"Nota bene!" 3. ~ "Amiről az apa hallgat, a fia beszél, és gyakran úgy találom, hogy maga a fiú az apa felfedett titka." Friedrich Nietzsche LXIII.

 

Adjuk meg a választ egy levéllel a címben feltett kérdésre!

                   Talán ezzel is kellett volna kezdeni, de bizonyítékként a végére is illik.

                    Kurcz Adolf plébános úr ebben az érsekség ajánlatára válaszol, amely föveti, hogy Kecelen talán érdemes lenne a lányok számára polgári iskolát indítani. Íme a válasz:

                   „Kecelen polgári iskolát építeni fölösleges és céltalan. Lakossága ugyanis, leszámítva az igen csekély számú intelligenciát, földművesekből és igen szegény iparosokból áll, akik mellett még egy csomó zsidó él.

                   A falusi intelligencia leányaiból 5-6 polgári iskolásnál többet összeszedni nem lehet. Az iparosok, mint faluhelyeken általában, oly szegények, hogy az elemi iskolát végzett leánygyermekeiket otthon nem nélkülözhetik.

                   Még inkább áll ez a földművesekre nézve. Aki ezek közül szegény/pedig a hetven százalékuk nagyon szegény/, az csak úgy tudja fönntartani családját, ha elemi iskolát végzett gyerekei vele együtt dolgoznak és keresnek. A kisbirtokosoknak is szüksége van elemi iskolát végzett gyermekeikre. Ezek segítik a földmunkában, és ha tanulnának, a helyükre napszámosokat kellene fogadnia.

                   A jobb módú gazdák nagyobbrészt tanyai birtokaikon laknak, s leánygyermekeiket, nagyon helyesen, úgy nevelik, hogy földműves gazdák feleségei legyenek, és ezért a földműves életet ne nézzék le, hanem megszeressék, és az avval járó munkát már gyerekkorukban megszokják.

                   Józan érzékükből kifolyólag nagyon jól tudják azt, hogy amelyik földműves leány 14-15 éves koráig polgári iskolába jár, az a föld szagától idegenkedik, a földműves munkát lenézi. Földműveshez nem akar férjhez menni, felveszi az úri tempót, s nem találja a maga helyét a világban. Kecelen eddig még csak két lány volt. Az egyik már szerencsétlen lett, a másik már azon az úton van, amely szerencsétlenségbe visz.”

 

                                                                     +

 

                    Amikor először elolvastam, csak köpni tudtam. De rövidesen megtaláltam Szabó Dezső sorait. A véleményemet tartalmazza:

                   „Kijelentem: szélsőséges gazténynek s a magyarság elárulásának tekintek minden egyes estet, amikor a magyar anya fiát Magyarországon bármilyen címen, és bármilyen eszközzel elzárnak a továbbképzés, a több ismeretszerzés lehetősége elől.”

                  

                 

                                                                           +

                                                      

 

                   Elárulom neked, de ez hétpecsétes titok, hogy fiatal korában Sendula István is kísérletezett tyúkokkal. Később agronómus lett, valószínűleg azért, hogy ennek tudományos alapjait megvesse. De nem járt sikerrel, mert a tojások nem lettek szemesek.

                    Így aztán Pistának, hagyományos módon, csak egy kislánya meg egy fia született. Véletlenül sem három, ha már a fiú megvan!

                    Harmincöt évvel ezelőtt egyik hasonszőrű kortársam kiszámította, hogy egy gyerek fölnevelése, akkori árfolyamon számítva, cca. belekerül egy millió forintba. Ezért van nekik csak egy, és az is olyan, mint az apukája. Ja! Akkor döbbentem rá, én mulya, hogy ezek mindent pénzzel mérnek. Talán még a magasságot és a mélységet is.

                   Pista a feleségét sem becsülte többre egy szimpla, hasznot hajtó nősténynél, mert az a kiszolgáltatott, sokat robotoló asszony, fölakasztotta magát.

                    Rendkívüli gyorsan meggazdagodtak a szövetkezetek vezetői, köztük ő is. Úgy loptak, mint a güzü! Abban profik voltak. Az életről csak annyit tudtak: Arra való, hogy minél több lehetőséget adjon a pénzszerzésre. Mandula ezért hajtotta a feleségét is, mint egy napszámost. Ezért adta tündéri kedvességű lányát egy Pénzes Palihoz rögtön érettségi után, hogy ne legyen gondja a további taníttatásával.. A pénz, a pénz, az aranyborjú volt az istenük, mint a Sinai-félszigeten magukra hagyott zsidóknak. Mózes, azzal az ürüggyel, hogy az Istennel tárgyal, kivett néhány nap szabadságot, a nyári szünidő terhére, és az alatt nyájának művészlelkű tagjai aranyból megformálták eme borjút. Bú! Mózes akkor kapott először infarktust, ezért nem is tudta megérni az ígéret földjére való dicsőséges bevonulást.

 

                                                                          +

 

                   Bár egy kiszuperált ÁVH-sból lett humorista szerint ez másképp történt:

                   „Akkor már negyven éve bolyongott népével a pusztában. Az emberek zúgolódtak, sátraikban arról suttogtak, hogy alighanem eltévedtek, és a Vezérnek fogalma sincs róla, merre van az Ígéret Földje.

                   Pedig pontosan tudta! A Szinaj hegyére is azért kapaszkodott fel, hogy kikémlelje, jó felé mennek-e, és a sziklás csúcsról megláthatta a célt, amiért éltek, amely felé azóta, hogy az egyiptomi szolgaságból kiverekedték magukat / Nem volt ott verekedés, csak hét csapás! / szüntelen törekedtek.

                   Igen. Ő látta az országot, amely ott terült el a Folyón túl, alig néhány napi járásra a tábortól, amely eddig csak vágyaikban élt, most ott volt előtte: a Béke, a Társadalmi Igazság, a Végső Beteljesülés Földje.

                   Ha eddig voltak is kétségei, hogy jó irányban haladnak-e, most már pontosan tudott mindent. Csak azt nem tudta, hogyan mondja meg a népnek, hogy az Ígéret Földje reménytelenül ronda, sivár és kietlen.

                   Akkor határozta el, hogy húzni fogja az időt. Hetekig maradt fenn /!/, piszmogva farigcsálta /!/ a kőtáblákat, amelyekre néhány banális szabályt vésett. Nem szabad lopni, ölni, házasságot törni; morális közhelyeket, amelyeket az egyiptomi papok prédikálgattak, és amelyeket soha nem tartott meg senki sem.

                   Odalenn nagy botrányt csapott amiatt, hogy néhány szobrász unalmában kifaragott/!/ egy egyiptomi tehénistent/!/. Jól tudta ugyanis, hogy most, amikor a jövő ígérete szertefoszlott, minden, ami Egyiptomra emlékeztet, súlyos veszélyt jelent.

                   A további években körbe-körbe vezette az embereket, és ha valaki azt állította, hogy itt már voltak, kivégeztette. Szellemi időhúzásról is gondoskodott. Nyilvános vitát indított arról, hogy milyen legyen a leendő szentély, amelyet a majdani Ígéret Földjén felépítenek.

                   Végül azonban, akkor már hetven éve köröztek, elfogyott minden ötlete, és a nép türelme.

                   Úgy intézte, hogy sötét este értek /!/ a határhoz, az emberek egész éjjel ébren várták/!/ a hajnalt, amikor megláthatják. Végre! Éjfél után beduin ruhát öltött, és anélkül, hogy az izgatottan karattyoló csoportok észrevették volna, meglépett. Néhány hónap múlva, amikor, mint beduin idegenvezető, egy visszavándorló csoportot kalauzolt Egyiptom felé, már senki sem ismerte fel.”

                                                               Komlós János: Tiszta vizet a fejekbe / részlet/

 

                                                                      +

 

                  A szerelem ürügyén most kell bocsánatot kérnem egyik utcabeli pajtásomtól, Árvai Lacitól, akit akaratlanul elárultam valamikor 54- 55-ben.

                   Rendszeresen megjelentem náluk, és igen jó barátok voltunk. A szalmakazal tövében üldögéltünk hatodikos korunkban, és ott meséltem el neki az Egri csillagok eseményeit, hogy a kátyúból kisegítsem. De a leányok már akkor is jobban érdekelték, mint a Jumurdzsák.

                   Valahogy megpróbálok visszatérni az udvarukra, mert a mondatok labirintusából is ki lehet találni végül, és még az Ariadné fonala sem kell hozzá, ahol a szülei, a csendes Józsi bácsi és a hangos Margit néni, elmondták, hogy a fiuk hozzánk kéredzkedett. Én csak a vállamat vonogattam, ami ugye neveletlenség volt, és egyúttal aljas árulás.

                    Erre az édesanyja felkapta söprűt, és rögtön a helyes irányba nyargalt vele. Amikor Gizelláék utcai ajtaját zárva találta, felállt a kispadra. Onnan szólította meg vétkes fiát, mint Édenkertben a tiltott gyümölcsöt eszegető Ádámot az Úr:

                   „Laci, hol vagy? Tudom, hogy most is itt kuksolsz valahol! Rögtön gyere ki!”

                   Éva-Gizella néhány perc múlva elő is lépett a lugasból, de Ádámot mintha elnyelte volna a föld.

                   Végül diadalmasan előrángatták az istállóból. A jászolban hasalt a széna alatt. Jó szimat kellett hozzá, hogy rátaláljanak. Szegény gyereket egyszerre csépelték szóval és söprűnyéllel az ostobaságom miatt.

                    Drága Lacikám! Legénykorodban egy nagy szerelem hálójával igen közönséges némbert fogtál. Ezért lettél az elvonón - visszaeső. Bocsáss meg nekem!

                    Kedves Margit néni, Téged az Isten úgy büntetett, mint a homoszexuális férfiakat Szodomában. Tudniillik, vaksággal verte meg őket.

                    Te nem voltál bűnös, de életed utolsó éveit mégis vakon araszoltad végig. Bocsáss meg nekünk!                                        

 

 

                                                                           

 

                                                                       A KAKAS

 

                  Most pedig, Barátom, autó fog zúgni, bár tudom, hogy félsz tőle.

                   Ritka szép az ilyen holdvilágos téli éjszaka éjféltájban! A friss hó nem régen terítette le a fekete országutat, de néhány autó már benne felejtette a nyomát. No, meg néhány fajtársad is. Az úton egy fényes fekete autó halad, szinte lépésben. Lassan bekanyarodik az egyik utcácskába, ahol a „víg özvegy” lakik.

                   Hogy ki ő? „Arisztokrata” családból származik. Az édesapja kiváló kovácsmester volt, aki annyit és úgy dolgozott, hogy sem a feleségének, sem a két lányának nem kellett lemondania a flancról. Ahogy ezen a szép tájon a gonosz népnyelv mondja. Úriasszonynak születtek, de isten bizony, nem tehettek róla.

                    Az idősebbik patikus. Egy vállalkozó felesége. Egyetlen lányuk született. Több szót nem érdemel! Sapienti sat. A fiatalabbik, a heves vérű, „csak” pedagógus lett, amit természetesen igen röstellt.

                    Aztán feleségül ment egy volt boltos fiához, akit már korábban eljegyzett magának az alkohol. Tudom, mert együtt laktunk vele, közös albérletben, valamikor 65 tájékán és a pályánk kezdetén. Volt egy Izabella nevű szerelme is a kezdők között. Arisztokrata névvel-pedagógus, de jólelkű leányzó.

                  A hatvanas évek a képesítés nélküliek évei. Annyi gyenge minőségű embert soha nem vett fel a pedagógia mindig rozoga szekere, mint akkor. Ex animo / szívvel-lélekkel / csak igen kevesen művelték és művelik ma is ezt a minden másnál fontosabb mesterséget.

                   A gyalázatos fizetések miatt, ez lett a másodállásuk. Ma is ez a helyzet. A szőlősgazda-pedagógusok szeptemberben – októberben, kalákában szüretelnek egymásnak. A normális tanítás novemberben talán már elkezdődhet.

                   Mi váltottuk fel a „Horthy-fasizmus” idejéből itt maradt korosztályt. Mi, a munkások és parasztok többnyire „paraszt” fiai-lányai! „Kádár-fasizmus” fiai és lányai. De jöttek a volt tanyán tanítók, gyorstalpaló után a felsőbe, a kisegítő iskolába, cigányiskolába minél többet „lógni”. Ezek voltak a leggyengébb munkaerők. Meglehetősen alacsony IQ – val.

                    Igazgatókat és helyetteseket a járástól kaptunk - mozgalmi múlttal és intelligenciával. Náluk az IQ-t már nem volt érdemes mérni.

                    Az egyikükről Imrehegyen még erdőt is elneveztek, mert odavitte turbékolásra a kartársnőit vagy egyéb társnőit. Az öreg Szőkétől hallottam még a hetvenes évek vége felé, a két öles út szélén. Tanúm rá az út meg a nyárfaerdő, ahol még ma is turbékolnak a galambok. Az egykori pedagógus már az alsó világba költözött. Isten nyugtassa örökké kangörcsös kartársamat!

                    Csaba is „botcsinálta” pedagógus lett, de hosszú távon biztos lehetett a karrierben, mert jópofa srác volt és nagy piás.

                    Az első lépcsőfok: egy házasság, ami természetesen nem jöhetett létre kaszton alul. A heves vérű leányzót kapta társul. Azután következett, amit nem volt nehéz megjósolni, a kiemelés, az előbb felsorolt érdemeiért. A JÁRÁS csupa ilyen emberekből állott. Similis simili gaudet! Hasonló a hasonlónak örül!

                    Az asszonyka nehezen tűrte az éjszakázásokkal, ivászatokkal, nőügyekkel teli életmódot. Becsapta előtte az ajtót. A szónak annyira szoros értelmében, hogy a szerencsétlen részeg srác a küszöbön térdelve és kezét tördelve kért bebocsáttatást. De végérvényesen kicsukták. Válás lett a vége, és a fiatalember korai halála.

                    Bánatában, mert ennyire megalázták, megroppant idegekkel rövidesen sírba „buktatta” az alkohol. Izabella, az a hajdani, aki, még az sem lehetetlen, hogy egy kis Csabát várt tőle, biztosan megsiratta.

                   A „víg özvegy” ettől kezdve szabad lett, mint a paradicsommadár a dzsungelben.  Csak pénzes, menő pasasok társaságát kereste. Így bukkant egy jeles kakasra, és ellenfélként, annak nem kevésbé jeles párjára. Ez a három ember a látható és láthatatlan szereplője ennek a jelenetnek. Itt már nem kell a lámpák fénye sem. Sötét az autó kívül is, belül is. Egy hócsipkés drótkerítés mellett megáll. Rövid ideig még duruzsol a motor, de rövidesen az is leáll.

                    Néhány csendes perc a szemlélődésre, azután kiszáll egy sötétruhás hölgy. Figyelmesen körülnéz, de az éjszaka közepén csak egy nyugtalan álmú kutya csaholása hallatszik nagyon-nagyon messziről. A magányos nő a csomagtartóhoz botladozik a friss hóban, és kiemel egy megkötözött lábú kakast. A nyaka át van vágva, de friss vágás, mert a szűz hóra még cseppekben hullik a vére.

                    Hallani lehet, hogy az asszony idegesen mélyeket lélegzik. Azután óvatosan megindul a döglött szárnyassal az egyik kerítésoszlop felé. Akkurátusan fölakasztja rá. Nos, hát ezért kellett a döglött állat lábára a madzag. Visszacsúszkál a kocsihoz, és magában szidja a szerencsétlen lábbelijét, ami majdnem fenékre ülteti. No, még csak az kéne, hogy itt maradjon seggem nyoma is! – mondja magában.

                    De ekkor már újra a sötét kocsiban ül. Legalább öt percig vár, és újra indítja a motort. Az elegáns járgány megkönnyebbülten szalad az országúton. Az utcai lámpák fénysora ünnepi kivilágítással tiszteleg a bátor hölgynek.

                    Másnap az öregasszonyok arról beszéltek, hogy az egyik kakas felesége bosszút állt a férje szeretőjén.

 

                                                            

                                                                                                                      

 

                                                                          +

                                                 

 

                                                                  A helyi hold

                    

                     Egy borvizet szállító csíki atyafi elvetődvén messzi vidékre, egy olyan faluba ért, ahol a kocsma előtt két ember hevesen vitatkozott azon, hogy mi van odafenn az égen, a nap-é, avagy a telihold. A vitatkozó felek, részegek lévén, közben-közben ütlegelték egymást, de egyik sem engedett a maga igazából. Az egyik azt állította, hogy a nap ragyog az égen, a másik ellenkezőleg váltig azt erősítgeté, hogy az nem a nap, hanem a telihold, így a vitát nem tudták egymás között eldönteni.

                   Kapóra jött hát a borvizet áruló atyafi, mindketten odarohantak hozzá, megragadták a zekéjét, és kérdék tőle:

                   Hallja-e, bátyámuram, mi az odafönn az égen? A nap - é, vagy a hold? – és mindketten rámutattak a teliholdra.

                   A Csíki atyafi előbb fontoskodva felnézett az égre, amelyen ezüstös fényben csillogott a telihold, majd megvakarta füle tövét, tudván, hogy akármelyik félnek adna igazat, a másik nekiesne, és ő is kapna az ütlegekből, kitérően válaszolá:

                   Hát én azt honnan tudhatnám, mikor én nem vagyok idevalósi, hisz most jöttem Csíkból.

                                                                     +

 

                   Hallottad, Barátom, hogy autóval halkan is lehet járni, és az nem ijesztő. Legfeljebb az éjszakai sötétség.

                   Neked, egy született vadászkutyának, szeretned kell a vadászokat. Én kimondottan rühellem őket. Rá se ránts, ha valamiben nem értünk egyet! Még barátok között is megesik néha. De gondolj bele, milyen tragikomikus, hogy kikeltik a fácántojásokat, felnevelik őket szépnek és gondtalannak, azután szabadon eresztik őket.

                    Azt hiszik, szegény bolondok, mint mi az első választás után 1990-ben, hogy eljött a szabadság pillanata. Boldogan szétszélednek, és se szó, se beszéd, már lövik is őket halomra! Erről az egyetlen „normális” Jancsó - film jut eszembe: A szegénylegények./ Bár még abban is csal, lop és hazudik. De legalább nem uszít! /

 

                                                                      +

 

                   Már 1504-ben törvénybe iktatta „Dobzse” László királyunk, hogy vadászni csak a nemes embernek van joga. A paraszt csak panaszkodhatott, mint egy Tiborc nevű szegény ember a királyné udvarára:

                    „Szép földeinkből vadászni berkeket csinálnak, hová nékünk belépni sem szabad. Ha egy szegény beteg gyermek megkívánván, lesújtunk egy rossz galambfiat, tüstént kikötnek. Aki száz meg százezert rabol bírája lészen annak, akit  szükség garast rabolni kényszerített.”

