNUS

 

                   Közben hazánkban két mozgalom is az nemzet erősödést szolgálta. Bár az úgynevezett népi mozgalom bizonyos zsidó körökben aggodalmakat keltett. Ettől az időponttól datálható a népi-urbánus ellentét, amelynek okát népi oldalról a következőképpen látták:

                   „Zsolt Béláék, Ignotusék már évek óta úgy járkálnak a magyar életben, mint a Nyugati Kultúra és Felvilágosultság Rt, mint az Egyesült Polgári Szabadság és Hamisítatlan Európai Humanizmus-művek kizárólagos jogú magyarországi vezérképviselői. És jaj annak, aki ezeket az árukat az ő megkerülésükkel közvetlenül nyugatról hozza be. Még inkább jaj annak, aki ezeket az árukat az ő világszabadalmuk ellenére hazai műhelyben, hazai nyersanyagból meri előállítani.”

                                                                                                     Kardos Pál: Zsidó válasz

 

                                                         AZ ELLENTÉT ŐSFORRÁSA

                                                                     

                   „A bajok ősforrása, igen, igen, itt is az oszmán hódítás: a török!”

                   Közös átkunk volt; szörnyűbb és hosszantartóbb, mint a német. De az még egységesítő. Úgy is, ahogy volt.

                   A másikkal szemben megoszlottunk, igen. Hogy történhetett? Ezer rezzenete volt,

 hagyjuk. De egyet mégis; itt hallottam.

                   „A Mein Kampf első kiadásában tíz-egynéhány agyalágyultan is tömör sor azt rögzítette le: a magyarság akadály-nép, elsöprendő. Aranykincs lett volna, hadosztályokkal fölérő erő számunkra, ha a többi kiadás is átveszi.”

                   Zilahy Lajos még most is, dühtől sápadtan teszi hozzá:

                   - Valami pesti laptulajdonos társaság utazott ki, több alkalommal is, és mondta meg Hitlerrel, hogy ne hagyja el ezt a mondatot, mert nehezíti a lelkek megnyerését; vagyis a nép elsöprését.                                                                         

                                                                                                 Illyés: Útirajzok / részlet /

 

                    Ki akarhatta Hitlert rábírni arra, hogy a magyar népet elsöpörje, mert nemcsak a német fasizmusnak, DE EGY MÁSIK IMPERIALIZMUSNAK IS AZ ÚTJÁBAN ÁLLT?

 

                                                                           KALOT

 

                   A népi mozgalom országossá válásának elsősorban a szegedi születésű KALOT volt az egyik motorja. Két jezsuita szerzetes kezdeményezésére indult, és világosan kifejtette, hogy az ország bajait nem prédikációkkal, hanem radikális földreformmal, és a paraszt fiatalok továbbképzésével lehet megvalósítani.

                   -Egy nagy földreform lesz a végső célunk – mondta Kerkai Jenő, az egyik szervező -, de ha kell, erről évekig hallgatni fogunk, mert a sok feudális nagyúr és főpap leállítana bennünket.

                   Programjukat a következő jelszóban foglalták össze: „Krisztusibb embert! Műveltebb falut! Életerős népet! Önérzetes magyart!”

                   1940-ben már 20 KALOT – népfőiskola működött. Folyt a vezetőképzés országszerte.

                   1937. március 15-én bontott zászlót a Márciusi Front, amelynek 12 pontját Kovács Imre ismertette. Majd kommentálta:

                   -Önmagával meghasonlott világrészen, önmagával még ez ideig még tisztába nem jött országban élünk, és úgy érezzük, hitet kell tennünk emberségünk és magyarságunk mellett. Erre kötelez bennünket március nagy öröksége, mert minden március számo kéri az új márciusokat. Az első március elsikkasztott örökségét felemeljük, és követeljük többek között:

                   Az általános és titkos választójogot! Az 500 kat. holdon felüli birtokok kisajátítását! Az alsóbb néposztály érdekében a közép – és főiskolákon a progresszív tandíjrendszert! Magyar revíziót! A Duna-völgyi népek számára a hovatartozás kérdésében az önrendelkezési jog tiszteletben tartását!

                   Nem vagyunk hajlandók a magyar nép sorsát kétes parancsuralomra, tülekedő diktátorokra bízni!

                                                                        BENES, A SÚGÓ

 

                   Ezt nem hagyhatom ki! Nos, miért kedvelte Sztálin Benest?

                   1937 elején Schellenberget megbízta Heydrich, aki közvetlen főnöke volt, hogy készítsen az utóbbi évekre vonatkozóan egy összeállítást a Reichswer és a Vörös Hadsereg közötti kapcsolatokról. Mint ismeretes, a húszas években Németország és a Szovjetunió között a rappalói szerződés után / 1922, majd ennek bővítése: 1926 / a szovjet - német viszony normálisan alakult.

                   A kereskedelem fejlődött, és tudományos, valamint műszaki kapcsolatok jöttek létre. Németország és a Szovjetunió kölcsönösen katonai delegációkat küldött egymáshoz. A Vörös Hadsereg egyes vezetői német katonai akadémián tanultak. Ezek között volt például I. E. Jakir hadseregparancsnok, aki kitűntetéssel végezte el az akadémiát. A Reichswer vezetőinek kérésére Jakir német tiszteknek előadásokat tartott a polgárháború hadműveleteiről. Ezekben és más ügyekben szovjet és német intézmények között szokásos szolgálati levelezés folyt.

                   E levelezésben voltak olyan iratok, amelyeket szovjet és német intézmények vezetői írtak alá.  A német levéltárakban megvoltak Tuhacsevszkij és más szovjet katonai vezetők által aláírt dokumentumok. Ez a körülmény nagy szerepet játszott a végzetesnek minősített provokáció előkészítésében. Schellenberg a kért áttekintést hamarosan elkészítette. Heydrich közölte Schellenberggel, hogy olyan értesülésekkel rendelkezik, amelyek szerint szovjet tábornokok, Tuhacsevszkijjel az élen, a német tisztek támogatásával, Sztálin elleni államcsínyt szándékoznak végrehajtani. Ezt a gondolatot egy orosz fehér-emigráns tábornok, Szkobrin tálalta Heydrich elé.  Heydrich, Schellenberg állítása szerint, azonnal megértette, hogyan lehet ezt kiaknázni.

                   Ha helyesen járunk el, akkor olyan csapást mérhetünk a Vörös Hadsereg vezetésére, amelyet hosszú éveken keresztül nem fog kiheverni – írja Schellenberg. A tervet közölték Hitlerrel, aki jóváhagyta. A Gestapo pedig, amely természetesen semmiféle irattal nem rendelkezett ezzel kapcsolatban, gyorsan gyártani kezdte azokat.

                   Elhagyva most a szörnyű provokáció számos részletkérdését, csak azt említjük meg, hogy a Vörös Hadsereg főparancsnokságát árulással vádoló hamis okmányok 1937. áprilisában elkészültek. Egy Prágában működő német ügynök érintkezést keresett Csehszlovákia elnökének, Edward Benesnek egyik bizalmi emberével, és elmondta neki, hogy olyan okmányokkal rendelkezik, amelyek a Vörös Hadsereg főparancsnokságának összeesküvéséről tanúskodnak. Benes ezt azonnal közölte Sztálinnal!

                   Jezsov, belügyi népbiztos különmegbízottja rövidesen Prágába érkezett. 1937 áprilisában és májusában letartóztatták a Vörös Hadsereg magasrangú tisztjeit. 1937. június 12-én Lunacsarszkijt és társait golyó általi halálra ítélték, majd kivégezték. A katonai káderek letartóztatása még 1937 után is folytatódott. Ezt a likvidálási hullámot a németek nagy elégedettséggel nyugtázták.

                   NB: „Szörnyű provokáció! Végzetes provokáció!” – állítja a fogalmazó. Nézőpont kérdése. Ha azt vesszük figyelembe, hogy ezek a katonatisztek juttatták hatalomra a bolsevikokat, akik előbb a Szovjetunió népeit, majd Közép-Európában és az egész világon elkezdték az ártatlan emberek millióit legyilkolni, és később meg sem állnak százig. Hát, mit mondjak a védelmükre?

                    Bizony mondom néktek, olvasóim, ezeket elevenen kellett volna eltemetni. Benes mellé! De a sunyi Benest már a németek is ismerték annyira, hogy minden, Sztálin számára fenyegető fejleménnyel a „gazdájához” szalad, és annak a talpát nyalja. Mert számunkra ez a lényeg! Újabb bizonyíték arra, hogy milyen semmirevaló emberkék ásogatták ennek a jellemes nemzetnek a sírját.

                                                                                     

                                                                    AZ ELSŐ KÖZÖS ÉV

 

                    A szüleim első közös éve a téli pihenéssel kezdődött, mert a teljes megerősödéshez idő kellett, és amikor elérkezett a tavasz, nászútra a szőlőbe mentek. De a tempót nem apám, a kocsis szabta meg, hanem Bogár, aminek simára kefélt szőre fénylett a bő sugarú tavaszi napocskától.

                    Apámnak ugyan volt olyan szándéka, hogy néha ráver az ostorral, de anyám ilyenkor mindig lefogta indulatos kezét, mondván:

                   Okosabb ez az állat, mint hisszük, jobban ismeri az erejét, és ezért takarékoskodik vele. Ne felejtsd el, hogy nem sok zab volt abban a tarisznyában, amit reggel nagyapánk a nyakába akasztott! Ez az okos állat ehhez tartja magát, és haza is akar érni velünk estére.

                   Amikor fölértek a szőlőhegyre, mert az alföldi embernek minden földhalom, még a pucoktúrás is hegynek számított, kifogta apám az idős jószágot, és szabadságot adott neki, hogy a dűlő friss, tavaszi füvéből kedvére legeljen.

                    Ők addig metszettek, apám kapával nyitogatta a betakart tökéket, a levágott vesszőket kötegekbe fogták, és fölrakták a kocsira. De nem sürgette őket az idő, bár a szőlő harminc barázda széles volt és hét pászta hosszú. Egyik dűlőtől a másikig. Nemigen lehetett látni a dombos végéről a túlsó szélét, már csak azért sem, mert a zölden fakadó, lombosodó cseresznyefák, meggyfák, diófák akadályozták a pillantásokat.

                   Anyám kezében még nehéz volt a metszőolló, ezért csak apám használta. És a barázda végén, már csak megszokásból, köpött egyet-egyet a markába, ha éppen a kapanyél volt soron. De amikor anyám rosszalló pillantását észrevette, inkább lemondott róla. Hiába, kedves édesapám, abba kicsi házikóba anyámmal beköltözött a civilizáció. Még jóízűt köpni sem illik!

                                                                     

                                                                         AZ ELSŐ GYÁSZ

 

                   Mire eljött a június, nemcsak a cseresznye érett be, de anyámban is születésre készült az első élet. Anyám étvágytalansága, növekvő aggodalma és soványsága az én boldogságtól bódult apámnak fel sem tűnt.

                   A kislány koraszülöttként jött erre a világra. Benn a szobában anyám szenvedett, kinn a konyhában, és ez tisztán behallatszott, a dédapám zokogott. Kapás dédapám, akiben anyám szenvedése fölidézte azt a húsz éve lelkében élő tragédiát, amelyben a lányát elvesztette.

                   A kisfiú valóban nem volt életképes, de azért a nagyapja nevét kapta a gyors keresztségben, Józsikának hívták. De ebbe az újabb megrázkódtatásba nemcsak a kisfiú, de az érzékeny lelkű dédapám is belehalt.

                   Akkoriban, a harmincas évek végén is igen nagy volt a gyerekhalandóság. Alig volt olyan hét, hogy templomtorony lélekharangjának csengése ne kísért volna ki egy menthetetlen újszülöttet a temetőbe. Virrasztottak felette egy éjszakán át, majd az utolsó napon két fehér ruhába öltözött kislány egy virágos lócára helyezett aprócska koporsóban vitte a kicsike szinte súlytalan testét a sírig. Oda, a nagyanyja mellé temették, és a kőre fölvésték a nevét is, hogy ne múljon ki ebből a világból nyomtalanul.

                                                                A DÉDAPÁM UTOLSÓ ÉVE

 

                   A nagypapa a temetés óta napról napra gyengült. Mintha cseppenként fogyna el a vére. Lassanként már a ház körüli munkában sem számíthattak rá. Szegény már a Rigóval sem törődött többé, akárhányszor nyerített is felé a jászol mellől.

                   Derűs kedélye egyszer-egyszer még nekilendült. Utoljára, amikor egyik legénycimboráját temették, és ő a sámlin állva a kapu fölött figyelte az elvonuló gyászmenetet. Hátulról is látszott, hogy a vállát sírás rázza.  Amikor lelépett a székről és a többiek felé fordult, akkor látták csak a jókedv könnyeit mosolygó szemében:

                  -Szegény Sándor! – mondta a szemét törölgetve – Hát te is bevonultál a Nagy Káderhez? Nem tudom, hogy fogsz elszámolni a szomszédasszonyokkal, akikből egész háremet szedtél össze magadnak?

És elkezdte énekelni, még a kezét is fenn forgatva:

 - Egyik szőke, a másik barna, a harmadik csodaszép.

Aztán így folytatta:

                    - Nem tudom, miért kéne beállni nekem is a sorba? A sok vénasszonytól észre sem vennéd, hogy ott vagyok. Még a saját temetésemről is szeretnék lemaradni, bár ezt bajos lesz elintézni. Ha Mohamed vallása szerint temetnének, azt azért megnézném. Jó komám voltál legénykoromban, sok bort megittunk együtt. Ezért Isten nyugtasson!

                    Mindenkit megviselt a kis Józsika temetése. Dédapám más emberként jött haza a sírtól, amelyben lánya is nyugodott, mint ahogy elindult. Látszott rajta, hogy lélekben már lemondott erről a világról. Nagyon gyorsan megváltozott a korábban sokat tréfálkozó, derűs kedélyű ember. Hallgatag lett és elgondolkodó. De mintha már nem is evilági gondolatok foglalkoztatnák. Néha hangosan beszélt valakivel. Aztán Andráshoz fordult, és megkérdezte:

                   - Te, nem hallottad, fiam? Pedig föl kellett volna ismerned, a Te édesanyád hangja volt.

                    Egyik éjszaka elvesztette az eszméletét, és reggelre csendesen meghalt. A mindig aggódó szíve hatvanhat éves korában állt meg, mint Arany Jánosé. Szegény, dolgos, kedélyes ember volt, és mélyen érző lélek.

                                                                          ANSCHLUSS

                                                                                  1938

 

                   Németország minden ellenállás nélkül visszaszerezte a Versailles-ban elcsatolt területeit. Mi, akik a legnagyobb rablást elszenvedtük, nem tehettünk a nagyok támogatása nélkül semmit.

                    Már csak az maradt hátra, hogy a döntő részben német lakosságú Ausztriát is a Birodalomhoz csatolja. Hogy most már végleg létrejöjjön a valódi nagy német egység!

                    Amiről éppen Ausztria, közben földönfutóvá vált Habsburgjai, álmodoztak egykor, még a XIX. század hatvanas éveiben, de Poroszország Königgraetznél keresztül húzta a számításukat. Aztán ránk akarták tukmálni az utolsó Habsburg királyt is, Ottó édesapját.

                   Néhány sakkhúzás és Hitler kiüti Mussolinit, aki kezdetben tiltakozik, majd fenyegetőzik.

                   Hitler ágensei megakadályozzák az Anschlussról tartandó osztrák népszavazást. Aztán felkér néhány nemzetiszocialista osztrák kormánytagot, hívják be hivatalosan a német katonai erőket, hogy rendet teremtsenek az országban.

                  1938. március 13-án Hitler milliók örömmámorától kísérve vonul be a fővárosba, Bécsbe. A megszállás után elrendeli a népszavazást, és az osztrákok 95 százaléka helyesli az egyesülést. Ez a szám is precedens értékű! Nálunk minden népfrontos választáson, harminc évvel később, mindig ez volt a végeredmény!

                   Ezt követően, főleg a szovjet oldalon, lesz majd követője a hitleri példának. Nálunk Kádár / Csermanek / Jánosék fogják kérni 1956-ban a már benn tartózkodó szovjet csapatok internacionalista támogatását a létrejött rend és a romokból éppen csak újjáépített, újra szép fővárosunk - lerombolására. Az ő esetére is illik az a későbbi, 1979-es afganisztáni szovjet beavatkozással kapcsolatos vicc:

                    - Miért jöttök ide? – kérdi az afgán határőr az orosz katonát.

                    - Mert hívtatok.

                    - Kicsoda hívott?

                    - Itt hozzuk magunkkal.                  

                    Erről jut eszembe, hogy nemcsak Lenin, Hitler, Rákosi, Gerő, de KÁDÁR is impotens volt.

                   De félre a tréfával!

                   A Német Birodalom most már nyolcvanmilliós nagyhatalom lett. És közvetlen szomszédunk. Súlyos nyomás nehezedik ezután a térség népeire. Az olaszbarátság leértékelődött, és Németország támogatását kellett kérni minden békés revízió végrehajtására.

 

                                                                     BUHARIN LEVELE

 

              „Távozom az életből. Fejemet nem proletariátus bárdja alá hajtom, mely kíméletlen, de szigorúan erkölcsös is. Érzem, hogy tehetetlen vagyok a pokoli gépezettel szemben, amely, alighanem a középkor módszereit használva föl, gigászi erőre tett szert, szervezett rágalomhadjáratot folytat, bátran és magabiztosan működik.

              Nincs már Dzserdzsinszkij, lassanként a múltba vesztek a CSEKA nagyszerű hagyományai, mikor még a forradalmi eszme irányította minden egyes cselekedetét, igazolta kíméletlenségét az ellenséggel szemben, és védte az államot mindenféle ellenforradalomtól. Ezért vívtak ki a CSEKA szervei annak idején különleges bizalmat, különleges megbecsülést, tekintélyt és tiszteletet. Jelenleg azonban, az úgynevezett NKVD nagy többségükben – eszme nélküli, elzüllött, jól fizetett csinovnyikok elfajult szervezete, akik a CSEKA egykori tekintélyét felhasználva, Sztálin beteges gyanakvását kiszolgálva, félek többet mondani ennél, érdemrendeket és dicsőséget hajszolva végzik a maguk förtelmes dolgát, a nélkül – mellesleg szólván -, hogy tisztában lennének vele: egyidejűleg önmagukat is megsemmisítik, mert a történelemben a mocskos ügyeknek nem maradhatnak tanúi.

              A Központi Bizottság bármely tagját, a párt bármely tagját porrá morzsolhatják ezek a csodatévő szervek, árulót, terroristát, diverzánst, kémet csinálva belőle.

              Viharfelhők tornyosulnak a párt fölött: csak egyedül az én semmiben sem vétkes fejem ezer és ezer ártatlan pusztulását vonja maga után. Hiszen szervezetet kell kreálni – Buharin szervezetét, amely a valóságban nem létezik, nemcsak most, amikor már hetedik esztendeje, hogy köztem és a párt között a véleménykülönbségnek még az árnyéka sem merül föl, hanem korábban, a jobboldali ellenzék idején sem létezett. Rjutyin, Uglanov titkos szervezeteiről semmit sem tudtam. Saját nézeteimet Rikovval, és Tomszkijjal együtt nyíltan képviseltem.

              Tizennyolc éves koromtól vagyok a pártban, és életem célja mindig a munkásosztály érdekeiért folytatott harc, a szocializmus győzelme volt. És ezekben a napokban az újság, amely címében az igazság / Pravda / szent fogalmát viseli, a legvisszataszítóbb hazugságot terjeszti, azt írván, hogy én, Nyikolaj Buharin meg akartam semmisíteni október vívmányait, restaurálni akartam a kapitalizmust. Ez olyan arcátlan hazugság, amelyhez fogható, az arcátlanság és a néppel szembeni felelőtlenség fokát tekintve, csak az lehetne, ha Nyikoláj Romanovról kiderítenék, hogy egész életét a kapitalizmus és a cári önkényuralom elleni harcnak, a proletárforradalom ügyének szentelte.

              Ha a szocializmus felépítésének módszereit illetően nemegyszer tévedtem is, kérem, hogy az utókor ne ítéljen szigorúbban, mint Vlagyimir Iljics tette. Elsőkként, még kitaposatlan úton indultunk el az egyetlen cél felé. A Pravdának külön vitamelléklete volt, mindenki vitázott, kerestük az utat, összevesztünk és kibékültünk, és mentünk tovább az úton együtt.

              Önökhöz fordulok, a párt vezetőinek jövendő nemzedékéhez, akiknek a történelmi küldetéséhez tartozik majd az a kötelesség is, hogy kibogozzák a bűnöknek e szörnyűséges szövevényét, mely ezekben a napokban egyre terebélyesedik. A párt minden tagjához fordulok! Életemnek ezekben a talán utolsó napjaiban is bizonyos vagyok benne, hogy a történelem szűrője előbb vagy utóbb elkerülhetetlenül lemossa rólam a rám ragadt gyalázatot. Soha nem voltam áruló, Lenin életéért habozás nélkül odaadtam volna a sajátomat. Szerettem Kirovot, semmire sem készültem Sztálin ellen. Kérem a párt vezetőinek új, fiatal és becsületes nemzedékét, mentsen fel a vádak alól, és állítsa helyre a párttagságomat!

              Ne feledjétek elvtársak, hogy azon a zászlón, amelyet diadalmenetben visztek a kommunizmus felé, az én véremből is van egy csepp.”

                                                Nyikolaj Buharin: A pártvezetés jövendő nemzedékének / 1938 /

 

                  NB: Az a vörös zászló, amelyet ma már nem is visznek a kommunizmus felé, nem a Buharinok, Rikovok vérétől vörös, hanem az ártatlanul legyilkolt polgárok, hívek, papok, parasztcsaládok és éhen halt ukránok millióinak vérétől ilyen.

                „Mert nem az a győztes, aki a vért ontja, hanem akinek a vérét ontják. Ez a vér törvénye a Földön”. / Dosztojevszkij / Ez a PRAVDA!

 

                                                           CHURCHILL MOST ŐSZINTE

 

                   „Tudom, hogy a magyar nép mindig kész volt a függetlenségéért síkra szállni. Tudom, többször beszéltem már róla, és nagyon fájlalom, hogy felette igazságtalan feltételeket állapított meg az Önökkel kötött békeszerződés. Mit, a németek panaszkodnak a versailles-i békeszerződés igazságtalansága miatt? Az a béke messzemenően méltányos volt, hogy hasonlót a németek a jövőben nem várhatnak.

                   A trianoni rossz békeszerződés volt, mert egy uralkodásra hivatott népet, amely Európának ebben a részében talán egyedül tudott századokon át magasabb rendű politikai képességeket kifejteni, szétszakította, és szolganépek uralma alá helyezte. Az Önök fájdalma és felháborodása jogos.”

                    Vajon, ki mondhatta? Egy habzó szájú magyar soviniszta? Egy irredenta? Nem, kérem: Sir Winston Churchill a harmincas évek második felében. De ez sem véletlen!

                                                                                                                                                                                                                                

                                                           

                                                             A SZUDÉTA - VIDÉK                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                      

 

                   1938. szeptember 12-én Hitler éles kirohanást intéz a csehek ellen a Szudéta-vidék németjeinek védelmében. Ez volt a politikai manőver első állomása. Segíteni fog-e Franciaország vagy Anglia, ha Csehszlovákiát német támadás érné? Hitler megint hazardíroz. Háborúval fenyeget, de rá akarja kényszeríteni az angolokat, hogy valljanak színt: Fellépnek - e fegyveresen, ha háború robbanna ki a csehekkel?

                    Jól számított, az angolok miniszterelnöke Münchenben belenyugszik a németlakta területek bekebelezésébe. Hiszen Hitler azt ígérte, hogy ez lesz az „utolsó kívánsága”.

                   De mi lesz a lengyelekkel és magyarokkal?

                   A magyarok Párizshoz és Londonhoz fordulnak, hogy legyenek méltányosak a kisebbségben élő magyar nemzetiséggel szemben is. Onnan semmi konkrét válasz nem érkezett.

                   A müncheni egyezmény a két ország tárgyalásaira bízza a közös probléma megoldását. A három hónapos határidő a Benessel folyó tárgyalásra nem volt elegendő.

                   Következett az első bécsi döntés, de már 1939-ben.

 

                                                                     KI AZ ERŐSEBB?

               

                    A szüleim is nehéz helyzetbe kerültek a nagypapa halálával. Egyikük sem volt földéhes gazda, de gondolkodó és jövőt tervezgető ember. Bosszantotta őket, hogy egész évben csak dolgoznak, a végén pedig alig marad valami hasznuk. Anyám lakodalom tájékán átélt betegsége megtanította őket, hogy mindig tartalékolni kell, mert váratlan események jöhetnek közbe, és akkor nincs kihez fordulniuk.

                    Változtatni kell az életükön! Apám először fix fizetéses állami szolgálatra gondolt. Jelentkezett a vasútnál, de csak olyan munkát ajánlottak neki, ami az erejét meghaladta volna, és egy volt kitűnő tanulónak megalázó lett volna.

                    Abban is megegyeztek, hogy boltot nyitnak. Ehhez tőke kell, de az ő rokonságukban egyetlen Rotschild vagy báró Hatvany sem akadt, ezért valamelyik föld eladására gondoltak. Ekkor került sor kötöttük arra az első összecsapásra, amely nemcsak ebben a kérdésben döntött, de egy életre meghatározta, hogy kié legyen a családban a vezető szerep.

                   Elkezdődött a lelket őrlő belharc a hatalomért. Addig a tárgyalások eljutottak, hogy okos ember legyen boltos. Még jól is hangzik. De honnan kerítsük elő rá a pénzt? – ez volt a fogas kérdés. Valamelyik földet el kéne adni!

                   A most következő összecsapásban dőlt el, hogy ki az erősebb? Ki lesz az irányító - életük végéig?

                   Éppen a kanális-parti kukoricásban kapáltak a pokoli melegben, mert az égen egyetlen felhő sincs, még mutatóban sem, de annál több a töprengő fiatalok homlokán. Idegesítő munka, idegesítő gondolatok. Viharfelhők tornyosultak a lelkekben.

                   Apám haladt elől, ő hajtotta az első sort, két-három méterrel mögötte az édesanyám. A másodikat. Ekkor az asszony, a már felnőtt asszony kijelentette:

                    - Tudod mit, uracskám! Azt gondoltam, hogy eladjuk az erdőnket, és annak az árából nyitunk boltot.

                    - Télen meg majd szalmával fűtünk! – kontrázott apám.

                    - Te nem vagy favágó, nem értesz ahhoz a munkához. Eddig sem jártunk benne, még jószerint az sem tudom, hol van. Olyan, mint egy mesebeli erdő. Csináljunk abból pénzt!”

                    - Azt nem lehet, mert már a dédapám is vigyázott rá.

                    - De nem értünk a favágáshoz! – tartotta kezében továbbra is az ászt az anyám.

                    - De a szájon vágáshoz értek! – mondta elborult szemekkel az apám, és közelebb lépet, hogy megüsse. De ekkor olyan változás ment végbe az anyám arcán, olyan jéghideg lett a pillantása, amitől visszahőkölt. Az édesanyám felemelte a kapáját, és így szólt:

                    - Ha még egy lépést teszel felém, ezzel a kapával csaplak agyon!

                   Apám valóban olyan lett, mintha le is taglózták volna. A keze lehullott, és hátat fordítva, szürke arccal elindult a Kanális felé. Lassan, bizonytalanul lépkedett a göröngyös földön. Anyám aggódva figyelte: „Csak nehogy valami butaságot csináljon!” – gondolta aggódva, mert a víz, éppen a földjük végénél, igen széles és mély volt.

                    De csak percek múlva ment utána. Óvatosan közeledett a parthoz, és levelek között már távolabbról meglátta apám fehér, de mintás ingét. A vízparton ült. Aprócska halacskák buzogtak előtte a vízben, szemben a víz sodrával.

                    - Jaj, hála Istennek! – hadarta alig hallhatóan anyám, és keresztet vetett. Hosszú percekig, szó nélkül állt az apám mögött, akinek a háta vonaglott a sírástól, és folyt a könnye, mint egy kisgyereknek. Aztán anyám vette a bátorságot, és az édesapám mellé ült. Aztán a vállára hajtotta a fejét.

                   Félóráig hallgattak. Közben fölöttük szitakötők cikáztak, és apró halacskák próbálgatták erejüket, mindig csak az árral szemben.

                   Így aztán kinyitották azt a boltot! Még fénykép is készült róla. Apám büszkén áll az ajtajában – mezítláb.

                   Tehát eladták a mesebeli erdőt, amelyik azért volt az, mert a saját szemükkel sohasem látták. De az árából nyithattak egy parasztboltot, azaz egy szatócsboltot még a háború kezdete előtt. Kibérelték a Berta Feri bácsiék egyik utcára nyíló helyiségét, és kirakták a cégtáblát:

 

                                                                     VEGYESBOLT

                                                                Tul. Ugranyecz András

 

                   A polcok megteltek, a vevőket kedvesen fogadták és kiszolgálták. No, ez nem ment olyan simán! Mert, ha édesapám volt a soros vagy a kisegítő, mindig megcsappant a bevétel. Nem értett úgy az emberek nyelvén, mint a felesége, Filus Eszti, az édesanyám.

                   Akinek őszintén meg is mondták, hogy András nem való boltosnak. Ők aztán ehhez igazodtak. Apámnak megmaradtak a földek: a Kanális-part kukoricása meg a szőlőművelés. Anyámnak a pult, és a beszerzés. Lassacskán, de azért jött a pengő Milyen örömteli események voltak, sőt esti szórakozások, a kasszazárás izgalmas órái. No, máma mennyi lett a tiszta bevétel?

 

                                                                    BOROS ZSIGMOND

 

                   Rövidesen megismerték a kapitalista szabad verseny játékszabályait, mert volt már a Kalocsai utcában egy vegyesbolt. A / Blanfeld / Boros Zsigmondé. De éppen a harmincas évek végén a tulajdonos már idős ember volt, ezért fölfogadta segédjének Balogh Ferit. Ő katonának alacsony volt, de Borosné besorozta. Az asszony legalább harminc évvel volt fiatalabb a férjénél, és húsz évvel idősebb, mint a segédjük.

                  A talpraesett legény igen bevált, mert kiszolgálónak teremtette még az Isten is. Fürge járású, éles eszű és sebes beszédű fiatalember volt, és addig le nem hervadt arcáról a mosoly, amíg a pénzt a kasszába nem söpörte.

                   Esténként, zárás után, mindig leltározott, és ilyenkor a haszon kisebbik felét bizonyára zsebre vágta, hiszen megdolgozott érte. De az is lehet, hogy ilyenkor a Borosnéval számolták meg töviről a hegyire a bevételt. Sokan sejtették, hogy selymes viszonyban van a tulajdonos feleségével. Az esti hosszú leltározást kajánul összekapcsolták a sejtelemmel, és úgy is kérdezték tőle:

                    - Ferikém, láttam, hogy tegnap este is sokáig leltároztál! Aztán mennyi volt a bevétel?

                   Az öreg Boros már lemondott minden haszontalanságról: asszonyról, haszonról. Egész nap a nyugágyban szunyókált. Talpalt már hetvenéves koráig eleget!

                   Nyáron egy termékeny barackfa alá állította a nyugágyat. Hallgatta a csendet, és csak nagy ritkán jutott el hozzá a hosszú deszkakerítésen keresztül valamelyik hajtó ostorpattogtatása vagy a kocsikerekek porverő zörgése.

                   Ha puha sárgabarack hullott néha az ölébe, gyenge ínyével azt eszegette. Sötét kalapja ott hasalt mellette a fűben, mint egy fekete macska.

                   Ha szellő támadt, és meglengette vézna, ősz hajszálait, akkor gyorsan a fejére csapta. A meglévőkre nagyon vigyázott, nehogy a maradék százat is kitépje valamilyen neveletlen szél-ficsúr. Úgy félt, szegény, a teljes kopaszságtól, mint más, korabeli, a haláltól.

                   A körülötte forgó világban pedig szólhatott a pajzán nóta:

 

                                                       Ablakomon ne kopogtass!

                                                       Jöjj be, rózsám, mert alusznak!

                                                       Alszom én is, alszik más is.

                                                       Jöjj be, rózsám, aludj te is!

   

 

                                                               KECELI LEVENTÉK

                                            

                    Tizennyolc évesen nekem már csak anyám meg édesapám parancsolt.

                    Nem szerettem az időpocsékolást, nem jártam levente-oktatásra. Vasárnaponként a gazdák a községháza előtt fogadták föl a következő hét napszámosait. Ott ácsorogtam, amíg csak az ajánlataikkal a következő hetem be nem telt, és csak azután mentem ki a gyakorlótérre. Többször előfordult, hogy ki sem evett a fene, mert már úgyis elkéstem volna.

                   Az oktatók megharagudtak, és csendőrökkel vezettettek elő. Ezt a módszert nem tetszett sem nekem, sem a kísérőimnek, de a főszolgabíró és a kerületi csendőrparancsnokság utasítása olyan volt, mint a szentírás. Végre kellett hajtani!

                   A gyakorlótéren átadtak az oktató úrnak. Ám, amikor a csendőrök elmasíroztak, én is tisztelegtem a barátaimnak, és rögvest hazaballagtam. A következő vasárnap újra kikísértek, csak akkor már többedmagammal.

                   Rajtam kívül mások is munkát koldultak a levente-oktatás helyett. Ezután vasárnaponként a községháza udvarán volt a parancshirdetés. Az előző heti lógás miatt szerény személyemet kihallgatásra rendelték.

                   Testben egy kiadós ebéddel, lélekben pedig azzal a szent meggyőződéssel, a vasárnap délután arra való, hogy a következő heti munkák előtt, kipihenjem magamat.

                   A tanácsteremben két oktató is várt. Jobbról-balról erősen fogták a karomat, és úgy vonszoltak a négyes számú irodába, ahol Kenyeres Kálmán úr fogadott. A kísérőim eltávoztak. A főnök bezárta az ajtót az 5-ös iroda és a folyosó felé. Aztán behúzódott az íróasztal mögé:

                   - Miért nem jártál leventébe? – kérdezte elég agresszívan. De egy mukkot sem válaszolhattam rá, mert előkapott a pult alól egy hosszú bikacsököt. Akkorát vágott vele a bal vállamra, hogy a jobb faromat csípte meg a vége. Mondtam neki, a magam jámbor hangján, hogy meg ne ismételje, mert rosszul jár. Abban a minutumban a másik felemre is kaptam egyet. Bizony, a bosszúállás lelke költözött belém!

                   Átnyúltam a pudli felett, és egy kézzel elkaptam a kabátját. Átemeltem az asztalon, és nekinyomtam a falnak. A térdemmel egy kissé a gyomrába léptem, mire rögtön elájult. Az a szerencsétlen flótás lefeküdt aludni, mint egy szopós kisgyerek.

                   A kintről behallatszó hangokból kivettem, hogy megérkezett a vezető főoktató, Magyar Jenő tartalékos tüzér hadnagy. Rögtön tudatták vele, hogy s mint vagyunk. Nagyon be akart jönni, mert veszettül verte az ajtót.

                   - Nyissad ki! Parancsolom!

                   - A főoktató úr zárta be. Tessék neki szólni!

                   - Ha nem nyitod ki, belövök!

                   - Azt lehet, mert a Kenyeres úrral takaródzom.

                   Mivel én álltam vesztésre, csak kinyitottam. A hadnagy úr masírozott be elsőnek, mint főoktató. Utána besorakoztak a többiek is: Halász Pál, Beke Ferenc meg Rózsa József aloktatók. Az utóbbi, Rózsa lévén, igen szúrósan kezdte.

                    Se szó, se beszéd, mindjárt mellbe vágott. Én pedig akkorát a gyomrának a szájába, hogy az egész „rózsabokor” a Beke karjaiba hullott. Erre Magyar Jenő, mert mégiscsak a főnöknek van több esze, kiadta a parancsot:

- Hagyjátok ezt az őrültet!

                   Úgy éreztem magam, mint egy sarokba szorított vadállat, éppen csak nem vicsorogtam. Nézték, ahogy lassan összeszedem magam, aztán átmentem a nagyterembe.   Hosszú piros szőnyeg a közepén, azon állt a többi vádlott.

                    Fehérek voltak, mint a fal, Mert igen jól hallották, hogy mi ment végbe a négyes szobában, és féltek, hogy rajtuk is elverik majd a port. Hallották az ütések puffanását onnan belülről, és azt hitték, szegények, hogy engem puhítanak.

                   Amikor elébük álltam, úgy bámultak rám, mint egy egész birkanyáj.

- Ne hagyjátok magatokat megverni! – mondtam nekik halkan.

                   Aztán leventésen tisztelegtem, leszaladtam a lépcsőn, és bebújtam a liget sűrűjébe. Leroskadtam a kedvenc padomra, és néhány percig mély slukkokkal szívtam a friss őszi levegőt.

                   Láttam, ahogy oszladozott a nyáj hazafelé. Kiderült, hogy senki sem vertek meg, senkit sem csuktak be, csak javulásra szólították fel az egész bandát. Én javíthatatlan maradtam. 

                                                                           / Hering János visszaemlékezése alapján /

         

                                                       MIHEZ NEM ÉRT MAGYARSÁG?

                   

                   Amikor Hitler a Szudéta-vidék visszacsatolásának a kalandjába belevágott, a magyarokat arra biztatta, hogy teremtsenek a németek számára ürügyet a beavatkozásra. Azaz hajtsanak végre szabotázsakciókat, robbantgassanak a magyarlakta szlovák területeken. Csak a Führer el sem tudta képzelni, hogy van olyan nép a világon, amelyik ilyen alattomos módszerekhez nincs hozzászokva.

                   Még ma sincs „affinitása” ilyen aljas cselekedetek végrehajtására. Azokat a robbantásokat sem magyarok követték el, amelyekkel a rendszerváltás idején megrongálták a Parlamentet és a Mátyás-templomot. A robbantásos merénylet egy zsidókat szállító és a repülőtérre tartó busz ellen sem magyar kéz munkája. Még a móri mészárlás tettesei vagy felbujtói sem magyarok, mert az is csak aljas politikai akció volt.

                    A magyar kormány arra sem vállalkozott, hogy háborút indítson, és így, a németeknek legyen ürügye a beavatkozásra. Politikai, békés úton történő revíziót akart.

                  / Inkább nevetségessé válik, mint Horthy, aki párbajra akarta kihívni Benest. /

                   Mivel Benessel nem boldogultunk, a döntést a németekre és az olaszokra bíztuk. És ezek az első bécsi döntésükkel, a színtiszta magyarlakta határmenti sávot nagy kegyesen vissza is adták nekünk.

                   Nyugaton neveztek ezért bennünket „hullarablóknak és a legpocsékabb nemzetnek”. Csak ezek a zsurnaliszták elfeledkeztek arról, hogy az elsőszámú hullarabló Benes és Masaryk volt, akik hamis statisztikákkal, hazug történelmi tényekkel raboltak el tőlünk a vitatott területeket. / Most jegyzem meg, most már tudom, hogy a Teleki-levél hamisítványába miért és honnan került bele a Teleki Pál szellemét és magyar nép becsületét sértő két mondat: „Hullarablók lettünk. A legpocsékabb nemzet.” /

                   A lényeg: 1939-ben tehát bevonulhattunk a Felvidék egy részére, és némi huzavona után megszálltuk Kárpát-Ukrajnát, amellyel újra közös határunk lett a lengyelekkel, régi jó barátaink nagy-nagy szerencséjére.

                                                             A FELVIDÉK VISSZATÉR

                                                                                1939

 

              A bakáink bevonulását az ott élő magyarok hatalmas lelkesedéssel fogadták. Ebben a területfoglalásban, amelynek egyetlen áldozata sem volt, részt vett az édesanyám idősebb testvére, Farkasfalvi József is. Idézem az onnan küldött levelezőlapjának a szövegét:

                 Kedves Szüleim!

              Hála Istennek, egészséges vagyok, amit maguknak is kívánok. Tudatom, hogy a felvidéki magyar testvéreink felszabadítása szerencsésen megtörtént. Amire még nem is mertünk gondolni, mert még eddig semmi baj. Tudatom Kedves Szüleimmel, hogy azt az ünnepélyt és örömsírást, amit útközben láttunk, leírni nem lehet. Isten velük és velem Viszontlátás reményében:

                                      Szerető fiuk, Józsi.

              Vitéz Farkasfalvi Józsefet, mert az édesapja révén felvették a vitézek közé, először 1932-ben hívták be katonának. Az öccse, aki tizennyolc és a húga, aki tizenhárom éves volt ekkor, meg is látogatták a kiskunhalasi kaszárnyában, egy férfikerékpáron ülve. András nagybátyámtól nem volt kis sportteljesítmény! Anyám elbeszélése szerint, amikor a kerékpárvázról leszállt, azt hitte, hogy útközben elvesztette mind a két lábát.

              De aztán megindult a „zsibbadt erek útjain a vér”, és frissen lábra állt. Igen megörültek egymásnak. Nagyon szeretetre méltó ember lehetett József nagybátyám, kár, hogy olyan korán elment közülünk. Biztosan szerettem volna én is.

              Anyám szerint olyan ember volt, aki a légynek sem tudott volna ártani. Akkor a nagyapámnál is jobb volt egy fokkal, mert az, ki nem állhatta a pimasz legyeket, és mindig keze ügyében tartott egy precíz, maga gyártotta légycsapót.

 

                                                        SZEGÉNY LENGYELORSZÁG!

                                                                        1939. szept. 1.

 

                   De mi történt közben a lengyel barátainkkal? Ami a tisztességes nációkkal történni szokott: újabb nagy történelmi megpróbáltatás.

                   Két, sok mindenben hasonló, rendszerről van szó: a szovjet szocializmusról és a német fasizmusról. Mindkettő egyetlen párt totális uralmát jelenti a nép fölött. Németországban egy hivatalosan „kulturált”, a Szovjetunióban, megint csak hivatalosan, egy műveletlen nép fölött. Sőt, népek fölött.

                   A háború megkezdésekor Hitlernek arra volt szüksége, hogy a két rendszer baráti jobbot nyújtson egymásnak, és a rövidesen megszállandó területeket felosszák egymás között. Erre volt hivatott az 1939 augusztusában megkötött Molotov-Ribbentrop-paktum és annak titkos záradéka.

                   Ebben rögzítették Lengyelország felosztását, a Balti-államok sorsát.

                   Miután az államot, mint demokratikus rendszert, szétverték, az egyetlen megmaradt pártban tömörült emberek vették át a totális hatalmat.

                  Lenin egyik hajdani barátja ezt írta a háború előestéjén:

                  „A sztálinizmus rosszabb, mint a fasizmus: kegyetlenebb, barbárabb, igazságtalanabb, erkölcstelenebb, antidemokratikusabb. Valójában szuperfasizmus.”

                   Ezek a rendszerek megértetik az egyénnel, hogy mennyire tehetetlen és jelentéktelen. A legvérlázítóbb hazugságokra épülnek, akár a programról, akár a vezér személyiségéről van szó. A vezérek személye a legjobb példa erre a durva félrevezetésre. Mussolini volt az olaszok vezére. Ez a hitvány szájhős lett a bátorság és férfiasság jelképe.

                   A mániákus őrült Hitler, akit még hadseregének tábornokai időben el akartak távolítani a hatalomból, de leváltotta őket. Az új Németország építőjeként aposztrofáltatta magát, valójában Németország lerombolója lett. Sztálint, ezt a vérszomjas fenevadat, a népek bölcs atyjának nevezték.

                   Nagyon fontos különbség a két utóbbi között, hogy amíg Hitlerben sokáig bízott a német nép többsége, Sztálin, a klikkjével együtt, jobban félt a saját népétől, mint bármelyik külföldi hatalomtól.

                    Gondoljunk a Vörös téri Lenin Mauzóleum jelképes magasságára! Onnan szemlélte félelemmel idomított népének novemberi felvonulásait. És az őt körülvevő slepre, amelyik uszult a parancsaira, mint egy idomított véreb, vagy pusztult is olykor-olykor, ha a VEZÉR ujja valamelyikükre rámutatott.         

                                                     Most temettük el szegény Kosztolányit

                                                     S az emberségen, mint rajta a rák,

                                                     Nem egy szörny állam iszonyata rág.

                                                     S mi borzadva kérdezzük, mi lesz még,

                                                     Honnan uszulnak ránk új ordas eszmék…

                                                                                                József Attila

 

                                                                     A FURCSA HÁBORÚ

 

                   És mit tett a lengyelekért a két nyugat-európai szövetséges? Franciaország és Nagy-Britannia? Határidőket szabtak. Az angolok: Ha szeptember harmadikán délig nem hagyják abba a támadást, Anglia hadiállapotban lévőnek tekinti magát. A franciák: Ha 3-án délután öt óráig, akkor Franciaország is hadiállapotban lévőnek tekinti magát. A későbbi szovjet beavatkozással kapcsolatban az angolok úgy nyilatkoztak, hogy az orosz támadás: „igazolhatatlan” / injustified /.

                    Hitler, akit Ribbentrop azzal hitegetett, hogy a nyugati hatalmak az utolsó pillanatban magukra hagyják a lengyeleket, a francia nagykövet távozása után külügyminisztere felé fordult:

                     - Was nun? / Most mi lesz? /

                    A beállott csöndet Göring felkiáltása törte meg:

                     - Ha mi ezt a háborút elveszítjük, Isten legyen hozzánk irgalmas!

                    A háború azért tört ki, mert Németország korlátlan hatalmú diktátora így akarta. Más oka nem volt rá, mint az, hogy Németország hatalma, a szomszédaihoz képest, túl nagyra nőtt, és ezt a hatalmat az adott pillanatban érvényesíteni lehetett.

                    Németország nyugati határszélén pedig elkezdődött a „furcsa háború”, amelyben egyetlen lövés sem dördült, egészen addig, amíg Hitler rászánja magát a két „cserbenhagyó” legázolására.

 

                                                 EGY ÜLDÖZÖTT APPARATCSIK LEVELE

 

                   Sztálin, Önnel új időszak kezdődött, amely a forradalmunk történetébe a „terror korszakának” címszava alatt fog bevonulni. A Szovjetunióban senki sem érezheti magát biztonságban, álomra hajtva a fejét, senki sem tudja, sikerül-e elkerülni az éjszakai letartóztatást. Senki sem számíthat kegyelemre. Jobboldali és bűnöző, október hőse és a forradalom ellensége, régi bolsevik és pártonkívüli, kolhozparaszt és követségi tisztviselő, népbiztos és munkás, értelmiségi és a Szovjetunió marsallja – mindenki ki van téve a vész csapásainak. Mindenki ugyanabban a véres ördögkerékben forog.

                   Ön az egykori trockistákkal, zinovjevistákkal, buharinistákkal kezdte a véres leszámolást, aztán a régi bolsevikok kiirtásával folytatta, utána megsemmisítette a párton kívüli és pártkádereket, akik a polgárháborúban születtek, és a vállukon hordták az első ötéves terveket, és végül, megszervezte a Komszomol lemészárlását is. Ön a trockista – buharinista „kémekkel” vívott harc jelszavával takaródzik. Ám a hatalom nem tegnap került az Ön kezébe. Az Ön jóváhagyása nélkül senki sem juthatott felelős poszthoz.

                   Ki ültette az úgynevezett „népellenségeket” az állam, a hadsereg, a párt és a diplomáciai szolgálat legfelelőség-teljesebb posztjaira? Joszif Sztálin! Ki telepített a párt- és államapparátus minden pórusába úgynevezett „kártevőket”? Joszif Sztálin!

                   Alávaló hamisítások segítségével Ön bírósági pereket rendezett, amelyekben a vád ostobasága felülmúlta a szemináriumi könyvekből Ön által jól ismert középkori boszorkánypereket. Ön is jól tudja, hogy Pjatakov nem repült Oszlóba, Maxim Gorkíj nem természetes halállal halt meg, és Trockij sem siklatott ki vonatot. Tudva, hogy mindez hazugság. Ön ösztönzi cinkostársait, hogy tovább rágalmazzanak és rágalmazzanak! A rágalomból valami mindig megmarad.

                   Lenin koporsója fölött Ön ünnepélyes esküt tett arra, hogy teljesíteni fogja végakaratát, és úgy fog vigyázni a párt egységére, mint a szeme világára. Esküszegő! Ön megsértette Leninnek a végakaratát. Ön megrágalmazta és kivégeztette Lenin régi harcostársait, akiknek ártatlanságával teljesen tisztában volt. Haláluk előtt arra kényszerítette őket, hogy olyan bűnöket bánjanak meg, amelyeket, amelyeket sohasem követtek el, és tetőtől talpig bemocskolják magukat.

                   Hol vannak az októberi forradalom hősei? Hol van Bubnov? Hol van Krilenko? Hol van Antonov-Ovszejenko? Hol van Dibenko? Ön tartóztatta le őket, Sztálin! Hol van a régi gárda? Nincsenek már az élők sorában. Ön lövette őket agyon, Sztálin! Ön megrontotta és bemocskolta saját híveinek lelkét. Arra kényszerítette az Önnel együtt haladókat, hogy gyötrelmek között és undorodva, tegnapi elvtársaik és barátaik vérében gázoljanak. A párt hamis történetében, amelyet az ön vezetésével írtak. Ön megrabolta a holtakat, az Ön által meggyilkoltakat és megrágalmazottakat, amikor önmagának tulajdonította az ő hőstetteiket és érdemeiket.

                   Képmutató módon azt hirdette, hogy az „értelmiség a föld éltető nedve”. Ön a szabadság minimumától is megfosztotta az írókat, a tudósok, a festők munkáját. Olyan présbe szorította a művészetet, amelyben megfullad, elhal. Az Ön által megrémített cenzúra őrjöngése és a mindenért fejükkel felelő szerkesztők érthető félénksége oda vezetett, hogy a szovjet irodalom elsorvad, megbénul. Az író nem tudja megjelentetni műveit, a drámaíró bemutatni darabjait, a kritikus kimondani személyes véleményét, ha azon nincs rajta a hivatalosság stemplije. Ön megfojtja a művészetet, elvárva, hogy udvari talpnyalójává legyen, de a művészet inkább hallgat, semhogy hozsannát zengjen Önnek.

                   Erőnek erejével álművészetet akar meghonosítani, amely unalmas egyhangúsággal csak az Ön zsenialitásáról énekel, amivel mindenki torkig van. Tehetségtelen grafománok félistenként, mint a Nap és a Hold szülöttét dicsőítik Önt, Ön pedig, mint egy keleti despota élvezi az otromba hízelkedést. Könyörtelenül kiirtja a tehetséges, de Önnek nem megfelelő írókat. Hol van Borisz Pilnyak? Hol van Szergej Tretyakov? Hol van Aroszejev? Hol van Mihail Szilcov? Hol van Galina Szerebrjakova, akinek egyetlen bűne, hogy Szokolnyikov felesége volt? Ön tartóztatta le őket, Sztálin!

                   Ön megfosztotta a szovjet tudósokat, különösen a humán tudományok területén a tudományos gondolkodás szabadságának a minimumától is, amely nélkül az alkotómunka lehetetlenné válik. Intrikákkal, botrányokkal, rágalmakkal teszik lehetetlenné az egyetemeken, intézetekben, laboratóriumokban dolgozó tudósok munkáját a magabiztos tudatlan tökfilkók. Az egész világ színe előtt olyan kiemelkedő orosz tudósokat nyilvánított „disszidenseknek”, mint Iptyev és Csicsibabin akadémikus. Naív módon azt gondolta, hogy ezzel megfoszthatja őket a dicsőségtől, pedig csak önmagát szégyenítette meg, amikor az egész világ tudomására hozta, azt az Ön a rezsimje által szégyenletes tényt, hogy a tudósok elmenekülnek az Ön paradicsomából. Meghagyva Önnek az Ön „áldásait”: a lakást, az automobilt, a népbiztosság ebédlőjébe szóló ebédlőjegyeket.

                   Ön kiirtotta a tehetséges orosz tudósokat. Hol van a legjobb szovjet repülőgép-tervező, Tupoljev? Még őt sem kímélte. Ön letartóztatta Tupoljevet is, Sztálin! Nincs olyan zug a szellemi életben, ahol nyugodtan dolgozhatna az ember. A színházigazgató, a nagy rendező, a kiemelkedő

   alkotóművész, Vszevolod Mejerhold. Mejerhold nem foglalkozott politikával. Ön mégis letartóztatta Mejerholdot, Sztálin!

                   A háború előestéjén Ön lerombolta a Vörös Hadsereget, az ország büszkeségét, erejének biztosítékát. Ön lefejezte a Vörös Hadsereget, a Vörös Flottát. Ön megölte a hadsereg legtehetségesebb vezetőit, akik a világháború és a polgárháború tapasztalatain nőttek fel, élükön Tuhacsevszkijjel, a nagyszerű marsall-lal. Ön kiirtotta a polgárháború hőseit, akik a legkorszerűbb technikának megfelelően átalakították, és legyőzhetetlenné tették a Vörös Hadsereget. A legnagyobb háborús veszély pillanatában Ön folytatja a hadsereg vezetőinek megsemmisítését. Beleértve az alsóbb parancsnoki kart és a fiatal parancsnokokat. Hol van Bljuher marsall? Hol van Jegorov marsall? Ön tartóztatta le őket, Sztálin!

                   A szovjet nép nyomására Ön képmutatóan feltámasztja az orosz történelmi hősök kultuszát: Alekszej Nyevszkijét, Dmitrij Donszkojét, Mihail Kutuzuvét. Abban reménykedve, a jövendő háborúban ők többet fognak segíteni Önnek, mint a kiképzett marsallok és tábornokok.

                   Az Ön őrült bacchanáliája nem tarthat már sokáig. Végtelen az Ön áldozatainak listája, lehetetlen mindenkit felsorolni. A szovjet nép előbb vagy utóbb a vádlottak padjára fogja ültetni Önt., mint a szocializmus és a forradalom árulóját, mint a legfőbb kártevőt, a nép igazi ellenségét, mint az éhínség és a hamis perek szervezőjét.

                                                                                                F. RASZKOLNYIKOV / 1933 /

                   NB: „Ön tartóztatta le, Sztálin!” – írja indulatosan a szerző. Nem Sztálin, hanem Jezsov vagy Beríja, akik a saját anyukájukat is őrizetbe vették volna. Hiszen Lenin elvtárs szerint, akit bizonyára szorgalmasan tanulmányozott:

                 „Számunkra nem létezik az emberi társadalmon kívül álló erkölcs: ez csalás. Nálunk az erkölcs a proletár osztályharc érdekeinek van alárendelve.”

 

                                                            EGY KÉSEI MEGVILÁGOSODÁS

 

              Menekülése Bulgáriából a kapitalista Franciaországba, már önmagában is izgalmas életepizód. Az itt olvasott levele halála után jelent meg egyemigráns lapban. Hogy idáig fajultak a dolgok a Szovjetunióban, abban Ön is bűnös, Raszkolnyikov. Hiszen, amint vázlatos életrajzából kihüvelyeztem, hivatásos forradalmár már évtizedek óta.

             Az októberi forradalom kiemelkedő alakja, a kronstadti matrózok, tengerészek legnépszerűbb vezetője, a petrográdi Katonai Forradalmi Bizottság tagja, 1920-ban Balti Flotta parancsnoka lett. Később különböző országokban nagykövet.

              1936-ban, amikor Bulgáriából hazarendelik, még a határ előtt megtudja a reggeli lapból, hogy otthon börtön vagy halál vár Önre. Ekkor menekül Párizsba, ahol gyanús körülmények között öngyilkosságot követ el.

              Az Ön megvilágosodása akkor következett be, amikor megtudta, hogy ki fogják nyírni. És akkor sem állt ki a nyugati közvélemény elé bátran, pedig bizonyára több nyelven beszélt, hanem elbújt, mint görény a büdös vackába. Bátor véleménye csak rejtélyes halála után jelent meg egy emigráns újságban, amelyet jó, ha százan olvastak. Aki elolvasta, és Önt személyesen ismerte, nem felháborodást érzett, hanem derűs elégtételt.

              Ön, az egykori hithű bolsevik, a „kommunista istenország” vitéz katonája, a Lenin koporsójánál tett esküre hivatkozik. Sztálin éppen azt folytatta, amit Lenin elkezdett. Ugyanazzal a szocialista morállal. Azt folytatta, csak a saját speciális módszereivel megspékelve. Lenin is arra intette elvtársait, hogy az osztályellenséggel változatos, kombinált módszerekkel kell végezni. Valahogy úgy fogalmazott, hogy ötletesség adja a rendszer működésének zamatját, bukéját.

              Lám, Sztálin elvtárs milyen egyedi ötlettel tette hűvösre Kun Bélát! Sajtókonferenciát rendezett a számára, hogy megnyugtathassa az érte aggódó nyugati közvéleményt és főleg Kun Bélát. A tudósítók hazautaztak, Kun elvtárs pedig a következő napon már a Ljubjankában volt, majd a süllyesztőbe került. Hát nem ötletes módszer! Ha megérhette volna, bizonyára kacagna Ön is. Milyen nagy kópé a mi Sztálinunk!

              Illyés Gyula moszkvai élménybeszámolója szerint Kun Béla már a harmincas évek elején érezte közelgő vesztét. Mert mi mással lehetne magyarázni, hogy erős nosztalgiája támadt Magyarország klímája után? Igen szívesen hallgatta a magyar Himnuszt, és megkönnyezte. Amikor itthon uralmon voltak, hallani sem akarta.

              Bizonyára eldúdolgatta moszkvai otthonában, kiapadhatatlan nosztalgiával:

              „Szép vagy, gyönyörű vagy, Magyarország!” Elfeledkezett arról, hogy ott még a falnak is füle volt.

              Ami pedig Lenin személyét illeti: Századik születésnapja alkalmából / 1970 /, Moszkvában egy nagy nemzetközi tudóstalálkozót rendeztek. Ezt Ritter – Ritterspann Gábortól tudom, akivel úttörővezető koromban összehozott a jó sorsom. Igen tájékozott srác volt. Ő ajánlotta olvasásra a Mester és Margaritát.

              A moszkvai összeröffenéssel kapcsolatban pedig elárulta, hogy az összegyűlt buzgó Lenin-szakértők egyike még azt is kinyomozta, hogy Lenin, a londoni száműzetése idején, melyik londoni lotyótól szedte föl szifiliszét, amely megnehezítette a Krupszkajával való együttműködést, és sajnálatosan rövidre vágta élete fonalát.

 

                                                                       IV. fejezet

 

                                         AZ EGYETLEN MENEDÉK: MAGYARORSZÁG!

                    

                   Egyszerre két oldalról éri támadás a lengyel népet 1939 szeptemberében. Ha Teleki Pál és ekkor még Horthy is, nem mond ellent a német kérésnek, hogy Magyarországon keresztül is Lengyelország földjére támadhassanak a német csapatok, sok ezer lengyelnek nem lett volna lehetősége a menekülésre a haláltáborok vagy Katynok biztos pusztítása elől.

                   De amíg a magyar–lengyel határ a németek előtt lezárult, addig a menekülő lengyelek előtt szélesre tárult. Egyedül nálunk kaptak védelmet és ideiglenes nyugalmat a háború poklából menekülők.

                   Az első lengyel menekült 1939. szeptember 10-én lépett magyar földre, de a következő napokban már tízezrével érkeztek. A magyar kormány gyorsan megszervezte a lengyelek jogvédelmét és ellátását. A lengyel katonák a Honvédelmi Minisztérium, a polgári menekültek a Belügyminisztérium hatáskörébe tartoztak. A Belügyminisztérium IX. osztálya élére dr. Antall József / 1896-1974 / belügyminiszteri tanácsost nevezték ki menekültügyi kormánybiztossá.

                   A lengyel menekültek befogadása szempontjából fontos szerepet játszottak a történelmi kapcsolatokat ápoló területek, a határmenti megyék. A menekültek ezreinek első állomáshelye a mai Dél-Szlovákiában húzódó határ menti terület volt. Az elhagyott határőr-laktanyák és egyéb objektumok lettek a lengyel menekültek első befogadó helyszínei. Ezek megtöltése után a helyi lakosság fogadta be a menekültek újabb és újabb tömegeit.

                   A magyar családok nem menekültként, inkább vendégként kezelték a lengyeleket, akik előtt megnyíltak a tiszta szobák, akiknek asztalt terítettek és ágyat vetettek, akiket élelemmel és ruházattal láttak el, és ahonnan tovább utazhattak a II. világháború különböző pontjaira. Nagy részük a Munkács – Sátoraljaújhely – Miskolc vasútvonalon utazott Budapestre, illetve az ország más részein kijelölt táborokba.

                   Ezt a szolidaritást nemcsak az ezeréves jó kapcsolatok, de az elemi keresztényi erkölcs és az együttérzés váltották ki.

                   Az akció országos szervezője idős Antall József volt, a belügyminisztérium szociális osztályának vezetője, aki a háború után a legmagasabb lengyel állami kitűntetést is megkapta.

                   A rendszerváltás előtt nekünk is jól esett a lengyelek együttérzése 1956-ban. Nem véletlen, hogy a kommunista sajtó és a történelemkönyvek ezt egyetlen szóval sem említik. Sőt! A Szolidaritás mozgalmának idején azt sulykolták a magyar koponyákba, hogy a lengyelek nem szeretnek dolgozni. El akarták vágni egyetlen történelmi kapaszkodónkat, a lengyel-magyar barátság szálait. Ami pedig ifjú Antall József miniszterelnökkel műveltek, az gyalázat volt. Ez hulljon vissza az ostoba liberális fejekre!

                                                    

                                                            MINDEN KAPÁS ROKONUNK

                   

                   „Bizonyos, hogy Isten haragját és átkát érdemli, és ki tudja, talán a többi vétkek között, egyikért azért rontotta és pusztította Isten a mi szegény hazánkat, hogy az ő szabadulásáért annyi részegítő köszönések lettek; hogyha egy nagy völgybe vinnék a török császár erejét, és ráeresztenék azt a bort, melyet sok részegeskedésben megittak Magyarország szabadulásáért: nem kellene semmi vízözön a török veszedelmére; mind borban halnának.”

              Annyit semmiképpen nem javasol tehát Pázmány sem, hogy az italozó kivetkőzzön emberi mivoltából, és állattá változzon

               Így vélekedett a borital hasznosságáról az egyik távoli rokonom, aki mellesleg okos ember is volt, bár nem annyira, mint Pázmány Péter. De azt tudta, hogy a boritaltól megerősödik az emberi lélek és a test, ha mértékkel isszák. Ezért mérte dopping- és gyógyszerként az öregszőlői kapások demizsonjaiba a munkára is, derűre is serkentő nedűt. Valamikor a harmincas években híres volt Kapás János bácsi a boráról.

              Az öreg igen jó viszonyban lehetett Noéval, aki meg a Jóistennel. Azt pedig mindenki tudja, hogy aki az Úrral jóban van, könnyen üdvözül. Ezért szerencsésen ballagta végig életének föld felé hajló útját János bácsi is.

                   Pedig közöttünk legyen mondva:

              Amikor négy éve megözvegyült, a fiainak adta a szőlőket, két egyforma darabban. Honnan volt akkor bora, ha egyetlen tőkéje sem volt? Mindjárt kiderül.

              Ott lakott, most már asszony nélkül, magányosan a bikaistállóval szemben, ahol a nádtetős háza mögött elkezdődtek az öreghegyi szőlők.

              Akkoriban még nagyüzem volt, mármint a bikaistállónál. Szinte minden háznál volt tehén, és abortuszról még nem is hallottak az emberek. Szerették, ha minden formában szaporodik a család. Emberben is, állatban is.                 

              Most a gyerekek sokkal kevesebben vannak, mint a kutyák! Ahol három fajkutya vicsorog, ott legfeljebb egy sápadt gyerek unatkozik a tévé előtt. Ahol csak két kutya van, remélhető, hogy a lány után még egy fiút is összehoznak a szülők, ha ráérnek.

              Az öreg borára, amit a „zöld legyek”, a fináncok engedélyével árusított, sokszor megjegyezték:

                     - Ez a keceli Bikavér!

              Lepecsételt hordókból árusította, és mindig a legjobb minőséget. A bikák valóban nagy hírverést jelentettek a bornak, mert mély és erős hangjuk az öröm órájában beharsogta az öregszőlőket. Talán két kilométerre is elhallatszott.

              Naponta háromszor volt nagyüzem. A munka előtt, a kora reggeli órákban, délben, és amikor a napocska szolgálatának a végén még a legszorgalmasabb munkás is letette a metszőollót vagy a kapát.

              De volt az öregnek egy furcsa szokása. Nem engedte a kuncsaftot a kamrába, ahol a nedűt tartotta. Hallani lehetett, ahogy beakasztotta a kampót. Minek azt látni, hogyan telik a demizson? Fő, hogy a vevő elégedetten csettintsen, amikor megkóstolta: Ez az igazi, jó hűvös keceli Bikavér. Nem csap be az öreg bennünket.

              A parasztokat nem is csapta be, hiszen vagy hatvan évig maga is a földet túrta, amíg nem jött meg vén korában az esze. Illetve nem támadt egy jó ötlete. A két fiával magukra zárták az ajtót, és asztalhoz ültek tanácskozni. Másnap a pincét fölvitték a padlásra. Nem bolondultak meg, csak a fináncokat akarták megrövidíteni. Egy félhektós hordót vittek föl a padlásra, és ezt naponta, esténként és lámpafénynél újra feltöltötték.

              Ügyesen kifúrták a mennyezetet, és csak egy vékony csövecske lapult egy ócska nagykabát mögött. Amíg a vevő várakozott, telecsorgott a demizson, de nem a hivatalos hordóból, hanem a padlásról. Reggel meg este innen mérte. Délben, amikor a legnagyobb volt a fináncveszély, a forgalom meg a legkisebb, a pecsétesből. Hányszor sopánkodott a fináncoknak, hogy milyen kiszámíthatatlanok a népek. Egyszer csurran, máskor csak cseppen.

              A fiai borát mérte ki, akik mindig gondoskodtak arról, hogy a kútba lógassák a borocskát. Hiába, akkoriban az volt a hűtőszekrény. Esténként kocsival látogatták meg az öreget. Mindig volt szalma a kocsin. De ez nem tűnt fel senkinek. Az öregnek sem jobbról, sem balról nem volt szomszédja. Beálltak az udvarába, és irány a pince! Akarom mondani: a padlás!

              A szőlő nyitásától a takarásig hosszú a munkák sora. Márciustól novemberig minden áldott nap nyitva volt a Kapás Jani bácsi „csárdája”. Ahol a kapás, a szegény ember, mindig jól járt, ha betért.

              Kár, hogy elmúlt a bikaistálló. De a legnagyobb kár, hogy egyre több a kutya, és egyre kevesebb az életvidám kisgyerek.

              Talán használni kéne a józan eszünket, mint ahogy az öreg Kapás tette. Minden unokájának házat vett a faluban. Maga a pincés-padlásos öreg házból vonult megérdemelt nyugalomra hetvenhét éves korában. Mint a mesében. A gyerekei meg az unokái őszintén megsiratták. Ritka manapság az ilyen temetés.

 

                                                                 A NYUGATI FRONT

 

              A nyugati fronton minden csendes ugyan, de az angolok „titokban” elaknásítják a Norvégia felé vezető tengerszorosokat, és ezzel fölhívják Raeder német admirális figyelmét a terület katonai fontosságára, aki figyelmezteti Hitlert.

              A németek jegyzéket nyújtanak át a dán és a norvég kormánynak, hogy a várható angol-francia veszélye miatt meg fogja szállni a két országot. Annak rendje és módja szerint meg is tette.

              Majd a gyors német előretörés Belgiumon át néhány hét alatt térdre kényszeríti a francia és az angol haderőt. Hitler „nemes” gesztusként, politikai számításból, nem semmisíti meg az angolok Dunkerque-nél körülzárt csapatait, és azok nagy részét sikerül visszamenteni az anyaországba.

              Franciaország a compiegne-i erdő híres - hírhedt vasúti kocsijában aláírja a kapitulációs okmányt, a fegyverszüneti szerződést. Azaz Hitler revansot vett az első világháborúban elszenvedett vereségért. Megkezdődött a légi háború Anglia ellen, amely azonban nem tudta előkészíteni a remélt partraszállást.

 

                                                                     A REVÍZIÓ

 

              Kelet-Európában a Szovjetunió ultimátumban követeli a románoktól Besszarábiát és Észak-Bukovinát, amelyet meg is kap. Közben közös fellépésre hívta fel a magyar kormányt, amely azonban, mint Csehszlovákia esetében Németország oldalán, nem volt hajlandó közös katonai akcióban részt venni a Szovjetunióval sem.

              Mivel a közvetlen tárgyalások a revízió kérdésében nem vezettek eredményre, a második bécsi döntésben Észak-Erdélyt Olaszország és Németország segítségével visszakaptuk. Erdély ilyen ésszerűtlen megosztása csak arra volt jó, hogy mind a két államot a németek karjaiba kényszerítse. Ezt a veszélyt vette észre Teleki Pál, és a következő levélben figyelmeztette a kormányzót:

              „A németekkel kell mennünk, mert másképp nem lehetséges, de csak egy bizonyos pontig. Ez a pont, ez a határvonal a háborúban való részvétel. Ezt semmi esetre sem fogjuk megtenni, mert idegen érdekekért nem fogunk elvérezni hiába.

              A revízió, s ezt csak neked mondom, a legnagyobb veszély, amely fenyeget, de ez ellen nem tehetek semmit, mert belebukom. A közvéleményünk meg van őrülve. / Vagy őrjítve? / Mindent vissza! Akárhogy, akárki által, bármilyen áron. A revízióba bele fogunk pusztulni, ez fog minket a háborúba sodorni.

              Visszakaptuk Felvidéket, jó, vissza Ruszinszkót is. Ezeket még meg tudjuk emészteni, átvenni, berendezni. Most Erdélyen a sor, rettegek, mi lesz akkor. Ha Erdély visszajő, ezzel örökre elkötelezzük magunkat a németeknek, akik majd követelik az árát. És ez az ár a velük való háborúzás lesz. Az ORSZÁG maga lesz az ára a revíziónak.”

 

                                                                     ERDÉLY CSALÁDI ÁRA

 

                   Erdély visszafoglalásában édesapám is elévülhetetlen érdemeket szerzett. Amíg ő szeptemberben távol volt, az édesanyám szülei segítettek a szüreti munkákban. Bár ne ment volna, mert mialatt Erdélyt járta, megdöglött a két süldő, és a pincében elfolyt egy hordó bor. Ez volt a revízió „családi” ára.

 

                                                                   A KECELI FUVAROSOK

                                                

                   Amikor a hetvenes-nyolcvanas években jártunk, sokszor megismételték Kecelen a kánai menyegző csodáját, helyesebben: a csoda nélküli borhamisítást. Becsapták országot-világot, de elvesztették vele a hitelüket is. Könnyen megbotlik a rövidlátó ember!                                                             

                   Úgy van ez a mi világunk teremtve, hogyha az egyik része sír, akkor a másik nevet. Mi magyarok ritkán tartoztunk a kacagó feléhez. Legföljebb olyan módon, hogyha az ország egyik része bánkódott, akkor a másik fele ennek örült. De össznépi boldogság még sosem köszöntött erre a szép országra.

                   Itt vannak mindjárt a boraink! Amikor a külföldön is nagyra becsült borvidékeink: Tokaj, Villányi-hegység, Balaton-felvidék és a többi kötött talajú híres tájunk szőlőjét kipusztította a filoxéra még a 19. század végén, az ott élő gazdák sírtak.

                   Közben a homoki bornak megnőtt a tekintélye. A Duna-Tisza közén először a zsidó fölvásárlók dörzsölték elégedetten a markukat, mert ebben mindig ők az elsők. Csak azután a szőlősgazdák, mert felment a bor ára.

                   Hirtelen éppen olyan jónak találták a Kadarka vérszínű borát, mint a mézszínű Kövidinkáét, hogy még a fasiszta német munkás asztalára is ezekből szállítottak. A két borkereskedő, Schwarcz Sándor és Weisz Ferenc nemcsak a keceleiek borát vásárolta föl. A szomszéd sváb falvakba is elküldték cenzárjaikat, magyarul úgy mondják, hogy alkuszaikat, és még „lábon” megvették a gazdák termését.

                   Ezek az alkuszok szívósan alkudoztak a sváb gazdákkal, mert ez a nép igen spórolós, gyűjtögető fajta. Nem mintha a magyarok között nem volna ilyen ember, de közel sem verik annyira fogukhoz a garast. Szívósan alkudoztak a Hirmannokkal, a Schindlerekkel, a Schwarczokkal, a Weiszekkel, az Umenhofferekkel és a többiekkel az eljövendő borra. Az egyezségek szépen feketén-fehéren létre is jöttek. Aláírás minden papíron. Az óvatosság is a vérükben van.

                   Különösen Hajósról meg Nemesnádudvarról szállították a keceli vasútállomás pincéjébe a sváb nedűt a helybéli kocsisok. Csak megbízható embert jelöltek a szállítás lebonyolítására, aki nemcsak a borhoz ért, de tud a svábok nyelvén beszélni. Ami azt jelenti, hogy keveset, de velősen. Aztán cselekedjünk! Egy percünk sincs az álmodozásra!

                   Nem kellett hozzá más csak egy széles platóskocsi meg két erős muraközi ló. A kocsin fölhajtható oldaldeszkák, és legalább három tekintélyes hordó. Olyan nyolc-tíz hektósok. Ennyiért már érdemes útra kelni ilyen nagy távolságra. Ha Császártöltés 14, akkor Hajós húsz, Nemesnádudvar olyan huszonöt kilométer. Vissza ugyanennyi. Csakhogy odafelé nehezebbnek tűnik az út, mert Császártöltésen éppen a központban kezdődik egy igen meredek emelkedő, de szerencsére visszafelé az már lejtő. Akkor meg azért kell vigyázni!

                   November elején már indulhat a szállítás, mert akkorára már a lusta bor is kiforr. Tóth Laci az ügyeletes kocsis, egy mokány, széles vállú, barna hajú és fekete szemű fiatalember, akinek otthon is vannak lovai. De még nem nős, mert a katonaságtól ugyan már leszerelt, de a legénységét, a szabadságát még nem vesztette el.

                   A kísérője, akinek igen nagy a felelőssége, igaz, hogy a bére is, Somogyi Matyi bácsi, java korabeli ember, éles ésszel és nagy szakmai gyakorlattal. Ami annyit jelent, hogy igen sok bort megízlelt már életében. Nem ez az első fuvarja egyiküknek sem, és most szívesen ülnek egymás mellé a bakon. Megbíznak egymásban. Bennük meg a megbízók.

                   Már reggel hatra beértek Császártöltésre, ezt olvassák le a toronyóráról, mert ezek a svábok igen szeretik, ha minden működik. Kecelen évekig tekintget a polgár hiába a toronyórára, amíg az eklézsia végre megjavíttatja. Legutóbb három évig mindig fél nyolcat mutatott.

                   Kecelen meg szokott állni az idő!

                   Eddig elég szótlanok voltak mind a ketten, de a templomról eszébe jut egy érdekes kalandja a Matyi bácsinak:

                    - Egyszer korábban indultunk egy órával, és a hajnali mise idejére ideértünk. Látom a sok klumpát a templomajtóban, mert igen sáros vagy hideg időben szívesen hozzák kezükben a svábok a szép cipőjüket, és csak az isten házának ajtajában cserélik le a klumpájukat. Akkor a Kornóczi Jóskával voltunk úton, akinek van humorérzéke. Mondom is neki:

                     - Ugorj le gyerek a kocsiról, és keverd már meg egy kicsit azokat a klumpákat! Hátha jót nevetnek rajta a svábok is. Pedig nem valami nevetős fajta!

                    - Biztos, hogy volt zűrzavar a szentmise után – kapcsolódik a beszédhez a Laci.  De most már erősen kell fogni a lovakat, mert jön az éles kanyar meg a meredek emelkedő. Nem kell biztatni őket, de azért látszik a mozgásukon, hogy mintha hosszabbakat lépnének. De ezek igen erős lovak! Ha valahol egy félórát állnak, már nyakukon is a zabostarisznya.

                    - No, ezön is túl vagyunk! – mondja megkönnyebbülve Mátyás bácsi, amikor fölérnek a dombtetőre. Nem született keceli, mert csak nősülni jött ebbe a faluba, és megőrizte potaországi tájszólását:

                    - Most már nyugodtan ballaghatnak még tíz kilométört.

                    De az öreget zavarja a gyerek szótlansága:

                    - Mi a baj, Laci fiam? Kitötték a szűrödet a lányok?

                    - Csak egy lánnyal van nekem bajom, Matyi bácsi.

                    - Tán nem Örzsével? Egyke az a lány?

                    - Azzal az egykével, bizony! – és sóhajt hozzá egy mélyet.

                    - Mindön bajra van orvosság, hátha tudnék neköd tanácsot adni.                   

                    - A szegénység ellen nincs orvosság, Mátyás bácsi.

                    - Kevesellnek tégöd a szülei?

                    - Bizony, eltalálta. Vagyonos vőt szeretnének a lányuknak.

                    - Az a lány szeret tégöd?

                    - Kétszínűt játszik velem, én meg csak az egyszínű fehéret kedvelem.

                    - Akkor nem is szeret igazán. Tudod, mennyi lány sóvárogna utánad, ha belenéznél a szemükbe? Keveset mondok, ha azt mondom, hogy legalább száz. Ügyes, életre való gyerök vagy. Tudsz gazdálkodni. Legénynek is mutatós vagy. A szülei szerint mennyi földed hiányzik?

                    - Azt tudom, hogy nekik van vagy háromszáz holdjuk.

                   - Akkor, fiam ez már nem játék. Ha el is vöszöd, nem köllenél másnak, csak cselédnek. Kihajtanák belőled még a lelköt is!

                    - Énnekem is ez a legnagyobb fájdalmam. Hát tehetek én arról, hogy apám csak tizenkét holdat tud adni, ha kiházasít? Ott vannak még a testvéreim is. Egész éjszaka ezen rágódtam. Mert cselédnek nem megyek senki családjába, akkor inkább legény maradok egész életemre.

                    - Ne add oda könnyen a szabadságod! Mert az esküvő után már nagyon nehéz a visszakozz. Különösen, ha gyerök is lösz. Mert ha az egyke megszületett, a többit nem engedik a világra jönni. Érted-e? Attól kezdve pedig a közös élet örök marakodás lösz. Az asszony mögött mög mindig ott az igazságosztó anyós, és neköd soha többé nem löhet igazad.

                    - Én is ettől félek.

                    - Rossz szólás, de még erre is passzol, hogy jobb félni, mint mögijedni. Én csak azért haragszok rájuk, mert akinek nincs legalább száz holdja, az nem is embör a szömükben. Aztán mindön nagygazda egykézik. Nem láttál te még kétszáz holdas embört, akinek három gyeröke lett volna. Mert mi lösz a vagyonnal, ha elaprózódik?”

                    - Nem ijedtem én meg a katonaságnál sem. Mindenki szeretett meg kitűntetett.

                    - Csak ezök a lányok ne lönnének a világon! Válassz mást, fiam! Ezt a tanácsot tudom csak adni. A gazdagokat mögbolondítja sok föld. És nem nézik az embört, csak a birtokot. Az örök szörzést! Mint a svábok. De mivel az ő földjükön járunk, csak halkan merőm mondani. Van más Örzse is a világon, még legalább száz - Kecelön is! – vet véget a diskurzusnak az öreg, aki úgy érzi, talán megnyugtatta egy kicsit ezt a fiatalembert. Megerősítette benne az ellenállást.

                   Hosszú hallgatás következik. A fiatalember cigarettát csavar, és rágyújt. Addig a Mátyás bácsi kezében a gyeplő, de csak fogni kell, mert ezek a lovak talán hajtó nélkül is célba érnének. De itt is van már Nádudvar. A svábok várják őket, és már messziről hallatszik, hogy németül karattyolnak.

                    - Hóha, hó! - állítja meg a lovakat a hajtó, és megemeli a meleg sapkáját köszönésül. Aztán leszáll a kocsiról, és lovak nyakába akasztja a zabostarisznyát. Elindul, hogy a vödörrel innivalót hozzon az állatoknak.

                   Addig Mátyás bácsi intézkedik:

                    - Guten tág! Papírost elő! Mennyi a szerződött? Melyik hordóban van? Kérök egy pohárnyi kóstolót! Ez jó lösz, már pumpálhatják is át a kocsira. Az első hordóba tösszük a vöröset.

                     Minden megy, mint a karikacsapás. Egy óra múlva tele mind a három hordó, kettőben vörös, a harmadikban fehér.

                 - Indulhatunk is, Laci fiam! – adja ki az öreg a parancsot, és Laci vigyázva indít. Figyelni kell a terhelésre, mert hosszú úton sok baj előadódhat, ha nincsenek rögzítve a hordók. De a faékek jól tartják a hordókat, nem lesz semmi baj.

                    - Vidörzén! – kiáltja búcsúzásul az öreg, mert hadd tudják meg ezek a svábok, hogy tud valamit németül is.

                   Mind a ketten megkönnyebbülnek, amikor hazafelé mutat a kocsi rúdja.

                   De a Lacinak csak rágja valami a lelkét, mert újra rágyújt, és füstöl. Matyi bácsi most nem hagyja, hogy gondolkozzon. Elkezdi a tájat hangosan vizsgálgatni.

                    - Nagy kár, hogy ilyenkor már lehullanak a levelek. Csupaszak az erdők is, nehezen löhetne a betyárnak helyet találni bennük. De nekünk hátha sikerül. Látod azt a kopasz kis erdőt, kaptass föl mögé! Ott nem látnak ránk az útról. Volna egy kis dolgom. Gyere te is, és segíts!

                   Az öreg előveszi a tarisznyáját, amiből furcsa eszközöket szed elő.

                    - Ezt az abroncsot egy finom kis vésővel és kalapáccsal arrébb veregetjük. Így ni! Nem köll több, csak egy centi. Most jól nézd mőg ezt a fúrót! Egy kádártól szöröztem. Ügyes kis szerszám. Úgy rágja át magát a fán, mint a szú. Hamar ide azt a tíz centis nádszálat!

Már benne is van a lyukban. Egy kicsit beljebb nyomom, és most hozd ide gyorsan az ötliteres demizsont!

                     Szívás után megindul a hordó vére, és néhány perc múlva tele is lesz a demizson. A nádszálat belenyomja a hordóba, és a lyukat egy darab viasszal betömi.

                     - Kész, alász plajbász! – ez ugyan zavarosan hangzik, de amikor a helyére verték az abroncsot, Laci csodálkozva néz az öregre, aki gyorsan elrakja a szerszámait. Egész bűvészmutatványt csinált most Mátyás bácsi.

                    A fiatalember megindítja az útra a kocsit, és közben megkérdezi:

                    - Kitől tanulta ezt, Mátyás bácsi?

                    - Elhiszed, ha azt mondom, hogy magam fundáltam ki?

                    - Hogyne hinném!

                    - No, látod, ésszel él a szögény embör.

                    - De mi lesz, ha meglátják a nádszálat?

                    - A hordóban sötétebb van, mint a nagygazdák fejében. A borhoz majd öntök öt liter vizet útközben. Tudod, mikor látják mög ezöket a nádszálakat. Mert van ezökben már több is. Amikor majd szétesik a hordó, vagy fölaprítják gyújtósnak.

                    Akkor vöszik csak észre, hogy valaki sündisznót csinált a hordóból, csak ennek a tüskéi befelé állnak. És jót nevetnek rajta. Aki sokszor nevet, hosszú életű lösz. Keríts elő egy-egy poharat! Az is van a kecskebőr tarisznyámban.

                   Igyunk, fiam, a szabadságra, még ha lopással is szörözzük. Nem szögény embört károsítottunk vele. Akit mög kár ért, azért mög nem kár. Te, fiam, most már tudod a receptjét. Használd egészséggel! Egészségünkre!

                    Néhány pohár után te sem látod olyan sötétnek a világot, mint amilyen sötét a valóságban. Tudod mennyit beszéltek ezek a svábok Hitlerről? Rossz volt hallgatni! A lengyelek miatt nagyon haragszok rájuk. Az is olyan tisztességes nép, mint a magyar. Mindig a gyengébbnek esnek neki a rablók. Igyunk a lengyelekre is!”

                   A kocsi, fékezve és óvatosan, leereszkedik a császártöltési lejtőn. Most már egyenes az út hazáig. A toronyóra tizenegyet mutat. Nemsokára előkerül a kenyér és a szalonna. De most már könnyebben csúsznak le a falatok egy-két pohár kadarkával.

 

                                                                        ATLANTI CHARTA

                 

                   A világpolitika egyik legfontosabb eseménye volt az Atlanti Charta aláírása. Roosevelt fiának a naplója így örökítette meg az eseményeket:

                    Vasárnap reggel indultunk a Prince of Wales fedélzetén tartandó istentiszteletre. A hajó emelvényét amerikai és angol lobogók borították. Elénekeltük az „Urunk, segélyünk hajdanán” meg a „Föl, keresztény katonák!” kezdetűt. Azt is, hogy „Örök atyánk erős segítség”. Közben hangunk felemelkedett az öböl vizén, zengőn és melegen.

                   Itt, ezen a fedélzeten két erős nemzet vezetője áll. Azokra a milliókra gondoltam, akik Angliában dolgoznak. Szegények, mint a templom egere. Nappal bombákat gyártanak, éjjel pedig a hulló bombák alatt álmatlanul hevernek. De ezekre az angol tengerészekre is, akiket néhány hónappal később arra ítélt a sors, hogy japán torpedók áldozataként ugyanezzel a hajóval süllyedjenek el.

                   S arra gondoltam, hogyan nőnek ki a földből otthon, Amerikában a gyárak. A konyhák asszonyai és a farmok fiai izgató, új és fontos szakmákat kezdenek tanulni, millióan és millióan.  A háború mindenkit érint valahogy. Aki nem szolgál a katonaságnál vagy valamelyik hadiüzemben, az légósisakban rója az utcákat. Ők is megdolgoznak a hazáért. Mindenki részt vesz egy nagy transzcendentális erőfeszítésben.

                   Anglia egy kicsit kifulladt, és roskadozik az ütések súlya alatt. Amerika most feszíti meg kemény izmait.

                   S itt álltak a két nép vezetői, és imádkoztak:

                   -Mi atyánk, ki vagy a mennyekben, szenteltessék meg a te neved.

                   Ha semmi más nem történt volna, míg itt voltunk, már ez is összekapcsolt volna bennünket. Föl, keresztény katonák! Azok vagyunk, és elindulunk Isten segítségével – mondta apám 1941. augusztus 11-én.

                   NOTA BENE! Ami a transzcendens erőfeszítést illeti, erős kétségeim támadtak, amikor a háború lefolyását megismertem. Nagyon is evilági, materiális okokkal és kiszámított, aljas politikai célokkal folyt le ez a második világháborúnak nevezett tömeggyilkosság-sorozat. Miért kellett ebbe a Jóistent belekeverni?

 

                                                           A MÁSODIK ZSIDÓTÖRVÉNY

 

                   Ennek a megszavaztatása Teleki Pál számára életének egyik legnagyobb feladata lehetett. Mint humanista és gyakorló katolikus, elutasította az emberek mindenféle diszkriminációját. Mint az ország sorsáért felelős politikusnak, tekintettel a német nemzetiszocialisták és a hazai szélsőjobboldaliak követeléseire és fenyegetéseire, nem maradt számára más, minthogy elhatározza magát a zsidók elleni rendszabályok életbe léptetésére. Úgy gondolta, hogy a követelt rendszabályok késleltetése a német megszállást és a magyar szélsőjobboldal hatalomátvételét segíti elő.

                   Ennek a felfogásnak a támogatója volt Lewis Namier professzor, a nemzetközi zsidó szervezetek ismert képviselője is: „Nagy aggodalommal tekintünk azokra a lehetséges következményekre, amelyek Magyarország korai megszállása folytán az ott viszonylagos biztonságban élő 800 ezer zsidóra vonatkozólag előállnának. A zsidók egyedüli reménye abban van, hogy a magyarok mindaddig, amíg a németek képesek visszaütni, nem tesznek olyat, ami az ország megszállását vonná maga után.”

                  NB: Tehát mindenáron törekedjen a magyar kormány arra, hogy a német megszállást elkerülje. Netán ez lett volna az oka, hogy a magyarok bekapcsolódtak a németek oldalán a délvidéki harcokba, de annak is, hogy a második magyar hadseregnek el kellett pusztulnia a Donnál?

                 

                                                            HORTHY IS LEVELET KAP

 

                   Mégpedig 1941-ben és február végén az angol admiralitás első lordjától, Earl Alexander of Hillsborogh-tól. Ebben a következők olvashatók:

                 „Tengernagy Úr! Őfelsége kormánya figyelemmel, higgadtan és elismeréssel követi nyomon az ön fáradozásait, valamint kormányának igyekezetét, amelyet a délkelet – európai térség békéjének és semlegességének fenntartása érdekében kifejt. Őfelsége tudatában van azoknak a nehézségeknek, amelyek folytán ön és kormánya egy nagyhatalom állandó politikai és gazdasági nyomásának ki van téve. Ennek ellenére eddig jórészt sikerült önöknek a semlegesség megőrzése mellett erőforrásaikat biztosítani. / Biztosítani a 800 ezer zsidó életét! /

                   Őfelsége kormánya ismételt elismeréssel adózik annak a szerepnek, amelyet ön a béke ügyében betölt, és eleve biztosítja önt arról, hogy fáradozásait önnek és az ön országának a jövendő béketárgyalásokon érdemként fogják elismerni. Őfelsége kormánya részéről:

                                                                                                                                      Alexander

 

                  NB: Tehát a fenti leveleknek az a következménye, hogy Horthy csapatokat küld a Délvidékre, és ezzel halálra ítéli Telekit. Majd a parlament megkérdezése és jóváhagyása nélkül elkezdi a magyar bakákat az oroszok elleni háborúba küldeni. Közel egymillió magyar áldozat és a szovjet megszállás már csak megér egy kis nyugati vállveregetést, és azt, hogy a nürnbergi perben nem fog a vádlottak padján ülni. Sőt, a nagytőkések pénzelik portugáliai száműzetésében egészen a haláláig – jutalmul. De mit szólnának ehhez az orosz fronton és hadifogságban vergődő és pusztuló magyar százezrek? Az egész tönkretett, kivérzett majd évtizedekig megszállt szerencsétlen Magyarország népe?

                                                                    

                                                              TELEKI BÚCSÚLEVELE

 

                   1940 őszétől egyedül Jugoszlávia maradt az egyetlen lehetőség, hogy partnert találjunk magunknak a térségben. Ez az együttműködés a lengyel menekült katonai egységek Nyugatra juttatásában eredményes is volt.

                   1940. december 12-én, könnyű megjegyezni, mert születésem előtt pontosan két évvel történt, örökbarátsági szerződést írtak alá Budapesten a két szomszédos ország vezetői.

                   De Mussolini a következő év tavaszán súlyos katonai baklövést követett el. Rárontott Albániára, majd utána megtámadta Görögországot, de Hellász népe keményen ellenállt, sőt megfutamította a taljánokat.

                    Hitler kénytelen volt a szövetségesnek segíteni, és a Balkán elfoglalásával biztosította a térség nyugalmát. Ő legalább is így gondolta. E miatt a májusi kitérő miatt, amit az is megelőzött, hogy a szerb kormányt az angol titkosrendőrség támogatásával megbuktatták, tulajdonképpen érvényét vesztette örökbarátsági szerződésünk. Csúszott a németek Szovjetunió-ellenes háborúja is.

                   Hitler egy újabb revízióval kecsegtető közös beavatkozásra ösztönözte a magyar kormányt. Teleki Pál miniszterelnök ezt már nem volt képes megakadályozni, és az egész nemzetnek szánt figyelmeztetésül, főbe lőtte magát. A kormányzóhoz címzett búcsúlevelében a következőket írta 1941. április 3-án:

                   „Főméltóságú Úr!

                   Szószegők lettünk, főméltóságod Mohácson tartott 1926. évi beszéde vívta ki barátságunkat déli szomszédunkkal, Jugoszláviával.  Mi örök – baráti szerződést kötöttünk velük, és mégis most gyávaságból a gazemberekkel szövetkeztünk. A jugoszlávok kisebbség ellen elkövetett atrocitásai nem igazak, a magyar kisebbségre kitalált atrocitások hazugságok. Vádolom magam, hogy nem tudtam visszatartani Főméltóságodat attól, ami történt. Talán halálommal szolgálatot teszek nemzetemnek. Teleki Pál.”               

                   A magyar hadsereg németbarát vezérkara erősebbnek bizonyult a miniszterelnöknél, és a kormányzó engedett ennek a nyomásnak. De bizonyára az is szerepet játszott, hogy el akarta kerülni az ország esetleges német megszállását. Valószínűleg az a hátsó gondolat is, hogy a zsidók békéjét tovább biztosítsa. Ne felejtsük el, hogy a felesége igen szívén viselte a sorsukat! Az Új-Lipótváros felépítése neki köszönhető.

                    De ha csak ezért küldött magyar katonákat az oroszok elleni háborúba is, akkor Horthynak az Isten legyen irgalmas, mert az Ördög úgyis eltakarítja a lelkét.

                   Mindenesetre a magyar hadsereg elfoglalta Bácskát, a németek meg az egész Balkánt. Ez azonban Hitlert késleltette a Szovjetunió elleni hadjáratának megindítását. Lehet, hogy éppen azzal az egyetlen hónappal, ami később hiányzott Moszkva elfoglalásához.

                   A történelemben nincsenek lehetek, csak szigorú, de gyakran félre értelmezett tények. És dokumentumok meghamisítása, amint Teleki Pál levelével ez meg is történt.

 

                                                      ÖNGYILKOSSÁG VAGY GYILKOSSÁG?

 

                   Azaz a nemesség kötelez. Francia szólás ugyan, de egész Európára érvényes. Volt! Ez akkor jutott eszembe, amikor belelapoztam egyik gyakran forgatott könyvembe, és ott a következőt olvastam:”1849. Bécsben az orosz intervenciót kérik. Azon körülményből, hogy az orosz intervenciót hevesen ellenző Stadion gróf, osztrák belügyminiszter április 12-én tébolyodott meg, következtetik, hogy a kabinet e napon határozta el az intervenciót kérni.”

                   A magyar miniszterelnök, gróf Teleki Pál, aki aláírta az „örök békét” biztosító egyezményt a szerbekkel, 1941. április 3-án főbe lőtte magát. Fölöttébb gyanús az a búcsúlevél, amelyet manapság a negyedikes középiskolai tankönyvekben is közzé tesznek, és amely, állítólag, teljes egészében tőle származik:

                   „Főméltóságú Úr! Szószegők lettünk – gyávaságból – a mohácsi beszéden alapuló örökbéke szerződéssel szemben. A nemzet érzi, és mi odadobtuk becsületét. A gazemberek oldalára álltunk – mert a mondvacsinált atrocitásokból egy szó sem igaz! Sem a magyarok ellen, de még a németek ellen sem! Hullarablók lettünk, a legpocsékabb nemzet. Nem tartottalak vissza. Bűnös vagyok. Teleki Pál, 1941. ápr. 3.”

                    Minden felelősséget nekik kellett vállalni: Horthynak és Telekinek! Az ötödik mondatban két olyan szó van, amely teljesen hiányzott ennek az intelligens embernek a szókincséből: hullarabló és pocsék. Ilyen kifejezésekkel valóban illettek bennünket bizonyos nyugati sajtóorgánumok, amikor a Felvidék egy részét visszakaptuk.

                   De ezeket egy felelősségét érző, a hazáját mélységesen szerető, intelligens politikus nem használhatta. Hiszen a német oldalon történő első beavatkozás ódiumát teljes egészében magára vette azzal, hogy öngyilkos lett. Miért kente volna a magyarság egészére? Miért használta volna nemzetére ezeket a durva és megbélyegző kifejezéseket? Ezt a levelet azok hamisították, akik a magyar népet szívből gyűlölték.

               A búcsúlevél, amelyet 1945-ben a szerencsétlen Bárdossy László fejére olvastak a népbírósági tárgyaláson, még így hangzott:

                  „Főméltóságú Úr!

                  Szószegők lettünk, Főméltóságod Mohácson tartott 1926. évi beszédével vívta ki barátságunkat régi szomszédunkkal, Jugoszláviával. Mi örök-baráti szerződést kötöttünk velük, s mégis most gyávaságból a gazemberekkel szövetkeztünk. A jugoszlávok kisebbség elleni atrocitásai nem igazak, a magyar kisebbség elleni atrocitások hazugságok. Vádolom magam, hogy nem tudtam visszatartani Főméltóságodat attól, ami történt. Talán halálommal szolgálatot teszek nemzetemnek. Teleki Pál, 1941. ápr. 3.”

                    Nobless oblige! A nemesség kötelez! Teleki Pál példája is bizonyítja.

                    Bennünket csak annyira, hogy ne hitessük el a következő generációkkal, hogy hullarablók voltunk és pocsék nemzet.

                                                                AZ ELLENTENGERNAGY

 

                   A szerződést megszegő Horthy nem ismerte be vétkét, de a hitleri Németországgal nem mert ellenszegülni. A másik inkorrekt lépése az volt, amikor Bárdossy Lászlóval felolvastatta a Szovjetuniónak szóló hadüzenetet. Pedig azt meg kellett volna előznie a parlamenti vitának, és a kassai incidens alapos kivizsgálásának. Vagy legalábbis tiltakozásul kiszállni, tehát lemondani. De ő nem volt nemes, csak egy ellentengernagy. Csak egy könnyen kezelhető, átlagos képességű politikus.

                   Horthyról jutott eszembe, hogy megkérdezzek egy tudós könyvet, milyen méltóság is az „ellentengernagyság?” Gyerekfejjel úgy gondoltam, hogy az olyan ember, aki ellenőrzi a tengernagyot.

                   Most kiderült, még a halálom előtt: „ellentengernagy: haditengerészeti vezénylő tiszt, kisebb-nagyobb hajóraj vagy hajóosztály, ill. parti létesítmény parancsnoka. A vitorlás hajók korszakában az utóvédet vezette, ennek emlékét őrzi pl. angol elnevezése is: rear-admiral; rear: utóvéd. Most már csak az a tiszteletteljes kérdésem lenne: Miért ellentengernagy? Miért nem „tengerközepes”? Esetleg: tengernagy-helyettes vagy póttengernagy? Három szóval: Tudatlanul fogok meghalni.

                   A nemesség kötelez, de a birodalom érdeke mindenek felett áll. 1849-ben az osztrák császár és az orosz cár közös érdeke volt a magyar szabadságharc leverése. 1941-ben a német birodalom érdeke volt Jugoszlávia és az egész Balkán megszállása. A szorításban egy-egy valóban „nemes” ember összeroppant. Egyik osztrák volt, a másik magyar.

                   Ilyen alapon vannak nemesek és nemtelenek emberben és nemzetben. Minek tekintsük az olaszok 1915-ös átállását az Antant oldalára, holott mellettünk voltak elkötelezve? A románok 1916-ban tették ugyanezt Erdély megszerzése érdekében. A második világháború idején, akkor ugrottak ki nagy merészen, amikor a szovjet hadsereg már a román határon verte a hágók kapuját. Udvariasan beengedték, és ezért Erdélyt újból visszakapták.

                    Korábban: Viva Antonescu!

                    Az is olasz stílus, hogy a duce fénykorában, az abesszin háború győztes befejezésekor, tömegek üvöltötték: Viva Duce! Viva Mussolini!

                    Hol voltak akkor a fasizmus ellenségei, a kommunista partizánok? A tömegben, amelyik üvöltötte.

                   Fordult a kocka. Leáldozott Mussolini napja. Az olajfák alatt hirtelen partizánsereg nőtt ki a földből. Mussolinire vadásztak, és amikor elejtették az élettársával együtt, mint az elejtett vadakat, lábuknál fogva fölakasztották őket. Mint a románok a pogromok zsidó áldozatait a mészárszékek kampóira.

                    Vannak történelmi tények, amelyek azt bizonyítják, hogy létezik bizonyos rokonság a románok és az olaszok között. Avagy ez volna latin szellem, Cicero, Vergilius, Horatius és Marcus Aurelius öröksége?

                                                                         TELEKI SZÉKE

                 

                    „Teleki halálának másnapján, csütörtökön fülsüketítő zúgásra ébredtem. Kinéztem az ablakon: német repülők szálltak fölöttünk ijesztő alacsonyan – farkukon feketéllett a horogkereszt. A gyárban azt is megtudtam, hogy miért látogattak fölénk: hajnalban. Teleki Pál agyonlőtte magát. Magamat is meglepett, mennyire megrendített a halála. Nem egyedül csak engem, Illyés akkoriban keletkezett verse: Az áldozat, a név említése nélkül, egyértelműen Telekiről szól. Azt írta többek között: „Nem összeroppant, de fölmagasztosult.”

                     Végre valaki a felelős szónak, maga a miniszterelnök, visszaadta a méltóságát. Mikor volt ilyen gesztus a történelemben?

                   De hogy ne csak a magyar történelemnél maradjunk. Chamberlain viselt-e valódi felelősséget, amiért bízott Hitlerben, és védtelenül hagyta Angliát? Vagy Teleki halála után két hónappal Sztálin, aki hitt a németeknek, és csak a németeknek hitt? Teleki vértanúja lett a felelősségnek. Ezért páratlan a történelemben.

                   Úgy látszott, ezt Nyugaton is méltányolják. Nem emlékszem, kinél hallgattuk aznap este a londoni rádiót – Churchillt idézte, aki szerint a majdani békeszerződés asztalánál Teleki grófnak fenntartanak egy helyet. Öt év múlva Teleki grófnak nem volt annál a tárgyalóasztalnál helye – nem is kereste senki.

                   Miért köröztek azon a napon a német repülők olyan alacsonyan a városunk fölött? Nyilván lázadásfélétől tartottak, vagy legalábbis valami váratlan eseménytől.”

                                                                                  / Vas István: Közben – részlet. /

 

                                                                     A DERMEDT SZTÁLIN

 

                    Sztálin állítólag le volt dermedve a német támadás első heteiben. Pedig nem kellett volna megijedni, mert az ún. antifasiszta koalíció alapjait a német támadás első napjaiban, 1941. június 22-23-án ledöngölték. Az USA és Anglia azonnal kinyilvánította, hogy kész támogatni a Szovjetuniót. Ezek szerint tudták: Sztálin és rendszere bajban van! De miért volt olyan sürgős megmenteni?

                   Elkezdődtek a kitelepítések. Mindenekelőtt az üzemek és gyárak berendezését mentették az Uralba. A szakmunkásokat velük együtt. De egyúttal a pártvezetőket és azok családtagjait. A volgai németeket mind egy szálig, kivéve, akiket menet közben kivégeztek.

              NB: Külön biztosították a németek által leggyűlöltebb nemzetiség, a zsidóság tömeges átszállítását az ázsiai országrészbe. Nos, ez volt a minden ideológiai különbséget elsöprő gyors segítség oka és feltétele!

                                                           FENYEGETŐ INTÉZKEDÉSEK

 

                    Már a háború első heteiben gyávaság és ehhez hasonló vádakkal mintegy 150 ezer katonát végeztek ki. Ez magyarázza egy kissé a „tömeges heroizmust” és az „izzó patriotizmust.”

                   A modern háborúkban példátlan módon Sztálin és köre a legsúlyosabb büntetés fenyegetésével tiltotta a fogságba esést. Sztálin 1941. augusztus 16-án kiadott parancsában elrendelte a magukat megadó katonák „minden rendelkezésre álló földi és légi eszközzel történő” megsemmisítését.

                   Sztálin parancsainak visszatérő eleme, hogy nem szabad kímélni a rendelkezésre álló erőket, és tilos tekintettel lenni a veszteségekre. 1941. november 17-én adta ki a felperzselt föld taktikáját elrendelő parancsát, amely utasítást adott minden frontvonalba került település   megsemmisítésére.

                    De mit szólnak az 1942-ben kiadott parancshoz? Bűntető zászlóaljakat kell felállítani a „megingott” közép- és magasabb rangú parancsnokokból!  Ezekben az egységekben vérükkel moshatják le a hazával szembeni bűneiket!

                   A politikai tisztek, mindent megtettek annak érdekében, hogy elvágják katonáik előtt az átállás lehetőségét. Sok esetben szándékosan megcsonkított, meggyalázott ellenséges hullákat hagytak hátra, mert így biztosak lehettek abban, hogy a másik fél sem ejt foglyokat. A saját embereiket így fogják lemészároltatni! Micsoda mérhetetlen aljasság!

                   A bevetés előtti alkoholfogyasztás az ármádiák jelentős részében előfordult. A szovjet haderő ezen a téren minden eddigi hadsereget fölülmúlt. A szovjet vezetés szándékosan és rendszeresen leitatta katonáit a nagy veszteségeket követelő tömegtámadások előtt. A bőséges alkoholadag eltompította a katonák érzékeit és félelmeit. Részegen, alkoholmámorban rohamozták a szinte bevehetetlennek tűnő ellenséges állásokat. Egy-egy győzelem hatalmas emberanyag feláldozásával sikerült csak.

              NB: Tehát a háború alatt a hadiiparon kívül a vodkagyártás volt a másik legfontosabb iparág.

                                               

                                                                      HARRY HOPKINS

 

                    Ma már azt hiszem, tudjuk a választ. A Szovjetunió támogatásának lehetőségét már a kölcsönbérleti törvény / Lend-Lease Act / kongresszusi elfogadása 1941. március 11-én lehetővé tette. És a támadást követ első napokban a két ország fel is vette a kapcsolatokat. Az USA természetesen feltételeket szabott a kutyaszorítóba került kommunista államnak.

                   Az Atlanti Chartával szentesítik, hogy az USA iparát háborús üzemmódra állították át még Roosevelt és Churchill megállapodása, 1941. augusztus 14-e előtt. És keresztény szellemben megfogalmazták a Charta lényegét: Elismeri minden nép jogát, hogy maga válassza meg kormányát. Lemondtak a területi hódításról. 

                    Harry Hopkins, Roosevelt elnök különmegbízottja Moszkvába látogatott, hogy gazdasági segítségről tárgyaljon. Meglepően gyorsan feltámadt a szimpátia a korábban németbarát politikát folytató ország iránt, és éppen az USA-ban, amely akkor még nem is volt hadviselő fél.

                    Rövid időn belül megállapodtak az USA, Nagy-Britannia és a Szovjetunió vezetői egy nagy volumenű hadianyag–szállításban. A jenkik havi 400 repülőgép, 500 harckocsi és egyéb hadi eszközök folyamatos szállítását vállalták. Még a mindennapi kenyeret is - egészen 1947-ig. Természetesen a vlagyivosztoki kikötőn keresztül folyt a hadianyag beáramlása, és a Moszkváért folyó csatát, a távol-keleti egységek bevetésével, ez már döntően befolyásolta.

                   Ez a gyors diplomáciai mozgás azt jelzi, hogy a Nyugat nem volt érdekelt a Szovjetunió vereségében, sőt minden áron meg akarta menteni a „szuperfasiszta” sztálini rendszert. Hogy miért volt ez számukra szimpatikusabb, mint a hitleri?

                    Ugyanazért, amiért annak idején hatalomra juttatták a bolsevikokat, és ők alkothatták az új társadalmi kísérlet elitjét. Félművelten vagy teljesen műveletlenül, de mindenképpen gátlástalanul. Hiszen ők működtették a terrorszervezeteket a CSEKÁT, a GPU-t, az NKVD-t.  A népnek, az istenadta népnek: az orosznak, az ukránnak, a tatárnak és a többinek pedig a kísérleti nyúl szerepét szánták.

                   Egy világuralomra törő kommunista rendszernek nyújtottak sürgős segítséget, amelynek célja a világforradalom megvalósítása volt:

                   „Világ proletárjai, egyesüljetek! Pusztítsuk el kapitalista, tőkés rendszert, amelynek szélsőséges formája a fasizmus!”

                   Most mi lett az új szlogen?

                   „Világ tőkései egyesüljetek, hogy megmenthessétek szocialista vívmányainkat! És megmenekülhessen a szovjet rezsim, amelynek politikai, katonai, diplomáciai irányítói között ott voltak mind a „nagy október” fiai és unokái. Akiket elsőként kellett az Uralon túlra menteni!”                 

                 Vajon kit vagy kiket féltettek olyan nagyon azok a villámsebességgel hitelt nyújtó amerikai bankok? Az orosz népet? A soknemzetiségű Szovjetuniót? Sztálin elvtársat? Esetleg a hatalmon lévő sztálinista vezetőréteget? Szabad a gazda. De csak egyetlen válasz a helyes.

 

                                                                     MOSZKVA KIÜRÍTÉSE

 

                  „Teljes kitelepítés van, a vezetők, igazgatók és fajtájuk mind kereket oldottak a gyárak, az üzemek, takarékpénztárak pénztárosai elillantak, a munkások végkielégítésére kapott pénzzel. Moszkva pogrom utáni képet mutat. A kolhozokban a tagok elosztották a jószágot, a gabonát és a zöldségeket. Az iljinszki szovhoz igazgatója megszökött: a dolgozók feltörték a raktárakat, széthordtak mindent, a disznókat levágták.”

                   „Moszkvában egy zsidót se látni, mind elmenekültek, kezdve a felső vezetéssel. Pedig, ha valakinek, hát a zsidóknak kéne elsősorban megvédeni Moszkvát. Hiszen a Szovjetunió az egyetlen ország, amelyik mindent elnéz nekik. Mert Moszkvában a város lakosságának legalább 75%-a zsidó volt, többségük vezető beosztásban. A vezetőség nagy hibát követ el, ha visszaengedi őket Moszkvába.”

                   „A zsidók az északra tartó szerelvényeken menekülnek, abban reménykednek, hogy az oroszok győztesen kerülnek ki a harcokból, és új életet kezdhetnek majd anélkül, hogy a kisujjukat mozdították volna.”

                   „Sértő a zsidók viselkedése. A háború előtt volt lakásuk meg mindenük, amikor meg védeni kellett Moszkvát, hát mind elillant. Logikusan végiggondolva, minek hordja a föld a hátán a zsidókat.”

                                   A sztálinizmus hétköznapjai c. kiadványból / részletek a cenzúrázott levelekből /

 

                                                                      EJZENSTEIN

 

                   „Moszkvai indulás a Kazanyi pályaudvarról nem is valóság – álom. Csomagok, bálák bőröndök. Emberek. Az emberi érzések minden árnyalata. Bánat. Elszántság. Idegek és könnyek. Ésszerű gyakorlatiasság. És a tudat – utazunk – tehát szükség van ránk. A tűzvonal nemcsak ott van, nyugaton. Ott húzódik mindannyiunkban.

                   Az ismeretlenbe repül a vonat az ismeretlen, távoli Közép-Ázsiába. Utunk furcsa nevű végállomása: Alma-Ata. De a vonat jellemzése nem találó, nem repül. Óvatosan oson kifele a légitámadások lehetséges területéről. Ha az egyik vagont bombatalálat érné, nem lenne több szovjet rendező. Csaknem mind, akik már húsz éve vállvetve együtt dolgozunk, most egy vagonban vetjük egymásnak vállainkat. Egyvágányú vasúti forgalom.

                    Még egy bomba, és oda a fél szovjet tudomány: történészek, akadémikusok, fiziológusok utaznak velünk – a Tudományos Akadémia. Még egy bomba, és odalennének nagyszerű énekeseink, táncosaink. Kujbisevig együtt utazunk a Nagyszínházzal. Vonatunk okkal araszol előre ilyen óvatosan. Olyan szállítmányt visz, amelynek kiművelésére a szovjet haza két évtizednyi szeretetet és figyelmet, gondoskodást és biztatást adott, hogy lelkesedést és hitet öntsön ezekbe az emberekbe. Egyre távolabb és távolabb Moszkvától.”

                                      Ejzenstein naplójából: 1941. X. 14-én 6 órakor elindultunk Alma-Atába.

 

                                                                        V. fejezet

 

                                                             A KASSAI INCIDENS

                 

                   Magyarország II. világháborúba való belépését provokáló támadás Kassa, Munkács és Rahó ellen. Három felségjel nélküli repülőgép 29 bombát dobott csak Kassára, amelynek következtében 32-en haltak meg, 280-an megsebesültek.

                   A támadást szovjet gépek hajtották végre, melyek a bevetés után kelet felé elrepültek. A megtalált bombák repeszdarabján a leningrádi hadianyaggyár jegyét ismerték föl. A támadás tehát beugrató jellegű volt. Sikerült is, mert június 27-én az Országgyűlésben Bárdossy László miniszterelnök bejelentette:

                   „Magyarország a felségterületén végrehajtott, nemzetközi jog-ellenes, ismételt szovjetorosz támadás miatt a Szovjetunióval hadiállapotban lévőnek tekinti magát.”

                   A magyar légierő szovjet városokat bombázott, a honvéd alakulatok átlépték a szovjet határt. Ezzel hazánk harcoló félként belépett a II. világháborúba.

                   A szovjet politikusok tagadták az utóbb beigazolódott bombázást, de hát tagadták azok a katiny vérengzést is, mégis bebizonyosodott, hogy ők tették. A marxista történészek holmi német-magyar katonai összeesküvésről írtak.

                    Évtizedekig folyt a szerecsenmosdatás, de a Szovjetunió bukása után, és a levéltári kutatások nyomán, bebizonyosodott, hogy a szovjet bombázás megtörtént. Tagadhatatlan!

                    NB: Még mindig marad egy igen fontos kérdés:

                    Horthy miért sikkasztotta el ennek az elsőrendű nemzeti ügynek a parlamenti tárgyalását? Bárdossy László csak bejelentette a hadüzenetet, és a magyar csapatok 1941. június 27-én már át is lépték a magyar - szovjet határt. A miniszterelnököt ezért kivégezték, Horthynak egyetlen hajszála sem hullott. Miért nem?

                   És a fényes kezdeti sikerek azt jelezték, miként az első háború idején, hogy mire lehull a falevél, a háború győzelemmel véget is ér. De nem így történt! A szüret idején nem is esett szó másról a határban, mint a háborúról. De esténként a családi asztaloknál is. Mert alig volt olyan család, amelyik ne aggódott volna valakiért: apáért, gyerekért, testvérért vagy éppen valamelyik kedves szomszédért. Voltak, akik már az első hetekben útra keltek, és együtt meneteltek szegények a németekkel a biztos vereség felé.

                    Mert két év múlva már nemcsak a Szovjetunióval, de Angliával és az USA-val is háborúban álltunk. Akkora már a háború a szövetséges nagyhatalmak ellen folyt. Azoknak a katonai potenciálja, mint az események igazolták, kimeríthetetlennek bizonyult.

                    Szegény embert még az ág is húzza. Éppen 1941 nyarán a megáradt Duna, és úgy földuzzasztotta a Bogárzót, hogy elöntötte a Farkasfalviék nagy kertjét, és a félméteres vízben csukák úszkáltak. A vert falú ház első szobájának a falai leomlottak. Így aztán ők is megrövidültek, a szó szoros értelmében. Odalett a dédanyám, a „füves asszony”, Jónás Rozália, kedvenc szobája, amelynek lakója már régen kiköltözött a keceli temetőbe.

 

                                                                A MOSZKVAI CSATA

 

                   Ha már a hadiipar beindult, működjön teljes lendülettel és kapacitással!

                   Roosevelt, aki Sztálin véleménye szerint is „csak nagy pénzekért nyújtja ki a kezét”, eltitkolja a japán támadás megfejtett kódját, és meglepetést színlel. A Pearl Harbor elleni támadás jó indok a hadiipari gőzhenger beindítására.

                  Felháborodottan rázza fel, a sajtó közreműködésével, az amerikai közvéleményt egy hosszan tartó Japán elleni háborúra, amelynek végére még a két atombomba kipróbálása is belefért. Roosevelt 1941. december 8-án nagy pénzt kapott, de immár másodszor.

                   A következő, ennél is nagyobb összeget, a casablancai döntésért kapta: „a feltétel nélküli megadás” szisztémájának a meghirdetéséért, amely két évvel meghosszabbította a háborút. Ebben Churchill volt a tettestársa.                   

                   NB: Hitler ezek mellett egy őrült gentleman. Legalább elvei voltak, amelyekért az utolsó pillanatig kitartott. És ki merte mondani az igazságot, hogy mind a szovjet, mind a nyugati oldalon ugyanazok diktálnak. Ezért védték meg nyugaton Rákosit, és hallgatták el a sztálini rezsim bűneit, mert a rezsim működtetői is közülük kerültek ki. Nyugaton pedig „a nagy elvakultság” bűnébe estek politikusok és átlagpolgárok a média hazugságai és elhallgatásai miatt.

                                                                    

                                                       

                                                          A MUNKASZOLGÁLATOSOK

        

                   Még évekig hagyták pusztulni a munkaszolgálatos zsidókat is. Az egyik emlékező:

                   -Apámat a zsidó munkaszolgálatosokhoz osztották be. Az volt a feladatuk, lövészárkokat ássanak, és bunkereket alakítsanak ki.  Hogy pontosan hol, azt már nem tudom.

                  Valahol Oroszországban! Ezeket az ásóhoz, kapához, csákányhoz nem értő embereket meg kellett tanítani, hogy a fogják a szerszám nyelét. Még arra is, hogy mielőtt ásót vesznek a kezükbe, köpjenek a markukba, akkor erősebben esik a fogás. Lassan fordult ki az orosz föld az ásójuk alól.

                   Minél mélyebbre értek, annál nehezebben másztak ki a gödörből. Nagy nehezen húzták-vonták kifelé egymást. Apám is segített, ha eljött az ebédidő.

                   Attól, amit ebédre kaptak, nem lett szorgalmasabb a „csíkos sereg”. Apám tudta, és az őrök mind, hogy ezek az emberek a civil életben leginkább kereskedők, ügyvédek, orvosok, hivatalnokok voltak. Akadt olyan, aki ordítozott velük, de nem sokra ment, ha hajtotta őket.

                   A tetű az ő vérüket is ugyanúgy szívta, mint az őrökét. Iható víz nemigen volt, de annál több a tetű. Annyira megszaporodtak a gatyakorcban, hogy fekete csíknak látszottak. Gyufával, öngyújtóval próbálták elpusztítani a férgeket. A munkaszolgálatosok között volt egy keceli is, a Vető Ödön bácsi. Most már elárulhatom, mert láttam itthon. Sajnos közben a családját elhurcolták, és még ma is keresi őket.

                   Édesapám megbarátkozott vele, és segítette, amennyire merte és tudta. A munkaszolgálatosoknak tilos volt haza levelet írni. Apám a nekünk írt levélben egy-két szóval elárulta, hogy van a „barátja”. Mi pedig adtuk tovább az üzenetet. Itthon az édesanyja, a felesége és a kisfia várta a hírmorzsákat.

                   A rengeteg tetű miatt ragályos betegség tört ki a táborban. A legyengült szervezetű emberek sorra haltak. A hullákról szétmászó tetvek megfertőzték az egészségeseket.  Így járt édesapám egyik soltvadkerti őrtársa és barátja is. Ez is háború volt, pusztult az ember, bár egyetlen lövés sem dörrent.

                                                                                                                           

                                                    A NYUGATI ÉRTELMISÉG SZEREPE

 

                  Mielőtt végképp elvesznénk ebben a háborús vérzivatarban, talán egyetértenek velem, hogy visszapillantunk a két világháború közötti szellemi életre, elsősorban a meghatározó franciára. Miért nem tudta megakadályozni a nyugati értelmiség a dolgok ilyetén elfajulását?

                   Az egykorú művészek szellemi frontjai a kortárs számára közel sem voltak olyan könnyedén megállapíthatók, mint manapság, a XXI. század elején. Az expresszionizmus, a futurizmus, a dadaizmus, az aktivizmus, a kubizmus, a szürrealizmus feltűnése és egymással szenvedélyesen folytatott viszálykodása, amely csak kevés ember számára volt érthető, a legtöbb emberben a szellemi káosz benyomását keltette.

                   Manapság már szívesen elfeledkeznek róla, hogy azoknak az izmusoknak a többsége a demokrácia és a liberalizmus elkeseredett ellensége volt. A humanista és keresztény tradíciók, az államrend, vagy éppen a művészetben megnyilvánuló klasszikus irány és minden ésszel felfogható dolog ellen irányultak. A múzeumokat, a régi mesterek műveit, a korábbi festményeket egészen az impresszionistákig fel kell gyújtani – olvashattuk ezeknek az irányzatoknak a manifesztumaiban.

                   A futurizmusnak az olasz Marinetti által megfogalmazott kiáltványában ez áll: „Meg akarunk semmisíteni minden múzeumot, könyvtárat és mindenféle akadémiát.” A manifesztum a parlamentet, mint „csaló és törékeny intézményként” határozta meg, amelyet meg kell szűntetni. A továbbiakban „öröménekkel köszöntötte a háborút, a világ higiéniájának ezt az eszközét.”

                   André Breton a szűrrealizmus tizenkettedik manifesztumában így nyilatkozott:” A szürrealisták legegyszerűbben akkor járnak el, ha fegyverrel a kézben kimennek az utcára, és vaktában, válogatás nélkül a járókelők közé lőnek.”

                   A dadaista Raoul Hausman szerint: „Nem akarunk demokráciát, liberalizmust. A dadaista a humanizmus és történelemtanítás ellen van!” Ribemont – Dessaines szintén dadaista, még hozzáteszi:

                    „Egy festőt se többé! Egy irodalmárt se! Egyetlen zeneszerzőt se! Egy szobrászt se! Egy köztársaságit, egy royalistát se! Imperialistát se! Vessünk végre véget az egész humbugnak! El vele! Mindennel el! Semmi se kell többé! Semmi! SEMMI! SEMMI!”

                   Ebben a nihilben és szellemi káoszban nem csekély hatást tudott gyakorolni olyan ember, mint Hitler. Az egyik nagy kulturális nyilatkozatában így:

                  - Németnek lenni annyi, mint világosnak lenni!

                  A következő kijelentésében is:

                   -Az államvezetés dolga megakadályozni, hogy egy népet az őrület karjaiba kergessenek!

                   Ennyi elég is lesz a nyugati értelmiség világot formáló szerepéről. Ionesco 1986-ban fogalmazta meg a lényeget:

                   -A francia és a nyugati intellektualizmus már eladta lelkét a bolsevizmusnak és a különböző szocializmusoknak. Ezek tették osztályrészünkké mindazokat a zsarnokságokat és katasztrófákat, amelyeket azóta megismertünk.

                    Mára csak az őrült Kafka regényhosszúságú rémlátomásai maradtak meg kordokumentumnak. Olvassa őket az, akinek kedve van az öngyilkossághoz!

 

                                                                  PEARL HARBOR

                                                                   1941. december 7.

 

                   Japán és az Egyesült Államok is elkerülhetetlennek tartották a háborút. Japán úgy gondolta, hogy elég nyersanyagot halmozott fel egy sikeres hadjárathoz. Kínában már gyors eredményeket értek el, és minden reményük megvolt arra, hogy a térségben lévő nyugati gyarmatok ásványkincseit megszerzik, ami a végső siker eeredménye.

                   Az USA tudta, hogy nem lehet háború nélkül „megúszni”, ezért fel is készültek a háború kezdetére. Egyelőre csak a színfalak mögött, de a megfejtett japán kódrendszer biztos tudáshoz juttatta az amerikai elhárítást. Hiába emlegette az amerikai elnök, hogy 1941. december 7-ét a „gyalázat napjának”, utalva a japánok hadüzenet nélküli pusztító támadására, de az volt az amerikai kormányok szempontjából is, mert a hadüzenetet átadni kívánó japán nagykövetet megvárakoztatták, és a támadás pontos időpontjáról biztos tudásuk volt – de elhallgatták.

                   Az áldozatul odavetett csendes-óceáni flotta szerencsétlen jenki áldozatai csak arra voltak jók, hogy megalapozzák egy „törvényes” háború indítékát. A fordulat óriási lesz, hiszen az eddig csak Európában folyó háború világégéssé változott.

                 NB: Ugyanilyen lesz 60 év múlva a 2001. szeptember 11- én végrehajtott támadás, amely aztán alibit szolgáltatott az Irak elleni háborúhoz.

                 Az ötletgazda tehát Roosevelt elnök volt, a fő gazember. Primitív utóda, Bush csak másolta a nagy elődöt, aki szintén a tőke, a hadiipari cégek kezére játszott.

 

                                                                     GLOBÁLIS KÜZDELEM

 

                   A moszkvai csata elvesztésével úgy tűnt, hogy a német villámháborús stratégiát vereség érte. A háború a globális küzdelem fázisába lépett azzal, hogy a japán támadás december nyolcadikán az USA-t is a frontra kényszerítette. Chuchill jogosan lelkesedett:

                   „Mennyi ideig tart még a háború, vagy milyen módon fejeződik be, senki sem tudná megmondani, de ebben a pillanatban nem is törődtem vele. Ami még hátra van, az csupán a túlerő megfelelő alkalmazása.”

                   Mint az Atlanti Charta aláírójának arra is kellett volna törekednie, hogy a háború annak a szellemében folyjon le, és következményei beváltsák ama „charta” olyan pontjait, mint:

                    „Országaink területi vagy egyéb természetű gyarapodásra nem törekszenek. Nem kívánnak semmiféle területi változást. Tiszteletben kell tartani minden népnek azt a jogát, hogy szabadon válassza meg azt az államformát, amelyben élni akar! A világ minden népének le kell mondani az erőszak alkalmazásáról, és támogatni kell azokat a gyakorlati rendszabályokat, amelyek a fegyverkezések nyomasztó terhein könnyítenek!”

                 NB: Csak ennyi pontot találtam az „írott malasztban”, amelyet az Atlanti Charta aláírói a háború folyamán és utána semmibe vettek. A többségük meghiúsulása a magyar nép alapvető jogait is sértette, vagy semmibe vette. A dicséretes elveket a gyakorlat elsodorta.

                   Semmivel sem képviseltek humánusabb, keresztényibb gyakorlatot, mint a fasiszta diktátorok: Sztálin és Hitler. Csak vérözönt zúdítottak az egész világra. És mint pontot az i-re, feltették győzelmi koronának fejükre a két atombomba gombafelhőjét.

                   Minden addiginál pusztítóbb vérontásba kényszerítették a harmadik világ népeit is a még ma is tartó, végtelennek tűnő háború-sorozatban.

                   Szép, új világ küszöbén érkeztem a Földre 1942. december 12-én. Éppen egy hónappal a doni katasztrófa kezdete előtt.

                                                                           WANSEE

                                                                       1942. január 2o.

 

                   Amíg a keleti fronton a Wehrmacht hadosztályai egyre gyorsabb tempóban pusztultak, a 1942. január 20-án a Berlin melletti Wansee-ben Himmler helyettese, Heydrich vezetésével a belügyminisztérium és az SS néhány munkatársa megbeszélést tartott a zsidókérdés végső megoldásáról.

                    Még mindig nem látták be, hogy a két nagyhatalom uralkodó politikai köreit, Washingtonban vagy Moszkvában ugyanaz, a náluk jóval hatalmasabb erő mozgatja, a PÉNZ ereje. Annak teljesen mindegy volt, hogy ki ágál a színpadon: Churchill, Sztálin, Roosevelt, Hitler vagy Mussolini. Ezek csak korszakot jelölő nevecskék, mint Napóleon, Nagy Sándor vagy Batu kán. A PÉNZ hosszú távú terveit hajtják végre, vagy éppen készítik elő.

                  NB: Képviselőinek még Wansee is kapóra jött, mert egy háború utáni világra készülve, erkölcsi joguknak érzik, hogy minden számukra ellenszenves vagy nem engedelmeskedő népre rásüssék az „antiszemita” vagy a „fasiszta” bélyeget. Pedig a fasizmus nem a rendszertől függ, hanem a módszereitől és a céljaitól. A Rákosi - rendszer vagy a Kádár- éra is fasiszta volt, mert a magyarság, mint közösség elpusztítására törekedett. Az előbbi elsősorban fizikailag, a második morálisan is. 

                    Ezzel bélyegeztek meg bennünket, akik ezt tették, pedig egyetlen pogromot sem hajtott végre a magyarság évezredes történelme folyamán, és egyetlen néppel szemben sem. A magyarnak pedig mennyit el kellett viselnie? Csak az Isten a megmondhatója, meg a tárgyilagos történelemkönyv. „Isten csodája, hogy még áll hazánk!” Igaza volt Petőfi Sándornak.

                                                                    

                                                                     TERMÉKENY ÉV

 

                    1942-ben még a közvélemény egyáltalán nem tartotta lefutottnak a háborút. A német vezetők is hatalmas területi nyereségekről beszéltek, de kevés szó esett arról, hogy a keleti fronton már 1941- 42 fordulóján elvesztették legütőképesebb csapataik egymillió emberét.

                    Úgy érezték, vagy csak éreztették, hogy mégis most vannak a csúcson. Ami az elfoglalt területek nagyságát illeti, igazuk is volt. Csak a helyzetük olyan lett, mint Örkény tanulságos egypercesében a legyeké, tudniillik a legyek elfoglalták a légypapírt. Sajnos ezen a magyarok is rajta voltak.

                    Ifjú Farkasfalvi András a Don-kanyarban várta az oroszok támadását. Józsi is a fronton volt, azt sem tudtuk, hogy hol. Csak apám, mint családfenntartó, gondoskodott itthon az asszonyokról, mert én majd csak az év végén lépek színre.

                   -Úgy látszik, hogy a fronton boldogulnak nélkülem is – mondogatta a családfő fanyar mosollyal. De semmi elégedettséget nem érzett a német sikereket hallva, mert egy nagyképű „bagázsnak” tartotta őket.

                   Anyám akkorra már megtiltotta olyan férfidísz viselését, mint a bajusz. Talán éppen a Bobek nagypapa példáján okulva, vagy csak ilyen volt a gusztusa. Egy várandós asszony kedvéért mit meg nem tesz a férje? Minden reggel borotválkozott. Nyúzta magáról a bőrt, ahogy tömören megfogalmazta.

                   Igen termékeny esztendő volt az 1942-es. Szerény személyem nemzése eme termékenységet ékesen jelezte. Nesze neked, megyeri nyelv!

                    Ezt nemcsak fogantatásom bizonyítja, de az átlagosnál mindenből több termet, és a háború magasan tartotta az árakat.

                   Nyugalom és békesség szigete volt Magyarország. Ilyen volt a közhangulat, és a pusztító vihart megelőző szélcsend öröknek vélt idejét élveztük. Pedig a barométerhez értők igen gyors tempóban érkező, mindent fölforgató orkánt jeleztek.

 

                                                                 BAJCSY-ZSILINSZKY ENDRE

 

                    „Ami a mi népünkben passzivitásnak látszik, az mind csak keserves ösztönös önvédő magatartás. Ami a népünkben közösségellenes, túlzottan egyéni, szinte anarchikus vonásnak látszik, az mind csak az idegen szellemű és idegen célú közösség ellen való önvédelem jelentkezése.

                    Még senki sem próbálta meg – vagy legfeljebb megkísérelte – olyan állami, társadalmi közösség megteremtését a magyar nép számára, amely az ő lelkének, egyéniségének megfelel, amelyben a zárt és éles vonalú magyar egyéniség szabadon mozog, jól érzi magát, kinyújtózkodhat, fejlődni tud, minden erejét kifejtheti, a legnagyobb – s a magyar számára világ végéig egyetlen igazán elismert – közösség, a nemzet és az ország érdekében.”

                                                                                                   / Bajcsy – Zsilinszky Endre, 1938 /

                                                                  

                                                                       CASABLANCA                   

 

                   Amikor gyerekként néztem azt a szirupos filmet, nem is sejthettem, mit jelentett ez a hely az emberiség jövője szempontjából.

                    Hogyan kell meghosszabbítani egy háborút?

                   Úgy, hogy kijelentjük, az ellenfélnek feltétel nélkül meg kell adnia magát, mert semmiféle tárgyalásba sem bocsátkozunk vele. Az pedig még akkor is, ha belátta már, hogy veresége megpecsételődött, nem hagyhatja abba a háborút, mert megsemmisítéssel fenyegetik. Tehát védekezik, mindaddig, amíg erre a legcsekélyebb lehetősége van. Ez történt 1943 januárja után.

                    A véres csatáknál is fontosabb politikai esemény történt Casablankában 1943. január14. és 24. között Roosevelt és Churchill részvételével. A tárgyalásokat követő sajtóértekezleten az amerikai elnök leszögezte, hogy a szövetségesek célja a tengelyhatalmak „feltétel nélküli megadása”. Maga Roosevelt azt mondta, „ez a gondolat az eszembe ötlött”, de az igazság az, hogy már korábban az amerikai vezérkari főnökök egyesített bizottsága és a brit háborús kabinet is jóváhagyta.

                   Miért volt ez a döntés katasztrofális? Bírálói arra hivatkoznak, hogy legalább két évvel meghosszabbította a háborút, mert a Wehrmachtot és a német népet véglegesen Hitlerhez láncolta.

                    Hitlerrel természetesen nem köthettek békét, de a német katonatiszteket megakadályozta abban, hogy megbuktassák Hitlert, és 1943 folyamán, ha súlyos feltételekkel is, de véget vessenek a további öldöklésnek. A németeknek nem maradt más választásuk, mint hogy az utolsó emberig, az utolsó lőszerig folytassák ezt a számukra kilátástalan háborút.

                   Az pontosan nem állapítható meg, hogy 1943 januárjától 1945 májusáig hány millió ember pusztult el, hány város dőlt romba, de a vezetőknek tudniuk kellett, hogy a totális győzelem igénye csak a háború elhúzódásához és elvadulásához vezet.

                   A háború utolsó két évének vérontásáért Churchill és Roosevelt éppúgy felelős, mint Hitler és Sztálin a háború egészéért.

                   Magyarország szempontjából azért volt tragikus, mert ezzel dőlt el végzetesen és megváltoztathatatlanul, hogy szovjet megszállás alá kerülünk, amelynek csak a kilencvenes évek elején lesz vége. Ez volt a Sztálin Józsi bácsinak nyújtható legnagyobb ajándék. Értékesebb, mint a sztálingrádi orosz katonákat megtisztelő díszkard.

 

                                                           ROOSEVELT FIA ÍGY EMLÉKEZIK

 

                   „Göbbels és bandája már az utolsó két-három nap alatt is dadogva tapogatózott. Az éléstárban, amely az ebédlőből nyílt, ahol a titkos szolgálat emberei ültek és fecsegtek, volt egy rövidhullámú rádió. Ezen szoktuk meghallgatni Göbbelsék angol adását. Ingerülten spekuláltak, hogy mi is történik Casablancában, és kezdtek egyre közelebb és közelebb jutni az igazsághoz.

                   Apám, mihelyt látta, hogy a kifejezés a többiek tetszését is megnyerte, más irányú hatását kezdte mérlegelni.

                   „Az oroszoknak persze éppen megfelel. Jobbat már nem is kívánhatnak. Feltétel nélküli kapituláció – ismételte elgondolkozva, és a fogát szívta. – „Olyan, mintha Józsi bácsi maga csinálta volna.”

                   Harry ezt mondta:

                   „Löncs után mindjárt hozzáfogunk a nyilatkozat megfogalmazásához.”

                   A kommüniké aláírása után, éjjel fél háromkor, Churchill köszöntőre emelte mindig tele poharát:

                    „A feltétel nélküli megadásra!”

                                                                Részlet Elliot Roosevelt: Apám így látta c. emlékiratából

            NB: Vajon kiknek állt érdekében ennek a döntésnek a meghozatala? Nehogy azt higgye valaki, hogy Roosevelt fejéből pattant elő az ötlet, mint Zeusz fejéből a bagolyszemű Pallasz Athéné! A háborúval együtt járó óriási biznisz, uraim, az parancsolt most is. Aztán az sem kutya, hogy ez segítette a Szovjetuniót abban, hogy rátenyerelhessen fél Európára, köztük hazánkra is.

                    Amikor kiderült, hogy mi történt Katynnál, a német, de a magyar tisztek között is kialakult a Katyn-szindróma: „Ha leteszem a fegyvert, akkor is tömegsírba lőhetnek, mint a szerencsétlen lengyel tiszteket!”                  

                   A Sztálingrádért folyó küzdelem már akkor eldőlt, amikor Hitler nem engedélyezte a Paulus vezette német hadsereg kivonását a városból. Az utánpótlásukat nem tudták biztosítani, és a szörnyű rommezőn, közel fél éven át, csak úgy aratott a halál.

                  A Volgán túlról frissen bevetett szovjet alakulatok egy-egy katonájának élete átlagosan egy napig tartott. Mert működött az embertelen sztálini parancs, amelynek értelmében csak előre lehetett menni. Aki meghátrált, meghalt.

                    A politikai komiszárok úgy hajtották a csapatokat az ellenséges tűzbe, mint a nyáját a rossz és gyilkos pásztor a vágóhídra. De az emberi élet nem számított!

                   A németek vesztesége is óriási volt, és végül Hitler ide, Hitler oda, az egykor közel háromszázezres 6. hadsereg, harmadára fogyatkozva, megadta magát.

                   Ez a csapás rendkívül felgyorsította a háború oroszországi menetét. Már január 12-én támadásra indultak a Dont védő magyar, román és olasz egységek visszaszorítására.

                   Ekkor nyílt volna lehetőség a háború igazságos lezárására, és éppen ekkor döntött a casablancai tanácskozás a „feltétel nélküli megadásról”. Micsoda véletlen egybeesés!

                                                                    

                                                                     

 

                                                                       A DÍSZKARD

 

                   A nyugati szövetségesek nemigen értették, hogyan sikerült azt a sorsfordító győzelmet kivívni. A teheráni találkozón, 1943-ban díszkardot nyújt át az angol miniszterelnök a hős város képviselőjének. Ez a hiteles beszámoló az amerikai elnök fiától származik.

                   „Minden készen volt egy formális szertartáshoz. Churchill adott át királya és népe nevében Sztálinnak egy hatalmas, két kézre való kardot, egy pallost, a rendíthetetlen sztálingrádi hősök iránti hódolat jeléül, akiken örök időkre megtört a náci offenzíva ereje és szertefoszlott a náci legyőzhetetlenség legendája.

                   A terem tele volt emberekkel: a Vörüs Hadsereg díszőrsége, angol tommik, a Vörös Hadsereg zenekara és a három szövetséges nagyhatalom katonai és tengerészeti vezetői. Amikor apámmal beléptünk, Sztálin és Churchill már ott volt; a vörös zenekar először a szovjet, azután az angol himnuszt játszotta. A hangok megtöltötték a termet és kiáramlottak az ablakokon; minden arc ünnepélyes volt. Churchill így szólt:

                   - Őfelsége, VI. György király parancsára átnyújtom önnek ezt a díszkardot Sztálingrád város részére. Rajzát őfelsége választotta ki és hagyta jóvá. A kardot olyan angol művészek készítették, akiknek ősei nemzedékek óta kardkészítéssel foglalkoznak. A kard pengéje ezt a feliratot viseli: „Sztálingrád acélszívű polgárainak, VI. György király ajándéka, az angol nép tisztelete jeléül.”

                   Egy fiatal brit tiszt átnyújtotta Churchillnek a kardot. Churchill átvette, megsuhintotta és átnyújtotta a marsallnak, aki mögött mozdulatlanul, de nem egészen kifejezéstelen arccal állt a Vörös Hadsereg őrsége. Mellükön keresztbe tett fegyverrel figyelték, hogyan vette át parancsnokuk Churchill-től a kardot, rövid ideig kezében tartotta, azután szájához emelte, hogy megcsókolja hüvelyét. Nagyot nyelt. Válaszát lefordították nekünk:

                    - Sztálingrád polgárai nevében nagy megbecsüléssel veszem át VI. György ajándékát. Sztálingrád polgárai magasra fogják értékelni az adományt, s kérem önt, miniszterelnök úr, tolmácsolja köszönetünket Őfelségének, a királynak.”

                   Ezt a kardot, pallost, valóban megérdemelték a szerencsétlen orosz halottak milliói. De tiszteletükre ezzel a karddal vagy pallossal le kellett volna vágni Sztálin fejét.

                   Roosevelt fia az apja rosszalló véleményét is leírja Churchill balkáni inváziós terveiről:

                   „Mindennél fontosabb neki beékelődni Közép-Európába, hogy távol tarthassa a Vörös Hadsereget Ausztriától, Romániától, sőt, ha lehet, még Magyarországtól is.”

                    NB: A sorrendet nemigen értem, mert ismertem ennek a két lókötőnek, Sztálinnak és Churchillnek, az ajánlat-listáját, amelyen az angol miniszterelnök kilencven százalékos szovjet tulajdonba adja Romániát, de Magyarországot csak fele-fele arányban. Valaki szándékosan csal és hazudik.

                                                                           

 

                                                                      DON-KANYAR

 

                   1943. január 12., kedd. Reggel kilenc órakor még csend az egész vonalon. A legénység még holtfáradtan alszik, mert az erődítési munkák csak éjszaka folyhattak, a sötétség leple alatt, mert nappal minden mozgásra lőttek a néhány száz méterre lévő orosz állásokból. A váratlanul berontott hideg önmagában is kemény erőpróba.

                   Eddig az időjárás olyan volt, mint otthon, de pár napja már -35 fokot is mutat a hőmérő. Az ilyen hidegben még a mozgás is megeröltető. A vastag kesztyűben nem kezelhetők a fegyverek. Az előőrsök keze odafagy a puskák závárzatához. A lövegekben, motorokban megfagy az olaj. Rettenetesek a hosszú téli éjszakák!

                   A rosszul táplált katonákat, akikhez a fűtött bunkerekből ritkán látogatnak ki a tisztek, a félelem és a nyugtalanság kínozza.

                   Kilenc óra negyvenöt perckor megremeg a föld. Iszonyatos dübörgéssel megkezdődött a támadás tüzérségi előkészítése. Egy órán át lövik a magyar állásokat. Ez a magyar gyalogságot fedezékbe kényszeríti, és közben az orosz gyalogság fölkészülhet a támadásra. A szüntelen ágyúdörgés lélektani hatása igen nagy. Mert kishitűvé teszi még a legbátrabbakat is.

                   Tíz órakor feltűnnek az első rohamozók, és megszólalnak a védők fegyverei. A magyar tüzérség megpróbálja a támadókat lőni, de a sűrű ködben nehéz a célzás.  Az első hullám mégsem éri el az állásokat. De a hullámok végtelen hömpölygéssel jönnek egymás után, és egyre közelebb halnak el.

                   A 2. zászlóaljnál már kézitusa folyik. Egy vérző zászlós támolyog az ezredes gépkocsija felé. Behúzzák az autóba, ahol perceken belül meg is hal.

                   A fölszakadozó ködben egyre közelebbről dübörögnek a T-34-esek hatalmas árnyai.

 

                                                            JÁNY GUSZTÁV HADPARANCSA

 

                   1943. január 24-én Jány / Hautzinger / Gusztáv, mert ő volt az elpusztult 150 ezer ember parancsnoka, január 24-én kiadta hírhedt hadparancsát a nem létező: hómezőn pusztult, halálos sebektől elvérzett, fogságba esett katonákból álló hadserege számára:

                   „A 2. magyar hadsereg elvesztette becsületét, mert kevés, esküjéhez és kötelességéhez hű ember kivételével nem váltotta be azt, amit tőle mindenki joggal elvárhatott.

                   Állásásainkból ellenséges túlerő kivethet még akkor is, ha a csapat a kötelességét megtette. Ez nem szégyen, ez szerencsétlenség. De becstelenség az a lélekvesztett, fej nélküli gyáva menekvés, amit látnom kellett, amiért a német hadsereg és az otthon megvet bennünket. Ehhez minden oka meg is van.

                   Vegye tudomásul mindenki, hogy innen sem betegséggel, sem sebesüléssel, sem fagyással el nem engedek senkit.

                   A rendet és vasfegyelmet a legkeményebb kézzel, ha kell helyszínen való felkoncolással, de helyre kell állítani. Ennél kivétel nincs, legyen tiszt vagy rendfokozat nélküli honvéd, aki parancsomnak nem engedelmeskedik, az nem érdemli meg, hogy nyomorult életét tovább tengesse, és nem engedem, szégyenünket bárki is tovább nagyobbítsa.”

                   NB: Ez is egyedülálló a világtörténelemben. Ez nem egy magyar, hanem egy elfogult német fasiszta tiszt szövege.

 

                                                                   

                                                                  STOMM MARCELL

 

                   „A magyar királyi III. honvéd hadtest 1943. jan. 12-től kezdődően a Don-állások kézben tartásáért súlyos veszteséggel járó harcokat vívott. Az urivi áttörés következményeképpen a magyar királyi 2. hadseregtől elválasztva, a Korsgruppe Siebert Alárendeltségébe került. Ebben az alárendeltségben több mint 12 napig biztosította a német 2. hadsereg visszavonulásához szükséges időt.

                   A harcokban a magyar csapatok emberfeletti hősiességről tettek bizonyságot. A mindinkább fellépő lőszer – és élelemhiány, párosulva a szokatlan hideggel, megtörte a védők ellenálló erejét. E perctől kezdve a német hadvezetés számára csak tehertételt jelentettünk.

                   Elöljáró parancsnokomnak ismételten bejelentettem csapataim helyzetét, kérve azok kivonását, egy hátsó helyen való pihentetését és újból való szervezését. Sajnos ez nem történt meg, hanem lőszer, élelem és fedél nélkül, a puszta havon szenvedhették végig az orosz tél borzalmas éjszakáit. Láttam rajtatok, hogy napról napra sorvad testi és lelki erőtök, és hogy valamennyien a biztos pusztulás elé tekintünk. A német hadvezetőség súlyos helyzetében még az élelmet sem tudta biztosítani.

                   A mai nappal Siebert tábornok úrtól azt a parancsot kaptam, hogy vezesselek benneteket az Olim pataktól nyugatra eső területre, ahol keresztül tudjuk magunkat hazafelé törni. Azon az orosz hadseregen keresztül törni, amelyiken a német hadsereg teljesen felszerelt, teljes harcértékű hadosztályai sem voltak képesek.

                   E parancsot nem tudom továbbadni, mert nincs értelme, hogy az agyonfagyott, kiéhezett magyarok ezrei 10 tölténnyel puskánként, üres gyomorral, tehetetlenül pusztuljanak el.

                   A német hadvezetőség már a múltban kiadta a parancsot, hogy a harcolni akaró és a német hadseregnek szolgálatot teljesíteni akaró honvédeket átveszi, és úgy bánik velük, mint a többi szolgálatában álló nép fiaival.

                   A magyar nép történelmében többször előfordult már hasonló helyzetben, hogy egyes merész parancsnokok vezetése alatt még hihetetlen távolságra is áttörtek.

                   Ezek után kénytelen vagyok mindenkinek a saját belátására bízni a jövendőjét, mivel élelmet, lőszert és végrehajtható feladatot adni nem tudok.

                   A magyar haza mindenkor hálás szeretettel fog visszaemlékezni hős fiaira, akikéhez hasonló sors keveseket ért a magyar nemzetben.

                   Isten veletek, magyar honvédek!”

                   Stomm vezérőrnagy a parancs aláírása után elbúcsúzott a törzsétől, és útnak indult. Lába a szabadban való éjszakázástól a szűk csizmában lefagyott, járni is alig tudott már, mindkét lábfeje üszkösödni kezdett. Vigyázott, hogy kifogástalanul járjon el: nem fordult vissza, hátrafelé, hanem elindult abba az irányba, amelyet az elöljáró parancsnoka egyedüli útjaként kijelölt: nyugatra.

                NB: Aki a magyarokról ilyen dicsérő szavakat írt, meg ilyet, hogy „magyar haza”, azt a Rákosi-rendszerben természetesen bíróság elé állították. Bár mind a két lábát a fagyások miatt amputálni kellett.

                                       

                            ANDRÁS LEVELEI A MÁSODIK HADSEREGBŐL                                                              

                  

                   Ifjú Farkasfalvi András levelei a katonaságtól:

1.      levél: T. Vitéz Farkasfalvi András, Kecel I. 47. Pest megye:

Kedves szüleim! Üdvöletem küldöm Hőgyészről, Andris.

2.      levél: Nagyságos Vitéz Farkasfalvi József Úrnak, Kecel I. ker. 47. Pest megye

                   Kedves Bátyám! Névnapod alkalmából szívélyes üdvözletemet küldöm. Egészséges vagyok, amit mindnyájatoknak kívánok. Isten veletek! Csókolom a szüleimet és téged, BANDI.

3.      levél: 1942. IV. 3. Vitéz Farkasfalvi András, Kecel. I. ker. Pest m.

                   Kedves szüleim! Gyermeki szívemből szeretetteljes és boldog húsvéti ünnepeket kíván maguknak a fiuk, Andris.

1942. IV. 3. A 2. magyar hadsereg tagjaként ekkor indul ő is a frontra.

 

                                                                   KÁLLAY ÉS HITLER

 

                   Horthy Miklós kormányzó és Kállay Miklós miniszterelnök a zsidókérdésben az erős bel – és külföldi nyomás ellenére bátor és emberséges magatartást tanúsítottak, amely elismerésre méltó.

                   Hitler és Horthy között 1943. április 16-án lezajlott megbeszélés jegyzőkönyvében többek között az alábbi olvasható:

                   „A Führer nem szeretne Magyarország belügyeibe avatkozni, csak a tényeket állapítja meg. Németország ma morálisan erősen áll, mert eltávolította a zsidókat, akik közül az utolsók is rövid időn belül el fognak tűnni Keleten. A zsidók elleni rendszabályok esetében nem kell aggályoskodni. Magyarország nem folytatott antiszemita politikát, mégis kapott egy Kun Bélát. Végül is ők voltak azok, a világháborúra uszítottak, és ezért felelősek a sokmilliónyi áldozatért, amibe a háború került.

                   A birodalmi külügyminiszter megjegyzésére, hogy megint két telivér zsidót választottak a felsőházba, Horthy azt felelte, hogy ez ellen alkotmányosan semmit sem lehet tenni; egyébként Magyarországon igen sok megkeresztelkedett zsidó van, akik között nagyszámú értékes ember is. Ő mindent megtett, amit a zsidók ellen tisztességgel megtehetett, de mégsem lehet meggyilkolni vagy végezni velük.

                   A Führer azt felelte, hogy erre nincs is szükség. Magyarország, éppen úgy, mint Szlovákia, koncentrációs táborba rakhatja a zsidókat. Ezáltal a többi honfitárs elé nagy lehetőségeket tár a zsidók által betöltött állások felszabadításával, és a nép tehetséges gyermekei számára olyan életpályákat teremthet, amelyeket eddig a zsidók elzártak előlük.

 

                                            44 ÉVESEN HALOTT

 

             Itthon örök félelemben éltek a családtagok, hogy mi lesz Andrással.

              Az utolsó képeslapon még elküldte újévi üdvözletét az édesanyáméknak is, akik még mindig a születésemet ünnepelték.

              Amikorra levelezőlapot századszor is elolvasták, a Don-kanyarban, az urivi-hídfőnél, a magyarokra szakadt az ég. Farkasfalvi András is megsebesült, de nem maradt a halottak között.

              200 ezerből 150 ezer elpusztult, azaz minden negyediknek sikerült megmenekülnie. Bár az arcát aknaszilánkok hasogatták, és megfagyott vagy elvérzett volna, ha nem könyörgi föl magát egy kelet felé tartó teherautóra, és így megmenekült.

              A legközelebbi kórházban kezelték a sebét.

              Végül is hazavergődött, és ennek mindenki örült, talán még a felesége is. Nem is hívták be katonai szolgálatra az egykori 2. hadsereg megmaradt katonáit többé.

               Rákban halt meg 1958-ban, 44 évesen. Hogy miért nem kezelték tisztességesen itthon? Erre a kérdésre csak a felesége adhatná meg a választ, de már ő sem él. Viszont én jó emlékszem mindkettőjük a mentalitására.

                                                                     

                                                                      ÉLET ÉS IRODALOM

                  

            Érdekes, de így igaz, hogy egy-egy életemben megjelenő különleges emberi figuráknak mindig megtaláltam az irodalmi elődjét.

              A nagybátyám melléfogott, mert egy igen ritka, és a maga nemében különleges nősténnyel hozta össze a végzete. Aki csak az volt, és semmivel sem több. Ilyen minden faluban terem, talán emberöltőként egy-egy.

             Az a típusú nő, aki fölöttébb vonzó, de feleségnek nem való. Egy ilyennel én is találkoztam életemben.  A tanítványom volt, de éreztem benne a perditát, a szexuális mohóságot. Később, amikor a császártöltési könyvtárból elloptam, elfelejtettem visszavinni, egyébként teljesen mindegy, mert könyvet lopni nem bűn, Steinbeck Édentől keletre című regényét, és elolvastam, megtaláltam a legjobb jellemzését. Külön érdekessége volt a dolognak, hogy azt a töltési kislányt is úgy hívták, mint a regény alakját: Kate-nek, azaz Katinak.

              Akkor döbbentem rá, hogy az ilyenekből lesznek a bordélyházak vámpírjai, később a házak tulajdonosai. Csak mindig a szemére figyelj! Ha a tekintete hideg a legmámorosabb pillanatokban, akkor az a nő született profi. Ebből a kislányból is az lett rövid idő múlva. Szép volt és vonzó, de mint az útszéli virág -mindenki számára.

              Arra is élénken emlékszem, hogy milyen indulatos volt András nagybátyám. Milyen vad dühvel hajtotta a kocsin állva, gyeplőt markolva a lovakat! Majdnem szétrázatta a kocsit. Csak haragos pillantására emlékszem, de akkor már a családi békéje semmivé foszlott. A felesége fűvel-fával csalta, és ez rendkívül megalázta.

              Amikor tehette, eljött anyámhoz, a testvéréhez, a volt barátjához, apámhoz, hogy kisírja magát. Úgy zokogott, mint egy gyerek, a vállukra borulva.

              Ma már rekonstruálható, hogy mi történhetett. Valószínűleg állandóan erősödött a szájszaga, és ezt ő nem vette észre. A feleségét ez még inkább taszította, de nem mondotta neki, hogy röntgeneztesse meg a koponyáját. Az egykor sérült csontjait-fogait. Talán nem is sejtette, hogy a félelmetes rák az, amely, mint az őrlő szú, lassan felemészti minden lelki és testi energiáját.                  

              Arra még én is emlékszem, hogy a nagybátyám már a halálos ágyán feküdt, de csak az édesanyját meg az idős szomszédasszonyt tűrte meg maga mellett. A feleségének még a fényképét is leszedette a falról. Csak annyit láttam viaszsárga, szinte fénylő arcából, amit öt-hat méterről, a nyitott szobaajtón keresztül látni lehetett, hogy egy életre megborzadjak az ilyen haláltól.

              Hosszú, azt lehet mondani, tizenhat évig tartó vergődés után, 1958-ban megadta magát a halálnak. Ma már azt mondom, hogy jobb lett volna az orosz fagyban békésen örökre elaludnia. De ő nem adta meg magát akkor, de 44 évesen, élete delén, legyőzte őt egy irtózatos fájdalommal járó betegség. Amit még az is súlyosbított, hogy ilyen asszonnyal verte meg a sorsa.

                                                         

                                                                           VII. fejezet

 

                                                                   A RUSZKI KOVÁCS

 

                   Amikor 1944. március 19-én megszálltak bennünket a németek, első dolguk az volt, hogy a zsidókérdést „véglegesen rendezzék” nálunk is. Ez azt jelentette, hogy a revízióval visszaszerzett észak-erdélyi területeken elkezdték, majd az ország belseje felé haladva a gettókban összegyűjtött zsidóságot koncentrációs táborokba hurcolták. Sok vita folyt a megsemmisítettek számáról és sorsáról, de semmi sem érzékelteti jobban egy népcsoport tragédiájának mélységét, ha egyetlen család példáján bemutatjuk be azt.

                   Még az első világháború idején volt egy játékszabály, hogy akinek a vérontásból elege volt, fölemelhette a két kezét, és fogságba esett. A mi hősünket még II. Miklós cár válogatta és küldte a keleti hadszíntérre 1914-ben a magyarok ellen. A történelem már sokszor bebizonyította, a magyarokkal az idegeneknek mindig szerencséjük van, de fordítva soha. A „ruszki kovács” volt a bizonyíték.

                   Kecelen kellett a férfikéz, ha már a férfiak többségét innen is kiparancsolták a különböző véres csataterekre. Heteken belül kiderült a fogolyról, hogy a keze aranyat ér, mert komoly mesterember. Kovács a javából!

                   Rövidesen olyan tekintélye lett a szakmájában, hogy amelyik gazda adott magára, vele patkoltatta a lovát, vasaltatta a kocsiját vagy javíttatta a szerszámait Mire vége lett a háborúnak, amit a magyarok és az oroszok is elvesztettek, már Szloboczkai úrnak szólították. Hivatalosan Szloboczkai Izsák lett a becsületes magyar neve.

                   Nemsokára összefogott a legjobb keceli bognárral, és kocsikat gyártottak, személyesen árulták azokat nemcsak Kecelen, de a szomszéd falvakban, városokban is.

                   De minden fajtát ám! Az ökrös gazdának, mert akkoriban még ilyen is akadt, szekeret. A két tüzes lóval bíró vagyonos és dölyfös gazdának hintót. A piacokra járó élelmes embereknek saroglyás kocsit. Aki úgy akart járni a határban is, mint a madár, sebesen, annak homokfutót.

                   Még Mátyás királyunk is meg lett volna elégedve a bőrös kocsival, mert maga is ilyenen utazott, ha Bécs városából a budai várba igyekezett valamikor 1485 és 1490 közötti években.  Azt mondják a feljegyzések, hogy akkoriban hetvenöt kilométert haladtak naponta.

                   Csak harci szekér gyártására nem vállalkoztak, pedig Mátyás seregében volt belőle vagy kilencezer.

                   Legyünk büszkék arra is, úgy sem húzhatjuk ki gyakran magunkat, talán ezért vagyunk csüggedtfejű emberfajta a magyar, mert Kocs község a szülőfaluja és a névadója.

                   Teller Ede sem lehetett büszkébb a hidrogénbombájára, mint mi a kocsira, amely minden európai nép szótárában helyet kapott.

                   Az, hogy ma már kocsinak hívjuk azt is, amelyik sok színben szaladgál az országúton, és büdös mind a görény, csak nyelvi fantáziánk renyheségét bizonyítja. Miért ne hívhatnánk ezt a naponta gyilkoló, száguldó járművet, felújítva egy régi szavunkat, gyilokjárónak. Vagy, ha az ütközés utáni állapotot nézem, szecskavágónak. Javasolt nevek még a magyar mesekincsből: vasgyúró, kőmorzsoló, fanyűvő. De legalább, és nem az én isteni szikrám: száguldó koporsónak.

                   Kalandozzunk vissza Szloboczkai Izsák gyártmányaihoz! A csézákhoz és a bricskákhoz, mert ezekről eddig egyetlen szó sem esett.   

                   Nemcsak a szakmájában tudott meglepetést okozni, de a házasságával is, mert egy budapesti zsidólány lett a felesége, akivel boldog házasságban éltek. Bizonyos, hogy ő is a zsidó közösség tagja volt, de Oroszországból magával hozta a pogromok emlékét és félelmét.

                    Maga nem járt a helyi zsidó közösségbe, a felesége meg a kislányaik sem. De őket Budapesten számontartották. A férfi sokat dolgozott, és a felesége sem akart elmaradni mögötte. A kislányuk nevelése mellett együtt dolgozott az egyszerű parasztasszonyokkal

                   Szép házat építettek, és szőlőt vettek maguknak, ahol a budapesti feleség együtt dolgozott a keceli asszonyokkal. Akik egy kissé furcsállották, hogy legalábbis az egyszerű napszámosok annak találták, hogy munka végeztével ledobta egy szál ruháját, amibe napközben beleizzadt, és pucéran megmártózott a kürt csurig töltött, permetezésre szánt vizében.  Ez a beton víztároló közvetlenül a gémeskút mellett terpeszkedett, és egész nap szívta magába a nap melegét.

                    - Jé! Zsuzsi nagysága, anyaszült meztelen!

                    „Nem szégyellte mezítelen testét idegen asszonyoknak megmutatni. Hiába, meglátszott, hogy pesti lány. Lehet, hogy lefekvés előtt fürdőkádban lubickol, és illatos szappannal mosakszik” – sutyorogták egymás között a szomszédasszonyokkal.

                    Ezt ugyan permetvíznek szánta a másnapra fölfogadott napszámos, de majd megmeri még naplementére vagy hajnalban újra:

 - Annyi baj legyen! – mondta a fiatalember. – És hozzátette:

 - Kár, hogy én nem láthattam a nagyságos asszonyt Éva-kosztümben.

                    Ó, ti szemérmes keceli asszonyok! Bárcsak eljuthattatok volna már oda, hogy minden lakásotokban fürdőszoba lehessen! De benneteket a szegénység álszeméremre szoktatott. A nagyságos asszonyt szerencsés helyre szállította a gólya.

                                                                    

                                                                     A DEPORTÁLÁS

 

                   Közben két kislányuk született, és mindkettőt budapesti iskolába járatták. Klárika, az idősebbik ment először férjhez, egy jó svádájú magyar katonatiszthez. Meg is született nemsokára a kovács legnagyobb büszkesége, az első unoka. Amikor a kislány még csak másfél éves volt, bevonultak a németek, és gettóba költöztették Kecelen is a zsidókat.

                   A család nőtagjainak többnyire ott kellett tartózkodnia, és várnia a végzetes parancsot. Vajon mikor szállítják őket Budapestre, és viszik tovább valamelyik német koncentrációs táborba. Az akkor már nagypapa „ruszki kovács” sokat töprengett, és tépte a lelkét, hogyan tudná kiszabadítani őket.

                  Mindenkinek volt félni és félteni valója Kecelen, az elbújtatásukra nem mert vállalkozni senki. Budapesten is tájékozódott, de nem volt annyi pénze, hogy Eichmannt vagy Wallenberget lefizesse. Pedig az ottani zsidóságnak nagyobb sansza volt a túlélésre, mint a vidékinek. A pesti rokonok elbújtathatták volna őket. Sőt, maga Horthy Miklós Koszorús Ferenc páncélosai segítségével védte meg a pesti zsidóságot. A városi dzsungel, később, még az én édesapámat is évekig rejtegette.

                   Május végén indították el a keceli zsidók csoportját a vasúthoz. A szomorú menet élén a középkorú és idősebb férfiak mentek, de meglepően kis számban. Őket követték az asszonyok a gyerekeikkel. Nagyon szánták őket az ONCSA-telep házaiban lakó nagycsaládos édesanyák, és meg is siratták őket. Ekkor vágott hozzájuk két durva mondatot az arrogáns Vető Györgyné:

                    - Mit bámulnak? Nem láttak még zsidókat?

                    A megrémült és tehetetlen kovács értesítette a Kárpátokban harcoló vejét, hogy a szeretteit milyen veszély fenyegeti, és próbálja meg ő is a lehetetlent. Némi kitérővel, nem egyenesen Budapestre szállították őket, hanem a kiskunhalasi téglagyárba, majd napok múlva Pestre. A szállítások lelassultak, volt olyan keceli csoport, amely nem is került Auschwitzba, hanem három ausztriai táborba: Günskirchenbe, Mauthausenbe és Strasshofba.                 

                    Szloboczkai Izsák már a vagonból, valószínűleg megvesztegetéssel, kiragadta az unokáját, de a többieket nem tudta kiszabadítani.

                   Közben egy fekete gépkocsi rohant végig a fél országon, és csak a budapesti pályaudvaron állt meg, ahol a vezetője tájékoztatást kért: Majd, ahogy csak az autó bírta, a szerelvény nyomába eredt. Amikor a szlovák határon megtudta, hogy AZ A VONAT már elhagyta Magyarországot, Széles Ferenc főhadnagy szíven lőtte magát.

                   A „ruszki kovács” pedig felnevelte árván maradt unokáját.

                   Emlékszem, hogy nyolcadik osztályban együtt jártam vele. A közös tabló is bizonyítja, de azt, milyen tragédia érte a kislány családját, legföljebb csak a tanáraink tudták.

                                                                    

                                                                       WALLENBERG

               

                   Raoul Wallenberget, mint a nagy zsidómentő svéd diplomatát tisztelik. Itt egy hitelesnek tűnő tanú a ténykedéséről:

                   „Az ellen a leghatározottabban tiltakozom, hogy Wallenberg több tízezer embert mentett meg. Körülbelül tízezret. Ez így korrekt. De ahhoz, hogy tízezer embert effektíve megmentett a deportálástól, ahhoz nyugodt lelkiismerettel állíthatom, hogy hetvenöt százalékban hozzájárultam.

                   Embereket helyeztem el a Lipót mezei szanatóriumban, a Kék Golyó utcai Schwartzer Szanatóriumban, amely magánszanatórium volt, ezért már fizetni is kellett, és ezt Wallenberg állta. Sok embert helyeztem el a Fő utcai zárdában, 4-5-6 éves gyerekeket a Naphegy utcai zárdában, ahol lótetemek feldolgozott húsából tartották őket elég jó kondícióban a háború végéig.

                   Meg kell mondanom, hogy Wallenberg nem volt önzetlen ember, bár nagy pénzek fordultak meg a kezén. Amikor szóvá tettem az anyagi vonatkozású dolgokat, és nemtetszésemet fejeztem ki, arra hivatkozott, hogy a pénzre azért van szüksége, hogy olyan embereket mentsen ki, akik nincs pénze. Ez elfogadható érv volt.

                   A másiknak, akinek pénze van, annak az élete többet jelent a pénzénél. Harmadsorban pedig azt mondta, hogy neki valamiért valamit nyújtani kell.

                   Rázós probléma volt például, ami az Arizona mulatóban történt. De tény, hogy én Miss Arizonának, aki ragyogó nő volt, gyakran felhívtam a figyelmét arra, hogy senkinek se adjon egy

 vasat se addig, amíg konkrét bizonyítékoknak nincs a birtokában a férjéről. De meg kell mondanom, hogy lebecsült, mondván, hogyha egy Eichmann vagy egy Wallenberg biztosítja őt, akkor abban hinni

hinni kell.

                   Ugyanis Eichmann és Wallenberg igen szoros kapcsolatban voltak, és együttműködve „fejték” a pénzes zsidókat. A behajtott pénz egy részét zsidómentésre használták föl: Ennyi az

érdeme! Együtt jártak szórakozni! Estéiket a város különböző szórakozóhelyein töltötték, hol az egyik, hol a másik látta vendégül vacsorára a társát és annak a társaságát. Dolce vita! Megmondhatom neked, hogy Miss Arizona „megkopasztásában” nagyon nagy része volt.

                   Rettenetesen félt az oroszoktól, olyan feltűnően, hogy magától adódik a kérdés:

                 - Mi lehetett ennek az oka?

                 Amikor 1945. január 12-én utoljára találkoztam vele, egy teljesen összeomlott ember benyomását keltette.  Olyasmit lehetett leolvasni az arcáról:

                  - Én szerencsétlen, mire vállalkoztam?

                 Az oroszok kémkedéssel vádolták, amikor januárban letartóztatták.

                   Ami pedig a nevünk „varázsát” illeti: Először engem apám helyett közvetlenül a felszabadulás után eszméletlenre vertek, majd pardont mondtak, és hat hónap kényszermunka után, elengedtek, de tisztességes munkahelyet életem végéig nem kaptam.

                   A földalatti építésére csak a társadalom üldözöttjei álltak be: papok, katonatisztek, kulák gyerekek, a reakciósok. Itt kaptam egy egész életre szóló súlyos betegséget.

                   Öcsémet, aki Wallenberget nem is ismerte, mégis a hadifogságból hazatérőben, Lavocsni szűrőtáborában, személyi adatai felvételekor rájöttek az ott lévő AVO-sok, hogy hoppá, itt a mi emberünk. Pedig csak a családneve volt priuszos.

                   Az öcsémet, Hertelendy Imrét visszavitték a Szovjetunióba, ahol ugyanolyan nyomtalanul eltűnt, mint Wallenberg. Engem kinyírtak a főcsendőr apám miatt, miattam meg végeztek az öcsémmel.

              NB: Ma már tudjuk, hogy mindez igaz volt, és így történt.

              Ehhez az ismert névhez egy számomra hosszú ideig ismeretlen is kötődik: Kasztner Rezsőé.

                   „Sokan ma már hősként tisztelik, amiért 1944-ben több mint 1600 magyar zsidót mentett meg. A náciknak készpénzre és készletekre volt szükségük, Kasztner pedig tárgyalt Eichmann-nal, hogy csempészáruval váltsa ki az emberi életet. Erőfeszítéseinek hála, ezreket szállítottak Svájcba az úgynevezett „Kasztner-vonaton”.

                  Miután Izraelbe települt, új honfitársai azzal vádolták meg, hogy összejátszott az ellenséggel. Kasztner a rosszindulatú rágalmazások ellen becsületét egy tárgyaláson próbálta megvédeni, ahol úgy állították be őt, mint „aki eladta lelkét az ördögnek”. 1957-ben Tel-Avivban gyilkosság áldozata lett.”

              Ezek szerint Wallenberg szobra sem gránitból van, hanem csupa kérdőjelből.

 

                                                        A BOMBÁZÁS ELMARADT

                       Én is sokat töprengtem azon, hogy a nyomasztó, szinte totális légi fölénnyel rendelkező nyugati légierő miért nem bombázta az Auschwitzba tartó vasútvonalat Kassa és Eperjes között? A nürnbergi perben a következő derült ki róla:

                    „Részletesnek és hitelesnek tűnő beszámolót Rudolf Vrba és Alfred Wetzler adott elsőként, akiket a tábor titkos fogolyszervezete 1944. április 7-én kiszöktetett a táborból. Április 21-én, a hegyeken keresztül, elérték a szlovák határt.

                    Az nem derül ki, hogy először kinek, de mintegy harminc oldalas beszámolót fogalmaztak, de akik elolvasták, nem tudjuk, kik, nem akarták elhinni. Szélhámosoknak tartották őket. Kik? Még mindig nem derül ki!

                   Csak június elején találkozhattak mérvadó diplomatával, a pozsonyi pápai nunciussal. Aki figyelmesen hallgatta őket, maga is sírva fakadt, és ő tett jelentést Rómának. A jegyzőkönyvhöz mellékelték a táborok, a krematóriumok és a vasútvonalak helyét. Róma egyből továbbította az Amerikai Egyesült Államok külügyminisztériumának. A Háborús Menekültügyi Hivatal június 23-án a hadügyminisztériumba a következő táviratot továbbította:

                   „Április óta kétségbeesett leveleket és táviratokat kapunk, hogy a zsidókat Magyarországból és Szlovákiából Lengyelországba deportálják, ami természetesen halált jelent. Naponta 10-15 ezer embert! Arra kértük az amerikai és a brit szövetségeseket, hogy bombázzák a szóban forgó vasúti csomópontokat / Kassa – Eperjes /, de eddig nem hozott semmi eredményt.

                   Kérem, interveniáljanak Rooseveltnél, Churchillnél, esetleg Moszkvában, hogy bombázzák a megadott pontokat olyan hamar, amilyen hamar csak lehetséges.”

                    A Hadműveleti Osztályon, június 26-án az alábbi válasz elküldését javasolták:

                    „War Departmentnek az az álláspontja, hogy a javasolt légi akció kivihetetlen, mert azt csak úgy lehetne végrehajtani, ha jelentős légi támogatást vonnának el a most döntő hadműveleteket folytató csapatainktól, és amely légitámadás fontos a siker elérése érdekében.”

                   Ekkor ítélték halálra a vidéki zsidóság megmaradt részét.

                   Később kiderült, hogy amikor abban a térségben a „Buna” üzemet bombázták, át kellett szállni az említett vasútvonal fölött. Csak nekik elfelejtettek szólni. Ej, jenkik, jenkik!

                  NB: Csak a magyarok maradtak a slamasztikában, akik nem tudták, hogy hová viszik őket, és amikor Horthy hivatalosan megtudta, a budapestieket sikerült is megmentenie. Ezért nem nyírták ki Nürnbergben. De annál jobban nyírták az egész „bűnös” magyarságot! Miért is? Miért is?

 

                                                    A MOSZKVAI ALKU

 

                   1944. október 9-18. között Moszkvában nagy alkudozások folytak. Csak úgy fehér asztal mellett, díszvacsorán. A középkelet-európai népek sorsáról. Churchill angol miniszterelnök az alábbi szövegű cetlit tolta Sztálin tányérja mellé:

                   Magyarország: 50-50%, Jugoszlávia: 50-50 %, Bulgária 25-75 %, Románia: 10-90%, Görögország: 90-10%

                   Sztálin elvtárs forgatta kezében, a hátsó oldalát is megnézte, nehogy valami csalafintaság legyen a dologban. Mert igen bizalmatlan volt mindenkivel szemben a generalisszimusz. És a következőt véglegesítette:

                   Magyarország: 20-80%, Jugoszlávia: 50-50%, Bulgária: 25-75%, Románia: 10-90%, Görögország: 90-10%

                   Ilyen diplomáciai tárgyalásokon döntötték el „szövetségesek” a népek sorsát. Még a pohárköszöntők előtt eldöntötték hazánkét is. A Szovjetunió csatlósai között lesz a helyünk. Amióta csak eszünket tudjuk mindig csatlósai voltunk valakinek. Töröknek, osztráknak, németnek, most pedig a szovjetnek. Valamikor annyit jelentett, hogy kísérő, fegyverhordozó. Manapság: Idegen hatalom szolgai követője, kiszolgálója. Tehát: szolga! Tehát: lakáj!

                                                                    

                                                        A KÁRPÁT-MEDENCE ÉRTÉKE 

              

                     A Kárpát-medence megtartása a németek számára fontos volt, hiszen biztosítaniuk kellett az ún. Alpesi Hadművelet előterét. Hitler sokáig abban reménykedett, hogy a Szovjetunió megjelenése a Balkánon kiváltja Törökország hadba lépését. A Kárpát- medencére azért is szükségük volt, hogy a balkáni német haderő visszavonulását biztosítani tudja.

                   Felértékelődött a Kárpát-medence a szovjet fél számára is. Nekik nem volt szabad megengedni, hogy a németek kiépítsék az Alpesi Erődöt. Sztálin, bár elsődlegesnek tekintette a berlini irányt, 1944 októberében így fogalmazott:

                   Igyekszünk kijutni Németország határaihoz, de ehhez előbb szét kell verni a magyar területen lévő ellenséget, tehát Magyarországhoz fűződik fő érdekünk.”

                   A honvéd vezérkar főnöke, Vörös János vezérezredes, bizakodóan jelentette ki, hogy a Kárpátokban német együttműködéssel a szovjet haderő hosszabb ideig feltartóztatható. Ezt az elképzelést Románia pálfordulása 1944. augusztus 23-án meghiúsította. A debreceni páncélos csata hetekig tartott.

                   Azután már csak Budapest jelentett komoly akadályt a szovjet csapatok számára.

                   Bár a Dunántúlon, a Balaton-Székesfehérvár vonalon, igen véres harcok folytak heteken át, az ország végül is április 13-án került teljesen szovjet kézbe.

                   A nyugati végeken, a domborzat függvényében, hol magyar, hol osztrák oldalon épült a Birodalmi Védőállás. Ebben a munkában vett részt a magyar irodalom két jelentős alakja: Szerb Antal és Sárközi György. Hiába volt minden szabadítási kísérlet, mindkettőjüket ott ölték meg, Balfon.

                                                                     

                                                     

 

                                                          HITLER UTOLSÓ BESZÉDEIBŐL

 

                „Még egy dolgot meg kell gondolnunk, uraim! A világtörténelemben még soha nem volt olyan koalíció, mint az ellenségeinkké, amely annyira eltérő elemekből és merőben eltérő célokkal jött volna létre.

                   A mai ellenségeink az elképzelhető legextrémebb összetételűek: ultrakapitalista államok az egyik, ultramarxista állam a másik oldalon. Az egyik oldalon kimúló világbirodalom, Nagy–Britannia, a másik oldalon pedig az örökségét átvenni igyekvő egykori gyarmat, az Amerikai Egyesült Államok.

                   Olyan államok ezek, amelyeknek a célkitűzése napról napra távolodik egymástól. És aki -, mondhatnám, mint pók a hálójában – ezt a fejlődést figyelemmel kíséri, azt is látja, hogy ezek az ellentétek napról napra egyre élesednek. És ha még néhány igen súlyos csapást el kell viselniük tőlünk, akkor bármely pillanatban megtörténhet, hogy ez a mesterségesen fenntartott közös front egyetlen hatalmas mennydörgéssel összeomlik.

                   Ez, kedves párttársaim, egykoron úgy vonul be a történelembe, mint a 20. század csodája! A frontokon és a hátországban ilyen hatalmas teljesítményt nyújtó nép, amely ilyen borzalmakat elvisel és eltűr, soha nem semmisülhet meg. Ellenkezőleg: a megpróbáltatásokat átvészelve, erősebb és keményebb lesz, mint bármikor a történelme folyamán.

                   De az a hatalom, amelynek mindezt köszönhetjük, a nemzetközi zsidó világellenség, az Európa és népei megsemmisítésére irányuló kísérleténél nemcsak kudarcot fog vallani, hanem saját magát semmisíti meg.”

 

                                                                         KAPÁS FERENC

 

                    Kapás Ferencről most kell megemlékeznünk, mert ez volt kalandos életének legmozgalmasabb szakasza, amely 1947-ig tartott.

                    Magyarországon élni mindig izgalmas volt, van és lesz. Itt egy hétköznapi ember is átélhet olyan, szinte valószínűtlennek tűnő, eseményeket, mint Verne vagy Dumas hősei. Nem kell hozzá belekeveredni holmi udvari cselszövésekbe, esetleg hatvan napig császkálni a Föld körül, hogy közben százszor is kockáztassa az életét. Tessék kipróbálni! Hazánk mélyen leszállított áron várja Önt!

                   Idős Kapás Ferenc élete a legvonzóbb példa rá. Olyan típusú ember volt, aki mindig úton van, vagy éppen útra készül. Vannak ilyen embereket, akiket a belső motor állandó tevékenységre, szervezkedésre serkent. Van úgy, hogy a jóra, de van úgy, hogy a rosszra. 1944 nyarán egyszerre volt a helyi Nyilas Párt vezetője és MOVE országos szervezője. Kapott egy príma oldalkocsis Zündappot, és azzal járta a kitágult országot.

              1944 szeptemberének végén zündappolt haza, a Kalocsai utcai házukba, ahol már régen nem éltek békés egyetértésben a feleségével és kisfiával, aki úgy hasonlított az édesapjára, hogy le sem tagadhatta volna. A felesége a bezárt kapu előtt várta, nem először, de most utoljára:

                   „ Hol kódorogtál két napig?”

                   Feri bácsi nem ért rá válaszolni, mert éppen egy megkötözött lábú, süldő malacot emelt ki az oldalkocsiból:

                   „Ha már hazajöttél, hajtsd az ólba, és etesd meg! Vigyázz rá, mert ez csetnik malac!”

                   „Etesse a rosseb a csetnik malacodat! Csak azért vagyok itt, hogy megnézzem, megvan-e még a bútorom.”

                   „El is viheted mindjárt, ha nagyon akarod.”

                   Az asszony erre köszönés nélkül magára hagyta a férjét. Az legyintet utána, és a malacot bevitte az ólba, és az udvaron, a kerítés tövében egy nyalábra való zöldet szedett össze, és a malac elé dobta.

                   Bement a házba, és fölakasztotta a fogasra a bélelt bőrkabátját és a motoros sapkáját. A konyhában vágott egy kétemberes kenyérszeletet meg egy jó darab szalonnát. Tiszta konyharuhába csavarta, azután lesietett a pincébe. Öt perc múlva nyílt a pinceajtó, és egy demizson borral lépett be a hátsó szobába.

                   „Guten Tag! - köszönt a két német híradósnak, akik szolgálatban voltak. A másik kettő éppen az éjszakai ügyeletet pihente ki az ágyakon. Már két hete sípoltatták az adóvevőjüket a Feri bácsi házában. Az oroszok előnyomulásáról kapnak titokzatos üzeneteket, és továbbították innen még titokzatosabb helyekre. Franci bácsitól nem féltek, nála nyugodtan dolgozhattak, ehettek, ihattak és alhattak, mert itt biztonságban voltak.

                   A szép vörös bort egy üvegkancsóba önti, és az asztalra teszi:

                   „Danke schön! – köszönték meg szépen, ahogy egy vendégnek illik is.

                   De ő már ki is fordult az ajtón, hogy a kútnál kimossa a demizsont. Amikor megtöltötte tiszta vízzel, visszavitte a pincébe.

                   „Megint én vagyok – mondta a legnagyobb hasú hordó mellett, majd beköszönt a hátsó végén, a falhoz közeli nyíláson:

                   „Friss vizet is hoztam maguknak. Az oroszok már Kiskunhalas felé tartanak. Talán egy hónap múlva ide is érnek.”

                   Bizony, Kapás Feri bácsi életveszélyes játékot folytatott. Mert a hordóban már negyedik hónapja két zsidó férfit rejtegetett: Seidner Gyulát és Áron Istvánt. / A nagy Jehova bocsássa meg nekik a szalonnát! /

                   Néhány nap múlva, úgy dél tájban, egy csillogó szárnyú repülőgép jelent meg a falu fölött.

 

                                                                    

 

                                                                A BECSALI CSÁRDA

 

                   Egy ideig még a magyar légelhárítás is működött Messerschmidt-gépekkel, és eredményesen. Az egyik pilóta mesélte, hogy az angol vadászpilóták rendkívül sportszerűek voltak, mert ha sakk-matt lett egy magyar gép, megengedték neki, bizonyos egyezményes jelekkel, hogy gyorsan tűnjön el a láthatárról. A németekkel szemben nem voltak ilyen előzékenyek. Az amerikai néger pilótákról igen rossz véleményük volt, mert a lángoló gépből kiugró magyar ejtőernyősre is lőttek.

                   Azt is olvastam, hogy Budapest légterében egyszerre kezdett el zuhanni egy angol meg egy magyar gép, és mindkettőnek a személyzete, láss csodát, éppen a Kerepesi temetőben értek földet. Aztán még akkor este együtt mentek megünnepelni a legjobb pesti lokálba azt, hogy kölcsönösen megúszták. / Ha néger volt az illető, akkor nem járt neki cigányzene a Becsali csárdában. /

                    Egyébként Magyarországon hadifogolynak lenni, főnyeremény volt. Erről már bizonyára hallhattak az angolok, ahol a pilóták elég nagy százaléka Lengyelországból vetődött a ködös Albionba.

                  

                                                                     EGYETLEN BOMBA

 

                   Néhány nap múlva, úgy dél tájban egy csillogó szárnyú repülőgép jelent meg a falu fölött. Nem volt ez akkoriban szokatlan látvány, mert az amerikai Liberátorok naponta jártak százasával és vadászgépek védelme alatt a fővárost bombázni éppen a falu fölött. A Duna vonala volt a tájékozódási pontjuk.

                   Ez a kis repülőgép igen ügyesen mozgott, tett néhány fordulatot, majd, mintha hullócsillag volna, a házak fölé suhant. A Kisliget környékén jó lehetett hallani a robbanást. De faluszerte híre kelt, hogy a Kapás Feri bácsiék házát támadás érte. Ebből annyi igaz volt, hogy valóban bombáztak, de nem találták el a házat, sem a hatalmas hordókkal teli pincét a ház végében, csak a disznóólat, aminek a helyén egy nagy gödörben szanaszét hevertek az ebül szerzett malacka darabjai.

                   A német vendégek még akkor éjjel szedték a sátorfájukat, és egy Auf Wiedersehn - nel elköszöntek. Másnap pedig a picéből is előjöhetett a két rejtőzködő, mert akkoriban már csak a katonaszökevényekre vadásztak a tábori csendőrök. És három hét múlva ide is érkezett a front, éppen Halottak Napjára.

                   Feri bácsi magára maradt. Hozzá is beköszöntek az oroszok, és vittek mindent, amit nem sikerült elrejteni, de „zsenka” nem volt a házban, ezért többet nem is jártak nála.

                   Amikor a had zöme Budapest ostromára tovább vonult, a faluban maradtak még oroszok, mert a csornai repülőtér személyzetét itt szállásolták el, és orosz kórház is működött.

                   Az örökmozgó Feri bácsi alig várta, hogy kitavaszodjon. A szalmával álcázott veremből előszedte a motorját, rendbe tette, majd felderítő útra indult. Fölkereste a volt ismerőseit, akikkel a mozgalomban együttműködött, de mindegyik azt tanácsolta neki.

                   „El kell tűnni!”

                   Csak az a kérdés, hogy hova? Egy-két napi még csak befogadták, de aztán menni kellett tovább. Kecelre nem, mert visszajönni, mert biztosan keresték a háznál. Egyik paksi ismerőse azt ajánlotta neki, hogy húzódjon meg az ő szőlőjében, a határban, ahol még egy kunyhó is várja.

                    Aztán tegyen-vegyen a szőlőben, mint egy napszámos. Össze kell kötni a hasznost a szükségessel. Ez majdnem két évig tartott. Ő volt a szőlő ideiglenes gazdája, és a korán érő szőlőfajták csősze.

                   Augusztus végén, az egyik nap alkonyatán, a szomszédos kukoricásban, egy férfi lépkedett feléje komótosan:

                   -Adjon Isten jó estét! - köszönt rá a Feri bácsi a közeledőre.

                   -Adjon Isten! – köszönt vissza a vendég, és a bal kezét nyújtotta.

                   -Balkezes a koma” – gondolta Feri bácsi, de ez volt utolsó gondolata, mert a következő másodpercben már szíven is szúrták egy kaszakéssel.

                   Ott helyben, 1947-ben, el is temették. Máig sem hozták haza.

 

                                                                 AZ ASSZONY KÍGYÓ

                 

                   Az asszony maga a kígyó. Illetve, egy bizonyos asszonytípus közeli rokonságban van vele, mert még méregfoga is van. Még jó, ha csak egy!

                   Feri bácsi feleségének az esze olyan éles volt, mint a borotva. No, ezt a hasonlatot eldobom! Annyi esze volt, mint három férfinak együtt. Ez így helyesebb!

                   A tenyerénél is jobban ismerte hites urának ügyeit. Közben a politikában is járatos lett mellette. Hamar megérezte, hogy honnan fúj a legszebb szagú szél.

                   Felöltözött még tavasszal az ünnepi ruhájába, hiszen végül is még csak harmincéves volt. Egy virágos kendővel bekötötte fejét, és Budapesten beköszönt az egyik párt központjába.  Fél óra alatt elmondta, amit csak ő tudott. De ő mindent tudott! Jól meg is jegyezték a leánykori nevét. A Feri bácsival történt, ami történt.

                   A fiatal özvegyet felírták a káderosztályon, mert az új hatalomnak úgy kellettek a népi káderek, mint fogatlan embernek a puha kenyér. Tizenöt éves fiát és kislányát az anyósánál hagyta, és felköltözött Budapestre. Testestől-lelkestől belevetette magát a mozgalomba. Néhány év múlva egy ruhaipari tröszt vezérigazgatója lett.

                   Holnap legyen a Ti vendégetek!

                   NB: Ilyen, és ehhez hasonló módon végeztek a zsidók meghurcolásában résztvevő mind a négy csendőrrel és a jegyzővel is. Ha ez országosan így folyt, akkor igen jelentős számú embert tettek el láb alól – minden bírósági tárgyalás nélkül. Íme a névsor: Ősz János, jegyző, és a négy csendőr: Gálfi János, Szedres Károly, Simon András, Palotás György. Ez a Kapás Feri bácsival együtt már hat férfi. Azt azért jó lenne tudni, vajon kik tették el őket láb alól. Akik a táborokból szerencsésen hazatértek, nem vitás. És ezek név szerint kik lehettek? A száz deportált zsidóból 36-an. Zömmel férfiak, és akik itthon elrejtőztek. Például a nyilas Kapás Feri bácsi vendégei.                                                                   

 

                                                                    HALOTTAK NAPJA

                   

                   1944. november1.

                   Kecelt háromszázad magyar katona védte. Elsősorban Somogy megyeiek, akik magukat „rossebeseknek” hívták. A felszerelésük aknavetőkből, hat 15-ös ágyúból és géppuskákból állt. A járőrök és felderítők géppisztolyokkal, a többiek 42-es szuronyos puskával és pisztollyal voltak felfegyverezve. A T-34- es harckocsikkal szemben pedig halálra szánva.

                   A járőröző honvédek mindenütt nyugtatgatták a lakosságot, hogy meg fogják védeni a falut. Bár maguk sem hitték, szegények, de önbizalmukat is erősítették ezzel.

                   A magyar harci egységeket két pontra koncentrálták: 1.A kiskunhalasi út községbe vezető szakaszára, tehát a műút bal oldalára. 2. A Császártöltés felé vezető műút jobb oldalára, tulajdonképpen a temető szélére.

                   Bíztak abban, és ez volt a német motoros századdal történt megegyezés lényege, hogy azok a középütt előre törő orosz gyalogosokat föltartóztatják majd. Csak a „fegyvertársak” Császártöltés irányában, nyugat felé, szó nélkül leléptek. Magukra hagyva a sokszoros túlerővel szemben harcot vállaló magyar századot.

                   Szinte bizonyos, hogy a támadók ismerték a védők hadállásainak helyét, mert az imrehegyi Vörös erdőnél a támadó hadoszlop Polgárdi felé kanyarodott, és oldalról, meglepetés-szerűen támadták meg a magyar egységeket. A dűlőutakon előre törő gyalogosok, négyes-ötös csoportokban közelítették meg a község déli oldalát védő magyar egységet. És egészen közelről, a Kenderföldi tó jó álcázást nyújtó partjáról géppuska - és géppisztolytűzzel percek alatt lemészárolták a legjelentősebb magyar egységnek szinte minden tagját. Nagyon kevesen tudtak közülük a falu irányában, a házak közé visszahúzódni.

                   Kemény ellenállást tanúsítottak a temető oldalán elhelyezkedő magyar csoport katonái, akik véres tűzharcban próbálták tartani a falu jobb oldalát védő állásukat. De dél körül, több sebesülttel együtt az újfalun át a dömötöri iskoláig húzódtak vissza. Ott volt az irányító parancsnokság.

                    Amíg a temető melletti harcok folytak, egy T-34-es harckocsi, és ez a második bizonyíték az árulás mellett, bátran haladt a Kossuth utcán egészen a Községháza előtti sarokig. Ott, a sarokház védelmében megállt, és a toronylövegét jobbra forgatva, egyetlen lövéssel, száz méterről, megsemmisítette a páncélosok kilövésére képzett öttagú és beásott egységet. A régi vasbolt sarkán, a Vasút felé kanyarodó út torkolatánál, ahol ma három utca találkozik: a Soltvadkerti, a Thököly és a Vasút utca. Szörnyű mészárlást végzett egyetlen lövés. Az öt fiatal férfit darabokban szedték össze. Így is temették őket a közös sírba.

 

                                                                   ÁTÁLLT MAGYAROK

                                                                 

                    A rosszindulatú utókor szerint, ez alatt a HVG értendő, az oroszoknak nem volt szükségük hátországi kémkedésre, mert az „átállt magyarok” mindig útba igazították a támadó orosz erőket. Valahogy olyan formán, ahogy Kecelen is történt. Seidner Gyula és barátja, akiket Kapás Ferenc bujtatott, már Kiskunhalason felvilágosították a keceli helyzetről az oroszokat. Ilyen nagyszerű volt az orosz felderítés! Megvan rá a magyarázat.                                                                     

                   A magyarok Akasztó felé vonultak vissza. Egyik szemtanú így folytatja az eseménysort:

                  Szép napsütéses idő volt egész délelőtt. Ebéd után, talán három óra lehetett, amikor a tanyánkba két szálfatermetű katonatiszt jött be sietős léptekkel. Apámmal kimérten közölték, hogy a százados úr parancsára azonnal fogjon be a kocsiba, mert sürgősen sebesült magyar katonákat kell vinnie Akasztóra. Több felől odaviszik őket, és azután kerülnek kórházba.

                   Napok óta tudtuk, hogy a tanyánktól közel ötszáz méterre, a dömötöri iskolában van a magyar parancsnokság. Robbanásokat, ágyúdörejeket is hallottunk. Az édesapám rimánkodó hangon mondta a tiszteknek:

                  - Vitéz urak, próbálkozzanak most máshol! Nézzenek be az ajtón, és látni fogják a haldokló feleségem! Tegnapelőtt hoztam haza a halasi kórházból, most a halálos ágyán fekszik.

                   A katonák bocsánatot kértek, és sietve elmentek. Közben a dömötöri iskola és a csukás-pusztai erdő között a magyar katonaság Akasztó felé vonult a sebesülteket szállító lovas kocsikkal. Az épségben maradtak többsége lóháton vagy gyalogosan. A füstölgő tábori konyhát is lovak húzták. Nagy csendben mentek előre, szemben a leáldozó nappal.

                                                                    

                                                         KAPÁS KARCSI BÁCSI, A MARKOLÓS

 

                   Igen tanulságos epizódja volt a keceli harcoknak az, ami a Kis-Balaton utcában történt. A parancsnokság valószínűleg megtudta a németek menekülését, és középre is csoportosított erőket.

                  Ezeket a Kis-Balaton utcában támadták meg az oroszok, és a sebesült magyar katonákat, a lakosság szeme láttára, a politika tiszt sorban főbe lőtte. Ennek szemtanúja volt Polyák Ilona is, aki ekkor még csak kíváncsi kislány volt. Ki mert volna ilyen szadista politikai tiszt elé kiállni, és a könyörületét kérni? Hogy ezek után Polyák Ilona édesapja miért lett olyan bősz kommunista? Csupa rejtély az emberi lény!

                   Az oroszoknak is volt veszteségük, nemcsak az a három, akiknek sírját a temetőkertben gondozzák. Az ötvenes években Kapás Józsi bácsi, aki markoló volt a Tőzegbányánál, hét vagy nyolc elásott orosz holttestére bukkant. Gyorsan értesítették a kalocsai orosz parancsnokságot, és azok rövid időn belül elszállították az emberi maradványokat. A magyarok vesztesége harminc ember volt, az oroszoké, ezek szerint, körülbelül tíz.

                   De van egy nagy különbség. A magyar katonákat tisztességesen eltemették egy közös sírhelyre, de az orosz katonákat csak elásták, mint a kutyákat. Egész Európában sehol nincsenek orosz temetők, pedig több millió fekszik idegen földben. Ez is jelzi a szovjet katonai vezetés brutalitását nemcsak az ellenséggel, hanem saját katonáival szemben is.

                                „Rút csíny nem marad, borítsa bár egész föld, föld alatt.”

                                                                                                    Shakespeare: Hamlet

 

                                                              APÁM HADIFOGOLY

 

                   A családunk minden férfitagját behívták. Bár ifjú Farkasfalvi András a Dontól szerencsésen hazaért, de sem apámról, sem Józsi nagybátyámról semmi hír nem érkezett.

                   Jóval később ismertük meg, hazatérése után, 1947-ben, apám hányattatásának történetét.

                   Kecskemét, ahová egységével együtt Garáról az oroszok megállítására küldték, már nyílt város volt. Ha nem is olyan értelemben, mint Róma, a műkincsek városa, hanem olyan értelemben, hogy közlegényeket a tisztek magukra hagyták, és „megnyílt” a lehetőség a hazatérésre.

                   Ügyesen is kezdték. Az egyik bajtársuk a kiskunfélegyházi irányt javasolta, ahol neki tanyasi rokonai laknak. Azoktól mind a négyüknek tud ruhát szerezni. Szerencsésen el is jutottak, és szívesen megváltak az uniformistól. Átöltöztek, bár a kabátok és a nadrágok, külön-külön és együtt is, szabóért kiabáltak. Apámnak is jutott egy szűk sárga kabát meg egy bő kék nadrág. El tudom képzelni!

                    Olyan lehetett szegény, mint egy produkcióra készülő bohóctanonc. Amilyen ügyesen kezdték, olyan ostobán folytatták. Nem a főutakat elkerülve, toronyiránt, a földeken keresztül haladtak hazafelé. A kövesutat választották, és ez lesz a vesztük.

                    Az egyik kanyarban látják ám, hogy két orosz géppisztolyos egy csoport magyar katonát kísér.

                   Ők ballagtak volna tovább, de megszólalt az orosz tolmács magyarul:

                   - Gyertek ide! – és az egyik géppisztolyos meg is emelintette a fegyverét. Mit tehettek mást, odamentek.

                    - Álljatok be a sorba ti is, mert most nem ajánlatos papírok nélkül a főutakon járni! Mi is Szegedre igyekszünk, ahol mindenki megkapja majd a dokumentumát, és bátran mehet hazafelé.

                   Hitték is, meg nem is. De a két davajgitár látványa hatásos volt!

                   Visszagyalogoltak Ceglédre, onnan tovább indultak vagonokban Szeged felé. Amikor célba értek, kiderült az orosz Igazságról, hogy a legnagyobb Gazság. Hatalmas katonatömeg zsúfolódott ott össze, és most már legalább húsz géppisztolyos mászkált a vagonok tetején, hogy féken tartsa az esetleges rendbontókat.

                   Körül fogták őket, és a tolmács csak mondta a magáét:

                    - Szökéssel ne kísérletezzenek! Most szépen megvizsgálják magukat. Akinek azt mondják, hogy mehet, az lépjen fel a legközelebbi vagonba! Akinek azt, hogy maradjon, az álljon fel a peronra! De fölöslegesen senki se mozogjon, mert a fegyverek nem dísznek vannak itt!

                   Szép komótosan kiszűrték az öregeket, a betegeket, a láthatóan gyenge alkatúakat és a nagyon fiatalokat. Az életerős férfiakat, figyelmen kívül hagyva a ruha fazonját, közöttük a riadt apámat, beparancsolták az egyik marhavagonba.

                   Elindult a harmincvagonos szerelvény kelet felé, Románián át a felszabadító Szovjetunióba. Hároméves kényszermunkára, éppen a magyar őshazába, Magna Hungáriába.

 

                                                       AZ OROSZ KATONA ELSŐ ARCA

 

                   Mi is történt még 1944-ben? Megismerkedtünk az orosz katonával. De nem egyetlen típussal, hanem mindjárt hárommal.

                   Az első igen elgondolkodtató volt, és a konyhánkban ismertük meg. A dédanyámtól örököltem a történetet, bár egyik fontos szereplője én voltam. Valahol az öntudat határán. Még nem voltam kétéves, de már csak egyetlen hónap hiányzott belőle.

                   „Az alacsony, törékeny csontú öregasszony meggyújtja az asztalon álló petróleumlámpát. November elején már korán sötétedik. A konyhában eddig csak a tűzhely parazsa-lángja világított. Az ágy szélén két katona ül, az asztali székeken, az ötödik a sámlin, amelyik tényleg olyan parányi, hogy a katona ki is nyújtja hosszan mind a két lábát. De ez a legvidámabb!

                    Mind az öten igen hasonlítanak egymásra, pedig biztosan nem egy anya szülte őket valahol a kozákok földjén. Egyenruhások és kopaszok, talán ezért az a nagy hasonlóság. És lovasok mind az öten. A lovaik be vannak kötve a Rigó helyére, mert az már elköltözött ebből a világból a nyihahák boldogabb országába.

                   A maguk nyelvén dörmögve társalognak, aztán figyelik, hogyan főz nekik a bábuska egy egész kondér szalonnás bablevest. Ők hozták a szalonnát. Ki tudja, melyik szomszéd füstölőjéből akasztották le? De elég nagy darab.                  

                   A lámpa gyenge fényénél jól látszik a falon Jézus és Mária arca, és az a fekete kereszt az ágy fejénél. Egy kis szőke fiúcska ott tiblábol, a bácsik ruhájába, lábába kapaszkodva, és figyelmesen megnézi mindegyiket. A kisszékes katonához nehezen fér, mert a kinyújtott lábát nehéz megkerülni. Pedig ahhoz igazán a érdemes ellátogatni, mert annak muzsika van a zsebében.

                    Most is éppen előveszi, és a markába rejtett hangszeren fürge dallamot játszik. A kisgyerek elébe áll, és azt mondja: „Enim.” És a muzsikáért nyúl.

                   Pazsalujszta! Tesek! – mondja a katona, és a gyerek kezébe adja a kicsi szájharmonikát. Forgatja, de neki nem szólal meg. Vissza is adja a gazdájának, és tisztán mondja: „Tessék!”

                   A katonák mosolyognak. Aztán csendesebb muzsika szól, és a zene lassabban száll. A katonák meghajtják a fejüket, és úgy hallgatják. A szemek rejtőzködnek. Végül újra vidáman, csak azért is, és lábak verik hozzá a ritmust.

                   Ekkor váratlanul kinyílik az ajtó, mert a kopogtatást nem lehetett hallani. Egy barna kabátos, kék nadrágos fiatalember lép be rajta. Magas, fekete hajú, kissé görnyedt a válla. A vidám dalocska meghal. A jövevény udvariasan köszön:

                   -Dobrüj vecser! Jo estet!

                   -Jó estét! – viszonozza a bábuska. De mindenki más hallgat.

                   A sötét ruhájú katona nem lép beljebb, de hová is lépne ebben a kicsi konyhában. Megnézi a falon a képeket, a fekete keresztet, az egész vacsorázni készülő társaságot, aztán elköszön. Közben a kisgyerek a nagymama szoknyájához bújik.

                   -Jo ejszakat! – mondja, és már ki is fordul az udvarra, és a csendben tisztán hallatszanak csizmájának halkuló léptei. A nagymama tudja, hogy ki ez a katona. Itt van a szomszédban elszállásolva, és mesélik, hogy éjszaka nem mer kimenni még az udvarra sem. Nagyon félős, éjszakára éjjeli edényt kért.

                   -Jivréj! Grjoznij jivréj! – mondja hangosan az egyik katona, és köp egyet. Majd az ablakhoz lép, és kinyitja. A lámpa fénye nagyot lobban, de aztán megnyugszik. Mindenkinek jól esik a friss levegő, mert benn igen erős a mahorka szaga. A katonaruhákból árad.

                   Aztán a dédanyám az asztalra emeli a nagy fazék szalonnás bablevest. Csak legyen elég tányérja meg kanala hozzá! Holnap meg el ne felejtse megkérdezni a Berta szomszédtól, aki három évig volt orosz fogságban, még az első világháború idején, hogy mit jelent az a szó: Jivréj!

                                                                     

                                                   BENJÁMIN LÁSZLÓ, A HADIFOGOLY

 

                   Ki lehetett ez a titokzatos fiatalember? Mert az ukránok hallgatásából és indulataiból sugárzott felé a gyűlölet. Maga volt a két lábon járó 241. számú hadparancs! Röviden: Egy lépést sem hátra!

                   Ezért balgatag és otromba történelemhamisítás azt állítani, hogy a szerencsétlen szovjet katonák énekelve indultak a rohamra. Félrészegen, részegen, azt elhiszem. De, hogy énekelve? Mit énekelhettek volna: „Vörös térre nyílik a kocsmaajtó, kihallatszik belőle a balalajkaszó”.

 

                                                      Strijben - vagy másutt? – egy tüzér

                                                      Mesélte fogvacogva:

                                                      Pár száz lépésről ágyúval

                                                      Lőttünk az oroszokra,

                                                      Hiába, énekelve jött,

                                                      Rontott ránk a gyalogság!

                                                      Aki tehette, elfutott,

                                                      Én is, bolond! – százszorta jobb

                                                      Ennél a fogság!

 

                   Ezzel a versrészlettel megidéztük Benjámin László lakáj szellemét. Ezek a szerencsétlen oroszok bevodkázva jöttek és hurrázva, a szinte biztos halálba - ágyúk ellen.

                   Az a tüzér, aki ilyen helyzetben lelépett, csak akkor tette, ha elfogyott a lőszere. Az oroszoknak a hangja, akik néha énekeltek is, nem volt olyan hatásos, mint Orfeuszé, hogy énekükre megszelídüljenek az alvilág erői. Jelen esetben a magyar tüzérek. És kérjék inkább felvételüket a fogságba, azaz magába a Pokolba.

                   Az bizonyos, hogy a magyar katona elmenekülhetett. De hogy ennél jobb lett volna a fogság, azt akkor sem hitted, amikor leírtad, kedves talpnyaló Benjámin!

                                                                    

                                                         

                                                      A SZOVJET KATONA MÁSODIK ARCA

 

                    A következő történetet egy alvégi inasgyerek mesélte, aki a „felszabadulás” első napjait a mestere házában élte át. Azt a címet lehetne adni: A kapitány

                   „Géderi mesterem mutatós háza a sarkon állt. Ezt azért kell tudni, mert a szovjet tisztek a sarzsijuk alapján választottak ideiglenes lakóhelyet maguknak. A fő utcai legszebb házba maga Vorosilov kéredzkedett be, és úgy körül vette magát testőrséggel, mintha minden haja szála egy őrzőt kívánna. Nekünk, ide az alvégre csak egy kapitány jutott, de nem is akármilyen.

                   Köszöntük a megtiszteltetést, amikor három emberével, jopfojemattyozva bevonult az udvarunkba. Iván kapitánynak mutatkozott be ez a széle-hossza egy, nagyfejű, trabális ember. Úgy a negyvenes éveiben járhatott, és vodkaszag-felhőben, de azért gyorsan leereszkedett hozzánk.

                   Végig ment a szobákon, amelyek egészen addig tiszták is voltak, amíg ő sáros csizmájában a szemleutat be nem fejezte. Kijelölte a legbiztonságosabbat, a legbelsőt. Igaz, hogy az volt a legsötétebb, és csak a felkelő nap vagy a hold világított be oda, ha éppen volt kedvük, de ezeken a november eleji nappalokon és éjszakákon mintha azok is fölmondták volna a szolgálatot.

                   Ócsiny harasó! – mondta a belső szobára a kapitány elvtárs. Aztán a társaival együtt eltűnt, mintha a föld nyelte volna el. De nem nyelte, csak elmentek tankolni. Amikor visszatért, észrevettük, hogy a szeszkazánt igen fölfűtötték benne.

                   Nagy hangon bejelentette, és ekkor a szárnyasokra mutatott, hogy hat órára, ekkor meg a vekkerre mutatott, neki tyúkpörkölt kell, de abban minden baromfi benne legyen!

                   Igen dermesztően hangzott, de azért környéken minden magyar elkezdett rohangálni, mint pók a falon. Tudniillik éppen négy óra volt. Én lettem volna a csirkefogó, de azok az átkozott jószágok mindig kicsúsztak a kezemből. A mesterem már a vizet forralta kopasztáshoz, de szárnyasok még mindig bírták a röpködést. Iván, akinek nagy szíve is volt, megszánta vergődésemet, és magához intett:

                   „Igyi szjúda!” Oda is húzódtam mindjárt a háta mögé, ahonnan előre fordította a géppisztolyának a csövét. És megtámadta a tyúkokat. Csak a tetemek összeszedése maradt rám.

                   A jó vacsorához ital is kellett volna. A mesterem félt a részeg katonáktól, ezért a bort csak kis poharakba töltötte. De ő nagyokat követelt, és a kicsiket a padlóhoz verte. Mi pedig rohantunk a szomszéd utcába tolmácsért, a Szloboczkai úrhoz, mert a mi Ivánunk az udvar közepén elkezdett vadul lövöldözni. Egyelőre még csak a fejünk fölé. De a tolmácsra sem hallgatott.

                    Akkor kerítettünk egy magasabb rangú tisztet. No, az lecsillapította, de jutalmul, ott maradt ő is vacsorára, és most már öten falták a tizenöt tyúkot.

                   Meglehetősen primitíven táplálkoztak. Kézzel nyúltak a lábasba, lerágták a húst, és a csontot az asztal alá vágták.

                   Jót ettek, nagy pohárból ittak, és aztán nyugovóra tértek. Mind az öten a legbelső szobában. A párnájuk a géppisztoly meg a dunyha volt, és takarót nem terített rájuk más, mint a felkelő, sápadt fényű őszi hold.

                   Szerencsénkre, már másnap, tovább álltak. Ivánunkat, aki igen a szívünkhöz nőtt, Budapest ostromára vezényelték.

                                                            Boromisza Simon emlékei alapján, aki Géderi mester inasa volt.

 

                                                                   MAGYARIRTÁS

 

                    Magyarirtás folyt és folyik a partizánok bevonulásakor. A Tisza-vidéken éppen annyi magyar vesztette életét, mint Délvidéken a németek közül. A majdnem tiszta magyar lakosságú Bezdán községben 480 férfit mészároltak le egy partizánnő vezetésével. Palánkán, a sintértelepen, ötven férfit végeztek ki. Tömegsírban nyugszanak. Csurog, Zsablya egész magyar lakosságát kiirtották, öregekkel, csecsemőkkel, nőkkel együtt.

                   Haláltáborokba kerülnek öregek, betegek, gyerekek. Bánságban Járek, Vajdaságban Gákovó és Kusevlye. Az elsőben harmincezer, a bácskaiakban 20 ezer volt.

                   A halottakról a partizánok és a foglyok leszedik a lábbelit, és úgy dobják ki a táborból. A járeki táborban egyetlen nap nyolcvan halott. Pár hónap alatt 6700. A halottakat tömegsírba földelték el. Egyházi temetésről szó sincs. Agyonlőttek egy asszonyt, mert a temető keresztjénél imádkozott. A magyar halottak száma 50-60 ezer. Nem fegyveres, hanem férfi, nő, gyerek, csecsemő. Csak azért, mert magyarok voltak!” / Matuska Márton /

                   „Háromszék vármegyében, Szárazajtán kezdték a bosszú beteljesítését Maniu Önkéntes Gárdájának tagjai.

                   Csík megyében folytatták: Szentdomokoson, Gyergyószentmiklóson.

                   Ártatlan emberek fejét tőkén vágták le. 82 éves székely asszonyt gyilkoltak meg. Kolozsvár környékén megtizedelték az egresi erőmű munkásait, akik nem sokkal előbb a kivonuló németekkel szemben fegyverrel védelmezték a vállalatot.

                   Gárdisták és román csendőrök református papokat gyilkoltak Kalotaszeg falvaiban. Egyik helyen élve temették el vétlen áldozatukat. Bihar vármegyében, Gyantán, a román hadsereg is bekapcsolódott a „tisztogatásba”. Kétéves gyerekeket lőttek agyon idős férfiakkal és asszonyokkal együtt, majdnem félszáz embert. Csak azért, mert magyarok voltak! / Beke György /

                   Kárpátalján, csupán magyarságuk miatt, minden 16-40 éves férfit, mintegy 80 ezret hurcoltak el az oroszok. Ezek közül húszezret megöltek. Csak azért, mert magyarok voltak!

                                                                    

                                                                  EGY LÉPÉST SEM!

                  

                   Már a második éve taposta a lábam a földet, amikor nem is gondoltam arra, hogy veszélybe kerülhet a magyarságom. Pedig így volt. Megjelent a Liget utcai kis házunkban a nagyanyám, és ezt mondotta édesanyámnak:

                   -Látod, lányom, egész kocsisorok menekülnek Bácska felől az oroszoktól való félelmükben. Az apáddal úgy döntöttünk, hogy mink is elindulunk nyugatnak, és titeket is magunkkal viszünk, hiszen nincs, aki megvédje a családot. Már föl is pakoltuk az élelmet a szekérre.

                    De anyám, mintha darázs csípte volna, dühösen kifakadt:

                   -Egy lépést sem mozdulunk! Egy tapodtat sem! Hogyha itt hagyjuk a házat, az alja nép széthordja mindenünket, és úgy járunk, mint a zsidók.

                   Keceli lakos maradtam.

                                                                     

                                                                IVÁN OFICÉR, A PROFI

                  

                   Nem maradt más választásunk, mint bevárni az oroszok érkezését, a Halottak Napját.

                   A család gyámoltalan nőtagjai egyedül csak az én határozott fellépésemre számíthattak, no, meg a Tóthék jól megépített pincéjére. A dédanyám még ezt is visszataszította a maga hetvenkét éves bátorságával:

                    -Juhász Anna nem hagyja el a házát, még ha bombák potyognának, akkor sem.

                   Mit csodálkoznak azon, ha bátor lett a szívem, amikor ilyen karakán asszonyok neveltek fel?

                   De azért, mi ketten az anyámmal, csak behúzódtunk a Tóth Lajos bácsiék pincéjébe. Nem voltunk egyedül. Ott volt a Berta-házaspár a két kislányával. A Tóthéktól a ház egész lakossága. Éppen a két férfi, a Berta Feri bácsi és Tóth Lajós bácsi húzódott a legbelső zugba. Nem azért, mintha féltek volna, noha órákig röpködtek az ágyúlövedékek, dolgoztak az aknavetők, ropogtak a géppuskák és a géppisztolyok, hanem mert ott volt a legjobb kadarkát tároló, csapra ütött hordó. Ők csendben iszogattak. Pedig veszély esetén a Berta Feri bácsira számítottunk, mert ő három évig volt orosz hadifogságban, és igen jól tudott oroszul.

                   Bizony elmúlt már dél, amikor a harci zaj alább hagyott. Ki-kinézegettünk a pinceajtón, amikor az ifjú Tóth Lajos ijedten jelentette, hogy itt vannak az oroszok. De a többes szám használata ijedtségre vallott, mert csak egy orosz tiszt ugrott át a kerítésen a Tóthék udvarára.

                   Nem látszott haramiának, és a Berta bácsit magunk elé tolva, kimerészkedtünk az udvarra. Elől a férfiak, mögöttük az asszonyok a gyerekekkel. Az tiszt szemügyre vett bennünket, de látszott, hogy ideges. Talán jobban, mint mi:

                    - Nyemci jeszty? – ez volt az első kérdése, és a Berta bácsi megnyugtatta, hogy itt csak asszonyok meg gyerekek vannak. Nem is diskurált tovább, hanem átmászott a kerítésünkön. De egy kis idő múlva megjelent, géppisztolyát lekapta a válláról, és ránk szegezte. A pisztolyát követelte rajtunk.

                   Berta bácsi, olyan ábrázattal, mint aki kettőig sem tud számolni, segítette megkeresni a fegyvert. Közben nyugtatgatta az orosz katonát, hogyha itt vesztette el, amikor átugrott a kerítésen, akkor annak itt is kell lennie.

                   -Szicsasz! Szicsasz! – mondogatta a türelmetlen és ideges oficérnak

                   Aztán turkált egy kicsit a lábával a szemétdombon, és mit ad Isten, meg is találta.     Az orosz igen rosszallóan nézett rá, de aztán „harasó”, és az utcai ajtón örökre eltávozott az életünkből.

                    Az a családi háború, ami akkor az udvaron kitört, felvette a versenyt némelyik afrikai és sivatagi olasz-angol összecsapással. A Berta néni nekiesett a férjének, de szerencsére csak szavakkal:

                    - Te eszement vén, részeges bolond! Hát a gyerekeid életét kockára teszed egy ócska pisztoly miatt? Mire kellett az neked?

                    - Jó az, ha háború idején fegyver van egy férfi kezében – mondotta igen jámbor arccal Feri bácsi.

                  Mert az az igazság, hogy ő vette észre a táskájából kihullott pisztolyt, és rúgott rá valami szemetet, amivel eltakarta. Abban bízott, hogy az orosz nem veszi észre időben. De nem volt szerencséje, mert az visszatért a tett színhelyére.

                   Aztán megnyugodva behúzódtunk a pincébe, mert az oroszok első hullámát hulla nélkül megúsztuk. De éppen hogy csak épen!

                   A gyerekekkel az éjszakát is ott akarták tölteni, de én annyira ragaszkodtam az otthonomhoz, és úgy bömböltem, hogy anyám befogta számat. Ekkor lovagiasan megígértem, hogy útközben meg sem nyikkanok. Az éjszaka leple alatt átlépett velem a kerítésen, végig osont az udvaron, és szinte beesett a konyhába.

                    Otthon Juhász Anna dédanyám elpanaszolta, hogy egyetlen orosz katona járt nálunk. Az biztosan bűvész volt, mert villámgyorsan elővarázsolta a bombabiztos rejtekhelyre dugott arany nyakláncot és pecsétgyűrűt. Az nem lehetett más, mint a mi magányos tisztünk!

                    Köszönés nélkül és két perc alatt rátalált anyám arany értéktárgyaira, amelyeknek az elrejtésén hetekig törték a fejüket. Én többé nem is hagytam magára sem a házat, sem a dédanyámat. Magamban pedig elég sok rosszat gondoltam arról az oroszról:

                    - Az elvesztett pisztolyért bezzeg járt a szája! De a nyakláncnak és a pecsétgyűrűnek elrablása az semmi? Van az Uralban elég aranyuk! Arra nem gondolt, hogy a fosztogatás bűn? A mindenit az anyukájának!

                  Orosz veszély idején anyám mindig a Tóthék pincéjében húzta meg magát, a szomszéd asszonyok társaságában. Mi ketten tartottuk a magyar frontot, amíg az oroszok tovább nem vonultak Budapest felé.

                   Egyik este, a dédanyámmal közösen, vendégül láttunk öt kozák lovaskatonát. De ez már ismert történet.

                                                 A SZOVJET KATONA HARMADIK ARCA

 

                     A szovjet katona a legvisszataszítóbb arcát a tanyák világában mutatta meg. A falu lakosságának a fele, békeidőben, tanyán lakott. Most, az oroszok rossz hírét halva, sokan beköltöztek a faluba, de a többségük maradt a helyén, őrizgetve a jószágát meg a házát.

                   A lányaik és a feleségeik számára gondoskodtak búvóhelyről, de azt nem is sejtették, hogy ez a bújócska akár hetekig is eltarthat. Mert a hadsereg zöme már az első éjszaka tovább dübörgött Budapest felé, mert ma már tudjuk, hogy a fővárost Sztálin parancsára, menetből kellett volna elfoglalni a szovjet katonáknak.

                   Csak ennek a nagy rohanásnak nemcsak az lett a következménye, hogy a halottaikat csak elkaparták, hanem az is, hogy ritkán volt köztük létszámellenőrzés.

                   Ezért fordulhatott elő, hogy húsz-harminc katona, akik úgy gondolták, hogy részükről befejezettnek nyilvánítják a háborút, és megérkeztek Kánaánba, urasan berendezkedtek az imrehegyi Gajáry - kastélyban.

                   Innen jártak azután zsenkát és bort rabolni maguknak a keceli határ déli részén. De átlátogattak néha Soltvadkertre is, ha úri kedvük úgy hozta. A elrabolt lovak hátán, vagy kocsikon, meglepetés-szerűen rontottak rá egy-egy családra, és ha a kislányt vagy az édesanyját elkaphatták, ott helyben az apa vagy a férj szeme láttára csoportosan megerőszakolták. Aztán vagy hagyták őket a sorsukra, vagy a mutatósabbakat elvitték magukkal a kastélyba. Egy egész bordélyház működött ott rövidesen. Borhoz könnyebben jutottak, abból is volt bőven.

                    Gyilkoltak is. Az egyik apa, aki asszony-lányát az ablakon át mentette a katonák elől, útjukat állta, irgalmatlanul lelőtték. A menyecske az apja vére árán megmenekült a gyalázattól.

                    A kastélyhoz közel lakók másként próbáltak védekezni. Az egyik kislányt szabályosan befalazták a padláson, páthuzamos téglasort emelve a padlás végén. Oda rejtették el. Miután tettek be a számára megfelelő nagyságú dunyhát és elég takarót is, és egy mozdítható tégla kiemelésével, mindennap élelmet juttattak neki.

                   És ez így folyt egész novemberben. Az volt a falu „szerencséje”, és a kiszolgáltatottaknak is, hogy hosszabb ideig működött orosz parancsnokság a faluban, mert a repülőtérnek, amelyet a falu fölött kialakítottak, helyben szállásolták el a legénységét.

                   Végül valaki vette a bátorságot, és följelentette ezt a rablóbandát. Szabályos hajnali rajtaütéssel, egy egész zászlóalj rohamozta meg a kastélyt, és rövid harc után, vasra verve vitték el innen a szovjet katonákat.

                   Hogy azok a szerencsétlen asszonyok és lányok milyen állapotban vergődtek haza, annak leírására nincsenek megfelelő szavak.

                   Valamikor volt egy imrehegyi tanítványom, akinek a nagyanyja ebbe őrült bele. Amikor meglátogattam a családot, ott laktak a kövesút közelében egy erdőcske háta mögött. Egy öreg anyóka tett-vett céltalanul a házban, de nem lehetett vele szót érteni.

                                                                        

                                                                   ATROCITÁSOK

                  

                   Ártatlan civileket sújtó megtorláshoz vezethetett, ha valamelyik lakott helység mellett a szovjet csapatok harc közben súlyos veszteségeket szenvedtek. A legismertebb eset a Veszprém megyei Olaszfaluban történt. Egy kisebb német egység a falu mellett sikeresen tartotta fel a szovjet előrenyomulást. Március 24-én a németek visszavonultak, és a faluba benyomuló szovjet csapatok több mint 60 személyt meggyilkoltak. A legfiatalabbak tizenhat évesek voltak.

                   Níregyházán és környékén a Piljev-csoport katonái, néhány nap alatt, megerőszakolások, kivégzések és rablások sorozatát követték el.  Egy tábornok, feltehetően a 63. lovashadosztály parancsnoka, maga is részt vett a megerőszakolásokban. A legfiatalabb áldozatok nem voltak hétévesnél idősebbek. Előfordult, hogy a férj vagy más civilek szeme láttára egymás után tíz-tizenöt katona erőszakolt meg egy nőt. Nagykállóban a kozákok az ottani elmegyógyintézet összes ápoltját megerőszakolták.

                   A helységet visszafoglaló német és magyar csapatok fegyveres kíséretet adtak a hadifoglyok mellé, különben a feldühödött lakosság meglincselte volna őket.

                   A szovjet hadsereg viselkedése nem volt hatástalan azokra a magyar katonákra, akik nem látták értelmetlennek a harcot. A honvédség jelentős részét nem fűtötte túl nagy lelkesedés, de az atrocitások sok katonában elkeseredést keltettek, és arra serkentették őket, hogy az utolsó töltényig harcoljanak. A magyar honvédek eldurvulását illusztrálja Tomka őnagy naplójának egyik feljegyzése, amely a tanyavilágban fosztogató szovjet csoport megsemmisítését örökítette meg.

                   Kováts hadnagy, mielőtt géppisztolysorozatát leadta volna, tótul odakiáltott az orosz tisztnek:

- Ha hiszel Istenben, elmondhatsz egy fohászt!

                   Kifogásoltam, hogy legalább a tisztet miért nem hozták át élve? A valóságban ellenben megértettem, hogy mivel katonáinknak nem okoz lelkiismeret-furdalást az ilyen emberek megölése, a bosszú szenvedélye szabadon úrrá válik rajtuk.”

 

                                                                 BESZÉLJENEK A SZÁMOK!

                                                                   

                    Gondoljanak csak a háború végi statisztikákra! Ezek, természetesen, csak a német oldalon, igazak. Egyedül nekik nem állt érdekükben a „lakkozás”. A németek elleni harcokban hivatalosan 13 millió orosz katona halt meg, amíg a németek vesztesége „alig” haladta meg a három milliót. Tizenhárom millió szerencsétlen leitatott orosz, tatár, ukrán, örmény halálos áldozat!

                     Ugyanakkor például a Sztálingrádnál foglyul ejtett 95 ezer német katonából mindössze négyezer tért haza. A többi az éhség, a fagyhalál vagy kivégzések áldozata lett. A frontvonalon történő emberirtást a saját propagandájuktól elvadított szovjet katonák dühe magyarázza.

                   Ez így nem igaz, legfeljebb részben. Minden politikai tisztnek, akiket a szovjet katonák szívből gyűlöltek, az volt az egyik feladata, hogy támadásra hajszolja a saját embereit. Mert leküzdhetetlen akadály nincs, és pusztul, aki nem indul. A foglyul ejtett ellenséges, de már sebesült katonákat, ugyanez a politikai tiszt főbe lőtte. Kecelen is előfordult!

                   A politikai tiszt egyenruhája teljesen más színű volt, mint a többieké. Nehogy valaki véletlenül lelője! Tulajdonképpen az első vonal mögött sétált, géppisztollyal a nyakában, és végzett a meghátrálókkal, egyúttal kivégezte a sebesült ellenséges katonákat. Ez volt ám a tiszta munka!

                   Aztán mi történt a szerencsétlen, egy-egy támadásban tömegesen elpusztult emberrel? Tisztességes temetés? Elkaparták őket, mint azt szerencsétlen hét-nyolc keceli halottjukat is a tőzegben. Minden jel nélkül! Hol vannak Európa-szerte a hatalmas orosz katonatemetők? Mégiscsak 13 millió emberről volt szó, és nem mutációról!

                   Mindehhez hozzájárult a náci propagandánál semmivel sem különb németellenes agitáció. Ilja Ehrenburg zsidó író szövegei a német katonákat egysejtűeknek, emberi érzésekre képtelen „mutációknak” állították be.

                   Egyes politikai tisztek a Pravda címoldalán megjelenő „Halál a fasiszta területrablókra!” szöveget szó szerint értelmezték, és nem ejtettek foglyokat. Emiatt 1941 nyarán a szovjet hadsereg hátrányos helyzetbe került. A magasabb parancsnokságok, a német hadifoglyok tömeges kivégzése miatt, a német katonáktól nem tudtak információkat szerezni.

                  NB: Megtaláltuk az állattá válás magyarázatát? Azt hiszem, hogy a sztálinista rendszer működésében és a vezető réteg végtelen cinizmusában kell keresnünk! Egyszerűen: Nem vették emberszámba a saját katonáikat!

                                                                    

                                                               RÁKOSI BAGATELLIZÁL

                   

                    Rákosi elvtárs egy kissé elbagatellizálta az oroszok kilengéseit. Egyébként helytartósága idején erről nem is volt szabad írni. Az egyik írói megbeszélésen ezt szóvá tették, a párt főtitkára imígyen fejtette ki véleményét:

                    - Ugyan hagyják ezt a marhaságot! Minek kell erről írni? Magyarországon van háromezer falu. Mondjuk, hogy falunként megerőszakoltak három nőt. Az összesen kilencezer nő. Ez olyan sok? Ezért kell olyan nagy zajt csapni? Eh, maguk írók, nem ismerik a nagy számok törvényét!

                   Kedves helytartó elvtárs!

                   Amikor a szovjet egységek elfoglaltak egy falut, a hadvezetés jutalmaként, azt a szabadrablás és az erőszak éjszakája követte. Azon az egyetlen éjszakán azt tehettek a falubeli emberekkel, amit akartak.

                   Vacsorát rendeltek, és miután jól lerészegedtek, magukhoz intették a háziasszonyt, és férje vagy a gyerekei szeme láttára, többen is meggyalázták. Ez utcánként megtörtént. Ahány utca csak volt a faluban. Kecelen. Akkoriban ötven. Egyetlen faluban legalább ötven.

                    A nagy számok törvénye szerint, és még azt nem is vettük figyelembe, hogy mit műveltek a tanyákon országszerte: legalább 150 ezer meggyalázott nő!

                    A főváros lakossága ennél még rosszabb helyzetbe került. Ott az ostrom alatt is rettegtek százezrek, mert a férfiak vagy a fronton, vagy hadifogságban voltak. És ha otthon is voltak? Hogyan védhették meg puszta kezükkel, a fegyveres katonákkal szemben, a lányukat vagy a feleségüket?

                    Rákosi elvtárs, tessék csak bátran még legalább 150 ezer nőt hozzáadni! A nagy számok törvénye szerint: legalább 300 ezer nő!

                   Mindezt a nemi betegségek – elsősorban az ázsiai szifilisz – ugrásszerű elszaporodása jelezte. Sok magyar nő öngyilkos lett vagy megőrült a front átvonulásának hónapjaiban. Helytartó elvtárs, ezek tények, és a tények makacs dolgok.

                   A szörnyű helyzetben a katolikus egyház feje, Serédi Jusztinian hercegprímás főpásztori szózatában igyekezett lelki támaszt nyújtani a megalázott lányoknak és asszonyoknak.

                   „Háború idején is kötelező a hatodik parancs és a szemérmesség törvénye. A szűzi és a házas tisztaság védelme e legnehezebb viszonyok között is kötelességünk. Ha azonban erőszakot szenved valaki, és abba belsőleg bele nem egyezett, nyugodt lehet, mert vétek nélkül van, és Isten előtt szüzességének vagy házas tisztességének épségében ragyog.”

                   Ne feledkezzünk meg Apor Vilmos hősiességéről és önfeláldozásáról!

                   Aztán fölöttébb csodálkoztak a szovjetbarát kommunisták, hogy a választásokat még Budapesten is elvesztették!

                                                                     

                                                          SZABÓ DEZSŐ TEMETÉSE

                 

                   De a halhatatlan halottakat is el kellett temetni! Szabó Dezsőt, „minden aljaság ostorát”, aki az óvóhelyen éhen halt, a következőképpen:

                    „Elmondtam, hogy Szabó Dezső koporsója a Rákóczi téren, a havon fekszik. Elhatároztuk, hogy holnap eltemetjük Elérhető barátainkat még aznap este értesítettük, és másnap kora reggel elkezdtük ásni a sírt a Rákóczi téri elülső vaskerítés mögött, középen. A fagyos földet csákánnyal is alig tudtuk feltörni. Délután kettő óra tájban lettünk készen. Lehettünk vagy tízenöten. Akkor már Budát bombázták a felettünk szálldosó repülőgépek.” /Arany Bálint/

                 

                                                      BARABÁS LAJOSÉK PARADICSOMA

                

                    A Barabás Lajos bácsit jól ismertem, mert itt lakott a szomszéd sarkon.  Ő mesélte el nekem családjuk különös történetét:

                   Az a fehérre meszelt, fehér falu kis tanya és környéke volt a Paradicsomkert. Magányosan és elzárva külvilágtól, mint Tímár Mihályé a Senki szigetén. Északról a bővizű, halban gazdag Kanális a határ, amiben nemcsak halászni, fürödni és tiszta vizéből még inni is lehetett.

                    Délről a kalocsai vasútvonal volt a határ. A fürgén szaladó kocsikkal és a pöfögő mozdonnyal. Ha valamelyik gyerek, a nyolc közül, fölmászott a padláslétrán, gyönyörködhetett is benne. Messziről olyan volt, mit egy játékvonat. De a zakatolása ritkán jutott el hozzájuk, mert délről nemigen fújt a szél.

                   Nyolc közül valamelyik gyerek mindig vállalkozik arra, hogy ellenőrizze a menetrendet, mert a tanyasi életük időbeosztását a masina járásához igazították. A szülők vallásos emberek, és megfogadták az Úr parancsát, és nagy családot nevelnek. Nincs is ott szegénység, ahol húsz hold zsíros földön minden évben megterem a kenyérnek való. A krumpli akkorára duzzad a földben, mint egy sárgadinnye. Hatalmasra erősödött kukoricacsövek teremnek a göndör szőrű disznóknak és a sokféle szeles baromfinépnek.

                   Akkora paskom van a tanya és a csatorna közt, hogy bátran ki lehet csapni az aprójószágot meg a disznókat rá kapargatni vagy turkálni és a gazban válogatni. Egy gyerek, a kisebbek közül, éppen elég pásztornak.

                   1944 novemberében hozzájuk is bekáromkodott a háború. Elrabolták a két szép pejlovat, agyonlőtték a két disznót, és a kocsira dobták. Jámbor tehenüket a saroglyához kötötték, és köszönés nélkül elhajtottak az udvarból. Baromfiból csak annyi maradt, amennyi elég bátor volt, hogy a lövöldözés után hazamerészkedjen.

                   Barabás Lajosék, mert így hívták az édesapjukat meg a legidősebb fiút, tízen maradtak a hajdani paradicsom romjain. Annyira csupaszon, mint a kisujjam. Akiket az Isten szeret, azokat előbb-utóbb megsegíti. Evés után üldögélt a tanácstalan család, mert csak édes sült tök volt a déli ebéd. A szegény ember krémese. Máskor is szívesen ették, de csak harmadik fogásnak. Ettől rövidesen korogni kezdtek a gyomrocskák. A következő nap helyén meg nem állt más, mint egy nagy kérdés: És holnap mit eszünk?

                   Egyszer csak hallják ám, hogy ugat a Burkus. Ő is világgá ment tegnap, de ma már szolgálatba állt. Az okos komondor csak akkor szól, ha fontos mondanivalója van.

                   Mindannyian rohantak megnézni, hogy ki vetődhet ide, ahová még a madár is ritkán jár. A gazos keskeny tanyaúton egy orosz terepjáró imbolyog be az udvarba. Először megijedtek, de aztán eszükbe jutott, hogy innen már nincs mit elvinni, ide csak hozni lehet.  Az öreg Barabás vakarta a fejét, és ezzel meg is emelintette a kalapját a vendégek felé üdvözlésképpen. Aztán úgy tartotta kézben, mintha kéregetne.

                   Most is oroszok jöttek, de a rendesebb fajtából. Három tiszt meg egy magyar tolmács. Azt mondták, hogy nem messze innen, éppen a Kanális túlsó partján, építenek egy repülőteret. De előbb ellenőrzik a környéket, mert a felderítő repülő jelezte ezt a bujkáló eperfás tanyát. Eljöttek megnézni, hogy milyen emberek lakják? Úgy látják, hogy rendes család.

                   -De milyen szegény! – fakad ki sírva az asszony, aki mindig bátrabb volt, mint az ura, és elkezdte mesélni a kálváriájukat. A fordítást fordítás követ. Megmutogatták az üres istállót, az ólat és a kocsiszínt. Végül rámutatott a nyolc gyerekre, akiknek már télen sem lesz ennivalója. Mehetnek koldulni a rokonsághoz, ha ennyi éhes szájjal befogadják őket.

                   Barabás Lajos csak azt emlegette, hogy nem tud mivel szántani-vetni, pedig akkor jövőre sem lesz kenyerük. Tanyán kocsi és ló nélkül nincsen élet!

                   Az egyik orosz tiszt jegyezgetett, a másik csak azt hajtogatta:

                   - Harasó! Ócsiny harasó!

                   Aztán a gazdát megtisztelték egy néma kézfogással, és elindultak a kocsival az udvarból.

                   Mi lesz most? Kilakoltatják őket a tanyából a repülőtér miatt? Ezekkel az aggodalmaskodó kérdésekkel nyugtalanul aludták végig az éjszakát. Vacsorájuk sem nehezített a gyomrukat, mert főtt krumplit mártogattak kacsazsírba.

                   Alig, hogy fölvirradt, olyan nyolc óra tájban, amikor a gőzös éppen elpöfögött Kalocsa felé, bejött egy géppisztolyos orosz katona, és maga után vonszolt egy makacs tehenet. Egészen megizzadt bele! Aláíratott egy papírost, aztán elballagott.

                   A gyerekek sokáig néztek utána, és a legidősebb, az ifjú Barabás Lajos, elújságolta, hogy a kiskatona igen sokszor megrugdosta csizmájával a bejáró gazos földjét, még a géppisztoly is lecsúszott a válláról.

                   Elmúlt az ebédidő is, és most görheny volt a fő és egyetlen fogás. Ezt is szerették, mert finomra őrölt kukoricalisztből sütötte az anyjuk. Hát aztán egy parasztkocsi állít be az udvarukba két zsák liszttel, egy zsák krumplival meg kukoricával. A szép erős lovakat nem hagyták ott, de a szekeret igen. Ők is papírt írattak alá. Aztán lóhátról mondták nekik: „Daszvidányija!”

                   Már esteledett éppen, amikor ugyanaz a két katona kicsi lovakon ülve, a lábuk szinte a földet érte, bekocogott az udvarukba. Nekik is volt papírjuk, azt is aláíratták, és csak annyit mondtak:

                    - Tatar lo. Hosszasan megrázták a gazda kezét, és eltávoztak.

                    - Istenem Uram! Egy napra mennyi áldás! – kiáltotta kezét összecsapva az asszony. De az urára nézett, és maga is elkomolyodott:

                    - Apjukom, te nem is örülsz?

                   Apjukom örült is, meg nem is. A nagy kocsi két kicsi lóval még csak elmenne, de hogyan fogja húzni az ekét ez a két aprócska ló? Ezen töprengett, ez ütött szöget a fejébe, és igen sajgott. Aztán eszébe jutott, hogy zabot ad a tatár lovacskáknak, aztán meg is itatta őket. A többi az asszony dolga.

                   A gyerekeknek igen tetszettek az apró lovacskák:

                    - Ugye, fölülhetünk majd rájuk? Alig lehetett időben ágyba parancsolni őket. Talán még róluk is álmodtak!

                   Az asszony is békésen elszunnyadt, de az ember szemére nem jött álom. Magányosan birkózott a kétségeivel, mint Jákob az angyallal.

                   Elbírják-e az ekét ezek a lovacskák? Szántottak-e már életükben? Hátha róluk is kiderül, mint az egyszeri cigányról, hogy nem szokta a szántást.

                   Igen keveset aludt, azt is csak úgy félálomban. Sokat morfondírozott, forgolódott. Aztán csak elveszett a türelme, és kiment az istállóba. A viharlámpa fényénél még egyszer megnézte a két jószágot. Szívósnak látszottak. Az ajtó halk nyöszörgésére fölébredt a felesége:

                    - Mi a baj, apjukom?

                    - Nincsen semmi, csak nyugodtan aludj tovább!

                   Reggel úgyis kiderül minden! Azután hajnal felé ő is elszunnyadt. Már virradatkor fölkelt, de nem ébresztgette a többieket. Maga húzta a föld szélére az eketaligát. Most már kivezette a két lovacskát, és az eke elé állította őket. Kezesek voltak, mint a bárány. Egy kicsit körülményes volt a befogásuk, de azért sikerült. No, lássuk, hányadán állunk? Ki is adhatta a parancsot:

                    - Gyí, lovacskáim, gyí! De a lovacskák csak álldogálnak, pedig a Lajcsi gyerek is ott türelmetlenkedik a fejüknél, és már vezetné őket. Azok csak állnak, mint a cövek!

                    - Gyí, te! Induljatok! Csak megindulni nehéz – agitálja őket a kétségbeesett gazda. Aztán rádöbben:

                   - Te jóisten! Ezek csak oroszul értenek. Honnan szerezzek tolmácsot?

                   Maga is megpróbálkozik az ismerős szavakkal:

                    - Harasó! Ócsiny harasó! Daszvidányija!

                   Ezeket tanulta a tisztektől, de a rabló csürhe meg azt ordibálta:

                    - Jopfojematty!

                   És mint egy varázsszóra, nekirugaszkodnak a tatár lovacskák. A Lajos gyerek vezeti őket, és alakul már az első barázda. Megy ez, ha egy kicsit lassabban is!

                   De az idős Barabás Lajosnak most azon jár az esze, hogy Ruszty Pál tisztelendő úrnak miként gyónja meg a sok orosz káromkodást.

                   Azután Fejes Gábor dűlőszomszédnak is vissza kell vinni a tehenét, mert még azt hiszi, hogy ők raboltatták el az oroszokkal. Hiába, a lelkiismeret-furdalás emberi gyöngeség.

                   Közben folyik a szántás, a repülőgépek bombáznak. Az élet megy tovább a megszokott medrében.

                                                                         VIII. fejezet

 

                                                        SZTÁLIN KÉT SÚLYOS HIBÁJA 

               

                    Közismert mondás, hogy Sztálin két súlyos hibát követett el: megmutatta a katonáit Európának és Európát a katonáinak.

                   A Szovjetunió harcosai, mert rossz volt otthon a nevelési metódus, válogatás nélkül erőszakoskodtak a dolgozó paraszt vagy a munkás lányával, asszonyával, mint az osztályidegen úriasszonyokkal a pompás palotákban.

                   Mivel a vodkaellátáson kívül a hadsereg számára másról nem gondoskodtak, a mindennapi betevőt, rablással, fosztogatással szerezték be. De ez az életmód hosszú idő után kikezdi az ember morális gátlásait, az orosz katonatömegek valóban túltették magukat minden emberi normán, és szabadjára engedték állati ösztöneiket.

                    Különösen Budapesten voltak rendkívül embertelenek, ahol nagy tömegben összezsúfolva többnyire magányos asszonyokat és lányokat találtak. A nemi betegségek szinte az egész városban rohamosan terjedtek. Aratott a halál és pusztított a szégyenletes kiszolgáltatottság.

                   Ha férfiakra találtak, nem sokat töprengtek a sorsukon, mert foglyul ejtették őket, és már indították a Szovjetunióba.

                   Amikor egy viszonylag módos faluba érkeztek, azt hitték a házak berendezéséről, hogy ezeket csak kizsákmányoló kapitalisták rabolhatták össze. Amíg az esetek nagy számából eljutott a tudatukig, hogy ezekben az országokban a kapitalisták vannak a többségben.

                    Ez a tény, a szovjetunióbeli állapotokkal való összehasonlításban, hosszú távon balul ütött ki. Mert nemcsak szerencsétlen orosz muzsikokból állt ez a sereg, bár azok alkották a semmibe vett tömeget, de értelmiségből, gondolkodó intelligens lényekből is, akik még fiatalon rájöttek a nagy sztálinista humbug okára és céljára.

                     Oka az volt, hogy elfogadtassák az emberfeletti erőfeszítéseket, a célja pedig, hogy minél hosszabb ideig fenntartsák a nagy hazugság látszatát. Ez a Nyugat aktív közreműködésével, egészen a hetvenes évekig sikerült is.

                    A belső feszültséget csökkentette ugyan, hogy a falvakba csak minden harmadik férfi tért haza a háborúból, de akik hazatértek, már egészen másként látták a saját szovjet világukat és Európát. Az óriási veszteségek, a hatalmas, egy egész népben összegyűlt fájdalmat pedig csak további hazudozással és ígérgetéssel tudták ideiglenesen csillapítani.

                     Ez olyan lelki állapotba juttatta el az orosz népet, hogy elkezdték keresni végtelen kiszolgáltatottságuk okát, okozójának személyét és annak bűntársait. És ezt rövidesen meg is találták. Hihetetlen mértékű fájdalom és gyűlölet halmozódott föl már 1956-ra, amikor Hruscsov kénytelen volt a kommunisták plénuma elé állni.

                     És hogy a saját és az egész bolsevik apparátus bűnét kisebbítse, minden aljasságot a halott Sztálin nyakába varrt. A magyar forradalom világosan megmutatta ennek az erőszakkal fönntartott rendszernek a morális gyengeségét.

                   Mit mondhatott a gyerekeinek az a mérnök-házaspár, akiket a nagyanyámék házába szállásoltak be. Akik repülőmérnökként teljesítettek szolgálatot a csornai repülőtéren, és igen tisztességesen viselkedtek. Még fényképükkel is megajándékozták a vendéglátókat.

                    Engem pedig azzal, és erre már határozottan emlékszem, hogy teherautó volánja mögé ültettek, és igen ajnároztak.

                    Valószínűleg a saját gyerekeiket vagy unokájukat szerették bennem, mint azok a kozákok is, akik színóknak, szinyóskának szólítottak igen barátságosan, és még a szájharmonikát is nekem ajándékozták emlékül. Hosszú ideig őriztem, de aztán valahogy elkallódott, mint annyi más fontos tárgy vagy emlék.

                    Vajon hány jutott közülük haza? De az, aki hazatért, elmesélte a harctéri állapotokat, és megemlítette azt a gyűlölt fiatalembert is.

                    Csak igen sajnálom, hogy kétéves koromban nem tudtam egy nagyot politizálni velük. Bár politizált minden tisztességesen felépített ház, minden bebútorozott lakás, a minden udvarban szaladgáló baromfihad, a pincék bora és még a hízott disznók is.

                   Németország jelentősebb városait a nyugati légierő, bosszúból, a földdel tette egyenlővé, de a német falvakban még nagyobb bőséggel és magasabb szintű életminőséggel találkoztak. Nem beszélve arról, hogy a nyakunkra ültetett megszálló szovjet csapatok, amelyek ugyan eléggé elzártan élték a maguk kis orosz világát, látták az utakon futkosó járműveket.

                   És egyre többször kívánták pokolba azokat, akik ilyen távolra küldték őket szolgálni, és a tapasztaltakat, a háromévenként cserélődő közkatonák, mind-mind elmesélték. Pedig a megszállt, szocialistának mondott országok meg sem közelítették a gazdagság nyugat-európai csúcsát.

                                                                    

                                                 AMIKOR AZ OROSZOK HAZATÉRTEK

                 

                    „1945. december 20-án Moszkvában a Krivoj utca 18. sz. ház körül a járdán és az udvarban 22 szovjetellenes tartalmú röpcédulát találtak elszórva.

                   Letartóztattuk a röpcédulák szerzőjét, az 1907-es születésű G. M. Ivannyikov Krivoj utca 18. sz. alatti lakost, akinek a Vörös Hadseregből való leszerelése óta sehol nem volt munkaviszonya.”

                                                                                §

                   „1946. január 4-én Tbilisziben a Szovjet utcában kézzel írt, orosz nyelvű röpcédulát találtak a következő szöveggel: „Meg kell dönteni az igazságtalan hatalmat, és ugyanolyan Alkotmányt kell életbe léptetni, mint az Egyesült Államokban vagy Nagy-Britanniában.”

                   Intézkedések történtek a röpcédula szerzőjének megállapítására.

                                                                               §

                    Tulenkov, a nagy honvédő háború hadirokkantja a Bezmincevo faluban / Rosztovi járás, Jaroszlavli terület / zajló választási gyűlésen, ahol a Szovjetunió Elnöki Tanácsa küldötteinek Gromagyin vezérezredes elvtársat és Patyomkin Művelődésügyi népbiztos elvtársat jelölték, kijelentette:

                  -Olyan embereket javasolnak nekünk jelöltként, akiket nem ismerünk. Vigyázzatok, nehogy olyanokat válasszatok, akikről kiderül, hogy a nép ellenségei, mint Zimin / az SZKP jaroszlavli területi bizottság egykori titkára, 1938-ban letartóztatták /. Vigyázzatok, különben megint olyan kormányt választunk, amely háborúba sodor minket!”

                   Tulenkovot letartóztatták.

                                                                              §

                   1946. január 6-án Aginszkoje faluban / Csitai terület / egy katonai egység – a 29521. sz. tábori posta – szolgálatot teljesítő tagjai: Lahnov százados, századparancsnok, Grigin őrvezető, Pavlicsev és Kubarev vöröskatonák ittas állapotban botrányt keltettek a Szovjetunió Elnöki Tanácsa küldöttjelölő körzeti választási értekezlete résztvevőinek ülésén, és megvertek két szavazóbiztost. Pavlicsev vöröskatona megpróbált gránátot hajítani közéjük, de lefegyverezték. Lahnov százados nyomdafestéket nem tűrő kifejezések közepette buzdította a vöröskatonákat a garázdaságra. Az ő parancsára Grigin őrvezető arra készült, hogy géppisztolyával rálőjön az NKVD kerületi ügyosztályának aginszkojei munkatársára, Batujevre, de lefegyverezték. Kubarjov vöröskatona késszúrásokkal sebesítette meg a területi végrehajtó bizottság elnökének sofőrjét, Jakusevicset.

                   A banditák fellépése miatt a választásokat előkészítő gyűlés résztvevőinek adott hangverseny félbeszakadt.

                   A bűnösöket letartóztatták.

                                                                              §

                   1946. január 3-án a szverdlovszki terület Kamenszki járásában az Új világ kolhoz egyik brigádjának értekezletén a Szovjetunió Legfelsőbb Tanácsa küldöttjelölése kérdésének megvitatásakor a Vörös Hadseregből leszerelt Sztyepanov kolhozparaszt ittas állapotban fellépett Kazakov elvtárs, nehézgépgyártási népbiztos jelölése ellen, miközben szovjetellenes kirohanásokat tett, és nyomdafestéket nem tűrő kifejezéseket használt.

                   Sztyepanovot letartóztatták.

                                                                                §

                   A Kemerovói terület Miszkovi járásában a 319. sz szovhozban Spilman agitátor beszéde közben, Kubancev, Horoseborok falu lakosa duhajkodni kezdett, és amikor az agitátor a helyiség elhagyására szólította fel, kifelé menet így kiáltott: „Megállj csak, majd adunk mi neked! Te akarsz minket tanítani?”

                   Félóra múlva visszatért a testvérével, a kolhoz elnökével, az SZKP tagjával és Alekszejevvel, akik szétkergették az agitációs irodában összegyűlt munkásokat és kolhozparasztokat, és megverték Spilmant.

                   A garázdálkodókat letartóztatták.

                                                                               §

                   A Kemerovói terület Miszkovi járásában, a választókörzetben a visszatelepült Kuzin, Szpivak, Kalinyin és Anasztazov rátámadtak a Loparev - testvérekre, Szemjonra és Alexandra, a nagy honvédő háború rokkantjaira, és néhány kézszúrással megsebesítették őket.

                   A garázdálkodókat letartóztatták.

                                                                               §

                    I tak daljse.

                                                               A sztálinizmus hétköznapjai

                                                                     NKVD-jelentések

         

 

                                                                POLITIKAI CIRKUSZOK

                 

                   Ugyanakkor a gazdag és elhülyített Nyugat-Európa elhitte, hogy a Szovjetunió, az orosz medve, egy valódi nagyhatalom. Holott, aki megfordult benne, világosan látta már a harmincas években, mint Nagy Lajos, akit egy írókongresszusra Moszkvába hívtak, hogy mi ennek rendszernek a rákfenéje.

                    Írásában, amellyel találkozni fogunk, arra a végső következtetésre jutott, hogy az országot olyan erők uralják, amelyeknek az a célja, hogy a társadalmat összefogó alapvető közösségi értékeket felszámolja, és a társadalom különböző csoportjait egymás ellen fordítsa. A hatalmat biztonsággal csak így tudja kezében tartani a párt- és gazdasági elit, ha az uralma alatt tartott és megvetett népet lezülleszti, és könnyen kezelhető masszává változtatja.

                   A hadifoglyok, közöttük apám is, gyorsan megállapították, mert volt összehasonlítási alapjuk, hogy a Szovjetunió „a népek hatalmas börtöne”.

                    De erről beszélni „a nálunk is kialakuló sztálinista rendszerben” bűn volt, ezért a helyi hatalmasoktól, akik ugyanolyan mentalitásúak voltak, mint a szovjet elvtársaik, meg is kapta a büntetését.

                    Az ország lakosságának szabad mozgását korlátozták, és tömegeket vagy a kolhozhoz vagy egy gyárhoz kötötték, ahol robotoltatták őket a kedvük szerint, / Sztahanov –mozgalom! / és éppen annyit fizettek nekik, ami az életben maradáshoz elég volt, de az éhenhaláshoz sok. Később már saját gyártmányú Zaporozseceken járhattak a sztahanovisták. De a nép többsége maradt a korábbi kiszolgáltatott és megvezetett állapotában.

                    Azzal szúrták ki a szovjet nép szemét, hogy látványos bombaversenybe kezdtek az ötvenes, majd űrversenybe a hatvanas években az USA-val, természetesen megint csak az orosz melós bőrére.

                    Az igen drága politikai cirkusz késleltette az összeomlást, és egyúttal vodkára szoktatta az igénytelen orosz tömegeket, a nemzeti büszkeséget pedig talmi sikerekkel táplálta. Az orosz sportolók bravúros kűrjei is sokat segítettek ebben. Még a Protapopov - házaspáré is!

                   De ez csak a hetvenes évekig tartott, amikor a Szovjetunió látványosan összeomlott. Bizony, és nem akkor, amikor Gorbacsov bejelentette. Mert a Gorbinak meg kellett várnia, hogy a működtetők még idejében olajra lépjenek - 1985-ig.

                    A közvetlen előzménye az volt, hogy a megalakult Izrael meglepő győzelmeket aratott. Először a mi ötvenhatunk idején, majd 1967-ben.

                    És ez vonzotta a szovjetunióbeli zsidókat, elsősorban a fiatalokat, akik hirtelen rádöbbentek, hogy nekik, egy „kultúrnép” fiainak, semmi közük ehhez az ázsiai „csürhéhez”, és tömegesen kezdtek Nyugatra szállni.

                   Először egyenesen Izraelbe igyekeztek, de amikor megtapasztalták, hogy ott mindig puskaporos a levegő, különösen 1973-ban, fordult az útirány. Ettől megriadva tömegesen az USA-ba, illetve más nyugati országba.

                     Addig ők tartották életben, nagy hazugságokkal aládúcolva, a sztálinista rezsimet. Sőt ők működtették, de azt már nem várták meg, hogy a tető rájuk is szakadjon.

                    Azt hiszem, senki sem tudta jobban, mint saját maguk, hogy meg is érdemelték volna. Ezért léptek le olyan rohamtempóban!

                    Hazudtak róla évtizedekig az egész világ minden sajtójában és tévéjében. Az igazságot először mi mondtuk ki róla meg a baráti lengyelek: „Meztelen a király!”

                    De Nyugaton ezt akkor még nem voltak hajlandók felismerni, vagy nem merték elismerni, és főleg hangosan kimondani.

                                                                     

                                                                     SZOLZSENYICIN

 

                   Tulajdonképpen meglepő, hogy Nyugaton milyen nagy „sikert aratott” Szolzsenyicin műve, a GULAG-szigetcsoport. És milyen erős érzelmeket váltott ki az 1974-ben megjelent franciaországi fordítás.

                   Hiszen már régen köztudott volt, amit az orosz író bemutatott. Talán nem tudták Nyugaton, hogy már Lenin, a szovjet korszak kezdetén, felállította az első koncentrációs táborokat?

                   „A gazdagok, a gazemberek és semmittevők elszámoltatásának és irányításának ezernyi gyakorlati formáját kell kitalálniuk a kommunistáknak, akiknek mindezt gyakorlati lépésekké kell alakítaniuk. A változatosság a vitalitás lényege, mert ez szavatolja csak annak az egyetlen célnak a megvalósítását, hogy Oroszország földjét megtisztítsuk mindenfajta kártékony rovartól, koszos bolháktól, tetvektől, a gazdagoktól és a többi ingyenélőtől.

                   Az egyik helyen húsz gazdagot, egy tucat szélhámost, hat lógós munkást – akik huligán módjára lopják a napot, mint a petrográdi szedők a pártnyomdában – börtönbe vetünk. A másik helyen latrinát fognak tisztítani. A harmadik helyen sárga jegyet kapnak, ha majd kiszabadulnak, hogy mindenki szemmel tarthassa őket, mint kártékony személyeket, ameddig meg nem javulnak. A negyedik helyen minden tizedik lógóst a helyszínen agyonlőnek. Az ötödik helyen vegyes módszereket kell bevezetni!”

                                                                                          V. I. LENIN

 

                                                              MUNKATÁBOROK

 

                   Az 1917-es bolsevik hatalomátvétel után olyan totális diktatúrát alakítottak ki Oroszországban, amelyre még nem volt példa a világtörténelemben. A bolsevik diktatúra vezetői a más véleményen lévőket / az ország lakosságának jelentős részét / potenciális ellenfelüknek tekintették, s előszeretettel alkalmaztak ellenük büntetőjogi eszközöket, melyek közül a legfontosabb a börtön, illetve a munkatábor volt.

                   Az első lépést az 1918. szeptember 5-ei dekrétum jelentette, amely meghirdette az elítéltek átkovácsolását / perekova /. A koncentrációs táborok alapjait 1918-1919 folyamán rakták le. Irányításuk a CSEKA, az Államvédelmi Rendkívüli Bizottság feladata volt. 1920 végén már 84 munkatábor működött. Ugyanebben az évben Trockij átfogó koncentrációs táborrendszerre tett javaslatot.

                   A lágerekbe hurcoltak száma 1929-1930 folyamán, a kulákok megsemmisítése idején, ugrásszerűen több millióra duzzadt. Valóságos népvándorlásnak lehettünk tanúi, amely népesedési katasztrófát idézett elő a Szovjetunióban. Az 1940-es évektől pedig a munkatáborok intézménye a nemzetiségek kiirtásának eszközévé vált. Összesen kb. 5 millió embert szállított az NKVD / Belügyi Népbiztosság / 19 ezer munkatársa és a belügyi csapatok százezer katonája a GULAG-ra.

                   Így váltak a GULAG-szigetek a sztálinizmus rendszerének jellemző elemévé. A második világháború végén újabb milliós nagyságrendű növekedést jelentett a hadifoglyok, illetve az elfoglalt országok civil lakosságának az internálása.

                   Másrészt az elsősorban elnyomó rendszerként kitalált GULAG a szovjet tervgazdaság szerves részévé vált, amely jövedelmet termelt az állam számára. A sztálinista bürokrácia a milliós rabszolgasereggel bármilyen voluntarista elképzelést megvalósíthatott, és közben megszabadult a veszélyesnek tartott ellenlábasoktól, sőt a szabadlábon lévőket is állandó rettegésben tartotta.

                   Szolzsenyicin, az egyik emigráns statisztikus adataira hivatkozva, nem tartotta kizártnak, hogy ennek a rendszernek 1917-től 1969-ig a Szovjetunió kb. 66 millió polgára esett áldozatul. Azt csak sejtem, hogy ebben a számban nincs benne a második világháború 13 millió halottja. De a nélkül is hihetetlen emberveszteség! Mint a körülbelül hatvan indián törzs likvidálása az USA-ban száz évvel korábban.

                  Az ok hasonló: A „kommunista istenország” kiválasztott katonái, akik az lenyomó gépezet vezetői és tagjai voltak, mint a „csisztka” idején Visinszkij, a főállamügyész, Ulrih, a legfelső bíróság tanácselnöke, az NKVD vezetői: Jagoda, Jezsov, Berija, és a titkosszolgálat tagjainak zöme, mind felsőbbrendű lény voltt. Ezek hajtották végre, a „kuláktalanítás” nagy művét, és a „csisztkát” is, amelyeknek 5-5 millió áldozata volt.

                   A Szovjetunió különböző kultúrájú, ezért emberszámba sem vett lényei közül az oroszok, ukránok, tatárok és egyéb nemzetiségek halálba küldése szintén az ő ténykedésük következménye volt. Tizenhárom millió férfi a fronton pusztult el. A németek ugyanezen a keleti fronton hárommillió embert vesztettek.

                                                                     

                                                        LEHET, HOGY NEM TUDTÁK?

               

                   Lehet, hogy nem tudtak a 2. világháború előtti Nyugaton az állandó terrorról, a tisztogatásokról, a koncepciós perekről, a kollektivizálás áldozatairól? De ha tudtak, mert tudniuk kellett, hogyan következhetett be az a hosszantartó vakság, a tények elutasítása a demokratikus országokban?

                   Már 1930-ban, 1935-ben jelentek meg „tanulmányok” a sztálini rendszer kegyetlenkedéseiről. Egyiknek az volt a címe: Sztálin, történelmi vázlat a bolsevizmusról. Ebben a következő áll:

                   „A kor krónikásai nem képesek számot adni mindazon tömeges letartóztatásokról és kivégzésekről, amelyek a kollektivizálást kísérték. Ahogy az öngyilkosságokról és a gyilkosságokról sem. A statisztika üres adat és haszontalan szorzószám, de nem képes rögzíteni azoknak az áldozatoknak a hatalmas számát, akikről a GPU hallgat, és nem találunk adatot arról a több millió emberi lényről sem, akiket barbár módon áttelepítettek a sarkkörön és az Uralon túlra.” De kik voltak a GPU irányítói, akik hallgattak?

                   New York Times, 1931: „Az igazság még rettenetesebbé válik, ha figyelembe vesszük, hogy a kuláküldözés megállás nélkül folytatódott a harmincas években folyamatosan, miközben a kulákok száma 5 és 10 millió között „ingadozott”, nem számítva azokat a szerencsétlen muzsikokat, akiket módosaknak véltek. Arra a következtetésre juthatunk tehát, hogy nemre és korra való tekintet nélkül legalább 5 millió falusit űztek el otthonából, ítéltek méltatlan nyomorra, és sokukat méltatlan halálra.”

               Mintha valami megfoghatatlan és főleg megnevezhetetlen erő tette volna mindezt. Nem a GPU űzte el őket, és ítélte méltatlan nyomorra és halálra őket? Jezsovról nem hallottak? És Jagodáról?  

                   Egy másik mű: A szovjet terror mérlege vagy a Rémálom a Szovjetunióban, 1937. Ebben Souvarine a terror új hullámát ismertette, amely Kirov meggyilkolását követte: „Úgy tűnik, immár semmi sem korlátozza a tomboló kegyetlenséget”.

                   Andre Gide:

                  „Kétlem, hogy manapság bármely országban, legye az akár Hitler Németországa, kevésbé szabad, jobban megalázott, jobban megfélemlített és jobban alávetett lenne az emberi szellem”.

                    Ó, az emberi szellem! Nagy szavak! A csupasz emberi lét, kedves Gide!

                   A jól megfizetett internacionalista sajtóbérencek írásaik tömegével lesöpörték ezeket a ritkán megjelenő kritikákat. Ez éppen elég volt a vakításhoz! Gondoljunk arra, hogy várost neveztek el Togliattiról, a nagy olasz internacionalista és kommunista vezetőről a Szovjetunióban! Erről az egyetlen szovjet gesztusról százszor annyi cikk jelent meg, mint a sztálinizmus valódi arcáról.

                  Sartre, a legtekintélyesebb 20. századi francia gondolkodó, éppen a magyar 56-tal kapcsolatban döbbent rá az igazságra. De inkább csak féligazságra! / Jobb későn, mint soha! /

                   „Ahol minden egyszerre összeomlik, ahol, ha lehet hinni önöknek, egy egész nép a fasizmus oldalára áll, hogy megsemmisítse a rendszert, ott a szocializmus alapjai sohasem léteztek.”

                   Nem bizony, a hőn áhított szocializmusnak csak a karikatúráját, rémképét tudták fölrajzolni a szocialistának mondott országok sokszor vérszínű egére. Miért nem néztek föl erre az égre? Önök nem vették a fáradságot, hogy megismerjék a létező szocializmus működését!

                   Lám, Sartre, a legnagyobb huszadik századi francia szellem, sem kérdezi meg a magyar értelmiséget, hanem a fasisztázó, magyarellenes francia internacionalistákkal, a kommunista L’Humanité bértollnokaival vitázik.

                   Mert 1956-ban megint fasiszta hírünket keltették a világban, mint később a rendszerváltás idején. A fasiszta kártya mindig előbukkan, ha a hatalmukat veszély fenyegeti.

                                                                    

                                                              KÁROLYI MIHÁLYNÉ

 

                     Csak azért veszem elő ezt a példát, hogy érzékeltessem, miről van szó. Egy magyar senki, egy Károlyi Mihályné, 1939 - 1946 között Angliában élt. A Vue című folyóirat munkatársa volt, cikkei jelentek meg német, angol és francia lapokban.

                    1924 – 1925-ben az USA-ban előadássorozatot tartott a Horthy–rendszer, azaz a megcsonkított hazája ellen. Ezzel érdemelte ki bizonyos körök bizalmát és pénzét.

                   1931-ben, a Szovjetunióban járt, és utazásáról / Csupa pozitív élmény, hiszen éppen akkor irtanak ki vagy ötmillió embert: a kulákokat és családtagjaikat, csecsemőstől / lelkes hangon számol be a Vue hasábjain, cikksorozatban.

                    Szerinte a csonkává lett Magyarország maga a pokol, Szovjetunió a mennyek országa, amely a földre szállt!

                    Ő csak egy kopasztott magyar tyúk volt, az Andrássy-család szégyene, de a különböző Moszkvából, New Yorkból pénzelt folyóiratban, napilapban hány, ezekhez hasonló, áradozó cikk jelent meg a nyugati sajtó hasábjain – évtizedeken át.

                                                                   

                                                                  NAGY LAJOS A SZU-BAN

 

                   Volt két olyan magyar író, Illyés Gyula és Nagy Lajos, akik ellátogattak a Szovjetunóba, egy 1934-es írókongresszusra, és őszintén megírták, amit tapasztaltak. Nagy Lajos a következőket látta:

                   „Elfáradtam. Hazamegyek, illetve L. J. /Aki valószínűleg Lengyel József! / kísér, mert egyedül nem találnék haza. Olyan komplikált ez a város, hogy a tájékozódási képességem teljesen megbénult. Amíg Bécsben egy-két nap alatt el tudtam igazodni, addig itt teljesen tehetetlennek érzem magam.

                   Ha magamra hagynak, kérdezősködni sem tudnék, mert egy kukkot sem tudok oroszul. És már érzem, hogy ehhez a nyelvhez földsüket vagyok. Olvasni sem tudok.

                   Az esti forgalom is nagy. A város világítása pazar. Egy autó majdnem elütött. Hangosan káromkodok, de a fölszabadult proletár rám se hederít. Koldust látok, elhagyott gyerekeket látok, tántorgó részegeket látok. Kérdezősködésemre magyarázat következik, mégpedig hivatalos szellemben.

                   Aki koldul, az azért koldul, mert nem akar dolgozni; az elhagyott gyerekek számára vannak menhelyek, akik így koldulnak, azok elszöktek onnan; az alkoholizmus ellen nem akarnak büntetéseket alkalmazni, eredményt az új generáció nevelésétől várnak.

                   A következő napon a fő program. Délben elmegyünk az egyik állami könyvkiadóhoz, ahol megismerkedünk néhány fiatal íróval. Előbb azonban sétálunk egyet. Szörnyű koldusokat láttam. Egy vakot, aki rongyos volt, s maga előtt tartotta a csészét, kért könyöradományt. Egy öreget, több maszatos, rongyos gyereket. Én adtam mindegyiknek, kísérőm megrótt, helytelenítette, hogy adok. Vitába kezdtünk. Azt az elvet, hogy koldusnak nem kell adni, már hazulról ismerem. Otthon azonban a rideg önzés és szadizmus különféle tételekkel födi magát. Az egyik jól ismert tétel: a társadalom kötelessége, hogy eltartsa őket! Ez azonban nyilván csak a kapitalista országokban érvényes.

                   Vajon miért nem kell, nem szabad itt adni a koldusnak?

                   Hát először a koldus: a koldus volt burzsoá, volt kulák, kuláknak fia, másodszor a koldus itt is dolgozhatna, de nem akar dolgozni, harmadszor öregnek, elhagyott gyermeknek, vaknak a számára országos intézetek állnak rendelkezésére, s hazaszöktek az intézetekből. Így.

                   Tehát higgyem el, hogy az a törődött vak, kezében csészével, megszökött a jó meleg – illetve most jó hűs – intézetből? Egyelőre nem tehetek mást, mint hogy kételkedek a felvilágosítás helyességében. De meg azt a gondolkodást sem tudom megemészteni, hogy: a kuláktól ugyan elvettük a földjét, s őt magát a kollektívába nem vettük be, azért most, koldusbotra jutott, ne adjunk neki tíz kopeket sem.

                   No meg aztán: osztályellenség! Ott áll a fal mellett egy negyvenéves asszony, a karján csecsemő, mellette három kisgyerek. A csecsemő is osztályellenség? Nem jobb, ha én mégiscsak adok annak a csecsemőnek, illetve adok az anyjának a csecsemő számára? Hátha a csecsemő megmarad, egészségben felnő és majd mérnök, orvos, feltaláló, sőt esetleg vasmunkás lesz belőle.

                   Hallok ugyan különleges történeteket szabotáló mérnökökről, kulákokról, mindenáron kolduláshoz ragaszkodó fiatalokról – s ezek is megdöbbentenek. Nem az osztályharcot látom, hanem az embernek az ember ellen való szörnyű küzdelmét. Egy mérnök, állítólag szabotálási céllal, felépített egy hétemeletes házat, s elfelejtett beléjük klozetokat építeni.

                   Egy kulákcsalád, hogy ne kelljen gabonát beszolgáltatnia, éhezett, de úgy éhezett, hogy két gyermeke meg is halt. – s akkor az ötéves kislány elárulta, hogy sok gabonájuk van elrejtve.

                   Hogy egy kulák házaspár, tüntetésből, a saját kisgyerekét megölte, a gyereket megfőzték és megették. Hihetetlen!”

              NB: Köszönjük, kedves Nagy Lajos! Az volt a „hihetetlen”, hogy Lenin és Sztálin igájában az emberekből igyekeztek teljesen „kioperálni” a lelkiismeretet és a szolidaritás érzését.

 

                                                              NÉVTELEN LEVELEK

 

                   A névtelen levelekben gyakori volt az etnikai jellegű, leggyakrabban antiszemita rágalom.           Kétségtelen, ez az orosz társadalom hagyományainak kifejeződése volt, ugyanakkor megtörte a két világháború közötti időszak egyik legerősebb szovjet tabuját.

                   A névtelen levelek általában azt állították, hogy az országot a zsidók – vagy a zsidók, grúzok és örmények együtt – ragadták magukhoz.

             „Mi egy zsidó-örmény ország szerencsétlen polgárai”, így kezdődött egy, a Pravdának küldött névtelen levél, mely a templomok bezárása ellen tiltakozott.

                   Az orosz forradalmat a zsidók csinálták, írta egy másik névtelen szerző, és a zsidók akarják az egész országot kezükben tartani. „Kinek van szüksége internacionalizmusra? Kizárólag a zsidóknak.” A névtelen levelek szerzői azzal vádolták a rendszer vezetőit, hogy a zsidók alkotják a döntő többséget. A nem zsidó vezetők meg, Sztálin és Kirov, eladták az országot a zsidóknak.

                   Egyik levélíró versikében fogalmazta meg antiszemita nézeteit. Művében felszólította az olvasót, hogy ne felejtse, a Szovjetunió:

                                             Jog és törvény nélküli ország,

                                             Ártatlanok áldozatok és szégyentelen gyilkosok hona,

                                             Együtt él itt rabszolga és besúgó

                                             És a szent eszme sírján zsidók ülnek győzelmi tort.

                                             Sheila Fitzpatrik: A sztálinizmus: hatalom, család, közvélemény / részlet /

                                                                     

                                                          BAJCSY – ZSILINSZKY ENDRE

                  

                   A németellenes függetlenségi harc vértanúja. Hosszú politikai pályafutása során mindig a magyarság érdekeiért küzdött. 1918. novemberében a MOVE megalapítói között találjuk. Mennyire kellett volna egy véderő, amelyik megakadályozhatta volna az ország szétmarcangolását. Részt vesz a Fajvédő Párt megalapításában. Majd radikális szellemű lapokat alapít: Előőrs, Szabadság. Végül belép a Kisgazda Pártba, és annak képviselőjeként a parlamentben támadja a németbarát külpolitikát.

                   A német megszállás napján, 1944. március 19-én, tűzharcot vív a lakására törő Gestapo-tisztekkel. Végül a nyilasok kezébe kerül, akik Sopronkőhidán kivégzik. Ötvennyolc éves volt. Ha túléli a háborút, bizonyára Rákosiék végeznek vele.

                      „Az egész magyar történelmen végigvonul ez a védekezés, minden keleti és nyugati nagyhatalommal szemben. Védekeztünk egyfelől a Német Birodalommal szemben, másfelől a kelet felől jövő imperialista törekvésekkel szemben. A keleti hódító törekvést ma a mi számunkra Oroszország helyettesíti. A magyar nemzet, és a magyar nemzettel együtt a többi itt lakó népek itt élni és boldogulni csak akkor tudnak, ha ezt az árpádi gondolatot megvalósítjuk.” / Részlet egyik 1933-ban elhangzott parlamenti beszédéből. /

                   Amikor az autóbuszunk már megtelt, külön őrök kísérték le a megbilincselt Bajcsy-Zsilinszky Endrét. Őt is a mi autóbuszunkra szállították fel. Beszállás után levették a bilincsei. A szovjet tüzérség a bécsi utat már tüzérségi tűz alatt tartotta, ezért előfordult, hogy Budapest határában órák hosszat álltunk egy erdős, elhagyatott helyen. A minket kísérő katonák / mind magyarok / jóindulatúak voltak. Az egyik honvéd, aki éppen tarpai születésű volt, fölajánlotta a Bandi bácsinak, hogy szökjön meg. Ők majd a levegőbe fognak lőni.

                   Megindult a könyörgés, kértük, hogy mentse meg az életét a magyar jövő érdekében. Ő azonban hajthatatlan volt: „Áldozatommal példát akarok mutatni nemzetemnek” – mondotta. Majd hozzátette: „Ha Kis János és társai meghaltak a nemzetért, nekem sem szabad élve maradnom.” Sorsa éppen december 24-én teljesedett be.

                  Aranyi Sándor elbeszéléséből tudom, hogy Bajcsy-Zsilinszky az ítélet újbóli felolvasása alatt merev arccal állt bírái előtt, majd, amikor már összekötött kézzel a bitófához vezették, hangosan felkiáltott: „Istennek két szeme van, mindent lát! Éljen Magyarország!”

                                                                                   / Almásy Pál Sopronkőhidai naplója alapján. /

 

                                                     HORTHY LEVELE SZTÁLINHOZ

 

                   Tábornagy Úr!

                   A végveszélyben lévő népem nevében és érdekében fordulok Önhöz. Ezt a magyar nép nevében teszem, amely nem felelős ezért a háborúért. Egy évezred és különösen az utolsó évtizedek során a szomszéd német kolosszus volt hatással népünk sorsára. Megint csak éppen e hatás miatt kerültünk bele ebbe a sajnálatra méltó háborúba a Szovjetunió ellen.

                   Külön ki kell hangsúlyoznom, hogy szegény országomat a német „ötödik hadoszlop” ténylegesen megszállta. Ez a nagymértékű megszállás éppen abban az időben kezdődött, amikor a német haderők Románia és Bulgária területére léptek. Végeredményben a német ügynökök Magyarországon gondosan nyomon követtek minden mozgást, minden lépést, és a legfontosabb hírek, jelentések soha nem jutottak el hozzám.

                   Most jutott tudomásomra, hogy a Kassára és Munkácsra mért légitámadás / 1941 / után Molotov külügyminiszter a magyar követtel folytatott egyik beszélgetése során kihangsúlyozta a Szovjetunió békés szándékait Magyarország iránt. Ha ez valóban így volt, ez balsorsszerű, mert abban az időben erről nem kaptam hírt.

                   Az igazság érdekében közölnöm kell Önnel, hogy mi soha senkitől nem akartunk egy hüvelyknyit sem elvenni abból a területből, ami jog szerint nem lenne a miénk. Ellenkezőleg, a románok foglalták el Besszarábiát a saját orosz szövetségesüktől az első világháború után, és ők akarták Szovjet-Oroszország jelentős részét elfoglalni a németek segítségével a második világháború ideje alatt.

                   Továbbá, amikor 1940-ben szándékunkban állt a magyarok iránt Erdélyben tanúsított szörnyűséges magatartásnak véget vetni, a románok újból segítséget kértek Németországtól. Megkérték Hitlert, hogy segítsen nekik megkapniuk ennek a földterületnek legalább egy részét a bécsi döntés révén.

                   Küldöm a teljes jogkörrel rendelkező delegációmat a béketárgyalások lefolytatására, és kérem Önt, hogy kegyelmezzen meg szerencsétlen országunknak, melynek történelmi érdemei vannak, és melynek népe az orosz néppel oly sok közös vonással rendelkezik. Legyen szíves, használja fel befolyását a szövetségeseire azzal a céllal, hogy a feltételek, amelyeket kidolgoznak, összegyeztethetők legyenek népeink érdekeivel és becsületével, és azok valóban a békés életet és a biztos jövőt szolgálják.

                   Megragadom az alkalmat, hogy kifejezzem Önnek, Sztálin Tábornagy Úr, legmélyebb tiszteletemet.

                   Őszinte híve:

                   Horthy

 

                                                     MAGYAROK VAGY NÉMETEK?

                   

                   Arról már igen sok szó esett, hogyan viselkedtek az oroszok a fegyvertelen lakossággal - nálunk. De egyetlen szó sem arról, hogyan viselkedtek a magyarok-náluk. Jónéhány visszaemlékezésben olvastam, hogy a magyarok és németek közti különbséget már a bemutatkozáskor az jelezte, hogyan léptek be egy házba. Ha beszakították vagy berúgták az ajtót, esetleg lóháton nyomultak be, akkor németek voltak, és egy köszönést nem tudtak kipréselni a fogaik közül. Aztán végigtapostak a házon és miután agyonlőni való partizángyanús személyt nem találtak, úgy távoztak, ahogy jöttek.

                   Ha kopogtatott valaki az ajtó, az biztosan magyar volt, és egy dobrij gyenyt tudott mondani. Ha megkínálták, akkor evett, igaz, hogy csak bodagot vagy valami ehhez hasonló ínyencséget, de nemigen fosztogatott. Kivéve, amikor már visszavonulás közben nem volt ellátmányuk.                                                         

                   „Mindegyik megszálló parancsnokságnál alkalmaztak civileket is, elsősorban nőket. Egy magyar tiszt szerint „az ukrán nők örömmel jöttek hozzánk, magyarokhoz dolgozni. Ezzel a magyar honvédség igazolt alkalmazottjaiként a német közigazgatástól élelmiszerjegyeket kaptak. S még abban az évben bevezetett nősorozástól is mentesültek. Szóval ellátottságot, némi biztonságot jelentett nekik. Pénzt nem. Ezek a lányok, fiatal asszonyok, kevés kivétellel, valamelyik fiatal katonának, nem ritkán idősebb törzstisztnek a szeretői, panyinkái voltak.”

                   Előfordult, hogy az effajta kapcsolatok állandósultak. Bor Jenő egyik szemleútján a következőket tapasztalta:

                   „A vasúti gépműhelyből jövő nők némelyike magyarul üdvözölt engem. Kérdésemre elmondták, hogy ők magyar katonák feleségei. A hadosztályügyésznél elrendeltem a helyzet kivizsgálását. Eredmény: több házasságkötés is történt. A párok megjelentek a helybeli híradó-központ gyengélkedő szobájában, bevezették neveiket egy nagy anyakönyvbe, és az írnok házasoknak jelentette ki őket. Ez volt a történet. Elvonulás előtt a válást is ki kellett volna mondani. De erre csak később került sor, mert a „feleségek” követték férjeiket. Mosónők és szobalányok lettek a csapatnál.”

                                                                    

                                                              VAS ZOLTÁN BANKOT RABOL

                

                   A magyarországi kommunisták, voltak vagy öten-heten: Rajk / Reicher / László, Péter Gábor, alias Eisenberger Benő. Kádár János, alias Csermanek János, és Demény Pál. Ezek várták a Moszkvából érkező erősítést, a négyes fogatot, akik közül az első, az ötödik kerék, a párt pénzügyi zsenije, Vas Zoltán, már novemberben hazatért, és bankot rabolt. Természetesen a kommunisták támogatására. Ebből is megtanulhatod, Barátom, hogy nem csak igével és ideológiával él az ember.

                    - Békéscsabán az egyik lakatos foglalkozású elvtárs fölvetette, hogy tudna segíteni, mert az egyik helyi nagybank vezetői elmenekültek Németországba. Az értékeket előkészítették, hogy magukkal vigyék, de a szovjet hadsereg gyors előre nyomulása megakadályozta őket ebben.

                    - Ha az elvtársak úgy akarják – fordult mindenekelőtt felém -, bízzák rám a feladatot! Oxigén vágó segítségével felnyitom a bank bejáratát, és hozzájuthatunk a bank értékeihez.

                   Az akkori zűrzavarban megvalósíthatónak láttam a tervet. Igent mondtam. Mint valami hivatalos bizottság, négyen vagy öten mentünk az elvtárssal a bankhoz. Én szovjet tiszti egyenruhában.

                   Az elvtárs szinte percek alatt kinyitotta a bank páncélzáras bejáratát. Könnyen ment azután minden. A bank vezetői gondosan vaspántos, nagy ládákba csomagolták a pénzt, az értékpapírokat elszállításra. Mi a tucatnyi láda értékpapírt és több millió pengő készpénzt gyorsan teherautóra raktuk, és máris eltűntünk. A ládákat a békéscsabai pártházban helyeztük el. Így lettem „bankrabló”. Hosszú időre megoldódott a párt pénzügyi gondja. Jutott a milliókból később még Budapestre is.

                   Nyíltan vállalni egy nagyszabású rablást, igen bátor szívre és nagy ügyszeretetre vall. De a folytatás sem kutya!

                   „A szovjet hadsereg már messze előrejutott Magyarország területén, ezért a még Moszkvában tartózkodó Rákosi elvtársat telefonon kértem, hogy minél előbb lépjenek ők is magyar földre. November elején nagy örömömre, jelezte Gerő, Révai, Farkas és Nagy Imre hazatérését. A nagyszebeni repülőtéren vártam őket, és onnan a szállásomra mentünk. Megegyeztünk, hogy ezután a párt Magyar Kommunista Pártként vívja majd harcát a demokratikus Magyarországért.

                   A tanácskozásunk elhúzódott, és a német légierő támadása miatt még az óvóhelyre is le kellett húzódnunk. A bombázás befejeztével indulni készültek a szállásaikra. Felvetődött, hogy mi történjen a békéscsabai pénz kisebb részével, amit a lakásomon őriztem. Óvatosságból öt részre osztottuk. Reggel amúgy is autóval megyünk Aradról Szegedre, és majd mindenki hozza magával a pénzt.

                   Gerőék távozása után újabb német bombatámadás érte a várost. A szovjet őrjárat gyanúsnak ítélte az éj sötétjében haladó négy polgári ruhás férfit, aki a kérdéseikre oroszul, de magyar akcentussal válaszoltak.

                    „Kémek! – döntötték el a katonák. Nem hittek semmilyen szovjet igazolásnak. A katonák megtalálták náluk az egyformán csomagolt rengeteg pénzt, és elvették tőlük. Nagy Imre közben lelépett. Ez annyira felháborította a katonákat, hogy a falhoz akarták állítani és kivégezni Gerőt, Révait és Farkast. Szerencséjükre szovjet tisztek kerültek elő. Még így is kémgyanúsként a városparancsnokságon töltöttek néhány órát. Nagy bocsánatkérések közepette Malinovszkij marsall megbízottja szabadította ki őket.

                   Komor hangulatban a lakásomra jöttek, anélkül, hogy aludtak volna. Nemsokára frissen megjelent Nagy Imre is.

                   Gerőék megvető haraggal árulónak, dezertőrnek, és minden másnak szidalmazták. Megerősítette ezzel a szovjet katonákban a kémgyanút! Miatta csaknem falhoz állították őket!

                   Nagy Imre nyugalommal állította, hogy helyesen tette, amikor lelépett. Minek pusztultak volna el mind a négyen? Állításával, rendíthetetlen nyugalmával még inkább fölingerelte Gerőéket. Farkas csaknem ökölre ment Nagy Imrével.

                   Akkor is, de később is, a nagy feladatok megoldás közben, zavarta Gerőéket ez az incidens Nagy Imre megítélésében. Sajnos, az ellentétük, a párt és az ország jövőjének kárára, nem változott. Nagy Imre emberileg és politikailag eléggé magára maradt a pártvezetésben.

                                          / Vas Zoltán: Viszontagságos életem - részlet és feldolgozás. /

                   NB: Igen nagy kár, hogy az a géppisztolysorozat elmaradt!

 

                                                                          VÁDIRAT

 

              1945 elején a jenkik is német földön jártak már, amikor von Braunt, a pusztító V-1 és V-2 atyját halálra keresték, de nem ám azért, hogy majd egy esetleges nürnbergi perben a vádlottak padjára ültessék, hanem azért, hogy segítsen nekik a rakétatechnikájuk fejlesztésében. Ez a paradoxon már önmagában tökéletesen kifejezi a II. világháború erkölcstelenségét. Egy olyan fegyverarzenál kifejlesztésében, amelynek a segítségével egy jövendő háborút még kevesebb emberveszteséggel lehet megnyerni.

                   Ebben a világháborúban mindkét oldalon aljas szándékú hatalmak álltak. Barnák és Vörösök Európában, Sárgák és Csíkosak a szigetvilágban és Távol-Keleten.

                   Beszéljünk egy kicsit a háború mentalitásáról! A háború természetesen olyan arcú lesz, amilyenre annak irányítói formálják.

                    Kezdjük azzal, hogy Lengyelországot cserbenhagyták a magas szerződő felek, a franciák és az angolok. Aztán a Magyarországon keresztül odamenekült lengyel hadsereg tagjait a legnehezebb frontszakaszokra dobták. Például a monte-cassinoi apátság-erődítmény elfoglalására. Hagyták a varsói felkelést elvérezni, és földig rombolni azt a szerencsétlen várost.

                   Sztálint, aki mindezt páholyból nézte, még meg sem merték inteni a „keresztény katonák” politikusai. Micsoda humbugnak bizonyult a szovjetunióbeli véres háború megindítása után az Atlanti Charta.

                   Micsoda „keresztényi hevület” munkált, hogy működésbe hozzák a háborús ipart, és új gyárak nőjenek ki a földből Amerikában, és újabb embermilliókat állítsanak a háború szolgálatába. Aljas kétszínűség a tőke hasznára és a népek kárára!                

                   A II. világháború áldozatainak száma hivatalosan 50 millió. Ennek a hatalmas embertömegnek az elpusztításban döntő szerepe volt a fejlettebb technikát alkalmazó országoknak. Mindenek előtt az Amerikai Egyesült Államoknak.

                   Halomra ölték a japánok százezreit, millióit a szigetcsatákban, csupán technikával, hogy a partraszálló jenkik már csak holttestekkel vívják „véres” összecsapásaikat. Aztán jött az i-re a pont: a két atombomba békés nagyvárosokra történő ledobása. Takarékoskodjunk az emberanyaggal, mert a fehér szín felsőbbrendű!

                   A Szovjetunióban másként vélekedtek! Takarékoskodjunk bizonyos fehér bőrű emberanyaggal, ezért áldozzuk fel az elnyomott nép minél nagyobb tömegeit! Hajtsuk őket az aknamezőkre a saját embereinkkel, hogy megtisztítsák a gárdahadosztályok legénysége előtt a terepet! Ocsmány emberirtás, faji alapon!

                   Hitler a saját elithadosztályait áldozta föl egy-egy jelentős siker érdekében, és nem volt megkülönböztetés német és német között. Legfeljebb a szövetségesekkel szemben érvényesült a birodalmi gőg.

                   Aztán gondoljunk arra, hogy közel harminc millió civil áldozata volt a háborúnak. Pontosabban: a védtelen tömegeket megsemmisítő bosszúnak, Arthur Morris „moral bombing” – jának. Ezeknek már semmi katonai jelentősége nem volt, csupán a bosszú irányította a városok fölé a bombázók tízezreit. Hirosima és Nagasaki fölé, mint kísérleti terepre, a jenki szadizmus. A „szabadság hazájának” keresztény/? / vezetőiben feltámadt cinizmus és embertelenség.

                 Aztán a nyugati államfőkre jellemző kétszínűség és álszent magatartás mögött 1943-ban még világosabban kirajzolódik, hogy legalább olyan aljas, de ki nem mondott szándékok vezérelték őket, mint a németeket.

                   A casablancai találkozó, amelynek kolosszális eredményeként, még két-három évre, sőt aztán a következő évtizedekre folyamatosan biztosítani tudták a fegyver-biznisz befektetőinek óriási hasznát. Hogy ez most már százmillió ember is lehetett, kit érdekel? Csak a temetkezési vállalkozókat!

                   A II. világháborúnak még mindig nincs vége! Még elveszthetik azok, akik az első menetet megnyerték. Mert az képtelenség, hogy a világot a pokol erői irányítsák, most már egészen az utolsó állattá vált ember kipusztulásáig.

 

                                                                     VIII. rész

 

                                       MI TÖRTÉNT A HATÁRON TÚLI MAGYAROKKAL?

                                        

                   Budapestet és az egész országot lerombolták és kirabolták, ez csak érem egyik oldala volt.          De mi történt a határon túli magyarokkal?

                   „A kommunistáknál veszélyesebb és kártékonyabb embertípust még nem produkált a történelem. Cinizmusuk, szemtelenségük, hataloméhségük, gátlástalanságuk, rombolási hajlamuk, kultúra – és szellemellenességük elképzelhetetlen minden más, normális, azaz nem kommunista ember számára.

                   A kommunista nem ismer szégyent, az emberi méltóságot, és fogalma sincs arról, amit a keresztény etika úgy hív: lelkiismeret. A kommunista eltorzult lélek, egészséges szellemű ember európai ember nem lehet kommunista.

                   Nincs olyan vastag bőrt igénylő hazugság, amit egy kommunista szemrebbenés nélkül ki ne mondana, ha azt a mozgalom érdeke vagy az elvtársak személyes boldogulása úgy kívánja.”

                   Hazánkban először 1919-ben jelent meg ez az embertípus Kun Bélával és társaival, de ezek szovjet állampolgárok voltak, tehát nem hazai tenyésztésűek. Aztán magányosan Rákosi Mátyás hordozta ezt a vírust a szegedi börtönben, mert a nemzetközi lobbi megakadályozta a kiirtását. Aztán a szovjet csapatokkal újra visszatértek.

                   A szomszéd országokban egy fejlettebb mutáció jött létre, amely egyesítette a fasiszta és a kommunista jellemzőket. Semmi mással nem magyarázható ugyanis az, amit az ott élő kiszolgáltatott magyarokkal tettek.

                   A szlovákok a legvirulensebbek! Német segítséggel független államként jelennek meg a térképen, és együtt harcolják végig a németek oldalán a háborút. Majd szövetkezve a régi fasiszta Benessel és Masaryk apóval, kinyilvánítják, hogy Csehszlovákiaként kívánják tovább tengetni nemzeti létüket.

                    Közben fasiszta módszerekkel irtják a magyar nemzetiség bűntelen és védtelen tagjait csak azért, mert magyarul beszélnek. Munkatáborokba hurcolják őket, Csehországban szabályos rabszolgavásárokat rendeznek magyar parasztcsaládokkal.

                   A tehetősebb gazdák házát, birtokait elrabolják, és egyetlen vagonban Magyarországra kényszerítik őket. Ha valaki az utcán magyarul mer beszélni, azt bárki a rendőrségre hurcolhatja, és onnan csak véresen kerülhet haza.

                    Felajánlják nekik, hogyha szlováknak vallják magukat, akkor a lakóhelyükön maradhatnak, egyébként minden polgári joguktól megfosztják őket. A lényeg: Minél több magyart kiűzni a szülőföldjéről!

                   Még az apácakolostorba is beszivárog a nemzetiségi gyűlölet, és a szlovák apácák „hun kutyáknak” becsmérlik a magyar nővéreket.

                   Ezek a módszerek igen távoliak a „hun kutyák” mentalitásától.

 

                                                                   BETILTOTT NYELV

                                                                      

                   Életemet tiltó rendeletek keretezik. Az egyik megtiltja, hogy este nyolc órán túl az utcán tartózkodjam, a másik provokációnak veszi, ha ismerősömet anyanyelvemen üdvözlöm, vagy annak köszönését úgy fogadom, és táborral fenyeget.

                   A városban inspekciózó diákpatrulok pofonokat osztogatnak, és rendőrségre cipelik a magukról megfeledkezett embereket. Nyelvem, amely az emberi hang egyik legcsodálatosabb hangszere volt, kihágási objektummá szürkült. Újság a bűnös nyelven nem jelenhet meg, rádiót tilos hallgatnom.

                   Lekonyult fejjel járok, és némán, ha lehet, ki sem mozdulok az emberek közé. Vak, süket és mozdulatlan gettóélet ez mindenképpen: a jogfosztott ember szégyen – és félelemterhes élete.

                   És az ok: egyetlen tény, vádak vádja: magyarságom. Magyar vagyok, tehát bűnös vagyok.

                   Ez a summázás ördögökké és angyalokká egyszerűsíti a nemzeteket. Vannak fasiszta államok és vannak fasiszta népek. Fasiszta a német, antifasiszta román. A fasizmus bűnében leleledző a magyar, és az antifasizmus erényei reprezentáló például a szlovák.

                   Kivételek nem tűretnek, és nem számítanak. Tíz igaz nem lehet száz bűnös felmentvénye, de a másik oldalon ugyanakkor kilencven bűnös a tíz igaz erényéből élősködik.

                                                                                                    Fábry Zoltán

 

                                                              NEMZETI SZOCIALISTÁK

 

              Éppen most olvastam a Politikai kis szótárban, a „nemzeti szocialisták” címszó alatt: „a hitlerista párt mintájára, a fasiszta eszme alapján létrejött reakciós pártok. A burzsoázia legszélsőségesebb terrorista politikáját testesítették meg. A náci pártot háborús bűnös szervezetnek nyilvánították Nürnbergben. Volt nemzeti szocialista elnevezésű nem fasiszta párt is. Például Csehszlovákiában ilyen néven tevékenykedett a Benes vezette párt.”

                   A keserű magyar tapasztalatok alapján azt a következtetést vonhatjuk le, hogy Benes nemzeti szocialista pártját csak a háború utáni bűneiért kellett volna felelősségre vonni. Mondjuk: KASSÁN!

                   A németek az európai zsidóság megsemmisítésének tervét 1942. január 20-án a Berlin mellett fekvő Wannsee-ben dolgozták ki.

                    A románok ezt megelőzően már 594 ezer zsidót megöltek. Arra nézve, hogy a románok végül is hány zsidót öltek meg, egy Svájcban megjelent, 1984-es, Die Religonfreiheit in Oster című kiadványból megtudhatjuk. A Holocaustban való részesedésük összesen 810 ezer meggyilkolt zsidó, ezzel a leírhatatlan bűnnel a román nép egész egzisztenciája: népiség, kultúra, erkölcs válságba került. Ami nem volt, és ma sincs, az nem kerülhet válságba!

              NB: Eszem ágában sincs, hogy ezzel kisebbítsem a magyarországi zsidóság tragédiáját, de mégis fölvetődik a kérdés:

                    Miért mindig a magyar zsidóság pusztulását emlegetik? Amelyet nem is magyarok követtek el. A válasz egyszerű. Jövedelmezőbb Magyarország népe felett uralkodni, mint a románok felett. És ahhoz, hogy uralkodni tudjunk fölötte, jó, ha valamilyen váddal sakkban tartjuk. Ez egy régi, bevált bolsevik módszer.

                   Romániában már igen mély gyökerei vannak a fasisztoid megnyilvánulásoknak. Csak a zsidók közül 810 ezret pusztítottak el, német segítség nélkül. Ezért nem is csodálkozunk, csak elborzadunk, ha arról hallunk, hogy idős magyar emberek fejeznek le, vagy papokat kínoznak halálra. Esetleg élve temetnek el embereket, csak azért, mert magyarok. Mindezek, talán már a dákok óta, az ősi román kultúra tartozékai.

                   Helyszíni tudósítás Curzio Malaparte: Kaputt című riportregényéből:

                   „Zsidók fejvesztett tömege menekült az utcákon, nyomukban megvadult katonák és civilek, késekkel és feszítővasakkal, csendőrosztagok zúzták darabokra puskatussal a házak kapuit, ablakok vágódtak ki, és borzas nők, egy szál ingben integettek kétségbeesetten és ordítottak az utcára, némelyik ki is vetette magát, s arca lágyan puffant a járda aszfaltján.

                    Katonák csapatai hajigáltak be kézigránátokat az aprócska piceablakokon, mert sokan kerestek csalóka menedéket a házak alatt, és a katonák négykézlábra ereszkedve figyelték a robbanások hatását, majd elégedetten összenevettek bajtársaikkal. Ahol az öldöklés a legeszeveszettebben dúlt, vériszamós volt a kövezet az utcákon, a házakban zokogás, vérfagyasztó üvöltözés és kegyetlen röhej: diadalmámorban és vérszomjasan rombolt a pogrom.” / A iasi patkányok – részlet /

                  NB: „Mi, románok különösen a jelenlegi / 20. / században bizonyítottuk be, hogy a szomszédokhoz viszonyítva minden tekintetben felsőbbrendű faj vagyunk” - mondotta elégedetten Ion Slavici román író.

                   Ilyeneket mond egy román értelmiségi. Milyen lehet az a nép, amelynek ilyen az értelmisége?

                                                                      SZERBIÁBAN

 

                   Szerbiában legalább 40 ezer magyart lőnek hatalmas, előre megásatott sírgödrökbe, és még ma sem lehet emlékoszlopot emelni emlékezetükre. De szerte a Bánságban és Bácskában szabályos, szovjet típusú koncentrációs táborokba kényszerítik a magyarokat válogatás nélkül, és ott pusztulnak ezerszám éhen és a brutalitások áldozataként. Az anyaország hatalomra juttatott moszkvai kommunistái, nem a magyar kommunisták, azért ne tegyünk egyenlőségjelet, kiszolgáltatják nekik a volt magyar hadügyminisztert, Szombathelyi Ferencet, és őt, jó balkáni módszerrel, karóba húzzák.

                   Kárpátalján a megszálló szovjet csapatok elhurcolták kényszermunkára az egész férfilakosságot, tizenhat évestől az ötven évesig. Húszezret megölnek közülük.

                    Ilyen „magyarbarát” szomszédokkal vagyunk körülvéve. De van isteni igazságszolgáltatás, és azt éppen a cseh történelem további menete igazolja. A magyarok az első szabad választásokon megsemmisítő vereséget mértek a kommunistákra, a csehek 1948-ban parlamenti többséghez juttatták őket.

                   A következmény: Moszkva támogatásával magukhoz ragadták a teljes hatalmat, és Jan Masarykot, Benes vejét, a külügyminisztert, mint egy csikket, kipöccintették a Czernin palota emeleti ablakán. A köztársasági elnököt, Benest, pedig agyonütötte a guta. Mindez gyenge vigasz az ártatlanul megölt, megalázott és elhurcolt több millió szerencsétlen magyarért.

 

                                                   DICSÉRTESSÉK A JÉZUS KRISZTUS!

                                                                        1950.nov.15.

                                                                     

                                                                A GYŰLÖLET FOKOZATAI

                 

                   Miért ilyen erős a magyarellenes gyűlölet határon túl és innen? Hamvas Béla szerint:

                   „Az ember könnyen azt gondolná, hogy a kijátszottak, a megcsaltak, vagyis akikkel igazságtalanság esett, ökölbe szorított kézzel tűrnek, és a csaló és a kizsákmányolót, és azt, aki az igazságtalanságot elkövette, vagyis a hatalmast, gyűlölik és ennél forróbb gyűlölet egyáltalán nincs.

                   A valóságban azonban ez a gyűlölet elenyészik amellett, ahogy a hatalmas gyűlöli azt, akit megcsal és kizsákmányol. Mert az, aki az igazságtalanságot csupán elszenvedi, az semmi egyebet nem tesz, mint elkeseredetten és fogcsikorgatva gyűlöl. De az, aki az igazságtalanságot elköveti, az reszketve és hunyászan és bujkálva és alattomosan és titokban és rossz lelkiismerettel gyűlöl.

 

                                                                     CSEREVILÁG

 

                   Amikor a pesti harcok véget értek, a városi nép ennivaló után nézett. Akinek akadt cserére alkalmas és nélkülözhető ruhadarabja, egyéb holmija, igyekezett vidékre, hogy az orosz sáskajárás után megmaradt, elrejtett élelemre cserélje. Megkezdődött a cserevilág!

                   Elsősorban a nagyobb alföldi falvakat rohamozták meg, és ezek közé tartozott Kecel is.  Százával jöttek a kedves vendégek, akiknek élelem kellett és szállás.

                   A mi családunknak nem volt feleslege, de szívesen útba igazítottuk őket a gazdagabb porták felé. Akinek éjszakai szállás kellett, fölajánlottuk a magunk házát. Jó néhány budapestivel kötöttünk így barátságot, amelyek később igencsak hasznunkra váltak. Így ismerkedtünk meg Jakics Gyuláékkal. Áldott, jó lelkű emberek voltak mind a ketten.

                   Volt olyan szálló vendégünk is, aki megígérte, hogy fizetés fejében majd a nagy dologidőben segítenek kapálni a családjával együtt. Be is tartották a szavukat, de egy életre kiábrándultak, szegények, a paraszti munkából.

                   Cudar meleg nyári nap volt! Egy felhő sem az égen, és a homok olyan tüzes lett, mintha parázson lépkedett volna az ember. Egyre többször húzódtak a fák hűvösébe, és nem győztek érdeklődni:

                   -Esztikém! Maguk hogyan bírják ki ezt az állati meleget?

                   -Bizony, csak az tud egész nap kapálni, aki már gyermekkora óta gyakorolja – mondta nekik vigasztalásul anyám, és a kunyhó árnyékába terelte a vendégeket.

                   Hosszú pihenőt tartottak, és közben elbeszélgettek a világ dolgairól Meséltek az ostrom szörnyűségéről, a bombázásoktól való félelemről, amelyek nem kíméltek sem öreget, sem gyereket, de még a csecsemőket sem.

                   A sok megaláztatásról, amin átestek az orosz meg a román katonák barbársága miatt. Milyen sokan haltak éhen! Különösen a magányos öregek vagy a betegek. Mert hónapokat töltöttek a pincében, és közben legfeljebb lódögöket tudtak darabolni és enni, ha kimerészkedtek, életüket kockáztatva, a harcok szüneteiben, az utcákra. Mert mindenkire lőttek, aki élt és mozgott a romok között. A férfiakat pedig összefogdosták, és hadifogolyként a Szovjetunióba vitték kényszermunkára.

                   Anyám, hogy egy kis jókedvet teremtsen, elmesélte nekik a Rákóczi utcai Flaisz Ferenc bácsiék esetét a bombával.

                   Azt ugye tudni kell hozzá, hogy azok a bizonyos Liberátorok a Duna vonalában négyszázasával repültek éppen a falu fölött Budapest felé. De a visszafelé vezető útjuk is erre vezetett. A keceliek sokszor gondoltak együttérzéssel a szegény pestiekre. Hátha még sejtették volna, hogy ezek a halálmadarak még rájuk is veszélyt jelenthetnek.

                   Ferenc bácsiék békésen és öregecskén éldegéltek a fő utcai házban, mert a két fiukat már régen kiházasították, és nekik nem maradt más munkájuk, mint a hosszú kert művelése a házuk végében. Ebben megtermett minden ebédhez való zöldségféle, amiből a jobb esztendőkben még a piacra jutott.

                   Amikor a kerti munkák ideje eljött, és melegebben kezdett sütni a napocska, rászánták magukat, hogy előszedik a szerszámokat. Ásót, gereblyét, kapát, vasvillát és minden más fölművelő szerszámot a kamrában tartottak. Valamikor ez volt a pincéjük is, de most már csak széthulló hordókkal, szúrágta puttonyokkal és kádakkal volt tele. Utoljára az oroszok néztek szét benne a múlt év novemberében, de még ők sem találtak semmi innivalót vagy vinnivalót. És ez nagy szó!

                   Csak egyetlen szűk ablakocskája a tető alatt, azon szellőzött télen is, nyáron is, de a kamra ajtaja az oroszjárás óta zárva volt.

                   Eljött a március. Ilyenkor a jó gazda szemügyre veszi a kerti szerszámokat. Új nyelet farag a régi helyett a kis kerti kapába, de ezt még akár a konyhában is elvégezheti. A Rozika néni ment be először a kamrába, és nagyot nyikordult a rozsdás kulcs a rozsdás zárban, de azért csak megnyílott az a széles, kétszárnyú ajtó. De alig hogy belépett, és szétnézett, akkorát kiáltott, mintha egy egér futott volna el a lába alatt:

 - Ember, gyere csak! Te még ilyen csodát nem láttál!                  

                   Feri bácsi, ahogy csak az öreg inai bírták, sietett csodalátni. Tényleg az volt. A rombolás csodája. Mintha egy rosszakarójuk beszabadult volna télen, és szándékosan széthányta volna a benn lévő szüreti kellékeket. A hordók a talpukra álltak, de volt olyan, ami széthullott a dongáira. A falon lógó puttonyok a földön hasaltak, az egyik szétverve, a nagy kád meg az oldalára billent. Minden a feje tetején állt! A szerszámokat nemigen lehetett látni sehol ebben a nagy ramazuriban. Hiába! Először valami rendet kell csinálni, és amit lehet, a helyére állítani!

                   Sokáig tartott, amíg helyrebillentették a hordókat, és a rendezgetés vége felé jártak, amikor a Rozika néni nagyot kiáltott:

 - Ember, bomba van a fal tövében!                   

                   No, egyszerre vége lett a rámolgatásnak, és ha tudják, hozzá sem fogtak volna. A kamrát újra bezárták, és a szomszédokhoz fordultak szerszámokért. De a házukat úgy elkerülték még azok is, mintha bélpoklos lakott volna benne. Ennek híre ment az egész faluban. Volt, aki azt mondta, hogy száz pengőt ajánlott föl az öreg, ha valaki kiviszi a házukból azt a szörnyeteget. De ha ezret mondtak, akkor sem találtak keceli vállalkozót.

                   Aztán eljött a cserevilág. Jöttek a pesti vagányok, és megtudták az öregek tragédiáját. Az egyik beállított hozzájuk, és egy sonkáért elvállalta a bomba temetését.

                   Akkora nézőserege még a vásárnak sem volt soha Kecelen, mint ennek a vállalkozásnak.

                   A szomszédos telkek tele voltak kíváncsi emberekkel, akik alig várták a robbanást. A nagy többség, mert kibicnek semmi sem drága és nincs veszteni valója, arra várt.

                   De sokkal simábban ment minden. Már előre kiásta neki a sírgödröt, de közel sem olyan mélyet, persze a háztól távol, a telek lábjában. Aztán az ölében kihozta a hosszúkás fémtököt. Óvatosan belefektette a sírba, aztán kapával ráhúzta a puha földet.

                   Még arra is volt gondja, hogy a bomba „sírjára” eszkábált egy fejfát, és egy darab deszkára fölírta mésszel: Made in USA!

                   Azt a tojást egy amerikai bombázó tojta, de nagy szerencséjükre záp volt, és éppen csak besuttyant az ablaknyíláson. Egyet elfelejtett Pesten ledobni, és úgy gondolta az a jenki, hogy megörvendezteti a kecelieket egy kis amerikai szuvenírrel. De azért gondoljunk bele, ha nem selejtes az a bomba, a Ferenc bácsiék házát romba döntötte volna!                  

                  Aztán a bátor fiatalember, miután jól végezte a dolgát, a lelkükre kötötte, hogy szóljanak majd a tűzszerészeknek. És a nézők ovációja közepette, hóna alatt a sonkával, büszkén eltávozott.

                    Azóta értesítették már a tűzszerészeket, de azoknak mostanában annyi a munkájuk, hogy a fölírást tízszer is lemossa az eső, mire odaérnek.

                   Aztán itt véget is ért a történet. A nap kezdett levenni a fűtésből, és még kapáltak egy-egy barázdát. Aztán vállukra vették a kapát, és mint igazi szőlőmunkások, a dédanyám főztjére haza is értek. Éppen akkor jött fel a vacsoracsillag.

 

                                                         EGYESÜLT NEMZETEK SZERVEZETE

 

                   Hogyan alakult ki a háború utáni új világrend? 1945. április 25. és június 26. között ötven ország képviselői elfogadták az ENSZ alapokmányát, amellyel létrehoztak egy Népszövetséghez hasonló „sóhivatalt”. Ingerültségem oka rövidesen kiderül majd.  Azaz egy olyan nemzetközi szervezetet, amely hivatva volt megvédeni a nemzetek függetlenségét minden külső támadással és belső felforgató tevékenységgel szemben. Már a mi Arany Jánosuk is megfogalmazta a lényeget:

 

                                                                         Civilizáció

 

                                                                    Ezelőtt a háborúban

                                                                    Nem követtek semmi elvet,

                                                                    Az erősebb a gyengétől

                                                                    Amit elvehetett, elvett.

 

                                                                    Most nem úgy van. A világot

                                                                    Értekezlet igazgatja:

                                                                    S az erősebb, ha mi csínyt tesz

                                                                Összeül és – helybenhagyja.

 

                   Illetve, ha nem is hagyja helyben, tehetetlenül tudomásul veszi. Ez az első alkalommal még működött is. Iránból, nemzetközi nyomásra, kivonták a szovjet csapatokat. Nyugaton is tudták, hogy egyetlen Szovjetunió által elfoglalt országban sem maguktól nyerték el a totális hatalmat a kommunisták, hanem a jelen lévő megszállók hathatós támogatásával. Ehhez az ENSZ-nek egyetlen szava sem volt!

                    Mint ahogy ahhoz sem, hogy 1956-ban egy iránihoz hasonló bátor fellépés, a magyar forradalmat győzelemre juttathatta volna. Pedig, ha valami szította ezt a forradalmat, az elsősorban az amerikai pénzen működő Szabad Európa Rádió vagy az Amerika Hangja volt, az ún. lélektani hadviselés fegyvereivel. Sem az USA, sem az ENSZ semmiféle hatásos szankciókat nem hozott és érvényesített a magyar demokrácia támogatására az 1945-ös választásokat követően sem.

                    Bár határozatokat és elmarasztalásokat, rosszalló megbélyegzéseket gyártott zsákszámra, de hadserege nem lévén, csak azokat tudta érvényesíteni, amelyek az USA érdekeivel egybeestek. Az Amerikai Egyesült Államok a Marschall-segély zsarolásával nemzetközivé tette a Koreában vívott háborút.

                   Izrael arabok elleni harcával igen sokszor kihívta az ENSZ rosszallását. És nincs még egy ország a világon, amelyre annyi pecsétet nyomtak volna, mint éppen a zsidó államra. De mindkét nagyhatalom hosszú időn át Izrael barátságát kereste, komoly szankciót nem léptettek ellene életbe. Ezért még ma is folynak az elkeseredett és mindennapos véres összecsapások.

                    Már az ENSZ-közgyűlés 3. ülésszakán elfogadott határozat 1948 decemberében kötelezte Izraelt a palesztin menekültek befogadására ill. kártalanítására. Sőt, Izrael Állam ENSZ-felvételét e határozat végrehajtásától tette függővé. Izrael, színleg, kötelezettséget vállalt legalább százezer menekült visszafogadására, de az ENSZ-be való fölvétel után megszegte az ígéretét. Aztán a Biztonsági Tanács 1967-ben, aztán 73-ban és 74-ben is hozott olyan döntéseket, amelyeket Izrael elszabotált. A későbbiekről már ne is beszéljünk!

                   Ma már az ENSZ főtitkárának nevét a kutya sem tudja, hiszen belátta a világ, hogy e szervezettől szinte semmi sem függ. Legalább az afrikai éhezés problémáit sikerült volna megoldania, de még arra sem volt képes. Teljesen felesleges fenntartani!

                                                                    

                                                              POTSDAMI KONFERENCIA

                  

                   Amikor a nagyhatalmak a potsdami konferencián / 1945. július 17. – augusztus 2. / elfogadták a „kollektív bűnösség” elvét, a kitelepítések elvi megokolásaként az szerepelt, hogy „az egész német nép bűnhődik szörnyű bűneiért, amelyet azoknak a vezetése alatt követett el, akiknek a sikerek idején helyeselt és vakon engedelmeskedett.” Bűnösök tehát a csecsemők is!

              NB: A németek nem voltak ostobák. Már 43-ban megbuktatták volna Hitlert, ha nincs a casablancai döntés, amely katonai zsákutcába terelte őket a feltétel nélküli megadás követelésével. Hiszen mi biztosította őket arról, hogy nem járnak úgy, mint a katiny mészárlás szerencsétlen lengyel áldozatai?

                    A „kollektívan bűnös” és munkatáborokba hurcolt, ott legyilkolt vajdasági magyar nemzetiségről egy szó sem esett. Tehát a szerb fasiszta kommandók megkapták utólagos igazolásukat a magyar csecsemők falhoz verése miatt is. Úttörők, pionírok voltak a maguk módján, már Potsdam előtt alkalmazták a kollektív bűnösség fasiszta elvét. Szovjetunióban a szülőföldjükről elűzött nemzetiségek kollektív megbüntetéséről ne is beszéljünk! Csak erről semmit sem tudott a világsajtó. Valóban nem tudott?

 

                                                                   A HAZAI NÉMETEK

 

                   A hazai németekkel szemben foganatosított intézkedések már 1944 végétől megindultak, mert a megszállt területekről mintegy negyvenezer németet deportáltak a Szovjetunió munkatáboraiba.

                   Örök szégyene a Nemzeti Parasztpártnak, Veres Péternek és Illyés Gyulának, hogy egy követ fújtak a kommunistákkal, és a kollektív felelősségre vonást támogatták. A magyar népi értelmiség! A forradalmár népi írók! Hiszen ugyanezt tették a szomszéd országok fasisztái az ott élő magyarokkal.

                   A Kisgazdapárt és az SZDP nem értett vele egyet. Ők differenciált megítélést hangsúlyozták. Csak 150 ezren lettek a Volksbund tagjai, a németség másik része a Hűségmozgalomhoz csatlakozott, amely a nemzeti önállóságot tűzte ki célul.

                   A Szövetségi Ellenőrző Bizottság jegyzéke 450 ezer német kitelepítését írta elő. Gyöngyösi János külügyminiszter a válaszjegyzékben 200 ezer német kitelepítését tartotta lehetségesnek:

                   „Meggyőződésemmel ellenkezik magyar állampolgároknak tisztán etnikai, származási ok miatti kitelepítése. Úgy ezt, mint a kollektív büntetésnek minden fajtáját - helytelenítem.”

                                                                                                             Kormányülés, 1945. december 22.

 

                                              NAGY IMRE BELÜGYMINISZTER ELŐTERJESZT

 

                   Nagy Imre belügyminiszter előterjesztése, és „karácsonyi ajándéka” a német nemzetiségnek:

                   „Kitelepülni köteles az, aki a legutolsó népszámlálási összeírás alakalmával német nemzetiségűnek vagy anyanyelvűnek vallotta magát, vagy aki magyarosított nevét német hangzásúra változtatta vissza. Továbbá az, aki a Volksbundnak vagy valamely fegyveres német alakulatnak / SS / tagja volt. A kitelepítést nem mint büntetőszankciót fogjuk fel, hanem a német lakosság áttelepítéséről van szó. / No, ezt jól megmondták! /

                   Kivételt tesz a javaslat a vegyes házasságoknál, és nem kerül kitelepítésre a vegyes házasság német tagja és a gyermekek sem. Nem telepíthető ki továbbá az sem, aki valamely demokratikus pártnak cselekvő tagja volt. / A frissen jelentgető új KMP-tagok. /

                   Az áttelepítésre kötelezett személyeket minden községben lakóházanként össze kell írni, és a közös háztartásban élő családonként csoportosítva jegyzékbe kell foglalni. Külön névjegyzékbe kell foglalni azokat, akik az összeíráskor lakóhelyükről távol vannak. Sokan vannak „még”, akik nem tartózkodnak az országban. / Inkább „már”, mert a nagy Szovjetunióba deportálták őket. / Tehát ezek nem helyezhetők előnyösebb helyzetbe, mint azok, akik itt maradnak.

                   Akik lakóhelyüket engedély nélkül elhagyják, vagy magukat az áttelepülési kötelezettség alól kivonják, azokat áttelepítésükig rendőrhatósági őrizetbe kell venni / internálni /, ingó és ingatlan vagyonukat pedig el kell kobozni.

                    1945. december 29-én jelent meg a kitelepítésről hozott rendelet.                    Összességében a magyarországi németség felét telepítették ki: 200 – 220 ezer főt! Bár a SZEB kívánságai és a törvény szerint minden „svábot” ki kellett volna telepíteni 100 kilós csomaggal a kezében.

                   A lebonyolítás körül rendkívül sok volt a szabálytalanság és a visszaélés. Elsősorban a gazdag sváb családokat tették ki házaikból, és foglalták el helyi kommunista, de szegény svábok. A végrehajtás segítésére odarendelt rendőrök még a mezőgazdasági munkát is veszélyeztették.  A gazdákat a rend őrei arra kényszerítették, hogy kihordják őket vadászni a határba. Pest – Pilis – Solt – Kiskun vármegye kommunista főispánja erről panaszkodott:

                   „Kijárnak a határ különböző részeibe vadászni, ahol a határban dolgozók élete és testi épsége veszélyben forog. A padlásokon vadbőr után kutatnak, s ennek ürügyén értékes holmikat rabolnak el. Panaszkodni azonban senki sem mer. Mert még eddig senki nem akadt, aki a panaszukat orvosolta volna.”

                   A kalocsai körzet falvaiban megkezdődött – miután a földigénylő bizottságok és a telepesek „régi kívánsága volt a községekben élő kilakoltatott és szemtelen magatartást tanúsító volksbundisták elszállítása, munkaszolgálatra való begyűjtése.”

                   1946. január 10-én a 16–60 éves kor közötti munkaképes férfiakat a Népgondozási Hivatal / Nobel-díjas név! / Kiskőrösre szállíttatta, ahonnan ismeretlen helyre vitték őket. Ma már nem ismeretlen! Csak Császártöltésről 400 embert vittek ki a Szovjetunióba ötéves kényszermunkára.

                   A Hitler nélküli németség, a szörnyű vérveszteség után, már nem volt fenyegető a magyarság jövőjére. De annál inkább a kommunisták, akik Moszkvából jöttek! A szlovákiai magyarság életére a szlovákok és a csehek! Értelmiségiek, akik politikussá avanzsáltak, ne látták volna, hogy ez a halálos veszély? Süketek és vakok voltak egyszerre?

                   És megint előkerültek az újszülöttek!

                  „Büntesd meg az apját, ha vétkezett, de a csecsemőkre ne süss szégyenbélyeget!”

                   Hogy ís írta a bölcs Fielding, valamikor a 18. században?

                   „Nem, nem, Jones úr! Az a kijelentés, hogy becstelen születés, képtelenség. Ahogy az én uram szokta mondani: Legfeljebb, ha a szülőkre lehet érteni a becstelenséget. Hogy is lehetne igazán becstelen egy gyermek, hiszen teljesen ártatlan abban, hogy megszületett.”

                   A SZEB jegyzéke szerint 450 ezer németajkút kellett volna kitelepíteni Magyarországról. A hagyományos magyar mentalitásnak köszönhetően, legfeljebb a felét sikerült csak. Belőlünk hiányzott a német precizitás, hála a Jóistennek.

                   Talán ma már senki sem él az elhurcolt császártöltésiek közül, de fönnmaradt a daluk, amely ott született, és magyarul énekelték:

 

                                            Ahol nem lesz velem senki, ott halok meg én.

                                            Ahol majd nem sirat meg senki, senki, aki él.

                                            Tavasz nem fakaszt rám zöldet,

                                            Elhordja rólam majd a földet messze majd a szél.

                                            Ahol nem lesz velem senki, ott halok meg én.

 

                                                                  A FORGATÓKÖNYV

 

                   Amikor hajdanában diák voltam, át kellett néznem egy olyan egyetemi tankönyvet is, amelynek ez volt a címe: A kelet- európai államok története.

                   Vékonyka jegyzet volt, és feltűnően hasonló benne minden ország háború utáni állapota. Bulgáriában ugyanaz történt, mint Lengyelországban vagy Magyarországon. Az események sorrendje pontosan ugyanaz, csak a neveket kellett megtanulni.

                   Akkor én még nem tudtam, mert a kedves speckolos tanárnő sem világosított fel arról, hogy honnan ez a nagy hasonlóság. Ma már tudom, hogy szinte kötelező erővel a „moszkvai menetrendet” kellett végrehajtani a Moszkvából küldött elvtársaknak.

                   Első lépésként fel kellett számolni a helyi kommunista párton belül a másként gondolkodás formáit. Ezután ideiglenes kormányt kellett szervezni, amely látszólag „népfrontos” alapon a társadalom különböző rétegeiből szerveződik, ám a kommunisták irányítása alatt áll.

                   A „menetrend” lényege, hogy a politikai nyilvánosság minden szintjét a kommunista pártnak kell uralma alá hajtania. Egyrészt azáltal, hogy minden politikai képződménybe titkos párttagok épülnek be, másrész azáltal, hogy a túlságosan liberális vagy az egyházhoz kötődő pártok már a népfrontból is ki legyenek zárva.

                   A népfrontba tömörülő pártok közül a „társasutasságot” jobban elfogadókból külön erőcsoportot kell létrehozni. Ezek segítségével őrölhető fel a népfront polgári szárnya, anélkül, hogy túlságosan is kilógna a „kommunista lóláb”.

                   Erre a forgatókönyvre a Szovjetunió különleges pártiskoláiban képezték ki a hallgatókat. Franciák, spanyolok, lengyelek, németek, bolgárok, csehek és magyarok egy éven keresztül csak a „menetrend” megvalósítását gyakorolták a kusznarenkovói titkos pártképzés során. A szovjet pártvezetés előrelátásáról tanúskodik, hogy a többiektől hermetikusan elkülönítve, már 1943-ban elkezdődött a koreai politikusok képzése is.

                    A hazánkban megvalósuló menetrend tervezett sebességét illető sokatmondó tény, hogy az Ideiglenes Nemzetgyűlés megalakulásakor a kommunista párt 39%-os többséget szerzett, miközben a kommunista párttagok létszáma esetleg néhány száz főből állt. De lehet, hogy összesen csak tízből. A magyarországi ötből és moszkvai ötből. És ők is főleg Budapesten tartózkodtak, így nem vehettek részt a választásban.

                   Gerő Ernő a későbbikben be is vallotta: „Ami a kommunista képviselők hányadát illeti, minden bizonnyal elgaloppíroztuk magunkat. Ennek egyik oka az, hogy előresiettünk a „menetrendben”, a másik az, hogy a helyi elvtársak túlzásba estek.”

                   Ha a küszöbön álló választások előtt minden demokratikus párt tisztában lett volna a kommunisták „cinkelt kártyáival”, bizony fölöslegesnek ítélték volna a magyar népet egy demokratikus jövendő ábrándjával szédíteni. Én nem is foglalkozom majd velük.

                   Ez a választás azonban a „menetrend” szerint megtörtént, és igen kellemetlen meglepetést okozott az elvtársaknak. Tegyük még hozzá, hogy például Magyarországon, ha szovjet megszállás nincs, sohasem jutottak volna hatalomra a kommunisták. De Vorosilov volt az ellenőrző bizottság vezetője, és mindenben az ő akarata, a zsarolása érvényesült.

                                                                                                 

                                               A LÁTVÁNYOS SPORTSZERŰTLENSÉG

                 

                   De miért kellett mindezt elszenvedni a magyaroknak, a lengyeleknek, az oroszoknak, és még annyi más tisztességes népnek a világon, amikor a Szovjetuniót az USA fél kézzel a falhoz tudta volna állítani már 1945-ben?

                   Azt mondja a hivatalos verzió: „Az 1945-öt követő időszak korszakváltást hozott Európa politikatörténetében.” Tudjuk: Ránk szabadították a nyugati hatalmak a Szovjetuniót!

                   „A korszak nemzetközi rendszerének meghatározó eleme a Szovjetunió, illetve az Egyesült Államok közötti hatalmi párharc, a két pólusú világrend kialakulása volt.”

               NB: De pontosan olyan felállásban, mint amikor egy nehézsúlyú ökölvívó előtt egy pehelysúlyú ugrabugrál! A szomorú Föld, mint egy bekötött szemű bíró, csak nézte ezt a tragikomikus és sportszerűtlen játszadozást, a véres összecsapásokat a harmadik világ országaiban. Angolától egészen Zimbabwéig!

                                                     HATALMI EGYENSÚLYTALANSÁG

 

                   E két ország esetében tehát, mondja a szakzsargon, „hatalmi egyensúlytalanságról” beszélhetünk. Tudjuk: Mi is éppen ezt illusztráltuk az imént.

                  Hiszen Amerikában állították elő a világ termelésének felét, innen származott a találmányok, felfedezések és innovációk 82%-a. Ott állították elő a világ áramtermelésének 46%-át. Amerikai cégek ellenőrizték a világ olajtartalékainak közel 60%-át. Amerikában százszor annyi gépkocsit gyártottak, mint a Szovjetunióban és nyolcszor annyit, mint Németország, Franciaország és Anglia együtt.

                   És ami a szovjet vezetés szempontjából igen aggasztó volt: az USA rendelkezett stratégiai légierővel és a világ bármely pontján bevethető haditengerészettel, míg a Szovjetunió nem. Talán ennél is fontosabb, hogy az USA egyedül birtokolta a világpolitikát alapvetően meghatározó új fegyvert, az atombombát.

              NB: De mindezzel a hatalmas fölénnyel nyugodtan hagyta Szovjetuniót garázdálkodni határain belül és kívül! Pedig igencsak működtették az ágyúnaszád-diplomáciát, ha érdekeik megkövetelték. A Földközi-tenger keleti medencéjében, az arab országok ellen, a hatodik flottát, Koreával és Vietnámmal szemben a hetediket.

                    És furcsa módon a vezetők nem „aggódtak” sem a Szovjetunión belül, de még a megszállt országokban uralomra jutott bolsevikok sem! Az „alapvetően meghatározó” atombomba hatását legfeljebb a Lúdas Matyi egy-egy karikatúráján lehetett érezni.  Joe és Iván, amint két egyenlő erejű fickó, vetélkedik egymással – szóban. És mindig Iván maradt felül a szellemi párviadalban. Ha a moszkvai - magyar négyek tájékozódni akartak valóságos politikai helyzetükről, nem a Szabad Népet kellett elolvasniuk, hanem a Pravdát és Washinton Postot. Ha a Szabad Népre is kíváncsiak lesznek, az már számukra a vég.

                   Amit nehéz megemészteni, ki kell köpni! Az előző fejezetekben egy civilizáltabb formát választottam, leírtam.

 

                                                                NEMZETKÖZI SZERVEZETEK

                  

                    A politikai-katonai látszat-szembenállás ellenére olyan LEGÁLIS közös szervezetek jönnek létre, amelyekben egymás mellett ülnek a keleti és a nyugati újságírók, azonos világnézettel: a jaltai egyezmény lakájaként.

                  A banketteken / soha nem a nyilvánosság előtt / baráti csevegés közben egyeztetik álláspontjaikat, hogy ebben vagy abban a kérdésben ki milyen hangot üt meg az otthoni médiában. Milyen mértékben uszuljanak az ellentábor kormányaira, vagy hallgassák el mélyen a „hazájukban” történő antidemokratikus eseményeket? Mert egyedül rajtuk áll, melyik oldalon mit tekintenek demokratikusnak és szabadnak.

                   Ez volt az 1946-ban, éppen Prágában, létrejött Szabad és Szövetséges Országok Nemzetközi Szövetsége. A Magyar Újságírók Szövetsége, és még rajta kívül 75 ország, aktív tagja volt ennek a nemzetközi bűnszövetkezetnek, amelynek működése sokkal erőteljesebben befolyásolta nemzetközi eseményeket, mint az ENSZ nevezetű sóhivatal.

                    Még a hetvenes évek végén is virágzott 150 ezer taggal. Képzeljenek el több ezer zsidót keletről és nyugatról egy-egy konferencia alkalmával!

                    Vajon keményen ütközhettek ezek a palesztin-zsidó konfliktus kérdésében? Vagy nem ezeken a tanácskozásokon dőlt el, hogy mélyen hallgatnak majd a „demokratikus” Nyugaton a magyarság országhatáron belüli és túli megpróbáltatásairól?

                   Aztán kiknek az érdekét szolgálta-szolgálja a Valutaalap, amely még manapság is gúzsba ver országokat szerte a világon?

                   Vagy emlékezzünk a Béke-világtanácsra, majd világmozgalomra! Vajon nem hasonszőrű embereket tömörített az „újfasizmus” elleni harcra, miközben az USA vagy Izrael bátran folytatta a fasiszta népirtást előbb Koreában, majd Vietnámban vagy éppen a palesztin területeken? A „szuperfasiszta” Szovjetunió pedig szépen meghúzódott a szélárnyékban. Egy-egy ilyen nemzetközi szervezet csak arra szolgált, hogy tompítsa a nemzetközi felháborodás erejét.

                    Mégis olyan emberek adták nevüket ehhez az ingyen cirkuszhoz, mint Picasso vagy éppen Joliot-Curie. És még számlálhatatlan írócska, akik így reméltek nemzetközi bemutatkozást, fordításokat, mint Martin Andersen Nexö, akiről olyan sokat beszéltek, de ma már nem ismeri senki. És rajta kívül még hányan! Aragon, Laxness, Kestner, Seghers.

                   Mind-mind baloldalinak vallotta magát, és közben gőzük sem volt, hogy mi folyik a kommunisták uralta országokban. Vagy ha tudtak, szemérmesen hallgattak róla, de jó pénzért ócsárolták saját kapitalista és jóléti társadalmukat. Tették volna ezt a szocialista államok tehetséges írói is, ha a cenzúra nem fojtja meg őket.

                                                                     

                                                                 PÉTER GÁBOR MŰKÖDIK

 

                  Az Ideiglenes Kormány már 1945 januárjában elfogadta az igazolóbizottságokról, népbíróságokról szóló törvényt. Elkezdődött a bosszúállás, pedig Budapesten akkor még harcok dúltak.

                   Hatályon kívül helyezték a jogtipró zsidótörvényeket és a nemzetközi ítélkezést be sem várva, annulálták az első és a második bécsi döntést. Március 17-én megjelent a földreformmal kapcsolatos rendelet.

                   A Budára visszavonuló németek felrobbantották a Lánchidat, ezzel a pesti káoszban elkezdődött a volt munkaszolgálatosokból és más sértett elemekből álló bandák „igazságszolgáltatása”. Magyar GPU, Miklós Gárda, szociáldemokraták R-gárdának, hol Belbiztonsági Szervezetnek nevezett csoportja.

                   „Az Országos Rendőrség politikai nyomozó osztály számára közvetlenül Budapest felszabadulása után különálló épületet kell biztosítani, amelyben megkezdi működését a politikai nyomozó szerv” – ezzel a szöveggel jelent meg a kommunisták első és a legfontosabb feladatot kijelölő kívánsága.

                   Péter Gábor, / eredetileg Eisenberger Benjámin /, ez a négy elemit végzett szabósegéd, munkához látott. Február 2-án már működött a Politikai Rendészeti Osztály 60 munkatárssal a Köztársaság téri MKP-központban. Az áldozatok első csoportjait kezdetben közvetlenül az NKVD-nek adta át.  Ezt Kádártól tudjuk.

                   Buda még állja az ostromot, amikor már a pártvezetőség asztalán van egy aláírás nélküli dokumentum:

                    „Javaslat az MKP komoly anyagi alapjainak megteremtése tárgyában.” Ebből idézem:

                   „A jelenlegi, már csak rövid ideig tartó állapotok, az egyedül alkalmasak arra, hogy pártunk számára megfelelő anyagi bázist teremtsünk. Már ma, tehát azonnal, meg kell kezdeni a nyersanyagraktárak felkutatását, és az anyagok összegyűjtését. A géppark megteremtésének ugyanezek a feltételei. Szükség van szállító eszközökre, munkásokra.”

                   1945 elején, egy közlönyben meg sem jelent rendelet, lehetővé teszi a pártok elsőbbségi jogát a vagyonszerzésben, s ugyanakkor megtarthatják azokat a megszerzett javakat, amelyeket nem tudnak nélkülözni.

                   Egy példa a vagyonszerzésre:

                   Egy nyilas pribék felajánlotta a Politikai Rendészeti Osztálynak, hogy tetemes zsidóvagyonhoz juttatja őket, ha halál helyett életfogytiglani lesz a büntetése. A páncélszekrényt két rendőrtiszt társaságában nyitották ki. Péter Gábor a jelenlévőkkel aláíratott egy nyilatkozatot, hogy a szekrényben csak ezüstkanalak voltak. Aztán megfenyegette a két rendőrtisztet, hogyha fecsegnek, mindketten a pincében fogják végezni. A PRO hosszú időn keresztül ebből a pénzből működött.

                   A vagyonszerzés jól kitaposott útja azokban a hónapokban a szabadrablás volt.  A Kommunisták Magyarországi Pártja ki is használt minden alkalmat és lehetőséget. 1946-ban nyilvánosság előtt maguk bevallották:

                   „Amikor a pártszervezetek a gazdátlan javakat birtokba vették, és megteremtették a gazdasági alapot a párt megindításához, helyesen cselekedtek.”

                   Közben a romoktól szenvedő Budapesten furcsa, gyors egyéni meggazdagodások és lakásszerzések történtek. Sok politikai bűnös vásárolta meg a szabadságát az általa korábban elrabolt aranyon.

                                                                          MADISZ

 

                

              NB: Ez így is történt volna, ha a magyar népet mélyen leszállított áron el nem adják a Szovjetuniónak a washingtoni politikai tőzsdén. Nem Jaltában, me

 

                   Nem az a fő célom, hogy fölmondjam az ezerszer leírt és hazug történelmi leckét, hanem az, hogy bizonyos összefüggésekre fölhívjam a figyelmet. Nem akarom az 1001. történelemkönyvet a zsúfolt polcra tenni, hanem bizonyítékokkal és bizonyítható feltevésekkel megmutatni az események mozgató rúgóit.

       

          

                                                                 A GYÖNGYHALÁSZ

 

                   Emlékszem, hogy milyen felszabadultan ünnepelték 1946-ban május elsejét a falunkban is. Akkor még spontán majális, egy háborút túlélő nép lélegzetvétele volt. Bár apám még a Szovjetunióban sínylődött, de az emberek, akik helyben átvészelték a háború testi-lelki megpróbáltatásait, keresték egymás társaságát, és együtt töltötték az ünnepet.

                   Két családdal, a Borbényiékkel a Rákóczi Ferenc és a rokon Kapásékkal a Liget utcából együtt vonultunk a közeli ligetbe. És annak hatalmas szomorúfűzfája alá telepedtünk a rongypokrócokra, hiszen értékeset nem volt érdemes az árnyékos gyér fűre dobni.

                    Négy éves sem voltam ekkor, de jól emlékszem, hogy a Borbényi Feri bácsiék kihozták felhúzható gramofonjukat, aztán annak tölcséréből lestem az akkori nagy sláger dallamát és szövegét, amely meghatározhatatlan módon sugallta a patetikus dal a sokat szenvedett ország megnyugvást ígérő jövőjét.

                    Ma már tudom, hogy a Gyöngyhalászok egyik áriájának slágerszerű feldolgozása volt magyar nyelvre. Nem a halhatatlan Gigli énekelte ugyan, de a fülbemászó dallam a ma már gyerekesnek tűnő, tragikus szöveget egy életre bevéste az emlékezetembe. Jól esett újra hallanom az Eldorádó című magyar filmben, ahol Eperjes Karcsi zseniálisan játszott:

                       

                                                        A gyöngy, a drága gyöngy

                                                        Ott fekszik lenn a tengeren.

                                                         Leszáll a gyöngyhalász,

                                                         És vége már, ha nem vigyáz!

 

                                                         Egy gyöngyszem ott a lét.

                                                         Így küzdi át az életét.

                                                         Nincs sírkereszt, csak néma gyász,

                                                         Ha örökre elmerül a gyöngyhalász.

 

 Sok-sok magyar ember ezt az együgyű kis szöveget hallgatva, óhatatlanul a hadifogságban szenvedő rokonára gondolt: Ha már hír nincs is róla, vajon van-e valahol egy szegényes keresztfája „valahol Oroszországban”.

                                                                      A FELSZABADULÁS

 

                   A „felszabadulás” valójában egy új megszállást jelentett. A magyar kormány köteles volt a Szövetséges Ellenőrző Bizottság utasításait végrehajtani. Élén az a Vorosilov marsall állt, aki a 2. ukrán front csapatait is irányította, de Sztálin megneheztelt rá a háború közben elkövetett hibákért.

                    A SZEB ellenőrzése alatt tartotta a magyar bel- és külpolitikát, külön osztályokat szervezett, amelyek az élet különböző területeit ellenőrizték az ország egész területén. Hatáskörébe tartozott a lap- és könyvkiadás, a színházak, a mozik, a rádió és a posta ellenőrzése. Jogkörébe vonta a ki - és beutazások és a pártalapítások ellenőrzését is.

                   A SZEB költségeit a magyar állam fizette. A jóvátétel, a Vörös Hadsereg és a SZEB ellátására fordított összegek 1945 – 46-ban meghaladták az ország jövedelmének 30%-át. 1945 nyarán még 1 - 1, 5 millió orosz katona ellátását kellett biztosítani, bár nem sokkal előtte a német csapatok szintén rablásból éltek.

                   A szovjet gazdasági terjeszkedésre a nagyhatalmak potsdami nyilatkozata adott lehetőséget.  Jogot kapott a megszállt területeken lévő német tulajdonú gyárak kisajátításásra. Azt a Szovjetunió szabta meg, hogy mit tekint német tulajdonúnak. Csak a Tungsram gyár felszerelése 12 millió dollárt ért és 700 vagonban szállították el.

                   Az 1945. január 20-án aláírt fegyverszüneti egyezmény 300 millió dollárban állapította meg a magyar jóvátételt. A Szovjetunió a világpiaci árakat figyelmen kívül hagyva, önkényesen állapította meg a jóvátételként átvett áru értékét. Még a magyar mezőgazdaság termékeit is ők értékesítették a világpiacon.

                   Egyes becslések szerint az ipar 50, a nehézipar 90%-a termelt jóvátételre. Egyenes arányú összefüggés állapítható meg az 1945 szeptemberében megindult jóvátételi szállítások és az infláció között. Az árindex: 1945. július 105, augusztus 171, szeptember 379, október 2431, december 290 ezer, 1946 júliusában 4,6 quadrillió pengőért adtak egy dollárt. Világcsúcs!

                   Az állami költségvetés 1945 márciusában 11 milliárd pengő, 1946 áprilisában 181 trillió pengő volt. A szovjet külügyminiszter-helyettes csak így konstatálta a magyarországi helyzetet: „ A Szovjetunió érvényesíteni akarja a győztes jogát a legyőzött fölött.” Azaz a magyar gazdaságot Szovjetunió teljesen a kezében tartotta!

                   Sok aggály kísérte a vegyes vállalatok létrehozását. Ezek szovjet tulajdonú pénzintézeteken keresztül működtek: MESZHART, MASZOVLET, MASZOVOL, MAORT koncesszióját is megszerezte. Három közös bauxitvállalat jött létre, és ez azt jelentette, hogy a kitermelés és timföldgyártás 90%-a szovjet kézbe került. A magyar légtér szovjet ellenőrzés alatt állt, és csak szovjet engedéllyel lehetett idegen légitársaságnak a magyar légteret használni.

                 NB: És ez még nem minden, mert a SZEB tagjai szinte nevetséges követelésekkel álltak elő. Nagy Ferenc az emlékiratában megemlékezik arról a csehszlovák kívánságról, hogy 90 tagú csoportjuk 13 ezer üveg szeszesitalt igényelt - havonta. Ez azt jelenti, hogy minden embernek el kellett fogyasztania havonta 140-150 üveg szeszesitalt. Kellett a sok Svejknek az ingyen pia.

 

                                                     BABÉR A CSEHSZLOVÁKOKNAK

 

                    Tény és való, hogy 1939. március 14-én megszűnt a Csehszlovák államalakulat. Azon a napon Jozef Tiso, egy katolikus pap, proklamálta Szlovákia függetlenségét, és a Harmadok Birodalom védelme alá helyezte magát. Március 15-én pedig német csapatok nyomultak be a Csehszlovákiából megmaradt területekre, és másnap Ribbentrop német külügyminiszter bejelentette a Cseh - Morva Protektorátus megalakulását.

                   A Csehszlovák állam jogfolytonosságát akkor fogadták el a szövetséges nagyhatalmak, amikor 1942. január elsején elismerték csatlakozását az Atlanti Chartához.

                   Ténylegesen Csehszlovákia és Magyarország soha nem üzent hadat egymásnak. A magyar fegyverszüneti tárgyalásokon a csehszlovák követ kéri, hogy a két ország hadiállapotának időpontjaként vagy 1938. október 7-ét vagy november 2-át ismerjék el. Ezt a győztes hatalmak nem fogadják el, de azt tényként elismerik, hogy időpont nélkül és soha be nem jelentett módon, de a két ország között mégis hadiállapot volt. Hát ez meg milyen jogi abszurdum?

                   A benesi felfogás csehszlovák nemzetben gondolkozik. Eszerint a Csehszlovák szláv állam nem lehet helye nem szláv, tehát magyar és német nemzetiségnek.  A németek kitelepítését Benes először Rooseveltnél éri el, majd 1943 elején a többi nagyhatalomnál.

                   Másként alakult a magyarság sorsa. Szintén föllépett a konkrét követelésével, mondván:

                   „A magyaroknak döntő szerepük volt Csehszlovákia felbomlasztásában, illetve „a magyarok kivétel nélkül soviniszták és irredenták, s a puszta létük is veszélyes a csehszlovák államra”. A nyugati nagyhatalmak visszautasították ezt a teóriát. Ezzel szemben a Szovjetunió jogosnak ismerte el a magyarok erőszakos kitelepítését Csehszlovákiából. A szovjet politikusok így akarták megnyerni a kommunisták számára a választásokat. Ez volt a „magyar csali”, amire ráharaptak.

                   A szlovákok, még a kommunisták is, önálló Szlovákiában gondolkodtak. Erősen hezitáltak, hogy csatlakozzanak-e a jogfolytonosság gondolatához. Ugyanakkor a Tiso-féle fasiszta államban már jelen volt a magyarüldözésnek minden formája, amely a későbbi, magát „demokratikus” valló Csehszlovákiában újra megjelent.

                   A Hlinka-gárda magyarverései, az illavai internálótábor. Különösen a papok jártak élen a magyarok üldözésében.  Ezek a szlovák katolikus papok egyek voltak román ortodox testvéreikkel. Az Úrban és a magyarok gyűlöletében!

                   S volt olyan mozgalom, amely azt tűzte ki célul, hogy a magyar szentek képeit, ereklyéit száműzzék a felvidéki templomokból.

                   Végül lemondtak az önálló Szlovákiáról, mert a béketárgyalásokon rosszabbul jártak volna, mint a magyarok. Viszont Csehszlovákia részeként megkapták a győztesnek járó besorolást és a „babérkoszorút”.

                   Miután nem sikerült megnyerni a nagyhatalmaktól a magyarok kitelepítésének támogatását, a csehszlovák kormány olyan programokat alkotott, amelyek lehetetlenné tették az ottani magyarság helyzetét.

                   Ezt a kormányprogramot 1945. április 5-én, Kassán tették közzé. Elestek az egészségügyi ellátástól, a nyugdíjtól, a szociális juttatástól, amelyeket nem nélkülözhetett, aki élni akart. Egy rendelet szerint a magyarokat 16-tól 55 éves korig lehetett közmunkára kirendelni a távol eső vidékekre is.

                   Létrejött a csehszlovák-magyar lakosságcsere-egyezmény, amely Csehszlovákia diplomáciai sikere volt. Magyar szempontból súlyos hibája, hogy míg szlovák részről önkéntes áttelepülésről volt szó, addig a magyarokat kötelezhették az áttelepülésre. Hazánkba szlovák propagandisták érkeztek, és ellenőrző bizottság jött, hogy felügyelje a szlovákok kitelepítését. Hívták őket a szláv bölcsőbe, amelyet majd az ősz Benes apó fog ringatni.

                    Az ottani magyarok ügyét nem karolta fel anyaországi szervezet. Ekkor kellett volna energikusan fellépnie a népi írókat is képviselő Nemzeti Parasztpártnak! Veres Péteréknek. Ezzel szemben Nagy Ferenc kormánya kijelentette:

                    - Magyar állampolgárt sem most, sem utóbb nem fognak erőszakkal az ország elhagyására kényszeríteni.

                   A kollektíven bűnösnek tekintett magyarságból sokan kis batyuval a hátukon és a Dunán keresztül csónakon jöttek, a szerencsésebbek és vagyonosabbak vagonokba rakva települtek át. A lakosságcserével, hivatalosan 73 173 szlovák önként elment, 68 407 magyart költöztettek át erőszakkal a Felvidékről.

                   Feltételezhető, hogy ez a szám akár 120 – 150 ezer is lehetett.

                   Csehszlovákia munkaerőhiánya a magyarok deportálásához vezetett. Ekkor kerültek cseh „rabszolgavásárokra” egész családok, ahol árucikk lett a magyar munkaerő. A magyar kormány, de különösen a magyar katolikus egyház emelt szót az Európában ismeretlen gyakorlat ellen. Ezt a módszert a Szovjetunióból importálták a csehek!

                   Mindszenty József kérte Griffin és Spellmann angol prímásokat a fasiszta jelenség elleni fellépésre. VI. György angol király és Truman amerikai elnök segítségét is sürgették. A magyarokkal szembeni fasiszta eljárás miatt tiltakoztak a magyar antifasiszták is. A választ még késve sem kézbesítette a nyugati posta.

                    Ha megnézik a következő bűnöslistát, nyugodjanak bele, hogy mind a húszezer bíróság elé állított személy Csehszlovákiában magyar volt! A magyarországi hetvenezer meg a valóságban legalább százezer! Ha nem több! Annyi halálos ellenségünk volt kívül-belül, még örülhetünk annak, hogy nem szállítottak bennünket mind egy szálig Szibériába.

                   Bár akkoriban az a szóbeszéd járta:

                   - A magyarkérdés csupán csak vagonkérdés!

                    Állítólag Sztálin elvtárs frappáns megfogalmazásában.

               NB: Telt-múlt az idő, és kiderült, amit oly régen sejtettem a lelkem mélyén. Az a liberális állítás hazug, hogy a magyar volt a „feljelentők népe” a világháború alatt és után is.

                   André Harimi 1983-ban megjelent könyvében az első helyen a franciák, és közvetlenül utánuk a csehek következtek.

                   A véres kezű Heydrich helytartó elleni 1942. május 27-ei merényletével kapcsolatban kiderült, hogy a lidicei bosszú igaz. De az is, hogy a Londonban székelő emigráns kormány megbízásából hazaérkező merénylők: Gubcik, Kubis és Curda közül az utóbbi besúgta az elkövetőket a Gestapónak, és ezért kerek 1 millió márkát kapott jutalmul. A háború után árulóként ki is végezték.

                                                                     

                                                       A KICSI ÉS NAGY BŰNÖSÖK EURÓPÁBAN

 

                   Aztán sor került a háborús bűnösök felelősségre vonására.

                   Nyugat–Európában: Belgiumban 20 000 ezer főre ítélet / 3000 lincselés; Dániában 13 500/ 400; Hollandiában 11 320; Nürnberg: 2169 / 658; Norvégia: 55 Anglia: 2; Olaszország: 10 000 agyonlövés; Franciaország: 10 000 lincselés. Feltámadt a jakobinus vérengzések dicső hagyománya.                   Közép-Kelet – Európában:

                   Ausztria: 7500 / 36; Csehszlovákia: 20 000; Lengyelország 9449 / 1005; Magyarország 69 631 / 348 + 500 életfogytiglan, és a likvidáltak - csak Kecelen 6 férfit. Ezeket a lincseléseket nem magyarok végezték és élvezték. Néha lacikonyhás népünnepélyen.

                   Magyarországon véreskezű igazságszolgáltatás folyt! – ez volt a nyugatiak véleménye. Sőt, az igazság kedvéért: gátlástalan zsidó bosszúállás folyt. Nyitánya a gyömrői mészárlás, amelyben 26 ártatlan embert öltek meg. Erdei Ferenc belügyminiszter hallgatólagos asszisztálásával. És akkor még nem szóltunk a 900 ezer magyar hadifogolyról!

                   Ez csak a kezdet volt, de sejteni lehetett a folytatást.

LUPUS EST HOMO HOMINI ET NON HOMO. Ember embernek farkasa és nem embertársa. /Plautus /

 

                                                                         X. fejezet

                                                          

                                                         NÉMET LÁSZLÓ IGAZSÁGA

                    

                    Egy Gulyás Pálhoz írt 1939-es levélből:

                    „Hogy végül ki bűnhődik a német-orosz egyezményért, azt még nem látom egészen. A népek csatája mindenesetre Moszkva körül lesz. A mi számunkra, noha nem érjük meg, kedvezőbb volna Moszkva győzelme, az csak bennünket, a középosztályt s a magasabb ideákat semmisít meg, de a nép megmarad, a németek azonban népestül irtanának ki.”

                    Amikor 1943 nyarán, Szárszón a magyar értelmiség legjobbjai összeültek, hogy megvitassák a háború után várható fejleményeket, Németh László már előre figyelmeztetett a zsidó bosszúállás lehetőségére:

                   „Ha a helyzet az marad, ami 1937-ben volt: Magyarországon harminc év múlva nincs zsidókérdés; a zsidóság elillan fölfelé, a gyermektelen jómód retortáin. Azóta minden őket aktivizálta. Elsősorban a zsidótörvények, amelyek nem engedték meg, hogy a zsidók legyenek zsidók; Az „őskeresztény” középosztályból kellett zsidókat bérelniük. Elmagyarosodott fél-, negyedzsidókat szorították a megbélyegzéssel közéjük.

                   A nemzeti ellenállás napilapjait csak az ő pénzükön lehetett megszervezni. Volt legitimisták, fajvédők, klerikálisok szorultak át az ő fennhatóságuk alá. Most itt van egy béke, amelynek ők lesznek a súgói, s ők lehetnek a kinevezett megváltói is. A zsidókérdésben sohasem általánosítottam, kritikáim és írásaim ezt eléggé bizonyítják. Az azonban eléggé ternészetes, hogy az önkritikátlan, bosszúszomjas zsidóságnak a szemérmes kultúratisztelővel szemben ebben a négy - öt évben rendkívül meg kellett erősödnie.”

                   Nagyon bölcsen, a háború utáni lehetőségeinket az alábbi tanmesével világította meg:

                   „Tegyük fel, hogy van Új-Guineában egy párt, amely azt vallja, hogy Új - Guineának az angoloknál kell lennie. A másik szerint Új-Guinea csak a hollandok alatt lehet boldog. Most föláll valaki, és azt kérdi: „Nem lehetne Új-Guinea a pápuáké?” – Ez a harmadik oldal.

                    Meg is bélyegezték az igazságáért.  Mottójául választotta, mert ő választhatta:

                    „Szerettem az igazságot, gyűlöltem a méltatlanságot, ezért halok meg száműzetésben!”

                    Egy mondat a VII. Gergelyről szóló színdarabjából való.

                   Valóban arra kényszerítették, mint írásból élő embert, hogy családostól koplaljon, mert publikálási lehetőséget hosszú éveken át nem kapott. Ezért került középiskolai tanárnak Hódmezővásárhelyre, ahonnan „kútmérgezés” vádjával, egy nagy pedagógiai kísérlet közepén, rövidesen el is bocsátották. Nagy nehezen jutott végül fordítási feladatokhoz. Többek között Tolsztojt fordíthatott!