                                                                         +

 

                    Azóta is az „arisztokrácia” előjoga a vadászat. Állítom, mint született plebejus. Kádár helytartó idejében a párttitkáré, a tanácselnöké, a fogorvosé, a téeszelnöké és a járási elvtársaké.

                    Benyó elvtárs, milyen arisztokratikusan hangzik, volt éppen a párttitkár és az egyik fővadász. A vadak réme, de egyszer még őt is furcsa meglepetés érte. Se szó, se beszéd, csak hangos röfögés: Egy korai órán megjelent Kenyő elvtársunk házának udvarán egy vadkan. Tiltakozás volt ez vagy véletlen? Mindenesetre bátor, halált megvető cselekedet. Szerintem tiltakozott megölt emséje és a magukra hagyott, pusztulásra ítélt, csíkos malacok miatt. Ennyire lehetünk szentimentálisak!

                    Azután végigröfögött a falu központján, és nekiszaladt a kerítésünknek is. Ki akart törni a gyűrűből, és megtalálta a menekülés útját. Loholtak nyomában a vadászok és az ebek. De a faluban nem akartak rálőni, hátha egy részeg disznót találnak el.

                   Végül a faluszéli mocsaras erdőbe szorították, ahol köd előtte, köd utána. Eltűnt, mint erdőben a vadnyom. Mintha sohasem lett volna! Csak a kerítésünk igazolhatja, hogy létezett ez a bátor, mindenre elszánt csodakan.

 

                                                                           +

 

                    Ami pedig a sorsodat illeti, kedves Barátom! Ki volt az, aki az utcára dobott, mint egy lapát szemetet? Egy vadász. Miatta lettél hónapokon keresztül csavargó, dögevő, szerencsétlen állat. Lásd be, ezek az emberek rosszabbak azoknál, mint akiket lelőnek! Azok csak élni akarnak, ezek meg gyilkolni: Micsoda különbség!

                    Gondolj csak arra, milyen nagy vadász volt Lenin, aki szibériai száműzetésében csak a vadászpuskát kérvényezett a cártól, akinek később az egész családját agyonlövette. Szegénynek hiányzott a vérontás már akkor is.

                    De Kádár elvtárs szintén szívesen pusztította a szabadon élőket Magyarország erdejében, néha Hruscsov majd Brezsnyev elvtárs társaságában. Apropó, nem tudsz valamit az öregúr koponyájáról? Lehet, hogy tekéznek vele egy budai pincében, és örömujjongással veszik tudomásul, ha az a hatökör nyolcat üt.

                    Erről jut eszembe: Hofi Gézának van szobra, Kádárnak meg nincs! Majd még kiderül, hogy Kádár nem is volt, csak egy Csermanek János nevű lényről tudnak, aki hivatásos politikus volt, tehát semmihez sem értett. Talán a sakkhoz? De az nem mesterség, csak az unatkozó ember szórakozása.

                                                                           +

                   Valamikor, boldogult gyerekkoromban, amikor még olajozottabban működött az igazságérzetem, gyakran gondoltam a tapsifülesekre.

                    Hogy rohantak szegények, ha embert láttak! Mert minden emberről azt gondolták, hogy vadász. Vagy legalábbis hajtó. Hiába, ÁVH-s időket éltünk! Úgy szerettem volna legalább egy-egy TT - pisztollyal felszerelni őket, hogy ne legyenek annyira kiszolgáltatottak.

                    Milyen lett volna, a tetszésem szerint, egy szimpatikus híradó-részlet egy akkori moziban?

                    Ha a vadászat után- a terítéken - egymás mellett fekszik egy nyúl meg egy vadász, aztán megint egy nyúl, megint egy vadász. I tak dalse! Az lett volna a megnyugtató látvány. De amíg csak nyulak sorakoztak a terítéken, és a vadászok büszkén bámultak a pofámba, mindig kinyílt a bicska zsebben. Érdekes, hogy nekem sohasem volt bicskám, de még bugylim sem.

 

                                                                            

                                                          Csaholszky, az igazi férfi

 

                    A mi emberünk is vadász volt. Nevezzük Csaholszkynak! Hasonszőrű, vérszomjas barátaival járta az erdőt.

                   Nem volt tudós vadász, aki arról ismerszik meg, hogy amire ráfogja a puskáját, bármilyen messziről okvetlenül eltalálja. Ezeknek már az ördög a barátjuk, aki macska képében megjelent nekik fára mászva, és emberi hangon így bíztatta őket:”Lűjj meg Illés, ha tucc!” Azok meg egy pipaszárral lelőtték.

                    Hát nem döglött kutya lett belőle, mármint az ördögből. Babonás régi és szép idők voltak ezek!

                    A nagy vadászok jutalmul kapták azt a képességüket, hogy amire céloznak, eltalálják. Feltűnő, hogy a nagy vadászok milyen szívesen pipáznak. Sztálin elvtárs, a Dzsugasvili, igen gyakran pipázott. Mindig el is találta, akit célba vett.

                   A mi emberünk, Csaholszki, ezekhez képest még csak kocavadász. Inkább hajtónak kellett, mint kerítőnek. Ki is szorult a nagy vadászok köréből, és a tízórai Pick-szalámit a hajtók csoportjában eszegette.

                   De azért a fülét igencsak hegyezte. Azok a nagyok bepálinkázva anekdotáztak a falu viselt dolgain, és elégedetten nyugtázták, hogy nem tartoznak a gyakran botladozó közönséges emberekhez. Vagy, ha botlanak is, olyan könnyen elsimítják, mint puha kenyéren a vajat.

                   Az egyik, Sintér, az országosan ismert vállalkozó, nemrégen gázolt halálra két embert Kiskőrösön. A bíróság fölmentette, mert a két kerékpáros részeg volt, és szabálytalanul közlekedett. Holott mindenki tudta, hogy minden fordítva igaz. Csaholszki erre gondolt éppen, amikor váratlanul meghallotta ezt a vidám, de szordínós megjegyzést:

                    „Ezeket sokkal nehezebb volt leteríteni, mint Csaholszki feleségét.” És a nagy vadászok hangosan fölnevettek, mert a járási elvtárs poénján dupla hangerővel kell nevetni. Néhányan félig Csaholszki felé is fordultak. És az egyik, a párttitkár, magához intette: „Gyere ide, Feri, neked közöttünk van a helyed!”

                    Nem kérette magát, a csoporthoz csatlakozott, és hallgatta a trágár tréfákat. Közben pálinkázgattak, és a végén „leges” vicceket mesélgettek.

                    Ki a legnagyobb papucsférj? – kérdi a fővadász. No, ki? – noszogatják a többiek.

                    „A férj krumplit pucol a konyhában. Megjön a barátja, beszélgetnek. Aztán a jó barát megkérdezi:

         „És a feleséged?”

         „Bent van a szobában, nézz be hozzá!”

                   A jó barát be is néz, de villámgyorsan visszahúzza a fejét:

                       „A feleséged ágyban van.”

                       „Igen, tudom.

                       „De egy idegen férfi fekszik mellette.”

                   A férj nagyon megijed:

                        „Te Jóisten! Akkor nem lesz elég a krumpli!

                   Vége a tréfának. Jóízű, sunyi röhögés. Úgy érzi, mintha mindenki ránézne.

                   Az alkalmat leste, hogy mikor léphetne olajra. Szétszéledtek a nagy vadászok, hiszen nemcsak eszik-iszik az ember, hanem emészt is.

                    Csaholszki is belegázolt az erdőbe, de nem látott, nem hallott, csak ment, mint akinek szemét vették. Pedig egy különös és ismeretlen erdőnyíláshoz ért. A szabályosan nőtt fatörzsek, mint egy templom oszlopai, úgy tartották az összekulcsolt ágú lombokat. Sehol egy sugár, de mindenütt tompa fény, ami egyenletesen szűrődött át a fák koronáin. A fatörzseken, mint foszló fehér függönyök, pókhálók lebegtek. Térdig érő zöldben lépkedett, ahol nem lehetett észrevenni egyetlen emberi vagy állati nyomot sem. Teljes volt a csend. Virágokat sem látott, de barna pillangók százai röpködtek körülötte. Lehet, hogy virágmezőben gázolt.  Olyan volt ez a különleges hely, mint egy erdei templom: szűzi csenddel és lelket tisztító méltósággal.  De hősünk ebből nem vett észre semmit.

                     Sokáig haladt ebben a csapásban, ahol talán hosszú évek óta nem járt ember. A vizslája engedelmesen követte mindenfelé, és sehol emelte föl a fejét, mert akkor a szimata rejtőzködő állatot jelzett volna. Egy kis kerülővel visszataláltak a kocsijához. A hátsó ülésre engedte a kutyát, aztán úgy vágta magára az ajtót, mintha sohasem akarná kinyitni többé. Erősen gondolkozni kezdett.

                     Csak róla beszélhettek, hiszen ilyen nevű ember nincs több a faluban. Az asszony meg mostanában igen furcsán viselkedik. Olyan nagy igyekezettel küldi el vadászni, mintha neki nagyobb örömet okozna, mint az urának:

                     „Érdemes jóban lenni ezekkel, mert mindenütt vannak összeköttetéseik. Tudod, hogy nemsokára kell a segítségük a gyerekek felvételijéhez.”

                   Honnan tudja ezt a felesége? Csak ezektől! Ki mástól? Melyiktől? Talán mindegyiktől? Úristen, most segíts kijózanodnom, vagy segíts úgy berúgnom, hogy sohase józanodjak ki többé!     

                   A kocsi elindul, és a homokos úton billegve viszi a vezetőjét hazafelé. Csak akkor tér magához, amikor megáll a kapujuk előtt.

                   Eszébe jutott az apósa, aki éppen tavaly halt meg. Azt is sokszor hozta haza a lova, mialatt a gazdája részegen az igazak álmát aludta a kocsira dobott szalmán. Nagy piás volt az öreg, és lehet, hogy a felesége miatt. Utálta az anyósát, ezt a számító dögöt, mert a lánya egyre jobban hasonlított rá.

                   Kikecmergett a kocsiból, és a kutyát előre engedte.

                   „A többiek a járási párttitkár Volgáján jöttek ki vadászni” – villant végig benne a gondolat. Bement a kisajtón, kinyitotta a kaput, és beállt a garázs elé az autóval. A vadászkutyája, ez a zsemleszínű magyar vizsla, körülviháncolta az autót.

                    „Minek örülsz, te ostoba jószág?” – kérdezte hangosan.  Nem volt ereje kiszállni, csak ült és várakozott. Várta a kisajtón belépő asszonyt. A konyhából közben kinézett az anyósa, és aztán, amikor látta, hogy csak ő jött, vissza is bújt.

                    „Főzi az ebédet a vén dög, de még nem is sejti, hogy csak ő eszik belőle” – forrt benne még keserűbbre a düh.

                    Nyílik a kisajtó. A feleségét meglepte, hogy a férjét már otthon találja. A fodrásznál volt éppen, látszik a frizuráján.

                    Ijesztő volt a volán mögött ülő férfi mozdulatlansága. Talán beteg? A kerékpárját a diófához támasztotta, és a garázs felé fordult. A kutya körüludvarolta-ugrálta őt is, de az asszony ellökdöste magától. Amikor a fejét újra felemelte, a férje már a kocsi mellett állt, kezében a vadászpuskával.

                   Csak a pálinkától remeghet a kezem – gondolta, és a fegyvert a feleségére emelte. A szívére célzott, és lőtt. Az asszony összerogyott, az anyósa óbégatott, mint aki megveszett, és rohant a lányához. „Dögnek dög a lánya” – mondta most már hangosan, és belelőtt abba is. Egymáson feküdtek - mozdulatlanul. „Van nekem egy pisztolyom. Nemrég szereztem a kalocsai oroszoktól, és milyen olcsón” – ezt gondolta utoljára, amikor a fegyverrel főbe lőtte magát.

                                                                          +

 

                 „Ehhez a vérengzés féltékenység kellett, nem is akármilyen mértékű. De hát a szerelemmel együtt jár, és mióta már. A lehetséges utódra kiterjesztett féltékenység jelen van a Szeptember végén című Petőfi-vers befejező versszakában is. De még inkább abban a históriában, amely 1569-ben történt:

                 „Perényi Gábor országbíró felettébb féltékeny volt asszonyára, Országh Ilonára. Nem volt rá semmi oka, de tény, hogy ha otthon tartózkodott, még az ablakon sem engedte kipillantani. Ez az elvadult féltékenység persze nem tette boldoggá az asszonyt, de a férj ezzel mit sem törődött.

                A szerető férj a halálos ágyán is meg akarta ígértetni vele, hogy a halála után nem megy újra férjhez. Az egyenes lelkű, őszinte asszonyka zavarában nem mondott határozott igent. Perényi Gáborból kitört a féltékenység, mint Vezúvból a láva. Magához parancsolta az orvosát: „Mérget ennek az asszonynak, ha én nem élek többé, ő se éljen!”

                Az hitték, hogy megőrült, de Perényi kardot ragadott, és azzal kényszerítette az orvost a méreg elkészítésére és beadására. A lényeg: az országbíró meghalt, és az asszonyka, a méregtől-e vagy a bánattól, rövidesen követte.”

 

                                                                       +

          

                Nos, Barátom, mit gondolsz, kit temettek három nap múlva? Természetesen a vadászt, mert a másik kettőt megmentették az orvosok. Érdekel, hogy mi történt a kutyájával? Világgá ment. Lehet, hogy találkoztál is vele. Pontosan olyan volt, mint te.

                   A temetésen tömeges volt a részvétel. Még a járási elvtárs is lejött a Volgájával, hogy segítsen megvigasztalni a vadásztársakat. Csaholszki tiszteletére díszt lőttek. Röviden szólva, ez a temetés meghittebb nem is lehetett volna. Legfeljebb akkor, ha a tömegbe lőnek, mint három évtizeddel korábban, október 25-én a Parlamentnél. A vadásztársaság tort rendezett a halott emlékére, és mindegyik tag hozta magával a feleségét egy vaddisznóból készült vacsorára. Biztos, ami biztos, hisz soha nem lehet tudni, milyen ferde utakon jár egy rókalelkű magányos asszony.

                   Sírkövén ez áll: „Gyászolja felesége és gyermekei.”

                   Pedig ezt kellett volna rávésni:

                                                          Itt fekszik egy holt,

                                                          Aki spártai jellem volt.

                    A mai világban ritka az ilyen karakán férfi. Igaz, Barátom?

                                                                  +

                   Tudd meg, hogy becsaptalak! Nem is így végződött a történet. Amikor a férfi az asszonyra emelte a fegyverét, az nagyot sikoltott. De a lövés az asszonyt körül udvarló kutyát terítette le.

                   „Ne csinálj cirkuszt!” – mondta halkan a férfi. „Erre a dögre meg úgy sem lesz szükségem többé. Vége a vadászatnak” – mondotta higgadtan a férfi. A kutya véres hulláját a kert végébe vonszolta. Gödröt ásott, és eltemette. Kezet mosott. Aztán asztalhoz ültek és csendben megebédeltek.

              

                   Egyelőre elég volt az ártatlan áldozatokból, oktalan lövöldözésekből! Keressünk egy igen régi történetet, amelyben fontos szerepet játszott a szerelem!          

        

                                                                          +

                                             

 

                        Továbbra is: „O tempores, o amores!

                         Kölln Józsefnek hívták azt a kistanítót, akire igen megharagudott Molnár János esperes az 1880-as években. Kifundálták ellene az első borvári koncepciós pert, ahhoz hasonlót, amilyet később Rákosi Mátyás elvtárs álmatlan éjszakáin Rajk László ellen.

                                                                   +

                       Azt írja egy huszadik század végi tudós könyv, a Magyar történelmi fogalomtár: „előzetesen megtervezett, koholt vádakra felépített, a törvényességet sértő politikai célzatú bírósági eljárás.” Aztán említi Dreyfus, Rajk és Nagy Imre perét. Az utolsó két esettel kapcsolatban beveri a szöget, /leszögezi, no / hogy igazságot szolgáltattak, mert a „koholókat” kizárták a pártból: Rákosi, Gerő, stb. Igazságszolgáltatás akkor lett volna, ha ezeket is fölakasztják, lacikonyhák nélkül ugyan, de nyilvánosan.

                  Sajnos, úgy múltak ki e világból, mint ama gyertyaszál Petőfi versében, amelyik elhagyott üres szobában / „magánzárkában”/ áll. De még ilyen büntetést sem kaptak.

 

                                                                   +

 

                   Aztán mi történt az amerikai indiánokkal? Azok miatt ki bűnhődött? Emlegetem őket, szegényeket, mert nekem Winnettou sorsa valamikor, gyerekkoromban, a szívügyem volt. Aggoktól a csecsemőkig, vagy hatvanmillió embert irtottak ki a mai Észak-Amerika területén, a saját földjükön. „Halott indián a jó indián.”

                  Nem voltak hajlandók igába hajtani a fejüket, szabadok akartak maradni. Nem akarták bántani a szülő földjüket, azzal hogy a húsába vágják a kapát. A honfoglaló magyarokat is ez a veszély fenyegette hajdan, és fenyegeti ma is, mert igen sokan pályáznak az utolsó magyar bőrére. Legalább mi legyünk a halott, szintén Ázsiából elszármazott, testvéreinkkel szolidárisak. Bizony, ők vándoroltak hosszú évezredeken át az ázsiai / és hruscsovi / szűzföldekről egészen a Tűzföldig.

                    Ki lesz az ügyvédjük? A történelem lesz az, ami az USA – ra is kimondja majd, amint korábban a „gulágos” Szovjetunióra kimondta az ítéletet: Ennyi elég volt belőled!

                    Pillanatnyilag az Amerikai Egyesült Államok további fejlődésének irányát Afganisztán, Irak és Irán veszélyezteti. Mellesleg szólván az ENSZ legfontosabb paragrafusa így szól:

                   ”Háborút indítani pedig tilos!”

                   A jenki héják és ragadozó társaik az utolsó tizenöt évben is indítottak Irak ellen, és folyamatosan tart Afganisztán ellen. Minek az ENSZ, ez a sóhivatal? A délszláv háborúban is csődöt mondott. A nemzetközi bíróság elítéli Karadzsicsot, de megidézni sem meri az amerikai elnököt. A muzulmán bosnyákokat hagyták lemészárolni. Milyen értékrend működik itt, ha van egyáltalán?

                   Az 1960-as évek végén, harctér felett repülve, Steinbeck, pedig a jenki „krémhez” tartozott, a napalmtól pusztuló vietnámiakat is semmibe vette. Hiszen helyeselte azt a mocskos háborút. Hiába, az ő korosztályának csak a fehér ember volt az EMBER: A HOMO SAPIENS SAPIENS. El is vitte az ördög, miután helyeselte azt a gazságot, már 1968-ban!