                    NB: 1939-ben a Ribbentrop –Molotov paktum évében, mint egy látnok, nagyon pontosan meghatározta a döntő összecsapás helyszínét. Azt is, hogy Magyarországnak mi lesz a sorsa a jövőben. A zsidóság szerepét illetően mindenben igaza lett, pedig még a német megszállás éve, amelynek következménye a gettók lettek, hátra volt. Ezekből a pénzes zsidók kimenekülhettek, de az átlag egy része elpusztult. Ez újabb gyúanyag volt a gyűlölet ma is égő tüzére. Végül: Magyarország valóban nem lehetett a magyaroké - egészen napjainkig. Csak hozzáteszem, hogy a meghatározó trianoni súgók is közülük kerültek ki 1920-ban.

 

                                                              A MAGYAR REAKCIÓ

 

                    „A magyar reakció fellegváraira kell lecsapni: elfoglalni a nyilas pártházat, a kerületi nyilas szervezetek otthonait és felkutatni az esetleg meg nem semmisített irattárát!”

                   Sólyom László 1945. január 19-én Erdei Ferenc belügyminiszternek írja:

                   „Németek és nyilasok a műhelyek és raktárak, üzletek, magánlakások nagy részét kifosztották.”  És addig mit csináltak a megszálló szovjet katonák?

                   A tény azonban az, hogy a szabadrablásból kivette részét a polgári lakosság tetemes része is. Az oroszok csak tétlenkedtek. A rendőrség tehetetlensége és az oroszok tétlensége miatt a közbiztonság teljesen megszűnt, a fosztogatók szabadon garázdálkodhattak. A pánik-hanglatot fokozta a férfilakosság összegyűjtése és Szovjetunióba hurcolása. Az oroszok a kapitányságokról elvitték a rendőröket a gödöllői fogolytáborba. Két—háromezer főt! Tehát mégsem tétlenkedtek!

                   A pártok sem akartak kimaradni a rendőrség-szervezésből. Nem akarták ölbe tett kézzel nézni, hogy a kommunisták teljesen birtokba vegyék a területet. Jellemző tünet a zsidóság túl erős beáramlása volt! A végrehajtás a fosztogatás egyik ágazatává vált!” Fosztogató rendőrség! Ez volt ám a kuriózum! De az oroszok még mindig csak malmoznak.

                   A főkapitányság működését gátolta a bűnügyi nyilvántartó, valamint az összes okmány és feljegyzés megsemmisülése.

                   Ám ez nem okozott gondot Péter Gábornak, aki bárkit az állományába vehetett. A politikai rendőrség feje ilyen tekintetben nem volt finnyás. Négy elemijével ekképpen legalizálja a „ténykérdést”:

                   „Éveken keresztül az elvtársak véleménye az illegalitásban az volt, hogy nekem politikai rendőrségi munkával kell foglalkozni.”

                   Kádár János beszámolójának egyik mondata elárulja, hogy miként:

                   „A letartóztatottakat, egészen a legutóbbi napokig, fogda és élelem hiánya miatt az NKVD-nek adta át.”

                   A Nemzeti Bizottság a rendőrfőkapitányság vezetőjének Sólyom Lászlót, helyettesének Kádár Jánost nevezte ki, aki annyit értett hozzá, mint hajdú a harangöntéshez. Bár azt hiszem, hogy teljesen mindegy, mivel bízzák meg. Egyformán nem értett semmihez.  A későbbiekben úgyis kiderül, hogy ez a lény miért vetődött világra!

                    A politikai osztály megszervezését Péter Gáborra bízta. A két testület között nincs összhang, mert a rendőrség többször felrója Péter Gábor társaságának szakmai hiányosságait. Az Andrássy úton nincs fegyelem, különösen a detektív testület munkájában. / Magyarul: Kinyírnak mindenkit, akit csak bűnösnek vélnek! „Mindenki gyanús nekem, aki él!”  

                   Sólyom Lászlónak és Kádár Jánosnak igen rossz a véleménye:

                   „Péter Gábor elvtárs kicsinyes, személyeskedő magatartása „bizonyos viszonylatban áll” személyének túlbecsülésével. Bizonyos viszonylatban áll? Hiába, az iskolázatlanság meg bizonyos viszonyban van a kifejezésmóddal.

                   Akkor már az Andrássy út 60. szám alatti nyomozótestületnek segít egy Orlov nevű GPU-s tiszt, Kovács János, az NKVD ezredese, Bjelkin egyik embere, egyúttal, ezredesi rangban, Péter Gábor helyettese volt. Nem a Kovács László apja ez? Volt akkora szemét, mint ez a mai.

                                                                     

                                                        MAJOR ÁKOS NÉPBÍRÓSÁGA

 

                   Ezek hajtják föl a vadat Major Ákosék „népbírósága” számára, és elkezdődik a zártkörű, majálisokkal összekötött, nyilvános kivégzések időszaka. Azért gondoljunk csak bele! Közel hetvenezer embert állítottak „népbíróságok” elé! Hivatalosan 350 körüli a kivégzettek száma. És országszerte hány embert tehettek el láb alól, ha csak a keceliek közül hatot? A nagy számok törvénye szerint! – mondotta volna rá Rákosi Mátyás.

                                                                    

                                                             A STÍLUS AZ EMBER

 

               A stílus az ember – fogalmazta meg már a 18. században egy francia természettudós, Buffon.

                   A stílus egy Párt névjegye – állítja egy 20. századi ember, szerény személyem.

                   A Magyar Kommunista Párt röplapokon imígyen buzdít:

                   „A Néptörvényszék meghozta első ítéletét. 124 szakszervezeti vezető és szervezett munkás halálát megbosszulta a „magyar nép”, de százával bujkálnak még köztünk a nyilas uralom véres kezű banditái!

                   Rémhíreket terjesztenek, pánikot keltenek, fosztogatnak, akadályozzák a munkát, az élet megindulását.

                   Hiábavaló minden kísérletük! Magyarország ezer esztendő rabláncait töri le most! Itt nem lesz többé rémuralom! Polgárok! Munkások! Ezer és ezer lemészárolt ártatlan áldozat vére kiált bosszúért! Ne kíméljétek a nyilas patkányokat! A Néptörvényszék elé velük!

                   IRTSUK KI BUDAPEST GYILKOSAIT!

                   Ne legyetek a bujkáló fasiszta bitangok cinkosai! Ha egyről is tudtok, ha csak egyet is felismertek, jelentsétek a kerületi rendőrségen vagy a főkapitányságon!

                   Népbíróság ítéljen felettük! A szabad Magyarországon az írmagja se maradjon a fasizmusnak! Éljen a demokratikus Népbíróság! Halál Hitler bérenceire!

                   Éljen a független, szabad, demokratikus Magyarország!

                   MAGYAR KOMMUNISTA PÁRT

                                                                     

                                                             EGY OSZTÁLYIDEGEN

 

                   Ennek a fiatalembernek, azért nem volt érvényesülési tere, mert az apja az előző rendszer szolgálatában állt. Az új hatalom potenciális ellenfelének, sőt ellenségének tekintette. Bár később kiderül, hogy Wallenberg oldalán még zsidómentő is volt.

                   „1945 nagyszombatjának reggelén megjelent egy fiatalember egy nyomtatott, kitöltött cédulával, hogy idézést kaptam a Böszörményi úti volt csendőrlaktanyába, amelyik most rendőrtiszti iskola. Bevezettek egy börtönbe, ahol rajtam kívül még legalább ötvenen voltak. Aztán éjfél után felvittek az I. emeletre, ahol minden szó nélkül, eszméletlenre vertek. Rám fogták, hogy én vagyok az a Hertelendy, aki csendőrtiszt volt. Hiába esküdöztem égre-földre, minden elképzelhető dologra, hogy már koromnál fogva sem lehetek, mert 1914-ben születtem, és még csak most vagyok 30 éves. Hogy lehetnék csendőr ezredes?

                   Öten megkaptuk a parancsot, hogy takarítsuk ki a volt csendőrlaktanya bal oldali szárnyát. Rengeteg nyomtatvány hevert ott szanaszét, és ahogy ott söprögetek, kezembe került egy könyvecske, amiben benne volt az édesapám fényképe. A kezemben lobogtatva vittem le a verőlegényekhez, hogy íme, ő az édesapám, akit keresnek.

                    Az lett a jutalmam, hogy kaptam egy akkora pofont, hogy a szemközti falnál kötöttem ki. Miért kaptam, kérdeztem én naivan. Erre azt felelték. Megérdemelném, hogy agyonverjenek, mert kiadtam magam apámnak, egy csendőr ezredesnek. Mondom, mást sem tettem, csak tiltakoztam. Maga átvert bennünket a palánkon, ezért most üljön le, és írjon egy jegyzőkönyvet! Írja le az életrajzát! Amikor elolvasták, azt kifogásolták, hogy nem írtam oda, hogy én hittem a német győzelemben. Mondom, ha csak ez kell, odaírtam.

                   Ezután levittek egy rendőrbíróhoz, név szerint Gábriss rendőrkapitányhoz, aki korábban suszter volt. Azt mondja, nézze maga eddig úr volt, nem dolgozott. Ide figyeljen, most hat hónapra internálom, maga az alatt megtanulja a munkát becsülni, és ha igyekszik, lesz magából ember. Azt is kérdezte, hogy fellebbezek-e. Mondom neki, hogy nem. Na látja, maga a jövő embere, mert, ha azt mondta volna, hogy igen, egy évet kapott volna. És ezzel máris a budafoki Elektromos Műveknél, egy munkatáborban találtam magam. Kazántisztítás, szénkihordás, kazánfűtés. Tehát mindjárt kijártam az iskolát. Amikor érettségizetteket kerestek, jelentkeztem. Az Eskü térre, az árameladási osztályra kerültem.

                   A pénzbeszedők is teljesítménybérben dolgoztak. Az volt a feltétel, hogy aki egyetlen számlát ront, tízet vonnak a munkájából. Tehát, ha valakinek a számlájáról lemaradt a dátum, kértem xy pénzbeszedőt az irodába. Ha rájött, hol a hiba:

                    - Nézze, itt egy indigó, javítsa ki!

                   Az egyik, akivel jót tettem, följelentett. Kiderítették, hogy 15 ezer forinttal megkárosítottam a népgazdaságot, ki is rúgtak. Köszönjem meg, hogy nem küldenek a méltó helyemre. Akartam mondani, hogy ott már voltam. Kirúgtak. Így kerültem az Üllői úti köpködőbe, ami nem volt más, mint egy munkaközvetítő.

                   Most már csak a munkahelyeimet sorolom. Vágóhíd: Képes egy fél marhát a vállán elcipelni? Megpróbáltam. Itt volt, elvállalta, nem felelt meg, alászolgája. Soroksári út: Képes nyolcvan kilós zsákokat kiemelni a vagonokból? Köszönjük, itt volt, elmehet. Kőbánya: Látja azokat a malomköveket? Meg bírná emelni? Kipróbálom. Nálunk nem. Megjelent, nem felelt meg. Viszlát! Gellért fürdő: Csillaghegyre éppen kellene egy kabinos. Tud maga úszni? Igen? Akkor maga lesz egész nyáron a fürdőmester. Még lakást is adtak, mert már akkor nős voltam.

                   Ez eddig a leányálom, most jön a rémálom.

                   Elmentem jelentkezni a földalattihoz. A Szent István téri telepén egy cséplőgéppel, egy lokomotívval akarták melegíteni a mosdáshoz való vizet. Mondtam a művezetőnek, elvtárs, én ezt a konstrukciót nem tartom jónak. Végül kiderült, hogy a lokomotív nem ér semmit, mert párszáz embernek kellett volna zuhanyozni. Vele együtt és is feleslegessé váltam. A munkásgárda olyan volt, mint az idegenlégió: Katolikus paptól, a vezérkari tiszten át, a kulákgyerekig, mindenki összejött.

                   Akkor odamentem újból Lakner Déneshez. Mondom neki, két fiam van, a családi körülményeim zűrösek, csak kéne a munka. Azt mondja: Le akar menni a keszonba? Elmentem orvosi vizsgálatra. Barátom, öngyilkos akar lenni? Dolgoznom kell! Menjen maga a szállítókhoz! Az első nap kiszakadt a dobhártyám.

                    Amikor éppen a Filmmúzeum alá fúrtunk, a keszonmester azt mondja nekem:

                    - Laci, menj előre a zsiliphez, hogy a csillék folyamatosan jöjjenek!

                   Hiába, a munkaverseny! Elindulok előre, és tehetek olyan tíz métert, irtózatos detonáció. Engem a sínek közé vágott, és abban a pillanatban megszűntem létezni. 10 óra múlva arra ébredtem fel, hogy alsó nadrágban, meztelen felsőtesttel két orvos sakkozik felettem:

                    - Na, Hertelendy szaki, fél lábbal a sírban volt, de most már nincs semmi baj. Csak annyit mondtak még, hogy tizenhat keszonos társamat úgy kisimította a robbanás, mint a terítőt. Betegállományba kerültem, és vándoroltam kórházról kórházra. Nem tudták megmondani, mi a bajom. Jobb, ha azt mondom, mindenütt bajom volt. De azért megértem a 74. esztendőt.

                   A második feleségem Czecz-lány volt, erdélyi nemesi famíliából. Ősei között tudhatta Bem apónak a segédtisztjét. Az egyik „apák boltjában” volt pénztáros, és a melósok nagyvonalú emberek, több volt a borravaló, mint a keresete. Nem engedett dolgozni, és évtizedekig ő tartott el.

                   1956. október 23-án, emlékszem, a délutáni órákban, amikor már hömpölyögtek az utcán, az egyik buszon álltam, és mellettem egy ÁVH-s tiszt ült, de annak az arcáról csorgott a verejték. Csak röpcéduláztunk estefelé, aztán az események végéig ki sem mozdultunk a házból.

                   Amikor vége volt, biztattak, hogy lépjek le én is. Csodálkoztak, hogy nem volt hozzá kedvem. Erre ma is csak azt tudom felelni, amit az unokahúgom révén rokonom, Széchenyi Zsigmond mondott: „Zsiga csak menne, de Széchenyi nem engedi.”

                                                                   Hertelendy László a Beszélőben.

                                                               

                                     

                         A MAGYAR KOMMUNISTA PÁRT VEZETŐI EMBERKÖZELBŐL

  

                   Szolzsenyicin már minősítette általában a kommunistákat, ettől tehát eltekinthetünk. Igen, hozzánk jött a szovjet állampolgárok egy négytagú csoportja, akik kozmopoliták, szabadkőművesek, internacionalisták, liberálisok és kommunisták voltak, ami egykutya, hogy szovjet gyarmatot csináljanak Magyarországból.

                   Bár Invocatioval kéne kezdeni, mert a műfaj szabályai erre kötelezne bennünket, de kinek a segítségét kérjük a helytálló jellemzéshez: Lenint, Sztálint, Marxot?

                   Tartsunk „seregszemlét” azok felett, akik sokat szereplő figurái voltak e mocskos magyarországi sakkjátszmának, és mindent elkövettek a magyarság ellen, ami csak módjukban állt. Csak egyetlen párt jellemző és a közéletben vitézkedő alakjairól kell beszélni.

                   Aki akkor nem tartozott közéjük, azoknak a nevét majd a rendszerváltásnak nevezett bolhacirkusz artistái között fogjuk megemlíteni. Mert az volt a folytatása a Rákosi-érának. A Rákosi-éra pedig egyenes folytatása Kun Béla 133 napos uralmának.

                   A szándékok, azon a térfélen, mindig azonosak voltak. Teljesen mindegy, hogy kommunistának, szocialistának, internacionalistának vagy liberálisnak neveztették magukat vagy pártjukat. Úgy voltak a pártjelvényükkel, amit a szívük fölött hordtak, mint a nevükkel. Egyik sem volt a valódi. Mint ahogy nincs piros-fehér-zöld madár, csak politikai szélhámos és bosszúállásra szakosodott söpredék.

                   Kezdődjön tehát a seregszemle, mint az eposzokban, amelyekről tudjuk, hogy egy-egy nemzet sorsdöntő eseményét mutatják be, mint Zrínyi Miklós a Szigeti veszedelemben.

                   Sztálin leghűségesebb tanítványa és helytartója: Rákosi / Rosenfeld / Mátyás. 1919-ben a Vörös Őrség parancsnoka, és halálos ítéletet érdemlő mészáros.

                    Erről a Rákosi nevű valakiről kellene néhány mondatot írni, aki élet és halál ura tudott lenni Magyarországon. Akit bíróság elé állítottak az 1919-es bűneiért, de olyan nagyságok vállaltak vele szolidaritást, mint Einstein és Thomas Mann. Tudták ezek egyáltalán, hogy kiért állnak jót? Tudták róla, hogy a zsidóság szégyene?                  

                   Személyesen Vámbéry Rusztem védte, és a többszörös gyilkos érdekében mozgósította a nyugati közvélemény szimpátiáját, ugyanakkor elítélte védőbeszédeiben a „fasiszta” Magyarországot. Rákosi a halálbüntetést megúszta, de a fogházat nem. Tehát jószerivel magyar fólia alatt nőtt fel, mint „harcostársa” és rabtársa: Vas Zoltán.

                    Később alaposan megismerték a személyi kultusz legjellemzőbb jegyeit. Rákosit, aki legfeljebb csak levelező tagozaton tanulhatott nála, Sztálin legjobb tanítványának tartották. A börtönévek alatt pedig megtanulta szívből gyűlölni és lenézni ezt a barbár magyar nációt, akik közé csak véletlenül szülte az adai anyukája.

                    De egy internacionalistának hazája a széles nagyvilág, ezért teljesen elhanyagolható, hogy hol eresztik földbe vért szívó gyökereiket. Kun Béla Magyarországon és a Szovjetunióban, Gerő Ernő Spanyolországban és Magyarországon, i tak dalse.

                   Erről a nemzetközi szolidaritásról jut eszembe a francia katonatiszt, Dreyfus ügye. Zoláról, mint íróról, már csak annyit illik tudni, hogy az ő érdekében azt mondta: Jacusse! És perújrafelvételt követelt. A Jóisten azzal bűntette, hogy eldugult a kéménye, és szénmonoxid okozta dicstelen halálát. Viszont Dreyfusról azt illik tudni, hogy miután végigcsináltatták vele a nagy hercehurcát, ezért hálából Sacco és Vanzetti nevezetű anarchisták halálos ítélete ellen az USA-ban kellett volna fellépnie, de ezt visszautasította. Mondván: „Már unom az ilyen gesztusokat!”

                    Sztálin elvtárs sokat töprengett azon, hogy ki legyen Magyarországon a helytartója. Félt, hogy ez a kopasz gnóm elriasztja a kommunista választókat, a Párttól meg a tagságot. Amikor a spanyol polgárháborúban kitűnt Révész Géza, szovjet ezredes és Nagy Imre apelláltak az érdekében, akkor egyezett bele Sztálin elvtárs Rákosi pártfőtitkári kinevezésébe. Ejnye-bejnye, Nagy Imre!

                   Már akkor összekapcsolódott Rákosi és Péter Gábor személye, bár Moszkvában még nem ismerték személyesen egymást. Dr. Babits Antal professzor ajánlotta az ÁVO élére ezt a jó szervező készséggel „megáldott” fiatalembert.

                   Be is váltotta a hozzá fűződő reményeket, mert az ÁVO, majd az ÁVH minden várakozásnak megfelelt. Méltó követője lett a KGB-nek, sőt, módszereinek változatosságában és hatásosságában fölül is múlta azt.

                   Az egyik rab szerint még a szovjet elvtársak is sokallták a magyar kollégák eljárásait.

                    „A Báden b. Wien-i KGB-főhadiszálláson a szovjet tisztek számtalan esetben fenyegettek, hogy amennyiben nem vallok, akkor majd átadnak a magyar elvtársaknak, s azok még azt is kiszedik belőlem, hogy „anyám miért nem szült egy tucat gyereket.”

                    Bizony, az első választáson el is riasztotta Rákosi a választókat! De a többin már ő volt a befutó, mert sztárt csinált belőle a sajtó és a filmhíradó. Aztán meg a Péter / Eisenberger Benő / Gábor is tisztogatta „kibontakozása” előtt a terepet. Minden tisztességes embert eltett az útjából.

                   Sztálin jelölte ki őket, mint azokat a politikusokat és orvosokat, akik aztán a generalisszimuszt hagyták nyugodtan haldokolni és felfordulni.

                    Akkor én boldogan kiálthattam, átrohanva szomszédba, és nem férve a bőrömben, 1953 márciusában Erzsike néninek, mert a szüleim éppen távol voltak a háztól:

                    „Megdöglött a vén disznó!” / Hogy én milyen reakciós voltam már tízévesen is! Nem fogy csodám! /

                    De ő volt olyan finom lelkű, hogy nem Sztálinra, hanem egy annál kisebb disznóra gondolt, egy mangalicára. Pedig olyanra nekünk akkoriban nem is futotta, és ő ezt tudhatta jól.

                    Aztán Nagy Imre lett a soros csillag, akkor őt sztárolták. A Szabad Néptől a Szabad Földig. Mert akkoriban nálunk a föld is szabad volt és a nép is. Az újságírók már csak tudták, hiszen ők írták.

                    De folytassuk a sort!

                   A szovjet titkosrendőrség tagja és „barcelonai hóhér”: Gerő / Singer / Ernő. Az NKVD tisztje, ilyen minőségében vett részt a spanyol polgárháborúban, és véres leszámolások irányítója volt.

                    A megjelenése olyan, mintha mindig alvilági ügyekben ügynökölne, és állítólag köze volt Trockij meggyilkolásához is. Az október 23-án eldördült sortűzhöz bizonyosan, és gyanítható, hogy a Parlament előtti mészárlásra, 25-én, szintén ő adott utasítást. Tehát bátran kitűntethetjük a „Budapest Hóhéra” címmel is.

                    Ha valakiről meg lehetett volna formálni a sátán figuráját, hát az ő volt. Testestől-lelkestől. ISMERETES, hogy természetes halállal múlt ki ez a vérszomjas fenevad. Rákosival együtt alkották a magyar történelem eddigi legundorítóbb párosát.

                   Most következik az, aki először a cseheknél jelentkezett szolgálatra, de ott túlkínálat volt magyarirtó hóhérokból: Farkas Mihály, alias Löwy Hermann. Egyik működtetője a véres diktatúrának. Fiával, Vladimirral együtt, első osztályú verőlegények és a két nagy hűséges ragadozói, vérebei. Nyomdászmesterséget tanult Kassán, majd, mert nem szeretett dolgozni, és mivel nem volt impozáns jelenség, sőt egy kissé pocakos és dadogó teremtés, ezért csak fess egyenruhában érezte jól magát. De önbizalmát gyakorta kínzásokkal és gyilkosságokkal is növelte. A fia méltó volt az apjához. Egy kis brutalitásért nem ment az apjához tanácsot kérni. Berija jó emberei voltak mind a ketten.

                   A sztálinista ideológia magyarországi propagátora: Révai / Reich / József. Minden humanista gondolat kíméletlen üldözője és imádója a szovjet mintának, amely népellenes és nemzetellenes volt. Még a nemzeti ünnepeinket is elsikkasztotta. Nagypénteken, nagyszombaton, majd hétfőn, a locsolás napján, kötelező volt iskolába menni. Augusztus huszadikát a kenyér és az alkotmány ünnepének nyilvánította.

                    És bizonyára ő duruzsolta a Matyi fülébe, hogy igen rosszul kezdődik a magyar Himnusz: „Isten, áldd meg a magyart!” Újat kéne íratni Kodállyal! Mire ő, a maga megfontolt, tömören fogalmazó stílusában közölte: „Megfelel az, ahogy egykor megírták.”

                   Révai ellenőre volt az újságíróknak, a kiadóknak, és jutalmazója a talpnyalóknak.

                   A személyi kultusz hazai meghonosítója, és a kis kopasz gnóm legmasszívabb ideológiai támasza.

                   Csak azért következik, mert ő is Moszkvából jött haza: Nagy Imre. Képzeljék el, hogy ez volt az eredeti neve is! De a nevével ellentétben eléggé gyenge kaliberű ember, akit túszként mindig a színre lehetett lökni, hogy elvigye a balhét. Négy elemi osztályt végzett. Moszkvában lakatossegédből mezőgazdasági szakemberré képezte ki önmagát, tehát autodidakta módon, ezért lehetett belőle egy agrárországban földosztó, majd kifosztó begyűjtési miniszter, azaz parasztnyúzó. Néhány évvel később, 1953-ban már Moszkvában kijelölt „villámhárító”.

                    Végül az újságírók beugratták, és a forradalom idején, bár maga sem tudta, miért és hogyan, újra miniszterelnök lett. Azt sehogy sem értette, hogy neki miért kellett meghalnia, de éltében igen jól elviselte sok-sok, nála sokkal értékesebb ember kivégzését. Négy elemit végzett paraszt volt a politikai játszmában. Csak az nem vitte jégre, aki nem akarta.

                   A pártjának kulcsfigurái, egymás között, csak „szarjancsinak” hívták: Kádár / Csermanek / János. Minden emberi értéket nélkülöző bábfigurája volt a Rákosi-rendszernek.  Belügyminiszterként, állítólagos barátjának, Rajknak a csőbe húzója és a verőlegények áldozata. Csak egy nem volt: ember. Minden tisztséget elvállalt, mert semmihez sem értett. Még Nagy Imrénél is kevesebbet ért, mert a leglátványosabb hazaárulást ő követte el, és Rajk után a másik jó barátját, Nagy Imrét, is akasztófára juttatta.

                   Aztán szerepelt még Vas Zoltán, Apró Antal, Horváth Márton, Kállai Gyula és Rajk László. Az utóbbiról azt kell tudni, hogy mivel magyar nemzetiségű volt, tehát narodnyik, természetesen kivégezték, mint említettem, baráti segítséggel.

 

                                              AZ ELSŐ MÉG DEMOKRATIKUS VÁLASZTÁS

                  

                   Az ország jövőjét döntően meghatározó Pártot, azt a négy orosz állampolgárt és magyarországi társaikat már bemutattuk. Lapjuk a Szabad Nép, amely Révai József és Horváth Márton alatt egészen 1956-ig, a kommunista hazugságok és rágalmak szócsöve volt.

                   A Szociáldemokrata Párt a városi munkásságra támaszkodott. Voltak a vezetői között tisztességes politikusok is, mint Peyer Károly, Kéthly Anna, Bán Antal, Szeder Ferenc, de beépített kommunisták is: Marosán György, Szakasits Árpád és Rónai Sándor. Lapjuk a Népszava.

                   A Nemzeti Parasztpárt mindenekelőtt a szegény – és kisparasztság védelmére vállalkozott. Vezetői: Veres Péter, Kovács Imre, Darvas József, Erdei Ferenc, Illyés Gyula, Farkas Ferenc, jobbára a népből származó értelmiség. Ezek közül Darvas József és Erdei Ferenc a kommunisták beépített emberei voltak.

                   A Független Kisgazdapárt, az egyetlen tömegpárt. Vezérkara három csoportba sorolható: Baloldaliak: Barcs Sándor, Gulácsy György, Mihályfi Ernő, Ortutay Gyula a beépítettek. Középen: Tildy Zoltán, Nagy Ferenc, Kovács Béla, Varga Béla, akiket, Tildy Zoltán kivételével, emigrációba kényszerítettek, illetve a Szovjetunióba hurcoltak. Jobboldal: Auer Pál, Pfeiffer Zoltán, Sulyok Dezső, akiknek osztályrészül az emigráció jutott.

                   Végül a Kereszténydemokrata Néppárt, az egyház támogatásával és Barankovics István vezetésével. Sorsa: emigráció.

                   Az elfogadott választójogi törvény nemzetközi összehasonlításban is demokratikus volt: Minden húsz év feletti állampolgár, leszámítva a hadifoglyokat, 16 választókerület és minden 12 ezer szavazat után 1 mandátum.

                   Az első, budapesti fordulóban a Kisgazdapárt abszolút többséget szerzett: 50,54 %-kal. A közös listán induló kommunisták és szociáldemokraták csak 42, 76 %-ot.

                   A döntő összecsapás 1945. november 4-én zajlott a választók 92, 4 %-ának részvételével.

                   1. FKGP: 57 % abszolút többség, 245 képviselő!

                   2. SZDP: 17 % 69 mandátum

                   3. MKP: 17 % 70 mandátum

                    4. NPP: 6, 9 % 23 mandátum

            

                 NB: Bár a magyar nép döntő többsége kijelölte az általa választott utat, de a szövetségi Ellenőrző Bizottság, élén Vorosilovval, koalícióba kényszerítette az abszolút győztest a vesztesekkel, és zsarolással megszerezte a kommunisták számára a kulcsfontosságú belügyminisztériumot, a közigazgatás irányítását. Ettől kezdve úgy tekinthetünk minden választásra, mint a „szalámi taktika” végrehajtására, amelyben dicstelen szerepet játszott a Nemzeti Parasztpárt. Különösen fájdalmas a népi írók / Illyés, Veres / szerepe ebben a gyalázatban!

                       

                                                                        ÖNVÁDIRAT

 

                   Az a korszak, az a negyvenöt év, amelyet Rákosi Mátyás és Kádár János neve fémjelzett, a magyarság számára a legsötétebb nemzetellenes időket jelentette.

                   Kádárék pártja, a Magyar Szocialista Munkáspárt, amelyik a levert forradalom után, átvette az Magyar Dolgozók Pártjának az egész társadalmat uraló szerepét, 1962-ben az alábbi „reakciós” megállapításokat tette az elődjéről:

                  „A Rákosi-klikk tagjai már a felszabadulás előtt elhatározták, hogy a párt vezetését kisajátítják. A proletárdiktatúra győzelme után személyi hatalmuk kiépítése volt a céljuk, majd ahhoz elvtelenül, görcsösen ragaszkodtak; a politikai kalandorság útjára léptek, elszakadtak a párttagságtól, a néptömegektől. A klikk mindezzel megbontotta a párt sorait, szétrombolta a párt tömegkapcsolatát, aláásta a proletárdiktatúra alapjait, kedvező talajt teremtett a nemzetközi imperializmus, a népi demokratikus rendszer belső ellenségei és revizionista támogatóik ellenforradalmi tevékenysége számára.”

                   NB: Tehát Rákosi és három társa már Magyarország megszállása előtt megkapta a szovjet vezetés engedélyét, hogy hazánkban olyan mértékű bosszúhadjáratot indíthatnak a lakosság ellen, amilyent akarnak. Természetesen a célszemélyek elsősorban azok legyenek, akik a „fasiszta” Horthy-rendszerben tisztségviselők voltak, és ezért automatikusan felelősök a zsidók szisztematikus kiirtásában.

                    Mindenekelőtt a nyilasokat kell felelősségre vonni, az igazi fasisztákat, mert azokat még a nemzetközi közvélemény sem védi meg, sőt még szót sem emel. Azt meg úgyis ők döntik el, hogy kit tartanak fasisztának, és úgy találták, hogy az egész magyar nép az. Csecsemőtől az aggokig!

                    Büntetlenül meg lehet semmisíteni a csendőrség minden tagját, mert annak személyi állománya aktívan részt vett a holokauszt lebonyolításában. Ezekkel szemben még bírósági eljárásokat sem kell folytatni, csak likvidálni őket, személyi válogatás nélkül.

                   Ha mindez megtörténik, végre kell hajtani a politikai forgatókönyvet, amelynek megvalósítását a szovjet megszállók, az NKVD aktívan segíti. A fegyveres belügyi erők birtokában, és a szalámi taktika alkalmazásával bátran semmibe lehet venni egy jogállam értékrendjét.

                   Folyamatosan lehet ellenük koncepciós pereket indítani. Tehát követni kell a szovjet mintát, és a polgári pártokat likvidálni, majd a legutolsó demokratikus kísérletet is elfojtva, meg kell valósítani a Magyar Kommunista Párt totális uralmát. Ezután kell elkezdeni a szocialista társadalom alapjainak lerakását.

                   Mindezt a szocialista társadalmú országok közösségén belül, a proletár internacionalizmus szellemében, és a Szovjetunióval történő folyamatos kapcsolattartás segítségével. Tehát mindaz, ami hazánkban 1948-ig lejátszódott, Kádárék szerint, helyeselhető folyamatok voltak.

                   A probléma akkor keletkezett, amikor a Moszkvából érkezett elvtársak szembe fordultak saját elvtársaikkal is, és ellenük is koncepciós pereket gyártottak. A bökkenő az volt, hogy az első látványos koncepciós pert Rajk László ellen, éppen a szovjet-jugoszláv viszony romlása következtében, Moszkvából rendelték meg, és nemcsak hazánkban, hanem minden szocialista országban.

                   Ettől kezdve kezdtek reménykedni a magyarok is, hogy végre az elvtársak nemcsak a társadalom különböző csoportjait teszik tönkre, hanem a vérszomjukat egymás vérének kiontásával is oltják. Mert ekkorára az országon belül olyan mértékű volt a csalódottság, hogy robbanással fenyegetett. Nem kellettek ehhez már nem létező ellenforradalmi erők, sem külföldi uszítás.

                    Elég volt, hogy elvesztettük a világbajnoki döntőt, amelyen, amint manapság kiderült, a németek doppingoltak. Ezt annak idején Puskás Öcsi határozottan állította, de nem hittek neki. Bennünket mind a két uralkodó égtáj, a Kelet és a Nyugat is rászedett.

                    

                                                                   A PÁRT ÚJSÁGÍRÓI

 

                     A magukat magyarnak nevezett újságírók, akik mind a Kreml árnyékában kupálódtak ki,  igencsak megismerték a szovjet apparatcsikok módszereit, akik seregestül vállalták ott is a legmocskosabb feladatokat. Kun Béla, alig mosta le a kezeire száradt magyar vért, és húzta el Rotschild - segédlettel Magyarországról a csíkot, a Krímben mészároltatott le orosz „ellenforradalmárokat”. Mert ott is úgy volt, mint nálunk, aki nem tartozott a brancshoz, és nem fogta be a pofáját, / Sírig tartsd a pofád! / annak a sorsa meg volt pecsételve.

                   Megismerték a személyi kultusz kellékeit is. Rákosi, aki csak legfeljebb levelező tagozaton tanulhatta volna meg, mégis Sztálin legjobb tanítványának bizonyult, a Moszkvából akkreditált magyar írók – újságírók szerint.

                   Úgy gondolná a szegény, józan magyar polgár, hogy ezt a szovjet antidemokratikus baromságot még véletlenül sem akarják szülőhazájuk földjébe plántálni. De egy internacionalista számára csak véletlen baleset, hogy Magyarországra pottyantotta őket a gólya. Ezért teljesen elhanyagolható, hogy politikusként vagy újságíróként hol tesznek internacionalista szolgálatot a kommunizmus isten-katonáinak.

                   Itt Rákosi elvtárs imázsát kellett megteremteni, tehát meg is teremtették. Teleírták az újságokat zengzetes költeményekkel, bölcsességét dicsérő jelzőkkel és nép szeretetét bizonyító hazug riportokkal. De a filmhíradó is a kezükben volt, tehát Rákosi elvtárs mosolyának emlékével tért haza a mozilátogató, mert bölcs vezérünk, lám kezébe vette a magyar kalászt, és másnap hajnalban, magához térve, sorba állt kenyérért.

                   Akik a kultuszt csinálták, azok az írócskák, operatőrök és rendezők 1953-ban hátat fordítottak neki. És ezekből a szélkakasokból lettek a demokratikus ellenzék oszlopos tagjai. Akik vérvörös köpönyegüket hirtelen kifordították, és kiderült, hogy belülről nemzeti színű, és mintegy vezényszóra Nagy Imre mögé mertek állni, mert Moszkva ideiglenesen kirúgta Rákosi alól a sámlit.

                  El is hittem volna őszinte megújulásukat, mert hajlandó vagyok ilyesmiben hinni, mint például Hegedűs András Canossa-járásának őszinteségében, ha csak egyszer is, korábban, a Magyar Közösség pere idején, no, de ne kívánjunk tőlük ilyen sokat, Rajk védelmében egyetlen egy is szót emelt volna közülük. Legalább annyit le mert volna írni valamelyik: NEM! De mind egy szálig, mint a veszett farkascsorda, úgy uszultak ellenük, és uszították a magyar közvéleményt!

                   És csak akkor kezdtek el Petőfi-körözni és ellenzéki írót játszani, amikor a moszkvai fenyegetés miatt maguk is vesztüket érezték. Úgy 1953 elején! Sztálin halála feloldotta minden gátlásukat, és egyszerre elfelejtették, hogy nyolc éven át csak nyaltak és nyeltek. Közben folyamatos nemzetellenes rágalmaikat igen nehéz volt a magyaroknak elviselni!

                    Amikor a rendszer kezdte őket ledobálni a nyeregből, hirtelen megvilágosodott nekik is, mint Saulnak: elkezdtek látni! Felszakadt a vörös hályog a szemükön, mert fölszakította tragikus magyar valóság és a saját jövőjüktől való félelem.

                   A hódító cézároknak diadalkaput állítottak, szobrokat faragtak, a költők megénekelték a nagyságukat. Mi változott? A 20. századi cézárok kultuszát erkölcstelen újságírók, költők, történetírók, filmesek teremtették meg. Majd, a század végén, a rendszerváltás idején, a szemérmetlenül manipuláló média munkatársai. A lényeg megmaradt: az örök nyalás! És mellékesen: a magyarság sárba taposása. Lefasisztázása.

                                                                                +

                   NB: 2010-et írunk. A helyzet változatlan. Magyarországot belülről rohasztják, kívülről a bankokon keresztül sakkban tartják. Csak most már az unokáik és a külföldi rokonság.

 

                                                                                                             

                                                                 NÉPEK ÉS ÜNNEPEK

 

                   Három olyan nép történelmét ismertem meg életem folyamán, akik nemzeti életük egyik legszörnyűbb napját ünnepelték meg, sőt ünneplik meg még ma is, minden évben kitörő örömmel.

                   Nekünk három ünnepünk van, és mindegyik megérdemli az emlékezést, ha nem is kitörő lelkesedéssel, csak a mentalitásunkhoz jobban illő méltósággal. Egyik március 15. Ezen a napon egy csepp vér hullása nélkül győzött Pesten a forradalom, és annak tizenkét pontja szinte az utolsó betűig még ma is érvényes.

                   A másik augusztus 20. Az államalapító nagy királyunk ünnepe. Aki új medret adott a magyar történelem folyásának, és műve ma is létezésünk alapját jelenti.

                   Október 23. A huszadik században második felében kevés nép dicsekedhet azzal, bár mi nem is tesszük, hogy világtörténelmet formált. Nem a reformkommunisták és Nagy Imre volt ekkor a nagy, hanem a magyar nép egésze, amelyik nemet mondott a kommunista elnyomásra, a szovjet megszállásra és a népünktől idegen, egész sztálinista rendszerre.

                   Mi tudunk ünnepelni, ha hagyják, és nem szabadítják ránk az idegenben toborzott zsoldosok hadát, mint 2006-ban.

 

                                                                           SZOVJETUNIÓ

 

                   Most jöjjenek a ferde hajlamúak!

                   Kezdjük a volt Szovjetunióval!

                   Ami egykor volt, de már darabjaira hullott. A Vörös téren, de szerte a megfertőzött világon, értsd az elfoglalt és a sztálinista hatalomtól megszállt országokban, tehát egész Kelet-Európában, kötelező ünnep volt. A leninista puccs évfordulójának az ünnepe.

                   Hogy milyen következményekkel járt reánk nézve, azt jobban tudjuk, mint azt, hogy mennyit szenvedett az orosz nép és a nemzetiségek ennek a kommunistának, sztálinistának nevezett rendszer igája alatt.

                    Az emberi jogoknak hosszú időre búcsút mondhattak, és nép csak tárgya és elszenvedője volt egy kísérletnek, amely a jövő nagy ígéreteit volt hivatva valóra váltani.  Ezért irtották ki milliószámra a módosabb parasztok széles rétegét, a nagyapától a csecsemőig. Ez 5-6 millió halott.

                    A hagyományokat a szemétdomra hányták olyanok, akiknek valóban semmi közük sem volt azokhoz. Gyűlöltek minden, ami nemzeti és népi, a zászló színétől a nemzeti Himnuszig. A pravoszláv egyház templomait a földig rombolták, a templomokat megszentségtelenítették, a papság nagy részét kiirtották.

                    A múltat végképp el akarták törölni egy nagy nép emlékezetéből, amely talán a legnagyobb írókat adta a világ kultúrájának Dosztojevszkij és Tolsztoj személyében. A zeneszerző Csajkovszkijról, Muszorgszkijról és a külföldre menekült Rachmanyinovról nem is beszélve. Emberek vérével gyúrták azt a betont, amelyre ez a társadalom épült, és tízmilliók hulláját építették a falába. De össze kellett omlania!

                   Hihetetlen mértékű éhínség ütötte föl fejét, amelynek szintén milliók lettek az áldozatai. A terror bevette magát az emberek minden sejtjébe, és ott ólálkodott a félelem minden kiejtett szóban és óvatos mozdulatban.

                    Az egyszerű emberek minden rendszerellenes mondatát munkatáborral büntették, ahová akár húsz - huszonöt évre is bezárhatták az illetőt, és nem volt pardon. A terror olyan mértékű volt, amilyenhez hasonlót még nem produkált a történelem egyetlen más országban sem. A vezér méltó volt a végrehajtókhoz, és a végrehajtók a vezérhez. Minden emberségükből kivetkőzött vadállatok.                  

                   Egy egész, a kiváltságosokból verbuválódott hadsereg, amelyet neveztek CSEKA-nak, NKVD-nek majd GPU-nak, őrködött azon, hogy ez a nagy hazugság hosszú ideig ki ne derüljön, és kiváltságos réteg minél tovább hatalmon maradhasson.

                    A koronát mindenre a 2. világháború embertelen parancsai és komisszárjai tették fel, akikben föl sem merült, hogy orosz ember is érték, nemcsak azok, akik a vágóhídra hajtják őket.

                   A hivatalosan elismert 13 millió halottnál bizonyára nagyobb volt az orosz nép és a nemzetiségek együttes embervesztesége, mert a vidéki lakosság körében végzett fölmérésekből kiderült, hogy csak minden harmadik férfi tért haza.

 

                                                                         FRANCIAORSZÁG

 

               Jöjjön a második! A nagy hazudozások, besúgók és a tömeges lincselések népének  legnagyobb nemzeti ünnepe: július 14. Már a 19. században akadtak olyan értelmes nyugat-európai gondolkodók, akik megkérdőjelezték ennek az eseménynek ésszerűségét, és következményeinek jelentőségét.

                   Természetesen a városi és általában a társadalom csőcselékére építő forradalomról van szó. Az 1945 után hazánkban végrehajtott sztálinista fordulat is erre a társadalmi rétegre számíthatott. A műveletlen és a jellemtelen emberek minden társadalomban meglévő tömegére.

                   A pártok egymás elleni harcában mindig fontos szerep jutott a szegények és szellemileg leépültek /a sans-culotte-ok/ támogatására. Amelyik párt a legnagyobb koncot ígérte, annak az oldalán léptek akcióba a másik ellen. Milliók pusztultak a polgárháborúban.  Danton a királypártiak ellen, majd Robespierre hívei Danton ellen. Robespierre szavait akár Lenin elvtárs is mondhatta volna:

                    „A három év alatt lejátszódott forradalmakból /tehát a permanens felfordulások világában éltek/ a polgári osztályok húztak hasznot, de majdnem semmit sem tettek a leghasznosabb néposztályért, a proletárokért, akiknek egyedüli javuk a munkájukban rejlik. Most eljött a szegények forradalmának ideje!” Tessék, még egy forradalom!

                   Végül a vértől besokallt tömeg a jakobinusokat is a vérpadra juttatta. És Európa csodálkozott, hogy egy diktátor jelent meg a színen: Napóleon.

                   Eddig már milliók vére folyt el a forradalomnak nevezett országos felfordulás idején Vendéeben, Párizsban, minden börtönben és nagyvárosban. A legpusztítóbb és legkegyetlenebb eszközökkel pusztította francia a franciát. A módszerük az ellenfél aljas eszközökkel való lejáratása és a demagógia.

                   Akkor jött Napóleon, és hadseregével végigpusztította először Közép-Európát. Megszámlálhatatlan mennyiségű halottat produkált a saját népéből is. Egyébként ő nem is volt francia! Majd az éhségtől és a fagyhalál következtében elpusztult egész hatszázezres hadserege Oroszországban. Aztán jött még ráadásnak Lipcse és Waterloo véres mezeje. A forradalom gyermeke volt, és a mások vére nála sem számított, csak a dicsőség. Július 14-ét gyásznappá kellene nyilvánítani.

                                                                           IZRAEL

 

                   És most jön a zsidók népének talán legnagyobb ünnepe, a purim. Az én nagyanyámat és édesanyámat Eszternek hívták, tehát tudom, hogy ez a héber név csillagot jelent. Valamikor a zsidó nép asszír uralom alatt élt. De volt egy tüneményes teremtés közöttük, aki belopta magát a király, a részeges Ahasvérus szívébe. És ezt kihasználva, őszintén bevallotta neki, hogy népére nagy veszély leselkedik, mert egy Hámán nevű férfi ellenük uszítja az asszírokat, és magát az uralkodót is erre kívánja rávenni. Most jön a fordulat.               

                   Ahasvérus: „Hámán házát Eszternek adom, őt pedig fölakasztatom, mert kezet emelt a zsidókra.”

                   De ez még mind semmi:

                   „Lovas futárokkal, akik a királyi ménes postalovain vágtattak, levelet küldtek, amelyekben megengedte a király, hogy az egyes városokban lakó zsidók összegyűljenek életük védelmére, sőt, hogy elpusztíthassák és megsemmisíthessék a népeknek és tartományoknak velük szemben ellenséges erőit a „gyermekekkel és az asszonyokkal együtt”, vagyonukat pedig zsákmányként elvehessék.

                   Minden egyes tartományban, minden egyes városban és helységben, ahova a király törvényes parancsa eljutott, örültek, vigadtak, lakomáztak, és ünnepeltek a zsidók. Az ország lakosai közül sokan zsidókká lettek, mert elfogta őket a zsidóktól való rettegés.”

                   Nem tehetek róla, de nekem szimpatikusabb a betlehemi jászolhoz vezető csillag, mint a purim csillaga. Lám, mekkora különbség van csillag és csillag között!

                   NB: „Gyermekekkel és asszonyokkal együtt!” Szovjet – Oroszországban is szívesen zsidóvá lettek volna a muzsikok, mert a zsidók népének, ötmillió embernek, igen jó dolga volt. Közben az őshonos oroszokat pusztították, mint alacsonyabb rendű népet, „gyermekekkel és asszonyokkal együtt”.

                    Ezt a megvetést a saját bőrünkön is megéreztük újkori történelmünk folyamán. Valójában a fasizmust ünnepelték, mint Hitlerék a nürnbergi pártnapon a magasabb rendű germán nép diadalmas megerősödését és előretörését.

 

                                                         GEORGE KENNAN TÁVIRATA

 

                   Amikor beköszöntött az 1946. év, az amerikai vezetés tisztában volt azzal, hogy a Szovjetuniót érintő reményeket egy világméretű együttműködésre fel kell adnia, és a fenyegetéssel szembenéző kemény politikát kell követnie.

                   Ez az év a nyugati politikusok és a közvélemény számára a nagy megvilágosodások ideje volt. Ekkor jöttek rá, legalábbis úgy tettek, mintha hírét sem hallották volna, hogy mi is folyt és folyik a Szovjetunión belül.

                   Truman elnök, amikor csak a politikai láthatár szélén volt, már a szovjet-német konfliktus kirobbanásakor, azt mondta:

                   „Ha úgy látjuk, hogy Németország nyer, az oroszokat kell támogatni. Ha Oroszország kerekednék felül, a németeket, hogy ily módon gyilkolják egymást, amennyire lehetséges. Azt azonban semmi körülmények között nem kívánom, hogy Hitler győzzön.”

              Milyen aljas politikai nyilatkozat ez! Tele ellentmondással és cinizmussal, és egy ilyen ürge lehetett az amerikai elnök! Mindössze azt felejtette ki a számításból, hogy milliók halnak meg csak azért, hogy holmi jenki politikai sakkozók szórakozzanak.

                   Maga Sztálin 1946 februárjában foglalta össze a világháború tapasztalatait és a jövő kilátásait. A joviális Sztálin újra megmutatta igazi arcát. A kommunista rendszer, amely immár világrendszer, könyörtelen diktátoraként jelent meg. Beszéde szerint a háborús győzelem a szovjet rendszer diadala.

                    Nyíltan nem mondta ki, de ez mégis úgy hangzott, mintha puszta véletlen folytán lett volna az USA és Anglia szövetséges, Németország pedig ellenség, és talán alakulhatott volna fordítva is. Ami pedig a jövőt illeti, Sztálin nem hagyott kétséget, hogy a Szovjetuniónak erősnek kell maradnia, és hódításait meg kell őriznie.

                   Az amerikai vezetés felkérte a Moszkvában tartózkodó ügyvivőjét, hogy mutassa be a Szovjetunió belső helyzetét. Ekkor készült a világ leghosszabb politikai távirata/ 8 ezer szó! /, amelyet George Kennan fogalmazott. Az amerikaiaknak érthető formában bemutatta a Szovjetuniót, amelynek vezetői az állandó gyanakvás és félelem légkörében élnek:

                   „A marxista-leninista dogmában ezek a vezetők igazolást találtak a külvilággal szembeni félelmeikre, a diktatúrára, amely nélkül nem tudnak kormányozni. A kegyetlenségekre, amelyeket „nem mernek elkerülni” /Mi az, hogy nem mernek elkerülni? Azon alapult a hatalmuk, és az áldozatokra, amelyek kikényszerítését „kötelességüknek tekintik”. Miért lett volna kötelességük? Mindössze óvatossági intézkedések voltak a nép millióinak megfélemlítésére. Biztonságuk megőrzésének egyetlen útját ismerik: a türelmes és könyörtelen harcot, amely riválisaik teljes megsemmisítésére irányul.”

                    Csak egyetlen rövid részletben mennyi csúsztatás.

                    NB: Sztálin és az apparatcsikok nem a világgal álltak szemben, hanem a saját elnyomott népükkel. A permanens forradalom jelszavával, amelyet már a francia időkből ismerünk, állandóan a belső ellenséget kutatták, és végezték ki, vagy küldték a GULAG-ra. Valóban nem ismerték sem az irgalmat, sem a könyörületet, de megint csak az útjukban álló jómódú parasztmilliók megsemmisítésekor.

                 Aztán miért lett volna kötelességük „kikényszeríteni” a milliók halálát előidéző éhínségeket, ha nem azért, mert az uralmuk alatt sínylődő népet semmibe vették, amint az a háború alatt olyan gyalázatos módon újra bebizonyosodott.

                   Annak a hosszú táviratnak csak annyiból kellett volna állnia:

                   „Minél előbb el kell söpörni ezt az orosz népen élősködő kasztot, és adjanak végre enni a mindig éhező orosz millióknak! Az egész rendszer az uralkodó réteg rettegésére épül, amelynek katonai felszámolása, most a háború után, igen könnyű lenne. Különösen az atom-privilégium birtokában, gyerekjáték.

                    Mert az orosz nép már több évtizede besokallt a kommunista csinovnyikok embertelen és a háborús pusztítás miatt igen gyenge lábakon álló rendszerétől.”

                   Ezzel szemben a távirat igyekszik felnagyítani a szovjet veszélyt, pedig éppen abban a történelmi pillanatban született, amikor a Szovjetunió már csak szavakkal tudott fenyegetőzni. Egyébként, ha kockázatos háborús helyzet keletkezett, akkor minden esetben a Szovjetunió hátrált meg. Emlékezzünk a kubai válságra!

                   A távirat fogalmazója jól tudta, ismerve a belső viszonyokat, hogy a Szovjetunió a háborús erőfeszítéstől olyan mértékben meggyengült, hogy egy egységes nyugati fellépéssel az egész sztálini rendszert napok alatt fel lehetett volna számolni. De ez nem állt érdekükben!

                   Inkább hagyták tovább szenvedni az oroszokat és Szovjetunió által terrorizált kelet-európai népeket. Ha Sztálin egy újabb háborúval fenyegetőzött, csak „blöffölt”, mert az egész rendszernek csak egyetlen komoly célja volt: a túlélés! Addig ameddig. Lehet, hogy csak egy évtizedig, de az is lehet, hogy a világ végéig!

                   Gondoljunk a berlini légi hídra, a FAL-ra, a kubai válságra, amely mind-mind a Szovjetunó gyengeségét bizonyították! De a nyugati államférfiaknak szükségük volt egy félelmet keltő orosz fantom-nagyhatalomra, hogy megindokolhassák a fegyverkezési versenyt, az űrprogramot és a helyi háborúkat a harmadik világ szerencsétlen országaiban.

                   Ami pedig Churchill fultoni beszédét illeti:

                   „A balti-tenger melletti Stettintől az Adriai - tenger melletti Triesztig egy vasfüggöny húzódik keresztül a kontinensen. E vonal mögött a Közép - és Kelet - Európa országok államainak minden fővárosa. E hatalmas birodalom és oligarchia ambíciói messze túlszárnyalják a cári idők álmait. A szovjetek országuk jelenlegi állapotában és a fennmaradt nagy nemzetek csoportosulása mellett nem háborút akarnak, csak annak gyümölcseit.”

                   Ugyan miféle gyümölcsöket szakított le a Szovjetunó a végigtarolt, és megszállt országokban? Mindössze azt akarta, hogy az „oligarchia”, milyen sokáig törhette fejét ez hétpróbás salabakter, hogy ne mondja ki ezeknek a nemzetiségét, tovább is megtarthassa a hatalmát. Minden áron, és minden aljas módszer bevetésével.

                   Ő már csak tudta, hogy miért lett területileg megnőtt hatalom a Szovjetunió. Hiszen Casablancában megtisztították előtte az Európa szívébe vezető utat, és lemondott a balkáni partraszállásról. Jobban tette volna, ha befogja a pofáját, és kiveszi szájából ez a szivar a szivart, és bocsánatot kér Kelet - Európa népeitől.

                   De meg kellett várni 1985-öt, amikor Gorbacsov kijelentette, hogy vége a dalnak, mert szétszéledt az énekkar. Igaz, hogy öt év múlva megbuktatják, de akkorára a Szovjetuniónak más se híre, se hamva.

                   Kár, hogy a Kéthly Anna nem érhette meg, hiszen életének a legnagyobb bosszúsága az volt, hogy: „A Szovjetunió a saját céljaihoz ragaszkodik makacsul és kitartóan. A nyugati politikusok úgy viselkednek, mint az elkényeztetett gyerek szülei. Végül meghajolnak a nyafogó csemete hisztériázása előtt. A második világháború után felépített európai kártyavárhoz senki sem mer hozzányúlni, mert attól reszketnek, ha egyetlen kártyát kihúznak, az egész alkotmány összerogy.”

                   Ma már világosabban látjuk az okokat, és őt megnyugtatták volna ezek a fejlemények A rendszerváltáskor szükség lett volna egy erős Szociáldemokrata Pártra, mondjuk nem Petrasovics Anna, hanem Kéthly Anna vezetésével.  Sajnos, nem vagyunk örök életűek. Anna – Anna, de micsoda különbség!

 

                                                                        XI. fejezet

                  

                                                                      NÜRNBERG

 

                   Sokszor állították Nürnbergről, hogy ott fény derült az igazságra. És ez igaz is olyan vonatkozásban, hogy elítélték a nácizmus bűneit. Minden figyelem a vádlottakra és Németországra irányult.

                   Ráadásul a perek azt sugallták, hogy a háború tisztán morális ügy volt, és a németekben a Gonosz testesült meg, a szövetségesek pedig a Jót képviselték. De aligha lehet az 1939 és 1945 közötti eseményeket belekényszeríteni ebbe a sémába.

                  Arthur Morris „moral bombingja”, azaz a német városok békés polgári lakosságának lemészárlása, aggoktól a tényleg bűntelen csecsemőkig, aligha tekinthető morális cselekedetnek, csak szimpla bosszúnak. Őt, a főnökével együtt, szintén a vádlottak padjára kellett volna ültetni. Göring mellé. De szigorúbban megmotozni őket, nehogy ciánkapszula legyen a kéznél!

                   Aztán a szövetségesek, amikor a légtért teljesen uralták, a szárazföldi csapatok mozgását a szerint irányították, ahogy a gyakorlati és presztizs-szempontok ezt megkívánták. Egy fontos város elfoglalása, természetesen alapos bombatámadás-sorozat után, elégséges indok volt a csapatmozgások megváltoztatására, de egy koncentrációs tábor felszabadítása nem számított komoly fegyverténynek.

                   Itt volt a magyarországi példa! Amikor a németek 1945. március 19-én megszállták az országot, elindultak a nyugati szövetségesek repülőgépei Budapest ellen.  Májusban már összegyűjtötték a zsidóság nagy részét, és azokat Auschwitzba szállították. Miért nem bombázták azt a vasútvonalat, amelyen ezek a tehervagonok futottak?

                    Naponta egy-egy bombatámadás megbénította volna a forgalmat. Hiszen 1944 nyarára a nyugati szövetségesek teljesen uralták a légteret. Ha csak tíz gépet szántak volna rá naponta a tízezerből, elég lett volna!

                   Az „orosz őrjöngéstől” rettegve hatalmas tömegek hagyták el az otthonukat. 1945 januárjának közepétől több millió német választotta a menekülést, indult el nyugat felé a nem ritkán húsz fokos hidegben, gyalog, havat taposva, később hajóval, vonattal. Február közepén nyolcmillió német tartott nyugat felé, szinte kizárólag nők és gyerekek.

                    Január 30-án futott ki a tengerre a Wilhelm Gustloff tízezer emberrel telezsúfolt menekülthajó. Az éjszaka közepén megtorpedózta egy tengeralattjáró. Ha tudjuk a tengeralattjáró parancsnokának a nemzetiségét, miért nem ültették a vádlottak padjára azt is. A könyv írója orosznak állítja, de akkor honnan tudták a nyugatiak, hogy a légierejük a polgári lakosságból olyan nagyot „kaszálhat” a swinemündei partszakaszon?

                   A mentőcsónakokon háromszázan tudtak megmenekülni. A hajón maradt szerencsétlenek „kollektív végsikolyával” süllyedt el a tízezer ember. Ez az egyetlen eset mennyivel több áldozatot jelentett, mint az agyonreklámozott, milliomosokat szállító Titanic katasztrófája.

                  Aztán elsüllyesztették a Steuben kórházhajót, a Goyát, és még közel százötben menekülthajót, amelyeken százezrek pusztultak el.

                   De ez még mind semmi! Azt kevesen tudják, hogy mi lett a katasztrófák túlélőivel. A tengerpart, az üdülőtelepek tele voltak menekülőkkel, többek között a Gustloffról megmentettekkel. A parti vizek menekültszállításra kész hajókkal.

                  Az amerikaiak mindezt jól tudták, ezért 1945. március 12-én éjszaka több mint ezer géppel bombázták a partszakaszt. Ennek a swinemündei mészárlásnak huszonháromezer áldozata volt, de ha figyelembe vesszük a regisztrálatlan holtakat, az áldozatok száma elérhette az ötvenezret is.

                   Bosszú keletről, bosszú nyugatról, és ne feledjük, nem a német hadsereg ellen, hanem nők és gyerekek ellen. Én nem szerettem Hitlert, de utáltam a sumákoló nyugati politikusokat, a maguk Atlanti Chartájával és casablancai nyilatkozatával együtt.

                   Bár, jól tudom, hogy csak bábok voltak, de még a bábokban is legyen legalább egy szemernyi tisztesség!

                   Sztálin tizenhárom millió szerencsétlen katonaáldozatáról még nem szóltam egy szót sem. 

                   Féltek a német katonáktól! Bosszút álltak az otthon maradt családtagokon. Morál bombing?

                                                                          / Mak: Európa című műve alapján. /

                                                                   

                                                         PÁTER KIS SZALÉZ LÁSZLÓ

 

                   Nem tudjuk pontosan, hogy mikor és milyen módon – golyóval vagy kötéllel, netán agyonveréssel -, de tény, hogy 1946. október 20-án és Sopronkőhidán kivégezték a gyöngyösi Páter Kiss Szaléz László kapisztránus rendi szerzetest.

                   A KALOT mintájára létrehozta a Keresztény Demokratikus Ifjúsági Munkaközösséget. /KEDIM/ A népszerű, kitűnő szónokot többször is följelentették. A KEDIM tagjai közül néhányan Bosszút állva az anyjukon, húgukon, apjukon esett gyalázatért. 2 szovjet katonát halálosan, hármat súlyosan megsebesítettek Fegyveresen megtámadták a nagyrédei és gyöngyössolymosi rendőrbiztosságot.

                   Kiss Szaléz László nem sértette meg a gyónási titkot, nem jelentette fel a fiatalokat. 1946 áprilisában a polgári rendőrség olyan „összeesküvést” tudott produkálni, amelynek szálai a kisgazdapárti képviselőkhöz, a hatvani ferences rendházba és más helyekre is elvezettek.

                   A négy főbűnöst, Kinzmann Ottót és társait kivégezték. Tíz fiatalt a GULAG-ra hurcoltak. A szovjet fogságból 1953 és 55 között hazatértek elmondották, hogy a börtönben egy kályhacsővel véres húsdarabbá vert Páter Szaléz Kiss László meggyóntatta és föloldozta a háborgó lelkű fiatalokat, hiszen a kínzások hatására terhelően vallottak ellene. A Szovjet Katonai Törvényszék 1946 szeptemberében illegális fegyveres szervezkedés irányítása és szovjet katonák meggyilkolására való fölbujtás vádjával a szerzetest halálra ítélte, és Sopronkőhidán kivégezték.

                                                                     

                                                       POGROMOK A MAGYAROK ELLEN

            

                   Arról is gondoskodtak a kommunista vezérkar tagjai, akik mind szovjet állampolgárok voltak, hogy a „bűnös nemzet” fogalmát ne csak a magyar nép tudatába verjék bele, de a nyugati világ közvéleménye előtt is igazolják. Nem sokkal a párizsi békekonferencia előtt két „pogromot” is produkáltak. Az egyiket Kunmadarason, a másikat Miskolcon.

                   A Kunmadarason történteket a közbiztonság romlásával magyarázták, holott minden rendteremtő szervezet, éppen Vorosilov nyomására, a kommunisták kezében volt. Ezek megakadályozhatták volna. De nem állt érdekükben!

                   A falu népe nem engedte, hogy népbíróság elé állítsák az egyik tanítót. Takács Gergelyt. Egy szellemileg fogyatékos nő a község piacán arról beszélt, hogy napokkal azelőtt eltűnt egy kisfiú. Felvetődött a vérvád lehetősége. Megtámadták a falubeli zsidókat.

                   A kivonuló ÁVO-sok csoportja, a falu lakosságát rendkívüli brutalitással megverte, a tetteseket letartóztatták. A Szolnokon rendezett tárgyaláson, gyilkosság címén, a felbujtó és hét tettes került a bíróság elé.

                   Majd, hogy még nagyobb legyen a füstje az ügynek, a Budapesti Ítélőtáblához utalták, ahol három halálos ítéletet hoztak. Két vádlottat életfogytiglani fegyházra és 52 társukat 5-15 évnyi szabadságvesztésre ítélték.

                   Dr. Nagy Károly bíró veretes szövegéből idézek:

                   „A Budapesti Ítélőtábla területén ez az első ötös tanácsi ítélet. Benne a demokrácia ökle sújt le mindazokra, akik tébolyult eszméktől űzve, gaz lélekkel támadtak a fizikai és szellemi dolgozók boldogulását célzó és biztosító népi köztársasági rend ellen.

                   Így kell eljárni mindaddig, amíg ebben az országban a fasiszta szellemű, országrontó, hitvány emberek ki nem pusztulnak!”

                   Bolsevik ám a javából! A demokrácia ökle, tébolyult eszme, gaz lélek, fasiszta szellem, országrontó, hitvány, kipusztul! Ilyen az elfogulatlan igazságosztó!

                   A még működő koalíció jobb oldalának köszönhető, hogy harmadik fokon végül nem született halálos ítélet, csak egy húszéves büntetés, és néhány 3-4 éves.

                   Dr, Pfeiffer Zoltán kisgazdapárti politikus a parlamentben világosan elmondta, hogy az eseményeket meg lehetett volna előzni, ha a rendőrség akarta volna.

                  NB: Minél rosszabb, annál jobb! Ez volt a kozmopolita vezérkar véleménye itthon. És a „sötétség, bocsánat, fény városának” tárgyalóasztalánál a magyarokat mindenáron büntetni akaró keleti és nyugati barátaiknak, Párizsban.

 

                                                                  MISKOLCI MUNKÁSOK

 

                   1946. július végén és július elején a miskolci munkások megtámadták a feketézés gyanúja miatt internált Rejtő Sándort és Jungreisz Ernőt. Az utóbbit meglincselték, míg Rejtőt csak szovjet segítséggel sikerült kórházba szállítani. Pár órával később agyonverték Fogarassi Artúr rendőr századost, a politikai rendőrség /ÁVO/ helyi vezetőjének helyettesét is, a dolgozók őrizetbe vétele és bántalmazása miatt.

                   A miskolci lincselést már nem a vérvád motiválta, hanem a feketézők elleni gyanakvás, amit az elmúlt negyedszázadból megmaradt „rögeszme” nyomban a zsidósághoz kapcsolt. /Micsoda bizalmatlanság, és minden alap nélkül! Ejnye-bejnye! / Most már az ellenkező oldalról lobbant lángra az antiszemitizmus parazsa a hamu alól. Ebből is mind bel- mind külföldön igyekeztek tőkét kovácsolni a magyargyűlölők.

                   Rövid idő múlva Péter Gábor, Rajk László és Kádár János ment le, megfelelő ÁVH-s fedezettel, az eseményeket értékelő nagygyűlésre.  A gyűlés igen viharos hangulatú volt, mert úgy hírlett, hogy egy forrófejű bányász megpofozta Kádárt.

               NB: Hogyan férhettek hozzá a munkások két internált, tehát letartóztatott személyhez? Vagy csak védőőrizetben voltak? Nem gondolták, hogy a lincshangulat, amely Budapesten népünnepélyeket rendezett egy-egy kivégzés közben és után, megfertőzi a miskolci melósokat is? Hány munkásáldozata volt az ÁVO-s terrornak? Zsidók között nem lehetett törvénysértő?

                                                                    

                                                                       BÁRDOSSYNÉ

 

                   A férjem kívánsága volt, hogyha már mindennek vége, még egyszer köszönjem meg magának azt az emberi magatartást, amivel a tárgyaláson velünk szemben tanúsított. Két dolgot kell megkérdeznem magától:

                    - Honnan jött ez a kegyelmi gesztus, kötél helyett golyó?

                    - A kegyelmezési jogot a Nemzeti Főtanács gyakorolja.

                    - Végül, mondja meg, kérem, maga miért nem volt lenn az udvaron, a férjem kivégzésénél?

                    - Honnan tudja?                  

                    - Mert én végignéztem a férjem halálát az egyik alakból. Maga viszont, akiről kinn, Németországban tudtuk, hogy az ostrom alatt lámpavasra aggatta elítéltjeit, ezt az ítéletet miért nem tisztelte meg jelenlétével?

                    - Azért, mert nem óhajtottam részt venni az utolsó percig tartó komédiázásában.

                    - Maga szerint a férjem komédiázott maguknak?

                   Bárdossy közvetlenül a sortűz előtt azt kiáltotta:

                   Az Isten mentse meg Magyarországot ezektől!

                    - Igen. Teleki politikájának folytatásával, négy év náci megszállás után, a győztesek oldalára kerültünk volna.

                    - De akkorra egyetlen nálunk élő zsidó vagy lengyel és francia menekült nem maradt volna életben. Nem szólva a magyar antifasisztákról. Ki hiszi ezt el az elmúlt évek tapasztalatai alapján? Hiába lettünk volna a német agresszió áldozatai, a kellő időben történt kiugrás ellenében Románia Erdélyt, Csehszlovákia pedig visszakapta volna a Felvidéket. A diplomáciában, amint a férjem mondta, nincsenek hosszú lejáratú ígéretek.

                    - Tehetek érdekében valamit?

                    - Igen. A minisztériumban megígérték, hogy kiadják férjem holttestét, és én eltemethetem.

                    - Megígérem.

                   A feleség Bárdossy László holttestét még aznap megkapta dr. Major Ákos népbíró közben járására. Szombathelyen temette el, aztán öngyilkos lett.

                                                                    

                                                                 HÍREK A FOGSÁGRÓL

 

                   Közvetlenül a háború után igen nagy hiány volt minden iparcikkben, de lisztben, cukorban és sóban is. A gyufa vagy a cigaretták márkás árucikknek számítottak, de azért egy szatócsboltot, ha nem is teljes nyitvatartással, de érdemes volt működtetni. Nem az anyagi haszonért, hanem az emberekért, akik oda betérték. A borbélyműhelyről mondták a régiek, hogy aki hírekhez akar jutni, menjen el a Perjési vagy a Kákonyi borbélyhoz, rövidesen megtud mindent.

                   A szatócsboltba, ahol anyám volt az elárusító, olyanok is betértek, akik, ha éppen sót nem is kaptak, de kiönthették a lelküket. Anyám is éhes volt a hírekre, főleg azokra, amelyek a hadifoglyokkal voltak kapcsolatban. Hosszú időn keresztül, legalább egy éven át, nem volt híre a családnak sem Farkasfalvi József nagybátyámról, anyám testvéréről, sem apámról. De 1945 végén megérkezett az első hadifogolylevél Oroszországból, apámtól. Nem volt részletes, de azt ki lehetett belőle hámozni, hogy nincs irigylésre méltó helyzetben.

                  Még a címét is megadta, válaszolhattunk rá. Rögtön karon ragadott anyám, megmosdatott, még a borbélyhoz is elcipelt és elegánsan felöltöztetett. Legény voltam már ekkor, közel a negyedik évemhez. Mentünk a fényképészhez, hogy a levélhez mellékelve azt is megláthassa apám, hogy mi igen jó bőrben vagyunk.

                   Később kiderült, hogy igen jól tette anyám, nemhiába mindenre számító, vérbeli üzletasszony volt, hogy egy-egy képből több példányt is készíttetett.  Az első levél elkallódott, de benne voltunk a másodikban is. Igen nagy volt, a szűk családon belül, szerény személyem kultusza.

                                                                                  +

                   Anyámhoz 1946 elején betért vásárolni egy közeli utcában lakó fiatalasszony, és elújságolta, hogy orosz hadifogságból most érkezett haza a vőlegénye, de már össze is házasodtak. Eddig mondhatta, de anyám rögtön becsukta boltot, és vallatóra fogta az asszonykát. Kiderült, hogy nincsen vallatásra szükség, mindent elmondott ő magától. Csak úgy ömlött szájából a szó!

                   „A vőlegényem volt már a Pista, amikor éppen behívták. Jött a SAS-behívó. Másnap korán reggel indult is. Hogy elmesélte, túl voltak már a határon, a Kárpátokon, azokon a magas hegyeken. Szóval egyenest a frontra vitték még 1942-ben. Két hét múlva fogságba is esett. Vagonokba rakták a magyarokat, és amikor tele volt a szerelvény, azt mondták nekik, hogy viszik őket Szibériába. Legalább is nekik ezt mondták.

                   De csak az Uralig vitték őket, szerencsére. Mert útközben az oroszok a jó lábbelijeiket mind elszedték, és csavarhatták a lábfejüket mindenféle rongyba. Így is volt, akinek megfagyott a lába, mire a leszállás után begyalogoltak egy nagyvárosba. Ott egy bánya mellett volt a négyszáz magyarnak egy barakkja. Az én Pistám odakerült. Levelet nem írhattak, nem is kaphattak.

                   A bányában nagyon olcsó volt az élet. Csalánlevest kaptak, benne néhány szem búza, ez volt az ebédjük. Ha nagyritkán kaptak két deka szalonnát, a hajcsárok a szemükre hányták:

                    - A jó kosztot megenni, de nem dolgozni? – ordítottak rájuk a bányában. Pedig igyekeztek volna ők, de nem bírták erővel. Többen is voltak falubeliek, akik minden veszélyre figyelmeztették egymást:

                   „Ne igyatok forralatlan vizet, mert megdöglötök! Elvisz benneteket a hasmenés!” Még rigmust is gyártottak, hogy mindenki megjegyezze:

                   Aki az orosz vizét issza, az már nem tér soha vissza!” Szomorú versike ez, igaz, Esztikém? De ha csak egyetlen embert észnél tartott a legnehezebb órában, már hasznos volt.

                   Mert a gyengeség miatt naponta meghalt a barakkban valaki. Ha reggel munkára parancsolták őket, és aki nem állt föl az ágyról, arról tudták, hogy éjszaka meghalt, vagy éppen most haldoklik. Nyáron könnyen eltakarították a halottakat, de télen szörnyű volt még a halál is. A keményre fagyott földbe nem temethettek. Egy csukható, fából készült raktárban dobálták őket egymás tetejére. Teljesen meztelenül, mert a ruhájuk kellett a még élő embereknek.

                   Egy ilyen hodály tavaszra teljesen megtelt. Mivel ott a tél hosszú ideig tart, csak május elejére engedett föl annyira a föld, hogy sírt áshattak nekik. De nem ám, mint itthon a temetőben, mindenkinek külön-külön, hanem tömegsírt nagy markolókkal, ahová akár kétszáz embert is dózerrel borítottak be egyszerre. A rabok közül választották ki a hullaszállítókat. Egyszer a Pistám is köztük volt. Azt mondta nekem tegnap szégyenlősen, hogy azoknak a kővé fagyott férfiaknak még nemük sem volt.

                   Mert hát egy hete, hogy összeházasodtunk, ahogy a fogság előtt ígérte, Én meg etetem, hogy mindenre legyen ereje ennyi megpróbáltatás után. Máma is húsleves volt ebédre. Ha láttad volna, Esztikém! Nemcsak a szájával, de még a szemével is evett. Nem csócsálja ám a falatot, mint annak előtte, hanem az első néhány napban még a tányért is kinyalta. Annyira hozzá volt szokva, szegény uram!”

                   Közben anyám azon töprengett: Abból a táborból nem jött levél, tehát az uramé jobb hely. Halálesetekről nem tesz említést, de lehet, hogy csak a levelek ellenőrzése miatt. Bízzunk Istenben, hogy épségben hazahozza!

                                                                    

                                                  JÓZSEF NAGYBÁTYÁM EXHUMÁLÁSA

 

                   Aztán az egyik tavaszi napon, úgy március vége táján, sírva jött a nagyanyám, hogy levelet kaptak a félegyházi városházról. Alighanem megkerült Józsi holtteste. Menjenek a kedves szülők azonosítani!

                    Azt hiszem azok a napok voltak életük legszörnyűbb napjai. El is utaztak, és műfogairól azonosították. Aztán megrendelték a hazaszállítását is, és most a háborús halottak közös nyughelyén fekszik, a hősök között.

                   Az ottani ügyintéző azt mesélte nekik, hogy már második éve szántott-vetett egy ottani parasztember a maradványai fölött, amikor a szomszédja, akivel közben összeveszett, föl nem jelentette. Talán soha senki meg nem lelik, és nyomtalanul elvész, mint olyan sokan a háborúban.

                   Valószínűleg az oroszok lőtték agyon, és valahol az illető tanyája közelében halt meg, vagy talán élt egy ideig, súlyos sebben. De az már embertelenség és aljasság volt, hogy nem vette a fáradságot, és jelentse a halálát. Szabályosan kifosztotta, mint egy hullarabló! A ruháját, gyűrűjét, egyéb értékeit elrabolta. Papírjait, köztük a felesége fényképét, elszedte és elégette. / Előkerültek a nagybátyám bizonyos ruhadarabjai, és a katonai azonosítója is. / Aztán a saját szántóföldjén, a szomszédja segítségével elkaparta, mint egy rühes kutyát. És már második éve, teljes lelki nyugalommal, igaz, ilyen fajta embernek lelke sincs, művelte a földjét, ami a nagybátyám testével volt áldott. Érdemes lett volna bíróság elé állítani, mert még az is kiderülhetett volna, hogy ez a gazember végzett vele!

                   Halálának előzményeihez az is hozzátartozik, hogy eltávozást kért az egységétől, amikor az oroszok már igen közel jártak, és az itthoniak, különösen a felesége, biztatták, hogy bújjon el.  Ezt a kis időt még egy kunyhóban, valahol a határban is, ki lehet húzni. De a nagyanyám, az édesanyja, két nappal korábban látta két katonaszökevény kivégzését a Walter téglagyáros kerítésénél, és az olyan szörnyű hatással volt rá, hogy visszaküldte. Nem akarta a saját fia kivégzését látni! Ő pedig, a mindig engedelmes jó fiú, az édesanyja szavának engedelmeskedett.

                   A felesége, aki kimondhatatlanul szerette, majdnem beleőrült. Egész hátra lévő életében mindig fekete ruhában járt. Nem ment többé férjhez, és én voltam a két család között a kapocs, mert húsvét hétfőnként mindig meglátogattam és meglocsoltam. Ilyenkor úgy szeretgetett, mintha a fia lettem volna, pedig csak távoli és egyre távolabbi rokonává váltam magam is.

 

                                           AKIK MEGSZÖKTEK A SZIBÉRIAI EXPRESSZRŐL

 

                   Egyetlen esetről tudok, hogy kecelieknek a „szibériai expresszről” sikerült megszöknie. Most még azt is megtudjuk, Barátom, hogy a magyarok csillagát hol kell keresni az égen.

                   Pannonhalma mellett, Jánosházán, egy aprócska településen, gyűjtötték össze a magyar foglyokat. Szerencséje volt két kecelinek, mert egyiküket kijelölték vízhordónak. Neki szabad volt a szamaras kocsival meg rajta hordóval ki-be járkálni.

                   A csacsifogatot mindig egy davajjal engedték útjára az orosz őrök. Az egész környék csupasz volt. Erdő, bokor, magányos fa szinte sehol. Messziről fölmagaslott, és fehéren világított a pannonhalmi apátság várszerű épülete. A kis közeli falucska közepén volt egy jó vizű ártézi kút. Ide kellett naponta, kétszer-háromszor kihajtani.

                   A lakosokkal bátran lehetett beszélgetni, mert egyszerre többen is ácsorogtak a kútnál.  Kérdezték, hogy mennyi fogoly van a táborban? Hová valósiak? Akkor esett le a tantusz Varga Laci bácsinál, hogy az itt lakó barátságos emberekkel haza is lehetne üzenni. Kétszer sem kellett meggondolni. Szólt az egyik ácsorgó legénykének, aki nem lehetett több tizennégy évesnél:

                    - Figyelj rám, barátom! Akarsz pénzt keresni vagy egy nagydarab szalonnát kapni? Fogd a tarisznyádat, és menj el Kecelre, a Vargáékhoz, az Öregszőlő utcába! Üzenjük, hogy ebben a táborban a víz igen jó, a koszt ellenben pocsék. Nemsokára leesik rólunk a nadrág.

                   A kislegény beleegyezett. Könnyen rá lehetett venni szegényt, mert a falujukban először a németek szálltak meg, majd az oroszok. Egy sovány egér sem maradt életben. Ha nem éheznek, a világ minden kincséért sem vágott volna neki az útnak. Pedig akkor már az egész országban véget értek a harcok. Egy fiatal gyereknek nem kellett az orosz katonáktól félni.

                   A Duna két partját már pontonhíd kötötte össze. Még vonat is átmerészkedett rajta. És Kecelen megjelent az a kopott, sovány legény, és leadta a postát:

                    - Varga Laci bácsiról meg Lukács Pali bácsiról, ha nem sietnek, leesik a nadrág!

                  Ezért a szónoklatért egy kilo szalonnát vihetett haza meg egy csokor puszit egy kislánytól. A jó hírért szalonna, öröm, egy bőséges ebéd és egy tarisznya útravaló.

                   A puskapor szagát még érezni lehetett az egész országban, de a két feleség elhatározta, hogy nekivág a hosszú útnak. A sonkát, kolbászt, szalonnát a ruhák közé rejtették, és két átlagos batyuval elindultak. Vargáéknál egy fiú meg egy kislány maradt otthon, akik mindenkinél jobban féltették az anyjukat. Mi lesz, ha nem jön meg soha? Teljesen árvák maradnak. Az apjukat már két éve nem látták, és úgy érezték, hogy már félig árvák. A lányka már tizenkét éves volt, ő tartotta a lelket az öccsében:

                    - Úgy ismered te anyánkat, hogy neki valami nem sikerül, ha egyszer a fejébe veszi?

                    - Ha ne jön meg egyikük sem, mi lesz velünk?”

                    - Ne fesd az ördögöt a falra, mert mindjárt megjelenik!” – mondta most már parancsolóan a lány.

                   - Inkább imádkozz értük!”

                   Szükségük is volt rá, mert éppen a vonaton ültek, amelyik úgy imbolygott azon az ideiglenes hídon, mintha vízen járna, és nem a víz fölött. De átértek a túlsó partra. A kocsik tele voltak orosz katonákkal, de őket ez nem zavarta. Békésen folytatták az útjukat Pannonhalma felé. Mindenkitől csak azt tudakolták.

                    - Merre kell menni Pannonhalma felé?

                   Dunántúlon azt már mindenki tudta. Két nap múlva oda is értek. A vízhordó Varga Laci bácsinak leadták a régen várt ölelést és a csomagot. Pista bá’ egy nagy darab sonkával megkente az orosz őrt, és bátran kijöhettek asszonyaikkal beszélgetni.

                   Vargáné megtudta, hogy a táborban nyugodt, de sovány élet folyik. Az ura a harmonikáját kicserélte citerára. Arról, hogy mikor mehetnek haza, még nem esett szó. Az asszonyok végül is elégedetten vághattak neki az ismerős útnak. Sokkal kevesebb kalauzra volt szükségük.

                   Azért azt is észrevették, hogy arrafelé kemény csaták folyhattak. Az utakat bombatölcsérek szaggatták. Szétlőtt teherautók, kiégett harckocsik, földre bukó csövekkel meg lezuhant repülőgépek roncsai – végig az út mentén.

                    - Talán éppen a csalai repülőtérről indulhatott el a pilóta vagy pilótanő, aki ezt vezette? – fontolgatták útközben.

                   Mert az oroszok még a múlt télen kiparancsolták a kecelieket a csornai röptérre havat lapátolni, a kifutópályát tisztítani. Akkor láttak a pilóták között még nőket is. Láttak holtan földet érő pilótát. Erről sok szó esett a faluban:

 - Hogyan volt ez lehetséges?

                    Pedig vagy húszan is tanúsították, hogy így történt.

                   Az asszonyok egy nap múlva és üres batyukkal hazaértek. Megnyugodva pihenték ki magukat.

                   Pedig, ha tudták volna, hogy mi történt a férfiakkal a búcsúzást követő napon? Gyalogmenet a legközelebbi állomásra! Mindent leadni a felszálláskor! Még a szájharmonikát és a citerát is!

                   És elindult velük a vonat. A barátságos, megkent őrt kemény katonák váltották fel. Rájuk zárták a marhavagon ajtaját, és elindult velük a szerelvény kelet felé.

                   Nagyon elkeseredtek, amikor megtudták, hogy Oroszországba viszik őket. Miért lövöldöznek annyit az őrök, ha nem azért, hogy megfélemlítsék őket? Nehogy megpróbáljatok szökni, mert akkor, jaj nektek!

                   Volt közöttük egy szabadkai fiatalember. Mielőtt a közös vagonba fölszállt volna a keceliekkel, azzal vigasztalta őket:

                   „Ne féljenek, csak gyufát és drótot csempésszenek a vagonba! Én Kovács Péter létemre, lakatos vagyok. Majd megpróbálom útközben kinyitni a zárat!”

                   Gyufa is, drót is akadt. A keceliek meg a szabadkai szövetkeztek. Hogyha alkalom adódik a szökésre, hárman nekivágnak. Fényes nappal mindig ment a vonat, de elég lassan. Sok helyen rongált, bombázott volt a pálya. Éjszaka álltak, és akkor vették föl a vizet a mozdonyba és a vagonok népének. Ilyenkor figyelte meg Kovács Pali bácsi a zár nyitját., és hajlította passzentosra a drótot. De amilyen mohó a nép, mindenki rögtön ugrani akart, ahogy a zár kinyílt, és a vonat nekilódult. Lakatos Kovács Pál lecsillapította a népet:

                    - Először próbát kell tenni! Én még legény vagyok. Nem hagyok hátra árvákat, ha lelőnek. Én indulok elsőnek, de úgy ugrok, hogy megfelezem az oszlopközt. Ha tízig tart egy oszlopköz hossza, ötnél ugrok. Megértették? 

                   Csak bólogattak, mint jó diák az órán.

                    - Aztán, ha szerencsésen földet értek, és mozdulatlanul megvárták, míg a vonat elmegy, legyen egy közös jelünk, amivel a sötétben egymásra találunk. Mi legyen az?

                    - Füttyszó!

                    - Jó, de valami magyar nótát! – hagyta jóvá a vezér. – És most figyeljék a mozgásom! Oszlop! Egy, kettő, három, négy, öt! Most!

                    Földet ért és nem lőttek. Varga Laci bácsi következett. Ő is földet ért. Nem lőttek. Lukács Pali bácsi volt a legidősebb, de ő sem vallott szégyent.

                   Azután bizonyosan folytatódott a sor, és lehet, hogy az a vagon teljesen kiürült. Ezt nem tudjuk bizonyosan.

                   De a három szövetséges egymásra talált. Azon tanakodtak, hogy merre induljanak.  Abban rögtön megállapodtak, hogy országútra sehol sem teszik a lábukat. Nem akarnak magyar egyenruhában oroszokkal találkozni. Mert az utakon akkor még csak az ő autóik furikáztak.

                   Juhász Pali bácsi higgadt ember volt, és egy évtizedig juhász a bugaci pusztán. Nézte a csillagos eget figyelmesen.

                    - Mit nézel, testvér? – faggatta Varga Laci bácsi.

                    - Keresem a magyarok csillagát, a Jupitert. Mert sík az egész vidék, tehát a Duna és a Tisza között vagyunk. Kecskeméten állhattunk meg vizet vételezni. Az égbolt, szerencsénkre, mint a tükör, olyan tiszta, ott jobbra a magyarok csillaga. Arra menjünk, mindig a csillag irányában, mint a háromkirályok!

                   És mentek egész maradék éjszaka a csillag irányán. Hajnalodáskor bebújtak egy kukoricásba, és aludtak. Enni csak azt ettek, amit a földeken találtak. Néhol paradicsomot, diót, a krumplit kiásták a kezükkel, és nyersen ették. De két nap után úgy legyengültek, hogy napraforgószárba kapaszkodtak, és ilyen bottal lépkedtek tovább.

                    - Vitamin az van doszta, csak egy kis energia kéne! – humorizált lakatos Kovács Pál.

                    - A delet még végigalusszuk, és ígérem, hogy holnap reggel otthon leszünk. Közel vagyunk már Kiskőröshöz.

                   Három mocskos, mert mosdatlan férfi, botra támaszkodva, bekopogott a Kukucskáék ablakán. Még koromsötét volt, mert beborult az ég. Nagy nehezen világot gyújtottak ott benn. Aztán kiszóltak egy kis szellőző ablakon:

                    - Kik maguk?

                    - Gondolhatod, Kukucska János, jó cimborám, hogy nem oroszok!

                    - Te vagy az, Varga Laci? Mért beszélsz olyan halkan?

                    - Kifogyott belőlem a szusz, már jártányi erőnk sincs.

                    - Kerüljetek az ajtó felé!

                   És kerültek. És előre megköszönték, hogy megmoshatták a kezüket, arcukat. A reggelit, amivel nem akarták halálba enni magukat, ha már szerencsésen kicsúsztak a halál markából. Csak tejet ittak búzakenyérrel.

                   Meséltek, pihentek. Megtudták, amit oroszjárás után érdemes volt tudni. Szomorúak voltak és vidámak egyszerre, mint a csillagot vesztett háromkirályok.

 

                                                                  MARSCHALL TERV

 

                   1947. június 5-én Marshall, amerikai külügyminiszter javaslatot tett az európai államok megsegítésére. A konferenciára minden európai államnak megküldték a meghívót. Bár előre lehetett tudni, hogy a leginkább rászoruló Szovjetunió, ideológiai okokra hivatkozva, nem lesz jelen, és megtiltja a részvételt az általa meghódított államoknak is.

                   1947 júliusában világosan látszott, hogy Európa két részre szakadt. Megszületett a nyugati és a keleti tömb.

                   A keleti tömb és a nyugat-európai államok kommunista pártjainak fórumát Tájékoztató Iroda, Kominform néven kovácsolta össze Moszkva. Ennek első ülésén, 1947-ben, Zsdanov, a szovjet küldöttség vezetője két részre osztotta a világot: imperialista és kommunista részre. A két tábor kibékíthetetlen ellentétben áll egymással, és nem zárható ki a katonai konfliktus, sőt a háború sem.

                   Az természetes, hogy ebben a világméretű küzdelemben a Szovjetunióé a vezető szerep. A belső viták lezárása, az egyedül helyes út kijelölése a szovjet - amerikai ellentét kiéleződése adott lehetőséget. Ennek előzménye, hogy Tito megszegte az eredeti „menetrend”, azaz a forgatókönyv előírásait, és már 1945-ben kinyilvánította a proletárdiktatúrát. Nem játszották végig azt a tragikus szélhámosságot, amelyet például Magyarországon a kommunisták végrehajtottak.

                   Sőt, Tito a Balkán-föderáció tervét is fölvetette, amellyel szétszakította volna a szocialista tábort, és gyengítette volna a Szovjetunió befolyását.

                   Sztálin legfeljebb kettős koalíciókat tudott volna elképzelni: például lengyel-csehszlovák, magyar-román, amelyekről a gyakorlatban szó sem lehetett. A Tájékoztató Iroda 1948. június 28-i ülésén a jugoszlávok már nem is vettek részt. A Kominform ekkor felszólította a jugoszláv kommunistákat a vezetés megdöntésére, Tito eltávolítására. Ezzel Jugoszláviát kiközösítették a kommunista táborból, és megkezdődött a „láncos kutyázás”.

                NB: Tito Jugoszláviája kivált, de a bölcs csehek, a bölcs Svejk topis népe, demokratikusan „beválasztottak” maguknak. A kommunisták megkapták a többséget, és menetrend ide, menetrend oda, a moszkvai elvtársak segítségével, egy év alatt maguk alá gyűrték politikai ellenfeleiket.  Számos embert letartóztattak.

                   Ennek hatására Eduard Benes köztársasági elnök urat, azt a magyarfaló gazembert, megütötte a guta. Hogy fokozzák a családi örömöt, Benes vejét, a külügyminiszter Jan Masarykot, a cseh hagyományokat követve a sztálinista cseszkók, defenesztrációval kinyírták. A tárgyilagos történészek csak azt állítják, hogy a Czernin-palota udvarán feküdt elterülve, mint egy eltaposott béka. A bűntető Isten malmai gyorsan és biztosan őröltek!

                                                                    

                                                        NAGY FERENC MINISZTERELNÖK

 

                   Az 1945-ös még demokratikus választáson abszolút győztes Kisgazdapárt adta a miniszterelnököt, Nagy Ferencet. 1946. február 7-ei parlamenti bemutatkozó beszédében a demokratikus koalíciós politika folytatását, a pártharcok mérséklését, a pártok együttműködésének támogatását ígérte.  Tudatta, hogy hazánknak, mint vesztes országnak, csak mérsékelt kérései lehetnek a párizsi békekonferencián.

                   Igyekezett kapcsolatot teremteni a nagyhatalmakkal. Először, természetesen, a Szovjetunióba látogatott, ahol szívélyesen fogadták. 15 millió dollár államadósság eltörlését sikerült elérnie. Területi kérdésekben, a külügyminiszterek értekezletén, azonban nem kaptuk meg a miniszterelnök által remélt szovjet támogatást. Moszkva ekkor már a cseheket édesgette magához.

                   Amerikai útja során Truman elnök hajlandó volt a Magyar Nemzeti Bank, nyugatra menekített, aranyát visszajuttatni. Az angol miniszterelnöktől csak az angol kézre került állami vagyon visszaszolgáltatására kapott ígéretet.

                   1947. február 10-én Párizsban aláírt békeszerződés lényegében a trianoni határokat véglegesítette.  Nem fogadták el a Kisebbségi Kódexet sem, amely garantálta volna a határon túli magyarok kisebbség jogait. Amikor onnan hazatért, keserűen állapította meg.

                   „Magyarországot a békekonferencián mindenki cserbenhagyta.”

                                                                    

                                                                 POLITIKAI TERROR

                

                 1946-ban a kommunista elhárítás a nyomára bukkant az 1930-as évek óta működő Magyar Testvéri Közösségnek, amely felújította ugyan működését, de semmiféle összeesküvést nem szőtt.

               NB: Már a neve előlegezte a súlyos ítéleteket, amelyek meg is születtek a különböző koncepciós perekben. Magyar és testvér? Hová gondol ez a „fasiszta banda”?

               A titkosság azonban elég ürügy volt arra, hogy a Kisgazdapártra csapást mérjenek. Mivel a parlament nem adta ki, a Magyar Kommunista Párt / Rákosi és Rajk / felkérte a szovjet hatóságokat a probléma megoldására. Azok a fedhetetlen Kovács Bélát, a Kisgazdapárt főtitkárát, 1947. február 25-én elrabolták, és a Szovjetunióba hurcolták. Majd koholt vádak alapján nyolc évre ítélték, és csak 1956 - ban térhetett haza, súlyos betegen.

                    Nagy Ferenc miniszterelnök, aki különböző forrásokból megtudta, hogy ő a következő kiszemelt áldozat, ezért feleségével Svájcba utazott szabadságra. Ekkor a belügyi szervek a miniszterelnököt is terhelő, hamis adatokat hoztak nyilvánosságra.

                    Rákosi, a helyettese, pedig bejelentette Nagy Ferenc lemondását, aki a „lemondásáról” a következőket mondta:

                   „Nyilvánvaló, hogy engem is letartóztattak volna, vagy menekülnöm kell, mint ahogy azt Varga Béla tette. A szovjetek célja az volt, hogy szétzúzzák a polgári demokráciát, és Magyarországot teljesen a kommunista járomba fogják. Ha a magyar társadalom polgári irányzatait teljesen demoralizálják, akkor a választásokat a kommunista belügyminiszter, Rajk / Reicher / László irányításával tartják meg.”

                   Nagy Ferenc legnagyobb érdeme az infláció felszámolása és az értékálló forint megteremtése. Volt egy jóslata, amely kilenc év múlva beteljesült:

                   „Tudom, hogy van egy határ, amelyen túl a magyar nép nem megy balra, ha agyonverik is.”

                   Svájcban írta alá a lemondó nyilatkozatot, és ennek fejében megkapta a fiát. Természetesen ezzel emigrációba kényszerült! Magyarországon a diktatúra teljessé vált. Minden további választás csak kutyakomédia volt, semmi más!

                                                                  

                                                     FALUDY GYÖRGY, A ROBBANTÓ

 

                   1947 áprilisában ismeretlen tettesek ledöntötték Prohászka Ottokár emlékművét. A magyar katolikusok, érzelmeik durva megsértésére, példamutató fegyelmezettséggel reagáltak. Napról napra friss virágcsokrok feküdtek a földön a nagy reformegyéniség bronzszobra körül. Nem volt olyan társadalmi réteg, amely a tiszteletadástól távol maradt volna.

                   Minden párt elítélte a vandalizmust, csak Szociáldemokrata Párt sajtója volt a kivétel. A párt újságírói már valószínűleg tudták, hogy ki a tettes, illetve ki volt a tettesek irányítója. A rendőrség ugyancsak nyomozást indított, azonban a nyomozás kimeneteléről semmi sem szivárgott ki. Rajk László belügyminiszter a parlament előtt nem volt hajlandó a tetteseket megnevezni, de megnevezték a képviselők.

                    Kiderült, hogy a társadalom kedélyét felborzoló cselekedet irányítója, a „hőstett” megszervezője, a Szocialista Párt ifjúsági szervezetének üdvöskéje, az Amerikából hazatért Faludy György volt. / A nagy Villon kicsi magyar fordítója. / Hát ezért favorizálták olyan cudarul azt az ereszhajú vén krampuszt egészen a halála órájáig, és még azon is túl egy nappal!

                   De Isten nem ver bottal, hanem recski lágerrobottal!                                                                    

                  „Néhány nappal később, 1948. október 23-án cikket írtam a vesztfáliai béke 300. évfordulójáról. Néhány perccel előbb értesültem, hogy öreg barátom, Vámbéry Rusztem szívszélhűdés következtében meghalt a New York–i földalattiban. Vámbéry lemondott washingtoni követi tisztségéről, amikor a szociáldemokrata pártot feloszlatták. Rákosi, mint értesültem, még külön dühöngött, hogy éppen Vármbéry tette lóvá, aki annak idején, amikor a Horthy-korszakban bíróság elé állították, védője volt, és az angol munkásság közbenjárásával megmentette a haláltól. Kár volt a fáradságért – gondoltam keserűen.

                   Ő volt az egyetlen barátom, aki, ha itt bajba kerülnék, összeköttetései segítségével meg tudja mozgatni a külföldet. Nélküle senki sem fog semmit tenni; magamra maradtam.”

              NB: Dehogyis nem! Élt még Einstein és Thomas Mann, akik egykor Vámbéry Rusztem ügyvédkedése mellett, a véres kezű Rákosi nyakát kihúzatták - „nemzetközi” tiltakozásukkal - a jól megszolgált hurokból.

 

                                                                           XII. fejezet

                                                                     

                                                      A MAGYAR ANYÁK FOHÁSZA

                     

                   A kikényszerített és előrehozott választások előtt a Magyar Kommunista Párt a hadifoglyaink hazahozatalának reményével kampányolt.

                   Ilyen alázatosan gyalázatos levelet tettek közzé a remények felkeltésére.

                   A magyar anyák „fohásza” Sztálinhoz

                   „Mi, a Szovjetunióban lévő magyar hadifoglyok anyái, feleségei, gyermekei és valamennyi hozzátartozója, bizalommal és szeretettel fordulunk a Szovjetunió Nagy Vezéréhez.

                   A Szovjetunió és Vezére többször is nagylelkűséget és jóindulatot tanúsított, segítséget nyújtott Magyarországnak nehéz napjaiban. Ez ad nekünk reményt arra, hogy kiáltásunkat meghallják, és fogságban lévő szeretteinket a közeljövőben hazaengedik otthonaikba, és ezzel megszűnik a mi szenvedésünk.

                   Hisszük és reméljük, hogy kérésünket teljesítik. Édesanyjukhoz visszatérhetnek a fiaik, asszonyukhoz visszatér a férje, gyermekeikhez - édesapjuk a legközelebbi jövőben.

                   Kérésünk kedvező elbírálását várva köszöntjük Sztálint, a Szovjetunió Nagy Vezérét és a budapesti Szovjet Katonai Parancsnokságot.”

                                                                              Budapest, 1947. május 6.

                                                                     

                                                                     APÁM MEGÉRKEZIK

 

                   1947 októberének elején, egyik este, bekopogtattak alacsony ablakunkon. Borbényi

 János kerékpárral, mindenki mást megelőzve, hozta hírül, hogy apám már az állomásról tart hazafelé. Mégpedig a keceli konflisok egyikén.

                   Ma is emlékszem anyám szoknyájának suhogására, és a szédítő tempóra, amikor apám elé szaladtunk, hogy legalább a Pénzes hídjánál találkozhassunk vele. Arra emlékszem, hogy este volt ugyan, de mégis fényben találkoztunk vele először, mert a konflis első lámpája az arcunkba világított.  A hintó megállt, és leszállt egy számomra teljesen ismeretlen férfi, aki meg merte csókolni anyámat, engem meg fölkapott, és borostás állával csiklandozva meg is csókolt. De én már akkor sem voltam híve a közönség előtti érzelemnyilvánításnak, ezért egy kissé zokon is vettem.

                   Aztán hármasban elindultunk hazafelé. Otthon már várt bennünket a fél utca: Tóth Lajos bácsiék, Berta Feri bácsiék, Somogyi Matyi bácsi, és ki tudná őket mind előszámlálni. Nagy volt a közös öröm, no!

                   Én csak ültem a sarokban a kedvenc sámlimon, amelyiken három éve még az orosz kozák harmonikázott. Néztem a tömeges szeretet-megnyilvánulást, és igen magányosnak éreztem magam. Néztem a borostás, sovány embert, és gondoltam, majd csak lesz arra idő, hogy kölcsönösen bemutatkozzunk egymásnak. Majd csak eszébe jutok én is valakinek! De azon az estén már csak két szúrós puszit kaptam tőle mindössze.

                   Azt azért hallottam, hogy apámat kérdezgetik Oroszországról, de igen szűkszavúan csak egy „nagy börtönnek” nevezte.  Az oroszok is olyan rabok benne, mint ők voltak: szerencsétlen, odahurcolt magyarok. Egyszóval: apám elkezdte a szovjetellenes uszítást.

                   Politikailag még nem voltam fölvértezve arra, hogy a Nagy Vezér földjét megvédhessem az igaz vádaktól. De az izgatás következményeire már annál élesebben emlékszem.

                   Másnap kiderült, hogy még csak illegálisan tért haza, mert csak decemberben kapja majd meg a szabaduló levelét, és négy kemény forintot, háromévi munka jutalmát. Pedig mi mindent akart nekünk venni a fizetésből, Uramisten!

                   Apám tehát végre hazatért, és egy gonddal kevesebb felhőzte a család egét.  A nagyapámék másnapi látogatásakor újból és közösen elsirattuk a Józsi nagybátyámat, akinek tragikus sorsát most ismerte meg édesapám is.

                   Apámból csak úgy áradt a panasz és a keserűség, pedig ő legalább megmaradt. Olyan volt akkor a háborúból és hadfogságból megmenekült élet, mint egy főnyeremény. De ő pesszimista volt, és nemigen nézegette az érem másik oldalát. Nem volt érzéke a relativitás- elmélethez, pedig emiatt került egy év múlva bajba.

                    NB: Nem örült a Pokolból való szabadulásnak, hanem mindig a Sátánt átkozta, pedig maga is jól látta, hogy még mennyien maradtak a fogságában. Az orosz nép egésze, és a magyar nép is rövidesen, legalább ötven évre. Ujjat húzni a Sátánnal pedig nem szabad, főleg, ha annak a talpnyalói uralják ezt a szegény országot is.

 

                                                                       BÉKE ÉS BARÁTSÁG

 

                   Eljött az idegeket nyugtató téli idő. Minden este tele volt a konyha szomszédokkal, és kártyáztak, beszélgettek. Tíz, húsz filléresek csúszkáltak az asztalon a férfiak füstöltek, mint a gyárkémény. Juhász Miska bácsi, aki fölcsapott rendőrnek, és apám másodunokatestvére volt, habzsolta leginkább a nikotint.  „Osszamár! Hamarhamondja!” Sokszor ki kellett nyitni az udvarra néző ablakot, hogy a karácsony tájékán járőröző angyalok nagyokat tüsszentsenek tőle.

                   Nem volt akkor még sem tévénk, sem rádiónk, de még villanyunk sem. Arany-kor! Békés, baráti körben.

 

                                                                KÉKCÉDULÁS VÁLASZTÁSOK           

                                                                    

                  Ezek nem tévesztendők össze a prostituált nők bárcáival, de jellemző, hogy a magyar politikában is megjelent.                 

                   Közben lejátszódott a kékcédulás választások komédiája, aminek következtében az MKP megnyerte a választásokat, és tovább nyomult a totális diktatúra felé. Az új összetételű parlamentben már nem volt szava sem a tisztességnek, sem az igazságnak. Ha néha szóhoz is jutott, a Marosánok lehurrogták.

                   A Gellért-hegy tetején pedig fölmagasodott a Szabadság-szobor nőalakja a diadalívként feszülő pálmaággal. Ezt kezdetben ifjú Horthy Miklós síremlékének tervezte Kisfaludy-Stróbl Zsigmond, de aztán egy géppisztolyos szovjet katonát is állított elébe, és kész volt a magyar szabadság szobra. Olyan is lett a magyar szabadság!

                  

                                                                LUX SZÁLLÓBAN

 

                   Közben a moszkvai Lux-szállóban, amely a moszkvai emigránsok és vezető Komintern-hivatalnokok szálláshelye volt, a párthierarchia élén állók világában zajlott az „élet”. Az emigrációból hazatért emigráns-feleségek döbbenetes képet festettek róla. Halálos végű intrikák, hatalmi és szerelmi vetélkedések.

                    - Ulbrich, hát az is valaki? – jegyezték meg a keletnémet kommunisták fejéről – Hiszen a Luxban csak az ötödik emeleten lakott.

                   A szállodában arról lehetett megtudni, ki hol áll a párt ranglétráján, hogy melyik emeleten volt a szobája.  S a folyosókon úgy figyelték meg, nem bukott-e ki valaki a szovjet elvtársak kegyeiből, hogy azt lesték, sonkát vagy tojást, vagy csak vajat kapott-e a reggelijéhez?

                   Ezek a pitiáner intrikusok lettek a bábállamok irányítói.

 

                                                                  TRUMAN DOKTRINA

                 

                   A Földközi-tenger keleti medencéjében kellett először a Nyugatnak közösen fellépnie. Az angolok egyedül nem tudták megfékezni a görög kommunista partizánmozgalmat. Már 1947-ben jelezték az USA-nak, hogy nem bírják megtartani a térséget.

                    A Truman - doktrina értelmében, amely azt tartalmazza, hogy a világ bármely táján kész támogatni „a szabad népeket, amelyek ellenállást tanúsítanak a leigázásukat célzó, akár fegyveres kisebbség, akár külső nyomás útján megnyilvánuló kísérletekkel szemben.”

                   NB: Uccu neki, vesd el magad! Magyarországon mindkettő fenyegetett egyszerre! Miért nem jöttek ide is? Úgy látszik, voltak arra érdemesebb népek. Ilyen volt a görög, de mi, a „fasiszták”, az érdemtelenek közé tartoztunk. Churchill egyébként is a Szovjetuniónak ajándékozott bennünket a moszkvai zsibvásáron, amikor végérvényesen eldőlt, hogy nem lesz balkáni front. Pedig milyen csábító szirénhangokkal kábította a magyarságot, a háborút megelőzően, az a hétpróbás gazember! És ne feledjük, hogy egy jelképes, üres széket ígért Teleki Pál emlékére a győztesek asztalánál. Mi lett mindebből? A jellemes miniszterünk székét Benesnek ajánlották fel.

 

                                                               

                                                             SZABAD ÉS RAB NÉPEK

 

                   A „szabad népek” fogalmát hol szűken, hol igen tágan értelmezték az amerikaiak. Az 1956-os forradalom esetében igen szűkecskén, de chilei junta támogatása ürügyen meglehetősen tágan. Ahogy az érdekük és a szimpátiájuk diktálta.

                   Görögország esetében a Szovjetunió Földközi - tengerre történő kijutását kellett megakadályozni. Rövidesen megjelentek az USA anyahajói és a pénze. A görögországi partizánok szétszóródtak szerte Európában. Magyarországra is jutott belőlük egy falura való, akik családostól jöttek, és az ÁVH-t erősítették. Beloiannis egykori lakói Budapest közelében kaptak lakhelyet.

                   Adenauer 1948-ban kihirdette a Parlamenti Tanács összehívását, és ezzel megszületett Nyugat – Németország, és az új állam pénzét bevezették Nyugat-Berlinben is. A Szovjetunió blokád alá helyezte a várost. Válaszul, légi hídon, egy éven keresztül, naponta, több száz amerikai és angol szállítógép fuvarozta Berlin nyugati szektorában élőknek a megélhetéshez szükséges forrásokat: élelmet, tüzelőt, orvosi eszközöket, és így tovább. Ez az USA-nak nagy politikai sikert hozott, mert a Szovjetunió meghátrált.

                    Ki gondolt komoly ellenállásra?

                    NB: Igen természetes volt, hogy meghátrált, hiszen gyenge volt, mint a nádszál. Nem is volt ez olyan hatalmas fegyvertény. Inkább újabb bizonyíték amellett, hogy a Szovjetuniót érdekükben állt életben tartani.

                                                                    

                                                                   AZ OROSZ KULTÚRA

                 

                    Petőfink forradalmának századik évfordulója: 1948. De orosz csizmák taposták földbe a szabadságunkat közel száz éve, 1849-ben. Most pedig szovjet politikai akarat fosztott meg bennünket a demokráciának még a látszatától is.

                   Az orosz néppel szemben soha semmiféle haragot nem éreztem, de nagyon sajnáltam őket, hogy olyan kiszolgáltatottak. A cárizmus idején is, a sztálinizmusban pedig különösen. Övéké a legnagyobb irodalom, a legnagyobb regényeket ők írták: Dosztojevszkij és Tolsztoj. Költészetük is óriási: Puskin, Lermontov, Jeszenyin, Nyekraszov.

              A világirodalom legnagyobb drámáját Gorkij írta: Éjjeli menedékhely. A benne rejlő bölcsesség és emberség a világirodalomban páratlanná teszi. A Színész két versszaka zseniális:

 

                                                Urak! Ha e kerge földgolyóbis

                                                A boldogságot sehogy sem leli,

                                                S ha akad egy fickó, még ha sültbolond is,

                                                Ki ráhibázik, dicsőség neki!

 

                                                S ha egyszer csak kialszik a nap ott fenn,

                                                És ránk borul az örök éj sötétje,

                                                Sebaj, kerül majd egy bolond a Földön,

                                                Ki fáklyát tart e vak világ fölébe.

 

                    NB: Bizony vak is, süket is volt ez a mi Világunk.

                                                                     

                                                                A BOLT KÖLTÖZIK

                 

                   Eljött a tavasz, és ekkor lebontották a régi istállót, de egy fészert azért meghagytak belőle. Az utca frontján, talán két-három méterre a kovácsműhelytől fölépítették a véglegesnek szánt üzletünket. Az utcára nyíló új boltot, tele polcokkal és titkos fiókok százaival. Legalábbis nekem úgy tűnt.

                    Akkoriban még az újfalusi óvodában jelentem meg néha, és ittuk a háborús amerikai porból készült furcsa ízű folyadékot, ami igyekezett tejjé lenni, de az íze nemigen hasonlított hozzá. A déli pihenő alatt, és ezért lógtam én el legtöbbször, a padok alatt kellett pokrócdarabokra feküdni, és parancsszóra aludni. Mindig csodálkoztam azokon, akik, ha letették a fejüket, már szundítottak is.

                    Pedig a padló büdös olajjal volt átitatva, és elviselhetetlen bűzt árasztott. Én meg nyitott szemmel, mint egy fogoly, vártam a szabadulás pillanatát.

                   És akkor ért életem talán legmélyebb fájdalma. A régi üzlet tetejét a Bertáék már bontatták, amikor benn az édesanyám még csomagolgatta az árukat. De fölötte már nem volt tető, csupán a mennyezet. És én úgy, de úgy féltettem, hogy majdnem megszakadt a szívem. Valami kimondhatatlan, hatalmas fájdalom csaknem szétrobbantotta a lelkem.

                    Őrjöngve követeltem, hogy jöjjön ki! De ő csak rakosgatta azt a semmi holmit. Bentről láthatta és hallhatta is a hangom, de a szíve kemény volt, mint a kő, és nem jött ki egy pillanatra sem. Mások körülálltak, és nyugtatgattak, és ő legföljebb csak felém mosolygott néha. Álltam az utcasarkon és néztem, és ordítottam, de olyan mély fájdalommal, hogy nem lehet megvigasztalni talán életem végéig sem.

                                                                 ÉJJELI MENEDÉKHELY

                 

                    Engedjétek meg, hogy fölidézzem Szatyin monológját, aki Luka, a vándor és a saját gondolatait is elmondja!

                   - A hazugság a rabok és az urak vallása. Az igazság a szabad ember Istene! Az öreg önmagából élt. Mindent a maga szemével nézett. Egyszer azt kérdeztem tőle:

                   - Apó, miért élnek az emberek?

                   - Hát a jobbért élnek az emberek, kedves fiam! Mondjuk, itt vannak az asztalosok, mind szemét népség. És egyszerre születik közöttük egy asztalos, akihez hasonlót még nem látott a világ Az asztalosok mestersége egyszerre húsz esztendőt halad előre. Így a többiek is, még az urak is a jobbért élnek! Mindegyik azt hiszi, hogy magának él, és kiderül, hogy a jobb emberért élnek! Mind úgy vannak, édes fiam, a jobbért élnek! Ezért minden embert tisztelni kell! Mert hiszen nem tudjuk, hogy milyen, hogy miért született, hogy mi telik ki tőle. Lehet, hogy a boldogságunkra született. A mi nagy hasznunkra.

                   Ezért különösen a gyerekeket kell tisztelni, a kisgyerekeket! A gyermekeknek tér kell! A gyermekek életét ne zavarjátok! A gyerekeket tiszteljétek!

                   - Mindig lenéztem az olyan embereket, akik túl sokat gondolnak arra, hogy jóllakjanak. Nem ez a fontos! Az ember több annál, sokkal több annál, hogy csak jóllakjék!”

                                                                                       

                                                                          MDP

 

                   1948-ban a két munkáspárt létrehozta a Magyar Dolgozók Pártját. Ezzel hivatalosan is létrejött a diktatórikus egypártrendszer, és már csak egyetlen politikai ellenfelük volt: Mindszenty József.

                                                                    

                                                                       PÓCSPETRI

 

                   A teljes hatalom birtokában, úgy gondolták, hogy az iskolák államosítását is végrehajthatják.

                   1948. május 10-én Mindszenty hercegprímás a katolikus pedagógusokhoz intézett körlevélben tiltakozott az egyházi iskolák államosítása ellen. Közben még tartott a Mária év, és hatalmas tömegek zarándokoltak a kegyhelyekre. Mindszenty pedig, mint egy megszállott, járta az országot, és tartotta népében a lelket.

                   „A nevelés és az iskolázás kérdésében nem lehet más választás, mint Krisztus mellett vagy Krisztus ellen! Mindazok, akik a katolikus egyház bármely fokú iskoláit elrabló, elvevő rendeletet, vagy törvényeket hozták vagy megszavazták; írásban vagy szóban ezt kívánták és kívánják, a rendeletet, a törvényt végrehajtják, kiközösítés alá esnek.”

                   Csak ürügy kellett, hogy a gátlástalan egyházellenes uszítás a sajtóban, rádióban, a frontális támadásra induljon.

                   1948. június 3. – 11. Pócspetri lakosai az esti litánia után a községháza udvarára vonultak, ott egyházi énekekkel, imákkal igyekeztek befolyásolni az ülésező községi vezetőket, hogy népiskolájukat ne vegyék el az egyháztól.

                   Két rendőr erőszakkal próbálta kiszorítani a tömeget a térségről, miközben Takács Gábor rendőr őrvezető puskájával véletlenül agyonlőtte magát. A megjelent ÁVH-s katonák Asztalos János plébánost, Som István tanítót, és Királyfalvi / Kremper / Miklós adóügyi segédjegyzőt, Kremper Ferenc napszámost és Vitéz Gábor földművest letartóztatták. A falu felnőtt lakosságát úgy megverték, hogy később hárman bele is haltak sérüléseikbe.

                   Június 10-én, Budapesten, az Olti Vilmos elnökletével kidolgozott hamis föltevés alapján, rögtönítélő bíróság tárgyalta az ügyet. Június 11-én hirdettek ítéletet: Asztalost és Királyfalvit halálra, Somot életfogytiglani, Krempert 12 évi, Vitézt 8 évi fegyházra ítélték. Királyfalvit még aznap éjjel fölakasztották, és jeltelen sírban elföldelték.

                   Tildy Zoltán, akkor még köztársasági elnök, az akasztásra ítélt plébános büntetését életfogytiglanira mérsékelte. De meg is kapta érte a büntetését, mert lemondatták, és vejét, Csornoky Viktort, aki egyiptomi nagykövet volt, koncepciós perben kivégezték. Kegyelmi kérvényét már Tildy utódja, Szakasits Árpád utasította el.

                   Ezután azonnal megszavazták az iskolák államosítását, 1948. június 16-án.

               

                                                      DÉRY ÉS A TÖRTÉNELEM LOGIKÁJA

 

                   „Annál mohóbb érdeklődéssel ültem végig a pócspetri plébános ügyének tárgyalását.  Örömmel láttam, hogy kollégám, Déry Tibor is ott ül a hallgatóság soraiban. A gyilkosság és a plébános közt semmiféle oksági összefüggést megállapítani nem lehetett. A vádlott pedig töredelmesen beismerte, hogy ő a felbujtó. Az ÁVO-n elszenvedett kínzások nyomait Asztalos plébánoson lehetetlen volt fel nem ismerni.

                    A szünetben Déry Tiborral beszélgettem a folyosón. Déry a bujtogató, gonosz papot kezdte szidni olyan hévvel, hogy nem jutottam szóhoz. Az ügy olyan hatást tett rá, hogy tanulmányt készül írni a pócspetri plébánosról, hadd tanuljanak mások is belőle. Amikor végül mégis szóhoz engedett, elmagyaráztam, hogy Alapi vádbeszéde hitvány demagógia, és nincs bizonyíték, és nincs logika, amelynek alapján Asztalos bűnösségét be tudnám látni.

                   Déry erre, barátságosan ugyan, de leereszkedően magyarázni kezdte: helytelenül teszem, ha a logikát keresem. Nézzem inkább a történelem logikáját, amely pálcát tör a klerikális uszítók fölött.”                  

                    NB: Jön még a Déryre dér! Türelmesen várjunk tíz rövid évet!

            

                                                                                                                       Faludy György

                                                                     

                                                                     MÁRIA - LÁNYOK

                 

                   Nyolcan voltunk barátnők, és mindannyian szettünk volna Mária-lányok lenni. Akinek a családja rendszeres templomba járó volt, elnyerhette ezt a kitűntetést.

                   Emlékszem a nagypénteki szertartásokra, a gyertyás körmenetekre. Szebbnél szebb énekeket zengedezett a hosszú sorokban vonuló sokaság. Az ablakokban, amerre mentek, mindenütt gyertyák égtek. Jelezték az ott lakók, a lelkük velünk van.

                   Elől ment a kereszt, a Lehóczki Bözsi vitte. Utána három idősebb legény: Kis Kocsis Imre, Nagy Kocsis Márton és Varga Márton vitte a nagy lobogókat.  Azután hat fehér zászló következett. Az oltári szentség előtt ballagott 25-30 virágszirmot szóró fehér ruhás kislány. Négy erős fiú tartotta a supellátot, alatta dr. Földesdi Antal emelte az Oltáriszentséget. A két oldalán ministránsok lépkedtek. Az Oltáriszentség után, Császi András kántor úr vezetésével, az énekkar ment, és végül férfiak, nők, fiúk, lányok-vegyesen. Sok száz, talán ezer ember is.

                   A búzaszentelési körmeneteknél már messziről érezni lehetett a frissen kaszált búza illatát. Az augusztus 20-ai ünnepség a mai Széchenyi téren volt. A kicsi nyárfás erdőben felállítottak egy szép oltárt. Fehér ruhás lányok vitték az oltárhoz a tíz frissen sült szép kerek kenyeret, amiket az esperes úr megáldott. Aztán szentbeszédben megköszönte Szent István királynak, hogy népünket kereszténnyé tette.

                                                                                                                       Minda Erzsébet

                                                                     

                                                                MINDSZENTY BAJÁN

 

                   Most már Mindszenty ellen folyt a propaganda, és történtek alattomos merénylet-kísérletek. A hercegprímás bátran járta az országot, és igyekezett a kommunisták törekvéseinek gátat emelni. Így került sor a bajai látogatására, és egy szabadtéri szentmisére, amelyről két szemtanúm is volt: édesapám és Tajdina József katolikus pap, akkor még csak résztvevő ministráns.

                   „Mindszenty József 1948. június 13-án, szombaton érkezett Bajára. Ezen a napon még Sükösdön is fogadta a nép, a kora délutáni órákban a templom előtt, ahol egy szép széket állítottak fel számára a templomajtóban. Ekkor ministránsként én is jelen voltam. Beszéde közben a toronyban kitűzött nemzeti zászló rudastól leesett. A szél tőle két-három méterre elsodorta, de a tömegben sem történt sebesülés.

                   Bajára 16 és 17 óra között érkezett meg. A Vámháznál átszállt a városi hintóba, azon hajtatott be a városba, ahol a polgármester fogadta. Majd a belvárosi templomba ment, de akkora tömeg volt, hogy alig tudott az ajtóig eljutni. Aztán a barátok templomába kísérték, ahol megáldotta az újonnan kifestett egyházat.

                   A ciszterházban pihent éjszaka. Ott Endrődy Vendel apát fogadta. Éjszaka két tanár őrködött, hogy semmi provokáció ne történhessen: Horváth László, és a később kivégzett Kosztolányi József voltak ezek a férfiak.

                   14-én, vasárnap, gyalog ment a Szentháromság térre. A mellékutcából ekkor egy autó kivágódott, és el akarta ütni, de ez a kísérlet, a sok ember miatt, kudarcba fulladt. A sofőrt a nép kirángatta a kocsiból, és szabadon útjára eresztette.

                   10 órakor kezdődött a szentmise. Én, mint kis ministráns, ott ültem a lépcsőn. A hatalmas tömeg betöltötte a nagy teret, és még a mellékutcákban is álltak.

                   Mindszenty beszéde közben valaki elvágta a hangszóró zsinórját, így annak egy részét kevesen hallhatták. Ez volt Baján a második provokáció.

                   Délután a Zárdában tett látogatást, majd elutazása előtt találkozott Pintér László kiscsávolyi plébánossal.”

                                                                        Tajdina József, egykori ministráns beszámolója alapján.

                                                                    

                                                           APÁMAT LETARTÓZTATTÁK

                  

                   Amikor apám kerékpáron vasárnap este Bajáról hazaérkezett, a szomszédok közül most is sokan várakoztak rá, hogy meghallgassák beszámolóját. Vacsorázott egy keveset, és éppen elkezdett mesélni, amikor megjelent két ismeretlen rendőr. Felszólították, hogy menjen be velük a rendőrségre. Megrökönyödve és zavartan búcsút vett mindenkitől, mert nem tudta mire vélni a dolgot. Amikor hármasban, mert a két rendőr közrefogta, már a kisliget sarka felé közeledtek, anyámnak eszébe jutott, hogy a kiskabátját nem vitte magával.

                    - Igyekezz, kisfiam! – mondta sírással küszködve, amikor rám bízta a kabátot. Én, mint a nyúl, rohantam, és az utcasarkon utol is értem. Szaggatottan, izgalommal lihegtem:

                    - Anya küldi.

                    - Köszönöm, fiacskám – mondta, és a vállára terítette. Aztán gyorsan elfordult, és fáradt léptekkel ment tovább a két rendőr között. Én meg csak ballagtam hazafelé, mint akinek folyik az orra vére. Otthon meg találgatták a szomszédok, hogy miért vihették el, szegényt.

                   Biztosan a Mindszenty miatt, mert arra most nagyon fújnak a kommunisták. Az a legnagyobb ellenségük, és ha valaki szereti vagy tiszteli, az is bűnös. Anyám, aki eddig csak sírdogálva hallgatott, most kifakadt:

                    - De akkor az egész ország bűnös! Egy egész ország! – kiáltotta fájdalmasan, és hangosan fölzokogott. Rövidesen magunkra maradtunk a bánatunkkal. Mindenki tanácstalan volt, de jóval bíztattak bennünket, miközben szedelőzködtek.

                    Ekkora segítséget tudtak adni az árváknak, akik nem maradtak teljesen magukra a legnehezebb órában.  Ez akkoriban nagy szó volt, felbecsülhetetlen lelki támasz!

                   Édesanyám, aki Magyarországon töltötte az elmúlt éveket, világosan látta, hogyan állítják félre politikai ellenfeleiket a kommunisták, és éppen 1948 nyarán már totális lett a hatalmuk. Aki nem engedelmeskedett, irgalmatlanul elintézték. És hiába fordult volna segítségért, nem volt, aki kiállt volna mellette.

                   Anyám többször is kérte apámat, hogy ne panaszkodjon a Szovjetunióra meg Sztálinra:

                     - Vigyázz a nyelvedre! Jól gondold, hogy ki előtt mit mondasz! Az oroszok még itt vannak! Értsd meg, hogy a magyarok elleni háborúnak még nincs vége!

                   Apám mindig azzal vágott vissza:

                    - Az igazat már csak megmondhatom? Te szoktad hajtogatni, hogy gyáva népnek nincs hazája!

                    - Mondj igazat, és betörik a fejed! Éppen ilyen időket élünk! – mondogatta gyakran, mint egy makacs tanulónak a türelmes tanító néni.

                   Már bő féléve annak, hogy hazatért, de még mindig nem akarta tudomásul venni az elfajulást. Az emberek is megváltoztak. Jóval csendesebbek, mint azelőtt. És mindenki félt mindenkitől. Olyan világot akartak teremteni, amilyen Oroszországban van. Egy nagy börtön: fogházőrökkel és rabokkal.

                   Másnap kiderült, hogy izgatásért jelentette föl néhány senkiházi az utcánkból. Először a községház fogdájába kísérték, és csak másnap reggel a rendőrségre. Az egyik rendőr bizalmasan elárulta anyámnak, hogy egy-két „jóakarónk” tett feljelentést apám ellen, mert szidta az oroszokat. Pedig az orosz népet, nemhogy szidta volna, de nagyon is sajnálta, hogy olyan országban kell élniük, ahol Sztálin „dirigál”. De nálunk meg Sztálin leghűségesebb tanítványa! Hát ez volt a „bűne” és balsorsunk oka!

                                                                MAGYAR DOLGOZÓK PÁRTJA

 

                   Éppen 1948. június 12-én mondták ki a két „munkáspárt” egyesülését.

       MAGYARORSZÁG LAKOSSÁGA ÉRDEKVÉDELEM NÉLKÜLI TÖMEG LETT!

                   NB: Miután minden tehetséges, gerinces és magyar politikusunkat száműzték, likvidálták, börtönbe zárták vagy a Szovjetunióba deportálták. Maradtak a zsidók, a kiszolgáló kis kaliberű, de magyar nemzetiségű lakájhad; végrehajtónak a bosszúálló ÁVH, és verőlegénynek az egykori nyilasok.

                                                                    

                                                                MINDSZENTY AZ ÁVÉHÁN

                  

                   Mikor tartóztassanak le egy főpapot Magyarországon, ha nem karácsonykor?

                   Décsi:

                    - Jegyezze meg, hogy itt nálunk a vádlottak nem azt vallják, amit ők akarnak, hanem amit mi akarunk.

Intett a fejével, és kiadta az utasítást:

                    - Tanítsátok meg vallani!

                   Az őrnagy visz be a cellába. Lehetett úgy éjfél után három óra. A két őr az asztalt elrángatja a szoba közepéről, utána az őrnagy megáll velem szemben, és rám kiált, hogy vetkőzzem. Nem vetkőzöm, de nem is mozdulok. Int a legényeinek. Segítségükkel maga húzza le rólam a csíkos zubbonyt és nadrágot. Utána elhagyják a szobát. Hallom, hogy kinn a folyosón lázasan keresgélnek valamit.

                   Röviddel azután belép a szobába egy magas, tagbaszakadt, bivalynyakú és vad tekintetű politikai rendőrtiszt, aki csak annyit vet felém:

                    - Én partizán voltam.

                   Beszél ugyan magyarul, de az arca nem magyar. Gyűlöletét már régóta gyűjthette ellenem. Nézni sem jó romlott, gyűlölködő arcát. El is fordulok. A mozdulatából sejtem, hogy kissé távolodik tőlem, egyszerre nekem fut, és csizmájával, egész erejével belerúg födetlen gerincembe. Ő is, én is a szemközti falnak esünk. Többet akkor, úgy látszott, nem is tud rúgni. Valami luciferi örömmel az arcán, pihegve mondja:

                    - Életem legboldogabb pillanata volt ez.

                   Hogy a valóságot mondja, azt le tudom olvasni kéjesen eltorzult arcáról

                   Most az őrnagy / Décsi Gyula dr. / jön be, kiküldi a partizánt, gumibotot vesz elő. Sohasem gondoltam, hogy a gumibotig is eljutok egyszer életemben. Legyűr vízszintesen, s elkezd ütlegelni. Talpamon kezdi, és megy mindig feljebb. A gumibot suhogásaira a szomszéd szobából és a folyosó felől hallom a kórusszerű diadalmas kacajt. Nők és férfiak vegyesen vannak a közelemben, s ha jól tudok következtetni, úgy most sokkal többen vannak jelen, mint amennyien a kihallgató helyiségben voltak.

                    Az őrnagy továbbra is egymásután méri rám az ütéseket; bár kimerülten liheg, de nem hagyja abba kínzásomat, hiszen nagy gyönyörűsége lehet abban, hogy végre elérkezett az óra, és Magyarország hercegprímását levetkőztetve botozhatja. Összeszorítom fogaimat, de a hangot nem sikerül mindig visszatartanom. Nyöszörgök fájdalmamban. Elég a testnek a magáé, de mintha a lélek még jobban égne. Egyszer aztán már nem tudom számolni az ütéseket.

                   Arra ébredek, hogy fellocsolnak, majd felöltöztetnek. A vallatásra tántorogva megyek vissza. Folytatják ott, ahol abbahagyták. Újra követelik, hogy írjam alá a jegyzőkönyvet, s amikor megtagadom, s mondom, hogy ami itt előttem van, az nem az én vallomásom.

                   Décsi Gyula doktor és ezredes, erre dühödten kiadja a rendelkezést:

 - Vissza vele!

                   A gumibotozás újra kezdődik.”

                                                                                  Mindszenty József: Emlékirataim / részlet /

                                                                  

                                                                        LÁTOGATÓK

 

                   Ez lehetne a címe ennek a történetnek, amely rövid, és az egykori életünkből kiragadott életkép - 1948-ból. Nem akar ez rivalizálni Konrád György írófejedelem nagy alkotásával, amelytől elájult fél Európa, a másik fele pedig fellocsolta. Valamikor azt tanultam, hogy mindig keressük meg egy mű eszmei mondanivalóját. De én a regényében semmi ilyesmire nem találtam egykoron, ezért azt ajánlom az olvasóknak, hogy azt ne olvassák. De annál inkább ezt, mert ennek, amellett, hogy jóval rövidebb, még eszmei mondanivalója is van.

                   1948-ban járunk. Már megkezdődött az iskolaév, és a hajtók ráuszították a pedagógusokra a kopókat.

                   „1948 életem legboldogabb éve volt. Ekkor kaptam kezembe a tanítói kinevezésemet. Végre én is taníthattam, mint az én drága jó apám, aki tanított is, meg kántorkodott is egész életében. Megbecsült ember volt. Azt mondta a hangjáról egyszer egy hozzáértő, hogy egy kis képzéssel, még a Nabuccoból a Zakariás imáját is elénekelhetné az Operaházban.

                   De térjünk vissza az én boldogságomhoz! Megindult a tanév, úgy ahogy szokott, még szeptember elsején. Az én aranyos tanítványaim úgy megszerettek, minden nap virágot hozott valamelyikük. Én imádtam tanítani. Egy hónapig minden ment a maga legszebb útján. Aztán, az egyik tanítási napon, nagy megrökönyödésemre, kopogtatás és köszönés nélkül két neveletlen férfi jött be az osztályba, és leültek a leghátsó üres padba. Fiatal voltam még, dehogy mertem megkérdezni, hogy kitől kaptak rá engedélyt.

                   Mind a kettő falubeli volt, akiket negyvennégyben elhurcoltak, de aztán hazatértek. Az én édes jó apám és drága anyám mindig jó viszonyban voltak Seidnerékkel, Vetőékkel és a többiekkel. Barátnőm is volt közöttük, nem is egy.

                   Amikor kicsengettek, az egyik férfi elkérte a tankönyvemet holnapig, és megígérte, hogy föltétlenül meglátogatnak az első órán. Nélkülük semmiképpen ne kezdjem meg az órámat!

                   Amikor déltájban hazaértem, szinte beestem az ajtón az idegességtől, és sápadt is voltam, mint a fal. Ezt mondták, amint megláttak, az én szeretteim. Ájulásra készültem, de az én áldott szüleim ebben megakadályoztak, mert részvéttel vettek körül.

                    - Mi történt, drága kislányom? Bántott valaki?

                   Fogvacogva meséltem el az én drága, jó szüleimnek az iskolai jelenetet. Szegények, rosszabbul lettek, mint én! Nem győztem a fejükre hordani a hideg vizes zsebkendőket, és szóval is csillapítani izgalmukat:

                    - Ne nyugtalankodj, drága anyuskám! Udvarias emberek voltak a maguk nemében, Apuskám, kedves, te se nyugtalankodj! Csak tanításról volt szó, és elkérték a tankönyvemet holnapig. De nekem mindig van két saját könyvem. Egyik az iskolában, amiből tanítok, a másik meg itthon, amiből fölkészülök.

                   Egész délután gondtól terhesen és csendben járkáltunk le-föl a lakásban. Amikor az én drága szüleim, az idegességtől kimerülten az ágyba estek, nekiültem, hogy elkészítsem a holnapi óra vázlatát. A kedveseim után én is lefeküdtem, de már előtte tudtam, hogy úgyis többet virrasztok, mint aluszok.

                   Pedig meglátogatott az álom, és a múlt egyik kedves jelenetét idézte föl nekem. A bűbájos gyerekkoromba vitt! Kurcz esperes úr szalonjának egyik díványán ültem, és hallgattam és néztem a falu négy legintelligensebb férfijának a kártyacsatáját. A mahagóni asztalon.

                   „Nagy marha vagy te, gyógyszerész, ha ilyen lapra nem mertél hívni! – így dorgálta tiszteletes úr a barátját.

                   A folytatás megszakadt, az édes álom rövid volt, mint a felhőtlen gyermekkor. Amikor hajnal felé újra karjára vett, egészen máshová vitt. 1919-be, pedig arról csak hallomásból tudtam ezt meg azt. A káplán urat lelőtték a vörösök, de az esperes urat nem találták el. Egy tömeget láttam, amelyik az öklét emelgette az esperes úrra, de akkor az én bátor apácskám kiállt, és odakiáltotta a parasztoknak:

                    -Ti ökrök! Ne bántsátok az orra miatt a Kurcz esperes urat, mert ő nem zsidó, hiszen még a nagyapja is kanonok volt.

                   Ilyen ember volt az én drága fiatal apám. Még álmomban is kiállt a barátjáért. Több álom aztán nem is kerülgette a pillámat. Megnéztem az órát. Fél hat volt.  Csendben felöltöztem, hogy a kedveseim édes álmát el ne riasszam. Felöltöztem a legcsinosabb ruhámba, és újra meg újra végig gondoltam a tanítanivalót.

                   Már hét órakor benn ültem a tanteremben. Az én drága tanítványaim is korábban jöttek, mert már fél nyolcra ott volt az egész osztály, és csendben beszélgettek. Pedig máskor milyen vidáman csacsognak! Vártuk a látogatókat.

                   Biztatásul mondtam az én kis aranyosaimnak, hogy mindent szép hangosan, jól hallhatóan mondjanak.

                   Nyolc órakor megjelent a két férfi, akiknek egy egész éjszaka nem volt elég, hogy megtanuljanak köszönni, de mi azért viszonoztuk:

                     - Osztály, vigyázz! Köszönj!

                     - Dicsértessék a Jézus Krisztus!”

                    - Mindörökké! Ámen – válaszoltam én, és így szóltam hozzájuk:

                    - Mondjuk most együtt! Hiszek egy Istenben, hiszek egy Hazában, hiszek egy isteni örök Igazságban, hiszek Magyarország föltámadásában.

                   Aztán elkezdődött az óra, és az én drágáim olyan szorgalmasan jelentkeztek, annyi okosat mondtak, hogy meg lehettek velük elégedve a látogatók.

                   Az órát így fejeztük be:

               - Osztály, vigyázz! Köszönj!

               - Dicsértessék a Jézus Krisztus!

                   Minden gyermekemet kiküldtem a teremből, és a vendégek csak annyit mondtak:

              - Tetszett az óra. Csak a Magyarországról szóló Hiszekegyet ne mondják többé! Felejtsék el!

                                                                                                / Sz. G. tanító néni /

 

                                                                         XIII. fejezet

                  

                                                                 SZTÁLIN BŰNTET                    

 

                   A Szovjetunió Kommunista Pártja a Tájékoztató Irodát használta fel a „kollektív nyomás” gyakorlása érdekében az 1948. június 28-i ülésén. A jugoszlávok azonban már el sem mentek, hiszen érdemi vitára nem volt lehetőség az elfogadott határozat a Jugoszláv Kommunista Párt vezetőit nacionalistának, sovinisztának, szovjetellenesnek bélyegezték és – és beavatkozva Jugoszlávia belügyeibe – felszólította jugoszláv kommunistákat a vezetés megdöntésére. Ezzel Jugoszláviát gyakorlatilag kiközösítették a szocialista táborból.

              NB: Jugoszlávia a jól értesült magyaroknál már 1944-ben kiérdemelte a „fasiszta állam” titulust. Az egyéb civilizált nemzeteknél majd csak a kilencvenes évek elején. Ezek ott Nyugaton mindig fél évszázadnyi késésben vannak. Tito, a vajdasági magyar nemzetiség gyilkosa, mindössze „láncos kutya” lett. És az is csak Moszkva szerint.

                   Magyarország estében ott volt a bökkenő, hogy 1947. december 6-án Tito marsall nálunk járt, és aláírta a kölcsönös segélynyújtási és barátsági szerződést, amelyet a „kék cédulákkal” lejátszott választások következményeként létrejött magyar parlament január 13-án becikkelyezett. A parlamentben úgy fogalmaztak, hogy „ez a törvény addig él, amíg a két nép békevágya, vagyis örökké”.

                   Ez az „örökké” éppen fél évig tartott! Addig, amíg a Bukarestben megrendezett Komintern-összejövetelen a moszkvai elvtársak nem bélyegezték meg Tito marsall különutas, azaz a sztálinitól eltérő, politikáját. Ettől kezdve nálunk is megindult a kampány, a hisztériakeltés Tito ellen. Ettől kezdve a média csak úgy emlegette, mint „az imperialista államok láncos kutyáját”.

                   Ha ezen a Komintern-összeröffenésen azért ítélték volna el Titot, mert partizánjainak megengedte a délvidéki magyarvadászatot, amelynek 50-60 ezer ártatlan ember lett az áldozata, akkor helyeseltem volna. De én csak akkor éreztem bizonyos kárörömet, amikor a délszláv háború során végre nemcsak nekünk bizonyosodott be, immár sokadszor, a szerbek vandalizmusa és fasizmusa, hanem a Nyugatnak is.

 

                                                                      TISZTELETADÁS

 

                   Pfeiffer Zoltán, aki a Magyar Függetlenségi Párt vezetője volt, a családjával együtt elmenekült az országból. Sulyok Dezső, aki ennek a pártnak az erős embere volt, így búcsúztatta a parlamentben a demokráciát és jósolta meg a jövőt:

                   „Nem igaz, hogy Magyarországon utcai harcok folynak, csak éppen nincs gyülekezési szabadság sem! Nem igaz, hogy forradalom van Magyarországon – csend van itt és nyugalom. Csak nem az élet ütemének megszokott kedves csendje, hanem a félelem és terror csendje. Rendőrállammá alakultunk át, valóságos rendőrállammá, ahol a rendőrség befolyása nemcsak a közéletre, hanem az egyes emberek magánéletére is elviselhetetlen súllyal ránehezedik”.

                   Az USA Szenátusa ezért a hozzászólásért „tiszteletadást” szavazott meg a szónoknak. Bizony! Miért nem a mindezt elszenvedő magyar népnek is? Az amerikai nagykövetség egyik munkatársa volt megbízva azzal, hogy Magyarországról kimentse az ilyen „izgága” embereket. Tulajdonképpen segített a kommunistáknak.

 

                                                                     JIM MACCARGER

 

                   Kovács Imre elbeszélése szerint ekképpen történt:

                  „Miután Pfeffert kiadta a mentelmi bizottság, odaléptem hozzá:

 - Zoltán, hazakísérlek.

Brüszkül felelte:

 - Nem félek.

 - Tudom, mégis hazakísérlek, gyere!

                   Beléje karoltam, ahogy kiléptünk a képviselői ajtón, egy falka detektív szegődött a nyomomba. Jobb kezemet a revolveremen tartottam felsőkabátom zsebében, kíséretünkhöz még több titkosrendőr csatlakozott, és gyűrűt formáltak körülöttünk.

                    - Holnapig van időm – szólalt meg Zoltán – Csak holnap tart ülést a nemzetgyűlés, hogy megerősítse kiadásom. Addig nem nyúlnak, nem nyúlhatnak hozzám.

 - Lehet. Mondd, van terved a menekülésre?

Oldalt ránéztem, gúnyosan visszapillantott:

 - Igen – mondta kissé fölényesen.

                    - Rendben van! Ne közöld velem, nem akarom tudni.

                   Lakása ajtajában, a Báthory utcában, elköszöntünk, a kíséret jó része elhelyezkedett a ház körül; ketten utánam jöttek, de egy robogó villamosra elszántan felugrottam, és leráztam őket.

Hajnalban szólt a telefonom. Horváth Márton, a Szabad Nép főszerkesztője hívott, hogy mit tudok Pfeifferről.

 - Semmit – válaszoltam, és lecsaptam a kagylót. Néhány perc múlva Vásárhelyi Miklós hívott, a kommunista napilap munkatársa, egyik uszítója:

 - Hol van Pfeiffer? – kérdezte, mintha a vádlóm lenne.

 - Nem tudom.

 - Valamit csak tudsz, tegnap veled látták utoljára, aztán eltűnt.

 - Keressétek meg! – mondtam dühösen, és megint lecsaptam a kagylót. Akkor Horváth Márton hívott:

                    - Saját szempontodból is fontos, hogy mondd meg, hol van Pfeiffer? Tisztázhatod magad. Felugorhatok hozzád?

                    - Nem! Vedd tudomásul, semmit sem tudok Pfeifferről, és ne zavarjatok többet!

                   Tényleg nem tudtam, hová lett. illetve csak sejtettem, hogy az amerikai nagykövetség egyik beosztottja, Jim MacCarger szöktette ki az országból. Ő ezt rendszeresen űzte, mindvégig sikerrel.

              NB: Illyés Gyula valószínűleg a Pfeiffer-beszéd hatására írta meg titokban, és rejtette a páncélszekrény mélyére Egy mondat a zsarnokságról című versét. De megjelenik Vásárhelyi Miklós, a későbbi SZDSZ-es „demokrata”, a rendszerváltásunk egyik gáncsvetője.

                                                                     

                                                        ÁLLAMVÉDELMI HATÓSÁG

                 

                   Amikor megalakult a Magyar Dolgozók Pártja, 883 ezer taggal kezdte meg a szocializmus építését. Az MDP elnöke, hatáskör nélkül, Szakasits Árpád lett, a főtitkár Rákosi Mátyás. Helyettesei: Farkas Mihály, Kádár János és Marosán György.

                   Amikor Tildy Zoltánt lemondatták, a helyére, a köztársaság elnöki székébe Szakasits Árpád ült. Kádár János lett az új belügyminiszter, aki 1948. szeptember 6-án rendeletet adott ki, amely a Magyar Rendőrség Államvédelmi Osztálya elnevezést törölte, és új nevet adott az illusztris testületnek, a párt Gestapójának és KGB-jének: Belügyminisztérium Államvédelmi Hatósága lett a neve. „Népszerűen”: csak ÁVH!

                   A Magyar Függetlenségi Népfrontot pedig „pártpótléknak” hozták létre, amelyre majd szavazni lehet. Kecelen 400 tagja volt a Magyar Dolgozók pártjának. De kik? A koncleső, helyezkedő szemét emberek.

                                                                     

                                                                     A FÖLJELENTŐK

 

                   Amint később kiderült, nem is kettő, hanem három följelentője volt az édesapámnak. Közülük kettő párttag volt, de annyira primitív emberek, hogy a gondolat, az ötlet sem származhatott tőlük. Nem is voltunk velük beszélő viszonyban. Ezt már anyám sejtette az első kihallgatás óta.

                   Csak olyan heccelhette fel őket ellenünk, aki apámat valamelyik kijelentéséért szíve mélyéből meggyűlölte. Azt valóban emlegette apám, és erre még gyerekkoromból emlékszem, hogy amikor pesti átszállással jöttek hazafelé Oroszhonból, az ÁVO kezelésébe kerültek. A jól tájékozottak arra figyelmeztették a többieket:

                   „Vigyázzatok, mert ezek annyira gyűlölik a magyarokat, hogy amikor visszatértek a lágerekből, megfogadták, az egész Andrássy út végig lesz rakva keresztény fejekkel.”

                   Mit ad Isten, és a kommunista fantázia! Olvasom a Képes történelem című kiadványt. Asperján György válogatta és állította össze, amiben az ifjúság hülyítésére, a következőt nyomatta ki fehéren-feketén, mint egy bizonyos Csehi Károly nevű nyilaskeresztes párttag és egykori SS-katona nyilatkozatát:

                   „Én tíz évet ültem, de most bosszút állok. Az Andrássy út zsidó fejekkel lesz kirakva”.

                    NB: Magna ingenia saepe conveniunt. Hinnem kell a nagy szellemek éteri találkozásában, mert én ezt már, a Móra 1982-ben adta ki a könyvet, hátul gombolós gyerekkoromban hallottam, csak egészen más szereplőkkel. Ez közszájon forgott akkoriban, azaz 1945-46-ban.

                    Ugyan már! Egy embert, aki nyilas meg SS-legény volt egy személyben, és kapásból nem nyírták ki, hanem csak börtönre ítélték? Ezt pedig mesélje olyannak, aki nem élt akkoriban Magyarországon! Nem szólva arról az egyszerű tényről, hogy ötvenhatban, csak azért mert zsidó, senkit nem öltek meg.

                   Még a főmuftik is, „a négyes fogat tagjai”, kivétel nélkül megúszták az akasztófát, sőt ágyban, párnák közt hunytak el. Pedig ők valóban végrehajtották, ha nem is a szó szoros értelmében, az említett fenyegetést.

                                                         PRIMITÍV KOMMUNISTÁK

 

              Gyorsan híre terjedt a faluban, hogy az édesapám hogyan járt. A Rákosi-rendszerrel akkor kezdtek ismerkedni az emberek. Maga a főkolompos is átjött érdeklődni:

                   „Mi van Andrással? Hallom, hogy őrizetbe vették? Nem engedem bántani! Holnap bemegyek a rendőrségre, és szólok az érdekében.”

                   Anyám megérzése szerint a felbujtó nem lehetett más, mint egy férfiszabó, aki a bombázások elől, úgymond, lehúzódott Kecelre, és szintén párttag volt, sőt vezetőségi tag. Az utcánkban lakott, de úgy viselkedett, mintha nem volna keresztény, mert a jóindulatunkat igencsak rosszal viszonozta.

                   Gyakran meglátogatták a gyerekei, és ilyenkor mindig nálunk kaptak, teljesen ingyen, szállást. Az édesanyám szimata nem csalt, mert másnap reggel a rendőrségen kivel találkozott? Barabás Andor férfiszabó-mesterrel, aki a saját bevallása szerint csak azért tartózkodott ott, hogy tegyen valamit apámért. Azt már nem árulta el, hogy jót vagy rosszat.

                   Apám, az örök pesszimista, még hitt is neki, de anyám átlátott rajta, mint a szitán. És kötötte az ebet a karóhoz, hogy ez egy hétpróbás, alattomos gazember. Apám csak bizakodott tovább.

                   „Sok ilyen becsületes ember kéne, mint az András! – mondta a rendőrség várószobájában anyám előtt. Amiben csak igazság volt, de egy becstelen ember szájából maszatosan hangzott. Délután is meglátogatott bennünket, de anyám akkor már ajtót mutatott neki. Azaz: eltanácsolta, kirúgta, kiutasította, becsapta előtte az ajtót, kizamekolta, kipasszolta, de t. - ön nem rúgta. Túlságosan szemérmes volt ehhez az én anyám. Sajnos, ilyenre, csak a fia gondolt.

                    A rendőrségen már találkozott a sorakozó feljelentőkkel, akik aztán a jegyzőkönyvet aláírták. Talán a nevét mindegyik le tudta írni. Az egyik a hátsó szomszédunk volt: Hugyi Antal.

                   Az ő családjáról tudni kell, hogy a lányai anyám használt ruháiban jártak A felesége mindig anyámnál tette letétbe a pénzecskéjüket, hogy az ura az utolsó fillérig el ne kártyázza, vagy meg ne igya. Aki, ha részegen hazatántorgott, a helyzet „ura” is volt, mert végigverte a családját, és ha az asszony pénzt kért tőle kenyérre a lányainak, két nagy ütés között azt harsogta:

                   „Etess velük marharépát!”

                   A másik notórius tolvaj volt, és szintén párttag. Őt már senki sem fogadta föl napszámba a faluban, mert annyira enyves volt a keze: Falus Mihály.

                    Erényeit azzal tetézte, hogy később kerékpárlopásra specializálta magát, és ebből volt némi bevétele.  A miénkkel egy szép nyári éjszakán hajtott el. De hogy a Dingó nevű kutyám közben lányoknál járt, az bizonyos. Mert lehúzta volna róla még a gatyát is.

                   Falus Mihály felesége anyám kölcsönéből varratott ruhát a kislányának valamilyen nevezetes alkalomra. Aztán a forintokat ritkán láttuk viszont. De sohasem kértünk lehetetlent senkitől. Ha nem adták meg időben, akkor tudtuk, hogy rosszul megy a kerékpár-kereskedés.

                   Ennek a fiával, Győzővel, aki nem tehetett apja bűneiről, de én sem az apáméról, egyszer mégis olyan jóízűen összevertük egymást Kisliget bejáratánál, hogy még most is érzem a verés aromáját. Egy évvel idősebb volt nálam, de én voltam az igazságosztó.

                   Amikor Győző felnőtt lett, feleségül vette az egyik osztálytársnőmet, aki kibírta vele addig, amíg időben, mert nagy piás volt, el nem patkolt.

                   A harmadik egy nyomorék ember. Trafikja volt a Liget utca parányi terén, de a boltunk bizonyára rontotta forgalmát. Már nem sokáig! Talán ezért szállt be a buliba? Palásti Károlynak hívták a szerencsétlent. Miután apámat elhurcolták, és én megjelentem a trafikja látóterében, majdnem kirázta a frász.

                    Akkor értettem meg, hogy a lelkiismeret-furdalás súlyosabb büntetés, mint a tiszta szívvel viselt börtön. Pedig hány éves is voltam? Ötnél már több, de hatnál kevesebb.

                   A soványságomat, bocsánat, girhességemet, anyám azzal magyarázta, hogy kákabelű vagyok, és abban is sok kukac nyüzsög.

                   Pedig naponta odajártam a trafikhoz, mert vonzottak a kitett újságok. Főleg a Ludas Matyi színes rajzai. Emlékszem az egyik borítón Mindszenty, a háborús uszító, feketén és vészt jóslón magasodó alakjára. Aztán egy másik Ludasban két imperialista figurára, akik összekapaszkodtak, és ezt gajdolták:

 

                                                   „Sötét van, nem látok!

                                                   Gyere, babám, gyújtsuk fel a világot!”

 

                   Hoppá, akkor ez már Tito elvtárs, „a láncos kutya”, idejéből való! Ezek szerint én már jártam iskolába, ha el tudtam olvasni?

                   Szegény Karcsi bácsi! Idővel még a segítségemet is fölajánlottam néha, amikor kacska karjával nehezen emelte le kerékpárjáról a hatalmas cigarettás - dobozokat. Lehet, hogy azt hitte, bosszantani akarom, pedig eszemben sem volt. A kiszolgáltatott emberbe belerúgni nem vált szokásommá. Engem az utca meg a könyvek nem arra neveltek.

                   Apámat a harmadik napon átvitték, átszállították, átkísérték Kiskőrösre. Ott már működött egy ávós pribék. A hosszú orosz hadifogság után, a rövid zárkaélet is elég hosszúnak tűnhetett neki.

                   És az a lehetőség, hogy újra visszahurcolhatják, félelemmel tölthette el. Még az sem lehetetlen, hogy elsírta magát, de nem a félelemtől, inkább a kiszolgáltatottság szívbe markoló érzésétől.

                   Bizonyára megadóan hallgatta a fejére olvasott vádakat fasiszta, antiszemita, rendszerellenes, pátellenes, szovjetellenes beállítottságáról. Ha lett volna némi humorérzékük, még azt is jegyzőkönyvbe vehették volna: kapaellenes, perenoszpróra-ellenes, permetezőgép-ellenes, gazellenes is volt.

                   Anyám másnap meglátogatta, és mit ad Isten, találkozott a Barabással, aki természetesen az édesapám érdekében járt a kiskőrösi fogdában. És apám még mindig hitt neki.

                   Aztán a következő napon már senki nem tudott apám hollétéről. Ég nyelte, föld nyelte? Mindenki csak a karját tárogatta.

                   Apámat az édesapja és a nagyanyám Budapesten keresték. Fodor Böske néni, mert anyám után én is csak így neveztem, vezette őket börtönről börtönre. Széles választék volt belőlük, ha másból nem is: Tutaj utca, Áfonya utca, Mosonyi út, Gyűjtőfogház, Kistarcsa, Böszörményi úti volt csendőrlaktanya, Királymajor Csepelen, Rendőrlovassági laktanya Kispesten, Mátyásföld. Pestszentlőrincen az Attila út. Pesterzsébeten a Gubacsi úti téglagyár. Rákospalotán Árpád út 10., Andrássy út 60. stb.

                   Este holt fáradtan kerültek haza, és elkeseredetten mondták, hogy mindenütt azzal utasították el őket a „portások”: „Ilyen nevű egyén itt nincs őrizetben.”

 

                                                                 MICSURIN ÉS SZTAHANOV

 

                   Minden művészeti ágban a szovjet mintát kellett követni! A mezőgazdaságban meg Micsurint kellett emlegetni! A munkásembereknek Sztahanovot! A téeszek a gyapotot termesztették. A Vörös Zászló „szüretjén” én is ott voltam, és jó, ha egy zsákra valót összeszedtünk a hatalmas tábláról.

                   Középületeink, főleg az új szocialista városokban is szovjet minta szerint építkeztek. A művészek szocreál stílben festettek és szobrokat véstek. Jobbára csak szovjet filmeket vetítettek. De egyetlen dologban mindenképpen hasonlítottak a vadnyugati filmekhez: mindig lőttek, de sohasem töltöttek. A sivatagi tizenhárom című film volt rám a legnagyobb hatással. Emlékszem a címére, ez a bizonyíték.

                    Ma már tudom, hogy azok a sivatagban csúszómászó ellenségek, azokban a hatalmas, prémes sapkákban nemcsak ellenforradalmárok, de muzulmán kisebbségiek is voltak. Természetesen alattomosan végeztek tizenkettővel, de a géppuskás főhős és az utolsó pillanatban vágtatva érkező vörösök megsemmisítették az ellenforradalmárokat. A sivatagban hogyan tudtak vágtatni, még ma sem tudom.

                   Kiderült, hogy mindenben az orosz tudósok voltak az elsők. A röntgen-sugárzást nem Konrad Röntgen fedezte fel, hanem egy pesti vicc szerint, egy 18. századi orosz férj.

                   A Szovjet tudományos Akadémián székfoglaló előadást tart Kuklin professzor:

                    - A Röntgen-készüléket – mondja a nagy tudós – nem a német imperializmus és a burzsoá dekadencia tipikus képviselője, Röntgen Vilmos, találta fel, hanem egy Ivan Ivanovics nevű egyszerű katona. Megdönthetetlen bizonyíték van a kezemben – nyomja meg a szót erősebben. A moszkvai levéltárban megtaláltam ennek Az Iván Ivanovicsnak egy levelét, amelyet 1769-ben írt a feleségéhez, Anna Mihajlovnához. Ez a levél a következő szavakkal kezdődik:

                    - Átlátok rajtad, te büdös k…a!

 

                                                                 A SOLYMÁR ISKOLÁBAN

                                                                  

                   A következő diákkori emlékemnek is van köze a szexualitáshoz. Velem közben ballagtak az iskolaévek, még ha anyámék helyzete álldogált is. Ötödikes koromban ért egy olyan megrázkódtatás, amit nem lehet elfelejteni. Tudniillik nem gondoltam, hogy ilyen gyerekemberek is vannak a világon. Nem volt nekem se gyerekszobám, és még akkoriban Boccaccio-t is olvastam

                    A Solymár iskola belső termébe jártunk, ahol az egyetlen általános iskolás pofonomat is kaptam, úttörő foglalkozáson a Kerényitől. Bontottuk a rendet, ő pedig vesztünkre a szomszéd teremben tanított, és megnézett bennünket, mivel töltjük az őrsi foglalkozás idejét. Padon ugrálva akartak valamiért elmarni, de én kimenekültem a folyosóra. Mindenki rám mutogatott, mint főbűnösre, és kaptam is egy akkorát, hogy szemközti ablaknál kötöttem ki.

                   Várnainé Toldi Gizella tanár néni, aki nekem liblingem volt, neki meg én, éppen irodalom órát tartott. Vagy ő olvasott nekünk, vagy minket szólított folyamatos olvasásra, amikor váratlanul lecsapott a mennykő.

                   A rendetlen, többnyire ismétlő, gyerekek az utolsó padokba voltak ültetve, és azok beszélgettek. A tanár néni, aki közvetlenül előttem ült egy széken, ölében a könyvvel, megkérdezte, hogy min szórakoznak olyan jól.

                   Az egyik, a sötétebbik, de nem cigánygyerek volt, vette a bátorságot, kijött az osztály elé, és bevallotta, hogy a szomszédja mit mondott. Mert azon röhögtek:

                    - A Várnai fütyköse a tanár néni lába közé való.

                   Én azt hittem, hogy mindjárt leszakad a mennyezet. Percekig nem mertem fölemelni a kobakom, és nem mertem a tanár nénire nézni. Nagyon szégyelltem magam.

                   Néhány nap múlva bejött a Várnai, egy alacsony, de rendkívül energikus, erős férfi, és keményem megpofozta a vétkeseket.

                   De a durva és közönséges beszéd vagy egy erotikus elbeszélés mégsem tartozik egy kategóriába. Ma is undorodom tőle. Ezért vagyok háklis egy-egy mocskos szó miatt, ezért a tévét rögtön ki is kapcsolom.

                   Emiatt undorodom például a Heti hetes minden tagjától, és általában a mai humortól, ami csak mocskolódás és alpáriság a magyarok rovására: Verebes, Farkasházy és így tovább.

                   NB: Nekünk a zsidókból csak a ruskója maradt, a többi mind kivándorolt Amerikába vagy Izraelbe. Akik maradtak, úgy tesznek, mintha gyarmaton élnének, és amelynek gátlástalan birtokosai. Nem adhatnak mást, mi lényegük. Céljuk, hogy a bennszülötteket elhülyítsék, lezüllesszék a saját szellemi színvonalukra.

                   Ők csinálják a nyögvenyelős magyar humort, hogy jó kedvre derítsék a páriákat, de ez olyan mocskos, mint a Duna vize Budapesttől kissé délre. Még a tisztítómű építése előtt.

 

                                                                ANYÁM ÉS AZ ÁVH

 

                   Alig pihente ki anyám a budapesti nap fáradalmait, két nap múlva megállt előttünk egy motorkerékpár. Az egyik keceli pékmester vezette a masinát, Kosócki Pali, aki biztosan pártmunkára lett befogva.

                  /Ennek a Kosócki Palinak később velem is meggyűlt a baja. Volt egy őszibarackosa a Kiskunhalasi út mentén. Éppen arra járőröztem Toldi kerékpárommal, boldogtalan középiskolás koromban, amikor láttam a szépen gondozott fák közül kilépni két fiatalt: egy leányt és egy fiút. A leány a Kosóckié volt, a fiú meg a lányé. Azok kettesben kerékpárjukon el is távoztak. No, mondom, megkóstolom a Kosócki barackját: „Édes - e már?”

                   Savanyú volt, mint az ecet, és majdnem beletört a fogam. Mit ad Isten, amikor estefelé hazatértem, az öreg Kosócki ott alkudozott anyámmal a kapunkban, hogy az ő fia, mármint anyámé, meglopta a barackosát. Kárpótlást követelt. Kérdi tőlem anyám: „Hány barackot loptál? „Egyet – mondtam -, de abba is belevásott a fogam.” „No, akkor - mondta anyám -, menj hátra a kertbe, és vegyél le egy őszibarackot a fánkról, és kiegyenlítjük a tartozást.” Mentem, de mire megjöttem, az öregnek csak a hűlt helyét találtam. De éreztem valamiféle kénkőszagot.

                   Egy rendőrt is hozott, aki azzal a szigorú paranccsal érkezett, hogy anyámat azonnal Kiskőrösre kell szállítania. Ez az utasítás!

                   Anyám zavarba jött, ami ritkán esett meg vele életében. De azért tisztességesen felöltözött a nyári ruhájába. Kiskőrösig tépegette a szél a fejéről a kendőt, de nem sikerült elrabolnia. Anyám egész úton azon töprengett, mit akarhatnak ezek tőle. Aztán rövidesen megtudta.

                   A Kosócki Pali letette a rendőrség előtt, és ott egy rendőr várta a kapuban. Anyám egy mélyet lélegzett, aztán elmondta magában, hogy „Istenem segíts”, és azzal belépett a kapun. Mit akarhatnak ezek tőlem? - forgott a nagy kérdés az agyában. Közben a rendőr kétrét görnyedve kopogtatott egy sárga ajtón, és amikor túlnan beleegyeztek, kitárta anyám előtt az ajtót. A rendőr, mintha köddé vált volna, elpárolgott.

                   Kiből állt a fogadóbizottság? Egyetlen vörös hajú, nagy fülű, cingár fiatalemberből, aki nem volt magasabb anyámnál. De nem volt rajta egyenruha. Aztán eszébe nyílalt, ez lehet az az ÁVÓ-s, akiről Kecelen az a hír járja, hogy priuszos apja miatt zsarolta és megerőszakolta a kiskőrösi jegyző lányát. Aztán, szegény, fölakasztotta magát.

                   No, lássuk az adut! – gondolta anyám.

                   A férfijuh be is mutatkozott, valami Falusinak vagy Falusnak. Teljesen mindegy, mert úgyis más volt a valódi neve.

                   Ez a valaki azt mondta az én anyámnak, hogy zárja be az ajtót. Készségesen bezárta. Gondolván:

                   „Legalább nem lesz gyors segítsége ennek az embervakarcsnak, ha ütlegre kerül a sor.”

                   Kemény hangon a tárgyra tért:

                   -Vetkőzzön le!

                   Anyám csak a fejét rázta. Erre ráförmedt:

                   -A gumibotot ismeri-e?

                   Azt válaszolta anyám egy kissé szenvtelenül:

                   -Hallomásból.

                   A civil férfijuh, aki éppen akkor vagy Falus volt vagy Falusi, a szekrény tetejéről leemelt egyet, és a tenyerét ütögette vele. Igen hatásos volt, de közben kopogtattak az ajtón.

                   -Nyissa ki! – hangzott a nyers ukáz, és a gumibot a szekrény tetejére került. Anyám kinyitotta, és ekkor, ő olyant még nem látott, egy háromrét görnyedt rendőr lépett be. Bocsánatkérő hangsúllyal Szabadság! -ot köszönt, és egy papírlapot tett az asztalra. Aztán lihegve az izgalomtól hozzátette:

                   „Azoknak a névsorát tartalmazza, Falusi elvtárs, akik Soltvadkerten és Kiskőrösön az Új Ember című katolikus újságot járatják.”

                    A civil kaján mosollyal megköszönte. Aztán a rendőrség ki is hátrált, mint egy utolsó cseléd. Anyám, később, a jelenet reá gyakorolt hatását, így összegezte:

                   „Őszintén mondom, nem szántam volna leköpni mind a kettőt.”

                   Aztán az a korcs, megint bezáratta az ajtót, és tovább makacskodott. Át akarta küldeni anyámat a szomszéd helyiségbe, amelynek ajtaját az azonos mintájú tapéta szinte láthatatlanná tette.

                   De anyám erre sem volt hajlandó.

                   Vörös volt korábban is, de most „vörösebb lőn a főzött ráknál”, és hogy valami módon csak megszégyenítse, mindkét karját magasra emeltette, hogy nincs-e nyilaskereszt a hóna alá tetoválva. Megnézte, és nem volt. Sem nyilas, sem horog!

                   Újabb kopogtatás zavarta meg a nyájas együttlétet. De, aki most bejött, nem volt más, mint a Juhász Miska bácsi, a császártöltési rendőrparancsnok, apám unokatestvére. Aki legalább annyira féltette anyámat, mint a férje vagy a fia.

                   Borbényi János, aki naiv festő is volt, áldott legyen az emléke, hívta fel őt Kecelről, hogy apám után anyámat is Kiskőrösre hurcolták. Miska bácsi rögtön a nyomába eredt.

                    Anyámat rögtön ki is küldték a szobából, amíg kettesben tárgyalnak.  Falusi utasította a posztoló rendőrt: „Kísérje a cellába, mert holnap is vendégünk lesz!”

                   Amikor rázárták az ajtót, megnyugodott. Itt már nem fogják zaklatni. Szétnézett, hiszen ilyen helyen most járt először. Hová hajtsa le a fejét? Csak deszkákból összetákolt priccs volt a cellában, rádobva két pokróc. Lefeküdt, betakarózott, és nyomban el is aludt.

                   Másnap reggel egy riadt rendőr ébresztette:

                    - Hallja, fiatalasszony, maga az éjszaka igencsak rám hozta a frászt! Anyám kérdőn nézte.                    - Egész éjjel magára vigyáztam, de ennyi nyugtalanságot még a saját feleségem sem okozott a harminc éves házasságunk alatt. Isten látja lelkem, de azt hittem, hogy meghalt. Nézegettem be a cellaablakon, de mindig ugyanabban a helyzetben feküdt. Estétől egészen az ébredésig.

                   Már azt hittem, hogy meghalt. Úgy éjféltájban nem bírtam lélekkel, mondom, megnézem ezt a fiatalasszonyt, hátha orvosra van szüksége. Olyan csendesen és békésen szuszogott, hogy még engem is elálmosított a székemen ülve”.

                    - Tudja, akinek tiszta a lelkiismerete, az mindig nyugodtan alszik – válaszolta anyám, és megigazította a ruháját. A kendőjét a fejére kötötte, de azt még hozzátette, mert igen szimpatikusnak találta ezt a középkorú rendőrt:

                    - Már kislánykoromban is sokszor emlegette a nagyanyám, akinél a legjobban szerettem aludni: Jó alvókád van, kislányom, ha még arra sem ébredtél föl, hogy zörgött-villámlott.

                   Mondtam is neki:

                    - Azt álmodtam, hogy zengett az ég.

                    - Még hogy zengett? Nézz ki az ablakon! A legmagasabb nyárfát szétvágta a villám!

                    - Az pedig tényleg ott feküdt szétforgácsolva a ház előtti kis téren. De, amikor megláttam, sírni kezdtem, mert éppen azon a nyárfán láttam egyszer egy mókust. Valahogy betévedt a faluba. Ez a kicsi állat valamiért bemerészkedett majdnem a központjába. Mindenki körülállta a fát, és egyetlen embernek se jutott eszébe bántani az ártatlan kis állatot. Még a legrosszabb kölykök sem dobálták meg. Azt hiszem, kaptak volna néhány taslit a felnőttektől.  Ez valamikor a harmincas évek elején történt.

                    - Azt hiszem, kedves fiatalasszony, hogy mára már nagyon megváltoztak az emberek – mondta igen halkan az én rendőröm, aki el is ment, hogy megnézze, mi lesz reggelire.

                   Anyám nemsokára hallotta is, hogy elég hangosan hadakozik a szakácsnővel. Aztán csüggedten jött vissza. Feltolta a sapkáját, megvakarta a fejét, és olyan arcot vágott, mintha savanyú almába harapott volna. Szégyellte, hogy egy szakácsnő ilyen kurtán-furcsán elbánjon vele:

                    - Azt mondta ez a sárkánykígyó, hogy magát nem jelentették tegnap este. Nem is kaphat reggelit.

                    - Köszönöm, hogy fáradozott értem, de kibírom én ebédig. Maga mit szokott éhomra enni? Tegnap délben ettem utoljára, a vacsoraidőt meg végigaludtam.

                    - Én éhgyomorra pálinkát szoktam inni. De itt még az sincs! Visszamegyek a hárpiához, aztán bejelentem, nehogy délben se legyen ebédje – mondta szolgálatkészen, és már többé nem is látta anyám.

                   Biztosan lejárt a szolgálati ideje, mert olyan hat óra lehetett.

                   A lakomára nem kellett délig várnia, mert a nagyanyám tíz óra körül megjelent, és tele a kosara mindenféle jóval: szalonna, kenyér, kolbász, sonka, hagyma zöldpaprika volt becsomagolva egy asztalkendőbe. Anyámnak rögtön visszatért a lelki egyensúlya. Ez bizony igen jól jött, mert a mi rendőrünkre nemigen hallgatott a szakácsnő. Tudniillik ebédet sem kapott. Még egy tányér levest sem!

                   Elmesélte a nagyanyámnak, hogy min ment keresztül, de arra kérte, hogy ne beszéljen róla senkinek, mert amilyen a falu szája, még pletyka is kerekedne belőle. Amikor búcsút vettek, anyám igen elszontyolodott, mert nincs semmi elkeserítőbb, mintha nem tudja megmondani, hogy mikorra várhatják az otthoniak.

                   Pedig igen tüsténkedett a konyhán, bár, mint a rendszer legalattomosabb ellenségére, úgy tekintett rá a szakácsnő. A konyhában is dúlt az osztályharc! És dehogy engedte volna, hogy anyám sózza meg levest, hiszen akár patkánymérget is szórhat az elvtársak levesébe az ellenség kiszámíthatatlan keze.

                   Két nap múlva, immár fogságának harmadik napján, az egyik rendőr, Nagy Ottónak hívták, egy papírszeletet csúsztatott, nagy titokban, a kezébe. Miska bácsi néhány sora volt: „Holnap elkísérnek Kecskemétre, hogy kihallgassanak. De ne ijedj meg, mindjárt szabadon is engednek!”

                   Úgy is történt. Egy nagyon rendes rendőr állt mellé, aztán elindultak az állomásra. A déltájban induló vonaton nincs akkora tumultus. A Pestre induló munkások, ügyeket intézők a reggelivel járnak.

                    Közben kísérője a lelkére kötötte:

                     - Én csak hivatalosan vagyok a kísérője. De tudom, hogy értelmes asszonnyal van dolgom, egész úton úgy viselkedünk, mintha semmi közünk sem lenne egymáshoz. Csak arra kérem, lehetőleg abba a kocsiba üljön maga is, amelyikbe én. Azért ne veszítsük el egymást szem elől!

                    Biztosan attól fél, hogy megszököm – gondolta anyám -, pedig hová mehetnék a sorsom elől? Beállhatnék bugaci betyárnak? A tisztességes betyárok ideje már régen lejárt. Most a gazember az utcán jár-kel, pöffeszkedik, és sohasem lehet tudni, hogy mikor veri a kiszolgáltatott embert fejbe. Egy gumibottal, például. Rózsa Sándor úriember volt ezekhez a lényekhez képest.

                   Hosszú, és végtelenül unalmas volt az út, pedig először Budapestre tartott, de Fülöpszálláson át kellett szállniuk a Kecskemét felé vezető szárnyvonalra. A fővárosról eszébe jutott, hogyha feltételesen kiengedik apámat, ott el lehetne rejtőznie. Hamis papírokkal, álnéven. De ez csak futó gondolat volt, bár nem vetette el. Egy nagyvárosban élni és dolgozni, biztonságot jelenthet. Olyan rengeteg az, mint az egykori bujdosónak az erdő.

                    Sokat kellett várakozni ezen az állomáson. Ha idő van, ki kell tölteni valamivel! Sonkát elő, és már terítve az asztal! Bolond ember az, aki elhagyja magát!

                   Egészen más színben látja a világot a jól lakott ember, mint az, aki kenyérre sóvárog. Már néhány napja benn volt, de nem kapott állami kosztot, és sehogy sem értette, mi ennek az oka. Annak a mitugrásznak a személyes bosszúja? De túl pitiáner visszavágás ez! Most miért kell Kecskemétre menni? Állítólag azért, mert kihallgatják. De miről hallgatják ki? Az uráról? Legföljebb annyit tudna mondani, hogy ő volt a fölbujtó, mert ez volt a szavajárása:

                     - Gyáva népnek nincs hazája!

                    De annak tényleg nincs is.

                    Most mindenki kushad, mint a megvert kutya, mint azok a görnyedező rendőrök a nagy senki előtt. Akinek a rangját az adja meg, hogy valahol a belső zsebében valamelyik nagykutya aláírásával egy igazolvány van.

                   A kísérője egészen ügyes stratégiát dolgozott ki. Ha valami fontos közlendője volt, felzárkózott hozzá, és halkan elmondta. Majd újra lemaradt. Egy sajátságos koreográfia szerint tették meg az egész utat. Amikor átszállásra vártak, a legtávolabbi padra ültek egymástól. Amikor a kecskeméti börtönhöz igyekeztek, mert anyám nem ismerte a járást, a rendőr ment elől, anyám 10 - 15 lépéssel utána, és így kalauzolta. Míg a kapuban bevárta, rutinosan csengetett.

                   Egy középkorú ügyeletes nyitott ajtót. Látszott rajta, hogy nem hivatalos vendéget várt, mert még a kabátját sem gombolta be, és fején is csáléra állt a sapka. Valószínűleg unalmában szundikálhatott, és valami kellemes álomból riasztotta föl a csengetés, ezért elég morcosan nézett a belépőkre.

                   Aztán két-három lépcsőfokot kellett fellépni, és máris a portásfülkében találták magukat. De ezen a szűk helyen is ott lógott Lenin, Sztálin meg Rákosi. Egy asztal, egy szék, a szunyókáláshoz, és a sarokban egy széntüzelésű Lampert kályha, hogy a leltár teljes legyen.

                   Aztán amikor alaposan megnézte anyámat, a gonosztevőt, igazított a ruházatán, még a sapkáját is a helyére tette. Látszott rajta, hogy ilyen fiatal és tiszta arcú nőkkel ritkán találkozik.

                   Először a két hivatalos ember elintézte a formaságokat. Átadom, átvettem, itt a papír róla, aztán a kiskőrösi elköszönt:

                    - Szabadság, elvtársak!

                    - Fiatalasszony! Legyen szíves letenni az asztalra a gyűrűjét meg a fülbevalóit! Ezeket mi megőrizzük, és amikor kiengedik, majd visszakapja. Ebben a fiókban őrizzük, ni!

                   Volt ott már néhány becsomagolt értékes holmi, de mindegyik külön stanicliban. Akkurátusan ráírva a tulajdonos neve. Anyám óvatosan kiszedte a fülbevalókat és lehúzta az arany karikagyűrűt is, aztán letette az asztalra. A most már nem rigorózus ügyeletes ezeket is beletette egy cukros zacskóba, és ráírta anyám nevét. Még a lánykorit is. Aztán az egyik alsó fiókba csúsztatta a többiek közé. Majd megkérdezte:

                    - Jó kedvű társaságba akar kerülni, vagy egy magányos öregasszony mellé?

                   Anyám társaságkedvelő ember volt, de most, egy félnapos strapa után, inkább nyugalomra vágyott. Az idős asszonyt választotta, mert most nemigen volt beszélgetős kedvében. És igen jól választott, mert mindjárt megtudta, hogy miért adnak hat hónapot egy hetvenhez közeli asszonynak. A köszönésével mindjárt lekáderezte a nénit:

                    - Dicsértessék a Jézus Krisztus!

                    - Mindörökké! Ámen – mondta rá egy szunyókálásából fölriasztott alacsony, ősz hajú és sovány asszony, aki, anyám állítása szerint, igen hasonlított Panna dédanyámhoz.

                   Anyám gyorsan megvetette az ágyát, mert látta, hogy vacsoráról már itt is lekésett. Ez a cella, komfortfokozatban, nem múlta felül a kiskőrösit, és anyám szép nyugalmas álomra számított.

                   De a szomszédja örült a cellatársnak, és mint az idős asszonyok általában, igen szeretett volna vele beszélgetni. Anyám röviden elárulta, hogy honnan jött. Hogy mi járatban van, azt maga sem tudta. De nem is ez volt az idős néni célja, hanem az, hogy végre valakinek elpanaszolhassa a bánatát:

                    - Én bugaci vagyok. Biztos hallottál már arról a pusztáról, lányom, ahol valamikor olyan sok marhát, ménest tartottak. A németek elvitték és megették a javát, az oroszok meg a maradékot. A bugaciaknak nem maradt más, mint buckák és a szegénység.

                    Inkább tanyákon élnek az emberek, de van egy központja is. Itt két házsor is van meg a tanácsháza. Hogy dőljön össze!

                    Máma már jó, ha egy-egy tehénke van a háznál, néhol csak baromfi meg kecske. Nekem is csak kecskét adott az Isten. De bár ne adta volna azt se! Mert miatta kaptam a hat hónapos börtönbüntetést. Amikor az uram még élt, volt nekünk is tehenünk, de mára csak egy Sztalin-tehenem maradt. Miatta kerültem ide.

                   Az uram már húsz éve meghalt, azóta olyan magányosan élek, mint a kisujjam. Egyedül és hatvannyolc évesen. Pedig valamikor még a vályogot is magunk vetettük az építéshez, a falakat is mink raktuk, mert az uram olyan ezermesterféle volt.

                   Most már húsz éve magányosan élek. De rosszul mondom, mert egy födél alatt a huszonnégy tyúkkal meg a kecskémmel. Már annak idején is úgy terveztük, hogy a rókák miatt minden ajtó zárható legyen, még a tyúkólon is. Mert a rókák akkoriban még nagyon sok kárt okoztak. Máma már azok is megfogyatkoztak.

                   Előtte volt egy rossz tehenem, de azt az oroszok elzabrálták. A kecske csak arra való, hogy reggelire, vacsorára tejet adjon.

                    De a hasznomat, amiért pénzt kapok, azt a tyúkok tojják. Mindig legalább annyit, amit a legközelebbi hetipiacra bevihetek, és eladhatom. Alkalmanként, főleg tavasz végén és nyáron, legalább ötven-hatvan tojást is vihetek a heti piacra.

                    Ebből veszek aztán minden mást. Eleséget a baromfinak meg magamnak kenyeret, cukrot, sót, mindenből egy keveset, ami egy öregasszonynak elég. Bár télen nemigen tojnak. Arra is készülni kell, hogy föl ne kopjon az állam tavaszig!

                    Ha egészséggel bírom, még évekig nem szorulok más asztalához. Most is csak azért eszem az ingyen kenyeret, mert a kecském egyszer megbolondult. Jobb, ha azt mondom, hogy elszabadult. Rosszul verhettem le a pányvakarót, vagy föltekerte a láncot? No, de nem ez a fontos.

                    - Figyelsz rám, lányom?

                    - Mondja csak bátran!

                   Májusi heti piacra készülődtem éppen. A kecskét, ahogy szoktam, kipányváztam egy füves helyre, hadd legeljen kedvére. A tojásokat, akkor volt vagy hetven, már beraktam a szalma közé, hogy meg ne nyomják egymást.

                   Azután, mint egy öregasszony, lassacskán nekivágtam az útnak. Nem nagy távolság az, nincs még két kilométer sem a piactérig. Ballagok-ballagok, egyszer csak hallom ám, hogy a hűséges állat ott mekeg a nyomomban.

                    Húzta maga után a láncot, és keservesen mekegett utánam. Az első pillanatban meg is sajnáltam szegényt, de nem állt meg, bárhogy szólítottam. Elment mellettem, mint egy rakoncátlan csikó, és a lánccal igencsak fölverte a port.

                    De akkor jöttem rá, hogy nagy baj van! A bugaci tanács fiatal akácokat ültetett múlt ősszel, azok tavasszal szépen kihajtottak. És a kecskének az akácfa levele a kedvenc csemegéje. Tanácselnök ide, tanácselnök oda, elkezdte eszegetni a friss hajtásokat. Nem tudom, ismered-e a kecskét? Igen makacs jószág! Hiába imádkoztam még az Úristenhez is, hogy megfoghassam. Az, bizony, nem hagyta magát. Mit tehettem, mentem tovább; hátha nem derül ki az igazság.

                    De abból az irányból jöttek mások is, és besúgták a tanácselnöknek. A nyilvánosság előtt, a piactéren, lehordott a sárga földig:

                   „Maga tönkre tette a nép vagyonát, a nagy értékű fáinkat. Az egész közösség vagyonát. Ezek a fák már jövőre virágoztak volna. Milyen jól jártak volna a méhészek.”

                    A VB - titkár sem azért van, hogy ne hallassa a hangját:

                     - Mit gondol maga? Azért ültetjük a fákat, hogy leetesse a kecskéjével?

                    Ez is elmondta a „nép vagyonát” vagy hússzor!

                   Igen restelltem magam, és a kecském helyett is bocsánatot kértem, de a dolog csak nem maradt annyiban, mert följelentettek a „népgazdaságnak okozott tetemes kárért”. No, ki tudtam mondani, és bele sem tört a nyelvem.

                    Kecskeméten volt a tárgyalás. A tanácselnök meg én voltunk rá hivatalosak.

                    Hat hónapot kaptam a nép vagyonának megrongálásáért. De a bíró igen csiszolt eszű ember volt, mert azt mellékelte, hogy engem vagyoni kár nem érhet.

                   Hatvannyolc éves idős asszony vagyok és magányos. Gyerekem, hozzátartozóm nincs. Ezért a községi tanács köteles gondoskodni a jószágokról és a tojások értékesítéséről. A kapott pénzt tegyék félre, és egy összegben juttassák majd a kezembe, amikor kiszabadulok.

                   Most csak arra lennék kíváncsi, hogy ki feji a kecskémet? Ki szedi össze a tojásokat, és ki árulja azokat a bugaci piacon? Mert azóta már hallottam, hogy a tojásaim olyan kapósak, mintha aranyból lennének. Mit szólsz hozzá, lányom?”

                    - Ezen a történeten mosolygok. Lehet, hogy a tanácselnök felesége feji a kecskét? A VB – titkár felesége meg összegyűjti a tojásokat, és árulja a piacon?

                    - De lányom, ezek közül egyik sem ért hozzá! Mert olyan ügyesen megoldották a kinevezésüket, hogy mind a kettő városi ember. Budapestről szalajtották őket, és rakták a nyakunkra mindegyiket. A tanácselnöknek a nevét még kimondani is elég: Hlipala Pali.

                    Nem sokra becsüli a falu népe, mert az egyik elvtársa temetésén klottgatyában jelent meg, olyan részeg volt. Házmesterek voltak ezek előtte Budapesten, de beléptek a kommunisták közé, a pártba. Az meg így jutalmazta őket.

                    - Ezt a jutalmat meg is érdemelték - mondta álmosan anyám.

                    - Én is úgy gondolom, lányom, meg az igazságos bíró is. De jó éjszakát adjon Isten minden jótét léleknek! Aludjunk, kislányom!

                   Másnap is megvirradt. A fogdmegek kinyitották a bűnösök és ártatlanok celláit egyaránt. Mindenki mehetett a WC-re mosakodni. Akkor tűnt fel anyámnak, hogy milyen sok emberrel együtt élvezi az állami vendéglátást.  Természetesen a nőké volt az elsőség. Az idős bugaci néni lépett ki elsőként a folyosóra, mert anyámat elkábította a mesehallgatás. Mert mese volt, ésszel föl nem fogható, ki nem agyalható, abszurd történet.

                   A férfiakat utánuk engedték csak ki a folyosóra. Néhány pap is volt köztük, csupa idős ember. Vajon mit véthettek a rendszer ellen azok a papok, akik a hitük szerint az Istent szolgálták? Miért haragszanak arra, aki a meggyőződésük szerint, nem is létezik? Ilyenek az ország vezetői, és ilyenek az Új Életre vicsorgó ÁVO-sok – gondolta anyám.

                    Milyen a börtönben? Éjjel, amikor fölébred az ember, már nem lehet többé mélyen elaludni. Legalábbis az újoncoknak nem. Mert két őr állandóan le-föl sétált, és csattogott a bakancsuk. Néha férfihang káromkodott, máskor női hang rikácsolt. Állandóan zajongtak, de az őrök fakabátban faarccal nem vettek róluk tudomást.

                   Anyám meg reggeli után mindhiába várta, hogy kihallgatásra szólítsák. Igaz, hogy egy tányér levest már kapott, amióta Kecskeméten van, de hogy miért hozták ide, arról egy szó sem esik. A negyedik napon zörög a zár, végre szólítják. Szedte a kis motyóját, mert nem mondták, hogy kihallgatásra viszik. Elköszönt a lakótársától, és azzal biztatta:

                   - Ne féljen, otthon minden a legnagyobb rendben van, mert ezek a Hlipala Palik jobban félnek a törvénytől, mint maga vagy én. A maga lelkét nem terheli semmi, mint az enyémet sem, akkor pedig legyen a maga számára egy kis pihenés ez a négy hónap.

                   Az öregasszony kék szeme mosolygott, amikor búcsúzáskor megcsókolták egymást.

                   Abba az irodába kísérték, ahol fel is vették. A jól ismert kapus fogadta, és amikor meggyőződött róla, hogy senki sem hallhatja, igen halkan megkérdezte:

                    - Szeretne a férjével beszélni?

                   Anyám nagyon meglepődött, és csak annyit kérdezett:

                    - Itt van a férjem is? Miért nem mondták, amikor megérkeztem?

                    - Ja, fiatalasszony ez nem gyermekóvoda! – felelte, aztán kiosont a folyosóra az apámért. Egyik közeli cellában lehetett, mert egy perc múlva már mindketten megérkeztek. Az őr ügyelt, amíg ők beszélgettek.

                    - Hát te is ide kerültél miattam?”

                    - Nem miattad, hanem mert én tudom, hogy gyáva népnek nincs hazája!

                    - Mindenki egészséges otthon?

                    - Mint a makk, és csókoltatnak. Mit üzensz nekik, mert engem rögtön hazaengednek? Bár jó szerivel azt sem mondták, hogy miért vittek Kiskőrösre, utána meg Kecskemétre.

                      - Csókold meg őket helyettem is! Vigyázzatok egymásra! Majd csak kiengednek engem is nemsokára.

                   Egy ölelésnyi idejük még maradt, és a kapus már vonta is anyámat, mert igen félt, valamelyik nyikhaj felettese észreveszi ezt a titkos randevút. Anyámnak visszaadta a kincseit, és már kísérte is a kapuhoz:

 - Szerencsés utat, fiatalasszony!

                  Anyám köszönetet mondott, csak a sírástól egy kicsit megbicsaklott a hangja:

                    - Isten fizesse meg magának a jóindulatát!”

                   A kecskeméti állomáson nem kellett sokat várakozni, de a fülöpszállási váróteremben már ismerősökkel is találkozott. Antoni doktor úrral meg a feleségével hozta őt össze a szerencse. Nem kérdeztek azok semmit, de az orvos ránézésre megállapította a diagnózist:

                    - Ugye, maga nagyon éhes?

                   Anyám szemérmesen bevallotta, hogy már ötödik napja nem evett főtt ételt. Egy tányér leves kivételével csak a nagyanyám sonkáján és kenyerén éldegélt. Azok elővették az elemózsiájukat. És amíg félrevonulva beszélgettek, anyám fölfalta a doktor úr rántott csirkéjének a javát, finom fehér kenyérrel. Nem kérdeztek azok semmit, hiszen egy jó orvos ismerte falujának minden testi és lelki nyomorúságát.

                  Amikor hat óra tájban anyám megérkezett a keceli állomásra, egy rendőr várta. Juhász Miska volt az, aki egyedül tudta, hogy most kell neki megérkeznie. Kerékpárral jött ki elébe, ezért kettesben ballagtak hazafelé. Apám unokatestvére többször is zaklatta a kiskőrösi ÁVO-st, hogy mikor engedik végre haza az öreg mamához meg a kisfiához. Az a mai napra ígérte. Azért jött ki elébe, hogy ellenőrizze, betartotta-e adott szavát az ÁVO-s.

                   Rögtön elmondta anyámnak a fenyegetést, hogyha említést mer tenni a gumibotról, meg fogja találni. Ez már nem idegesítette anyámat, csak hallgatta mély apátiával.

                    - Tudtam, hogy veled nem megy semmire. Akarod hallani a dicséretét, amit rólad mondott?

                    - Mondd, ha akarod!

                    - Ez az asszony nagyobb veszély a társadalomra, mint az ura! Mikor meglengettem előtte a gumibotot, a szeme sem rebbent, de az ura elsírta magát egy héttel korábban. A feleség nagyobb fasiszta, mint a férje!                  

                   Anyám csak szomorúan hallgatta, aztán megkérdezte:

                    - Hogy kerültél te ezek közé, Miska?

                    - Ezt majd még egyszer megbeszéljük. De te is gondolkozz el azon, amit az ÁVO-s mondott, mert ezek nem tréfálnak!

                   Kinek mondta volna el anyám a szégyenletes eseményeket? A nagymamának vagy a fiának? Róluk kell gondoskodnia! Ha ők nincsenek, talán valamelyik internáló táborba küldik. Így is arra kötelezték, hogy minden vasárnap jelentkezzen a keceli őrsön!

                   Apámat közben internálótáborba vitték, Kistarcsára. Minimum hat hónap! Onnan üzent, hogy anyám vagy valaki a családból, mikor mehet beszélőre.  Anyám mindenkinek továbbította az üzenetet. És ez volt az, ami egy életre, szétrobbantotta a családot.

                   Csak édesapám féltestvére jött el ajánlkozni:

                    - Én elmennék a bátyóshoz, Esztikém, ha kifizetnéd az útiköltséget!

                    Anyám hangosabban csapta be az ajtót, mint a följelentőnk után!

 

                                                         TIZENHATAN EGY FÖDÉL ALATT  

 

                    Én is azok közé tartozom, akik nem berzenkednek a nemzetiségektől!

                   Valamikor az I. világháborúban derekasan hadakozott egy sváb fiatalember. De Nagy-Magyarországot ő is elvesztette, miként az én nagyapám, de a vitézséget elnyerték mindketten. Wiedner Bernátként harcolt, de Völgyi Bernátként jutalmazták. A nagyapámnak nem tudtak földet adni jutalmul, mert a falu határának értékesebb részét az érsekség birtokolta, és attól nem lehetett hazafiságot várni.

                   Ez a talpraesett sváb fiatalember úgy gondolta, ha földet neki sem adnak, majd adnak engedélyt egy kiskocsmára. Nem a szülőfalujában, Császártöltésen, hanem Kalocsán. Oda is költözött, és kocsmáros lett. A lányait akkor már magára hagyhatta, mert férjhez ment mind a kettő. Az idősebbik lányának, Völgyi Viktóriának született három gyereke.

                   A fiú, aki nagyon önálló gondolkodású volt, amikor választania kellett a kapanyél és penna között, az utóbbit választotta. Megszökött hazulról, és a kalocsai nagyapjához költözött. Őt is Wiedner Bernátnak hívták, mert abban régi, belteljes sváb világban, hogy a föld együtt maradjon, az unokatestvéreket is összeházasították. Hogy ehhez mit szólt az egyház? Azt meg kellene kérdezni a falu egykori papjától!

                   Kitűnő képességű fiatalember volt, zömök termetű, élénk szellemű és abszolút hallású. Olyan Beethoven–szerű jelenség, csak ritkulásra hajlamos hajjal. Játszva elvégezte Kalocsán a polgárit, majd beiratkozott a tanító – és kántorképzőbe. Amikor azt is befejezte, már átestünk a II. világháborún. Kezében a diploma, de állás, közvetlenül az érsekség körzetében, sehol.

                 Végül talált magának helyet, de igen messze a szülőföldjétől. A Koppány-folyó mellett fekvő kis faluban, Páriban. Somogy megye szívében. Megkapta hozzá a szolgálati lakást és a tanítónak kijáró földet is.

                   Közben a családját a császártöltési házból kiköltöztették a gazdag házra és vagyonra éhes sváb kommunisták. Mit tehettek mást, elköltöztek a faluból a Bernát fiukhoz, Páriba. Együtt lesz a család, amikor az édesapja hazatér a málenkij robotból. A fiuk állami födele alatt most már hat ember. Közös lakás, tanítóföld, munka minden családtagnak.

                   Közben, és ezt jó tudjuk, szidtuk is eleget, Benesék meg a „demokratikusnak” nevezett Csehszlovákiából, egy kis batyuval vállukon kiűzték a szegény magyarokat.

                    A vagyonosabb családokat, ilyen volt Czompó Jánosé is, egyetlen vagonnyi ingósággal, Magyarországra küldték. Boldoguljanak ott, ha tudnak! Itt csak azoknak a háza volt üres, akit kiköltöztettek Németországba. Páriból is sokan jártak így.

                    A tamási állomáson veszteglő vagonból, egy teherautóval elhelyezték őket Páriban, egy hivatalosan kitelepített idősebb sváb házaspár portáján. A feleség szülei, Horváth János és Pócs Mária, Csehszlovákiában maradtak, de hozták a családfő szüleit, és a két gyereküket is, Matildot és Ilonkát. Aztán, mert jól tudták, mit jelent számkivetettnek lenni, egy födél alatt éltek az idős sváb házaspárral is, akik már vénségükre nem akartak új életet kezdeni valahol a földig lerombolt Németországban.

                    Számoljuk csak össze! A két nagyszülő, a szülök és a két nagylányuk, az már hat személy. A visszafogadott sváb házaspárral együtt, az már nyolc. Czompó János lakta hivatalosan a házat, és művelte a házhoz tartozó birtokot.

                   De nagyot változott 1948-ban a magyar politika. Az pedig, a maga kommunista módján, úgy bánt az emberekkel, mintha bábok lettek volna. Föladták a leckét Wiedner Bernátnak is az iskolák államosításakor: Vagy tanító lesz vagy kántor? Az utóbbit választotta. Igen ám, de ezzel elvesztette a födelet és a földet!

                   De akkor már nem volt teljesen reménytelen a helyzetük, mert a két család Wiedner Bernát és Czompó Matild házasságával összekapcsolódott. Mi tehetett a nős kántor úr családja? Beköltöztek mind a hatan a Czompóék kétszobás házába, ahol még mindig kilencen éltek, mert közben Czompóéknak, már magyar földön, született még két gyerekük: Vilmos meg Margit. És a fiatal házasoknak, Bernátnak és Matildnak is megszületett 1950-ben az első gyereke. Ugyanazon közös födél és égbolt alatt tizenhatodiknak: Máriának keresztelték. Ő lesz a fiaim édesanyja. Tehát tizenhatan éltek békében és nemzetiségi bicskanyitogatás nélkül. A házban nem volt nyelvrendelet, hacsak azt nem számítjuk annak, hogy Czompó János szava volt a döntő minden fontos kérdésben.

                                                                    

                                                                

 

                                                                 WALTER- HÁZASPÁR

 

                   Kedves Barátom, ebben a szétmálló világunkban, akkor 1948-ban, akadtak olyan pedagógusok, akik csak azért is olyan szellemben óhajtották, pedig a fejüket is kockáztatták, a gyerekeket nevelni, hogy dacosak és önérzetesek legyenek. Volt egy Walter-házaspár!

                    Nekem az volt a szerencsém, hogy a lágy lelkű feleségéhez jártam, de a férje miatt igencsak sokat főtt az akkori iskolaigazgató feje. Följelentse –e vagy sem?

                   Majd mindjárt kiderül, milyen szellemű dallal vonultatta gyerekeit végig a falun, egészen a sportpályáig. Egy emlékező:

                   „1945 után még három évig tanítottak csak az apácák, mert az államosított iskolákban többé nem vállaltak munkát. Egy rövid ideig, amikor én belekezdtem, éppen pedagógushiány volt. A mi tanító nénink sokat betegeskedett, és ezért a fiúosztályhoz csapták a lányokat is. Így nyolcvan gyerek is lehetett egyetlen tanító felügyelete alatt. Mégis az ő osztálya volt a legfegyelmezettebb. A lányok is igyekeztek a fiúkkal lépést tartani!”

                   Az akkori igazgató eléggé vallásellenes volt, és igen piszkálta a csőrét a dalunk, és ezért be akarta tiltani az éneket. Mi azonban szerettük, mert igen jól lehetett rá masírozni.

 

                                               Él még, feléled újra Magyarország!

                                               Szent esküvéssel erre esküszünk.

                                               Hittel hiszünk a tudás erejében.

                                               Rozsdamart kardnál több a szent betű.

 

                                               Vérző sebének száma, mint a tenger.

                                               Mind begyógyul, ha hittel hiszünk.

                                               Hittel hiszünk a tudás erejében.

                                               Rozsdamart kardnál több a szent betű.

                                              

                                               Új ezer évet, jogot csak ez adhat.

                                               Így lesz hazánk majd örök életű.

                                               Hittel hiszünk a tudás erejében.

                                               Rozsdamart kardnál több a szent betű.

 

                   El tudom képzelni a keceli potentátok / a párttitkár, az iskolaigazgató és a tanácselnök / savanyú képét, amikor meghallották, hogy milyen nóta zeng harsányan a falu főutcáján.

                   Derék ember lehetett ez a Walter tanító bácsi! Természetes, hogy két év után tovább kellett innen vándorolnia, családostól. Az iskola jubileumi nagykönyvében még a nevét sem merték megemlíteni. Hát itt tartunk napjainkban.

                                                                                                                                       

                                                                   A TALICSKÁZÁS

                  

                   Akkoriban még nem volt villany, és az én dédanyám ötös lámpánál olvasgatott. Bár mindig nagymamának szólítottam, de jól tudtam, hogy magasabb rangja van a családban. A rangját, az én szememben, nem az életkora adta, bár akkoriban volt 76 éves, hanem a szellemi frissessége. A szellemi „fölényét” egyáltalán nem fitogtatta, bár jóval olvasottabb teremtése volt az Istennek, mint a legjobb barátnője, az Erzsike néni.

                    Valamilyen lelki rokonság alakult ki a két asszony között, mert mindkét családban voltak olyan terhek, amiket jól esett megosztani egy hasonló tiszta gondolkodású, nem pletykás asszonnyal. Ők mindketten ilyenek voltak!

                   Talán ötéves lehettem, mert akkor még egy talicskában bőven elfértem, amikor egyszer kitolt a szőlőbe. Az biztos, hogy a talicska nehezebb volt, mint az egyéniségem egyetlen klottgatyában. Messze volt az a szőlő!

                    Ha minden utcát, dűlőutat figyelembe veszünk, lehetett az három kilométeres út is. De nem volt unalmas. A falubeli szakasza azért, mert nagyanyám örült, ha megszólították:

                    - Ugyan már, Panna néni! Miért tolja azt a gyereket? Elmegy az már saját lábán!

                   Csak annyit válaszolt minden kötözködőnek, de hangjában a büszkeség halvány árnyalatával:

 - Tolom az örököst.

                   Közben mozdulatlanul térdeltem a talicskában, és olyan érzésem volt, hogy most én irányítom a nagyanyámat. Előre néztem, és néha jelentést tettem egy várható nagyobb kátyúról vagy mélyebb szekérnyomról. Ha lassan is, de haladtunk.

                    Biztosan letette a járgányt néhányszor, hogy kifújja magát, és lehet, hogy néhány szakaszon gyalogoltam is. De arra emlékszem, hogy amikor az első dűlőútra a Szőlő utcából jobbra ráfordultunk, nemsokára kezdtek sorakozni a szőlők. Olyan szép szabályos rendben, mint a katonák.

                   Ekkor bizonyosan irányítottam, mert határozottan emlékszem egy jól megtermett mezei nyúlra, amelyik átváltott előttünk a dűlőúton, és úgy megriadt tőlünk, hogy az emlékezetemben még ma is szalad, és cikk-cakkban, mint a villám. Bár az az érzésem, hogy mi jobban megriadtunk váratlan megjelenésekor, mint ő. Ezt bizonyára otthon büszkén el is mesélte a családjának. Valahogy ilyenformán:

                    - Képzeld el, asszony! Jön két ember, egy asszony meg egy gyerek. Én elébük vágok, mire úgy megijedtek, mint két bátortalan nyúl.

                   Mindig váltogatta barázdákat. Ez a mozgásfajta gondolom az ősök génjeiben is benne volt már, mert ahogy én az embereket ismerem, semmi mást nem tudnak róla állítani, minthogy gyáva. Pedig inkább fineszes, gyors és igen óvatos teremtés. Az utóbbira meg is van minden oka, szegénynek.

                   Kinn a szőlőben csak tibláboltam, közben a dédanyám megnézegette a tőkéket, szépen fejlődnek-e a fürtök. A kunyhó körüli pusztaföldön, amelyet keletről nagy fűzbokrok szegélyeztek, gazt szedett az otthoni malackának. Gyerekkorom legnagyobb ijedelmét is együtt éltük át!

                   Ez még abban az időben lehetett, amikor még elég zab jutott embernek, állatnak egyaránt. A dűlőről, amelyik a szőlőnk domboldali végén húzódott, valamilyen oknál fogva, lehet, hogy ő is megriadt egy bátor nyúltól, egy jól megtermett táltos, farkát felvágva rohant lefelé a domboldalon nyerítve és szabadon, a szőlőnkön végig. A nagyanyámban nem vagyok biztos, de hogy én akkor megjavítottam a kunyhóba-futás világrekordját, az biztos. A nagyanyám is mellém húzódott, és még a kunyhó ajtaját is magunkra csuktuk. Csak akkor mertünk előbújni, amikor a ló gazdájának a káromkodása a közelünkben záporozott. Amikor meglátott bennünket, a zápor elállt. Mentegetőzve mondta:

  - Megbolondította a sok zab! Az átkozottját!

                    Aztán ment a ló nyomában. A következő dűlőúton állították meg lóhoz értő emberek, amikorra a szabadságszerető állat ki is fáradt. A gazdája visszafelé is arra vezette, de már korán sem volt olyan szép, mint amikor szabadon száguldott. Megadóan bólogatott nagy, okos fejével, mintha azt bizonygatná:

 - Jó dolog a szabadság, de nagy ára van!

                   És néha hátra fordította a pofáját, mint azt mutogatta volna, hányszor vert végig rajta az ostorral a gazdája – bosszúból és figyelmeztetésül.

                                                                    

                                                                  ÉN ÉS A HÁZIÁLLATOK

 

                   Voltam én libapásztor is, de hányszor! Amikor az első tanévet befejeztük, ez ugye ötvenben volt. A libákkal és kis pokróccal, a másik kezemben az ajándék-könyvvel, amely a kínai hősök japánok elleni harcáról szólt, kihurcolkodtam a Pénzes vizéhez.

                    A libáimat kicsaptam legelni, magam meg a könyvbe mélyedtem. Azután szétnéztem a libákat keresve az állatrengetegben, és sehol sem találtam a magam tizenkettőjét, pedig anyányi libák voltak már. Valaki a sajátjaival együtt bekísérte őket a maga udvarára. De az még semmi, mert amikor holtfáradtan a kereséstől, visszarogytam a rongyszőnyegemre, kiderült, hogy a könyvemet is meglovasították. Most légy okos, Domokos!

                   A könyvre azt mondja majd anyám, annyi baj legyen, de hogyan számolok el a libákkal. Nem is mertem hazamenni. Ott kuksoltam a Dulai-boltos sarkán, amelynek ajtaja a Rákóczi útra nyílt, de az oldala már a mi utcánkban volt. Ott üldögéltem magamba roskadtan, amíg be nem sötétedett. Ez nyáridőben /sometimes/ lehetett olyan 9 és 10 között. Anyám csak hazaengedett verés nélkül, de kikötötte, hogy holnap hajnalban újra járjam végig azt a hosszú placcot, hátha rájuk akadok. Tényleg felébresztettek hajnalok hajnalán. És én végigjártam a libák minden lehetséges legelőjét, de egy döglött liba nem sok, annyit sem találtam. Vethettük utánuk a keresztet, ahogy mifelénk mondták. Azokat már nem mi esszük meg!

                   Másként jártam egy másik csapattal. Ha már a Pénzes vize nem hozott szerencsét, kihajtottam őket a temető melletti legelőre. Oda, ahol a Sugár utca kezdődött. Erre az adta az ösztönzést, hogy Árvai Józsi bácsi, Laci barátom édesapja, éppen a régi temető elhagyott sírjairól kaszálta lovának a gazdagra nőtt füvet. No, ha ott sok a fű, akkor az a libáimnak is éppen jó legelő lesz! De itt sem volt szerencsém. Nagyon megbámulhattam a Józsi bácsi kaszálási művészetét, mert mire észbe kaptam, libákat sehol sem leltem. De annyi eszem most már volt, hogy valamelyik környékbeli kiskertben keressem őket.

                    Ezek a kertecskék addig a girbegurba kis útig húzódtak, ami a Temető utcát a Sugár utcával összekapcsolta. Az egyikben meg is találtam őket. De korai volt az örömöm, mert egy botos vénasszony őrizte őket.

                   Gyakran emlegette a magántulajdon szentségét, de inkább a szentségen volt a hangsúly. Aztán lekáderezett, hogy kinek a fia-borja vagyok, és csak azután kaptam meg az én hűtlen libáimat. Szomorúan ballagtam hazafelé, mert tudtam, hogy ennek is következményei lesznek. Nem bizonyultam rossz jósnak! Mert bizony a pénzsóvár, kapzsi asszonyság húsz forintot behajtott anyámon, mondván:

 - Legalább ekkora kárt tettek a libák a kertemben!

                   Az akkoriban tekintélyes összeg volt. Nem volt bekerítve a kertje, és az egész nem ért tíz forintot. De mindenáron keresni akart rajtunk. Igen mohó volt! Megfogadtam, hogy annak az Erdő utcai háznak az ablakát még ebben az életben beverem.

                    Eszembe is jutott valahányszor elballagtam a háza előtt. Hallottam is az üveg csörömpölését, bár csak a képzeletem játszott el vele, mert naponta kétszer elmentem nyáridőben /sometimes / a háza előtt; ki a szőlőbe reggelenként meg este hazafelé. De sohasem találtam megfelelő kavicsot, no meg akkora indulatot a lelkem kiforgatott zsebeiben a cselekvéshez. Így jártam a buta libákkal!

                   Egyszer meglepett, ma már nem tudom, hogy ki, egy árva kis mezei nyúllal. Itatgattam – etetgettem benn az egykori boltunkban. Aztán éjszaka magára hagytam, és reggel sehol sem találtam. Hosszú ideig kutattam az üres polcok mögött és alatt, amíg végre megpillantottam az egyik sarokban. Nehezen, de hozzákúsztam, és a markomba fogtam. De már hideg volt picinyke teste. Amikor Arany János költeményében olvastam, hogy a gyerekek mennyire örültek a kisnyúlnak, már előre tudtam, hogy az anyjától megfosztott jószág el fog pusztulni.

                   Még zsoké is voltam egyszer életemben. Az egyik fölső tanyasi rokonunk, akit szintén Bobeknek hívtak, és szintén bóbellás volt egy kissé, a fejébe vette, hogy megtanít lovagolni. 1952-ben, amikor sem embernek, sem állatnak nem jutott elég ennivaló, meg a pokoli nyári meleg jelezte, hogy abban az évben sem terem meg a jövő évre való, mert minden kisül. Ennek a sovány nyárnak a derekán történt, hogy az öreg, szórakoztatásul felültetett az egyik lovára, csak klottgatyásan. Lónak írtam, de inkább volt az lóemlék, mint Rocinante Cervantes regényében, amelyet már Radnóti fordításában ismertem.

                   Szegény igen alultáplált volt. És kiálló bordái fájdalmasan recsegték:

                    - Zabot már hónapok óta nem láttunk.

                   Az öreg vendéglátóm mindenáron ragaszkodott ahhoz, hogy maradandó élményt szerezzen nekem. Nem tudom, hogy ekkor velem akart-e kibabrálni vagy a szerencsétlen lóval.  Szőrén ültem meg a  táltost, és amikor kocogni kezdett, zsírban szegény tomporom jobbra-balra csúszkált csontos hátán. Egyrészt azért izgultam, hogy a nyakam töröm, másrészt azért, nehogy szikrák pattogjanak szanaszét, és felgyújtsuk azt a sovány legelőt.

                   Egy falóval is lett volna találkozásom, ha a sors igazságos, de ebben az esetben sem volt az. Azt hiszem búcsú lehetett Kecelen, az mindig június első vasárnapján, Szentháromság tiszteletére tartották. Még a Rákosi - rendszerben is megünnepeltük, és ilyenkor fölvonultatták a körhintát, amelyen egyszer ültem, de megfogadtam, hogy többet soha. Mert valami olyasmit éreztem, mint a tengeri betegek a viharos óceánon.

                   Annál sokkal szolidabb szórakozás volt a körhinta. A tulajdonos fölugratott öt –hat vállalkozó fiút az árbocra, egyszer engem is, ami nem jelentett mást, minthogy néhány fordulón át markoltuk a forgató gerendákat, és az indító csengő szavára megindultunk, minden erőnket bevetve. Körbe – körbe, mint a lovak a taposómalomban. Bennünket persze nem láthatott a nagyérdemű, legfeljebb a lábainkat, ha nagyon figyelmes volt, mert egy lepel körben eltakarta a gürcölőket. A gályarabokat is a fedélzet.

                   Amikor úgy véltük, hogy rádolgoztunk a falovaglásra, leszálltunk a magasból, és ki-ki paripára pattant. Ekkor kiderült, hogy ki az élelmes és ki az élhetetlen. A társaim mind nyeregben a paripák hátán, de nekem még egy kocsiban sem jutott hely. Kérni meg szégyelltem. Eloldalogtam onnan egy tanulsággal gazdagabban. Ez jellemző és visszatérő momentuma volt az életemnek.

 

                                                                  INTELLIGENS KUTYÁK

 

                   Amennyire megutáltam a buta baromfit, olyannyira megszerettem az intelligens kutyákat. Amikor elolvastam a Grant kapitány gyermekeit, fölöttébb megtetszett ez a lendületes kutyanév, a dingó. Erre is kereszteltem az egyik legkedvesebb kutyámat, aki igen sokszor focizott velem az udvaron. A kert felé is nyílt egy rozoga kapu és az utca felé a masszívabb. Két kapura játszottunk ketten. Én voltam természetesen a magyar csatársor, és ő az angol védelem, de lehetett akár a brazil vagy az uru is. Minden meccset megnyertem. A nézőtér tombolt, a kemény ellenfelem meg lihegve várta, hogy mikor adom neki jutalmul a cukros kenyeremből az őt megillető darabot. Igen kedves, okos lény volt.

                 Korábban, 1952-ben, a nagy éhínség idején, amikor minden fölösleges szájtól igyekeztek megszabadulni a gazdák, sok kóbor kutya kószált az utcákon. Egyszer, honnan-valahonnan, maga sem tudom, hozzám szegődött egy nagyon csúnya és csupa rettegés kutya.  Sok láb rúghatta odább szegényt, amíg velem nem találkozott. Csak csont és bőr volt, talán csak a fiatalsága tartotta még életben. A háta görbe, fölfelé, lehet, hogy egy kocsikerék is átment már rajta. Komisz múltja lehetett! Én elrejtettem hátul a szalmában, és loptam ki ennivalót, amit csak tudtam. Igen hálásan nézett rám, még körül is ficánkolt néha. Aztán hirtelen eltűnt. Nem akarom anyámékat gyanúsítani, de valószínűleg ők kergették el, drasztikus módon, mialatt én az iskolában voltam.

                   Kerestem az egész faluban. Sorra jártam annak minden utcáját, és egyre keserűbb hangon kiáltoztam a nevét, de hosszú ideig nem leltem a nyomát. Minden kutya megugatott, csak az ő hangja nem vinnyogott fel sehol. Aztán néhány hét múlva, a község egyetlen mészárszéke előtt, mintha őt láttam volna, egy csapat kutya társaságában, szimatolgatta a kidobott hulladékot.

                    Kisasszonynak hívtam korábban, és most is annak szólítottam, de nem hederített rám. Csatlakozott a kóbor kutyák közösségéhez, mert úgy vélte, ha magányos hobó lesz, rövidesen éhen hal. Összefogva, több szimat-több ennivaló, talán tovább tengetheti nyomorúságos, kutyának sem való életét.

                                                                           A KICSI

 

                   Volt nekünk egy kecskénk is. Erre a lényre is csak csupa jót tudok mondani. Azon kívül, hogy állandóan evett volna. De a falu olyan fertályán feküdt a házunk, hogy a közelben nem volt gazdagon zöldellő rét, esetleg akácerdő. Liget az volt, de annak rongálását szigorúan büntették. Az öreg Borbényi, aki még akkoriban nem is volt olyan idős, a hangos beszélőn ki is hirdette, mint tanácsi határozatot, hogy:

                    - Kérjük a liget mellett lakókat, hogy a baromfit ne engedjék be a kerítésen, mert azokat kutyáztatni fogjuk!

                    Így, szó szerint! Már hogyne ijedt volna meg egy törvénytisztelő, jámbor, keceli polgár tyúkja!

                  Végigcibáltam a fél falun a Kicsit, mert ez volt a neve, de csak a kápolnával szemben, a Kálvária környékén találtam neki egy suttyó akáchajtásokból álló erdőcskét. Ott lecövekeltünk mind a ketten.

                   Én szellemi táplálékul akkor éppen a Boccaccio novelláit olvastam, természetesen az Olcsó Könyvtár sorozatból. A Kálvária és novellák pikantériája ugyan nem passzolt, de akkor még föl sem fogtam ésszel. Ez bizonyosan ötödikes koromban történt, tehát 1954 tavaszán vagy nyarán. Lényeg az, hogy mindketten táplálékot találtunk magunknak.

                    A Kicsinek az lett a veszte, hogy igen kevés tejet adott. Fölkészültek a környék szakemberei a vérengzésre, de én, mint minden mészárláskor, a ház legbelső sarkába húzódtam, hogy egyetlen hangot se halljak belőle. Anyám elbeszélése szerint, halálát érezvén, úgy sírt, mint egy kisgyerek, de a hóhérok kőkemény szívét nem hatotta meg.

                   Én, a tapasztalatok alapján úgy vélem, hogy bizonyos állatfajták, a tyúkeszű baromfit kivéve, amelyeknek vannak olyan példányai, amelyek lelkileg érzékenyebbek sok-sok embernél. A lovak, a kutyák és a kecskék között találtam ilyen lényeket. Mostanában a delfinekről is sok jót hallok. Bizonyos, hogy mi vagyunk a fejlődés csúcsa? Szomorú lenne!

 

                                                                  A HÁLA KÖTELEZ

                                                                                                                    

                   Amikor még egészen kis srác voltam, igen szívesen hallgattam az öregek beszélgetését, akik székeken és padokon ülve, vasárnap délutánonként a ház előtt idézgették a múltat. Egyszer csak azt mondta dédanyám, hogy ő még életében nem evett fagylaltot.

                    Volt a zsebemben egy kemény forint. Elsúderkoztam a közelükből, aztán beloholtam a falu központjába a Rékasihoz, és kértem egy kétadagos fagyit. Az maga volt az egyensúlyozás művészete, amit, hazafelé futva az olvadozó fagyival, végrehajtottam. De célba értem, és szó nélkül átadtam neki. Ezért sok bűnömet meg fogják bocsátani, érzem.

                   Furcsa egy isten teremtménye vagy te! – ez volt anyám leggyakrabban használt minősítése. Ez bizonyosan rajta lesz a káderlapomon, ha én is bevonulok a Nagy Káderhez.

 

                                                                        XV. fejezet

                                                                           

                                                        AZOK A FÉNYES SZELEK

                                                                                                                               

                                                             Sej, a mi lobogónkat

                                                             Fényes szelek fújják,

                                                             Sej, az van arra írva:

                                                             Éljen a Szabadság!

 

                                                             Sej, szellők, fényes szellők,

                                                             Fújjátok, fújjátok!

                                                             Holnapra megforgatjuk

                                                             Az egész világot!

                                                                                            Jankovich Ferenc

                A második világháború után szerte az országban lelkes fiúk és lányok énekelték ezt a szöveget egy csángó dallamra. Ezek a fiatalok mind népi kollégisták, akik í945 és 1949 között a magyar törtélelem egyik egyedülálló és nagyhatású mozgalmának a résztvevői voltak.

                   A népi kollégiumi eszme az 1930-as években született meg a népi írók körében. Az alapötlet szerint bentlakásos internátusokat kell létrehozni, ahol a szegény sorsú, de tehetséges gyerekek tanulhatnának. Biztosítanák számukra a szállást, és ők tanulmányaik elvégzése után visszatérnének szülőföldjükre.

                   Így idővel kialakul egy paraszti származású értelmiségi réteg, amely ismerné saját osztályának problémáit, és kellő tudása lenne azok megoldásához. Ezzel a gondolattal már a háború előtt Teleki Pál és Kállay Miklós is rokonszenvezett. Ezért alakulhatott meg 1939-ben az első, a Győrffy István Kollégium.

                   A háborút követően erős kommunista befolyás alatt álltak, hiszen a kollégiumi mozgalom fő támogatói Rajk László, és Révai József voltak.  1946-ban megalakult országos szervezetük, a NÉKOSZ.

                   Egy-egy kollégiumban a hasonló érdeklődésű fiatalok laktak. 1948-ra 158 kollégiumot sikerült létrehozni. Az általános iskolás, a középiskolás és az egyetemi kollégiumok mellett szakkolégiumok is létrejöttek. A békéstarhosi zenei, a Derkovits és Nagy Balog János képzőművészeti kollégiumok. A kezekben feltűntek az országos hírű tehetségek: Nagy László, B. Nagy László, Soós Imre, Horváth Teri, Szirtes Ádám, Berek Kati, Váradi Hédi, és a többi. Három szenzációs film maradt utánuk: Körhinta, Lilomfi, Szindbád. Sajnos, majdnem mindegyiknek kisiklott élet és önemésztő emberi sors jutott.

                   Politikai gyűléseken vettek részt, és tűntetést szerveztek Tito tiszteletére magyarországi látogatása alkalmával. Rajk László és Veres Péter volt a kedvencük, és ez is lett a vesztük. Ez azonban nem igaz! Minden történelemkönyvben ez olvasható róluk, de az igazság sokkal kézen fekvőbb.

                 NB: Amikor a Magyar Dolgozók Pártja, erős szovjet hátszéllel, megszerezte az egyeduralmat, minden olyan szervezetnek és intézménynek, amelynek önálló arca volt, és öntudatos magyar tömegeket tudott mozgósítani, meg kellett szűnnie.

               Hogyan hajthatta volna végre a magyarországi sztálinista rendszer a kollektivizálást, ha egy öntudatos, paraszti származású értelmiséggel találja szemben magát? Hogyan tudta volna elsőrangú tehetségekkel létre hozni a szocreál képzőművészetet, szovjet mintára? Hogyan tudta volna a magyar népet képviselő, öntudatos újságírókkal működtetni a hazug sajtót, amely mindig elfödte a bajt, és tudatlanságba sodorta a tömegeket? Egyáltalán, hogyan tudta volna a filmek segítségével, a szocialista realizmusú regényekkel a népre erőszakolni azt az ideológiát, amely teljesen idegen volt a magyar nép lelkétől?

                   Ehhez nem öntudatos magyar tehetségekre volt szüksége, hanem lakájokra és ripacsokra, akik harmadrangú tehetségükkel megteremtik a személyi kultuszt, a szocialista realista irodalmat, és olyan művészekre, akik segítenek a népet holmi „operettmámorba” szédíteni, a magyar valóság bemutatása helyett. Magyarország Honthy Hanna országa lett és Futbólia.

                   Ezek a népi kollégisták, amikor Tito mellett tüntettek, igen kevés tudással rendelkeztek arról, hogy mi történt a délvidéki magyarsággal 1944 őszén. Mert akkor bizonyára tiltakozó demonstrációt tartottak volna a magyarok vajdasági lemészárlása miatt.

                    Ha valaki sikerkönyvet akart megjelentetni, lásd Cseres Tibor Hideg napok c. dokumentumregényét, annak a magyar népet kellett a szégyenpadra ültetnie. Biztos lehetett benne, hogy háromszor is kaszálhat. Megfilmesítik, színre viszik, és egyenként minden olvasó kezébe eljuttatják.

                   Az igaz, hogy azt mondta a mester, bizonyára ugyanilyen őszinteséggel válaszolnak majd a másik oldalról. Azt leshettük! Kiengesztelésül maga vállalta a jóvátételt: Vérbosszú Bácskában című tényfeltáró művével.

                   De igen meglepné Cseres Tibort, Isten nyugosztalja, ha megtudná, hogy a középiskolás tankönyvekben milyen remekül felhasználják, még ma is, az ő magyarellenes dokumentumait, és milyen szépen elhallgatják a szerb bűnöket, amelyek többszörösen felülmúlták a magyarokét.

                   A NÉKOSZ-témát pedig olyan senkiházi dolgozta föl, mint Jancsó Miklós, ez a buznyák és szellemileg eltévelyedett, impotens rendezőcske, akinek csak arra volt jó, hogy nagyot üthessen a valláson. Pedig azokat a fiatalokat a demokráciára nevelték a kollégiumokban, és nem a gyűlöletre.

                   Ha nem így volt, akkor nagyon rosszul működtek. De hát Révai Józsefek hatása alatt hogyan is működhettek volna másképp? Veres Péter, a szószátyár „társasutas”, szellemi irányításával, aki segítette a magyar demokráciát a szakadékba juttatni? Vagy a szerencsétlen és ostoba Rajk László szárnya alatt, aki még a kivégzésekor is Rákosit meg a Pártot éltette?

                   A NÉKOSZ – mozgalom már 1945-ben halálra volt ítélve, de az ítélet végrehajtásával négy évet kellett várnia az ÁVH-nak és a szovjet négyes fogatnak, amelynek egyik kereke még import is volt! Lőwy Hermann, alias Wolf Mihály, alias Farkas Mihályról van szó, aki cseh volt eredetileg, és jó embere a moszkvai Berijának.

                   Mindezt Nagy László, a költő sem tudta, és bedőlt a Szabad Nép-maszlagnak még 1949-ben is:

 

                                                                           Ősz felé

 

                                                     Jár a kulák kosorrú lovakkal,

                                                     Hasig érő lucernát kaszálgat.

 

                                                     Korpát adott ő is szegényeknek,

                                                     Mert szegény a legjobb haszonállat.

 

                                                     Már táborba szállt millió paraszt,

                                                     Kaszájuk sudár napsugárként lángol

 

                                                     És jön a traktor, dörgedelmes,

                                                     Kulák lova fél a puffogástól… és így tovább.

 

                   Ilyen versek jutalmaként mehetett Bulgáriába. Hála Istennek rövidesen észhez tért, illetve észhez térítette a magyar valóság és paraszt édesapjának igaz szava. Ekkor felívelt a tehetsége, és ezzel párhuzamosan megrövidült értékes élete. Ki viszi át a szerelmet, László, a fogában tartva, arra a bizonyos túlsó partra?

                                                                   VOLT EGY ÁLMOM

                  

                   Kinyíratták a magyart a magyarral. Kommunistát a kommunistával. Senkiházit a senkiházival. Tisztességes embereket csoportosan és előre megfontolt szándékkal – a gazemberek.

                   Egyszer, nem is olyan régen, volt egy álmom. Egy patkó formájú épületet láttam, amelynek három oldala volt. Egy szépen gondozott parkot karolt át, amelyik tele volt virágágyásokkal, örökzöld tujákkal, kényelmes padokkal, és a sétányain fiatal párok andalogtak kéz a kézben.

                   Ennek az épületnek a homlokzatára föl volt írva: REHABILITÁLÁSI KÖZPONT. A turbékoló szerelmespárok ezt nem olvashatták, mert a cég neve a főutca felőli oldalon volt olvasható.

                   A patkó egyik, a baloldali szára, vörösre volt festve, a közepe feketére, a jobb oldali fehérre.

                   Kun Bélától egészen napjainkig kénytelenek vagyunk úgy felfogni a kommunisták megszakítás nélküli uralmát, mint egy folyamatos rehabilitációt. Péter Gábor és ÁVH-s pribékjei, akiknek követlen elődje Szamuely Tibor Lenin-fiúknak nevezett gárdája volt, utóduk meg a rendszerváltás médiájának irányítói. Ezek a baloldali szárnyon működtek. Tették, amit Keletről vagy Nyugatról előírtak. Tehát akasztottak, agyonvertek, agyonlőttek, gyűlöletet szítottak, erkölcsileg lejárattak, hazudtak, rágalmaztak, öngyilkosságba hajszoltak és becsméreltek. Ők működtek folyamatosan a vörös szárnyon.

                   Középütt, az épület feketére festett részén, folyamatosan minden szobában ravatalok álltak, a ravatalok négy sarkán a hatalmas kandeláberekben láng lobogott, és minden szobában beszédeket mondtak az összegyűlt rokonságnak és a gyászoló gyülekezetnek.

                   Olyan formán, ahogy Rajk László ravatalánál elhangzott Apró Antalnak, a pártvezetés örökös tagjának a szájából 1956. október 6-án:

                   „Elvtársaink sírja előtt, valamennyi magyar kommunista nevében megfogadjuk, hogy tanulva a múlt hibáiból, mindent megteszünk, hogy soha többé olyan szörnyűségek elő ne forduljanak, mint amilyeneknek drága elvtársaink áldozatul estek.”

                   Aztán elhantolták őket a munkásmozgalmi parcellába, vagy vázába sűrítve egy urnafalba.  Sietve utcákat neveztek el róluk, és hogy ne feledjen a nép, még bélyeget is verettek az arcképükkel.

                  A fehérre festett szárnyon folyt a hivatalos magyarázatok megfogalmazása, a mennybemenetel. Nyomdagépek, szpíkerek és kamerák döngölték papírra, a hallgatók fülébe és a nézők szemébe az illető áldozatok emberi nagyságát, előrelátó, váteszi képességeit, és a nemzetért hozott hősies áldozatát.

                    De arról egy büdös szó sem esett, hogy kik voltak a gyilkosok, a rágalmazók, a verőlegények, a becsmérlők, a kivégző osztag tagjai.

                   Ezért kellene megépíteni az épület negyedik részét az igazságra szomjas lelkeknek. Kívül-belül szép zöldre festve, mert ez a remény színe, és három hatalmas teremmel. Az elsőnek az volna a neve: Nagyszülők. A középsőnek: Apák. A harmadiknak: Fiúk.

                   Az első teremben azok névsorával és arcképeivel, akik 1919-ben bűnöztek, a másodikban, akik a sztálinista diktatúrában, a harmadikban, akik a rendszerváltás címén követték el cégéres aljasságaikat.

                   Meglepően sok hasonló névvel és közös családfával találkoznánk a vörös, a fekete és a fehér szárny szereplői közül ennek a három hatalmas zöld szobának a tablóin. Kun Bélától Bauer Tamásig. Bebizonyosodna a népi igazság: „Az alma nem esik messze a fájától.”

                                                                                                                                        

                                                                             KISTARCSÁN

 

                  Anyám volt az egyetlen rendszeres látogatója Kistarcsán. Apám szinte örömmel mesélte, hogy milyen ragyogó társaságba került. Mennyi intelligens emberrel van együtt. És ez olyan számára, mintha egyetemre járna. Azt is örömmel újságolta, hogy Bajusz doktor is itt van közöttük, ő a tábor orvosa. Egyszóval: aranyélet!

                 De még senki nem szólt hozzá, a szokásos névsorolvasáson kívül, hogy miért van itt. Ez úgy látszik, nem számít. Akivel csak beszélt, mindannyian hat hónap után fognak szabadulni. Állítólag ez a mindenki számára kiosztott börtön-mennyiség.

                 A rendőrök olyan rendesek, mint egy falat kenyér. De attól félnek, hogy rövidesen átveszi a tábort az ÁVH, mert most már Kádár a belügyminiszter, és erre a névre keresztelték őket. A Belügyminisztérium Államvédelmi Hatósága. A neve új, az embereket állítólag toborozzák bele, mert az osztályharc élesedik, és a béke frontján minden rést be kell tömni, hogy az osztályellenség ne tudjon beszivárogni. Jegyezd meg, mondta anyámnak, hogy hazánk nem rés, hanem erős bástya a béke frontján az imperialistákkal folytatott szünet nélküli harcunkban.

                   Amikor mindezt a „süket dumát” előadta, mert maga minősítette annak, még hozzátette, hogy van itt egy jópofa fodrász, aki borotválja és nyírja őket. Az legalább fél óráig tud beszélni ezen a bükkfanyelven.

                   Kitavaszodott, mire hazaengedték, feltételes szabadlábra. Bármikor várhatja a bírósági tárgyalást, és minden vasárnap párban jártak a keceli rendőrségre, a kötelező „vizitre”.

                                                                     

                                                                       KÍSÉRLETEK

                

                    Rövidesen kaptak egy értesítést a kiskunhalasi ügyészségről, hogy ekkor és ekkor sor kerül a hivatalos tárgyalásra. Anyám Kiskőrösön fölfogadta ügyvédnek a Juhász Tibor doktor urat. De apám úgy döntött, hogy most negyvenkilencben, túl éles a helyzet ahhoz, hogy rövid büntetéssel megússza. Arra hivatkozott, hogy Rajkot, pedig a puszi pajtásuk volt, milyen simán kinyírták. Akkoriban csúcsformában volt az ÁVH. Ebben volt valami! Külföldre kéne menni, vagy azt a látszatot kelteni, hogy ott van.

                   Volt egy utcabeli értelmes ember, Pásztor András. Az sokszor belátogatott hozzánk, de a házba sohasem jött be, csak az udvarunkba, hogy megnézze a gazdaságunkat. Ilyenkor nem hagyta szó nélkül, ha érdekeset tapasztalt.

                    Akkoriban volt egy süldő malacunk, ami azért vonult be a család történetébe, mert sehogyan sem akart meghízni. Azt mondták rá, hogy gilisztás. De fantasztikus jószág volt, mert nekifutás nélkül, átugrotta az ól közel másfél méter magas palánkját. Ma minden tévé mutatná a produkcióját. Elnyerné vele a Nobel-díjat, amit erre az alkalomra alapítanának. Besöpörné az Arany Pálmát, Fehér Medvét, a Sárga Rózsát, az Oscart, a Világ Igazát, poszthumusz.

                   Ez az állat igen tetszett a Pásztor András bácsinak, aki meg is fejtette a malacunk teljesítményének a titkát:

                   - Heuréka! Hát itt már hetek óta nem ganéztak! Halljátok, innen még én is kiugranék!

                   Miután tudomást szerzett apám szándékáról, fölajánlotta a segítségét. Azt mondta, hogy egy pécs környéki tanyán lakik egy távoli rokona, aki az első világháborúban megözvegyült. Szerinte, az idős özvegyasszony szívesen befogadja, akár egy évre is. Ott aztán nem keresné senki!

                   Megadta a címét, anyám összepakolt, és apám „külföldre” távozott. Nekem is kiadta anyám a parancsot:

                    - Ha kérdezik, hol az apád, mondd, hogy külföldön van, disszidált.

                   Olyan impozánsan hangzott:

                    - Az én apám disszidált! Hosszú esszel!

                   És ezt még négy évig ismételhettem.

                   Én megértettem már a felnőttek játékát, hiszen magam is iskolaköteles korba jutottam. Tudtam már, hogy mi a fegyelem.

                   Aztán megkaptuk az első „külföldi” levelet. Abban apám, a maga szépen formált betűivel, leírta a szívélyes fogadtatást. A kielégítő ellátást, a háziasszony minden kívánságát teljesíti. Legutóbb mákos pupácskát készített vacsorára, mert megtudta, hogy az a kedvence.

                    - Micsoda? – hördült föl anyám falfehéren, majd jajvörösen, és a sárga szemű szörny nyújtogatta szeméből a karmait. Nem számított, ha az ÁVH, az FBI, a KGB üldözi is egy időben apámat. Másnap reggel már úton volt. Megtalálta a tanyát. Amikor belépett az ajtón, még úriasszony volt, és köszönt.

                    De aztán szétnézett apám szobájában, ahol frissen szedett virág illatozott egy vázában, az én arcképem az asztalra volt állítva. Minden ragyogott a tisztaságtól, apám minden ruhadarabja frissen volt mosva, vasalva.

                    Apám csak annyit tudott mondani, hogy „nagyon rendes asszony”. De anyám annyit sem, mert összekapkodta apám minden ruhadarabját, belecsapta őket egy táskába, és köszönés nélkül hazahozta. Mármint a táskát is, meg apámat is!

                   Aztán összeült a számonkérő szék:

                    - Idefigyeljen, Pásztor András! Az a nő nem volt több harminc évesnél! Hogy mondhatta azt, hogy idős özvegy, aki az első világháborúban vesztette el a férjét?

                   Pásztor András, a vádlott, aki egész életében csavargatta az eszét:

                    - Első vagy második világháború, hát nem mindegy az?

                   Anyám elsomolyogta magát a válaszra, de igen indulatos volt egy ideig. Apám meg hallgatott, mint a megsütött hal.

                   No, ez a disszidálás balul ütött ki!

 

                                                                    BALSIKER A HATÁRON

 

                   Próbálkozzunk egy másikkal! Az a hír jutott a nagyanyámék fülébe, hogy Kecelen ismernek egy olyan férfit, aki hamis papírokkal, ezer forintért, bárkit átvisz a nyugati határon. A jugoszláviai irány, amióta Tito az imperialisták láncos kutyája lett, légmentesen le volt zárva. Hogy honnan, ma sem igen értem, összeszedték rá a pénzt.

                    - Várjátok a levelemet! Amint átléptem a határt, rögtön írok.

                   Telnek-múlnak a hetek, már egy hónap is, amikor Kalocsáról jött az üzenet, a Szeberényiéktől, akik igen tisztességes rokonaink voltak: „Nálunk az apátok. Gyertek látogatóba!” Ilyen rejtjelesen volt megfogalmazva.

                   A legközelebbi vonattal már mentünk is. Még ma is emlékszem, hogy sötét volt, mire a házukhoz értünk. A ház nem volt az utca frontján. Előtte egy kertecske virágzott, és fák zöldelltek. Az utcai ajtótól egy rövid, enyhén emelkedő utacska vezetett a rejtőzködő házig.

                   Akkor jártam ott először, és nagyon meg voltam illetődve. Igen értelmes párt alkotott a Szeberényi-házaspár. A higgadt, nagyon bölcs férfi, aki a kórháznak volt az esze és mindenese. De olyan szívós, idősödő férfi, aki Kalocsáról a keceli szőlőig és vissza, tragacson tolta a permetezőszert és a gépet. Legalább ötven kilométer volt, ha nem több.

                    A feleségének az egyik lába sérült volt, a járása mégis erőteljes, a szelleme meg, mint a vihar, minden ellenvéleményt elsöpört. Nyílt szívűek voltak, talpig becsületesek. Nagy igazságtalanság, hogy az ilyen emberek is halandók.

                   Akkor is kedves vendégként fogadtak bennünket. Apám pedig megtartotta az élménybeszámolóját. Valóban eljutottak az osztrák határig, valóban megpróbáltak átjutni. De olyan simán lefülelték őket, hogy na, amikor a reflektorral befogták őket a kilátóból:

                    - Állj!

                   Már két másik végig is motozta őket, és irány a legközelebbi őrszoba és a fogda. A szándék világos volt, az elkövetők személyi papírjai rendben, a holnapi transzporttal irány Budapest! Semmi sértegetés, sőt egy-egy cigaretta fejenként, és még azt is elszívta. Egy cellában aludtak, de másnap szétválasztottak őket.

                   Apám egyedül indult Budapest felé. Csupa fiatal vagánnyal került egy cellába. Csak annyit mondtak, amikor megjelent:

                   - No, még egy éji bogár, aki nagyot koppant a falon.

                   Apámnak is, mintha mindig köztük lett volna, vég nélkül mesélték a vicceket.

                   De olyan kemény politikai vicceket, hogy magam is elcsodálkozott, hogy ezek a fiatalok nem félnek. Amiért őt letartóztattak, kismiska volt azokhoz képest:

                   Egy cigány putriján az éjszaka közepén valaki vadul veri a falat. A cigány kibújik az ajtón, hát a Halál áll a ház előtt egy kaszával:

                   Jaj, hála Devlának! Már azt hittem, hogy az ÁVÓ.

                   Ezt a molyirtós viccet meg azért jegyeztem meg, mert a végén kórusban kiabálták, és a tenyerüket csapdosták a fiatal srácok, a rendőrök meg csak röhögtek.

                   Pistike hazajön az óvodából, és megkérdezi az anyukája:

                    - No, kisfiam, máma mit tanultatok az óvodában?

                    - A molyirtásról tanultunk – feleli a gyerek.

                    - A molyirtásról? –csodálkozott el anyuka. - Aztán mit mondott az óvó néni?

                    - Fel kellet állni, tapsolni kellett, és egyszerre hangosan kiáltani, hogy:

                    - Élen naftalin! Éljen naftalin! Éljen naftalin!

                   Az egész folyosó csak úgy zengett a fiatalok szórakozásától. Aztán gúnydalokat énekeltek meg rigmusokat mondtak:

 

                                               Megy Rákosi a tanácsba’.

                                               Előtte megy fia, lánya.

                                               Jobbján munkás, balján paraszt

                                               Lába alatt zörg a haraszt.

                                               Feje fölött békegalamb.

                                               Hangja, mint a lélekharang.

 

                   Amíg apám mesélt, és addig az első patronos pisztolyommal játszottam. Elfért a hatéves markomban. Ez volt az első ajándék, amit életemben kaptam.

                   Aztán azzal folytatta, hogy két rendőr kíséretében Jánoshalmára toloncolták, ahol a hamis papíron megjelölt lakóhelye volt. Kísérgették végig a fél falun, ő meg izzadt, mint a szódás lova, hogy mi lesz, ha kiderül az igazság. A két rendőr mögötte ballagott, és arról beszélgettek, hogy elcsászkálják a vonat indulásának idejét.

                    Akkor pedig csak holnap hajnalban lesz Pestre csatlakozásuk. Menjen Isten hírével! - mondta az egyik rendőr, és magára hagyták. Ő meg keresett egy füves helyet, és abban a percben, ahogy lette a fejét, rögtön elaludt.

                    - A másnap reggeli vonat Bajáig vitt, onnan meg a hajó Kalocsára. Így kerültem én, nagy világutazó, újra az utatokba – mondta keserűen apám.

                    - Nagyon jó, hogy most Kalocsán vagy. A Szeberényi Pista bácsiék még egy napig vendégül látnak, és innen megyünk tovább Budapestre.

                    Fölkeressük Jakics Gyuláékat! Otthon megvan a címük. Aztán, mondtad, hogy van egy oroszországi fogolytársad Pest közelében, Monoron. Kiss Károlynak hívják.

                    Szerzünk tőle egy hamis igazolványt, és azzal majd munkahelyet. Látod, milyen egyszerű ez a dolog!

                   - Látom és hallom – mondta csüggedten apám.

                  Amikor az édesapám életláz-görbéje lefelé tendált, olyankor anyámé sietve magasra szökött.

                                                                     

                                                            RAJK, AZ ÁLDOZATI BÁRÁNY

                     

                   A rossz nyelvek szerint Rajk Lászlót három ember választotta ki a jelöltek közül a főszerepre: Rákosi elvtárs, Péter Gábor elvtárs és Sztálin személyes megbízottja, Bjelkin, a szovjet titkosszolgálat délkelet-európai főparancsnoka.

                   A Párt Tisztaságáért Felelős Bizottság, amelynek működéséről kevesen tudtak, a következőkből állt: Gerő, Rákosi, Farkas és Révai. Van tehát egy bűnszövetkezet, amely egyúttal a magyar Párt is. Ez a testület önmagát bízza meg, hogy válassza ki a megfelelő célszemélyt, 1949 áldozati bárányát.

                    Rákosi azért helyeselte a választást, mert Rajk népszerűbb volt nála. Gerő azért, mert nem volt moszkvai, tehát brancsbeli. Farkasnak, „Pabló” elvtársnak, teljesen mindegy volt, csak magyart verhessen. Révai pedig azért örült a választásnak, mert neki való ideológiai feladat volt megfogalmazni, hogyan válik valaki hithű kommunistából, sőt spanyolországi önkéntesből, az imperialisták bérencévé. Egyébként ő mindent meg tudott ideologizálni. Talán még azt is: „Magasan repül a daru, szépen szól.”

                   Tehát, ők négyen kapták, egyenesen Moszkvából, a párttisztogatás megkezdésére a buzdítást. Ez feltehetőleg így hangzott:” A magyar elvtársak keressék meg a pártban, a felső vezetésben, azokat a személyeket, akik egyrészt nem megbízhatóak a nyugati imperialisták elleni harcban, másrészt esetleg trockista fordulatot tervezhetnének!”

                   Ők azután, Péter Gábor segítségével, megvizsgálták a felső vezetés tagjainak a káderanyagát. Természetesen csak ilyen nevek merülhettek fel elsőrendű vádlottként, mint Kádár János, Nagy Imre és Rajk László. Elsőként az utóbbit kapta el a gépszíj.

                   A per „a potenciális ellenség” elleni tisztogatásnak indult, és csak később állították át a belgrádi vágányra. Május 24-én letartóztatták Rajkot és társait. Ugyanakkor a Szabad Nép 24-ei számában még képet közöltek, amelyen együtt volt látható Szakasits Árpád és Rajk László, amint meglátogatják a betegszabadságát töltő Révai Józsefet.

                   Ezt a trükköt Sztálin elvtárstól vették át. 1939-ben, amikor nyugaton Kun Béla letartóztatásáról cikkeztek, Sztálin elvtárs felkérte Kun elvtársat, hogy személyesen, egy sajtótájékoztatón, cáfolja meg az aljas rágalmakat. Kun elvtárs ezt örömmel megtette. A fél világ fellélegzett, leginkább Kun Béla.

                   Másnap letartóztatták, és örökre eltűnt a GPU süllyesztőjében.

                   Kádár így emlékezett a Rajk-perrel kapcsolatos eseményekre:

                   „Utólag visszagondolva sok apróság összeállt bennem. Péter Gábor egyszer, közvetlenül a felszabadulás előtt azt mondta, ő a politikai rendőrséget szeretné vezetni. Nem értettem. Ha engem rendőrnek küld a párt, megyek, mint ahogy mentem is. De hogy valakinek egy legyen a vágya?”

                    Aztán már néhány évvel a felszabadulás után, Rajkra kezdett panaszkodni, hogy nem hagyja önállóan dolgozni az államvédelmet, mindenbe beleszól. Később Sólyomról és Pálffyról említette, hogy hiába, kibújik belőlük a volt horthista katonatiszt.

                   „Mondtam neki, hogy menjen a francba ezekkel a hülyeségekkel, de nem tulajdonítottam különösebb jelentőséget a megjegyzéseknek. Még akkor sem, amikor később Farkas Mihály mindhármunkkal kapcsolatban megismételte ugyanezeket a vádakat.”

                   NB: Pontosabban! Péter Gábor szerint, már 1949 őszén a Honvédelmi Miniszter Úr

/ Farkas Mihály / több ízben mondotta a következőket: „Van itt egy magyarkodó csoport, narodnyikok. A csoport tagjai Donáth, Losonczy és Zöld, ezek vezetője Kádár. Ez a csoport lényegében Rajk maradványaként működik a párton belül; vezetőjüknek Kádárt tekintik.”

                   Ha Kádárnak van egy kis sütnivalója, mint ahogy nem volt, rá kellett volna jönnie, hogy a moszkvai négyes a Párt, mindenki más csak sakkbábu. Most ő lett az erősebb figura, mondjuk, a fekete ló, aminek a segítségével kinyírhatják a másik magyarkodó narodnyikot, Rajkot.

                   Ez is azt bizonyítja, a magyarellenesség volt az a láthatatlan és hivatalosan sohasem deklarált elv, ami a moszkvai figurákat összetartotta, és indulataikat irányította. A végrehajtás „nagy művét” a „szintén zenész” ÁVH-ra bízták, amelyben a tagok zömét egyazon gyűlölet vezérelte.

                                                                     

                                                                     BENJÁMIN ÉS ZELK

                 

                   Mindezt annyira hihetetlennek gondoltam, hogy sorra kérdeztem mások véleményét. Költőtársam, Benjámin Laci, néhány óvatos utalásomra kipirult arccal Rajkot fasiszta gyilkosnak nevezte, és kérve kért: Szokott szelídségemmel ne álljak ki védőügyvédnek ilyen bandita mellé!

                   Zelk Zoltánnak még óvatosabban kezdtem feszegetni a kérdést. Zelk azt felelte:

                    „Ő pártos költő. Szerinte a kommunista pártnak mindig igaza van, akkor is, ha véletlenül nincsen.” Engem pedig barátilag figyelmeztetett: „Vigyázzak magamra! A Rajk-ügy próbakő, és aki a próbát nem állja, maga is a Rajk sorsára jut.”

                                                                                                  Faludy György

                                                                     

                                                            KÁDÁR ÉS A TANTUSZ

 

                   Rajk ebben az időben belügyminiszter volt, Pálffy György a katonai elhárítás vezetője, Sólyom László Budapest rendőr-főkapitánya, Péter Gábor az államvédelem vezetője, Farkas Mihály a Központi Bizottságnak a fegyveres erőkért felelős titkára.

                   Egy vasárnap Rákosi meghívott a lakásására. Ott volt Gerő, Farkas, Révai. Azonnal föltűnt, hogy nincs jelen Rajk, aki pedig hivatalosan is a párt legfelső vezetői közé tartozott.

                   Arra később jöttem rá, hogy ez a négy ember rendszeresen megbeszél minden fontos kérdést, mielőtt a Politikai Bizottság elé kerül.

                   Rövidesen kiderült, hogy miért nincs itt Rajk. Farkas Mihály beszámolt, hogy az Államvédelmi Hatóság jelentései szerint Rajk László feltehetőleg az amerikai titkosszolgálat embere.

                   Először szóhoz sem jutottam a döbbenettől. Csak annyit tudtam mondani, hogy ez képtelenség.

                   Farkas azzal érvelt, hogy a jelentéseket Svájcban dolgozó megbízható ügynököktől kapták. Én tiltakoztam, de Gerő és Révai hallgatott. A meglehetősen szűkszavú vitát Rákosi azzal zárta le, hogyha ilyen gyanú van Rajk ellen, még ha nem is lehet pontosan bizonyítani, ne maradjon belügyminiszter, hanem vegye át a külügyminiszteri tárcát, a belügyminiszter pedig Kádár legyen.

                   Azt azonnal megértettem, hogy Rákosiék ezt a kérdést már nélkülem eldöntötték. Azt is, miért hívott Rákosi engem későbbre, mint a többieket. Révai nagyon sápadt volt. Azt hiszem, én is.

                                                       Gyurkó László: Arcképvázlat

                                                                    

                                                          AZ ARCKÉP KIEGÉSZÍTÉSE

                  

                   De én ebbe az arcképbe, még ha vázlat is, nem nyugszom bele. Aztán Kádárt letartóztatták, és éppen a Rajk iránti barátsága és magyar származása okán. Bár ezeknek teljesen mindegy volt, van-e ok vagy nincs!

                   Farkas Vladimir hallgatta ki Kádárt. Az alábbi párbeszéd alakult ki köztük:

 

                   F: Mert ha oda eljutnak az elvtársak, hogy azt mondják, hogy ez a Kádár János most is egy aljas gazember, maga teljesen el van veszve. És annak nincs semmi értelme.

                   K: Szóval én, a ..

                   F: Adjon egy végleges választ a kérdésre, és ne kenje, és ne csűrje-csavarja két héten keresztül a kérdéseket. Akar gondolkodási időt?

                   K: Akarok.

                   F: Mennyit? Nézze, megmondom, huszonöt percet. Nekünk nincs több időnk.

                   K: Jó. Csak egy dolgot szeretnék kérni. Én csak egy dolgot szeretnék mondani. Én, amit tettem, azért vállalom a felelősséget, mert vállalnom is kell. Csak egyre kérem, hogy nehogy az én felelősségem miatt…

                   F: Másoknak a bűne el legyen kenve.

                   K: Elmaradjanak, vagy el legyen kenve.

                   F: Ne féljen attól! Miért fél attól?

                   K: Én megmondom.

                   F: Jó. Köszönjük a megjegyzését.

                   K: Nem, én nem, nem…

                                                                            Kiszely: ÁVH / részlet/

 

                   Három év múlva kiengedték, mert Nagy Imre amnesztiát hirdetett. Az egyik CIA-ügynök észrevette, hogy bal kezének ujjairól hiányoznak a körmök. A „körmös” Bauer!

                   Kádár megköszönte Nagy Imrének, aki állítólag azt válaszolta:

                    - Bizonyára te is megtetted volna helyemben.

                    Vásárhelyi Miklós, egykori SZDSZ-es képviselő és Nagy Imre kebelbarátjának, emlékezete szerint.

                   Megtette bizony, ahogy tőle tellett! Akasztófára juttatta a szívességért 1958-ban.

                   Mostanában meg azon csodálkozunk, ha Woland elraboltatta a koponyáját?

                   Most már nem „vázlat”, hanem még néhány ecsetvonás, és kiegészül a teljes és hiteles kép. És akkor derül ki, hogy eltűnt az ember, és maradt a történelmi vásznon egy véres-vörös folt!

                                                                      

                                                                KÁDÁR AZ ÁVH KEZÉBEN

 

                   Kádárt verni kezdték. Először higannyal kenték be a testét, hogy a pórusok ne kapjanak levegőt. Amikor ott fetrengett a földön, megérkezett az apa, Farkas Mihály vezérezredes.

                   Kádárt felemelték. Farkas Vladimir odalépett hozzá, és az ezredes csak úgy mellékesen, mint akinek csak szükségét kell végeznie, beleürített a szájába. Mindenki nevetett. Valóban mulatságos figura volt a véres magatehetetlen ember, amint fuldoklik a vizeletben.

                   A szoba asztalán telefon csengett. Farkas Mihály odalépett. A vonal túlsó végén Rákosi beszélt. A nép bölcs vezére idegesen érdeklődött:

                    -Vallott-e már Kádár János?

                   Farkas Mihály csak tagadó választ tudott adni:

                   -Még nem vallott.

                   A földön heverő Kádár haragos morgást hallott a telefonból, a nép jóságos atyja intézkedett:

                   -Verni, verni, verni, amíg nem vall. Ez az utasításom!

                   Farkas letette a kagylót. Nem volt, aki megálljt parancsolt volna nekik, és ők úgy érezték, nyugodtan tehetnek azt, amit akarnak, soha senki sem fogja őket ezért felelősségre vonni. Aztán Kádár is bevallott mindent. A többiek is.

                   Megszülettek a vallomások. Minden szó hamis volt bennük, minden mondat hazugság. De ők már fáradtak voltak ahhoz, hogy tovább tiltakozzanak, és miután eljutottak az emberi tűrőképesség végső határáig, feladták önmagukat. Már csak egyet tudtak, de azt teljes bizonyossággal: innen sohasem szabadulnak többé!

                   Ezt a hatóság maga sem titkolta. A vallatások általában így kezdődtek:

                   -Vegye tudomásul, hogy nekünk itt senkivel sem kell elszámolnunk!

                   Péter Gábor nyíltan a szemébe mondta Faludy Györgynek, az amerikai emigrációból hazatért költőnek:

                   -Ha olyan marha volt, hogy Amerikából hazajött az itthoni szarba, akkor megérdemli a sorsát.

                   A vallomások után jöttek a tárgyalások, az ítéletek, az akasztások.

 

                                                                               +

 

                   Egy gyakran emlegetett történet szerint Rákosi, amikor meghallgatta az egyik börtönből kiszabadult kommunista vezető beszámolóját, megkérdezte tőle:

                   -Mért nem értesített engem, hogy ilyen problémái vannak?

                   A történet bizonyára túlhegyezett, de a lényege igaz. Rákosiék úgy tettek, mintha semmit sem tudtak volna a perek hazug voltáról, mintha azokért egyedül Péter Gábor lett volna felelős, aki őket is becsapta.

                   Kádárt nem sokkal szabadulása után hívatta Rákosi.

                    - Azzal fogadott – mondja Kádár -, örül, hogy lát. Mit mondtam volna? Én nem annak örültem, hogy őt látom, hanem hogy én élek, és már nem a börtönben. A politikai helyzetről nemigen volt fogalmam. Indulataim voltak, azokra sosem hallgattam szívesen. Nem tudtam, hogyan él az ország, a nép, nem tudtam, mi van a világon.

                   Kádár a börtön teljes izoláltságában Sztálin halálát onnan tudta meg tetemes késéssel, hogy egy magyar írónő regényében olvasta. / Biztosan Fehér Klára követte el. /

                   Rákosi megkérdezte Kádárt, mit akar csinálni. Mintha rajta múlott volna.

                    - Azt mondtam neki, eddig háromféleképp kerestem meg a kenyeremet. Dolgoztam a belügyminisztériumban, de erre most semmi kedvem.

- Ez most nem is aktuális – szólt közbe Rákosi.

- Voltam munkás, és úgy gondolom, hogy erre még ma is alkalmas vagyok.

- Erről sem lehet szó – mondta Rákosi.

- Ezt persze tudtam – mondja Kádár. – Nem azért hívott magához, hogy vasasként helyezzen el egy üzemben. Aztán voltam pártmunkás is – mondtam neki.

- Ez lesz a megfelelő – mondta Rákosi. Két kerületben üres a titkári poszt.

                     Megkérdezte Kádárt, hogy a VIII. vagy a XIII. kerületet választja.

                    - Angyalföldet – mondtam neki. Azt később tudtam meg, hogy egyik kerületben sem volt üres a titkári poszt – mondja Kádár. – Helyet csináltak nekem.

                                              Gyurkó: Arcképvázlat történelmi háttérrel /részlet/

                                      

                   NB: Az utóbbi jelenethez nem kell kommentár. A Kádáréhoz hasonló perekben egyik ragadozó átharapta a másik torkát, és mire idáig eljutottak, egész „harapáslánc” jött létre. Bár éppen ezekkel az ítéletekkel a lánc végéhez értek, mert a főragadozókhoz, a moszkvai négyeshez, nem lehetett hozzányúlni. Mindannyian meg is úszták.

                   Aztán azzal a mondattal, amit Péter Gábor Faludy Györgyhöz intéz, felcsendülni hallom Konrád György, Eörsi István, Spiró György baráti körében uralkodó nézetet, amelyet az utóbbi fogalmazott meg frappánsan: „Magyarok a szarból jönnek.” Ez ugye kirekesztő és ezért sértő megállapítás, mert ők sokkal nagyobb szarban élték le életüket, hiszen maguk termelték, és még exportra is jutott belőle.

                   És ebből már nem mossa ki őket sem az irodalomtörténet, sem a történelem.

                                                                     

                                                                A BÖLCS KÖLTŐ

 

                   „Amelyik nemzet fölényben akar lenni más nemzetek felett: hóhérrá vagy bohóccá válik.

                   Nemzetük életét elmocsarasítják, kik nemzetük valódi vagy vélt erényeit hangoztatják s a kíméletlen bírálatot tűrni nem akarják.

                   A legnagyobb csapás, ami egy népet érhet, ha egyoldalú irányítással az ítélőképességét tönkreteszik.

                   Az ilyen nép elzüllik és mennél vásáribb kalandor nyúl érte, annál könnyebben odadobja magát. Nincs az a kívülről jövő veszedelem, végigdúlás, évezredes elnyomás, mely ezzel fölérne.”

                                                                                     / Weöres Sándor /

 

                                                                  KÁDÁR ÉS RAJK

 

                    Most szinkronban vagyunk az eseményekkel. Olyan értelemben, hogy be tudjuk mutatni Kádár arcát jobbról is, balról is, de végül kiderül, hogy nincs is arca. Lehet, hogy aki eltűntették a fejét, ennek akartak nyomatékot adni.

                     A vádlott Rajk és Kádár János, a belügyminiszter huzakodik egymással két alulképzett utcaseprő színvonalán.

                    Rajk László negyvenéves, de már volt Reicher, egyetemista, KIMSZ - és KMP-tag, vasbetonszerelő és építőmunkás, spanyol polgárháborúban önkéntes, francia fogoly, és a csúcs: 1945 márciusa és 1948 augusztusa között belügyminiszter. Felelős a diktatúrában elkövetett gyilkosságokért, többek között a pocspetri lakosok agyonveréséért, Kovács Béla elhurcolásáért a Szovjetunióba, és a demokrácia teljes fölszámolásáért.

                   Kádár János harminchat éves, de már volt Csermanek, műszerész, KIMSZ-tag, KMP-tag, illegalitásban naplopásból jól megélő, néha-néha letartóztatott. Rendőrfőkapitány-helyettes, a magyar demokrácia egyik elhantolója, majd a csúcs: belügyminiszter 1948 augusztusa és 1949 júniusa között.

                                                                                

                                                 EGY ÚJ KORSZAK KEZDŐDIK

 

                    Miután a főszereplőket ismerjük, jöjjön, a prológus! Nagyérdemű közönség! Ti, akik szenvedő alanyai voltatok annak a korszaknak, már többnyire nem éltek.

                    De mi, akik öntudattal bíró fiaitok, unokáitok vagyunk, zengjünk, ha nem is klasszikus hexameterekben, de mindenképpen időtálló sorokban, e dicső korszak a vértanúinak és mészárosainak, illetve vértanú mészárosainak, illetve mészáros vértanúinak, sohasem halványuló fényes emlékét.

                   A magyar nép csak 1949. június 14-én tudta meg hivatalosan, hogy a munkásosztály és a vele szövetséges dolgozó parasztság, kígyót melengetett a keblében. Még pedig Rajk László személyében! Nem egy kis parlagi viperát, hanem egy hatalmas anakondát.

                   Ő, és hozzá hasonló, szintén hason csúszó társai, „titoista ügynökök” voltak. És most erre a Párt: Bjelkin elvtárs Moszkvából, Rákosi elvtárs Budapestről, Farkas elvtárs Prágából és Kádár elvtárs Fiuméből fényt derítettek. A kígyófészekben korábban ott lapult még Trockij elvtárs is, de azt Gerő elvtársnak egy jól irányzott jégcsákánnyal sikerült likvidáltatnia még 1940-ben.

                  Most azonban hallgassunk bele eme két klasszikus, azaz Kádár és Rajk párbeszédébe! Felhívom az Önök figyelmét arra, milyen gazdagon árnyalt mondatokban fejezik ki magvas gondolataikat:

                   K: Ismered jól a pártvezetésünket?

                   R: Jól ismerem, igen.

                   K: Ismered a mi pártvezetésünk cselekedeteit is?

                   R: Ismerem, igen.

                   K: Ismered. Tudod, hogy a mi pártvezetőségünk kikből és mikből állnak?   /  Mikből? – jó kérdés. /                 

                   R: Tudom.

                   K: Elhiszed te azt, hogy a mi pártvezetőségünk mindazt beveszi, amit te itt mesélsz hetek óta? Elhiszed?

                   R: Hát én egyelőre…

                   K: Elhiszed?

                   R: Én csak egyet tudok mondani…

                   K: Ezt mondd meg! Elhiszed?

                   R: Én hittem és hiszek a Pártban.

                   K: Hogy ezt beveszi, amit te itt egy hete mesélsz?

 

                   Nos, mit gondolnak, kedves olvasóim? Beveszi, vagy nem veszi be?

                   Minden esetre Rajk „bevette”, mert még akasztásának a percében is Rákosit és a Pártot éltette.

                   Azért zárjuk komoly szavakkal az ügyet! A Rajk - perben összesen 97 embert állítottak bíróság elé. Ezek közül 15-öt ki is végeztek. A tanúk ugyanazt a hazugságot állították: a kémkedést és a jugoszláv kapcsolatot, és ez a halálos ítéletet jelentette:

 - Ilyen vallomások után teljesen tudom, hogy mi vár rám és mi a sorsom.

                    Mint volt belügyminiszter tudhatta, hiszen jó néhány hasonló pert lepergetett. Azzal megyek le innen, hogy egy becsületes és ártatlan ember ellen tesznek sorozatosan olyan vallomásokat, ami nem felel meg a valóságnak – mondotta az éjszakai szembesítések után.

                   De a cella magányában nem kísértették az általa levezényelt perek ártatlan áldozatainak árnyai, mint Machbetet Bancoé?

                   Szász Béla, aki maga is szereplője volt a színjátéknak, így összegezte a tanulságot:

                   „A nyomozók, az ezredes nemcsak folyvást hangoztatták, de minden bizonnyal a kommunista párt hozzájárulásával cselekedtek. De ki a Párt, és mi a Párt? Ám úgy éreztem, hogy a pince őreihez, Péter Gáborhoz annyi lelki közösség sem fűz, mint egy amőbához. Sose fogadtam el, hogy a cél szentesíti az eszközöket, de annál egyértelműbbnek vettem, hogy az ÁVH eszközei akármilyen célt örök időkre kompromittálnak.”

                   NB: De milyen célt? Az öncélt? Bizony, Szász elvtárs, a magyargyűlölet irracionálisan működtette az ÁVH - s agyvelőket, még évtizedekig. Talán egészen napjainkig.

 

                                                            KI SAJNÁLJA KÁDÁRT?

                                                                    

                   Ki sajnálja még Kádárt, aki a koponyáját is elvesztette? Mostanában már az is kiderült róla, hogy a Horthy-éra alatt kettős ügynök volt.

                   Gond volt számára az is, hogy mi lesz az édesanyjával. Mivel haza nem mehetett, megleste a kiadóhivatalnál, ahonnan hordta az újságokat.

 - Elmegyek, mutter.

 - Hová?

 - Csak elmegyek.

Az édesanyja már tudta, miről van szó:

 - És velünk mi lesz?

 - Maguknak akkor sem lesz jobb, ha letartóztatnak.

                   Egyszer látta még az anyját, mielőtt az ország felszabadult. Az utcán pillantotta meg, véletlenül. Vaksin botorkált, nagy csomag újságot cipelve. Kádár nem ment oda hozzá. Utasítása volt, hogy senki ismerőssel nem találkozhat. Az illegalitás még a katonaságnál is erősebb fegyelmet követel.

 - Mintha kisebb lett volna, mint volt – mondja Kádár.

                   Csakhamar kiderült, hogy anyagilag tud gondoskodni anyjáról. Jobban, mint amikor dolgozott:

                    - Soha annyi pénzem nem volt, mint az illegalitásban. Nem is költöttem el, amit kaptam. Pénze bőven volt a Pártnak. A „guruló rubel”. Csak ezt a pénzt nem Moszkvából kaptuk, ahogy a propaganda állította. Nem is kaphattuk, mert a Kominternnel, a Külföldi Bizottsággal a háború kitörése óta minden kapcsolat megszakadt, hanem jómódú polgároktól, értelmiségiektől, művészektől.

                  - Az illegalitásban az volt a legrosszabb – mondja -, hogy nappal el kellett menni „dolgozni”, nehogy a főbérlő megsejtse, hogy valami nincs rendben. Vagyis naponta tíz órát kellett lődörögni.

                                                           / Gyurkó: Arcképvázlat történelmi háttérrel /

         

                   NB: Ha olyan sok ideje volt, miért nem használta olvasásra. Mint mondotta, sok pénz ütötte markát a lődörgésért. Miért nem költötte egy részét könyvekre, önművelésre, mert a későbbi tevékenységéből kiderült, hogy minimális intelligenciával sem rendelkezett. Gondoljunk csak az út-ján szó ejtésére! És egyáltalán arra a tényre, hogy nemcsak a pártapparátuson kívül, hanem azon belül sem volt tekintélye. Neki nem a tudás adott hatalmat, hanem a folyamatos megalkuvás! Ezt a szemére lehet hányni, de a magyarfalóknak felróni pszichológiai képtelenség lenne.

 

                                                              

                                                  TITÓT KIZÁRJÁK, BENEST A GUTA ÜTI

                   

                   A világpolitikát ott hagytuk abba, hogy Titot kizárták, de a prágai elvtársakat befogadták, mármint a Kominform tagjai sorába. Benes köztársasági elnök urat megüti a guta.

                   Az USA-nak nemcsak a Szovjetunióval gyűlt meg a baja, hanem a nyugat-európai kommunista pártok pofátlan megerősödésével is. Működtették ellenszerül, mint valami nagy hatású vakcinát, a Marshall-segélyt.

                   Hollandia nem volt hajlandó részt venni a koreai háborúban? A segélyből egy guldent se! Rögtön a hadba lépés mellett döntöttek.

                   Nyugaton a kommunista pártok szótárából törölték az osztályharc szót, és olyan demokraták lettek, mint a pinty.

                   Franciaországban kommunisták kerültek a kormányba? Egy frankot se!

                   A kommunista miniszterek repültek, a bársonyszékek maradtak.

                   Sztálinnak komoly érdemei voltak abban, hogy a nyugat gyors tempóban egységesült.

                   De mekkora áldozatokat kellett hozni Kelet - Európa népeinek azért, hogy a Nyugat békés és gyors tempóban gazdagodjék, most már az USA atomernyője alatt. Mindenekelőtt a Szovjetunió szerencsétlen népeinek. A háború végén kiderült, hogy az 1922-es korosztálynak mindössze három százaléka élte túl a vérfürdőt.

                   Volt olyan falu, ahová egyetlen férfi sem tért haza. Szibériában voltak olyan körzetek, ahol néhány megmaradt férfi gondoskodott arról, hogy egyáltalán gyermekek születhessenek. Az éhínség, a férfi munkaerő hiányában, csak az ötvenes évek közepére szűnt meg!

                   NB: Nyugat-Európa pedig dúskált az USA - nyújtotta bőségben, és szép lassan kivetkőzött európaiságából, elvesztette saját kultúráját, ideáljait és erkölcsi alapját. A Szovjetunióban sem mindenki nyomorgott. Volt egy szűk kaszt, amelyik észre sem vette, hogy milyen vergődő országban él. Nekik külön áruházak ontották a bőséges nyugati árucikkeket, és egyiküknek sem kellett sorban állnia húsért vagy kenyérért, és még véletlenül sem ismerték a jegyrendszert, amely a Szovjetunióhoz való igazodásunk következtében, hozzánk is beköszöntött.

                   A Szovjetunió szétrobbant, mint egy túlterhelt repülőgép, és ejtőernyősök százezrei hagyták el a földjét. Ettől határozottan több levegőhöz és öntudathoz jutottak.

                    Az utódállamai még hosszú ideig szenvedik a sztálinizmus utóhatásait, de most már önálló életet élnek, és akkor cserélik le vezetőiket, amikor akarják. És mindegyik megpróbál a saját, nemzeti útján járni. Ami a globalizáció abroncsába szorított világban még ma sem könnyű.

                                                                     

                                                                   A NÉGYTAGTÚ PÁRT

 

                   Magyarországon a Párt, a Rákosi-rendszerben tulajdonképpen csak négy emberből állt. A többi, néhányszázezer, csak ideiglenes tagsági könyvvel rendelkezett, akiktől azt bármikor be lehetett vonni. Már Rajk László, Nagy Imre és Kádár János sem volt tagja a Pártnak. Csak bizonyos politikai szempontból fontos balhékra kiválasztható kísérleti alanyok. Potenciális hullajelöltek!

                   Először Rajkot tették meg bűnbaknak egy Tito-ürügyén konstruált perben. Aztán Kádár körmeit is letépték, de ez volt az ára a nemzet ellen elkövetett bűnöknek. Végül azt a testes melákot, Nagy Imrét is fölakasztották, aki képes volt a szovjet Párt néhány vezetőjének az orra alá borsot törni. De higgyék el nekem, nem szándékosan tette!

                    Csak sodorta a folyó, mint a hegyekből legördülő szikladarabot. Abból aztán formál vagy tenyérbe simuló kavicsot, vagy a partra dobja, és a sorsára hagyja. Egy Kádár János nevű embernek éppen jó lett, hogy talpa alá rakja, és egész hátra lévő, látszatéletében azon állva szónokoljon. Elvtársak, csak a szocializmus út-ján! A szakadékba!

                    1956 után hazánkban már nem volt Párt, mert nem volt fegyelem. Úgy értem, hogy öntudatból fakadó fegyelem. Hitehagyottá vált a magyar világ, és a múltjuktól megrabolt emberek millió építgették a maguk kis kutyaóljait, mindenféle fazonra, attól függően, hogy kinek milyen volt a gusztusa és milyen vastag a pénztárcája.

                    Összeverődtek néha a ráérő kiskirályok egy kis tanácskozgatásra, ami végül is mindig piálgatással végződött. És miután megállapodtak, hogy kinek a vadásztársaságában fognak legközelebb találkozni, már siettek is haza, hogy a kényelmes bársonyszék ne terpeszkedjen hiába az irodában vagy a tv előtt. „A mi kuyánk kölyke” volt a megfelelő és találó kifejezése a brancshoz tartozásnak. Ilyen brancsok uralták az országot egészen a rendszerváltásnak nevezett tragikomédiáig.

                   A rendszerváltás mindenképpen jó volt arra, hogy lelepleződjenek a sunyik, akikről korábban nem derült ki, hogy milyen színűek, és melyik csapat mezét hordják az ingük alatt. Az egyikről kiderült, hogy fradista, a másikról, hogy ízig–vérig, természetesen az ellenfél véréig, MTK-s.

                   De a többség azt sem tudta, milyen országban él. Az is kiderült, ilyen volt a legtöbb jelölt, hogy egyszerre három mezt hordott, és mindig azt mutogatta, amelyik a legnagyobb suskát hozta a konyhára.

                   No, de térjünk vissza 1949-be!

                                                                    

                                                           A MOZGALMI SZERETKEZÉS

                 

                   Ami természetes, hogy az új osztály tagjai túlnyomó többségükben a kispolgárságból emelkedtek fel, és a megváltozott körülmények közt háboríthatatlanul követhették a nyárspolgári tradíciókat. A proletariátus és a parasztság körében minden maradt a régiben.

                   Mindennél sokkal fontosabbnak tűntek a szapora és dühödt szeretkezések, amelyeknek a hatalmon lévők hímjei-nőstényei a verebek gyorsaságával és a kutyák diszkréciójával adták át magukat.

                   Válogatás, meggondolás és előjáték nélkül estek egymásnak parkokban, a budai hegyekben, állami autókban, hivatali íróasztalokon / kivált Lukács Györgyén, mert bolyhos posztóval volt bevonva /, párthelyiségekben, pártházak lépcsőin, pártházak padlásán, pártpincékben, pártkertekben és pártkönyvtárak polcaihoz dőlve.

                   A szeretkezési láz voltaképpen biztonsági szelepül szolgált olyan szenvedélyek számára, melyek nem voltak analizálhatók. Ez magyarázatra szorulna, de hát a szerző sem volt analizálható állapotban.

                   Gács László régi kommunista volt, Révai József sógora. Bár egy kukkot sem tudott oroszul, íróasztalán ott díszlett a Pravda legújabb száma.

                    Nem sokkal előbb vette el legjobb barátjának, Ságvári Endrének özvegyét; Ságvári együtt dolgozott Gáccsal a kommunista földalatti mozgalomban, amíg 1944-ben megölték. Gács nem egyszer biztosított bennünket, hogy barátja emlékezete még frissen él felesége meg az ő szívében. Ha a hosszú munkanap után – magyarázta – felesége meg ő ágyba térnek, előbb mindig felülnek a párnára, és egy percnyi hallgatással áldoznak a megboldogult emlékezetének, mielőtt lejjebb csúsznának a takaró alá, és a szerelem gyönyörűségeibe kóstolnak.

                                                                                           Faludy György

    

                                                              LENIN ÉS A POHÁR VÍZ

                  

                    A „pohár víz” elmélet teljesen megbolondította ifjúságunk egy részét. A kommunista társadalomban a nemi ösztön, a szerelmi szükséglet kielégítése olyan egyszerű és jelentéktelen, mint amikor az ember megiszik egy pohár vizet. Ezt teljes mértékben antimarxista és ráadásul antiszociális elméletnek tartom. Persze, aki szomjas, inni akar. De vajon a normális ember normális körülmények között az út sarába fog feküdni, hogy a pocsolyából igyék? Vagy akár olyan pohárból, amelynek széle zsíros a sok szájtól?

                   Legfontosabb azonban a dolog társadalmi oldala. A vízivás valóban egyéni. De a szerelem két ember dolga, és egy új élet fakadhat majd belőle. Ez már társadalmi érdekeket érint, kötelességet jelent a közösséggel szemben. Kritikámmal nem kívánok aszkézist prédikálni! Eszem ágában sincs! A kommunizmus nem aszkézist hoz, hanem életörömöt, életerőt a beteljesült szerelem által is.

                                                                                              Lenin: Aforizmák

 

                                                                              XVI. fejezet

 

                                                                 ÁBRAHÁMOK ÉS IZSÁKOK

 

                   Magyarországon van tehát egy négytagú bűnszövetkezet, amelyik Pártnak nevezi magát, és néha, hogy sem ők, sem a közvélemény ne unatkozzon, mindig rámutatnak a következő áldozatra. Mert a kommunista rituálé olyan, mint az ószövetségi, mindig áldozatot kell bemutatni a Párt - Jehovának. Ha lehetséges, akkor goy legyen az, ha abból kifogytunk, megteszi a magunk fajtája is. Mint ahogy Ábrahám kész feláldozni Izsákot, a saját fiát.

                   Amikor Sztálin Magyarországra kommunistákat toborzott, kiderült, hogy alig van embere, mind kinyírta őket. Kun Bélát és annak egész egykori bagázsát. Azért kellett leigazolni Farkas Mihályt, alias Michael Wolfot, fiával együtt a prágai csapatból, és Nógrádi Sándort, alias Alex Kellermannt a berliniből.

                                                                     

                                                                   ÉLES FEGYVERÜNK

                 

                   Az Államvédelmi hatóságnak sok és jó fegyvere van.  De a legélesebb fegyvere a pártszervezet.  Nem véletlen, hogy a Rajk-banda éppen ezután akarta megfojtani. Kártevőket, kémeket küldtek az Államvédelmi Hatóság tisztikarába, hogy lefegyverezzék a munkásosztálynak ezt az erős hadseregét. A Párt, Rákosi elvtárs ébersége, a szovjetunió tapasztalatainak felhasználása tették lehetővé, hogy az ellenségnek ez a kísérlete is zátonyra futott. Az Államvédelmi Hatóság megerősödött pártszervezete motorja, pillére a munkának,

                   A magyar dolgozók hálájuk, szeretetük sok jelével halmozzák el hűséges barátaikat. Zászlóval kedveskednek nekik, és alig van ünnepség, ahová ne hívnák meg az Államvédelmi Hatóság dolgozóit. Énekkaruk szívesen látott vendége gyárainknak. A biztonság, az erő érzése tölt el minden becsületes embert, ha látja őket.  Egy egész gyár, vagy ünnepe, ha egy-egy dolgozójuk az Államvédelmi Hatóság kötelékébe lép.  Ünnep, mert ismét bizonyítja, hogy maguk a dolgozók őrzik tulajdonukat, a gyárat, a földet.

                   Az Államvédelmi Hatóság – néphadseregünk mellett – békénk védelmének fontos eszköze. Kémekkel, szabotálókkal szállják meg az imperialisták üzemeinket, ha az Államvédelmi Hatóság, Pártunk, munkásosztályunk éberségére támaszkodva, meg nem hiúsítaná aljas terveiket. A hároméves terv sikeres befejezésében, termelésünk fokozódásában így az Államvédelmi Hatóságnak is része van.

                   A dolgozó parasztságot is oltalmazza az Államvédelmi Hatóság. A vesztüket érző kulákok különösképpen falusi pártszerveink, termelőszövetkezeti csoportjaink, földműves szövetkezeteink, traktorállomásaink ellen támadnak. De az Államvédelmi Hatóság itt is leleplezi a kártevőket, megvédi a falu népét.

                                                                        Szabad Nép, 1950. január 20.

 

                                                              ROSENBERG-HÁZASPÁR

 

                   Hogy ezt az életemben nagy jelentőségű 1949-es tanévet pontosan milyen napon kezdtük, azt nem tudom. De egy bizonyos! Azt követően, amikor a Szovjetunió megmutatta „oroszlánkörmeit”. Tudniillik 1949. augusztus 29-én a béketábor vezető hatalma is fölrobbantotta az első atombombáját.

                   Igaz, hogy még ebben a tanévben az is kiderült, hogy kémkedéssel sikerült összebarkácsolnia az első atomfegyverét.

                    Ekkor volt hangos a világsajtó, benne a magyar, a Rosenberg – házaspár tragédiájától, amely az USA féltve őrzött atomtitkát átjátszotta az oroszok kezére. Természetesen a magyar sajtó vádolta az imperialista igazságszolgáltatást, és gyászolta a kémeket. Ez volt a háborút követő időszak első és talán utolsó, úgynevezett klasszikus kémpere.

                   Több Los Alamosban dolgozó zsidó szakembert azzal vádoltak, hogy az atombomba titkát eladták a szovjeteknek. Klaus Fuchs és Theodor Alvin Hall atomtudósok valóban juttattak ki információkat, de akik legjobban benne voltak a slamasztikában, azokat Rosenberg-házaspárnak hívták. Előéletükről a következőt kell tudni:

                    A férfi már 16 éves korában belépett a fiatal kommunisták ligájába. 1930-ben mérnök lett, és megnősült. Abban az időben számos amerikai értelmiségi zsákutcának látta a kapitalizmust, elsősorban a világválság miatt, és járhatóbbnak vélte a szovjetet, a szocializmusét. Számos amerikai újságíró járta be a Szovjetuniót, a nekik előkészített Potyemkin–falvakat, gyárakat, kolhozokat. Egyikük azzal tért haza, és tapasztalatait röviden így összegezte:

                    - Láttam a jövőt, és működik!                  

                   Julius sógorát Los Alamosba küldték, ahonnan fontos rajzokkal és adatokkal tért vissza. Ethel, Julius felesége, vállalkozott az információk legépelésére Közben megismerkedtek azzal a személlyel, aki már 1935 óta a Szovjetuniónak kémkedett. És ő lett a banánhéj!

                   Julius közben ellopta egy amerikai vállalattól az atombomba gyújtószerkezetének egyik alkatrészét. Az FBI – ügynökök először 1950 nyarán kopogtattak be a házaspár ajtaján.

                   Őket egy védett koronatanú, David Greenglass vallomása alapján ítélték halálra, aki nem volt más, mint az asszony, Ethel testvére, Julius sógora. Így hát, mint kiderült, az egész egy kis családi vállalkozás volt, egy szolid „fusizás”.

                   Bizonyára valami ellenszenv működött, talán a rubelt nem tudták családiasan elosztani, mert ötven év múlva, tehát 2000-ben bevallotta, a vallomása hamis volt, mert vádalkut kötött, hogy magát mentse. Azaz még 2000-ben is bűnös volt. Biztosan végzett már vele a kaszás!

                   Ő tíz évvel megúszta, de a házaspárt, vagy ötéves huzavona után, 1953-ban villamosszékbe ültették és kivégezték.

                    Jó! Jó! Tíz évet leült, de mivel töltötte az utolsó negyven évet? Búvárkodott? Miért nem lehetett vele találkozni?                   

                   Ez a Greenglass már elég szenilis volt, amikor ezt hazudta. Hiszen ötven év elteltével már bizonyára a hetvenes vagy nyolcvanas éveiben járhatott. Ezt pénzért tette, amit talán az unokáira hagyott örökségül, ami igen derék emberi gesztus. Szép dolog a bensőséges, bizalmat sugárzó családi élet.

                   A magyarok, a maguk kis családjába, befogadták emléküket:

 

                                                    Ti rettenthetetlen Julius és Ethel,

                                                    A villamosszékben élve égtetek el.

                                                    Árván maradt két kicsi fiatok,

                                                    Győzelem lett mégis kínos halálotok.

 

                   McCharty a Republikánus Párt jobb szárnyának a politikusa volt, aki fölismerte, hogy nemcsak Európát, de az USA-t is közvetlen kommunista veszély fenyegeti - belülről.

                   Egy nyugat-virginiai gyűlésen bejelentette, hogy „a vörösök ellepték a külügyminisztériumot”, és felmutatott egy 205 nevet tartalmazó listát.

                   A fellépése nyomán a kongresszus elfogadta a McCarran–féle Belbiztonsági Törvényt. Ez, többek között, megtiltotta kommunisták, illetve a kommunistagyanús egyének foglalkoztatását a védelmi szektorban. A Kommunista Párt 12 vezetőjét 3-5 évi börtönre ítélték, és megbolygatták a társadalom minden sejtjét. Meghurcoltak hollywoodi színészeket és rendezőket. Felértékelődött az FBI szerepe. Hoover lett a szervezet kemény kezű főnöke.

                   Az vitathatatlan ma már, hogy ez a purifikálás igen jót tett a kommunizmus föltartóztatását végző amerikai vezetésnek. Például kémkedés miatt öt évre ítélték Alger Hisst, a Carnegie Nemzetközi Békealapítvány elnökét.

                    NB: A Dulles-testvérek irányítása alatt lett Amerika egyetlen külpolitikai prioritása: a kommunizmus visszaszorítása. Ó, ó, ó! Milarepa-verzió! Ahelyett, hogy egyből a falhoz kente volna a Szovjetuniót, az USA csak védekezett, mert nem akart mérkőzést nyerni! A labdarúgásban ezt a csalárdságot úgy mondják: Eladta a meccset! Pedig, és ma már lássuk be, csak időt akart nyerni - a sztálinista garnitúrának.

 

                                                                  KI VOLT DÓZSA?

                                                                     

                   Egy kötélhez szoktatott társadalom, amelyet még a klerikális középkori máglyákkal is riasztgattak, csak úgy tudta elképzelni a villamosszéket, mint, ahogy tévesen, Petőfi is a Dózsa tüzes trónját. Ráültetik, és azon elég. A 20. századi villamosszékben a magasfeszültség megbénítja szívet. Trombózist idéz elő.

                    Petőfi verse:” „Tüzes vastrónon őt elégetétek, de szellemét a tűz nem égeté meg, mert az maga tűz, úgy vigyázzatok: Ismét pusztíthat e láng rajtatok!” Ez így szép és hatásos, csak elképzelhetetlen. Ha izzó vastrónra ültették volna, azonnal meghal. Ami izzó volt, az a vaskorona, amellyel a „parasztkirályt” büntették és megcsúfolták.

                                                                       

                                                           A CEGLÉDI KIÁLTVÁNY

                 

                    Dózsáról jut eszembe ez is! Valóban olyan figyelemre méltó személyiség volt, amilyennek magam is tanítottam? Szólalj meg, és megmondom, ki vagy! Ki vagy tehát, és kinek az érdekében cselekszel? Illetve kik fogalmazták azt a szöveget, amelyet a kézjegyeddel elláttál?

                   „Székely György vitéz katona, a keresztesek istenáldott népének fejedelme és főkapitánya, csak Magyarország királyának s nem egyúttal az uraknak alattvalója, a Magyarországban, név szerint pedig Pest és a Külső-Szolnok vármegyében lévő városoknak, mezővárosoknak és falvaknak együtt és egyenként üdvözlet! Tehát a kecelieknek is!

                   Tudjátok, hogy a hitszegő nemesek ellenünk, az egész keresztény gyülekezet ellen ártani vágyó kezekkel fölkeltek, hogy bennünket üldözzenek, háborgassanak és zavarjanak. Azért is nektek számkivetés és örök büntetés, valamint fejetek és minden javatok elvesztésének terhe alatt parancsoljuk és rendeljük, hogy rögtön és azonnal, amint jelen levelünket látjátok, minden késedelem nélkül jöjjetek, repüljetek és igyekezzetek Cegléd mezővárosba; és siessetek, hogy így a szent csapat és áldott gyülekezet a nevezett hűtlen és gonosz nemeseknek erejét és kezét korlátozni, megfékezni és megzabolázni tudja.

                   Ha így tesztek, jól van; különben a fent írt büntetést vonjátok magatokra. Sőt ezzel sem érjük be; hanem saját telketeken kapufélfátokra függesztünk és akasztunk fel, nyársra vonatunk, vagyonotokat elpusztítjuk, és zsákmányra hagyjuk, feleségeiteket és gyermekeiteket pedig megöljük.”

                                                                                                          / A ceglédi kiáltvány szövege. /

                    NB: Ez egy Fuggerek által pénzelt huszita összeesküvés volt a magyar köznemesség kiirtására. Tudjuk, hogy Csehországból is jöttek csoportok! Vajon, ha ezt Petőfi ismeri, megszállta volna-e olyan rajongás, mint például a fent idézett versben? Mert ez a köznemesség nemcsak Pató Pálokból állt. De olyan nemzeti öntudatú osztály volt, amely a 16. század elején egyetlen erőként szállt szembe országgyűléseken az ország kincseinek megrablóival, a Fuggerekkel és a Thurzókkal.

                    Feltevésemet alátámasztja Gergely Sándor regénye, amely bizonyára nem légből kapott tényekkel igazolja állításomat: a Dózsa-féle parasztháború egyház – és nemzetellenességét, illetve „internacionalista”, azaz huszita kapcsolatait.

 

                                                                  A VILÁG IFJÚSÁGA

 

                   Buda még romokban hevert, a házak még bűzlöttek a háború szagától. Minden park jeltelen sírok temetője volt, de a világ ifjúságának már meg tudtuk mutatni Budapest impozáns panorámáját a Gellért - hegyről. Az Andrássy, bocsánat, a Népköztársaság útját is megismerhették. Nem a hatvanat, ahol az ÁVH falkavezérei tanyáztak, de az Operaházat. Itt nagyszerű lehetőség nyílt a világ minden tájáról hozzánk sereglett fiatalok nemzeti kultúrájának bemutatására.

                   Játszóteret a Hősök terén, a Városligetben és a Margitszigeten találhattak. Énekel és játszik a II. Ifjúsági Világtalálkozó:

                                                             

                                                           Egy a jelszónk: a Béke,

                                                           Harcba boldog jövőért megyünk.

                                                           Bárhol is van hazája,

                                                           Bármely ég néz le rája,

                                                           Küzdő korunknak új nemzedéke

                                                           Mind itt halad velünk.

                                                           És dalolja a jövőnk himnuszát:

                                                           Ifjúság! Ifjúság! Ifjúság!

 

                   Miért kellene tudni ennek a sok ezer fiatalnak, hogy az osztályharc élesedik, és a Conti utcai börtönben már harmadik hónapja várt ítéletére a kommunista Rajk László? Hogy emigrációba kényszerítették a szabad választások révén hatalomhoz jutott miniszterelnököt? Azóta négy ember irányítja az országot, akik azt tesznek el láb alól, akit akarnak? Már börtönbüntetését tölti a megalázott hercegprímás? Halottak százainak vére, a meghurcoltak sorsa a fölénk hajló égre kiált?

                   Potyemkin-arcát mutatja a világnak ez a kivérzett és kiszolgáltatott kis ország. Zsúfolt kirakatokkal, fehér kenyérrel, a magyar gyümölccsel. De ti csak játsszatok, boldogabb fiai a Földnek!

                                         Hegyek között, völgyek között zakatol a vonat.

                                         Én a legszebb lányok közül téged választalak.

                                         Egy a jelszónk: Tartós Béke!

                                         Állj közénk, és harcolj érte!

                                         És így tovább, vég nélkül.

 

                    Másolják már a Szovjetunió Alkotmányát, hogy az új kenyér ünnepén ki tudják hirdetni:

                           2.§ A Magyar Népköztársaságban minden hatalom a dolgozó népé.

 

                         NB: Valójában egy néptől idegen, vérszomjas és amorális csőcseléké volt már 1945-től, és maradt 2010-ig. Azaz 65 éven át.

                                                                     

                                                                  SZILVÁNYI MÁRIA

 

                    Bizony, én is megkaptam az első behívómat az általános iskola első osztályába. A Zsidó iskolában szállásoltak el bennünket, közvetlenül a Zsinagóga mellé. Akkor az még elég tisztességes állapotban álldogált, de szemmel láthatóan már évek óta nem nyitotta ki az ajtaját senki.

                   A mi lábaink szaladgálták félkörben a falait. Gyepes, egy kissé lejtős kis udvar volt, kiváló futópálya a mezítlábas talpaknak. Bár, amennyire én vissza tudok emlékezni, az iskolába mindig lábbeliben küldtek el. Legtöbbször volt egy dorkóm, esetleg egy szandálom. Az más kérdés, hogy milyen állapotban értem haza. Ha valami sportot űztünk, rendszerint mezítláb tettük, mert nem volt még olyan a földgolyóbis, mint manapság, hogy bárhova lép az emberfia, üvegdarabok veszélyeztetik a testi épségét.

                   Ütött-kopott régi épületben volt az osztályunk, de egy igen üde és csinos tanító néni oktatott bennünket. Szilványi Máriának hívták, és csak bennünket tanított egy éven át. Aztán, ki tudja miért, búcsú nélkül hagyott el bennünket a tanév végén.

                   Közvetlenül az osztályépület háta mögött folydogált a baja – kecskeméti országút, amelynek forgalma egy cseppet sem zavarta az iskolai munkát. Kivéve, ha éppen nem Farkas Mihály gátlástalan lánctalpasai dübörögtek rajta.

                    Bár azt mondogatták akkoriban, hogy a magyar hadseregnek csak oroszok által kiselejtezett, második világháborút is kiszolgált tankjai jutnak. De ez csak a reakció aknaszövege volt! Az ilyen vasormányú szörnyetegnek a csörgésétől megriadva a tanító néni szárnyai alá húzódtunk. És igyekeztünk a dübörgéstől megvédeni dobhártyánkat a fülünk körkörös védelmével.

                    Ő a régi Temető utcában lakott, és albérleti ablaka a sírásó házára nézett. És jobbról, a ház mögött, annak a keskeny útnak a bejáratára, mely ott kígyózott, mint egy romantikus gyilokjáró, mert félelmetesen kanyargott végig a temetőszélben a Temető utcától egészen a Sugár utca bejáratáig. Közben elválasztotta egymástól a temetőt és az Erdő utcai házak kicsinyke kertjeit. Ennek a keskeny szökőösvénynek a jobb oldalán akkoriban még az öngyilkosok temetője feküdt, gondozott sírokkal. Vele szemben a nem katolikus vallású halottak gyéren lakott temetője, hatalmas akácfabokrokkal, gondozatlanul.

                    Ezen az girbe-gurba utcácskán lehetett gyalog vagy kerékpárral a legrövidebb úton eljutni az Újfaluból a falu központjába.

                   Vén Berci bácsi, a későbbi szimpatikus biológusunk, is erre jött kerékpárral tanítani a Vorosilov utcából az iskoláig. Emlékszem, egyszer el is hagyta füles bőrtáskáját, és éppen ebben a „gyilokjáróban” találtunk rá. Kicsi volt rajta a forgalom, nagyon kopott már a táska, vagy tisztességesebb a nép? Ma már nehéz eldönteni.

                    Szilványi Máriának nem tetszettek a keceli állapotok? Rossz helyen lakott albérletben? Mindkettőt elfogadom magyarázatul, mert nekem sem tetszett a Zsidó iskola. Valamikor parasztház volt, de két nagyobbacska ablakot raktak dél felől az oldalába, és télen - nyáron világos volt a körmölgető kisdiákok számára. Ne felejtsük, hogy akkoriban még villanyunk sem volt!

                    A helyében én sem néztem volna élvezettel, albérleti ablakomból, az öngyilkosok temetőjét. Nem csodálom, hogy ebből a környezetből elvágyott a lelke. Miért éppen ott kapott szállást, szegény? A Temető utcában. Rossz ómen!

                   Pedig milyen szép neve volt! Szinte költői: tá-tá-ti, tá-ti-ti. Mint egy kedves tavaszi madár hangja. Ha jól tudom, valahová a Duna-kanyar környékére költözött, de ha a széles Hortobágyot választotta, akkor is jobban járt.

                   Kár, hogy akkor még nem készültek minden évfolyamról tablóképek, milyen szívesen elnézegetném.

                   Viszonylag korán kiemelt a tömegből, mert segítettem neki füzeteket cipelni a szállására, és verset mondani egyik tavaszi ünnepségen. De arra csak később jöttem rá, hogy hoppá: 1950-ben nyilvánították legnagyobb nemzeti ünnepünkké április 4-ét. Akkor ez a vers így kezdődhetett:

                                            

                                                                   Április 4 minekünk

                                                                 Pirosbetűs ünnepünk.

                                                                 Minden piros! Odanézz!

                                                                 Mintha lángban állna!

                                                                 Ott vonul a sok vitéz

                                                                 Kekiszín ruhába’. Esetleg kakiszín? Égszínkék? Libazöld? No, de ez a legkevésbé valószínű!

                   A harmadik-negyedik sorért már nem állok jót, a folytatást pedig „én bizon hogyha présbe csavarítnak sem tudom”. Miként Petőfi Sándor Ivás közben című versében igen frappánsan megfogalmazta.

                                                                                                                                                

                                                                AZ ÖNGYILKOSOK

 

                   Arra pedig még a gyerekkoromból emlékszem, hogy zárt, külön világ volt az öngyilkosoké. Nagyon szépen gondozott sírokkal, minden angyalos Filus-Falus szobor nélkül, és meghittebb volt, mint a nagy temető. Olyan volt, mintha oda egy magasabb rendű kaszt temetkezett volna. Erős kerítéssel körül volt zárva, én sohasem mentem be körülnézni. Ilyen morbid kíváncsiság sohasem lakott bennem. Egyetlen elhanyagolt sírt sem láttam. Mintha az itt hagyottak ezzel próbálták volna enyhíteni bűnüket és fájdalmukat.

                   Mert lehetett az a bizonyos öngyilkosság akár a rendszer bűne is, lehetett egy fájdalmas betegség előli menekülése, de legtöbbször családi tragédia következménye volt.

                   Ó, sok-sok öngyilkosságról hallottam, de egyről tudok csak közelebbit. Ez a 80-as években történt. Amikor még édesapám élt, őt riasztották a szomszédok, hogy nem mernek fölmenni a padlásra, mert nagyon félnek a látványtól.

                   Tehát már sejtették, mert voltak előjelei a bekövetkező tragédiának, de nem tudták megakadályozni. Ahogy én apámat megismertem, mint egy olyan embert, aki megjárta már az orosz fogolytábor poklát, nem riasztotta el a halál közelsége. Felment a létrán, és valóban az a látvány fogadta, amitől féltek. A nyolcadikos kamasz fiuk akasztotta föl magát a gerendára. Apám levágta a vékony kötelet, és lehozta a szerencsétlen gyereket.

                   A szülők pedig egy egész életre, mert még igen fiatalok voltak, a földhöz lettek verve. Ahonnan nincs föltápászkodás! És rajtuk a gyilkosság pecsétje. Az előzménye ennek a tragédiának az volt, hogy két fiuk született. A kisebbik okos és talpraesett fiúcska volt. Jó tanuló, a kamasz bátyja közepes képességű és érzékeny félig-felnőtt. Miután nap mint nap hallgatta a szülei kifogyhatatlan bezzegjeit, a nagyapjához menekült szeretetért.

                   Amíg a nagyapja bizalmában élhetett, volt értelme az életének, de amikor az idős ácsmester meghalt, a fiú minden tanítási napon, még a hóban-fagyban is kiment a nagyapja sírjához.

                    Így szoktatta magát a gondolathoz. A szülők tudtak erről a különleges szokásáról. Gondolom, ezért is sok marást kapott. Aztán eljött a nap, amikor magára hagyták otthon a gyereket, és az rászánta magát. Ha valakit, főleg, ha egy érzékeny kamaszt megfosztanak a szülői szeretettől és az önbecsüléstől, annak a sorsa meg van pecsételve. Tizennégy évesen a nagyapjához menekült egy jobb világba.

                   Ma már elvegyülnek ők is a többiek közé, pedig az ő haláluk mindig valamilyen sok-sok fájdalommal megélt élettöredék tragikus befejezése.

                                                                     

                                                           JAKICS GYULÁÉK

 

                   A szüleim története Budapesten folytatódott. A másnap éjszakai „kofahajóval” indultak föl Pestre, és másnap reggel érkeztek célba. Az ár ellen igen lassan haladt a megrakott hajó. Valóban sok volt rajta a piaci árus, csupa pota kofa, akik a málhájuk mellett olyan békésen szundikáltak, mint az édesanyjuk ölében egykor.

                   Volt olyan utas, akinek csak a fedélzeti padon jutott hely, ahol hajnaltájt már igen hűvösen fújdogált a folyam fölött az északi szél.

                   Érdekes élmény volt számukra az is, hogy minden part menti településen kikötöttek, és ilyenkor, újra menetirányba kellett küzdeni magát a hajóorrnak. Egyenletesen dohogott egész éjszaka az erős sodrással küszködő, masszív hajó.

                   Aztán jött egy folyókanyar, és szigorúan csak a bóják között haladhatott tovább a végállomás felé. Ők nem aludták ki magukat, mert közben igen hosszan latolgatták az esélyeket.

                  Nem várt nagy örömet jelentett számukra, hogy amikor Jakics Gyuláéknál megjelentek, olyan szeretettel fogadták őket, mintha a gyerekeik lettek volna.

                   Amikor pedig őszintén elmesélték nekik hányattatásuk eddigi történetét, őszinte részvéttel és segítőkészséggel álltak melléjük. Azt tanácsolták, hogy kezdjék a papírosok beszerzésével, mert az ÁVH nem viccel. Legyenek ott is nagyon körültekintőek, és igen nézzék meg, hogy kivel kötnek üzletet! Zsarolni sohase hagyják magukat!

                    Apám ment ki először Monorra, hogy bizalmat keltsen az egykori fogolycimborában, de szívta a fogát, amikor visszatért. Mert az egykori sorstársa belement az alkuba, de 800 kemény forintot kért a papírért. Pedig mit kellett érte csinálnia?

                   Elvesztettem az igazolványomat, és kérem a hivatalt, hogy állítson ki számomra egy másikat. Legföljebb egy tízforintos okmánybélyeg, és kész az új passzus. Slussz-passz! A régi, használt meg az apámé: Kiss Károly, Monor, anyja neve, születési helye és ideje.

                    Az illető földműves volt, ezért még véletlenül sem kerülhettek egymás útjába, mert az édesapám az Oxigéngyárban lett alkalmazott. Ott talált hosszabb ideig tartó nyugalomra, meg egy egészen különleges emberi kapcsolatra.

                    A Jakicsék kölcsönözték az összeget. Apám meg, amikor már elhelyezkedett, részletekben visszaadta. Ekkor bizalom két család között, ritka volt, mint a fehér holló. Korábban csak egy napig voltak együtt, akkor is csak az anyámat ismerhették, a dédanyámat és engem, hiszen apám még hadifogságban volt.

                     Egy hét múlva anyám is elment Kiss Károlyhoz a papírért, de amikor hazatért, így summázta a tapasztalatát:

                     - Ennek a férfinak még a szeme sem áll jól!

                                                        

                                                                      LÁSZLÓ GTYULA

 

                    Töltsünk most néhány derűs percet László Gyula professzor úr társaságában!

                    „Mindössze egyszer szorítottam kezet a könnyező szemű Juhász Gyulával, amikor bemutatkoztam neki. Emlékezetes este volt a Zeneakadémián. Elmondom, mert át akarom adni ennek az estének az emlékét.

                    Móricz Zsigmond 50. születésnapját ünnepeltük a Zeneakadémia nagytermében Zsúfolásig tele volt a terem. Szabó Dezső köszöntötte a Mestert. Bejött a színpadra, mélyen meghajolt az üres baloldali díszpáholy előtt, és azt mondta: Mély tisztelettel köszöntöm Magyarország főméltóságú kormányzóját mai ünnepi estünkön. Aztán hajolt meg az ugyancsak üres másik díszpáholy előtt, s köszöntötte a magyar kormány tagjait, aki eljöttek a magyarság nagy írójának köszöntésére.

                   Óriási tapsvihar rázta meg a termet e vakmerő tisztelgésért. Nos, beszéde után a művészszobába mentem én is, és ott mutatkoztam be Juhász Gyulának.

                   Félelmetes este volt, a magyar szellem nagy találkozója, amelyen nem jelentek meg a magyar állam hivatalos vezetői.

                                                            AZ ÖTVENEDIK ÉVFORDULÓ

 

                   Nemrégen ott voltam a szárszói találkozó 50. évfordulóját ünneplő találkozón, mivel hogy én vagyok az egykoron felkért előadók utolsó, még élő tagja. De mivel nem álltam meg, hogy ne fűszerezzem a humor attikai sójával beszámolómat, elmondtam nekik Kodolányi János barátommal való beszélgetésünket, amiben sajnos, nagyon keserű a humor.

                   Tudvalevő, hogy 1945 előtt a népi írók valamennyien forradalmárok voltak, beleértve magamat is. Nos, 1945 után egyszer meglátogattam János barátomat, s hosszan elbeszélgettünk, hogy biz’ nem ezt vártuk, nem ezért küzdöttünk.

                    Erre mondta el Kodolányi, hogy „úgy jártunk, Gyuszikám, mint az öreg ezredes.”

                   „Hát az hogy járt? – kérdeztem.

                   „Úgy járt, hogy vén korában elvett egy gyönyörű szép fiatal leánykát. Kilenc hónap múlva komolyan felállt a tiszti vacsorán, és ünnepélyesen bejelentette, hogy fia született.

                   Nagy ováció, éljenzés, taps, de ennek elültével a fiatal tisztek között suttogás támadt, egymásra kacsintgatva pusmogtak.

                   Ezt észrevette a vén ezredes is, ismét felállt, pohárral a kezében. Csend lett, ő pedig megszólalt:

                   Uraim, önök valamennyien tévednek – a gyermek néger!”

                   Hát így jártunk vagy negyven évig!

 

                                                           A NÉGER GYERMEK

 

                   No, hát legyen ennyi elég! De az ember úgy van, hogyha egyszer belejön, nem tudja abbahagyni. Úgyhogy elmondok még egyet.

                   Bár egy másik is kikívánkozik belőlem.

                   Ez úgy lebeg Tamási Áron meg köztem, mint a Mohamed koporsója, merthogy Áron azt mondta, tőlem hallotta, én meg tudom, hogy tőle hallottam.

                   Úgy szól, hogy Székelyföld, téli csikorgó hideg, korcsma, pipafüst, az emberek kocsmában ülnek, és futuckóból /olyan, mint sósborszeszes üveg, csak hosszabb a nyaka/ isszák a pálinkát.

                   Egyszer az egyik felkel, kitántorog, beleül az autójába, és elkezd hajtani. Arra ügyel, hogy az útról ne térjen le, de bizony dülöngél egyik szélitől a másikig. Lassan halad.

                   Egy milicista /ugyancsak székely/ megállítja:

                    - Ember, fújjon belé! – s odanyomja az alkoholszondát. Megnézi:

                    - Ember, maga alkoholt fúj!

                    - Miért magának jobban tetszenék, ha a székely himnuszt fújnám?

                    - Menjen a francba! – engedi útnak a csendőr.

                   „Minden keserűségben megterem a humor. Na, Isten áldja az olvasót!”

                                                                     

                                                                   VILMA ÉS IFJÚ ANDRÁS

 

                   Nagy bűne volt a háború előtti világnak, hogy nem támogatta a tehetséges gyerekek továbbtanulását. Ifjú Farkasfalvi Andrásból is mi minden lehetett volna! Ha az a volna, ott nem lett volna!

                    Olyan munkára volt kényszerítve, amit a legjobban utált. Amikor a Don mellől hazatért, ami főnyeremény volt, folytathatta a földművelést, amit sem teste, sem lelke nem kívánt. Csak Vilma, a nagyapám lova volt képes kihúzni a Kanális melletti kukoricásba. Nem szerette a paraszti munkát, no! Mint ahogy én sem! De én megúsztam, ő viszont a sárba ragadt. Legalábbis úgy érezte.

                   Olyan értelmes, lélekbelátó szemei voltak, hogy lehetett volna a lelkek orvosa. Esetleg pap. Minden asszony összesöpörte volna a legkisebb bűnét is, és csak akkor merészelt volna a lábai elé térdepelni, hogy meggyónja neki a vétkeit, annyira a vesékbe látott. Vagy lehetett volna belőle egy nyalka katonatiszt, aki után megfordult volna minden hölgy az utcán. Ha más világ lett volna! De lett belőle egy rossz asszony bolondja!

                   András nagybátyám igen energikus férfi volt. Szidta is a Vilmát mindig, mint a bokrot! A legfinomabbat idézem:

                    - Hogy az Isten villáma csapna a Vilmába!

                   Az édesapja, a nagyapám, ezt nem vette jó néven, mert ő meg éppen azért kedvelte ezt a valóban hidegvérű állatot, mert olyan nyugodt természetű volt. Bár egyszer ez a jámbor állat is megbokrosodott! Akkoriban, az ötvenes évek elején, még olyan világ járta, hogy a hadseregé volt mindenütt az elsőség.

                   A levegőben a lassú gépek hatalmas légzsákokat húztak, és a vadászgépek azon gyakorolták a céllövést. A műúton meg úgy jártak-keltek a Farkas Mihály lánctalpasai még a faluban is, mint mostanság az autócsodák. Csak azok egy kissé hangosabbak voltak.

                   Az akkori uraknak minden szabad volt! Emberekkel, utakkal úgy bántak, ahogy akartak! Rákosi Mátyás volt a bandavezér, az alvezért Gerő Ernőnek hívták, aki a nép butítását végezte, Révai Józsefnek, és aki minden fegyveresnek parancsolt, azt meg Farkas Mihálynak. Hát ezzel a Farkas Mihállyal gyűlt meg az én nagyapám baja.

                   Már hazafelé tartott a kocsival, lóval, és éppen készült lekanyarodni a Táncsics utcába, ahol a házuk állt, amikor a Mária - szobor előtti kanyarban, föltűnt egy dübörgő harckocsi. Egy T-34-es, még a második világháborúból.

                   No, ekkor még a hidegvérű Vilmánk is elvesztette az önuralmát. És úgy átugrotta kocsistól, nagypapástól az út menti árkot, mint egy párduc.

                     Amikor biztonságban érezte magát, megállt. A monstrum elcsattogott mellettük. A nagyapám, aki ekkor is bizonyította, hogy nem véletlenül kapta meg a vitézi címet, közben a lőcsbe meg a gyeplőbe kapaszkodott.

                    Aztán leszállt a kocsiról, a lovához lépett és nyugalomra intve, megpaskolta egy kicsit az állat nyakát. Majd visszatolatott a régi kerékvágásba, és néhány perc múlva már otthon is voltak. A nagyanyám csak annyit kérdezett:

                   - Aztán jól viselkedett a Vilma?

                   - Ahhoz képest, hogy most látott tankot életében először, elég jól.

                                                                       

                                                                         XVII. fejezet

                                                              A HISZÉKENY NYUGAT

 

                   Kéthly Annát sok minden bosszantotta. Legjobban a Nyugat hiszékenysége. Ezt már egyszer említettem.

                   „A Szovjetunió a saját céljaihoz ragaszkodik makacsul és kitartóan. A nyugati politikusok úgy viselkednek, mint az elkényeztetett gyerek szülei. Végül meghajolnak a nyafogó csemete hisztériázása előtt. Meghajlítják őket, kedves Kéthly Anna. A második világháború végén felépített európai kártyavárhoz senki sem mer hozzányúlni, mert attól reszketnek, ha egyetlen kártyát kihúznak, az egész alkotmány összerogy.”

                   NB: Így igaz, bölcs nagyasszony! A nyugati politikusoknak legalább annyira érdekük volt a kétpólusú világrendszer fenntartása, mint a keletieknek. Szoros szálak kapcsolták össze az amerikai pénzarisztokráciát és a szovjet politikai oligarchiát. Nem az első vonalban lévő politikusokra gondolok, hanem az elnyomó államgépezetet, és a diplomáciai kapcsolatokat kézben tartó második vonalra.

                   A Szovjetunió egy blöff-nagyhatalom volt, amelyre az amerikai médiának, az üzleti világnak szüksége volt. Szüksége volt a fegyverkezési versenyben érdekelt tőkének Nyugaton, és az ellenpropagandát folytató, és jól fizetett állásokat betöltő hivatalnokoknak Keleten. /Csak az orosz, a magyar és a lengyel népnek nem volt szüksége! De azokat nem kérdezték. Amikor Magyarországon 1990-ben megkérdezték, a válaszra kitört a pánik.

                   Hiszen ugyanannak a törzsnek voltak a hajtásai. Az amerikai elnököt ők jelölték, a Szovjetunió vezetőjének, lehetett az akármilyen ostoba, kultuszt teremtettek. Például Hruscsovnak, aki az ENSZ-ben, a cipőjével veri a mikrofonállványt! Hát nem aranyos? 

                   Hazánk a legjobb példa rá! Itt is totális hatalmat kaptak Vorosilov marsall, mint már korábban, Szovjet-Oroszországban, Lenin elvtárs segítségével. Az első négy vezető ember, a négyes fogat belőlük állt össze. Ők voltak az érinthetetlenek kasztjához tartozók.

                    A diktatúrájuk tökéletes mélységében bemutatkozott, mint a Szovjetunióban a sztálinizmus idején. Ők voltak a Párt, mint a szovjetek földjén Sztálin volt az egyszemélyes Párt. Ott jobban takarékoskodtak! A hivatalnoki—csinovnyik garnitúrának, a zsidóknak mind a „pártban”, a gazdaságban, a médiában, a diplomáciában teljhatalmuk volt. Legfeljebb Sztálin elvtárs kiszámíthatatlan raplija okozhatott némi zavart ennek a társadalmi rétegnek. De könnyen túltették magukat rajta.

                    Kinyírták Kun Bélát: Ki volt az? Másnap már nem emlékezett rá senki. Kivéve Illés Bélát! Ezért gondolták róla, hogy nem volt ki a négy kereke.

                   Úgy játszottak össze egymással a keletiek és a nyugatiak a vezetők tudtával vagy tudtán kívül, mintha azok nem is lettek volna. A Szovjetunióban élők megjátszották a nagyhatalom képviselőit, a nyugatiak úgy tettek, mintha ezt el is hinnék, és jót röhögtek a gójokon, ha négyszemközt maradtak, a vörös kommunisták és a kapitalista nagytőkések.

                     Közben átkozták egymást jó pénzért az éteren át, és közben összekacsintottak. Ha szüksége van az amerikai tőkének egy kis injekcióra, akkor fellövik az első szovjet űrhajót. Megindul az űrverseny.

                    Az orosz polgárnak még nincs két öltönye, mert a fizetéséből erre nem futja, de büszke, hiszen minden média-csapból az folyik, hogy milyen hatalmas szocialista állam polgára vagyok.

                    Lám, legyőztük az amerikai kapitalistákat! Közben a saját kapitalistáik jó védett pozíciójukban balzsamozzák a régen halott Leninnel és Sztálinnal együtt a szocializmus múmiáját.

                   És féltik a megszerzett pozíciójukat egy esetleges komoly földrengéstől. Ilyen volt számukra a magyar 56. Ezt el kellett tiporni, mert összeomlik, jól mondta Kéthly Anna: a szocialista kártyavár. Ami Keletnek és Nyugatnak egyaránt kellemetlen volna.

                   Hruscsov, ez a tsz-elnöknek sem való, primitív pártmunkás ekképpen érvelt 1956-ban, Micsunovics/jugoszláv diplomata/ szerint:

                   Magyarországon vér folyik. Hruscsov a nyugati államokat vádolja. Szerinte szovjetellenes elemek ragadtak fegyvert a szocialista tábor és a Szovjetunió ellen. A Nyugat vissza akarja csinálni a második világháború eredményeit – Magyarországon kezdik, és meg akarják semmisíteni Európa szocialista országait, egyiket a másik után. De a Nyugat rosszul számított!

                   Micsunovics még hozzáteszi:

                   „Ráadásul a szuezi kérdés is nagymértékben kiélesedett, és az a gyanúm, hogy van valami összefüggés e között és a magyarországi fegyveres összetűzések között.

                    Anglia és Franciaország szemmel láthatólag úgy ítéli meg, hogy a Szovjetuniónak elég baja van Magyarországgal, legfőbb gondja a szocialista tábor megőrzése, s nincs módja Nasszert támogatni.” De ki támasztotta a bajt?

                   Bizony, össze volt hangolva! A népek és a politikusok feje felett. És lehet, hogy az utolsó „hangolásokat” éppen a belgrádi nagykövetségeken végezte el Gerő Ernő, amikor Jugoszláviába látogatott közvetlenül a forradalom előtt?

                   Aztán újra Hruscsovot idézi:

                   „Mit tehetünk? Ha engedünk, a Nyugat azt fogja mondani, hogy idióták, gyávák vagyunk, ami egy és ugyanaz. Ezt egyáltalán nem engedhetjük meg magunknak, sem, mint nemzetközi kommunisták, sem a Szovjetunó, mint nagyhatalom. A kapitalisták a Szovjetunió kapuja előtt állnának.”

                  NB: És mi lesz a jól fizető állásokban pöffeszkedő tehetségtelen vezető garnitúrával, a sajtó munkatársaival, a számos talpnyaló és erkölcstelen kultusz- és sztárgyártó bagázzsal?    Az állandó tudósítói hálózat tagjaival az egész világ minden jelentős és jelentéktelen államában, Londontól Washingtonon át Tel – Avivig? A nagykövetségek irányítóival és személyzetével? A mesterségesen létrehozott nemzetközi szervezetek delegáltjaival és irányítóival a Béke Világtanácstól a VIT-ig?  Ez volt ám a valódi internacionalizmus! Nem az, amit Marx, Engels, Lenin vagy Trockij kiötölt!

              

                                                         MÁR A NEVE IS GYILKOLT

                   

                   Éles fegyverünk az ÁVH! Írom le én 2010-ben, de mondotta, anno 1950-ben, Rákosi elvtárs. És forgatják is, mint egykori derék vitézeink a szablyáikat a nemzet védelmében. Ezek a 1950-ben masírozó emberkék, a nemzet ellenében. Micsoda különbség!

                   Péter Gáborral az élén már a koalíciós pártharcokban is a Magyar Kommunista Párt hatásos fegyverének bizonyult. A teljes hatalom megszerzése után pedig a társadalom megfélemlítésének legfőbb eszköze lett. Központja, a hírhedt Andrássy út 60. Akkor éppen stílszerűen Sztálin út, a koncepciós perek kiagyalásának, a válogatott kínzásoknak a színtere.

                   Az Államvédelmi Hatóság feladata volt a határőrizet is, ezt a zöld váll-lapos és sapkaszegélyes állomány látta el. Az ÁVH másik csoportját kék ávósoknak nevezték, ők voltak az elnyomó rendszer veszett kutyái.

                   A vezető pozícióban lévő embereik mind zsidók voltak. Faladatuk az internálótáborok, a haditermelést végző üzemek, intézmények, hivatalok őrzése. Az ÁVH kék alakulatai végezték a kifejezetten karhatalmi feladatokat.

                   Az ÁVH tisztjei és legénysége hírhedt volt embertelenségéről, kegyetlenségéről. Az Államvédelmi Hatóság részben sorozott állományból állt, de a hivatásos egységek párthűségéhez /Azaz a moszkvai négyeshez! / nem férhetett kétség. Az ÁVH bárkit bírósági ítélet nélkül internálótáborokba hurcolhatott. / Ezért került apám is Kistarcsára! /

                   „Az Államvédelmi Hatóság azért van, hogy a rosszat meglássa az állampolgárokban. A jót meglátni bennük, nem az ő dolga” – mondotta a szervezet irányítója, Michael Wolf az egyik állománygyűlésen.

                   1953-ig, alig három év alatt, 650 ezer ember ellen folytattak rendőrségi, bírósági eljárást. 390 ezer embert el is ítéltek. /Akkoriban halk közszájon forgott, hogy aki még nem volt bűntetve, nem is lehet tisztességes ember. /

                    A szervezet emberei, besúgói mindenütt ott voltak. Aki funkciót kapott, automatikusan a bérencükké vált. Ezért forgatták fel a társadalom normális rendjét, és vadidegen tanácselnököket neveztek ki a falvak élére.

                    Többnyire Budapestről, akiknek semmi más feladatuk nem volt, mint a közösség szemmel tartása, a gyanús egyének és esetek jelzése. Ezért jelentette föl a Pestről leszármazott keceli párttitkár, Barabás Andor elvtárs, elvből, kényszerből és titkolt ellenszenvből az apámat.

                   Az ÁVH-nak nem kellett elszámolni az emberekkel. Cellájában halt meg, mert agyonverték, Ries István volt igazságügyi minisztert. Olyan eset is volt, hogy az elfogató parancstól félve, Zöld Sándor, volt belügyminiszter, kiirtotta egész családját és magával is végzett.

 

                                                                ZÖLD SÁNDOR ÉS CSALÁDJA

                 

                    Szóval egy vagy két nappal azután, hogy a Politikai Bizottságban Rákosiék bírálták Zöld Sándort. Mint a titkárság mezőgazdasági kérdésekkel foglalkozó tagja és a Központi Vezetőség titkára, részt vettem Erdei Ferenc földművelésügyi miniszternél egy tanácskozáson. Egész napos megbeszélés volt az ő tanácstermében.

                   Egyszer csak bejön a titkára, és jelenti, Erdeinek fontos telefonja van. Néhány perccel később utána hívnak engem is. Erdei a feleségével, Majláth Jocival telefonált, aki elmondta, hogy lövéseket hallott Zöldék szomszédos lakásából.

                   A Hősök Tere közelében, a Bajza utcában laktak egy kétszintes házban. Az első emeleten Erdeiék, az alsó részben Zöldék. A lövések hallatára – mondta Erdeiné - lement, és mintha vér folyna ki a lakás ajtaja alatt. Hárman tanakodtunk, hogy most mit tegyünk. Mondtam: Mi mást tehetnénk, azonnal telefonáljunk Rákosinak. Rosszat sejtettem, mert élénken élt bennem a Zöld elleni támadás emléke a Politikai Bizottság ülésén.

                   Erdei telefonált Rákosinak, aki csak annyit mondott:

                   -Na, jó, majd megnézzük!

                   Másnap politikai bizottsági ülés volt. Rákosi és Gerő ismertette a Zöld-ügyet, egyben Kádár és más vezetők letartóztatását.

                   Rákosi elmondta, hogy Zöld Sándor először meggyilkolta egész családját, és aztán öngyilkosságot követett el. Közölte, hogy a hírre összeült a Párt Tisztaságáért Felelős Bizottság: Rákosi, Gerő. Farkas, Révai. „Mint amikor gyilkosokra bízzák az igazságtételt.”

                                                                  Hegedűs András: Egy eszme árnyékában /részlet/

 

                                                              TITKOLT HELYESLÉS

                    

                   1950-ben Szakasits Árpádot tartóztatták le, amit a lakosság titkolt helyesléssel vett tudomásul, mert ekkor még jól működött a magyar emberek igazságérzete. Vele együtt a volt osztály- és pártáruló szociáldemokratákat: Schiffer Pált, Marosán Györgyöt és még / bagatell! / 431 személyt. A társadalom mély sajnálattal vette tudomásul, hogy sem Szakasitsot, sem Marosánt nem végezték ki.

                   Aztán indultak a tábornok-perek. Sólyom László ügyében 48 embert vettek őrizetbe. Közülük tizet kivégeztek. Szép kerek szám! Csak Sólyom Ildikót sajnáltam. Mennyit strapálta magát, szegény, hogy az édesapját tisztára mossa az utókor előtt! A halálos ítélet nem, de az utókor ítélete nagyon is számít.

                   Király Bélát, Kéri Kálmánt, Stomm Marcellt szintén ítélet sújtja. Szerencsés az a nemzedék, amelyik az első kettőnek a rendszerváltás utáni szerepét ismeri. Amilyen gyalázatos volt Király Béláé, annyira karakán Kéri Kálmáné. Stomm Marcellt bíróság elé állítani pedig több volt, mint embertelenség. De ne csodálkozzon senki, mert a magyar katonákat dicsérte a doni katasztrófa után.

                   Mindkét lába lefagyott szegénynek, aki a honvédtársaival vállalta a doni halál kockázatát is. Igazi katonatiszt volt az utóbbi kettő. Király Béla csak egy link alak! Bolond, ki a Párt /SZDSZ/ szekerét tolja!         

                    A Szűcs-ügyben, aki nem volt más, mint Péter Gábor helyettese, negyven személy ellen indult vizsgálat. Menet közben, mert valamilyen per mindig „menetben” volt, Szűcs Ernőt és testvérét agyonverték.

                   Az úgynevezett munkásmozgalmi perek idején, amelyek 1953-ig tartottak, összesen 850-en szerepeltek. 28-at kivégeztek, de a vizsgálatok során elpusztítottak száma elérte a nyolcvanat.

                   A „jónép”, és ez alatt értem a munkásosztályt és a vele szövetséges dolgozó parasztságot, megelégedéssel vette tudomásul az elért eredményeket. Például Faludy György is megkapta a magáét, pedig annak idején megszervezte a nagy tekintélyű főpap, Prohászka Ottokár szobrának ledöntését. Beutalót kapott a hírhedt recski táborba.

                   Csupa régi jó elvtárs kapott lehetőséget a bűnbocsánatra, és egy kis lehetőséget, hogy ők is átéljenek néhány száz „pokolbéli víg napot”.

                   Az egyszerű, behúzott nyakú magyar emberek, akiket ekkor még nem ábrándítottak ki teljesen a politikából, az ilyen pitiáner ügyeket egy kézlegyintéssel elintézték, mondván:

                   -Bárcsak teljesen kipusztítanák egymást!

                                                                     

                                                                          MAROSI ISTVÁN

 

                   Milyen is a sors keze? Az édesapám olyan főnök keze alá került, aki maga is politikai szökevény volt. Annak ellenére, hogy Marosi Istvánnak hívták, korábban az olasz kommunista partizánok egyik Taljánországból menekült parancsnokaként kapott nálunk menedéket.

                    A háború végén, valami kommunista hatalomátvételen törték a fejüket, de Stefano Marosi rajtavesztett. Hová menekülhetett volna, mint az édesapja után második hazájába, a szocializmust építő Magyarországra. No, itt aztán tízéves leckét kapott marxizmusból és leninizmusból!

                   Édesapámnak elmesélte, hogy a szövetséges angolok semmire való katonák voltak. Igaz, hogy volt köztük új-zélandi és ausztrál állampolgár is. Olyan sokáig tartott, mire Olaszországból kiszorították a németeket, hogy az szinte botrányos volt. Mindig akkor nyomultak előre egy-két kilométert, amikor az olasz partizánok megtisztították előttük a terepet.

                    A harckocsikban még mini pingpong-asztalok is voltak, nehogy halálra unják magukat. Gondolom, valamilyen összecsukható formájú, amit a tűzszünetben használtak. A kártyázás legváltozatosabb formáit űzték, és közben a lengyeleket noszogatták a támadásra. A monte – cassinoi apátság ostroma azért ment olyan lassan, mert gyávák voltak, és mindjárt tele volt a nadrágjuk, a szó szoros értelmében, ha meglepetésszerű ellentámadás érte őket.

                   Arról is mesélt, hogy amikor a normandiai partraszállás folyt, tömeges jelenség volt, hogy a nyugati ficsúroknak teleszaladt a nadrágjuk. Felháborító, de a németek lőtték őket!

                   Az előrenyomulásuk a nyugati fronton nemcsak németek ellenállása miatt volt csigalassú, hanem a jenkik és az angolok gyávasága miatt is. Ha a lengyelek és az olasz partizánok nem harcoltak volna, talán sohasem szabadul föl Olaszország.

                   Marosi István Kecelen is meglátogatott bennünket a kislányával, aki nagyjából velem egyidős volt. Még iskolai tanszercsomagot is ajándékozott, amit Itáliából csomagban kaptak.

                   Olyat, amilyent Taljánországban készítettek. A magyar minőséghez képest az írószerek, a füzetek, a borítók, összehasonlíthatatlanul különbek voltak. Nem is igen cseréltem ki őket az olaszra, mert nem akartam, hogy azt higgyék, fölvágok. No, meg elhitték volna, hogy apám nyugaton van.

                   A világos első szobában olvasgatott, és még ma is emlékszem arra, hogy Shaw-darabokat. Nem volt már fiatalember, és a feleségénél legalább húsz évvel idősebb. Az egyetlen kislányuk, Csufettó igen helyes, sötét hajú olasz teremtés volt. Bizonyára szép nagylány lett belőle.

                   Amikor eljött ötvenhat, szerintem ők voltak az elsők, akik „dobbantottak”. 1958-ban kaptunk Stefano Marositól egy milánói képeslapot. Ezzel is jelezni akarta, hogy még nem felejtett el bennünket, és azt is, hogy szerencsésen hazaértek. Szerintem az első útja egy kommunista székházba vezetett, ahol megkönnyebbülve leadta a kommunista tagsági könyvét.

 

                                                                      HÚSZ FORINT

                                                         

                   Még a ló is megbotlik néha, pedig annak négy lába van. Én már csak tudom, mert a szomszédunkban lakott Tóth Lajos bácsi, a kovácsmester, akinek a műhelye előtt csak vasárnap nem láttam álldogáló lovakat. Mesternek mester volt, de amikor az észt osztották, bizony nem állt a sor elején. Családunkban gyakran ismételték egyik arany mondatát, amely azt bizonyította, hogy már Rákosi korának politikai bikkfanyelvét sem tudták az emberek megérteni:

                 „A mai viszonylatok között nem lehet körülményeztetni.” Így mondotta rosszallóan az öreg, ha a nagypolitikáról vagy a népgazdaságról esett szó.

                   No, de én most nem akarok róla hosszan beszélni, hanem arról a bizonyos botlásomról, ami harmadikos koromban történt.

                   Húsz forintról lesz szó, mert pontosan ilyen papírpénzzel csábított bűnre a kancsal ördög és a pénzen izmait mutogató kalapácsos ember. Harmadik osztályba jártam tehát, mégpedig az Óvoda iskolába. Ma már ne keressétek, mert sóval hintették be a helyét, és az új falak mögött halálra ítélt anyókák és bácsikák várják, hogy mikor szól értük is utoljára a nagyharang. És vidáman leng a közömbös szélben a halálfejes fekete gyászlobogó, mint egy kapitány nélküli kalózhajón, amelyik a túlvilágra viszi az utasát.

                   Legendás Légrády Feri bácsi volt az osztályfőnökünk. Mit főnökünk! Századosunk, ezredesünk, tábornokunk, hadvezérünk egy személyben. Pedig ötvennél is több katona vonult be az osztályába reggelenként, és olyan hangosan zengtük a déli búcsúzáskor, „köszönjük a tanítást”, hogy az alvégen ugyanúgy, mint a felvégen, meg kellett hogy hallja minden palacsintát sütő édesanya vagy nagymama.

                   Az én legendás dédnagyanyám is! Pedig akkor már néhány hónappal túl volt a nyolcvanon.

                   Aznap délutáni oktatás folydogált az osztályunkban. Ezt onnan tudom, mert a délutáni nap selyem fényével beragyogott az ablakon, de a lelkem olyan sötét volt, mint a pokol. Mint a Lajos bácsi kovácsműhelye, amely mindig színültig volt a szén, a pörkölt paták és a vas szagával.

                    A közepén félelmetesen szegezte oldalra hatalmas sötét szarvait az üllő, és a sarokban kormosan lihegett a fújtató. A koszos falon hosszú sorban harapófogók lógtak, alattuk, a durván faragott faasztalon kalapácsok sorjáztak. Egy egész kalapácscsalád, az unokáktól a nagykalapácsig, amelyet már csak a Lajos bácsi tudott megemelni. Dobozok is sorakoztak a különböző szögféleségekkel.

                    Sokszor néztem, az ajtóhoz dőlve, az apát és a fiát, amint birkóztak a vörös-fehéren izzó fémmel, és kalapálták a lovak lábára passzentos patkóvá. Mert nem volt ám mindegy, hogy milyen méretű, hiszen a gyengécske lábú parasztlovak lábára sokkal kisebbet kellett verni, mint mondjuk egy muraköziére! Méretre kellett azt készíteni, mert nem volt egyen patkó, hiszen mindegyik ló patája más-más ívű vasat kért magára. Milyen kellemes volt a patára illesztett tüzes patkó nyomán fölszálló szaruszag!

                   Magányosan csak félve mertem átmenni a komor műhelyen, ha nem voltak ott a mesterek.  Féltem a szerszámaiktól, a földre hullott vasszilánkok szúrásától, ezért inkább az utcai ajtót választottam ilyenkor.

                    A tett napján is így történt. Szólongattam az udvaron a háziakat, de nem válaszolt senki. Bátran bementem a házukba is, hátha ott lelem őket. De sehol senki. Még a vendégfogadó, kétablakos kisszobában sem. De az udvarra néző ablak párkányán ott hasalt az átkozott a papíros. Az a bizonyos húszas.

                   Tehát a harmadik osztályba jártam éppen, és a főnökünk Légrádi Feri bácsi volt. Háborúban súlyosan sérült bal karját, szinte védekezőn, maga elé emelte, és sohasem nevetett. De nem tudom, hogy nem ez a testi sérülés csonkolta-e meg a modorát is?

                   Később, a felső tagozatban is boldogított, mert biológussá képezte magát levelezőn, és nyolcadik osztályban is lett hozzá szerencsénk. Modora elég szögletes és nyers volt, már öt évvel korábban is. Képzeljék el, milyen lehetett nyolcadikban!

                    Tanúm rá, holtában is, a felesége, akit talán Ruszinszkóból hozott magával, és az orosz nyelvet tanította, amíg ki nem dőlt. Ha ismerősök megszólították, sírva panaszolta rabszolgasorsát. Mert a férje olyan volt otthon is, mint az iskolában. Végtelenül durva, mint a pokróc, és a feleségét csak lábtörlőnek tekintette. Nemigen kivételezett az idegenekkel sem!

                   Amikor egy évtized múltán szakfelügyelővé avanzsált, reszketett tőle minden tantestület. Szerencsére időben félreállították, mert Erdéllyel kapcsolatban a nagy nyilvánosság előtt a proletár internacionalizmussal szemben álló nézeteknek adott hangot. Pedig nem is volt részeg! Úgy mondják, hogy józan bolond volt.

                 Amikor nyugdíjba vonult, már kartársamnak tisztelhettem. Ekkor vette a bátorságot Solymár Béla, aki igen ki volt rá bukva, hogy nevén nevezze a gyereket. A fájdalmas búcsú utolsó perceiben a fejére bunkózta vastag nagyképűségét és gátlástalanságát. Az öreg leforrázva, szó nélkül távozott az iskolából. De a felesége nem mondhatott fel neki, ezért rövidesen el is esett az élet frontján. Nagy részvéttel temették a mártír életű Olga nénit.

                   Amikor Feri bácsi nyugdíjas lett, majd végképp magára maradt, az egykori ateista, tehát materialista, buzgó templomjáró lett, és minden vasárnap esti szentmisén magához vette Krisztus testét. Gyónni nem láttam, csak áldozni!

                   Zsebre vágtam a húszast, és mint aki jól végezte dolgát, kisétáltam az udvarra. Valószínűleg a boltban volt a gazdasszony, az aranyszívű Erzsike néni, és ezért maradt árván az egész ház: a pokol tornáca. Éppen az utcáról jött befelé, és átadtam anyám üzenetét. Ma már nem tudom, hogy mi lehetett, de nem is lényeges.

                   Otthon nem sokáig húztam az időt, valamilyen lekváros vagy zsíros kenyeret ettem. Aztán irány az iskola! Én voltam az első, aki a harangszó utána a délutáni műszakra megérkeztem. Kongott az udvar, az osztályterem, ahol akkoriban a második padjában ültem. De nem tudtam nyugton maradni, mert elkezdett bennem harangozni a lélek. Igen temetői hangulat lett úrrá rajtam. Mintha a temetésemre készülne a szívem, olyan nagy szorongással gyűlt tele.

                   Közben a társak jöttek-jöttek, de nem volt kedvem semmiféle játékhoz. Csak ültem magányosan a padban, mintha megbüntettek volna, és irigyeltem minden mosolygást. Aztán kinn lengárkodtam az udvaron, majd a birsalmafa árnyékába bújtam, mint Ádám az ítélkező Úr elől ama paradicsomban, ahol maga is bűnbe esett. Először az emberiség történelmében.

                   Már az első óra is folydogált, majd véget ért, és én tudtam, hogy a nagyanyám úton van felém. A szívem olyan súlyos volt már, hogy azt hittem, leszakad.

                   Egyetlen ablak volt csak nyitva, amelyen át bárki benézhetett a terembe közvetlenül a járdáról. Figyeltem ezt az egyetlen ablakszemet, és tudtam, hogy rövidesen megjelenik benne a dédanyám sápadt arca. A második szünetre kiviharzott a társaság, csak én lapultam a padomban, mint bűnös a vackán, aki várja az ítéletvégrehajtót. És megjelent az arca, a sovány, sápadt és ráncos.

                   De nem jött be az udvarra. Éles szeme látta, hogy észrevettem, hát megállt az utcai ajtóban. Azt tudom, hogy egy szót sem szólt, amikor a pénzt némán átadtam neki. Egy szóval sem bántott, amikor lehajtott fejjel átadtam neki a papirost:

                    - Menj vissza, kisfiam! Téged vár a tanító úr! – mondta szokásos halk hangján. Én úgy álltam ott, mint a bálvány, és néztem, ahogy keresztet vetett, amikor a templommal szemközt ballagott a járdán.

                                                                         ÁRONOK

 

                   Essen már újra szó tisztességes magyar emberekről is! A mi magyarságunknak is vannak olyan emberpéldányai, akiket érdemes lenne sűrűbben emlegetni, mer már a nevük csengése fölvidítja a lelket. Lám, ilyen nemzethez érdemes volt tartozni!

                   Tamási Áron és Márton Áron egykoron diáktársak voltak, és már akkor is igen jó barátok. Aztán Tamási Áron a székelység írófejedelme lett, Márton Áron pedig a főpásztora. Mind a ketten híven teljesítették a magyarsággal járó kötelezettségüket, bármennyire neheztelt is rájuk a gonosz, szekus világ.

                   Egyszer Márton Áron meghívta magához vendégségbe diákkori jó pajtását, Tamási Áront:

Látogass el Gyulafehérvárra! Ekkor s ekkor várlak, szabad leszek.

Fel is szállt Tamási Áron a vonatra, és elment, de amikor Fehérvárott leszállt, eszébe jutott:

                   - Ez az Áron péntekre hív, s ott húst nem kapok, akármilyen kedves vendég is leszek. /Tudva lévő, hogy a római katolikusok péntekenként, Krisztus urunk halálára emlékezvén, így böjtölnek./

                   Bement hát a legközelebbi vendéglőbe, és rendelt két szelet sült húst. Amikor azokat bekebelezte, megnyugodva gondolt a böjtös ebédre:

- Most már könnyebben kibírom ezt a pénteket.

Összetalálkoztak; lett baráti csók, ölelés, és érdeklődés egymás sorsa iránt:

 -Hogy vagy, Áron?

 -Jól vagyok Áron.

 -Hát te, Áron?

                   És akkor bejött egy kispap, aki megterített, és hozta az ételt. Zöldséglevest, túrós puliszkával.

                   Tamási jól volt lakva, csak úgy tologatta az ételt a tányéron, és a levesből is csak egy keveset kanalazgatott.

Márton Áronnak feltűnt, azt mondta:

- Áron, valld be, hogy te már megebédeltél, mert tudtad, hogy péntek van.

Azt mondja rá Tamási:

                   - Hát minek hazudozzak? Én nem tartom ezeket az egyszerű péntekeket. Tudtam, hogy nálad a megváltó halálának napján nem lesz hús, hát én bizony megettem a mai húsrészemet.

- Hát – azt mondja Márton Áron – elég nagy bűnt követtél el.

                   Erre Tamási:

- Hát mért van nekem püspök barátom? Hogy leimádkozza.

Rögtön visszavágott Márton Áron:

- Hiszen, ha az Isten is székely volna!

Aztán ilyen történetekkel szórakoztatta a vendégét:

Az egyik papom igen panaszkodott:

 - Kegyelmes úr, olyan plébániára méltóztatott helyezni, hogy még vasútállomása sincs.

 - Mit válaszolhattam volna néki? Fiacskám, nem állomásfőnöknek helyeztelek én oda.

                   És két barát, miután jót evett, ivott is hozzá néhány kupicával, ilyen hangulatban elbeszélgetett egymással.

 

                                                                A KOREAI HÁBORÚ

                

                   Már 1950 nyarán kirobbant a koreai háború. Az USA nyomására a Biztonsági Tanács meg is szavazta a háborút még 1950. június 25-én. A Szovjetunió sértődöttsége miatt éppen nem vett részt az ülésen, ha ott van, és nemet mond, nincs koreai háború. A sértődés oka: Nem a kommunista Kínát vették fel az ENSZ - be, hanem Tajvant! No, ez igen gyönge alibi volt. Bizony a Szovjetunió is akarta azt a háborút.

                   Sok Szovjetunióban kiképzett káder várt bevetésre, de sok, háborúból megmaradt orosz repülőgépre, fegyverre is szüksége volt az észak-koreai hadseregnek és a Kínából átözönlő csapatoknak.

                   Akkortájt kaptam ki a második bizonyítványomat csupa ötös osztályzattal. Nekem jött a második szünidő, a szegény koreaiakra, pedig biztos, hogy nem kérték, a pusztító háború. Hivatalosan ENSZ-csapatok mentek megvédeni a Dél-Koreai Köztársaságot, és az északi kommunistákat föl is kergették a mandzsu, azaz a kínai határig. Kína ezt nem nézte tétlenül, és a Szovjetunió biztatására bevetette a kínai csapatokat az északiak oldalán. /Az ENSZ - haderő 90 %-át a jenkik adták, a többiek részvétele szinte csak jelképes volt. /

                  Éppen 1951 áprilisában odáig nyomják vissza az ENSZ-erőket, ahonnan azok elindultak, a 38. szélesség fok vonalára. Azaz meghalt néhány százezer ember, főleg az amerikai bombázásokban, hogy minden maradjon a régiben.

                   A béketárgyalások hosszabb ideig tartottak, mint maga a háború. Végül 1951. november 21-én Pammindzsonban megállapodás született a demarkációs vonalról, amelyik ma is két részre osztja ezt a szerencsétlen népet.

                   Északon még mindig kommunizmussal hülyítik a népet, délen pedig egy virágzó kapitalista állam működik. Meg kéne már nyitni a határt, és dél bizonyára rövid idő alatt, mint az európai Németországgal ez megtörtént, átadná technikáját a honfitársainak-északon. Észak néhány év alatt levetné magáról a kényszerzubbonyt.

                    Csak ez még Kínának nem érdeke, mert semmilyen komoly gazdasági versenytársat nem venne jó néven a határai mentén. Főleg amerikai katonai támaszpontokkal teletűzdelve. Japánból már így is sok amerikai lokátor figyeli a hatalmas Kínai Birodalmat.

                                                                     

                                                                   HAJRÁ, NEHÉZIPAR!

                  

                   Nálunk meg már bevezették az első ötéves tervet. Irány a nehézipar fejlesztése! Pedig sem megfelelő szenünk, sem elég vasércünk nincs hozzá, de majd kinyögi a magyar nép ennek a terheit is. Nehézipari központok jönnek létre szinte a semmiből, hatalmas emberi és állami erőfeszítéssel. Egy teljesen felesleges Sztálinváros, a kohászatával, ahol legföljebb a víz volt magyar, a Duna vize, de ha belegondolunk, még az is inkább internacionalista.

                   A szén, a vasérc mind a Szovjetunióból, vízi úton. Hatalmas erőfeszítés volt egy ilyen kis néptől, amelynek természetesen maga látta kárát, mert a begyűjtés terhei miatt elhagyták a parasztok a földjeiket, és vagy beálltak melósnak egy bányába vagy az építőiparba, vagy az érzékenyebbje fölakasztotta magát. Elszaggatták az évezredes, földhöz kötő gyökereket, és büszkélkedhettünk a ráfizetéses gyárainkkal.

                   De hát a Párt, Rákos elvtárs és bandája erre vette az irányt! A sajtó pedig nyomta süket dumát „a vas és acél országáról”. Amelynek felépítéséhez én is toltam egy talicskára való rozsdás vasat, hogy majd belegebedtem. És kaptam érte, írd és mondd, két forint hatvan fillért. Még egy vasárnapi mozijegy árával sem becsülték meg a lelkesedésemet. De ma már tudom, hogy miért volt sok pénze Pintér József vállalkozó apjának. Mert ő volt a vasbegyűjtő!

                  „Gyűjtsd a vasat és a fémet, ezzel is a békét véded!” Meg a Pintér apót pénzesíted.

 

                                                                     A GRŐSZ-PER

                  

                   A Grősz-per is 1951-ben zajlott, jóval kisebb érdeklődés mellett, mint Mindszenty pere 1949-ben.

                   Érdemes a Szabad Nép akkori cikkéből idézni néhány részletet, és megkapjuk, hogyan vélekedtek önmagukról és politikájukról a hatalmon lévők. Minden mondatban csak alanyt kell gondolatban kicserélni. Hiszen csak azt adhatom, ami a lényegem.

                   „Hét év alatt megtanulhattuk, hogy a népuralom minden újabb győzelmének éve, a hatalmát vesztett ellenség újabb gaztetteinek, újabb őrült, kegyetlen és állatias orvtámadásának meg-megújuló rohamát is felidézi.

                   Elmondta mind a maga módján, hogy imádta a pénzt, a hatalmat, a vagyont, hogy gyilkolta a népet, hogy gyűlölte a hazát, hogy irtózott a békétől. Nincs az a bűn, merénylet, összeesküvés, hazaárulás, amit ne követnének el, hogy a parasztból zsellér, a munkásból bérrabszolga, az értelmiségből talpnyaló lakáj legyen.

                   És még ez sem minden. Nemcsak Habsburg-gyarmattá, amerikai gyarmattá is akarták tenni az országot. A drága függetlenséget, amelyet több mint négy évszázados véres, újra meg újra elbukó szabadságküzdelmei után a dicső Vörös Hadsereg hozott el nekünk.

                   Vajon őrültek ezek? A jogfolytonossági elaborátumuk, a kormánylistájuk, puskáik, gaz terveik, orgyilkosságaik – vajon csak egy közveszélyes, hibbanteszű banditacsoport lázálma volt-e, amelyet most népi igazságszolgáltatásunk ereje ráébresztett a valóságra?

                   Miért gyűlölnek annyira bennünket? Mert - hála a Szovjetuniónak – szabadok vagyunk, mert szabad és virágzó életünkkel mi is „veszedelmes” példát adunk a még elnyomott népeknek, mert munkánk gyümölcsével nem vagyunk hajlandók az imperialistákat gazdagítani, területünket nem vagyunk hajlandók háborús támaszpontnak odaadni.

                   A nép nem teheti le a fegyvert kezéből, sőt erősebben kell markolnia! Erősebben kell markolnia a fegyverét, amellyel lesújt az ellenségre!”

                                                                     

                                                   FORDÍTSUK LE AZ IGAZSÁG NYELVÉRE!

 

                   Hét év alatt megtanultuk, hogy az újabb gaztetteket, újabb őrült, kegyetlen és állatias orvtámadásoknak a meg-megújuló rohamát hogyan kell végrehajtani.

                   A magunk módján elmondhatjuk, hogy imádjuk a pénzt, a hatalmat, a vagyont, hogy ezért gyilkoltuk a népet, gyűlöltük a hazát /Sőt, azt sem tudtuk, mi az! / és irtóztunk a társadalom békéjétől.

                   Nincs az a bűn, merénylet, összeesküvés, orgyilkosság, hazaárulás, amit ne követtünk volna el azért, hogy a parasztból földönfutó, a munkásból bérrabszolga, az értelmiségből talpnyaló lakáj legyen.

                   És még ez sem minden. Mi szovjet gyarmattá tettük ezt az országot, és Vörös Hadsereg nélkül még mindig Moszkvában lennénk.

                   Vajon őrültek vagyunk? 1919-ből fakadó jogfolytonosságunk, a moszkvai kormánylistánk, a fegyvereink, gaz terveink, orgyilkosságaink, vajon csak egy közveszélyes hibbant eszű bandita csoport lázálmai lennének csak? Bizony, nem ártana, ha egy tisztességes bíróság előtt mindezt tisztázhatnánk végre!

                   Miért gyűlölnek annyira bennünket?

                   Talán azért, mert szabad és virágzó életüket tönkretettük, és ezzel intő példát mutattunk a még szabad és független népeknek? Mert a nép munkájának gyümölcsével nem a saját népünket gazdagítjuk, hanem az imperialista Szovjetuniót? És Magyarország területét háborús támaszpontnak szintén neki ajándékoztuk?

                   Az ÁVH nem teheti le a fegyvert, sőt erősebben kell markolnia! Erősebben kell megmarkolni a harc fegyverét, hogy lesújtson az átfogalmazóhoz hasonló ellenségre!

                                                  NIL MEDIUM EST: NINCS KÖZÉPÚT.

                                                                                 

                                                                LESZÁLLT A CSENDES ÉJ

 

                   Ringassuk el magunkat egy korabeli sláger szövegével és dallamával! Én akkoriban igen szerettem hallgatni. Hiába, apa utáni nosztalgia!

                                  Leszállt a csendes éj, alszik a város. Aludjál te is, fiam!

                                  Körötted százszorszép pillangó szálldos, feléd száz tündér suhan.

                                  Álmodban hallgass majd tündérmeséket! Hallgasd a szívem szavát!

                                  Amíg a tündérek országát járod, apád majd vigyáz reád.

                                                                     

                                                                    AZ ÚRI UTCA 

                

                   1951 nyarán anyám fölvitt a fővárosba, hogy megmutassa apámat és Budapestet. Akkoriban Budapest még igen szürke háztömbök tömkelege volt, jól látható háborús sebekkel. Golyószóró - lyuggatta falakkal, hiányos házsorokkal, bár az építkezések szorgalmasan folytak.

                   Apám akkor, mint már elárultam, az oxigéngyárban dolgozott, és Kiss Károly álnéven. Szerencséje volt nemcsak a főnökével, de azzal a körülménnyel is, hogy az unokatestvére fölcsapott ÁVH-snak, és Budára, az Úri utca még igen romos házmaradványainak egyikében utaltak ki számukra egy lakást. Két szoba, konyha bizonyosan volt hozzá, mert ezekre emlékezem.

                   Miska bácsi, mert én soha másként nem szólítottam, sokszor találkozott apámmal az albérletében. Gyakran vitt neki az ÁVH konyhájáról elsőrendű ételeket, amit aztán közösen eszegettek meg. És közben mennyit politizáltak! Csak ha a későbbi emlékeimet visszavetítem, csoda, hogy egy életre nem szakítottak. Rokonok voltak, és ezt a rokonságot még az is erősítette, ellentmondásnak tűnik, de nem volt az, hogy mindketten szerették az anyámat. Kölcsönösen féltékenyek is voltak egymásra, és ez csak akkor mérgesedett el, amikor már mindketten megkomolyodtak. Mert akkortájt, az én megítélésem szerint, apám is, a Miska bácsi is úgy viselkedtek az élet dolgaiban, mint két éretlen kamasz.

                   Először meglátogattuk apámat a munkahelyén, ahol a bokros teendői közé számított egy sorompó leeresztése és felhúzása a járművek előtt. Gondolom, listát is kellett vezetni erről a ki – be mozgó forgalomról. „Dögunalmas” munka volt, mondaná egy mai fiatal. Én egy-két órán át érdekesnek találtam, de aztán valóban ráuntam.

                   Amikor anyám karon fogott, hogy elvisz Budára, az Úri utcába, bizonyára megkönnyebbültem.

                   Késő délután érkezhettünk fel a várba, mert anyám nem sokáig maradt, mondván, ha beesteledik, egy magányos asszonynak már veszélyes a járás-kelés ilyen hatalmas városban. Átadott megőrzésre egy asszonynak, aki a Miska bácsi felesége volt, és aki olyan érdekesen beszélt, hogy szavai szinte egymás sarkát taposták. Meg két kislánynak, akik közül az idősebbik csípőficamos volt, és Eszternek hívták. Nem hiszem, hogy komikusnak láttam volna furcsa mozgását, pedig életemben először láttam ilyen emberi furcsaságot.

                    Erről jut eszembe, hogy milyen mélyen fölháborodtam mindig azon, amikor egy szerencsétlen Lajos nevű szellemileg fogyatékos gyereket, aki mindig a szemközti járdán lépkedett betegesen hosszú lépéseivel a Kalocsai utcából a Liget felé, és a nálam idősebb suhancok, néha idétlen felnőttek is, „kecskének” csúfolták.

                    És azt a szerencsétlent mindig kihozták a sodrából. Ő feldühödve a csúfolkodáson, hangosan végigdohogta az utcát, és közben habzott a szája a visszatarthatatlan, méltatlankodó szóáradattól. Ez nem öndicséret akar lenni, csak ténymegállapítás. Én nem tudtam az elesetteken, ha hétszer elestek is, egyszer sem mosolyogni, mint Gertrudisz a Bánk bánban.

                   Ez a kislány a bicegő járásával sokkal többet mozgott, mint a testvére, aki komolyabban bánt velem. Eszter a beszédmódjával és minden életmozzanatával inkább az édesanyjára hasonlított.

                   A másikat az édesanyja után Máriának hívták. Ő inkább az apja lánya volt. Már amennyire egy kislány tud az apjára hasonlítani. Minden esetre még akkor estefelé, szinte erőszakkal lecipeltek a hídhoz, hogy falusi gyerek létemre mindjárt megmutassák az egyik legnagyobb csodát.

                    Ők leültek a híd szélére és lógatták lefelé a lábukat. Nagyon jól emlékszem mindenre, mint minden másra is életemben, amitől féltem. Akkor a széles nagy folyamtól, ha néha vettem a bátorságot, és lepillantottam sötét örvénylő vizére.