                   Ő csak duplán volt bölcs, de Magyarországon eldicsekedhetünk egy triplán bölccsel, mint Sapiens Sapiens Sapiens Istvánnal, ezzel a szimpla kis, ócska hazaárulócskával.

 

                                                                         

                                          Az első koholtvádas eljárás hazánkban

 

                   Ott hagytuk abba, hogy az esperes rávette az egyik csőszt, aki megbízható, hű embere volt, hogy valami botrányos nőügyet, mint valami koloncot, akasszon a tanító nyakába.

                    „Köll” József, akit a helyi közvélemény meg főleg a diákok csak így emlegettek, többször állt már az iskolaszék előtt. Elég csak a vádakat felsorolni: kocsmákba jár, nem viszi misére rendesen a gyerekeket, kegyetlenül bánik velük, a tanítási eredménye rossz, et cetera…

                   No, de most olyan mély vermet ásnak a gyanútlannak, amiből nemigen tud kimászni. A csősz a plébános előtt előadja, hogy mit fundáltak ki az asszonnyal: „Jól van, István, csak tartson ki mellette az iskolaszék előtt is!”

                   Az iskolaszék, aminek tagja volt a mindenkori pap, a bíró és tíz tekintélyes választott atyafi, meg fügefalevélnek egy tanító is, összeült. Kölln Mátyást maguk elé idézték. Fiatalember volt még, a bajusza is éppen csak serkedt, de nem volt megijedve, amikor a csősz előállott:

                     „Tisztelendő iskolaszék! Én csak annyit tudok, amit látok. Két héttel ezelőtt, amikor a hivatalom szerint az öreg szőlőket jártam, fura dologra lettem figyelmes. Volt ott egy szépen növekvő gabonaföld, amiben különös mozgást észleltem úgy alkonyattájban, amikor a nap széle a földet súrolja. Kevés lélek volt már akkor a környéken, majd mindenki ott hagyta már a földjét. Az én oltalmamra, amivel a helyi község bízott meg.

                   Szóval, láttam valami különös mozgást a gabonában, amit okozhatott volna nyúl is, róka is. Kezembe vettem a fokost, amit még az öregapámtól örököltem. Isten nyugtassa szegényt! Belegázoltam a táblába magam is, ami ugyan csak megengedett, hogy közelről lássam a dolgot. Hát, mit látok? A Klopcsekné meg a Köll tanító úr henteregnek a gabonán. Amikor meggyőződtem a személyük azonosságáról, rájuk ijesztettem. Valahogy így: „Hú, a mindenségit!”

                    Végre csak észhez tértek, és futni kezdtek. Én meg utánuk! Közben kiabáltam a kapásoknak, hogy fogják meg őket.  Azok már hazafelé tartottak, de akadt közöttük, aki tanúskodhat mellettem. Itt van mindjárt a feleségem, akinek először újságoltam el a dolgot. Igencsak föl volt háborodva. A tisztelendő úr a megmondhatója, hányan jelentkeztek tanúnak az igazságom mellett. Azt meg beszélik is faluszerte, hogy a Köll tanító rágalmazza az esperes urat. Azt mondja fűnek-fának, hogy hosszabb a reverendája, mint az esze. Hát ilyen tanító ez!”

                   Ugye, milyen kár, hogy a csősznek nem volt kutyája? Ha utánuk ereszti, nem kellett volna kiabálnia.

                   De hiába volt a csősz ékesszólása, a „Köll” tanító úr maradt, mert kiderült, hogy sem alkonyatkor, sem hajnalban nem henteregnek fiatalok vagy idősek a rozsban, mert akkor már belepi a harmat, és nem akarnak fölfázni.

                    Meg harminckilenc derék borvári lakos levelet írt az érsek úrnak, hogy ebből egy szó sem igaz. Igaz viszont, hogy a tisztelendő úr nagy nyilvánosság előtt lemarházza a tanítókat, „ebadta haszontalannak” emlegetve őket. Szabadi Ferenc plébános Antóni Mária tanítónő ellen is kikelt, mert egyszer nem maradt ott hittanórán. Amikor pedig ott maradt, a székét a katedrára rakta, a tisztelendő úr széke mellé. Fölháborító tekintélyrombolás!

                   Az plébános úr végül levélben gyónta meg az érsek úrnak, hogy maga sütötte ki az egészet. Ez a gyónás egyedüli a világon, ezért az érseki levéltár egy páncélszekrényben őrzi.

                     De 1884-ben panaszt emelt az iskolaszéki elnök, maga az esperes, mert Varga Endre tanító megtiltotta gyermekeinek a templomba járást. A tanító így védekezett: „Családi körülmények miatt, mert otthon szükség volt a gyerekeimre. De főleg azért, mert nyolc gyerekemnek nincs megfelelő cipője. De ígérem, hogy rövidesen nem lesz rám panasz”.           Biztosan arra gondolt, szegény, ha sokat szekírozza a pap, fölakasztja magát.

                     Erről a hazugságról jutott eszembe az igazság: Anyám mesélte–bizalmasan, én is úgy adom tovább bizalmasan, mert fő a diszkréció. Szemtanúja volt annak, ahogy a félelmetes Kerényi tanár úr kakast játszott egyik jövendőbelijével a kötözetlen szőlő lugasában. Megtörtént tehát, csak száz év múlva. Jobb későn, mint soha.

 

                                                                           +

 

                  Pedig már Eötvös Loránd a XlX. század második felében, tehát kortársként, ezt írta a pedagógusok megbecsüléséről:

                   ”Kívánatos, sőt szükséges, hogy a tanár anyagi jóléte tisztán ez állása által biztosítva legyen, hogy így egészen feladatainak élhessen.” Ez még ma is:”Pium desiderium!” / „Jámbor óhaj” volt és lesz hazánkban. /

                     Látod, fiatal Barátom, ahogy mondani szokás, lábtörlőnek használták a tanítókat már akkor is. De nem verték meg őket a tanítványok, mint mainapság. Bár a felhevült cigányszülők már agyonverhetik, de a fegyveres leszámolások még hiányoznak a repertoárból. Ahogy a szólás mondja: Ami késik, az nem múlik. Irány, Amerika!

 

                                                                          +

                                                

 

                   Én is voltam fiatal, sőt még kezdő pedagógus is. A tanítás, szándékosan kerülöm a munka szót, mert számomra szórakozás volt. Bizonyos színészi képességek kiélése és a tanítványaim, a gyerekek iránt érzett szeretet, rögtön tanítani szólított. Mellette levelezőn egyetemre jártam, pedig nappalira vettek fel

                   Miért választottam ezt a különc életmódot? Ha rövid akarok lenni: Utáltam a közösséget, a rám „erőszakolt” közösséget. A kollégium levegőtlen folyosóit, az egyformán kopott asztalokat és a hálószoba lábszagát. Képzeld el, Barátom, ha csak tízen nem mosnak rendszeresen lábat a negyven kamasz közül, milyen lehetett az ájer ébresztő idején, hat órakor! A közvetlen szomszédom, igen tehetséges gyerek volt, de az csak fürdéskor mosott lábat. Szombatonként. Mert havonta csak egyszer mehettünk haza. Számomra pedig túl hosszú volt egy Keceltől megfosztott hónap!

                   Nem szerettem a Rákosi-rendszer idejéből megmaradt szellemet.

                   Azt, példának okábul, hogyha valaki egyest kapott valamilyen tantárgyból, éppen vacsora előtt, minden teremtett léleknek a tudomására hozták. Miért kellett ezeket a”véres” karókat fölmutogatni? Ez volt a kollégiumi „karóba húzás”. Csak a szenvedő alanyt kínozták meg vele újra, és elvették a vacsorától az étvágyát.

                   Gyűlöltem a besúgórendszert is. Nem tudom, hogy az igazgató úr így akart-e felkészíteni bennünket az előttünk álló életre, vagy maga is komolyan gondolta, hogy ez eredményes. Mindenesetre ilyen rendszerbe csöppentünk bele. Jól emlékszem arra a korai szembenállásomra.

                  Harmadik osztályba jártunk, amikor a diri sorban behívatott bennünket, mert tetten ért egy cigiző fiú bandát. Ennek tagjai, rajtam kívül, mind cigiztek az egyik szűk alagsori klubhelyiségben, aminek csak egy szűk szellőző nyílása volt. Ezen aztán áradt kifelé a bagófüst! Tény, hogy én is jelen voltam, de nem cigarettáztam. Beszélgettünk. Ránk csapott, mint a madarakra a héja! Az ajtó zárva volt, és mire ugyebár nagy nehezen kinyitottuk, a füst meg a csikkek kiszálltak az ablakon.

                    Másnap raportra, mint a katonaságnál! Ott sorakoztunk öten, szomorú sorsunkra várva, a diri előszobájában. Engem hallgatott ki utoljára. A kérdéseiből világos volt, hogy mindenki tagadott.

                    Aztán, mivel én sem emlékeztem a bűnösök nevére, mellemnek, sőt a lelkemnek szegezte a kérdést / Nagy pszichológus volt az öreg, mert rólam ez idő tájt határozottan kijelentette, hogy introvertált típusú ember vagyok. /: „Tudom, hogy pedagógus akarsz lenni, akkor miért nem segítesz egy leendő kartársadnak? - valahogy így hangzott a kérdés. A válasz pedig valahogy úgy: „Ha valaki besúgja a másikat, meg fogom büntetni.” Lehet, hogy a szemében magasat ugrott a becsületem, mert érettségi tájékán feltette a kérdést: „Gyula, az egyetem befejezése után eljönnél-e a kollégiumba nevelő tanárkodni?” A válaszom nem lehetett volna lakonikusabb: ”Nem.” Valószínűleg, somolyogva ráztam hozzá a fejemet. Egy introvertált ember biztosan megtette, hogy enyhítse a kemény szó durvaságát.

 

                                                                         

                                                        Mint kezdő pedagógus

 

                   Tehát tanítottam és tanultam, azzal a súlyosbítva, hogy naponta át kellett járnom a reggeli busszal a szomszéd községbe. Évek alatt, esküszöm neked, úgy megismertem az út minden hajlatát, hogy akár csukott szemmel is vállalkoztam volna a busz vezetésére. Mondd már, legfeljebb belevittem volna egy árokba!

                   A csalai megállóban is minden reggel ugyanazok a gyerekarcok merültek föl a busz lépcsőjén. Fiúk, lányok vegyesen, és akkor még udvariasan. Köszöntek, én bólintottam, és néztem őket. Akkoriban az alsó tagozatnak még kinn a szálláson volt az iskolája, és csak a felső tagozatosoknak kellett buszozni.

                  Mert nem a gazdag emberek tanyacsoportja volt ez, hanem a faluból kiszorult szegényeké. Csala házai akkorák voltak, mint az én szülőházam Kecelen. Az utcánkban a legkisebb.

                  Ebből is láthatod, hogy nem a nagyképűség, és főleg nem a lenézés beszél belőlem. Ezt a szállást leginkább napszámosok lakták. A kicsi házakat röstellték volna egy sváb faluban fölépíteni, ahol akkora épületeket emeltek a domboldalra, hogy úgy néztek ki, mint egy - egy erődítmény, ami éppen csak a rohamra vár. Ezzel jelezték a gazdagságot, no.

                   Volt az ingázók között egy fiú, aki rögtön felhívta magára a figyelmet, mert, mint a kiskutyák szokták, föltétlenül piszkálta valamelyik társát. Előszeretettel a lányokat. De, Jóska! – nyavalygott mindig valaki.

                   Jóska az átlagosnál erősebb gyerek volt, talán túlkoros is, nem tudom, mert én nem tanítottam.

                                                                        +

 

                   A hétéves száműzetésem is véget ért egyszer. Keblére ölelt végre a keceli tantestület.

                  De csak azzal a szigorú feltétellel, ha elvállalom az úttörővezetést. Mit tehettem? Nevezetes időpontban történt, éppen Lenin születésének századik évfordulóján, amikor egy páncélautónak kinevezett kerekes bádogdoboz járta az országot. Hozzánk is elette a fene!

                  Ritkán röstelkedtem életemben annyira, mint amikor a falu főterén nekem kellett tisztelegni előtte, mint egy agyalágyult felnőttnek. Hiába, akkor már családos ember voltam, szerettem volna, hogyha már Kecelen a házam, Kecelen is dolgozhassak. Persze nem ez a beosztás volt szívem leghőbb vágya.

                   Azt a Lenint ünnepelték világszerte, akit az első világháborúban az ellenséges németek szállították haza, hogy minél nagyobb bajt keverjen. Azaz, ha hatalomra jutnak, és ehhez még tekintélyes mennyiségű német pénzt is kaptak, a háborút minél előbb fejezzék be.                A második világháború után kiderült, hogy egy Parvus nevű forradalmár több millió rubelt vett föl.

                   Von Kühlmann külügyi államtitkár két jelentését is megtalálták, amelyekben azt fejtegeti, hogy a bolsevikok csak a németek anyagi támogatásával érhettek el jelentős befolyást Oroszországban.

                    Lenin tehát szimpla hazaárulással kezdte világfelforgató tevékenységét. Amikor 1924-ben elpatkolt, Brecht így indította gyászkantátáját:

                                           

                                                      „Mikor meghalt Lenin,

                                                      Egy katona, őre a holtnak, - azt beszélik –

                                                      Társához így szólt: Hinni sem

                                                      Akartam. Bementem oda, ahol

                                                      Teste pihen, s fülébe ordítottam: „Iljics,

                                                      Jönnek a kizsákmányolók!”De meg se moccant.

                                                      Csak most tudom, hogy igazán halott.

 

                   Ez még humoros is lehetne, de a mi Tóth Árpádunknak és Pásztor Árpádunknak egyenesen elment a józan esze! Az első „új istenként” üdvözli: „Eljött a Vörös Isten!” Az utóbbi le meri írni: „Új Krisztus jött.”

                   Német pénzen, és leplombált marhavagonban, hogy tönkretegye Oroszországot, majd fölforgassa az egész világot. A kommunista ember díszpéldányainak egyike. A zavarosban halászó politikai szélhámosok oroszföldi irányítója, aki mellesleg hozzánk is elküldötte képviselőit, hogy huszonhat embert ártatlanul lemészároljanak Kecelen. A Vörös Istenit neki!

                   Az akkori igazgató, Nagy Sándor, aki egykoron nyilas volt, de 1970-re már megbízható pártember, csak ezzel a nyomorúságos feltétellel szerződtetett.

                   Pedig már befejeztem az egyetemet, és nem általánosra, de gimnáziumra szólt a jogosítványom. Nincs olyan reménytelen helyzet, amiből ne szerezhetne hasznos tapasztalatokat az ember.

                  Mint kezdő úttörővezetőt beiskoláztak Csillebércre. Hol volt ott a csille? És hol a bérc? A nők és a férfiak aránya kétszáz a húszhoz. De annyi kurtizánt egy tömegben én még se előtte, se utána nem láttam. Pedig az olasz neorealista filmeket mindig megnéztem. Mindegyik buzgó mozgalmár volt, és változatos programokkal álltak elő.

                  Volt köztük jó is. Szívesen elvállaltam, hogy felderítem a Svábhegy tájékát. Lelkesen tettem, ha másért nem, a „nagy gyermek” Jókai miatt. Ez egynapos lógást jelentett, és hasznos fölfedező utat. Másnap, írásban el kellett készíteni a beszámolót.

                  Kétszer és külön busszal elvittek bennünket színházba is. Útközben mindenáron daloltattak bennünket.

                   Ilyesmiket, hogy: „Vár ránk a síkság. Végtelen mezőkön szél jár. Búcsúzni kell az otthonunktól, pajtás! Halld, a kürt a harcmezőkre hív már! Hej!”

                   Vagy tízszer egymás után ugyanazt! Csak úgy hömpölygött utánunk a harci kedv!

                 Első alkalommal a Bánk bánra ültünk be. Bessenyei Ferenc elég enerváltan játszotta a címszerepet, de Petúr bánt Kállai Ferenc teljes odaadással. Róla inkább feltételeztem, hogy képes megölni az alattomos Gertrúdot.

                 Második alkalommal egy modern nyugati szerző nyögvenyelős sületlenségét tálalták. Csak arra emlékszem: Váradi Hédi volt a női főszereplő, a maga sápadt hangjával.

                     Ott hallottam- láttam, és erről napra pontosan meg lehet állapítani száműzetésem idejét, Jevgenyíj Nyesztyerenkót a Boris Godunovban. Ezt a tévé közvetítette, de abban a teremben két férfi nézte meg vagy százötven üres szék. A végére kettesben maradtunk Nyesztyerenkóval. Boris halálát már csak én könnyeztem meg.

               Láttam, egyik novemberi este, egy megkergült kicsi állatot, ami akkora volt, mint egy farok nélküli mókus, amint az avarban körbe-körbe futkosott. Ma sem tudom, mi lelhette szegényt, és azt sem, hogy mi volt a becsületes neve. Valószínűleg megveszett.

              Onnan igen nehéz volt egy férfiúnak szűzen eltávoznia, de nekem sikerült. Az utolsó héten, deus ex machina, megkaptam az influenzát. Ez ágyba fektetett, majd hazaküldött.

              Az utolsó éjszaka fültanúja voltam annak, az egyik férfi lakhandiban, fekve betegágyamon, hogyan gyömöszölt két férfi egy Moszkvában járt hölgyet az éj sötét leple alatt.

              Honnan tudom, hogy Moszkvát is megjárta? Az egyik férfiú állandóan azt hajtogatta: „Nem is mertünk arra gondolni, hogy egy moszkvai csaj szóba áll velünk!” Mi az, hogy szóba állt! Még feküdt is! Ez egy szabályos „közös ülés”, sőt közös fekvés lett.

               A rövid szabadkozást / No, de fiúk! - nyávogta a cirmos. / igen hosszú hancúrozás követte, mert a két kiéhezett kandúr karmai közül nem volt menekvés. Olyan kemény fiúk voltak, mint az acél. /Sztálin generalisszimusz vagy Aczél Gyuri bácsi vagy Aczél Endre vagy Aczél Tamás, i tak dalse.. / Én meg csak hallgattam, mint egy lázas sült hal. Ennyit a mozgalmi életről. Maga Gyurcsány is ebből az „acélos” közegből szakadt ránk. Ezért olyan nehéz fiú.

                                                „Hej, égig nyúló giz-gazok,

                                                Hát nincsen itt virág?” – káltott fel egy hajdani virág.

                                                                          +

 

                  Aztán fölépítettük a magunk házát állami kölcsönből, amit harminc évig törlesztettünk.

                  Ezen az új falurészen épülgettek a házak, de mink már beköltöztünk, és a környékünkön még néhányan.

 

                                                                      

                                                              A gyilkosság

 

                   Eltelt néhány év, és az utcánkban rám mosolygott a két barna szem:”Jó napot, tanító úr!” Kiderült, hogy az a bizonyos csalai Józsi, utcabéli lányt vesz feleségül, éppen a harmadik házból, az idősebbiket.

                    Aztán telt az idő, gyerekük született. Talán elsőként a faluban, a Lehel nevet kapta. Az apjáról akkoriban mát nem sok jót lehetett hallani, mert igencsak rászokott az ivásra. Nem is lakott a családjával. Csalán, a szülői házban húzta meg magát, amikor részegen röstellt az utcánkon végigmenni.

                   Annyira elfajultak a dolgok, hogy a fiatalasszony erőst válni akart. Csak a Józsi semmiképpen nem egyezett bele

                   Az asszonyka esténként csak a húgával együtt mert kimozdulni a házból.  Félt a férje haragjától. Még a ragaszkodásától is, mert igen szeretetre méltó, jó indulatú asszonyka volt.

                   De a Jóska minden lépését figyelte, és mámorosan úgy vélte, hogy az asszonyka már megtalálta a másikat, akivel megcsalja.

                   Egyik nyári este egy magányos rohanás zaja a házunk előtt, majd csoportosan, többen-visszafelé. A szomszéd utcában akkor még nem volt utcai villanyvilágítás, a házak foghíjasan épülgettek. De sóderrakásból, téglarakásból volt elég.

                   A férje ott várt rá. A kabátja belső zsebében egy nagykéssel.

                   Az történt, hogy a moziból hazafelé tartó asszonykát és a húgát megtámadta az eszeveszett gyerek. Nem sok szó esett, de a kés gyorsan végzett az asszonnyal, aki egy sóderrakásra hanyatlott, éppen a Kovács Józsi bácsiék háza előtt.

                    Nem volt segítség! Egyetlen szúrással megölte, mert túlságosan szerette és féltette. A rendőrség a szülői házban tartóztatta le. Még mindig nem volt beszámítható állapotban, mint ahogy az áldozat családja sem, hónapokig.

                    A fiatalabbik lány, a szemtanú, egészen Budapestig rohant. Talán egyszer sem volt még itthon azóta. Lehelnek családja van már, és többnyire külföldön dolgozik. 

                    Jóska huszonöt évet kapott, s mire a fia felnőtt, az apja ősz hajjal szabadult. Pedig jó magatartásáért öt évet el is engedtek neki.

                    A bor kábulata mennyi ördögi tettre biztatja az embert, ha kidönti a valóság és a képzelet között a kontármunkával megépített falat.

                    Harminc éve történt. A szülők vénségükre teljesen magukra maradtak. Az ablakon át most is látom, hogy a meggyilkolt asszonyka édesapja éppen húzza kétkerekű kocsiján a papírhulladékot hazafelé. Percenként megáll pihenni. Megengedik neki, hogy összeszedje a csomagoló dobozokat az áruház udvarán. Szegény embernek ez is jó lesz fűtésnek télire. Úgyis fölmegy a fa ára, mint a szereteté.

                    Most nem változtatunk a befejezésen, mert minden szó igaz. Így történt, és ez végtelenül szomorú. Ugye, kutyafülű Barátom?

 

                                                                          +

 

                    Úgy látom, hogy a székely nép körében is ismert név a Csala. Utánanéztem a szótárban, s ezzel a két jelentésével találkoztam: vitéz és ravasz. Úgy látszik az igazi harcos nemcsak a kardját használta, hanem az eszét is.

 

                                                                  Csalatornya

 

                   Az almási barlang átellenében van egy karcsú, magas szikla, olyan, mint egy torony: Csalatornya a neve.

                   Ez a Csala, akiről a sziklát elnevezték, híres vitéz volt a tatárjárás idejében. De hiába, sokan voltak a tatárok, a maroknyi székelység nem tudott sokáig ellent állani, s mint rendesen, nagy veszedelmek idején, behúzódtak az almási barlangokba. Csala is idevezette a népét, de mentek nyomukban a tatárok is, elállották a barlang nyílását, s nem mozdultak el onnan. Arra számítottak, kiéheztetik a székelyeket. Ezek vittek magukkal, amit vihettek: éltek szűköcskén, ahogy lehetett, de egyszer aztán elfogyott minden eleség. Voltak vagy ezeren, s egy maréknyi lisztjök volt mindössze.

                   Hanem a tatároknak sem volt valami jó dolguk odakint. Közel s messze vidéken, ami ennivalót találtak, mindent fölettek, s már-már azon gondolkoztak, hogy továbbálljanak.

                   Valahogy megsejdítette ezt egy vén leány, s mit gondolt, mit nem – azt a maréknyi lisztet hamuba keverte, meggyúrta, mint az igazi tésztát, akkora kenyeret, mint egy taligakerék. Jó pirosra sütötte a hamukenyeret, aztán beleszúrta egy hosszú karóba, kinyújtotta a barlang nyílásán, s megforgatta, hadd lássák a tatárok, hogy van kenyerük elég.

                   Hát csakugyan jól számított a vén leány.

                   Látják a tatárok a sok kenyeret, gondolják magukban: jobb lesz odébbállni, mert ugyan ezeket ki nem éheztetik.

                   Csakugyan el is indultak, s ameddig a barlang szájától el lehetett látni, egy óra múlva híre-pora sem volt a tatárnak.

                   Hej Istenem!, örültek a népek. Hazamehetnek ismét a falujokba; felépítik újra házaikat; szánthatnak. Vethetnek, nem sanyargatja többet őket a tatár.

                   Mindjárt nekikészülődtek, de akkor eléállott Csala vezér, s mondá az embereknek:

                   Megálljatok! Várjatok még, nehogy nagy örömeteknek siralom legyen a vége. Ismerem én a tatár természetét. Vigyázzatok, mert cselt vet nekünk! Maradjatok itt keveset, én itt átellenben fölmegyek arra a sziklára, onnét látni lehet az egész vidéket, majd meglátom, hogy csakugyan elmentek-e.

                   Kiment Csala a barlangból, leszállott a patakba, s a patakból egy szempillantásra fölmászott a sziklatorony tetejére. Olyan keskeny volt a szikla teteje, hogy éppen csak reá léphetett, de az ő lába nem ingadozott, úgy állott a szédületes magasságban mintha a sziklából nőtt volna ki. Aztán végigtekintett az erdőkön, pusztaságokon: látta egész Erdővidéket, látta a leégett falukat.

                   Hamuban hevert valamennyi, hanem a tatárnak híre-nyoma sem volt, bármerre tekintett. Úgy megörült ezen, hogy sertelen nagy örömében megfeledkezett magáról, hirtelen a barlang nyílása felé fordult, de csak ennyit kiálthatott: jertek – abban a pillanatban eltántorodott, lezuhant a torony tetejéről, s szörnyű halált halt. Eltemették nagy jajszóval, keserves sírással Csala vezért a torony tövébe, s áldott emlékezetét nem feledték el soha. Neve s emléke él ma is, s azt a magas sziklaszálat Csalatornyának hívják, míg egy székely lesz e földön.                  

 

                                                                      

 

                                                                          

                                          

                                                             Balogh Jani bácsi

                                                       

 

                   Ki ne emlékeznék a „padkaporos bálokra?” Te, Barátom, bizonyosan nem. Így hát hegyezd a füled! Egyszer már szóba kerültek, így az olvasóim emlékezhetnek. Vagy úgy kellett volna kérdeznem, hogy ki emlékszik még a padkaporos bálokra? Hiszen magam is csak hallomásból tudom, hogy mi fán teremtek. A citera fáján. Vasárnap délutánonként a suttyó legények és még ki nem nyílt lányvirágok összeverődtek egy-egy háznál, és mulattak citeraszó mellett. Olyan mámorosan és olyan tűzzel, mintha ezen múlna az életük.

                    Tényleg felverték a kemencepadka porát repülő szoknyácskájukkal. Leginkább összefogódzva karikáztak, míg a szédület az ágyra nem sodorta őket. Ezek voltak a nagy bálok főpróbái. Nem nagygazdalányok mulattak itt, hanem a szegényebbek gyerekei. Nekik éppen megfelelt egy-egy jó citerás. Legtöbbször valamelyik rokon, ismerős, aki erre a két-három órára fölhangolta hangszerét. És közben hallgatta a kislányok önfeledt hujjogatását, ami a nyitott ablakokon át a környék vén szíveit is meglágyította arra a néhány órára.

                   Igen kapós citerás volt a harmincas évek elején az öreg Balogh Jani bácsi. Tanyán laktak a feleségével, de a két fiát már a faluba költöztette.

                   Amikor megérkeztek az ötvenes évek, ő is szorosabbra húzta a nadrágszíjat. Kenyér is kevés volt, hús meg csak néha-néha. Gondolt, ott az Isten háta mögötti tanyán, egy merészet és nagyot, aztán borjút vágott feketén. De minden a hatóság fülébe jutott, s lehet, hogy éppen olyan ember szájából, aki evett a „fekete” jószágból.

                    A feleségével együtt ment át az öreg Balogh Kiskőrösre egy kölcsönkerékpáron. Akkor még komolyan vették a fogadalmat, amire felesküdtek az oltárnál: „Jóban-rosszban. Isten engem úgy segéljen!” Most a bíróságra idézték, mert bűnös volt az öreg. Tudta ezt az egész rokonság, és nem szégyellte.

                    „Nem ússza meg öt hónapnál kevesebbel a rendszer ellensége!” – köpte ki a száján kárörömmel Rideg elvtárs, a volt felvidéki csapatcsendőr, de akkor éppen végrehajtó és kulákvadász. Hiába, a forró nyarú ötvenes évek elején éltünk!

                   Hát bizony, nem is úszta meg a Jani bácsi! Öt kemény hónapot kapott a hatvankét éves vállára, hogy valami változatosság is legyen az életében. Elvitték Mezőhegyesre, egy kis társadalmi munkára.

                    Igen sajnálták a szomszédok, mert azok még azt is tudták, hogy hitelbe vette az öreg a borjút. Levágták, szétmérték, mert néha húst is kell enni a népnek. Aztán kiderült, hogy olyan kevés maradt neki meg az „annyukomnak”, mert csak így emlegette a feleségét, hogy a maradék mócsingért sok volt az öt hónap. De most már mindegy!

                   Közeledett a tél. Amíg az öreget szigorúan őrizték valahol a Tiszán túl, az unokái gyakran kijártak a magányos mamát vigasztalni. Dolgozgattak a ház körül az öreg helyett, hogy ne vesszen semmi kárba. Kifűrészelték az öreg akácfát, ami évek óta már csak haldoklott. Azután kuglikra fűrészelték, majd baltával széthasogatták a javát, és szépen berakták az istállóba, mert abban már évek óta nem volt jószág.

                   Már karácsony előtt leesett az első hó is. Nehezen mozdultak ki a tanyából. Ha el is mentek, inkább csak a szomszédtanyák lánynépét látogatták szívesen., aztán  mamához is elhívták őket látogatóba. Szép esték voltak ezek! Tányérkát sütöttek, és egész este „magoltak.” Szét lehetett köpködni a héját. Az volt az élvezet! A mama szerette a társaságukat, és sokat beszélt nekik a régi időkről. Amikor még a szegény ember is akkor vágott disznót, borjút, birkát, amikor tellett rá. A fiatalok szájtátva hallgatták a hurkás-kolbászos meséket.

                   Volt úgy, hogy kifogyott a petróleum. Ilyenkor levették a kis karikát a sparheltről, és a parázs titokzatos fénnyel világította meg a konyhát, a fiatalok arcát. Megszépítette még a csúnyát is. Rendeztek tollfosztót, és erre kukoricát főztek, cukrosan. Mit csinált az édesszájú gyerekember a kicsi lámpafénynél? Kipróbálta, hogy melyikük szája édesebb. Vagy tököt sütöttek. Az volt ám a sütemény, nem a dobostorta! Sárga bajusza lett attól még a lányoknak is.

                   Ugye milyen jó lett volna az ágy alatt hasalni, érezni a fiatal testek szagát, nyugodt- nyugtalan fészkelődését. Közben tudni azt, hogy kutyavilág van odakinn, de belül melegek a kamasz szívek. Igaz-e, Barátom?

                   Aztán a mamát hallgatták, aki Noéról mesélt. Az özönvízről, ami elpusztította a föld egész lakosságát, mert bűnösek voltak egytől egyig. Csak egyetlen tiszta ember lakott közöttük, aki családjával bárkát épített, és a bűntelen állatokkal a hajó ott úszott a dombok, hegyek fölött, ahol már közel voltak Istenhez is. Aztán elengedte előbb a hollót, ami ide-oda röpködött, amíg föl nem szárította a földet. A fehér galamb már arról tett jelentést, hogy kihajtottak a növények, mert egy friss olajfaágat hozott a csőrében. És Isten megígérte, hogy nem bocsát több vízözönt a földre, mert belátta, hogy az emberi szív érzése és gondolata rosszra hajlik ifjúságától fogva. Ennek a megbocsátásnak a jele a szivárvány, ami a felhős, zivataros égen mindig megjelenik, ha újra kisüt a napocska.

                   És a kamaszszívekben is kisütött a nap, és a bűntelenek látni vélték a szivárványt még a téli égen is, amikor a szűz hóban lépkedtek hosszú szárú csizmákkal hazafelé az éjszakában. Az okosabbak elgondolkodtak közben: „Ha ilyennek látta Isten az emberi szíveket, miért volt szükség az első vízözönre, hiszen az ember eleve bűnre hajlamos szívvel születik. Nem lehetünk életünk végéig tiszták, mert a poros dűlőúton is bepiszkít bennünket a világ olyan észrevétlenül, ahogy belepi kucsmánkat az égből hulló tiszta hó.”

                    Amikor az öreg kiszabadult a fogságból, már akkor este náluk volt a környék öregje-fiatalja. A tartozást minden késlekedő vitte magával. Az volt a belépő. Kiderült, hogy amíg otthon a hosszú téli estéken csak siratgatták az öreget, ő vígan élt a munkatáborban. Munka volt, de csak a tél elején. Nappal cukorrépát szedtek, de esténként a fiatalabb férfiak egy része már akkor is „elbitangolt.”

                    „Csupa jóvérű kulákgyerekkel voltam együtt” – mondotta később az öreg. Amikor a hóval beköszöntött az arany világ? Nagy szükség lett az öregre meg a citerára, mert nótákat csináltak a sorsukról, ami édes is volt meg keserű is.

                   Otthon kétszer sem kérette magát, eljátszotta a szomszédoknak, ingyen. Az ismerős dallamokra új, „szocialista” szöveget énekeltek. Az öreg ravasz kék szeme somolyogva figyelte a hatást, és közben rövid, tömpe ujjai vidáman ugráltak a húrokon.

 

                                        1.  Kuláknak most nem jó lenni,

                                             Mert sok adót kell fizetni.

                                             Hiba van a gazdaságba’,

                                             Rendőrség jár a nyakára.

                                        2.  Sírdogál a gyöngytyúk, éhezik a pulyka.

                                             Mer’ a rossz gazdájuk dutyiba van csukva.

                                             Duplán megérdemli a szigorú zárkát:

                                             Miért nem adta be mindegyik tojását.

                                        3.  Sír a kulák a fogdában bánatába’

                                            Nem mehet ki a tanyára, a tanyára

                                            Nem fekhet a régi libatollas ágyba,

                                            Úgy hervad el, mint a virág, a fogdába.

 

                   A második nótát danóták a legszívesebben. Ki tudja, miért? Így, citeraszó mellett, vígan teltek a télvégi esték.

                   Az öreg citerás nem volt kulák, csak ügyeskedő, aki rajtavesztett, mert besúgták. A hitelbe vett borjú miatt elhúzták az ő nótáját is. De rá se bojszált! Úgy tekintette, mint a jégverést. Most éppen az ő pásztáját verte el. A többié épségben maradt, ezért lesz borunk jövőre is, ha Isten úgy akarja.

                                                                          +

                                                     

 

                    Pázmány Péter azt írja - többek között - A részegségnek veszedelmes undokságárúl:

                   „Először azért bizonyos, hogy Istennek minden teremtett állati nemcsak jók, hanem igen jók. Nevezet szerént a keveses boritalra ugyan inti Timoteust Szent Pál apostol, hogy ezzel gyomra vastagodjék és betegsége enyhíttessék.

                   Szépen megmagyarázá a bölcs a borital hasznát: a bor nem részegségre teremtetett, hanem, hogy az embert vigasztalja. A mértékletes borital léleknek és szűnek vidámsága: léleknek és testnek egészsége a józan ital. A szentírás is azt mondja, hogy mind Isten előtt, mind ember előtt gyönyörűséges a bor; de kiváltképpen a búban, bánatban epedett szűvet vigasztalja, erősíti, vastagítja. Azért parancsolja Salamon, hogy a bánkódó és keseredett szívüknek bort adjunk, hogy igyanak, feledkezzenek bánatjokról és nyugodjanak utána; mert az okos ember, úgymond, kevés borral megelégszik, és utána nyugodalmasan aluszik.

                   Plato azt parancsolja, hogy tizennyolc esztendős korig a gyermek bort ne igyék, és tüzet tűzhöz ne adjon. A vén emberekrül pedig azt írja, hogy borral éljenek, mert ez orvosság a vénségben: mivel a hideg testet és a vért melegíti és vastagítja, a szomorúságot vidámítja. Azért a deákok ugyan példabeszédbe vették, hogy a bor teje a vénembernek.

                   Bizonyos, hogy Isten haragját és átkát érdemli, és ki tudja, talán a többi vétkek között, egyikért azért rontotta és pusztította Isten a mi szegény hazánkat, hogy az ő szabadulásáért annyi részegítő köszönések lettek; hogyha egy nagy völgybe vinnék a török császár erejét, és ráeresztenék azt a bort, melyet sok részegeskedésben megittak Magyarország szabadulásáért: nem kellene semmi vízözön a török veszedelmére; mind borban halnának.”

                   Annyit semmiképpen nem javasol tehát, hogy az ember kivetkőzzön emberi mivoltából, és állattá változzon.

                    Így vélekedett a borital hasznosságáról az egyik távoli rokonom, aki mellesleg okos ember is volt, bár nem annyira, mint Pázmány Péter, de tudta, hogy a boritaltól megerősödik az emberi lélek és a test, ha mértékkel isszák. Ezért mérte dopping- és gyógyszerként az öregszőlői kapások demizsonjaiba a munkára is, derűre is serkentő nedű.       Valamikor a harmincas években híres volt az öreg Kapás János bácsi a boráról.

                  Az öreg igen jó viszonyban lehetett Noéval, aki meg jóban Istennel. Azt pedig mindenki tudja, hogy aki azzal jóban van, könnyen üdvözül. Ezért szerencsésen ballagta végig életének föld felé hajló útját János bácsi is.