                   Engem a frász kerülgetett, és úgy kapaszkodtam a korlátba, mintha ettől függne az életem. A víz fölött mindig lökdösött, szinte ösztönzött a hűvös szél, hogy próbáljam ki az ugrást, mint Arany János Hídavatásának szereplői.

                   Alig vártam, hogy végre hátraarcot csináljunk. Ki a biztos partra! Mire újra fölértünk az Úri utcába, már vacsorázhattunk is. Aztán kérdezősködtek az iskoláról, a tanulásról, a játszótársaimról, és az egész falusi életemről.

                   És egyszer csak betoppant a Miska bácsi, ez a viszonylag alacsony, derűs, szinte lányos arcú férfi. Oldalán a fegyvere. A szíjakat leszedte magáról, és a lányait a nyakába engedte. Persze velem is kezet fogott, mert férfiak között így szokás.

                    Ő már az udvarunkon bemutatta nékem, hogyan kell lőni egy TT-pisztollyal, és bele is trafált az egykori boltunk falába. Akkora csattanás volt, mintha villám csapott volna le az udvarunkra. A kedves kutyám, a Dingó, pánikszerűen elhúzta a csíkot a kert legtávolabbi végébe. Minden utcabéli kutya fölugatott, de jellemző, hogy a szomszédok közül senki sem jött át megkérdezni, hogy bennünket meg mi lelt. Amikor bemutatta a lövéstudományát, büszkén nézett a szemembe, mint egyik gyerek a másikéba.

                   Most is inkább pajtáskodva néztem a szemébe, mert egy cseppet sem féltem tőle. Nem volt benne semmi a férfiakra jellemző keménységből. Lágy lelkű férfi volt. Az a típus, amely rögtön elárulta, hogy a légy ugyan haszontalan állat, de akkor sem tudná megölni. Annak idején az osztályának legjobb tanulója volt, de olyan mérhetetlen szegénységben éltek, hogy onnan, a Horthy-rendszer idején, nem volt kilábalás.

                   Ezért várta a szegények új világát, a szocializmust, ahol nem nézik ki a bálból a kulákgyerekek, mert nincs elegáns ruhája. És azokat szerette, akik még emlékeztek rá, hogy különb volt mindegyiknél. De utálta azokat, akik, ha az iskola küszöbét végleg átléptek, már nagy ívben elkerülték, mert még az iskolába is mezítláb járt.

                    Egyedül az unokatestvére meg a fiatalkori szerelme, az édesanyám, társasága volt az, amelyben semmiféle lenézéssel, megvetéssel, lekezeléssel nem találkozott soha. Abban mind a hárman egy húron pendültek, hogy szívből utálták a bunkó kulákgyerekeket. És is tőlük örököltem a viszolygást!

                   Akkor omlott össze idegileg, amikor kiderült, hogy Kádár rendszere megint a kulákoknak, az ügyeskedőknek, a sógorságnak-komaságnak kedvez. De azután is eljárt hozzánk, amikor „levitézlett” az ÁVH-nál, amiben nem kis része volt az irántunk tanúsított szolidaritásnak. Apámmal összefogva elvégezték az ötvenes évek végén a felnőttek hetedik és nyolcadik osztályát. Ekkor nevezték aztán ki Imrehegyre tanácselnöknek, apámat meg útkaparónak. Igaz, hogy a tanulásban a Miska bácsi jobb volt matematikából, apám csak az irodalmi fogalmazásokban győzte le. Miska bácsi ebben a funkciójában döbbent rá, hogy újból a kulákoknak áll a világ.

                   No, de még csak ott tartunk, hogy külön szobában aludtunk, két szomszédos ágyban. Éreztem a testéből áradó cigiszagot, mert naponta elszívott legalább egy dobozzal, sőt, talán még többel is. Nem volt könnyű lelki tortúra naponta olyan emberek közé bemenni, akik a nullával voltak egyenlőek. Egy ideig a rádióőrség egyik csoportját irányította, de a róluk készült közös fotón szinte világít az ő tiszta emberi arca, a közönséges, durva pofáktól körbevéve.

                    Nyugalmat árasztott a lénye, de én akkor sem tudtam jóízűen aludni, mert kiemeltek a megszokott kuckómból. Akkor, hogy újhoz szokjak, évekre volt szükségem. Én a kalocsai fiúkollégium negyvenes hálójában már csak akkor tudtam aludni, amikor leosonva az alagsorba, a tanulószoba rádióján meghallgattam az éjfélig tartó rádióműsort, és addigra úgy elálmosodtam, hogy nem irtóztam annyira a negyven kamasz kölyök büdös szagától! Azok a sima nyolc órákat végigaludták, én mindig álmos voltam. És ez négy évig tartott!

                     Másnap reggel, amikor fölébredtem, az imperialisták elleni harc hőse már nem volt otthon. Csak a lányok, de azok nagyon! Teletömtek mindenféle vajas és lekváros kenyérrel meg tejeskávéval, aztán indulhattunk a felfedező utunkra. Vasárnap lehetett, mert nyugodtan hintázhattunk az építkezéseken talált deszkapallókon és homokdombokon.

                   Aztán fölráncigáltak a Gellérthegy forró szikláira. Egy zajos-büdös világra emlékszem, meg a folyó széles szalagjára, a hullámokon megcsillanó napfényre. És arra, milyen cudar melegek voltak a kövek, pedig úgy fújt fönn a szél, hogy komolyan féltem, egy pogány szélroham letaszít a Dunába.

                   Amikor végre a hosszú sziklamászást befejeztük, és hazaértünk, már sürgetően várt rám anyám. Siessünk, ha el akarjuk érni az esti vonatot! Siettünk is!

                    Az állomás peronján ott várt bennünket apám. Azt kérdezte, hogy jól érezte-e magam a Miska bácsiéknál?  Aztán meg azt, hogy nem vágyodtam-e vissza hozzá? Amire azt feleltem, hogy nem.

                  Ezért a nem-ért olyan keserű és mély bűnbánattal vert meg az Isten a kivilágított vonaton egészen hazáig, majd a következő napokban, hetekben, hónapokban, években és évtizedeken át. És ver egészen a halálomig. Ámen.

                  Még csak nyolc és fél éves voltam, de kezdtem sejteni, hogy mit jelent az a szó: ÁRULÁS.

                             Leszállt a csendes éj, alszik a város. Aludjál te is, fiam!

NIHIL EST MISÉRIUS, QUAM ANIMUS CONSCIUS: SEMMI SE NYOMORÚSÁGOSABB, MINT A BŰNTUDAT. / Plautus /

                                                                                    

                                                                      KISS GYULA

 

                   Ma már, öreg fejjel, nem vagyok biztos benne, hogy az 1950-es vagy az 51-en kalendáriumot olvasgattuk január elején, amikor a koraesti órákban a kutyáink ugatására lettem figyelmes.

          Áztató, ólomszürke köd rejtette el a dömötöri határt, s a kodben egy hosszú kabátos, aktatáskás vendég közeledettaz udvarunkhoz.  Rögvest lúdbőrös lett a hátam, halkan és ösztönösen szaladt ki a számon:

                    - Te Jóisten! Megint egy végrehajtó! Hiszen nem is olyan régen, karácsony előtt vitte el a nagyszobából a fehér ágyat. No, de este meg gyalog?

                   Nagyon megijedtem, mert egy ilyen hosszú kabátú irkafirkász jó ügyben még sohasem járt nálunk. Hamarosan apám is előkerült, és fölismertük a jövevényt. Kiss Gyula volt, a szomszédunk, tanító nénim férje.

                   Gyula bácsi iskolázott úriember volt, okleveles szőlész és borász. Akkoriban csak vincellérnek mondták az ilyen embert. Gyula bácsi olyan hírben állt Kecelen, hogy a legszebben tud írni az egész faluban.

                   - Jó estét, szomszéd – mondta kézszorítás közben. – Jöttem, ahogy megbeszéltük.

                   Nagy kő esett le a szívemről ennek hallatára. No de miért jöhetett? Nálunk még nem járt soha. Ekkor apám hozzám fordult:

                    - Kisfiam, lásd el a jószágot! Készíts a lovaknak szecskát, hordjál be szénát, adjad ki a disznóknak a moslékot! Aztán itasd meg a lovakat, mert nekem a Gyula bátyáddal van beszélni valóm!

                   Olyan gyorsan dolgoztam, mintha hat kezem lenne, nem kettő, hogy minél előbb a társaságukban lehessek. A lovak itatását el is mulasztottam. Nagyon kíváncsi voltam, miféle megbeszélés lesz az, ahonnan engem elküldenek. Mégis beosontam, és lázas igyekezettel elővettem az iskolatáskát, és szorgalmas „tanulásba” fogtam. Közben hallgatóztam, és nemsokára megértettem, hogy miről van szó. Gyula bácsi kérvényt fogalmazott apámnak, ami a következőképpen szólt:

                   Mélyen tisztelt Begyűjtési Csoportfőnökség!

                   Azon kérelemmel bátorkodom fordulni a nagyra becsült főhatósághoz, hogy a múlt évi tej beszolgáltatási kötelezettségem alól szíveskedjenek felmenteni, mert egyetlen tehenemet, a szóban forgó évre előírt húsbeszolgáltatásba fel kellett ajánlanom. Saját tőkeerőm hiányában másikat vásárolni, a magas adóteher miatt nem tudtam, ezen oknál fogva azt teljesíteni képtelen lettem. Ismételten alázattal kérem, méltányolják nehéz helyzetemet, és kérésemet támogatni szíveskedjenek. Várom kegyes döntésüket.

                                                                Minda János, Kecel, IV. kerület 112.

                   Amikor Gyula bácsi végzett a kérvénnyel, előkerült a boros kancsó. Koccintgattak, ivogattak. Beszélgetés közben szó esett Sztálinról, Hitlerről, Titóról, Gerőről. No, meg Rákosiról, elég sűrűn.

 - Milyenek az őszi vetések? – váltott témát Gyula bácsi.

                    - Száraz földbe tudtunk csak vetni, hiányosan kelt ki a mag. Nincs hótakaró, kemény fagyok szárítják a földet – felelte apám.

                   Még egyszer csendültek a poharak. Apám megköszönte a segítséget, a vendég becsatolta a táskáját. Jó éjszakát kívánt, és elballagott.

                   Apám a kérvényt olvasgatta, majd a lecsavart lámpa fényénél csendben üldögéltek anyámmal.

 - Majd lesz valahogy – fejezte be a morfondírozást apám hangosan.

Ekkor én is elővettem a bátorságom, és megkérdeztem:

 - Édesapám! Mi az, hogy kulák?

 - Hát paraszt, akinek lova meg földje van.

  -Hát a kommunista?

                       -Az lehet kulák, akitől van mit elvenni, a kommunista pedig az, akinek nincs egyebe csak az aktatáskája meg a biciglije.

 - Akkor Gyula bácsi is kommunista?

 - Az eszed tokja! De te ezt úgy sem érted. Kicsi vagy még hozzá.

Jól mondta apám, ha valami szamárságot szóltam:

 - Gyerek ész még nem kész!

Csak tízéves voltam.

 

                                                   XVIII. fejezet

                                       

                                                               BALOGH JANI BÁCSI

                

                    Újból szó esik, Barátom, mert esnie kell, a padkaporos bálokról. Magam is csak hallomásból tudom, hogy mi fán termettek. A citera fáján.

                   Vasárnap délutánonként a még ki nem nyílt lányvirágok összeverődtek egy-egy háznál, és mulattak citeraszó mellett. Olyan mámorosan és olyan tűzzel, mintha ezen múlna az életük.

                   Tényleg felverték a kemencepadka porát repülő szoknyácskájukkal. Leginkább összefogódzva karikáztak, míg a szédület az ágyra nem sodorta őket. Ezek voltak a nagy bálok főpróbái. Nem nagygazdalányok mulattak itt, hanem a szegényebbek gyerekei. Nekik éppen megfelelt egy-egy jó citerás.

                   Legtöbbször valamelyik rokon, ismerős, aki erre a két-három órára fölhangolta hangszerét. És közben hallgatta a kislányok önfeledt hujjogatását, ami a nyitott ablakokon át a környék vén szíveit is meglágyította arra a néhány órára.

                   Balogh Jani bácsi igen kapós citerás volt a harmincas években. Senki sem tudta olyan érzéssel, tűzzel pengetni, mint a Jani bácsi.

                    De a történetünk idején, 1952-ben, tanyán laktak kettesben feleségével, mert a két fiukat régen a faluba költöztették. Unokáik is voltak már, nem is olyan aprók.

                   Amikor megérkeztek az ötvenes évek, ő is szorosabbra húzta a nadrágszíjat. Kenyér is kevés volt, hús meg csak néha-néha. Gondolt, ott az Isten háta mögötti tanyán, egy merészet és nagyot, aztán borjút vágott feketén. De minden a hatóság fülébe jutott, mert besúgásra volt szoktatva a máskülönben tisztességes magyar nép. És az is lehet, hogy éppen olyan ember szája járt el, aki így akarta megspórolni a hús árát. Mondván: „Lehet, hogy ezért föl fogják akasztani az öreget.”

                    Feketén vágni akkora bűn volt, amire nem is volt a törvényben paragrafus. Nagy volt, no! Nem fért bele a törvénykönyvbe.

                    A feleségével együtt ment át az öreg Balogh Kiskőrösre egy kölcsönkerékpáron. Akkor még komolyan vették a fogadalmat, amire felesküdtek az oltárnál:

                    „Jóban-rosszban. Isten engem úgy segéljen!”

                    Most a bíróságra idézték, mert bűnös volt az öreg. Tudta ezt az egész rokonság, és nem szégyellte.

                    -Nem ússza meg öt hónapnál kevesebbel a rendszer ellensége! – köpte ki a száján kárörömmel Rideg elvtárs, a volt felvidéki csapatcsendőr, de akkor éppen végrehajtó és kulákvadász. Hiába, a rideg ötvenes évek elején jártunk!

                   Hát bizony, nem is úszta meg a Jani bácsi! Öt kemény hónapot kapott a hatvankét éves vállára, hogy valami változatosság is legyen az életében. Elvitték, úgy hírlett, Mezőhegyes környékére, egy kis társadalmi munkára.

                    Igen sajnálták a szomszédok, mert azok még azt is tudták, hogy hitelbe vette az öreg a borjút. Levágták, szétmérték, mert néha húst is kell enni a népnek.

                    Aztán kiderült, hogy olyan kevés maradt neki meg az „annyukomnak”, mert csak így emlegette a feleségét, hogy a maradék mócsingért sok volt az öt hónap. De most már mindegy!

                   Közeledett a tél. Amíg az öreget szigorúan őrizték valahol a Tiszán túl, az unokái gyakran kijártak a magányos mamát vigasztalni. Dolgozgattak a ház körül az öreg helyett, hogy ne vesszen semmi kárba. Kifűrészelték az öreg akácfát, ami évek óta már csak haldoklott. Azután kuglikra fűrészelték, majd baltával széthasogatták a javát, és szépen berakták az istállóba, mert abban már évek óta nem volt jószág.

                   Már karácsony előtt leesett az első hó is. Nehezen mozdultak ki a tanyából. Ha el is mentek, inkább csak a szomszédtanyák lánynépét látogatták szívesen, aztán a mamához is elhívták őket látogatóba. Szép esték voltak ezek!

                    Tányérkát sütöttek, és egész este „magoltak.” Szét lehetett köpködni a héját. Az volt az élvezet! A mama szerette a társaságukat, és sokat beszélt nekik a régi időkről. Amikor még a szegény ember is akkor vágott disznót, borjút, birkát, amikor tellett rá. A fiatalok szájtátva hallgatták a hurkás-kolbászos meséket.

                   Volt úgy, hogy kifogyott a petróleum. Ilyenkor levették a kis karikát a sparheltről, és a parázs titokzatos fénnyel világította meg a konyhát, a fiatalok arcát. Megszépítette még a csúnyát is.

                    Rendeztek tollfosztót, és erre kukoricát főztek, cukrosan. Mit csinált az édesszájú gyerekember a kicsi lámpafénynél? Kipróbálta, hogy melyikük szája édesebb. Vagy tököt sütöttek. Az volt ám a sütemény, nem a dobostorta! Sárga bajusza lett attól még a lányoknak is.

                   Ugye milyen jó lett volna az ágy alatt hasalni, érezni a fiatal testek szagát, nyugodt-nyugtalan fészkelődését. Közben tudni azt, hogy kutyavilág van odakinn, de belül melegek a kamasz szívek. Igaz-e, Barátom?

                   Aztán a mamát hallgatták, aki Noéról mesélt. Az özönvízről, ami elpusztította a föld egész lakosságát, mert bűnösek voltak egytől egyig. Csak egyetlen tiszta ember lakott közöttük, aki családjával bárkát épített, és a bűntelen állatokkal a hajó ott úszott a dombok, hegyek fölött, ahol már közel voltak Istenhez is. Aztán elengedte előbb a hollót, ami ide-oda röpködött, amíg föl nem szárította a földet. A fehér galamb már arról tett jelentést, hogy kihajtottak a növények, mert egy friss olajfaágat hozott a csőrében. És Isten megígérte, hogy nem bocsát több vízözönt a földre, mert belátta, hogy az emberi szív érzése és gondolata rosszra hajlik ifjúságától fogva. Ennek a megbocsátásnak a jele a szivárvány, ami a felhős, zivataros égen mindig megjelenik, ha újra kisüt a napocska.

                   És a kamaszszívekben is kisütött a nap, és a bűntelenek látni vélték a szivárványt még a téli égen is, amikor a szűz hóban, hosszú szárú csizmákkal, hazafelé lépkedtek éjfál tájban. Az okosabbak elgondolkodtak közben:

                    „Ha ilyennek látta Isten az emberi szíveket, miért volt szükség az első vízözönre, hiszen az ember eleve bűnre hajlamos szívvel születik. Nem lehetünk életünk végéig tiszták, mert a poros dűlőúton is bepiszkít bennünket a világ olyan észrevétlenül, ahogy belepi kucsmánkat az égből hulló tiszta hó.

                    Amikor az öreg kiszabadult a fogságból, már akkor este náluk volt a környék öregje-fiatalja. A tartozást minden késlekedő vitte magával. Az volt a belépő. Kiderült, hogy amíg otthon a hosszú téli estéken csak siratgatták az öreget, ő vígan élt a munkatáborban. Munka volt, de csak a tél elején. Nappal cukorrépát szedtek, de esténként a fiatalabb férfiak egy része már akkor is „elbitangolt.”

                    -Csupa jóvérű kulákgyerekkel voltam együtt – mondotta később az öreg. Amikor a hóval beköszöntött az arany világ?

                    Nagy szükség lett az öregre meg a citerára, mert nótákat csináltak a sorsukról, ami édes is volt, meg keserű is. A citera ugyan otthon maradt, de nem volt olyan faluja az országnak, ahol legalább öt-hat citerás ne lakott volna. Kerítettek egyet az öregnek.

                   Otthoniaktól meg kétszer sem kérette magát, hanem hangolt, aztán eljátszotta a szomszédoknak, ingyen. Az ismerős dallamokra új, „szocialista” szöveget énekeltek. Az öreg ravasz kék szeme somolyogva figyelte a hatást, és közben rövid, tömpe ujjai vidáman ugráltak a húrokon.

 

                                                    1.  Kuláknak most nem jó lenni,

                                                         Mert sok adót kell fizetni.

                                                        Hiba van a gazdaságba’,

                                                        Rendőrség jár a nyakára.

 

                                                   2.  Sírdogál a gyöngytyúk, éhezik a pulyka.

                                                        Mer’ a rossz gazdájuk dutyiba van csukva.

                                                         Duplán megérdemli a szigorú zárkát:

                                                         Miért nem adta be mindegyik tojását.

 

                                                    3.  Sír a kulák a fogdában bánatába’

                                                         Nem mehet ki a tanyára, a tanyára

                                                         Nem fekhet a régi libatollas ágyba,

                                                         Úgy hervad el, mint a virág, a fogdába.

 

                   A második nótát danóták a legszívesebben. Ki tudja, miért? Így, citeraszó mellett, vígan teltek a télvégi esték.

                   Az öreg citerás nem volt kulák, csak szabálysértő, aki rajtavesztett, mert besúgták. A hitelbe vett borjú miatt elhúzták az ő nótáját is. De rá se bojszált! Úgy tekintette, mint a jégverést. Most éppen az ő pásztáját verte el. A többié épségben maradt, ezért lesz borunk jövőre is, ha Isten úgy akarja.

                                                                     

                                                                GYÓGYÍTÓ VICCEK

                 

                    Hazánkban még a nyomor és a kiszolgáltatás idején is születtek gyógyító viccek:

                   A szobában, ahol a káderezés folyt, két kép lóg a falon: Sztáliné meg Rákosié. Közöttük, mint fehér árnyéknak, még jól látszik a kereszt helye. Vele szemben vallatják Aladárt, a cigány muzsikust:

                    - Aladár! Felismered-e, kit látsz a falon?

                    - Hát hogyne ismerném! A mi urunk Jézus Krisztus keresztjének a nyoma van ott.

                    - Aladár! Aladár! Még nem vagy elég fejlett. Egy hónap múlva gyere újabb vizsgára! Addig nem muzsikálhatsz.

                   Aladár lógó orral megy kifelé. Az előtérben gyorsan odasúgja az utána sorra kerülő Gazsinak:

                    - Mindenkit felismerhetsz, csak a Krisztust nem!

                    Felteszik a kérdést Gazsinak is:

                    - Gáspár, aztán felismered-e, kit látsz a képen?

                    - Kétoldalt vagy középen?

                    - Középen.

                    - Aztat nem.

                    - No, és két oldalt?

                    - Azokat ismerem. Ők a két lator.

                                                                                §

                   Akkoriban Budapesten a következő vicc fogott közszájon a sztálini emberiességről.

                   Sztálin egy pártgyűlésen nagy beszédet tart. A teremben halálos csend, mindenki odaadóan figyel. Egyszer csak valaki eltüsszenti magát. Sztálin abbahagyja a beszédet. Az ijedelem jéghideg borzongással fut végig a hallgatóságon. Sztálin felnéz:

 - Ki tüsszentett? – kérdi halkan.

Csend.

 - Ki tüsszentett? – kérdi Sztálin ingerültebben.

                   Csend. Sztálin int: a terembe egy csapat GPU-legény vonul be, és az első sort ott helyben legéppuskázza.

 - Ki tüsszentett? – kérdi ismét Sztálin

Csend. GPU-legények. Sortűz: második sor.

 - Ki tüsszentett? – kérdi ismét Sztálin. – Kérem, elvtársak, ki tüsszentett?

Ekkor az utolsó sorok egyikéből reszketve feláll egy szakállas, öreg, ősz hajú muzsik.

 - Én voltam, Sztálin elvtárs – mondja remegő hangon.

Sztálin arcán széles, jóságos mosoly ül:

 - Kedves egészségére, Iván Ivanovics!

                                                                       

                                                                 SZABAD ÉS RAB NÉPEK

 

                   A világ tehát kettévált, a szabad népek és a rab népek világára. Az elhatárolódás nyugati szempontból azért volt fontos, hogy a Szovjetuniót figyelmeztessék: „Eddig és ne tovább!” Sztálin szempontjából pedig azért, hogy a megszerzett területekhez nem nyúlhat senki.

                   Az USA azt alkalmazta, amit később Kádár: Aki nincs ellenünk, velünk van. A Szovjetunió pedig a fordítottját:

                   Aki nincs velem, ellenem van.

                   Amit eddig leírtam, ez volt a hivatalos szöveg. De a valóság egészen másként festett. Ez a Jaltában megszabott új világrend tulajdonképpen azoknak a népeknek az elárulása volt, aki szívesen tartoztak volna a másik táborhoz.

                   Három olyan nép is volt, már az ötvenes években, amelyik azt mondta, hogy ez a mindkét oldalon „szentesített” világhelyzet semmibe veszi a népek önrendelkezési jogát.   Először 1953-ban, közvetlenül Sztálin halála után, voltak tüntetések Berlinben és az NDK más városaiban, és a szovjet reakció a harckocsik bevetése volt. 1956 - ban Lengyelországban lépett fel a Szovjetunió fenyegetően a lengyelekkel szemben. Majd 1956. október 23-án magyar nép nyilvánította ki eléggé látványosan, hogy szeretne a demokratikus országok táborába kerülni. Azaz a „szabad népek” közé.

                    De valami titkos, örök időkre szóló paktum, amely a népek háta mögött vagy feje fölött köttetett, ezt megakadályozta.

                   Úgy rendezték be ezt az új felállást, hogy lehetőleg csak az ún. harmadik világban robbanhatnak ki háborúk, hogy a fegyverrel üzletelők is jól járjanak, és egyik nagyhatalom érdekei sem sérüljenek.

                    Ez volt a világ népeinek nagy átverése!

                    Chilében nem lehetett szocializmus, mert amerikai érdekeket sértett. Vietnámban hosszú és igen sok áldozatot követelő, gyalázatos háborúban kellett egy népnek véreznie, hogy az országot a gyarmatosítóktól megszabadítsák. Először a franciáktól, majd a jenkiktől.

                   Ha egész Kelet-Európa, amely szovjet fennhatóság alá került a 2. világháború végén, maradjon is ott - akár a világ végéig. De ha figyelembe vesszük, hogy katonai és gazdasági erő tekintetében az USA nem volt egy súlycsoportban a Szovjetunióval, akkor ezen méltán elcsodálkozhatunk.

                    Miért kellett a kommunizmus múmiáját, mint Lenin és Sztálin elvtársat, bebalzsamozni? És még évtizedekig úgy tenni, azt játszani, mintha élő lenne? Mint Nagy Szulejmánnal az utolsó szigetvári roham idején! Akkor derült ki, hogy egy nagy hazugság volt az egész, amikor Gorbacsov bedobta törölközőt, mondván:

                    - A Szovjetunió mától kezdve nincs, összeomlott. / Alász plajbász! /

                    Miért kellett az orosz népet megfosztani a szabad választás jogától hetven évre? És belekényszeríteni egy kísérletbe, amelyről a végén kiderült, hogy csak halottjai vannak. Százmillió a szám, de semmi mást nem tudtak belőle kisajtolni, csak vért és mérhetetlen szenvedést? De úgy hívták, hogy szocializmus vagy kommunizmus!

                    Ki a felelős a népek: a magyar, a lengyel, az orosz, és többi átveréséért?  A második világháború keleti frontján a Szovjetunió hivatalos embervesztesége 13 millió ember volt. Ami annyit jelentett, hogy csak minden harmadik katona jutott haza. Ugyanakkor a németeké „csak” 3, 2 millió.                  

                   Melyik vezér bánt tisztességesebben a saját népével? Sztálin vagy Hitler? És ha kiderült, hogy Sztálin a saját népének is mészárosa volt, nemcsak a többieknek, mi lehetett ennek az oka? Mindenki vak volt és süket Nyugaton, hogy nem hallotta meg az oroszok millióinak jajkiáltását? Vagy az orosz nép egy alacsonyabb rendű csőcselék volt, azzal úgy lehetett bánni, mint az állatokkal? Egy népet a vezetői formálnak olyanná, amilyenné válik.

                    Kik voltak ennek a szerencsétlen orosz népnek az „igazi” urai, akiknek „áldásos” tevékenységét, becslések szerint, közel hetven millió orosz hulla minősíti? Mindent nem kenhetünk csupán Sztálinra! Hol van az orosz sajtó Ehrenburgjainak és a lakáj filmrendező Eizensteinek tömegeket kábító felelőssége?

                   Hruscsov 1956-ban megpróbálta leszűkíteni Sztálinra, de nem jött be. Az egész leleplezése csak a káderek kinyírásáról szólt. Holmi Kun Béla - típusú senkik megsemmisítéséről.    No, meg szót ejtett bizonyos kisebb nemzetiségek áthelyezéséről. Nagyon humoros volt, amikor a képviselők, csupa hülye bolsevik, jót nevettek azon, hogy az ukránokat is szerette volna Sztálin kitelepíteni, de azok túl sokan voltak. A kulák- és középparaszt családok millióinak sorsáról, az éhezésben meghalt ukrán milliókról egy mondat sem hangzott el. A GULAG-szigetvilágról még annyi sem. A tizenhárom millió halott szovjet katonának egy főhajtás sem.

                    Sztálinnak olyan százezrekre is szüksége volt, köztük Hruscsovra, akik ezt a hatalmas Szovjetunió nevű börtönt fél évszázadig fenntartották és üzemeltették.

                     Oroszok voltak, akik ezeket végrehajtották? Sztálin grúz volt, / Dzsugasvili / és a többiek milyen nemzetiségűek? A börtönőrök, a fogdmegek? A táborparancsnokok? A CSEKA, a GPU, az NKVD emberei? Azok voltak, akik nálunk az ÁVO-ban vagy az ÁVH-ban. Itt a válasz!

              

                                                                  

                                                                 ARANYI DOKTOR ÚR

 

                   Úgy igaz, ahogy Aranyi Sándor doktor úr a Két akasztófa árnyékában című memoárjában orvosként leírta: „a gyűlölet ölni is képes”. Mint a keceli négy csendőr, a jegyző és Kapás Ferenc esetében történt. A tettesek valószínűleg elhagyták az országot, miután megtartották a hidegvérű gyilkosságok főpróbáját, hogy azután a palesztinok ellen folytassák a Közel- Keleten.

                   „Egy alkalommal, mikor éjszaka felvittek, egy körülbelül 150 cm magas, széles vállú nyomozó fogadott. Azonnal kijelentette:

                    - Nem ismerem az ügyet, és nem is vagyok rá kíváncsi, de mivel a családomat megsemmisítő táborban kiirtották, igyekszem bosszút állni minden rohadt goyon!

                   A falhoz állított, összerugdosott. Egy idő múlva háttal állított a falhoz, és szembe köpdösött, s nem engedte, hogy zsebkendővel letöröljem az arcomat. Reggelig kínzott.”

                   Ez az ember orvosi szemmel beteg volt, aki csak bosszúból vert. Ha már a profik elfáradtak, ennek a sérült embernek alkalmanként megengedték, hogy kijöjjön a saját cellájából, az üresen maradt lakásból, hogy levezesse immár betegessé vált gyűlöletét. Ma úgy mondanánk, hogy bedolgozott az ÁVH-nak, minden ideológiai meggyőződés nélkül.

                   NB: A családját nem magyarok semmisítették meg, hanem a németek, miért nem odament verni, vagy más módon bosszút állni. Ahhoz nem kell nyelvtudás, sem az illető ország kultúrájának ismerete. Vagy ment volna Romániába, ahol lincseléssel, pogromokkal, a különböző módokon 800 ezer zsidót gyilkoltak halomra a hétköznapi emberek, ha egyáltalán embernek lehet nevezni őket. De ilyen Magyarországon nem történt!

                   Azután Aranyi Sándor doktor úrnak volt még személyes találkozása egy igen ismert személyiséggel. No, és mit gondolnak, kivel? Bauer Miklóssal, a „körmössel? Pető Iván édesapjával? Komlós Jánossal, a neves humoristával? Nem találták el.

                   Berkesi Andrással, a későbbi íróval, akinek a regényeit úgy vették, mint a cukrot. Sőt, még film is készült a legnépszerűbből. Ma már a kutya sem olvassa őket. Ez a találkozás pedig imígyen játszódott le. Idézem:

                   „Felejthetetlen élmény volt számomra Berkesi András íróval, akkor ávós őrnaggyal való hasonló együttlétem. Persze a nevét csak később tudtam meg. Ő is megbízást kapott a szórakoztatásomra. Később, egymás között, csak Piszkos Frednek hívtuk.

                   Amikor felvittek, nekem rohant, néhányszor megrúgott, és azt ismételgette, hogy: „Én magára pikkelek”. Végül a cigarettáját az orromba nyomta, majd leültetett, és színes előadást tartott, hogyan fog megkínozni. Megismertet, mint mondta, a tizennégy ládika titkával. A körmeim alá gombostűket fog szurkálni, az egyik lábamat olyan ládikába zárja, amelyben kiéhezett patkányok vannak, melyek csontig fogják rágni a lábamat. A másik lábam éhes hörcsögök lakomája lesz. Az egyik herémet kiéhezett vörös hangyák, a másikat darazsak közé zárja. Ilyen épületes és fantáziadús ládikát sorolt fel tizenegyet, majd kijelentette, hogy végül nemi szervemet mindenestől bezárja a fiókba. Miután így pár órát kellemesen eltársalogtunk, egyszer rám kiáltott: Az Isten b.. meg magát! Még mindig nem álmos?

 - Én, mint szülész orvos, megszoktam az éjszakázást, jól bírom.

                    - De én nem! – mondta ő. - Éppen ezért most hunyni fogok egyet. Erre lefeküdt az íróasztalra, betakarózott a köpenyével, s azt mondta:

                    - Szunyálni fogok, de maga csak beszéljen tovább! Hogy az a hülye őr az ajtó előtt csak higgye azt, hogy tovább foglalkozom magával.

                    - Tőlem alhat, de én nem beszélek. Erre káromkodott, és azt mondta:

                    - Akkor is alszom egyet! Valóban néhány perc alatt elaludt, és vagy két óra múlva fölébredt. Akkor kiszólt az őrnek:

                    - Vigye vissza ezt a rohadt fasisztát!

                   Később a rabtársaimmal, akikkel hasonlóképpen bánt, nevét akkor még nem tudva, Piszkos Frednek neveztük el.”

                   Két idézet volt Aranyi Sándor doktor úr emlékezéseiből.

                  NB: Érettségi után, mint egyetemi előfelvételis, együtt dolgoztam a földnyilvántartónál egy idős munkatárssal, Szilvölgyi Miklós bácsival. Szinte hihetetlen történetet mesélt arról a kínzási vagy kivégzési módról, hogy az áldozatot mezítelenül egy ládára ültették, amin egy WC- nyi nyílás volt, és abban a ládában valóban patkányok voltak, amelyek kikezdték a szerencsétlen áldozat végbelét. Tehát, ma már tudom, hogy nem mese ez gyermek.

                    Ilyent nem lehet normális ésszel kitalálni. Miklós bácsi csak azért ült a börtönükben, mert az előző rendszer valamelyik szintjén tisztviselő volt. Abból, hogy életben hagyták, bár szemmel láthatóan nagyon megkínozták, arra lehet következtetni, hogy legfeljebb vármegyei tisztségviselő volt.

                   De mi tette ezeket azzá, amivé váltak. Az első példából az egyik indok kiderült: a gyűlölet. De egyedül csak ez mozgatott több mint tízezer ÁVH-st? Aranyi doktor úr említ még egy lehetséges indokot, a „mozgalmat”, vagyis az ideológia hatását. Hoz is rá példát, és végül összegzi az ÁVH-ról kialakult véleményét. Megszenvedte, tehát elfogadhatjuk.

 

                                                                 ORVOSI ESETEK

 

                   „Az emberek szélsőséges befolyásoltságának jellemzésére megemlítem egy ÁVO-s nő esetét, aki szülés közben jajgatva azt kiáltotta, hogy: Sztálin, segíts! Nekem pedig azt mondta legnagyobb érzelmi kitörésekor: Úgy bízik bennem, mint Rákosi elvtársban.

                   Azt is el kell mondanom, hogy az államvédelmi hatóság pincéiben és a börtönökben elszenvedett kínzásokat és azokat a módszereket, amelyekkel a politikai foglyokat emberi méltóságuktól teljesen megfosztani igyekeztek, túlélni csak úgy lehetett, hogy kínzóimat első perctől fogva nem tekintettem embertársaimnak, hanem minden emberi vonást levetett, vadállatnál is alacsonyabb rendű lénynek, amely éppen ezért megmarhat, megsebesíthet, kínozhat, de emberi méltóságomat el nem veheti. Mint ahogy nem sérthet meg önérzetemben egy veszett kutya sem, ha megmar.

                   Ezt sugalltam magamnak minden válságos pillanatban, és ezt próbáltam átadni letört és segítséget megérdemlő rabtársaimnak is. Általában sikerült is lelki egyensúlyukat megtartani. Akinek nem volt lelki ereje, az elpusztult.

                   A főszereplők, akik életüket vesztették, a rehabilitálásuk már csak díszsírhelyet és azt eredményezett, esetleg utcát neveztek el róluk. Úgy érzem, hogy ha módjukban lett volna, élénken tiltakoztak volna ez ellen.

                   Ennek a folyamatnak keletről és nyugatról egyaránt tudatos túllendítése azután az 1956-os októberi eseményekhez vezetett!

                   Mi, túlélők pedig levonva a megfelelő tanulságokat, igyekeztünk többnyire szerény keretek között berendezni életünket, és ki-ki a maga területén jó munkával segíteni félrevezetett és a saját kárán is csak néha tanuló népünket még akkor is, ha az nem talált megfelelő megértésre. Különösen vidéken, a vezető helyeket betöltő személyek tudatlansága és nem egyszer rosszindulata miatt.

                   Kinyilvánítom azt a meggyőződésemet is, hogy az embereknek a Rákosi korszakban, s később is, a nehéz körülmények között tanúsított viselkedése nem szolgálhat alapul a magyar nép egyetemes elítéléséhez. Egyrészt azért, mert az emberek kíméletlen erőszak és terror alatt éltek, másrészt más népek történelmének tanulmányozása rávezetett – mint másutt is említettem -, hogy hasonló körülmények között más nemzetek fiai is, hasonló módon cselekedtek Nem nemzeti alacsonyabb rendűség játszik tehát ebben szerepet, mint néha elkeseredésemben néha felmerült bennem, hanem csupán általános emberi gyengeség. Hasonló hatások hasonló viselkedést váltanak ki.”

                                                                  Aranyi Sándor: Két akasztófa árnyékában / részletek /

                                                                                

                                                            KORNFELD HALÁLA

 

                   Mégis gyanús nekem, Kornfeld már vagy két hónapja ki sem tette a lábát a kórházi barakkból, elsáncolja magát a munkája mögé, s ki nem menne az udvarra járkálni egyet. Nyilván attól fél, hogy megkéselik. Egy idő óta divatba jött a mi lágerünkben a besúgók kinyírása. Az ilyesminek megvan a hatása. De ki garantálja, hogy csak a sztukácsokat intézik el? Legalább egy biztos esetet ismerek, hogy alantas, személyes bosszú volt az indíték. Ezért Kornfeld önkéntes szobafogsága még egyáltalán nem bizonyítja, hogy ő besúgó.

                   Későre jár. Már az egész kórház alszik. Kornfeld így zárja beszámolóját:

                   „S egyáltalán, tetszik tudni, arra a meggyőződésre jutottam, hogy e földi életben nem érhet bennünket olyan csapás, amire rá nem szolgáltunk volna. Lehet, hogy látszólag nem érdemeltük meg a büntetést, nem azért sújtott le ránk, amiben vétkeztünk. De ha mélyebben belegondolunk, és alaposabban átvizsgáljuk életünket, rá fogunk bukkanni arra a bűnünkre, amelyért most kell lakolnunk.”

                   Ezek voltak Borisz Kornfeld utolsó szavai. Zajtalanul ment ki az éjszakai folyosóra, s nyugovóra tért egy közeli szobában. Mindenki aludt már, nem volt kivel beszélgetnie. Én is aludtam.

                   Reggel futkosásra, lábdobogásra ébredtem. Kornfeld testét vitték a szanitécek, egyenesen a műtőasztalra. Álmában fejbe verték, nyolc csapást mértek rá egy vakoló kalapáccsal. /A gyilkosságokat rögtön ébresztő után szokták végrehajtani nálunk, amikor a barakkok már nyitva állnak./ A műtőasztalon halt meg, anélkül, hogy magához tért volna.

                                                        Szolzsenyicin: GULAG- szigetcsoport / részlet /

                                                                     

                                                                    LEGATYÁSÍTÁS

                

                   Az érdekvédelem hiányát elsősorban a parasztság érezte meg. A kötelező beszolgáltatás évről évre nehezedő terheit, tekintet nélkül az időjárás viszontagságaira, állandóan növelték. Míg korábban a vetés – és a szántóterületet vették alapul, később már az összterületet, akár a nádast is.

                   Párhuzamosan a beadásra kötelezett termékek köre is bővült. Jelentkezett egy másfajta tendencia is. 1951-ig elsősorban a kulákgazdaságok terhelését növelték, most már a közép – és a kisgazdaságokét szintúgy. Ezek terhelése is a duplájára nőtt.

                   Ennek ellenére a parasztság mégsem akart a téeszekbe lépni. Ebből a hatalom azt a következtetést vonta le, hogy a paraszt csak akkor lép be a kollektívába, ha teljesen „legatyásítják”. A hatalom a kulákokat 1950 - 51-re juttatta koldusbotra. 1951- 52-re az egész parasztság ilyen helyzetbe jutott. Ne feledjék, hogy Nagy Imre volt a begyűjtésért felelős, az illetékes miniszter!

                   A megtermelt termék ment a beszolgáltatásba, az érte kapott kis pénz pedig az adóba. Már 1949 őszén megjelentek a Szégyen – illetve a Dicsőségtáblák a falvakban. A Szégyentáblára kerülteket automatikusan föl is jelentették, hiszen a beszolgáltatás hazafias kötelezettség, elmulasztása közellátási bűntettnek minősült. Börtönbüntetéssel is sújtották, sőt internálás is lehetett a vége.

                   Sok százezer holdnyi föld maradt bevetetlen a tömeges földelhagyások miatt. Az 1952-es padlássöprések következtében az akkori 1, 2 millió parasztcsalád közül 800 ezernek nem maradt annyi gabonája, hogy a következő termésig a kenyér – és vetőmagszükségletét fedezze.

 

                                                                            XIX. fejezet

                                                                     

                                                                    RÁKOSI HATVAN I.

                  

                    „Rákosi elvtárs 60. születésnapja, amelyet most ünnepelünk, egész népünk bensőséges, meghitt ünnepe – így kezdte laudációját Gerő Ernő március 8-án a Magyar Állami Operaházban tartott ünnepi esten. Majd ilyen mondatokkal folytatta:

                   „Népünkkel együtt ünnepel országunk határain túl is az egyszerű emberek sokasága, mert a mi drága Rákosi Mátyásunkat, aki nemcsak a magyar nép ügyéért harcol, hanem az általános emberi haladás, a demokrácia, a szocializmus, a béke magasztos ügyéért is, milliók és milliók ismerik és tisztelik az egész világon.

                   Tiszteljük és szeretjük Rákosi elvtársat, mert ő Lenin és Sztálin legjobb magyar tanítványa, és mert senki nem tett országunkban annyit, mint ő azért, hogy a magyar munkásosztály, a magyar nép Lenin-Sztálin útját kövesse, hogy megvalósuljon és elmélyüljön népünk barátsága a nagy Szovjetunió népeivel.

                   Tiszteljük, becsüljük és szeretjük Rákosi elvtársat, mert minden becsületes magyar, hazánk minden igazi fia érzi, tudja: Rákosi és a párt – egy! Rákosi és a magyar munkásosztály – egy! Rákosi és a magyar nép – egy!

                   Ez az út, amelyen Rákosi elvtárs vezet bennünket – Sztálin útja! Kívánjuk pártunknak, magyar népünknek, hogy még sok-sok esztendőn keresztül vezesse ezen az úton a mi szeretett Rákosi elvtársunk!”

                                                                         Társadalmi Szemle, 1952 / részletek /

                                                                       

 

                                                      ESTE EGY MUNKÁSVONATON

 

                                                         Mindig előkerül egy pakli kártya

                                                         Estefelé, a munkásvonaton.

                                                         A térdeken már ott a szerszámláda,

                                                         És járja, járja, járja a talon.

 

                                                          De szóljon most, de csattogjon a kártya,

                                                          A férfiember kedves virtusa,

                                                          Évődés, tréfa összecsap szikrázva

                                                          A füstös légben – álljon a tusa,

 

                                                          Mert olyan szép az, olyan szívig érő,

                                                          Jó diadal – nincs is rá semmi szó –

                                                          Ha tökfilkót, királyt és ászt leverve,

                                                          Utolsót üt a piros ultimó!

                                                                                         Zelk Zoltán / Csak részlet! /

 

                   NB: Ezt a versszerű rímjátékot igen szomorú valóság ihlette, ezért érthetetlen és hazug az optimizmusa. Ezt nevezik szaknyelven az „írástudók árulásának”. A földjükről elűzött parasztok egy része a hétvégeken így utazott, most már munkásként, hazafelé. Hét közben munkásszállások lakói voltak. A családjuktól távol, brancsokba verődve ittak, mint a gödény, és úgy éltek a szállásokon, mint a munkahely rabjai. Reggelire pálinka, a munka utáni szórakozásuk a sörözés volt, no, meg a kártyázás. Ennek a családokat szétzüllesztő életformának állít emléket ez a versecske, a maga kommunista módján.

                   Hát igen, ütötte őket a „piros ultimó”. Kisemmizte őket nemcsak a birtokukból, emberségükből is a kommunista rendszer. Más szín az életükben nemigen akadt, mint a szürke, esetleg a fekete. Azok a bizonyos szabolcsi „fekete vonatok”! Tele részeg, elvadult, szerencsétlen sorsú munkástömeggel, még 1956 után is.

                                                                  

                                                                RÁKOSI HATVAN II.

                                                            Gyertek, lányok! Öltözzetek fehérbe!

                                                            Szórjunk rózsát Rákosi Mátyás elébe!

                                                            Hadd járjon ő rózsában bokáig!

                                                            Éljen, éljen, Rákosi elvtárs, sokáig!

 

                   A Nádas utca végén, ahol az istenben boldogult Manyika védőnő is lakott, az ötvenes évek elején, az volt a kanászház. És még csodálkoztak a keceliek, hogy a Manyika néni nem volt mindig kifogástalan testi-lelki állapotban. Hiába, a hely szelleme!

                   Onnét indult hajnalban Vancsik Mihály bácsi a tülökkel vagy egy jó nagy dudával, esetleg kolomppal, amivel hívogatta a község disznóit, a süldő malacokat meg a kecskéket.

                   Sokszor maguk a gazdák hajtották ki a disznóikat két-három kutya segítségével a páskomra, amelyik a kanászháznál kezdődött és folytatódott a Bogárzó mellett végestelen végig, egészen az Arany János utcáig. Régebben ott is disznótúrta legelő volt, ahol az ONCSA-házak állnak. De leginkább azon a helyen, ahol most a Pintér vállalkozása terül el harckocsistól, szobrostól, rakétástól és repülőgépestől. Egyszóval: rozsdatemetőstől!

                   Akkor még értelmes célt szolgált, mert a Mihály bácsi minden falusi disznót felügyelt néhány loncsos-loboncos kutyájával. Ahol a mai fürdő van, ott volt a „kondakút”. Arról a környékről, főleg diszkós időben, gyakoriak a visítások és röfögések máma is. Ide hajtotta a kanász minden délben a disznókat itatni.

                   A kanászházhoz vitték annak idején a gazdák a disznójukat búgatni, ahol aztán olyan emse - és kanfesztivál kezdődött, hogy nekünk, suttyó gyerekeknek, öröm volt nézni és hallgatni. Mennyi pénzt összebúghattak a kanok az öreg kanásznak! De a kecske lányok is itt üzekedtek a kosokkal, hogy minél több Sztálin-tehén szülessen a faluban Rákosi Mátyás hatvanadik születésnapjára.

                                                                     

                                                          A KECELI VALÓSÁG SÓ

 

                   Hol van már az 1948-as ősz, amikor csupa félelem volt Gabrielisz tanító néni élete! Amikor a LÁTOGATÓK kivették kezéből a nemzetiszín zászlót, és egy vöröset adtak a kezébe, mondván:

                    - A tanító néni olyan szépen mondja óráin a verseket, úgy szeretik a gyerekek, bizonyára tudná vezetni az úttörőket is.

                   Nem lett hűtlen sem a hivatásához, sem a gyerekekhez, és a vörös zászlót is ugyanolyan lelkesen lengette. Így lett belőle úttörővezető és a kultúra helyi zászlóvivője is egy személyben.

                   1952 nyarán a kalocsai Forradalmi Ezred katonái a szilosi rengeteg mélyén harcra készen várták a Tito-banda támadását. Ezért a madárdalos, zöld erdőben állomásoztak. De már unták a hosszú várakozást.  A lelkük kultúrára szomjazott!

                   Ezért felkérték a kultúra helyi nagyasszonyát, hogy apánk és nagy tanítónk 60. születésnapjára állítson össze egy színvonalas műsort. Ettől kezdve a tanító néni csak Rákosi elvtársról álmodott, aki meleg mosolyával megsimogatta a haját. Ettől csupa élet lett és lelkesedés!

                    Megszervezte a speciális kultúrcsoportot. A legjobb előadókat válogatta össze. És a legtehetségesebb gyermekekből verbuvált csapat felkészült a bevetésre:

                     Óda Rákosi elvtárshoz / vers /

                     Rákosi apánk rózsával bokáig / népdal és táncsoport /, és így tovább.

                     De a legnagyobb sikert az a részlet aratta, amelyet megőrzött az emlékezet. / Nagy taps! Kezdődhet az előadás! /

                   Egy orvosi rendelőben vagyunk. Az orvos, egy reakciós, trehány disznó, aki szabotálja a szocialista gyógyítást. Munka helyett nyugati bűnügyi ponyvát olvas, de az asszisztensnője már öntudatos DISZ-tag, aki lelkiismeretesen teljesíti az utasításait. Jönnek sorra a páciensek.

                   Első anyuka: - Jaj, doktor úr, a kisfiamnak nagyon fáj a lába!

   Az orvos oda sem néz: - Tíz aszpirin!

            Második anyuka: - Jaj, doktor úr, fáj a kisfiamnak a hasa!

   Az orvos oda sem néz: - Tíz aszpirin!

         Harmadik anyuka: - Jaj, doktor úr, a gyermekem fejére rászorult a bili! / És valóban a gyerek fején volt egy zöld bili./

   Az orvos oda sem néz: - Tíz aszpirin!

                   A betegek panaszt tesznek a kórház öntudatos kommunista főorvosánál a reakciós alorvos trehány munkája miatt. A főorvos így inti az alorvost:

                                        - Kedves orvos szaktárs! Sokat panaszkodnak mostanában magára, hogy felületes munkát végez. Le sem vetkőzteti a pácienseit vizsgálat előtt.

                    Az alorvos megfogadja, hogy vetkőztetni fog.

                   Belép a rendelőbe egy teltkarcsú hölgy, akit, mielőtt megszólalt volna, vadul vetkőztetni kezdik. Már csak a kombiné van rajta.

                            Orvos: - No, most már mondja el, mi a panasza!

        A teltkarcsú hölgy: - De, doktor úr, én az új takarítónő vagyok!

                   A szavait óriási, erdőrengető derültség követte. A katonák és a korhadtabb fák csak úgy dőltek a nevetéstől. Óriási sikerük volt!

                   - Éljen Rákosi pajtás! – kiáltották együtt a katonákkal a megilletődött gyermekek. Aztán felszálltak a katonai teherautóra, és vörös zászlókat lengetve indultak hazafelé. Sikeresen megrendezték, korukat messze megelőzve, az első „valóság-sót”.

                                                                     

                                                                 Megy Rákosi a Tanácsba,

                                                                 vele megy a fia, lánya.

                                                                 Jobbján munkás, balján paraszt,

                                                                 lába alatt zörg a haraszt.

                                                                 Feje fölött békegalamb,

                                                                 hangja, mint a lélekharang.

 

                                                                  KESERŰ VICCEK                     

                                                                     

                   Keserű vicc ebből az időből:

                   A magyar – szovjet határon lévő záhonyi állomás főnökét beszámoltatja a közlekedésügyi miniszter a félévi átmenő forgalomról.

                   Az állomásfőnök elkezdi sorolni:

-          Kiment az országból 4000 vagon búza, 5000 vagon sertés, 100000 vagon alumínium, 3000 vagon gyümölcs, 600 vagon bőr,,.

A miniszter idegesen szakítja félbe:

 - Jó, jó, de mi jött be az országba?

Az állomásfőnök arcrándulás nélkül válaszolja:

                     -A Mojszejev - együttes.

                                                                                 §

                   A korabeli vicc szerint egy cigánynak nem tetszettek a hazai állapotok. Aladárt elkapták a határon:

                    - Állj! Hová mész.

                    - Hát most már sehová.

                    - És ha nem kapunk el, hová mentél volna?

                    - Hát a kocsmába muzsikálni.

                    - De hiszen a kocsma az ellenkező irányban van!

                    - De a vendégek erre!

                   A hegedűtokból előkerül egy Rákosi-kép.

                    - És ezt minek vitted volna magaddal?

                    - Honvágy ellen, instállom.

 

                                              ILJA EHRENBURG LEVELE SZTÁLINHOZ /1952/

 

                   Kedves Joszif Visszarionovics!

                   Csak azért bátorkodom zavarni Önt, mert a kérdést, amit én magam nem tudok megoldani, rendkívül fontosnak tartom.

                   Úgy gondolom, hogy szocialista társadalmunkban a zsidókérdés egyetlen radikális megoldása a teljes asszimiláció, a zsidó származású lakosság egybeolvadása a körülötte élő népekkel. Félek, hogy a szovjet kultúra számos képviselőjének, akiket egyedül a származás köt össze, közös fellépése felerősítheti a nacionalista tendenciákat. A levél szövegében szerepel a „zsidó nép” kifejezés, ami felbátoríthatja a nacionalistákat és azokat az embereket, akik még nem értették meg, hogy zsidó nemzet nincs.

                   Valahányszor, amikor különböző bizottságokban, sajtókonferenciákon felmerül a kérdés, hogy miért tűntek el a zsidó nyelvű iskolák és újságok a Szovjetunióban, mindig azt feleltem, hogy a háború után megszűntek a zsidó települési körzetek, és hogy a zsidó származású állampolgárok újabb nemzedékei nem kívánnak elkülönülni azoktól a népektől, amelyek között élnek. A levél, amelyet tudósok, írók, zeneszerzők írtak alá, akik a szovjet zsidóság egyfajta közösségéről beszélnek, felerősítheti azt a visszataszító szovjetellenes kampányt, amit jelenleg a cionisták, a bundisták és hazánk más ellenségei folytatnak.

                   Haladó gondolkodású franciák, angolok, olaszok szemében a zsidó szó nem egy nép képviselőjét jelenti, számukra a „zsidó” vallási hovatartozást jelöl, s így a rágalmazók a levelet saját alantas céljaikra használhatják fel.

                   Meggyőződésem, hogy határozottan fel kell lépnünk minden olyan kísérlettel szemben, amely azt tűzi ki célul, hogy újjáéledjen a zsidó nacionalizmus, mely elkerülhetetlen áruláshoz vezet.

                   Úgy vélem, hogy ehhez egyfelől felvilágosító cikkekre van szükség, egyebek között zsidó származásúak tollából, másfelől annak a kérdésnek a tisztázására, ami egyébként magától a Pravdától ered, és ami oly jól megfogalmazódik a levél szövegében is, nevezetesen, hogy a zsidó származású dolgozók túlnyomó többsége mélyen elkötelezett a szovjet haza és az orosz kultúra iránt. Úgy gondolom, hogy az ilyen cikkek zavart keltenének a külföldi rágalmazóink körében, és használható érveket adnának a békéért küzdő barátainknak.

                  NB: Ez a levél a „nagy zsidó félelem” időszakában született. Közvetlenül Sztálin halála előtt, amelyben Ehrenburg megpróbálja befolyásolni és kipuhatolni Sztálin döntését a zsidók további sorsáról. Egy író nem sokat tehetett, akármilyen csavaros eszű is volt, de megtették a Sztálint kezelő orvosok, akik egy orvospertől félve, eltették láb alól a vezért 1953. március 5-én.

                                                                     

                                                                     ÉPÜLETES JELENET

                  

                   Az alábbi „épületes” jelenet játszódott le a haldokló Sztálin körül:

                   Senki sem mert hozzá bemenni, pedig tudták, hogy ilyenkor már talpon szokott lenni.

                   Berija, akit nyomban figyelmeztettek, félrészeg állapotban rákiáltott Sztálin őreire:

                    - Nem látjátok, hogy mélyen alszik? Kifelé! Mindenki! És ne zavarjátok az álmát!

                   Tizenkét óra telt el az agyvérzés óta, amikor végre orvost hívtak, és erre a félnapos késésre senki sem tud magyarázatot adni. Amikor Sztálin a végóráit élte, Vaszilij, a fia odaüvöltötte Berijának meg a politikai vezetés összegyűlt tagjainak:

 - Ti mocskok, meggyilkoljátok az apámat!

Molotov szerint Berija később azt mondta nekik:

                    - Elintéztem, megmentettelek mindnyájatokat!

                   Sztálin haláltusája öt napig tartott. Az utolsó pillanatban hirtelen kinyitotta szemét, és a szobában lévők mindegyikére vetett egy-egy pillantást – emlékezett vissza Sztálin lánya.

 

                                                               BERIJA ÉS SZTÁLIN

 

                   Mihelyt Sztálin megbetegedett, Berija állandóan haragot forralt ellene, szidta, gúnyolódott rajta. Valósággal lehetetlen volt hallgatni. Érdekes, hogy mihelyt Sztálin arcán az öntudat nyoma látszott, amint magához tért, és ezáltal értésül adta, hogy fel tud kelni, meggyógyulhat, és mi szorongattuk a kezét – Berija azonnal Sztálinhoz rohant, térdre borult, megragadta a kezét, és csókolgatni kezdte. Amikor pedig Sztálin újra elvesztette az eszméletét, és behunyta szemét, Beríja fölkelt és köpött egyet. Hát ilyen volt az igazi Berija. Még Sztálinnal szemben is állnok, akit szinte istenített, és ugyanakkor kígyót-békát kiáltott rá.

                                                                Szemben a zsarnokkal. Hruscsov emlékezik. Bp. 1990.

                                                                           

 

                                                                      1953. MÁRCIUS 5.

                                                                 

                   Ekkor kiáltottam a szomszéd Erzsike néni fülébe, mert csak ő volt hallótávolságban:

                    - Megdöglött a vén disznó!

                    Szegény asszony el nem tudta képzelni, hogy miért örülök én annak, hogy a disznó megdöglött. Aztán politikai félórát rögtönöztem az udvarukon, és világosan kifejtettem, hogy csak metaforát használtam, Sztálint nevezvén vén disznónak. Én, ekkor már tízévesen, igen reakciós gyerek voltam!

                                                                     

                                                                HA EGY ÜZLET BEINDUL

 

                     Ehhez a témához kapcsolódik, hogy 1952. szeptember tizedikén beindult és évtizedekig tartó ízléstelen, úgynevezett holokauszt-üzlet. Először a németeket pumpolták meg egy jóvátételi egyezmény keretében, amelyet az NSZK és Izrael kötött. A nyugatnémet kormány, /A keletnémet miért nem? /, a hitleri állam által a zsidók ellen elkövetett rémtettek jóvátétele címén vállalta, hogy 1965-ig 3, 45 milliárd márkát fizet az izraeli államnak. Ezt követően a két ország között diplomáciai kapcsolat létesült. Már az NSZK sem volt azonos a hitleri állammal, amely a szörnyűségeket elkövette!

                   A magyar állam is fizetett. Ki tudja mennyit és hányszor? Pedig szegények voltunk, mint a templom egere, és szinte vétlenek az egész akcióban.

                   Legutóbb a MÁV-on akartak behajtani valami elképesztő summát, mert szállította a zsidókat, de már a józanabb honfitársaik is sokallták ezt az áldozatokkal való üzérkedést.

                   NB: Vajon fizettek-e a románok, akik 810 ezer zsidót semmisítettek meg, minden külső kényszer nélkül, mocskos pogromokban? Causescunak, állítólag, minden kiengedett szászért 10 ezer márkát fizetett Nyugat-Németország.

                    Nekünk úgy meg kell becsülnünk minden felénk áradó rokonszenvet, „hála” a hazánk elpusztítására törő nyugati médiának, mintha lenne valahol a világon egy rejtett aranybányánk.

                  . Gondolatban meggyászoljuk a legyilkolt ártatlan magyar férfiakat, nőket és gyerekeket, még a meg sem születetteket is, de a szerencsétlenek tragédiájából nem nyitunk bankfiókot.

                    Ma is megdöbbenünk, amikor a régészek feltárnak egy középkori kemencét, amelyben egy asszony és két gyerek csontjait találják, mert a tatárok vagy a törökök elől odabújtak, de hiába, mert a zsúptetős házukat irgalmatlanul fölgyújtották, és ők ott pusztultak. Ez volt a jellemző magyar sors!

                   De folytassuk a gondolatsort! Az USA kétszer annyi bombát dobott le vietnami városokra, falvakra, mint a második világháború folyamán. Fizessen Uncle Sam az áldozatok hozzátartozóinak!

 

                                                                             A LIGET

 

                   Ahol én egykor a kis-és nagylányokat sétáltattam, az a Nagyliget volt. Rendkívül buja flórával, és a bokrok tövén megbújó szerelem-padokkal, amelyeken üldögélve bontogattam a puha mellekhez vezető izgalmas utat.

                   Azt a régit, a gyerekkorit, nem mérnök tervezte, akinek nincs fantáziája, hanem maga a természet. Szinte trópusi sűrűségű növényzettel, amelyeknek a legszebb példányai egy hajdani lápvilág növényeinek leszármazottai voltak.

                    Óriás nyárfákkal, amelyeknek a gyökerei vagy száz éve, ha nem korábban, vágtak neki a földalatti útnak, hogy a mocsaras talajban mind mélyebbre ereszkedjenek, hogy az Ég felé, a Nap felé nyújtózkodhasson ezer nagy és kis ágával hatalmas lombkoronájuk.

                    Olaszliszt, gesztenye, zsidómeggy és szerecsendió, ami sosem ért be, de virágzott, és a dél egzotikus illatával volt tele a lombja. Éretlen termése illatozott, amely nem sima volt, mint az alma, hanem rücskös és haragoszöld.

                    Lehet, hogy még a török világ idejében kerülhetett ide valahonnan a trópusokról. Miért nem pusztult el mindjárt az első télen? Rejtély!

                    Sűrű bokrok pattantyúsan. Tölgyfa hatalmas terebélye, a kupakos makkok. Szomorú fűzfa, amelynek ágai már nem értek le a földig, de olyan volt az egész, mint egy hatalmas zöld szökőkút. Ez volt a Nagyliget. Csupa titok és búvóhely.

                   De a kiadós meccseknek a Kisliget volt a csatatere. Itt a juharfák és gesztenyék árnyékában rúgtuk a lasztit, amikor mindenki Kocsis vagy Puskás akart lenni.

                   Két gesztenyefa, egymáshoz közel, két kapufa. Sapka és sál a másik. Ebéd előtt jöhetett egy rövid fejelés, amihez elég volt egy gumilabda és két játékos. Jöhetett a fejjáték!

- A stukk kettőt számít! Onnan fejelhetsz, ahol a laszti földet ért!

                   Ha ebéd után öten összeverődtünk, focimeccs. A kisligetben nagyobb volt a tér, és az átszelő úton túl masszív beton lábú padok, hosszú ülésekkel. De a játéktér határa, mindig az út, azon túlról taccs.

                   Az egyik padon idős ember fekszik. Háttal a játéktérnek, pedig érdekelhetné, hogyan érnek be a gólok, és egy- egy cumóért mennyit kell rohanni és triblizni. Harsány kiáltozás:

                  - Passz a szélre! Ne cselezz fölöslegesen! Vágd előre! Három szöglet egy tizenegyes!  Mondtam már, hogy ne trinyózz! Mi dobjuk a taccsot, mert rólad ment ki!

                   Az ősz hajú férfi feje alatt szürke, zsíros micisapka. Kemény lehet a feje alja, de így is jóízűen alszik.

                   - Biztosan részeg! De srácok, a napon fekszik! Még napszúrást kap! Pedig abba bele is lehet halni! Nem lehet, csak elszédülni! Nézzük meg, mi van vele!

                   Körülszaglásszák, mint az óvatos kutyák. De nem mernek hozzányúlni. Pokoli a hőség, szólni kell neki:

                   - Bácsi, mért nem fekszik az árnyékba? Oda a fűzfa alá! Gyerekek, ez az ember halott! Nézzétek csak a szemeit! Gyertek ide! A bokrokat nézi nyitott szemmel, és egy zöld légy bántja, és nem kergeti el! Szólni kell egy orvosnak! Ott a bringád, rohanj a Tihanyihoz! Ne ahhoz! Az ki sem jön! Inkább az Antonihoz. Jó! De akkor én hajtok, mert az rokonom is!

                   A bácsi valóban halott. Tükrös szemeivel mereven néz az orgonabokrok sövénye felé, pedig az már régen elvirágzott. Ijesztő a mozdulatlansága, és a koszos ruhán is áttetsző soványsága. A feje, mint a halálé. Szeme ijesztő, mit a halak szeme.

                   Most nincs kedvük játszani. Itt feküdt már akkor is, amikor focizni kezdtek. És messziről egyre nagyobb félelemmel nézik az öregembert, aki halott.

                   - Ismeri valaki közületek? Nem erre lakik, az biztos. Ne menj még haza! Mi olyan sürgős? Várjuk meg az orvost! Vagy begyulladtál, hékás?

                   Megérkezik az Antoni doktor úr is, kerékpáron. A doktor úr már többet mond:

                  - Már három órája meghalt. Valószínűleg éhen. Ismertem. Egy magányos, tanyasi ember volt.                                                                         

                                                 

                                                   A BIRTOKÍVEK MEGSEMMIISÍTÉSE

 

                   Játék az idővel. A földosztásnak nem voltam szemtanúja, bár éppen lehettem volna, de akkoriban éppen a járás megtanulásával voltam elfoglalva. Hogy éppen erről, az előbb elmesélt élményről, jut eszembe minden fontos állomás, amelyek ehhez a tragikus állapothoz vezettek

                   Midőn érettségi után a földnyilvántartónál kaptam átmeneti állást, éppen bűnös részese lehettem a hagyományos paraszti életforma utolsó írásbeli bizonyítékainak, a birtokívek fizikai megsemmisítésének.

                   Ládaszám dobtuk szemétre a hajdani kincset, amelyért egykoron annyi aggodalom, reménykedés támadt egykori gazdájuk szívében, két karjukban pedig megvolt a műveléséhez szükséges erő és szorgalom. Mindegyik borítóján a tulajdonos neve, belül a birtok helye, művelési ága, területe holdban és négyszögölben.

                   Amíg így ügyködtünk, a tanácsház folyosóján már ott sürgött-forgott az új tulajdonforma, a Kinizsi szakszövetkezet első elnöke, dr. Szőke János. Akinek nagyszabású tervei voltak. Rendkívüli ambíciói és agilitása, hogy tisztességes, hozzáértő vezetéssel felvirágoztassa az új fazonú gazdálkodási formát. Mindenki javára! Ebben tévedett, és ezért rövidesen el is bukott.

                   De térjünk vissza a földosztáshoz! 1945-ben hiába osztott Nagy Imre propaganda földeket a nincsteleneknek, ha nem adott hozzá lovat, ekét, vetőmagot. A kitűzött négy cövek leverése kevésnek bizonyult. Ezek az újbirtokosok nem sokkal később könnyű szívvel szabadultak meg az adománytól.

                   Amikor öt év múlva Rákosi kinevezte begyűjtési miniszterré, bezzeg nem mert a parasztok könnyes, csalódást tükröző szemébe nézni. Meghúzta magát a párt fellegvárában.  Sokáig nem vett tudomást a nevében és hozzájárulásával végrehajtott aljasságokról. Az akkori Nagy Imre, aki autodidakta volt a földművelés tudományában, annak bizonyult a bajok orvoslásában is. Azaz a politikában. 1953-ban, amikor a moszkvai elvtársak, hogy a Magyarországon felhalmozódott feszültséget levezessék, átnyújtották neki a hatalom aranyalmáját, előléptették miniszterelnökké.

                   De csak csetlett-botlott a Rákosi támasztotta akadályok között, és nem jutott még a földügyben sem egyről kettőre. Gőze nem volt a parasztság jövendőjéről, hiszen csak a szovjet példa lebegett és lebeghetett előtte. Ez pedig eltakarta a magyar valóságot. Esküszöm, hogy nagyon örült, amikor végre leváltották.

                   Tett néhány bizonytalan lépést, de jó kommunistaként állandóan fenyegette a paraszttársadalmat, mint moszkvai társai. 1953-ban elmondott beszédének nagy része ezért lett csak olyan mézesmadzag, amelyet az üröm keserű levében is megáztatott. Hallgassunk bele!

                   „A bírósági és kihágási eljárások nagy száma, a széles körben alkalmazott adminisztratív módszerek, a begyűjtés, az adóbehajtás, a kuláklista, a tagosítások terén elkövetett túlkapások és visszaélések, valamint egyéb zaklatások sértették a lakosság igazságérzetét, megrendítették a törvényességbe vetett hitét.”

                   Te Jó Isten! Mennyi minden sértette már a lakosság igazságérzetét már kilenc éve! Nagy Imre csak akkor merte kimondani, amikor néki ideiglenes hatalom adatott. Vétkesek közt cinkos, aki néma. Most jön az üröm-rituálé:

                   „Szent meggyőződésem, tisztelt Országgyűlés, hogy a magyar dolgozók Pártjának vezetésével és javaslatai alapján, összeforrva a néppel, az eddiginél sokkal biztosabban haladunk majd előre új gazdaságpolitikánk célkitűzéseinek megvalósításáért hazánk felvirágzásának, népünk jólétének útján, ragyogó jövendőnk, a szocializmus felé.”

                   Az „összeforrva a néppel” közhelyet elmondta már legalább százszor Rákosi, és a vidéki kis Rákosik százezerszer, ugyanannyi kis és nagy tribünről. De ha megkérdezték volna tőlük, hogy tulajdonképpen mit is jelent, csak hebegni tudtak volna. Majd elmondja még Kádár János is, miután Nagy Imrét is, az utolsó moszkovita magyart is kinyírta 1958-ban.

                   Jellemző, hogy évtizedeken át Kádár azzal is megspékeli, hogy nyelvhelyességünk egyik alaptörvényét, az összeolvadást, ami ötödikes tudnivaló, nem ismeri, következetesen a szocializmus út-ján fog haladni. Mint később kiderült, a biztos szakadék felé. És sem a nyelvi, sem a gazdaságpolitikai baklövéseket nem meri szóvá tenni senki ennek a szegény szellemileg csontsovány helytartónak.

                    „Aki nincs ellenünk, velünk van” Hány ember volt az a „mi”? Rákosi idején négy emberből állt. Most hány tagú lett a párt? Mert például tagkönyv nekem is jutott, de milyen szerepe volt egy hozzám hasonló köztagnak? Minden hónapban nyálazhattam piros kis könyvecskémbe a bélyeget!

                   Akiket bizonyosan maga mögött tudhatott, azok a kiskirályok, a munkásőrök, az ügynökök és az „ideiglenesen hazánkban tartózkodó” szovjet csapatok voltak. Ez 1989-ben a napnál világosabban kiderült.                                                                       

                                                                 A KATONAKÖNYV

 

                   Amikor már a szüleim azt hitték, hogy Kiss Károlyként az apám hosszabb, nyugalmas révbe ért, tévedtek. 1952 elején lecsapott a mennykő! Bemondta a rádió, hogy ezután minden férfi csak a katonakönyve felmutatásával alkalmazható.

                   Hármasban megbeszélték, a harmadik személy alatt mindig a Juhász Miska bácsi értendő, hogy most is ahhoz a Kiss Károlyhoz fordulnak, akinek az első papírját eddig is használták. Apám most nem vett részt az akcióban, mert úgy gondolták egy ÁVH-s megjelenése megnyugtatóan hat a Kiss Károly idegeire. Egy ÁVH-s mororral ki is mentek Monorra, és úgy tűnt, hogy a dolognak nincsen semmi akadálya. Már elő is készítették az ezrest, de most busszal, a helyi járattal, mentek le egyik este Monorra.

                   A férfi és a Miska bácsi be is mentek a szobába, hogy az adásvételt négyszemközt elintézzék. Anyám közben a konyhában várakozott. Rajta kívül még ott tett-vett a háziasszony és annak egyik lánya, aki igen gyanúsan viselkedett. Alig töltött ott néhány percet, kendőt vetett vállára, és sietve kiment az ajtón. Anyám talpa alatt kezdett forrósodni a talaj. Negyedóra múlva meg is jelent egy rendőr, aki mindkettőjüket őrizetbe vette. Így mentek azután hármasban a legközelebbi buszmegállóhoz, ahonnan gyakorta indult Budapestre járat.

                   A kísérőjük bement telefonálni a közeli fülkébe, nyilván erősítést kért. Hiszen mégis csak egy ÁVH-st kísért. Ekkor nyílt alkalmuk a szökésre, és a két értelmes ember ezt ki is használta. Megfogták egymás kezét, és mit gyerekkorukban játék közben, visszarohantak Monor felé.

                    Meghúzták magukat egy szalmakazal oldalában, és megbeszélték a legsürgősebb tennivalókat. Menteni, ami menthető! A legnehezebb helyzetben Miska bácsi volt, aki feltűnés nélkül nem léphetett le, hiszen ÁVH –s egyenruhát hordott. De volt otthon egy be nem jelentett pisztolya, ami nagy bajt okozhat, ha házkutatást tartanak.

                   Tehát anyámnak kellett akcióba lépnie! Egy kis átváltozás. Szépen bekötötte a fejét a nyakában lévő sállal, és a monori megállónál lesben állt. Az utolsó pillanatban sikerült az egyik Pest felé induló járatra fölugrania. Az első menetet megnyerték! Aztán a pesti megállótól taxival rohant a vasútállomásra, és a várt vonattal egy időben futott be.

                    De már szó nélkül húzta is magával apámat, hogy most semmi sem fontos, csak a pisztoly eltűntetése, mert azért a Miska bácsit hadbíróság elé is állíthatják. Felrohantak Budára. A háziak el sem tudták képzelni, hogy mi ez a nagy kavarodás és keresgélés, de azért megértették, hogy ne szólj szám, nem fáj fejem.

                    Az ominózus fegyvert megtalálták, és anyámék már ott sem voltak. A pisztolyt tavaszi kabátja alá rejtette, és az övét jól megszorította, nehogy kicsússzon alóla. Útközben, az első adandó alkalommal, bedobták egy csatornanyílásba, és rögtön megkönnyebbültek. A második menetet is megnyerték!

                    Az biztos, hogy a Miska bácsit letartóztatják, de apám sem ússza meg, mert most már mindkettőjüket figyelni fogják. Csak a Miska bácsit ne büntessék meg keményen, mert akkor nekik is végük egy életre! Egy ÁVH-s lepaktált a bujkáló ellenséggel! Ebből halálos ítélet is születhet!

                    Összepakolva apám minden holmiját, igyekeztek gyorsan eltűnni. Csak ki a házból, az utcából, a városból minél előbb! A reggeli hajóval menekültek Kalocsára. Miska bácsit valóban letartóztatták, és vizsgálati fogságba került!

 

                                                           JUHÁSZ ANNA KÜZDELME

 

                   Volt egyszer egy nyolcéves kisgyerek a Liget utcában, és annak egy szép nevű dédanyja, akit Juhász Annának hívtak. Amikor magukra maradtak, és ez sajnos gyakran előfordult, ők ketten voltak az egész család. Egészen vagy félig árvák mind a ketten, egy közös sorsban összekötve. Egy hetvengyolc éves vékony csontú öregasszony és nyolcéves dédunokája. Most ő mesél:

                   Valamikor, vagy hatvan éve, kis srác koromban, mindig a dédanyámmal mentünk ki a temetőbe Halottak napján. Emlékszem, milyen igyekezettél tépte le szülei sírjáról a gazt, hogy kibontsa a régi temető legelhagyottabb sarkában a megfeketedett, szétmálló fakeresztet, amiről már igen régen lekoptak a nevek. És a hó verte, eső mosta betűk helyére, a már félig földbe süppedt keresztfára, felkötözze azt a néhány szál, fagytól megóvott fehér őszirózsát.

                   Már hajolni is nehezen bírt, de ezt a haláláig minden évben megtette. Pedig már csak ő emlékezett az arcukra, de amíg élt, ezeknek a halványuló arcoknak az emléke kényszerítette őt, hogy véglegesen ne hunyjanak ki az egykori szülői szemek fényei.

                   Mert olyan szegények voltak, hogy nem futotta fényképészre, aki a maga módján biztosítja az örökkévalóság hamis látszatát. Hiszen csak juhászok és kapások voltak, a sok-sok névtelen magyarból álló ország egyszerű és szorgalmas lakói. Nekik nem futotta arra, hogy kérkedő, angyalszobros kriptát építsenek a holttestük fölé.

                   Én csak némán néztem dédanyám küzdelmét a folyandárokkal és a térdig érő gazzal, és tudtam, hogy rövidesen ő is elmegy közülünk, és hiába álltam fölötte, vagy segítettem gyerekkarjaimmal tépni a szívós és erőszakos vegetációt, magamra maradva, nem lesz sem erőm, sem időm, hogy tovább folytassam ezt a kilátástalan küzdelmet. Rövidesen lesznek nekem is gondozásra váró halottaim, akiknek a valódi arcáért nekem is harcolnom kell a gyorsan múló és könyörtelen idővel.

                                                                          SÍRFELIRAT

 

                                                      Mindent megtettem, amit megtehettem,

                                                      Kinek tartoztam, mindent megfizettem.

                                                      Elengedem mindenki tartozását,

                                                      Felejtsd el arcom romló földi mását!

                                                                                         Dsida Jenő

                                                                    

                                                                   IMÁDSÁGOS ESTÉK

                   

                   A Liget utcában méteres vastagságú a hó. Az ifjak és öregek igen örülnek ennek. A kisgyerekek orra piros, mint a paprika, az arcuk, mint az érett paradicsom. Nehéz becsalogatni őket az utcáról, pedig már lement a nap. A nap? Ott bujkált a sötét felhők mögött egész nap! Csak arról tudták meg, hogy befejezte rosszul végzett szolgálatát, hogy hirtelen rájuk szakadt a sötétség.

                     A kisfiú is gondolt egyet, bár éppen a dédanyjától tudja, hogy okosság a sötétben is világít, de egyedül unalmas lett ez a kinti világ. Ő is lerázta a konyha küszöbén kucsmájáról, kabátjáról, gumicsizmájáról pedig ledobogta a vidámság havát.

                    Kezeit a sparheltnél melengette, mert igen rászolgált mind a kettő, olyan sok hógolyót gyúrtak és dobtak célba. És hangosan, mintha még mindig a tárasakkal viaskodna szóval is, a dédanyónak elmeséli, aki egész nap ki sem mozdult a konyhából:

                    Olyan szánkót látott, amiben maga a Mikulás ült. Isten bizony! Két ló húzta, és csengő szólt a lovak nyakán. Az igaz, hogy a Mikulás napja már régen elmúlt, de ez mégiscsak ő volt. Nagyon messziről jöhetett ez a szánkó, mert Mikulásnak még a szemöldöke is fehér volt. Még a hosszú bajsza is!

                    Szakálla az most nem volt, de annak, aki mögötte ült, még a szemei sem látszottak, úgy be volt bugyolálva. Az csak a Krampusz lehetett, aki most nem volt szolgálatban. Jól látta, mert a hó világított annyira! És éppen akkor kinyílott a mennyei bolt is, és kezdtek világítani a csillagok, mint a Mikulás lovának patkószögei, amikkel a Lajos bácsi szokta vasalni.

                    - Jól van, jól van, kisfiam! Csak edd meg ezt a tányér cukros káposztás tésztát vacsorára, ami a déli ebédből megmaradt! 

                   A dédmama közben tőzegtéglákat dob a parázsra, hogy láng lobogjon, és utoljára még fölmelegítse a kiskonyhát.

                    - Farkasordító hideg lesz az éjjel, ha tényleg csillagos az ég – mondja, amikor nagy nehezen lehúzza a fiúcska lábáról a szoros gumicsizmát, és letekeri lábáról a vizes kapcákat:

                    - Milyen hidegek a kis lábaid! Tedd ide őket gyorsan a lavórba, még meleg benne a víz!

                   Aztán lemossa, dörzsölgeti a fehér és hideg lábfejeket.

                    - Bújj gyorsan az ágyba, kisfiam! Majd forró téglát is teszek a lábadhoz, hogy még melegebb legyen a dunyha alatt. Az is jót tesz a hideg lábacskádnak. Reggelig megszáradnak a kapcáid meg a csizmád sporhelt közelében, ha a relajtót is kinyitom.

                    - Addig ne aludj el, amíg én is melléd nem bújok, és együtt el nem mondjuk az imádságot apádért, anyádért, akik most nincsenek velünk. Arról meg ne feledkezz el, hogy egész életedben minden nap imádkozz majd értem is. Tudod, hogy megígérted!

                    Amikor ezt megteszed, veled lesz majd az Isten. De ha rólam elfeledkezel, az Isten is magadra hagy. Nélküle pedig nem boldogulsz az életben! Imádkozzunk hát a családunkért és minden bajba jutott embertársunkért!

                   Imádkozzunk hát még egyszer, hatvan év múlva, az angyalok nyelvén, lélekben, kedves Juhász Anna, drága dédanyám!

              Egyszerre mondja a nyolcéves kisgyerek a hetvennyolcéves dédanyjával, a farkasordító hideg éjszakában, Jézus Krisztus imádságát:

                   Mi Atyánk, aki a mennyekben vagy, szenteltessék meg a Te neved! Jöjjön el a Te országod! Legyen meg a Te akaratod, miként a mennyben, úgy a földön is! Mindennapi kenyerünket add meg nekünk ma! Bocsásd meg a vétkeinket! És ne vigyél minket a kísértésbe, de szabadíts meg a gonosztól! Ámen.

                   Imádkozzunk hát még egyszer, hatvan év múltán, az angyalok nyelvén és lélekben, kedves Juhász Anna, drága dédanyám:

                   Pater noster, qui es in caelis, sanctificetur nomen tuum. Ad veniat regnum tuum; fiat voluntas tua sicut in caelo, et in terra.

                   Panum nostrum cotidianum da nobis hodie: Et dimitte nobis debita nostra, sicut et nos dimittimus debitoribus nostris. Et nos inducas intentationem; sed libera nos a malo. Amen.

                                                                   

                                                           A DÉDANYÁM HALÁLA

 

                   Apám akkor már ismerte Budapestet, és jól tudta, melyik a legrövidebb út a hajóállomásig. Kalocsán kiszálltak, és apám a Szeberényiéknél maradt. De anyám sietett haza a vonattal, mert a dédanyám halálos ágyán feküdt. Mi ketten őrködtünk az ágya mellett: Juhász Julianna, a testvére, és én, akinek a lelkére kötötte, hogy minden nap imádkozzak érte. Olyan szép csendes, fájdalom nélküli halála volt, amilyent és is szeretnék magamnak. És amivel az Isten a legszebb lelkeket jutalmazza.

                    Egyre hosszabb ideig aludt, és amikor fölébredt, szinte a halálból, csodálkozva nézett körül. Anyám tudta, hogy sürgősen haza kell hívni apámat, hogy elbúcsúzhasson a nagyanyjától, aki anyja helyett anyja is volt, egy személyben. Üzent neki, és még aznap este, autóstoppal, haza is érkezett. Mellette volt, amikor Juhász Anna végtelen álomba merült. Nem volt bennünk nagy fájdalom, csak meghatottság, és biztosak voltunk abban, hogy most már az Istennél van. És találkozott a lányával, aki szintén megérdemelte ezt a jutalmat.

                   Azt már gyerekkoromban megfigyeltem, hogy mindig annak az embernek a temetésén vannak a legkevesebben, aki leginkább rászolgált a megbecsülésre.

                   Ott voltak a szomszédok, mindkét testvérének a családja. És mi ketten anyámmal. Apám természetesen, nem jöhetett ki a temetőbe. Ekkor már bujkált. István bátyjának a fia sem, a Miska bácsi, mert éppen vizsgálati fogságban volt.

                   A temetés után néhány nappal bizonyosan megtudtuk, amit előre sejtettek a szüleim, hogy letartóztatták, és vizsgálati fogságba került.

 

                                                              IDÉZÉS A HADBÍRÓSÁGRA

 

                   Anyám idézést kapott a hadbíróságról Juhász Mihály ügyében. Alig szállt föl Kecelen a vonatra, és a sarokban magányosan sírdogált, amikor egy idős férfi részvéttel megkérdezte:

                    - Mi bántja, fiatalasszony?

                   Anyámnak jól esett az érdeklődés, és elpanaszolta, hogy milyen ügyben idézik Budapestre, a hadbíróságra. Mért titkolózott volna? Kiderült, hogy aki érdeklődött a sorsa felől, az nem volt más, mint az egyik kalocsai bíró.

                    Az jól ismerte a hadbírósági felállást. Mindjárt javasolta is, hogy azonnal fogadjon ügyvédet. A legtisztességesebb háromnak föl is jegyezte a nevét. Az első helyen Kozma Tibor neve állt, hát ahhoz fordult, amikor Budapestre ért. Sikerrel járt a megismerkedésük, vállalta az ügyet. Anyánk bement utána Bazilikába, és Máriának mondott köszönetet érte.

                   Most már megnyugodva lépett be a hadbíróság folyosójára, mert a balján már az ügyvédje haladt. Behívták az egyik ajtón. Benn egy idős ügyész fogadta, aki hellyel kínálta, és biztatta, hogy őszintén mondja el, mi is történt azzal a katonakönyvvel. Természetesen úgy tanúskodott, hogy Miska bácsira a legkevesebb súly essen, hiszen az unokatestvére kívánságra vállalta az ügy lebonyolítását. Rokoni, testvéri szeretetből.

                   Amikor a kihallgatás befejeződött, azzal váltak el a védőjétől, hogy valahányszor hívják, nélküle ne menjen. Ez megnyugtatta.

                   Juhász Mihály ügyében még kétszer kihallgatták, utána tárgyalásra idézték. Megint az ügyvédével ment, aki menet közben felkészítette, hogy mit mondjon, mit ne. Vajon milyen fordulatot vesz az ügy? Látták a folyosón azt a férfit is, aki feladta őket. Nem mert anyámra nézni, amikor elhaladt mellette.

                   Sokan várakoztak a folyosón, a különböző bűnügyek szereplői. Anyám izgatottan várta a Miska bácsit, hogy milyen állapotban vezetik be. De a pillantása megnyugtató volt, amikor két fegyőr kíséretében megjelent.

                   Az ügyész is elfoglalta a helyét, és elsőként anyámat szólították. A bíró nagyon udvarias volt. Tájékoztatta arról, hogy a férjével kapcsolatban nem, de Juhász Mihállyal kapcsolatban a legőszintébben kell vallania. Anyám minden kérdésre ugyanazt válaszolta, mint korábban. Bízott a védelmében, és úgy tűnt, hiába! Amikor kivonultak ítélethozatalra, és belenézett az ügyész feljegyzéseibe, az ügyvéd odasúgta anyámnak:

- Meneküljön, mert a letartóztatását fogja kérni a halálbíró!

                    - Nem tehetem, mert egyszerre ketten nem bujkálhatunk – válaszolta anyám határozottan.

                   Aztán kihirdették az ítéletet, és mindkettőjüket felmentették. Az ítélethirdetés után a bíró négyszemközt azt mondotta anyámnak:

                    - Ha beszél a férjével, mondja meg neki, hogy jelentkezzen, mert nem élet ez maguknak. Nem kapna csak egy csekély büntetést.

                   Apámat, távollétében, háromévi szabadságvesztésre ítélték. Ez lett volna az a csekély büntetés? Még egy évig folytatódott a bujkálása.

                                                                     

                                                                                 HANYATT

 

                   A balsikerű monori kísérlet és dédanyám halála után apánk itthon bujkált. Ez már olyan fél illegalitást jelentett, mert hivatalosan a rendőrség nem tudott róla, de a szőlőszomszédok, mint a Fenyvesiék, bizonyosan tudtak, mert a szőlőben dolgozgatott. A kinti kunyhóba húzódott a nyári zivatarok idején, és annak a hűvösében még alhatott is. Bár ő sem volt aluszékony fajta!

                     Ha az édesapám nem ért haza idejében, anyám aggodalmaskodva mindig elébe ment. Félt, hogy valamilyen módon végez magával.

                     1952 első felében még előfordult, hogy valamelyik rendőr váratlanul betoppant hozzánk, és szétnézett. Egy Gál nevű látogatásaira emlékszem, de azzal mások is hadilábon álltak. Korábban éjjel gyakran megverték az ablakunkat:

                    - Rendőrség! Házkutatás! Nyissák ki!

                    Képes volt az éjszaka kellős közepén végig caplatni a szobákon, és morogva szidni a mocskos reakciósokat.

                    A sok kívánság összegződik valamelyik mennyei hivatalban, és az történik, ami a Gállal. Tudniillik a mennykő, ha jobban tetszik, az Isten nyila, végzett vele, villám formájában.

                     De az év második felében ezek a „látogatások” már elmaradtak.

                     Ha rosszra fordult az idő, akkor a padlástérben, vagy éppen a legbelső szobában olvasgatott. Még a legbelső szoba is biztonságos volt. Olyan értelemben, hogy ott sem lehetett a sarokba szorítani. Mert az ágy alatt, a kamra és az udvar felé, vágtunk egy lyukat falon, amin át egy vékonydongájú ember, mint apám, könnyen kiférhetett, és leléphetett. Röviden, a kor nyelvén: Biztosítás – biztonság!

                   Apám leggyakrabban a padláson töltötte a napjait, mert annak a keleti végén a nyári, őszi, tavaszi derű idején a fény, két kör alakú nyíláson át, mint két fényszóró, végigpásztázta a padlás mindig poros földjét. És elég világosságot nyújtott az olvasáshoz. A déli nap melegét megitták az eperfák, az időjárás sohasem volt elviselhetetlen.

                    A nagy padlásnak volt egy kisöccse, amelyik akkor keletkezett, amikor a háztetőt szélesítették.  Ide is kiválóan el lehetett rejtőzni. Az olyan sovány embernek, mint amilyen apám volt, ideális búvóhely. Már amennyire ideális tud lenni egy mindig levegőtlen, fülledt terecske a „sötétben bujkáló ellenforradalmárnak”. Egy nagyobb kosárral, esetleg egy tele zsák gabonával, kukoricával el lehetett födni a nyílását. Ebbe a barlangba rejtettem értékes kincseimet, mint Robinson a zátonyra futott hajóról a magáét, a bennszülöttek elől. A stikiben szerzett aprópénzemet vagy a cigarettás dobozt.

                   Tehát elég gyakran vittem föl apámnak ennivalót - innivalót, hogy ne kockáztasson semmit sem. Egy masszív, sűrű fogú létra, de inkább emelkedő lépcsősor vezetett föl az ajtóig. Mint ama Jákob lajtorjája a Mennyig, amelyen unatkozó angyalok jártak le s föl. Az első pillantásra megállapíthatta bárki, aki rá kíváncsi, hogy nem pancser ács készítette.

                   Mellette terpeszkedett a dézsa, ami az esővizet gyűjtötte össze a mosáshoz. Mert anyám állítása szerint a lágy esővíz volt ahhoz a legjobb. Tényleg puhának, selymesnek éreztem én is, ha belepancsoltam. Bár akkoriban olyan ritkán esett, mint a régi Egyiptomban, legalább szűk három évig. Addig, amíg a tartós szárazság pusztított növényt és állatot, a mosáshoz az udvari kerekes kút kiapadhatatlan vizét használtuk.

                   Minden mozdulatunkkal, ki nem mondott szavunkkal apámat féltettük, de arra még véletlenül sem gondoltam, hogy éppen én kerülök bajba. Egyik alkalommal nyugodtan lépkedtem fel a hosszú lépcsőn. Állapodjunk meg ebben a terminus technicusban! Az egyik kezemben az ebéd, másik kezemben a padláskulcs, mert annak az ajtaja mindig zárva volt.

                    Az a kulcs babrált ki velem. Mert megfordult a zárban rutinosan, de aztán se szó, se beszéd, kiugrott belőle. Az egyetlen szabad kezemmel abba kapaszkodtam, tehát a kulccsal együtt én is hanyatt estem. És mivel a szárnyaim ekkor még csak pihések voltak, úgy jártam, mint Ikarosz, Dédalosz fia, akivel a napsugarak kibabráltak. Én csak olyan három-négyméteres magasságból siettem a föld felé.

                   Ez elég gyorsan lefolyt. Amikor ott lenn hanyatt feküdtem, csak az volt a szokatlan, hogy nem kaptam levegőt. Hápogtam, mint parton a hal. És valami nyöszörgés-szerű hangot is adhattam testem valamelyik nyílásán, amely leginkább egy éppen akasztott emberé lehet, amikor a kötél a gigáját szorongatja. Egy percig lehettem szippantásnyi levegő nélkül, de higgyék el nekem, nem volt fájdalmas.

                    A zuhanás meg ez a szokatlannak tűnő hang igen bátorrá tette apámat, mert elkezdte bontani a tetőt, az útjában álló cserepeket az udvarra dobálta, hogy minél előbb hozzám férhessen. Még mielőtt a házunkat végképp megkopasztotta volna, anyám is előkerült, a karjában vitt be a szobába, és letett az ágyra. De ekkor már intenzíven lélegeztem.

                    Teljesen fölösleges volt a Tihanyi doktort kihívni, mert csak azt állapította meg: „Ilyen fiatal korban a csontok még rendkívül hajlékonyak. Húsz forint! Viszontlátásra!”

                   Érdekes módon még egy kis horzsolás sem látszott a testemen. Később egyetlen kék folt sem! Ezek szerint, ahogy Kecelen mondani szokták:

                    -Szűz Mária kötényébe estem.

                    Amikor én helyszíni szemlét tartottam, ez volt életemben az első és az utolsó, megállapítottam, hogy az esővizet gyűjtő dézsa szélétől jó, ha 30-40 centire volt a gerincem. Ha arra pottyanok, húzhatták volna a lélekharangot. Az pedig megint csak pénzbe került volna.

                                                                 

                                                                     EGY SZEMTANÚ

 

                   1952–ben igen gyakran emlegették a mindennapi kenyeret nemcsak a templomi imádságban, hanem az egész faluban. A nagyanyánk azt mesélte róla, hogy valamikor tiszta búzából egyszerre 3-4 dombos hátú kenyeret is sütöttek a kemencében. Mindennapi kenyerünket add meg nekünk ma! – mondtuk a vasárnapi imádságban. Eljött az idő, 1952-ben, hogy a Balogh Feri bácsikhoz, a boltoshoz, kellett fohászkodnunk:

                   - Adja már ide a mindennapi kenyerünket-jegyre!

                   Mivel engem tartottak a családban a legügyesebbnek, ezért rám bízták a sorban állást. Tudták, hogy hetedikes létemre sem kell félteni, hogy kilöknek a sorból a felnőttek. Még tanítás előtt el kellett intéznem, mert az első óránk a Kerényi tanár úrral volt. Attól meg úgy féltünk, mint az ördögtől! Ez a gondolat sem engedte, hogy pipogyán feladjam a helyem. Órákig álltunk, beszélgettünk, fagyoskodtunk. Végre megjött a kenyérszállító autó!

                   Benn tanakodtak egy ideig, azután előttünk is kinyílt a bolt ajtaja, mint a mennyországé. Csak úgy áradt kifelé a friss kenyér illata! Feri bácsi úgy állt az ajtóban, mint egy arkangyal, aki most dönti el, ki mehet a mennybe vagy a pokolba:

                    - Először azok jöjjenek, akiknek a legsürgősebb! Engedjék azt a kislányt! Kerényi tanár úr már nyolckor várja!

                   Az igazság az, hogy majdnem szemközt laktunk a bolttal, és az egész család hozzá járt vásárolni mindent. Volt protekciónk, no! De a sorban állást nem lehetett megtakarítani.

                   A lámpába való petróleumot is sorban állással szereztem, mert abból is csak fél litert adtak egyszerre. Anyámmal kifundáltuk annak a módját, hogyan lehet az egész falut bejárni, és legalább két litert összegyűjteni. Egy szatyorba jól elbújtatta kétliteres kannánkat, a kezembe meg szorongattam a félliteres butykost. Négy boltnál is sorban álltam, és az ott kapott adagot beleöntöttem a kannába.  Mire az ötödik felest is megkaptam, tele lett minden edényem.

                    - Ésszel él az ember – mondta az édesanyám, amikor győztesen hazaértem a „terméssel”.

                   Egyszer a Tüzép-telepnél álltam sorban mészért. Legalább ötvenen, ha nem többen, idegesítettük ott egymást, amikor a műúton megállt tíz fekete autó. Hát, Uramisten! Rákosi Mátyás szállt ki az egyikből, és odajött hozzánk.  Kiadta az ukázt a tüzépeseknek, hogy gyorsabban szolgáljanak ki bennünket, ne legyen ez a csoportosulás.

                   Nálam akkor éppen egy füles kosár volt. Benne egy konyharuha, és alatta tíz forint a mészre. Hát, ahogy bámészkodtam, valaki kilopta belőle a ruhát is, a pénzt is. Mire adtak volna, nem volt meg a rávalóm. Nagyon féltem hazamenni, de szerencsére, nem vertek meg.

                   Ez a látogatás azért volt érdekes, mert a Laki Miskáékat akkor lakoltatták ki Kecelről, mert a fiuk, aki velem járt együtt, kiszurkálta az osztályban lévő arcképen Rákosi Mátyás szemeit. Hetes volt, a szünetben bennmaradt, és unalmában megtette. Ez akkoriban főbenjáró bűn volt!

                                                                     

                                                                           AZ INGÁZÓK

 

                   Az ötvenes évek kezdetére igen sok új fogalom került forgalomba. Parázs nyelvészeti viták folytak értelmiségi bozótosokban arról, hogy lehetne magyarra lefordítani az orosz „grazsdanyin” szót: Elvtárs? Néptárs? Nemzettárs? Polgártárs?

                   S a nép, az is Isten áldotta nép sokkal egyszerűbben megoldotta a problémákat. Amikor Rákosi és bűnszövetkezete, és ez volt az egyetlen jól működő szövetkezet Magyarországon, behozta a beszolgáltatást, a kuláklistázást, a padlássöprést, sokan elhagyták a földet, a szülőfalut.

                    Egyelőre inkább csak ingáztak. Nem volt érdemes a földet megművelni. Soha annyi parlagon heverő föld nem volt ebben a megnyomorított országban, a törökdúlást meg a tatárdúlást leszámítva, mint akkor. A sok sarc miatt nem lehetett vidéken megélni. Amíg itt lenn ez volt a helyzet, addig a városokban mindig lehetett kenyeret kapni. Ahol megtermett a gabona, ott a nyálukat nyelték.

                   Sok fiatalt a városokba hajtott a kényszer és a munkalehetőség. Elsősorban Budapestre vagy Sztálinvárosba.  Ha nem is volt mindjárt lakásuk, de biztos megélhetésük igen. Mindegyikük egy nagy kenyérrel a hóna alatt jött haza szombatonként a szülői házba, látogatóba.

                   Aztán hétfőn, hajnalok hajnalán, a sok csüggedt embert újra nekilódította gépszíj az újabb hétnek, és kezdődhetett megint a robot.

                   Egyre több volt a szegény ember. Rosszul mondom: Mindenki szegény lett! A Király meg a Herczeg nevűek talán a legszegényebbek.

                   Irány, Sztálinváros! Csak így beszéltek róla az emberek:

                    - Megyek a Sztalinba!

                    A sok új szó meg a csak úgy kavargott az emberi agyakban: MNDSZ, MADISZ, DÉFOSZ, MHK, MDP.

                   Szaktárs, kartárs, elvtárs, és mindenütt a társ, noha senki sem volt úgy magára hagyva, mint akkor. Teljes volt az emberek kiszolgáltatottsága!

                   A magyar ember, inkább viccelődik, mikor inkább volna oka sírni. Hétfőn hajnalonként megteltek a vonatok a munkahelyekre utazókkal. Az egyik állomáson felszáll egy szaki, és leül egy másik szaki mellé, akinek nagyon lógott a feje. A utasellátóban már felönthette két féldeci búfelejtőt. De úgy látszik ennyi nem volt elég az alváshoz. Oldalba löki az új utas a lógó fejűt:

                   - Hova utazol, szaki?

                   Az így válaszol bizonytalankodva:

                   - Sztá- Sztá- Sztálin –ba – sza-ki.

 

                                                     JEVTUSENKO

          

                    Soha el nem felejtem azt a napot, amikor elindultam, hogy lássam Sztálint a koporsóban. Ott álltam a tömeggel a Trubnaja téren. Tíz – meg tízezer ember fagyos lehellete olvadt egyetlen felhővé, mögötte alig láthattuk a kopár márciusi fákat. Fantasztikus, ijesztő látvány volt. Az emberáradat egyre újabb és újabb patakjai szorítottak hátulról. A tömeg egyetlen hatalmas örvénnyé vált.

                   Hirtelen rádöbbentem, hogy egyenesen egy közlekedési lámpa oszlopa felé sodor a tömeg. Az oszlop elkerülhetetlenül közeledett. Ebben a pillanatban egy fiatal lányt szorítottak neki a lámpának. Az arca eltorzult, kiáltás tört ki belőle. De kiáltása meghallatlan maradt a kiáltások és az ordítozás közepette. A tömeg a lány felé sodort; nem hallottam, csak éreztem, hogy mint roppannak meg gyenge csontjai, amint nekiszorul a lámpaoszlopnak.

                   Rémülten hunytam le szemem, nem bírtam nézni a kidülledő kék gyermekszemét, és már sodortak is tovább.  Mire újra körülnéztem, nem láttam sehol. Most más embert sodortak a közlekedési lámpának, keze szétcsapódott, mint a keresztfán. Éreztem, hogy valami puhára lépek, egy embert lökhetett fel a tömeg. Jó ideig nem mertem letenni a lábamat. Egyre szorítóbb és szorítóbb lett a helyzet. Nekem szerencsém volt – magas vagyok. Az egyik oldalon a házak, a másik oldalon katonai teherautók szorítottak zsúfolt sorba bennünket.

- Vigyék el az autókat az útból! – üvöltötte a tömeg. - Vigyék el már onnan!

                   - Nem tehetek semmit! Nincs rá parancsom! – mondta a nagyon fiatal lenszőke hajú rendőrtiszt visszakiabálva az egyik autóról, és szinte üvöltve a tehetetlenségtől. És az emberek csak szorították a társaikat az autóknak. Nem egy kocsi vérfoltos lett a sérültektől.

                   Hirtelen vad utálatot éreztem mindennel szemben, ami ezt a „nincs rá parancsom” gondolkodás szülte, ordítva átkoztam a pillanatot, amikor embereknek kell meghalniuk valakinek az ostobasága miatt. Életemben először gondoltam iszonyattal arra az emberre, akit temettünk. Lehetetlen, hogy ne lenne bűnös ezért a szerencsétlenségért. Most már biztosan tudtam, egyszer s mindenkorra, hogy sosem szabad parancsra várni, ha emberéletek vannak veszélyben – cselekedni kell. Magam se tudom, hogyan történt, de mégis keményen dolgoztam ököllel, könyékkel, és arra eszméltem, hogy széttaszigálom az embereket, és ordítozom:

 - Alakítsunk láncot! Alakítsunk láncot!

Nem értettek meg, aztán néhány keménykötésű fiatalember segített.

                    - A nőket, gyerekeket a kocsikra! – kiáltotta az egyik. És a nőket, gyerekeket kézről kézre adták a fejek fölött, hogy biztonságba helyezzék őket az autókon.

                   Végül a rendőrség is a segítségünkre sietett.

                   Most valahogy már nem voltam kíváncsi Sztálin holttestére. Inkább ott maradtam az egyik fiúval, aki segített megszervezni az emberláncot. Vettünk egy üveg vodkát, és hazasétáltunk.

                    - Láttad Sztálint? – kérdezte anyám.

                    - Láttam – mondtam hűvösen, miközben koccintottunk újonnan szerzett barátommal.

                    Valóban nem hazudtam anyámnak. Láttam Sztálint. Ami történt, az mind ő volt.

                                                                      Jevtusenko: Sietős önéletrajz / részlet /

                    NB: Sokáig kellett várni, hogy Jevtusenkonál is leessen a tantusz. De én meg is tudom magyarázni, hogy miért. Olvasom, vele kapcsolatban, a világirodalmi kislexikonban az alábbi indítást: „JEVTUSENKO, Jevgenyij Alexandrovics /1933/ szovjet-orosz költő, elbeszélő. Forradalmi múltú ukrán család fia. Gyermekkorát Szibériában töltötte. 1951-54-ig a Gorkij Irodalmi Főiskolán tanult. Szinte az egész világot bejárta. Magyarországra is többször ellátogatott.”

                   Mi következik mindebből? A szülei bizonyára zsidók voltak és tekintélyes pártkederek, akiket már a német támadás első napjaiban a hátországba menekítettek. Az a szibériai gyermekkor 1941-től 1945-ig tartott. Mint megbízható kádergyereket felvették ebbe a neves, irodalmárokat képző – a világon egyedülálló - intézménybe, amely a tiszteletre méltó Gorkij nevét viselte, aki csak egy asztalos fia volt.

                    Azért sikerült olyan szép nagyra megnőnie, mert a családjának sohasem voltak kenyérgondjai, és őt ezért nem nyomták ahhoz a lámpavashoz. Azt írja, hogy: „Magam sem tudom, hogy történt, de mégis keményen dolgoztam ököllel, könyökkel, és arra eszméltem, hogy széttaszigálom az embereket…”

                    Gorkij már nyolcéves korától kezdve járta Oroszországot. Volt inas, kifutófiú, ikonfestő, hajósinas, teherhordó, és a nagy orosz énekes, Saljapin barátjaként, még templomi énekes is. Azt lehet mondani, hogy kijárta az élet iskoláját. Lenin jobban szerette, ha nem volt szem előtt, mert saját újságjában keményen bírálta a bolsevikokat. Neki ekkor még megvolt ez a privilégiuma. Sőt Capriban és Sorrentóban tölthette az éveket. A sztálini érában halálra volt ítélve. 1931-ben hazatért, 1936-ban, 68 évesen, végeztek vele. A dicséretére legyen mondva, hogy nem kapott irodalmi Nobel-díjat.

                   Tehát, úgy látszik, nem kell irodalmárképzőbe járni, ha valakinek istenáldotta tehetsége van. Ennek az intézménynek a nevével, a sztálini éra alatt, amikor Jevtusenko 1951-től 54- ig odajárt, tulajdonképpen meggyalázták Gorkijnak még a szellemét is.

                    Jevtusenko oda repülhetett szerte a nagyvilágban, ahová csak akart, amikor a szovjet, de a magyar emberek is, röghöz voltak kötve. Vajon ki pénzelte az utazásokat? A családja? Maga a szovjet állam? Esetleg nyugati alapítványok? Vagy akkora tehetség volt, hogy kapkodtak érte, mint moszkvai GUM áruházban a pult alatti áruért? Vagy a szocialista irodalompolitika árucikke volt? Irodalmi termése igen közepes, szocreál-szagú, és már a kutyámat sem érdekli. A neve szóba sem kerül. Nincs. Mint ahogy nálunk sincs már Garai Gábor, Váczi Mihály és jószerint senki, aki a Tűztánc antológiát segítette a világra.

                   Annak, akinek az apja csak orosz asztalos volt, ma is játsszák a színdarabjait, és gyakran emlegetik a sorsát, mert az is része az életműnek.

 

                                                                       45 HOSSZÚ ÉV

 

                   Az kétségtelen, hogy 1953-tól, Sztálin elpatkolásától, a nemzetközi légkör enyhült. Bár a müncheni Szabad Európa Rádió magyar adásai egyre uszítóbb hangúak lettek. Ezt magam is tanúsíthatom. Ekkor jelentek meg Magyarország felett, hála a nyugat - keleti széljárásnak, azok a bizonyos léggömbök, amelyek igyekeztek teleröpcédulázni az egész országot, és a kommunista rezsim végóráit jósolták.

                   Ma már tudom, hogy mindez egy megtervezett politikai játék kellékei voltak, de ki tudta ezt hazánkban akkor? Magyarországon ekkor filmesítették meg a Rákóczi hadnagyát, hogy a nemzeti érzést, amelyet eddig igyekeztek a földbe taposni, újra lángra lobbantsák. Ehhez járult a londoni labdarúgó-siker. Röviden szólva: Mintha érezhető lett volna, hogy a történelem, mint folyam, minket is sodor. Hogy merre és meddig, azt bizony csak Nyugaton tudták egyesek.

                   Az a korszak, az a hosszú negyvenöt év, amelyet Rákosi Mátyás és Kádár János veve fémjelez, a legsötétebb nemzetellenes időket jelentette a magyarság számára. De nem volt előzmény nélküli. Amikor a török elnyomástól a 17. század végén megszabadultunk, még súlyosabb jármot kellett hordoznunk. A korai Habsburg-berendezkedés idején, amikor Kollonich Lipót esztergomi érsek a bécsi udvar magyar-szakértője tömören kijelentette: „Faciam Hungariam captivam, postea mendicam,, deinde catholicam!” Magyarországot előbb rabbá teszem, aztán koldussá, végül katolikussá! Ebből az első kettőt a moszkoviták meg is valósítottak, mert 1948-ra rabbá, 1952-re koldussá tették.

                   Csak nem olvasták tovább a magyar történelmet. Mert mi lett a következménye szabadságunk teljes elrablásának? A II. Rákóczi Ferenc által kirobbantott fegyveres felkelés. Érdekes véletlen, hogy ebben a politikai helyzetben éppen a Rákóczi hadnagyát forgatták a filmgyárban.     Olyanok engedélyével, akik addig minden erejükkel a nemzeti öntudatot igyekeztek végképp a földbe taposni. Most érdekükben állt ezt feltámasztani! És nemigen volt az országban olyan ember, aki legalább kétszer ne nézte volna meg ezt a jól sikerült, ezért hatásos filmet. Bicskei Tibor emelte fel a végén a zászlót: Pro partria et libertate! A cum Deo-t ideológiai okokból elhazudták.

                   Valami ilyesmitől féltek Moszkvában is, mert magukhoz hívatták a moszkovita lakájbandát, és személycseréket sürgettek. Nagy Imre lett a „villámhárító”, akivel közölték, hogy véres már a ló zablája, ne feszítse tovább a gyeplőt, és tegyen engedményeket: A téesz-szervezéseknél tartsák be az önkéntesség elvét, fejlesszék az élelmiszeripart, csökkentsék a hadiiparra szánt összeget, a személyi kultusznak vessenek véget, a törvénytelenségeket számolják fel, szűntessék meg a kuláklistákat, csökkentsék az adókat!

                   Nagy Imre volt olyan ostoba, háta mögött Rákosival, Gerővel, Farkassal és Révaival, elvállalta, és ezt a Parlamentben deklarálta, hogy „fejlődésünk egy új szakasza veszi kezdetét”. Az emberek nem is a szövegnek, hanem az emberibb hangnak örültek, és néhány sután meghozott enyhítésnek. De a régi elvtársak körében ez némi zavart keltett. Alig várták azt a pillanatot, amikor kitekerhetik Nagy Imre nyakát. Két évet sem kellett várni a politikaihoz, és éppen ötöt a valóságoshoz.

                                                                     

                                                                     NAGYSZOMBAT

 

                   Ezt az esetet először a nagyanyámtól hallottam. Annyira ledöbbentem tőle, hogy nem is hittem el. Sajnos, nem volt szóbeszéd, igaznak bizonyult. Ez történt 1953 nagyszombatján, Kecelen.

                   Az után, hogy az oroszok sok magyar katonát megöltek, nőket erőszakoltak meg és a falut kirabolták, az öreg Flaisz Ferenc bácsi mégis beállt a Magyar Dolgozók Pártjába.

                   Ezért úgy megharagudott rá a fiuk meg a menyük, hogy aztán nem is álltak vele szóba. A fiataloknak két fiuk született. Az egyik tartózkodó volt a nagyszülőkkel szemben, de a másik meg úgy szerette őket, hogy jobban már nem is lehet. Kedvelték is az öregek! Büszkék voltak középiskolás unokájukra, aki alig múlt tizenöt éves.

                   Éppen a második osztályba járt. Amikor havonta egyszer hazajött a Szvétek Sándor kollégiumából, első útja mindig az öregekhez vezetett.

                   - Mit ennél, mit innál, lelkem? – kérdezte mindenkor a nagymamája. Amikor a fiú minden csontját lerágta a kakaspörköltnek, kalácsot tett elébe:

 - Egyél, lelkem, úgyis olyan sovány az a kollégiumi koszt!

 - Ez igaz – bólingatott a gyerek -, meg aztán fizetést sem adnak a tanulásért.

 - Lesz az is, fiacskám! Holnap délután, mielőtt a bálba mész, előkeresem a százasodat. Jó lesz-e?

                    - Jó bizony, öreganyám! – örült meg a gyerek, s vele örült a nagypapa meg a nagymama.

Másnap, szépen kiöltözve, betoppan az ajtón a kedvenc unokájuk:

                    - Már húzzák a kultúrházban, és vár rám a Terike! – sürgette az öregeket már az udvaron, ahol a nagyapja egy nehéz tuskóval birkózott. A nagyanyja behívta a konyhába, hogy amíg a pénz előkerül, legyen türelemmel.

                   Azzal bement a tisztaszobába, ahol a sublót terítője alatt lapultak a piros százasok. Az unoka bement utána. Kifelé már egyedül jött, és bezárta az ajtót maga után. A konyhából kilépett az udvarra, ahol a nagyapja még mindig nem tudott zöld ágra vergődni azzal a tuskóval, mert beszorult a fejsze a fába:

 - Gyere ide, unokám! Hozd a baltát, hátha azzal kilazíthatjuk!

 - Már itt is vagyok – mondta gyerek, és hátulról kétszer fejére ütött az öregnek.

                    A nagyszombat délutáni körmenet, amelyből két gyertya hiányzott, ötkor kezdődött, és végighömpölygött az utcákon. Éppen ezt énekelték:

 

                                   Feltámadt Krisztus e napon,

                                   Hogy minden ember vigadjon.

                                   Hála légyen az Istennek!

                                   Hála légyen az Istennek!

 

                   Húsvétvasárnap reggelén a szomszédok arra lettek figyelmesek, hogy Flaisz Feri bácsi disznói igen nyugtalanok, és mintha az udvaron röfögnének. Mit keresnek ezek kinn, amikor még messze van az eperérés ideje? És benéztek a kerítés deszkái között, és rémségeket láttak. Az öreg fejét harapdálták a vérszagra kitört állatok. Hamar át a kerítésen! Becsukni az állatokat, de semmihez sem nyúlni! Gyorsan értesíteni a rendőrséget!

                   Dél körül már föl volt ravatalozva a tisztaszobában a két halott test. A megfojtott nagymama meg a szétroncsolt fejű nagypapa, akit le is borítottak egy hófehér lepedővel. Megsiratta őket a szomszédság, hogy ilyen véget kellett érnie két szorgalmas, dolgos embernek.

                   Nem sokáig sírdogálhattak, mert a szörnyű hírre a falu minden részéből annyian sereglettek össze, hogy jobbnak látták, ha a temetésig a két halottat a hullaházba viszik. Úgyis lesz alapos orvosi és rendőrségi vizsgálat.

                   Mindenki szörnyülködött, hogy éppen nagyszombaton történt az eset, amikor Krisztus urunk feltámadását ünnepeltük. Gyanúsították a cigányokat, a csavargókat. Ahogy ilyenkor szokás! Szinte a fél falu ott volt a temetésen. Mindenki sutyorogva találgatta a gyilkost. Két nyomozó kereste a gyilkost a tömegben, és úgy gondolták, hogy meg is találták.

                   Amikor a szertartásnak vége volt, mert az öreg kommunistát csak rövid gyászbeszéddel búcsúztatták, már csak a család tagjai maradtak a sírnál. Az ismerős neveket betűzgették a két keresztfán: Itt nyugszik Flaisz Ferenc 68 éves és Kukucska Franciska 66 éves.  A két férfi hozzájuk lépett:

                   - Beszélhetnénk a gimnazista fiukkal? – kérték udvariasan a szülőket. Azután elsétáltak a gyerekkel, aki az első kérdésre azt válaszolta:

 - Én tettem.

                   Mindent bevallott, minden töredelem nélkül. Egyébként jót mulatott utána, és csak azt sajnálta, korán fölkeltette az anyja, pedig a hosszú éjszaka után még nem pihente ki magát.

                   Azt, hogy miért tette, arra esetleg csak a természet vagy a Jóisten tudja a választ. Emberszörnyek is születnek néha!

                                                                          XX. fejezet                           

                                                           SZTÁLIN A TÖRVÉNYBEN

                  

                   Joszif Visszarionovics Sztálin elvtárs, generalisszimusz, a Szovjetunió Minisztertanácsának elnöke 1953. március 5-én eltávozott az élők sorából. Azok közé a világot átalakító nagy férfiak közé tartozott, akik a legtöbbet tettek nemcsak a saját népük és államuk felvirágoztatásáért, hanem az egész emberiség haladásáért, a világ minden dolgozójának felszabadításáért és boldogulásáért.

                   Joszif Visszarionovics Sztálin neve, műve és tanítása eltéphetetlenül összeforrt hazánk történelmével. A magyar nemzeti függetlenség, a magyar nép szabadsága, a magyar dolgozók felemelkedése eltéphetetlenül összeforrt azzal, amit Joszif Visszarionovics Sztálin elvtárs a szovjet nép, az egész haladó emberiség számára alkotott.

                   Joszif Visszarionovics elvtárs emléke iránti tisztelet és kegyelet, nagy tanításaihoz való rendíthetetlen hűség kifejezéséül az Országgyűlés a következő törvényt alkotja:

                   1.§ Az Országgyűlés Joszif Visszarionovics Sztálin emlékét, a magyar nép felszabadítása, a magyar nemzet függetlenségének kivívása és biztosítása, a magyar dolgozók politikai, gazdasági, kulturális felemelkedése körül szerzett elévülhetetlen érdemeiért, a magyar nép el nem múló hálájának tanúbizonyságául, törvénybe iktatja.

                                                          / Ez volt a magyar Parlament nagyvonalú gesztusa. /

                                                                     

                                             NAGY IMRE LESZ A MINISZTERELNÖK

 

                   1953-ban volt remény arra, hogy talán föllélegezhetünk. Rákosival együtt Nagy Imrét is Moszkvába rendelték. A kopaszt a sarokba térdepeltették, nagy szemű ukrajnai kukoricára. Nagy Imre elvtársat pedig fölkérték, hogy vigyen egy kis „peresztrojkát” és „glasznosztyot” a magyar életbe. De azért ne vigye túlzásba!

                   Ez a „kicsi” Nagy el is foglalta miniszterelnöki bársonyszéket, és 1953 nyarán be is jelentette a szocialista útirány kiigazítását. Enyhített a beszolgáltatás terhein, ellenezte az erőszakos kolhozosítást. Kimondta, hogy csökkenteni fogják a nehézipar támogatását és növelni az élelmiszeriparét. Az internálótáborokat fel kell oszlatni!

                    Néhány „túlkapásban” résztvevő elvtársat, mint Décsi Gyulát, Péter Gábort, Piros Lászlót felelősségre kell vonni! Természetesen szó sem lehet akasztásról, hiszen ezek az emberek az „eszme erejétől fűtve”, a „kommunista Istenország” katonáiként követték el az aljasságok tízezreit. Őket csak a Párt rosszul felfogott érdeke vezette. Buzgóbbak voltak a likvidálásokban, mint kellett volna. Buzgóbbak voltak a buzgó mócsingnál!

                    Rákosiról, Gerőről, Farkasról, Révairól szó sem eshetett. Ők mindenen felül álltak, illetve ültek a háta mögött a parlamenti beszéd közben. Arra várva, hogy mikor haraphatják át a torkát.

                   A „kicsi” Nagy szép gordonkahangján, biztos, ami biztos, megfenyegette a nagyreményű publikumot:

                   „Aki nem a Pártra és a kormányra hallgat, hanem az ellenség szavára, aki nem a törvények útját járja, hanem a törvénytelenség útjára lép, az ne számítson a Párt és a kormány segítségére. Ez minden intézkedésünkre és mindenkire vonatkozik. Azokra is, akik nem várva be októbert, a mezőgazdasági munka végét, a nyári munkák kellős közepén akarnak kilépni a termelőszövetkezetből, vagy most akarják a feloszlást kimondani, ahelyett, hogy a kormány által szabályozott módon és időpontban élnek ezzel a jogukkal. Azokra is vonatkozok, akik úgy magyarázzák a jogok és szabadságok, a segítés és a kedvezmények kiterjesztését, hogy most már semmiféle, sem adófizetési, sem beadási, kötelezettségük nincs az állam iránt, ahelyett, hogy annak pontosan eleget tennének. Ezek ne számítsanak kíméletre! Tapasztalni fogják, hogy velük szemben a törvények teljes szigorát alkalmazzuk.”

                   Nagy Imrét aztán 1955-ben kiállították a válogatott csapatból, pedig ő volt a kapitány. Igaz, hogy közben 1953 novemberében megvertük az angolokat, de 1954-ben elvesztettük a svájci VB döntőjét. Az ő uralkodása alatt kaptunk meleget is, hideget is. Lám, még a sportban is így alakult.

                    A félreállítása, bizonyos szűk fővárosi és kommunista értelmiségi rétegen kívül, senkit nem ejtett kétségbe. Váratlanul jött, mint egy nyugtató pirula, és váratlanul ment, amikor még kedvenc Pártjából is kirúgták.

                   Sokkal jobban sajnálta az egész magyar társadalom azt, hogy nem nyertük meg a világbajnokságot. Így könyvelték el nagyon sokan:

 - Még ezt a kis örömet is elvették tőlünk az aljasok!

                   NB: Ma már tudjuk, hogy a német csapat játékosait doppingolták, és így vertek meg bennünket. Pontosan olyan szerrel, amellyel a német katonákat erősítették nagyobb bevetések előtt a frontokon. Igazolódott Puskás Öcsi akkori sejtése.

                

                                             ÉGI CSÖRRENÉS ÉS EGYÉB GYEREKSÉGEK

 

                   Volt olyan évszak, Barátom, amelyben a kertünk, amelynek a hossza huszonöt –harminc méter lehetett, fölcsapott görög arénának. Ezt persze csak egyedül én tudtam, hiszen itt vívtam önmagammal nemes versenyeket gerelyhajításban. Mindenki más tudomásul vette, hogy órákon át lehet ugyanazt a sportot űzni a nélkül, hogy megunnánk.

                   Kiválóan megfelelt erre a célra egy napraforgószár, amely messze száll, ha rövid nekifutás után izmos karok röpítik. Csak akkor voltam bajban, ha egy rosszindulatú szél átsodorta a szomszéd kertjébe. Ilyenkor átmásztam érte, és visszaloptam, mert ezt a küzdőteret magas kerítés övezte.

                   Ha az ellenség kertjében kötött ki, nagyon óvatosnak kellett lennem, nehogy azt higgyék, lopni akartam tőlük valamit. Ha baráti kert földjén landolt, minden szemrebbenés nélkül másztam utána. Gerelyvetés, akadálymászással kombinálva.

                   Egyik lendületvételem közben hatalmas égi csörrenést hallottam. Mintha valahonnan nagyon, de nagyon magasról egy hatalmas láncot dobott volna le a földre valamilyen gigantikus erő. Aztán nagy-nagy csönd. És ez félelmetes volt. Be is súderkoztam az udvarunkra, és mondtam anyámnak, hogy mit hallottam:

                   - Égi csörrenés? – kérdezte kétkedőn, s mert tudta, hogy nem szoktam hazudni, el is fogadta:

                    - Lehet, hogy gömbvillám volt!

                    - Lehet az is, de hatalmas volt! Mekkora szemei lehettek egy ilyen láncnak? És mire használják? Összekapcsolják vele a holdat és a földet?

                    - Az is meglehet, de az is lehet, hogy a te kótyagos fejedből pattant ki a nagy csörrenés.

                   Voltam én már nemcsak kótyagos, de álomkóros, sőt, holdkóros is. Ezeket szolíd szemrehányásnak tekintettem, és ez még mindig jobb volt, mint a feltöltött krumpliföldön az akadályfutás söprűnyélveréssel kombinálva. Ebben a versenyszámban mindig a fiatal és gyorsabb anyám volt a győztes.

                   Abban igaza volt anyámnak, hogy egy kissé mindig kótyagosan jártam-keltem, ami csak annyit jelentett, hogy gondolatban mindig a föld felett jártam. Legalább tíz centivel. Ilyenkor fordult elő olyasmi, amire mindig az volt a megalapozott vád:

                    - Ezt is mondtam már neked, de te akkor hol jártál? A fellegekben?

                    - A föld felett tíz centivel – válaszoltam magamban. Mert szemtelen nem voltam soha.

                   És most is nekem lett igazam, a holdkórosnak. A második szomszédunkban lakott egy fiatal házaspár, akik békén éldegéltek, de gyerekük nem született. Náluk történt az a nagy csörrenés.

                   Mert a Hunyadi Pista bácsi, aki traktoros volt, egy szál égő gyufával akarta megnézni, mennyi benzin maradt még a hordóban. És a láng, amely akkor kicsapott, leborotválta szegénynek a teljes arcáról a bőrt, fejéről a haját.

                    Én másnap mentem át megnézni, de csak egy röpke pillantás lett belőle. Szép arcú fiatalember volt, de most, mint egy múmia úgy feküdt, bebalzsamozva olajjal, amely csillapította a fájdalmát.

                   A felesége már túl volt a síráson. Én pedig azon csodálkoztam, hogy azt a pokoli csörrenést miért nem követte állati üvöltés.

                                                                    

                                                                     A RÉGI ÖREGEK

                 

                   A régi öregek? Jól aludtak, sokszor álmodtak. Csak egyet szerettek, de nem biztos, hogy a sírig. Jókat főztek, de nem pocsékoltak, gyakran ittak, de nem nyakló nélkül. Igen kevés volt közöttük a kövér ember. Rendszeresen dolgoztak, ha nem volt munka kinn a földeken, a kertekben, vagy találtak maguknak a házfedél alatt, ha beszorította őket az idő.

                    Érdekesen meséltek, mint Bobek Eszter nagyanyám, akinek a kedvenc meséje, és ez már lélektan: A rászedett farkas története volt. Amelyben a ravasz róka, aki csapdába esik, amikor a kétemelős kút felső vödrébe ülve, meg akarja kóstolni a holdsajtot, amely ott tükröződik a kút mély vizében.

                  Aztán, amikor arra jön a farkas, és észreveszi, hogy a róka koma ott lakomázik a képzelt sajtból, megóhajtja ő is. A róka felajánlja a közös lakomát, és amíg a farkas nehéz teste leereszkedik a vízbe, ő maga szépen feljut a holdfényre, és kajánul visszakiált:

                   Jó étvágyat, farkas koma!

                   Milyen élvezettel mesélte, és milyen kajánsággal a hangjában!

                   Egymás között többnyire az első háborúról beszélgettek. Annak égi jeleiről, az átélt katasztrófáról, de sohasem szidták ifjúságuk egyetlen politikusát sem, mert nem ismerték őket. Esetleg a Ferenc Jóskát. Olyan volt számukra az élet, olyan magától értetődő, mint a halál, amelynek közeledését különböző jelekből észlelték, de nem szégyellték, mert már látták meghalni a nagyszüleiket és a szüleiket.

                   Ősz hajukat legfeljebb kendővel borították, vagy kalappal fedték. Bár én nem emlékszem, hogy bármelyik nagyapám hordta volna. Nem volt bennük semmi hiúság. Nevetségesnek tartották volna a hajfestést, de nagyapám, aki nem viselt bajuszt, naponta tisztességesen megborotválkozott, az ősz haját pedig havi gyakorisággal borbély vágta.

                   Orvoshoz igen ritka esetben fordultak. Szabad levegőn végzett rendszeres, de nem megerőltető munka volt a hosszú életük titka.

                   Mi kinn fociztunk az utca porában. Magam éppen a kapus posztján, amikor közelről rúgott gumilabdát el akartam kapni, de ő kapta el olyan szerencsétlenül a bal kezem nagyujját, hogy az hátrabicsaklott, és fityegett, mint egy letört faág. Panna dédanyám fogta a jobb kezemet, és rögtön az orvoshoz sietett velem.

                 Szemközt ballagott a Miska bácsi édesanyja, tehát egy közeli rokon. Megismerve a tragikus helyzetet, nézegette kibicsaklott ujjamat, majd egy gyors rántással a helyére billentette. Nem volt fájdalommentes, de már fordulhattunk is vissza a Huszárék házától, mert az orvos is bizonyosan ezt tette volna. Egy gyakorlott és áldott öreg kéz meggyógyított, minden különösebb hokuszpókusz nélkül.

                                                                         A KANYAR

 

                   A szemközt lakó Bertáék háza sarkánál ömlött bele, de ha a forgalmat tekintem, inkább szivárgott, a Nyúl utca a Liget utcába. Főleg a járdán!

                    Volt egy korszak, amikor szinte minden fiúgyerek krikkelezést játszott. Ott, a sarkon, eléggé kemény volt a föld, és kitűnő sima a terep a golyók lyukba gurításához. Nekihasalva pöccintettük a célba őket. Magam is gyakran hasaltam kitartóan, ha kellett, akár órákon át.

                   Ha nem is túl gyakran, de akkor már előfordult, hogy kerékpár veszélyeztette a testi épségünket. Emlékezetes volt számomra, és jellemző akkori testességemre, hogy egy kerékpáros keresztül gázolt rajtam, éppen a karcsú derekamon, amikor bekanyarodott a sarkon, és olyan kicsit döccent, kétszer is, hogy meg sem állt. Nekem pedig kutya bajom se lett.

                   A keceli fociról csak rossz emlékeim vannak. Elég nehéz volt a Bogárzó-ölelte pályára ingyen bejutni, ezért gyakran nem is kerültem a korlát közelébe. De egyszer ott álldogáltam az egyik mérkőzés előtt, a déli kapu mögött, és néztem a kapura lövöldöző felnőtt focistákat. Egyszer csak azt vettem észre, hogy megszűnt a világ. Pedig csak annyi történt, hogy az egyik rosszul irányzott futball-labda, amely sajnálatosan elkerülte a kaput, engem éppen kupán talált.

                   Arra ébredtem, hogy emberek állnak körül, én közben kókadtan megpróbálok fölállni a semmiből megint életre és öntudatra. Köszöntem érdeklődésüket, nem vesztettem el mást, csak az eszméletemet. Azt is talán csak tíz másodpercre.

                   Ebből azt az egész életre szóló tanulságot vontam le, hogy fő az óvatosság, mert szárazvillám is agyoncsaphatja az emberfiát – a napsugaras derült égből.

                                                                   

                                                                       A VILLÁMCSAPÁS

             

                   Anyám nem ijedt meg soha embertől, de az Isten haragjától jogosan félt. Amikor én még kis srác voltam, a közelgő isteni haragot hordozó viharfelhők elől a legbelső szoba egyetlen ágyára húzódtunk, és nem szégyelltük egymás előtt a gyávaságunkat. Úgy kucorogtunk, egymáshoz simulva, a szoba legbelső sarkában, mint a potenciális halálraítéltek.  Azzal tereltük félelmünk egy részét az ágy alá, hogy mindig másodpercekben számoltuk a villanástól az égzengésig terjedő időt.

                    Anyám azt mondta, hogy ahányat számolok a két égi jelenség között, annyiszor 333 méter távolságra csapott le a mennykő. No, ez egy kilométerre csaphatott le, mert háromig számoltunk. Ez már közelebb, mert csak kettőig jutottunk. Ez lekötötte aggódó figyelmünket. Bezzeg, volt olyan, hogy szinte a villanás pillanatában akkorát dördült az ég, hogy még ráadásul reccsent is bele.

                   Amikor apám itthon volt, nem vonultunk fedezékbe. Valószínűleg azért, mert nem akartuk, hogy kinevessen bennünket. Pedig a komoly veszély éppen őt fenyegette. Akkor már bevezették a villanyt. A harmadik szék, ha csak ketten ültünk az asztalhoz, a konnektor elé, a fal mellé húztuk. Apám is hazaért valahonnan, amikor a vihar megérkezett, de az ebéd még nem főtt meg.     Apám ott ült a konnektor előtti széken, bár a rádió vezetékét óvatosságból már korábban kihúztuk, hiszen ilyenkor csak recsegett a készülék, és azt sem akartuk, hogy az Istennyila szétcsapja. Neki elfelejtettünk szólni, vagy féltünk, hogy mosolyogni fog oktalan félelmünkön. Ki tudja már?

                   A zivatar fehér, széles sávja már áthaladt fölöttünk, kinn az udvaron megborzongtak az eperfák, majd erős szél tépte őket. Közben a konyhai asztalra terített anyám, amikor a vihar mennykövei is elkezdtek csapkodni. Anyám a levest mindhárom tányérba kimerte, és ekkor apám is az asztalhoz húzódott, a széket maga alá emelve.

                  Talán egy perc sem telt el, amikor a konnektorból akkora tűzgömb bújt elő, mint egy hatalmas vásári luftballon, és akkorát csattant az ég, hogy kiejtettük kezünkből a kanalat.

                  Elhűlt bennünk a vér. Ültünk, mintha a székhez szegeztek volna bennünket, és vártuk a következő becsapódást, de hála Istennek, az elmaradt. Tele volt a szoba fanyar füsttel. Aztán csak azt latolgattuk:

                   „Szereti-e apámat az Isten vagy sem?”

                    Annyira mindenképpen szerette, hogy időt hagyott neki a menekülésre, de a figyelmeztetés mindenképpen megtörtént:

                   „Vigyázz, András! Te is halandó vagy. És elég egy kóbor áramütés, és már nem vagy többé!”

                    Attól kezdve mind a hárman jobban respektáltuk az elemek hatalmát. Amikor már megszabadult az ÁVH-s hercehurcától, éppen akkor akarta közülünk elszólítani az Isten haragja.

 

                                                                        OLVADÁS

 

                   Sztálin halála után a Szovjetunióban olyan folyamat kezdődött, amelyet a kortársak „olvadásként” emlegettek. / A Tiszta égbolt című szovjet film reá a bizonyíték. / A nyugati államok persze nem használták ki ezt a történelmi pillanatot arra, hogy mentőövet dobjanak a kelet-európai államoknak.

                   Nyugat – Európában határozottan visszaesett a kommunista mozgalom. Az 1953-ban elnöki széket elfoglaló Eisenhower a „feltartóztatás” politikája helyett meghirdette a „visszagöngyölítést”. Azaz Kelet-Európában szabad választásokat követeltek.

                    Egyedül az NDK-sok ugrottak erre, és mindjárt a falnak. Már vonultak is ellenük a szovjet tankok. A nyugatiak meg kushadtak, mintha nem is történt volna semmi. Pedig azonnal bizonyíthatták volna egy határozott fellépéssel, hogy komolyan gondolják a „visszagöngyölítés” politikáját. De úgy látszik, annyira mégsem volt sürgős.

                   Tehát olyan hatásos volt, mint a falra hányt borsó. Nem is gondolták komolyan, csak folyt tovább a mocskos összjáték csak más vezetőkkel, akik azonban a régi garnitúra tagjai voltak mindannyian: Vorosilov államfő, Molotov a miniszterelnök és Hruscsov a főtitkár.

 

                                                                                                                                

                                                             A BAKARUHÁK KÖZÖTT

 

                   Amikor Nagy Imre meghirdette az amnesztiát, apám beszerezte a hivatalos papírjait, és lehetett újra önmaga. Megpróbált a szövetkezetnél állást koldulni, de válaszra sem méltatták. Bagi Lajos bácsival együtt dolgoztak egy szénaátvevőnél, majd mázsáló volt gabonaátvételkor. Azután anyámmal, párban, elvállalták a Kapás Pista bácsi gabonájának a levágását. Egy kemény heti munkával 190 csomót. Ezt a munkát eddig nemigen próbálták, de megbirkóztak vele.

                   Aztán anyám vállalkozásba fogott. A Berta-lányoknak katonák udvaroltak a szilosi erdőből. Egy ottani tiszttel kapcsolatba kerültek, és anyám vállalta a katonák ruháinak mosását. Ő volt a fővállalkozó, a környék asszonyai végezték a piszkos és nehéz munkát. Ő csak átvette, kiosztotta, beszedte, és fizetett, mintha katonatiszt lett volna.

                   Azt tudom, hogy sokáig emlegette annak a derék katonának a nevét, aki akkor munkához és pénzhez juttatott bennünket. Én közben gyerekes szenvedéllyel kutattam, hátha kincset találok az udvar közepén felhalmozott ruhahegyekben. Nem akadt azokban a nadrág- és zubbonyzsebekben tíz fillér sem!

                    De amikor megérkezett egy-egy szállítmány, olyan bagó-és izzadtságfelhő borította be udvarunkat, hogy élvezet volt benne turkálgatni – gázálarcban. De rövidesen jöttek a vállalkozó asszonyok a környékből, és fél nap múlva már se híre, se hamva nem volt a bakaruhának. Nadrágtól a trikóig mindent mostak.

                                                               A CIGÁNYASSZ/ONY

 

                   Csak a klottgatya volt rajtunk, és a bőrünket cigánybarnára pirította a napocska. Úgy töltöttük, mi gyerkőcök, akkoriban a nyarakat, mintha mindegyikünket putriból szalajtottak volna. Nyár közepére nem különböztünk az Indiából idevetődött indiánoktól, akiknek létezéséről csak annyit tudtunk, hogy a falu két végén laknak.

                 A falu déli végén a teknővájók, a nyugati szélén a kéregetők és szőlőtolvajok. Egyik indián csoportba sem tartoztak a muzsikusok, akik a fehérek közé költöztek, és néha még volt kedvük hegedülni és cimbalmozni.

                   Akkoriban igen jó színvonalú mérkőzéseket játszottak a keceli pályán, a Rákóczi Ferenc utca felső végén, ahol a folyamunk, a Bogárzó hömpölygött. A helyi csapat csupa keceli születésű játékosból állt, akik akkoriban csak a feléjük sugárzó szeretetért rúgták a bőrt, Eszünkbe sem jutott idegenből, mondjuk Császártöltésről játékost szerződtetni, már csak azért sem, mert azok is patrióták voltak. Főleg nem adtuk volna Cigány Dezsőt, a hátvédünket!

                   Azóta sokat változott a világ! Ki gondolta volna, hogy Franciaország egykori gyarmatairól toborzott és honosított játékosokkal nyer majd világbajnokságot valaha? A sportolókat úgy adják és veszik majd a nemzetközi piacon, mit a kecelin, csütörtökönként a hízott libákat vagy a gülbaba krumplit. Ami megmaradt a hajdani labdarúgásból, az éppen a dél-amerikai válogatottak nemzeti tisztasága. Ők is játszanak a legszebben az egész világon!

                   Földhöz ragadt őslakókként csak onnan tudtuk, hogy más község is van Kecelen kívül, hogy idegen, de magyar nyelvű csapatokkal sorsolta össze labdarúgóinkat a jámbor szerencse. A legkedvesebb emlékem egy köncsögi kapushoz fűződik. Ha keresik, igen nehezen fogják megtalálni Bács-Kiskun megye térképén. Könnyebb volt a labda vagy rövidebb a pálya, ma sem tudom, de arra jól emlékszem, hogy a szegény vendég kapus elszámította magát, és a tizenhatos tájékára jött ki szemlélődni. A mi hálóőrünk nagyot rúgott a labdába, és az néhány méterrel a köncsögi kapus előtt csapódott le a gyepre, majd játékosan átugrotta őt, és a kapuban kötött ki. No, volt is móka és kacagás, mint a vasárnap délelőtti rendszeres, szentmise-pótló Csinn-bumm cirkuszban! Ekkora potyagólt sem látott még a helyi közönség!

                   Ez valószínűleg barátságos mérkőzésen történhetett, mert a köncsögi csapattal nem lehettünk azonos csoportban. Egészen más hangulatúak voltak a bajnoki meccsek! Ezekre pumpásan jöttek ki a szurkolók, és mindig a győzelem vérmes reményével. Mert ezek a szó szoros értelmében vérre mentek. Néha a pályán lezajlott mérkőzés két félideje után, igen tanulságos volt a harmadik, amelyet nem labdával, hanem pumpákkal vívtak. Kupán is vertek alkalmanként egy-egy igazságtalannak vélt bírót.

                   A falu nyugati szélén putrikban éltek a legszegényebb keceli cigányok, akik csak azzal jelezték, hogy vannak, mert követeket küldtek szét a faluban. Ezek mind vénasszonyok voltak, akik nem szégyellték a kéregetést. Hosszú éveken keresztül alaposan föltérképezték a falut, és igen jól tudták, kik azok, akiknél meghallgatásra találnak.

                    - Csak egy karé kenyeret, fiatalassonykám! – mondták anyámnak, aki mindig adott. A fogatlan vénség, akkoriban ilyennek képzeltem el a vasorrú bábát, leült a zsákmánnyal a házunk elé az árokpartra. Fejéről az ölébe fektette a kosztól sötét kendőjét, közben piszkosszürke haja szétcsúszott a fején, és a füleit betakarta. Csuparánc homlokának völgyeiben, de a szája alatt is, koszcsíkok húzódtak.

                   A kendő fölött megtörte a karéj kenyeret. A morzsák az ölébe hullottak, és fogatlan szájával majszolgatta a kenyér barna és puha belét. Hosszú ideig ült ott, és egyszer sem nézett körül, hogy ki látja a szertartásos kenyértörést.

                   Közben elment mellette egy lovas kocsi, és a sovány barna ló illetlenül éppen a homokba szórta sárgásbarna hulladékát.

                   A cigányasszony azzal fejezte be az evést, hogy a maréknyi morzsát a szájába dobta, a kendőt a fejére kötötte, a maradék kenyeret az inge alá rejtette. A Magyar utca felé vette az útját, és néhány perc múlva már el is tűnt lassú, részeg bizonytalansággal lépkedő alacsony alakja.

                              

                                                               KÖDÖS ALBIONBAN

                                                  

                   Két nagy esemény történt ebben az évben, azaz 1953-ban. Apám újra szabad lett, és kijött a keceli meccsre szurkolni. És adta önmagát! Kiderült, hogy csak kényszerzubbonyban lehetne a tribünre engedni, mert annyira kikelt magából, ha egy-egy esetben a bíró igazságtalanul és ellenünk fütyült.

                 Egyszer voltunk együtt a keceli tribünön, de én hazavergődve bejelentettem, hogy apám tetteiért semmiféle erkölcsi és anyagi felelősséget nem vállalok, ezért anyám le is beszélte róla. Egyedül ő sem ment ki többé, barátja pedig nem volt sem akkor, sem később, így hát minden vasárnap délután magányos volt.

                    De megvertük az angolokat 6:3 - ra a ködös Albionban! Ma is boldogan emlékszem Grosics Gyuszi cigánykerekére!

                                                                     

                                                                  FEJES GABI

 

                    Arra is jól emlékszem, amikor anyám, életemben először és utoljára, elmart tiltott bagózásért, és a saját bírósága elé állított. És mint a láncreakció, futott végig a leleplezések sora az egész utca fiútársadalmán. Ő, mint a kommunisták, gyökerestől ki akarta tépni a reakció ádáz fáját, a kutyafáját!

                   Amikor iskolába jár az ember, általában két korosztályt ismer alaposabban, a sajátját, és a közvetlenül előtte lévőt. Az a magyar utcai Fejes Gabi, igen érdekes fiú volt. Már gyerekként is egyéniség! Eszes és fineszes, mint egy agronómus. Mert az lett belőle! Bár még gimnazista korában sem gondoltam, hogy azzal a gyenge fizikummal ilyen nehéz pályára adja a fejét. De később rájöttem, hogy miért. Már gyerekkorában is igen szerette a zsozsót!

                    Ezért állandóan totózott, és néha nyert. Már gyerekkorában pénzcentrikus volt. Az MTK-nak szurkolt, és én ezt akkoriban nemzetárulásnak tekintettem. Tehát nem voltunk puszipajtások, csak játszótársak. Nem tudott veszíteni! Én meg nem voltam hajlandó elveszteni egyetlen meccset sem.

                    Az udvarukon azzal akaratos gyerekkel szinte vérre menő meccseket játszottunk. Egykapuztunk kettesben, és mindig megvertem. Ilyenkor szinte tajtékzott haragjában.

                   Alacsonyabb volt felnőtt korában még Leninnél is. Hihetetlen ambíció és bizonyítási vágy volt benne! Mindig mindenben első akart lenni. Amikor már kamaszokká lettünk, egész slepp kísérte. Mint egy fiók-Napóleon haladt a magasabb haverjai előtt. Akkoriban már a kalocsai kollégium boldogtalan lakója voltam, és csak nyári szünetekben találkozhattunk. Egyszer hozzájuk akartam csapódni, de olyan csúnyán elmart, hogy magam is meglepődtem.

                   Később hatalmas autócsodákon járt, mert valahol a Duna mentén téeszelnök lett belőle. De olyan apró termetű felnőtt volt, hogy tényleg csak a korán kopaszodó feje látszott a volán mögött.

                   Meg is nősült, és gyerekei is születtek, de éppen egyik budapesti kirándulásuk alkalmával váratlanul összeesett és meghalt. Van ennek már húsz éve is, ha nem több. Akkor alaposan megnézték, kiderült, hogy olyan összenövései voltak, amelyek megakadályozták a test normális működését és növekedését. Korán meg kellett halnia! Ezért hajtott olyan nagyon rövidre sikerült, de értékes élete folyamán.

                   Onnan indul ez a vadregényes történet, hogy valahonnan nagyobb mennyiségű „dohányt” szerzett. Lopta-é, nyerte-é? Ma már ki tudja. Az utóbbi valószínűbb. A lényeg az, hogy ásott magának egy fedett bunkert a kertjükben, és ott: Szézám, tárulj! Fölhalmozott legalább huszonöt doboz különböző típusú cigarettát. A Sellőtől a Melósig. Az Árvai Laci volt még beavatva a bunker titkába. Úgy, hogy szűk körű összesküvést szőttünk. De rövidesen kiderült, hogy én voltam a gyenge láncszem. Illetve, anyám az erősebb!

                   Amíg a szülei mindig a földekre jártak, mert igen szorgalmas emberek voltak, mi szabadon garázdálkodhattunk az iskolai nyári szünetben egész nap náluk.

                   Ebédelni is kell az embernek naponta egyszer. Megszakítottuk a délelőtti kedves együttlétet, és magam is hazaballagtam. Csak az volt a baj már akkor is, hogy még ebéd közben is mindig fejemen hordtam a sapkámat. Akkor kivételesen egy svájci sapkát. Bekaptam az ebédet, és már faroltam volna ki a kapun, amikor anyám azt mondja, hogy piszkos a sapkám. Hiába, a bunker! Leveszi a fejemről, és képes volt nemcsak leverni a port, de még meg is szagolni. Hiába, a bunkerben megrekedt a füst szaga!

                   Nem ragozom tovább. Rövidesen megjelent anyám a Gabiéknál, akinek a szülei éppen hazaértek. Lett nemulass és inkvizíció! Anyám, mint egy győzelmi zálogot, vitte kötényében az Árvai Laciékhoz is a bizonyítékot: Lássátok és szörnyülködjetek!

                   Esküszöm, hogy olyan rosszul esett az a cigi, hogy majdnem hánytam tőle. De olyan vagány dolog volt!

                                                                   A PÁRTEGYSÉG

 

                   Amikor az a három ember Moszkvából hazatért, és megosztották a hatalmat, továbbra úgy játszották szerepüket, mintha minden menne a régi módon. Az ország irányítói között nincsenek ellentétek, és úgy vigyáztak egység látszatának megőrzésére, mint a hímes tojásra. Nagy Imre ekként fogalmazott 1954-ben:

                    „Pártunk elvi-politikai egysége az a gránitalapzat, amelyen dolgozó népünk, szép hazánk boldog, szocialista jövője épül.”

                   Rákosi ugyanakkor:

                   „Erőt az egység ad, ezért ápoljuk és őrizzük pártunk szilárd egységét, mint a szemünk világát!”

                   Aki egy húron tudott pendülni egy Rákosi Mátyással, és annyira rövidlátó volt, hogy nem vette észre a politikai ellenfelek sunyiságát, az vagy ostoba volt, vagy maga is csak egy kétkulacsos kommunista. Ezek az illegalitásban vagy Moszkvában annyira eltávolodtak a saját népüktől, hogy gőzük sem volt, hogyan gondolkodnak a magyarok.

                   Miért nem keresett Nagy Imre politikája mögé támaszt a népben? Elhiszem, hogy egy begyűjtési miniszterség után lemenni egy az alföldi faluba vagy városba, nem volt kockázat nélküli. Maga Hruscsov sem Kijevben mondta el a Sztálint leleplező beszédét, egy népgyűlésen, hanem a Kreml masszív falai között, és hasonszőrű elvtársai jelenlétében.

                  NB: De ötvenhatot elkerülhettük volna, ha Nagy Imre nem játszott volna cinkelt kártyákkal. A moszkvai elvtársak a füle hallatára emlegették Rákosi bűnösségét, egészen addig a pontig, hogy személyesen adott utasítást elvtársai megkínzására.

                   Nagy Imre miért nem ezzel kezdte? Sztálint miért lehetett a halála után pellengérre állítani, és miért nem lehetett Rákosit? Később Kádár sem mert hozzányúlni, pedig maga is szenvedő alanya volt a kínzásoknak, amiket Rákosi rendelt el. Miért nem lehetett Rákosit és bandáját leleplezni? Miért lehetett Sztálint?

                                                                               

                                                     A BIZONYTALAN NAGY IMRE                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                      

 

                      Nagy Imre még a Hazafias Népfront alakuló kongresszusán sem tudta, hogy kiket vegyen célba:

                   „Az elmúlt történelmi korszakokban eget-földet rázó viharok zúgtak el hazánk felett. De nemzetünk életerős fáját a viharok sem tudták a földre dönteni. Büszke koronájával ma fenségesebben áll, mint bármikor. Dacol minden elemmel és ellenséggel. De vigyázzunk, hogy undok férgek el ne rágják életereit!”

                 Most kellett volna Rákosiékkal folytatni!

                 „Ezek a férgek a népgyűlölő, nemzetcsúfoló gyászmagyarok, akiket nemzeti életünk tisztuló hullámai kivetettek magukból, most mindazt a szennyet, ami bennük van, hazánkra köpködik.

                   Valamikor ezek az urak, akiknek nem erénye a bátorság, a nép haragjától való félelmükben ész nélkül hordták ki irhájukat az országból. Addig szónokoltak a hon megmentéséről, míg végül beérték saját bőrük megmentésével, legalábbis addig, amíg utol nem éri őket népünk bűntető keze.

                   Idegen, ellenséges célok szánalmas eszközei, kiknek kenyere a hazaárulás. Erkölcsük a farkascsordáé, a koncért egymás torkának esnek. Mindegy neki és gazdáiknak, mit szórnak ránk különböző külföldi rádiókban, ocsmány rágalmakat, repülőgépekről kolorádóbogarakat vagy ballonokról szennyes röplapokat. Csak ártani akarnak, mindenáron ártani a népnek, ártani az országnak. Züllött sorokkal, reménytelen kétségbeesésükben az utolsókat rúgják, de még ezeket a rúgásokat is volt hazájuknak szánják.

                   Csúfos kudarcukkal együtt hamarosan eléri majd őket a hazaárulók végzete.  Bárhol járjanak is idegen országban, a népek megvetése az árulás szégyenoszlopához szögezi őket. Gazdáiknak pedig azt üzenjük, hogy rossz lóra tettek, mivel végképp széttépték a nép hiszékenységének utolsó foszlányait is.”

                   Megpróbálom megérteni ezt az embert, de sehogy sem sikerül!

 

                                                                  BÉLA SAMUMOVICS

 

                   A Rákosi-riport egy fiktív cikk volt, a korabeli sallangokkal ellátva. Magát a talpnyalás stílusát igyekszik visszaadni.

                   De az sem utolsó, amikor az ember olyan írásra akad, amelyikben egyik talpnyaló a másikról fogalmaz alpári színvonalú „jellemzést”, mint Tímár György Illés Béláról. Elgondolkodtatóan büdös szellemi termék jön a világra, amely jobban jellemzi az íróját és azt a miliőt, amelyben ezt Budapesten mesélgették:

                    - Elvtársak! A harmincas évek elején ülök moszkvai lakásomban, az Arbaton. Estefelé megszólal a telefon, és azt mondja:

 - Illés elvtárs, ne menjen el hazulról, nemsokára keresni fogják!

                   Valóban még éjfél előtt ismét cseng a telefon, és egy jól ismert, kedves, mély zengésű hang azt mondja:

                    - Kedves Béla Samuvovics, most olvastam el regénytrilógiáját, az Ég a Tisza című könyvet, és meg kell mondanom komoly, nyílt bolsevik őszinteséggel, hogy ennél nagyobb remekművet sem az orosz, sem a szovjet, sem a világirodalomban nem találtam.

 Azt válaszoltam:

                    - Kedves Lev Davidovics / Trockij /, köszönöm ezt a nyílt, bátor és kegyetlen bolsevik bírálatot.

Azt mondja ekkor Lev Davidovics:

                    - Kedves Bela Samuvovics, autót küldök önért, kérem, azonnal jöjjön hozzám, a Kremlbe.

Mire én:

                    - Lev Davidovics, igen sajnálom, nem mehetek, mert Sztálinnak ezek a gaz pribékjei – így mondtam, elvtársak, pribékjei – állandóan a nyomomban vannak.

                   Azt mondja Lev Davidovics:

                   - Ne törődjék semmivel, Bela Samumovics, biztosíthatom önt, hogy ön mögött áll az egész párt, a szovjethatalom, a GPU és a párton belüli ellenzék. Kérem, menjen át a Vörös téren, ugorjék be a Moszkva folyóba, ússzon felfelé háromszáz métert, ott talál egy nyílást, abba dugja be a nyelvét, és akkor megkapja a további utasításokat.

                   Kérem elvtársak, rólam azt szokták mondani, hogy gyáva ember vagyok, de képzeljék el, mekkora bátorság kellett ehhez: végigmentem a Vörös téren, beugrottam a teljesen befagyott Moszkva folyóba, hatalmas karcsapásokkal úsztam felfelé háromszáz métert, ott megtaláltam a nyílást, beledugtam a nyelvem, majd teljesen belemásztam.

                   Elvtársak! Csak most, több mint húsz esztendő után derült ki, hogy ez a nyílás nem Lev Davidovics, hanem Joszif Visszarionovics segge volt.

                   NB: Ezek a talpnyaló sztálinista és rákosista értelmiségiek ilyen kultúrát „termeltek”. Fiaik és az unokáik manapság médiaelitként ugyanilyen színvonalon teszik. Az alma és a fája! Emlékszünk még? Milyen bátran szórakoztak egymás között az egykori pozícióba helyező gazdáik rovására. No, meg a kenyéradójuk, a magyar nép lezüllesztésére. Ez volt az az írószövetség, amelyik engedélyt kapott a rendszer bírálatára 1956-ban? Sőt, vette a bátorságot és a jogot, hogy a magyar nép nevében a világ közvéleményéhez forduljon? Elgondolkodtató!

                   Hogy ki volt a Rákosi-érában Tímár György, aki ezt a gusztustalanságot elkövette? Az Írószövetség párttitkára, természetesen maga is „író”! Ő jelentette föl Faludy Györgyöt az ÁVH-nál. Itt a dokumentum: Ennyi elég volt a recski beutalóhoz.

                   „Az Államvédelmi Hatóságnak, Péter Gábor altábornagy elvtársnak. Budapest, VI. Andrássy út 60.

                   Tegnap alkalmam nyílt Faludy Györggyel beszélgetnem. Azonnal megállapítottam, hogy imperialista ügynök, Sürgős intézkedést kérek. Szabadság! Máté György, a Magyar Írók Szövetségének párttitkára.”

 

                                                                       A KIS KÖZÖSSÉGI

 

                   Amikor hetedikbe jártunk, Csendes Jenő tanár úr tanította a testnevelést. Alacsony, cigányosan kreolbőrű, kezdő pedagógus volt, és indulatos tanerő lakozott benne. Az óráira, amelyek alatt mindig delet harangoztak, a Zárda iskolából a focipályára vezényelt ki bennünket. A mai Sás utcai házak helyén lombosodó öreg fűzfák árnyékában lassacskán ballagtunk, mert a tanárunk, praktikus ember lévén soha nem tartott velünk. De mire gyalogosan kiértünk, már ő is ott volt kerékpáron.

                   Az út bal oldalán egy hosszú tavacska mélyült, a jobbon mocsaras nyárfaerdő. Legfeljebb egy futball-labdát vittünk ilyenkor magunkkal meg a nélkülözhetetlen lábunkat, amelynek akkor még olyan hajlékony volt a térde és a bokája, mint a friss fűzfaág. Búsan nézték a lassan vonuló osztályt a békák, amelyek aztán az utolsó pillanatban látványos fejesekkel kotródtak csendes csapatunk elől az alacsony partról a zavaros víz mélyére.

                   Mire kivergődtünk, pedig légvonalban nem volt az kétszáz méternél hosszabb út, biztosan letelt az óra fele. A tanár úr azzal kezdte a foglalkozást, hogy a gárdát fölrázta. Gyorsan levetkőztünk trikóra és klottra. Volt, aki akkor szedte elő a tornacipőjét is, de a többség már abban jött iskolába is. Ha valaki unalmában fölült a focipálya korlátjára, azt a tanár úr egy villámgyors mozdulattal hanyatt lökte, és a szerencsésnek soha nem törte ki a nyakát. Ez volt a kedvenc tréfája. De egyből rend lett, mert a halál szele megsuhintotta a népet.

                   Egyik meleg májusi napon futással kezdtük az órát. Versenyfutással a labdarúgópálya körül. Hosszú ideig vezettem, amíg bírta a szúrós szívem és a begörcsölt lábam három kifli energiájával. És azon a négyszázon csak métereket vert rám a Vadas Feri. Ő biztosan reggelizett is!

                   Döglötten feküdtem a füvön: lélek se be, se ki! De a futball-labdát a tömegbe dobta a tanár úr. Hadd szaladgáljanak, akiknek még erre is futja a szuszból! Talán tíz perc múlva véget vetett minden hancúrnak: „Öltözködés! Ki viszi be a labdát a szertárba? Senki? Akkor mindenki!”

                   Ilyen kérdéseket és fenyegetéseket vágott a fejünkhöz, és mi hallgattunk, mintha csak

összebeszéltünk volna. Körülálltuk a szegény jobb sorsra érdemes focit, de a többség még percek múlva is csak a vállát vonogatta. Fáradt volt a banda, no!

                   Akkor jelentkeztem én:

                   -Beviszem.

                   Ilyenkor soha nem szoktam a falu központján át, nagy kerülővel, hazafelé talpalni, hanem végig a Bogárzó partján, amelynek a víz akkoriban még bő volt és tiszta. Ilyenkor meglátogattam az útba eső nagyanyámékat is, mert mindig maradt néhány jó falat az ebédből. Aztán onnan már nem üres gyomorral folytattam vándorlásomat hazafelé. Az út jóval rövidebb volt így és sokkal romantikusabb.

                   Erről mondtam le, amikor vállalkoztam, és büszke voltam magamra. Gondolatban legalább akkora szobrot állítottam fenségemnek, mint a keceli tűzoltók a Kisligetben a védőszentjüknek, Kristófnak. Aki római sisakkal a fején és mellvértesen egy égő házra korsóból zúdította a vizet. Aminek alkotójáról kiderült, hogy a nagyapám unokatestvére volt: Filus-Falus Mihály.

 

                                                                            XXI. fejezet

                                                                     

                                                                           A SVÁJCI VB

 

                   Bizony, nem nyertük meg a svájci vébét! És ekkor elgondolkoztam azon, miután hetekig súlyos lelki teherrel jártam-keltem a világban, mintha a családom minden tagját elvesztettem volna egyszerre, hogy milyen érdekes egy nép mentalitása.

                    Ma már letenném rá a nagy esküt, hogy nem tört volna ki a forradalom olyan ádáz dühvel, ha azt a vb-t megnyerjük. Csak az a volna, ott ne lett volna! Ez a szerencsétlen nép olyan türelmesen tűrte, hogy a hátán fát hasogassanak, csak egy kis örömet kapjon a magyarsága. Emlékszem, mesélték, hogy azon a délutánon és estén láttak először Budapesten dühöngő tömeget, amely csalódottan ki mert menni az utcára, és tört-zúzott.

                    Elviselték az alacsony munkabért, a padlássöprést, a megalázások ezer nemét, de azt nem voltak képesek elviselni, hogy ezt a kis örömet is elvették tőle, amivel megtámogathatta nemzeti büszkeségét és önbizalmát. Mint a becsapott és megcsalt férj, képes volt az ÁVH-s pribékekkel szembeszállni, akik őt megcsalták.

                   Mert szentül meg volt róla győződve, hogy azt a meccset ezek az aljasok, akiktől minden alávalóság kitelik, biztosan eladták! És csak másodikak lettünk a világon, amikor nekünk az első dukált! Hiszen korábban megvertük a németeket 8:3 -ra, a brazilokat 4: 2-re, az urukat szintén 4: 2-re, és most valakik elragadják kezünkből a megérdemelt, végső jutalmat.

                   Minden korábbi győzelmet elfelejtett mindenki, és nem volt ajánlatos a csapat valamelyik tagjának Budapest utcáin megjelennie, mert meglincselték volna, mint aljas hazaárulót. És igazuk lett volna! Én is így vélekedtem akkoriban. A belüket is kellett volna tenni a remélt végső győzelemért. Ha a gyepen pusztultak volna el végelgyengülésben, de győztesen, akkora temetést még nem látott a világ, amilyenben akkor részesültek volna.

                   Így, itt állt egy mindenkitől becsapott nemzet, és ettől kezdve a lappangó harag ott élt minden magyar lelkében.

                   Csak az alkalomra várt, hogy csupasz mellel nekimenjen akár a tankoknak is. Mert ettől kedve nem félt semmitől!

 

                                                          AMIKOR SZÁRNYALT A LELKEM

 

                   Ma már tudom, hogy nem a versből megérzett nagy-nagy fájdalom miatt, inkább az izgalomtól fölszabadulva, és felcsendülő Szózat dallamára és szövegére kezdett repülni a lelkem. Egészen különleges extázisba kerültem. Pedig még ma is csak sejtem, hogy a versem után rögtön fölemelkedő Szózat ragadott magával.

                                                     Húzd, de mégse, - hagyj békét a húrnak,

                                                     Lesz még egyszer ünnep a világon;

                                                     Majd, ha elfárad a vész haragja,

                                                     S a viszály elvérzik a csatákon,

                                                     Akkor húzd meg újra lelkesedve

                                                     Isteneknek teljék benne kedve.

                                                     Akkor vedd fel újra a vonót,

                                                     És derüljön zordon homlokod.

                                                     Szűd teljék meg az öröm borával,

                                                     Húzd, s ne gondolj a világ gondjával.

                               HAZÁDNAK RENDÜLETLENÜL LÉGY HÍVE, OH MAGYAR!

                   Nem akarom én bántani a keceli pedagógusokat, de azért az egészen különleges gyávaságra vall, hogy egészen hetedikig, egyetlen egyszer sem mert hozzánk kötelező családi látogatásra eljönni senki. A Várnai-házaspár is csak 56 tavaszán. Új szellők kezdtek fújdogálni. A nyolcadik osztály végén a búcsúzót magam fogalmaztam, magam olvastam föl a zsúfolt Zárda Iskola udvarán. Erről már fényképes dokumentumom is van. A gimi végén ehhez hasonlóan, de arról nem készült felvétel.

                                                                  A BÖLCS KODÁLY

 

                   A Zeneművészeti Főiskolán sűrűn váltották egymást a párttitkárok a Kádár-korszakban. Egy idő után mindegyik visszatért a szakmájába. A legújabb párttitkárral, miután elbeszélgetett vele, Kodály megkérdezte:

                    - Mondja, mi a szakmája?

                    - Nincs szakmám, Kodály elvtárs.

                    - Akkor maga hova fog visszatérni?

                                                                                 §

                   Ugyancsak ott, néhány hivatásos káder azon vitatkozik, vajon, ha él, Bartók bekapcsolódott volna-e a népművelésbe. Végre egyiknek eszébe jut, hogy a kérdésben talán mégiscsak Kodály a legilletékesebb. Fölteszik hát neki a fentebbi kérdést.

                   A Mester tenyerébe ejti szép, gondolkozó fejét, és így válaszol:

                    - Nézzék, az üstököst nem lehet a közvilágításba bekapcsolni.

                                                                                 §

                   Utolsó londoni útja alkalmával a párttitkár, udvariasan, de szemrehányóan, megkérdi:

 - Mester, a dalárda tagjai csupa pártonkívüliek! Miért?

 - Kommunistákat nem viszünk. Azok disszidálnak.                                     

 

                  

                                                                   KURT WALDHEIM

 

                   Kurt Waldheim, aki az ENSZ főtitkára is volt egy ideig, de ugyanakkor korábban Hitler balkáni katonája, ebben a pozícióban kapott meleget és hideget is. Az ilyen zsarolható embert nem lehetett, még ha egyébként tisztességesen is igyekezett dolgozni, ilyen pozícióba juttatni. Vagy éppen azért lehetett, mert revolverezhető volt?

                    Az Anschluss után őt is besorozták a német hadseregbe, és ha már a szerbekhez küldték, kizárt dolog, hogy ne használta volna a fegyverét. Akkor pedig, automatikusan, háborús bűnös! Érdekes, hogy nem a szerbek piszkálták e miatt, hanem a zsidók. Ez pedig, emlékezve a hetvenes évek viszonyaira, igencsak befolyásolhatta pártatlanságát a zsidó-palesztin szembenállás helyes megítélésében. Pontosabban: volt bátorsága dobogót tolnia PFSZ alá, és Jasszer Arafatot az ENSZ-be invitálni.

                   Önéletírásában örömmel újságolja, hogy Ausztria, 1955. július 27-én megkötve az államszerződést, szuverén állammá vált. Külön kiemeli, hogy még azon év október 25-én az utolsó szovjet katona is elhagyta hazája földjét. Erre hivatkozva tartották Magyarországot megszállva, mondván: Az osztrákokat megszálló szovjet erők utánpótlását csak hazánkon keresztül lehet biztosítani. Tehát innen is ki kellett volna pucolniuk! De nálunk sajnos megrekedtek!

                   Ami valóban elszomorító, hogy egy szóval sem említi a magyarországi eseményeket, és Ausztriának ebben játszott szerepét. Pedig büszke lehetett volna rá, de úgy látszik, hogy a büszkeségnél az a bizonyos revolver még mindig nagyobb hatású volt. A csehek mozgalmát meg meri említeni, de a miénkről egy betű sincs. Ő is egyike a nagy elhallgatóknak.

                   Csak általánosságban annyit ír: „Ebben az időszakban a nemzetközi helyzet jelentősen súlyosbodott, és ez átmenetileg ugyan, de mégis megmutatta, hogy Közép-Európa még mindig olyan terület, ahol a keleti és nyugati országok, mégpedig a leghatalmasabb országok alapvető érdekei keresztezik egymást.”

                    NB: Tudja, kedves Kurt Waldheim, hogy durva hasonlattal éljek, mik keresztezték itt egymást: A sündisznó meg a súrolókefe!

                    Az egyik leghatalmasabb ország természetesen a Szovjetunió! Mintha éppen a magyar példából ne látta volna, hogy szó sem volt itt „keresztezésről”, hanem egyszerűen „legázolás” történt, nyugati jóváhagyással. Ön téved, vagy szándékosan hazudik. Sajnos, ebben a térségben semmiféle szembenállás nem volt a Szovjetunó és az USA között. Néhány néppel elhitették, hogy Nyugaton komolyan gondolják a „visszagöngyölítés” politikáját. Amikor tettekre került volna sor, magára hagyták őket.

                                                                        

                                                            RENDŐRSÉG KONTRA ÁVH

                   

                   Miután Nagy Imrét Moszkvában ideológiailag felpofozták, mert Rákosi megfúrta, és ő nem volt hajlandó önkritikát gyakorolni, betegszabadságot vett ki, és házi őrizetbe került.

                   A régi, jól bevált ÁVH újra virágba borult.

                   Az ÁVH az egyszerű rendőrségre megvetéssel nézett. Az igazság Dohány Zoltán oldalán állt, aki a főkapitányság elhárító főnöke volt. Híres mondása:

                    - Egy ÁVH-s altiszt szava többet ér, mint egy rendőr főtiszté.

                   Az ötvenes évek elején Péter Gábor altábornagytól kértem utasítást, mit tegyek a chicagoi rendőrség megkeresésével, amit egy magyar származású bűnöző ügyében kaptunk. A tábornok reakciója brutális volt:

                    - Kopácsi ezredes! Nincs felhatalmazva arra, hogy az imperialistáknak adatokat szolgáltasson. A táviratot küldje el nekem, hisz ön arra sincs feljogosítva, hogy elolvassa azt!

                   Ugyanilyen durván bántak el velünk egy szimpla adminisztratív ügyben, amikor a kistarcsai internálótábort az ÁVH a maga hatáskörébe vonta. Az esemény még az ötvenes évek elején történt. A rendőrség vezetői közül senkit sem értesítettek az elhatározásról. Az egyik reggel az ÁVH csapatai körülvették a tábort. Golyószórót szegeztek az őrtornyokban álló rendőrökre, úgy kényszerítették őket őrhelyük elhagyására.  Lefegyverezték, őrizetbe vették, majd néhány óra múlva kidobták őket a tábor területéről.

                   A tábor elfoglalását úgy hajtották végre, mint egy ellenséges hadsereg elleni kommandóakciót. A rendőrség vezetői tiltakoztak a miniszternél a megalázó bánásmód ellen.

                    - Önök panaszkodni mernek az ÁVH-ra, a munkásosztály öklére? Nélkülük az ország mészárszék és romhalmaz lenne! / Majd lesz 1956-ban! /

                   Két gyorsportré mindennél jobban bemutatja, milyen szellem uralkodott az ÁVH- nál: Balázsi Béla és Lombos Lajos ezredesé.

                   Balázsi, vagy ahogy a gúnynevén emlegettük: „Reki”, hentes külsejű fővárosi munkás volt. Bátor hazafiként részt vett az ellenállásban. / Mi bizonyítja? / A gúnynevét, a „Rekit” is azért kapta, mert a német megszállás alatt elvágta saját torkát, attól félve, hogy a Gestapo kínzásainak nem tud ellenállni, és feladja bajtársait. Meggyógyult, de hangszálainak megmaradt a rekedtes színezete. Balázsi annak a brigádnak lett a tagja, amelyik letartóztatta és megkínozta Rajk Lászlót, Kádár Jánost, és tagja volt annak a csapatnak, amelynek feladata a kivégzett Rajk holttestének az eltüntetése volt.

                   Reki valódi fanatikus volt. / Szerintem, egyszerűen csak diliházba való, beteg ember! / Szilárdan hitt áldozatai bűnösségében, és a rehabilitálásokat valamiféle komédiának tekintette. Amikor felmerült Rajk rehabilitálásának terve, minden dokumentumot megsemmisített a holttest helyére vonatkozóan.

                   NB: Szerintem ez a jellemzés annak a bizonyítéka, hogy a gyűlölet összefogott az alvilággal. A Szovjetunióban is ez történt!

                                                                                                             Kopácsi Sándor nyomán  

                          

                                      A XX. KONGRESSZUS HATÁSA HAZÁNKBAN

 

                   A XX. kongresszus tapasztalatait a Magyar Dolgozók Pártja Központi Vezetősége 1956. március 12-én és 13-án vitatta meg.

                   Ezen fordult először elő, hogy a vezetők szavahihetőségét kétségbe vonták. Rákosi visszautasította a vádakat. Az első titkár kijelentette, hogy a párt tekintélye emelkedik, és ígéretet tett a rehabilitációkra április 4-ig, azután kerül majd sor béremelésre, majd vigyáznak a törvényesség betartására.

                   Öt keserves hónap telt el a XX. kongresszus után, és a magyar vezetés még semmilyen lényeges kérdésben nem döntött. Folytak az „önagyonülésezések”, és akadt olyan is, amelyik három napig tartott a sok hozzászólás miatt.

                   Május 18-ig kellett várni a teljes önkritikára, amely a budapesti aktívaülésen megtörtént. Aktivizálódtak az „ellenzéki” irányzatok: újságírók, az Írószövetség, a Nagy Imre-csoport és a Petőfi-kör, amely a kommunista ifjúsági szövetség keretében működött. Az újságírók nagy többsége zsidó volt, az írószövetségé szintén, a Petőfi-körben Déry volt az egyik hangadó. Egyedül az úgynevezett „pártellenzék” merte kinyitni a száját. A nép, az istenáldotta nép csak hallgatott. Az értelmesebbje pedig még Budapestet is elhagyta, mert érezni lehetett, hogy valami nagy aljasság készül.

                   Mikoján júliusban Rákosi tudomására hozza, hogy távoznia kell. Viszi is magával, mint egy féltett kincset, mert az ő személye valóban nem lett volna biztonságban.

                  Az MDP KV július18-21-ei ülésén minden funkciója alól fölmentették, és helyére Gerő Ernőt választották. / A józan falusi magyar emberek erre azt mondták, hogy: „Adtak a „bélsárnak” egy pofont.” /

                   Rákosi kis stílű gazember volt, most nagy akciók végrehajtására kellett fölkészülni, erre egy kipróbált, spanyolországi elvtársra volt szükség. A Politikai Bizottságba, jobb és balkéznek, két kemény sztálinista: Piros László és Révai József került. Engedik Rajk és társainak újratemetését október 6-án, ezen Apró Antal elvtárs mond búcsúztatót. Majd 13-án és 20-án a hadsereg áldozatainak újratemetését. Rákosi elmozdítása fél évig tartott, hogy helyére két nagyobb stílű gazember kerüljön, akik az eseményeket a háttérből mozgatják: Gerő Ernő és Piros László.

 

                                             DÉRY, AZ EGYHÁZFALÓ PÁRTEMBER BÍRÁL

                            

                    - Vizsgáljuk meg a mai helyzetet! A vitákban részt vevő és az azokat hallgató elvtársak nem figyeltek föl egy különös körülményre. Nem veszik észre, hogy csak azért vitázhatnak, mert, hogy úgy mondjam, felsőbb engedélyük van a vitára? Nem veszik észre, hpogy többé-kevésbé protagonistái egy játéknak, amelyet nem ők terveztek? 1500 - 2000 ember, nagyjából mindig ugyanazok, az egyik vitáról a másikra járnak, és az egyik gyűlésen az egyik szakmai réteg, a másikon a másik adja ki keservét, és ezzel többé-kevésbé meg is nyugszik. Mert visszanyerte a szólásszabadságát, bíráló szabadságát, és vele együtt a reményeit is.

                   Pufogtatjuk szavainkat, örömünk telik benne, mint egy gyereknek a vásári trombitában, és nem vesszük észre, hogy szavaink szavak maradnak, reményeink egyelőre meddők, és a gyakorlati tények körülöttünk nemigen változnak.

                   Nem tudom magamtól elhárítani a gyanút, hogy mindez egy jól átgondolt lélektani terv keretében engedélyeztetik és támogattatik, mert ha a kazánban túlságosan megnőtt a gőz nyomása, akkor ki kell nyitni egy szelepet.