                   Pedig közöttünk legyen mondva: Amikor négy éve megözvegyült, a fiainak adta a szőlőket, két egyforma darabban. Honnan volt akkor bora? Mindjárt kiderül, Barátom, csak ne sürgess!

                   Ott lakott most már asszony nélkül, magányosan a bikaistállóval szemben, ahol a nádtetős háza mögött elkezdődnek az öreghegyi szőlők.

                   Akkoriban még nagyüzem volt, mármint a bikaistállónál. Szinte minden háznál volt tehén, és abortuszról még nem is hallottak az emberek. Szerették, ha minden formában szaporodik a család. Emberben is, állatban is. Azért őszintén meg kell mondanom, hogy a kiskutyák közül keveset hagytak életben.

                   Most a gyerekek sokkal kevesebben vannak, mint a kutyák! Ahol három fajkutya vicsorog, ott legfeljebb egy sápadt gyerek unatkozik a tévé előtt. Ahol csak két kutya van, remény is van, hogy a lány után még egy fiút is összehoznak a szülők, ha a ráérnek.

                    Az öreg borára, amit a „zöld legyek”, a fináncok engedélyével árusított, sokszor megjegyezték: „Ez a keceli Bikavér!”

                    Lepecsételt hordókból árusította, és mindig a legjobb minőséget. A bikák valóban nagy hírverést jelentettek a bornak, mert mély és erős hangjuk az öröm órájában beharsogta az öregszőlőket. Talán két kilométerre is elhallatszott.

                   Naponta háromszor volt nagyüzem. A munka előtt, a kora reggeli órákban, délben, és amikor a napocska szolgálatának a végén még a legszorgalmasabb munkás is letette a metszőollót vagy a kapát.

                   De volt az öregnek egy furcsa szokása. Nem engedte a kuncsaftot a kamrába, ahol a nedűt tartotta. Hallani lehetett, ahogy beakasztotta a kampót. Minek azt látni, hogyan telik a demizson? Fő, hogy a vevő elégedetten csettintsen, amikor megkóstolta: Ez az igazi, jó hűvös borvári Bikavér. Nem csap be az öreg bennünket.

                   A parasztokat nem is csapta be, hiszen vagy hatvan évig maga is a földet túrta, amíg nem jött meg vén korában az esze, illetve nem támadt egy jó ötlete. A két fiával magukra zárták az ajtót, és asztalhoz ültek tanácskozni. Másnap a pincét fölvitték a padlásra. Nem bolondultak meg, csak a fináncokat akarták megrövidíteni. Egy félhektós hordót vittek föl a padlásra, és ezt naponta, esténként és lámpafénynél újra feltöltötték.

                   Ügyesen kifúrták a mennyezetet, és csak egy vékony csövecske lapult egy ócska nagykabát mögött. Amíg a vevő várakozott, telecsorgott a demizson, de nem a hivatalos hordóból, hanem a padlásról. Reggel meg este innen mérte. Délben, amikor a legnagyobb volt a fináncveszély, a forgalom meg a legkisebb, a pecsétesből. Hányszor sopánkodott, hogy milyen kiszámíthatatlanok a népek. Egyszer csurran, máskor csak cseppen.

                   A fiai borát mérte ki, akik mindig gondoskodtak arról, hogy a kútba lógassák a borocskát. Hiába, akkoriban az volt a hűtőszekrény. Esténként kocsival látogatták meg az öreget. Mindig volt szalma a kocsin. De ez nem tűnt fel senkinek. Az öregnek sem jobbról, sem balról nem volt szomszédja. Beálltak az udvarába, és irány a pince! Akarom mondani: a padlás!

                   A szőlő nyitásától a takarásig hosszú a munkák sora. Márciustól novemberig minden áldott nap nyitva volt a Kapás Jani bácsi „csárdája”. Ahol a kapás, a szegény ember, mindig jól járt, ha betért.

                   Kár, hogy elmúlt a bikaistálló. De a legnagyobb kár, hogy egyre több a kutya, és egyre kevesebb az életvidám kisgyerek.

                    Talán használni kéne a józan eszünket, mint ahogy az öreg Kapás tette. Minden unokájának házat vett a faluban. Maga a pincés-padlásos öreg házból vonult örök nyugalomra hetvenhét éves korában. Mint a mesében. És a gyerekei meg az unokái őszintén megsiratták. Ritka manapság az ilyen temetés.

 

                                                                     

                                                            A borhamisítás

                                                   

                   De annál többször ismétlik meg borváron a kánai menyegző csodáját, a csoda nélküli borhamisítást, és becsapják az országot és a világot, de leginkább a saját eljövendő hitelüket.

                                                          A kánai menyegző

 

                   Amikor az Úr Jézus tanítványival a falvakat járta, és minden jót tett, egyszer meghívták egy lakodalomba. Mentek vele a tanítványok is, mint tyúkanyó után a csibéi, úgy követték mindenhova.

                   Hordták az asztalokra a sok finom ételt, volt bőven minden jó, de egy hiba mégis volt, kevés lett a bor! Hát ez bizony nagy baj! Észrevette az Úr Jézus édesanyja ezt, és súgta az ő szent fiának, hogy már nincs bor.

                   Az Úr Jézus, hogy vígságot tegyen, meg édesanyja kérését is teljesítse, szólt az embereknek, hogy a kútból hozzanak vizet, és hat vödröt töltsenek meg vele. A szolgák ezt nagy frissen meg is tették, a vödrökből meg üvegekbe öntötték, és odatették a násznagy elé. A násznagy megkóstolta, és utána odaszólt a vőlegénynek, hogy ő ezt nem érti. A lakodalomban először a jó bort szokták a vendégek elé tenni, aztán, amikor már elteltek vele, akkor veszik elő a silányabbat.

                   Te meg – mondja a násznagy a vőlegénynek – eddig takargattad a jó bort, és először adtad az alábbvalót.

                   Iskárius Júdást senki sem kínálta, ő meg fölkapta a kandit kínálás nélkül, és ivott a vőlegény egészségére. Jakab is erősen figyelte a poharat, nehezen várta már, oly soká került rá a sor, fogta magát, fölkapta a násznagy elől, fölhajtotta szomjas torkára.

                   Aztán amikor ebből a nagyon jó borból már jól beittak, táncra perdültek, dobogtak, pörögtek. Magdolnát úgy megforgatták, hogy csizmáiról a patkókat jól elrugdalta.

                   Iszogattak, kóstolták az újbort.

                   Nosza, nosza! – kiabálták nagy vidáman. – Hej, de jó ez az újbor! Sokkal jobb, mint az óbor! – kiáltozták kipirosodva.

                   Lukács Bertalannal beszélgetett, hogy ilyen jó borral aztán el lehet élni. Pipára gyújtottak, füstöltek, aztán újra táncba ugrottak.

                   Simon biztatta Bertalant, hogy töltsön meg egy kulacsot, tegyék el holnapra, mert bizony a jó bor hamar elfogy, aztán hiába sóhajtoznak majd, hogy bárcsak volna egy korty.

                   A régi öregek a kánai menyegzőre emlékezve szokták mondani: „Kérjük Jézusnak Szent Anyját, kérje értünk az ő Szent Fiát, adjon erőt, egészséget, bort, búzát, békességet, mint ahogyan megadta az újbort, jó bort a kánai menyegzőben.”

                  

                                                                           +                                                                                              

 

                    In medias res! Vágjunk a családom történetének közepébe, és kezdjük az elején!

                     Ugranyecz András befejezte a hatodik osztályt, és a nagyszülei szerették volna taníttatni. Kurz Adolf esperes úr elutasította, mondván: „Ha papnak adják, Kapás bácsi, taníttatom.” Kellett a birtokhoz az örökös, nem adták. Andrást félárva gyerekként a nagyszülők vették magukhoz. Mert a lányuk, András édesanyja, húszévesen, gyerekszülésben, még 1918 nyarán meghalt. Az apja újra nősült, és ritkán jelent meg később a fia életében. A nagyapja Kapás József és a nagyanyja Juhász Anna nevelte föl. Juhász Anna, azon kívül, hogy szép neve volt, még olvasni is szeretett. Segítette is az unokáját tanulásban. Az olvasásban és a betűvetésben bizonyosan.

                   András együtt járt a Filus Andrissal, aki hozzá képest égetni való, rossz kölyök volt. Bár kár lett volna a fáradságért, mert azon sem égett volna meg. Talán ezért is lett ennek az anya nélkül felnövő, bátortalan Ugranyecz Andrisnak az egyetlen barátja. Ha mehetett, mindig a Filuséknál kötött ki, a disznópiachoz vezető utcában. Együtt csavarogtak, játszottak, és néha arról is beszélgettek, milyenek voltak a régi öregek, az öreg szülék.

 

                                                                            +

 

                  Apai nagyszüleiről érdekes történeteket jegyzett föl a családi legendárium. Filus Mihály, a nagypapa, igen józan életű ember volt, és kíváncsi természetű. No, nem az asszonyok után kíváncsiskodott már öreg korában, hanem a számok után. A boltba nem lehetett füzetet kapni, hát kért vagy olcsón kapott staniclikat, aminőkbe akkoriban a sót vagy a cukrot mérték a boltosok. De neki a számoláshoz kellett.

                     Megszámolta hány szem gabona van egy liter búzában, rozsban. Végtelen türelemmel rakosgatta a hosszú téli estéken az apró szemeket egyik literes edényből a másikba. Aztán már könnyű volt megmondani, mennyi búza vagy rozsszem van egy zsákban. Majd azt is, hány szem gabona termett az elmúlt évben összesen. De ugyanezt kiszámolta a kukoricaszemekkel is. Szorzott, számítgatott, használta az eszét.

                    Minden unokájáról, rokonáról pontos följegyzéseket készített. Ő még számon tartotta a legtávolabbit is. S mert nem itták meg a termést, pénzt csináltak belőle, eladták a fölös gabonát és a bort.

                    Gyakorta megszámolták a pengőket, hogy hátha megfiadzott idő közben valamelyik. Az unokákat ilyenkor nem engedték a szobába. Bezárták az ajtót, és a feleségével, Szefcsik Rozáliával gyakran számolták a házi kincstár pengőit. Kihallatszott, hogy vitatkoznak a fölött, hogy mennyit apadt, mennyit áradt az elmúlt hónapban a kamara haszna. A jó öregek sokáig számolgatták azt a keveset, és kihallatszott, ahogy mondogatják egymásnak:

                    ”Nem jól számolta kend!”

                    „Hát akkor olvassuk meg újra, az időnkből kitelik!”

                   Amikor a hosszú leltározásnak ott benn végére értek, és sikeresen elrejtették a pengőket a sublótfiók valamelyik sarkába, kinyitották az ajtót a nagyközönségnek. Az unokák meg alig várták, hogy vége legyen a számbavételnek, mert ha utána beosontak, biztosan találtak a földön pénzt, ami elgurult, és az öreg szemek nem vették észre. Ha nem is nagyot, de néhányat az aprajából bizonyosan. Lehet, hogy szándékosan hagyták ott az öregek. Hadd örüljenek az unokák is a pénzüknek! Néhány szem bolti cukorra futotta mind a háromnak: a Józsinak, az Andrisnak meg az Eszternek.

 

                                                                            

                                                         A prímás és a kontrás

 

                   Filus Andris volt a prímás, druszája a kontrás, minden rosszban és minden jóban: dinnyelopás, cseresznyefák, körtefák megvámolása. Filus Andris mellett nem lehetett unatkozni, mindig valami csibészségen törte a fejét. Lopták a cseresznyét a szőlőkben, mint két sárgarigó. Fel a fa csúcsára, mert onnan dézsmálnak a madarak is. Ott a legédesebb! Aztán hallgatni ám, mint a sült hal, ha csősz bandukol a közelben.

                    Gatyában és mezítláb nekivágni a legnagyobb kalandnak: a dinnyelopásnak!

                    Filus Andris, szervez, tervez és felméri a terepet. Húsz méteres lapos kúszás a tűző napon. Elöl a prímás, ő szabályozza a tempót, mögötte szuszog a kontrás, aki nem akar lemaradni. A forró királydinnyés homokban csupasz háttal-mellel és lábszárakkal Véresre karmolja őket a király dinnyéje? Tovább! Mindketten figyelnek a csősz kunyhójára, meg a pulijára, akik a hűvösre bújtak. A nap úgy tüzel, a homok olyan forró, hogy hólyagosra süti-főzi hátukat meg a lábszárukat. Aztán célba érnek, és két dinnyének szárát metszik el egy bugylibicskával. Most már felállni, és a legnagyobb sebességgel: iszkiri! Mert a puli nem viccel, lehúzza róluk a klott gatyát.

                   Csaholhat utánuk a csősz is meg a pulija is! A kiáltása utoléri őket: „Megismertelek, Filus Andris! Majd megmondalak az anyádnak.

                   „Megmondhatja. Két dinnye megér egy verést!” De ezt már egy hűvös nyárfa alatt dünnyögi tele szájjal, miközben kézzel markolásszák a földhöz vert dinnye belét. Igaz, hogy még nem érett, de kalandosan szerzett. Megérte.

                  Másnap, ha szavatartó a csősz, előkerül a söprűnyél, mert az mindig kéznél van. Egy kis hajkurászás az udvaron, néhány kemény ütés, és az ügy ezzel lezárul. Ahogy hivatalosan és okoskodva szokták mondani: ad acta lett a tett.

                  Ugranyecz Andris meg igen örül, hogy ilyen bátor barátja van. Otthon, a nagymamának csak annyit mond: „Sokat játszottunk a napon. Hólyagos lett a bőröm.”

                  Lám, a rossz barát még hazudni is megtanítja az ember gyerekét. Életében először hazudott Panna mamának.

                  Az édes nagymama el is hiszi, és a sebeket finom baromfizsírral kenegeti. Csak ne jönne az a fránya éjszaka!

                  Ahogy nőttek, Andrásban egyre erősödött a ragaszkodás Filusékhoz. Most már nemcsak a barátja miatt, de annak húga miatt is, aki négy és fél évvel volt fiatalabb nála.

                  Az Eszter – mindig csak így forgott ez a név a fejében. Soha nem Esztikézte, még gondolatban sem. Amikor a szőlőben dolgozott, vagy Kanális-parti kukoricást kapálta, igen sokszor maga elé képzelte a kislány hosszúkás arcát, okos zöld szemét, barna-varkocsba font haját – és amiben leginkább elütött a többi lánytól, hűvös, tartózkodó magatartását. Nemcsak vele szemben volt ilyen. Ez volt az alaptermészete.

                    Amikor Eszter is befejezte a hatodik osztályt az apácák keze alatt, igen szeretett volna apáca vagy tanítónő lenni, de hát mindehhez pénz kellett - volna. A vitézi cím csak arra volt elég, hogy önbizalmat adjon az édesapjának, és a lányát ne adja napszámosnak, hanem vegyen neki egy Singer - varrógépet – részletre.

                   Aztán eljött a padkaporos bálok után a vasárnap délutáni nagy táncok ideje, feltűnően különbözött a többiektől. Soha nem látták komolytalannak, csoportba verődő viháncolónak. Sokan táncoltatták, kerülgették. Juhász Miska az egyik, aki András unokatestvére is volt. Vasárnap délutánonként mindig a Farkasfalviék házát kerülgette. Nem azért, mert az apját vitézzé avatták ezzel az új névvel, hanem hogy a kertjük végén lévő nyárfák árnyékából lesse a kislányt, és néha megláthassa az udvarukon vagy a kertjükben. Andris, a rosszmájú fiatalabbik bátyja, soha nem hagyta szó nélkül:

                   „A nyárfák alatt vár az udvarlód. Menj ki hozzá! Igen jó parti lenne, még vasárnapi cipője sincs. Katona se lehet belőle. Már testnevelés órán is láttuk, hogy ferde a gerince.” Eszter ilyenkor megvonta a vállát, nem szólt rá semmit, és csak azért is kiment az udvarra vagy a kertbe. Félszemmel leste a fa mögé bújó fiút, de sohasem nevetett rajta.

                   Talán azért nem, mert az édesapja ilyen felszólításokat kapott a Singer - cégtől: „Felkérjük Nagyságos Vitéz Farkasfalvi András Urat, hogy minél előbb méltóztassék az elmaradt részleteket befizetni.”

                  Miska hiába kuncsorgott a Farkasfalviék háza körül, mezítlábas volt. Bár jóképű és jó tanuló, de szóba sem jöhetett. Esztert kuláklegények is hazakísérték a bálból, de ha valamelyikük a melléhez kapkodott, egy életre kitette a szűrét. Ez a hűvösség verte „vasra”ifjú Ugranyecz Andrást. Legalább olyan erősen, mint az egykori betyárt, aki ezt nótában föl is panaszolta az Istennek és az egész világnak:

 

                                                            Rab vagyok, rab vagyok,

                                                            Szabadulást várok.

                                                            A Jóisten tudja,

                                                            Mikor szabadulok.

 

                                                            Rab vagy, babám, rab vagy,

                                                            Én mög beteg vagyok.

                                                            Mire mögszabadulsz,

                                                            Én mög möggyógyulok.

                   

 

                                                                          +

                                                      

 

                    Tudod te, Barátom, hogy mi az osztálytalálkozó? Nem? Ne is tudd meg soha, de én azért elmagyarázom. Valamikor tizennégy éves korunkban búcsút mondtunk az általános iskolának legalább 36-an. Csupa egészséges testű és ép lelkű emberke. A legutóbbira, az ötven éves jubileumi osztálytalálkozóra, elvileg ennyien voltunk hivatalosok. De ahogy az írás mondja: „Sokan vannak a meghívottak, de kevesen a választottak.” Nyolcan már eltávoztak a földről a földbe.

                    Különösen Flaisz Anti távollétét sajnálom, mert ahhoz képest a mai üzletemberek kis cipőben járnak. Talán még csak a harmadik osztályos padokat koptattuk az Óvoda Iskolában. A Toncsi, bocsássa meg nekem ezt a bizalmas megnevezést, mert aki barátom volt valaha, barátom marad az ítélet napjáig, különös balesetéből virágzó üzletet csinált. A fiúknak, természetesen a piszoárban, ahol undorító fehér férgek császkáltak, húsz fillérért megmutatta, mekkora sebet ejtett fütyijén a kutyájuk. Egyetlen szünetben összeszedte a vasárnapi mozira valót.

                    Nézünk egymásra, mint a marslakók. Senki sem az, aki volt. Aki kék volt, el sem jött. Aki zöld volt, szégyellt eljönni. Maradtak a sárgák, a pirosak és a fehérek. Ez annyi, mint húsz fő. Nézzük a megjelenteket! Aki közülünk az egyik legjobb focista volt, nemrég temette el a feleségét, aki egy meggyszedő létrára akasztotta föl magát. Özvegyen maradt osztálytársam örömében kivágta a diófákat a ház előtt. Az új életét ezzel kezdte. Diófából készül a legjobb koporsó, és ő még nem akart a régiekbe feküdni. Ő és a két bunkó fia a hallgatag és érzékeny asszonyt a halálba kergették.

                   A nálam is alacsonyabb Komoróci Jóska, akivel külön le is fényképezett valaki bennünket, az építési vállalkozótól a tolókocsikat mozgató betegápolóig minden volt már életében. Csak háromlábú kisszék nem, ahogy mondani szokták. De ez lényegtelen!

                   Itt van a Ledényi Józsi, aki elvette az unokatestvéremet, és minden héten hálaadó istentisztelete mondat, mert az asszony még időben elhagyta. A tisztelendő úr csak annyit szokott bejelenteni: „Szerdán reggel hét órakor szentmise egy beteljesült kívánságra.” Már negyvenévesen elkezdhette új életét, de lányai az utcát is nagy ívben elkerülik, ahol az édesapjuk lakik.

                   Igaz, hogy a Dobi István utcában én sem szívesen sétálok veled, Barátom. Helyben, itt Kecelen, eddig jutottunk el a rendszerváltásban. Ismertük Dobi Istvánt, hogyne ismertük volna! Béleczki Józsi bácsi rendszeres küldte neki a legjobb borát. Ő volt a helyi Népfrontbizottság egyik tagja. Nem tévesztendő össze a mi Bielicki József nevű osztálytársunkkal, akit már gyerekkoromban kitiltott a jó anyám az udvarunkból sumákolás miatt, és aki képes volt megverni az apósát, azt a tisztességes, idős kőművesmestert. Arról is fel lehetett ismerni az utcán, hogy úgy járt-kelt a tömegben, mintha a kabátja alatt hordaná a marsallbotot. De lehet, hogy már csak járt-kelt? Kit érdekel ma már?

                   Józsi bácsi 1958-ban a helyi Népfront alapító atyái közé tartozott, és 1976-ban jutott el csúcsra, amikor elnökké választották. Bizonyára valamelyik országos összeröffenésen ismerkedhetett meg Dobival, azzal a szeszkazánnal. Mit mondjak egy olyan emberre, aki részegen végigaludta az 56-os forradalmat?

                   Józsi bácsinak volt egy mániája. A parasztház mellett, amelyben a családjával lakott, egy kőből épült korszerűt akart felhúzni önerőből. A szó szoros értelmében. Minden követ a saját kezével rakott a helyére. Vérével és verejtékével épült, és lassan, mint a Luca széke. Ez volt életének nagy hobbija. Szegény, azt hitte, hogy halhatatlan, pedig a népfrontbizottsági tagokért is eljön a kaszás, aki nem tudja kivárni az építkezés végét. Talán még ma is építgetné, ha nem küldik neki is a „Mennyei Behívót”.

 

                                                                     +

 

                   Még egy híres ember járt le gyakorta Kecelre: Szabó Pál, az író. A újfalusi óvodát, még életében, róla nevezték el. Egy kissé furcsa névadás, de még nem ízléstelen.

                   Aztán itt járt Raffai Sarolta is, mint Kecel szülötte. De nem „vállalta” a szülőfaluját, Kalocsa volt a maga teremtette szülőföldje. Egy írógéniusznak mindent megengedett a háklija. Mert valóban a II. Rákóczi Ferenc utcában született, a Fogarasi boltos lakóházától talán két épülettel lejjebb. A két liget találkozásánál. Javaslom az utcának, a nagyságos fejedelemnek, utasítsa vissza azt a föltételezést, hogy valaha is oda pottyantotta volna le őt a gólya, gólya gilice.

                   Raffai Saroltához elég kellemetlen emlékek fűznek.  Író-olvasó találkozó volt az akkori kulturális csemegéknek a neve. KECELEN hajszál híján botrányba fúlt. Akkor már az írónő várományosa volt az országgyűlés elnöki székének. Úgy is viselkedett.

                   A műveltségének gyarapítására nem ért rá, bár igencsak ráfért volna. Alsó tagozatos nevelő volt Császártöltésen, de fárosz lett belőle, a helytartó korszakának világítótornya. Az ottani pedagógus-botrányról írt „műve” és a belőle készült színdarab miatt lett országosan ismert. Egy nagy „nyalás volt fölfelé” – részigazságokkal és a korra jellemző gazságokkal. De miért is törte volna magát önműveléssel, amikor egy Losonci Pál lehetett az elnöki tanács elnöke? Hivatalosan az ország első embere, mint később a hazaáruló Göncz atyus. Utána kevesen fogják Árpádnak kereszteltetni a fiukat, mint ahogy Rákosi után is kiment a divatból a Mátyás név.

                   Tehát Raffai Sarolta egy szál maga előadást tartott nekünk a pesti művészeti élet rejtelmeiről. Mindennek elmondta Latinovits Zoltánt, csak úriembernek nem. Megemlítve, hogy az utcán lezsidózta Kálmán Gyurit, a barátját. A hangsúly természetesen a zsidózáson volt és nem a barátján. Milyen lehet az ilyen ember, mármint Latinovits?

                   Mondottam volt néki, hogy Petőfi Sándor is megtette ezt hajdanában az egész nemességgel szemben. No, nem a zsidózást, hanem a jóval nagyobb nyilvánosság előtti sértegetést. Sőt, akasztással fenyegette meg őket.

                   Ő, mármint Sarolta, csak kötögette az ebet a lazán levert karóhoz, és szigorú maradt. Kálmán György valóban szimpatikus színész volt. De hány tehetséget söpörtek le a magyar színészi pályáról kókler Márkus Lászlók, Major Tamások? Sós Imréket és Horváth Teriket.

 

                                                           L. Z. HALÁLA

 

                                           Rendjén úgy lett volna, hogy amikor

                                           Szembe-szöktél, düh-köpésként, a vonatnak:

                                           Az hátrál meg. A bűn! Az: a konok – vak

                                                        A világ fröccsen szét: a pokol!

                                           A nem ami lett. Hogy sakáll dalol

                                                        S a pacsírták vonítnak.

 

                                           S fölkél a nap vad ragyogással ismét

                                           magyarázza / nekünk megalkuvóknak / :

                                           mert nem lett, nem is lehetett segítség.

                                                        S a tegnap az úr, nem a holnap!

                                                                                             Illyés Gyula / 1978

                                                                           +

                   Folytassuk az osztálytalálkozót! Ilyenre mindig eljönnek a siker-emberek. Olyanok, mint a vakart hal. Sima modor, nyakkendő és kölni - szag. Szakszövetkezeti elnök, vörös diploma, levelezőn. Természetesen a vörös könyvecskéjét előbb beszerezte már.

                    Hadd fusson a szekér! Már a hetvenes évek elején havi százezret vágott zsebre, és párnás fűtött irodából irányított. Vagy húsz hasonszőrű nyikhajjal együtt, akik buzgón gyártották a statisztikákat. Az a statisztika a legaszályosabb nyáron is nyereséget jelzett. Ekkor a nyereségrészesedés mannája hullott a funkcik ölébe. 100 – 200 ezer jó forint, „nagyság szerint”. Az elnöktől a tűzvédelmi felelősön át a népi ellenőrig.

                     A százezreket a hetvenes évek elejétől évente szavaztatták meg azzal a négyszáz emberrel, akik uram-bátyám kapcsolatban álltak a meglehetősen nagy létszámú vezérkarral. Ott helyben csak virslit kaptak köszönetként meg egy üveg sört, de azután a szavazatukért benyújtották a számlát. Ez a kb. négyszáz család volt érdekelt a mutyizásban. Szinte kivétel nélkül mind a régi kulák familiák utódai. Ritka volt a kivétel. Legfeljebb a pártbizottságtól delegált, egykori joviális elnökük.

                    De gondoskodtak a szakszövetkezet „imázsáról” is. Práger Györgynek, az évtizedekig ügyeletes tévériporternek, földje volt Kecelen. De ne higgye senki, hogy valaha megnézte volna! Csak a termés árát utalták át budapesti számlájára. Hány ilyen fantom földje lehetett ennek a gaz/da/embernek országszerte? A keceli vezérkar rendszeresen villogott a tévében. Egymás között is mindig mutyiztak. Egyszer-másszor elszólta magát valamelyik uram-bátyám:

                    „Ma éjszaka tiszta üzletet csináltam. Kétszer fordultam meg a pincénél vízzel töltött tartályokkal.” Szép sorban épülgettek a többszintes házak. Valamelyik rosszmájú keceli meg is jegyezte:

                   „Ha minden fal, ami vízből épült, kútvízzé válna, árvíz söpörné el a várost a térképről.” Ettől lett Kecel az „arany háromszög” egyik sarkpontja.

 

                                                                     +

 

                     Közben a téli hidegben, naponta agyonfagyott, idővel megnyomorodó asszonyok havi öt-hatezer forintért metszettek kinn a határban.

 

                                                                     +

 

                   „Ebben a világban ma is a vagyon az egyetlen embermérő érték, és a vagyonszerzés a legfőbb életcél. Hallottam, hogy némely dörzsölt szőlősgazda „balatonmelléki” gyanánt adja el Kiskőrös melléki borait. Büntetlenül. Az alkohollal foglalkozók tudatában a törvény kijátszása természetes, erkölcsös. Ebben a közegben szánalmas és lenézett ember az, aki csak munkából él, aki nem machinál.

                   Mondok én magának olyat, hogy azonnal elszalad Bócsáról – kezdte egy asszony, s azután nem merte folytatni. Egy tanító a körzetből:

”Nem sok barátom lenne a községben, de máshol sem, ha beszélnék.” Egy másik tanító: „Nem látni semmit, nem tudni semmit: ez a beilleszkedés feltétele.”

                   Közéleti ember.”Nem beszélek, nehogy a terrorhullám engem is elérjen.” A harmadik tanító: „Maga a tanácselnök is hamisítja, pedig egyetlen tőkéje sincs.” Az adóügyes:”Ha beszélnék, nekem is a nyakamba vetnék a lasszót.

                                                                                Zám Tibor: Szeszmesterek /részletek /

                                                                          +

                   Kedvenc történetem a következő:

                   Bort visz a szövetkezet pincészetébe az egyszerű termelő vizsgálatra. Nézik, ízlelik, szagolgatják, aztán kimondják a megfellebbezhetetlen ítéletet: a bor nem jó. Jellegtelen és dugó ízű – egyszóval: átvehetetlen.

                   A parasztember erre elővesz a táskájából egy palackot: az a bor van benne, amit a szövetkezet forgalmaz, és udvariasan megjegyzi: Pardon! Amit hoztam, az nem az én borom. Az a maguk bora.

                   Ebből is látszik, hogy borháború tovább folytatódik.

                                                                                                         Tanács István

                                                                            +

 

                   Flaisz Feri is kulákgyerek volt, maradt, és ma is az. Ezek mazsolázták ki a Szőlőfürt legértékesebb részeit, és bagóért tették rá kezüket a közösség vagyonára: a pincére, a Vörös Zászló majorjára, gabonatárolóra, a hűtőházra. A Vörös Zászló története, amelyet a Szőlőfürt idővel magához csatolt, az egyik osztálytársnőm életéhez szorosan és fájdalmasan kapcsolódik.

                   Először odahúzódik mellém Kapás Anci, mert vele is rokonok vagyunk. Ő volt az én professzornőm, aki a női test anatómiáját oktatta harmadikos korunkban. Milyen üde volt és vidám szemű. Ma ráncos az arca és a szeme halott. Mutogatja az unokái fényképét. És büszkén közli, hogy egyik lánya Halálhoz ment férjhez. Mert így hívják az urát. Azóta már három kis Halál született. Mostanában tényleg sokkal több a halál, mint az élet. Kérdem tőle, miért nem magyarosítanak? Mondjuk: Életre. Azt mondja, most az nem divat. Igaza is van. De nekem még inkább, mert igen sajnálom, hogy kedvenc költőmet kell idéznem: „Én a Halál rokona vagyok.” Ha nem is közeli, de mindenképpen közelebbi, mint az Élethez.

 

                                                                      +

 

                   Azután Horváth Terike ül mellém, akivel, hozzám hasonlóan, már gyerekkorában, kibabrált az élet. Az én apámat a politika tette tönkre, az ő édesapjáét az, hogy „kuláknak” született. Érdekes, hogy akkoriban egyáltalán nem beszélgettünk erről egymással.

                    Az első öt percben csak elmélázunk egykori felhős gyerekkorunkon. De aztán kinyílnak annak a szennyes kornak a zsilipjei, és elsodorják ezt a még mocskosabb jelent. Ez is valami! Annak idején a szüleimet politikai vétségért hurcolták meg, az ő családját azért tették tönkre, mert kulákok voltak. Úgy kezdi, mint egy hívő keresztény sekrestyében a gyónást. Sóhajt előtte egy mélyet, de látszik, hogy fölkészült rá:

 

                                                                        

                                                            Az egykori tanya

 

                    „Édesapám 1948 nyarán jött meg az orosz hadifogságból. Egy hónap alatt talpra állítottuk. Szeptember első vasárnapján már együtt mehettünk a szentmisére, hogy közösen hálát adjunk Istennek drága apám megmaradásáért. Soha olyan buzgón nem imádkoztam, sem előtte, sem utána.

                   Hazafelé már kész tervekkel állt elő: Legyen legalább tíz fejős tehenünk! Az artézi kút vizét locsolásra kell felhasználni! Kertészkedünk. A tanya körüli negyven hold homokosabb részét szőlővel és gyümölcsfákkal fogjuk teleültetni. A legelőt körülkeríteni, hogy az állatok mellé ne kelljen pásztor. Megteremtjük a magunk kis paradicsomát. Erről ábrándozott már Oroszországból hazafelé is. Meglesz, ha ég és föld összeszakad!

                   Ő is abban tévedett, amiben a te édesapád: Nem tudták, mert nem tapasztalták a saját szemükkel-fülükkel, hogy milyen állapotban van az ország. Mit szabad mondani, mit lehet csinálni?

                    Ha nincsenek hadifogságban, már régen megtanulták volna, hogy mikor mennek a falnak.

                    De elkezdett dolgozni látástól vakulásig. Olyan szorgalmasan dolgoztak a szüleim, mint a hangyák. Meg is teremtették volna a maguk Paradicsomát, ha nem jön be a kommunizmus a maga Vörös Zászlajával. Valahol valakinek olyan ötlete támadt, hogy azon a területen, ahol a mi tanyánk feküdt, meg kell alakítani az első borvári téeszcsét. Megindult ellenünk az aljas kiszorítósdi.

                   1949 januárjának első napjaiban megkezdődött az állatállomány összeszámlálása. Minden állatot be kellett vallani! Ha az ellenőrzéskor többet találnak, súlyosan büntetik. Megszámolták a teheneket, a disznókat, és édesapámmal aláíratták a felvett adatokat. Ez egy szerdai napon történt, és pénteken már a nyakunkon volt az ellenőr.

                   Az előtte való éjszaka megellett az anyadisznónk, és hét szép malaca lett. Ezzel a hét állattal többet találtak az ellenőrök. Vészjósló, fagyos arccal hallgattak. És mi lett a folytatás? Édesapám idézést kapott a kiskőrösi rendőrkapitányságtól. Megkérdezték a nevét, és mintha valamikor együtt őriztek volna birkát, „finoman” megfenyegették:

                    „Miért rejtetted el a malacokat, te mocskos kulák?”

                    Gondolom, hogy az édesapám először szóhoz sem tudott jutni, de aztán elmotyoghatott valamit az ellésről.

                    „Kotródj haza, és majd várd a folytatást!” – így kergették ki a szobából. Amikor apám hazaért, tőle szokatlan módon leült a kisszékre a verandán, és a fejét, behunyt szemmel, az egyik oszlopnak támasztotta. Azután könnyes szemmel elmesélte, mi történt. Így Oroszországban beszéltek a hadifoglyokkal – mondta el néhányszor.

                    És közben látni lehetett, hogy ez a mindig céltudatos ember, elbizonytalanodott. Egész este hallgatott, és éjszaka nyugtalanul aludt. Néhányszor kiment megnézni az állatokat, és nagyokat sóhajtozott. Néhány nap múlva megkapta a büntetésről szóló végzést: hétszáz forintot fizet, vagy hat hónapig börtönben ül. Negyven malac árát fizettették ki vele.

                   De ezek a helyi és járási gazemberek még mindig nem játszottak nyílt kártyákkal. Februárban takarmánybecslők jártak a padlásunkon. Tizenhét mázsa morzsolt kukoricát kellett beszállítani a gyűjtőhelyre. Egy fillér nem sok, de annyit sem fizettek érte. Csépléskor már rendőrök ellenőrizték, hogy mit adtunk enni a cséplőmunkásoknak. Azt, amit magunk is ettünk. „Az asztagtól a cséplés után a gabonát a gyűjtőhelyre szállítsák!” – kaptuk a parancsot.

                   Állandóan rendőrökkel viaskodott, szegény apám, még az álmaiban is. Ilyenkor fölkelt. Csendesen kiment az udvarra, és láttuk, hogy cigarettát szív. Amikor hadifogoly volt, mahorkát szívott, de azóta, egy szálat sem. Most újra kezdte, mint a hadifogságban. Lesoványodott. A szemei körül sötét árnyékok jelentek meg. Már nem volt kedve a jószágok gondozásához sem. Közben a rendőrök ellenőrizték, hogy időben elvetettük-e a gabonát. Jött egy háromszáz forintos büntetésünk, mert ne volt „tisztességesen” felsöpörve a tanyaudvar, pedig az tűzveszélyes. Mindezt egy Gál nevű parancsnoknak köszönhettük, aki parancsot teljesített:” Minél szorosabb hurkot a kulák nyakára!”

                   Végre kimondta, hogy addig nem nyugszik, amíg nem lát bennünket a téeszben, vagy ki nem takarodunk a tanyánkból.

                   Azután nemsokára éjszaka jöttek. Két rendőr: A Gál és egyik beosztottja, szintén nem keceli. Itt köll elmondani, hogy édesapám nem tette föl mindjárt a kezét, hogy megadja magát. Elment a tanácselnökhöz. Kiderült, hogy valahonnan Pestről származik. Előtte szabósegéd volt. Pártkáder lett, sőt Borváron tanácselnök. Elment a párttitkárhoz, aki még a bombázások elől Borváron meghúzódó valaki volt. Itt lett pártszervező és hajake. Nem ismertek ezek a faluban senkit, csak az alja népet, amelyik rögtön belépett a Kommunista Pártba. Volt köztük egykori nyilas, csapatcsendőr, olyan bűnökkel a lelkükön, ha volt ezeknek lelkük egyáltalán, amiért Pesten 45-ben még akasztottak. A falu lakosságának szemetje. Nem is kell ezt neked mondani, hiszen édesapád is ilyen csapdában vergődött.