                   Megkaptuk a szólásszabadságot egy-egy óvatosan elhelyezett fék segítségével, és most már lecsillapulva, sőt tetszelegve hallhatjuk a hangunkat. Körös-körül az országban azonban nagyjából minden csendes.

                                                   Déry Tibor: 1956. június 27. Petőfi Kör

 

                   NB: Déry elvtárs, ha ilyen jól látta az egész „ellenzékesdi” lényegét, miért nem intették le az egyetemista fiatalokat, hogy a tűntetéssel ne menjenek fejjel a falnak október 23-án. Arra már nem terjedt ki a megbízásuk? Csak a feszültség szintjének fenntartására? Ne feledjük, hogy június 28-án Lengyelországban fegyveres összecsapások voltak a munkások és a hadsereg között! Ott volt az intő jel!

                                                  

                                                                LENGYELORSZÁG 56

 

                   Hruscsov, aki nem régen még a nemzeti út lehetőségét hangoztatta a szocializmus elérése érdekében, amikor ezt a lengyelek komolyan vették, teljesen pánikba esett. Varsóba repült, hogy megakadályozza Gomulka hatalomra kerülését. Nyomban a szovjet fegyveres erők bevetésével fenyegetőzött. A lengyel pártvezetőség egységesen lépett fel vele szemben, és kijelentették, hogy ők akkor a munkásságot fegyverzik fel, és a hadsereget mozgósítják.

                   Hruscsov visszakozott, mire a lengyelek néhány fontos követeléssel álltak elő, amelyek nem voltak teljesíthetetlenek: az erőszakos kolhozosítás leállítása, Wisinszki prímás szabadon engedése és a szovjet hadügyminiszter távozása a hadsereg éléről. Közben létrejöttek az alternatív hatalmi szervek, a munkástanácsok. Tudni kell, hogy ezeket az eseményeket megelőzően 1956. június 28-án súlyos összecsapások törtek ki a munkásság és a hadsereg között. A lengyeleknek kevés áldozattal bejött a „desztálinizálás”. Ezért csaptak le a magyar mozgalomra, mint a héják, a provokációra éhes internacionalisták.

                                  

                                                              ITT A RAJK. HOL A RAJK?

 

                   Rajk temetésére minden készen állt. Még a sírba helyező bizottsági tagok engedélye is lepecsételve. A dísztemetésnek egyetlen, de nem elhanyagolható akadálya volt: hiányzott a halott! Elkezdődött egy rendkívül gusztustalan játék? Itt a Rajt! Hol a Rajk? – címmel. Semmiféle hivatalos papír nem volt arról, hol és hogyan hantolták el a megboldogultat. Rajk Júlia mindenkinek, akit csak érintett az ügy, elpanaszolta problémáját.

                   A belügyben titkos sírokról suttogtak. Két ÁVH-s főtiszt, Reki és Köteles nevét emlegették, de bizonyosat nem tudott senki.

                   De aztán a történelem iránti érdeklődésem kisegített a bajból. A rendőrklubban, véletlenül, leültem a két említett főtiszt mellé. Valahogy így kezdtem a beszélgetést:

                    - Mostanában sokat gondoltam Attila hun király temetésére. Azt a kétszáz rabszolgát, akik a sírját megásták, a temetés végén lenyilazták. Gondolom, ma is vannak a vezetésben olyanok, akik szívesen vennék, ha Rajk sírhelyének ismerői eltűnnének a börtönök vagy egy sír mélyén. Minden hiába! A titkos sírok ismerői mindig életveszélyben vannak.

                   A történelmi párhuzam emlegetése talált. Másnap Köteles és Reki megjelent az irodámban, és elmondta, hogy Rákosi és Péter Gábor utasítására ők ásták el az oltott mésszel leöntött tetemeket a gödöllői patkó-kanyar oldalán, az erdőben. Ők vezették ezután oda a rehabilitációs bizottságot. Rajk Júlia, valamint a család fogorvosa jelenlétében azonosították a tetemeket. Így kerülhetett sor az 1956. október 6-ai temetésre.

                   Rekit 1956-ban, egy időre, eltávolították az ÁVH-tól, de a szovjet tanácsadók segítségével visszatért, és egyik szervezője volt a Nagy Imre és társai ellen indított pernek. A leghőbb vágy az volt, hogy Kádárt is berántsa a perbe, aki a párt első titkára és miniszterelnök lehetett egyszemélyben. Lombos Lajos a Rajk-per kínzómestere volt. És természetesen nem ez volt a böcsületes neve. Köteles neve meg magáról beszél!

                                                                                                           Kopácsi Sándor alapján.

 

                                                              RAJK LÁSZLÓÉK SÍRJÁNÁL

 

                                                  Meghajtjuk előttetek a gyász lobogóit, elvtársaink!

                                                  Meghajtjuk előttetek a fejünket, testvéreink.

 

                   Iszonyatos a ti sorsotok: annak az ügynek a nevében taszítottak benneteket a halálba, amelynek egész életetek szenteltétek. Nem volt könnyű a spanyol zsoldos, a náci hóhér puskacsövével szembenézni: ti vállaltátok ezt. De mit érezhettetek akkor, amikor legszentebb eszme nevében dobták nyakatokra a hóhérkötelet?!

                   Iszonyatos a ti sorsotok és iszonyatos a mi lelkünk gyötrelme. Nem, a mi kezünk nem véres, nem mi koholtuk a vádakat, és nem mi mondtuk ki az ítéletet. De elhittük a hazugságok hazugságait, elhittük, és magunk is ismételtük, együtt csaholtunk a csahosokkal, együtt kiáltottunk halált azokkal, akik tudva tudták, hogy hazudnak. Lehet, hogy ti megbocsáttok nekünk, mintahogy életben maradt társaitok is megbocsátanak, mert hittünk, mert félrevezettek minket. De mi soha, soha nem bocsátunk meg önmagunknak.

                   Nehéz itt állnunk a sírotok mellett. Lélekben esedezni a bűnbocsánatért. Felidézni az arcotokat, amely megtisztultan a rákent gyalázattól, a halál torzító merevségétől hét esztendő messzeségéből most fiatalon és kedves mosollyal kísért a szemünk előtt. Emlékszem, Rajk László: 46-ban vagy 47-ben a Rákóczi úton láttalak: fiatal házasként sétáltál ott egyik vasárnap a feleségeddel. Emlékszem, Szalai András: a galyatetői üdülőben ott ültél a szomszéd asztalnál. Hány évesek lennétek? Harmincöt? Negyven? Negyvennégy? Mekkora gyermeket hagytatok itt? Féléveseket, kétéveseket, ötéveseket? Hány boldog órával, hány elcsókolatlan csókkal, hány eldalolatlan dallal adósotok az élet?  Örökre, törleszthetetlenül. Iszonyatos! Iszonyatos!

                   Október hatodikán temetünk benneteket. A nemzet gyásznapján. Akkor, amikor Aradon tizenhármat a legjobbakból a halálba küldött a császári parancs. Éppen száz esztendő telt el a két vérengzés között. Tudjuk, mi történt e száz év alatt. Tudjuk a történelem mozgását, az idők változását, a különbségeket. De tudjuk és kimondjuk – a hasonlóságot is! Akkor is öltek, most is öltek, akkor is ártatlanokat, most is ártatlanokat. Akkor a habsburgi önkény, most a sztálini önkény. Lehet-e „kedvesebb” nekünk az utóbbi, mint az előbbi?

                   Az aradi hurkok a nemzet nyakán szorultak, az aradi golyók a nemzet szívét találták. Az ártatlanul kiontott vér a nemzet szabadságának fájára hullott. Akkor is, ma is.

                   Nem akarok sebeket feltépni. De lehet-e feltépni a sebet, amely még be sem gyógyult. Lehet-e üszköt hagyni a sebben, hogy pusztítsa az egész testet? Beszélnem kell, nem hallgathatok. Emléketek, sírotok, sorsotok kötelez.

                   Ha van vigasz a vigasztalhatatlanra, ha van jóvátétel a jóvátehetetlenre, akkor az az, hogy a ti igazságotok ma már napnál fényesebb, hogy a ti nevetek ma már havasok havánál tisztább, hogy a ti mártíriumotok ma már szabadon kimondható. De ha van, ami a gyász színénél is feketébb, a véretek vörösénél is lázítóbb, akkor az az, hogy nem történt meg a méltó felelősségre vonás. Nem tudok bölcs lenni, sem higgadt, sem mértéktartó. Elvtársak a sírotok mellett állok! Idézve a tegnapot szemlélve s élve a mát, van-e hitünk a jövendőben. Erről is vallanom kell az ítélő népnek és a világnak.

                   Ha nem volna, ha meghalt volna, ha eltemettetett volna, s ez sem volt lehetetlen, akkor ma nem állnánk itt, akkor ma nem jöttünk volna el ebbe a temetőbe.

                  Akkor temetőkert árkába löktük volna magunkat, barlangok odvába húzódtunk volna, mint az állatok, sötét szobák legsötétebb zugaiba sodort volna minket önnön szégyenünk.

                   Hit! Hányszor elmondtak, elkoptattak, szétrágtak, hányszor visszaéltek veled, hányszor öltek, ölettek a nevedben.

                   Irtózom immár a frázisoktól. Miért hiszünk hát mégis?

                   Segítsetek beszélni, vallani, halott testvéreim. Mert – ó, gyász, szégyen, gyötrelem, önvád, gyalázat! És mégis így van: - Ti segítettetek a tisztultabb hithez bennünket!

                   A ti sorsotok felismerése ölte ki belőlünk a vakhitet. A ti sorsotok felismerése fordított szembe minket a magunk vétkeivel és a zsarnokok korbácsával, börtöneivel, fegyvereivel is. A ti tragédiátok tanított meg: soha, se a kínvallás kényszeréből, se vélt, se téves „ügyszeretetből” – soha se a kínvallatás kényszeréből, ti tragédiátok tanít és kötelez emberségre és magyarságra, igazságra és szabadságra.

                   Nem fogadkozom, nem ígérgetek, nem esküdözöm. / Ó, a sírnál tett hamis eskük, de a fülünkbe dörömböltök még máig is! /

                   Nem mondom azt, amit mártírsíroknál szokás, hogy nem haltatok meg hiába. Mert nem kellett volna, mert nem lett volna szabad meghalnotok.

                   Nem mondok többet, nem is mondhatok, csak kimondhatatlan keserűen, kínlódva, halkan ezt: A mi életünk most már csak annyit ér, amennyit jóvá tud tenni a ti halálotokból.

                                                                                      Méray Tibor / Szabad Nép, 1956. október 6. /

 

                                                              

 

                                                           A TESTŐR HADMŰVELET

 

                   A magyar forradalommal egyidőben zajlott. Ideje megvizsgálni, hol és hogyan kapcsolódott össze a kettő!

                    Mi is volt ez tulajdonképpen? Azt kell előtte tisztázni!

                   Anglia, Franciaország és Izrael szövetséget kötött egy Nasszer-ellenes terv végrehajtása érdekében. Az egyiptomi elnök jogosan államosította a területén épített Szuezi-csatornát.

                  - Add ide! – mondta rossz magyarsággal az angoloknak, akik ezt rossz néven vették. Volt azonban egy 1954-ben kötött angol-egyiptomi egyezség, amely lehetővé tette az angol beavatkozást, ha Egyiptomot külső támadás érné. Izrael szívesen elvállalta ennek a külső támadónak a szerepét.

                   Ha Izrael akcióba lép, és eléri a csatornát, megjelennek az angol-francia erők, hogy biztosítsák a biztonságos víziutat. Felszólítják a szemben álló feleket a tűzszünetre, és miután szétválasztják a feleket, megszállják a csatornát. A végső cél tehát a Szuezi- csatorna birtokba vétele. Október 10-én írták alá a francia-izraeli megállapodást, a terv végső formáját október16. és 24. között hagyták jóvá a Párizs melletti Sevres-ben. E szerint Izrael október 29-én támad.

                   Befolyásolta-e a kaland időzítését egy olyan megfontolás, hogy Moszkva nem avatkozhat be, mert a saját birodalmában kell tüzet oltania?

                   Először arról volt szó, hogy huszadikán kezdődik és három hétig tart. A magyarországi események kialakításának, kiprovokálásának tempójához igazították a szeptember 29-ét, és fordítva.

                   Amikor a hazai események tempója lassult, azaz a belső helyzet konszolidálódott, minden alkalommal brutális fellépés következett. Tessék csak megfigyelni!

 

                   1956. július 26. A Szuezi-csatorna államosítása.

                          Július 30. Az angol-francia vezérkar előkészíti az inváziót.

                          Dajan szeptember elején értesül a hadművelet tervéről.

                          Szeptember 7. Az izraeli légierő főhadiszállásán.

                          Szeptember 17. Utasítás a haditervek részletes kidolgozására.

                          Szeptember 25. A francia hadügyminisztérium: a hadművelet létfontosságú.

                          Szeptember 28. Izrael összeállítja a szállítandó hadianyagok listáját: harckocsiktól a szállító repülőgépekig.

                          Október 1. A lista átadása francia vezérkari főnöknek.

                          Október 2. A vezérkar összehívása. A hadműveletek alighanem 1956. október 20-án kezdődnek és három hétig tartanak.

                          Október 3. 100 harckocsi, 200 hernyótalpas, 20 harckocsiszállító autó és 300 teherautó Dajannak.

                          Október 6. Rajk és társainak dísztemetése.

                          Október 7. Tartózkodjunk a terrorcselekmények megbosszulásától!

                          Október 8. Eligazítás a Kades-hadműveletről.

                          Október 9. Miként mozognak a harckocsik a homokdombokon?

                          Október 10.  Az előzetes izraeli-francia megállapodás időpontja.

                          Október 13. A kivégzett katonák első csoportjának a dísztemetése.

                          Október 14. A francia megbízottak tárgyalásai Londonban.

                          Október 15. Gerőék Jugoszláviába indulnak.

                          Október 16-24. A végső megállapodás Sevres-ben.

                          Október 18. A kivégzett katonák második csoportjának dísztemetése.

 

                                                           A BARÁTI LÁTOGATÁS

 

                   Gyönyörű késő őszi idő van október huszadika környékén. A nappalok a naptól melegek, az éjszakák olyan langyosak, hogy az eperfákon hullani készülő levelek azon töprengenek, hulljanak-e, vagy így sárgán, szégyenkezve várják meg a tavaszt.

                   Az ország politikai lázmérője hőemelkedést mutat, és az emberek többsége egyetlen tiszta ingben várja a Pestről érkező híreket.

                   A kezdeményezés Szegedről indult el még 16-án, és a Tisza parti város egyetemének küldöttei 22 - én a pesti egyetemeken, a helyiekkel egyetértve, úgy döntenek, hogy a diákok 23-án fölvonulnak.

                  Rövid demonstrációt tervezetek: Indulás fél háromkor, koszorúzás fél négykor, elvonulás négy órakor. Másfél órás az egész, és békés fővárosi séta lesz. / Bár az egyetemen Szilágyi József, aki már nem diák, élesen szovjet- és kormányellenesen szónokolt. /

                   Október 23-án engedélyt kérnek, hogy az utakon végig vonulva, több szabadságot követeljenek a magyar börtönbe zárt foglyoknak, minden polgártársuknak.  Megengedik-e a tűntetést a pártvezető, a belügyminiszter, ha éppen hazaérkeznek a jugoszláviai kirándulásukról, eszmecseréjükről?

                   Gerő Ernő, aki a „barcelonai hóhér” kitűntető címet viseli, azt mondja Háy Gyulának, hogy nem lövet. Sőt, kezét is adja rá.  Piros László, ez a beszélő nevű hentes-tanonc, aki most belügyminiszter, először nem engedélyezi, majd jóváhagyja.

                   Egészen különleges dolog, hogy az ország ki mer menni az utcára, és végre szabadon kimondhatja, amit a vezetőkről és az oroszokról gondol. Valami hatalmas ok lehet mögötte, hogy úgy viselkednek a magyar górék, mint az a kocsis, aki a gyeplőt a lovak közé veti, és hagyja, hogy azok a maguk esze szerint húzzák tovább a szekeret – az előkészített szakadékba.

                  Tíz napig üdültek Jugoszláviában, és közben elvtársi, szívélyes, baráti, meghitt eszmecseréket folytattak a délszláv elvtársakkal. Közöttük a világtörténelem egyik kimagasló alakjával, Tito marsall-lal. / Azzal az emberrel, akinek beleegyező bólintása után legálabb ötvenezer ártatlan magyart gyilkolnak meg. Lőnek a tömegsírokba, vagy hurcolnak koncentrációs táborokba, és ott lassú halál lesz a sorsuk. /

                   Tíz napos kikapcsolódás, amikor jól tudják, hogy a kommunista újságok és újságírók, a Szabad Európa, az Amerika Hangja, a BBC már eléggé fölhergelték ezt az egyébként jámbor és kezes népet. Erről folyamatosan és riadtan értesíti őket a miniszterelnök-helyettes.

                  Szabadság-húst szagoltattak a kiéhezett hun kutyákkal – mondaná Benes vagy Masaryk, ha megérhette volna. Magyarországon a kiszolgált, sárga őszi levelek a földre hullanak, de a hófehér röpcédulák szabadon röpködnek. A Szabad Nép, a Párt lapja, így örvendezik:

                   „Új, tavaszi sereg-szemle” és „Robogj föl, Láznak ifjú serege!” Így biztat a múltból a halhatatlan Ady.

                   Aztán 23-án reggel befut a belgrádi expressz. Természetesen különvonat. Utaslistájának élén azzal a megnyerő, szimpatikus, nyája, derűs emberrel, aki nem más, mint Gerő Ernő. A Magyar Dolgozók Pártjának, az egyetlen pártnak az első titkára. Az ország első embere és első számú bajkeverője.

                    Az ő vezetésével fut be a küldöttség és a szerelvény a Keleti pályaudvarra.  Mindkét ország számára „gyümölcsöző” tárgyalásokat folytattak a délszláv elvtársakkal tíz napon át.  Feltűnően sok idő ez! Most egy kissé fáradtak a monoton zakatolástól, álmosak a koránkeléstől, és talán ingerültek is a hosszú utazástól. Hiszen Nándorfehérvár olyan messze van. Több mint négyszáz évnyire!

                                                                      1956. OKTÓBER 23.

                                                                                                        

                    Október 23. A tűntetés, és a fegyveres összecsapások kezdete.

                          A tűntetés betiltás, majd engedélyezése, és a provokatív Gerő-beszéd.

                          A Sztálin-szobor ledöntése. A szovjet csapatok Budapestre hívása.

 

                                                   A GERŐ-BESZÉD.  AZ ELSŐ PROVOKÁCIÓ!

 

                   A rádió bemondta, hogy Gerő beszéde következik. Csend támadt az irodámban. Meghallottuk Gerő recsegő hangját:

                   „Kedves elvtársak, kedves barátaim! Magyarország dolgozó népe!

                   Szilárd és megváltoztathatatlan szándékunk, hogy fejlesztjük és elmélyítjük országunkban a népi demokráciát.”

                   Gerő hangja hirtelen élessé vált:

                   „A nép ellenségeinek ma az a célja, hogy felszámolják a munkásosztály hatalmát, és pártunkat elválasszák a Szovjetunió dicsőséges kommunista pártjától. Elítéljük mindazokat, akik visszaélnek az országunkban biztosított demokratikus szabadságjogokkal és ezek leple alatt nacionalista tüntetést szerveznek.”

                   Az arcok elsötétültek:

                    - Ez egy őrült! Nem tudja, mit beszél! Fogalma sincs, mi történik az utcákon!

                    És ez igaz is volt. Az volt az érzésünk, hogy olyan ember hangját halljuk, aki elefántcsonttoronyba zárkózott, és a marxizmus klasszikus műveit tanulmányozza. A tolmács folyamatosan fordított. „Petőfi”, a szovjet összekötő, szó nélkül hallgatta, miközben fejét két kezébe hajtotta. A nagyobb figyelem, vagy a felgyülemlő gondok miatt?

                   A beszéd végén hozzám fordult:

                    - Mit gondol a beszédről, tovaris Kopacsi?

                    - A legrosszabbat, ezredes elvtárs. Ostoba, gyűlölködő, hiányzik belőle minden taktikai érzék. Reméljük, nem lesz olaj a tűzre.

                   Szinte minden telefon egyszerre kezdett csengeni. Minisztériumi elvtársak, barátok, a honvédség magas rangú tisztjei hívtak, és valamennyien mélységes csalódásuknak és félelmüknek adtak hangot.

                   A rádióbemondó a Gerő-beszéd után közli, mintha gyúnyolódni akarna velünk:

                    - Kedves hallgatóink, tánczene következik.

                   Az egyik helyettesem a pártközpontban hallgatta végig Gerő beszédét az ÁVH több főtisztjének társaságában, akik az épület biztosítására érkeztek. A beszéd rémületet keltett közöttük is, akik pedig hozzászoktak ahhoz, hogy a néppel kemény kézzel bánjanak.

                   Az egyik főtiszt pisztolyt ragadott, és azt mondta, megkeresi Gerőt, és egyszerűen lepuffantja. A többiek lefogták, visszatartották. Erre eldobta fegyverét, rálépett, és hisztérikusan kiabálta:

                     - Emiatt a rohadt Gerő miatt mindnyájan meg fogunk dögleni!

                   A K-telefon szólalt meg az asztalomon. Barátom, F. vezérőrnagy volt, a hadsereg főhadiszállásáról:

                    - Sándor, bajban vagyunk.

                    - Tudok róla. Katonáid fegyvert osztogatnak a Körúton.

                    - Ez csak az egyik baj! Hallgasd a folytatást! A rádió épületéből az ÁVH riasztólövéseket adott le a tömegre. Több halott és sebesült maradt az utcán És ez még nem minden. A másik baj talán nagyobb.

                    - Mondd a rosszabbat!

                    - A legjobb egységeink lelépnek. Az ÁVH ki akarja provokálni a fegyveres felkelést.

                                                                                           Kopácsi Sándor

                                                                 

                                                                NE BÁNTSD A MAGYART!

 

                   Cyrus király mikor Cresusra Sardis városát vítta volna, azt írja a história, a városnak megvételekor egy vitéz Cresus királyra akadván, s nem tudván, ki légyen, meg akarja vala ölni.

                   Cresus király fia, aki egész életében néma vala, és noha azelőtt egy szót sem szólhatott vala, ott találkozván akkor lenni az atyja mellett, látván veszedelmét atyjának, megszólala a vitézhez, mondván neki: Ne bántsd a királyt!

                   Valyon nem hasonló-e az én mostani kiáltásom, édes Nemzetem tehozzád?

                   Látok egy rettenetes sárkányt, mely méreggel, dühösséggel teli, kapóul és ölében viseli a magyar koronát; és csaknem mint egy néma, akinek semmi hivatásom a mesterséges szólásra  nincsen, felkiáltok mindazonáltal, ha kiáltásommal elijeszthetém ezt a dühös sárkányt kiáltván: Ne bántsd a magyart!

                   Szegény magyar nemzet, annyira jutott-e ügyed, hogy senki ne kiáltson fel utolsó veszedelmeden? Hogy senkinek ne keseredjék meg szíve romlásodon? Hogy senki utolsó halállal való küszködéseden egy biztató szót ne mondjon? Egyedül legyek-é én őrállód, vigyázód, ki jelentsem veszedelmedet? Nehéz ugyan ez a hivatal nékem, de ha az Isten a hazámhoz való szeretetet reám tette, imé kiáltok, imé üvöltök: Hallj meg engem, élő magyar, ihon a veszedelem, ihon az emésztő tűz!

                                                                                                Zrínyi Miklós

                                                                                                1620 -1664

 

                     Makai György marxista újságíró-történész tollából:

                    „Évek múlva bizonyára azok a titkos iratok is előkerülnek, amelyek majd fényt derítenek arra, hogy az eredetileg 20-ára tervezett Testőr-hadművelet elodázásában milyen szerepet játszott a magyarországi ellenforradalom. Hogyan akarták ezzel az időzítéssel két tűz közé szorítani a szocialista világot, hogy ne tudjon kellő erőt és energiát összpontosítani a párhuzamos támadás elhárítására.”

                   NB: No, lám, azonos alapállásból vizsgálja a párhuzamosan folyó eseményeket, mint én!

             

                                                                           SZEMTANÚK

 

                   Amikor tudomást szereztünk arról, diáktűntetés lesz a Bem téren, elhatároztuk, hogy nekünk is ott kell lenni. Azt hiszem, fél három körül mondta be a rádió, hogy Piros belügyminiszter végül is engedélyezte a tűntetést.

                    Három óra tájban indultunk el Mátyásföldről, az Ikarusz gyárból. A Petőfi térre értünk, ott éppen csak az elvonuló csapat végét kaptuk el. Csatlakoztunk, és az Apáczai Csere János utcán, majd az Akadémia utcán keresztül megindultunk a Kossuth tér felé. Persze a tömeg akkor is jelszavakat skandált: „Ruszkik haza! Aki magyar, velünk tart. Nagy Imrét a kormányba, Rákosit a Dunába, Gerőt pedig utána! Ez a haza magyar haza, minden orosz menjen haza!”

                   A Kossuth-nótát énekeltük, és amerre mentünk, az ablakok mindenütt nyitva voltak. Lobogtak a nemzeti színű zászlók, a tömeg, mondhatni, lógott az ablakokban, az erkélyek tele voltak, és mámorító érzés volt több mint tízévi bolsevista uralom után először, szabad akaratunkból és saját szándékaink szerint szabadon fölvonulni.

                   Délután négy óra lehetett, mire megérkeztünk a Kossuth térre. Persze el kellett vonulni az Akadémia utcai pártház előtt, ahol óriási skandálás, hogy: Akármilyen kedves vendég, tíz év abból éppen elég!

                   Négy óra lehetett, mi körülbelül olyan ötven méterre a Parlament épületétől tudtunk eloszolni, mert a Kossuth tér többi része már tele volt. Akkor még nem tudtuk, hogy az egész tér be lesz hangosítva, és éppen úgy hallanánk, ha a Földművelődésügyi Minisztérium előtt állnánk, mint a Parlament lépcsőjén.

                   Időközben jöttek a teherautók a transzparensekkel Csepelről, a Váci úti üzemekből. A kommunistának titulált városrészek azonnal letették a voksot a diákság mellett. Talán egy fél órát lehettünk ott, amikor, az akkor még meglévő Kossuth hídon, föltűnt a Bem térről átvonuló egyetemisták menete, magyar és lengyel zászlókkal. A menet elején egy magyar és egy lengyel címer volt, óriási méretű. Olyan két méter magas. Ezt hozták az egyetemisták. Közben beérkezett egy honvéd híradós alakulat, amely a hangosítást fölszerelte. A tömeg, akkor már lehettünk százezren, fennhangon követelte Nagy Imrét.

                   Közben a Parlament erkélyén, ekkor már besötétedett. Öt-hat óra között lehetett az idő, amikor szónoklatok hangzottak el. A legnagyobb sikere Sinkovits Imrének volt, amikor elszavalta a Szózatot „Hazádnak rendületlenül légy híve, oh magyar!”

                   Erre a tömeg többször elénekelte a Szózatot majd a Himnuszt. Követeltük Nagy Imrét, és skandáltuk a jelszavakat. Hat vagy fél hét körül lehetett az idő, amikor azt is követeltük, hogy a Parlament kupoláján oltsák el a vörös csillagot.

                  A csillag égve maradt, de leoltották helyette a közvilágítást. Feltehetően azért, mert akkor már több külföldi tévéstáb is volt ott, amelyek a furgonok tetején felállított tévékamerákkal filmezték az eseményeket. Feltehetően ezért oltották el a lámpákat, hogy ezeknek se legyen fényük. Persze hoztak ők magukkal reflektorokat. A híradósok aztán ezeket is előzékenyen rákötötték a vezetékre.

                   Persze erre óriási felháborodás támadt, és megszületett az első fáklyás gyűlés. Az emberek mindenféle jegyzeteket, könyveket és újságokat szedtek elő a magukkal hozott táskából. Összecsavarták és meggyújtották. Pillanatok alatt fáklyafénybe borult a Kossuth tér. De ennek aztán az lett a következménye, hogy az égő fecnik ellen meg kellett védenünk a nők haját.  Én is egy fiatal lánynak a fejére tettem az aktatáskámat. Odaadtam neki, hogy fogja, nehogy meggyulladjon a haja. Tíz-tizenöt percnyi sötétség után újra fölgyulladtak a villanyok.

                   Nem tudom, hogy ez előtt vagy ez után, már nem emlékszem pontosan a sorrendre, megjött Nagy Imre. Óriási éljenzés, tapsvihar. Sajnos elkövette azt a hibát, hogy úgy kezdte:

                    -Kedves elvtársak!

                    Erre az a kétszázezer ember, talán több is, egyértelműen skandálta a jelmondatot: „Nem vagyunk mi elvtársak!” Ez a kiabálás, a ritmikus tömegmoraj beléfojtotta a szót, és azt hiszem, erre váltott át:

                    „Honfitársaim! Magyarok! Testvéreim! Bízom abban, és nektek is bíznotok kell abban, hogy a Parlament alkotmányos úton elhárítja az akadályokat, és napirendre kerülnek azok a demokratikus szempontok, amelyeket megkövetelnek az események. Éljen a párt! Éljen a köztársaság!” A tömeg tovább morajlik, még Nagy Imrét akarja hallani.

                   „Bízom abban, hogy a fegyelem és a rend terén kommunistákhoz és magyar hazafiakhoz méltón viselkedtek. Fogadjatok nekem szót, és rendben, fegyelmezetten vegyünk búcsút egymástól.” További moraj, helyenként éles fütty.

                   Megtartotta eléggé lapos és semleges beszédét, amelyben főleg nyugalomra szólította föl a tömeget, és arra, hogy bízzunk a vezetésben, mert a vezetés meg fog oldani mindent. Nagy Imre aztán elvonult. Megint többszöri éneklés, a Szózat, a Himnusz, a Kossuth-nóták.

                   A hatalmas tömeg ott állt tanácstalanul, és nem tudtuk, mi lesz.

                                                                          / Karmazsin László, Budapest /

                                                                                  +

                   „1956. október 23-án este, a munkanap végeztével, amikor a 76-os troliról leszálltam a Keletinél, a kezembe nyomták a tizenhat pontot. Elolvastam, és irány a Hősök tere. Mentem azzal a tömeggel, amelyik már ment. A Hősök terén telibe találtam a szobor-döntést.

                   Együtt lélegzett az egész nép, együtt dobbant millió szív. Mindegy volt, hogy vasgyári munkás vagy egyetemista, mind ugyanazt gondolta. Előre tolakodtam, és láttam, hogy lánghegesztővel vágják alul. És a köteleket ráfeszítve, egyszer csak nagy puffanással ledőlt.

                   Egy igazi pesti srác, arra emlékeztetve, hogy milyen előszeretettel viseltettek az orosz katonák az órák iránt, a tömeg nagy nevetése közben így kiáltott fel: „Dobjatok már egy órát a földre, biztosan magától lehajol!”

                                                          Elek Mihály és Molnár Miklós emlékezéséből

 

                                                                     PROVOKÁCIÓ

 

                   Nagy Imre volt az egyetlen, aki osztotta nézetemet. Szintén arra gyanakodott, hogy itt provokációról lehet szó. A társadalom minden rétege sürgette a reformlépéseket, de ez nagyon kellemetlen lett volna Gerő Ernő és Hegedűs András számára. Az volt az érzésem, hogy egy kisebb Poznan, egy kisebb rendbontás az utcán, nagyon jól jönne a Gerő-Hegedűs-féle vezetésnek abból a szempontból, hogy erre hivatkozva el lehetne torlaszolni a vitát, a kellemetlen helyzetet meg lehetne szűntetni. Amikor néhány óra múlva megszólaltak a fegyverek, akkor bennem az a keserű érzés támadt, hogy ez a provokáció sikerült!

                                                                                                          / Újhelyi Szilárd /

                                                                    

                   Nagy Imre hallani sem akart arról, hogy a tűntetésben részt vegyen. Emlékeztetett minket Mező Imre tíz nappal korábbi figyelmeztetésére, mely szerint Gerő nagyarányú provokációra készül ellene! Szántszándékkal hagyja a dolgokat egy Poznan-szerű felkelésig menni, hogy azután lecsaphasson az egész pártellenzékre!

                   Minthogy többen látni akartuk, mi történik, a vita ennyiben maradt, s nagyon elégedetlenül távoztunk valamennyien. / Gimes Aliz /

                  NB: Elolvasván a két emlékezést csak-csak fölmerül az emberben, hogyha ennyire sejthető volt a mészárlás, miért hagyták, hogy a fiatalok szembe meneteljenek a halállal. Míért nem állították le a felvonulást? Miért nem kísérelte meg senki? Reformkommunisták!

 

                                                                    GERŐ MEGIGÉRI

 

                   - Gerő elvtárs! – próbálkoztam végül. – Legalább egyet ígérjen meg nekünk. Ha a tömeg megindul, ha látja, hogy a tömeget nem lehet megállítani. Nem lövet közéje. Megígéri?

                   Az íróküldöttség sűrű csoportban áll körülöttünk. A szoba távolabbi sarkaiból is odagyűlik ismerős, ismeretlen, hogy hallja Gerő válaszát.

                   Gerő körülnéz. Aszkéta arcán bágyadt mosoly fut át.

                    - Megígérem.

                    És nyomatékkal parolára nyújtja a kezét. Férfias, megnyugtató kézszorítás ez.

Gerőt azóta nem láttam.

                   Az ország első embere, Gerő Ernő még aznap este megnyitotta a tüzet a tűntető, akkor még fegyvertelen tömegre. Ennek az estének a halottait senki sem számlálta meg.

                                                                                                             / Háy Gyula /

                                                                     

                                                                          STATÁRIUM

 

                   A Szabad Nép másnapi vezércikkéről van szó, és teljes szakadás a szerkesztőség és a politikai bizottság két küldötte, Friss István és Révai József között, akik azért jöttek, hogy kézbe vegyék a Gerőékkel mind jobban szembekerült pártlapot.

                  A főszerkesztő, Horváth Márton az újságírók pártján áll, Gerőékhez húzó helyettese, Betlen Oszkár hátra kulcsolt kézzel, némán járkál föl-alá kollégái háta mögött. Az asztalfőn ülő Révai halottsápadt, maga elé motyogja: „Lőni, lőni, lőni!”

                  Már idehallatszik a golyók süvítése. 10 óra tájban beront valaki az ülésterembe, kezében kilőtt töltényhüvely:

                  -A Rádiónál az ávósok lövik a népet!

 

                                                                               +

 

                             1956. október 24. ¾ 8-kor Nagy Imre nevében ismertették a statáriumról szóló kormányrendeletet:

                             „A Magyar Népköztársaság Minisztertanács a rögtönítélő bíráskodást a Népköztársaság megdöntésére irányuló cselekmények, lázadás, lázadásra való felbujtás, felhívás és szövetkezés, gyilkosság, emberölés, gyújtogatás, robbanószerek tartása vagy ezek felhasználásával elkövetett bűncselekmény, a közveszélyi bűncselekmények, hatóság elleni erőszak, magánosok elleni erőszak, s engedély nélküli fegyvertartás bűntette tekintetében az egész ország területére elrendeli. A rögtönítélő bíráskodás hatálya alá eső bűncselekményeket halállal kell büntetni. E rendelet nyomban hatályba lép.”

                             Majd 9 órakor a következő közleményt:

                             „Az ellenforradalmi bandák galád fegyveres támadása az éj folyamán rendkívül súlyos helyzetet teremtett. A banditák üzemekbe, középületekbe hatoltak be, számos polgári lakost, honvédet és államvédelmi harcost gyilkoltak meg. A kormányzati szervek nem számoltak a véres orvtámadásokkal, s ezért segítségül fordultak a Varsói Szerződés értelmében Magyarországon tartózkodó szovjet alakulatokhoz.”

                   NB: Amikor ilyen, vagy ehhez hasonló szöveget hallottam a rádióban, mintha hájjal kenegették volna fiatal és bohó szívem tájékát.

                                                                       

                                                           A MÁSODIK PROVOKÁCIÓ

 

                        A kijárási tilalom feloldása, hiszen békések a körülmények. Fegyvertelen tűntetők a Parlament előtt: Gerő lemondását követelik. A második provokáció: ÁVH-s sortűz a védtelen tömegre! A külföldi tudósítók a lövéseket követően már 23-án éjszaka sietve hazamentek. Mikoján és Szuszlov lemondatják Gerőt, és magukkal viszik Moszkvába. A mór megtette a kötelességét, a mór mehet.

                   Október 25-e, a forradalom véres csütörtöki napja, sokkal tragikusabb eseményeket hozott. Az országgyűlés előtti téren már hatalmas tömeg követelte Gerő távozását. Nem sokkal a parlamenti küldöttség távozása után három szovjet tank tűnt fel. A térre igyekvő legább tízezres tömeg, mint egy folyam, hömpölyögte körül a tankokat.  A rendőrtisztek, velem együtt, és a szovjet tanácsadók, valamennyien szívdobogva néztük, hogy vajon milyen dráma veszi kezdetét.

                   Néhány fiatal, diák külsejű fiú és lány megy a tankhoz, és a lőrésen papírlapokat dugdosnak be. Kiderült, hogy orosz nyelvű röplapokat készítettek a szovjet katonák számára:

                   „Mit akar a magyar nemzet, és milyen reakciós csendőri szolgálatra használják fel őket a magyar nép szabadságharcának letörésére?”

                   A fejlécen egy MARX-idézet oroszul: „Nem szabad az a nép, amely más népeket elnyom.”  Nekem is volt egy példányom belőle. Kétpercnyi feszült várakozás után a vezértanknak lassan megnyílik a tornya. A tiszti-vállapos parancsnok először félve néz körül. A felugráló fiatalok kezet nyújtanak neki. Fiatal lányok ugranak a páncélosokra, és a katonákat ölelik, csókolják. Minden tankra kitűznek egy magyar zászlót. Ezután a tankokra húsz-harminc magyar fiatal is felkapaszkodik, és a tömegtől kísérve elindulnak a Parlament felé.

                   Az ablakunkból jól láttuk, hogy három szovjet Joszif Sztálin páncélos halad a tömeg élén. A tankokon magyar zászlók voltak!

                   A tömeg a Kossuth-nótát, majd a Himnuszt énekelte. Ezt követően ütemesen kiáltozták: „Éljen a szovjet hadsereg!”

                   Petőfi és Magyar, az álnevű szovjet megfigyelők, éppoly lélegzetvisszafojtva figyelte az eseményeket, és azt hiszem, ugyanolyan megkönnyebbülést éreztek, mint mi. Petőfi felém fordult:

                    - A lakosság nem mutatkozik ellenségesnek a szovjet katonákkal szemben.

                   Aztán visszament az irodájába, hogy jelentést tegyen a főnökeinek.

                   Én úgy néztem a képet, mint egy film főjelenetét, mint egy álombeli képsort, ahol két nép egymásra talál Marx egy klasszikus idézete felett. „Nem lehet szabad az a nép, mely más népeket elnyom.” A tankokra húsz-harminc fiatal kapaszkodott fel, s azok a tömegtől kísérve vonultak a Parlament elé.

                   Fél órával később a szociális osztály vezetője, egy rendőr-századosnő rémült hangon mondja:

                    - Kopácsi elvtárs! A tömeg azt kiáltja: Vesszen Gerő! Ebből nagy baj lesz!

                    - Ugyan, Júlia! A tömeg fegyvertelen. Fél órája láttam az ablakunk alatt őket. Sok gyerek és nő vannak köztük. Ez békés tűntetés.

                    - Igen de az épületünk tetején tüzelőállásban lévő hadnagynak nem ez a véleménye. Nemrég jött le a tetőről a kulcsokkal, amikor meglátta a tömeget, magából kikelve rohant vissza, és azt kiáltozta:

                    - Majd megmutatjuk nekik, hogy ez nem mehet tovább! Erre parancsunk van!

                   Tájékoztattam a tisztjeimet a helyzetről. Egyöntetű volt a vélemény, hogy az ÁVH nem lőhet fegyvertelen emberekre, akiket ráadásul szovjet páncélosok kísérnek. De a biztonság kedvéért fölhívtam a belügyminisztériumot, hogy őket is tájékoztassam a helyzetről. Szórakozottan hallgattak:

 - Igen. Tudunk róla, hogy a tömeg fegyvertelen

Három perccel később Júlia kétségbeesetten hívott:

 - Kopácsi elvtárs! Tüzet nyitottak a tömegre!

 - Lehetetlen!

                   De most már én is hallom a telefonkagylóban a fegyverek ropogását. Júlia zokogni kezd:

                    - Kopácsi elvtárs! Ez nem lehet igaz! Az ÁVO-sok minden tetőről lőnek a tömegre. Borzasztó! Az emberek úgy hullanak, mint a legyek! Százával! Asszonyok, gyerekek is! Hallja a sebesültek sikolyait? Ez iszonyatos! Elviselhetetlen! És most képzelje, hogy a szovjet tankok az ÁVÓ-sokat lövik. Védik a tömeget.

                  Mi is hallottuk a tompa dörejeket. A mészárlásnak csak a szovjet tankok közbelépése vetett véget. Mintegy húsz tank vette körül a Parlamentet. Szerencsére a vezetőjük megsokallta, hogy a tankjaikon kopognak a tetőről leadott sorozatok. A gépfegyverek tüzét a tetőre irányította.

                    Közben óriási nehézségek árán sikerült összeköttetést kapnom Nagy Imrével Nagyon rosszkedvű és ideges volt:

 - Mit akar, Kopácsi?

                     - Mészárlás folyik a Parlament előtt. A tömeg Gerő lemondását követeli.

                    - A szovjet küldöttség tagjai éppen most mentek el. Gerőt leváltották. Kádár lett az első titkár. Én vagyok a miniszterelnök. Mit akar még a tömeg?

                    - Nagy elvtárs! Talán nem tudja, mi történt az az előbbi percekben? Önt talán nem informálták arról, hogy az ÁVH-sok fegyvertelen embereket mészárolnak a Parlament előtt. Talán háromszáz halott is van. Az új kormány máris mártírok vérével mocskolja be a kezét. Nem találok szavakat arra, hogy…

                    És ebben a pillanatban Nagy Imre megértette, mi történt. Megváltozott hangon csak annyit mondott:

 - Azonnal megteszem a szükséges lépéseket. Ez szörnyű. Szégyenletes.

                     A belügyminisztert rögtön leváltották. Ez azonban mit sem változtatott a szerencsétlen áldozatok sorsán. Én is küldtem segítséget a sebesültek elszállítására. Az orvostanhallgatók két hatalmas teherautóval siettek a mentők segítéségére. Az elsőt megtöltötték a hullák, a másodikat a súlyos sebesültek.  Fiatalok, asszonyok, gyerekek. Néhány perccel később láttuk, amint nagy sebesen süvítenek el az épület előtt, itt-ott vérnyomot hagyva az utca kövezetén.

                   Az ideális folytatás az lett volna, ha Piros Lászlót letartóztatják, és börtönbe zárják. De erre Nagy Imrének nem volt hatalma. És egyáltalán: Mire volt? Az asszisztáláshoz.                                           

                                                                   / Kopácsi Sándor visszaemlékezése alapján /

 

HÁROM NAGYHATALOM VOLT 1956 OKTÓBERÉBEN: az USA, a CORVIN-KÖZ és a SZOVJETUNIÓ!

                                                 

                                                                        PESTI SRÁCOK

 

                   Sajnáltuk és gyászoltuk bajtársainkat, de a ma reggeli két győzelem mégis nagyon magasan tartotta a korvinisták hangulatát. Új fegyveresek csatlakoztak a régiekhez, és örömmel láttuk, hogy minden orosz támadás inkább erősítette sorainkat. Védelmünknek ők hoztak fegyvert és lőszert, mi csak benzint szolgáltattunk. Emberanyag volt bőven, akik fegyverre vártak, mert mindegyikük érezte, hogy dicsőség corvinistának lenni. Ha egyszer valaki átesett a tűzkeresztségen, azt már elzavarni sem lehetett onnan. Célunk pedig köztudomású volt. A magyar nemzet szabadsága!

                   Alig egy órás harcszünet után ismét kisebb-nagyobb csoportokban jöttek a tankok. Késő délután ért véget az oroszok támadása. Ágyús Gyurka a nap folyamán tizenhétszer kiáltotta Falábú Jancsinak: Tűz! Minden lövedék odament, ahová küldték. Estére a Corvin-köz környéke páncélostemetővé vált, melyek közé teherautó és páncélautó is került…

                   Vita közben bejött egy felkelő és kihívott. A folyosón többen álltak egy 16-17 éves gyerek körül. Röviden elmondták az esetét: „Most engedték el a pártközpontból, ahová 24-én délután vitték be azért, mert egy karabély volt a vállán. Borzasztó kínzások között vallatták. Az összes körme véraláfutásos. De nézd a nyelvét, bajusz! Zsilettpengével vagdosták össze.”

                   Amikor a gyerek kinyitotta a száját, és megláttam a nyelvét, megborzongtam. Körülbelül 10-12 helyen, fél centiméter mélyen be van vágva. Mint olyan sokszor, most is robbant az indulat bennem. Megfogtam a gyerek kezét, és behúztam az ebédlőbe, hogy a kormányküldöttségnek megmutassam az ávósok munkáját. Könnyek voltak a szememben, és dühömben ordítottam: „Ezt minek lehet nevezni? Súlyos hibának vagy elért eredménynek? Vezérőrnagy bajtárs, még ezek után is azt kéri tőlünk, hogy tegyük le a fegyvert? Hagyjuk, hogy szadista állatok tovább kínozzák a magyar nemzetet? Mit érdemel az, aki ezt csinálta?”

                   Váradi szabadkozott:

                    -Én nem tudtam, hogy ilyen módszereket használnak. Ilyesmit normális ember nem csinál.

                   A mozi előtt voltunk, amikor észrevették a tankokat. Megmutattuk a tankvadászat lefolyását annak az embernek, aki a magyar néphadsereg páncélos fegyvernemének parancsnoka volt. Csodálkozását és elismerését hangos szóval fejezte ki. A többiek is hallották.

                    Falábú Jancsi elmondta, hogy amikor láttak egy tankot jönni, behúzódtak egy kapu alá, és vártak, amíg a tank egész közel ért hozzájuk. Akkor egy-két harcos felugrott a tetejére, és a kémlelőnyíláson keresztül megmutatta a kézigránátot a vezetőnek: - Sztoj!

                    Amikor kinyílt a csapóajtó és a tiszt kidugta a fejét, az egyik, aki beszélt oroszul, odaszólt, hogy vezessék a tankot, ahová mutatja. Mind engedelmeskedett, és kézigránát használatára sohasem került sor.

                   Váradi a tankokban lévő orosz katonák sorsáról kérdezősködött. Elmondtam neki, hogy az iskola egyik tantermében vannak. A tisztek megtarthatták pisztolyaikat, és megetettük őket. Később majd visszaküldjük őket csapataikhoz. Váradi csak a fejét csóválta, és néhányszor azt ismételgette, hogy hihetetlen, elképzelhetetlen.

                                                                                    Pongrátz Gergely: Corvin-köz / részletek /

                                                                     

                                                   1956. október 25. 15 óra 30 perc, Kossuth Rádió

 

                                                   MAGYARORSZÁG DOLGOZÓ NÉPE!

                   Mindazokkal szemben, akik nem népi demokratikus rendünk szándékával fogtak fegyvert, és a harcot haladéktalanul beszűntetik, fegyvereiket beszolgáltatják, nem alkalmazzuk a statáriális eljárást.

                   Ugyanakkor a törvény teljes szigorát fogjuk alkalmazni azok ellen, akik továbbra is fegyverrel támadnak, felbújtanak és fosztogatnak.  Különös gonddal óvom dolgozó népünket a felelőtlen zavartkeltőktől, rémhírterjesztőktől, akiknek káros munkája a béke és a nyugalom helyreállításának legfőbb akadálya.

                   Mélységes fájdalommal tölt el e tragikus napok során áldozatul esett ártatlan dolgozó emberek minden csepp kiontott vére. Legyen vége a tragikus harcnak és a hiábavaló vérontásnak! Magyarok! Barátaim! Elvtársaim! Induljuk meg hát a párt vezetésével a népünk jobb, szebb szocialista jövőjét építő, békés, alkotómunka útján!

                                                                  Nagy Imre hangján szólt a szöveg. Ő még csak itt tart.

                                                                     

                                                            APRÓ ANTAL FEGYVERT OSZT

                                                                       a börtöntöltelékeknek

                   

                   Október 25. délutánján és 26. délelőttjén fegyverosztás a „munkásságnak”. Az MDP KV utasítását Apró Antal továbbítja a vezérkarnak:

 - Fegyvereket kell szállítani a rendszerhez hű munkásoknak!

                   A börtönkapukat kinyitják, és fegyverhez juttatják a köztörvényeseket is.

                  Október 28. Nagy Imre: „Nemzeti demokratikus mozgalom”. Tárgyalások a szovjet kivonulásról. Tűzszünet. Az ÁVH feloszlatása.

                   Október 29. Az izraeli támadás kezdete.

 

                                                          A HARMADIK PROVOKÁCIÓ

 

                   A Pártház ostroma. Igen sok meghívott nyugati újságíró és fotóriporter részvételével. A harmadik provokáció! Pedrazzini megmentésére repülőgép érkezett. Közben Dulles üzent Moszkvának: „Az USA nem tekinti szövetségesének Magyarországot.”

                                                                     

                                                                1956. OKTÓBER 29.

 

                   „Fazekas György újságíró, Nagy Imre közvetlen munkatársa, közölte velem a miniszterelnök utasítását, hogy a budapesti pártközpont védelmére rendeljek ki további katonai alakulatokat, lehetőleg harckocsikat, mert a Köztársaság téren sok fegyveres gyülekezik.

                   Azonnal felhívtam Zentai Gyula alezredest, a Zrínyi Katonai Akadémia parancsnokának helyettesét, hogy egy harckocsi-századot küldjön ki megbízható tiszt vezetésével a Köztársaság térre.

                   A Köztársaság téren történteket csak 1957 kora tavaszán – vizsgálati fogságom idején – tudtam meg részleteiben attól a századostól, aki a kirendelt harckocsik parancsnoka volt.

                   A harckocsi-alakulat parancsnokának kijelölt párttag százados, aki a Hadiakadémia hallgatója volt, nem akarta elvállalni a rábízott feladatot, mondván, hogy nem ismeri az idegen alakulat harckocsijainak személyzetét, ezért nem tudja, hogy a parancsait végrehajtja – e. Ennek ellenére kötelezték, hogy vonuljon a pártház védelmére harckocsikkal. Öt vagy hat harckocsival indult el. A parancsnok az élen haladó harckocsiban tartózkodott, és valamennyi tankkal rádióösszeköttetése volt.

                   Amikor a Köztársaság térre értek, ott több száz, jórészt fegyveres személy tartózkodott, és a pártot becsmérlő jelszavakat kiabáltak. A parancsnok utasította a harckocsikat, hogy felemelt ágyúcsővel lőjenek a levegőbe. Az akció hatásos volt, mert a tömeg elmenekült a térről. A tankok járőrözni kezdtek a pártház környékén.

                   Kis idő múltán újra gyülekezni kezdtek a fegyveresek. Egyesek azt kiabálták a harckocsik személyzetének, hogy ne rájuk, hanem a Pártházra lőjenek. Amikor a tér túloldalán a Pártházzal egymagasságba kerültek, a parancsnok észrevette, hogy az őt követő páncélkocsi szembefordul a Pártházzal, és tüzet nyit az épületre. A parancsnok erélyes „tüzet szűntess” utasítását figyelmen kívül hagyva, folytatták a tüzelést. A fegyveresek a páncélosok tűztámogatásával rohamra indultak a pártközpont ellen.

                   A parancsnok azzal a harckocsival, amelyikben ült, visszament a Zrínyi Akadémiára, és jelentette a történteket.

                                                                         / Szűcs Miklós visszaemlékezése alapján /

 

                                                           A NYUGAT ÉRDEKLŐDIK

                                                                                                                              

                              Október 30. „Önnek volt igaza, Szűcs elvtárs!” – mondta Apró Antal Szűcs Miklósnak, aki korábban ellenezte a fegyverosztást. Vajon kiknek osztott fegyvert Apró Antal, és milyen célból? Megszűnik az egypártrendszer, és szovjet ígéret hangzott el a kivonulásról.

                             Október 31. Az angol-francia támadás kezdete. Céljuk a Szuezi-csatorna feletti ellenőrzés visszaszerzése. Az angol és francia kormány ultimátumot intéz a harcoló felekhez, amelyet Izrael elfogad, Egyiptom elutasít. Október 31-én éjjel az angolok és a franciák lebombázzák az egyiptomi repülőtereket. Ez volt az izraeli támadás sikerének a feltétele. A Szovjetunió dönt a magyarországi fegyveres leszámolásról.

                             „A nyugati országokban zabolátlan kampány tör ki a „magyar felkelés” támogatására. Úgy tűnik, a legkülönbözőbb elemek – a szélső jobbtól a szélső balig - vesznek részt ebben a felkelésben; más szóval, tökéletes a fejetlenség! Csak ekkor vették észre?

                            Ráadásul a szuezi kérdés is nagymértékben kiélesedett, s az a gyanúm, van valami összefüggés eközött és a magyarországi fegyveres összetűzések között. Anglia és Franciaország szemmel láthatóan úgy véli, hogy a Szovjetuniónak elég baja van Magyarországgal, legfőbb gondja a szocialista tábor egységének megőrzése, és nincs módjában Nasszert támogatni Szuezzel kapcsolatban.” Micsunovics ilyen következtetésre jutott.

                   NB: A zabolátlan kampány a szuezi kalandról akarta elterelni a figyelmet, és egyúttal összemosni a kiebrudalt kommunistákat a nem létező fasisztákkal. Csak ekkor figyeltek föl rá? Érdekes, pedig akkor már egy hete folyt a vérontás hazánkban. És a magyar nép vére folyt a külső-belső túlerővel folytatott harcokban. A pártház ostromához már a nyugati sajtót is odacsődítették, hogy a Káin-bélyeget újra a magyarságra süthessék. Sok vasat tartottak itt ocsmány kezek egyszerre a Magyarországon lángoló tűzben! Elküldték híres tudósítójukat, Pedrazzinit, akit lőtt sebbel szállítottak haza egy Rotschild leányzó keblére.

 

                             November 1. Kilépünk a Varsó Szerződésből, és semlegesek vagyunk.

 

                                                        NAGY IMRE NYILATKOZATA

 

                   Magyarország népe! A Magyar Nemzeti Kormány a magyar nemzet és a történelem iránti felelősségét mélységesen átérezve, és kifejezve a magyar nép osztatlan akaratát, kinyilvánítja a Magyar Köztársaság semlegességét.

                   A magyar nép a függetlenség és az egyenlőség alapján, összhangban az ENSZ alapokmányával, igaz barátságben akar élni a szomszédaival, a Szovjetunióval és a világ összes népével.  A magyar nép óhajtja a konszolidációt, és a nemzeti forradalmának eredményeit tovább kívánja fejleszteni, de nem akar csatlakozni egyetlen hatalmi tömbhöz sem.

                   A magyar nép évszázados álma így teljesedett.  A múlt és jelen hőseinek küzdelme a szabadságért és a függetlenségért végül is győzelemre vezetett. A hősi harc lehetővé tette, hogy népünk nemzetközi kapcsolataiban, érdekeinek megfelelően, semleges legyen.  Azt kérjük a szomszédainktól, közeli és távoli országoktól, hogy tartsák tiszteletben népünknek ezt a megmásíthatatlan döntését. Tény, hogy népünk ebben a döntésben olyan egységes, amilyen talán soha nem volt a történelme folyamán.

                   Magyarország dolgozó milliói! Forradalmi elhatározással, áldozatos munkánkkal és a rend, nyugalom megőrzésével oltalmazzuk és erősítsük hazánkat: a szabad, független, demokratikus és semleges Magyarországot!

                                                                                            1956. november 2.

 

                                                           A TESTŐR HADMŰVELET

 

                            Az október 29 - éről 30-ra virradó éjszaka izraeli csapatok megtámadják Egyiptomot, és a következő hét napon át megszállva tartják a Sinai – félszigetet.

                             Október 31 – től az angol – francia légierő közvetlenül is támogatja az izraeli csapatokat. November 4 – én és 5 – én pedig angol és francia ejtőernyős és desszant egységek lépnek partra Port Saidnál és a Szuezi csatorna széles övezetében. Erős egyiptomi ellenállással kell megküzdeniük.

                             Az ENSZ – közgyűlés határozatának, a szovjet kormány ultimátumszerű jegyzékének, az amerikai kormány energikus tiltakozásának, valamint a világ és saját hazájuk közvéleményének nyomására a támadók már november 7 – én leállítják az inváziós hadműveletet.. Aq rá következő hetek és hónapok során minden idegen katona elhagyja az októberben megszállt terület

                              November 2. Tárgyalások a szovjet csapatkivonásról. Pártok alakulnak.

                                                   Hruscsov és Malenkov Belgrádban.

                             Congressman Michael A. Feighan claimedthat the State Department sent the following telegram to Tito on 2 November 1956:

                             „The Government of United states does not look with favor upon governments unfriendly to the Soviet Union on he borders of the Soviet Union”.

                             Azaz: „Az Egyesült Államok kormánya nem tekinti jó szemmel azokat a kormányokat, amelyek barátságtalan viszonyban vannak a Szovjetunióval szemben, a Szovjetunió határai mentén.” Ez egybehangzik Seton–Watson, a térséget „kiválóan ismerő” történész véleményével, aki világtörténelmi hátteret ad az eseményeknek: „Egy a Szovjetunió ellen folytatott háború eo ipso bűntett az emberiség ellen.” Nocsak bicsak!

                             November 3. Az angol csapatok késlekednek a partraszállással

 

HRUSCSOV

 

                    „Hruscsov azt is mondta, hogy Anglia és Franciaország fenyegető nyomása, amit Egyiptommal szemben gyakorolnak, igen kedvező körülmény a szovjet csapatok magyarországi beavatkozására, és az oroszokat igen előnyös helyzetbe hozza. Az egész Nyugaton, az Egyesült Államoknál is, óriási hajcihő és lárma lesz a magyarországi bevatkozás miatt, de lényegesen kevesebb most, hogy Nagy-Britannia, Franciaország és Izrael harcot indítanak Egyiptom ellen. „Ők ott vannak nyakig sárban, mi pedig Magyarországon.”

                                                                                      / Micsunovics /

 

                                                                        NOVEMBER 4.

 

                   A második szovjet támadás. Rákosi, Gerő, Révai, Piros, Hegedűs segít a „kimódolásában”.

                                                                                                                                

                             Figyelem! Figyelem! Figyelem!

                             Kedves Hallgatóink! A Magyar Írók Szövetségének felhívását hallják:

                            „Itt a Magyar Írók Szövetsége! A világ minden írójához, tudósához, minden írószövetséghez, akadémiájához, tudományos testületéhez, a szellemi élet vezetőihez fordulunk segítségért. Kevés az idő! A tényeket ismeritek, nem kell ismertetni. Segítsetek Magyarországon! Segítsetek a magyar népen! Segítsetek a magyar írókon, tudósokon, munkásokon, parasztokon, értelmiségi dolgozókon! Segítsetek! Segítsetek! Segítsetek!”

                                                                                Háy Gyula szövege.

                                                                              1956. november 4. 7 óra 57 perc

 

                                                                            XXIV. fejezet

 

                                                                   „DE EGYÉBKÉNT IS

 

                   a magyar forradalom nekilendülését nem saját oktalansága, hanem a vele szemben álló államvezetés és karhatalom konoksága és vérengzése váltotta ki, s e forradalom annak ellenére, hogy előkészítetlen és szervezetlen volt, és egy esztelen vérengzés volt rá a válasz, meglepően józan, emberséges és mértéktartó maradt.

                   Ha utóbb mégis eredendően kilátástalannak nyilvánították, akkor ilyenné nem a saját esztelensége, hanem cserbenhagyattatása tette. Kitörhet még Kelet – Európában ennél nagyobb felkelés, több fegyverrel, harcossal és áldozattal, de aligha van annak valószínűsége, hogy a világpolitika napirendjére való tűzésnek ilyen hibátlan, jogi, politikai és erkölcsi jogcímeit produkálja még egyszer egy ország.  Hogy elsöpri a gyűlölt, elnyomó és bürokratikus diktatúrát, törvényesen hatalomra juttat egy meggyőződéses kommunistát, aki számot vetve a kommunista párt magyarországi erkölcsi és politikai hitelvesztésével, elfogadja a többpártrenszeren alapuló parlamentális demokráciát, és bejelenti, hogy országa a katonai tömbökön kívül akar elhelyezkedni. Mi kell, ha ez nem volt elég, hogy összekényszerítsen egy olyan világhatalmi konferenciát, mely a Szovjetuniónak nyújtott kielégítő garanciák mellett kialkudja Magyarország függetlenségét és szabadságát?”

                                                                                                             Bibó István

                                                                    

                                                            SZOLZSENYICIN VÁLASZA

 

                   Ekkor összesűrűsödtek az események: Szuezi háború. Izrael, Franciaország és Anglia megtámadja Egyiptomot és a magyar forradalom, amelynek még az a – történelemben szinte páratlan, teljesen agyonhallgatott – árnyalata is megvolt, hogy zsidóellenes jelleget kapott. Lehetséges, hogy ez a magyar KGB- ben / ÁVH / található bőséges zsidó jelenlét miatt történt? Nem ez-e az egyik oka, ha nem a legfőbb, annak, hogy a nyugat egyáltalán sehogy és semmivel nem támogatta a felkelést? Ráadásul a szuezi problémával volt elfoglalva.

                                                                                                          Szolzsenyicin

                                                                     

                                              ÍGY ÍTÉLTE MEG HRUSCSOV ELVTÁRS

                 

                    „Igen, igen segítettünk Magyarországnak 1956-ban. Ahogy egyszer egy pártgyűlésen mondtam. Törlesztettük az adósságunkat Magyarországgal szemben, amely 1848 óta terhelt bennünket. Abban az évben sikeres forradalom zajlott le Magyarországon, de I. Miklós odaküldte légióit, s ezzel segített az osztrák monarchia magyarországi restaurációjában. Ez szégyenletes dolog volt. Ezt a gonosztettet persze I. Miklós és környezete követte el; a szégyen nem vonatkozik a régi orosz birodalom munkásaira és parasztjaira. Ám országunk történelmi értelemben mégis adósa volt a magyar népnek. 1956-ban kifizettük az adósságot. Most kvittek vagyunk.”

                                                                     

                                                  KÉTHLY ANNA ÉS SZERÉNYSÉGEM

                  

                   Tehát tényekkel igazoltuk, Kéthly Anna és szerénységem, azt, amit 1956 kapcsán megállapítottunk. És ami, visszavetítve, érvényes az egész huszadik századi világra is.

                   Ha igaz, hogy a két nagyhatalom szembenállása az USA pénzarisztokráciájának, illetve a Szovjetunióban hatalmon lévő oligarchia közös érdekeit szolgálta, akkor egészen más a „leányzó fekvése”.  Át kell írnunk az egész huszadik századi világtörténelmet!

                   Ha igaz, hogy az egész politikai adok-kapok a légzsákok lövöldözéséből állt, akkor miért kellett a fegyverkezési verseny? Gyerekkoromban magam láttam ilyet a határ fölött, amikor hatalmas légzsákot húzott egy szállító kicsi gép, és fürge vadászgépek rárepülve ész nélkül lövöldözték a nagy semmit, de bizonyára selyembe burkolva.

                   Ha igaz, hogy az USA már a világháború végén, az atombomba birtokában, nemcsak Japánt fektethette kétvállra, de a Szovjetuniót is, akkor miért volt szükség a hidegháborúra.

                   De megtehette volna éppen Eisenhower, a köztudottan háborús veterán amerikai elnök, aki nagyon is tisztában volt a szocialista Szovjetunió katonai erejével, hogy a Sztálin halálát követő belső zűrzavar idején, amikor a németek is felkeltek a kommunista elnyomás ellen, a „felgöngyölítési taktika” doktrináját a gyakorlatban is bizonyítsa. Ezen töprengett a recski koncentrációs tábor lakója, Faludy György is, már 1953-ban.

                   Ha igaz, akkor miért volt szükség minden olyan nemzetközi konfrontációra, amelyek sorban azt bizonyították, hogy a világ érinthetetlenül, örök időkre két szemben álló félre van osztva, és ezen változtatni egyik félnek sem érdeke? Szegény amerikai katonák Vietnámban! Szegény chilei nép Dél – Amerikában! Az afrikai kontinens sok-sok millió szenvedő lakója! A palesztinok több évtizedes kálváriája! Laosz, Kambodzsa lebombázott városai, falvai! Nem is sorolom tovább!

                   Ha igaz, akkor teljesen világos, hogy a magyar ’56 csak provokációsorozat volt, amely mindkét félnek jól jött. Ez a nyilatkozatokból fehéren-feketén ki is derül. Egy cseppnyi remény sem volt arra, hogy fordulat történjen a nemzet életében. Csak újra hullt a magyarok vére, és szöktek világgá a megtorlástól rettegők. Mi pedig elátkozottak, itthon vártuk, hogy mit hoz a reménytelen jövendő.

                                                                     

                                                                  FALUDY RECSKEN

                 

                    Arról is értesültünk, hogy Pesten, Sztálin döglése napján, negyedmillió ember vonult fel. Gyászfátyolos vörös zászlók alatt. Mindenki zsebkendőt tartott az orra elé, és röhögött. A táborparancsnok elvesztette a fejét. A tornyokon párosával állnak az őrszemek. De nem befelé néznek, hanem kifelé. Tudod miért?

                    - Nem.

                    - Lesik, mikor jönnek az amerikaiak. Egy-két nap, és itt lesznek.

                    - Miért? Talán azt gondolod, hogy az amerikai elnök egy hülye?

                    - A legkisebb mértékben sem – tiltakoztam ijedten.

                    - És nem Eisenhower szabadította fel hét év előtt Nyugat-Európát?

                    - De igen.

                    - Hát akkor miért nem szabadítaná fel most Kelet-Európát? Puskalövés nélkül juthat el az Uralig. Miért ne jönne?

                                                                     +  

               

                   Barátaim Berija meggyilkolása és a kelet-berlini munkásfelkelés után a rendszer bukását jósolták.  Lehetetlennek tartották, hogy a Nyugat ki ne használja a fejetlenséget, az akuttá vált palotaforradalmat, az ellenfél nyilvánvaló gyengeségét, és a Szovjetuniót legalábbis Német-, Cseh- és Magyarország elhagyására kényszerítik. Eleinte én is osztottam a nézetüket, de amikor hat hónap után még mindig nem történt semmi, feladtam a reményt. Nyilván az amerikai diplomácia megint csütörtököt mondott, és a Kreml urai röhögnek a markukba.

                                                        Faludy: Pokolbéli víg napjaim /részletek/

 

                   NB: Ez a játszma is jó előre le volt „zsírozva”. Az USA, amely ekkor már egész Földünk gazdasági és politikai terrorizmusának központja, régen nem a megválasztott elnökök programja szerint politizált.

                    Maga Lenin elvtárs a századfordulón, egész pontosan 1912-ben, a következőket írta: „A burzsoázia képes teljesen berendezkedni, sőt fokozni és kiterjeszteni uralmát mindenféle földesurak nélkül is, a régi politikai rendszer minden maradványa nélkül is: ezt világosan tanúsítja olyan országok tapasztalata, mint Amerika.” Ezt csak azzal kell megtoldani, hogy a század második felére az internacionalista burzsoázia teljesen a kezébe vette a világ központjának irányítását.

 

                                                                  RENDŐRSÉG!

 

                    Ne ijedj meg, Barátom, mert olyan eseménysor jön, amely nem minden ízében félelmetes. Félelemmel indul ugyan, aztán tragikomikummal folytatódik. A saját élményeimet tálalom. Fogyasszad egészséggel, és vondd le a tanulságokat!

                   Számomra 1956. október 24-én kezdődött a forradalom, reggel öt és hat között. Tudtam, hogy fontos politikai események történtek az előző napon, ezért ösztönösen korán ébredtem. A rádió már szólt, és zene alatt világosan ki lehetett venni a fegyverek zaját.

                   Arra biztattam anyámat:

                   -Figyeld csak, lőnek a rádióban! De nemigen akarta ezt nekem elhinni, pedig a sorozatokat tisztán lehetett hallani. A vitánkat a következő szöveg döntötte el 5 óra 30 perckor:

                   „Ellenforradalmi, reakciós elemek fegyveres támadást intéztek középületeink ellen, és megtámadták a karhatalmi alakulatainkat. A rend helyreállítása érdekében további intézkedésig tilos minden gyülekezés, csoportosulás és felvonulás. A karhatalmi szervek utasítást kaptak arra, hogy a rendelet megszegőivel szemben a törvény teljes szigorával lépjenek fel.”

                   6 óra 30-kor még ezzel is megtoldották:

                   Figyelem! Figyelem! Figyelem!

                   „A Magyar Népköztársaság Belügyminisztériuma felhívja Budapest lakosságát, miután a fosztogató ellenforradalmi csoportoktól való tisztogatás még folyik, 9 óráig csak feltétlenül halaszthatatlan ügyben közlekedjenek az utcán.”

                   Én már akkor világosan tudtam, hogy kitört a forradalom. Ekkor elballagtam az iskolába, és lázas voltam, mint Petőfi Sándor március idusán.

                   A keceli forradalom nem hozott sodró erejű átalakulást. Benyó, a páttitkár a KTSZ elől vigyorogva nézte, hogyan ráncigálja el traktor, egy tsz-traktor, mert más nem lehetett, drótkötéllel a szovjet hősi emlékművet, amely alatt két szovjet katona aludta örök álmát.

                    Azt mondták a helybéliek, de ezeknek nemigen lehetett hinni, annyira elfogultak voltak az oroszokkal szemben, hogy úgy bezabáltak káposztából, hogy belehaltak. Ezt én hittem is meg nem is. De abban bizonyos vagyok, hogy a joviális párttitkár hálából, mert nem csapták agyon, a központnak jelentette, hogy kik sürgölődtek a traktor körül, mert három ember 3-3 évet kapott.

                   Mi, nyolcadikosok fejtettünk ki komoly ellenállást! Tarján Miska bácsi nagy bánatára, kéjelegve téptük szét az orosz könyveket, és vágtuk a kukába. Rá is vertünk, mert középiskolában a kezdők közé soroltak bennünket. Ebben azért a Tarján Miska bácsi orosztanítása is bűnös volt, de ezt nem rója fel neki az Isten, mert ugyanakkor igen jó szívvel áldotta meg.

                    Emlékszem, hogy milyen eredeti módon íratott dolgozatokat. Az előző órán lefordítottuk a magyar mondatokat oroszra, majd beírtuk a hazai füzetünkbe. A következő órán ezt kényelmesen és figyelmesen átmásoltuk a dolgozatfüzetbe. Csak az nem kapott oroszból ötöst, aki nem ismerte az orosz betűket.

                   Aztán TARJÁN Miska bácsinak, szerencsére nem vették el a jogosítványát, folytathatta tovább, a maga játékos-indulatos stílusában, a most már fegyvertelen katonákkal az orosz nyelv várának bevételét. Mondhatnám úgy is, hogy a hátralévő hónapokban a vár tövében táboroztunk. Faragó Józsi bácsi, aki akkor iskolaigazgató volt, elkezdte egy rövid ideig a németet okítani, de az orosz hadvezetés ezt is megtámadta. Megmaradtunk a das Fenster-nél.

                   Szerény személyem volt az, aki az osztály igényesebb tagjai számára beszerezte a nemzetiszínű kokárdákhoz a szalagot az áruházból, amelynek a helyét egy tábla hirdeti: Eladó!

                   De már hosszú évek óta nincs rá vevő.

                   A rádión keresztül figyeltük az országos eseményeket, és ha akartuk, ha nem, a fegyverek hatalma még az udvarunkat is fenyegette. Akik még emlékeznek, nem felejtik, hogy nagyon szép késő nyári idő volt. Igazi vénasszonyok nyara. Szüleim a szomszédokkal nem vonultak be a szűk konyhába, hanem szép tiszta levegőn, az eperfa árnyékában tágyalták az eseményeket. Arról még nem hullott le minden levél. A makacsabbak nem akarták tudomásul venni, hogy az ő idejük is lejárt.

                    Egyszóval: Körben állnak a háziak és a szomszédok az udvarunk közepén, és diskuráltak. Én csak hallgattam őket. Akkoriban a Zsoldos utca még csak tervekben sem szerepelt, ezért annak a helyén, a Magyar utca és a Rákóczi utca között hosszú kertek húzódtak keresztben. Ez a kertsor éppen a rendőrség kertjével kezdődött, és a miénkkel végződött.

                   Egyszer csak arra lettünk figyelmesek, hogy sűrűn zizegnek lefelé a falevelek a fejünkre és a vállunkra. Szél nem fújt, senki nem rázta a fa törzsét. Kiderült, hogy ezek a berezelt rendőrök vagy katonák az udvarunkon diskuráló, öt-hat emberből álló csoportosulást, fenyegetőnek tartották, és a rendőrség hátsó fertályából, oda golyószóróztak. Szerencsére nem a fejek, csak a levelek hullottak! Olyan háromszáz méterről ijesztgettek bennünket!

                    Nekünk sem kellett több, az udvar láthatatlan részébe húzódtunk. És diskuráltunk tovább. A pincelejárat védelmében már biztonságban voltunk. Érdekes, hogy nem hallottuk a durva fegyverzajt, csak a lövedékek füttyét, és a sűrűn hulló levelek lágy neszét. A fegyver hangját elnyelte a távolság és elsodorta az északi szél.

                    Azért, ha belegondolok, hogyha az irányzékot egy kissé alább állapítják meg, néhány társasági tagtól örökre búcsút vehettünk volna. Azt hiszem, hogy nem is rendőrök, hanem jól kiképzett katonák lehettek, akiknek a zűrös napokban a legfőbb feladata a tömegoszlatás volt. A mi összejövetelünk megsorozását főpróbának tekintették. Csak azon törtem a fejem, hogy azok golyóbisok, átszáguldva az udvarunk fölött, valahol a Bertáék falába csapodhattak bele. Az utca túlsó oldalán. Ezek szerint nem valamelyik ablakban törtek-zúztak, mert azok észre sem vették.

                   Szinte minden este, amíg anyámék, a „nyugalmazott” Miska bácsival meg a fiatal Kapás-házaspárral együtt az asztalt püfölték a Stüszi vadásszal, Harras Rudolffal, a Kuoni pásztorral meg a Tell Vilmossal, aki pedig nem is létezett, én a kisszékre állva a rádió adásait figyeltem, vagy éppen az udvaron hallgattam a keceli forradalmárok késő esti tömegzaját a rendőrség környékéről.

                   Mert a helyi „ellenállók” minden este menetrendszerűen felvonultak a rendőrség elé, hogy követeljék a parasztokat nyúzó rendőrök kiadását. Hogy mit csináltak volna velük, nem tudom?  Szerintem egy-két fenéken billentéssel megúszták volna. Azoknak persze eszük ágában sem volt őket kiadni, inkább hagyták, hogy a háttérbe húzódva elrejtsék magukat.

                   Most jön a nagy sztori!

                   Tehát minden este összejövetel tömegzajjal. Egyszer csak azt hallottam, hogy egy teherautó férfiakat visz keresztül a falu központján, és azok a Kossuth-nótát énekelték. Aztán füleltem tovább. Néztem a sötétbe, néha az égre, hogy onnan figyelik-e?

                   Hátul volt egy halom szalmánk, mert azt szalmakazalnak minősíteni nagyképűség lenne. Nos, ennél a szalmakupacnál, mert csillagos éjszaka volt, valami zörgést véltem hallani, és gyenge fény csillogását látni. Amennyire zörögni tud a szalma, és amennyire fényleni tudnak bizonyos tárgyak a csillagok és a hold fényében.

                    Ez első gondolatom az volt, hogy valaki föl akarja gyújtani a szalmánkat. Bátor gyerek voltam én, de most kivételesen megijedtem. Beszédelegtem a konyhába, ahol a káttyapartnerek még a Kapás-házaspárt várták, és csak annyit tudtam kinyögni:

 - Valaki van a szalmánál!

                    Ez a kinyögött mondat, és az én falfehérségem elég ok volt, hogy higgyenek nekem. Apám és a Miska bácsi kimentek az udvarra, és hátraszóltak a kertbe:

 - Ki van ott? Szóljon!

                      - Rendőrség! – szólt a hivatalos válasz. Mivel én nem voltam az udvaron, csak azt láttam, hogy udvariasan bekísérnek egy keceli rendőrt, akit csak „Lizinek” becézett a népnyelv.

                   Nem tudom, láttál-e már, Barátom, teljes felszereléssel rendőrt? Ha nem, most figyelj! A nyakában egy dobtáras géppisztoly, azaz „davajgitár”, tele tárral és tartalék lőszerrel. Az oldalán pisztoly. A zsebeiben, dugig, kézigránátok. Szerintem egy zsebkendőnek sem jutott hely. Félelmetes volt a megjelenése, de ez az ember alig várta, hogy leülhessen, olyan fáradtnak látszott.

                   Szegény, egyike volt a tömeg által követelt célszemélyeknek. Amikor meghallotta, amit én is, hogy Kossuth-nótát énekelnek a műúton, azt hitte erősítés érkezik a haragos parasztoknak. Pedig az a teherautó tovább száguldott.

                   Átdobta magát, míg a kertünkbe meg nem érkezett, legalább nyolc kerítésen. A Miska bácsi vette a szárnyai alá, aki egyébként, mint volt ÁVH-s, minden napját a mi szárnyunk alatt töltötte. A házunk felette állt minden reakciós gyanúnak. Azaz egyáltalán ment haza október 24-től november 4-ig. A rendőr, akinek a nevét akkor sem tudtam, elmondotta, hogy először a csumakúpban akarta meghúzni magát, de aztán úgy döntött, hogy a mi szalmánkban rak fészket éjszakára.

                   Az a bizonyos csumakúp már nem a mi kertünkben volt, hanem a Kapás Pista bácsiékéban. A fiatalok megérkeztek, és újságolták, hogy a Pistát alig lehetett megmenteni a felvonulók markából. Mindenáron vinni akarták magukkal, de a felesége hátra küldte a csumakúphoz, hogy ott várakozzon rá, amíg ezeket a szívóskodókat lerázza. Pista bácsi engedelmesen a kert végében ütött tanyát, és hajszál híja, hogy nem találkozott egymással a két bátor: a rendőr, állig fölfegyverkezve, meg a Pista bácsi, aki ott húzódott meg.

                   A lényeg az, hogy mindketten megúszták. Kezdődhetett a kártyaparti. Ez azon az estén történt, amikor Nagy Imre bejelentette a Varsói Szerződésből való kilépésünket. A rendőrnek Miska bácsi a belső szobában adott szállást maga mellett. Amikor a rendőrünk álomra szenderült, ki tudja, mikor álmodott szépet utoljára, Juhász Miska bácsi kijött hozzánk, és szomorúan állapította meg:

                    - Ekkora arzenállal azért én nem indultam volna bujdosásnak.

                   Hajnalban lelépett a menekült, és amikor templomba mentem, akkor ő strázsált a rendőrség előtt, mint olyan, aki jóízűen kialhatta magát az éjszaka.

                   Amikor a Nyugat és Kádárék elárulták ezt az országot, Miska bácsit kinevezték tanácselnöknek Imrehegyre. De a kulákok ugyanúgy nem vették emberszámba, mint korábban, negyvenöt előtt.

                    És ebbe idegileg belerokkant. Pedig milyen jó esze volt, és mennyi emberség a lelkében! Áldozatkészség a szüleim iránt, akik sohasem tudták meghálálni neki. Csak az érzékenysége lett volna tompább, hosszú életű lehetett volna a földön. Így azonban kikészült, egy évtizedig ágyban fekvő beteg lett, és viszonylag fiatalon meg is halt.

                                                                     

                                                                      KOSSUTH-NÓTA

                  

                   Akár meg is haragudhat rám Illyés Gyula szelleme, amely bizonyára még ma is zsigerből gyűlöli a magyar arisztokráciát és a köznemességet, de akkor is ők voltak a nemzetmegtartó erő.

                   A török megszállást követő Kollonich-korszakban úgy tűnt, hogy a tragikusan megfogyatkozott és szétszórt maradék magyarság eltűnik még a térképről is. II. Rákóczi Ferenc szabadságharcának köszönhető, hogy a magyar rendi alkotmányt, amelyre később is lehetett építeni, azaz a nemesi nemzet érdekeit a szatmári békével sikerült megvédeni.

                   A reformkorszakban az arisztokrácia legjobbjai mellőzve önös érdekeiket, a köznemesség értékes részével karöltve, végrehajtották a sokuk számára tragikus fordulatot, a nemesi előjogok hazai felszámolását.

                   A „puszták népe” csak élte a maga, szinte állati nívójú életét, de az ország sorsának alakításához, a döntő pillanatokban, sem lehetősége, sem politikai ereje nem volt.

                   Kossuth köznemesi származású volt, Széchenyi főnemes. Az ő példamutató életük és költőink sugárzó hazaszeretete nélkül nem lett volna nemzeti öntudat, amely először 1848-hoz, majd a győztes 56-hoz elvezette volna az akkor már öntudatosodott munkásságot és parasztságot. Az egykori „puszták népét”, amely Kossuth-nótát énekelve tűntetett, majd fogott fegyvert az áruló belső bitangok és a hódító Szovjetunió ellen.

                                                  

                                                     A KECELI FORRADALMÁROK,

 

                    akik közül Fejes István bácsi emlékezik az eseményekre. Igen érdekes eseményekkel és személyekkel fogunk megismerkedni.

 

                   „Amikor október 24-én reggel bekapcsoltam a rádiót, azt hallottam, hogy Budapesten forradalom van. Elzártam a készüléket, majd elindultam Kecel központjába, ahol a templomkertben felállított szovjet hősi emlékművet igyekeztek eltávolítani egy traktor segítségével. Benyó párttitkár a KTSZ előtt állva figyelte az eseményeket. Ezt magam is láttam a Zárda Iskola sarkáról, de nem 24-én.

                   Az embereken meglátszott, hogy igen szívesen és lelkesen teszik a dolgukat. Mindannyian érezték, hogy ütött a szabadság órája. Akkor egy váratlan meglepetés ért, mert a Tihanyi doktor úr felesége igen erélyesen követelte, hogy tűntessék el a szovjet katonák sírjának maradványait is. Azt mondta, hogy ezek miatt nem volt a gyerekeinek mit enni. A KTSZ-ről ezen a napon eltávolították a vörös csillagot is.

                   A következő napon a Kuskunhalasról Bajára tartó útkanyarnál, a buszmegálló mellett, volt egy zászlós emlékmű, amelynek a szétverése már keményebb dió volt, merta közepében egy élő fa állt, és azt falazták köröskörül.

                   Még ezen a napon a Tanácsházról is eltávolították a vörös csillagot. Itt kívánom megjegyezni, 28-ára virradó reggelre minden hivatalból kihordták az iratokat, és a Tanácsház udvarán elégették. / Én meg itt kívánom megjegyezni, hogy a Birtokíveket nem! /

                   Október 25-én kezdődtek az összejövetelek a Kossuth utcában a főjegyzői ház és a Daci kocsma előtt.  Ott lett megválasztva a Forradalmi Bizottság 10 tagja.

                   Elnök: vitéz Helvédy János

                   Tagok: Pápai Sándor, Cselik Lajos, Ferró Imre, Farkas József /Vedó/. Rimai Mihály, Masek László, idős Majorosi József, Palásti Károly / Deszkás /, vitéz Fejes István /Matyis/

                   Október 26-án a Forradalmi Bizottság tárgyalni kezdett a karhatalmisták vezetőjével. A parancsnok, Lezsák főhadnagy, a kiskőrösi 13/42-es gépkocsizó alakulatnak a politikai tisztje, helyettese, az ugyancsak politikai tiszt, Cifra Mihály hadnagy volt. A tárgyalás fő célkitűzése az lett, hogy közösen felügyeljük a közbiztonságot. Szervezzünk közösen nemzetőrséget! Cifra Mihály bele is egyezett, de Lezsák főhadnagy nem.  Arra hivatkozott, hogy vissza akarjuk állítani a régi /Horthy/ rendszert! Így nem jutottunk dűlőre!

                   / Tudomásom szerint Lezsák őrnagyként fejezte be katonai pályafutását. /

                   27-én az előző napi tárgyalás folytatódott, de nagyon nehezen jutottunk dűlőre, mert semmiképpen nem akartak a kezünkbe adni. Mi, fegyver nélkül, nem tartottuk érdemesnek a járőrözést.

                   A Nemzetőrséget végül Lukács Imre vezetésével sikerült megalapítani, mert ő korábban rendőr volt Budapesten, de B-listára került, ezért leszerelték. Itthon folytathatta a mesterségét.

                   Ugyazen a napon történt, hogy a rendőrségi lejárónál egy csomó ember összejött. Én is odamentem, és hallgattam, hogy miről beszélgetnek.  Fogarasi Ferenc sorban írta föl, amit a többiek diktáltak. Kiket kéne húsz kilos csomaggal innen kitelepíteni? Amikor ezt meghallottam, mondtam nekik:

                   „Emberek! Ne telepítsünk ki senkit! Mi éppen ezzel fogjuk megmutatni, hogy különb emberek vagyunk, mint ők.”

                   Én nagyon bíztam a forradalom sikerében. Úgy gondoltam, hogy a győzelem után a bíróság majd megadja minden embernek a megérdemelt „jutalmat”. Tévedtem. De mégsem lett kitelepítés, amiért bárkit felelősségre vonhattak volna.

                   Október 28-án elég nagy feszültséggel kezdődött a nap. Már a reggeli órákban elég sok ember vonult az utcákra. 11 óra körül a Tanácsház környéke tele volt néppel. Eléggé zúgolódtak, megjegyzéseket tettek a katonákra, és ez nem tetszett Lezsák főhadnagynak. Harcászati alakban kivezényelte a katonákat a ligetbe, a patak mellé, ahol ma szökőkút van. Ekkor kettesben, Masek László meg én, odamentünk hozzá, és szinte könyörögtünk neki, nehogy lövessen a népre. Ha megteszi, abból még nagyobb baj is lehet.

                   Megígérte, hogyha rá tudjuk beszélni a népet, hogy oszoljanak szét, akkor berendeli a katonákat a rendőrségre.

                   Egy időre szét is széledtek, de azután újra elkezdtek összegyűlni a rendőrség elé. Ott elég komoly vita keletkezett az emberek meg a parancsnok között. De úgy délitán 1 óra körül sikerült a tömeget lecsillapítani, és lassan elkezdtek hazafelé szállingózni, Egypár hangoskodó még maradt ugyan, de azok már nem jelentettek semmilyen fenyegetést. Ekkor a parancsnok bevezényelte minden katonáját és a rendőröket. Bezárták az utcai kisajtót. A felhúzott cserepek jelezték, hogy honnan figyelik a népet.

                   Gondoltam, hogy ezek valamire készülnek. Mondtam is az ott lévőknek, hogy álljanak az oszlopok mögé, mert ezek közénk fognak lőni. Talán nem is lett volna nagyobb baj, ha nem jön Horváth Sándor, aki előtte a nagybátyjánál disznót vágott. Szüksége volt valamilyen bárdra vagy nagykésre, ezért hazaugrott, mert éppen a Rákóczi utca másik oldalán lakott. Amikor visszafelé jött, megállt a rendőrség előtt, és felmászott a kerítésre azzal a bizonyos disznóvágó szerszámmal.

                   Ekkor azonnal megszólaltak a fegyverek, és eltalálták a fejét. Abban a percben ott termett egy vadászgép is, és leadott két-három sorozatot. Ketten vagy hárman meg is sebesültek.

                   Őket a Zentai cukrászhoz vitték kötözésre, kezelésre. Zentait ezért később meg is hurcolták.

                   A parancsnok a Forradalmi Bizottság tagjait este hét órára berendelte a rendőrségre. Sorba ültettek bennünket. Pisztollyal a kézben, sorban odament minden taghoz, és feltette neki a kérdést:

                    - Miért lázadozik a nép?

                    De úgy ordított, mint egy vadállat! Az elnök nem szólt semmit, de én nem bírtam idegekkel, ezért odaszóltam neki, hogy majd én megmondom. Ekkor hozzám lépett, a pisztoly csövét a homlokomhoz nyomra, és rám ordított:

                    - Mondja!

                   Mondtam is:

                    - A délutáni eset miatt váltsa le a rendőrparancsnokot a beosztásából!

                   Rám ordított:

                    - Melyik csendőrt tegyem meg helyette?

                   Azt válaszoltam:

                    - Egyet sem, de van a rendőrségnek 13 tagja, azok közül nevezzen ki egyet helyette. Utána álljon ki a nép elé, kérjen bocsánatot az emberektől, és jelentse be, hogy a délutáni eset miatt leváltotta a rendőrparancsnokot.

                   A pisztolyt elvette a fejemtől, és csak állt, mert nem tudott szóhoz jutni. Nem tudott rá hammarjában mit válaszolni. Megfordult, odament az asztalához, gondolkozott, majd azzal váltunk el egymástól, hogy holnap folytatjuk.

                   Október 29-én olyan tíz óra lehetett, amikor folytattuk Lezsák főhadnaggyal a tárgyalást a Nemzetőrség és a rendőrség kapcsolatáról. Nehezen ment, mert fegyvert semmiképpen sem akart a Nemzetőrök kezébe adni. Végül csak beadta derekát, és a nemzetőrök is fegyveresen folytatták a járőrszolgálatot.

                   Ez látva, a faluban helyre állt a nyugalom, és még inkább bíztunk a forradalom sikerében.

                   Október 30-án Budapestről megkaptuk az utasítást, hogy a községben meg kell alapítani a pártokat. Ez félig sikerült is. A kisgazdák nem tudtak megfelelő elnököt választani. Önjelölt volt nem is egy, de azokat a többség nem akarta. A Nemzeti Parasztpártot meg tudta alakítani, mert Rózsa János személyében találtak megfelelő elnököt. Az MSZMP Benyó Istvánt választotta vezetőnek. Nagy csalódás volt, hogy a Kisgazdapárt nem tudott agilis elnököt választani.

                   Mindenszentek, majd halottak napja következett, a szokásos temetőjárással, emlékezéssel.

                   November 3-án úgy tűnt, hogy az emberek megnyugodtak, kezdett az önbizalmuk visszatérni. A parasztemberek folytatták a szántást-vetést Győz a nép! Győz a forradalom! Megszabadulunk a kommunista elnyomás alól!

                   November 4-én már korán reggel a rádióban tudtuk meg, hogy erről az álomról le kell mondani, mert támadnak az oroszok. Továbbra is kommunista uralom alatt maradunk. November 4-én együtt lapultunk Cifra Mihállyal, aki közben átált a Nemzetőrökhöz.  A Mari néni kocsmája előtt néztük, hogyan vonulnak a szovjet harckocsiok a településen át Baja felé. Kérdeztük egymástól:

 - Most mi lesz velünk?

                   Rövidesen meglkaptuk a választ, mert Kecskés Ferencet, Zsember Andrást, Cserni Istvánt 3-3 évre ítélték. Fogarasi Ferenc hat hónapot töltött Kistarcsán. A testvéremmel együtt meg lettünk gyanúsítva, hogy belőttünk Jónás József volt ÁVH-s ablakán. Aczél /Appel/ György vezette a nyomozást. Semmilyen bizonyítékuk nem volt ellenünk, pedig fegyverek után kutatva még az otthonunkat is bemocskolták, föltúrták.

                   Annak ellenére, hogy ártatlanságunk kiderült, mégis megvertek, megaláztak bennünket Szegeden. Ebben maga Aczél / Appel / György, a Kádár-rendszer „oszlopa”, személyesen is részt vett.

                                                                                                                Vitéz Fejes István

                                                                                                                  2010. január 1.

 

                                                                       HEINE PALLOSA

 

                   Heine az emlékirataiban meséli el ezt a történetet:

                   Tizenhat éves korában szerelmes lett egy hasonló korú vörös hajú lányba. A lányka családi körülményei nem voltak vonzóak, de a szerelmes ifjút nem zsenírozták. Tudniillik a lány apja is, nagyapja is hóhér volt. Akkoriban még pallos volt a divatban, és ők ezt forgatták. Hiába, a kenyérre valót a tizenkilencedik század elején is, valahogy meg kellett keresni.

                   Heine szerelme, akit Jozefának hívtak, édesapját korán elvesztette, és a nagyapjánál lakott. Személyesen mesélte el a költőnek egy kalandos, félelmetes éjszaka történetét. Egy napon különös vendégei érkeztek a nyugdíjas nagypapának. Tizenkét hosszú, vörös palástú ember németföld, akkor még mem egységes ország, különböző részeiből. Vörös palástjuk alá felkötött pallossal.

                   A tartományok legidősebb hóhérai voltak, és egy különleges alkalomra jöttek össze. Amikor beesteledett, a nagypapa minden cselédet elküldött a háztól, és az unokáját is aludni küldte. De az nem tudott lefeküdni, mert igen furdalta a kíváncsiság. Jozefa ezért lesben állt, és figyelt. A nagyapja elővett egy nagy ezüst serleget, megtöltötte borral, és sorban megkínálta az asztal köré ültetett vendégeit. Akkor a nagyapa rövid beszédet mondott, amiből a bokorban lapuló unokája egy szót sem értett. Csak annyit látott, hogy nagyapja sírni kezdett, és az asztal körül ülők mindegyike vele zokogott.

                   Aztán felkeltek az asztaltól, ledobták vállukról a vörös palástot, a hónuk alá vették pallosukat, és kettesével elindultak egy közeli nagy fához. A fa alatt egy nemrég ásott güdör volt. A nagyapja kihúzott köpenye alól egy ruhába burkolt csomagot, beletette a gödörbe, és eltemette.

                   Jozefa nem látott többet, mert ekkorára olyan rémület vett rajta erőt, hogy bemenekült a házba.

                   Évek múlva, amikor a nagyapa is meghalt, a nagynénje nevelte tovább, és annak elmondta ezt az éjjeli látomást. Az idős asszony megmagyarázta neki a sírgödör titkát.

                   A nagyapa pallosát ásták el ott, amellyel száz kivégzést hajtott végre. Az ilyen pallosnak veszedelmes tulajdonságai voltak. Az ilyen pallos továbbra is vért kíván, és megsebzi azt, aki a kezébe veszi. Tehát meg kell szabadulni tőle! Ezért temette el a nagyapa ünnepélyes bakó-szertartás szerint.

                   NB: Hazánkban nemhogy elásták volna, hanem újra élesítették a bosszúálló hóhér fegyverét. Átöltözött az ÁVH munkásőrségnek, és a régi vérszomját megőrizve, újra a megritkult magyarságra vetette magát.

 

                                                              KÁDÁR JÁNOS, A JELENTŐS

 

                   Mindez azért jutott eszembe, mert egyik újságocskában olvastam, miszerint Romsics Ignác történész azt nyilatkozta, hogy a huszadik századi politikusaink közül Bethlen István, Teleki Pál mellett Kádár János volt a legjelentősebb. Bizony, barátom, kinyílt a bicska a zsebemben.

                   Ha a memóriám nem csal, histórikus úr, Kádár belügyminiszter volt Rákosi idejében. És éppen ő volt az, aki a szerencsétlen balek Rajkot, aki a fáma szerint még barátja is volt, kiszolgáltatta az ÁVH-nak, a társaival együtt. Nem szólva az egyéb „bűnesetek” felderítésében végzett áldozatos munkájáról.

                   56 után vajon a szájába vizelő Farkas Vladimirt juttatta kötélre, esetleg a moszkvai főkolomposokat, akiknek a kezéhez olyan sok vér tapadt? És akik valóban előidézői, sőt kiprovokálói voltak a forradalomnak, amelyben sok száz ember meghalt, és bukása után kétszázezren elmenekültek ebből az országból?

                   Még ekkor sem ásta el a pallost, és föleg nem könnyhullatások közepette. Tovább is ragaszkodott „éles fegyverükhöz”, pribéktársaihoz, az ÁVH-hoz, amely Munkásőrségnek nevezte magát. A szó szoros értelmében. 1956 után hány embert végeztek ki, mert fegyvert fogtak a zsarnokság ellen? Fiatal gyerekeket, akik akasztásukra évekig vártak, mert a „törvényesen” uralkodó új rezsim igen „humánus” volt. Talán négyszázat ítéltek halálra, a másik négyszázat csak agyonverték. Mennyi elszánt harcos, munkásvezér került börtönökbe?

                   Ez az ember, urakodásának idején, az egykori és kivetkőzött ÁVH-sokra bízta az ország irányítását. Csak sakkozott és vadászgatott. A tévét sem nézte.

                   Nem is csodálom, mert igen sokszor találkozhatott a képernyőn olyan pofákkal, akik az Andrássy út 60-ban a kezére dolgoztak, esetleg részt vettek a megkínzásában. Ez az ember politikus volt egyáltalán? Az igaz, hogy az ő neve alatt adták el a liberális, nemzetrontó szellemi termékeiket, eszméiket az egykori főkommunisták és ezek sokszor deviánssá szocializálódott gyermekei.

                   Ez az ember szolga volt, nem politikus. Egy senki. Moszkva ügynöke, és szimpla hazaáruló. Egész életében Nagy Imrével sakkozott, és még életében mattot kapott. A történelem szemétdombján a helye, nem a nemzeti Pantheonban.

                 

                                                                NAGY IMRE MENEDÉKE

 

                   Írásbeli megegyezés történt a jugoszláv és a magyar kormány között Nagy Imre és társai menedékének megszűntetéséről. A magyar kormány először szóbeli, majd írásban kötelezettséget vállalt, hogy a budapesti nagykövetségünk védelmében álló minden egyes személy szabadon hazatérhet.

                   Sajnos, túl korán örültünk, hogy a probléma Nagy Imre és társai körül ily sikeresen megoldódott. Alighogy elhagyták nagykövetségünket, a szovjet katonaság letartóztatta őket. Úgy látszik, vagy senkinek nem jutott eszébe, hogy megkérdezzék erről a Kádár-kormányt, vagy pedig az oroszok Kádárékkal összejátszva fogták le őket. Az egyezmény, amit a magyar kormány éppúgy aláírt, mint a jugoszláv kormány, szokás szerint annyit sem ér, mint egy darab papír, amire írva volt. Nagy Imrét és társait ismeretlen helyre vitték, talán valahol Magyarországon, talán Romániában – a románok egyek az oroszokkal a „Nagy Imre-ügyben”.

                                                                                      1956. november 23.

 

                                                  MICSUNOVICS NAPLÓJA

 

                   Három nappal ezelőtt Charles Bohlen, az Egyesült Államok nagykövete nálam vacsorázott. Hosszasan beszélgettünk a közelmúlt eseményeiről.

                   Bohlen nem sokat mondott Magyarországgal kapcsolatban. Eltekinve attól a problémától, amit a Nyugat a magyar kérdésben ki tud fejteni, mi sem fog történni, bármit csinálnak is az oroszok magyar földön. Magyarország végleg az oroszoké.

                                                                                     1956. december 21.

                                                                   / Részletek Micsunovics naplójából /

                   NB: Ez legalább egyenes beszéd volt, és nem a Szabad Európa uszítása.

                  

                                                                     

                                                             SALVADOR DE MALADIAGA

                   

                   Ekkor Gerő gazdái elkövették első hitványságukat. Nagy Imre miniszterelnök nevében, de az ő jóváhagyása, sőt tudta nélkül nyilatkozatot adtak ki, amelyben azt állították, hogy az új miniszterelnök október 24-én a szovjet csapatok segítségét kérte, holott Nagy kormánya meg sem alakult október 27-ig, amikorra a szovjetellenes forradalom már mindenütt győzedelmeskedett az országban. Ez a forradalom a diákok és a munkásosztály forradalma volt, és fasisztának nevezni, ahogy azt Moszkva, sőt még Titó is tette, egyszerűen képtelenség. Október 30-ára Magyarország lerázta magáról a szovjet igát, és arra kényszerült, hogy szabad társadalmat teremtsen egy kommunistákból, szociáldemokratákból, kisgazdákból és parasztpártiakból álló koalíciós kormány uralma alatt.

                   És ekkor beözönlöttek a szovjet tankok, és vérbe fojtották a magyar felkelést. „A magyarok – mondogatták akkoriban Varsóban – úgy viselkedtek, mintha lengyelek lennének, a lengyelek pedig úgy, mint a csehek.” Ezzel a kijelentéssel ostorozták magukat a lengyelek, amiért olyan óvatosan viselkedtek Poznan után, ahogyan különben nem szokásuk. A magyarok engedték, hogy forradalmuk befussa pályáját a törvényszerű végkifejletig; a teljes orosz és kommunistaellenességig, és ezzel a fejükre idézték a végzetet, amelytől Lengyelország megkímélte magát: az újbóli megszállást, és a cinikus, brutális elnyomást.

                   Mi történt közben Nyugaton? Eisenhower tábornok elmondhatta volna Sancho Panzával:

                   „Én semmiről sem tudok. Éppen a szőlőskertemben voltam.” Azzal volt elfoglalva, hogy újraválasztassa magát. Ugyan mivégre? – kérdezhetnénk. Mert legfőbb ideje, hogy rádöbbenjünk: az Egyesült Államok elnöke egyszersmind a világ nemzetközösségének az elnöke is – ám emberi fajtánk zűrzavaros történelmének során ezt még senki nem ismerte fel, legkevésbé ama jeles „választófejedelmek”, az Egyesült Államok polgárai. Eisenhower elnök olyan válsággal találta szemközt magát, amely felszabadíthatta volna az egész kontinenst. Ám jóformán észre sem vette, annyira lefoglalta, hogy minél több szavazatot szerezzen magának. És visszatérhessen a Fehér Házba, hogy ott azután ne csináljon semmit.

                                                                                    Salvador de Maladiaga

 

                  NB: Kedves Maladiaga! Nagyon szimpatikus és igaz értékelésének a döntő része. De Ön ekkor még nem tudta vagy nem tudhatta, hogy a világ ügyeit nem a Fehér Házban intézik.

        

                                                         SZILÁGYI JÓZSEF VALLOMÁSA

 

                   Szilágyi József a Nagy Imre-per legszímpatikusabb alakja volt. Így beszél egy vádlott, amikor védekezik:

                   „S kik a főbűnösök abban, hogy teljesen meggátolták a kormány fejét a belső rend helyreállításában? Azok vádolják most leghangosabban, amiért semmit sem tett a huligánok ellen, elmulasztotta a szükséges rendszabályokat! No, de a kormány nemcsak Nagy Imréből állt, más tagjai is voltak; mit tettek azok?

                   Mit tett például Münnich Ferenc, akinek elsősorban az lett volna a kötelessége, hogy éjt nappallá téve dolgozzék a rend helyreállításán? Fontos tervekkel, javaslatokkal, indítványokkal mentek hozzá egyre – másra, de a felelet mindig csak egy volt:

                     - Jó, jó, majd visszatérünk rá, most nem érek rá vele foglalkozni!

                   Az embereket kétségbesésbe sodorta ez a magatartás, és már egyenesen szabotázsról kezdtek beszélni. Mikor nyomatékosan kértem, hogy az erre vonatkozó tanúvallomásokat a nyomozó hatóság vegye fel, követelésemet elutasították, mondván, hogy ez nem tartozik az én ügyemhez! Rendcsinálás helyett Münnich Ferenc egészen mással foglalkozott. Ideológiailag meggyőzte Kádárt, és végül rávette a szökésre.

                   Ugyancsak belügyi tisztviselők vallották: Kádár és Münnich szökésük előtt éjszakákat beszélgettek át együtt a Belügyminisztériumban. Mi világlik ki ebből? Számomra kétségbevonhatatlanul az, hogy az ellenforradalmi huliganizmus, a fasiszták és bűnözők egyre arcátlanabb fellépése nem is jött olyan rosszul azoknak, akik most olyan nagy vádat kerekítenek belőle miellenünk! Tudták a rákosisták, hogy miért Münnichre kell bízni a Belügyminisztérium vezetését!”

                   E szerint Szilágyi úgy véli, Münnich Ferenc belügyminiszterként szovjet utasításra hanyagolta el feladatát, sőt, gerjesztett káoszt, netán provokációk kiagyalásával és végrehajtásától sem riadva vissza – azzal a céllal, hogy jogalapot adjon Moszkvának a fegyveres beavatkozásra, melynek felkérésére Kádár Jánost vette rá. Mindez eleddig nem bizonyítható, ám értékes támpontként szolgálhat abban a kutatásban, amelynek célja Münnich Ferenc és munkatársai akkori tevékenységének hiteles vizsgálata.

                   Szigorúan meg kellene vizsgálni Galó István határvédelmi őrnagy és öt társának az ügyét, akik hat harckocsival részt vettek a Pártház ostromában. Kinek az utasítására tették? Az bizonyos, hogy nem a saját szakállukra!

                                                                             Kiszely Gábor: Állambiztonság

                                                                                          1956 – 1990

               NB: Itt kell megjegyezni, hogy a Pártház ostroma pontosan úgy meg volt szervezve, mint 2006 - ban az emlékezők lövetése és megkínzása. Erre is iderendelték a nyugati médiát, hogy bemutassák az „ellenforradalom” brutalitását. Egy nyugati újságíró, aki ott fényképezett, súlyos sérülést szenvedett. És mit ad Isten! A repülőtérről rohamtempóban szállították egy Rotschild – lány keblére, ahol aztán meg is halt.

                                                                     

                                  AZ A BIZONYOS LELKIISMERET, KÁDÁR ELVTÁRS

 

                   Ugye milyen jó lenne, ha ki lehetne operálni, mint egy féregnyúlványt?

                   „És elvtársnak senkit sem szólítok, mert én ilyen bizonyos megrögzött vagyok. Nem tévesztem el, hogy ki az elvtárs, és ki nem. De azt én nem szívesen mondom, bizonyító tanúra sem és ellenkező tanúra sem, aki él.

                   De én arról nem tehetek, hogy harminckét év múltán merül föl egy ilyen kérdés. Mert már annyi kongresszusunk volt meg pártértekezletünk, mindenféle, és azt soha nem bírálta senki, hogy ellenforradalom vagy népi felkelés.

                   Mert én, amikor elmondtam a nyilatkozatot, akkor azt mondtam egész pontosan: békés diáktűntetés, fölkelés, és nem minősítettem semmiféle ellenforradalomnak. Ezt értettem a résztvevőkre is, és a dolog menetére is, mert különben senki sem érti, hogy én miért beszéltem így, ahogy beszéltem.

                   Mert az a helyzet, most már rájöttem, a 28-ától kezdődött az, amikor ruhára, bőrszínre, nem tudom, mire rámutatva fegyvertelen embereket pogrom alapján megöltek. És azokat előbb ölték meg, mint Nagy Imrét és társait. Mert, ha arról van szó, hogy nem történelmileg nézem, akkor én is nyugodtan azt mondanám, hogyha én harminc év távlatából nézem, akkor én mindenkit sajnálok.

                   Tehát ha ezt tudomásul veszik, hogy ha esetleg bakizok, hogy még államfőt se nevezek meg, aki nem jóindulattal van irántunk. És elvtársnak se szólítok senkit sem, mert hátha a megrögzött szó, amit sok évig mondtam, az én visszaemlékezésemben nem szerepel.

                   Mert én csak akkor tudom aláírni. Köszönöm szépen. És sorrendben, ahogy én az életemet éltem át, és a legaktuálisabbra válaszolni fogok, ami most aktuális, és ami most engem gyötör, hogy miért nem szólalok meg. Köszönönöm szépen.”

                   / Egy részlet abból a Kádár-beszédből, amely a MSZMP KB tanácskozásán hangzott el, 1989. április 12-én. Kádár három hónap múlva, július 6-án, meghalt. /

                   NB: Mostanában / 2010 végén / olvastam, hogy a felesége papot hívott hozzá. A tisztelendő úr bizonyára feloldozta, de a magyar történelem sohasem fogja.

 

                                                                  SOMOGYI LAJOS BÁCSI

                   

                   Íme, Kádár elvtárs, ilyen tragikus sorsokat idézett elő a nagyarányú és véres bosszúra szomjazó megtorlás!

                   „1956. október 31-én a polgári forradalmi tanács elhatározta, hogy a hadosztály vezérkarát is őrizetbe kell venni. Minket kértek, hogy segítsünk nekik. 30-án délután már én is részt vettem a megyei pártbizottság első titkárának, Tóth Istvánnak a letartóztatásában.  Éppen ott volt a pártbizottságon Losonczi Pál, aki ekkor még csak a barcsi tszcsét vezette, valamint az ÁVH parancsnoka is. Rajtuk kívül még hat személyt, akiknek a nevére már nem emlékszem, kísértünk le a pártbizottságról a megyei börtönbe.

                   Októbet 31-én 9 óra körül a Kaposváron maradt legénységet, akik nem mentek fel Budapestre, összetoboroztam, és fél tíz körül két 76-os rohamlöveggel, kimentünk a civil fölvonulókkal a Füredi úti laktanyába, a hadosztályparancsnokságra.

                   Martis Pál hadosztályparancsnokot, a törzsfőnökét, a politikai tisztet, akinek már nem tudom a nevét, az elhárító főnököt és még vagy 5-6 katonatisztet hoztunk le. De nem a börtönbe vittük őket, hanem a mi kaszárnyánkba, a Gábor Áronba, ami közvetlenül a vasút mellett volt.

                   A hadosztálynál semmiféle ellenállásba nem ütköztünk, bemehettünk a laktanyába, bemehettünk az irodába, ahol ezeket az ottani forradalmi tanács őrizetbe vette. Az én legnagyobb bűnöm az lett, hogy Kunszabó Ferenccel fölmentünk a hadosztálynál lévő, utcára néző erkélyre, és onnan Kunszabó Ferenc és én beszédet mondottunk a tömegnek.

                   Aztán lekísértük őket a Gábor Áron laktanyába. Ez elég hosszú út volt, három-négy kilométeres. Elől ment egy harckocsi, aztán beálltak ezek a tisztek, utánuk Kunszabó Ferenccel együtt mentem, és utánunk beállt még egy harckocsi.

                   November 4-én, amikor kijöttek a börtönből, mindjárt engem követeltek. Később megtudtam, hogy a távollétemben halálra ítéltek a letartóztatás meg a beszéd miatt.

                   1957 márciusában Kecelen egy rendőrt küldtek ki értem. Este kilenc volt már, amikor a rendőrrel elindultunk. A szomszéd ház végénél az utcán volt egy kút, amiből mi is hordtuk a vizet. A kútnál megkérdezte tőlem:

                    - Mondja meg őszintén van-e magánál pisztoly vagy kés?

                    - Hát – mondom – pisztoly nincs nálam, de a tőrkésem itt van.

                    - Hát szaladjon vissza – azt mondja -, aztán tegye le!

                   Visszaszaladtam vele, és már újra közeledtem felé. Talán ötven méter lehetett köztünk a távolság. Sötét volt, meg olyan borongós idő. Gyönge léckerítése volt a szemközti teleknek, könnyen átléptem rajta, és elfutottam a határba. Már rohantam olyan négy-ötszáz métert, akkor hallottam a rendőr első lövését. Megálltam, hallgatóztam, aztán indultam tovább. Nemsokára hallottam a másodikat, a harmadikat és a negyediket.

                   Így aztán két hétig nem is jöttem haza kinn a határban bujkáltam addig, amíg itthon a feleségem elkészítette a búvóhelyemet. A gödör 150 centi hosszú, 80 centi széles és egy méter mély volt. Fölötte egy kissé szélesebb kacsaól, ott mindig kacsák és csibék voltak. Azok lettek hosszú időn át az én oltalmazóim és bújtatóim. Deszkával volt befedve, jó vastag akácfadeszkával.  Azon szalma volt, ami letakarta a rejtekhelyemet.

                   Amikor az asszony eljött elém, megbeszéltük korábban, hogy hová, felöltöztem öregasszonynak. Ugyancsak este volt már, amikor feltűnés nélkül hazajöttem egy keskeny gyalogúton. Láttam, hogy nem jön velem szemben senki. Akkor már tudtam, hogy hol van elkészítve a búvóhely. Mindjárt le is ereszkedtem oda.

                   Alig, hogy elrejtőztem, másnap még nem, de már a második napon egy egész szakasz katonaság jött Kaposvárról. Itt laktak az egyik vásártéri háznál, és váltották egymást az utcánk megfigyelésében. Több mint két hétig figyelték a házat. Várták, hogy majd hazatérek. Nagyon be kellett osztanom azt a két kilós veknit és egy liter vizet, hogy kibírjam az első két hetet. Amikor elmentek a katonák, jöttek a pénzügyőrök, jöttek a csőszök. Valaki mindig leskelődött, mert 50 ezer forint vérdíj volt kitűzve a fejemre.

                   Úgyhogy nemcsak a hatalom embereitől kellett tartanom, hanem mindenkitől. A rendőrök meg az ávóslegények, akik ott voltak nálunk, megmondták:

                    -Olyan parancsuk van, hogy be sem kell kísérni, hanem mindjárt az udvarunkon agyonlőhetnek.

                   Aztán később, amikor már nem volt akkora ellenőrzés, amikor nem volt senki, akkor, mivel volt egy harminc centis rés, amit föl lehetett hajtani, amikor fölálltam abban a kis helyiségben, A deszkát öt-hat centire föl mertem emelni. A nyíláson annnyi fény jött be, hogy annál kézimunkázni és olvasni is tudtam. Ha nem dolgoztam volna valamit, nem bírtam volna idegekkel.

                   Aztán az amnesztia előtt fél évvel a gyerek észrevette, hogy itthon vagyok.  Addig faggatta az anyját, már első osztályos volt, hogy megígérte, rövidesen láthat engem. Egyik este megegyeztek, hogyha nem jár el a szája, akkor megmutatja, hol vagyok. Amikor a kisgyerek meglátott, visszahúzódott, mert olyan fehér voltam, mint egy halott.  És annyira megijedt, hogy a bal halántékán egy darabon, szinte egy pillanat alatt, megőszült a haja.

                   Hat év után kezembe került az újság, amiben meghirdették az általános amnesztiát. Abból kiolvastam, hogy nem vihetnek bíróságra, nem ítélkezhetnek fölöttem, mert nincs rá bizonyíték, hogy valakit megöltem.

                   Nagyon rossz állapotban kerültem elő a gödörből. A mozgáshiány miatt annnyira legyengültem, hogy újra kellett tanulnom járni. Akkor meg úgy begyulladtak az izületeim, hogy majdnem mozgásképtelen lettem.

                   A körzeti orvos, amikor elvittek hozzá, rosszul lett tőlem. Mert olyan fehér voltam, mint a meszelt fal, és olyan erős földszagom volt, mint a frissen szántott tavaszi földnek.”

                   Ez volt Somogyi Lajos bácsi élőhalottként elszenvedett megpróbáltatásainak egy részlete. De miért lett forradalmár, miért vállalta októberben-novemberben a kockázatot? Mert megvolt rá az oka, mint sok hozzá hasonló társának, akik olyan szenvedésen mentek át a forradalom előtt, amit nem lehetett sem elfelejteni, sem megbocsátani. Ez pedig a hadifogság volt.

 

                                                            LEVENTEKÉNT HADIFOGSÁGBAN

 

                   „A hadifogságom úgy kezdődött, hogy először nem az oroszok vittek el, hanem a németek. Mivel zalaegerszegi szültésű vagyok, és amikor 1944-ben erre a vidékre érkezett a front, még egy tizenkét éves gyereknek is a Leventébe kellett lépnie. Heti három-négy alkalommal kellett kiképzésre járnunk.

                   Én a tizenhetet már betöltöttem, amikor 1944 novemberében Szálasiék kihirdették, hogy aki levente, vonuljon be a körmendi vagy zalaegerszegi laktanyába. Akik ide bevonultak, azokat már pakolták ki az állomásra, és vitték Ausztriába. Ezek egyik része ott is maradt, de a másik tovább ment Prágába és környékére. Engem is odavittek. Üstibe, Prága fölé. Ott voltam 1945 áprilisának közepéig. Amikor már közeledtek az orosz csapatok, nagy csoportokban elengedtek bennünket:

 - Menjetek Prága felé, hazafelé!

                   Megmutatták, hogy merre menjünk, és adtak egy napra való élelmet is. Jobban mondva jegyet, és ahol volt járási székhely, mert a németeknek mindenütt volt raktára, kaptunk harminc főre élelmet, mellé adták a következő napi jegyet. Akármerre mentünk, arra a jegyre kaptunk élelmet.

                   Úgy alakult a helyzet, hogy éppen május 8-án értünk Prágába.  Még este el is mentünk egy moziba. Ingyen bementünk, és megnéztünk egy filmet. De mire vége lett a vetítésnek, annnyi partizán vette körül az épületet, hogy amint kijöttünk, mindjárt sorakoztattak bennünket, és kísértek egy laktanyába.          

                   Közben láttuk, hogy a német alakulatok, mint az őrültek, rohantak keresztül a városon. Bajorország felé igyekeztek, mert akinek szerencséje volt, az angolok fogságába került.

                   A lényeg az, hogy minket bekísértek egy laktanyába. Másnap reggel átadtak bennünket az oroszoknak, akik aztán bekísértek bennünket Brnoba.  A város előtt volt egy nagy legelő. Ott mindenünket le kellett vetni, és még a batyuinkat is elvették. Le kellett vetkőzni meztelenre, és borbélyok is voltak, akik géppel, borotvával mindenkit kopaszra nyírtak. Aztán úgy meztelenül és kopaszon bementünk egy kastélykertbe. A csomagjaink ott maradtak, azokat sohasem láttuk viszont.

                   Olyan „szerencsés” időjárás köszöntött be, hogy napokig esett az eső éppen május közepén, és mi hatalmas platánfák alatt ácsorogtunk pucéran és csuromvizesen.  Annyian voltak ott a kertben, hogy még jóformán ülni sem lehetett. Amikor vége lett az esős napoknak, megynyílt az egyik épület ajtaja. Az tele volt német, orosz katonaruhákkal, de használtakkal. Ekkor megkaptuk a zubbonyt, a nadrágot, a szerencsésebbeknek még gatya és ing is jutott. Bakancsokat is adtak, de volt olyan, amelyiknek még talpa sem volt.

                   Aztán elindítottak bennünket az oroszok kelet felé, az igazi fogságba. Egyfolytában mentünk Érsekújvár felé. Ott kaptunk egy vonatot, aminek a vagonjaiba ötvenesével rakták be az embereket. Aztán Budapesten és Brassón keresztül kivittek bennünket Romániába, Tekucsiba. Egy hatalmas gyűjtőtáborba kerültünk. Aztán Konstancában hajóra hajtottak bennünket. Egyenesen Örményországba, Batumiba szállították az öt-hatezer embert. Ott kiszálltunk, aztán vasúton átvittek bennünket az azerbajdzsáni köztársaságba, Bakutól nyolcvan kilométerre. Szungaid annak a helységnek a neve, ahol eltöltöttünk három hosszú évet.

                   A többi fogolytáborhoz képest a miénk még jó hely volt. Megkaptuk a napi két deci levesünket, a hetven deka kenyerünket és az öt cigarettánkat. És külünösebben nem bántottak bennünket. Először lekerítettük egy hatalmas gyárépület helyét, és utána kezdtük el építeni. Egy hatalmas gyárat Martin-kemencével.

                   1948 júniusában engedtek haza bennünket, akik akkor 17-20 évesek lehettünk.  Előzőleg már a betegeket, az első osztályú betegeket, akik éppen csak éltek a föld fölött, elengedték. Nagy szerencse volt, ha ezek életben maradtak. Ha valakinek hasmenése volt vagy vérhasban szenvedett, annak gyógyszert nem adtak. Csak hipermangánt mindenre. Úgy, hogy naponta megtelt az a kis lovas kocsi húsz-harminc hullával. Azokat reggelente szállították ki a tengerpartra. A másodosztályú betegek minden nap oda mentek ki sírt ásni.

                   Azt hallottam, hogy magyarok is mentek, mert kétezer német és ezer magyar volt abban a táborban. Csak belerakták a hullákat a gödörbe, aztán leöntötték mésszel. Ha nem volt annyi hulla egyszerre, akkor csak vékonyan megterítették földdel, és a másnapi szállítmányt rápakolták, egészen addig, amíg fél méterre nem lett a föl színétől. Akkor temették el őket egészen.

                   Nagyon sokan ott maradtak. Egy olyan ismerős magyar fiú is, aki két nappal az indulásunk előtt halt meg.”

                                                            / Somogyi Lajos, Zalaegerszeg-Kecel /

 

                 NB: Ebben a vázlatszerű emlékezésben mennyi kimondott és elhallgatott megalázás, fájdalom, keserűség van. Íme, egy ok arra, hogy valaki elutasítsa 1956-ban a sztálinista rendszert, amely ilyen mértékben embertelen volt.

                                                                   

                                                                 HÁDÁR AZ ELSŐ EMBER

                                     

                   Maradjunk ’56-nál! Kádár János, a forradalom bukását követő „első ember”, akit megbízható források szerint Moszkvában Hruscsovék válaszút elé állították: Vagy vállalja fején a „töviskoronát”, vagy nem! Az utóbbi esetben ő is felel a maga ’56-os szavaiért és magatartásáért. Egy évvel később, 1957. december 7-én, legzártabb körben, így értékelte az 1956. november 4-e utáni időket:

                 „Mindjárt, novemberben, 1600 fasisztát a másvilágra lehetett volna küldeni, decemberben már ennyit nem lehetett volna, januárban még kevésbé és mennél tovább megyünk, annál kevésbé. Később gyengültek, az erőink viszont akkor voltak a legziláltabb állapotban. A lehetőségek kezdetben voltak a legziláltabb állapotban.

 Hogy az utóbbi mondat mit „rejteget”? Azt fejtsék meg a történészek!

                  Közben reménykedtünk, hogy tán adódik megegyezés az új hatalommal, azzal a ’56 novemberében még maroknyi csoporttal, amelyik a szovjet hadseregre támaszkodva megpróbált a „maga módján” konszolidálódni. Ám mégsem kiegyezéssel, nem a munkástanácsok, a néptömegek sztrájkok árán is kinyilvánított kívánságainak teljesítésével.

                   Bekövetkezett újra ugyanaz, amit a XIX. század második felében Kossuth Lajos így fogalmazott meg: „Az a hatalom, amelynek kétszázezer orosz szuronyra volt szüksége ahhoz, hogy feltápászkodjon a porból, ahová az isteni igazságszolgáltatás és halálosan sebesült hazám sújtotta – az a hatalom elnyomott minden jogot, minden törvényt és minden szabadságot jobb sorsra érdemes hazámban.”

                   NB: Most kétezer harckocsira és kétszázezer katonára volt szükségük a hadművelethez, mint annak idején, 1849-ben. A hasonlóság abban is fennáll, ahogy a Nyugat erre reagált. Palmerston, angol külügyminiszter 1849-ben: „Lehet, hogy igazuk van, de végezzenek velük minél gyorsabban!”

                                                                        

                                                                    ÉBREDJ FÖL! RIADÓ!

 

Megyek, hát már lövöldözés, ágyúdörgés, dübörgés Pécs felől.

-          Mi van? Mi van?

-          Hát az oroszok ránk törtek.

                   Minden vezetőt azonnal összehívtunk, és tanácskoztunk, hogy most mi legyen. Az oroszok megtámadták Pécset, valószínű, hogy ide is jönnek. Kilenc óra felé följött egy T-34-es harckocsi. Megállt a bánya előtt, közben a motorja működött. Akkor az egyik katona kidugta a fejét, és szétnézett, aztán visszafordultak. Úgy dél tájban tizenkét harckocsi, hatalmas robajjal.

                   Láttuk, hogy nincs értelme a harcnak, mert mindent szétlőnek, ha ellenállásba ütköznek. Akkor beszéltük meg, hogy kimegyünk az erdőbe, a Mecsekbe. Ott majd megbeszéljük a többiekkel, hogy mit lehet csinálni.

                   Három és fél ezren jöttünk össze: katonák, diákok, bányászok, akik hazafinak érezték magukat. Azt tudtuk, hogy egyetlen parancsnok van, a Gazda, aki összefogta az egészet. A Gazda orvos és katonatiszt volt a Horthy hadseregében. Katonás tartású, jól gondolkodott, mindenki elfogadta a parancsnoknak. Én is kaptam fedőnevet. Az én nevem Bableves volt. Egy raj jutott nekem, és az Ottó szakaszához tartoztam nyolc emberrel. Én ennek a nyolc embernek a munkájáért feleltem. Komolyan oda kellett figyelni, hogy mind megmaradjon közülünk. Sajnos egy meghalt az embereim közül.

                   Az oroszok észrevették, hogy hová menekültünk, és abban a pillanatban megtámadtak bennünket. A Százlépcsőnél kezdték. Ott próbálkoztak feljönni, de ott is kapták a legnagyobb csapást. Meghalt a parancsnokuk is, Korgyusin alezredes. Négy tankot tettünk harcképtelenné benzines palackokkal. Ott égtek. Hányan voltak, hányan haltak meg, ki tudja?

                   Tizenkét napot bírtam ki a Mecsekben. Az erdőt ránk gyújtották, a civilekkel együtt oltottuk. Szerencsénk volt. A Jóisten is úgy akarta, mert esős idő jött, és nem égett le az egész Mecsek. Csak itt-ott égett. Élelmünk volt, mert vadat lőttünk, a civilekkel közösen kenyeret sütöttünk.

                   November 14-én a parancsnokság úgy határozott, hogy a pécsváradi rendőrörsöt el kell foglalni.  És onnan, ami lőszer és gépkocsi van, el kell hozni. A rajommal mentem biztosítani. Ott orosz harckocsikkal ütköztem meg, Otto szakasza meg a rendőrséggel. Éppen bevonult egy-egy kocsi rendőr, és azok tüzet nyitottak. A bajtársam, Ottó, halálos lövést kapott.

                   Harminchat község volt a Mecsekben. A Nyugatról várt, ejtőernyős, segítség elmaradt. Úgy határoztunk a Gazdával, hogy abbahagyjuk a harcot. Abbahagyjuk, és külföldre szökünk.

                   Ekkor én azt mondtam, hogy mivel nős vagyok, családom volt meg négy testvérem, én maradok. Másodmagammal, egy odavaló társam lakására mentünk. Megmosakodtunk, gyógyszert kaptunk, meleg teát forralt az édesanyja. Akkor én onnan gyalogszerrel hazamentem Bácsbokodra.

                   A volt főnökömtől elvett pisztolyt mindig magammal vittem. Bácsbokodon leadtam a rendőrségnek, hogy legyen alibim. Pár szóval kikérdeztek, és mondták, hogy nincsen semmi hiba, mehetek.

                   De nem úsztam meg. 1957. február 3-án elkaptak a pufajkások. Egy színdarabot játszottunk, onnan vittek el. Anélkül, hogy kihallgattak volna, bevittek a rendőrségre. A kapuban mindjárt majdnem agyonvertek, mert heten támadtak rám, nem tudtam sokáig védekezni. Eszméletlenül vittek Pécsre.

                   Pécset már nem ütöttek, mert nem volt rajtam mit. A gerincem odavolt. Szétrúgták a lábam, a fogaimat kirugdosták Olyan voltam, mint egy élő halott. Pécsett tartottak két és fél hónapig. Terhelő vallomást nem tudtak rám tenni. Az nem volt titok, hogy nemzetőr voltam. Tehát mindezt csak ezért kaptam

                   Arról meg nem beszéltem, hogy a Mecsekben is jártam. Amikor egy kicsit helyre jöttem, elengedtek. Hanem amikor jött március 15-e, engem mindig elvittek. Egy-két napra bevittek, mert azt mondták, hogy közbiztonsági őrizet, mert azért mégsem bíztak meg egy nemzetőrben.

                   Aztán a felsőszentiváni malomban lettem főgépész. A harmadik hónapban rájöttek, és odatelefonáltak a tanácselnöknek, és megmondták, hogy ezt az embert el kell küldeni, mert ellenforradalmár. Aztán földönfutó lettem. Összesen harminckét munkahelyem volt. Ahol rájöttek, hogy forradalmár voltam, elbocsátottak.

 

                                                                 Pálfy Gyula, Kapoly

 

                   NB: Igen nagylegények voltak a pufajkások, az ÁVH-sok, a kiszolgáltatott emberekkel szemben. Kecelről is bevitték Szegedre az áldozataikat, és bizonyítékok nélkül, az Aczél Gyuri „bácsi” személyes részvételével, pofozták meg őket. Így került kezükbe újra az ország!

                                                                          

                       HONNAN VETTE EGY PROLI VAGY EGY PARASZT A BÁTORSÁGOT?

                                                                    

                   1957-ben, a megtorlások idején, 22 ezer embert állítottak bíróság elé. Közülük 16 ezret elítéltek. 360-400 embert halálra. 13 ezret internáltak. 16 - 18 ezer fő azoknak a száma, akik a forradalom idején aktívak voltak, és ezért állásvesztéssel, a főiskolákról való eltávolítással bűntették őket. Kétszázezren külföldre menekültek a megtorlás elől!

                   A példákból az is világosan kitűnik, hogy milyen nagy volt bizonyos vidéki kiskirályok hatalma. Miként egy bányának a párttitkára, akinek annyi baja esett, hogy elvették a pisztolyát, és elzavarták. Ilyen pozíció elég volt, hogy halálos bosszút álljon. Somogyi Lajos bácsi üldözése és tragédiája, egy ilyen személyes bosszú következménye volt. A védőőrizetbe kísért és vérig sértett téeszcsé és ÁVH-főnöké, holott, ha nem teszik ezt velük, a tömeg esetleg agyon is verhette volna őket. Ez azonban megvetette az alapját a helyi párt - és egyéb vezetők sérthetetlenségének.

                   Megtehette egy bánya párttitkára, hogy egy életen át üldözze egykori „megalázóját”.

                   Mégpedig ilyen logika alapján:

                    „Honnan veszi a bátorságot egy szimpla melós - akinek legalább tisztességes szakmája volt -, hogy engem, a pártembert, kiebrudaljon a hatalomból?”

                    Tisztességes bírósági eljárásban még Nagy Imrének sem lehetett része, pedig az ország miniszterelnöke volt.

                  Kihallgatásának jegyzőkönyvéből világosan kitűnik, hogy ugyanolyan eszközökkel és módszerekkel vallatták, majd szabtak ki rá halálbüntetést, mint a negyvenes és ötvenes évek koncepciós pereinek áldozataira.

                   Azok a vérig sértett ÁVH-sok vallatták és bűntették, akiket a forradalom napjaiban sokszor megmentett a forradalmárok és Nagy Imre embersége. Nem juthatott tisztességes védelemhez, olyan dokumentumokhoz, amelyeket a mentségére föl tudott volna mutatni, és a senkiházi kihallgató tisztek többször is megalázták.

 

                                                            KÖZLÖM AZ UTÓKORRAL

                                                                     

                    A Kádár-korszakban számtalanszor elhangzott a vád: A forradalom meg akarta fosztani hatalmától a munkásosztályt.

                    Közlöm az utókorral, hogy a hatalom öt ember kezében volt, és akaratuk, bosszújuk végrehajtója az ÁVH volt.

                   Nagyon találó a korabeli mondás:

                   „A szocializmus egyenlő a munkásosztály ÖNURALMÁVAL.”

                    A munkások álltak ellen legtovább. Gondoljunk a munkástanácsokra is, a társadalom mocsarából kimászó kádárizmusnak és pufajkásainak legjelentősebb ellenfeleire! Később ez a hatalom átszállt öt emberről néhányezer pártitkárra és a párt által kinevezett helyi tsz-elnökökre és gyárigazgatókra. Ezek lettek egy-egy faluban, városban, megyeszékhelyen a KISKIRÁLYOK.

                    Ott, helyben, sokkal nagyobb hatalommal bírtak, mint Kádár János az egész ország felett. Ő volt ugyan a jó bácsi, akinek kultuszát a tévé és a rádió megteremtette, de a valódi hatalom eszköze éppen a tv- és rádióelnökök kezében volt.

                  Aczél Gyögynek sokkal nagyobb befolyása volt, mint a gyatra műveltségű Kádár Jánosnak.

                   Az ország népe újból érdekvédelem nélküli tömeg lett!

                   NB: Az „ellenzék” kis csoportja, az SZDSZ, a rendszerváltáskor ezt a korábban megszerzett hatalmát féltve alapította meg a „médiapártját”, amely elsősorban a liberális érdekeket volt hivatva oltalmazni. Amelyet a jól bevált, de egyre gátlástalanabb, gyűlölködő, amorális propagandával működtettek tovább.

                    Inkább hatalomra juttatták újra a kommunistákat, akik a koncukat féltve MSZP zászlaja alatt tömörültek, ugyanakkor kisöpörték a politikai életből, a sajtószabadság semmibevételével, a magyar nemzeti érdeket képviselő MDF- et.

                    Mindkét pártot / MSZP + SZDSZ / a médiagörények, egy kicsinek és nihilistának nevezhető társadalmi csoport tagjai, tartották ezután is hatalmon még tizenkét éven át. Nem véletlen, hogy a hatalom bitorlásában és az ország kifosztásában, ha nem is súrlódások nélkül, húsz éven át együtt tudtak működni a volt ÁVH-sok és az egykori kommunista kiskirályok.

                   Maga a szocializmus nem lett volna népszerűtlen, de a végrehajtás módja minden józan embert undorított. Olyan emberek akarták ránk erőltetni, akik csak a szovjet mintát ismerték, és ezért idegen öntőformába akarták belekényszeríteni Magyarországot is. Holott éppen a szovjet tapasztalatokból jól tudták, hogy ott is szörnyű szenvedések forrása lett.

                   Mint ahogy a rendszerváltás után a demokratikus államrend sem lett volna ellenszenves, ha a médiahatalmat gyakorlók nem a demokratikusan megválasztott kormányra és a helyesen választó népre zúdítják az össztüzet. Ez a magyar nép akaratának semmibe vételét jelentette, egyúttal a magyarság elleni gyűlöletük folytonosságát bizonyította – 1990 és 2010 között. Ez volt a rendszerváltás elsikkasztása, külföldi segédlettel.

                  

                                                              NAGY IMRE KIHALLGATÁSA

                                                                                

                   Részlet Nagy Imre kihallgatásának anyagából:

                   „Én a vizsgálatot teszem szóvá. A vallomásomat nem az általam mondott stzövegezésben vették jegyzőkönyvbe, hanem átszövegezve, ami azt jelentette, hogy ami bekerült a jegyzőkönyvbe, az igaz, azt én vállalom, aztán aláírom. Ellenben ellenem csak egy része került be, ami bekerült, igaz, de csak egy része, és az is nagyon egyoldalú válasz. BNem került bele nagyon sok minden, amit pedig rendkívül fontosnak tartottam.”

                   Tehát, még az akkori jogi normák szerint is – törvénysértő volt az eljárás.

                   „A másik panaszom, hogy egyetlen esetben sem közölték velem, hogy engem mivel vádolnak, vagy gyanúsítanak. Kértem, közöljék velem, nem közölték, azt mondták, hogy ez egy régi, háromszáz éves szokás, hogy ezt nem közlik. Én nem tudtam, csak kerülő úton próbálták, és én mondjam meg, hogy én miben vagyok bűnös. Azt hiszem, hogy a jogszabályok nem így írják elő.

                   Ha engem valamivel gyanúsítanak, akkor azt mondják, hogy téged pedig ezzel gyanúsítunk, tessék, mit tettél ekkor meg ekkor, mi a védekezésed. Hát ezt nem tették, soha, egyetlen esetben sem. Kérem, én ezt szóvá tettem a Legfőbb Ügyészség felé, és ennek ellenére tovább folytatódott. A bizonyítékokat, a tényeket soha, egyetlen esetben sem, bocsátották a rendelkezésemre – mert saját anyagom volt -, hogy én azt felhasználjam.

                   Elnök: Ön, kérem az összes iratot áttekintette és áttanulmányozta?

                   Nagy Imre: Engedelmet kérek, nem arról van szó, hogy a nyomozás befejezése után énnekem odadták az iratokat, hanem a vizsgálat során, mikor én azt mondtam, hogy kérem szépen, itt van ez a dokumentum. Önök idézik ezt. Ebben a dokumentumban nemcsak az van, hanem ez is. Kérem, tegyék lehetővé a megtekintését, soha egyetlen esetben nem tették.

                   Nem egyszer a szidalmazást hívták segítségül. Nem egyszer fordult elő, azt hiszem, két esetben is előfordult, a vizsgáló tiszt, egy őrnagy, nem az ezredes, az ellen semmi panaszom nincs ugye, engem hát egyszerűen disznónak nevezett.

                   Tanácselnök: Nem, hát hagyjuk ezt!

                   Nagy Imre: Nem, azért azt hiszem, nem jól van ez így. A másik vizsgálat közben, kérem szépen, azt mondta nekem, hogy én vegyem tudomásul, hogy ő nekem halálos ellenségem, ő engem gyűlöl, és legjobban szeretné a torkomat kettéharapni.

                   Tanácselnök: Van még valami ilyen előadni valója, kérem?

                   Nagy Imre: Hát kérem szépen nem tudom, hogy ezt folytathatom-e, mert ilyen megjegyzés, hogy figyelmeztettek csak úgy barátságosan, ugye, hogy ennél sokkal kisebb bűncselekményért kivégeztek embereket, hogy magatartásom nemcsak az én sorsomat, hanem a családomét is érinti.

                   A védő úrral való beszélgetés során jelen volt a nyomozó hatóság képviselője, én ezt kifogásoltam, hogy a védőmmel nem a nyomozó hatóság jelenlétében akarok beszélni. Azt mondta, hogy kérem szépen, ez így van, és ennek így kell lennie.”

                   1958. március 6-án, majd április 15-én Ferencsik alezredes a következőt jelenti a feletteseinek Nagy Imre állapotáról:” Fokozatosan rosszabbodik. Fizikailag elég gyenge, keveset eszik, állandóan lehangolt a fogdában, a kihallgatáson pedig minden alkalommal sír. Állandó szívfájdalmai vannak. Időnként görcsei. A tegnapi nap folyamán a zárkában többször sírt. Gyógyszert orvosától nem fogad el. A mai kihallgatáson is többször sírt. Kijelentette, hogy gyógyszerre nincs szüksége, „szeretne véget vetni ennek az állapotnak, amiben most van.”

                                                                     

                                                                              VÁDAK

 

1.      Hazaárulás, hűtlenség és a népi demokratikus államrend megdöntése.

2.      Ezt már jóval a felkelés előtt „kimódolták.”

3.      Csalárd módon, árulás segítségével lett miniszterelnök október 23-án.

4.      Az imperialisták célkitűzéseit hajtotta végre.

5.      A gyülevész, fasiszta elemek által irányított forradalmi bizottságokat ismerte el.

6.      Vállalta azt a szerepet, hogy a demokratikus mezben fellépve átjátssza a kormányhatalmat a fasizmusnak, a fasiszta fehérterrorista diktatúrának.

                                                         

                                                                    ÍTÉLETHIRDETÉS

 

                   Az ítéleteket 1958. június 15-én délután öt órakor hirdetik ki. Ismert valamennyi. Akár Nagy Imre válasza a kérdésre:

                    - Kér-e kegyelmet?

                    - A halálos ítéletet, amelyet az igen tisztelt Népbírósági Tanács kirótt, én magam részéről igazságtalannak tartom, indoklását nem tartom megalapozottnak, és én ezért a magam részéről igazságtalannak tartom, bár tudom azt, hogy fellebbezésnek helye nincs, elfogadni nem tudom.

                   Egyetlen vigaszom ebben a helyzetben az a meggyőződésem, hogy előbb vagy utóbb a magyar nép és a nemzetközi munkásosztály majd felment azok alól a súlyos vádak alól, amelyeknek súlyát most nekem kell viselnem, amelynek következményeként nekem életemet kell áldoznom, de amelyeket nekem vállalnom kell.

                   Úgy érzem, eljön az idő, amikor ezekben a kérdésekben, nyugodtabb légkörben, világosabb látókörrel, a tények jobb ismerete alapján, igazságot lehet szolgáltatni az én ügyemben is. Úgy érzem, súlyos tévedés, bírósági tévedés áldozata vagyok. Kegyelmet nem kérek.”

 

                                                                 DÉRY, A FAVORIT

 

                   A külföldi tiltakozások Déry Tibor letartóztatásának napjától szinte napirenden voltak egészen a per kezdetéig. A fő szellemi erőt, írótársai mogósítása érdekében, az 1957-ben irodalmi Nobel-díjjal jutalmazott Albert Camus jelentette. Főként Déry Tiborért indult csatába, hogy a most már világszerte név szerint ismert személyén keresztül a többiek - a névtelenebbek, talán éppen a magyar nyelv magányosságának és ismeretlenségének köszönhetően – kiszabadítása érdekében.

                   Máig figyelemre méltóak maradtak az egykor kommunista párttag Camus ekkor leírt sorai: „A történelem nem áll meg. Kelet-Berlin, Poznan, majd Budapest. Gigászi mítosz omlott össze, hosszú ideig rejtegetett igazság robbant végül is az egész világ szeme elé. És habár jelenünk véres, jövőnk pedig még homályos, most már legalább tudjuk, hogy vége az ideológiák korának, a hogy olyan erények, mint szabadság értékének felismerése, ismét értelmet adnak életünknek.”

                   Egyes óvatosabbb írótársai Camus szemére hányták, hogy talán éppen a nyílt tiltakozásoknak az a hulláma, asmit a magyar írók érdekében tesz, az ellenkezőjére fordulhat. A magyarok és a szovjetek, Kádár és Hruscsov, külön-külön vagy együtt szorosabbra foghatják a zsarnokság láncait.

                   Camus mosolyogva válaszolt:

                   „Épp ellenkezőleg, tiltakozásainknak egyetlen hibája lehet: ha nem tiltakozunk még elszántabban, és ha nem vonunk be e tiltakozásokba még több ismert politikust, művészt, írót, közéleti férfiút, akiknek a véleménye sokat számít nemcsak saját népünk, de a nemzetközi közvélemény előtt is. Az oroszok semminél sem tartanak jobban, mint attól, hogy az igazságaikról kiderül hazug létezésük.” És most nevetve idézgette kedvenc orosz íróját, Dosztojevszkijt:

                   -Még hagyján, aki másoknak hazudik, aki önmagának hazudik, végképp elveszett.

                   A két kis íróper után megkezdődött a nagy íróper: Déry Tibor, Háy Gyula, Zelk Zoltán, Tardos Tibor birósági kihallgatása.

                   NB: Amikorra Déry és társasága a törvény elé került, bizonyosak lehettek abban, hogy nem végzik bitófán. Úgy vagyok én ezzel, mint a két világháború között lezajlott Rákosi perével. Azért a gazemberért megmozgatták az egész világot. De a forradalom után kivégzett százakért-ezrekért csak a magyarok szíve fájt.

                    Egyébként is, mi volt a „bűnük”? Az, hogy Petőfi - köröztek, ahol csépelték, a kommunista vezetés hozzájárulásával, a szalmát. Mert erre nekik megadatott a lehetőség. Más átlagpolgárt likvidált volna az ÁVH. Ők, a buzgó kriptokommunisták, játszhatták a demokráciát.

                   Korábban a Rákosi-rendszer hűséges támaszai voltak, és a személyi kultusz megteremtői, bértolnokai.

                    A két világháború közötti Magyarországról, a háborút követő nemzeti tragédiáról semmilyen szépirodalmi alkotást nem tudtak létrehozni. Egyedül a Niki és a Szerelem című két elbeszélést emlegetik még, amelyeknek a publikálásából és megfilmesítéséből igen nagy summát zsebelt be az egykori „írófejedelem”.

                  Akiről mára már kiderült, hogy jobban izgatta a nyugat-európai terrorizmus, ezért „félfülű” is volt. Szívesebben írt az amerikai rockfesztiválról egy képzelt riportot, és külföldi menye „kedves bópeernek” szólította a vén és szerelmes kecske-apósát.

                    A kiosztott évekre a hazaárulásért rászolgáltak. Ezekről az „írónagyságokról” manapság már csak annyit érdemes tudni, hogy ők rendezték az előjátékot a nagy októberi felvonáshoz. Az 1957-ben kirótt hatéves büntetésükből, talán letöltöttek kettőt. Ennyi az érdemük.

                                                           Tóbiás Áron: A magyarok vére / „nem számít” / alapján

 

                                                            NAGY IMRE TÁMASZAI

 

                   A Petőfi Kör tagjai a bíróság előtt.

                   Azért ez a Párton belüli író-újságíró garnitúra sem volt kutya. Déryt jobban ismerjük, de amikor egy Háy Gyula ügyében tanúként Illés Bélát hallgatták meg, akkor és kivételesen, halálmegvető bátorságról tett tanúbizonyságot.

                  Nagy színi jelenet volt Illés Béla bátyó törvényszék előtti szereplése!

                   Felvidéki borkereskedő-ivadék, majd moszkvai Kaganovics-védenc, majd – már nem fiatalon – önkéntes tisztje a szovjet hadseregnek, és egyenruhában vonult be Budapestre – ez a jó kedélyű író és újságíró meglepetést tartogat a számunkra.  A világ leggyávább emberének számított: amikor politikai fordulatot szimatolt, Illés Béla mindig torokbajt kapott, és bevonult egy szanatóriumba.

                   Ez a raccsoló kávéházi és kremli világfi most megtáltosodik, nem kapta két kézre a torkát, ahogy szokta, s mintha nem suhogna száz henteskés, a terem közepén nyugodtan előadja, hogy:

                    -Háy Gyula a világ legtisztességesebb embere volt mindig, és szerintem, az is maradt!

                   Vida, a vérbíró tátog egy kissé. Tudja, hogy Illés a napokban jött haza Moszkvából. Kivel tárgyalhatott ott, hogy ilyen karakánul ki merészel állni az áruló Háy Gyula mellett, aki november 4-én segélykiáltást „ordított” szét a világ négy tájára a rádióban:

                   -Jön az orosz! Segítség!

                   Vida: -Ön mire alapítja a másodrendű vádlottról formált jó véleményét?

                   Illés: -Önfeláldozó munkájára moszkvai rádiónál. Gerinces kiállása a nemzetközi munkásosztályért. Kéhem, Háy Gyula a legnagyobb élő kommunista színműíró. Kéhem, a Szovjetunióban is annak tekintik.

                   Azért nem mindegy, amit ez az ember mond. Ez a kövérkés magyar-zsidó figura megélte Kun Béla föltrancsírozását a moszkvai pincékben, Isaac Babel kínhalálát, a kétharmad orosz vezetőség feldolgozását szalámivá; ismeri jól az orosz felső tisztikar cinizmusát és romlott vérszomját. Tudja, hogy aki a nagyvilágba segítségért „dudál” a rádión, amikor visszaözönlik Pestre a szovjet hadsereg, arra halál vár.

 

                                                                 ILLÉS, AZ ÜGYES

 

                   Egy másik Béla, nem a Kun, az Illés, sokkal ügyesebb volt.

                   Rafinált róka volt, nemcsak titkár, mert amikor érezte a veszélyt, mindig elbújt a vadász elől. A harmincas évek vége felé elment pincérnek Ázsiába, hogy ne legyen szem előtt.

                    - Amikor Kun Bélát letartóztatták – mesélte Illés -, engem is berendeltek a CSEKÁ-ra.

 - Ismerted Kun Bélát? – szegezték nekem a kérdést.

 - Hát persze, hiszen a titkára voltam.

                    A szovjet elvtársak meglepetése nem ismert határt, mert előtte kihallgatták már Kun Béla legjobb barátait, ezek, kivétel nélkül megtagadták őt. Kijelentették, hogy már évek óta nem látták.

                   Illést ezért a beismerésért őrültnek tartották, és kirúgtak. Fogta magát, és bemasírozott a szovjet hadseregbe. Illés pedig, amikor végre hazajöhetett, és főszerkesztője lett az Irodalmi Újságnak. Attól kezdve Rákositól rettegett.

                   Ha a kopasz, a maga palócos nyelvjárásával megdicsérte, pezsgőt bontott, ha ledorongolta, akkor vidékre menekült, hogy főművén dolgozhasson, a Kárpáti rapszódián, amit sikerült kiadatnia, csak az isten tudja, hányszor. De kétlem, hogy rajta kívül más is elolvasta.  Képes Géza írt egy „epigrammát” az idegroncs és gyomorbajos Illésről:

 

                                                 Beléndek elvtárs súlyos szívbaja

                                                 Irányítható, furcsa nyavalya:

                                                 Valahányszor a vonal változik.

                                                 Szerkesztők, gépírók, irodasegédek

                                                 Várják, lesik, mikor jön vissza jó Beléndek.

                                                 S hetek múltán, mikor visszatér végre,

                                                 Nem gyógyultan, de már tettvágytól égve,

                                                 Szobákon, utcán a hír végigszáguld:

                                                 Hurrá! A helyzet megszilárdult!

 

                   1956 nyarán igen sokszor figyelmeztette meggondolatlan elvtársait és meakulpázott:

                    - Ti – s nagyot sóhajtott – ti, fiúk, nem tudjátok, hoggy mennyit féltünk és mennyit hazudtunk mi harminc éven át – odakint!

                   NB: Erről nekem csak az jut eszembe, hogyha valaki nem fél Istentől, féljen legalább Sztálintól meg Rákositól. Érdekes, hogy ezek az egy alomba tartozók milyen ocsmány módon cikizték egymást, de különösen Illés Bélát. Talán még azt is meg tudom indokolni, hogy miért.

                    Illés Béla, és mára ez már kiderült, rossz író volt, de közel sem volt olyan rongy ember, mint ahogy azt a moszkvaiak állítják. Igaz, hogy kitalálta a Guszev - ügyet, amellyel a magyar és az orosz nép barátságát akarta erősíteni. De ez nem is baj. Nekünk sem 1849-ben, sem 1956 nem az orosz néppel gyűlt meg a bajunk, hanem a vezetőivel.

                    Valószínűleg azért volt szálka a kortársak szemében, mert az egyik általános iskolai olvasókönyv elbeszélésében, talán a hetvenes években, mint a vörös hadsereg tisztje azt mondta rólunk a „felszabadító” orosz katonáknak: „Jó nép a magyar.”

                  Ez a mondat többet számít, mint Déry Tibor összes irodalmi alkotása és Benjámin László egész költészete, pártos klapanciái. Sőt, még a Hajnali karéneket is beleszámítva!

 

                           

                                                                        XXVIII. fejezet

                        LENGYEL JÓZSEF TÉVED, PEDIG MEGELŐZTE SZOLZSENYICINT

 

                   1958. VI. 17.

                   Amikor Nagy Imre és társai kivégzésének hírét közzétették, Lengyel József, aki Szibériát is megjárta, és a tanulságokat most már józan fővel levonva, de kommunista szemüvegen át, meglehetősen indulatosan, imígyen fakad ki:

                   „Na, szép és olcsó örömünnepet szereztek minden kül – és belföldi fasisztának. Tisztességes, nyugodt, bizakodó embereket dobtak meg: homokzsákkal nyakszirten.

                   Ki akarta ezt? Kinek lesz ebből haszna? Minek? Ki ellen? Miért? Őrület!

                   A szocializmus ügyének ellenségeket szereztek, de barátot, egyet sem. Micsoda pokolian ravasz ellenség teszi tönkre a békességet és a bizalmat, amely már nagy nehezen helyreállt? Micsoda pokoli ravaszság mocskolt itt vérrel kezeket, melyek eddig tiszták voltak.”

                   Tisztelt Lengyel József!

                    Ha Kádár kezeire gondol, súlyosan téved. Úgy látszik, három Magyarországon töltött szabad év nem volt elég ahhoz, hogy a történelmi tényeket megismerje.

                   Kádár János attól kezdve, hogy a belügyminisztériumban dolgozni kezdett, a Moszkvából hazaérkezett elvtársak bábfigurája és hűséges kiszolgálója lett. Ezeknek a vérszomjáról már bizonyára értesült. Amikor Rákosi Rajkot áldozatnak kiszemelte, Kádár János volt az, aki a vérpadra csalta. Az tény, hogy vér nem tapadt a kezéhez, mert többnyire felakasztották az áldozatait, esetleg már a cellában, az ő működése idején, agyonverték.

                   Ha csak a Rajk-ügyben lenne sáros! De jó néhány kegyetlenül lemészárolt és megalázott ember halálában is vétkes, akiknek már nevük sincs!

                    Nem a négyszáz halálra ítéltre gondolok, hanem azokra, akiket, csak úgy úri passzióból, a pufajkások agyonvertek. Kádár hozzájárulásával több embert végeztek ki Magyarországon, mint Haynau hóhérai.

                   Rajk neve is csak azért lett szinonímája a személyi kultusz aljasságnak, mert ez a szerencsétlen ember még a halála pillanatában is Rákosit éltette.

                   Amikor a seb kitisztításáról beszélt Kádárnak, bizonyára nem a magyar fasisztákra gondolt, akiket már fizikailag megsemmisítettek, hanem a volt ÁVH-sokra.

                    Ezt Kádár nem tehette, mert a hatalma ezekre támaszkodott, no, meg a szovjet tankokra. Amikor levitézlett ÁVH-t szélnek eresztették, azok nem hagyták el az országot, hanem komoly közéleti pozíciókhoz jutottak.

                    Komlós János, mivel nem értett semmihez, felcsapott humoristának. Még többen újságírónak! Politikusnak, külföldi követségeken a magyar nép képviselőjének. A rádió és TV tisztségviselőjének és politikai kommentátorának. Piros László, volt belügyminiszter, a szegedi húsüzem igazgatója lett. Berkesi András beállt írónak. Aczél György a magyar kultúra gúzsbakötőjeként ismert. A többi is átöltözött. Akinek nőgyógyász diplomája volt, elment abortuszokat kéjjel elkövetni. Ha ügyvéd volt, elszegődött a gyilkosok védőügyvédjének.

                   Ezeknek a gyerekei jelentek meg a rendszerváltáskor az SZDSZ-ben, amely lefasisztázott minden magyar szándékot és gondolatot.

                   A Kádár-rendszert tehát ők működtették, mint barátaik a Szovjetunióban Sztálin utódainak egyre gyengülő birodalmát. A gyerekeik a következő húsz évben kerékkötői voltak a magyar demokráciának. A magyar népet pedig a régi ÁVH-s hévvel és gyűlölettel, csak alattomosabban, tették testben és lélekben nyomorékká.

                   Mondok egy sokkal egyszerűbbet: Tudja, hogyan temették el Nagy Imre magyar miniszterelnököt? Nos, a gyűlölet dobta még a rejtett sírgödörbe is.

    

                                                           KÉT POFON MAROSÁNNAK

 

                   A Fehér Könyv persze nem beszél a pesti srácokról, akik a védtelen lakosságra támadó tankokat megsemmisítették, vagy az önkéntes ápolólányokról, akik tűzharc közben mentették a sebesülteket. A párt új, Ideiglenes Intéző Bizottsága primitív képmutatókból állt, akiket az írók ’57-es perében joggal láttatott Tartuffe - nek Háy Gyula. Érzékeltetve, hogy a moliere-i szellem helyett a sztálini dialektika cementje rakodott le agysejtjeikben. S persze szerencsések voltak.

                  Ott volt mindjárt az ávósok Münnich Ferenc szorgalmazta bűnbánó Canossa-járása. Amikor Nagy Imre belügyminisztereként gyülekezőhelyül a börtönöket jelölte ki számukra. A forradalmi lapok lelkesen írtak Farkas Mihály és Péter Gábor fegyházi lakosztályáról és a Rákosi - és Gerő-villa vörös drapériás burzsoá bájáról.

                   Háromezer haladó gondolkodású ember vett részt ebben a Canossa-járásban, s bújt az utca háborgó népe elől a börtönfalak mögé. A Fehér Könyv szerint a 2929 őrizetbe vett személy közül csak 558 volt a civil, s mivel a hadsereg és a nem politikai rendőrség átállt, feltételezhetően a 2371 személy ávós volt. Annál is inkább, mert Münnich – aki a forradalom belügyminisztereként munkálkodott a forradalom leverésén -, erre utasította az általa feloszlatott ÁVH tagjait.

                 November 3-án – egy nappal a második szovjet invázió előtt – a kormány szólította fel a karhatalmistákat, hogy a népitéleteket elkerülendő, saját érdekükben jelentkezzenek a Markó utcában, ahol egy ellenőrző bizottság dönt a sorsukról.

                 Akik nem követtek el népellenes bűnöket, igazolással, „bumáskával” távozhatnak. Később maga a Kádár-kormány is beszél az ÁVH bűnös tagjainak felelősségre vonásáról – a dátum december 6-a, amikor elkezdődnek a passzív ellenállást megtorló sortüzek. Ezután a sok pufajkát öltő ávóst illetően már nem kérdés: se bűn, se büntetés! Egy kategória marad: a megbízhatóság.

                   A felkelők a forradalom tisztaságát védve sok rákosistát megmentettek a népharagtól. És a hála: azok még akkor is nyugodtan tudtak aludni, amikor megmentőiket vitték a bitóra. Marosán György, az ilyen mondat kimondója:

-Mától kezdve lövünk!

                  A letartóztatóitól két pofont kapott, aztán futni engedték. Berei Andort és feleségét, Andics Erzsébetet, mint szovjet állampolgárokat, a nagykövetségükre kísérték. Más vezetők a Magas-Tátrában pihenték ki „gyötrelmeiket”.

                   A szovjet érdekkel szembe szállni mindig is végzetes vállalkozás volt 1918-tól, a polgárháborús idők kezdetétől, egészen a magyar forradalomig.

                     NB: Nagy Imréék kivégzése után az irántunk nem szimpatizáló, de a térséget kiválóan ismerő Hugh Seton-Watson, a híres-hírhedt londoni történész, a londoni Encounter hasábjain ezt érzékletesen, durván így fejtette ki:

                   „Egy Szovjetunió ellen folytatott háború eo ipso bűntett az emberiség ellen! Mindazok, akik hadat viseltek a Szovjetunió ellen, és a szovjetek kezére kerültek, ezért az életükkel fizettek. Bárdossy László és Ion Antonescu a polgári morál szerint nem lehettek bűnösök, de Moszkva kivégeztette őket. Több magyar és román tábornok, akiknek egyetlen bűne az volt, hogy a szovjet hadsereg ellen harcoltak, ugyanerre a sorsra jutottak. Logikus, hogy Nagyra és Maléterre ugyanezt az alapelvet alkalmazzák.”

                   A Szovjetunióra, még ha megszállónk is volt, nem lehetett kezet emelni. A Marosánnak adott két pofon ezt az alapelvet sértette meg.

                                                                  Tamáska Péter írása alapján / Magyar Hírlap /

 

                                                                 SETON - WATSON

 

                   Mindaz, amit Seton-Watson megfogalmaz, alátámasztja, amit az emberiség megtévesztéséről állítottam. Tehát a magyar ’56 merénylet volt az emberiség ellen? Mint ahogy az volt 1848-49 az orosz birodalom ellen? Esetleg Anglia ellen is 1848-49?

                    Ez az állítás egészen más fénybe állítja a különböző nyugati, magyar nyelvű rádióadókat, és általában, a Szovjetunió széteséséig végbement valamennyi politikai és katonai manővert az egész világon.    

                   Hiszen a „szabadságrádióknak”, ezek szerint, az volt a feladata, hogy végtelen birkatürelemre szoktassa a szovjet gyarmatok lakosságát. Csak a belső feszültséget levezető „szelepek” voltak.

                    Szegény apám, hogy hitt nekik, és még hány millióan az egész országban! „Isten malmai lassan, de biztosan őrölnek. Szól a kakas már, majd megvirrad már. Gallicus rovatát, a Reflektort közvetítjük.” És így tovább!

                    Csak a magyar, az örök balek, támogatást remélve, belement vérének kilátástalan ontásába. Ezek szerint még azt is meg kellene köszönnünk, hogy nem tartóztatták le a szerencsétlen menekülteket, és nem szolgáltatták ki őket az oroszoknak, mint a Vlaszov-hadsereg katonáit. Hiszen akkor is emberiség elleni bűntettet követtek el, amikor elmenekültek a szovjet bosszú elől.

                    De még ebben a jószívűségben is számítást kell látnunk, hiszen a világháború emberveszteségei miatt a gyorsan fejlődő nyugati iparnak szüksége volt a magyar munkáskézre és észre.

                    Abban azonban a cikk írója téved, hogy Rákosi vagy Gerő erkölcsileg felülmúlták volna Kádárt vagy Marosánt. Ezeknek nem volt moráljuk! Hogy a morálnak, mi a mérőónja, azt nem tudom. De hogy ezeknél mérhetetlen volt, az bizonyos.

                    Íme:

                    Kádár a Gorbacsovval folytatott beszélgetésen nagyjából a következőket mondta 1985-ben, tehát még ép ésszel: „Amikor a kivégzettek száma elérte a mi oldalunkon elesettekét, szóltam, hogy most már, elvtársak, álljanak le.” Gerő meg, mielőtt Moszkva 1956. október 25-én kimentette az országból, kiadta a Parlament előtti védtelenekre a tűzparancsot. Ki beszélhet itt erkölcsről?

                   Ezzel a kormányzónk bizonyára meg akarta nyerni Gorbacsov szimpátiáját. Honnan tudta Kádár, hogy mennyi áldozat volt a másik oldalon, ahol számolatlanul temették el az utcai harcok halottjait a köztereken, virágágyásokba? A koporsóikon, fejfájukon csak ez állt: „ismeretlen magyar”. Csak a Parlament előtti mészárlásban és szerte az országban, a pufajkás sortüzekben legyilkolt százakat ki strigulázta. Ha csak maga a Jóisten nem!

                         

                                                        Szívemben élsz, sétálgatsz, uram,

                                                        De tartozol is a szívemnek.

                                                        Alázatosan, nyomorúan

                                                        Kérlek: add nekünk a mi sorsunk.

 

                                                        Mi jó társad, jó gazdád voltunk,

                                                        Ne lázíts föl ily hív szolgákat,

                                                        Hallod, uram, hallod-e, hallod?!

                                                        Mi magunkat kérjük, a sorsunk.

 

                                                        S ha sorsunkat ide nem adod,

                                                        Majd megkeressük ezt a sorsot,

                                                        Sorsunkat, a büszkét s nem vakot,

                                                        Amilyen a tied: bocsáss meg.

 

                                                                      Ady Endre: Követelő írás sorsunkért / részlet /

                                                                                                                                      

                                                            A KLERIKÁLIS REAKCIÓ

 

                     Íme, az igazi Kádár János! Nagy Imre kivégzése előtt, 1958. június 3-án, a KB ülésén:

                   „Meg kell érteni, hogy mi a klerikalizmus ellen tűzzel, vassal, golyószóróval és börtönnel is harcolunk!” Világos beszéd ettől a tiszta kezű, jó bácsitól, aki ezek szerint ott akarja folytatni, ahol a Grősz-perrel abbahagyták még a Rákosi-érában.

                   A katolikus egyház elleni támadások tehát folytatódtak. A Regnum Marianum közösség papi és világi tagjai 1961-ben állottak a vizsgálóbíró előtt.

                   A magyar bíróság történetében egyedülálló módon zajlott a regnumi atyák és vezetők pere. A bírósági termet – a szünetben- a regnumi közösség tagjai gazdagon felvirágozták. Amikor a bíróság tagjai beléptek a terembe, szinte visszahőköltek a váratlan látványtól.  A bíróság elnöke a díszítést nem minősítette rendbontásnak, csupán a saját asztaláról rakta le a virágcsokrot.

                   Ezután behívatták a tanúkat, a fiatalokat, akiket papjaik ellen vádaskodásra akartak felhasználni. Minden belépő fiatal jó napottal köszöntötte a bíróságot, majd a vádlottak felé fordulva és meghajolva így üdvözölték őket: „Laudetur Jesus Cristus!” a bíró szerette volna megtudni, hogy ki szervezte meg ezt, de nem sikerült neki.

                   A per rendhagyó hangulatát fokozta, amikor a vád egyik tanúja elmondta, hogy hamis tanúzásra kényszerítették őket a kihallgatást végző tisztek. A törvénytelen eszközök hatására némelyükkel ugyan sikerült aláíratni a valótlanságokat tartalmazó jegyzőkönyveket, de ezeket most visszavonják. Az egyik tanú feljelentette az őt vallató tisztet, mivel az a nyomozó szobában megfenyegette és leköpte őt. „Ennek a pernek a tanúk voltak a hősei” – mondták később a regnumi atyák.

                   Egy fővárosi közösség valamennyire meg tudta védeni papjait, de a vidéki káplán már védtelen volt.

                                                    BRENNER JÁNOS, KENYERES JÁNOS

 

                   Brenner János Rábakézhely képlánja a felnőttekre, gyerekekre egyaránt nagy hatással volt.  Az Állami Egyházügyi Hivatal felszólította a püspököt, hogy helyezze el őt, mert zavart okoz a faluban. A püspök kiszállt a plébániára, de csak a káplán dícséretes magatartásáról hallott. Amikor kiderült, hogy a főpásztor nem helyezi el, az ÁEH-megbízott megjegyezte: -Lássák a következményeket!

                   A karácsony előtti gyónások idején, késő este beteghez hívták. Indult a betegek szentségével. A közelben lakók segélykiáltást hallottak, de a korabeli közbiztonság olyan rossz volt, hogy senki nem mert a kiáltozó segítségére sietni.

                   Csak akkor merészkedtek oda, amikor minden elcsendesedett. Vérében találták az atyát. 24 késszúrással és koponyájának összezúzásával végeztek vele. A jelek arra vallottak, hogy a falu párttitkára szervezte a gyilkosságot.

                   Kenyeres János tiszavárkonyi plébános hasonló sorsra jutott. Összeverték, majd tarkón lőtték, és testét a Tiszába dobták. Mindez 1957-ben történt.  És a sort sok száz áldozattal folytatni lehet tovább. Kecelen Tajdina Józsefet tartották veszélyesnek, el is üldözték Tihanyi doktor úr aktív közreműködésével.

                                                                   GUBIK MIHÁLY

 

                   A Kecel-újfalusi papunkat, Gubik Mihályt még a Securitate is megverte és megalázta, mert gyógyszert vitt az erdélyi magyaroknak a nyolcvanas években. A környezete, a baráti köre pedig kifosztotta. A plébániájára befogadott erdélyi lumpenek megverték, mert szerintük nem fizette ki számukra a német államtól átutalt márka-járandóságot. Ez lehetséges, mert, mint jeleztem, az akkori „baráti köre” meglopta.

                                                                               

                                                          A TERMÉSZET FURFANGJA

 

              Újból a mindig aktuális téma, és most már egy nagy filozófus felvonultatásával. Schopenhauer azt írta:

                   „A szerelem nem egyéb, mint a természet furfangja, amellyel a flérfit és a nőt tőrbe csalja, hogy biztosítsa az emberiség fennmaradását. Az egyéni boldogság csalóka képét vetíti eléjük, pedig esze ágában sincs, hogy ezzel törődjék – egyetlen célja az életképes jövő nemzedék megszületése.”

                                                                  

                                                                    JUHÁSZ MIHÁLY

                   

                   De nemcsak nőbe lehet szerelmes az emberfia, hanem alkatától, neveltetésétől, függően a hazába, a hatalomba és a pénzbe is.

                   Juhász Mihály - anyámon kívül, a hatalomba, mert az emelte ki a névtelenségből, ahová a családi és a társadalmi körülmények taszították. Felnőtt korában, de egész életének legfőbb mozgatója a hatalomvágy volt. Annak a vágya, hogy visszafizessen az őt ért megalázásokért. Érthető és indokolható, ha nem lesz miatta véres a keze. Ezt ő elkerülte, de amikor végképp félreállították, mert a kulákok feltámadó, „kiskirályi” uralmával szemben alulmaradt, idegileg össze is omlott.

                   Amikor az új főnöke, Kádár János meghirdette: „Aki nincs ellenünk, az velünk van”, neki már csak két lehetősége volt: Vagy lelövi a megalázó, ostoba kulákkölyköt, vagy a fegyvert önmaga ellen fordítja. Ezért távolították el a Munkásőrségből. A fegyverét elvették, majd leváltották az imrehegyi tanácselnökségről is.

                    Tulajdonképpen megfosztották élete értelmétől, önbizalmától, és lassú halálra kárhoztatták. Idegei nem szolgálták tovább, és lassú hullással, amely egy évtizedig is eltartott, tért meg a keceli földbe. Én nagyon kevés embert szerettem olyan mélyen, mint őt, aki gyerek maradt egész életében. Az volt az érzésem, hogy rokonlelkek vagyunk. És ez mélyebb, mint a vér szerinti kapcsolat, bár az is volt közöttünk, ha távoli is!

                   Hogy anyám a barátságon kívül mást is érzett iránta, azt ki kell zárni! Legfeljebb valami anyáskodó szánalmat és megbecsülést az önfeláldozásáért.

                   Nekem jutott az a szomorú kötelesség, mert akkor éppen kultúros voltam, hogy világi temetéssel búcsúztassam, mint „hitetlen” embert. Babits versét olvasta föl Rezes Gizella. Pedig lehet, hogy sokkal jobban tetszett az ő egyenes vonalú élete Istennek, mint a sok templomba járó köpönyegforgatóé.

 

                                                                   A KUBAI VÁLSÁG

 

                   Még jól emlékszem, mennyit idegeskedett a világ, és részeként magam is, a kubai válság napjaiban. Hruscsov, ez a parasztkáder, aki az ENSZ-ben a pulpitust a cipőjével verte, elég kockázatos lépésre szánta el magát.

                   1962. november 14-én az USA felszólította a szovjet rakétatelepítés felfüggesztésére és hátraarcra Hruscsovot. Blokád alá helyezte Cubát, és a közeledő szovjet katonai szállítmányoka légi fenyegetéssel visszafordulásra kényszerítette.

                    Miközben a Kling Jancsival a földügyeket intéztük Dunavecsén és Baján, ahol megismerkedtük a Szikra nénivel, aki kiváló teával traktált bennünket, és festő fiával dicsekedett, akinek a nevével, sajnos, később semmiféle tárlaton nem találkoztam.

                    Számunkra duplán hidegháború folyt a javából, mert Dunavecsén olyan fűtetlen albérleti szobában aludtunk, amelyben a szekrény tetejére rakott befőttek mind megfagytak volna, ha a hátsó sor üvegekből ki nem ettük volna szilvabefőttet.

                   De a Jancsi rádióján hallgattuk a Komjáthy slágereit meg a Szabad Európa tinédzser partiját. Jól megfért egymás mellett a kelet meg a nyugat – a rádió hullámhosszán. No, meg a politikai sakkozók a nagy földabroszon.

                   November 28-án, azaz két hét múlva, Hruscsov visszavonulót fújt, és ebbe a nyilvánvaló szovjet politikai vereségbe maga is belebukott. Egy kis tréfálkozás volt az atomháború fenyegetésével. Így mulatott egy orosz kommunista vezető.

                   Kenedynek sokkal keményebb sors jutott, pedig ekkor ő maradt legény a gáton. Megnőtt az önbizalma és az önérzete, és azt hitte, hogy bizonyos körökkel ujjat húzhat. Tévedett. ’963-ban ki is tekerték a nyakát. Sokkal brutálisabban, mint az unintelligens Hruscsovét.

 

                                                      A PARASZTSÁG MEGADJA MAGÁT

                 

                    A parasztság, amely a Rákos-uralom idején még szembe tudott szállni az erőszakos téeszesítéssel, a forradalmat követő terror árnyékában föladta a harcot, és 57-58, 59-60, 60-61 telén belenyugodott a megváltoztathatatlanba, és sok tragédiát elszenvedve, belépett a szövetkezetekbe.

                   Három és fél millió embert kényszerítettek a városokba, és akik a külvárosok paneljeiben találtak magányra kárhoztató lakóhelyet. A paraszti lét szabadságát és a föld szeretetét lelkükből kivetve, a városi lumpenproletariátus széles rétegét alkották. Ez a népcsoport az, amelyet a tévén keresztül kedvükre manipulálnak, akiknek egyetlen művelődési forrása a televízió lesz.

                    Az új városrészeken nem épülnek templomok. Ez a réteg kénytelen volt beérni a tv által szolgáltatott maszlaggal. A „szocialista” kultúra nem segít a nemzeti hagyományokat ápolni, sőt igyekszik megsemmisíteni, történelmi nagyjainkat, múltunk példamutató korszakait elhallgatni, lejáratni.

                  Jellemző tünete volt az a törekvés, hogy március 15-ét, márcus 21-ét, április 4-ét igyekeztek összemosni. A magyar szabadság születésnapját a kommunisták hazai véres uralmának kezdetével. Nem szólva a hazánkat hosszú időre guzsba kötő szovjet megszállás emléknapjáról!                    

                   A Szovjetunió magyar „barakkjában” a nyugati, fogyasztói életforma lesz a követendő példa, annak gyülekezési, szólás- és sajtószabadsága nélkül. Fő szórakoztatási formája a gazdasági és társadalmi poblémákat elbagatellizáló kabaré.

                   A közösségek szétverése volt a cél. A konzumtársadalom, zabálj és szórakozz a mi ízlésünk alapján, ez volt a legfontosabb politikai cél. Az állampolgárok továbbra is teljesen ki voltak szolgáltatva a rendszernek, csak most nem Kádár Jánosnak, hanem a médiának, a helyi kiskirályoknak és érdekszövetségeinek. Ezeknek a kapcsolat-szálai egyre inkább az USA-hoz kötődtek.

                   Pedig a gondok évről évre nőttek. Ezt világosan jelezték az öngyilkosságok és az abortuszok fokozatosan növekvő számai. Egy beteg társadalom jutott el a rendszerváltás küszöbére.

Az a legveszélyesebb, aki a lelket öli meg. Miként ez a főhadnagy elvtárs az ÁVH -tól:

 

                                                KOMLÓS JÁNOS: MI KELL A MAGYARNAK?

                                                        / Egy részeg magyar monológja. /

 

                   Itt vagy, pajtikám? Már mindenütt kerestelek. Ide figyelj! Egy rendkívül fontos kérdést szeretnék veled tisztázni. Nagyon diszkréten. Bizalmasan. Mégpedig azt pajtikám, hogy – ELBŐDÜL. Magyar vagy, vagy nem vagy magyar? ISMÉT BIZALMASAN. Tudod, pajtikám, ez rendkívül fontos kérdés, mert az a helyzet, hogy a magyar az magyar. ELBŐDÜL. De a nem magyar, az nem magyar! Jó, hát meg lehet nekik bocsátani, nem arról van szó…Tehetnek ők arról, hogy nem magyarok? Nem tehetnek. Csak azért egyre vigyázzunk! Mégpedig arra, hogy ÉNEK. „Magyar legény nem ád csókot tót szlecsnyának, magyar legény csókja kell a magyar lánynak.”

                És aki ezt nem hiszi, az megláthassa: eljön még a leszámolás napja! És akkor leszámolunk! Hogy kivel? TÖPRENG. Mindenkivel, aki bántja a magyart. És ki bántja a magyart? Aki nem hisz a magyar igazságban! Mert mi a magyar igazság? Három. Három a magyar igazság. Ezt se tudod? Tartok én neked egy kis eligazítást, hogy ne bámulj ilyen bután a világba. Figyelsz?! Számtanóra! Indulj! Egy. Nagyon fontos szám az egy. Mert hiszek egy Istenben, hiszek egy hazában, hiszek egy..nem..itt nincs egy, csak Magyarország feltámadásában…” És mért kell neki feltámadni? Mert csonka ország, nem ország! Nem bizony! Hogy néz ki ez az ország? Csonka! Nem is ország! Rá se lehet nézni, olyan.. ÉNEK. „Szép vagy, gyönyörű vagy Magyarország…” Mi van? Hogy hol itt a logika? Az nincs itt. Mert azt is elszakították! De nem sokáig! Mert ÉNEK: „Győz a szittya fergeteg, a rohanó sereg.”

                De addig is…Figyelsz?! A számtant folytatjuk! Egy után mi jön? Kettő! De csdak a cicáknál! Mert ÉNEK: „Egy cica, két cica, sej, megette az icipici egeret…”

                Ami pedig a négyet illeti, nagyon fontos, mert ÉNEK. „Ott, ahol zúg az a négy folyó.” Mi a négy folyó? Ezt se tudod! Figyelsz?! „Duna, Tisza, Dráva, Száva, törjön ki a lábad szára.” Értem? Akkor a földrajzzal végeztem! Négy után jön a…Figyelsz?!...száz!

                 Miért? Mert közben nincs nóta! És száz után jön az ezer! Úgy bizony, ezen az ezeréves drága földön, amely tejjel – mézzel folyó Kánaán! Olyan Kánaán, hogy ÉNEK: ”Ritka búza, ritka árpa, ritka rozs…” De nekünk jó így is. Ezért mondom: „Ne bántsd a magyart!” Mert a magyarnak sok az ellensége! Nagyon sok! Még ezt a kicsike földet is irigylik tőle. De nekünk nem kell a másé, csak ami a miénk! Mert: „Piros, fehér, zöld. Kijev magyar föld!” Mi nagyon türelmesek vagyunk! Nagyon! De ha egyszer kiállunk a csatatérre, mert kiállunk, akkor az egész világ megtudhassa, hogy ÉNEK: „Deutschland, Deutschland, über alles…”

                Komlós János stílusában folytatja még évtizedeken át / Hoffmann / Hofi Géza.

 

                                                                   WEÖRES SÁNDOR

 

                „Amelyik nemzet fölényben akar lenni más nemzetek fölött: hóhérrá vagy bohóccá válik. Nemzetük életét elmocsarasítják, kik nemzetük valódi vagy vélt erényeit hangoztatják s a kíméletlen bírálatot tűrni nem akarják.

                 A legnagyobb csapás, ami egy népet érhet, ha egyoldalú irányítással az ítélőképességét tönkreteszik.

                 Az ilyen nép elzüllik és mennél vásáribb kalandor nyúl érte, annál könnyebben odadobja magát. Nincs az a kívülről jövő veszedelem, végigdúlás, évezredes elnyomás, mely ezzel fölérne.”

 

 

                                               GAGARIN GYURI ÉS LENGYEL JÓZSEF

                                                                   

                   1961 nevezetes év volt. Necsak arról, hogy akkor érettségiztem, de Gagarin akkor repülte körül a Földet. De nem akkora szárnyakkal, mint én az egyetemi fölvételre jogosító érettségimmel.

                   Az sem volt kicsi szellemet próbáló teljesítmény, hogy én búcsúzhattam a társaim nevében a középiskolai ballagáskor a szüleim büszkeségére. Ekkor kaptam Szeberényi Istvántól egy éppen akkor megjelent Szabó Lőrinc-kötetet.

                   Az év politikai érdekessége az Eichmann-per volt. Őt Dél-Amerikában találták meg, és a kalandos úton hurcolták Izraelbe a Moszad emberei. Tizenöt évig vadásztak rá.

                   Végre egy valóban hozzáértő ember, Lengyel József, kimondta, amit én olyan régen sejtek:” Eugéne Ionesco különböző nyilatkozatai világosan megmutatják annak is, aki ezt darabjaiban még nem látta, hogy közönséges sarlatán.” Hadd tegyem hozzá, hogy ez az egész futur-, dada -, és kubizmusra egyaránt érvényes. Egyszerűen nincs közük az élethez, sem a transzcendeshez, tehát értéktelenek.

                   Egyéb izmusokkal még mindig csak viaskodik:

                   „A párttag párttag volt és igaz ember – a pártnak mindig igaza volt., mikor…Nos, akkor én nem voltam igaz ember. De ha én igaz ember voltam, akkor a pártnak nem volt igaza. És Sztálin nem egy ember, ha kisajátítta a pártot, akkor kérdem, kik voltak, akik ezt segítették, engedték, vagy tűrték. Köztük én is. Szóval igaz emberré kell lennünk, ami annyi is, hogy nem vagyunk azok. A párttagkönyv nem vált meg, és nem megváltás és nem jegy a mennyországba. Érti? Én nem mindig.”

                   Ezután elvégzi az összehasonlítást, és figyeljék meg, milyen következtetésre jut! Miben különbözik a sztálinizmus a hitleri nemzeti szocializmustól: „Sovinizmus itt is, ott is. Öndicséret? Egymást kiabálták túl.”

                    Orosz sovinizmusról szó sem lehet! A szerencsétlen, kiszolgáltatott orosz népből és a nemzetiségekből állt a sztálini birodalom.

                   „Ha mínuszról lehet szó, akkor egyedül az, hogy a náci nyíltan reakciós volt, míg Sztálin az egész világ nevében beszélt, és az emberiség eszményeit kompromittálva talán évtizedekkel vetette vissza a munkásmozgalmat és tette hitevesztetté a legjobbakat.”

                   NB: Milyen eszményekről volt szó, kedves Lengyel? Kik voltak azok a legjobbak, akik a hitüket elvesztették? Úgy összeomlott a birodalom magától, mint egy kártyavár. A „kommunista istenország” lett volna az eszmény? – hogy Jászit idézzem.

                   Akik a hazugságaikban hittek, az emberi szabadság harcosai akartak lenni? Nagy szerencse, az orosz emberek között viszonylag kevés akadt, akit szadistává tudtak nevelni. Talán a nép lelke épebb volt, vagy a szavak és a tettek közti különbség semlegesítette a romboló hatást?

                   A lényeg: az orosz népet nem tudták szadistává nevelni, csak tönkretenni, mint a magyart a saját hazájában, ugyanazok az erők.

                   „Egyébként olyan nagy különbség volt a jelszavakban? A sztálini lágerek kapuján ez állt: „Munka: tisztesség, becsület és hősiesség.” A hitleri lágerek kapuján ez még szebb volt: „A munka szabaddá tesz”

                   Azt okosan fűzi hozzá másutt: „A berlini fal 1966. augusztus 13-án történt fölhúzása a végleges lemondás a kommunista eszme világraszóló elképzeléséről.”

 

                                                     HORVÁTH ZSUZSANNA NAGYAPJA

                  

                   Molnár János, a nagyapám, fényes csizmákkal, szürke nadrágban és sötéten zakóban áll ezen a fotón. Szép szál, szikár, egyenes tartású és fényes tekintetű férfi.

                   - De nem volt szép ember - mondja mosolyogva a nagyanyám -, mert elcsunyította a bajúsz. De ő még az én kedvemért sem volt hajlandó levágatni, mert a kislánya, a te édesanyád, nagyon szeretett játszani vele. Igen szívesen fésülgette, minkét szárnyába színes szalagot kötözött, egyik oldalra pirosat, a másikba sárgát, és ez elszórakoztatta a nagyapádat meg az édesanyádat is. A végén ki is pödörte mind a két vét igen kackiásra.

                   A nagyszüleim a dávidszűrjei dűlőben laktak, egy ősök által épített, vert falú tanyában, aminek már csak az emléke maradt meg. János fiukkal, aki 1939-ben született, és Ilona lányukkal éltek ott, aki éppen háború utáni évben látta meg a napvilágot.

                   A tanya körül is volt egy kis birtokuk, szőlő, gyümölcsfákkal. De amikor tehették, szereztek egy-egy darab jó minőségű, magas aranykoronájú szántót. Ezekbe kukoricát, gabonát vetettek, és ahol Tüskösi pince van, 3000 négyszögöl földet vettek, hogy szőlőt telepítsenek bele.

                    Az édesanyám elbeszélése szerint, szívügye volt ez a munka. Nagy fáradsággal és napszámosok segítségével, be is ültette jóféle egyenes kadarkával, sárfehérrel, kövidinkával és piros szlankával. A tanya istállójában, óljaiban mindig voltak tehenek, disznók és mindenféle baromfi. De ló is, ha nem futotta többre, legalább egy. De ez az egy igen emlékezetes teremtés maradt. Almásderes színű és félmura, nyugodt vérű állat volt. És igen okos. Amikor a nagyapám készült a faluba hajtani, hogy vásároljon valami szükségeset a boltban, mindig megkérdezte a lányát:

 - Van-e kedved velem jönni, lelkem?

                   Hát persze, hogy mindig volt. Amikor a tanyából az egyenes útra kiértek, a nagyapám mindig nógatta Kacért, akinek nem kellett kétszer mondani, szívesen nekiramodott, és nagy igyekezetében igencsak megrázta kocsit meg az utasait. És mint a szél, úgy igyekezett a falu felé.

                   A nagyapám nemcsak a munkát szerette, de a baráti társaságot is, és ami ezzel jár a mulatozást, a nótázást. Ha disznóvágás volt a tanyán, akkor este nagy tort tartottak a kimúlt jószág és a vendégek tiszteletére. Hivatalosak voltak rá a környékbeliek, mert a nagyapámmal mindenki barátságban volt. Kovács Józsi bácsi, Antóni Mariska néni, Lavati Pali bácsiék, Lavati Mihály bácsi

 Majsai Erzsike nénivel, és a nagyapám komája, Orcsik Ferenc meg a felesége. Ki tud ma már minden vendéget fölsorolni?

                   A disznótoros mellé még kakaspörköltet főzetett a nagyanyámmal, és hájas pogácsát is süttetett. Hogy a szomját olthassa mindenki, a bor mellé hozatott egy kis hordó sört is. A nótázáshoz a zenei kíséretet eleinte Farkas Józsi bácsi klarinétja szolgáltatta, később Kákonyi István bácsi, a gombos harmonikájával. A nagyapám legkedvesebb nótája a „Nótás kedvű volt az apám” kezdetű volt. Biztosan az édesapjára emlékeztette, akit én már személyesen nem ismerhettem.

                   A sok földel, a tizenkétezer öl szántóval és a szőlővel rengeteg munka volt, de a pihenésnek is megadta a módját. Ilyenkor elment nótázni a barátaihoz a Kákonyi Pista bácsi harmonikájának a kíséretében. Úgy szólt a kettejük egyezsége, hogy a muzsikáért nem pénzzel fizet, hanem kukoricával. Hazáig tartó harmonikaszóért egy nagy zsák kukoricával!

                    A nagyanyám meg is kereste a legnagyobb zsákot, és telerakta annyi csöves kukoricával, ami csak belefért. A Kákonyi Pista bácsi örült is a bőkezűségnek. Csak azzal nem számolt szegény, hogy igen hosszú a hazafelé vezető út, és igen nehéz a teher. Egyik vállára fölakasztotta harmonikát, a másikra meg fölrakta a zsák kukoricát, és elindult hazafelé vezető hosszú útnak. Később elmesélte, hogy először csak gyakran lerakosgatta a terhet, hogy egy szusszanásnyit pihenjen. Majd amikor már a válla nem bírta, a földön vonszolta. Később mondta is a nagyanyámnak:

                    - Erzsikém, te akkor igen kibabráltál velem.

                   Egyik átnótázott éjszaka után hiába várták haza a nagyapámat. Az történt, hogy ahogy pityókásan hazafelé tartott a kocsival, beborult az árokba mindenestül. Csak a józan Kacér állt vigyázva fölötte, és várta, hogy majdcsak jön egy kétlábú értelmes ember, és kisegíti őket a bajból. Kacért, a szép almásderest, bár kérlelte a család, talán hirtelen haragjában, mert az árokba vitte, a legközelebbi vásáron eladta.

                   Aztán az egyik téli éjszaka magányosan tartott hazafelé, de a bortól úgy elbágyadt, hogy beleesett az útmenti árokba. A hideg azért észhez térítette, és ha nehezen is, de sikerült kikapaszkodnia, és egyre józanodva, rátalált a hazafelé vezető útra. Amikor másnap teljesen magához tért, érezte, hogy pórul is járhatott volna a hideg, téli éjszakában. Ekkor különösen szépen és kedvesen beszélt a nagyanyámmal, bűnbánóan mondogatva:

 - Majdnem ott maradtam. Nem csinálok többé ilyent.

                    És többször is megkérdezte:

                   - Ugye, ha rosszul is viselkedtem, azért mégiscsak jó, hogy épségben hazavezérelt az Isten? Ugye, hiányoztam volna?

                                                      +

                   Abban az időben, az ötvenes évek elején járunk, az lett a törvény, hogy a gazdák csak akkor vághatták le disznójukat, ha engedélyt kaptak rá, és legalább hat kiló zsírt beszolgáltattak. Ettől kezdve sokan éjjel és titokban szúrták le a hízójukat. Ezt tanyahelyen könnyen megtehették, de benn a faluban, ahol a házak úgy sorakoztak egymás mellett, mint a katonák, szinte lehetetlen volt.

                   De a dávidszűrjei tanyákon sokkal kisebb volt a kockázat, és tanyaszomszédok, amelyek egyike-másika bár fél kilométerre lakott a nagyapáméktól, ha rászánta magát a feketevágásra, mind a nagyapámat hívta böllérnek. Úgy, hogy az én nagyapám, Molnár János, mert a sok beadás és adó miatt nem törődött annyit a földjével, fölcsapott mészárosnak.

                   Megkedvelte ezt a mesterséget, és most már ez lett a fő bevételi forrásuk. Ha tartottak borjúkat, és valamelyiknek bikaborja született, levágta és kimérte. Természetesen kezdetben csak a legmegbízhatóbb ismerősőknek és rokonoknak. Aztán vásárolt is állatokat, és bátran feldolgozta őket. Tisztán és megbízhatóan dolgzta fel a húsukat, és nehogy feltűnő búcsújárás legyen a tanyaudvaron, kocsival, amelyet az új fekete ló húzott, személyesen vitte ki a megrendelt húst a vevőknek. Amíg ő az árut leszállította, addig édesanyán őrködött a kocsi fölött. Néha tíz-tizenöt kilót is rendeltek nála, kisebb-nagyobb lalodalomra valót.

                    Ez évekig eltartott, amikor kiderült, hogy más tanyasi is kedvet kapott a tiltott mesterséghez. Zavaros idők következtek, mert a nép lázadozott, és Pesten harcok kezdődtek, a rendőrségnek más dolga is volt, mint a feketevágásokat ellenőrizni.

                    Aztán 57-ben megfordult a világ, és a rendőrők is harapósabbak lettek. A nagyapámat feljelentették, és a rendőr helyszíni szemlét tartott, mert egy akkor huszonéves F. Károly nevű fiatalember feljelentette, pedig nem is voltak vele rossz viszonyban. Mégis megtette, mert riválisa volt a nagyapámnak, aki rontotta az új üzletét. A riválisa a tanyájából állandóan figyelte a nagyapám mozgását, és feljegyzéseket készített a feljelentéshez, amit be is adott a rendőrségre.

                   Később, mint ellene szolgáló bizonyítékot meg is mutatták a nagyapámnak, és kiderült, hogy másik feljelentés is érkezett, K-né aláírásával. És mind a két állítással szembesítették. A helybéli rendőrök el akarták simítani a dolgot, de a fiatalember magasabb fórumhoz, a járási rendőrkapitánysághoz fordult.

                   Ez már nem maradt következmények nélkül. Számot kellett adni a kiskőrösi rendőrkapitányságon. De az ottani kihallgatás nem volt elégséges, tovább küldték a nagyapámat Kecskemétre, és amíg nem sikerült kipréselni belőle a vallomást, börtönben tartották legalább két hétig. Végül természetesen bevallott valamennyi vétket, és a mikor azzal megelégedtek, hazaengedték. Rózsaszínű ingben indult útnak, és fekete ingben tért haza. Valamilyen mocskos eszközzel szóra bírták – a szó szoros értelmében. Ettől kezdve rendszeresen jelentkeznie kellett a járási rendőrségen, de a keceli őrsön is.

                   Senkinek nem volt hajlandó válaszolni arra a kérdésre, hogy mi történt vele Kecskeméten. Hallgatag lett és szomorú. Édesanyám úgy emlékszik rá, hogy addig sohasem látta az asztlnál ülve összekulcsolt kézzel imádkozni. A nagyapám arra gondolhatott, hogy olyan pénzbűntetést zúdítanak a fejére, hogy csak akkor tudja kifizetni, ha az egész birtokát eladja. Vagy ingyen odadja a szövetkezetnek. Nem látta a kiutat a reménytelenségből, bár a keceli rendőr azzak biztatta, hogy a felettesénél közben jár majd a nagyapám érdekében:

 - Csak nyugodjanak meg!

De nem járt sikerrel ő sem.

                                                      +

                    Azon a bizonyos napon is meg kellett volna jelennie a kiskőrösi kapitányságon, és még aznap a keceli őrsön is. Édesanyám bátyja, aki akkor húszéves volt, hozta haza motorkerékpárral Kiskőrösről, és azzal váltak el, hogy bemegy itt is az őrsre. De nem oda indult, hanem fölkereste a nagyanyámat a piacon, aki vallatta:

-          Mit mondtak? Hogy állnak a dolgok?

-          Nem jól, nem biztattak semmi jóval. Most bemergyek az őrsre.

                   És elváltak, de a nagyapám nem oda, hanem hazafelé indult. Ahogy ballagott, találkozott a komájával, édesanyám bérmakeresztapjával, aki kocsival arrafelé tartott. Hívta, hogy szálljon fel. Menet közben szó volt róla, mit vetnek majd a földekbe. A nagyapám úgy beszélt, mint akinek ez már nem gondja:

 - Majd vetnek valamit – mondotta igen furcsán.

                   Édesanyám a tanya mellett állt, az úton, és azt látta, hogy valaki járogat a legelőn. Nem látta tisztán, hogy ki lehet az, de igen hasonlított az édesapjához. És az a valaki úgy viselkedett, mintha nem is akarta volna, hogy felismerjék, be is ment a közeli magas kukoricásba. Szólt Jánosnak, a testvérének, hogy menjenek oda, nézzék meg, nem az édesapjuk-e az.

                    - Az nem lehet – nyugtatta meg a bátyja -, hiszen én nemrég hagytam ott a rendőrség előtt. Ilyen gyorsan nem végezhetett benn a faluban, és még nem érhetett haza.

                   Azt persze nem tudhatta, hogy a nagyapám nem is volt az őrsön, és a lovaskocsin jóval korábban kiért a tanyára. És a legelőn a kötelet készült levenni valamelyik kipányvázott állat nyakából. Amikor meglátta, hogy figyelik, elment távolabbra, és a megszerezte a szomszéd gazda legelőjéről, amit akart. A szomszédos föld gazdája, akit Rákóczi Józsefnek hívtak, kiment megnézni, hogyan áll a birtoka. Ő talált rá a nagyapámra a szőlőben, és ő adta hírül a piacról hakerékpározó nagyanyámnak:

                    - Bözsi néném, Jani bácsi fölakasztotta magát. A kalapját akkurátusan rátette az az egyik szőlőkaró tetejére, Már nem élt, amikor rátaláltam. Nem lehetett segíteni rajta.

                   A nagyanyám emlékezetében elevenen élt a kép, amit látott. A nagyapám arcán legördülő könnyek nyomait. Sírt a halála előtt.

                   Már a temetés után hallotta meg a család, hogy már korábban magához hívta Tüskösre István bácsit, a harmonikást, és ott, a szőlőjében, amit két keze munkájával és arca verítékével telepített, és olyan értékes volt a számára, elénekelte a Himnuszt.

                   A nagyanyámnak be kellett mennie az örsre, hogy a nagyapámat kimentse, miért nem mehetett be a szokásos időben. A rendőrparancsnok épp ebédelt, de a hír hallatára kiejtette kezéből a kanalat:

                    - Molnár bácsi! Molnár bácsi! Nem kellett volna ezt tenni! Nem lett volna ebből olyan komoly ügy, hiszen korábban semmi baja sem volt a törvénnyel.

                   Hogy így történt volna-e valóban, ez már nem derül ki soha.

                   Az édesanyám magával vitte a szőlőből, és sokáig őrizte a kalapját. Valahányszor az édesapjára gondolt, mindig eszébe jutott annak kedves dala: „Nótás kedvű volt az apám”, aminek a sorai most már őróla szóltak. Édesanyám sokszor énekelgette magában, és ilyenkor mindig megsiratta:

                                            „Nótás kedvű volt az apám.

                                            Átmulatott sok éjszakát.

                                            Nem sajnálta rá a napot,

                                            Kettőt-hármat egybetoldott.

                                            De mi lett a sok nóta vége?

                                            Kivitték a temetőbe.”

                   Akkoriban azt, aki önkezével vetett véget az életének, nem volt szabad a többi halott mellé temetni, hanem külön, egy számukra kijelölt szűk területen. A nagyanyámnak mégis sikerült elérnie, hogy a nagyapám tisztességes temetést kapjon. Sírja a VII. parcella 18. sorában van. Sírkövén ez áll: Molnár János, élt 50 évet / 1909-1959 / Nyugodjék békében!

                  NB: Ez volt az egyetlen megoldás számára, egy nála erősebb és igazságtalan hatalom elleni belső és kilátástannak tűnő küzdelmének férfias lezárása. Az a bizonyos japán mentalitás!

                 

                                                                        PRÁGAI TAVASZ

                   

                   Minden kendőzés nélkül és szenvedélymentesen fejtette ki Brezsnyev Dubcseknek és társainak Csehszlovákia 1968. augusztusi megszállása után a Kremlben tartott tárgyaláson:

                   „Mi, itt a Kremlben arra a meggyőződésre jutottunk, hogy rátok már nem lehet hagyatkozni. A belpolitikában azt csináltok, amit akartok; sok olyat is, ami nem tetszik nekünk, és nem is fogadtok el jó tanácsot. Országotok azonban abban a szférában fekszik, amelyben a második világháború folyamán szovjet katonák vetették meg a lábukat. Ezért nagy áldozatokat hoztunk, és onnan nem távozunk el. Határaitok a mi határaink is.

                   És mivel nem engedelmeskedtek nekünk, mi fenyegetve érezzük magunkat. Második világháborúbeli halottaink nevében, akik életüket a ti szabadságotok érdekében is áldozták, teljes joggal küldjük el katonáinkat most hozzátok, hogy határainkon belül tényleg biztonságban érezhessük magunkat. Hogy közvetlenül fenyeget-e minket valaki, ez mellékes; külső körülményektől független, elvi dologról van szó. És ez a második világháborútól fogva most már örökké így lesz.”

                     

 

                                        „DEMOKRÁCIÁT CSINÁLNI - DIKTÁTOROKKAL?”

                 

                   „A megyei lapok példányszáma 60 ezerről 600 ezerre emelkedett. Most, 1969-ben, a helyi kiskirályok ráfeküdtek, hogy az ő lapjaikat terjesszék. Nekik a központi lapok túl liberálisak.

                   Így védik a hitbizományaikat, a megyei, járási állásaikat, és így lépnek fel minden reform ellen, legyen az gazdasági vagy kulturális. Egy demokratikus rendszerben kirostálódnának. Ezért ők lesznek a kormány titkos, de erőteljes ellenzéke.

                   Szövetségeseik a kisebb állásokba került rákosisták, a vidékre került és levitézlett ÁVH-sok. Korrupt, és tanulni nem tudó és nem akaró funkcionáriusok, gyárigazgatók, megyei és járási vezetők, tsz-elnökök. És a magas funkcionáriusok közül azok, akik, ha kontraszelekció megszűnne, kipottyannak állásukból.

                   Én jó tíz éve egy fogadáson megmondtam személyesen Kádárnak: A sebekből előbb ki kell a gennyet tisztogatni, és csak azután szabad bekötözni. De még most is inkább az ellenkezője történik. Ettől a gennyes góctól, illetve gócoktól az egész test megbetegszik.”

                                                                           / Lengyel József 1969-ben és 1974-ben /

                                                                     

                                                          TANÁCSELNÖK, 1968

 

                   A tekintélyes, idősebb keceliek a haláláig „ripacsként” emlegették, pedig nem volt igazuk. Attól, hogy valaki fellépett a szerveződő KALOT színielőadásán, és megnevettette játékával a háborútól bánatos közönséget, még lehetett jó színész.

                   Ebben a lekezelő minősítésben az is benne volt, hogy egy pesti ember, aki a bombázások elől Kecelre települt, „gyüttmentnek” számított.

                   Karrierje a hatvanas években, mint az üstökös, futott föl a keceli égre. Először VB - titkár lett, majd az évtized végén már tanácselnök. Azt azonban tudnia kell a kedves olvasónak, hogy a tanácselnöki megbízás egyet jelentett a kötelező besúgással.

                   Egy tízezres nyáj megfigyeléséhez nagyfokú éberség kellett, és nem volt egyszerű feladat. A legfontosabb az volt, hogy kiszűrje azokat a kosokat, akiknek a passzusa ugyan vörös színű volt, mégis hajlamosnak bizonyultak a klerikális reakció malmára hajtani a vizet. Az ilyent szigorúan jelenteni kellett!

                   A hatvanas évek végén Kecelen a lélek két temploma még egymással szemben állt. Egyik oldalon az 1802-ben épített neobarokk templom, a szemköztin, egy parasztház utcára néző szobájában, a könyvtár szerényen meghúzta magát.

                   Ebben volt könyvtáros ifjú Ugronné, aki éppen első gyermekével volt áldott állapotban. A jövevény igen agresszivan viselkedett már az édesanyja méhében is. Úgy rugdalózott és forgolódott, hogy az édesanyján, Márián, szinte lebegett a könnyű tavaszi ruha.

                   Ez az asszonyka volt szolgálatban éppen. De már záráshoz készülődött nagyszombat délutánján, amikor váratlanul, mert korábban nemigen fordult meg a könyvtárban, belopta magát a tanácselnök. A könyvtár ablakából kitűnően meg lehetett figyelni az ünnepi körmenet hömpölygő tömegét. Úriemberként természetesen bocsánatot, elnézést és türelmet kért a könyvtárostól, majd lesben állt-ült a függönyös ablak mögött.

                   A templomból méltóságteljesen elindult a menet. Énekszóval dícsérve a Megváltó feltámadását. A supellát alatt vonult az oltáriszentség és mögötte a sok-sok áhítatos lélek. Laták   elvtárs figyelmesen nézte a felvonulókat, aztán egyszer csak halkan csettintett egyet a nyelvével, mint a vadász, aki nemes vadat pillant meg. Nem is maradt szótlan:

                   „No, lám, itt vannak a Törökék is! Az igazgató úr a kedves feleségével!”

                   Az említett úriember, mert a felismerés után már nem nevezhetem elvtársnak, korábban járási úttörővezető volt, majd éppen jutalmul és ekkor, a császártöltési iskola igazgatója. Nyugodt, törökös tempóban vonultak, és közben eszükbe sem jutott, hogy a Párt szeme, mint Istené, mindent lát. Ha pedig ilyen mértékű eltévelyedést tapasztal, minden korábbi érdem és bizalom elillan, mint a füst és a pára.

                   Pedig nem olyan régen még megdicsérték, mert sikerült elsimitania a császártöltési tantestület belvillongásait, amelyekről Raffai Sarolta figyelemre méltatlan kisregényt írt: Egyszál maga.

                   LATÁK EDE elvtárs megvárta, amíg szétszéledt a tömeg, aztán exkuzálta magát, és ő is lelépett.

                   A folytatás azonban csak bő egy hét múlva következett, mert hétfőn még rózsavizes locsolkodás folyt. Akkoriban vidám versikékkel és hideg vízzel öntötték nyakon a kis – és nagylányokat ezen a napsugaras, mindig fiatal napon.

                   Csak kedden kezdődött a tanítás. A JÁRÁS egész héten fente az ideológiai bárdot, az égen viharfelhők tornyosultak. Az igazgató elvtárs nem is sejtette, mi vár reá.

                   Pártunk, amelynek 800 ezer tagja volt, biztosan állt a lábán, és nem riadt vissza a kényes ügyek hatékony és gyors elintézésétől.

                   A következő hétfő lett az Ítélet Napja! A járásiak, élükön a daliás Buki elvtárssal, és ez sem kitalált név, Császártöltésen körül ülték az igazgató asztalát. És elhangzott, dörgedelmes vádak mennykőcsapásai után, az ítélet:

                 -Török elvtárs, Pártunk meg - és visszavonja bizalmát és az igazgatói megbízást!

                   A zeuszi szavakat mély csend követte, amelyben csak egy zöld légy zümmögött.

 

                                                                       JAN BENEK

                                                                

                   Ne menjünk most térben sehová! Csak időben néhány évnyi távolságra, és előre. 

                   Amióta eszemet tudom, két náció volt előttem szimpatikus: a lengyel és az orosz.

                   Egész Európában a történelem korbácsától ez a három nemzet szenvedett a legtöbbet: az orosz, a lengyel és a magyar. A magyar kis létszámú, öntudatát vesztett nép, aljas erők játékszere már az első világháború óta, és ehhez a játékhoz az is hozzátartozott, hogy Magyarországon a Szolidaritás mozgalmának időszakában pitiáner bértolnokok azt terjesztették a lengyelekről, hogy azért sztrájkolnak, mert nem szeretnek dolgozni. De ez már jóval később történt!

                    A lengyeleket a történelmi kapcsolatunk tette barátommá, és a mérhetetlen áldozat, amit a függetlenségükért hoztak. A „megváltó nép”, amelyik önmagát is képes volt mindig megváltani. Öntudatos, nyitott szívű nemzet. Példamutatóan egysége náció, és életképes, amit rólunk nem lehet elmondani.  Ötvenhatban ők álltak ki mellettünk egyedül, mint érzékeny kultúrnép, Chopin népe. Vért küldtek, és megrajzolták elesett forradalmunk szimbólumát, a síró galambot.

                   Az sem lehet véletlen, hogy belőlük származott a huszadik század legszimpatikusabb egyházi személyisége, akit nem véletlenül akartak meggyilkolni: Karol Wojtyla, azaz II. János Pál.

                   Most, Barátom, időben visszamegyünk az 1960-as évek közepére, amikor életemben először találkoztam egy született lengyellel. Még csak huszonkét éves „szabad madár” voltam, és fészeklakó.

                    Azaz még mindig anyámék Liget utcai házában laktam, és nem svábföldön albérletben, amikor váratlanul beállított hozzánk egyik este egy igen fáradt, nagybatyus lengyel srác. Talán egy-két évvel fiatalabb lehetett nálam. Hogy ki ajánlotta figyelmébe alacsony hajlékunkat, még ma sem tudom? Jött, mint mennyből az angyal. Volt is benne valami megmagyarázhatatlan és lenyűgöző közvetlenség.

                   Valahogy, ha egy kissé akadozva is, de szót értettünk egymással. Kiderült, hogy mint a csillagmotor, a szíve hozta erre a tájra. Levelezett egy keceli kislánnyal, aki a Kun Béla utcában lakott. Aztán kaptunk tőle egy-két csecsebecsét, lengyel szuvenírt, de a nélkül is szívesen befogadtuk volna. Akkor csak arra kért, hogy vezessem el arra a címre, amelyik egy levelezőlapra volt írva: Kun Béla utca ennyi és ennyi.

                   Igen jól ismertem azt az utcát, mert magam is gyakran végig mentem rajta, és engem is a kandúrkodás hajtott. El is vezettem, a házat is megmutattam. De valami igen bántotta a lelkem, és nem tudtam magammal zöld ágra vergődni. Mondjam, ne mondjam?

                    Amikor naplement után hazafelé tartottam a cirmosomtól, néhányszor láttam az előtt a ház előtt egy sötét autóból, a Koszta doktoréból, kiszállni egy leányt. Igaz, hogy a sötétben minden autó fekete, éppen ezért a színéért nem állok jót.

                    De azt mindenki tudta a faluban, hogy a Koszta doktornak, az állatorvosnak, van saját autója. És az akkoriban nagy szó volt! De rá se bojszáltam, hiszen az a kislány lehetett az „asszisztensnője” is. Csak a kisördög nem hagyott nyugodni, mert a lengyel Benek János komolyan érdeklődött a kislány után. Teljesen be volt zsongva:

                     - Milyen lány? Mit tudok róla?

                   Én még őszinte ember voltam akkoriban, és csak annyit mondtam, hogy még a nevét sem tudom, és ha szembe jönne az utcán, föl sem ismerném. Mert ez volt a helyzet!

                   A falu fölső végén, tehát a Kun Béla utcában is, többnyire szegény emberek éltek. Sokan igen nehéz körülmények között. Ez a kislány sem palotában nőtt fel, hanem egy roskadt öreg házban, közvetlenül a domb alján. Könnyen rá lehetett venni a szegényeket az ilyen jól fizető, könnyű munkára.

                   Igen ám! Talán egy félév múlva, szemrehányó levelet kaptam az én lengyel Jánosomtól. Mindig nyomtatott nagybetűkkel írt:

 

                    KEDVES GYULA! MÉRT NEM MONDTAD IGAZAT? A LÁNY BECSAPOTT, ÉS ROSSZ. NAGY CSALÓDÁS NEKEM.

                                                            JÁNOS

 

                   Kedves Benek János, Katowiczéből! Honnan tudtam volna, hogy rossz? Csak azért, mert Koszta állatorvos autójából szállt ki, és mindig a sötétség órájában. Ma már persze tudom, hogy egy állatorvos, aki főleg, disznókat, marhákat kezel, nemigen alkalmaz női munkaerőt. De hát beteg tyúkok is vannak a világon, és ezért bocsáss meg nekem!

                   No, de ne vicceljünk! Aki téged becsapott és megcsalt, az is csak áldozat volt. A „főnöke” tette ringyóvá azt, aki téged behálózott. Honnan tudom? Mert ma már ismerem a volt főnökét, aki jellemtelen figura és romlott ember. Kezemben tartom az életrajzát. Idézem:

                  ”1958-ban a kormányzat lehetővé tette, hogy gépkocsit vásárolhassak. Így hatékonyan tudtam mozogni a körzetemben. 1958-tól 1985-ig minden választási ciklusban megválasztottak tanácstagnak, 1963-tól 1985-ig végrehajtó bizottsági tagnak.”

                   Nekem ezzel az egyénnel semmi bajom nem volt. Sohasem beszélgettem vele. De az a tény, hogy 1958-ban, tehát Nagy Imre kivégzének évében, autót vásárolt, felerősíti a gyanúmat, hogy népellenes gyalázatba keveredett.

                   Ne feledjük, hogy országosan folyt a parasztok bekényszerítése a téeszekbe! Jobbára erőszakkal: mennyezetbe lövöldözéssel, orrba nyomott hegyes ceruzákkal, és a megalázás sokféle módján. Voltak, akik eldobták maguktól hitvánnyá vált életüket. Ekkor virágzott ki Koszta, mert ez volt az ő világa.

                   Mint autótulajdonos igen eredményesen mozoghatott a könnyen megszerezhető nők világában is. Amikor a hatvanas évek közepén jártunk, már két gyerek apja volt, és túl a negyvenen. A lány legfeljebb húsz lehetett. Nem hiszem, hogy a doktor úr charme-ja csábította el azt a lányt, valószínűbb, hogy az autója és a pénze.

                   Súlyosbítja a vétkét, hogy egy szegénysori lány volt az áldozata, aki annak a mocskos társadalomnak a páriái közé tartozott. Ő pedig a helyi fejesek közé! Milyen kevélyen büszkélkedik vele! Jobb lenne, ha letagadná!

                    NB: Még egy dolgot nehéz megbocsátani. Azt a Vásárhelyi - művet, amelynek az a címe: Lecek. Nem Kecel akart az lenni? Talán az agg mester a rövidlátó szemüvegét tette fel, amikor „murális” kompózicióját megalkotta? De hiányzik a kontraszt, pedig az ő műveinek az a lényege. A színek felerősítik egymás. A megvalósításban ez elsikkad. Ezért randa ez a „mű” is.

 

                                                                  A KOLLÉGIUM

 

                   Bizony, én is voltam egykor fiatal, sőt még kezdő pedagógus is. 1963-ban csaptam fel a nemzet napszámosának. Engem nem verbuváltak erre a foglalkozásra, mert már ötödikes koromban tudtam, hogy a legszebb hivatásra kell felkészülnöm.

                    A tanítás elsősorban szórakozás volt, és csak másodsorban, mert voltak nehéz periódusok, komoly munka. De színész is lehettem színpad nélkül. Ezért amint lehetett, rögtön tanítani mentem. Mellette – levelezőn - egyetemre jártam, pedig nappalira vettek fel.

                   Miért választottam ezt a különc életmódot? Ha rövid akarok lenni:

                    Utáltam a közösséget, a rám „erőszakolt” együttélést. A kollégium levegőtlen folyosóit, az egyformán kopott asztalokat és a hálószoba lábszagát. Képzeld el, ha csak tízen nem mosnak rendszeresen lábat a negyven kamasz közül, milyen lehetett az ájer ébresztő idején, hat órakor!

                    A közvetlen szomszédom, igen tehetséges gyerek volt, de az csak fürdéskor mosott lábat. Szombatonként. Mert havonta csak egyszer mehettünk haza. Számomra pedig túl hosszú volt egy Keceltől távol töltött hónap!

                   Nem szerettem a Rákosi-rendszer idejéből megmaradt bolsevik szellemet.

                   Azt, példának okábul, hogyha valaki egyest kapott valamilyen tantárgyból, éppen vacsora előtt, minden teremtett léleknek a tudomására hozták.

                    Ez volt a kollégiumi „karóba húzás”. Csak a szenvedő alanyt kínozták meg vele újra, és elvették az étvágyát még a sovány vacsorától is. Nem volt elég a szegény diákembernek a maga baja, még nagydobra is verték.

                    Miért gondolták, hogy ettől majd megtáltosodik egy teljesen humán szakra beállított koponya, és mint a varázsütésre, ontani kezdi matematikából az ötösöket? Vagy fordítva! Egy rossz helyesíróból egyből regényíró lesz, ha pellengérre állítják?

                   Gyűlöltem a besúgórendszert is. Nem tudom, hogy az igazgató úr így akart-e felkészíteni bennünket az előttünk álló életre? Esetleg maga is komolyan gondolta, hogy ez eredményes? Mindenesetre ilyen rendszerbe csöppentünk bele. Jól emlékszem arra a korai szembenállásomra.

                  Harmadik osztályba jártunk, amikor a diri sorban behívatott bennünket, mert tetten ért egy cigiző fiú bandát. Ennek tagjai, rajtam kívül, mind cigiztek az egyik szűk alagsori klubhelyiségben, aminek csak egyetlen szűk szellőző nyílása volt. Ezen aztán áradt kifelé a bagófüst!

                    Tény, hogy én is jelen voltam, de nem cigarettáztam. Beszélgettünk. Ránk csapott, mint áldozatára a héja! Az ajtó zárva volt, és mire nagy nehezen kinyitottuk, a füst meg a csikkek kiszálltak az ablakon.

                    Másnap raportra, mint a katonaságnál! Ott sorakoztunk öten, szomorú sorsunkra várva, a diri előszobájában. Engem hallgatott ki utoljára. A kérdéseiből világos volt, hogy mindenki tagadott.

                     Mivel én sem emlékeztem a bűnösök nevére, mellemnek, sőt a lelkemnek szegezte a kérdést. Nagy pszichológus volt az öreg, mert rólam ez idő tájt határozottan kijelentette, hogy introvertált típusú ember vagyok:

                    -Tudom, hogy pedagógus akarsz lenni, akkor miért nem segítesz egy leendő kartársadnak? - valahogy így hangzott a kérdés. A válasz pedig valahogy úgy:

                    -Ha valaki besúgja a másikat, meg fogom büntetni.

                    Lehet, hogy a szemében magasat ugrott a becsületem, mert érettségi tájékán feltett még egy kérdést:

                    -Gyula, az egyetem befejezése után eljönnél-e a kollégiumba nevelő tanárnak?

                    A válaszom nem lehetett volna lakonikusabb:

                   - Nem.

                   Valószínűleg somolyogva ráztam hozzá a fejemet. Egy introvertált ember biztosan megtette, hogy enyhítse a kemény szó durvaságát.

 

                                                                       XXX. fejezet

                                                               

                                                               AZ INGÁZÓK KÖZÖTT

 

                   Tehát tanítottam és tanultam, azzal a súlyosbítva, hogy naponta át kellett járnom a reggeli busszal a szomszéd községbe. Évek alatt, esküszöm neked, úgy megismertem az út minden hajlatát, hogy akár csukott szemmel is vállalkoztam volna a busz vezetésére. Mondd már, legfeljebb belevittem volna egy árokba!

                   A csalai megállóban is minden reggel ugyanazok a gyerekarcok merültek föl a megállóból a busz lépcsőjén. Fiúk, lányok vegyesen. És akkoriban még udvariasan köszöntek is. Én bólintottam, és néztem őket. Akkoriban az alsó tagozatnak még kinn a szálláson volt az iskolája, és csak a felső tagozatosoknak kellett buszozni.

                  Mert nem a gazdag emberek tanyacsoportja volt ez, hanem a faluból kiszorult szegényeké. Csala házai akkorák voltak, mint az én szülőházam Kecelen. Az utcánkban a legkisebb.

                  Ebből is láthatod, hogy nem a nagyképűség, és főleg nem a lenézés beszél belőlem. Ezt a szállást leginkább napszámosok lakták. A kicsi házakat röstellték volna egy sváb faluban fölépíteni, ahol akkora épületeket emeltek a domboldalra, hogy úgy néztek ki, mint egy - egy erődítmény, amelyik éppen csak a rohamra vár. Ezzel jelezték a gazdagságot, no.

                   Volt az ingázók között egy fiú, aki rögtön felhívta magára a figyelmet, mert, mint a kiskutyák szokták, föltétlenül piszkálta valamelyik társát. Előszeretettel a lányokat.

                   -De, Jóska! – nyavalygott mindig valaki.

                   Jóska az átlagosnál erősebb gyerek volt, talán túlkoros is, nem tudom, mert én nem tanítottam.

                                                                                                                                       

                                                                        LENIN 100

                   

                  A hétéves száműzetésem is véget ért egyszer. Keblére ölelt végre a keceli tantestület.

                  De csak azzal a szigorú feltétellel, ha elvállalom az úttörővezetést.

                  Mit tehettem? Nevezetes időpontban történt, éppen Lenin születésének századik évfordulóján, amikor egy páncélautónak kinevezett kerekes bádogdoboz járta az országot. Hozzánk is elette a fene!

                  Ritkán röstelkedtem életemben annyira, mint amikor a falu főterén nekem kellett tisztelegni előtte, mint egy agyalágyult felnőttnek. Hiába, akkor már családos ember voltam, szerettem volna, hogyha már Kecelen épül a házam, Kecelen is dolgozhassak. Persze nem ez a beosztás, az úttörővezetés volt szívem leghőbb vágya.

                   Azt a Lenint ünnepelték világszerte, akit az első világháborúban az ellenséges németek szállították haza, hogy minél nagyobb bajt keverjen. Azaz, ha hatalomra jutnak, és ehhez még tekintélyes mennyiségű német pénzt is kaptak, a háborút minél előbb fejezzék be. A második világháború után kiderült, hogy egy Parvus nevű forradalmár több millió rubelt vett föl.

                   Von Kühlmann külügyi államtitkár két jelentését is megtalálták, amelyekben azt fejtegette, hogy a bolsevikok csak a németek anyagi támogatásával érhettek el jelentős befolyást Oroszországban.

                    Lenin tehát szimpla hazaárulással kezdte világfelforgató tevékenységét. Amikor 1924-ben elpatkolt, Brecht így indította gyászkantátáját:

                                            

                                                      „Mikor meghalt Lenin,

                                                      Egy katona, őre a holtnak, - azt beszélik –

                                                      Társához így szólt: Hinni sem

                                                      Akartam. Bementem oda, ahol

                                                      Teste pihen, s fülébe ordítottam: „Iljics,

                                                      Jönnek a kizsákmányolók!” De meg se moccant.

                                                      Csak most tudom, hogy igazán halott.

 

                   Ez még humoros is lehetne, de a mi Tóth Árpádunknak és Pásztor Árpádunknak egyenesen elment a józan esze! Az első „új istenként” üdvözli: „Eljött a Vörös Isten!” Az utóbbi le meri írni: „Új Krisztus jött.” Ezekkel az Árpádokkal nekünk nincs szerencsénk! Itt van még köztünk ez a szerencsétlen Göncz Árpád is! De majd csak elviszi az ördög rövidesen!

                   Német pénzen, és leplombált marhavagonban küldték a bolsevikokat, hogy tönkre tegyék Oroszországot, majd fölforgassák az egész világot. Lenin a kommunista ember díszpéldánya volt. A zavarosban halászó politikai szélhámosok oroszföldi irányítója, aki mellesleg hozzánk is elküldötte képviselőit, hogy huszonhat ártatlan embert lemészároljanak Kecelen. A Vörös Istenit neki!

                                            

                                                                           CSILLEBÉRC

 

                   Az akkori igazgató, Nagy Sándor, mert léleknek kicsi, testben mutatós, aki egykoron nyilas volt, de 1970-re már megbízható pártember, csak azzal a nyomorúságos feltétellel szerződtetett, ha elvállalom az úttörővezetést.

                   Tudtam, hogy nem passzolok erre a posztra, mert túlságosan lámpalázas vagyok, ha egy rossz bohóc szerepére kárhoztatnak. Az értelmetlen munka még az életkedvét is elveszi egy született pedagógusnak.

                   Pedig már befejeztem az egyetemet, és nem általánosra, de gimnáziumra szólt a jogosítványom. De nincs olyan reménytelen helyzet, amiből ne szerezhetne hasznos tapasztalatokat az ember.

                   Mint kezdő úttörővezetőt beiskoláztak Csillebércre. Hol volt ott a csille? És hol a bérc? A nők és a férfiak aránya kétszáz a húszhoz. De annyi kurtizánt egy tömegben én még sem előtte, sem utána nem láttam. Pedig az olasz neorealista filmeket mindig megnéztem. Bocsánat! Amióta az azonos és a kétneműek – fél Európából összeverődve - le-föl flangálnak évente Budapesten, ez az állítás már a múlté. Az akkori úttörővezető-vezetők buzgó mozgalmárok voltak, és változatos programokkal álltak elő.

                   Volt köztük jó is. Szívesen elvállaltam, hogy felderítem a Svábhegy tájékát. Lelkesen tettem, ha másért nem, a „nagy gyermek” Jókai miatt. Ez egynapos lógást jelentett, és hasznos fölfedező utat. Másnap, írásban el kellett készíteni a beszámolót.

                  Kétszer és külön busszal elvittek bennünket színházba is. Útközben mindenáron daloltattak bennünket.

                   Ilyesmiket, hogy:

                    „Vár ránk a síkság. Végtelen mezőkön szél jár. Búcsúzni kell az otthonunktól, pajtás! Halld, a kürt a harcmezőkre hív már! Hej!”

                   Vagy tízszer egymás után ugyanazt! Csak úgy hömpölygött utánunk a harci kedv!

                   Első alkalommal a Bánk bánra ültünk be. Bessenyei Ferenc elég enerváltan játszotta a címszerepet, de Petúr bánt Kállai Ferenc teljes odaadással. Róla inkább feltételeztem, hogy képes megölni az alattomos Gertrudiszt.

                   Második alkalommal egy modern nyugati szerző nyögvenyelős sületlenségét tálalták. Csak arra emlékszem: Váradi Hédi volt a női főszereplő, a maga sápadt hangjával.

                   Ott hallottam-láttam, és erről napra pontosan meg lehet állapítani száműzetésem idejét, Jevgenyíj Nyesztyerenkót a Boris Godunovban. Ezt a tévé közvetítette, de abban a teremben csak két férfi nézte és százötven üres szék. A végére kettesben maradtunk Nyesztyerenkoval. Boris halálát már csak én könnyeztem meg.

               Láttam, az egyik novemberi estén, hogy egy megkergült kicsi állatot, ami akkora volt, mint egy farok nélküli mókus, amint az avarban körbe-körbe futkosott. Ma sem tudom, mi lelhette szegényt, és azt sem, hogy mi volt a becsületes neve. Valószínűleg megveszett.

              Onnan igen nehéz volt egy férfiúnak szűzen eltávoznia, de nekem sikerült. Az utolsó héten, deus ex machina, megkaptam az influenzát. Ez ágyba fektetett, majd hazaküldött.

                                                                     

                                                                          NO, DE FIÚK!

 

              Az utolsó éjszaka fültanúja voltam annak, az egyik férfi lakhandiban, fekve betegágyamon, hogyan gyömöszölt két férfi egy Moszkvában járt hölgyet az éj sötét leple alatt.

              Honnan tudom, hogy megjárta Moszkvát? Az egyik férfiú állandóan azt hajtogatta: „Nem is mertünk arra gondolni, hogy egy moszkvai csaj szóba áll velünk!” Mi az, hogy szóba állt! Még feküdt is! Ez egy szabályos „közös ülés”, sőt közös fekvés lett.

               A rövid szabadkozást / No, de fiúk! - nyávogta a cirmos. / igen hosszú hancúrozás követte, mert a két kiéhezett kandúr karmai közül nem volt menekvés. Olyan kemény fiúk voltak, mint az acél. /Sztálin generalisszimusz vagy Aczél Gyuri bácsi vagy Aczél Endre vagy Aczél Tamás, i tak dalse.. / Én meg csak hallgattam, mint egy lázas sült hal. Ennyit a mozgalmi életről. Maga Gyurcsány is ebből az „acélos” közegből szakadt ránk. Ezért olyan nehéz fiú.

                                                „Hej, égig nyúló giz-gazok,

                                                Hát nincsen itt virág?” – káltott fel egy hajdani virág.

                Aztán fölépítettük a magunk házát állami kölcsönből, amit harminc évig törlesztettünk

                  Ezen az új falurészen épülgettek a házak, de mi már beköltöztünk, és a környékünkön még néhányan.

                                                                                                                                             

                                                                  JÓ NAPOT, TANÍTÓ ÚR!

 

                   Eltelt néhány év, és az utcánkban rám mosolygott a két barna szem:

                   -Jó napot, tanító úr!

                   Kiderült, hogy az a bizonyos csalai Józsi, utcabéli lányt vesz feleségül, éppen a harmadik házból, az idősebbiket.

                    Aztán telt az idő, gyerekük született. Talán elsőként a faluban, a Lehel nevet kapta. Az apjáról akkoriban már nem sok jót lehetett hallani, mert igencsak rászokott az ivásra. Nem is lakott a családjával. Csalán, a szülői házban húzta meg magát, amikor részegen röstellt az utcánkon végigmenni.

                   Annyira elfajultak a dolgok, hogy a fiatalasszony erőst válni akart. Csak a Józsi semmiképpen nem egyezett bele.

                   Az asszonyka esténként csak a húgával együtt mert kimozdulni a házból.  Félt a férje haragjától. Még a ragaszkodásától is, mert igen szeretetre méltó, jó indulatú asszonyka volt.

                   De a Jóska minden lépését figyelte, és mámorosan úgy vélte, hogy az asszonyka már megtalálta a másikat, akivel megcsalja.

                   Egyik nyári este egy magányos rohanás zaja a házunk előtt, majd csoportosan, többen-visszafelé. A szomszéd utcában akkor még nem volt utcai villanyvilágítás, a házak foghíjasan épülgettek. De sóderrakásból, téglarakásból volt elég.

                   A férje ott várt rá. A kabátja belső zsebében egy nagykéssel.

                   Az történt, hogy a moziból hazafelé tartó asszonykát és a húgát megtámadta az eszeveszett gyerek. Nem sok szó esett, de a kés gyorsan végzett az asszonnyal, aki egy sóderrakásra hanyatlott, éppen a Kovács Józsi bácsiék háza előtt.

                    Nem volt segítség! Egyetlen szúrással megölte, mert túlságosan szerette és féltette. A rendőrség a szülői házban tartóztatta le. Még mindig nem volt beszámítható állapotban, mint ahogy az áldozat családja sem, hónapokig.

                    A fiatalabbik lány, a szemtanú, egészen Budapestig rohant. Talán egyszer sem volt még itthon azóta. Lehelnek családja van már, és többnyire külföldön dolgozik. 

                    Jóska huszonöt évet kapott, s mire a fia felnőtt, az apja ősz hajjal szabadult. Pedig jó magatartásáért öt évet el is engedtek neki.

                    A bor kábulata mennyi ördögi tettre biztatja az embert, ha kidönti a valóság és a képzelet között, kontármunkával, megépített falat.

                   NB: Harminc éve történt. A szülők vénségükre teljesen magukra maradtak. Az ablakon át most is látom, hogy a meggyilkolt asszonyka édesapja éppen húzza kétkerekű kocsiján a papírhulladékot hazafelé. Percenként megáll pihenni. Az áruház udvarán megengedik neki, hogy összeszedje a csomagoló dobozokat. Szegény embernek ez is jó lesz fűtésnek télire. Úgyis fölmegy a fa ára, mint a szereteté.

                    Most nem változtatunk a befejezésen, mert minden szó igaz. Így történt, és ez végtelenül

 szomorú.

                                                                             XXXI.

                                                                        1970 – 1980

 

 

                                                                 ARANYBORJÚ

 

                   Elárulom, de ez hétpecsétes titok, hogy fiatal korában Sendula Pista is kísérletezett tyúkokkal. Később agronómus lett, valószínűleg azért, hogy ennek tudományos alapjait megvesse. De nem járt sikerrel, mert a tojások nem lettek szemesek.

                    Így aztán Pistának, hagyományos módon, csak egy kislánya meg egy fia született. Véletlenül sem három, ha már a fiú megvan!

                    Harmincöt évvel ezelőtt egyik hasonszőrű kortársam kiszámította, hogy egy gyerek fölnevelése, akkori árfolyamon számítva, cca. belekerül egy millió forintba. Ezért van nekik csak egy, és az is olyan, mint az apukája. Ja! Akkor döbbentem rá, én mulya, hogy ezek mindent pénzzel mérnek. Talán még a magasságot és a mélységet is.

                   Pista a feleségét sem becsülte többre egy szimpla, hasznot hajtó nősténynél, mert az a kiszolgáltatott, sokat robotoló asszony, fölakasztotta magát.

                    Rendkívüli gyorsan meggazdagodtak a szövetkezetek vezetői, köztük ő is. Úgy loptak, mint a güzü! Abban profik voltak. Az életről csak annyit tudtak: Arra való, hogy minél több lehetőséget adjon a pénzszerzésre. Mandula ezért hajtotta a feleségét is, mint egy napszámost. Ezért adta tündéri kedvességű lányát egy Pénzes Palihoz rögtön érettségi után, hogy ne legyen gondja a további taníttatásával.

                   A pénz, a pénz, az aranyborjú volt az istenük, mint a Sinai-félszigeten magukra hagyott zsidóknak. Mózes, azzal az ürüggyel, hogy az Istennel tárgyal, kivett néhány nap szabadságot, a nyári szünidő terhére, és az alatt nyájának művészlelkű tagjai aranyból megformálták eme borjút. Mózes akkor kapott először infarktust, ezért nem érte meg az ígéret földjére való dicsőséges bevonulást.

 

                                                             A PÉNZCENTRIKUS VILÁG

 

                   Annyira jellemző volt, hogy még értelmiségi párbeszédekben is megjelent. Az egyik kolléganőm, minden bevezetés nélkül nem átallotta a mellemnek szegezni:

                   -Gyula, miért lett maga pedagógus, annál több esze van?

                   Hangsúlyozom, hogy ő is tanár volt, de egyúttal egy nőgyógyász felesége.  Aki néhány nap alatt annyit keresett, mint én egy egész hónapban. Mit válaszolhattam volna? Gondolatban csak annyit, hogy nem lehet mindenki angyalcsináló!

                   Megvontam a vállam, és valami olyan szöveggel, hogy szeretem a szakmám, és az is szeret engem, minden további érdeklődését „hazavágtam’.

                   Belőle is csak a pénz beszélt. És ő egy egyetemet végzett magyar „értelmiségi” volt. Milyen alpári véleménnyel lehettek a szakmánkról a „nem értelmiségiek”?

                                                                  

                                                     SZÜLŐOTTHONI GYILKOSSÁGOK

                                                                     

                   Antóni László doktor úr volt az, aki Kecelen megalapította a Szülőotthont. Ez 1956-ig valóban a nevéhez méltóan, szakorvos által ellenőrizve, a biztonságos szülés feltételeit teremtette meg.

                   1956-ban azonban lehetővé vált a művi vetélés, az „angyalcsinálás”, azaz a nemzetirtás nagyüzemi működése. 2000-ig HATMILLIÓ magzatelhajtást hajtottak végre „törvényes” keretek között. A hőn óhajtott rendszerváltás ezen a téren sem hozott változást.

                   Kecelen két nőgyógyász szakorvos végzett ilyen tevékenységet a hatvanas, a hetvenes és a nyolcvanas években, egészen a „szülőotthon” bezárásáig.

                   A hatvanas években dr. Radványi Miklós kezdte, akinek két névrokona, esetleg vérrokona is szerepel az ÁVH-sok vezetői között. Arra jól emlékszem, hogy a fia Kecelen járt általános iskolába, és meglehetősen nagyképű suhanc volt. Őt is Miklósnak hívták, és nagy karriert futott be. A saját bevallása szerint Washingtonban a kongresszusi könyvtár alkalmazottja, az amerikai elnök magyar ügyekben illetékes tanácsadója lett. Puff neki!

                  Vagyis simán disszidált még a rendszerváltást megelőző időben, és az USA-ban végzett egyetemi tanulmányokat. A rendszerváltást követő egy-két évben nég a magyar tévék képernyőjén is megjelent, majd végképp eltűnt a szem elől.

                   Tehát az idős dr. Radványi Miklós volt Kecelen az első angyalcsináló a hatvanas években, majd a hetvenes évek elején. Aztán dr. Tus László lett az örököse 1972-től egészen 1995-ig.

                   A lelkiismeretükkel majd számoljanak el önmaguknak, de tény, hogy mindketten hozzájárultak kisebb-nagyobb mértékben a magyarság állapotának rombolásához.

                   Az önvizsgálatnál induljanak ki CZAKÓ GÁBOR megállapításából!

                   „Nem lehet nem végig gondolni, hogy az abortusz mi is igazából. Nem pusztán emberölés, hanem olyan gyilkosság, amihez fogható nincs is a szokásos kriminalisztikai gyakorlatban. Számoljuk össze a minősített eseteket: gyilkosság előre megfontolt szándékkal, bűnszövetkezetben, különös kegyetlenséggel, általában nyereségvágyból, gondozásra bízott kiskorú sérelmére.”

                                                   

                                                                   A FÉLKEGYELMŰ

                                                    

                   Hogy miért lettem a gyerekek pásztora? Talán azért, mert volt belőlem valami Miskin hercegből, a félkegyelmű, eredetiben „hülye” Dosztojevszkij-hősből, akit én minden embertársamnál jobban kedveltem.

                   „Végül Schneider elmondta egy igen különös gondolatát – ez közvetlen elutazásom előtt történt -, azt mondta: Ő teljesen meggyőződött arról, hogy egészen gyermek vagyok, csak termetben, arcban hasonlítok felnőtt emberhez, de szellemi fejlődésemet, lelkemet, jellememet, sőt eszemet tekintve, nem vagyok felnőtt, és ilyen maradok, akár, ha hatvan évig élek is. Én nagyot nevettem: természetesen nincs igaza, mert hát, hogy volnék én gyermek?

                   De az igaz, hogy csakugyan nem szeretek nagyokkal, felnőttekkel, emberekkel lenni – ezt már rég észrevettem -, azért nem szeretek, mert nem tudok. Akármit mondanak is, akármilyen jók is hozzám, valahogy mégis mindig nehezemre esik velük lenni, és roppant örülök, ha mielőbb mehetek az én társaimhoz. Az én társaim pedig a gyerekek voltak, de nem azért, mintha magam is gyerek volnék, hanem csakis azért, mert mindig vonzódtam a gyermekekhez.

                   Ahogy a vasúti kocsiba ültem, azt gondoltam: Most megyek a felnőtt emberek közé; lehet, hogy én semmit sem tudok, de az bizonyos, hogy új élet kezdődik. Talán majd unatkozom az emberek között, és nehezemre is esik velük lennem. Mindenekelőtt elhatároztam, hogy mindenki iránt udvarias és őszinte leszek; hisz úgyse követelhet tőlem senki többet. Lehet, hogy itt is gyermeknek tartanak majd. Ám, legyen! Sőt valamiért mindenki félkegyelműnek tart; valamikor csakugyan annyira beteg voltam, hogy akkor olyan lettem, mint egy félkegyelmű, de miként volnék félkegyelmű most, amikor magam is tudom, hogy félkegyelműnek tartanak? Ha belépek valahová, azt gondolom: „Lám, félkegyelműnek tartanak, pedig én okos vagyok.”

                                                                          

                                                     GAZDAG EMBER, SZEGÉNY LÉLEK

 

                   Most abba az utcába értünk, ahol a szüleim és korábban a nagyszüleim laktak. A nagyszüleim egész közös életüket, a szüleim életük befejező évtizedeit töltötték itt. A háború előtt egyetlen épületként még a Vasút utcához tartozott. A szüleim a hajdani árvíztől csonkult házhoz egy duplatetős épületrészt emeltek, és ebbe költöztek át az alacsonyka Liget utcai házból, amit aztán én örököltem, mint ifjú házas. Nem volt ugyan szükségük ekkora építményre, de nem akartak lemaradni az olajszőkítők és szőlőhamisítók házépítési versenyében. Röviden: minden megtakarított pénzüket ebbe fektették.

                   Táncsicsnak nevezett utcában, és közvetlenül a szomszédságukban történt a fiatal kamasznak a tragédiája, akiről már szó esett. Tőlük a negyedik házban élt egy kölönleges életű magányosan öregedő sovány asszonyka évtizedeken át, akinek a szomorú sorsáról hallgassuk őt, magát:

                   -Pontosan emlékezem, hogy az első pofont azért kaptam az uramtól, házasságunk ötödik évében, mert a sparhelt parazsára tőzeg helyett fát tettem. Aztán havonta, majd hetente kapogattam, és egyre sűrűbben. Nem győztem kapkodni a fejem. Egyik alkalommal azért, mert nem vittem pontosan tizenkét órára a szőlőbe az ebédet, hanem csak öt perccel később. Ez volt érte a köszönet. Úgy kellett nekem, miért főztem neki!

                   Azzal indokolta a maga nyersfa modorában:

                   -Javítani akartam az időérzékeden!

                   A kislányunk öt hónapos volt már, és kilenc hónapig szoptattam. Már nyolc óra előtt jól tartottam, ezért elaludt az eperfa alatti hűvösön, a kiságyában.

                   -Miért nem keltetted föl a kislányt pontosan reggelizni?

                   Ezért odakötözött az egyik eperfához, és tenyerével vert. Verés közben dühösen fogadkozott:

                   -Legközelebb fel foglak húzni az eperfára!

                   És nem úgy nézett rám, mintha ez üres fenyegetés lenne. Ennek a jelenetnek a szemtanúja imég ma is él. A közvetlen szomszédunk volt.

                   -Nem mertem a családi ügyeitekbe beavatkozni - vallotta be hosszú évek múlva sajnálkozva. De hány jelenetnek lehetett kiváncsi tanúja, és nem tett értem semmit. Az apámhoz sem mert elmenni, nehogy megtudja az uram családja, hogy árulkodott rájuk.

                   Ezek szerint elevenen meg is nyúzhattak volna a szeme láttára! Miből állt volna legalább a kilincset megzörgetni? Vagy valamilyen ürüggyel bejönni hozzánk? Ezzel észhez téríteni az egyre inkább elvaduló uramat. Ha megkérdeztem, hogy miért kapom pofonokat, a legrövidebb válasza ez volt:

                   -Szoktatlak a kezemhez!

                    Ennyi, és csak ennyi!

                   A nyári etetőről hajtottuk be az istállóba a teheneket, de az egyik makacs jószág kiszaladt a kertbe:

                   -Miért nem álltál elébe?

                   Ezért is odakötözött az eperfához. De most a változatosság kedvéért a másikhoz. Ekkor jegyeztem meg tárgyilagosan:

                   -Egész rendszert csinálsz a kikötésből! Nagy mancsaival hatalmasakat ütött, és azt mondta:

                   -Ne ugass! Felhúzlak az eperfára, ha még egyszer ugatsz!

                   Az egyik kék-zöld folt még csak kezdett halványodni, már ott is volt a friss ütés. Bocsássa meg nekem az Isten, de igen sokszor gondoltam arra, hogy ott hagyom a nagy házat, a földet, a gazdagságot! De nem az Isten akadályozott meg benne, hanem az a csöpp gyerek. Az a két kicsi kar és a két szép barna szem, amit tőlem örökölt Azok rakták rám a nehéz láncokat.

                   Bárcsak ne születtél volna meg, csöpp rabtartóm! Milyen ember lesz belőled? Olyan, mint apád? Vagy olyan, aki mindent eltűr, és később kideríti róla a bíróság a hamis tanúk miatt, hogy nem beszámítható? A gyereke nevelésére nem alkalmas! Ha lett is valamilyen lelki bajom, az a durvaságtól keletkezett bennem, az emberhez méltatlan bánásmódtól.

                   Hallgasd meg, rég felnőtt leányom, akit már évek óta nem láttam, a következő néhány esetet!

                   Általában ott és akkor vert, ahol, és amikor senki sem látta. Elmesélem, mit kaptam ajándékba a harmincadik születésnapomra. Kimentünk a Pannónia motorkerékpárral az újonnan telepített békási szőlőnkbe március 1-jén. Egész nap a gyümölcsfákat pucoltuk. Amikor végeztünk, hazafelé nem akart kivinni a dűlőre vezető úton.

                   -Használd a bütykös lábaidat! A motor ilyen talajon nem bír el kettőnket!

                   Ő maga gyorsan kiért, hiszen nem volt több négyszáz méternél, de nekem olyan nehezemre esett a gyaloglás, mintha minden lépésemmel sivatagi homokban vagy mocsras talajba süllyedtem volna, bokáig. A szoknyám súlyát is érezni kezdtem, amit pedig annyira megszokhattam már. Holnap eggyel kevesebbet veszek fel a sovány testemre, döntöttem el magamban, mielőtt kiértem a dűlőre. Ott várt a gazdaság szőlőjének sarkán, és vigyorogva nézte, ahogy botladozom Nagyon-nagyon gyöngének éreztem magam, de azért föllázadt bennem az asszony:

                   -Mivel volt a napszámos asszonyunk, a Víg Manci, könnyebb, mint most én? Három nyáron hordtad haza ebédre. Aztán meg újra vissza!

                   Mielőtt fölültem volna a motorra, kaptam tőle egy olyan hatalmas pofont, hogy a gazdaság szőlőjében tértem magamhoz, és a fejem még másnap is zúgott. Aztán fölkászálódtam valahogy. Talán a karókba kapaszkodtam közben. Nem akartam fölülni a motorjára.

                   -Azt akarod, hogy a másik feleden is megtámogassalak? Ülj fel! Parancsolom!

                   Én meg csak annyit mondtam:

                   -A harmincadik születésnapomra ennyi untig elég!

                   Még agyanebben az évben, és ez is márciusban történt. Bármit mondtam, javasoltam, egyből azt vágta rá:

                   -Te Bimbó, szarvak kellenének neked, és neki a falnak!

                   De ez annyira megszokott volt már, hogy mások előtt is mondogatta. Az történt, hogy a kertünket fölmérték házhelynek, és a mérnök úr többször is eljött esténként egy kis borozgatásra. A mérnök előtt is megalázott, én már nem bírtam cérnával:

                   -Lehet, hogy én csak egy bimbó vagyok a rózsa kinyílása előtt, de te egy nagy bika vagy a szarvaid kinövése után. Te állat vagy a marhák között, egy nagy marha!

                   A mérnök úr megtapsolt, de bár ne tette volna! Mert ő elindult haza, én meg magamra maradtam. Amikor visszajött a szobába, kihúzott az ágyból, és agyba-főbe vert.

                   -Hogy mertél te engemet lejáratni egy mérnök előtt, aki diplomás ember? – mondogatta közben. Aztán visszadobott az ágyra, és újra nekem esett.  De akkor fölsírt a kislány, mert látta a jelenetet.  De őt annyira betöltötte a gyűlölet, hogy se nem látott, se nem hallott. Védekezés közben rúgtam, haraptam és véletlenül a „tökélyén” rúgtam.  Akkor meg azért kaptam.

                   Így kiáltozott:

                   -Arra vadászol?

                   No, de azután nem mondta sem a Bimbót, sem a szarvakat, mert nem volt rá ideje. Már válófélben voltunk. De még tartogatott számomra egy kiadós búcsúztatót. Másfél - két héttel a válásunk előtt kint a kertben csíráztunk, és ládákba raktuk a krumplit. Egyenesen a veremből a ládákba, és a piacra előkészítve. Az első ládák feltöltése után beküldött még háromért.  De már az első ládák kihordása után láttam, hogy nagyon fúj rám. Kérdeztem is tőle:

                   -Mi bajod? Mért fújsz rám?

                   -Miért a te feledre tetted a ládákat? – kérdezte, de a fogai szinte csikorogtak.

                   -Itt nagyobb szükség volt rájuk – feleltem minden dac és indulat nélkül. És már indultam is, hogy a másik oldalra is hozzak néhányat.  Siettem befelé a ládákért, de a hátam mögött már hallottam fenyegtő dünnyögését:

                   -A te feleden nagyobb szükség volt rá? Utolért. A 44-es bakancsával akkorát rúgott belém, hogy azt hittemm, kiszakad a végbelem! Talán tíz lépés után összeestem. Amikor magamhoz tértem, a gyerekpriccsen feküdtem. Miután úgy jó estefelé sem bírt magamhoz téríteni egészen, újra otthagyott. Fél óra múlva megjelent, hogy meghallgassa, szuszogok-e? Benyákné Franci nénit később elküldte hozzám. Ekkor tértem teljesen magamhoz.  Gúnyosan kérdezte:

                   -Mi van? Rosszul lettél? – ezek voltak a bocsánatkérő szavai. Mit válaszolhattam volna az után, hogy négy órán keresztül nem voltam észnél?

                   Mennyit, de mennyit dolgoztam náluk! A semmiért, vagyis ingyen, tizenkét éven át. Naponta fejtem három-néggy tehenet. Piacra jártam, és lovakat etettem, hajtottam. A kanászuk voltam a Hugyi - és a Baska-kertekben. Csirkéket, libákat, kacsákat neveltem, és géppel, kézzel tömtem. Ha arattunk, köteleket hánytam. Az asztagon harmaik voltam. Szőlőt nyitottam, a napszámosokkal együtt kapáltam. Barackot szedtem, soroltam. Almát, meggyet, szilvát szedtem, szüreteltem. Hajnali négy órakor keltem és este 11-kor feküdtem. Háztartást vezettem: sütöttem, mostam, vasaltam. Gyereket neveltem: két hónapig óvodába hordtam És még nincs vége!

                   A Csulinak, a kutyának nagyobb volt a becsülete, mint nekem. Ha odament a gazdájához, megsimogatta. Engem meg felrúgott, belém rúgott. Vagy egyáltalán köszönjem meg neki, hogy élhetek még egy kis ideig

                   Aljas ügyvédi praktikákkal és hamis tanúkkal, akik hibbantnak hazudtak a hiszékeny bíróság előtt, elvette a gyermekemet. Ezt nem bocsátom meg neki soha!

                   A szomszédok nem voltak jó viszonyban az apósommal. Tőlük az történhetett a portánkon, ami nekik jól esett. Nyilvánvalóan hallották a mocskolódásokat, gyakran át is néztek, rejtőzködőn, a kerítésen. De úgy látszik, hosszú szomszédságuk alatt megszokták, hogy ezek ilyenek. És semmit sem tettek, hogy megmentsék azt, aki a karmaik közé került.

                   A szüleimtől, testvéreimtől nem várhattam semmit, mert örültek, amikor lerázhattak a nyakukról. Én kulákcsaládba születtem. De jól tudom, hogy talán nem kellett volna mindenáron ilyen családból való fiatalembert választani a számomra. Talán boldog és hosszú életem lehetett volna! Tiz4nkét év után úgy menekültem ebből a házasságból, mint mint egy jobb sorsra érdemes lélek a pokolból!                                              

                                                                                         Részlet Minda Erzsébet önéletrajzából.

                   NB: Életének folytatásáról tudni illik, hogy takarító lett a MÁV-nál, és tudott szoros emberi, baráti kapcsolattokat teremteni. Mint az államvasút kedvezményezettje, ingyen bejárta csoportban vagy magányosan a szomszédos országokat: Közép - és Kelet - Európát. Világlátott és művelt ember lett belőle. Az írás a lélek tükre, és a stílus maga az ember. Döntsék el, milyen ember volt ez a nemrég elhúnyt magányos asszony?                                 

 

                                       

                                                                  OSZTÁLYTALÁLKOZÓ 1.

                   

                    Tudod, hogy mi az osztálytalálkozó? Nem? Ne is tudd meg soha, de én azért elmagyarázom. Valamikor 1957-ben, tizennégy éves korunkban búcsút mondtunk az általános iskolának legalább hatvanan. Két osztályra való gyerek. Csupa egészséges testű és ép lelkű emberke. A legutóbbira, a negyvenéves osztálytalálkozóra, elvileg ennyien voltunk hivatalosok. De ahogy az írás mondja: „Sokan vannak a meghívottak, de kevesen a választottak.” Nyolcan már eltávoztak közülünk a földről a földbe.

                    Különösen Flaisz Anti távollétét sajnálom, mert hozzá képest a mai üzletemberek kis cipőben járnak. Talán még csak a harmadik osztályos padokat koptattuk az Óvoda Iskolában, de a Toncsi, bocsássa meg nekem ezt a bizalmas megnevezést, mert aki barátom volt valaha, barátom marad az ítélet napjáig. Különös balesetéből virágzó üzletet csinált.

                    A fiúknak, természetesen a piszoárban, ahol undorító fehér férgek császkáltak, húsz fillérért megmutatta, mekkora sebet ejtett fütyijén a kutyájuk. Egyetlen szünetben összeszedte a vasárnapi mozira valót.

                    Nézünk egymásra, mint a marslakók. Senki sem az ma már, aki egykor búcsúzott.

                    Aki közülünk az egyik legjobb focista volt, nemrég temette el a feleségét, aki egy meggyszedő létrára akasztotta föl magát. Az özvegy osztálytársam örömében kivágta a diófákat a ház előtt. Az új életét ezzel kezdte. Diófából készül a legjobb koporsó, és ő még nem akar belefeküdni. De a családtagok, van két fia is, a hallgatag és érzékeny asszonyt a halálba kergették.

                   A nálam is alacsonyabb Kornóci Jóska, akivel külön le is fényképezett valaki bennünket a kisliget padja mellett, az építési vállalkozótól a tolókocsikat mozgató betegápolóig minden volt már életében. Csak háromlábú kisszék nem, ahogy mondani szokták. De ez lényegtelen! Szerettem azt a gyereket.

                   Itt van a Ledényi Józsi, aki elvette az unokatestvéremet, de minden héten hálaadó istentisztelete mondat, mert az asszony még időben elhagyta. A tisztelendő úr csak annyit szokott bejelenteni:

                    „Hét órakor szentmise egy beteljesült szándékra.” Már negyvenévesen elkezdhette új életét, de lányai az utcát is nagy ívben elkerülik, ahol az édesapjuk lakik.

                   Igaz, hogy a Dobi István utcában én sem szívesen sétálok végig. Kecelen eddig jutottunk el a rendszerváltásban.

                    Ismertük Dobi Istvánt, hogyne ismertük volna! Béleczki Józsi bácsi rendszeres küldte neki a legjobb borát. Ő volt a helyi Népfrontbizottság egyik tagja.

                    Nem tévesztendő össze a mi Bélecki József nevű osztálytársunkkal, akit már gyerekkoromban kitiltott a jó anyám az udvarunkból sumákolás miatt, és aki képes volt megverni az apósát, azt a tisztességes, idős kőművesmestert.

                    Arról lehetett felismerni az utcán, hogy úgy járt-kelt a tömegben, mintha a kabátja alatt hordaná a marsallbotot. De lehet, hogy csak járt-kelt? Kit érdekel ma már?

                   Béleczki Józsi bácsi, aki 1958-ban a helyi Népfront alapító atyái közé tartozott, 1976-ban jutott el csúcsra, amikor elnökké választották. Bizonyára valamelyik országos összeröffenésen ismerkedhetett meg Dobival, azzal a szeszkazánnal. Mit mondjak egy olyan emberre, aki részegen végigaludta az 56-os forradalmat?

                   Józsi bácsinak volt egy mániája. A parasztház mellett, amelyben a családjával lakott, egy kőből épült korszerűt akart felhúzni önerőből. A szó szoros értelmében. Minden követ a saját kezével rakott a helyére. Vérével és verejtékével épült, és lassan, mint a Déva vára. Ez volt életének nagy hobbija. Szegény, azt hitte, hogy halhatatlan, pedig a népfrontbizottsági tagokért is eljön a kaszás, aki nem tudta kivárni az építkezés végét. Talán még ma is építgetné, ha nem küldik neki is a „Mennyei Behívót”.

                                                                     

                                                                      RAFFAI SAROLTA

                  

                   Még egy híres ember járt le gyakorta Kecelre: Szabó Pál, az író. Az újfalusi óvodát, még életében, róla nevezték el. Egy kissé furcsa névadás, de még nem ízléstelen.

                   Aztán itt járt Raffai Sarolta is, mint Kecel szülötte. De nem „vállalta” a szülőfaluját, Kalocsa volt a maga teremtette szülőföldje. Egy írógéniusznak mindent megengedett a háklija. Mert valóban a II. Rákóczi Ferenc utcában született, a Fogarasi boltos lakóházától talán két épülettel lejjebb. A két liget találkozásánál. Javaslom az utcának, a nagyságos fejedelemnek, utasítsa vissza azt a föltételezést, hogy valaha is oda pottyantotta volna le őt a gólya, gólya gilice.

                   Raffai Saroltához elég kellemetlen emlékek fűznek.  „Író-olvasó-találkozó” volt az akkori kulturális csemegéknek a neve. Kecelen hajszál híján botrányba fulladt. Akkor már az írónő várományosa volt az országgyűlés elnöki székének. Úgy is viselkedett, mint akinek hatalma van élők és holtak fölött, és a kijelentései hasonlítottak a Szentíráshoz.

                   A műveltségének gyarapítására nem ért rá, bár igencsak ráfért volna. Alsó tagozatos nevelő volt Császártöltésen, de fárosz lett belőle, a helytartó korszakának világítótornya.

                    Az ottani pedagógus-botrányról írt „műve” és a belőle készült színdarab miatt lett országosan ismert. Egy nagy „nyalás volt fölfelé” – részigazságokkal és a korra jellemző gazságokkal.

                   De miért is törte volna magát önműveléssel, amikor egy Losonci Pál lehetett az elnöki tanács elnöke? Hivatalosan az ország első embere, mint később a hazaáruló Göncz atyus. Utána kevesen fogják Árpádnak kereszteltetni a fiukat, mint ahogy Rákosi után is kiment a divatból a Mátyás név.

                   Tehát Raffai Sarolta egy szál maga előadást tartott nekünk a pesti művészeti élet rejtelmeiről. Mindennek elmondta Latinovits Zoltánt, csak úriembernek nem. Megemlítve, hogy az utcán lezsidózta Kálmán Gyurit, a barátját. A hangsúly természetesen a zsidózáson volt és nem a barátján. Milyen lehet az ilyen ember, mármint Latinovits?

                   Mondottam volt néki, hogy Petőfi Sándor is megtette ezt hajdanában az egész nemességgel szemben. No, nem a zsidózást, hanem a jóval nagyobb nyilvánosság előtti sértegetést. Sőt, akasztással fenyegette meg őket.

 

                                                                      L. Z. HALÁLA

 

                                                     Rendjén úgy lett volna, hogy amikor

                                                     Szembe-szöktél, düh-köpésként, a vonatnak:

                                                     Az hátrál meg. A bűn! Az: a konok – vak

                                                                   A világ fröccsen szét: a pokol!

                                                     A nem ami lett. Hogy sakáll dalol

                                                                    S a pacsírták vonítnak.

 

                                                     S fölkél a nap vad ragyogással ismét

                                                     magyarázza / nekünk megalkuvóknak / :

                                                     mert nem lett, nem is lehetett segítség.

                                                                    S a tegnap az úr, nem a holnap!

                                                                                             Illyés Gyula / 1978 /

 

                   Ha egy Latinovitsot a halálba kergettek, melyik színész kortársa mondhatja el magáról, hogy jobb voltam nála. Ha egy Huszárik Zoltánt mellőztek, ki mondhatja el magáról, hogy ő nagyobb rendező volt nála.

 

                                                               EGY TANÁR ERDEJE                                                   

 

                   Volt nekem egy unokatestvérem, nem is akárki.

                   Volt, mondom, mert korban vagy négy-öt évvel előttem járt, de már meghalt. Éppen négy-öt évvel ezelőtt. Ő is minkét végén égette élete gyertyáját, az egyik végét otthon, ennek két következménye volt: egy fiú meg egy kislány. A másik végét házon kívül, és e miatt lett halálában is halhatatlan. Imrehegyen egy nyárfaerdőt neveztek el róla, mert odahordta autóján a nőstényeit. Az öreg Szőke Pista bácsi mesélte, és mutatta nekem személyesen, mielőtt megroggyant tanyájáról az idősek otthonába vonult:

                   Lám, ott a KOVÁCS GÁBOR erdeje!

                   Amikor először találkoztam vele a Kapáséknál, akik természetesen szintén rokonaink voltak, a dédnagyapám ágára akasztva, a családfán. Arra igen jó emlékszem, hogy az éppen soros szerelmét hozta el bemutatóra. Ezt a leányzót még hány követte a sorban, azt pontosan nem tudhatom, mert a kollégiumi élet kivont a keceli közéletből. Én már csak annak az estének lehettem szenvedő szem - és fültanúja, amelyet eljegyzési, disznótoros vacsorának szántak.

                   Nagy megtiszteltetés lehetett ez a szüleim számára is, hiszen apám ekkoriban még priuszos volt, és örült, hogy egyáltalán felvették útkaparónak. Három kilométeres szakasz felügyelete bízatott rá. A Dömötöri iskolától a Kiskőrös felé eső részen. No, meg az árkok, átereszek gondviselése, ami egy kis borravalót is hozott a házhoz, mert az árokpartok füvét kiadhatta bérbe lekaszálni a környékbeli gazdáknak. Munka volt, amiért fizettek, bár ennél, a lelke mélyén, többre vágyott. Talán szégyellte is. De én egyáltalán nem az útkaparó apámat.

                   Ezekben az útmenti tanyákban engem is szíves barátsággal fogadtak, ha kilátogattam apám munkahelyére, ami leginkább nyáron eshetett, amikor véget ért egy-egy kollégiumi év. Nyár közepén már értek a dinnyék, és soha többé senki nem tömött belém annyi görögöt, mint azok a szorgalmas tanyasi gazdasszonyok. Hogyne lettem volna büszke az apámra!

                   Sokban különbözött a társaitól, de leginkább abban, hogy egy korty pálinkát vagy bort meg nem ivott. Erre legénykori fogadása kötelezte.

                   „Persze, mert az András bácsi fél – mondogatták, ha ugratták –, nehogy az Eszti néni az esti puszinál megérezze a kisüsti szagát.”

                    Pedig hideg, havas télen is ott kellett az úton szolgálni, sokszor még éjszaka is, ha hófúvás volt. És a többiek „lélekmelegítőnek” nyakalták a kisüstit. Ami pedig a nyíltszíni puszit illeti, én ugyan egyetlen egyet sem láttam.

                   Most is elgondolkodom, miközben billentyűzöm a mondatokat, hogy sohasem iskolai, hanem, akaratlanul, kollégiumi évről beszélek. No, ennek is megvannak a mélylélektani okai.

                   De térjünk vissza a disznótorba! Ezt a Szakácsék alvégi házában tartották, és mi, a rokonság jogán, minden évben hivatalosak voltunk. Most összekapcsolódott egy „szentnek” készülő kötéssel, tehát bátran állíthatjuk, hogy „nászdisznótoron” láttak bennünket szívesen. Szakácsékkal nem apai ágon, hanem anyai ágon voltunk közeli rokonok. Szakácsné édesapja és az édesanyám édesanyja testvérek voltak. Bobek ágon!

                    A két asszony igen szerette egymást, ezért volt nagy ez a barátság. Mennyi jóízű hurkát, kolbászt, disznósültet köszönhet a pocakom e testvéri szeretetnek! Anyám sok barátnőjét emlegette élete folyamán, de én csak kettőt ismertem el hozzá illő választásnak: a Kapás Pista bácsi feleségét és Szakácsnét, mert mindkettő rendes, egyszerű asszony volt.

                    Mi nemigen tartottunk jószágot, már kecskét sem, az ötvenes évek végén. Anyám a kalocsai népművészetnek hímezett giccsesebbnél giccsesebb mintákat varrógéppel, így keresték mindketten a kollégiumi „üdülésemre” valót.

                   Előbb érkeztünk meg, mint a díszvendégek.

                   Feri bácsi, mert így hívták ezt az „alamuszi macska nagyot ugrik” jellemű családfőt, akire a kisebbik fia, Gábor, igen hajazott, a maga kimérten derűs, ünnepélyes bárgyúságával előadta a reggeli vérengzés eseményeit. Mivel az esze kereke lassan forgott, igen akkurátusan adta elő a tragédiát apámnak:

                    - András, te még ilyen jószágot nem láttál! Alig bírtuk négyen, a Csík sógor, a fiaim meg én, lefektetni, hogy szíven szúrhassa a sógor. Akinek aztán könyökig véres lett a jobbik karja.

                   Mert két fia is volt a családnak: Feri, aki az apja nevét viselte, de anyjára hasonlított lelkében – eszében - komolyságában, de epilepsziás volt, és éppen a híres harkányi fürdő teraszán vágta magát önkívületben hanyatt a roham kezdetén, hogy ott helyben meg is halt. Talán egy jó év múlva. Gábor az apja fia és észbeli örököse volt. Ez az örökség nem jelentett nagy vagyont.

                   A mészárlás nyomai az udvar minden szegletében árulkodtak a disznó kemény ellenállásáról: véres volt az udvar, az ólban az alomszalma. Még a gazda orra is. De az inkább a szokásos boradagtól.

                   Közben a kaján és jólértesült anyám halkan arra buzdított, hogy jól nézzem meg a szomszédasszony kerítését! Mert a Feri bácsi, ez a vén salabakter, félre mozdítván a karókat, át szokott surranni, ha a felesége távol időzik a piacon vagy a boltban, a régen özvegy szomszédasszonyt vigasztalgatni.

                   Egyszóval, jól elmúlattuk a várakozás idejét.

                   De hát a jövendő após, anyós és a szemérmes arajelölt, ha egy kissé késve is, csak megérkeztek. Snájdig vasutastiszti egyenruhában, azon egyen jelvényekkel a kőrösi állomásfőnök és temperamentumos oldalbordája, akinek szintén felvitte a Párt a dolgát, mert járási szakfelügyelő lett.     Ami nem történhetett volna bűn nélkül az ötvenes évek végén. Meg is bűnhődött érte a gonosz pára, mert méltó lett az alsós kollegínák utálatára. Igen nagyszájú volt és gátlástalan. Úgy viselkedett, mint akinek hatalom adatott nemcsak a családja, de az egész járási pedagógus társadalom fölött is.

                   Én az ilyen közös összeröffenéseken mindig hallgattam, mint a sült hal. Az ízes potyakajából is csak mértékkel ettem, és többnyire visszavonultam az ablakpárkány mellé, hogy az éppen esedékes naptárt olvasgassam. Ebben a társaságban igen nehéz volt engem szóra bírni. Nem is kísérelte meg senki. Volt ott süket duma elég! Meg nagy evések és ivások folytak, aztán mindenki megmutatta az igazi énjét, és egyre inkább hazavágytam.

                   Hallottam, hogy a Gábor ezzel a házassággal jól jár, mert együtt fognak majd Szegeden főiskolára járni. Mind a ketten matematikára, és majd vállvetve megbírkóznak az élet nehézségeivel. Az ugyan szöget ütött a fejembe, hogy abból, aki gimnáziumban kettes volt számtanból, hogyan válik annak oktatójává. Amikor magam is erre a pályára álltam, megértettem.

                   Gyöngyvér, milyen szép ez a név, mindenben korrepetálta a férjeurát, míg az átbillent minden alacsonyan felrakott léc fölött. És egészen az igazgatóhelyettesi rangig föl bírt mászni a szamárlétrán.

                   De hagyjuk az eljövendőt, mert a kedélyes társaság éppen vetkőzni kezdett. Mámoros volt mindegyikük a tele bendőtől, az ünnepélyességtől, a szűk szoba és a szívélyes rokoni kapcsolat egyre csak fokozódó melegétől. Az állomásfőnök megvált a felső uniformisától, megoldotta nyakkendőjét, a felesége pedig ontotta pedagógiai tapasztalatait. A legérdekesebbre még ma is emlékszem.

                   Pörgessük csak vissza emlékezetem egy kissé megkopott magnószalagját!

                   A hölgy be akarta mutatni, milyen eszement pedagógusokkal van dolga. Pörög a magnó és pörög a nyelv:

                   -Tanyasi iskolát látogattam nem is olyan régen, itt a keceli határban. Meglepetésként érkeztem, ezért furcsa tapasztalatokra tettem szert. Amikor beléptem óra közben az osztályterembe, a fogason fiúgyerekek lógtak! A tanító úrnak az volt a fegyelmezési módszere, és erre föl is készítette a szülőket, hogy erős kabátakasztót varrjanak a fiúk kabátjára. Ha valamelyikük vét az iskolai rend ellen, akasztással bűnhődjék! Akkor éppen hároman lógtak a szögön!

                   Lett erre nagy-nagy kacagás. Csak ketten voltunk csendesek, az apám meg én. Anyám sem akart szégyent vallani, ha már a férje meg a fia ilyen mulya. Elmesélte azt, ami az útkaparóvilágban megesett. No, ez ugyan nagy mélyre szállás volt, de azért csak meghallgatták.

                   „Az uram brigádjában történt, hogy a múlt télen nagy volt a hó, és minden útkaparót mozgósítottak éjszakai hóhányásra. A tanyabejáróktól kellett ellapátolni a havat, ahol a hótúrók nem boldogultak. Eljön a reggel meg a munka vége, valahol a dömötöri iskola környékén, ahol a keceli út találkozik a kalocsaival.  Megáll a kőrösi központ sárga kis autója, és kiszáll az irodista, hogy felvegye a munkások személyes adatait, akik a munka frontján ilyen zord téli éjszakán is derekasan harcoltak.

                    Sorra jegyzi föl az adatokat, minden megy a legnagyobb rendben, de az azonos nevűeknél - megkülönböztetésül - kéri a feleség nevét is. Amikor az egyik Kutyifa nevű kiskőrösi útkaparóhoz érnek, az hangosan mondja a nevét. Talán a bekapott pálinka hatására, túl hangosan is. Tekintettel a sok Kutyifára, megkérdezi a felesége nevét is.

                    Az irodista merőn néz rá, és az ember csak vörösödik. Vagy mondjuk úgy, vörösebb lesz a szokásosnál, mert a szesz eléggé erős vörös alapszínt ad az arcának. No meg persze a hideg téli levegő. De benne is nagy lehet a meleg, mert a füles téli sapkáját feltólja a feje búbjáig, hogy ösztönösen megvakarhassa a fejét.

 - No, Sándor bácsi, hát, hogy hívják a feleségét? – sürgeti az irodista.

                    - Valami Julis, de ha kerékbe törnek, sem tudnám ebben a minutumban megmondani a lánykori nevét. Mindig csak az anyám nevét szokták kérni. Azt biztosan tudom.

                   Persze mindenki elkezd nevetni rajta, de aztán az öreg csak összeszedi magát, és nagy erőfeszítéssel elkezdi mondani:

                   - Szvat-lov-szki Julis! Hogy az Isten áldja meg! De tudja irodista úr, hogy mikor kérdezték ezt tőlem utoljára? Amikor a tanácsnál összeházasodtunk. Vagy harmincöt éve. Akkor még nagy volt köztünk a szerelem. De azóta, látja, még a neve is kikopott az emlékezetemből. Azóta, bizony – és legyint egyet lemondón, mintha ezzel azt akarná hozzá tenni, lehet, hogy talán már az asszony sem tudja az ura nevét.

                    Ami persze szomorú, de maradjon köztünk.

                   Az asztal körül ülők nevetgéltek az eseten. Minden idegszálammal hallgattam a történetet, és ha nem is tüntetően, de a hallgatás fala mögé húzódtam. A beszédtémáik annyira mentesek voltak minden ideológiától, és nélkülöztek minden színvonalat, hogy a hurkától, kolbásztól, pecsenyétől, savanyúságoktól, boros kancsóktól roskadozó asztaltól távol, bevont vitorlákkal magányosan eveztem. A szoba szélcsendes sarkában azon morfondíroztam, vajon mekkorát robbanna ez a mondatom:                  

                   -Hanem azt tudják-e, urak, asszonyságok, hogy a Kovács Feri bácsi miért bontogatja a szomszédasszony kerítését olyan gyakran?

 

                                                                   AZ A LEGUNDORÍTÓBB,

 

                   ha gyerekeket, különösen, ha beteg gyerekeket használnak ki pézéhes emberek. Az egyiket, akinek a bőre alatt is csak pénz volt, egyszer fel is jelentettem.

                   Az történt, hogy amikor én még gyümölcsfa-birtokos voltam, szedegettük azt az átkozottul apró meggyet, amivel idegesítően lassan haladtunk. Bőven volt időnk közben hallgatásra, és kihallgatásra, pedig nem is kényszerítettünk rá senkit.

                   Halljuk ám, hogy néhány sorral arrébb a Némethék, valami ordenáré módon bánnak, és ez gyorsan kiderült, néhány gyógypedagógiai alannyal, intézeti fiúval. Rájöttem, amiről álmodni sem mertem, hogy kikölcsönzik a szerencsétleneket az intézetből fizikai munkára. Gondolom, megkenték az igazgatót, esetleg az ápolókat, mert nagy dologidőben mindig kevés a munkáskéz. De nemcsak munkára kellettek, hanem kiválóan elszórakoztak velük, szánni való betegségükön élcelődve, a magukat normálisnak vélő Némethék.

                   Ez a család arról is hirhedt volt, hogy a tanyájukon magányos, idegenből ideszakadt, úgy emlékszem, jánoshalmi fiatalembert alkalmaztak, aki váratlanul meghalt. A rossz nyelvek szerint megfagyott az istállóban, vagy ahová éjszakánként télen lepihent.

                   Az orvos, természetesen, nem fagyhalált állapított meg, hanem mondjuk, trombózist. A saját költségükön el is temették, és a ravatalozó felé vezető út mellett meg is találtam a sírját. Kecelen idegen név / Dózsa / és harminc körüli életkor.

                   Talán két év múlt el, amikor újra kerestem keresztjét, már nem találtam. Ezt a magányos embert, akinek a sírja csak nekem hiányzott, a szó szoros értelmében, elnyelte a föld.

                   A hivatalos változat, gondolom, az volt, hogy nem váltották meg négyévenként a sírját, és ezért exhumálták, és a sírhelyét másnak adták el. A plébánia összejátszott velük, hogy még nyoma se maradjon ennek az aljasságnak.

                                             

                                                                 TÉGLÁS ANDRÁS

 

                   Ennél jóval nagyobb visszaélés terheli egy másik polgártársunk lelkét, ha van néki egyáltalán. Felsőfokú végzettség nélkül iskolát alapított! A keceli közvélemény jól ismeri, tehát nem kér belőle. Sem az emberből, sem az iskolájából. Azaz senki nem íratja be hozzá a gyerekét. Ez önmagában is sokat elárul erről az emberről, de még inkább egy személyes élményem.

                   Egyszer, ennek tőbb mint húsz éve, a biológus fiammal meg akartuk nézni az épület alagsorában folyó mikroszaporítást. Vártunk rá türelmesen, mint tévelygő túristák az idegenvezetőre. Amíg türelmetlenül várakoztunk, láttuk ám, hogy egy idősebb asszony gumicsizmában ganét hány. Kiderült, hogy ő nem volt más, mint a téglaszívű gyermek édesanyja.

                   Maga évről évre testesebb. Azt szokták mondani, hogy vannak olyan emberek, akiknek a bőre alatt is pénz van. Úgy tűnik, ez látszik meg rajta! De honnan a nagy pénz? Háza, mit háza, a palotája, éppen a temetőre néz.

                   Önéletrajza szerint 1942 pünkösd havában született, tehát az előző évfolyammal járt. A kecskeméti piaristáknál kezdett, majd a bajai kertészképzőben fejezte be középiskolai tanulmányait.

                    1960-tól alakítja ki kertészeti vállalkozását. Közben a Kiskőrösi Petőfi Kertészeti Szakközépiskolában disznövénytermesztést oktat. Ekkor pattan ki az isteni szikra a fejéből: „Ha jó vagyok középiskolai tanárnak középiskolai végzettséggel, miért ne lehetnék egy általam alapított iskola vezetője?”

               1988-ban kezdték meg az oktatást 10 tanulóval és öt tanár részvételével. Ehhez meg kellett nyerni az országos irányítás és a megyei elvtársak támogatását. 1999-ben ben már Kecel diszpolgárává avanzsált.

                   De mi folyik az iskolában?  A vidékről, sőt Erdélyből, idecsábított diákok, éveken át a foliái alatt görnyedeznek, és véres verejtékükkel hozzák a hasznot az unintelligens és erkölcstelen vállalkozójuknak. Majd a végén kapnak egy papírt, amivel nem kezdhetnek semmit. Íme, egy diszpolgár és díszpinty a keceli arborétumban!

 

                                 HONOS HONESTUM DECORET, INHONESTUM NOTAT:

                             „A méltó embert a kitűntetés díszíti, a méltatlant pedig megbélyegzi.”

 

                                                           AZ ARANY HÁROMSZÖG

 

                   Az 1956 utáni kivégzések és bosszúhadjáratok légkörében nekifogtak az erőszakos téeszesítésnek.

                    Ebbő kivételesen három község maradt ki, ahol engedélyezték a szakszövetkezeti forma létrehozását: Kiskőrös – Kecel – Soltvadkert. Az arany háromszög. Kik lehettek azok a járási, megyei vezetők, akinek a segítségével ezt elintézték? Simó Tibor volt a járási és dr. Molnár Frigyes, a megyei pártfőnök. Ő lehetett a kulcsfigura. De ki lehetett a kapcsolatteremtő, aki ezt elérte?

                   Kecelen kezdetben csak úgy hemzsegtek a szakszövök. Minden tehetős gazda vezetője akart lenni valamelyiknek: Új Élet, Béke, Kinizsi, Dózsa, Petőfi, Szőlőfürt stb. A lényeg az, hogy hatalmas állami támogatással megkezdődött a szőlőtelepítések korszaka. Ebben a szakszövetkezet volt a különösen kivételezett, de jutott a gazdáknak is. Csak kialakult egy sajátos művelési forma. Az egyesült szakszövezetek vezetői jobbára mezőgazdasági szakközépiskolát végzett irányítók voltak, akiket ritkán látott a határ. Bár, aki ágazatvezető volt, azt gyakrabban. A lényeg az, hogy olyan helyzet alakult ki, mint a háború előtt, csak modernizált változatban.

                   Práger György a tévén keresztül sztárolta a szakszövetkezeteket, ezért cserébe művelték és leszüretelték a szőlőjét, amelyet talán életében sem látott, csak a pénzes utalványt a leadott szőlőért. Prímán működött a kéz kezet mos alapelve. Minél magasabb poszton volt valaki, annál nagyobbat haraphatott a közösből.

                   Élen jártak a borhamisításban vele együtt a rokonok és jó barátok, a vadásztársak és a járási elvtársak. Egy ideig a volt járási páttitkár / Csipkó Sándor / volt az első számú vezető, bár annyit értett a mezőgazdasághoz, mint hajdú a harangöntéshez. De hát nagy zsozsó felvételéhez megvoltak a képességei.

                   A Szőlőfürt valóban embert próbáló munkáit, például a metszést, napszámosokkal végeztették a legnagyobb téli hidegben, írd és mondd 5-6 ezer forintért havonta. Ugyanakkor a vezetőség átlagosan, már a hetvenes évek elején is megkereste a százezret havonta.

                   Erre az évente összehívott taggyűlés adta az áment, amely egy pofa ingyen sörért és forró virsliért simán megszavazta. Ezek a meghívottak, olyan négyszázan, valamilyen módon, mind benne voltak a buliban.

                   Épültek is modernnél modernebb házak gombamód. Legalább kétszintesnek mindegyik.

                    Két korabeli idézet: „Ha a vízből épített falak mind visszanyernék eredeti halmazállapotukat, olyan árvíz támadna, hogy az egész falut elsodorná a térképről.”

                   A második szomszédunkban hangzott el kora reggel - borízű hangon:

                   „Hej, Józsikám, ilyen könnyen sem szereztem ennyi pénzt az életben, mint máma éjszaka. Kétszer is fordultam, és húsz hektó vizet leadtam a szakszöv pincéjénél. Mintha bor lenne, úgy fizették - készpénzben! Jó, ha valakinek ilyen rokonsága van. Te rosszul nősültél!”

                                                                              +

                   Kedvenc történetem a következő:

                   Mondják a termelőnek a szövetkezeti pincészetben, hogy nem felel meg a bora: színhibás, jellegtelen, dugóízű. A parasztember erre elővesz a táskájából egy fölbontott palackot, amelyet ugyanez a szövetkezet hoz forgalomba, és udvariasan megjegyzi:

                   „Ez nem az én borom. Ez a maguk bora.”

                   Sinkovicz Mihályné is tud hasonlókat:

                   „Van egy ismerősöm, azt mondja, ő már több mint tíz éve nem adott le bort a saját nevén a szakszövetkezetnek. Vitt mintát ugyanabból a borból két névvel. Amit a saját nevén vitt, nem vált be, amit a másén, bevált. Bevitte erre a másik névre. Amikor akarták könyvelni, odanyomta a saját adókönyvét. No, de hát ez a bor nem a magáé! Dehogyisnem, csak írják, az én borom volt az!”

                                                                                     Tanács István: A borháború folytatódik / részlet /

 

                                                                 A RENDSZERVÁLTÁS

 

                    Amikor a rendszerváltás eljött, ezek a szakszövvezetők marakodtak a legnagyobb koncért, a közösből kiragadott legértékesebb létesítményekért. Gabonatároló, gyümölcsfeldolgozó, raktárak tulajdonjoga, az értékes földterületek, erdők megszerzése. De ez már nemcsak Kecelen folyt, hanem országos méretekben. Hiába, ők voltak közel a tűzhöz! Ők voltak a legnagyobb tolvajok: a mazsolázók.

                                                                          

                                                             A ZSIDÓ KIVÁNDORLÁS

 

                   Ma már a napnál világosabb, hogy az emberiség történelmének formálásában a zsidóknak döntő szerepe volt. Elsősorban nem diplomáciai ügyességük, hanem hihetetlen gazdagságuk és nemzetközi kapcsolatrendszerük révén.

                   Amikor a Szovjetunió süllyedő hajóját elhagyták, jogosan rótták fel az oroszoknak, hogy igen sötét vezető garnitúrát állítottak maguk fölé. De hát kik voltak azok, akik ezt a szerencsétlen népet néma beletörődésre kényszerítették? Nem a KGB vagy NKVD teljhatalmú és terrorista osztagai évtizedeken át?

                   Ritka sötét és koruk miatt is beszűkült agyú párt és állami vezetők álltak az élen. De akkor sem, és váljék a mentségükre, hogy nem holmi Sztálin - tipusú diktátorok voltak. Akit korábban évtizedeken át, minden szemrebbenés és ellentmondás nélkül, kiszolgáltak az apparatcsikok.

                   Vegyük őket sorba!

                   Miniszterelnökök: Malenkov, Bulganyin, Hruscsov, Koszigin, Tyihonov, Rizskov.

                   Államelnökök: Vorosilov, Brezsnyev, Mikoján, Podgornij, Brezsnyev, Kuznyecov, Andropov, Csernyenko és végül Gorbacsov.

                   Pártvezetők: Sztálin, Malenkov, Hruscsov, Brezsnyev, Andropov, Csernyenko és Gorbacsov.

                   Kétségtelen, hogy ezek a vezetői garnitúrák diktatorikus állam beltenyészetéből származnak.

                   Ezek olyan politikai garnitúrát tűrtek meg maguk alatt, amelyik látszólag odaadással szolgálta őket és a szovjet érdekeket. Egyúttal, mert jóval tájékozottabbak voltak a világfolyamatokban, kiváló politikai kapcsolatokkal rendelkeztek a látszólagos ellenfél, az USA politikai berkeiben.

                   Igen jól jött nekik a sztálini diktatúra, ugyanúgy, mint az amerikai demokrácia, mert mindkettőben ők voltak az urak. Azt, hogy ki legyen az állam élén a Szovjetunióban vagy az USA-ban, szintén ők határozták meg. Az USA-ban ma is ők mondják ki a döntő szót.

                   A színfalak mögött simán együttműködtek a szovjet és az amerikai diplomaták. Ezért tudták időzíteni a szuezi kalandot a magyar ’56-hoz, és fordítva. Egymás kezére játszották a bizalmas katonai titkokat, és ugyanakkor a Szovjetuniót olyan fegyverkezési versenyre kényszerítették, amibe az belerokkant.

                    A Szovjetunió belső helyzetét igen jól ismerték a washingtoni Fehér Házban, és könnyű volt kialakítani a Raegan-kormányzat mindent eldöntő fegyverkezési politikáját, amellyel a másik fél nem bírta a versenyt.

                    De akkor a zsidók fogták kalapjukat, és magukra hagyták a vergődő oroszokat, akik manapság már demokratikus belpolitikát folytatnak, és saját erőből a világ kilencedik helyét foglalják el a gazdasági versenyben.

                   Az Egyesült Államok pedig vergődik, és belső, főleg morális, de gazdasági bajok is emésztik.

 

                                                                           ÁRVAI LACI

 

                  A szerelem ürügyén most kell bocsánatot kérnem egyik utcabeli pajtásomtól, Árvai Lacitól, akit akaratlanul elárultam valamikor 54-55-ben.

                   Rendszeresen megjelentem náluk, és igen jó barátok voltunk. A szalmakazal tövében üldögéltünk hatodikos korunkban, és ott meséltem el neki az Egri csillagok eseményeit, hogy a kátyúból kisegítsem. Mert a leányok már akkor is jobban érdekelték, mint a félszemű Jumurdzsák.

                   Valahogy megpróbálok visszatérni az udvarukra, mert a mondatok labirintusából is ki lehet találni végül, és még az Ariadné fonala sem kell hozzá. A szülei, a csendes Józsi bácsi és a hangos Margit néni, elmondták, hogy a fiuk hozzánk kéredzkedett. Én csak a vállamat vonogattam, ami ugye neveletlenség volt, és egyúttal aljas árulás.

                    Erre az édesanyja felkapta söprűt, és rögtön a helyes irányba nyargalt vele. Amikor Gizelláék utcai ajtaját zárva találta, felállt a kispadra. Onnan szólította meg vétkes fiát, mint Édenkertben a tiltott gyümölcsöt eszegető Ádámot az Úr:

                    - Laci, hol vagy? Tudom, hogy most is itt kuksolsz valahol! Rögtön gyere ki!

                   Éva-Gizella néhány perc múlva elő is lépett a lugasból, de Ádámot mintha elnyelte volna a föld.

                   Végül diadalmasan előrángatták az istállóból. A jászolban hasalt a széna alatt. Jó szimat kellett hozzá, hogy rátaláljanak. Szegény gyereket egyszerre csépelték szóval és söprűnyéllel az ostobaságom miatt.

                    Drága Lacikám! Legénykorodban egy nagy szerelem hálójával igen közönséges némbert fogtál. Ezért lettél az elvonón - visszaeső. Bocsáss meg nekem!

                    Kedves Margit néni, Téged az Isten úgy büntetett, mint a homoszexuális férfiakat Szodomában. Tudniillik, vaksággal verte meg őket.

                    Te nem voltál bűnös, de életed utolsó éveit, cukorbetegségtől szenvedve, mégis vakon araszoltad végig. Bocsáss meg nekünk!

      

                                 

                                                               AZ ÁTLAGTOS ÉLETKOR: 67 ÉV

 

                   „Kiskőrösön és környékén olyan szociálisan elmaradott, elhanyagolt, föl nem térképezett népességet találtam, amelyet eltakart a jómódú szőlősgazdák rétege. 1989-ben nem volna szabad, hogy 50-60 ezres népesség folyamatosan megtöltsön egy 140 ágyas pszichiátriai osztályt, zömében alkoholistákkal. Betegeink kétharmada a kiskőrösi térségből származó, leépült alkoholista – mondta dr. Nyárády Éva főorvosnő, a kalocsai kórház pszichiátriai osztályának vezetője. Szekszárdról került Kalocsára, és kicsit a kívülálló szemével, nem titkolt elszörnyedéssel tekint az alföldi borvidék állapotaira.

                   Ott kezdődik a dolog, hogy ezen a területen a szőlő olyan alacsony cukorfokú, hogy répacukor nélkül gyakorlatilag nem forr ki a must. Tolna megyében a cukrozást borhamisításnak tartják, itt viszont éppen fordítva áll az erkölcsi világkép: a bort cukrozni tisztességes, vizezni tisztességtelen. Az Alföldön a seprőt még egyszer felcukrozzák, élesztőt tesznek bele, és bort készítenek belőle. Tudni kell, hogy a seprőnek igen magas a mtilalkohol tartalma, mert leülepednek benne a darált szőlő magjai, a héja, a kocsány darabjai.  Ezekből különféle mérgező anyagok lesznek, amelyek a seprőborban is megtalálhatók. Ennek tulajdonítható, hogy ezen a területen az alkoholistáknál rendkívül gyors az elbutulás és a leépülés folyamata.”

                  Dr. Dombay Sarolta, a kecskeméti kórház önálló alkohológiai osztályának főorvosa:

                   „Az alkoholizmus még mindig pecsétes betegség nálunk. A társadalom furcsa és gonosz módon nem akkor ragasztja a stigmát az alkoholistára, amikor inni kezd, hanem amikor kezeltetni akarja magát.  Baranyából kerültem Kecskemétre. Az Alföldön összehasonlíthatatlanul súlyosabbak a gondok.  Pedig Baranyában is van borvidék, a bányászok is megisszák a magukét. Az Alföldön azonban az alkoholista szűlők gyermekei már tízéves koruktól isznak. Ezt a mintát látják maguk előtt, ezt követik. Hozzánk 30-40 év közötti korosztály már súlyos alkoholkárosodással kerül. A 40- 60   évesek nemzedéke előregedett, elbutult, testileg is leépült tömeg. Ez a nemzedékeket átfogó példakövetés nagyon megnehezíti a dolgunkat. Nincs mibe belekapaszkodni. Nem tudjuk megmagyarázni, miért avatkozunk be az életükbe, és miért akarnánk, hogy másként éljenek, mint ahogyan élnek. Visszakérdeznek: Akkor minek éljek, ha már nem is ihatok.”

                   Dr. Nyárády Éva: „Az alkoholbeteg mindenre azzal válaszol: kilépek! Ha munkahelyen szól valamit a főnök: Kilépek! Ha nagyon nagyot szólt: Akkor az életből lépek ki! Az egyetlen konfliktuskezelő módjuk a menekülés: ebbe tartozik a felmondás, a berúgás, az öngyilkosság. Manapság már nem mennek az ilyen munkaerő után könyörögni: örülnek, ha megszabadulnak tőle! Nincs jövedelme, tartaléka.  Elválik, nincs miből fizetnia gyermektartási díjat. Beindul a rendőrségi gépezet, megjárja a börtönt. Mire hozzánk kerül, már azt sem tudja fölmérni, mibe keveredett Egy teljesen nyomorúságos, a kisgyerekek tudati szintjén élő embercsoporton hajtjuk végre a döntésképes, önálló felnőttekre szabott törvényeket.”

                                                                                 Tanács István: A borháború folytatódik / részletek /

                  

                                                                       A VÍG ÖZVEGY

 

                   Elfogult bevezetés: Személyesen is jól ismertem a történet főszereplőit. Csaba, akinek az özvegyéről szó van, velem együtt fagyoskodott egy fűtetlen császártöltési albérletben. Megpróbálkoztunk ugyan egy kis éjszakai meleghez jutni, de ez törvényesen nem ment. Ott volt közelben a piactér, amelynek padsoráról, néhány deszkát sikerült lefeszíteni, és ebből néhány fokkal magasabb hőmérsékletet kierőszakolni. De inkább a munkától lettünk kevésbé mirelit–állapotúak, mint magától a reves deszkáktól.

                   Neki szerencséje volt, mert talált egy olyan módszert, amellyel a belső fűtését meg tudta oldani. Rövidesen minden este későn érkezett, és jobbára a sötétben esett ágyra. Aztán egy-két óra tájban, éjfél után, minden előzetes bejelentés nélkül, rohant ki az ajtón, és rókázott a friss hóra. Aztán reggelig durmolt, mint aki jól végezte dolgát.

                    De az én álmomnak fújtak, mert elaludni egy éjszaka csak egyszer tudtam már akkor is. Ilyenkor, magányos téli éjszakákon, elbarangoltam az időben, és Csaba mentségére, felidéztem, hogyan avatott fel Fürjes Gyula bácsi a földbe vájt pincéjében antialkoholistává. A huszadik életévemet töltöttem be éppen, amikor a hónom alá nyúlt, és december közepe tájékán meginvitált a pincéjébe. Nem is lehetett ezzel szembe szegülni. Borban a barátság! Terített is. Finom friss kenyeret szaumágával.

                    Ezt addig még nem kóstoltam, mert szülőhonomban csak a disznósajt volt tájjelegű táplálék. Töltésen nem egészen! Nem disznóaprólákkal töltötték meg a malacka bendőjét, hanem tömény paprikás, darált hússal, amilyent a kolbászba szoktak, és aztán alaposan, szinte szárazra füstölték.  Ez volt a szamuága. Minden falat után kívánta az emberfia a borocskát. Beszélgettünk, poharazgattunk, mert a disznóra inni kell. Főleg, ha az ember éppen a huszadik évének küszöbét lépi át. De meg is botlottam ebben a bizonyos küszöbben!

                   Mert elváltunk ugyan barátsággal és derűsen, de hazafelé, és ez az esti tízórát jelentette, igencsak szükségem volt a kapuk és a falak támaszára. Olyan tengeribetegség-féle vett a pártfogásába, de általános derümet egy cseppet sem befolyásolta. Nem ittam én többet fél liternél! S lám milyen derűs színben látom még éjszaka is a világot! A háziasszonyom, aki akkor a Zója utcában lakott, semmi különlegest nem vett észre tajtam, és álomba ringatott.

                   De eltelhetett olyan két-három óra, és azt hittem, hogy rám szakad a mennyezet, ha nem rohanok ki az udvar közepére, mert úgy rázta minden porcikámat a hányinger és a vele járó bor és szaumága-eső, mint egy igazi, gyakorlatlan vízipatkányét. Igen nyomorúságos állapotba kerültem! És mit ad Isten, amikor reggel a tanáriban megjelentem, nem győztek a kollégák boldog szültésnapot kívánni. De honnan tudhatták meg, hogy éppen akkor van? Hiszen, a Gyula bácsin kívül, nem mondtam el senkinek?

                                                                CSABA NEJE

 

                    Ritka szép az ilyen holdvilágos téli éjszaka éjféltájban! A friss hó nem régen terítette le a fekete országutat, de néhány autó már benne felejtette a nyomát. No, meg néhány fajtársad is. Az úton egy fényes fekete autó halad, szinte lépésben. Lassan bekanyarodik az egyik utcácskába, ahol a „víg özvegy” lakik.

                   Hogy ki ő? „Arisztokrata” családból származik. Az édesapja kiváló kovácsmester volt, aki annyit és úgy dolgozott, hogy sem a feleségének, sem a két lányának nem kellett lemondania a flancról. Ahogy ezen a szép tájon a gonosz népnyelv mondja. Úriasszonynak születtek, de isten bizony, nem tehettek róla.

                    Az idősebb patikus. Egy vállalkozó felesége. Egyetlen lányuk született. Több szót nem érdemel! Sapienti sat. A fiatalabbik, a heves vérű, „csak” pedagógus lett, amit természetesen igen röstellt. Aztán feleségül ment egy volt boltos fiához, Csabához, akit már korábban eljegyzett magának az alkohol. Tudom, mert együtt laktunk vele, közös albérletben, valamikor 65 tájékán és a pályánk kezdetén. Volt egy Izabella nevű szerelme is a kezdők között. Arisztokrata névvel-pedagógus, de jólelkű leányzó.

                  A hatvanas évek a képesítés nélküliek évei. Annyi gyenge minőségű embert soha nem vett fel a pedagógia mindig rozoga szekere, mint akkor. Ex animo / szívvel-lélekkel / csak igen kevesen művelték és művelik ma is ezt a minden másnál fontosabb mesterséget.

                   A gyalázatos fizetések miatt, ez lett a másodállásuk. Ma is ez a helyzet. A szőlősgazda-pedagógusok szeptemberben – októberben, kalákában szüretelnek egymásnak. A normális tanítás novemberben talán már elkezdődhet.

                   Mi váltottuk fel a „Horthy-fasizmus” idejéből itt maradt korosztályt. Mi, a munkások és parasztok többnyire „paraszt” fiai-lányai! „Kádár-fasizmus” fiai és lányai. De jöttek a volt tanyán tanítók, gyorstalpaló után a felsőbe, a kisegítő iskolába, cigány-iskolába minél többet „lógni”. Ezek voltak a leggyengébb munkaerők. Meglehetősen alacsony IQ – val.

                    Igazgatókat és helyetteseket a járástól kaptunk - mozgalmi múlttal és intelligenciával. Náluk az IQ-t már nem volt érdemes mérni.

                    Az egyikükről Imrehegyen még erdőt is elneveztek, mert odavitte turbékolásra a kartársnőit vagy egyéb társnőit. Az öreg Szőkétől hallottam még a hetvenes évek vége felé, a két öles út szélén. Tanúm rá az út meg a nyárfaerdő, ahol még ma is turbékolnak a galambok. Az egykori pedagógus már az alsó világba költözött. Isten nyugtassa örökké kangörcsös kartársamat!

                    CSABA is „botcsinálta” pedagógus lett, de hosszú távon biztos lehetett a karrierben, mert jópofa srác volt és nagy piás.

                    Az első lépcsőfok: egy házasság, ami természetesen nem jöhetett létre kaszton alul. A heves vérű leányzót kapta társul. Azután következett, amit nem volt nehéz megjósolni, a kiemelés, az előbb felsorolt érdemeiért. A JÁRÁS csupa ilyen emberekből állott. Similis simili gaudet! Hasonló a hasonlónak örül!

                    Az asszonyka nehezen tűrte az éjszakázásokkal, ivászatokkal, nőügyekkel teli életmódot. Becsapta előtte az ajtót. A szónak annyira szoros értelmében, hogy a szerencsétlen részeg srác a küszöbön térdelve és kezét tördelve kért bebocsáttatást. De végérvényesen kicsukták. Válás lett a vége, és a fiatalember korai halála. Bánatában, mert ennyire megalázták, megroppant idegekkel rövidesen sírba „buktatta” az alkohol. Izabella, az a hajdani, aki, még az sem lehetetlen, hogy egy kis Leventét várt tőle, biztosan megsiratta.

                   A „víg özvegy” ettől kezdve szabad lett, mint egy paradicsommadár a dzsungelben.  Csak pénzes, menő pasasok társaságát kereste. Így bukkant egy jeles kakasra, és ellenfélként, annak nem kevésbé jeles párjára. Ez a három ember a látható és láthatatlan szereplője ennek a jelenetnek. Itt már nem kell a lámpák fénye sem. Sötét az autó kívül is, belül is. Egy hócsipkés drótkerítés mellett megáll. Rövid ideig még duruzsol a motor, de rövidesen az is leáll.

                    Néhány csendes perc a szemlélődésre, azután kiszáll egy sötétruhás hölgy. Figyelmesen körülnéz, de az éjszaka közepén csak egy nyugtalan álmú kutya csaholása hallatszik nagyon-nagyon messziről. A magányos nő a csomagtartóhoz botladozik a friss hóban, és kiemel egy megkötözött lábú kakast. A nyaka át van vágva, de friss vágás, mert a szűz hóra még cseppekben hullik a vére.

                    Hallani lehet, hogy az asszony idegesen mélyeket lélegzik. Azután óvatosan megindul a döglött szárnyassal az egyik kerítésoszlop felé. Akkurátusan fölakasztja rá. Nos, hát ezért kellett a döglött állat lábára a madzag. Visszacsúszkál a kocsihoz, és magában szidja a szerencsétlen lábbelijét, ami majdnem fenékre ülteti.

                    - No, még csak az kéne, hogy itt maradjon seggem nyoma is! – mondja magában.

                    De ekkor már újra a sötét kocsiban ül. Legalább öt percig vár, és újra indítja a motort. Az elegáns járgány megkönnyebbülve szalad az országúton. Az utcai lámpák fénysora ünnepi kivilágítással tiszteleg a bátor hölgynek.

                    Másnap az öregasszonyok arról beszéltek, hogy az egyik kakas felesége bosszút állt a férje szeretőjén.

                                                                                                             

                                EGY KISZUPERÁLT ÁVÉHÁS BIBLIA-MAGYARÁZATA

 

                   „Mózes akkor már negyven éve bolyongott népével a pusztában. Az emberek zúgolódtak, sátraikban arról suttogtak, hogy alighanem eltévedtek, és a Vezérnek fogalma sincs róla, merre van az Ígéret Földje.

                   Pedig pontosan tudta! A Szinaj hegyére is azért kapaszkodott fel, hogy kikémlelje, jó felé mennek-e, és a sziklás csúcsról megláthatta a célt, amiért éltek, amely felé azóta, hogy az egyiptomi szolgaságból kiverekedték magukat / Nem volt ott verekedés, csak hét csapás! / szüntelen törekedtek.

                   Igen. Ő látta az országot, amely ott terült el a Folyón túl, alig néhány napi járásra a tábortól, amely eddig csak vágyaikban élt, most ott volt előtte: a Béke, a Társadalmi Igazság, a Végső Beteljesülés Földje.

                   Ha eddig voltak is kétségei, hogy jó irányban haladnak-e, most már pontosan tudott mindent. Csak azt nem tudta, hogyan mondja meg a népnek, hogy az Ígéret Földje reménytelenül ronda, sivár és kietlen.

                   Akkor határozta el, hogy húzni fogja az időt. Hetekig maradt fenn /!/, piszmogva farigcsálta /!/ a kőtáblákat, amelyekre néhány banális szabályt vésett. Nem szabad lopni, ölni, házasságot törni; morális közhelyeket, amelyeket az egyiptomi papok prédikálgattak, és amelyeket soha nem tartott meg senki sem.

                   Odalenn nagy botrányt csapott amiatt, hogy néhány szobrász unalmában kifaragott/!/ egy egyiptomi tehénistent/!/. Jól tudta ugyanis, hogy most, amikor a jövő ígérete szertefoszlott, minden, ami Egyiptomra emlékeztet, súlyos veszélyt jelent.

                   A további években körbe-körbe vezette az embereket, és ha valaki azt állította, hogy itt már voltak, kivégeztette. Szellemi időhúzásról is gondoskodott. Nyilvános vitát indított arról, hogy milyen legyen a leendő szentély, amelyet a majdani Ígéret Földjén felépítenek.

                   Végül azonban, akkor már hetven éve/?/ köröztek, elfogyott minden ötlete, és a nép türelme.

                   Úgy intézte, hogy sötét este értek /!/ a határhoz, az emberek egész éjjel ébren várták/!/ a hajnalt, amikor megláthatják. Végre! Mózes éjfél után beduin ruhát öltött, és anélkül, hogy az izgatottan karattyoló csoportok észrevették volna, meglépett. Néhány hónap múlva, amikor, mint beduin idegenvezető, egy visszavándorló csoportot kalauzolt Egyiptom felé, már senki sem ismerte fel.”

                                                               Komlós János: Tiszta vizet a fejekbe

                                                                         

                                                                        XXXI. fejezet

                                                                     A PANGÁS ÉVEI

                  

                    1968-ban meghirdették a Brezsnyev doktrínát, amelynek fő tézise az volt, hogy az egyes kommunista államok szuverenitása csak addig terjed, amíg nem sérti a kommunista blokk érdekeit. Ez a csehszlovák forradalomra adott válasz volt, amely 1968. márciusától augusztus 20-ig tartott, amíg a Varsói Szerződés csapatai el nem tiporták. Kádár, mint hálás és hűséges vazallus, természetesen odaküldte a magyar páncélosokat.

                   1970-ben szerződést írtak alá a nyugatnémetekkel, és kölcsönösen lemondtak az erőszak alkalmazásáról. 1971 szeptemberében Villy Brandt NSZK-elnök és Brezsnyev találkozott a Krimben. Még ugyanebben az évben Nixon Moszkvába látogat. Folyik az olvadás!

                   A Szolzsenyicin - eset volt az első az enyhülési folyamatban, amely a megtorpanást jelezte. Nyugatra kicsempészték, és ott kiadták Alexandr Szolzsenyicin dokumentum-regényét a Gulag-szigetcsoportot. Óriási visszhangja lett, az írót irodalmi Nobel-díjjal tüntették ki. Berezsnyevék már csak ezért sem alkalmazhatták a sokásos módszereket: elmegyógyintézetbe zárást, likvidálást. 1974 februárjában Szolzsenyicint kiutasították az országból

                   Még ebben az évben Nixon újabb látogatást tett a Szovjetunióban, de az amerikai befolyás növekedésének jeleként Egyiptom felmondta a Szovjetunióval kötött kétoldalú barátsági szerződést. Világosssá vált már akkoriban a Szovjetunió megtorpanása és várható összeomlása.

                   1979 decemberében a szovjet csapatok vonultak be Afganisztánba, mert Taraki kommunistabarát kormányát, Amin megbuktatta. Elkezdődött, amerikai támogatással, a mudzsahedinek partizánharca a betolakodókkal szemben, amely évek múlva a szovjet csapatok kivonásához vezetett.

                    

                   NB: Ezek a muzulmán harcosok később ugyanezt a taktikát alkalmazták és alkalmazzák ma is a betolakodó amerikai és egyéb NATO-egységekkel szemben. És legyőzhetetlenek!

 

                                                             A BÚCSÚZÓK INDULATA

                  

                   A több mint fél évszázados kommunista kísérlet mintegy 60 millió áldozatát maguk mögött hagyva, a zsidó értelmiség képviselői igen sommás és elmarasztaló véleményt formálnak az orosz népről.

                   Szolzsenyicin fogalmaz és idéz:

                   „A 70-es évek elején az oroszok és az orosz értékek elleni támadás egyre hevesebbé vált. Kopilov, egyik szamizdatos szórólapon megjelent cikkében a következőt írja: „Russzis-kulturis emberi disznóól.” Oroszországgal, mint rosszul sikerült emberi anyaggal szemben így hangzik a megvetés. Majd az 1972-es erdőtüzekkel kapcsolatban, szintén Kopilov, megátkozta egész Oroszországot. „Ég az orosz erdő? Megérdemled gonoszságod miatt.”

                   Pomeranz: „Az egész nép egyetlen reakciós tömeggé olvad össze, a szívem csücske harmonika hangjától megvadulok, de ezzel a tömeggel való érintkezéstől is tompa ingerültség tör rám.”

                   Mondhatni, nagyon nyíltan beszél, de ez van: a szívének nem parancsol az ember. Majd így folytatja:

                   „Zsidók, zsidó sors – más szóval, ez az értelmiség sorsa ebben az országban, és a zsidó árvaság egy másiknak, a szellemi magánynak a szimbóluma, amit a „népbe” vetett hagyományos hit összeomlása szült. Most népnek azt a - létével és vezetőivel – ostobán elégedett bennszülött tömeget értjük, akik közé végzete, balsorsa szenvedésre ennek az országnak a városaiba vetette a zsidóságot. Ezt a tömeget szeretni lehetetlen, gondoskodni róla természetellenes.”

                   Hazanov, még kivándorlás előtt, így ítélkezett:

                   „Oroszország, amelyet szeretek, csak platóni idea; a természetben nem lelhető fel. Az az Oroszország, amelyet magam körül látok, visszataszító számomra, a maga nemében Augiasz istállója. Rühes lakóit egyszer majd utoléri a hallatlan leszámolás azért, amilyen manapság a megjelenési formája.”

                   Utoléri a leszámolás, úgy van. De nem a mai nyomorúságos helyzete miatt. Az már utolérte jóval korábban.

                                                                                   Szolzsenyicin: Együtt / részlet /

 

                   NB: Hasonlóan ítélkeztek a magyarokról is bizonyos értelmiségiek: „Minden magyar a szarból jön.” Az orosz kultúra zenében és főleg irodalomban messze kimagaslik az emberiség értékei közül. Emlékezzenek csak Spiró György mondatára! Kár, hogy a mi gyűlölködőink nem húzzák el a csíkot valahová az ígéret földjére, de legalább az Amerikai Egyesült Államokba. Röviden: Minél távolabbra!

                                                                      SZTÁLIN: WOLAND

 

                   Mit kezdjenek az otthon maradottak a sztálini örökséggel. Mutassanak rá Sztálinra, mint minden baj forrására? Valahogy így:

                   „Minden hős történetében valahol ott a tragédia. Sztálin tragédiája a mérhetetlen magány, amely teljesen kizárja, hogy egy másik ember helyébe képzelje magát. A Démon, nem a bukott angyal, hanem a Gonosz Szellem tragédiája, aki „egyedülvalóságában” mindenki felett uralkodni próbál, akit félelem gyötör azért, amit tesz, és amit tenni fog. Egy ember tragédiája, aki elidegenítette magától az összes természetes érzést: a szeretetet, a barátságot, a szabadságot.

                    Okos. Egyenlőségjelet tett a szavak és a tettek közé. Egyenesen tör célja felé, és elképesztő mértékben engedve szabadjára a terrort, a Félelemmel ösztönöz engedelmességre. Módszereinek finomsága megrázza az olvasót. Egyszerre összetettek és egyszerűek, sőt, ott van bennük a tehetség, de az embertelen tehetség, mert a figura terveiből, gondolataiból, tetteiből éppen az hiányzik, akiért, ahogy ő mondja, tevékenykedik. Az ember.”

                   NB: Akárhogy is ragozzuk, és gyártunk szinte görög drámai hőst belőle, marad a lényeg. Ez egy beteg ember volt már születésénél fogva. Akihez nem fér közel sem a szeretet, sem a barátság, sem a hűség, a bajtársiasság, a hazaszeretet sem, az együttérzés sem, az nem ember, hanem Gólem.

                    Egy emberhez hasonló bálvány, amelyik csak a félelmet árasztja magából, még a nevéből is. Mint egykori diák és pedagógus, jól tudom, hogy kik voltak azok az emberek, akiket szívünkbe fogadtunk. És azt is, kihez nem lehetett bizalommal fordulni, mert úgy járt-kelt közöttünk, mint egy gép, és egyetlen emberi gesztusa sem volt, gúny fröcsögött a szájából, és csak parancsolni volt képes.

                    Ilyen volt középiskolában a latintanárom és a kollégium igazgatója. Általános iskolában a Nagy Sándor, Kerényi József és Légrády Ferenc. Maga az egyénisége taszított. Ilyennek született mindegyik: zsarnoknak, aki jegyeket osztogat, többnyire gúnyos megjegyzéssel, de nincs egyetlen emberi, szeretetre méltó gesztusa sem. Gátlástalanul sérteget, a legintimebb emberi kapcsolatokkal szórakozik, és ha hatalom adatik neki, úgy hazudik, mint a vízfolyás, amelynek semmilyen erkölcsi gátja nincs.

                   Állítsd egy hatalmas ország élére, és megkaptad Sztálin utódját. Körülvéve szolgákkal és tanácsadókkal, mert ne hidd, hogy olyan okos. Inkább csak ravasz, és vérengző hajlamai vannak, amelyeket vezetőként minden erkölcsi aggály nélkül ki fog élni.

                   ANIMO CORRUPTO NIHIL HONESTUM NIHIT. A ROMLOTT LÉLEKRŐL MINDEN TISZTESSÉGES LEPEREG.

                   No, és végül is teríthetjük-e a felelősséget az egész szovjet társadalomra?

                   Némelyik olvasó azt kérdezi:

                   „Inkább azt mondja meg, hol volt maga korábban, amikor a mindenféle törvénytelenségek történtek?” És:” Most megengedik, hogy beszéljünk, és maga szépen a lelkiismeretünkre apellál!”         „De hisz mi láttuk mindezt – és hallgattunk.”

                   S felháborodva hozzáteszi: „Ki ez a MI? Úgy gondolom nem helyes, hogy ezt a bűnt mindenkire kiterjeszti, lehet, hogy magának így könnyebb, nekem azonban semmi kedvem, hogy osztozzam az ön sorsában, és bűnbánó beszédeket tartsak.”

                   Egyetlen ember sem mondhatja, hogy őt nem terheli semmiféle bűn. Mindnyájan bűnösök vagyunk azért, ami az utolsó évtizedekben történt. Szeretném hangsúlyozni: mindnyájan – kivétel nélkül.

                   Sőt, azt hiszem, hogy a saját makulátlanságunk, saját bűntelenségünk tudata napjainkban új érzést hozott létre – a bosszúállás érzését, a leszámolás, a törlesztés vágyát. Azt a törekvést, hogy ne magunkat, hanem másikat leplezzük le, ítéljük el.

                   NB: Valahogy így! Szerte a nagy Szovjetunióban nemigen volt olyan család, amelyik a sztálinista rendszertől ne szenvedett volna. A 60 millió hangtalan halottról nem is szólva.

                   HIC MORTUI VIVUNT, HIC MUTI LOQUUNTUR.  ITT A HALOTTAK ÉLNEK, ÉS A NÉMÁK BESZÉLNEK. Numero 1.

                   A hozzátartozók, akiket a legbarbárabb hátrányok értek valamelyik családtagjuk meghurcolása és megölése miatt. A félelem nem engedte kibontakozni az együttérzést, és megsemmisítette a legszorosabb emberi kapcsolatokat. A letartóztatott felesége megtagadta a férjét, a barát a barátját, a testvér a testvérét. DIVIDE ET IMPERA! OSZD MEG ÉS URALKODJ! Numero 2.

                   BONUS DUXBONUM REDDIT COMITEM. JÓ VEZETŐ JÓ KÖVETŐKET VONZ MAGÁHOZ. És megfordítva. Numero 3.

                   Kik voltak azok, akik már a forradalom idején Lenin, majd Sztálin hűséges követői lettek? Elsősorban a „kommunista istenország” katonái, akik zsigerileg gyűlöltek mindent, ami hagyomány, művészet és transzcendens. A második csoportba tartozott a társadalom söpredéke, amelyet csak a hatalomvágy, és nem holmi „eszme” mozgatott.

                     Ezek gyűlölték, de halálosan, mindazokat a tízmilliókat, akiknek ez szent dolog volt. A korábbi társadalom értelmiségét és az alapját képező vallásos parasztságot. Ki is pusztították minden teketória nélkül mindkettőt! Ezért mutogattak helyette művészetpótlékot, a tehetségtelenek avantgardját. Dosztojevszkij helyett Azsajevet. Tolsztoj helyett Ehrenburgot.

                                                                         Kaverin és Lihacsov cikkeiből / 1980-as évek /

                                                                         Befejezetlen forradalom c. kiadványból.

              

 

                                                                    TÓTH LAJOS CSALÁDJA

                                          

                   A bor volt a család átka. Ahogy mondani szokták, ez az átok szállt firól fira. Az egyetlen unoka húszévesen, éppen húsvét hétfőn motorral egy villanyoszlopnak csapódott. Szép, keleties arcát összetörte. Fél évig tartott, amíg törött csontjaiből összereakták egy álarcot.

                   A menyasszonya még így is vállalta a házasságot, még a gyereket, egy fiút. Aztán néhány év múlva elváltak. László, mert így így hívták ezt a szeretetre méltó és szerencsétlen teremtést, visszakerült a családjához.

                   A nagyanyja halt meg először, de ő volt a család tartóoszlopa. Gyorsan követte Lajos bácsi, a férje. És ekkor hárman maradtak: az ifjú Lajos bácsi, az édesapja és Bözsi néni, az édesanya, és a feleség családjából kiűzött fiuk. Egy évtized alatt mindannyian, a bor rabjaiként, hullottak a halálba. Ennek immár harminc éve.

                   Egyetlen feketére festett nagy sírban fekszenek mindannyian. Csak annyi van fölírva:

                                                       TÓTH LAJOS CSALÁDJA

                    Én azonban tudom, mert ismertem őket, hogy tele voltak jóindulattal és nagy-nagy tehetetlenséggel az élet kihívásaival szemben. Most egymás mellett pihennek. Nyugodjanak békében! És szorítsanak helyet maguk mellett az én ifjúságomnak is!

 

                                                         AZ ÖNKIZSÁKMÁNYOLÁS

                                                       

                   1970 és 1990 között súlyos jelek utaltak a társadalom bajaira. Az önpusztító életmódra és annak következményeire. A halálozások száma már 1962-ben magasabb volt, mint a születéseké. Megnövekedett az öngyilkosok száma, a világ élvonalát jelentő adat: 100 ezer lakosra évente 50 jutott. 70 és 90 között háromszorosára emelkedett az alkoholfogyasztás, az ország dohányzásban is „előkelő” helyen álltunk a világ ranglistáján.

                   Az önkizsákmányolás mértéke, amely átlagosan 12-13 órás munkaidőt jelentett, további társadalmi problémákat okozott. Nőtt a válások száma, és elérte az 50% -ot; a neurózis nemzeti betegséggé vált, és átvette a tüdővész szerepét.

                   Jellemzővé vált az elidegenedés, és az értékrend szükségszerűen átformálódott. A javak, az anyagi javak megszerzése vált elsőrendű életcéllá. Egyre kevesek gyerek született, és igen gyakori lett a csonka család.

                   Ugyanakkor gyors tempóban növekedett a szegények egyre szélesedő rétege. Főleg az

  alacsony iskolázottságúak és a nyugdíjasok körében.

                   Mindezzel párhuzamosan növekedett a korrupció, annak minden fellelhető formája. Ilyen állapotban jutottunk el a „rendszerváltásig.

 

                                                                        ORCSIK BALÁZS

 

                   Igen érdekes az emberi memória! Mindig valamilyen belső lánc kapcsolja össze, szorosabban vagy tágabban az eseményeket. Emlékszem, olvastam, hogy azt mondotta valamikor egy tudós ember, ha egy légy megrezzenti a szárnyát, a világmindenség egyensúlya megbomlik.

                    Hogy megbomlott az én lelki egyensúlyom, amikor a kollégium falai hirtelen magukba zártak! Nincs arra szó, nincs arra fogalom!

                   Minden elsős mellé egy saját falubeli negyedikest állítottak gardírozónak. Mellém Orcsik Balázs volt beosztva, aki negyedikes is volt, nem is volt sokkal magasabb nálam, és igen barátságosan bánt velem, amikor anyám átadott neki. Az első év végén elbúcsúztattuk őt is, és legközelebb akkor találkoztam vele, amikor haza jöttem tanítani, mert ő is tanár lett. A legidősebb fiam állítása szerint igen jó pedagógus. Maga is azért választotta ezt a tantárgyat később. Egyikünk sem igen dicsekedhetett gazdag familiával, de minket ez sohasem zsenírozott. A nagy-nagy szegénységből ő is eljutott az egyetemi végzettségig. Jól elbeszélgettünk néha egymással.

                   A lényeg az, hogy idősebb korában, már bőven harminc fölött, rászánta magát a nősülésre. De ő kifogta, mint szögedi halász, az ebihalat. A házasságukból nem született kisgyerek, ezért rászánták magukat, hogy örökbe fogadnak két kislányt. Balázs igen boldog volt ezekben a hónapokban, és minden megtakarított pénzét beledobta, minden fontolgatás nélkül, a közös vállalkozásba, egy kétszintes, tekintélyes ház építésébe.

                   Azután egyik napról a másikra, mert rajta mindjárt lehetett látni, hogy lelki kínok gyötrik, csak járt-kelt, mint egy holdkóros. Nemigen beszélgetett senkivel, mi pedig rövidesen megtudtuk a változás okát. Hogy milyen nő volt lett a felesége, majd később elmesélem. Egyszerűen kisemmizte. Azzal vádolta meg a bíróság előtt, hogy fajtalankodott a kislányokkal, ezért magának követeli a gyerekeket, a házat, és nem kér többé a volt férjéből.

                   A bíróság, jó magyarországi gyakorlat szerint, nem nézte meg a sem a vádló, sem a vádlott előéletét, és a gyerekeket a házzal együtt az asszonynak ítélte. Ettől kezdve a kollégám, elkezdett inni, mint a kefekötő. Egy házacskában húzta meg magát az alvégen, és a legközelebbi kocsmának törzsvendége lett. Rövidesen le is százalékolták, és el is ment ebből az igazságtalan világból.

                                                                     

                                                                     TISZTELD ANYÁDAT!

                  

                   Ennek az enberi tragédiának egy pénzéhes némber volt az oka. Vele esett meg az a gyalázat, hogy jó pénzért eladta még az édesanyja holttestét is.

                   Szentimrehegy valamikor a szétszórt tanyák világát jelentette. Azután a gazdák egy része a halasi út mellé húzódott, és kialakult rövidesen négy-öt rövid utcácska, egészen apró település. De ez már egy buszmegállót jelentett, és ebben a buszmegállóban történt a baleset. Ez még a nyolcvanas évek elején történt.

                   Júlia, nevezzük így a némbert, édesanyja éppen leszállt a buszról, és készült átlépni az út másik felére, amikor elcsapta a Kecel felől száguldó autócsoda. A szerencsétlen asszony a helyszínen meghalt. Ennek az autócsodának a tulajdonosa egy olajszőkítéstől megmilliómosodott férfiú volt.

                   Amikor a tulaj meglehetősen hosszú féknyommal lefékezett, már túl volt az ütközésen. Első dolga az volt, amikor kilépett Mercédeszéből, hogy végigtörölje bőrdzsekijével a véres motorháztetőt. Aztán Marlborót szívogatva várta a rendőrségi vizsgálatot.  

                   Az embereket felháborította ez a nyegleség és a nyilvánvaló bűnösség. Nemcsak a mentő érkezett meg nemsokára, és vitte a roncsolt testet kórházba, de Júlia is. A többiek arra biztatták, hogy csak a gyorshajtásért, mert a község belterületén történt, jár neki néhány év. Jelentse csak fel! Ők meg a rendőrség majd tanúskodnak.

                   Aztán sor került a tárgyalásra. Azt mondják, akik ott voltak, hogy az nem igazságszolgáltatás volt, hanem vádbeszéd egy halott asszony felett. Maga a lánya azt állította, hogy az édesanyjának hallászavarai voltak, és a környezetével már nem tudott normális kapcsolatot fenntartani.

                    Kiderült a végén, hogy a keceli férfiú majdnem tisztán került ki az ügyből. Bár kapott két évet felfüggesztve, és egy rövid időre a jogosítványát is bevonták.

                   Azt csak találgatták a helybéliek és keceli kollégái: Mennyit kaphatott ezért Júlia?

                   Volt, aki tízmillióra saccolta az összeget! Annyit már csak megért egy halott öregasszony!

                   Azóta az illető hölgy fölcsapott költőnek. A legutolsó verciklusának címe: Művirágok drága, jó anyám sírjára.

                   Ilyen típusú verssorokat írogat:

                   „Lökje busz elé az anyját,

                   Úgy sem ér egy hajítófát!

                   Nyakán lóg már régóta az anyósa?

                   Kamionnal tapostassa laposra!”

                   Igen vigyáz arra, hogy a szótagszám minden sorban azonos legyen.

 

                                                                   BŐVÍTETT VÁLTOZAT

 

                   A barátsághoz bor kell!  A magyar férfiak barátságában ez a kapocs, mint a tégláknak a falban a malter. A mi utcánkban is azok között van, volt és lesz szoros baráti viszony, akik egyik este hol a Józsi, másikon a Pista, harmadikon a Sándor pincéjében mámorosodnak hülyére. És ez a folyamatos körbejárás addig tart, amíg valamelyik ki nem dől a sorból, és a Harangszó Bt, azaz a jól menő temetkezési vállalkozás, nem veszi fekete szárnya alá. Mert idővel még az értelmesebbje is sokat veszít szellemi rugalmasságából, és viszonylag korán elviszi az ördög.

                   Esetleg egy „angyal”, mint az én igen sajnálni való Orcsik Balázs kollégámat, a nyolcvanas évek elején. Igen-igen szerettem ezt a nagy-nagy szegénységből egyetemig eljutó, szimpatikus srácot még kollégista koromból. Amikor Kalocsán gólya lettem, keceli származású negyedikesként, ő lett a kijelölt pártfogóm. Balázs magyarázta el a kollégiumi élet buktatóit.

                   Ennek az aranyszívű embernek egy semmire való, pénzéhes nöstény lett a végzete. Ezzel esett meg az a csúfság, hogy eladta a saját édesanyja holttestét. A lényeget csak így tudom megfogalmazni, de a jobb megértés kedvéért álljanak itt a részletek!

                   Szentimrehegy valamikor szétszórt tanyák népes csoportját jelentette, de amikor a szakszövetkezet létrejött, a munkások nagy része a halasi műút mellé húzódott, és szemben a közös vállakozás központjával, kialakult egy néhány utcás falucska.

                   Ennek a buszmegállójában történt az eset. Az illető „angyal” anyukáját elütötte egy személyautó. A már idősödő asszony, talán fáradt volt a halasi piac délelőtti forgatagától, esetleg más gond is felhőzte figyelmét, talán éppen a lánya miatt. Mert egyetlen lánya volt csak, több gyereket nem adott neki a sors vagy az Isten. Kezdetben bánta, később hálát adott érte, mert ez a gyereklány teljesen az apjára hasonlított. Önfejű volt és makacs, és amikor az anyja minden este a részeg apját vetkőztette, a lánya csak nézte a kínlódását, de nem segített, hanem lassan-lassan elvadult a háztól.

                   Napokig nem jött haza, ha firtatta az anyja, hol járt, mindig azt állította, hogy ennél vagy annál a barátnőjénél töltötte az éjszakát. Ő meg röstellte a lánya nyomát kutatni, nehogy kiderüljön az igazság: a leányzó már 16 évesen rászokott a pénzes kurválkodásra.

                    Mert gimnáziumba járt, és kellettek a csinos cipők és az extra ruhadarabok. Mert esze az volt, de a rosszra! Aztán leérettségizett, és végképp eltávolodtak egymástól. A lány egy városi tanítóképzőbe járt. Az anyja, most már végképp egyedül, naponta bajlódhatott egyre betegesebb férjével, akit rövidesen a sírba döntött az alkohol.

                   Az idős asszony folytatta szokott életmódját, és le nem maradt volna egyetlen piaci napról sem. Leszállt tehát a buszról, majd igyekezett át az út túlsó oldalára, amikor arra száguldott egy olajszőkítéstől megmilliomosodott férfiú, és az asszonyt az árokba vágta. A fiatalember kiugrott hófehér kocsijából. Az első dolga az volt, hogy megnézze, mekkora kárt szenvedett el a kocsija, majd bőrzsekijével a motorházról higgadtan letörölte az áldozat vérét. Majd cigarettára gyújtva, csak Marlborot szívott, várta a rendőrök érkezését, és közben hallgatta a méltatlankodó emberek sírámait. Természetesen tagadta a gyorshajtást, amelyet elég mutatósan elárult a hosszú féknyom. Aztán jött az orvosnő és a hullaszállító. Ott látta már minden szemtanú az ipse nyakán a kötelet, mert a rendőrségi jegyzőkönyvben ott állt a főbűn, a gyorshajtás.

                   A lánya felhárodottan követelte a bírósági elégtételt, és a kis közösség apraja-nagyja is, hiszen becsülték és szerették az idős asszonyt. Aztán simán ment minden a maga útján. A közvéleményt néhány évi börtönnel meg lehetett volna nyugtatni. Mi lett a végeredmény? A nagylány vallomása alapján az ipse, a krapek, a manusz, a muksó, a gádzsó jogosítványát félévre visszavonták, és kapott némi felfüggesztést. No, nem kötéllel!

                   Az egyetlen leánya azt vallotta bíróságon, hogy az édesanyja már régen nem hallott és nem látott elég jól. Ez elég volt ahhoz, hogy rövid időn belül egy kétszintes házacskát emeltetett pedagógusfizetésből a fölvégen. Mennyit kaphatott édesanyja haláláért az akkori árfolyamon, a nyolcvanas évek közepén? Olyan tízmilliót! Ez a némber lett az Ordacsik Balázs felesége és egyúttal korai veszte.                                   

                                        

                                                                  CSAHOLSZKI, A VADÁSZ  

                  

                   Hallottad, hogy autóval halkan is lehet járni, és az nem ijesztő. Legfeljebb az éjszakai sötétség.

                  Én kimondottan rühellem a vadászokat. Rá se ránts, ha valamiben nem értünk egyet! Még barátok között is megesik néha. De gondolj bele, milyen tragikomikus, hogy kikeltik a fácántojásokat, felnevelik őket szépnek és gondtalannak, azután szabadon eresztik őket.

                    Azt hiszik, szegény bolondok, mint mi az első választás után 1990-ben, hogy eljött a szabadság pillanata. Boldogan szétszélednek, és se szó, se beszéd, már lövik is őket halomra! Erről az egyetlen „normális” Jancsó - film jut eszembe: A szegénylegények. Bár még abban is csal, lop és hazudik. De legalább nem uszít!

 

                                                DOBZSE” LÁSZLÓ ROSSZ KIRÁLY VOLT

                                                                       

                   Már 1504-ben törvénybe iktatta „Dobzse” László királyunk, hogy vadászni csak a nemes embernek van joga. A paraszt csak panaszkodhatott, mint egy Tiborc nevű szegény ember a királyné udvarára:

                    „Szép földeinkből vadászni berkeket csinálnak, hová nékünk belépni sem szabad. Ha egy szegény beteg gyermek megkívánván, lesújtunk egy rossz galambfiat, tüstént kikötnek. Aki száz meg százezert rabol bírája lészen annak, akit a szükség garast rabolni kényszerített.”

                   Azóta is az „arisztokrácia” előjoga a vadászat. Állítom, mint született plebejus. Kádár helytartó idejében a párttitkáré, a tanácselnöké, a fogorvosé, a téeszelnöké és a járási elvtársaké.

                    Benyó elvtárs, milyen arisztokratikusan hangzik, volt éppen a párttitkár és az egyik fővadász. A vadak réme, de egyszer még őt is furcsa meglepetés érte. Se szó, se beszéd, csak hangos röfögés: Egy korai órán megjelent Benyó elvtársunk házának udvarán egy vadkan. Tiltakozás volt ez vagy véletlen? Mindenesetre bátor, halált megvető cselekedet. Szerintem tiltakozott megölt emséje és a magukra hagyott, pusztulásra ítélt, csíkos malacok miatt. Ennyire lehetünk szentimentálisak!

                    Azután végigröfögött a falu központján, és nekiszaladt a kerítésünknek is. Ki akart törni a gyűrűből, és megtalálta a menekülés útját. Loholtak nyomában a vadászok és az ebek. De a faluban nem akartak rálőni, hátha egy részeg disznót találnak el.

                   Végül a faluszéli mocsaras erdőbe szorították, ahol köd előtte, köd utána. „Eltűnt, mint erdőben a vadnyom.” Mintha sohasem lett volna! Csak a kerítésünk igazolhatja, hogy létezett ez a bátor, mindenre elszánt csodakan.

                                                                     

                                                             KÁDÁR SZINTÉN VADÁSZ

                    

                    Gondoljanak csak arra, milyen nagy vadász volt Lenin, aki szibériai száműzetésében vadászpuskát kérvényezett a cári hivatalnoktól, aki az uralkodó jóindulatából adott is neki. Később hálából az egész Romanov-dinasztiát kiirtatta. Írmagja sem maradjon! Szegénynek hiányzott a vérontás már száműzve is.

                    De Kádár elvtárs szintén szívesen pusztította a szabadon élőket Magyarország erdejében, néha Hruscsov majd Brezsnyev elvtárs társaságában. Apropó, nem tudsz valamit az öregúr koponyájáról? Lehet, hogy tekéznek vele egy budai pincében, és örömujjongással veszik tudomásul, ha az a hatökör nyolcat üt.

                    Erről jut eszembe: Hofi Gézának van szobra, Kádárnak meg nincs! Majd még kiderül, hogy Kádár nem is volt, csak egy Csermanek János nevű lényről tudnak, aki hivatásos politikus volt, tehát semmihez sem értett. Talán a sakkhoz? De az nem mesterség, csak az unatkozó ember szórakozása.

                                                                           

                                                               

                                                                 A NYULAK PÁRTJÁN

 

                   Valamikor, boldogult gyerekkoromban, amikor még olajozottabban működött az igazságérzetem, gyakran gondoltam a tapsifülesekre.

                    Hogy rohantak szegények, ha embert láttak! Mert minden emberről azt gondolták, hogy vadász. Vagy legalábbis hajtó. Hiába, ÁVH-s időket éltünk! Úgy szerettem volna legalább egy-egy TT - pisztollyal felszerelni őket, hogy ne legyenek annyira kiszolgáltatottak.

                    Milyen lett volna, tetszésem szerint, a szimpatikus híradó-részlet egy akkori moziban?

                    Ha a vadászat után - a terítéken - egymás mellett fekszik egy nyúl meg egy vadász, aztán megint egy nyúl, megint egy vadász. I tak dalse! Az lett volna a megnyugtató látvány. De amíg csak nyulak sorakoztak a terítéken, és a vadászok büszkén bámultak a pofámba, mindig kinyílt a bicska zsebben. Érdekes, hogy nekem sohasem volt bicskám, de még bugylim sem.

 

                                                          CSAHOLSZKI TRAGÉDIÁJA

                                                                         

                    A mi emberünk is vadász volt. Nevezzük Csaholszkinak! Hasonszőrű, vérszomjas barátaival járta az erdőt.

                   Nem volt tudós vadász, aki arról ismerszik meg, hogy amire ráfogja a puskáját, bármilyen messziről okvetlenül eltalálja. Ezeknek már az ördög a barátjuk, aki macska képében megjelent nekik fára mászva, és emberi hangon így bíztatta őket:

                    „Lűjj meg Illés, ha tucc!” Azok meg egy pipaszárral lelőtték.

                    Hát nem döglött kutya lett belőle, mármint az ördögből. Babonás régi és szép idők voltak ezek!

                    A nagy vadászok jutalmul kapták azt a képességüket, hogy amire céloznak, eltalálják. Feltűnő, hogy a nagy vadászok milyen szívesen pipáznak. Sztálin elvtárs, a Dzsugasvili, igen gyakran pipázott. Mindig el is találta, akit célba vett.

                   A mi emberünk, Csaholszki, ezekhez képest még csak kocavadász. Inkább hajtónak kellett, mint kerítőnek. Ki is szorult a nagy vadászok köréből, és a tízórai Pick-szalámit a hajtók csoportjában eszegette. De azért a fülét igencsak hegyezte.

                    Azok a nagyok, azaz a kiskirályok, mert ebből az uralkodó-fajtából minden településre jutott néhány. A szomszéd faluban csak úri passzióból az egyikük lelőtt egy szántogató parasztembert. Fogadott a barátaival, hogy olyan száz méterról ráijeszt egy szántogató sváb parasztra. Leveri fejéről a kalapot. Az szegény elfeküdt a barázdában, és még azt sem tudhatta meg, hogy melyik elvtársnak köszönheti a megtiszteltetést. Mit gondolnak, becsukták? Ugye, nem? És igazuk van. Jó elvtárs volt az Udvarhelyi elvtárs. Vadászbaleset, ezért két évet kapott felfüggesztve. Ezeknek minden szabad volt. Riadt nyúl vagy jámbor földműves? Szórakoztak egy kicsit.

                    A mieink bepálinkázva anekdotáztak a falu viselt dolgain, és elégedetten nyugtázták, hogy nem tartoznak a gyakran botladozó közönséges emberekhez. Vagy, ha botlanak is, olyan könnyen elsimítják, mint puha kenyéren a vajat.

                    Pintér, aki már Afrikában és Kárpátokban is vadászott, országosan ismert vállalkozó, nemrégen gázolt halálra két embert Kiskőrösön. A bíróság fölmentette, mert a két kerékpáros részeg volt, és szabálytalanul közlekedett. Holott mindenki tudta, hogy minden fordítva igaz. Csaholszki erre gondolt éppen, amikor váratlanul meghallotta ezt a vidám, de szordínós megjegyzést:

                    „Ezeket sokkal nehezebb volt leteríteni, mint Csaholszki feleségét.” És a nagy vadászok hangosan fölnevettek, mert a járási elvtárs poénján dupla hangerővel kell nevetni. Néhányan félig Csaholszki felé is fordultak. És az egyik, a párttitkár, magához intette:

                    „Gyere ide, Feri, neked közöttünk van a helyed!”

                    Nem kérette magát, a csoporthoz csatlakozott, és hallgatta a trágár tréfákat. Közben pálinkázgattak, és a végén „leges” vicceket mesélgettek.

                    Ki a legnagyobb papucsférj? – kérdi a fővadász. No, ki? – noszogatják a többiek.

                     - A férj krumplit pucol a konyhában. Megjön a barátja, beszélgetnek. Aztán a jó barát megkérdezi:

          - És a feleséged?

          - Bent van a szobában, nézz be hozzá!

                   A jó barát be is néz, de villámgyorsan visszahúzza a fejét:

                      - A feleséged ágyban van.

                      - Igen, tudom.

                      - De egy idegen férfi fekszik mellette.

                   A férj nagyon megijed:

                        - Te Jóisten! Akkor nem lesz elég a krumpli!

                   Vége a tréfának. Jóízű, sunyi röhögés. Úgy érzi, mintha mindenki ránézne.

                   Az alkalmat leste, hogy mikor léphetne olajra. Szétszéledtek a nagy vadászok, hiszen nemcsak eszik-iszik az ember, hanem emészt is.

                    Csaholszki is belegázolt az erdőbe, de nem látott, nem hallott, csak ment, mint akinek szemét vették. Pedig egy különös és ismeretlen erdőnyíláshoz ért. A szabályosan nőtt fatörzsek, mint egy templom oszlopai, úgy tartották az összekulcsolt ágú lombokat. Sehol egy sugár, de mindenütt tompa fény, ami egyenletesen szűrődött át a fák koronáin. A fatörzseken, mint foszló fehér függönyök, pókhálók lebegtek. Térdig érő zöldben lépkedett, ahol nem lehetett észrevenni egyetlen emberi vagy állati nyomot sem. Teljes volt a csend. Virágokat sem látott, de barna pillangók százai röpködtek körülötte. Lehet, hogy virágmezőben gázolt.  Olyan volt ez a különleges hely, mint egy erdei templom: szűzi csenddel és lelket tisztító méltósággal.  De hősünk ebből nem vett észre semmit.

                     Sokáig haladt ebben a csapásban, ahol talán hosszú évek óta nem járt ember. A vizslája engedelmesen követte mindenfelé, és sehol emelte föl a fejét, mert akkor a szimata rejtőzködő állatot jelzett volna. Egy kis kerülővel visszataláltak a kocsijához. A hátsó ülésre engedte a kutyát, aztán úgy vágta magára az ajtót, mintha sohasem akarná kinyitni többé. Erősen gondolkozni kezdett.

                     Csak róla beszélhettek, hiszen ilyen nevű ember nincs több a faluban. Az asszony meg mostanában igen furcsán viselkedik. Olyan nagy igyekezettel küldi el vadászni, mintha neki nagyobb örömet okozna, mint az urának:

                      - Érdemes jóban lenni ezekkel, mert mindenütt vannak összeköttetéseik. Tudod, hogy nemsokára kell a segítségük a gyerekek felvételijéhez.

                   Honnan tudja ezt a felesége? Csak ezektől! Ki mástól? Melyiktől? Talán mindegyiktől? Úristen, most segíts kijózanodnom, vagy segíts úgy berúgnom, hogy sohase józanodjak ki többé!     

                   A kocsi elindul, és a homokos úton billegve viszi a vezetőjét hazafelé. Csak akkor tér magához, amikor megáll a kapujuk előtt.

                   Eszébe jutott az apósa, aki éppen tavaly halt meg. Azt is sokszor hozta haza a lova, mialatt a gazdája részegen az igazak álmát aludta a kocsira dobott szalmán. Nagy piás volt az öreg, és lehet, hogy a felesége miatt. Utálta az anyósát, ezt a számító dögöt, mert a lánya egyre jobban hasonlított rá.

                   Kikecmergett a kocsiból, és a kutyát előre engedte.

                   „A többiek a járási párttitkár Volgáján jöttek ki vadászni” – villant végig benne a gondolat. Bement a kisajtón, kinyitotta a kaput, és beállt a garázs elé az autóval. A vadászkutyája, ez a zsemleszínű magyar vizsla, körülviháncolta az autót.

                     - Minek örülsz, te ostoba jószág? – kérdezte hangosan.  Nem volt ereje kiszállni, csak ült és várakozott. Várta a kisajtón belépő asszonyt. A konyhából közben kinézett az anyósa, és aztán, amikor látta, hogy csak ő jött, vissza is bújt.

                    „Főzi az ebédet a vén dög, de még nem is sejti, hogy csak ő eszik belőle” – forrt benne még keserűbbre a düh.

                    Nyílik a kisajtó. A feleségét meglepte, hogy a férjét már otthon találja. A fodrásznál volt éppen, látszik a frizuráján.

                    Ijesztő volt a volán mögött ülő férfi mozdulatlansága. Talán beteg? A kerékpárját a diófához támasztotta, és a garázs felé fordult. A kutya körüludvarolta-ugrálta őt is, de az asszony ellökdöste magától. Amikor a fejét újra felemelte, a férje már a kocsi mellett állt, kezében a vadászpuskával.

                   Csak a pálinkától remeghet a kezem – gondolta, és a fegyvert a feleségére emelte. A szívére célzott, és lőtt. Az asszony összerogyott, az anyósa óbégatott, mint aki megveszett, és rohant a lányához.

                    - Dögnek dög a lánya – mondta most már hangosan, és belelőtt abba is. Egymáson feküdtek - mozdulatlanul.

                    - Van nekem egy pisztolyom. Nemrég szereztem a kalocsai oroszoktól, és milyen olcsón – ezt gondolta utoljára, amikor a fegyverrel főbe lőtte magát.

                    Nos, Barátom, mit gondolsz, kit temettek három nap múlva? Természetesen a vadászt, mert a másik kettőt megmentették az orvosok. Érdekel, hogy mi történt a kutyájával? Világgá ment. Lehet, hogy találkoztál is vele.                   

                   A temetésen tömeges volt a részvétel. Még a járási elvtárs is lejött a Volgájával, hogy segítsen megvigasztalni a vadásztársakat. Csaholszki tiszteletére díszt lőttek. Röviden szólva, ez a temetés meghittebb nem is lehetett volna. Legfeljebb akkor, ha a tömegbe lőnek, mint három évtizeddel korábban, október 25-én a Parlamentnél.

                  A vadásztársaság tort rendezett a halott emlékére, és mindegyik tag hozta magával a feleségét egy vaddisznóból készült vacsorára. Biztos, ami biztos, hisz sohasem lehet tudni, milyen ferde utakon jár egy rókalelkű magányos asszony.

                   Sírkövén ez áll: „Gyászolja felesége és gyermekei.”

                   Pedig ezt kellett volna rávésni:

                                                          Itt fekszik egy holt,

                                                          Aki spártai jellem volt.

                    A mai világban ritka az ilyen karakán férfi. Igaz, Barátom?

                                                                             +                                                

                   Tudd meg, hogy becsaptalak! Nem is így végződött a történet. Amikor a férfi az asszonyra emelte a fegyverét, az nagyot sikoltott. És a lövés az asszonyt körüludvarló kutyát terítette le.

                   „Ne csinálj cirkuszt!” – mondta halkan a férfi. „Erre a dögre meg úgy sem lesz szükségem többé. Vége a vadászatnak” – mondotta higgadtan. A kutya véres hulláját a kert végébe vonszolta. Gödröt ásott, és eltemette. Kezet mosott. Aztán asztalhoz ültek, és csendben megebédeltek.

 

                                                               ÖRÖK, TEHÁT VÉGTELEN

                                                                

                                                                                

                   Egyelőre elég volt az ártatlan áldozatokból, oktalan lövöldözésekből! Keressünk egy igen régi történetet, amelyben fontos szerepet játszott a szerelem!

                   Ha valami bizalmas ügy, azt csak a legjobb barátjával osztja meg az ember. A szerelem egyike azoknak. De ide tartoznak még a titokban végrehajtott gyilkosságok és a ferde vágyak. Beavatlak a titkok titkába: Milyen szerelmek tették izgalmassá és értékessé az életemet?

                   Arról már vallottam, hogy milyen volt a mi gyerekkori forró erotikánk. De ennek a folytatása akár tragédiába is fordulhatott volna. Mert az unokatestvér később is unokatestvér maradt, de az évek engem kamasszá, őt meg nagylánnyá növelték. Amikor én még csak tizenötéves lehettem, ő már tizenhárom éves kamaszlány, akkor azt mondották: fruska. Én kezdő erotikus vágyakkal, amelyek, mint a vulkán törtek föl belőlem, ő pedig ingerlően telt idomokkal és pimasz szép arccal.

                   Emlékszem, hogy akkor már hosszú évek óta nem érintettük egymást, de sejtjeimben én még éreztem a jogfolytonosságot. Együtt kerekeztünk ki az állomásra a szüleink elé, akik a korai szőlőszezon kezdetén Budapestre szállították az oportót már az éjszaka kellős közepén vasúti teherkocsin.

                    Egymás mellett kerekeztünk, de fehér comjai olyan vadítóan villogtak előttem, mintha jelt adnának a régi játékra. És akkor olyan érzés vett rajtam erőt, hogy később megértettem a kéjgyilkosokat. Tudtam, hogy az állomás tulsó végén kukoricatábla van. Csak abba kéne belecsalogatni, és rávenni a játékra, ha kell szóval, ha kell, erőszakkal.

                    De közbefüttyentett az érkező vonat, és lecsillapította pokoli vágyamat. Nem is találkoztunk korábban, csak akkor, amikor, mint ifjú asszonyt a bugyuta férjével együtt, negyedik osztályos koromban meglátogattuk. Kellemetlen volt látni rajtuk az erotikus jóllakottságot, és az ebből fakadó unalom és bágyadtság ismertető jegyeit.

                    Ha földrengésszerű hatását idézem, akkor a legnagyobb most következik. Vannak futó szerelmek, évekig tartó szerelmek, élthosszig tartó szerelmek. De Cupidó egyetlen pillantással is megsebezheti az ember szívét, mondhatom giccsesen.

                   Másodikos gimnazista voltam már, de még a tanítás megkezdése előtt. Ennek bizonyítékaként még itthon is hordtam az egyensapkámat. Éppen a vasárnap délutáni mozielőadásról léptem a friss levegőjű utcára, és közben a fejemre igazítottam piros-kék szalagos sapkámat. Ekkor a két lány közül, akik előttem haladtak olyan öt-hat méterrel, az egyik visszapillantott rám. Ettől olyan lettem, mintha kicseréltek volna egy kerge birkára.

                    A következő naptól kezdve csak a nyomát kerestem. Kerengtem szerte a faluban kerékpáron, hogy kinyomozzam, hol lakik. Ha megláttam az utcán, olyan szívdobogást éreztem, hogy az ájulás környékezett. Eléggé olvasott fiú voltam akkorára, hogy ne tudtam volna azonosítani a jelenséget. Stendhal A szerelemről című könyvét akkorára már elolvastam.

                    Egy francia és arisztokrata ifjúról jegyezte fel, hogyha szerelme hölgyét megpillantotta, elájult. Én minden esetben megkapaszkodtam. Ez a seb, állapítottam meg magamban, egy arisztokratikus jellegű érzelmi baleset, amelyet földi szenny, a mocskos Erosz be nem piszkított. Tehát el sem fertőződhet.

                    A következő tanév ennek a hatása alatt telt. Éjszaka, sort sor alá firkantva az éjjeli szekrényen, gyártottam az éteri szerelem verseit. Százszámra, Juhász Gyula stílusában. Midőn megtudtam, hogy a kiskőrösi gimnáziumba jár, mindenáron ott akartam hagyni csapot-papot, iskolát-kollégiumot.

                   Szvétek Sándor, a kollégium igazgatója nem hiába tanított pszichológiát, rátapintott a fájó sebre, és okosan lebeszélt az iskolaváltásról. Magamhoz tértem, de hatalmas lelki megrázkódtatáson estem át. Én, a keceli arisztokrata.

                                                                              

                    DOSZTOJEVSZKIJ: A részvét az egész emberiség legfőbb, talán egyetlen törvénye.

 

                   A szegénysoron, az újfaluban lakott az előző leányzó, közel a József nagybátyám özvegyen maradt feleségének a házához. Ez még ma is megnyugtat, hogy semmi számítás nem volt a vonzalmamban.

                   Amikor leérettségiztem, 1961 őszén, túl voltam már az egyetemi felvételin, amely előfelvételt biztosított a következő évre. A közbeeső időt munkával és sok-sok olvasással töltöttem. Talán soha nem jutottak volna eszembe a lányok, ha anyám meg nem kérdezi, hogy egészséges vagyok-e.

                   Erre a mások számára talán talányos nógatásra beíratkoztam a keceli tánctanfolyamra. Miki bácsinak hívták a tánctanárt, aki jó pénzért Kecskemétről járt le minden héten a divatos táncokat oktatni. Lehettünk, nagyjából egyenlő arányban hölgyek és urak, talán ötvenen. Egyetlen voltam közöttük, aki érettségizett, és elengáns kockás zakómmal, amelyet anyám erre a nagy vállalkozásra belém fektetett, illetve rám ruházott, némi feltűnést is keltettem.

                   De soha nem tagadtam meg önmagamat. Bárkit jelöltek mellém partnernek, minden fanyalgás nélkül karoltam át a derekát, ha vastag volt, ha vékony. Vagy minden viszolygás nélkül fogtam kézbe az izgalomtól és a fáradtságtól izzadt kicsi vagy nagy kacsókat. Ha a fiúk választhattak párt maguknak, és voltam az, aki utolsónak lépett a ringbe. Természetesen nekem már csak egy csúnyácska kislány maradt, de azt tettem boldoggá, aki valóban hálás is volt érte. Ezt a tekintetéből ki lehetett olvasni.

                   Itthon szorgalmasan gyakoroltam a tánclépéseket, közben dudorásztam a tanult tánc dallamát. Kimondottan jól megtanultam táncolni. Az más kérdés, hogy a tánchoz fantázia is kell, mint minden művészeti ághoz, ezért gyakran elrugaszkodtam a sablontól, ha a partnernőm ebben bátran követett. Egy barna szemű, vékony dongájú kislány is ilyen volt, akiről kiderült, hogy első éves gimnazista Kiskőrösön. Az anyukája, alacsony, fürge járású lábbal és szemmel, minden alkalommal el is kísérte, ami akkoriban még bevett szokás volt. Néhány év múlva már elszabadultak a lányok, és elindultunk sebes tempóban a meredek szexuális lejtőn.

                   Ez volt az a kislány, akit először kísértem haza a Ságvári utcai akácfás, szegényes házukig a falu fölső végére. És kísértem még évekig, amíg negyedik osztályos nem lett. Nem volt közöttünk soha hangos szó, halk is kevés, de jól megértettük egymást, mert mindig tarthattam neki előadást az éppen aktuális témákról. És ő türelmesen hallgatta. Szigorúan ráparancsolhatott az anyukája, mert semmilyen komoly szexuális játékban nem volt partner. Joggal féltek, hogy esetleg bajt hozok rá, és akkor cserbenhagyom. Mondhatjuk ezt számításnak, férjfogási módszernek, ugyanúgy, mint éppen az ellenkezőjét.

                   Az biztos, hogy így is beütött a mennykő, mert amikor lazult a kapcsolatunk, magyarul: egyre ritkábban jártam hozzájuk, annál sűrűbben jött el hozzánk személyesen az édesanyja, akit Szőke Rozáliának hívtak. Esténként jelent meg ez a törékeny és a részeges férjétől agyongyötört asszony, és első alkalommal minden megtakarított pénzüket fölajánlotta, csak ne hagyjam el őket. Így mondta: Nem csak a lányát, hanem a családot. Az összegre nem emlékszem, de akkor már semmi áron nem lehetett rávenni a folytatásra.

                    Aztán néhány nap múlva megjelent, hogy a lánya megmérgezte magát, és most betegen vekszik. Ha van szívem, látogassam meg. Volt szívem, és meglátogattam. Váltottunk is néhány szót, de minden vigasznyújtás nélkül vettem búcsút tőle.

                   Akkor én már szabad madár voltam, tanár és állandó sikerű egyetemista. Dehogy lehetett volna azidőtájt kalitkába zárni!

                   A legnagyobb és utolsó meglepetést akkor okozták, amikor az esküvőm napján még mindig szememre hányták, szegények, hogy egykor megfosztottam őket titkos reményeiktől.

                   És legénykedtem, mint tekintélyes pedagógus, de a szemem igencsak megjárattam a szerelem világában. Kíváncsi voltam, hogyan jönnek létre a látszat-házasságok, mint a gyerekkori osztálytársamé, Villányi Jancsié, aki a fülem hallatára úgy beszélt, a talán fél éve feleségül vett, képesítésnélküli nevelőtársnőmmel, mint lelketlen kocsis a lovával.  Még a községi presszó közönsége, a kiváncsi hallgatóság, sem akadályozta abban, hogy lépten-nyomon megalázza, és vérig sértse.

                   Aztán velem is kísérletezett néhány eladó lyány, aki nagyon is ajándékozó lett volna, ha némi vonzalmat mímelek iránta. De ez parancsszóra, még a mirigyeim biztatására sem ment, ha a józan ész nem akarta. Az sem jó, ha gyorsan megházasodik az emberfia, tehát rövid ideig udvaról, teszi a szépet és az okos fejét. De az sem szerencsés, ha hosszú kapcsolatlan keserű a vége. Ha a kettőt kombinálja a férfiú, abba meg könnyen belebukik. Akkor aztán jönnek az átkozódó levelek, amiket csak olyan nők tudnak írni, akik úgy érzik, hogy egyetlen homlokra lehelt puszi már az eljegyzés előzménye volt.