                   Aztán egyszer éjszaka jöttek, hogy pontot tegyenek az i-re. Abban reménykedtünk, hátha most nem találnak hibát. Ekkoriban már sokat segítettünk apánknak, aki figyelmetlen lett. Szórakozott, mint egy nyugdíjas professzor. A szerszám kiesett a kezéből. Nem javította meg, ami eltört. Nem kalapálta ki a kasza pengéjét, mielőtt munkához látott. Elveszett belőle a munkába vetett hit. Pedig őt csak ez éltette.

                   A hálóingére lassan húzta fel a nadrágját, pedig az elvtársak nem szeretik az időhúzást. Azután viharlámpával a kezében kiparancsolták az istállóba. Mi nem hagyhattuk magára, hogy esetleg őt vagy a rendőrt a jelenlétünkkel visszatartsunk valami jóvátehetetlentől. Figyelmesen végigjárták az istállót. Mindenhol minden rendben. Nagyot sóhajtottam, hogy talán most megússzuk. Nekik találni kellett valami égbekiáltó hibát!

                    „Fogd a söprűt, és pókhálózd le a mennyezetet!”

                   Ekkor következett be a tragédia. Egy kockacukor nagyságú vakolat a Gál elvtárs vállára hullott. Abban a pillanatban apámhoz ugrott, és a puskatussal úgy a fejére sújtott, hogy az állatok közé esett. Talán az eszméletét is elvesztette egy rövid időre. A rendőr odament hozzá és belerúgott:

                    „Kelj fel, te állat, mert mindjárt a jászolhoz kötözlek!”

                    Az egyik tehénre támaszkodva nagy nehezen felállt, de akkor már az arcáról az ingére csorgott a vér. A parancsnok káromkodva mondta:

                   „Még mindig nem gondoltad meg magad, te marha, hogy a tanyádat átadd a téesznek?

                   „De meggondoltam. Átadom. – mondta olyan hangon, ahogyan egy nagybeteg keresi a szavakat.

                   „Akkor holnap 11 órára gyere be a községháza egyes szobájába! Ott majd aláírod a fölajánlási szerződést.

                    Egész éjszaka úgy babusgattuk, mint egy kisgyereket. Nem lehet a világ ilyen gonosz az én jóságos apámmal szemben, akit az egész faluban ismernek és tisztelnek.

                   Másnap 11 órakor a bekötött fejű édesapám ezt írta alá. A gyerekeim, unokáim fényképe mellett ez a legfontosabb dokumentuma az életemnek, ami eldöntötte az én jövőmet is. Olvasd csak el!

                   Hártyavékony papíron megfakult, agyonsimított szavak:

                                   

                                                        Jegyzőkönyv

 

                   Fölvétetett Kecelen, 1950. február 21-én a községháza 1. számú irodájában.

Megjelent a hivatalunkban Horváth Mihály és kijelenti, hogy negyven katasztrális hold földjét és a tanyáját a termelőcsoport részére átadja. Kijelenti továbbá azt, hogy e tettét minden erőszak és rábeszélés nélkül tette. Átadja a termelőszövetkezeti csoport részére a gazdaságágában található négy szarvasmarháját. Gazdasági felszereléssel nem rendelkezik. Mindössze egy hengere van meg egy szánkója van, amelyet szintén felajánl a téeszcsének.

                   A végén az aláírások. Visszaadom a Terikének:

                    „Ezzel földönfutók lettetek.”

                   Az édesapám testvére fuvarozta ki a bútorainkat és a ruhaneműt nagyapám düledező tanyájába. Néhány száz forintunk még maradt. Attól kezdve pokol lett az életünk.

                   Apánk az éjszaka kellős közepén kivágta a legszebb fiatal eperfát, legallyazta, aztán megtámasztotta azzal is a hátsó, omladozó falat:

                    „Mink mától kezdve senkik vagyunk, és ha a tető ránk szakad, nem keres bennünket senki. A senki nem felelős senkiért. Ha a fejszémmel agyonverem a Gált, nem is vonhatnak felelősségre, mert én nem is létezem. Oroszországban is mindig az volt az érzésem, hogy nem emberek vagyunk, hanem senkik. Most itthon is megkaptuk: „Te egy senki vagy, akivel úgy bánunk, ahogy csak a kedvünk tartja” – ezt hajtogatta hónapokon át.

                   Ha egy idegen meg akarta közelíteni a tanyát, apám fejszével fenyegette. Ki tudja, mikor fordul ellenünk a beteg ember haragja? Én, 16 évesen, gyorsan férjhez mentem. Anyámat vittem magammal. Apámhoz csak mi ketten jártunk ki élelmet, tiszta ruhát vinni. De egy év múlva már nem is tudott beszélni. Vagy nem akart még köszönni se a feleségének, se a lányának. Aztán 1953 karácsonyán bekopogott az ablakunkon egy rendőr:

                    „Ne haragudjanak, hogy ilyenkor zavarom magukat, de az állomás melletti átjáróban elgázolt egy embert a vonat. És volt, aki úgy gondolta, hogy ez az ősz hajú férfi a maguk rokona. Szíveskedjenek azonosítani.”

                   Apám volt az. Harminchat évesen ősz és halott. Most pedig nézz a Futó Ferire! Milyen derűsen mosolyog. Pedig sejthetné, hogy halott, sokak szemében erkölcsi halott. A mi tanyánk, a földünk most már az övé. Kiépítve benne a lovarda, a halastó. És a szép földeken szőlő terem, meg gyümölcsfák, amiket ötven évvel ezelőtt az édesapám megálmodott. Ők raboltak meg bennünket. A pozícióhoz jutott kommunista kulák gyerekek a kulákot meg az egész közösséget, az egész falut. Az egész országot!

                   Tudja, hogy az édesapám elrabolt földjén uraskodik, de őt ez a legkevésbé sem zavarja. Attól még a húsvéti Passióban bátran elénekli Jézus szerepét, pedig jól tudja, hogy csak Júdáséhoz lenne joga.

                    Adjál nekem egy cigarettát! Nem vagyok nagy bagós, de most el kell szívnom ezt a csillapítót. Talán akkor nem vágom fejéhez a hamutartót.”

 

                                                                          +

                    

                    „Ami a mi népünkben passzivitásnak látszik, az mind csak keserves ösztönös önvédő magatartás. Ami a népünkben közösségellenes, túlzottan egyéni, szinte anarchikus vonásnak látszik, az mind csak az idegen szellemű és idegen célú közösség ellenvaló önvédelem jelentkezése.

                    Még senki sem próbálta meg – vagy legfeljebb megkísérelte – olyan állami, társadalmi közösség megteremtését a magyar nép számára, amely az ő lelkének, egyéniségének megfelel, amelyben a zárt és éles vonalú magyar egyéniség szabadon mozog, jól érzi magát, kinyújtózkodhatik, fejlődni tud, minden erejét kifejtheti, a legnagyobb – s a magyar számára világ végéig egyetlen igazán elismert – közösség, a nemzet és az ország érdekében.”

                                                                          Bajcsy – Zsilinszky Endre, 1938

 

                                                                           22.

                                                                      Barnakert

 

                    Egyetlen Barátom! Most időben száznegyven évet megyünk visszafelé, bár a földön csak kétszáz méterre van tőlünk a cél. Rövid séta, de hosszú és izgalmas történet. Megfejtjük, mint egy nagy nyomozó és okos kutyája, annak a titkát, miért lett Barnakert a faluszéli magányos házsor neve.

                   Betyárvilág volt akkoriban is. De akkortájt üldözték, manapság meg kitűntetik őket. Ebből is látszik, Barátom, hogy mennyit fejlődött a világ. Helikopteren járnak az újgazdagok, és rázzák a rongyot. Fiaikat szabadon engedik, mint rossz gazda a kutyáit. Tömi pénzzel a fiacskáját, az meg szórakozik. És a szülők csodálkoznak a legjobban, hogyha a csemetéjük kábítószeresen a fának rohan, vagy rövid élete végéig a sír szélén botladozik.

 

                                                                       +

 

                    Egyszer volt, régen volt, de legalább száznegyven éve, betyárvilág Magyarországon. Az országnak, ami akkor a mostaninál legalább hétnapi járófölddel szélesebb volt, a hossza is ugyanannyival, minden részében éltek olyan szegénylegények, akik bujkáltak a törvény elől.

                    Ki azért, mert nem állt be a császárt szolgálni. Ki azért, mert agyoncsapta a szolgabírót, mert az elszerette a babáját. Ki azért, mert a magyar seregbe állt, és amikor a muszka cár katonái legyőztek bennünket, és kényszerrel sorozták a közkatonákat az osztrák ármádiába. Kossuth apánk után kinek lett volna kedve még évekig egy Ferenc Jóskát szolgálni. És megszökött. A harmadikat a rossz vére hajtotta a rosszra. Mindegyiknek volt rá oka, ha már betyáréletre adta a fejét.

                   Egy ismeretlen család épített magának tanyát a nagy községi legelő szélén, háttal a falunak. Pedig a házuk, a kertjük nem vallott volna szégyent még a falu főutcáján sem. A két szülő, negyvenes éveikben járó, egyenes derekú emberek, meg három közel egyidős legény lakott benne. Volt két szép tehenük, disznóik, de ami oda telepítette őket az a négy szép ló volt. Egyik csak a kocsit húzta, de a másik három még igen fiatal volt, a három legényhez illő korban is, tüzességben is. A fiúk barna bőrűek voltak, mint az apjuk. De hosszú, fekete hajúak. És szemük is fekete, mint az édesanyjuké.

                   A lovak pányvázva az ablakok szemei előtt legeltek, békésen megférve a jámbor tehenekkel. Szép, sima szőrű, barna paripák voltak. Látszott rajtuk, hogy egyik sem ismeri az istrángot, igen fiatalok még. És ha nem fogják be ezeket, a nemes állatokat, terhet húzni, egész életükben azok is maradnak.

                   Ha szabadon mozoghattak, hátukon a három fekete legénnyel, úgy repültek, mint a mesebeli táltos. Ilyenkor gondolta a legelőn botladozó pacsirta: „No, ezek azért zabot is kapnak eleget.” A legények mindig tiszta fehér ingben, bő gatyában nyargalásztak velük a legelőn, csak úgy szőrén megülve az állatokat. Még versenyeztek is! Ki tudja a másikat kancsikával a földre rántani? Melyikük lova fekszik oldalára a leggyorsabban? Sok kunsztot tudtak. Többet, mint egy büdös sátorban idomított cirkuszi ló.

                   Örömüket lelték ebben a lovak is, a legények is. Hát még az anyjuk meg az apjuk! Szépek voltak, no!

                    Még a nevüket is különösen kapták. A legidősebbet, lehetett talán huszonhárom éves, Barna Sándornak hívták, a középsőt Józsefnek, a legfiatalabbat Benedeknek. De maguk közt csak kis Bencének szólították, mert ha csak egy ujjnyival is, de lemaradt a növésben. / Volt egyszer egy kemence, belebújt a kis Bence. Kormos volt a kemence, fekete lett kis Bence. Ránézett a mamája, nem ismert a fiára. Becsukta a kemencét, jól elverte kis Bencét. /

                    Időnként a férfiak útra keltek. Az apa hajtotta a könnyű járású egylovas kocsit. Mögötte árvalányhajas, állszíjas kalappal a legények vidám lovakon. Az asszony hosszan nézett utánuk, még akkor is, amikor a girbegurba halasi út el nem vezette őket a szeme elől. Ilyenkor a házat nem őrizte más, csak két értelmes, gubancos pulikutya.

                    Ekkor sem voltak távol két hétnél tovább, de mire hazaértek egy új házacska kéredzkedett a Barnáék mellé. Olyan ötven méter távolságra. Vályogból húzták föl a bíró emberei egy hét alatt. Egy kis szoba, konyha, kamra belülről bepucolva, és beléköltözött egy mesebeli szegény napszámos a tüdőbajos feleségével, meg az öt soványka kisgyerekével.

                   Ez a házacska méregből épült, mert a férfi a bíró legjobb napszámosa volt már tíz éve. De nem volt cigány, mégis a cigánytelepen élt évente szaporodó családjával egy putriban. Aztán egy lakodalom boros éjszakáján valaki odavetette a bíró uramnak, hogy cigánysoron lakik a napszámosa. Mire a részegek kinevették. Csak azért is megépíttette egy hét alatt a kis vályogházat a falu túlsó oldalán, a legelő szélére!

                    Arra már nem volt gondja, hogy be is pucoltassa kívülről. De kutat azért ásatott, hogyha tudnak, forgassanak maguknak kertet is a ház mögé. Úgy nézett ki ez a születésekor is rongyos házacska, mintha szegény rokona lenne a Barnáék fehérre meszelt házának.

                   Az asszonyok ismerkedtek meg először egymással, amint az lenni szokott. A kisgyerekek, pedig még csak április volt, úgy szaladgáltak, mint a cigánypurdék a cigánysoron. A kisebbek pucéron. Barnáné varrt nekik a régi ruháiból nadrágocskákat, ingecskéket. A három kislánynak meg a két fiúnak, akik a legidősebbek voltak. Olyan tízévesek. Még cipőket is talált a lábukra. A maga gyerekeinek bőrből készült, emlékbe elrakott lábbelijét.

                   Ilyenkor sóhajtott egyet. De rögtön megvigasztalódott, mert a fiúk öröme neki is örömet okozott. Igazi cipő volt a lábukon. Járhattak az iskolába betűt vetni, számokat aratni. Barna Jánosné látta az asszonyka állapotát. Rögtön föl is ajánlotta, hogy naponta ad neki fél liter frissen fejt tejet. A Jóisten majd megfizeti - mondta a szabadkozó, sápadt asszonykának, akit Király Józsefnénak neveztek, de Zsuzsinak szólították selypítve még a legkisebb gyerekei is.

                    Királyné tudta, hogy szörnyű igazságtalan az élete, mert korán meg kell halnia. Az ilyen ember lelke jóra is fordulhat, és megbocsátó az életben hagyottak iránt, de rosszra is, és gyűlöl minden egészségest, mert tovább láthatja a fákat, és még évtizedekig élvezheti a napocska gyógyító melegét.  Királyné haragudott mindenkire. Minél jobb volt iránta, annál erősebben.

                   Az urának ürítette ki a lelkét minden este, amikor az holtfáradtan hazajött a munkából, mert a bíró úrnál a munkanap reggel hattól este hatig tartott. Most meg, hogy házat kaptak, ha lógázta is a lábát az udvari padon, mindig megvárta, amíg a jótevője küldte:

                    Menjen csak, Józsi, a családjához, a béres majd elvégzi a többit!

                    De haza se ment mostanában szívesen, mert az asszony szájából ömlött az epe:

                    Nem látod, milyen jól élnek? Disznók, lovak, baromfi, két tehén. Miből van ez a gazdagság? Abból, hogy havonta egy hétre eltűnnek hazulról a férfiak, és rakott kocsival jönnek. Nyáron tele gabonás, lisztes zsákokkal, de honnan van rá a pénzük? Azt mondják, hogy a földjeik a szomszéd határban vannak. Hol van az a szomszéd határ?

                    A fáradt ura ilyenkor már megunja a tépelődést:

                    Kérdezd meg tőlük magad! Jól összeismerkedtél az asszonnyal, megteheted. De akkor ne fogadd el tőle a napi tejet, amit jó szívvel ad! Meg vidd vissza a gyerekek ruháit, cipőit, amivel fölruházta őket. Meg a sok süteményt, pogácsát, amit onnan már hazahordtak. Örülni kell az ilyen jó szomszédnak, nem örökké ócsárolni őket meg gyanúsítani.

                   Az ördög minden nap kiköltötte a fekete tojásait az asszony lelkében. Mert az ördög egy fekete madár, ami mindig kotlik.

                   Vége volt a nyárnak. Az ősz hűvös cseppeket rakott reggelente a fűszálakra, válogatás nélkül. A vándorok már régen mind útra keltek, csak a Királyné fekete madara fészkelődött tovább. A gyerekek is beszorultak a házba. Az asszonynak már csak a betegsége miatt is, a kemence meleg kuckójában lett volna a helye, de mint egy megszállott, köhécselve járt-kelt a számtalanszor felsöpört udvaron. Figyelte a szomszédokat. Egyik hűvös reggel látta is a férfiakat, ahogy a szokásos rendben elindulnak hazulról. De most hova mennek? A földjeikre? Halottak napja után minden mezei munkának vége.

                   Az urának is elmondta. Az csak legyintett rá, de mégis elgondolkozott. Szőleik nincsenek, ez biztos. Annak a takarását végezhetnék. Ilyenkor a parasztember, ha hizlalt év közben, már a disznó szalonnáját mustrálgatja a szomszéddal. Persze előbb bizonytalan léptekkel előjönnek a garádicson a pincéből, ahol lelküket már barátsággá melegítette az újbor.

                   November közepe lesz már rövidesen, és az nem csavargásra való idő.

                   Talán két nap múlva, talán három, az asszony az éjszaka kellős közepén fölrázta az urát:

                    Most figyeljen kend! Hallja a lovak dobogását? De lásson is! Menjen föl a padláslétrára hátul. Onnan megfigyelheti őket, mert éppen telihold van.

                   A férfi fölvette a meleg kabátját, csupasz lábát a cipőbe csúsztatta, és fölkapaszkodott a létrán Bizony nehezen szokta meg a szeme az éjszakát, még ha holdvilágos is. Az ötven méter még holdfényben sem rövidül. Annyit azért ki tudott venni, hogy a kocsiról leemelnek egy koporsót vagy egy hosszú ládát. Két férfi viszi az udvaron, aztán kiejtik a kezükből. Mások is járnak kelnek körülöttük. Amikor mindennek vége lett, együtt bementek a házba, és a konyhai lámpa halovány fénnyel világítani kezdett.

                   Király lemászott a létrán, a felesége mellé bújt, mert a hidegtől és a félelemtől vacogott a foga. Az asszony unszolására csak annyit mondott:

                   Megjöttek a férfiak, bekötötték az állatokat, és most mentek be a házba melegedni.

                   Magában persze azt gondolta:

                   Jóska, lehet, hogy szerencséd lesz. Megfogod az Isten lábát. De az asszonynak egy szót se!