                   A legideáliasabb az, ha csak becézteti magát az ember. Néhány napi ismeretség után egy ligeti padon hanyatt vágja magát, félig szőke, félig barna fejét egy üde kislány ölébe fekteti, és aki selymes kezével bozolgatja fürtjeit, és közben csacskaságokkal szórakoztatják egymást. Egy ilyen pille-kapcsolat is lehet olyan belsőséges, hogy bár gyorsan végetér, a két szereplője még öregkorában is összemosolyog, ha megpillantják egymást.

                   Vagy ha olyan asszonyról van szó, aki egy hetes „szerelmi szabadságot” vesz ki a számára unalmas házaséletből, mert a legtöbbnek igen unalmas férje van, akkor szabad a vásár, mert igen kevés a kockázat.

                   Szorgalmas pedagógus voltam már kezdő koromban is, és ebben a vendéglátó faluban, mindjárt jutalmazták ezt. Nemcsak egyszer, de két alkalommal is. Jutalomkirándulással a Felvidékre, azaz Csehszlovákiába, és egészen Krakkóig Dél-Lengyelország festői tájain át.

                   Csupa pedagógus, vegyesen idősebb és ifjabb, de kiemelkedő alakjai a pedagógia művészetének. Hiszen jutalom-kirándulásra nem küldenek pancserokat.

                   Úgy helyezkedtem el a buszon, hogy udvarias legyek a hölgyek iránt, akik nemigen szerettek háttal ülni az útiránynak, de én vállaltam ezt az áldozatot. Szemközt velem egy átlagos külsejű hölgy ült, aki gyakran nézegette a tájat, egészen addig, míg valamilyen közös beszédtémánk nem akadt. Akkoriban sokkal beszédesebb természetű voltam, mint manapság, és bizonyos eredetiséggel is fűszereztem, ösztönösen, a mondandóm.

                   A kiránduló Ikarusz hegyek-völgyek között kanyargott az Alacsony-Tátrában, de rövid idő múlva elkövette velem szemben azt merészséget, hogy úgy jártam, mint egy Anti-Julien Sorel, hogy a szemközti hölgy kezdeményezett. A térdeink mind merészebben érintkeztek, és ha olyan tüzet látott égni az én szememben, mint én az övében, akkor nem volt reménytelen a közös jövőnk. Annyira elvesztünk ebben a bódulatban, hogy az éltesebb kartársnők megjegyzéseit bátran elengedtük a fülünk mellett.

                    Bennem, folyamatosan transzformálódott a magas feszültség, mert a térdek izgalma átváltozott, az egész testet hatalmába kerítő, vággyá. Kialakult egy órákon keresztül tartó részeg állapot, és nem hiszem, hogy tudtam, mit beszéltem vagy hallottam órákon át. De akkor már nem is kellett a szó, mert minden zsigerem és idegszálam az eljövendő erekcióra összpontosított. Olyan lettem, mint egy feltöltött akkumulátor, amitől a hölgy barna szeme és lábának sima bőre akadály nélkül vette át a feszültséget. A többiek asszisztáltak hozzá, és jelenlétükkel csak késleltették a kisülést.

                   Bizony, ilyen állapotban, hosszú és türelmetlen órákon át, meg kellett várni az estét.  Hogy a vonzódás milyen elementáris volt, és milyen mélyen működött, arra bizonyíték, hogy az esti lefekvés idején, amikor természetesen el voltak választva a férfiak és a nők, felmentem a szálloda emeletére, és rögtön megtaláltam egyszobás magányában őt.

                   Valami belső iránytű mutatta az utat. A szerelmi előjáték elmaradt, mert az már előtte a buszban órákig tartott, és olyan kimerülten dőltem az ölébe, mint szaharai vándor az oázis friss vizére. Még ha giccsesen is hangzik!

                   Erről ma már az a komikus hasonlóság jut eszembe, amit Kecel történetében olvastam a virguláról. Valamikor ennek a különleges, fából készült eszköznek a segítségével állapították meg, hogy hol van elrejtett kincs, vagy a föld felszínéhez legközelebb a vízszint, ahol aztán érdemes kutat ásni. Az én virgulám is pontosan megmutatta a kincshez, a forráshoz, az élet forrásához vezető utat.

                   Jellemző akkori énemre, hogy másnap már olyan voltam iránta, mint a jégcsap, és kioktattam hűségből. Mondván: Az én feleségem soha nem fog ilyen ballépést elkövetni!

                   Vérig sérthettem, de ettől még jobban vonzódott hozzám, de teljesen reménytelenül.

                                                                          

 

                       Dosztojevszkij: „Azt hiszem, hogy a szánalmad erősebb az én szerelmemnél.”

                                                                           

                   Már említettem, hogy a képesítés nélküli tanítók népes táborához tartoztam. Csak Császártöltésen volt belőlünk legalább tíz. A többségük, és ez félelmetes volt, eladósorban lévő érettségizett nagylány. A többség alsóban tanított, de lett belőlük napközis is.

                   Voltak közöttük közönségesek, de akadt végtelenül naív is. A rámenősek és elszántabbak rövidesen találtak férjet maguknak, és egyik lakodalom követte a másikat. A szingli létforma nem fertőzte meg a kortársaimat. Amikor a huszonharmadik évemet betöltöttem, éppen egy ilyen lakodalomban eldőlt az én sorsom is.

                   Az egyik kiskőrösi kolléganőtől éppen érzékeny búcsút kellett vennem, mert a szülei elrabolták a leendő táncosnőmet. Ő például a jól nevelt, naív hölgyek közé számított. Mindenesetre nem kellett szóval tartanom egy szótlanságra hajlamos nagylányt hosszú órákon át.

                   Megadva magam a sorsnak, magányosan üldögéltem. Ez nem azt jelenti, hogy nem ültek mellettem mások is. Néztem a táncoló párokat és páratlanokat. A császártöltési zenekar kitett magáért, a táncosok pedig rúgták a port. Közöttük egy dundinak is nevezhető ifjú és temperamentumos hölgy, akiről azt pusmogták körülöttem, hogy a Bernát lánya. Ekkor esett le a tantusz! Aha, az a vékonyka, a történelem órán gyakran későn érkező kislány! De ez már nem kislány, hanem igazi nő. Bár még csak tizenhat éves lehet. De nézzük meg közelebbről! Táncoltunk vagy kettőt, és közben beszélgettünk, vagy egy egész percnyit, amikor eldöntöttem, hogy ő lesz a feleségem.

                   Rendkívül természetesen viselkedett, amit ritkán tapasztaltam a hölgyismerőseim körében. A lelke mélyén még bizonyára emlékszik a gátlásokkal küszködő tanárra, de ennek semmi jelét nem adta. Még aznap este megbeszéltük, hogy vasárnap a kalocsai Érsekkertben találkozunk. Miután besétáltunk, nagyot néző, somolygó kiskatonák, és egyéb ismerősök között, az egyik asztalnál leültünk.

                    Néhány perc múlva megjelent a láthatáron a kiváncsi apuka. A kollégám, akivel már néhányszor beszélgettem, de közelebbről nem ismertem. Csak hallomásból. A hallottakat a váratlan, ellenőrzésszerű kalocsai megjelenése csak megerősítette.

                    De engem nem hozott zavarba. Még az sem, hogy a kislány csókja kollégium-ízű volt, és testének minden sejtjéből ez az „illat” áradt. Gyöngy volt a kalocsai sárban. Nem hagyhattam elveszni!

                   Ez mindaddig így volt, amíg az első gyerekünk meg nem termett benne. Attól kezdve kellemes volt nemcsak a bőrének tapintása, de testének az illata is.

                   Talán az a leghelyesebb, ha házasságunkat időszakokra bontjuk. A vad része az albérlet hideg födele alatt még Császártöltésen zajlott, meglehetősen kalandosan. Ennek lett következménye az általam ezerszer megbánt abortusz, amelybe a körülmények és gyerekségem belekényszerítettek bennünket.

                   Második szakasza, közvetlenül az esküvőt megelőző és követő évek, a három gyerekünk megszületéséig. Ő malomkövek között őrlődött, a brutálisan viselkedő apám és anyám intrikái közepette. Képtelenek voltak befogadni, pedig csak a rám és a gyerekekre való tekintettel meg kellett volna tenniük. De a császártöltési hírek a családjáról, amelyek engem legfeljebb jó irányba, és a mellette való kitartásra ösztönöztek, anyámékat lejárató, gyűlölködő személyeskedésre.

                    Képtelenek voltak elfogadni, hogy nem úgy alakul az életem, mint ahogy ők azt, lelki térképükön, előre kijelölték. A legjellemzőbb az volt, ahogy a sorban születő gyerekeinket, az unokáikat fogadták, illetve ridegen elutasították. Ez számomra érthetetlen és visszataszító volt. De az anyját nehezen tagadja meg az ember, legfeljebb egyre ritkábban látogatja.

                   Ezalatt nemcsak lelkileg hányódtam, de foglalkozásokat is kénytelen voltam váltani. Amikor időm annyi volt, mint a pelyva, egyetlen ostoba kalandba sem keveredtem. Az iskolába való visszatérésemmel ez a szakasz le is zárult. A feleségem közben éjjel tanult, nappal dolgozott és a gyerekekkel foglalkozott.

                    Hihetetlen erővel működött benne a bizonyítás kényszere. Erre állandóan ösztökélték a szüleinek, öccsének, nagyanyjának sorsából levont keserű tanulságok, amelyeknek egészen édesapja, sőt nagyanyja haláláig nem szakadt meg a sora.

                    Természetesen ez nem volt közöttünk gyakori beszédtéma, de tudtuk, hogy milyen hatalmas erőként dolgozik a hátunk mögött. Az egyetlen kiszakadási lehetőség ebből az átkozott körből csak az elköltözés lett volna, de öregedő szüleink kiszolgáltatottsága ezt megakadályozta.

                   Halálukat követően úgy tűnt, hogy most csak a gyerekekkel kell törődni. De már előtte is mindketten kórházba kényszerültünk - különböző súlyosságú betegségekkel.

                   Ez volt az az időszak, amelyben belőlem kifogyott az a fölös energia, amellyel ki tudtam volna védeni a lelkemben feltámadt kétségeket, és valóban a nyugalom révébe kerülhetett volna a házasságunk. Ekkor már meghalt az édesanyám, és nem volt többé kivel gyűlölködni az asszonyoknak. De úgy látszik, hogy ebben a tekintetben önellátók. Ha nem gyűlölhetem az anyját, még mindig itt van a hozzá hasonlatos fia.

                    Aztán kezdődik az elhidegülés, és lazulnak a kötelékek, de az érzékenység még tovább él. Ha odáig fajulnak a dolgok, hogy ajánlatot kapok a szakításra, az a perc nem tekinthető életem csúcspontjának, különösen nem hatvan fölött. Attól kezdve csak nyűglődünk egymással. A gyerekek a hátam mögött meggyőzetnek arról, hogy egyik pillanatról a másikra meggonoszodtam, holott már a régi latin bölcs is megállapította: Nemo repente bonus, nemo repente malus. Azaz senki sem lesz hirtelen jóvá, senki nem lesz hirtelen gonosszá.

                   Csak mindinkább elkezdünk hasonlítani az elődeinkre, akik között voltak követésre méltatlanok és méltók. Én a nagyapám példáját követem, aki inkább hallgatott, mintsem acsarkodott. Hogy aztán az esküdött társ kit választ, azt már az uralkodó génjei és szándékai határozzák meg.

                    Minden tartós emberi kapcsolat hosszú regény. A miénk nehéz volt a külső és egyéniségünk különbségéből fakadó, belső súlyoktól terhes.

                    De csak az utóbbi időben, immár életünk befejező szakaszában, került kritikus helyzetbe. És ezt szívből sajnálom házasságunk 42. évében. De az egyéniségem feladásával nem vagyok hajlandó semmiféle alkura és megalázó belenyugvásra – a halálomig. Már csak a gyerekeimre vagy a születendő unokáimra való tekintettel sem. Panasznapot, órát, sőt még percet sem tartottam senkinek a feleségem vérig sértő megnyilvánulásairól.

                   Én sok embert szerettem, de valódi, mély érzéssel csak két nőt. Az anyámat és a feleségemet, aki három boldog nappal megajándékozott, amikor világra hozta ezt a három különleges fiút. Szerelemmel csak a hazámat szerettem.

 

                                                 AZ EMBER MENTALITÁSA NEM VÁLTOZIK

                    

                   Talán huszonöt év múlva megismétlődött ugyanez a história. A legkedvesebb gyerekemről azt hittem, hogy az én génjeimet örökölte. Már egész fiatalon elkezdett udvarolni egy minden szempontból ideális kislánynak. Ahhoz hasonló családi körülményei voltak, mint a fiam édesanyjának, és rendkívüli erőfeszítéssel tudott értelmiségivé felnőni. És ez számomra döntő momentum volt.

                    De nem így a fiamnak, aki váratlanul szakított vele. Hálójába kerítette egy viharvert, férjfogó némber, akit azután feleségül is vett. Ez a csere, ami a tudtom nélkül bonyolódott le, olyan volt számomra, mint egy arculcsapás.

                   Az a mélyről jött kislány minden szempontból különb volt, mint akire kicserélte. Hosszú ideig jártak együtt, és én azt a nagylányt annyira megszerettem, mintha a saját lányom lett volna. Különbet nem is kívánhattam a fiamnak. Azt hiszem, ebből az érzésből a feleségem is megsejtett valamit, ezért – és ez súlyos tévedése volt - holmi szerelemnek minősítette, pedig csak olyan tipusú indulatok vezéreltek, mint amikor Őt is magam mellé választottam egy egész életre. Sajnos, Öt is sújtja Judith tragédiája, /A kékszakállú herceg vára / aki minden lelki rezzenését ellenőrizni akarja egy férfinak. Ez nem nagyképűség, csupán szomorú tény.

                    Semmiféle perverz, beteges érzés nem vezérelt, csupán csak a részvét és a megbecsülés. „A részvét talán a legerősebb törvény a világon!” Az sem nyújtott számomra elégtételt, hogy a fiam házassága, ahogy én azt megjósoltam, rövidesen szétesett.

                   Mert még egyszer megismétlem: Szerelemmel csak a hazámat szerettem!

                                                                               +

                              FIDES UT ANIMA, UNDE ABIIT, EO NUNQUAM REDIIT.

                                                                               

 

                                                                       A TEMETŐBEN

 

                   A sok kereszt jelzi, hogy Krisztus népéhez tartozott a nagy többség, amikor elment értük a halottas kocsi. Nagyapámat a szomszéd a rozoga gumirádlisán vitte ki ravatalozóba. Ott üldögéltem a kocsis mellett, és gyakran hátra-hátra néztem, hogy figyeljem a barna koporsó mozgását. Mindez 1975. április 1-jén és kora reggel történt, amikor végighajtottunk a központon, aztán a Császártöltési utcán a temetőig. Éppen április 1-jén.

                   A haldoklása már karácsony és újév között elkezdődött. Rendszeresen kijárt hozzá egy kissé piás borbély, hogy rendbe tegye nyolcvan éves, ráncos arcát. Az ünnepek előtt most is megjelent. Fel sem tűnt, hogy mialatt borotvált, többször is előrántja a markába gyűrt zsebkendőjét, és a borbélyok szokásos villámgyors mozdulatával megtörli az orrát., és már minden folyt tovább.

                   Kedélyesen beszélgettek. Nagy meglepetésemre a nagyapám is humorizált. Derűs társalgás folyt legalább fél órán át., ha nem tovább. Meleg jókívánságok a búcsúzáskor: „Kellemes karácsonyi ünnepeket! Boldog újévet, ha addig nem találkoznánk!” Közben barátságos kézfogások.

                   Egy hét múlva a nagyapám már menthetetlen volt. Megkapta az influenzát. Abban a nyolcvan éves férfiban még annyi testi és lelki energia volt, hogy három hónapig küzdött, birkózott a halállal. Egész életében nem ivott, nem dohányzott, Úgy érezte, hogy még legalább tíz év jár neki a sorstól!

                   Jobbára csak levest evett, esetleg tejet ivott. Múltak a hetek, és csontsoványra fogott. Az állandó láz és a soha fel nem szakadó hurut miatt nem tudott lenyelni egyetlen zsirosabb falatot, vagy valamilyen befőttet. Hiába vittünk neki bármilyen ennivalót, végül semmit sem kért. Ha valami váladék fölszakadt a hörgőkből, azt pedánsan letörölte. Ha üritenie kellett, minden alkalommal felkelt az ágyból, és a támogatásunkkal a székbe süllyesztett edényre ült, és aztán letörölte magát.

                   Tél volt. Ült az ablakhoz emelt széken, a gyér téli fényben. Ettől nehezen tudott megválni: A világosságtól. A fény reménységet adott. Csak az év első hónapjai igen fukarul: a január, a február, végül a március ege többnyire borús volt.  Igen rövidek a nappalok és igen hosszúak az éjszakák! Mintha mindig hosszabbak lennének, és minden nappal fogy a reménység.

                   Egy héttel a halála előtt végképp az ágyra dölt, és felhagyott minden reménnyel. Pedig bizonyára goldolta és okolt minket: „Miért nem vettétek észre, fiatalok, hogy ami nektek könnyű megfázás és könnyen leszorítható láz, az nekem maga halál.” De végig csendes volt, és a múlttal, talán a bizonytalan jövendővel vetett számot, amikor papot is hívtunk hozzá.

                   Bizonyos, hogy csalódott emberként vált meg ettől a világtól, amelyik két háborúban próbára tette testi és lelki erejét. Dupla katonai szolgálat, hadifogság, a két fiát korán eltemette. Három hónapig küzdött az elmúlással, és könnyek nélkül, férfiként halt meg.

                   Jó szándékú, kevés és tiszta beszédű, szavú, türelmes és megfontolt gondolkodású ember volt.  Azon a szomorú déliiutáni temetésen csak a rokonok és szomszédság állta körül a sírját.  Pedig VITÉZ volt. Abból a fajtából, aki életével és halálával egyaránt rászolgált.

                                                                   

                                                             A SZOVJETUNIÓ SZÉTHULLÁSA

                    

                   1986. február: a XXVII. pártkongresszuson Mihail Gorbacsov, az SZKP fiatalnak számító főtitkára meghirdette a szovjet viszonyok átalakítását / „peresztrojka” / és nyiltabbá tételét / glasznoszty /. Ezeket a reformokat az idézte elő, hogy a Szovjetunió alulmaradt a katonai versenyfutásban, a gazdasági összeomlás küszöbére jutott, ezért, képletesen szólva, „letette a fegyvert.”

                    Április 26-án atomreaktor-baleset történt Csernobilban, amely mindjárt próbára tette a moszkvai vezetés szavahihetőségét. A megelőző időszakban a Szovjetunió mindig elhallgatta a területén bekövetkezett katasztrófákat. Most nem tehette meg, mert még Svédországban is kimutatták a megnövekedett, risztó mértékű radioaktivitást.

                    Ugyanakkor nagy vihart váltott ki magában a Szovjetunióban a hivatalos szervek szokásos hallgatása, pedig a baleset nemcsak Csernobilt és környékét, hanem egész Európát fenyegette. Az atomreaktor egyszerűen felrobbant, és hatalmas körzetben lakhatatlanná tette a Kijevhez viszonylag közel fekvő térséget.

                   1986 októberében Reagan – Gorbacsov találkozóján megállapodtak az Európába telepített közepes hatótávolságú rakéták leszereléséről. 1988 májusában megkezdték az afganisztáni csapatkivonást, amely a katonai kudarc beismerése volt. 1989-ben hazaparancsolták a páncélos hadosztályokat Magyarországról, Csehszlovákiából és az NDK-ból.

                   1991 januárjában a balti államok egyszerre nyilvánították ki függetlenségüket, de erre még orosz megszállás volt a válasz. A Szovjetunió belső viszonyainak rohamos romlása azonban véget vetett a hagyományos erőpolitikának.

                    Bár ennek a hívei, Pugo belügyminiszter, Krjucskov KGB-vezető, Jazov honvédelmi miniszter puccsot kísérelnek meg Gorbacsov ellen, de Jelcin, a megválasztott orosz elnök, a nép támogatását élvezve, 1991 augusztusában meghiúsítja ezt a kísérletet. A pártközpont, moszkvai „fehér ház”, páncélosokkal végrehajtott ostromának az egész világ tanúja lehetett.

                   Decemberben már a független államok / „FÁK” / közösségéről beszélnek, de világossá válik, hogy ez gyakorlatilag a Szovjetunió végleges széthullását jelenti. Gorbacsov lemondása 1991. december 25-én erre nyomja rá a pecsétet. Az egykori Szovjetunió területén 15 utódállam jön létre.

                   NB: Ettől kezdve kezdve megbomlott a katonai egyensúly, és az Amerikai Egyesült Államokat irányító erők, amelyek a kivándorlással feldúsultak, a hatalmas katonai potenciált olyan célokra vetették be minden gátlás nélkül, amelyekre csak gusztusuk támadt, azaz miként rosszul felfogott érdekeik diktálták. Afganisztán, majd Irak nehezen igazolható elpusztítására és megszállására.

 

                                                       BORISZ JELCIN ÉS A POLITIKAI HÁTTÉR

                  

                   1989 őszén, amikor Borisz Jelcin először látogatott Amerikába, az amerikai televízióban a következő kijelentést tette:

                    -A kommunizmus hanyatlása 1956-ban Budapesten kezdődött.

                   1956-ban a magyar ijúság tehát nemcsak magyar, hanem világtörténelmet formált. Így nemcsak Magyarország, hanem az összes volt kommunista ország is a Pesti Srácoknak köszönheti az országukban történt változásokat. Borisz Jelcin kijelentése alapján azt is mondhatjuk, hogy az 1956-os magyar ifjúság nyerte meg a hidegháborút a szabad Nyugat számára, mert ez a hidegháború csak Magyarországon volt meleg. Itt dörögtek a fegyverek, és itt haltak meg szabadságharcos bajtársaim.

                   Nem kérem ebben a kérdésben az igazságtételt, mert az úgysem fogjuk megkapni. Az igazságtalanság azonban annyira szembetűnő, hogy azt nem hallgathatom el. Mit kaptunk mi, szabadságharcosok „hálaképpen” attól az Amerikától, amelyik nekünk köszönheti, hogy a világ egyedüli nagyhatalma lett.  1956-57-ben 38 ezer magyar menekültet fogadott be Amerika, amiért mi hálásak is vagyunk, és ezért valóban köszönettel tartozunk. Ennek azonban, mint az 1991-ben kiderült, ára volt, amit tudtunk és beleegyezésünk nélkül az amerikai kormány be is hajtott.

                   1991-ben került kezembe annak a megállapodásnak a fényképmásolata, amelyet 1973. március 6-án írt alá Rogers amerikai külügyminiszter és Vályi Péter magyar miniszterelnök-helyettes az Egyesült Államok kormánya, illetve a Magyar Népköztársaság kormánya nevében. Csak első cikkelyt idézem:

                   „A Magyar Népköztársaság Kormánya beleegyezik abba, hogy fizet, az Egyesült Államok pedig beleegyezik abba, hogy elfogad 18 millió kilencszázezer dollár átalányösszeget az Egyesült Államok pénznemében, az Egyesült Államok Kormányával és állampolgáraival szemben fennálló minden olyan igényének teljes és végleges rendezésére és kiegyenlítésére, amely ebben a megállapodásban meghatározásra kerül.”

                   Az átalányösszeg, a 18 millió 900 ezer dollár csak a különbözetet jelenti, amit Magyarországnak fizetnie kell. Ebbe az összegzésbe belefoglalták azokat az ingatlanokat, amelyeket azoktól a menekültektől vett el a magyar kormány, akik a „megállapodás keltének napján, vagy azt megelőzően” felvették a magyar állampolgárságot. A menekülteket természetesen nem fizették ki, és ezáltal Amerika orgazda lett.

                   Mióta az új magyar kormányt demokratikusan megválasztották, közel két éve várjuk a sérelmeknek az orvoslását. Azt vártuk, hogy az új kormány vonja felelősségre a bűnösöket, és adja meg az elismerést Pesti Srácoknak. Azt vártuk, hogy az új vezetők vigyék győzelemre a forradalmat, hiszen közülük sokan szenvedtek Kádár börtöneiben.

                   Ma azonban úgy látom, hogy a kompromisszumok következtében kialakult helyzetben ez nem fog bekövetkezni. Azt is kénytelen vagyok észrevenni, hogy a régi „rend urainak” olyan óriási befolyása van a kormányra, hogy az, még ha akarná is, akkor sem tehetne semmit a mi céljaink megvalósítása érdekében.

                                                         

 

                                                                      BIRTOKÍVEK

                    

                   Az önérzetes parasztság kisemmizése már az ötvenenes évek fordulóján elkezdődött, de a véresen megtorolt forradalom után teljesedett be.

                     Magam is ott voltam, és öntudatlan részese, a régi paraszti világ fölszámolásának. Nem vettünk részt a téeszekbe „hajtásban”, de mi tettük föl az i-re a pontot, amikor a földnyilvántartónál megsemmisítettük a birtokíveket. Ládaszámra dobtuk ezeket szemétre 1961 őszén, amelynek borítóján ott volt a tulajdonos neve, lakóhelye, belül pedig a birtok nagysága, művelési áganként precízen föltűntetve. Mennyi, de mennyi munka és aggodalom volt egyetlen tűzbe vetett bírtokív múltjában. Akkor dobtuk szemétdombra a parasztság önérzetét és önbecsülését, hiszen olyan időszak kezdődött az életében, amelyben már a mások akaratától függött: okos vagy ostoba téeszelnököktől, és bizonyosan ostoba helyi pártvezetőktől, aztán agronómusoktól, brigádvezetőktől.

                   Aki az önállóságát, maradék önérzetét féltette, dehogy ment a téeszbe, inkább elment vasúti dolgozónak, mint a demokratikus Csehszlovákiából áttelepült Czompó János is. Aki inkább veszni hagyta a földjét, de nem akarta, hogy neki, az önérzetes parasztembernek, akinek a kisujjában volt a föld művelésének minden tudománya, meghajtsa a derekát olyan emberek előtt, akiket nem becsült semmire. És mennyi tragédia okozója lett ez az „önkéntesnek” nevezett téeszesítés!

                   Kádár és bandája a legjobb lélektani pillanatot választotta. Az 56-os megtorlások légkörében hajtott végre ezt a sztálinista típusú és módszerű szövetkezetesítést. Nem a szövetkezesítéssel volt nékem a bajom, mert tudtam, hogy nyugaton jól működő, és önkéntes alapon szerveződő szövetkezetek léteztek és virágoztak. De ahogyan nálunk lejátszódott, nagy megrázkodtatás volt a parasztság számára, és soha nem gyógyuló sebe annak a paraszti nemzedéknek. A nagyapáink nemzedékének.

                  Az 1950 – es majd a hatvanas években 3 és fél millió embert kényszerítettek az erőszakos téeszesítéssel az erőltetett iparosítással a falu vallásos közösségének az elhagyására. Hatalmas gyökértelen tömeg jött létre. Az új, ’szocialista” városokban nem építettek templomot. Ez a népcsoport kénytelen volt beérni a tévé nyújtotta maszlaggal. Többnyire humornak álcázott kabarékkal, amelyek a társadalom és a gazdaság bajait, például az áremelkedéseket, igyekeztek elbagatellizálni. A történelmünket és kultúránkat semmibe vették, a hagyományokat irtották, nagyjainkat lejáratták. A tehetséges embereket a halálba hajszolták. Megnőtt az öngyilkosságok száma is. Eljutottunk a világcsúcshoz.

                 És akármilyen furcsán is hangzik, a nagy szovjet szövetséges árnyékában amerikanizálás folyt. A jóléti társadalom már létrejött Nyugaton a jólét utáni hajsza, tülekedés nálunk, Magyarországon, akkor folyt. Azzal a lényeges különbséggel, hogy ott az alapvető emberi jogok, szólás és sajtószabadság, gyülekezési szabadság, éltek, míg hazánkban ezekről szó sem lehetett.

                 Nálunk éppen a közösségek szétverése volt a cél. A konzumtársadalom: zabálj és szórakozz, megvalósítása volt a legfontosabb cél. Az állampolgárok továbbra is ki voltak szolgáltatva a rendszernek, csak most nem közvetlenül Kádárnak, mint korábban Rákosinak, hanem a többnyire bunkó kiskirályoknak.

                                                                                                    

                                          REHABILITÁLÁS MINDIG CSAK TEMETÉSSEL?

 

                  Rajk nem azért adta meg magát olyan könnyen, mert hitt Rákosinak, hanem a saját gyakorlatából jól tudta, hogy igen sok kínzást megspórolhat azzal, ha önként vállalja önmaga és mások terhére a legnagyobb hazugságokat is. Bár fűthette a „kommunista öntudat” is, hiszen korábban Spanyolországban önként kockáztatta a bőrét. /Ezzel a „kommunista öntudattal” nem tudok mit kezdeni!/ Spanyolországba a Szovjetunió hajói az antifasisztáknak fegyverek helyett csak brosúrákat szállítottak – a rossz nyelvek szerint. Meg Gerő Ernőt vitték, azzal az ukázzal, hogy pusztítsa, nem a fasisztákat, hanem az „osztályáruló” szociáldemokratákat, akikkel egy oldalon kellett volna harcolnia.

                   Péter Gábortól egészen napjainkig kénytelenek vagyunk úgy felfogni a kommunisták megszakítás nélküli uralmát, mint egy folyamatos kivégzés - és rehebilitáció-sorozatot. Péter Gábor, ez a négy elemit végzett szabósegéd, szovjet hozzájárulással, Vorosilov helyszíni súlyával százakat állít népbíróság elé, és akasztat föl. Egész népünnepélyeket rendeznek az életben maradt és főleg a Budapesten meglapult „antifasiszták” a kivégzések alkalmával. Ezeket az ítéleteket soha nem kell és nem lehet megkérdőjelezni.

                    Egészen addig nincs is szükség rehebilitációra, amíg az úgynevezett „reakció” erőit likvidálják. Eszerszámra! Mert nemcsak fizikailag, de egzisztenciálisan is meg lehet semmisíteni a tehetséges embereket. És ez vég nélkül folyt és folyik napjainkig.

                   Mint szabályos misztérium, akkor válik rendszeressé, amikor az elvtársak is sorra kerülnek, akikre Sztálin, Farkas, Rákosi, Gerő, Révai, esetleg Bjelkin elvtárs ujja rámutat.

                   Ha röviden akarok fogalmazni, akkor azt kell írnom, hogy nagyjából egyidőben, mert a történelemben 5, 10, 50 év potomság, jelen idő. Párhuzamosan két bíróságnak kellene működnie, mint ahogy hosszú ideig működött is.

                   Amikor Nagy Imre visszadta Kádárnak a szabadságát, egyúttal a kezébe nyomták a bűntelenségét igazoló szabaduló levelet. Holott minimum priuszosnak kellett volna maradnia már csak Rajk László tőrbe csalása miatt is.

                  Képzeljenek el két bíróságot! Két különböző teremben, de közöttük ajtóval. Az egyik meghozza a halálos ítéletet, azt végre is hajtják, mad kinyílik az ajtó és ott állnak a ravatalok, amelyen az illető elvtársak, miután nagynehezen rátaláltak elemeire hullott testükre, koporsóban nyugszanak.

                   Abból a társaságból, amelyik őket halálra ítélte, előlép egy elvtárs, például Rajk és társai temetésén Apró Antal, aki ott ült a párt Központi Bizottságában, amikor a párt nevében végeztek velük. Minden szemrebbenés nélkül kinyilvánítja, hogy tévedés volt, és ilyen a büdös életben sohasem fordul elő többé. Ugyanígy rendezték meg az újrahantolást az elítélt katonatiszteknek is. Ez történt ötvenhatig.

                    Jól jegyezzük meg, hogy egy polgári bíróság, amely egy győztes forradalom után igazságot akart volna osztani, merő humanizmusból, legalább életfogytiglanira ítélte volna! E miatt is el kellett buknia 56-nak! Mert az áldozat gyilkos volt, a gyilkos pedig áldozat.

                   56 ürügyén, mivel a forradalmat letiporták, megint csak volt olyan embercsoport, amelyet minden szemrebbenés nélkül ki lehetett végezni. Meg is tették. Mert ezek nem voltak sem kommunisták, sem a kivételezett kaszt tagjai.

                   Az egyik ellenállási csoportnak a vezetője, aki külön kérte, hogy őt föltétlenül végezzék ki, mert az egész világ arról beszél majd, hogy ő megúszta, mert nem magyar, hanem zsidó. Holott ő is az volt, éppen azáltal, hogy vállalta a sorsunkat. Angyal Istvánról van szó. Tessék róla utcát elnevezni!

                   Sok-sok fiatalkorú gyerek bebörtönzésével, és születésnapi akasztgatásaival kezdődött a Kádár-éra. Ehhez még kellettek az ÁVH-sok, de a folytatást megtette helyettük a tévé és egyéb médiumok, amit a hátsó gondolatuk mindig sugallt: nemzetirtást és a nemzeti öntudat rombolását.

                   Aztán újabb szakasz. A rendszerváltás. Megint csak ünnepélyes temetés, nemzeti gyász, olyan emberek felravatalozásával, akik szintén részt vettek a nemzet elárulásában. Ha nem ötvenhatban, akkor korábban. A mérleg serpenyője a Justitia kezében akkor lett volna egyensúlyban, ha megtörténik a számonkérés. Kádár időben elpatkolt, vele már nincs gond. De ott volt az ötvenhatos megtorlást végrehajtó teljes apparátus, amelyet felelősségre kellett volna vonni.

                   Ezért nem lehetett tisztességes rendszerváltásunk sem, mert ezt nem tehettük meg. Maga ötvenhat is azért lett magára hagyva, mert ezek miatt a bűnösök miatt meg kellett állítani, hogy ne vonhassák őket felelősségre.

                   Azóta negyven év már elmúlt. A Terror-háza Múzeum csak gyógyír a sebre, de nem igazságszolgáltatás, és végképp nem a szabadságért meghaltak rehabilitálása.

                   Ez volt a szolíd változat. Most jön a vad!

                   Maradjunk Nagy Imrénél! Már a rendszerváltásra készülve, a nemzetközi mennybe menesztették, mint kommunista mártírt. Gyanús volt nekem ez a sztárolás, a francia diszsírhellyel és nemzetközi szolidaritással.

                    Ha csak a begyűjtési miniszterségét tekintem, már népáruló, hiszen a megszégyenítések, a kifosztások miatt sok parasztember fölakasztotta magát. Vér valóban nem tapadt a kezéhez, de működéséhez az öngyilkos parasztemberek halála?  Melyik bűne alól mentettük föl, amikor rehabilitáltuk?

                    Nem volt részese 1948-ig a demokráciánk teljes fölszámolásának? 56-ban ebből a szempontból rehabilitálja önmagát, de akiket börtönbe csuktak, mint Mindszentyt, vagy a Szovjetunióba hurcoltak, mint kisgazdák első emberét, Kovács Bélát. És akiket Nyugatra, az emigrációba kényszerítettek. Azokért ki felel?

                    A forradalom első napjaiban csak azt hallottuk tőle, hogy „banditák, csőcselék”, aztán a végén:

                   ”Csapataink harcban állnak.”. De félti vastag bőrét, és a jugoszláv követségre menekül. Abból a társaságból Szilágyi, Losonczy, Gimes, Donáth talán rehabilitálható, de Nagy Imre semmiképpen! Vas, Szántó, Haraszti, Lukács? Egy rakás szimpla kis hazaáruló!

                   Magyarországon mi a bűntetése egy hazaárulónak? Volt már olyan, akit ezért legalább börtönbe vetettek? Vagy a hazaárulás ennyire relatív jogi fogalom? Ha Nagy Imre, akkor hazaáruló, ha Rákosi Mátyás, akkor nem az?

                   A rendszerváltáskor, ha egyáltalán annak lehet nevezni, nem rehabilitálni kellett volna, hanem igazságot szolgáltatni. Kikérni Rákosit, Gerőt, Révait, Farkast - fiastól. Ezek kivétel nélkül halált érdemeltek volna! Aztán kéznél volt Szakasits, Apró Antal, Piros László, Kállai Gyula és minimum bírósági tárgyalásokat lefolytatni ellenük, mert mindannyian részesei voltak a 45 és 56 közötti aljasságsorozatnak.

                   És akkor még a rendszerváltás utáni nagy árulásokról nem is esett szó: Ezek az élő halottak még mindig itt járnak-kelnek közöttünk: Konrád, Bauer, Pető, Kis, Göncz, Tamás Gáspár Miklós és a médiaguruk.

                            

                                                            OSZTÁLYTALÁLKOZÓ 2.

                   

                   Barátom, legyél türelmes, minden osztálytalákozónak vége szakad egyszer. Ha másként nem, a halálunkkal.

                    Flaisz Feri is kulákgyerek volt, maradt, és ma is az. Ezek mazsolázták ki a szakszövetkezet legértékesebb részeit, és bagóért tették rá kezüket a közösség vagyonára: a pincére, a Vörös Lobogó majorjára, gabonatárolóra, a hűtőházra. A Vörös Lobogó története, amelyet a szakszövetkezet idővel magához csatolt, az egyik osztálytársnőm életéhez szorosan és fájdalmasan kapcsolódik.

                   Bár először Kapás Anci odahúzódik mellém, mert vele is rokonok vagyunk. Ő volt az egyik professzornőm, aki a női test anatómiáját oktatta harmadikos korunkban. Milyen üde volt és vidám szemű. Ma ráncos az arca és a szeme halott. Mutogatja az unokái fényképét. És büszkén közli, hogy egyik lánya Halálhoz ment férjhez. Mert így hívják az urát. Azóta már három kis Halál született. Mostanában tényleg sokkal több a halál, mint az élet. Kérdem tőle, miért nem magyarosítanak? Mondjuk: Életre. Azt mondja, most az nem divat. Igaza is van. De nekem még inkább, mert igen sajnálom, hogy kedvenc költőmet kell idéznem: „Én a Halál rokona vagyok.” Ha nem is közeli, de mindenképpen közelebbi, mint az Élethez.

                                                                      

                                                            ELVESZETT PARADICSOM

 

                   Azután Németh Terike ül mellém, akivel, hozzám hasonlóan, már gyerekkorában, kibabrált az élet. Az én apámat a politika tette tönkre, az ő édesapjáét az, hogy „kuláknak” született. Érdekes, hogy akkoriban egyáltalán nem beszélgettünk erről egymással.

                    Az első öt percben csak elmélázunk egykori felhős gyerekkorunkon. De aztán kinyílnak annak a szennyes kornak a zsilipjei, és elsodorják ezt a még mocskosabb jelent. Ez is valami! Annak idején a szüleimet politikai vétségért hurcolták meg, az ő családját azért tették tönkre, mert kulákok voltak. Úgy kezdi, mint egy hívő keresztény sekrestyében a gyónást. Sóhajt előtte egy mélyet, de látszik, hogy fölkészült rá:

                    „Édesapám 1948 nyarán jött meg az orosz hadifogságból. Egy hónap alatt talpra állítottuk. Szeptember első vasárnapján már együtt mehettünk a szentmisére, hogy közösen hálát adjunk Istennek drága apám megmaradásáért. Soha olyan buzgón nem imádkoztam, sem előtte, sem utána.

                   Hazafelé már kész tervekkel állt elő: Legyen legalább tíz fejős tehenünk! Az artézi kút vizét locsolásra kell felhasználni! Kertészkedünk. A tanya körüli negyven hold homokosabb részét szőlővel és gyümölcsfákkal fogjuk teleültetni. A legelőt körülkeríteni, hogy az állatok mellé ne kelljen pásztor. Megteremtjük a magunk kis paradicsomát. Erről ábrándozott már Oroszországból hazafelé is. Meglesz, ha ég és föld összeszakad!

                   Ő is abban tévedett, amiben a te édesapád: Nem tudták, mert nem tapasztalták a saját szemükkel-fülükkel, hogy milyen állapotban van az ország. Mit szabad mondani, mit lehet csinálni?

                    Ha nincsenek hadifogságban, már régen megtanulták volna, hogy mikor mennek a falnak.

                    De elkezdett dolgozni látástól vakulásig. Olyan szorgalmasan dolgoztak a szüleim, mint a hangyák. Meg is teremtették volna a maguk Paradicsomát, ha nem jön be a kommunizmus a maga Vörös Zászlajával. Valahol valakinek olyan ötlete támadt, hogy azon a területen, ahol a mi tanyánk feküdt, meg kell alakítani az első keceli téeszcsét. Megindult ellenünk az aljas kiszorítósdi.

                   1949 januárjának első napjaiban megkezdődött az állatállomány összeszámlálása. Minden állatot be kellett vallani! Ha az ellenőrzéskor többet találnak, súlyosan büntetik. Megszámolták a teheneket, a disznókat, és édesapámmal aláíratták a felvett adatokat. Ez egy szerdai napon történt, és pénteken már a nyakunkon volt az ellenőr.

                   Az előtte való éjszaka megellett az anyadisznónk, és hét szép malaca lett. Ezzel a hét állattal többet találtak az ellenőrök. Vészjósló, fagyos arccal hallgattak. És mi lett a folytatás? Édesapám idézést kapott a kiskőrösi rendőrkapitányságtól. Megkérdezték a nevét, és mintha valamikor együtt őriztek volna birkát, „finoman” megfenyegették:

                    „Miért rejtetted el a malacokat, te mocskos kulák?”

                    Gondolom, hogy az édesapám először szóhoz sem tudott jutni, de aztán elmotyoghatott valamit az ellésről.

                    „Kotródj haza, és majd várd a folytatást!” – így kergették ki a szobából. Amikor apám hazaért, tőle szokatlan módon leült a kisszékre a verandán, és a fejét, behunyt szemmel, az egyik oszlopnak támasztotta. Azután könnyes szemmel elmesélte, mi történt. Így Oroszországban beszéltek a hadifoglyokkal – mondta el néhányszor.

                    És közben látni lehetett, hogy ez a mindig céltudatos ember, elbizonytalanodott. Egész este hallgatott, és éjszaka nyugtalanul aludt. Néhányszor kiment megnézni az állatokat, és nagyokat sóhajtozott. Néhány nap múlva megkapta a büntetésről szóló végzést: hétszáz forintot fizet, vagy hat hónapig börtönben ül. Negyven malac árát fizettették ki vele.

                   De ezek a helyi és járási gazemberek még mindig nem játszottak nyílt kártyákkal. Februárban takarmánybecslők jártak a padlásunkon. Tizenhét mázsa morzsolt kukoricát kellett beszállítani a gyűjtőhelyre. Egy fillér nem sok, de annyit sem fizettek érte. Csépléskor már rendőrök ellenőrizték, hogy mit adtunk enni a cséplőmunkásoknak. Azt, amit magunk is ettünk. „Az asztagtól a cséplés után a gabonát szállítsák a gyűjtőhelyre!” – kaptuk a parancsot.

                   Állandóan rendőrökkel viaskodott, szegény apám, még az álmaiban is. Ilyenkor fölkelt. Csendesen kiment az udvarra, és láttuk, hogy cigarettát szív. Amikor hadifogoly volt, mahorkát szívott, de azóta, egyetlen szálat sem. Most újra kezdte, mint a hadifogságban. Lesoványodott. A szemei körül sötét árnyékok jelentek meg. Már nem volt kedve a jószágok gondozásához sem.

                    Közben a rendőrök ellenőrizték, hogy időben elvetettük-e a gabonát. Jött egy háromszáz forintos büntetésünk, mert nem volt „tisztességesen” felsöpörve a tanyaudvar, pedig az tűzveszélyes. Mindezt egy Gál nevű parancsnoknak köszönhettük:

                   „Minél szorosabb hurkot a kulák nyakára!”

                   Végre kimondta, hogy addig nem nyugszik, amíg nem lát bennünket a téeszben, vagy ki nem takarodunk a tanyánkból.

                   Azután nemsokára éjszaka jöttek. Két rendőr: A Gál és egyik beosztottja, szintén nem keceli. Itt kell elmondani, hogy édesapám nem tette föl mindjárt a kezét, hogy megadja magát. Elment a tanácselnökhöz. Kiderült, hogy valahonnan Pestről származik. Előtte szabósegéd volt. Pártkáder lett, sőt Kecelen tanácselnök. Elment a párttitkárhoz, aki még a bombázások elől Kecelen meghúzódó valaki volt. Itt lett pártszervező és hajake.

                   Nem ismertek ezek a faluban senkit, csak az alja népet, amelyik rögtön belépett a Kommunista Pártba. Volt köztük egykori nyilas, csapatcsendőr, olyan bűnökkel a lelkükön, ha volt ezeknek lelkük egyáltalán, amiért Pesten 45-ben még akasztottak. A falu lakosságának szemetje. Nem is kell ezt neked mondani, hiszen édesapád is ilyen csapdában vergődött.

                   Aztán egyszer éjszaka jöttek, hogy pontot tegyenek az i-re. Abban reménykedtünk, hátha most nem találnak hibát. Ekkoriban már sokat segítettünk apánknak, aki figyelmetlen lett. Szórakozott, mint egy nyugdíjas professzor. A szerszám kiesett a kezéből. Nem javította meg, ami eltört. Nem kalapálta ki a kasza pengéjét, mielőtt munkához látott. Elveszett belőle a munkába vetett hit. Pedig őt csak ez éltette.

                   A hálóingére lassan húzta fel a nadrágját, pedig az elvtársak nem szeretik az időhúzást. Azután viharlámpával a kezében kiparancsolták az istállóba. Mi nem hagyhattuk magára, hogy esetleg őt vagy a rendőrt a jelenlétünkkel visszatartsunk valami jóvátehetetlentől. Figyelmesen végigjárták az istállót. Mindenhol minden rendben. Nagyot sóhajtottam, hogy talán most megússzuk. Nekik találni kellett valami égbekiáltó hibát!

                    „Fogd a söprűt, és pókhálózd le a mennyezetet!”

                   Ekkor következett be a tragédia. Egy kockacukor nagyságú vakolat a Gál elvtárs vállára hullott. Abban a pillanatban apámhoz ugrott, és a puskatussal úgy a fejére sújtott, hogy az állatok közé esett. Talán az eszméletét is elvesztette egy rövid időre. A rendőr odament hozzá és belerúgott:

                    „Kelj fel, te állat, mert mindjárt a jászolhoz kötözlek!”

                    Az egyik tehénre támaszkodva nagy nehezen felállt, de akkor már az arcáról az ingére csorgott a vér. A parancsnok káromkodva mondta:

                   „Még mindig nem gondoltad meg magad, te marha, hogy a tanyádat átadd a téesznek?

                   „De meggondoltam. Átadom – mondta olyan hangon, ahogyan egy nagybeteg keresi a szavakat.

                   „Akkor holnap 11 órára gyere be a községháza egyes szobájába! Ott majd aláírod a fölajánlási szerződést.

                    Egész éjszaka úgy babusgattuk, mint egy kisgyereket. Nem lehet a világ ilyen gonosz az én jóságos apámmal szemben, akit az egész faluban ismernek és tisztelnek.

                   Másnap 11 órakor a bekötött fejű édesapám ezt írta alá. A gyerekeim, unokáim fényképe mellett ez a legfontosabb dokumentuma az életemnek, ami eldöntötte az én jövőmet is. Olvasd csak el!

                   Hártyavékony papíron megfakult, agyonsimított szavak:

                                   

                                                                           Jegyzőkönyv

 

                   Fölvétetett Kecelen, 1950. február 21-én a községháza 1. számú irodájában.

Megjelent a hivatalunkban Németh Mihály és kijelenti, hogy negyven katasztrális hold földjét és a tanyáját a termelőcsoport részére átadja. Kijelenti továbbá azt, hogy e tettét minden erőszak és rábeszélés nélkül tette. Átadja a termelőszövetkezeti csoport részére a gazdaságában található négy szarvasmarháját. Gazdasági felszereléssel nem rendelkezik. Mindössze egy hengere van meg egy szánkója, amelyet szintén felajánl a téeszcsének.

                   A végén aláírások. Visszaadom a Terikének:

                    „Ezzel földönfutók lettetek.”

                    Most pedig nézz a Flaisz Ferire! Milyen derűsen mosolyog. Pedig sejthetné, hogy halott, sokak szemében erkölcsi halott. A mi tanyánk, a földünk most már az övé. Kiépítve benne a lovarda, a halastó. És a szép földeken szőlő terem, meg gyümölcsfák, amiket ötven évvel ezelőtt az édesapám megálmodott. Ők raboltak meg bennünket. A pozícióhoz jutott kommunista kulák gyerekek a kulákot meg az egész közösséget, az egész falut. Az egész országot!

                   Tudja, hogy az édesapám egykori földjén uraskodik, de őt ez a legkevésbé sem zavarja. Attól még a húsvéti Passióban bátran elénekli az evangélista szerepét, pedig jól tudja, hogy csak Júdáséhoz lenne joga.

                    Adjál nekem egy cigarettát! Nem vagyok nagy bagós, de most el kell szívnom ezt a csillapítót. Talán akkor nem vágom fejéhez a hamutartót.”

            

    

                                                  A RENDSZERVÁLTÁS NAGY CSALIJA

                 

                   1990-et a liberálisok jól előkészítették. Már a nyolcvanas évek elején ún. szamizdattal puhították a magyar értelmiséget. Olyan bátor cikkek jelentek meg a Beszélőben, amilyeneket egy nemzeti érzelmű liberálistól elvár az ember.

                   Hullatták sós könnyeiket az édes vizű Dunánk védelmében, a „dunaszaurusz” megvalósítása ellen. Tiltakoztak a határon túli magyarok, elsősorban a csehszlovákiai és erdélyi kisebbséget sújtó diszkrimináció és beolvasztás miatt. De mindezekről a könnyekről iderült, hogy egy krokodiltól kölcsönözték. Illetve vették, mert pénzük az volt dögivel! Emlékszem, hogy éppen osztálykiránduláson voltunk a válsztásokat megelőző napokban, és ha hiszik, ha nem, de az egyik tanya szalmakazlába is jutott a természetellenes színű madarakból egy zászlóra való.

                   De a tavaszi választások előtt, és ez is hozzátartozott az SZDSZ aljas húzásai közé, szerette volna Pozsgay Imrét, a köztársasági elnöki szék várományosát, politikailag likvidálni a négyigenes népszavazás kierőszakolásával, amelyben az MDF nem vett részt. Sikerrel jártak, ezzel mindjárt a rendszerváltás küszöbén, az egész magyar népet átejtették.

                

                                                               NÉMI HASONLÓSÁG:1990

 

                   A sztálinista menetrend hasonlított az 1990-es választások forgatókönyvéhez, és fordítva. Most is voltak beépített kommunisták vagy zsarolható személyek az ellenzéki pártokban. A magyar nép, 1945-höz hasonlóan, most sem választotta meg sem a kommunista, sem a liberális szárnyat.

                   Vorosilov igen brutálisan beavatkozott az első szabad választások következményeibe. Mint köztudott, a kisgazdák abszolút többséget szereztek, és természetes, hogy olyan fontos minisztériumot, mint a belügy, igyekeztek megszerezni maguknak.

                    De az ideiglenesen hazánkban tartózkodó Vorosilov marsall magához rendelte Dálnoki Miklós Bélát, az Ideiglenes Kormány miniszterelnökét, és átnyújtott neki egy tekintélyes listát azokról a magyar élelmiszerekről, amelyeket a fegyverszüneti szerződésben Magyarország leszállításra vállalt.

                    Ha nem teljesítik a Szovjetunó, úgymond, kérését, hogy koalíciós kormány alakuljon, és abban a kommunisták kapják a belügyminisztériumot, akkor ezt nyomban behajtják. Kész! Már ki is tekerték a magyar demokrácia nyakát.

                    Jellemző, hogy az ideiglenes miniszterelnök még nyilvánosságra sem merte hozni a zsarolást, inkább villámgyorsan eltűnt a politikai porondról.

                    1990-ben Vorosilov elvtársat felváltotta Tom Lantos, és szintén kitekerte a magyar demokrácia nyakát. Felszólította Antallékat, hogy lépjenek koalícióra az SZDSZ-szel. Azok, az illető párt erkölcstelen kampányára hivatkozva, ezt elutasították.

                    Tom Lantos fanyar arccal távozik a média varázsszőnyegén. Azt persze sem Tom Lantos, sem a SZDSZ politikusi garnitúrája nem mondta meg, hogy mire kellett volna nekik a hatalom. Ide telepítették volna a zsidó menekültek egy részét? Őszintén! Ide is települhetett, aki akart, és kutya baja sem lett. Más a hisztéria és más a valóság.

                    És megkezdődik a médiaterror, ennek a hisztériának a következménye, amely a taxis-blokád idején felvonuló ellentűntetőket igen emlékeztette Kun Béla, Szamuely Tibor és Gerő Ernő egykori stílusára és napjaira. Az elszabadult liberális média a sárba taposta, kétségbe vonta a magyar nép ösztönös és helyes választásának minden, a nemzetre jótékony hatású, következményét.

                   Egész Európában nem volt egyetlen tisztességes politikus sem, aki ne féltette volna a koszos nyakát, és számon merte volna kérni az európai normákat. Még az eseményeket figyelemmel kísérő EU-ból sem. Magyarországon akadt szép számmal, de jaj volt nekik és az egzisztenciájuknak!

                    Mellettünk megint nem állt ki senki! Pedig akkor is jellemesek voltunk! Mi lett a gerincesség jutalma? Alig, hogy meghalt dr. Antall József, a posta kiadott az arcképével egy olyan bélyeget, amelyre millószám verték a pecsétet. És azt ne mondja nekem senki, hogy ez tiszteletadás, esetleg véletlen volt! Mindez újabb, és csak rájuk jellemző, sunyi aljasság.

                    A kiemelkedő politikusokat megálazták, a sajtószabadságot semmibe vették, az alapvető emberi normákat fölrúgták, az emberi kapcsolatokat szétzilálták. Pontosan olyan helyzetet teremtettek ÁVH nélkül, mintha az is működne: azaz diktatúrát, média - diktatúrát! És abban is tévednek, hogy ennek a rendszerváltásnak nem voltak áldozatai. Százszámra! És rendes magyar emberek.

                    A legalapvetőbb polgári szabadságjogoktól kezdve a média-szabadságig mindent elsöpört ennek a csürhének a média-szabadossága. És egyetlen magát liberálisnak nevező, SZDSZ-es képviselő vagy a hozzájuk kötődő garnitúrából senki, de senki nem merte azt mondani, hogy aljasság, amit ezzel a néppel ismét, és ki tudja hányadszor, művelnek. Vétkesek közt cinkos, aki néma! Egyetlen egy sem volt, aki legalább csillapította volna ezt a Kun - és Rákosi-időkre emlékeztető tobzódást.

                    NB: Nagy csalódás volt számomra Karinthy Ferenc. Ő ugyan már a Kádár rendszer mellett letette a voksát a Budapesti ősz című kisregényével. Nem kevesebbet állítva benne a forradalomról, minhogy ilyen falfirkák jelentek volna meg a falakon és az utca nyelvében: „Halál a bolsikra és a zsidókra! Zsidók Madagaszkárba!”

                    Azt is állította, hogy a falakon megjelent Horthy Miklós arcképe. „A Kálvin téren pedig régi gálaatillába öltözött, kobakcsákós főhadnagy parádézott, mellén vitézi jelvény is, feszes tenyérrel, snájdigul tisztelhett a csinosabb lányoknak, asszonyoknak.”

                    Ilyen szellemű tévényilatkozatai a rendszerváltás után sokat ártottak a nála sokkal értékesebb Karinthy Frigyes megbecsülésének is. Bár lehet, hogy szenilis volt már akkoriban, és minden maszlagot bevett. 1992-ben bele is halt.

                                                                     

                                                        

 

                                                            CSENGEY DÉNES BESZÉDE

 

                   Ismerkedjünk meg végre, olyan politikusokkal is, akik életüket áldozták a rendszerváltásért. Elsőként Csengey Dénessel, aki igencsak emlékeztetett egy szolíd Petőfi Sándorra.

                   „Úgy gondolom, azt a döntést is meghozta már magában mindenki, hogy eltekint egy bosszúhadjárattól. A magyar nép ez egyszer nagylelkű lesz, és azt mondja: Rendben van, ezeket az urakat nem állítjuk most egyenként bíróság elé. Bár nehezen fogjuk tudni megmagyarázni a salgótarjániaknak, akik ott a főtéren elveszítették feleségüket vagy éppen kisfiukat. Nehezen fogjuk megmagyarázni a mosonmagyaróváriaknak ezt a komor és halkan kimondott nagylelkűségünket. De mégis: egyszer ki kell mozdulni minden rossz körből!

                   Egyszer minden bosszú és viszontbosszú logikájára járó történelmi csapdából ki kell mozdulni, és ebben a mai helyzetben csak a nép az, aki nagylelkű lehet. Mert csak a nép érezheti magát birtokon belül ebben az országban.

                   De még egy nehéz pontot mindenképpen érintenünk kell, kedves barátaim! Nemcsak azért beszélek halkan, nemcsak azért igyekszem tartózkodni a gyújtogató mondatoktól, nemcsak azért tanácsolok ökölrázás helyett tűnődést, nemcsak azért javaslok ostromló hevületek helyett egy hátratekintést, mert a holnapi nap nyugalmáért aggódom, azért még egyet el kell mondanom önöknek.

                   A lelkiismeret nemcsak a hatalom birtokosaiban ébred mostanában. Azt hiszem, hogy a magyar népnek is van mivel elszámolnia: tudniillik a saját lelkiismeretével. Tudjuk azt, hogy ennek a népnek a gerincét eltörték – ebben a században már harmadszor – 1956. november 4-e után. Tudjuk azt is, hogy nem gyávaságból, nem sunyiságból hallgatott ez a nép harminc éven át, hanem azért, mert a földbe taposták, és ennyi időbe telt, amíg föltápászkodott, amíg összeszedte magát, és ameddig fölegyenesedett.

                   Mindezt tudjuk, de azért mégis ezt a harminchárom év csöndet, ezt a harminchárom éves emlékezetkiesést, ezt a harminchároméves – mintha mi sem történt volna – életet nem lehet egészen Kádár János nyakába varrni, nem lehet egészen a pufajkások nyakába varrni. Nem lehet, nem lehet! Nagyon kevesen vagyunk ebben az országban, nagyon kevesen vannak – magamat sem veszem közéjük -, akik erkölcsi magaslatról pillanthatnak vissza erre az eltelt korszakra, a Kádár-korszakra.

                   Tisztelt hölgyeim és uraim, ezt az alkut önök is megkötötték! Önök is belenyugodtak abba harminchárom éven át, hogy szabadság nincs, a politikai akaratképzés lehetősége nincs meg, valódi közvélemény nincs, valódi nyilvánosság nincs. Ennek fejében nem kell hangosan tapsolni, nem kell látványosan szeretni a korszak névadó emberét: és lesz vasárnap húsleves, lesz vasárnap rántott hús, hétvégi telek, Trabant, csővázas fotel, Kékes televízió. Ezt az alkut a magyar nép megkötötte. Ezt az alkut a magyar értelmiség is megkötötte. Nincs mit egymás szemére hánynunk!”

                                                                                          Csengey Dénes

 

                                                

                                                  A KEREKASZTAL ÉS ANTALL SZEREPE

                 

                    „Naponta többször, több órán keresztül együtt ülni. Először leültünk öten egyeztetni a saját álláspontunkat, aztán ennek birtokában leültünk a kommunistákkal, tehát az MSZMP delegációjával, és megpróbáltunk velük dűlőre jutni. Ez azt jelentette, hogy két vagy három hónapon keresztül, nyári szünet nélkül, egyfolytában tárgyaltunk.

                   Van annak valamilyen szimbolikus jelentősége, hogy mi olyan jól megfértünk egy asztal mellett annek ellenére, hogy habitusban, neveltetésben, kultúrában, családi háttérben világok választottak el bennünket. Ha, például, fölrajzoljuk a családfáinkat – az övét meg az enyémet -, akkor az egy ország ugyan, de két világ. Mégis megértettük egymást.

                   Ez nemcsak a politikailag hozott össze bennünket, hanem emberileg is. Énnékem nincs jó emberismeretem. Nincs kiugró érzékem ahhoz, hogy embereket hamar föl tudjak mérni, de azt ki szoktam szúrni, hogy kik azok, akikben meg lehet bízni. Akik biztos, hogy nem fognak átvágni. Tölgyessy és Antall is ilyen volt. Biztos voltam benne, hogy amíg az MDF oldalán Antall József viszi az alkotmányjogi módosításokat az Ellenzéki Kerekasztalon belül, addig ármány nem lesz. Ebben egészen biztos voltam.

                   Emlékszem például egy vitára, ami a körül folyt, hogy a szocializmus szó belekerüljön-e az alkotmányba. Az MSZMP delegációjával gyűrtük egymást. Ők ragaszkodtak hozzá, hogy bekerüljön, mi pedig ahhoz, hogy nem. Azt mondták, nem értik, hogy a polgári erők /ezek voltunk mi/ miért olyan csökönyösek ebben az ügyben, hiszen például a diktatúrát maguk mögött hagyó Portugália alkotmányában is benne van a szocializmus szó. Meg voltunk lőve. Ekkor Antall József azt mondta, hogy ez igaz, de a dolog úgy áll, hogy ott egy jobboldali diktatúra után kellett demokráciát csinálni. Magyarországon viszont egy baloldaliból kell elhúzni jobbra, következésképp a portugál példára való hivatkozás itt nem állja meg a helyét. Legalább tucatnyi ilyen esetre emlékszem.”

                                                                                                  Orbán Viktor

 

                   Viktor fiatalos, kicsit lehengerlő, kicsit vad, elutasító stílusa mellett egyészen üdítő volt az ő kulturált vitakészsége és vitavezetése. A másik dolog, ami nekem akkor föltűnt, hogy kifejezetten jó viszony van közte és Tölgyessy meg Viktor között.

                                                                                                   Kajdi József

 

                                                                     A KOALÍCIÓ

                  

                   A 42,7 tized százalék nem voltam elég az önálló kormányzáshoz, koalíciós partnerek is kellettek. A Fideszt, a várható fölmorzsolódástól féltve, nem vette be a koalícióba. Az SZDSZ szóba sem jöhetett, holott igencsak szerettek volna társulni. Annak ellenére, hogy a vezéreik ugyanolyan – vagy még rosszabb - véleménnyel vannak az MDF vezetőiről, mint azok őróluk. Lelkük mélyén egyszerűen fasisztának tartják őket, s ezt maguk között ki is mondják.

                   Antall József kedélyesebben fogja föl a helyzetet. Szűkebb körben többször elsüti a tréfáját, amit alighanem nagyon is komolyan kell vennünk: „MDF-SZDSZ koalíció esetén nem tudnám szavatolni a kormányüléseken a miniszterek testi épségét.” Amikor a taxisblokád idején újra fölmerül a nagykoalíció gondolata, azt mondja:

                   ” Nem lehet. Nem lehet velük. Énnekem soha nem voltak előítéleteim, és ma sincsenek. Azt sem kell talán bizonygatnom, hogy nem érzelmi alapon kezelem a politikát. Mégis azt kell mondanom, hogy nem lehet. Én tudom, együtt ültem, küszködtem velük hónapokon át a kerekasztalnál. Más a gondolkodásuk, másként forog az eszük kereke, egyszerűen képtelenség volna együtt működni, főleg együtt kormányozni velük.”

                    A választás éjszakáján azt mondta róluk: „Ha az SZDSZ tárcákat kapna, olyan szekérvárakká építené ki minisztériumait, ahonnan többé a Jóisten sem tudná kifüstölni őket.” Gondoljunk csak Demszky húszéves budapesti rémuralmára!

                   Maradt a Kisgazdapárt és a Kereszténydemokrata Néppárt, de milyen emberanyaggal és milyen vezetőkkel?

                   A Kisgazdapárt? Torgyánt, akiről a miniszterelnöknek kezdettől fogva a legrosszabb véleménnyel van – erkölcsi, politikai, sőt pszichiátriai értelemben is teljesen megbízhatatlannak tartja -, nem engedi be a kormányba. Ha a későbbi frakcióvezető, majd pártelnök személye szóba került, a miniszterelnök rendszerint Kosztolányi Marcus Aurélius című költeményének egyik sorát idézte, utalván Torgyán görögkeleti vallási gyökereire is: „zagyva keletnek elmebetegje”.

                   A Kereszténydemokrata Néppárt parlamenti képviselői között nemigen lát miniszternek valót. Keresztes Sándor, a pártelnök, alkalmatlan. A fia, Keresztes K. Sándor, viszont az MDF országos elnökségének tagja. Belőle inkább lehet miniszter.

                   Az idős nehezen veszi tudomásul, hogy a fia különb, mint az apja. Antall úgy oldja meg a kérdést, hogy az öreg lesz Magyarország vatikáni nagykövete, a fia környezetvédelmi miniszter. Van még egy rátermett ember, ez Surján László doktor, de ő még a párt elnökségének sem tagja, és még csak nem is képviselő.

                   Végül Nagy Ferenc József a földművelődésügyit, dr. Surján László a népjóléti tárcát kapja.

                                                           

                                                           BESZÉLŐ, AZAZ SOKAT MONDÓ

 

                   De hogy világos legyen előtted is a helyzet, Barátom! Már a nyolvanas évek elején, mint akik jól értesültek, a liberálisok kezdtek fölkészülni a rendszerváltásra. A Beszélő című lapjuk is ezt a célt szolgálta.

                    Ebben bátran cikkeztek a magyarság minden bajáról, amikor erről még magyar embernek szólni sem volt szabad. Krokodilkönnyeket hullattak az épülő „dunaszaurusz”, az erdélyi falurombolás és a szlovákiai magyarság hátrányos helyzete miatt. Vagy, és ez volt Solt Ottilia reszortja, felkarolták a SZETA működését, amely a hazai elszegényedésre hívta fel a figyelmet. Tehát mindebből kitűnt, hogy szívükön viselik a magyarság sorsát.

                   A titkosrendőri megfigyelésekből ma már ismerjük ennek a szűkkörű csoportnak minden tagját.

                   Akik pedig nagyban hozzájárultak ahhoz, hogy egy kulturált néphez méltó rendszerváltás meghiúsuljon, elsősorban azoknak „köszönhető”, akik az alábbi titkosrendőri jelentésben szerepelnek. A teljesség igénye nélkül!

                  „A Szabad Demokraták Szövetsége 1988. november 13-án a Szabad Kezdeményezések Hálózatának első kongresszusán alakult meg. Vezetőségük a szűkebb körű ügyvivő testület és a 35 fős Tanács.

                   Ügyvivők: Göncz Árpád író, Iványi László lelkész, Kőszeg Ferenc tanár, Magyar Bálint szociológus, Mécs Imre elektromérnök, Solt Ottilia szociológus, Szabó Miklós történész, Szent-Iványi István ontológus, Vass István esztergályos.

                   Az SZDSZ a demokratikus ellenzék legfontosabb szereplőinek és a hozzájuk kötődőknek a tömörülése. /Tamás Gáspár Miklós: Ha megnyerik a választásokat, ő lett volna a miniszterelnök! Azt hiszik véletlen, hogy annyit ártott ennek a népnek? Sértett hiúság - Tamás a neved! /

                   „Ez a szövetség gyenge alapon áll, csak néhány hangadó személyes „varázsa” és az újdonság íze hozta világra. Figyelemre méltó, hogy a vitavezetők: Petsnigg Mária Zita, Győrffy Miklós és a résztvevők is jó szakemberek.”

                    Ezt a „gyenge alapon álló” nemzetellenes szövetséget pumpálta fel a nemzetközi tőke az MDF nagy ellenfelévé, majd tette az MSZP kötelező szövetségesévé. Ami összatartozik, az össze is forr!

                   Az állambiztonsági dossziéban még azt is olvashatjuk:

                   „Ismeretlen személy arról informálta dr. Lukács Tamást a Kereszténydemokrata Párt elnökségi tagját Egerben, hogy az SZDSZ népszavazási propagandáját valójában nem Hungária Biztosító, hanem a biztosítót közbeiktatva a Zsidó Világszövetség pénzelte. Dr. Lukácsék tisztázni akarják egy Szegeden bejegyzett Bánkúti Géza személy irányítása alatt álló amerikai – francia – svéd - magyar közös vállalat SZDSZ népszavazási hadjáratában játszott szerepét, mivel az amerikai magyaroktól származó információjuk szerint a közös vállalaton keresztül kapta meg az SZDSZ a Zsidó Világszövetségtől a kiadások fedezésére szánt 30 millió forintot. A KDNP vezetése úgy véli, hogy ez a párttörvény kijátszása.”

                                                                                         /Kiszely Gábor: Állambiztonság 1956 – 1990/

 

 

                                                          

 

                                                          TUDJUK! MERJÜK! TESSZÜK!

 

                   Elkerülhetetlen, hogy ne idézzük fel az 1945. november 4-ei nemzetgyűlési választást! A Független Kisgazdapárt abszolút többséget szerzett, és természetesen olyan kulcsfontosságú pozíciót, mint a belügyminiszteri, föltétlenül meg akarta szerezni. Vorosilov marsall, az MKP kérésére, közbelépett. Először is ragaszkodott a koalíciós kormányzáshoz, majd ahhoz, hogy a belügyminisztérium az övéké legyen, mert a Szovjetunió csak ilyen kormányban tud megbízni.

                   A zsarolás eszköze, egy tekintélyes lista / tőkekivonás / volt a fegyverszüneti szerződésben vállalt élelmiszerek szállításáról. Ha nem teljesülnek a politikai követelések, akkor behajtják a magyar lakosságon a lista kötelezettségeit.

                  Az Ideiglenes Kormány miniszterelnöke, Dálnoki Miklós Béla – gondolom, egyeztetve a Kisgazdapárttal - engedni kényszerül. Lett koalíció, és a belügy a kommunistáké. És ezzel ki is tekerték a magyar demokrácia nyakát. / Jellemző, hogy minderről a magyar közvéleményt nem merik értesíteni, később a 1990-es paktumról is csak igen kevesen tudnak. /

                   Az SZDSZ, amelynek érdekében még a választás éjszakáján maga Tom Lantos / Vorosilov / vette a fáradtságot, és rá akarta bírni, eléggé szigorú föllépéssel, Antallékat a koalíciós kormányzásra. A leendő külügyminiszter, Jeszenszky Géza, azonban nem méltányolta eléggé ezt az USA-ból érkező ajánlatot, és hivatkozásul arra, hogy a Szabad Demokraták Szövetsége a kampány idején tisztességgelen eszközöket vetett be, az amerikai potentát ajánlatát visszautasította. Aki jól látható sértődöttséggel elrepült az éterben.

                   Az SZDSZ 24 százaléka egy tisztességes ellenzéki magatartásra lett volna elég. De figyelembe véve, hogy a teljes média mögöttük sorakozott fel, „totális hatalomra” tettek szert.

                   A bajt még az is tetőzte, hogy a köztársasági elnök, akinek pártatlan tekintélynek kellett volna lennie, Göncz Árpád személyében, az SZDSZ embere lett. Ezzel ki is tekerték a magyar demokrácia nyakát.

                    Ő, többek között, a gyalázatot is elkövette, hogy nemcsak minden módon gáncsolta a kormány törvényhozó munkáját, de arra kérte fel az egyik olasz újságírót, Antall halálának évében, hogy lármázza fel a világot, mert Magyarországon fasiszta veszély fenyeget.

                   A totális médiauralom következménye volt a jól időzített taxisblokád is 1990. október 25. és 28. között. Ennek kezdete arra a napra lett kitűzve, amikor Antall József, az egyre súlyosbodó betegsége miatt először feküdt kórházban, és négy miniszter éppen külföldön folytatott tárgyalásokat.

                    Szerencsére Kohl kancellár közbelépése, ma még nem ismert módon, Antall telefonon küldött kérésére, okosan megakadályozta a kormány erőszakos, puccsszerű megbuktatását. Nagyon kellett volna a hatalom az SZDSZ-nek, de még ma sem világos, hogy milyen célból. Megbocsáthatatlan aljasság volt. Hazaárulás.

 

                                                          

                                                       OROSZ-CSECSEN KONFLIKTUSOK

 

                   Ezek akkor kezdődtek, amikor az orosz cári birodalom a hatalmát a Kaukázus térségére is kiterjesztette. A XIX. század közepén már mindennaposak voltak az összecsapások, amint Tolsztoj regénye, a Hadzsi Murat ezt meggyőzően bizonyítja. A gyűlölet a hódítókkal szemben már ekkor olyan nagy, amelyre igen nehéz mértéket találni.

                   Jellemző, hogy az egész népet a német támadás idején, tehát száz évvel később, sürgősen Szibériába telepítették, mert potenciális ellenfelet láttak benne, amely a németek oldalán csatasorba állítható. A háború után visszakerültek a szülőföldjükre, de csak az alkalomra vártak, hogy újra lecsaphassanak az oroszokra.

                   1994-96 között valami hihetetlen hősiességgel szálltak szembe a modern fegyverzettel felszerelt hódítókkal, és békére kényszerítették. 500 ezer őslakos menekült el lakóhelyéről. 7500 orosz halottról és 4000 csecsen harcos pusztulásáról beszélnek. Ez a háború csecsen győzelemnek számított.

                    De egy nagyhatalam presztizskérdést csinál a szégyenletes békekötésből, és 1999. augusztus 26-án megindítja a másodikat, amely a terrorizmus elleni harcnak tűnik, főleg a 2001. szeptember 11-ei amerikai eseményeket követően.  Ezzel Oroszország eléri a másik nagyhatalom politikai támogatását, és hadigépezetükkel ezt az elszánt népet megadásra kényszerítik. A hazáját szerető csecsen nép a nagyhatalmak összjátékának áldozata lett. Mint 1956-ban Magyarország.

                   A második háború brutalitásáról egy újságírónő számolt be az orosz világnak. Anna Politkovszkaja riportregénye, A második csecsen háború címmel. 2006-ban jelent meg: még abban az évben végeztek vele. Ez eszembe juttat egy titokzatos gyilkosságot, amelyet 56 után a magyar ügyeket vizsgáló bizottság egyik tagja ellen elkövettek a Central Parkban.

 

                                                   NEM TITKOLOM, KÉTSÉGEK GYÖTÖRNEK.

 

                   „Önök elfogadtak miniszterelnöknek. Nem kell hangsúlyoznom, hogy engem egy formális eskünél - amelynek tiszteletben tartása szent kötelességem – sokkal mélyebb gyökerek és sokkal nagyobb elszántság köt ehhez a nemzethez. Számomra ez a nap azt jelenti, hogy véget ért valami az életemben – és kezdődik valami új.

                  Nem titkolom, kétségek gyötörnek; nem titkolom, a felelősség súlya olyan mértékben nehezedik rám, hogy minden akaraterőmre és hitemre szükségem van a helytálláshoz – de meg fogom tenni, azért, mert vállalom, és azért, mert ezt az esélyt ez az ország nem hagyhatja figyelmen kívül.

                   Szerény kormányos kívánok lenni, nagy szavak nélkül – tudva azt, hogy milyen mélységek, milyen szakadékok tátonganak előttünk, tudva azt, hogy minden biztatás és minden remény ellenére, a világ kísérő figyelme mellett is hihetelen veszélyek fenyegetik ezt az országot. Külső és belső veszélyek is felgyülemlenek akkor, ha itt bármi rossz irányba fordul. Nekük ezt a közös hajót olyan hittel, tudással és akaraterővel kell irányítani, hogy megpróbáljunk átkelni azon a viharos fokon, amely valóban, a századvégen keresztül a jövő évszázadba vezet.”

                                                                                                   Dr. Antall József

 

                   NB: Már csak azért is érdemes idézni ebből a beszédből, mert az már az ország nyilvánosságának kizárásával hangzott el. A Magyar Televízió ugyanis nem közvetítette sem a kormánytagok eskütételét, sem az új miniszterelnök beiktatási beszédét. Helyette kupameccset adtak, a Milan-Benfica BEK - döntőt. Mintha azt a második csatornán nem tehették volna meg! Így kezdődött a rendszerváltás új szakasza, amelyet a magyarellenes zsigeri gyűlölet táplálta események uraltak. Ennek egyik hatásos eszköze volt a hírlánc is.

                                                           

                                                                              A HÍRLÁNC

                  

                   A média legfőbb fegyvere az ismétlés volt. Egyszer sem kellett bizonyítani, csak elég sokszor elmondani ugyanazt a többnyire kimódolt hazugságot. Előbb-utóbb megmaradt az emberek agyában.

                   A magyar médiában az Antall-kormány időszakában szabályos hírlánc működött. A példának okáért megjelentett egy írást az Antall-fóbiás Lengyel László a Népszabadságban arról, hogy az MDF-esek nem is fogják átadni a hatalmat a választási vereség után. Az előbbi feltételezés összecseng a már korábbi hatalmi arroganciáról szóló vádakkal, tehát nem is kell bizonyítani. Reggel a Kossuth Rádió ismerteti a lapszemlében, hogy mire készül a diktatórikus kormány. Este az Egyenleg megszólaltatja a neves politológust a tévében, másnap pedig a Magyar Hírlap és a Népszava vezércikkírója is komolyan foglalkozik a kérdéssel. Egy nappal később visszatér a témára a Népszabadság.

                   A 168 óra című rádióműsorban a cikk szerzője és egy neves politológus, mondjuk, Kéri László, már arról a széles közvéleményt nyugtalanító veszélyről cserélnek eszmét, hogy vereségük után a kormánypártok milyen eszközökkel tarthatják meg a hatalmat. A beszélgetés a következő hét elején olvasható a 168 óra nyomtatott kiadásában. Ezekután persze már a Nap Tévé is kénytelen foglalkozni a kérdéssel, és a rá következő két hétben nincs a magyar sajtónak olyan napilapja, hetilapja, legyen az fővárosi vagy vidéki, amely valamilyen formában ne variálná az alaptémát. Különféle utalások történnek rá, és hiába tiltakoznak a kormánypárti politikusok, hogy eszük ágában sincs megsemmisíteni, az éppen csak megszületett demokráciát veszélyeztetni – nekik már csak igen kevesen hisznek. És ez így megy négy éven át! Napról napra folyik a gyülöletkeltő kampány, aminek valóban semmi köze a demokrácához.

                   Így jutottunk el a Demokratikus Chartához, amely már az MSZP és az SZDSZ összeborulása volt, közös érdekek alapján. Jöhettek a már egyszer csúnyán megbukott kommunisták, akik az SZDSZ támogatása nélkül, még kétharmaduk birtokában is kénytelen voltak bevenni a hatalomba a méditámogatással rendelkező liberálisokat. De csak a maradék SZDSZ-t, amelynek oroszlánkörmei akkorára már jócskán elkoptak.

                                                                 / Debreceni József: A miniszterelnök c. életrajza alapján /

 

                                                      HONNAN JÖNNEK A MAGYAROK?

 

                   De a kommunista embert arról lehet fölismerni, többek között, hogyha két vállra fektetik, végül mégis őt hirdetik ki győztesnek. A hazai liberálisaink is ilyenek. Amikor elvesztették a demokratikus választásokat, fölénk röpült varázsszőnyegén a Lantos Tomi, és elkezdett alkudozni. Javasolta, hogy legyen nagykoalíció. Amikor visszautasították, sértődötten visszarepült az USA-ba, mert mostanában az a politikai dzsinnek központja.

                   Aztán jött a fenyegetés: „Úgy kiürítjük az államkasszátokat, hogy holnapra egy cigire valótok sem marad!” Mit lehetett tenni? Pénz beszélt és a kutya ugatott.

                   Alkudozás és megállapodás a kétharmados törvények érdekében, és el kellett fogadni, liberális csapásként, Göncz Árpádot köztársasági elnöknek. A tévében, rádióban, újságokban irgalmatlan pergőtűz, nemcsak a kormány, hanem az egész „lesajnált” magyar nép ellen, amelyik volt olyan műveletlen, hogy nem őket juttatta hatalomra.

                   Hirtelen fasiszták nőttek ki a földből. Folyt a gerjesztett antiszemitizmus, állítólagos zsidóveréseknek nagy híre kélt. Aztán holmi Heti Hetesek. Mert minden aljasság összefügg minden aljassággal.

                    „Minden magyar a szarból jön – nyilatkozott Spiró György. Aztán politikai puccs: taxisblokád. Nekünk ilyen rendszerváltás jutott 1990-ben.

                   No, és mit mond Somogyváry Rudolf 2011-ben, amikor újra, de most már kétharmados gyözelmet aratott a Fidesz, és az SZDSZ végleg eltűnt a politikai süllyesztőben. Mint párt! De nem, mint véleményt formáló, sőt a világ közvéleményét formáló láncreakció elindítója.

                   A nyugati újságok, amelyeket többnyire a barátaik tartanak kézben, a konzervatívoktól a kereszténydemokratákig, a liberálisokról már ne is beszéljünk, vezényszóra uszultak megint csak a jobb oldali kormány ellen. Ez a Rudolf azért érdemel különleges figyelmet, mert benne testesül meg mindaz a mérhetetlen gyűlölet az egész bűnös magyarság ellen, amely már a trianoni tragédiánkat is előidézte.

                    

                                                                  ANTALL ÉS A MÉDIA

                  

                   „Antall József és a sajtó viszonya bizonyos értelemben eredendően és szükségszerűen rossz volt. Ennek először is pilitikai okai vannak. A Kádár-kor utáni magyar újságírótársadalom nagyon rossz, merev és egyoldalú elutasítással viszonyult a szocializmus előtti magyar múlthoz. Abban csak a rosszat látta, a reakciós jobboldaliságot, az úri tempókat, és semmi érzéke vagy hajlama nem volt arra, hogy ebben a múltban észrevegye és tisztelje a polgári és nemzeti hagyományokat, tehát azokat az értékeket, amelyeket Antall József képviselt. Ez az újságíró-társadalom ugyanakkor – persze nagyon érthetően – túlzott megértéssel viszonyult a Kádár-korhoz, ahhoz a világhoz – és ez ugyancsak teljesen érthető – Antall József volt egyértelműen elutasító.

                   Másodszor óriási szakadék tátongott a miniszterelnök komoly és tartózkodó személye, polgáralkata, illetve a posztszocialista magyar értelmiség köreiben uralkodó tegezős, bratyizós közvetlenség között. Antall teljesen képtelen volt arra az intimpistás közvetlenségre, arra a haverkodásra, amely annyira jellemez másokat, akik hátba veregetik az újságírókat, fölülnek az asztalra, és a lábukkal harangoznak, amitől az illetők persze elájulnak, és azt hiszik, hogy egy közjogi méltóság részéről ez a helyes és demokratikus viselkedés.

                   Neki még a humora is más volt, sokkal finomabb, intellektuálisabb, szarkasztikusabb, mint amit ezek a körök szerettek, vagy legalábbis értettek.

                   Ő nem keveredett és nem oldódott ebben a közegben, nem volt hajlandó engedményt tenni és alkalmazkodni. Egy kicsit sem.  És ennek nagyon rossz volt a hatása. Mert tudomásul kell venni, hogy tömegdemokrácia van, ehhez alkalmazkodni kell, különben leütik a lábáról az embert.

                   Majd egyszer meg fogják írni azt, hogy az értelmiség különböző csoportjai mit tettek 1989 és 1994 között. Kit mekkora felelősség terhel azért, hogy Magyarország arra az útra kényszerült, amelyen ebben a pillanatban halad. Amikor ezt a könyvet írják, akkor ebben külön fejezet szól majd arról, hogy Antall József megítélésének eltorzítása milyen káros volt az ország számára. 1990 és 1994 között ezek a méltánytalanság évei is voltak bizonyos szempontból. Antall József élete szempontjából bizonyosan így volt ez.”

                                                                                                   Orbán Viktor

                                                                                                                                        

                                                                             MSZP

                   

                   Akkor és ott, 90 nyarán, a kormányülés szünetében megéreztem, hogy az ő kommunizmus-és kommunistaellenessége nemcsak elvi, hanem zsigeri volt. Nemcsak a fejében: az ösztöneiben, az idegeiben, a csontjaiban is benne volt.

                   Négy évvel később ez irányú tapasztalataimat Orbán Viktor szinte szó szerint megerősítette:

                   „Hát az egy másik világ volt, de nekem nagyon szimpatikus. Stabilabb volt, mint az enyém. Mert az enyém egy megszerzett antikommunizmus volt. Leültem, végiggondoltam, enyém lett. De ennél vannak stabilabb dolgok, ami az ember úgy kap. A vérében van. Szóval ez tiszteletre méltó. Persze az ilyesmi gyakran begyöpösödéshez vezetnek, az ilyen sok dinasztián keresztül öröklött tulajdonságok, de van közöttük néhány, ami nagyon jó, ha megvan. Ezt Antallban nagyon szerettem. Persze őt az intellektusa is megóvta a begyöpösödéstől.

                   Szóval, ami a kommunistákat illeti, ő ilyen szempontból fix ember volt. Biztos lehettem benne, hogyha netán abba az irányba tesz lépéseket, az neki olyan konfliktust fog okozni, hogy észrevesszük rajta. Hogy nem tudja magában tartani, megosztja velünk, velem legalábbis. Hogy ő összeáll velük, főleg titokban, ettől én soha nem tartottam.

                   Elmondok valami nagyon jellemzőt. Időnként voltak ilyen találkozók, a miniszterelnök a pártelnökökkel, és egyszer-kétszer úgy esett, hogy előttem Horn járt nála. És hát mesélte nekem, hogyan szórakozott Hornnal. Ültünk egymással szemben, azt mondja, és akkor Gyula jött ezekkel a dumákkal, hogy a mezőgazdaság súlyos helyzete, meg hasonlók. Szóval úgy hadonászott itt egy nagy karddal, és akkor én közbevetettem egy irónikus mondatot, ami ült. Szóval lazán csuklón szúrtam, és kiesett a kard a kezéből, a beszélgetés fonala ebben a témában ezzel el lett vágva.

                   Én most nem tudok visszaemlékezni konkrétan ezekre a mondatokra, ezek a vágások mindig könnyedek voltak, volt bennük humor. Emlékszem, hogy jókat szórakoztam én is, illetve szórakoztunk együtt a Horn rovására.

                   Nem tudom, emlékszel-e, a Tizennégy karátos autóban van, hogy egy ilyen főgazember valami nőügyben párbajra hívta ki Gorcsevet, és utána a nő kérdezi, hogy mi volt?

 - Hát megvágtam először a mellén.

 - És aztán?

 - Aztán megvágtam az arcán.

 - És?

 - Aztán levágtam a bal fülét.

                   Na, kábé ez történt azokon az Antall-Horn – beszélgetéseken, intellektuálisan. A szélesebb közönség ezeket a finomságokat meg sem értette volna, ott a Horn a maga primitív demagógiájával időnként sajnos jobb volt nála. Arról nem is beszélve, hogy mint végtelenül hiú ember nemcsak megalázva, hanem vérig sértve jött ki ezekről a politikai beszélgetésekről. Ha túl hasznos nem is, de feltétlenül imponáló volt Antall „úri” kedvtelése.”

 

                                                             A VARSÓI SZERZŐDÉS VÉGE

                                                                                                                               

                      Figyelj, Barátom, egy nagyszerű ember politikai bátorságára!

                    „Ott volt előttem a két tervezet: a külügyminiszterek által jóváhagyott szovjet tervezet és az el nem fogadott magyar tervezet. S ez valóban úgy volt, hogy formálisnak szánták ezt a bizonyos ülést, és kivételes fintora a sorsnak és a történelemnek, hogy én elnököltem a Varsói Szerződés Politikai Tatácskozó testületének utolsó ülésén., és mint elnök, elkezdten felolvasni a magyar szöveget. Ekkor megmerevedett mindenki. /Úgy gondoltam, bevallom, hogy a legrosszabb esetben azt mondom, tévedtem, de ezt mindenképpen előterjesztem. Szóval meglehetősen merevvé vált a légkör, és egyszer csak Gorbacsov azt mondta, hogy:”Dá, harasó”.

                   Ma sem tudom, hogy félreértette az egészet, vagy nem kockáztatták azt, hogy botrány legyen, mindenesetre Gorbacsov igent mondott, és attól kezdve mindenki lelkesedett, a lengyelek is, Hável is.

                   Aznap még tárgyaltunk az oroszokkal, és másnap mentünk Für Lajossal már csak a katonai tárgyalásra a Kremlbe. Valószínűleg hosszú, sok évszázados tapasztalat, hogy szűk folyosón vittek bennünket, ahol a saját biztonsági embereinket is leválasztották. Mentünk egy hosszú szűk folyosón, egymásnak annyit mondtunk: Mit gondolsz, Szibériában kötünk ki? /Ezt csak a légkör miatt mondom el./

                   Mindegy most már, állapodtunk meg, ahogy ott bandukoltunk, és akkor egy egész kicsi ajtóhoz vittek bennünket. Valószínűleg sok tatár kán, és egyéb mehetett be azon, a Kreml hátsó ajtaján. Mi azt hittük, hogy valami kis helyiség / ez hozzátartozott a lélektani hadművelethez, azért mondom el, mert hátha még szükség lesz ezekre a tapasztalatokra/, egy kicsi ajtón vittek be bennünket. Kinyitották az ajtót, nem tudhattuk, hogy most hová lépünk be a kisajtón. És kinyitották azt az ajtót, és akkor egy hatalmas, csillárokkal teli nagyterembe mentünk be. A katonák nem nagyon voltak tőlünk lelkesek.

                   Történelmi változásokat éltünk át: a kommunista világrendszer összeomlott, a Szovjetunió átalakult. Sajnos ezt a világ nehezen tudja kezelni. Talán nem veszik sértésnek: hetvennégy esztendő nem volt elég arra, hogy a világ felkészüljön a kommunista rendszerek összeomlására. Katonai értelemben felkészültek arra, hogy mi történik, ha támad, de arra nem készültek fel, hogy mi lesz akkor, ha összeomlik.”

                  Dr.Antall József, a magyar nyilvánosság előtt és a NATO miniszteri tanácsának ülésén.

                                                                       

                                                                        XXXIII.fejezet

 

                                                                  JUGOSZLÁVIA VÉGE

 

                   Isten nem ver bottal, mondja a közmondás. Ami késik, nem múlik, mondja egy másik. Az igazság előbb-utóbb kiderül. Mármint Szerbiáról, Tito Jugoszláviájáról, a Nyugat nagy kedvencéről, hogy milyen barbár népcsoportok lakják, amelyektől annyit szenvedett a magyarság.

                    1990-ben nemcsak Magyarországon, hanem a Jugoszláv Köztársaságben is választások voltak, amelyeknek eredménye megnövelte a Szerbiától elszakadni vágyó köztársasági önkormányzatok jelentőségét. A szövetségi központ, azaz Belgrád kezében már csak a hadsereg maradt.

                    A Szovjetunió felbomlásával megszűnt a szerbek külső politikai támogatója, a köztársaságok pedig sorban jelentették be függetlenségi szándékukat. A rossz, mert elvakult, hagyományosan nacionalista Milosevics erőszakkal is fönn akarta tartani a szerblakta területek egységét.

                   Az Amerikai Egyesült Államok, amelynek Jugoszlávia hatalmas adóssággal tartozott, tehát a hitelező bankok érdekében, közbelépett. 1991 februárjában James Baker, a külügyminiszter kegyeskedett elfáradni Belgrádba, és még több gyúlékony anyagot dobni a tűzbe. Azt nyilatkozta, hogy az USA az egységes Jugoszlávia fennmaradásában érdekelt, és a szembenálló felek tárgyalásos úton oldják meg a problémáikat. Ráadásul az USA nem sokkal korábban fejezte be az Öböl-háborút, és nem szándékozott újabb konfliktusba keveredni, távol az amerikai kontinenstől.

                    Több sem kellett a szerb nacionalista tömegeknek és a hadseregnek, amelynek akcióit félreguláris csapatok támogattak, hogy fegyverrel igyekezzen fenntartani a szerb hegemóniát. De ez bizony, amint a harcok során kiderült, a szerb emberanyag az évekig tartó háborúban kimerült, és Jugoszlávia széthullását és Szerbia megszégyenítését még megérhettem.

                   A felelősséget az USA áthárította az EU-ra. Az, önálló hadsereg híján, csak a diplomáciai megoldással kísérletezett.

                   Európa tehetetlensége határozott lépésekre kényszerítette a kiszolgáltatott köztársaságokat. Szlovénia lezárta horvátországi határait, és bokád alá helyezte a laktanyákat. Tíz nap alatt, jelentéktelen emberveszteséggel, az is inkább jugoszláv áldozat volt, kinyilvánították teljes függetlenségüket.

                   Szerbia, szlovéniai kudarc után, minden erejét a horvátok és a bosnyákok ellen mozgósította. Ennek tömeges áttelepülés lett a következménye, és jónéhány háborús bűntett. Az egész világ szeme láttára, három éven át, lőtték a szerbek Szarajevo civil lakosságát.

                    Ekkor, hosszú huzavona után, lépett a legnagyobb katonai erő, de meglehetősen lagymatagon. Mintha nem is katonákat, hanem csak megfigyelőket küldtek volna oda.

                    NATO-katonák asszisztálásával mészárolták le Szrebrenyica férfilakosságát. Nyolcezer embert! Egy kis lecke a szerb mentalitásból, amely legalább 50 ezer ártatlan magyarral végzett a II. világháború végén.

                   Végre, vagy háromévnyi késéssel, a NATO a légierőt is bevetette a szerb tobzódás megfékezésére. Szerbia összement, mint a Samu nadrágja, vagy mint Balzac „szamárbőre”, azaz visszanyerte korábbi nagyságát. De mi nem kaphattuk vissza a Trianonban elkapcsolt és a szerbeknek ajándékozott gazdag Délvidéket.

 

                    Szerbia veresége volt az egyetlen vigasztaló a számomra, akit a mocskos hazai viszonyok dühös tehetetlenségre ítéltek. Esküszöm, volt több olyan magyar politikus vagy újságíró, akiket minden lelkiismeretfurdalás nélkül, szitává tudtam volna lőni. A megtévesztett emberek, a magyarság tömegei, ezt nemigen értették volna meg.

 

           

                   

                                                                 GÖNCZ ÁRULÁSAI!

 

                   Az első gyanús tettét már akkor elkövette, amikor közvetlenül az eskütétel után, a nemzet egészét megtestesítő szerep helyett, első gesztusával, az SZDSZ-es közönséggel bratyizott a Parlament előtt. Egyébként ő lesz a liberális párt parlamenten kívüli eszköze, a sajtó kedvence.

                   Egy negyven év alatt kialakult rendszert nem lehet parlamentáris eszközökkel egy-két hónap alatt megváltoztatni. Különösen akkor nem, ha a régi rendszer alkotóelemeit, azt a vezető réteget, amelynek együttműködésére a kormánynak feltétlenül szüksége van a korábban megszerzett tudás, gyakorlat, nemzetközi összeköttetések és a másik oldalon álló emberek, a volt elnyomottak szükségszerű gyámoltalansága is segíti.

                   Azok, akik eddig a leghangosabban követelték az európaiságot, az európai értékrendhez való csatlakozást, ma a háttérből és nyíltan, minden eszközt bevetve támogatják az országot balkanizáló taxisanarchiát, a törvénytelen barikádemelést, és kétszínűen tárgyalásokat követelnek, amikor az utcán való kitartásra buzdítják az úttorlaszok építőit.

                   Ekkor a köztársasági elnök bejelentette, hogy a hadsereg nem fog beavatkozni a helyzet megoldása érdekében.  Ezzel felerősítette a törvénytelen akció jelentőségét, és támogatást nyújtott az SZDSZ kormánybuktatási kísérletének, egy nívótlan dél-amerikai puccsnak.

                   Göncz csúnyán elbukott ezen a vizsgán. Letért a pártatlanság útjáról, és a fölheccelt csőcselék mellé állt. Közben párttársai megszállták a tévék képernyőjét, és küszöbön állt a kórházban fekvő Antall helyett egy másik miniszterelnök kinevezése. Nem Gönczön és az SZDSZ-en múlott, hogy hiú ábránd maradt csupán.

                   Az a politikai képtelenség jelent meg a magyar közéletben, hogy a köztársasági elnök kijelentette, hogy politikai hatalmat óhajt magának, és bele kíván szólni annak irányításába. Az előzetes megállapodásban erről szó sem volt.

                    Mindenesetre megakadályozta egy kiegyensúlyozott médiarendszer kialakulását. Bár az alkotmánybíróság kimondta:

                   „A köztársasági elnök a kinevezési jogkörébe tartozó döntést ésszerű határidőn belül köteles meghozni, különben ellehetetlenül a kormány szándéka. A kinevezés / leváltás / akkor tagadható meg, ha az államszervezet demokratikus működése veszélybe kerülne.”

                   „Gombár Csaba fölmentése a sajtószabadság elvének sérelmén keresztül az államszervezet demokratikus működését súlyosan zavarná - így szólt az SZDSZ-es tanácsadók által fogalmazott hamis indok.

                    Ezzel Göncz Árpád hadat üzent a parlamenti demokráciának, és segített a rendszerváltás elsikkasztásában. Az alkotmánybírósági döntést semmibe vette, és az állami rádiót, tévét a mai napig ugyanazok uralják, akik a rendszerváltás előtt. Már pedig a hatalom azé, akié a média. Ez hazánkra ugyanúgy érvényes, mint az egész világra.

 

                                                                                                                                                      

 

Göncz Árpád úrnak                  A Magyar Köztársaság elnökének

                                                     Budapest, 1991. szeptember 24.

 

                   Tisztelt Elnök úr, Kedves Árpád!

                   Úgy gondolom, hogy az Alkotmánybíróság döntéshozatala időszakában nem lett volna ildomos akár hivatalosan, akár magánemberként megszólalnom. Hivatalosan most is csak akkor fogom tenni, ha megkérdeznek, és nem tudom elkerülni. De abban biztos lehetsz, hogy a köztársasági elnöki tisztség / méltóság / tekintélyének a megőrzése és érvényesítése a célom.

                   Az 1989. évi kerekasztal tárgyalásokon részben nem akarták még a köztársasági intézmény helyreállítását, részben egy teljesen formális funkció volt az ellenzéki pártok célja. Az alkotmányjogi bizottságban a honvédség főparancsnokának tisztét is magam vittem keresztül. Az SZDSZ a miniszterelnökhöz akarta telepíteni ezt is, miután korábban az MSZMP főtitkára volt a néphadsereg parancsnoka. De sohasem hittem, hogy ezt valaki félreértelmezheti és az alkotmányból nem fakadó szerepkörrel kívánja felruházni. Éppen ezért sajnálom, hogy „a hatásköri villongásoknak” tűnő jelenségek feleslegesen károsították a magyar demokrácia belső és külső tekintélyét, ami személyes barátságunknál is fontosabb kell legyen. De árt a végrehajtó hatalom elemeit nem tartalmazó köztársasági elnöki funkció morális súlyának, ha a legkisebb mértékben kötődik valamelyik párthoz, és nem kap személyileg és politikailag hangsúlyt a pártok felett állás.

                   Külön sajnálom a személyi részét, hiszen kapcsolatunkat több évtizedes barátság és politikai kötődés jellemzi. A tárgyalások során az SZDSZ részéről és én az MDF részéről készítettük elő a megállapodást. Ahogy a megállapodás szövege tartalmazza, személy szerint ragaszkodtunk hozzád. Felajánlva egyben, hogy Szabad György lesz megnevesítve hozzád hasonlóan, második emberként. Tölgyessy Péter azt a kijelentést tette napokon keresztül, hogy nem mehetnek bele a leendő elnök megnevesítésébe, nekik a hely kell, amit ők szabadon tölthetnek be. Sőt azt is mondta, hogy ez nem engedmény a kompromisszum érdekében, mert Te közelebb állsz hozzánk, mint az SZDSZ-hez.

                    Több tényező alapján megerősíthetem, hogy nem tartoztál pártod „ajánlatában” az elsők közé. Talán az sem árt, ha lerögzítem, hogy a szerencsétlen népszavazási kísérlet után a köztársasági elnökké történt egyhangú választásodat a teljes kormánykoalíciónál egyértelműen bevetett személyi befolyásommal értem el. Eszem ágában sincs úgy beállítani, mintha „nekem köszönhetnéd a köztársasági elnökséget.”

                   Meggyőződésem az, hogy a mai magyar alkotmányban megfogalmazott köztársasági elnöki jogkör rendkívül alkalmas arra, hogy pátok felett álló, a napi politikai harcokban részt nem vevő, a nemzet egyetemességét kifejező államfő legyen. A köztársasági elnök azonban nem politizálhat a kormány helyett, nem mutathat kifelé sem olyan külpolitikai vagy belpolitikai szerepkört, ami a parlamentáris köztársaság vagy az alkotmányos monarchia rendszerével ellentétes.

                   Nagyon rossz, ha a környezetedben olyanokat tartasz, akik nagyban hozzájárultak a pártok felett álló ideális köztársasági elnök-kép eltorzításához és konfliktushelyzetek teremtéséhez. Nem szerencsés, ha az alkotmányjogilag meghatározott tevékenységek kialakításánál az SZDSZ „kemény magjának” a véleményére hallgatsz, azokat jobban figyelembe veszed, mint a hat politikai pártot.

                   Az Alkotmánybíróság határozatát a legkevésbé sem tekintem győzelemnek, hanem szomorúsággal tölt el, hogy erre egyáltalán szükség volt. Jó lenne, ha ezekben a nehéz időkben ténylegesen az alkotmánynak megfelelően, harmonikusan működhetnénk együtt, és a meglévő, már kényszerpályán lévő ügyek rendezése után, konfliktusok nélkül haladhatnánk előre. Egyet értek azzal, hogy a saját portánk előtt kell seperni, kevesebbet szónokolni Európáról, de azért nem árt, ha a seprű európai méretű és formájú, mert volt alkalmam Belső - Ázsiában mind söprűt, mind kunyhót látni, van különbség.

                   Bízom abban, hogy magánlevelemet nem érted félre,

                   a régi barátsággal köszönt

                                                                                                  Antall József

 

             GÖNCZ ÁRPÁDOT ÉS PÁRTJÁT, AZ SZDSZ - T TÖRTÉNELMI FELELŐSSÉG TERHELI AZÉRT, AMIT 1990 ÉS 2010 KÖZÖTT A MAGYAR NEMZET ELLEN ELKÖVETTEK.

 

                                                                      A JELLEM

 

                   A legérdekesebb tünemény, mellyel az emberi életben találkozhatunk, az emberi jellem. Semmi nem olyan meglepő, kiszámíthatatlan, mint a folyamat, melynek során egy ember elárulja jellembeli sajátságait. Bármit mutat is a világ: tájakat és természeti csodákat, a földi flóra és fauna beláthatatlan változásait, semmi nem olyan sajátos, mint egy-egy ember jelleme. Mikor érdeklődésünk eljut a világ dolgainak szemlélése közben az emberi jellem ismeretéhez, egyszerre úgy érezzük, ez volt az igazi feladatunk az életben. Minden más, amit megismertünk, csak ismereteinket gazdagította. De lelkünk csak a jellemek ismeretétől lesz gazdagabb. Mert ez a legközvetlenebb emberi tapasztalás, igen, a jellem maga az ember.

                   S mert a jellem maga az ember, hasztalanul iparkodunk eltitkolni azt: jellemét éppen olyan kevéssé rejtegetheti az ember, mint ahogy testi lényét nem tudja elrejteni semmiféle ködsapka. Ideig-óráig viselhetünk az életben álszakállt és álruhákat, de egy pillanatban lehull rólunk minden jelmez és megmutatkozik a valóság. Egy mozdulat, egy szó, egy cselekedet végül is elárulja igazi jellemünket: az álarcosbál csak alkalmi lehet. S a találkozás egy jellem valódi sajátságaival a legnagyobb emberi élmény, melyben részünk lehet. / Márai /

                   

                                                             FIGYELMEZTETÉSEK

 

                   1990. május: „Szeretném, ha ők tudnák azt, hogy mi nemcsak egy letűnt politikai rendzsr utolsó képviselőjeként, hanem az új politikai rendszer előkészítőiként is kívánjuk őket köszönteni nemes ellenfélként megbecsüléssel fogunk nézni a jövőben munkásságukra. Mi szeretnénk hinni, hogy a politikai tevékenységük a jövőben sem lesz olyan, hogy nekünk azonosítanunk kellene az ő politikájukat és magatartásukat az elmúlt négy évtizeddel.”

                   1990. június: „Keserűséget akkor éreznék, ha olyanok szerveznének tüntetést, akik felelősek azért, hogy ide jutott az ország.

                   Tisztában kell lennünk azzal, hogy ma több nagy csoportja van az írányításnak, amelyek ugyan nem állnak nyílt harcban a kormánnyal, de világos, hogy legalább vele egyenrangú tényezők. Az ipari-katonai komplexum, a korábbi államszocialista gazdasági vezető réteg, illetve a helyhatóságok lobbyja létezik, és ezt a kormánynak figyelembe kell vennie. Ha a külpolitikai körülmények, és az ország hangulata lehetővé teszi, hogy az előző rendszer levitézlett emberei, akik ugye „átalakultak”, és elvileg visszahúzódtak, összefoghatnak a lobbykban még ott lévő apparátusukkal, a fegyveres testület egyes tagjaival és bizonyos szakszervezeti körökkel, akkor irányíthatatlanná válik az ország, és nemzeti katasztrófának nézünk elébe.”

                   1990. augusztus: „Azok, akik részesei voltak a hatalomnak, vegyék tudomásul, hogy azért mondtak le, mert csődbe jutottak. És ezt a csődöt ne rajtunk kérjék számon. Mi úgy gondoljuk, hogy azoknak is helye van a munkában, egy új ország felépítésében, akik ellene vétettek. De azért azt elvárjuk, hogy ezt bevallják, és nre tegyenek úgy, mintha semmi közük nem lenne ahhoz, ami itt történt.”

                   1991. január: „Bármit írhatnak rólunk, bármit mondhatnak, szemérmetlenül azok mondják, akik idevezették ezt az országot. Szemérmetlenül bennünket vádolnak. Nem mi tettük tönkre, nem mi hoztuk ilyen helyzetbe. Legalább azok, akik ide vezették, ne nagyképűsködjenek velünk szemben.”

                   1991. június: „Már sértődtek meg reám, sértődjenek meg újra: utálom, ha liberalizmusra oktatnak olyanok, akik a marxizmus elkötelezettjei voltak akkor, amikor én a liberalizmusról írtam. Nem kevésbé viszolygok attól, ha a Nyugat megismerésére vagy a nyugati eszmék átvételére oktatnak azok, akik csasztuskát táncoltak, amikor erre nem voltam hajlandó. Évtizedekig Moszkvára hivatkoztak, és ma csak a „tőkét” vállalják belőle, mint kisvállalkozók.”

                   1991. december: „Csak látszólag volt rendben minden a váltás idején. A Németh-kotrmány épphogy beesett a célba, másra már nem lett volna ereje. Arra mindig ingerülten fogok reagálni, ha valaki azt állítja, hogy mindaz, ami most van, a kormány rossz munkájának az eredménye. Nem azért, mert ingerlékeny vagyok, hem mert a szellemi bárgyúságot, a szemtelenséget magánemberként is nehezen tűröm. Nehezen viselem, ha az állampárt megtéfrt bárányai figyelmeztetnek a demokráciára. Mégiscsak abszurdum, hogy nekük ezt ebben a formában türelemmel kell hallgatnunk.”

                   1992. június: „Mintha soha semmi közük nem lett volna az előző rezsimhez. Kígyóbőrként csak úgy levetik a korábbi múltjukat, KB –titkárokból lesznek a legjobb reformerek, majd reformerekből lesznek a legjobb liberálisok és nemzeti demokraták, és amit akarnak, minden. És mindent jobban tudnak, mert a gyakorlottak, mert szakemberek, de hogy az országot csődbe vitték, arról már nem beszélnek. Attól még, hogy szívbeteg stafétafutóként beestek a célba, attól még hordágyon vitték el őket. Ne tegyenek úgy, mintha valamilyen nagyszerű elgondolásból elegánsan adták volna át a hatalmat. Mi nagyon korrektül fogalmaztuk meg, amikor átvettük a kormányzást, ne éljenek vissza vele.”

                   1992. november: „Igenis valljuk, hogy több évtizedes uralom után megvan a veszélye egy baloldali fordulatnak. Nem biztos, hogy vörös csillaggal akarnak jönni. Nem biztos, hogy vörös zászlókkal. De hogy ennyi évtized után beépülve a társadalomba, a gazdaság és az állam szervezetébe egy pragmatikus uralkodóosztályként veszélyt jelentenek, azt igenis kijelentjük. A ’94-es választásokon önök és az ország aközött fog választani, hogy vissza akarja-e hozni ezt a pragmatikus kommunista nómenklatúrát vagy nem. Én ehhez nem kívánok asszisztálni.”

                   NB: Akkor lett volna teljes a gáncsvetők listája, ha az SZDSZ-t és a köztársasági elnök urat is közéjük sorolja. Ezek, a négy hónap múlva bekövetkező taxiblokádot, a miniszterelnök első kórházi kezelésének idején, kirobbantották, és valóban puccsot akartak végrehajtani. A folytatás ismert: Bekövetkezett a két egykor „ellentétes ideológiájú” párt összeborulása Chartában, majd közös hatalombitorlása 1994 és 1998 között. Élén a pufajkás Horn Gyulával, aki Nagy Imre lányával együtt koszorúzott október 23-án.

                   

                                                                         TAXISBLOKÁD

 

                  Az igazság pillanata már a taxisblokád idején eljött, de a teljes igazság pillanatára a kettős népszavazásig kellett várni! Amikor fehéren-feketén kiderült, hogy ezek a liberális honanyák és honapák pontosan ugyanúgy lenézik, semmibe veszik a magyarságot, mint a szüleik, a nagyszüleik, a dédszüleik, egészen Kun Béláig visszamenőleg. Ha akad kivétel, attól elnézést kérek. Talán Tölgyessy Péter?

                   Amennyi hazugság és szenny a médiából a tisztességes Antallra, Csengeyre, Csoórira áradt, az külön tanulmányt érdemelne. És áradt az egész megalázott magyar népre.

                   Gondoljanak a valóság-sókra!

                   De még ezután sem választották meg őket, hanem visszakérték az „emberarcúbb” kommunistákat, Horn Gyulát, az aláducolt fejével. Akivel Nagy Imre lánya minden szemrebbenés nélkül együtt koszorúzott. Ez a kommunista erkölcs! Ez erkölcs?

                   A rendszerváltásból sokan profitáltak, csak éppen a magyar nép maradt ki a nagy osztozkodásból, és az eminens első helyről az utolsóra csúszott vissza. Mert a bosszú még mindig működik, és újabb és újabb fondorlatokkal igyekeznek lépre csalni a magyarságot. Kellene egy tisztességes kovács, aki leoperálná szeméről a hályogot, mielőtt szakadékba támolyogna, szegény.

 

                                                                ANTALL ÉRTÉKEL

 

                   1990 karácsonyán így értékelte a blokádot:

                   -Magyarországnak nem volt forradalmi élménye a rendszerváltozáskor. Budapest és a vidék tulajdonképpen most, 1990 októberében, érezte meg, hogy mi a rendkívüli állapot, mi lehet egy összeomlás, mi lehet egy katasztrófa. Ezek a napok megadták a bénulás élményét, és így jött el az a pillanat, amikor felelős erők rádöbbentek önmagukra. Arra, hogy gátat kell vetni az elszabadult indulatoknak. Mindez olyan helyzetet teremtett, ami előhívta a társadalomból, az elkeseredett és megpróbáltatások közepette élő emberekből a józanságot és a jó szándékot. Ezt tartom a taxisügy egyik fontos tanulságának. Hogy válságélményt adott egy válságot nem látott nemzedéknek. Felébresztette a veszélytudatot sokakban. Láthatták azt, hogy a jogállamiság milyen könnyen borul fel, hogy mennnyi a hamis, csaló próféta.

                  NB: Én már az első pillanattól kezdve láttam, hogy hová vezeti az embereket az SZDSZ aljas manővereinek sokasága. Hála Istennek, nem voltam egyedül, mert a nagyvárosokban tüntető kisebb-nagyobb csoportok világosan betájolták az SZDSZ múltjának forrásvidékét, amikor magasra emelt tábláikon Kun Bélát emlegették. Főleg annak örültem, hogy a Fidesz is levonta a következtetéseket, mert ez volt a lényeg. Az igaz, hogy a szellemi, lelki blokád még húsz évig tartott.

                                                                         

                                                      EGY LUKÁCS-TANÍTVÁNY

 

                   A jó mag, ha termékeny talajra hullik, bizony mondom, legalább nagy gaz lesz belőle. Fél téglával verte a mellét a fent nevezett emberke, amikor megkérdezték tőle, kinek az „emlőin” nevelkedett:

                   -Én voltam Lukács György elvtárs legutolsó tanítványa.

                   Az idézett műve, amelyet 1991-ben írt, amikor II. János Pál őszentsége nálunk járt, ezt bizonyítja:

                                                               LÁTOGATÁS ELŐTT

 

                                                             Woytila úr, az a gondom,

                                                              Hogyha ön hazánkba jön,

                                                              Költségesebb lesz a kondom,

                                                              S kétségesebb az öröm.

                                                              Ön, mint szex – specialista,

                                                              Megmondja, mit nem szabad-

                                                              Készen a tilalmi lista,

                                                              S behúzom a farkamat.

 

                                                              Woytila úr, Ön mint pápa

                                                              Pont hozzánk jön – ez hiba:

                                                              Szerintem Eritreába

                                                              Kéne látogatnia.

                                                              Csontvázaknak prédikálva

                                                              Ott hirdethetné tovább

                                                              Minden magzat éhhalálra

                                                              Formált megszentelt jogát.

 

                   Ő volt Karol Woytila egyik magyar merénylője, aki ezért az izléstelen rigmusért legalább annyi zsozsót kapott, mint Ali Akcsa a pisztolylövésért. Csak azt le is ültették, de ez a magyarországi

 még mindig áll, mint faszál a liberális erdőben. Íme, a Demokratikus Ellenzék egyik oszlopos tagja!

                  

                                                                 HÚSZ ÉV BLOKÁD

 

                    Minden jelentős demokrácia elleni vétség egy jogállamban nem maradhat következmények nélkül.

                   Ahogy a Charta az MSZP és az SZDSZ összeborulását előkészítő cselszövés szimbólumává vált, úgy kellett a Fidesz-nek az 1990-es sajnálatos eseményeket is újraértékelni.

                   A frontvonalak átrendeződése nem hagyta érintetlenül a taxisblokád megítélését sem. Korábban csupán a szélsőjobboldali ihletésű összeesküvés-elméletekben jelent meg magyarázatként az SZDSZ kemény magjának titkos aknamunkája, a taxisokkal egyeztetett puccskisérlet koncepciója. Ahogy a Demokratikus Charta egyszerűen a baloldali blokk, az MSZP és az SZDSZ kormányzati összeborulását előkészítő cselszövés szimbólumává vált most már a Fidesz – MPP világértelmezésdében is, úgy kellett az 1990-es sajnálatos eseményeket is újraértékelni.

                    A feladat természetesen a főideológus Kövér Lászlóra hárult, aki alig egy évvel a szocialista-liberális koalíció megalakulása után már arról beszélt, hogy a taxisblokáddal az SZDSZ és az MSZP együttesen olyan vermet ásott, amelybe az egész ország beleesett.

                   A közös ellenzékiség nyűge a kilencvenes évek elején csak lassan enyhítette a múltból származó éles ellenszenvek hatását a liberális politikusok érzületeiben. Alig néhány esztendő múlva, amikor a Horn-kormányzat és különösen a kisebbik koalíciós partner, a szabad demokraták népszerűsége már erősen csökkent a Bokros-csomag bevezetése nyomán, a liberális politikusok először fölényesen és gyanútlanul, majd tehetetlen bűntudattal asszisztálták végig, ahogy a szélesebb politizáló közvéleményben megállíthatatlanul elterjed a jobboldali valóságértelmezés és kialakul az új, a két párt rokonlelkűségét az ősidőkre visszavezető történelmi kánon.

                   Akkoriban véletlenül összefutottam egyik fideszes parlamenti képviselővel, és valahogy szóba került a taxisblokád. Meggyőződéses fanatizmussal állította, hogy a titkosszolgálatok szervezték az egész akciót. Ellenérvként igyekeztem felhozni, hogy az MDF-kormány nagyrészt átvette a régi „szakembereket”, ők aligha mertek volna a diktatúra bukása után belülről összeesküdni, másrészt a szervezetből kikerült régi vezetőknek sem maradt már lehetőségük arra, hogy alternatív KGB-t gründoljanak.

                   „Milyen naívak voltunk” – jött a válasz, amit azóta sokszor, nyilvánosan is hallani lehetett, és a Fidesz liberális korszakát utólag ennyivel el is intézik a párt prominensei és katonái egyaránt.

                                                                                                             Hegedűs István cikke alapján

 

                   NB: Az SZDSZ kemény magja még az ördöggel is szövetkezett volna, hogy a nemzet kormányt minél előbb megbuktassa. Még hogy ellenszenvek éltek a szocialisták iránt, sőt bűntudatot éreztek? Ezeknek nem volt lelkiismeretük, csak magyargyűlöletük, és erre épült a teljes politikai programjuk. A kemény mag tagjai zömmel ÁVH-s csemeték voltak vagy ügynökök, és ilyen mentalitással nőttek fel: Bauer, Pető, Vásárhelyi, Göncz stb.

                    A Fidesz nemzetféltésből vállalta fel a jobboldal érdekeinek védelmét a hazaárulókkal szemben. Emlékezzünk Antall egyik utolsó figyrelmeztetésére! „Viktor, vigyázz a pártodra!”

                   A Fideszbe épített SZDSZ-esek, akiknek távozásával nem sokat veszített a párt, sorban kiléptek: Fodor Gábor, Ungár Klára, Molnár Péter. Egy Pesti Hírlapnak adott interjúban Orbán tulajdonképpen lekommunistázta a magyar újságírókat és a publicistákat. Tökéletesen igaza volt! A taxikon mindenütt látni lehetett az SZDSZ-es emblémákat.

                   Az egyik hajósi MSZP—s vállalkozó, miközben lakodalomban mulatott, fizetett az embereinek, hogy állják el a közutakat. Már akkor megvolt az együttműködés.

                   

                                                                 PATKÁNY! PATKÁNY!

 

                   Erről jut eszembe, hogy nem is olyan régen volt nékünk egy borzas hajú köztársasági elnökünk, aki mindig somolygott, mint vándor a savanyú vadalmára.  Sajnos, az ördög még mindig nem nyugasztalja, de rövidesen hazaárulásért a Pokol legmélyebb bugyrába buktatja. Azok özé, kiket „legjobban gyötör a Sátán, és az első áldozat, Judás, az iskarióti”.

                    Ez a „valaki” beszédet akart tartani a rendszerváltás második évének október 23-ai ünnepségén. Esett a langy eső, és ő mégis bátran kiállt, hogy elbratyizza giccses regények fordításán oskolázott, nyálas stílusában a mondandóját. Kiállt, és elkezdte:

                   -Polgártársaim! Barátaim!

                    De ekkor a tömegből fölharsant:

                   -Patkány! Patkány!

                   Elég meggyőző hangerővel. Erre sértődötten visszavonult, és a teret, már, mint a tévében, átadta egy frissen vasalt ruhájú „nyilas” társaságnak. Nem sokkal előbb készítették fel őket a „váratlan” fordulatra. A tömeg / lám, hová aljasul, ez a fasiszta magyar nép! / belefojtotta a szót a szegény elnökünkbe.

                   Pedig jobbára idős emberek kiáltottak, ha kiáltották, egykori rabtársai, és ők tudták is, hogy miért. Szó nélkül magára hagyta a mikrofont, és sértődést imitálva - visszavonult.

                    Mintegy varázsütésre, kipattantak a pesti aszfaltból a magyar fasiszták, snájdig, testre szabott öltözetben. Bánó András irányításával „megvágták” a helyszíni beszámolót, és a már előkészített „nyilas-anyagot” bevágták a tévé helyszíni tudósításába. És jó pénzért, azóta is készen állnak masírozni és romboló tüntetőket játszani. Heil, Pető-Jugend!

                   Egy tévényilatkozat-részlet Göncz jelleméhez:

                   „Nevetséges az úgynevezett áldozatok sopánkodása, hiszen a kommunista rendszerben mindazok, akik megszólaltak, vagy bármit is tettek, azok tökéletesen tisztában voltak azzal, hogy mit tesznek, és tudták, hogy amiket tesznek, következményei lesznek. Aki fellép a rendszer ellen, az nem áldozat. A KOMMUNIZMUSNAK NINCSENEK ÁLDOZATAI.”

 

                   NB: Világméretekben 100 millió halott. Hazánkban is több százezer bebörtönzött, több ezer halott és kétszázezer emigráns. Mindössze ennyi áldozat. Bagatell! Igaz, Gönczünk?

 

                                                                A GÖNCZ - REJTÉLY

 

                   Vajon mi vitte bele ilyen mélyen ezekbe a mocskos ügyekbe Göncz Árpádot? Elképzelhető, hogy csakugyan nem volt tisztában lépéseinek alkotmányellenességével? Vagy zsarolták valamivel?

                   Alkotmányos aggályait talán a rögeszmés SZDSZ-es előítélet altatta el, amely szerint az MDF olyan szélsőjobboldali párt, amelyik végső soron a Horthy-Magyarország restaurációjára törekszik. Ellene tehát minden eszköz megengedett a demokrácia védelmében.

                  Azt mindenesetre biztos forrásból tudom, hogy Göncz a ’94-es választások előtt radikális jobboldali hatalomátvételtől retteg. Ezt nem csupán bizalmasan mondogatja. ’93 novemberében nyilatkozik is a La Stampa című olasz folyóiratnak: „Magyarországon jobboldali veszély van. Az ellenzék nem tud a néphez szólni, és ez súlyos, mindenekelőtt a választás időszakában.”

                   Komolyan gondolja, amit mond. 1992. október 23-a óta fantomokkal viaskodik. Pedig akkor és ott, a Parlament előtt, egykori harcostársainak haragjával találja szemben magát, akik nem bocsátják meg neki, hogy nem írta alá az igazságtételi törvényt. Szűkebb és tágabb környezete és a média azonban ismét becsapja őt. Nem hagyják szembenézni a valósággal, ócska egérutat kínálnak neki. Elhitetik vele, és megpróbálják az egész országgal is, hogy ami a Kossuth téren történt, a fasiszták műve volt.

                   A Népszabadság az eset után – 1992. október 27-ei – számában tizenöt, azaz 15 darab különböző műfajú szöveget közöl, amelyek egy dologban közösek: mindegyik azt állítja, szugerálja az olvasónak, hogy az elnököt szervezett náci és bőrfejű csoportok gyalázatos provokációja érte október 23-án. Ezért végső soron a belügyminiszter, a kormány a felelős. A náci és fasiszta szavak, valamint ezeknek szinonímái 29, tágabb jelentéskörükbe tartozó hasonló értelmű kifejezések további 27 esetben fordulnak elő ebben az egyetlen lapszámban. Ez éppen 56. Félelmetes szám.

                     NB: Aztán gondoljunk a hírláncra! Mindezeket hányszor idézte a „közszolgálati” rádió, a külföldi sajtó? Ne feledjük azt sem, hogy Gönczék a gyerekeiket Soros-pénzen Amerikában taníttatják, és drámáit a világ számos színpadán előadják. Mi kell több egy kishitűségben szenvedő jelentéktelen politikusnak és írónak?

                    Antall árnyékában megalázottnak érzi magát, ugyanakkor a nép a „haza atyja”, sőt nagyatyjaként tiszteli, mert mindezt beléjük szugerálta a média. Hogy fellégezhetett Antall halálakor! Bár annak az utolsó életpillanatait is bemocskolta egy Júdás-csókkal. Temetéskor a halott közelébe sem engedték!

                                                                         

                                                             KEDVES GALSAY PONGRÁC!

 

                    Így kezdődött, Barátom, egy fiktív levél, ebből a keserű évtizedből.

                   Te, aki már ötödik éve fenn csücsülsz a mennyei Mandzsúriába, és Injuriában. Emlékszel, amikor egyszer repülőgépbravúrokat mutattak be ámuldozó firkászoknak? Ott esett, hogy az egyik gép majdnem leesett. Az égből lefelé csapódó repülő hasa már-már a földet érte, amikor a pilóta valami földöntúli ügyességgel fölemelte életveszélyes gépét. Nyöszörögtünk félelmünkben és aggódásunkban, te zsebkendőddel ráncosan verítékes homlokodat törölgetted.

                   -Ezt sohasem felejtem el – nyögted utána a lazító kocsmában.

                   Az elmúlt hetekben ilyen élményben volt részünk Magyarország repülőgépével kapcsolatban. Ezt a repülőgépet – Magyarországot – kénytelen-kelletlen, bár néhányan jóhiszeműen átengedték a szovjet megszállás utáni első szabad választások abszolút nyerteseinek.

                   A rosszhiszeműeket sem kellett félteni: tudták, olyan gépet engednek át, mely belülről fél-aranyosra van tapétázva a számító és gáláns kölcsönökből a bent ülők élethangulatának elterelésére, de szerkezetében, gazdaságilag és erkölcsileg recseg-ropog. Negyven év alatt igencsak elnyűtték az ideiglenesen hazánkban repülő szovjet tanító-pilóták és az őket kiszolgáló honi honvéd-madárkák. Nevetve bízták hát a kormányrudat a nyertes párt vezérére, Antall Józsefre, aki az első pillanatban kijelentette, hogy - lélekben – tizenöt millió magyarral repül a szabadság elszánt felhői közé.

                   Persze hamar gunyorogtak a régi, kommunizmuson cserzett pilóták – meddig repül ez a szerencsétlen -, s ami még fájóbb, az egykori ellenzék is fanyalogva nézte a kormányt keservesen tartó vezetőt, sőt minden alkalmat megragadott, hogy a szállítmány – Magyarország lakossága – repülését megakadályozza, sőt lehetetlenné tegye, esetleg kényszerleszállásra kényszerítse valamelyik külföldi pénzes kikötő talaján. Ebben igencsak jeleskedtek az érdek-ellenzék jobb sorsra érdemes tagjai is, olyannyira, hogy a repülőgépet nemcsak belülről akadályozták, hanem eléggé nem érthető módon kívülről is támadták, ilyeténképpen – a kormányzás átvétele érdekében – saját gépükre is lövettek / erre van egy szomorúbb és trágárabb magyar kifejezés is /, sajtóban, külföldi televízióban, parlamenti albizottságokban.

                   Kedves Gráci, ezúttal az a helyzet állt elő, amiről szabadságvágyunkban annak idején nem is álmodtunk: saját lakosaink, úgy is mondhatnánk, magyar utasaink, hiszen magyar útlevéllel járják idegen útjaikat is, rongálták legjobban ezt a repülőgépet.

                    Példátlan eset, s igen ritka tünemény a történelemben, de így alakult, hogy néhány szellemi terrorista majdnem túszul ejtette a Magyarország nevezetű repülőgépet. Túszul ejtette a távirányítás megannyi vezetőjét, az írásos jelzések könnyedén mérgező mesterét, már-már a kormányzó vezető pilóta is revolverrel a hátában irányította a minden ízében recsegő és imbolygó gépét.

                   Grácikám, meg kell mondanom neked, el sem tudod képzelni azt a repülést, melyet minden pillanatban belülről akadályoznak, minden percben kifogásolnak, minden műszerét elállítják, minden csepp üzemanyagába sarat, koszt, szemetet fecskendeznek. Remegett a gép. Ehhez járult, hogy a kormánypilóta fölszállása első pillanatában súlyosan megbetegedett. Olyan orv kór támadt reá, melyet az első másodpercben kezeltetni kellett volna a teljes pihenés mellett, ám ő kitartott feladata posztján.

                   Sejtette-tudta saját végzetének kihívását, hogy a kormányrúd mellett végzi életét – záros határidőn belül. Emberfeletti erővel vezette a gépét, agyongyógyszerezett, agyonkezelt állapotban, szívet-ideget ölő sugárzásoknak és mérgeknek naponta és hetente alávetve. Közeledett a krízis és közeledett a föld, a zuhanás az egész emberből talán nem is maradt más, mint a kormányrúddal összenőtt halvány csontkéz, mely élete árán is teljesíti feladatát, csak egy halálkéz maradt, mely a lehető életbe és repülési biztonságba vezeti Magyarországot.

                   A pilóta nemcsak képességekből, helyzetfelismerésből, szakmai és repülési tapasztalatokból, szakmai és emberi műveltségből, intelligenciából áll, hanem mindenek fölött egyéniség. Ez az égi pilóta, aki ezt a roskatag gépet vitte, olyan egyéniség volt, amilyenre a magyarság évtizedek óta várt. Megtestesítette a fenti képességeken túl az erkölcsi ideált, ennek a nyomorú népnek erkölcsi igazságát. És a túszul ejtett magyarság gépének három és fél évig olyan vezetője lett, akit a sors, a betegség, a hivatás repülő magasságokba emelt.

                   És meghalt. És ekkor történt a kitartás csodája. A már-már földre zuhanó szállítmány, a magyarokat hurcoló gép a földre csattanás pillanatában fölemelkedett. A történelem fölemelkedett! Maga a nép emelte föl. Amilyen évszázadonként egyszer-kétszer előfordul egy nép életében.

                   A nép, az istenadta nép, Gráci, ha láttad volna a pilóta ravatalánál fölvonuló, áradó tömeget, azt hitted volna, 1956-or írunk. Emlékszel, hiszen nincs ember, aki feledni tudná 1956-ot, emlékszel arra a le nem írható mámorra és hősies fegyelemre, amivel 1956 népe viselkedett. Ugyanezt érezte az ember; a népet, te tudod legjobban, nem lehet becsapni. Nem lehet félrevezetni. Ügyes népszerűségi listákat össze lehet közvéleménykutatni, repdeső mosolyokat és karokat lehet a nép felé tárni, etetni lehet a népet, de félrevezetni nem. Mert a nép a maga irracionális ösztönével fölfogja a történelem irracionalitását. Ezt érezte meg a mostani halál pillanatában.

                   Méltóságteljes és nemes volt ez a halál. Talán ez volt az a véráldozat, többek közt, amit a rendszerváltozás mindig kikövetel magának. Az áldozat bemutattatott. A pilóta meghalt, a gép lassan, fájdalmasan és hősiesen fölemelkedett.

                                                                                                                   Gyurkovics Tibor

 

                  NB: A kormány, működésének első órájától, a sajtó olyan pergőtüzébe került, ami szinte elképzelhetetlen volt. Rágalmazták antiszemitizmussal például a Népszabadságban, az biztos, hogy rádió másnap reggeli lapszemléjében szerepelt. És naponta elismételték vagy tízszer. Este a tévében egy SZDSZ-es vezető nyilatkozott, másnap minden egyes újság hasonló útszéli hangnemben – felerősítve – leadta és kommentálta az ellenzék szája íze szerint – a hazugságot. És ez így ment hónapokon át. Végül a józanabb emberek idegei fölmondták a szolgálatot, és nagy – nagy csalódással vették tudomásul, hogy a rendszerváltás nem történik meg, mert a hatalmon lévők, elsősorban a zsidók, ezt minden eszközzel megakadályozzák.

                    A lakosság többségét kiábrándították a kormányból, a rendszerváltáshoz fűzött reményeiből, ugyanakkor megakadályozták, hogy a munkásság megszervezze szakszervezeteit, hogy érdekvédelméről gondoskodhasson. Ilyen mértékű kiszolgáltatottságot a Rákosi-rendszer idején érzett az emberek többsége.

                    Létrehoztak egy úgynevezett Nyilvánosság Klubot, ahol mindazok tömörültek, akik a pozíciójukat féltették, vagy megtévesztette őket a mindent elsöprő média – cunami. Ezek Budapest utcáit járva tüntetéseket szerveztek, sőt, még azt gyalázatot is elkövették, hogy WANTED feliratú táblákat hordozva Antall József ellen tüntettek, közben a miniszterelnököt a tévében szóhoz sem engedték jutni. Végtelenül szomorú, hogy a magyarországi zsidóságból egyetlen ember sem akadt, aki a tévé nyilvánossága előtt megcáfolta volna a többnyire gyalázkodó, légből kapott, mocskos vádakat.

                   Ez világbotrány volt, de nem vált azzá, mert a zsidó szolidaritás, / amely a II. világháború idején a kommunista Szovjetunió megsegítésében olyan kiválóan működött! / most antiszemitizmusról harsogva, hazug módon a világ közvéleményét a demokratikusan megválasztott magyar kormány ellen hangolta. Tom Lantos még az amerikai kongresszus ülését is összetrombitálta a Magyarországon veszélyeztetett „szabadságjogok” védelmében.

                    Mint ahogy a szovjet megszállás után, Nyugaton elhallgatták a demokratikusan megválasztott magyar kormány megbuktatását, ugyanakkor az európai átlagot messze meghaladó vérengzést is.

                   Csak az alkalomra vártak, hogy mikor nyílik lehetőség Antall József kormányának puccsal történő megbuktatására. Jöhetett a taxisblokád! Majd, amikor újra hatalomra kerültek, a külhoni magyarok állampolgársága elleni hazaáruló fellépésük, majd az őszödi beszéd hatása ösztönös és országos felháborodást váltott ki.

                 De mindez még a távoli jövő hamis zenéje!

 

                                               AMIKOR ANTALL JÓZSEF MEGHALT

 

                   Amikor Antall József meghalt, a gyerekek azt mondták:

                    - Mami – azt mondják –, mink elmegyünk Antall József ravatalához.

                    - Jól van, menjetek!

                   Hát ők elmentek a fél hetes vonattal, én meg elmentem a fél tízes busszal, amikor odaértem, mondtam a rendőrnek:

                    - Tessék mondani, elmehetek a két bottal előre?

                    - Egész nyugodtan, mamika.

                   Hát aztán ahogy megyek, megyek fölfelé végig, „Jézusom, Máriám, mondom, ennyi sok rengeteg nép! Hát hogy maradhattam volna én otthon?” Akkor aztán mikor megyek közelebb, az ajtó felé érek, még ott is félre álltak, félre húzódtak egy kicsit, hogy engem beengedjenek. Mikor megyek be, azon a kis ajtón léptem be / mit tudom én, milyen ajtó volt, mert akik mentek, volt nekik szatyorjuk, vagy táskájuk, azt le kellett tenni nekik / de én nem vittem csak a két botot, hát mentem be.

                   Hát mikor bemegyek, jaj Istenem, hát láttam a sok nép sorakozik, és a lépcső mellett mentem föl. Egyik tíz lépcső, a másik tíz lépcső, amikor aztán oda fölértem a ravatalához, hát ugye meghatódtam, keresztet vetettem, a Miatyánkot meg az Üdvözlégy Máriát elmondtam, ez a kettő együtt jár, még a Hiszekegy is, de hát mondom, mások is hadd menjenek, hadd lássák, ezt a keveset elmondtam, aztán onnan elballagtam.

                   De én még a Parlamentben nem jártam. Mikor aztán gyüvök lefelé, akkor akik engem fogadtak, lekisértek.  Fogtak, egyik az egyik karomat, másik a másikat.

                    - Tessék hagyni – mondom -, le tudok én menni.

                   De farral tudtam csak lefelé gyünni, mert az egyik lábamat nem bírom hajlítani. Azóta is sokat gondolok rá, sokat imádkozom érte.

                                                                  Deme Györgyné, Galgahévíz

 

                                                                   A BIZTOS BEFUTÓ

 

                   Aki még a jobboldali Berlusconi győzelme és a baloldali MSZP-SZDSZ-pártok első fordulós sikere után sem a befutó kezében lévő sajtó manipulatív képességére fogad, hanem továbbra is a nép bölcsességében bízik, az aláírta politikai végrendeletét.

                  A kérdés természetesen felvetődik: Egy MSZP uralta vagy egy nagyjából egyenlő erőkkel irányított MSZP-SZDSZ koalíciós kormány vezetése felel-e meg, illetve árt-e leginkább az ország hosszabb távú érdekeinek?

                   Ami az MSZP-uralmat illeti, nehéz nem egyetérteni Johnatán Sunley-val, a Magyarországról szóló, A kompromisszum győzelme című könyv szerzőjével, aki az angol nyelvű hetilap, a Budapest Sun választások előtt megjelenő számában azt írja, hogy a „vörös burzsoázia” visszatérte restaurálja a korábbi hűbérúr – hűbéresi viszonyokat, fékezi az állampolgárok hatalmas tömegeinek társadalmi mobilitását, és a „következő választásoknál már túl késő lehet ennek a folyamatnak a visszaszorítása.”

                   Magyarországot a régi nomenklatúra hatalmának és privilégiumainak megkövesedése a fejlődés kevésbé európai, inkább latin-amerikai pályájára taszíthatja.

                   Ez valós veszélynek tünik. De az MSZP ízig-vérig racionális párt. A saját érdekeinek érvényesítése számára legfelsőbb szempont, ami politikai pártnál természetes. Az SZDSZ racionális érdekeit azonban áthatja, sőt olykor felülmúlja, egy olyan fokú metafizikai gyűlölet minden más ellen, mint amit ő képvisel, hogy irracionális viselkedést vált ki belőle. Márpedig e gyűlölet igen veszélyes és kiszámíthatatlan viselkedést eredményez.

 

                                                                       NÉPIRTÁSOK

 

                   Göncz Árpád, a TV2, az RTL Klub és Pokorni miniszter távollétében tartotta meg a XX. Század Intézet A kommunizmus fekete könyve magyar kiadásának alkalmából május 4-én és 5-én a Gellért szállóban tudományos konferenciát Vlagyimir Bukovszkij. Alain Besancon, Stéphane Coutrois, Nicolas Werth és más illusztris előadók részvételével. Hogy az elsőként említettek nem jöttek el erre az egyedülálló konferenciára, érthetáőő: nyilván egy másik népirtás aznapi aktualitása kötötte le figyelmüket.

                   Hogy az MSZP előkelőségei nem képviseltették magukat, szintén érthető, hiszen ők voltak a börtönök kulcsosai. Hogy az SZDSZ távol maradt, mutatja, hova lőtte be magát. Ami a konferencia előadóit illeti, csupa taps a szervezőknek – egyetlen kivétellel, ami arra mutat, a „másik oldalhoz” igazodás csökevénye azért jelen volt: Rózsás Jánost, a bestseller Gulag-lexikon szerzőjét, Szolzsenyicin egykori rabtársát nem hívták meg. De meghívták Pelle Jánost, a Hetek c.       Hitgyülekezetes lap, Az utolsó vérvádak meg az Antiszemitizmus és totalitarizmus c. kötetek szerzőjét. Aki annyira illett a meghívottak közé, mint amennyire Rózsás János hiányzik egy holokauszt-konferencia pódiumáról.

                   Krausz Tamás emeszpés történész Eszmélet c. folyóiratának Gulág és Auschwitz című cikkével kedveskedett ez alkalomból. De legalább összehasonlított. A kommunizmus bűneinek nyilvánosságra kerülése kézenfekvő módon jelezte – mondhatni: előírta – a nácizmussal való összevetés szükségességét.

                   Krausz szerint Ukrajnában az éhinséget nem Sztálin indukálta. Besancon a konferencián:” Ukrajna népességét, hogy csak néhány példát említsünk, 1932-ben és 1933-ban több hullámban is ily módon tizedelték meg: a cél nyilvánvalóan nem volt más, mint az ukrán nemzettel való végleges leszámolás.” Ennyit a kommunizmus fajirtási deficitjéről. Ami pedig a bolsevik népirtás sebességét illeti, ismét Besancon:

                „Két év elegendő is volt, hogy a kivégzettek száma elérje az Endlösung áldozatainak háromötödét.”

                   Krausz az Eszméletben.” Hitler az Endlösungot élete és teljesítménye értelmeként fogta fel. Sztálin a GULAG-nak átnevelő, „humanizáló” funkciót próbált tulajdonítani.”

                   És akkor mi van az Auschwitz bejáratán olvasható „Arbeit mach frei” -jel? / A munka felszabadít. /

                   Mindegy. A lényeg, hogy itt voltak, és a Krausz-féle balliberális sajtó nem merte őket „antiszemitázni”. Magyarországon, ha késve is, de polgárjogot nyert az összehasonlító népirtástudomány.

                                                          

                                               2006. OKTÓBER 23. – 1956. OKTÓBER 23.

 

                   Aztán emlékeznek még az 50. évfordulóját ünneplő 1956-ra? Emlékeznek a TV „ostromára”? Emlékeznek a nagy „balhéban” reménykedő nyugati média felvonulására?

                   Emlékeznek, hogy ki volt az, aki arra biztatta magyar tömegeket, hogy bátran vonuljanak csak ki az utcára? Emlékeznek arra a soványka hölgyre? Kis János feleségére?

                   Szeretném arra is emlékeztetni Önöket, hogy 1956-ban is volt ilyen sztárolt esemény! A budapesti Pártház ostroma, és az azt követő brutális vérengzés!

                    Ez bizony egyáltalán nem illett a forradalom összképébe, de az odacsődított nyugati média „kedvéért” kiprovokálták. Ezzel akarták igazolni a későbbi vádakat, és beszennyezni a forradalom tisztaságát. Az igaz, hogy a legnagyobb nyugati úságírósztárt, Pedrazzinit kinyírták. Igen jól tették. Magánrepülőgép rohant érte, hátha megmenekülhet. Akkor itt lőttek. A Pártházból lőtték le, és nem voltak tekintettel arra a selyemfiúra. Pedig egy Rothschild-lány aggódott érte.

                    Miért nem hívták meg a médiát a Parlament előtti mészárláshoz 1956. október 25-én, ahol százakat öltek és sebesítettek meg az ÁVH-s pribékek. A kommunizmus fekete könyvében csak a Köztársaság téri forradalmat mocskoló kilengésről esik szó, de kontraként csak a salgótarjáni sortüzet emlegetik, de nincs szó a parlament előtti és a mosonmagyaróvári - szintén fegyvertelen - tömeg lemészárlásáról. Ebből is látszik, hogy összeállítói igencsak a liberális forrásokat vették figyelembe.

 

                                                    A KETTŐS ÁLLAMPOLGÁRSÁG

 

                   A határon túli magyarok kettős állampolgársági kérelmének elutasítása olyan elemi rendellenesség volt, amely ellenkezik a közösségi lét legalapvetőbb reflexeivel. Ma már hivatalosan is elfogadott, hogy a kettős állampolgárság az önként vállalt önazonosságot és jelképes hazatérést jelenti.

                   Gyurcsány Ferenc a népszavazás után ujjongva kijelentette: Győztünk!

                   Kit győztünk le? Önmagunkat? Az ország miniszterelnöke megnyerte a csatát, a nemzet pedig elveszíti a háborút, mert ma már mindinkább nyilvánvaló, hogy a kettős állampolgárság elutasítása hosszú távon az egész nemzet vesztesége.

                   A közelgő magyarországi országgyűlési választások felfokozott hangulata ismét felidézi a december 5.-i népszavazással kapcsolatos ellenkampány hazugságait és annak nemzetellenes indítékait. Emlékezzünk! Tamás Gáspár Miklós, aki legtőbbször filozófusként írja alá írásait, „Tartózkodunk a szavazástól” című, és a Népszabadságban megjelent cikkében az általános választójog használata ellen agitál.

                   Kinek kedvez a nem szavazók ilyen magas arányszáma? A nem szavazók magas arányszáma rövid távon roppant előnyt jelent annak a politikai entitásnak a számára, amely hosszú ideig hatalmon volt és egy meghatározott arányú, megszervezett és a hatalmi rendszerbe beépült szavazótáborral rendelkezik.

                   A nem szavazók nem harcolnak semmiért, semmit sem képviselnek, és nincsenek értékeken alapuló elkötelezettségeik, vagy politikai formában megfogalmazott követeléseik sem. A nem szavazóknak bármit meg lehet ígérni, és nem kell semmivel elszámolni.

                   A nem szavazók hatalmas táborának ez az állandósult formája az Amerikai Egyesült Államokra jellemző állapotokat idézi, ahol a szavazópolgárok fele több nemzedéken át biztosra vehetően nem szavaz. A nem szavazók állandósult és magas számaránya hosszú távona hatalom összpontosításához, és a tényleges választás lehetőségének a teljes hiányához vezet.

                   Ennek következtében Amerikában ma van kétszáz fajta macska-eledel és nyolcvan ízű rágógumi, és van két politikai párt, amelyek közül egyik sem azt állítja, hogy mást akar, csak azt, hogy jobban tudja. Az Amerikai Egyesült Államokban a hatalom ma ötven család kezében összpontosul, és a választások kimenetele ténylegesen nem befolyásolja a tényleges hatalom birtokosainak a célkitűzéseit. Az államot azok irányítják, akik azt birtokolják, a demokrácia csak dekoráció.

                   A kettős államppolgárság elleni kampány képviselői Magyarországon is a nem szavazók táborának további növelését szorgalmazzák. A nem szavazók hatalmas arányszáma hosszú távon azonban roppant veszélyt rejteget magában, mert tényleges, vagy mesterségesen szított válságos helyzetben az elkötelezetlen és politikailag felkészületlen tömegeket a kellő módszerekkel igen könnnyű egy veszélyes, vagy igazságtalan ügy érdekében mozgósítani.

                   A 2004. december 5.-ei népszavazás ellenkampányának szószólói nyíltan hirdették, hogy a magyarországi baloldal azért nem hajlandó megadni a határon túli magyar nemzeti közösség tagjainak a kettős állampolgárságot, mert azok majd elmennek szavazni, tehát gyakorolják demokratikus jogaikat és elkötelezettségeiket.

                   A magyarországi baloldal és a balliberális értelmiség, tehát az újonnan alakulóban lévő európai jellegű, jogokra és kötelességekre épülő állampolgársági felfogás ellen lépett fel és az amerikai tétlen és politikailag mellőzhető állampolgárok hatalmas táborának a növelése érdekében kampányolt.

                   Illyés Gyula: Petőfi Sándor című könyvében azt ajánlja, hogy nem csak a vitézi tettekre kell emlékezni, hanem okulásul az olyan szégyenletes eseményekre is emlékezni kell, mint például Petőfi Sándor egykori követté választásának kudarcára.

                   Reméljük, hogy Magyarország hamarosan kezébe veszi a saját sorsát és lesz erkölcsi ereje szembenézni a közelmult eseményeivel. Ha ez megvalósul, akkor Illyés Gyula ajánlatának szellemében, a 2004. december 5.-ei népszavazás elleni kampánynak külön szégyenoszlopot kell állítani. Gyurcsány Ferenc, Tamás Gáspár Miklós, Eörsi István, Kis János és Bauer Tamás neve pedig kiemelkedő helyen szerepeljen ezen az oszlopon.

 

 

                                                            GYURCSÁNY - BESZÉD

 

            

                   „Meg lehet magyarázni, nyilvánvalóan végighazudtuk az utolsó másfél-két évet. Teljesen világos volt, hogy amit mondunk, az nem igaz. Annyival vagyunk túl az ország lehetőségein, hogy azt, mi azt nem tudtuk korábban elképzelni, hogy ezt a Magyar Szocialista Párt és a liberálisok közös kormányzása valaha is megteszi. És közben egyébként nem csináltunk semmit négy évig. Semmit. Nem tudtok mondani olyan jelentős kormányzati intézkedést, amire büszkék lehetünk azon túl, hogy a sz-ból visszahúztuk a kormányzást a végére. Semmit. Ha el kell számolni az országnak, hogy mit csináltunk négy év alatt, akkor mit mondunk? Természetesen a dolog az nem szépen, nyugodtan, aprólékosan felépített, Nem. Nem. Őrült lóhalálban készült, mert egy darabig nem csinálhattuk, nehogy kiderüljön, hogy most meg már olyan rohadtul kell csinálnunk, hogy majdnem belegebedünk.

                   Gyorsan eljött az igazság pillanata. Az isteni gondviselés, a világgazdaság pénzbősége, meg trükkök százai, amiről nyilvánvalóan nekem nem kell tudni, segítette, hogy ezt túléljük. Nincsen tovább. Nincsen.”

 

                                                             A KURUC ÉS LABANC

                   

                    A kuruc-labanc kettősség a mai napig meghatározza közéletünket és kultúránkat. Hajdan haladónak és maradinak hívták egyiket-másikat. A múlt század irodalmi világában urbánusnak és népiesnek nevezték a feleket az egyik tábor a Nyugat, amásik utóbb a Kelet Népe köré tömörült. Mostanában a jobb és baloldali kifejezések divatoznak.

                   Természetesen félrevezetők, mert nálunk 1990 óta a gazdagok hívatják magukat baloldaliaknak és a szegények pártfogóit mondják jobboldaliaknak. Az ellentét művészi megnyilvánulásaira tekintve a mai urbánusok megpróbálnak vitorlázni a világ izmusiparának viharában, a népiek utódai saját belső értékket keresnek és folytatnak, a kocsmában pedig kurucosan búslakodnak.

                   Nézzük, mit mondott Hamvas Béla a kurucról! „Individualista, melankolikus fantaszta és anarchikus vidéki, aki csak úgy felkelt bánatában és harcolt. Észak géniuszának megnyilatkozása; az egyetlen magyar mozgalom, amely mély költészetet és zenét teremtett.”

                   Ennek forrása a sorsvállalás; a fölkelések sorozata drámák sorozata, melyek föl-fölhasítják a lét szövetét.

                   „A kurucság átkozott kastrija kevélység” – a kurucok jobbára bocskoros nemesek voltak és hajdúk, tehát szabad emberek. Nos e kevélység „nem akarja magát idegennek alávetni, de önmagával nem tud mit kezdeni.”

                   A kurucnak édes atyjafia a szegénylegény. Ezt olvashatjuk róla Hamvasnál: „Sosem absztrakt gonosztevő, hanem az Alföld elveszett ateista remetéje, aki hű ahhoz az ősi titokhoz, amit a letelepedettek elárultak; nem háza nincs, hanem hazája.” A szegénylegény, a betyár, kuruc a javából. Ö „az örök felkelő és ellentmondó”, ám ő az alföldi, a keleti géniuszt uralja, így kiigazíthatjuk Hamvast. A kuruc lélek hazánk keleti és északi géniuszából áll össze.

                   Ne feledkezzünk meg a labancról sem, mert kuruc nincsen labanc nélkül. Bizonyára testvérek, mert idegenek között az övékéhez hasonló fenekedés elképzelhetetlen. Hamvas szerint a „labanc nem a szabadságot, mert az visszanyerhető, hanem a szabadságra való sóvárgást, az álmot elárulja, a foglárral szövetkezik, ezért bűnére nincs bocsánat.”

                   A labancságnak nincs zenéje és költészete. Hogy is lehetne? Mindazonáltal léteznek labanclelkű írók, festők és zenészek: labanclelkű politikusok bérencei. A labancság korrupció, létrontás. Persze sorsvállalás – mi nem az? – de a korrupcióban nem fölizzik, s elhamvad a lélek egy nemesnek gondolt ügyért, jelesül a haza szolgálatában, hanem lassan elrohad.

                   A labancságot csak a dráma, a katarzis tagadásában lehet úgy-ahogy kibírni; nincsen

 se haza, se nemzet, a szerelem leginkább szex, a szabadság pedig szabadosság, a művészet képlete: izmus-ideológia plusz technika. Hogy ne vesszünk bele a politikába, labanc például az a nyelvész, aki vitás esetekben mindig a magyar megoldás ellen dönt. Német befolyás idején germán eredetet keres szavainkban, szovjet gyarmat korunkban szlávot. Gondolja valaki, hogy Berlinben, Moszkvában számolták, hogy hány magyar szó ered tőlünk? Csudákat! A lihegés, a szolgaság öröme a labanc igénye.

 

                                                                  MÁRCIUSI LEVÉL

 

                    Akárhova lépünk, kő csikorog a lábunk alatt. Akárhova nézünk, korhadozik az ég fölöttünk, mint az üresen hagyott istállók mennyezete. Meg szeretnénk határozni helyzetünket, szélben és napsütésben, de nem tudjuk, mert a nyelv elmenekült előlünk. Úgy vagyunk foglyok és tehetetlenek ebben a szerencsétlen kis hazában, ahogy természetesek szeretnénk lenni benne.

                   Őrület! – mondhatnánk halálos lelki nyugalommal magunknak is, de zavarodottan már önmagunkkal sem tudnánk szóba állni.

                   Ezt szokták egy országban csődnek nevezni. Csődnek – lábunk fejétől a koponyánk magaslatáig. A kórházi ágyak ilyenkor szoktak parancsszóra útra kelni, menni egyik városból a másikba, a hegyek tetejéről kiszellőzhetetlen házak sűrűjébe, és fejetlen rohangálásukat befejezni a roncstelepen. Az iskolák, a kis posták, vidéki vasútállomások ajtaját ilyenkor szögezik be kalapácsos lidércek, hogy a peremlakók minél előbb megtudják: semmi szükség sincs rájuk.

                   És egy Gyurcsány Ferenc nevezetű miniszterelnöknek is ilyenkor támad kedve hanyagul rákönyökölni a Művészetek Palotájában magányosan ácsorgó, mikrofonos asztalra, és kioktatni a magyarságot arról, hogy mi is történt 1848. március 15-én.

                    Tudomásunk szerint a Márciusi Ifjak nem a bécsi parlament és nem a pozsonyi országgyűlés magasztos termeiben törölték el a cenzúrát, amely forradalmi tett volt, hanem az utcán. Petőfi sem a Felsőházban szavalta el, napirendi pont előtti felszólalásaként a Nemzeti dalt. Meg a Tizenkét Pontot sem a képviselők terjesztették elő az uralkodónak. Nem, nem – sem az Uniót Erdéllyel! A miniszterelnök szerint még az is elképzelhető, hogy Március Tizenötödike csak a mi beteges képzeletünk volt!

                    Barátaim! Történészek, írók, tudósok, tanárok, filmesek, filozófusok, egyházi emberek, feltalálók, Bartók és Kodály tanítványai – hova jutottunk? Valaha voltunk valakik, és most csak bámuljuk az eseményeket, mint egy nevetséges panoptikum élethű másolatai. Tizenkét éve jámborul dödögünk és lázadozunk, ahelyett, hogy bevallanánk: elárultuk az értelmet, de helyette nem fedeztünk fel magunkban semmiféle dacos és barbár boldogságot, amellyel segíthettünk volna népünknek. Sőt, mostanra az is kiderült, hogy elfogadtuk a diktatúrában gyökerező demokrácia minden züllöttségét és képmutatását. Sorsfordító könyvekben kellett volna megírnunk, hogy a demokrácia épp úgy szabadított fel bennünket, mint a szovjet hadsereg, s ugyanúgy fosztott ki és gyalázott meg mindnyájunkat. 1956 tizenkét napját kivéve, a kétségbeesés lett a mi hagyományunk!

                   Ma bárhol járunk az országban, mindenki panaszkodik, hogy a Politika holtversenyében kell leélnünk az életünket. Az eldöntetlenség sorvasztó léthelyzetében. A döntetlen jelző helyett inkább a rosszul, sőt a bűnösen döntő helyzetek fogalomkörét.

                   A rendszerváltás pillanatában azt hittük, hogy a szabadság megigazulása és megváltása jön el. De nem az jött el!

                   Az első szabad választáson a vérbírók éppúgy szavazhattak, mint az agyonlőtt vagy a fölkasztott vértanúk hozzátartozói. Akik 1956. október 25-én, az Országház téren tömegygilkosságot rendeztek, szabadon járulhattak az urnákhoz. Elmaradt a törvényes, bírósági leszámolás azokkal szemben is, akik zsarolással lelkeket pusztítottak el, s akiknek vér tapad a kezükhöz. Az ő bőrük megmentésével elvettük megtévedt százezrek megtérésének lehetőségét, s ott hagytuk őket meghasonlásukban. És így növelték, s növelik a tegnapi bűnösök szavazótáborát. A diktatúra minden szennye és szörnyűsége így özönlött át zavartalanul a demokráciába, különösképpen felerősödve az utóbbi öt esztendőben.

                   Minden válság és tudathasadás ennek a következménye.

                   A magyar értelmiségiek nagyobb része ugyanis pontosan tudja, hogy ez az eredendő bűn, ez a válság mára elérte az élet minden területét. Ott csikorog az ország gazdasági teljesítményében, az államháztartás hiányában, az államigazgatás és a közösségi szolgáltatások állapotában, a romló nemzetközi kapcsolatokban, a közösségi és egyéni züllésekben, a kormány által gerjesztett és megtűrt korrupcióban, az idegrendszert betegségek egyre növekvő számában.

                   A hatalmat gyakorló kormány már nem is nagyon rejtegeti azt a szándékát, hogy a magyar lakosság becsapásával elért választási győzelmét legönzőbb módon saját anyagi gyarapodására használja föl. Eközben parlamenti többségét kérkedve és kéjjel mozgósítja kiszolgáltatott népe ellen. Az egészségügy, a kórházak barbár szétzúzása a ma emberét az 1919-es proletárdiktatúra gaztetteire emlékezteti. Ennek a pusztításnak a mértékét nemcsak az egészségügy szétverése adja, hanem a mai kormány minden intézkedése, amelynek nyomán romlik a nemzet többségének életminősége. A felemelkedés helyett milliók kerülnek a lecsúszás pályájára, és sok ezren pedig inkább az önpusztítást választják.

                   Ma Magyarországon a legnyilvánvalóbb igazság az, hogy aki értelmiségi és nem vakítja el a félelem, önző érdek vagy valamiféle téveszme, az magában leszámol ezzel a kormánnyal. Úgy is mondhatnánk, hogy aki értelmiséginek tartja magát, nem azonosulhat ezzel a kormánnyal, hanem mindent megtesz annak érdekében, hogy azok a megtévesztett jóhiszeműek, akik még e kormánynak hisznek, hasonló következtetésre jussanak, hisz valójában az ő kezükben van a döntés. Ehhez pedig közgazdászok, tudósok, írók, filmesek, filozófusok, jogászok, tanárok, szociografusok, tisztességes pénzemberek szükségesek, valamint hitben és képzeletben nagyra nőtt emberek. Ne feledjük: 1848. március tizenötödike azért lehetett máig is legnagyobb erőt sugárzó ünnepünk, mert történelmünkben ez volt az első, de úgyis mondhatnám, hogy az egyetlen – olyan esemény, az egyedüli csoda, melyben népünk elsősorban a szellem embereire hallgatott.

                  Egy nemzet boldogsága inkább függ az emberek jellemétől, mint a kormányzás formájától.

 

                                                                  Csoóri Sándor, 2007. március 16. Nemzetőr

 

          

                                                               A KRISZTUSTÖVIS

 

                   Ilyen szép neve van annak a különleges növénynek, amellyel Krisztus urunk fejét megkoronázták a római zsoldosok. Paliurus spina – cristi, mondják róla tudós könyvek, amelyekben még a tudomány latin nyelvén határozták meg a teremtett világ minden élőlényét.

                   Hogy mi köze van a történetemhez, amellyel most előhozakodok, és, hogy egyáltalán van-e valami köze, azt majd döntsék el a kedves olvasók.

                   Évtizedekig volt a keceli plébániának egy igen szolíd szolgája, bizonyos Árvai Balázs bácsi. Amikor én megismerkedtem véle, talán a nyolcvanas évek derekán, éppen arról panaszkodott nékem, hogy azok a büdös kölykök mindig átrugdossák a labdákat játék közben az udvarára. Méltán haragudott, mert naponta taposták a kerítését, és dobták vissza az iskolai pályára. Nekem is szólt, bár, mint elpanaszolta, panaszkodott már az igazgatónak is, de mindhiába.

                    - Ez a kommunista igazgató nem akar segíteni egy templomszolgának – mondta keserűen, és megcsuklott a hangja. Pedig meglett férfi volt, az említett igazgató pedig még ember sem. Gerinctelen és tyúkagyú. És még ivott is, mint a gödény.

                   Nos, ez volt a megismerkedésünk. Aztán néha találkoztunk, amikor ő már elharangozta a delet, én pedig magányosan az vájúhoz siettem a napközi konyhájára. Itt nemcsak azzal tankolta föl magát az ember, amit éppen tálaltak, de még a lelkét kis annak a derűjével, hogy milyen kitartóan simogatták az asztal alatt egymás bütykeit Kurinné kollegína és az igazgatóhelyettes Kokas K. G. kartárs. Közben észre sem vették, hogy csak paradicsomleves van ebédre, és tojásos núdli a második fogás. Nem ilyenkor mesélhette el életének tragikus eseményét, mert éhes hassal még mesét hallgatni sincs kedve az embernek.

                   Valószínűleg ebéd után lehetett, amikor egyszer megállított, és éppen előttem akart most is enyhíteni lelkének legnehezebb terhén.

                   -Tudja, tanító úr, valamikor mink is tanyán laktunk a hites feleségemmel. Kinn a homokos tüskösi határban, ahol volt egy akkora szőlőnk, hogy kettesben megbirkóztunk vele. Dűlőnyi hosszú volt, hét pászta és harminc borozda széles. Tele jófajta kadarkával, pirosszlankával és tizenkét meggyfával. El tudhatja képzelni, tanító úr, hogy volt benne munka korai tavasztól késő őszig. A nyitástól a takarásig. Benn a tanyában meg tehén, disznó és mindenféle szárnyas jószág.

                   Mindvégig kitartóan tanító urazott, bár vagy húsz évvel és egy fejjel magasabb volt nálam. Egyetlen külső jegyben hasonlítottunk egymáshoz, és mindketten a templom egeréhez.

                   Tudja, tanító úr, éppen akkor házasodtunk össze a feleségemmel, amikor vége lett az oroszjárásnak. Talán hallott arról, hogy milyen disznóságokat követtek el a tanyákon ezek a mi felszabadítóink. Mink csak azután örököltük a tanyát és a hozzá tartozó szőlőt.

                    A tanya parasztosan hófehérre meszelve, az udvarán nyári tűzhely, benn a házban kemencével fűtve az első szoba. A tanya mögött egy akácerdő, amelyik nyár közepén zöldell és sötét. Különösen a széle, mert sűrűn benőtte az átjárhatatlan krisztustövis. Ami azért volt jó, mert onnan ártó szándékkal meg nem közelíthetett bennünket senki emberfia, de még ragadozó állat, elvadult kutya vagy róka sem. Az erdő meg a ház között mindig egy kisebbfajta szalmarakás halomban, a jószág alá alomnak. Mint Ádám és Éva a Paradicsomkertben, úgy éreztük magunkat néhány éven át. Nagy örömünkre egy egészséges kislányunk is született, bár a bába csak a közeli szomszéd tanyáról való öregasszony volt, és tányéros mérleggel állapítottuk meg a súlyát.

                   A feleségem egyszerre szoptatott, dajkált, és talán a gyerek miatt nem voltunk annyira vegzálva a Rákosi idejében. Disznónk, borunk az nem lehetett, mer arra is gyakran megfordult a végrehajtó, de egy tehenet tarthattunk, meg aprójószágot. Aztán éppen Nagy Imre ideje jött el 1953-ban, amikor az a szörnyűség történt velünk.”

                   Igen mély sóhajtással hajtotta le a fejét, és hosszú szünetet tartott. Aztán a templom tornyára emelte tekintetét, és halkabban folytatta tovább.

                   A régiek úgy mondták, hogy meglátogatott bennünket az Isten. Valami nagy bűnbe eshetett valamelyik ősünk, és velünk végezte el a számadást. Tudja, tanító úr, sokat gondolkodtam én azon, hogy mivel érdemeltük ki ezt a csapást. De mindketten Istennek tetsző életet éltünk. Éltünk magunknak meg annak a kislánynak, akit nekünk rendelt a mi Urunk.

                   Nem ittam, nem kártyáztam, nem bántottam káromkodással az eget, mégis ránk szakadt.”

                   Azzal vigasztaltam, hogy a Bibliában van egy mondás, ami neki ad igazat: „A fiakban bűntetem meg az atyáik bűnét.” Így mondta maga az Úr.

                   Tudja, tanító úr, minden este imádkoztunk, együtt mind a hárman. Erzsike is, a kislányunk, aki akkoriban töltötte be a negyedik esztendőt. Vékony, madárcsontú szép szőke, hosszú hajú kislány volt. Imádkozott, énekelt is az anyjával. Istenem, hogy szerettük! De egyszer nagyon magára hagytuk.

                    Az úgy történt, hogy az anyja, aki akkor már a második gyerekünket várta, éppen az ebédet főzte, én a szőlőben kapáltam, egy kicsit távolast a tanyától. A kislány magával vitt egy doboz gyufát, és a tanya háta mögött a szalmánál, játszani kezdett. Azt játszotta, amit az édesanyjától tanult. Szalmából tüzet rakott, és ki tudja hányadik húzásra, az egyik szál égve a szalmára hullott. Szegénykém, úgy megrémülhetett, hogy hosszú ideig szóhoz sem jutott. Állt, és nézte a félelmetes tüzet, amelyik egyre nagyobb lánggal égett. És szinte észrevétlenül belekapott a ruhájába. A fájdalom téríthette magához, amikor kiabálni kezdett, de a vékonyka kiáltások közül, ki tudja, hányadik vetődött el az édesanyja füléhez. Onnan a tanya mögül.

                   Amikor az édesanyja odarohant, a kislány már esve-kelve rohant feléje, de már beborították a lángok. Leégett a hosszú, szellős nyári ruhája. És megégett az egész teste. A láng még a hajába is belekapott. A feleségem fájdalmas sikoltására rohantam a tanyába, de már semmit sem tehettünk.”

                   Mit mondjon az ember? Hallgattunk, és átéltük az újra föltámadt szenvedést. Most már együtt.

                   Ott, Imrehegyen temettük el, és nemsokára megszületett a második gyerekünk. Az is kislány lett. De mindig kerestük rajta az első kislány arcát, de nem találtuk, a viselkedésén az első jóságát és szépségét, de nem találtuk. Nem is szerettük, mert durcás lett és szófogadatlan. Mosdatlan szájú és közönséges. Nem hasonlított egyikünkre sem. Alig múlt tizenhét éves, férjhez is adtuk. Aztán mink is beköltöztünk a faluba, ide a templom mellé, Istent szolgálni. A feleségem korán meghalt, már tíz éve magányosan élek. Abból, amit a szolgálatért kapok. Lányom? Talán köszön, ha meglát. A férjét eltemette, most egy románnal éli második házasságát. Legyenek boldogok!

                   Árvai Balázs bácsinak még akkor is vérzett a sebe. És okolta Istent, a Sorsot és az egész teremtett világot.

                    Pedig a harmadik stációja még csak ezután következett. Amikor a munkája, a szolgálat, is magára hagyta. Eljöttek az elvadult kilencvenes évek. A gyűlölet pokoli sötétsége borult az országra, és elengedte láncaikról a bosszú iszonyatos kutyáit. A „kényes rabló” is rabolt, hát még a gátlástalan! Idegszál-szaggató évtized volt! Különös kegyetlenséggel és büntetlenül csaphattak le a védtelenekre.

                   Árván maradt Árvai Balázs bácsit két fiatal cigány megverte és kirabolta. Ott másztak át, azon az ismerős kerítésen. Hiába volt a rendőrségi jegyzőkönyv, a megélhetési bűnözés bocsánatos lett. Aztán másodszor is rátörték, agybafőbe verték, újra kirabolták, mint az egész magyar népet, vele együtt. Ő, szegény, ebbe már bele is halt. Mi, fiatalabbak, talán túléljük.

                                                                                 

                       

                       BEFEJEZÉSÜL ÉS VIGASZUL:JÁTSSZUNK HELTAI JENŐ ÖTLETEIVEL!

 

                   Magyar Miska, az igazságtalan trianoni békediktátum után, bánatában elindult világot látni. Már nagy földet bejárt, sok idegen országot, amikor egy erdő közepén kutat talált. És íme, a kútból egy gyönyörű és fenséges asszony lépett ki, szépségtől tündökölve.

                    -  Ki vagy, te gyönyörűséges teremtés? – kérdezte Magyar Miska megdöbbenve.

                    - Nem ismersz? Én vagyok az IGAZSÁG. Most csak ismersz? Vagy sohasem találkoztál velem?

                   Magyar Miska a fejét rázta, és búsan mondta:

                    - A környékünkön minden kutat megmérgeztek, és vezetéken kapjuk a vizet.

                                                                                   §

 

                   A kiváló férfiút, akit Kovács László külügyminiszternek hívnak, és akinek nagy befolyása volt a haza sorsára, becstelen ajánlattal környékezték meg. Százezer dollárt ígértek neki, ha felemeli bölcs szavát a kettős állampolgárság ellen. A züllött szadeszes alak, aki ezt az ajánlatot tette, kiemelte táskájából a dollárköteget, és csábító mozdulattal megkínálta vele.

                   A kiváló férfiú sértődötten utasította vissza:

                    - Micsoda disznóság! Csak nem képzeli, hogy a tiszta kezem hozzányúl ehhez a mocskos pénzhez. És becsengette a titkárát:

                    - Kérlek, add meg ennek az úrnak a svájci bankfiókom számát!

                                                                                 §

                   Az országban olyan gonosz hírét költötte a liberális média az első megválasztott miniszterelnöknek, akit dr. Antall Józsefnek hívtak, hogy az Országház körül fenyegetően zajongott a taxisok tömege. Néhány elszánt ember már ostromolni kezdte a kaput. A miniszterelnök sápadtan ült a karszékében.

 - Apám – tört ki fiából a felháborodás -, te félsz?

A gőgösnek mondott férfiú elmosolyodott:

                    - Balga gyermek – mondta szelíden -, hiszen, ha tudnám, hogy megölnek, nyugodtan kimennék közéjük. De attól félek, hogy kezet kell velük szorítanom.

                                                                                 §

                   A sötét felhők közül ezüst fénnyel bújt elő a hold, akit dr. Antall Józsefnek neveztek, és mosolyogva nézte a csendes országot. De már a következő pillanatban haragos ugatást hallott, mintha összeesküdtek volna ellene, egykutyaként tele szájjal és gyűlölettel ugatták.

                    - Mért ugattok rám ilyen gyűlölettel? – kérdezte a holdvilág panaszosan. – Hiszen sohasem bántottam közületek egyet sem.

                   Az egyik kutya, aki egyúttal a legbecsületesebb médiaszakember volt, mindegyik helyett megfelelt neki:

                    - Nézz körül! – mondta a holdvilágnak - Idelenn csak sötétség és büdösség van, amit magunk csináltunk. Te vagy fölöttünk az egyetlen sugárzó és tiszta valaki. És még csak meg se ugassunk?

                                                                                 §

                   Előadás után öltözőjében ült a híres bohóc, akit Torgyán Józsefnek hívtak. Az együttérző újságíró faggatta:

-          Rettenetes fárasztó munka ez! Minden nap mulattatni a közönséget!

A vén bohóc nyájasan mosolygott:

 - Nem olyan veszélyes dolog. Hébe-hóba pihenek, és magam is mulatok.

 - Hogyan pihen? Mivel mulat? – érdeklődött tovább az újságíró.

 - Visszasírom az ÜGYNÖK múltamat.

                                                            §

                   A büszke léghajó, amelyet Göncz Árpádról neveztek el, gázzal és méltósággal telve emelkedett a ragyogó kék égen a város fölé. Emberek és házak eltörpültek alatta, és ő úgy érezte, hogy kitűnő valaki, ahogy királyok, miniszterek feje fölött előkelő magasságban lebeg.

                    - Hálátlanok – förmedt dühösen a kosárban ülőkre -, meg sem köszönitek a nagy jót, amit veletek cselekszem. Fölhoztalak ide a mérhetetlen magasságba titeket, kis hangyákat.

                    - Csak lassan a testtel, öregem! – mondta a média-léghajó kapitánya - Az igaz, hogy felhoztál, de te magad hogyan kerültél ide? Amikor a földön feküdtél, akkora voltál, mint egy disznó hólyagja. Legalább száz haverod fújt föl tele tüdőből, hogy felemelkedhess. És most akkor válsz megint üres ronggyá, amikor mi akarjuk.

                   Ezt nevezik KLIKK-nek!

                                                                                 §

                   A svéd uralkodó és filigrán felesége is rész vett a Nobel-díj átadási ceremóniáján, ahol egy internacionalista magyar írót is díjaztak.

                   Az előkelő hölgy szimpatikus nyugalommal figyelte a díjak kiosztását. Egyszer csak minden ereje elhagyta, és a férje karjaiba ájult. Amikor magához tért megkérdezte:

                    - Te is láttad, amit én?

                    - Mitől bágyadtál el ilyen váratlanul, kedvesem?

                    - Tudod, hogy én híve vagyok a női egyenjogúságnak, de ez már mégiscsak sok!

                    - Mire gondolsz, kedvesem?

                    - Ezen az előkelő rendezvényen a magyar miniszterelnök, Medgyesi felesége, a kancellár úr háta mögé bújva, titokban cigarettázott. Láttál már ilyet?!

                    - Ezek nem urak, kedvesem, ezek csak kommunisták – felelte bölcsen az uralkodó.

                                                                                 §

                   Egy illusztris társaságban mesélték:

                   A nagy Darwin, aki szenvedélyes vadász és állatbarát volt, a magyar őserdőben egy majomfészekre bukkant. Egyetlen majom volt benne. Ezt hazavitte, hogy a gyermekei játszanak vele. A kis majom szépen fejlődött, és hároméves korában már beszélni is tudott.”

                   -Hihetetlen!” – csodálkozott a társaság krémje.

                   -De ez még mind semmi – folytatta az elbeszélő -, az emberi környezetben egyre emberibb alakot vett fel. Hatesztendős korában már alig különbözött a többi gyerektől, és ekkor Darwin beíratta az iskolába.

                   -Bocsánat, de ez szinte képtelenség! – jegyezte meg az egyik tudós.

                   A mesélő nem zavartatta magát, hanem meggyőzően folytatta:

                   -A majom nagyon szorgalmas volt, és kítűnően tanult. Aztán egy külföldi egyetemre is beíratkozott, és onnan kész úriemberként került ki az életbe.

                   -Bizonyítékot! Bizonyítékot! – követelték harsányan az illusztris társaság tagjai.

                   -Nincs más hátra, hölgyeim és uraim, minthogy bejelentsem: Az a majom én voltam. És engedjék meg, hogy bemutatkozzam: a nevem Horn Gyula.

 

                                                                         EPILÓGUS

   

                    Sokáig kerestük az IGAZSÁG-ot. Nos, vajon megleltük-e? Meg, de keserű volt a felismerés. Bizony, nem mi határoztuk meg életünk útvonalát, amelyet személyes képességeink kiköveznek. De még a családunkét sem, mert a történelem felpofozott bennünket. A nemzet nem vehette kezébe sorsának irányítását egy pillanatra sem. Az egyetemes emberiség pedig, a földgolyó minden népe, kisebb-nagyobb mértékben ki van szolgáltatva még ma is az egyetemes HAZUGSÁG-nak. Lám, ez az IGAZSÁG!

 

                                                  Ha nem születtem volna is magyarnak,

                                                  E néphez állanék ezennel én,

                                                  Mert elhagyott, a legelhagyottabb

                                                  Minden népek közt a föld kerekén.

 

                                                                                              Petőfi Sándor