                   Ritkán ment emberek közé, de most kereste a társaságukat. Minden piaci napon, vasárnap és csütörtökön ide-oda verődött a kosarak közt, az asszonyi sokaságban, mert úgy elgondolkozott:

                   Részeg maga? - kiabált rá egyik kofa. De itt úgy látszik, nem kap segítséget. Körüljárta a Tanácsházát is, ahol a hivatalok vannak. Még a folyosóra is fölmerészkedett. Ha valaki megszólítaná a folyosón, majd azt mondja, hogy a bíró uramat keresem. Ott is nézelődött, de semmi kapaszkodó. Ahogy újra kilép az ajtón, éppen egy plakátot szögeznek ki az ajtóra. Nagy betűs, de ő a kicsiket is elfelejtette, olyan régen befejezte már negyedik osztályos korában az iskolát.

                   Aztán az ördög segített rajta. Meglátta a bíró béresét:

                   Sanyikám! Olvasd már el nekem a fölírást! Annyira elszokott a szemem a betűtől, te meg nem régen fejezted be az iskolát.

                   Szívesen, Józsi bátyám. Az van ideírva:

 

                                                                                   Figyelem!

 

                   Veszprém városában kirabolták a bankot. Akinek az elkövetőkről tudomása van, jelentse be a legközelebbi zsandárnak. Száz arany lesz a jutalma.

                                                                        A bank igazgatósága.

 

                   Király József már köpte a markát: „Ide a száz aranyat!

                   Filus zsandár vette föl az adatokat, de azután tanácstalanul vakarta a fejét. Mink hárman ehhez kevesen vagyunk. Feri, lóra!- mondta a tanyát járó zsandárnak. Rendeld ide a halasiakat!

                   Ködös napra ébredt a falu, szomorú napra a Barnáék. Nyolc csendőr vette körül a házat.  Mindenek előtt fegyvert kerestek. Csak három kancsikánk van meg földműves szerszámunk – tárta szét kezét az öreg.

                   Senki sem mozdulhatott a háziak közül, mindenkire puskacső nézett.

                    Közben két cigány fölforgatta a kertet, az udvart minden gyanús helyen. Nem találták nyomát a rablásnak. De a halasiak mind a négy férfit kemény őrizet mellett, megvasalva, Szegedre kísérték. Ott már a híres Ráday volt az úr. Élet és halál ura, császári megbízással. És a híres Rádaynak ismerősen hangzott a nevük. Valamilyen ügyben, a sok ezer közül, egyszer- másszor fölmerült, de nem tudták megtalálni a nyomát. De most már az megvan. Kezükben vannak. Kiderült, hogy békés borvári lakosok. Igaz, hogy földjeik a Tiszán túl vannak. De vannak. Aztán Ráday úgy döntött, hogy amíg a vizsgálat tart, szabadon hazamehetnek, de a legfiatalabb gyerek benn marad a fogdában. Az öreg Barna hiába ajánlgatta magát a fia helyett, Ráday hajthatatlan maradt. A borvári házat állandóan szemmel tartották a helyi zsandárok.

                   A kis Bence még nem volt húsz éves, amikor már második hete nem láthatta meg a napfényt. Nagy próba egy fiatalembernek a patkányok társasága meg az unalom.

                   És akkor hirtelen kinyílik az ajtó, és egy rongyos csavargót berúgnak a mellé a tömlöcbe. Mindjárt meg is szólította a vendéget, hogy megvigasztalja:

      „Mér’ bánnak veled ilyen cudarul?”

      „Mer’ az egyiket kibeleztem a szögedi duttyánba’.”

      „Akkó’, komám, lógni fogsz.”

      „Föl vagyok rá készülve, mer’ mértéket vett rólam a hóhérjuk. De csöppet sem bánom, mert egy lány miatt történt a verekedés. Veled meg mi a bajuk?”

      „Azt mondják rólunk, hogy mink raboltuk ki a veszprémi bankot.”

      „Oszt volt annyi eszetek, hogy nem vallottátok be. Igaz-e?”

      „Addig nem, amíg ránk nem bizonyítják”

      „Olyan jó helyre tettétek a pénzt?”

      „Olyan jó büdös helyre, hogy nem érzik meg a pénz szagát.”

                   Este kosztot dobnak mindkettőjüknek. A gyilkosnak dupla kenyere, dupla szalonnát.

                 „Tudod, hogy miért kapod a dupláját?” – kérdi a csavargótól az őr.

       „Tudom. Hogy a súlyom könnyebben kitörje a nyakam, hóhér úr.”

         Hajnalban jöttek is érte, és akárhogy kapálózott, öten ki bírták vonszolni. Közben azt kiabálta:

       „Minden pandúrt föl kellene akasztani.”

         A kis Bence magára maradt.

                   Következő reggel a halasi zsandárok újra körülfogták a kétszéli házat, és a két cigánnyal széthányatták a ganérakást. Ott volt elrejtve a láda.

                  Az öreg Barna életfogytig tartó szabadságvesztést kapott, és nem kötelet, mert rabláskor emberéletben nem esett kár. De fölrótták neki, hogy maga tervezte meg a rablást, és ő vette rá a bűnös cselekedetre fiait. A fiúk fejenként 8 évet kaptak.

                   Egyszerre szabadultak, és Bécsben várt rájuk az édesanyjuk, aki eddig ott húzta meg magát. A bécsi bankot nem merte kirabolni senki. A fiúk az anyjukkal együtt átvitorláztak Amerikába. Kansasban megjelent három mister Braun az édesanyjával. Vásároltak egy farmot, ahol kitűnő versenylovakat tenyésztettek. A lovakat maguk mutatták be kiváló lovaglással. OKÉ?

                    Az amerikai hadsereg az indiánokat mészárolja, mert kell a földjük. Az élő indián nem adja. „Csak a halott indián a jó indián.” Hatvanmillió ember lemészárlása óriási üzlet.

 Kell a hadseregnek a ló! Nagy biznisz! Hiába, ott van az Eldorádó!

                  A besúgó a száz aranyából eltemette tüdőbeteg feleségét a következő tavaszon. Aztán megvásárolta a Barnáék házát és egész portáját a községi elöljáróságtól egészen olcsón. Egy özvegyasszonyt vett feleségül a gyerekei mellé.

                   És mi történt az öreg Barnával? Amikor a nyolc év letelt, és a fiai elbúcsúztak tőle, még tartotta magát. Akkor éppen a marosújvári börtönben raboskodott, ahol korábban Rózsa Sándor is. Annak az udvarán volt egy feneketlen kút. Amikor egy szerdai napon kivitték a rabokat mindennapos sétájukra, hirtelen kitört a körből, a kúthoz vonszolta magát, és beleugrott. A csobbanást nem is lehetett hallani.

 

                                                                          +

 

                  A marosújvári börtön rabja volt Rózsa Sándor is, ott is halt meg a tömlöcben, még a sírját is megmutatják az arra járóknak.

                   Aki nem hiszi, hogy a híres alföldi betyárnak is volt becsülete, annak mondjuk el ezt a történetet:

                   Szatymazon élt egy Tótmolnár nevű gazdaember, ki ezermester hírében állott, mert minden baj kiigazításához értett. Ehhez állított be Rózsa Sándor azzal, reperálja meg a puskáját.

                   Vidd máshoz – mondta a gazda -, veled nem állok szóba.

                   Aztán mért nem? – kérdezte a nagy haramia, az Alföld réme.

                   Csak azért, mert elhajtottad a malacaimat.

                   Nem hajtottam el, becsületemre mondom!

                   Nem hiszem!

                   Rózsa Sándor mérges lett.

                   No, hát ha nem hiszed, hát bebizonyítom.

                   Ezzel kikérdezte a gazdát, és elindult vele keresni a malacait. Nem kellett sokáig, mert a híres rablóvezér jól ismerte a környék „lopó”-it. Félegyháza környékén felismerte a gazda jószágait.

                   Rózsa Sándor elővette a tolvajt.

                   Hol szedted őket? – kérdezte.

                   Nem kapott választ, mire elővette korbácsát, és irgalmatlanul elverte a tolvajt.

                   Most aztán gyorsan hajtsd vissza a malacokat Tótmolnár tanyájára!

                   Persze, hogy visszahajtotta, csak rosszul esett neki, hogy Rózsa a háta mögött kegyetlenül biztatta a korbáccsal. Mikor aztán megérkeztek, újra elverte a tolvajt, majd kirúgta.

                  No, ugye most már megreperálja a puskámat?

                  Meg is reperálta a puskát a gazda olyan jól, hogy két pandúrt lőtt vele a betyár, mikor csak egyet akart.

 

                                                                           +

                  

                  

                   De Barátom, ez mind semmi! Manapság előfordul, hogy egy egész bankot tüntetnek el szőröstől-bőröstől a vezetői, a bankárok. Még jó, hogy az épület megmarad!

                    Akár hiszed, akár nem, én is lovagoltam már tízéves koromban. Abban az évben, 1952-ben, embernek-állatnak nem jutott elég ennivaló, mert a tavalyit elvitte a begyűjtés, az évit meg kiperzselte az áldott napocska. Éppen a nyár sovány derekán történt, amit elmesélek. Valahogy kijutottam a Bobek sógorék tanyájára, nem messze az akasztói úttól. Kettesben maradtunk, bocsánat, helyesbítek hármasban maradtunk. A bóbellás öreg, a Rocinante – rokon barna szőrű lovacska és én, akit az öreg felültetett arra a „lóemlékre”. Szegény igen alultáplált volt. A csontjai fájdalmasan recsegték:” Zabot már fél éve nem láttam.”

                    A csupacsont élőlényt még futásra is biztatta az öreg. Nem tudom, kivel akart kibabrálni, velem-e vagy a lóval, de mind a ketten áldozatai lettünk a nagy akarásnak. A zsírban szegény fenekem keményen súrlódott a szegény állat gerincéhez, éppen csak szikrát nem csiholtunk. Aztán észhez tért az öreg, és leemelt a szőréről. Mert egyetlen alkalommal ugyan, de szőrén ültem meg a nálam egy emelettel magasabb állatot. Soha többet nem ültem lóra, még hintalóra sem, a körhintán. De az egy másik történet.  Ugyanabból a Rákosi- korból, de majd később.

 

                                                                          

                                                                  A moszkvai válogatott

 

                   Most Kun Béláék válogatott csapata fog bemutatkozni. Csupa Moszkvában válogatott. Őket soha nem hívják vendégszerepelni, csak küldik. Csupa vörös trikó. Mindegyiken hatalmas betűkkel: INTERNAZIONÁLÉ.

                   De jöjjenek a proletárok! Jöjjön a vasököl, ami odasújt, ahova köll!

                   Azt ígérték az én nagyapáimnak, hogyha vége lesz a háborúnak, lesz földje mindenkinek. De a háború végén kiderült, Magyarország földjéből is csak annyi marad, hogy a térképen elférjen rajta kis betűkkel a neve.

                   Haladjunk időrendben! Károlyi Mihály, ez a monoklis széltoló, Linder Bélát nevezi ki hadügyminiszternek, aki feloszlatja a hadsereget.

                   Ők csendben balra el, de itt vannak már az elvtársak Moszkvából. Miért? A halhatatlan John Reed elvtárstól plagizálok: Hogy 133 nap alatt megrengessék a magyar világot. Sikerült! Borvárra nem Kun Béla jött személyesen. Sőt még Landler Jenő sem. Mindössze két megbízható elvtársát küldte, hogy világosítsák fel a földműves elvtársakat, milyen változásokra számítsanak.

                   Népgyűlés a Községháza előtt. Félezer férfi, és velük szemben két kommunista ideológus.

                     „A föld azé, aki megműveli” – kezdték. Azt is elmondták a szúrós szemű földműves elvtársaknak: „Annak nem lehet földje, aki nem dolgozik.” Az egyetértés moraja hallatszott.

                    A harmadik mondatnál azonban, ahogy n mondani szokták: „Kidőlt a liszt.” Azt merték mondani a szúrós szemekbe, hogy a közép – és nagybirtokosok földjét elveszik, és az államé lészen. És az állam mi vagyunk, emberek… / eddig tartott a szónoklat /

                     Zajos elutasítás: „Le a kommunizmussal! Le a csirkefogókkal! Tartóztassák le a gazembereket!”

                    Még az utolsó jámbor óhaj sem teljesült, mert a két elvtársat kiszöktették a faluból. Így esett meg az a csúfság Borváron, hogy „majdnem” laposra vertek két kommunistát. Ez a fellépésük kis híján ráfizetéses volt. Hálát adhatnak istenüknek, Lenin elvtársnak, hogy ép bőrrel megúszták.

 

                                                                          +

 

                    De a kommunista embert arról lehet fölismerni, hogyha két vállra fektetik, végül mégis is őt hirdetik ki győztesnek. /A hazai liberálisaink is ilyenek! Ha elvesztik a demokratikus választásokat, fölénk repül a tévé varázsszőnyegén lantos tomi, és elkezd alkudozni. Javasolja, hogy legyen nagykoalíció. Amikor visszautasítják, sértődötten visszarepül az USA-ba, mert mostanában az a központja az ilyen politikai dzsinneknek.

                    Aztán jön a fenyegetés: Úgy kiürítjük a kasszátokat, hogy holnapra egy cigire valótok sem marad! Mit lehet tenni? Pénz beszél, magyar ugat. Kétharmados törvények, és ráadásnak Göncz a köztársasági elnök.

                   A tévében, rádióban, újságokban irgalmatlan pergőtűz, nemcsak a kormány, hanem az egész magyar nép ellen, amelyik nem juttatta őket hatalomra.

                   Hirtelen fasiszták nőnek a földből, gerjesztett antiszemitizmus, zsidóverés, „minden magyar a szarból jön”, stb. Aztán politikai puccs. Taxisblokád.

 

                   Aztán a Heti Hetes, mert minden aljasság összefügg minden aljassággal. Amire azt mondom én is, amit a bölcs Weöres Sándor:

 

                                                                 GYÁSZÉNEK

 

                   „Ez a gödör a finnyás halottaké: mint előkelő intézeti fiúk kényesen ügyelnek, hogy arany csíkos kék ruhaujjuk és porcelán kezük be ne piszkolódjék. Alabástrom férgek lakájrendje és márvány - eres penész helyesli óvatos mozdulatuk. Oly tapintatos kísértetek, hogy az élőktől nem mindig lehet megkülönböztetni őket. De csontvázuk rothadtabb, mint a hajdan szorgos parasztoké.”

                                                                                            +

                  Ha az USA közelebb van, lehet, hogy megszállás. Antall József, Isten nyugtassa szegényt, a miniszterelnök betegen egymilliós számlát telefonál össze a kórházból, hogy megfékeztesse őket. Lehet, hogy egyenesen a Jóistennel tárgyalt. Azóta, egy négyéves intervallum kivételével, nyeljük a nyálunk, hogy ne kelljen köpni.

 

                                                                                              +

 

                  „Sohasem tudtam megérteni: kik azok, kik magokat világpolgároknak nevezik? Az emberi tehetség parányi lámpa, mely egyszerre keskeny kört tölthet meg fényével, s ha egy helyről másra hurcoltatik, sötétséget hagy maga után. Bizonyos helyhez kell azért kapcsolódnunk, hogy azt jótékony világítással állandóul boldogíthassuk. Minden, ami szerfeletti sok részre osztatik, önkicsinységében enyészik el. Így a szeretet. Hol a az ember, ki magát a föld minden országainak szentelni akarván, forró szenvedelmet hordozhatna irántok keblében? Leonidás csak egy Spártáért, Regulus csak egy Rómáért, Zrínyi csak egy Magyarországért halhatott meg.” / Kölcsey Ferenc /

 

                                                                          

                                                                                    1919. június 23.

 

                                                     Mensáros László: A jakobinusok idején jöttek a prolik

 

                   1919. június 23-án vonult be a csendes, lehiggadt faluba Kiskunhalas felől egy vörös regiment. Már út közben megmutatták, milyen erős a proletáriátus ökle. Árvai András a halasi út melletti földjén dolgozgatott, amikor sós elvtárs így szólt a kapájára támaszkodó, gyanútlan emberhez:

                    „Mi fehérek vagyunk. Ugye te is az vagy?”

          „Fehér vagyok – mondta rá a szegény ember, és köszönésre nyújtotta a kezét.

                    Sós a pisztolyával két lépésről lelőtte. Árvai András teste a földjére borult.

                    Amikor a géppuskával bevonultak a falu közepére, az első útjuk a plébániára vezetett. Megdöngették az ajtót, és szó nélkül lelőtték a 28 éves káplánt, aki gyanútlanul kilépett rajta.

                    Közben a jó szimatú plébános és a húga a kézigránát elől a kerten át megmenekültek. De miért lakik egy plébános együtt a húgával, ha az édesapja meg a szemközti házban magányosan él? De ne térjünk el a tárgytól!

                   Ebben az esetben kelemen istván nagykőrösi terrorista puskájától. A szarkási szőlők egyik hűvös pincéjében két ember utoljára borozgatott: Lajkó M. András és Halász József. Az előbb megnevezett mészároslegény mind a kettőbe szó nélkül belelőtt. Amikor látta, hogy mind a kettőben van még élet, puskatussal agyonverte őket.

                   Csóti Ferenc lovas kocsijával gyanútlanul a templom felé tartott. Egy ujj rámutatatott, valószínűleg zsoldos joachimé. Erre leráncigálták a kocsijáról, és néhány perc múlva a templommal szemközti eperfára akasztották. Az akasztást akasztások egész sora követte. Ott függtek, szegények, a templommal szemközti fákon. A templommal szemközti fákon.

                   Állítólag Csóti Ferenc volt a leghangosabb tiltakozó. Még a tisztességes temetéséhez sem járultak hozzá. Az ilyen embernek csak a temető árkában a helye, mint egy kutyának.

                    Ezen a gyászos napon 26 embert akasztottak föl vagy lőttek agyon, hogy bosszút álljanak. De miért?

                                                                                             +

 

                    Hallottak ezekről az aljasságokról a művelt, sajtószabadságos Nyugaton? És ha nem, miért nem? Amikor ezek az állati lények hasonló sorsra jutottak Siófokon vagy Orgoványon, azt miért kérte számon a „magyarfaló” Benjamin Klemanszó Trianonban. Állítólag ők is riadtan nézték a keleti égen feltűnő véres csillagot.

                   Kun Bélát föl sem akasztották, Bécsbe szökött. Az osztrákok voltak olyan nagyvonalúak, hogy ezeket a süllyedő hajóról menekülő patkányokat-egyetlen kivétellel, és ez Szamuely Tibor volt, befogadták. A főkolomposok mind megúszták, és Bécsből irányították a Magyarország elleni propagandát. Igaz, hogy Dzsugasvili elvtárs, jóval később eltűntette Kun Bélát, mint egy varázsló akinek azóta se híre, se hamva. De kit érdekel, hogy miért? Holló a hollónak, úgy látszik, mégiscsak kivájja a szemét.

                   A tetőtől talpig véres terrorista – vezér, Szamuely Tibor, nem úszta meg. Ezért vesztettük el Erdélyt, Délvidéket és a Felvidéket? Az országunk kétharmad részét? Örökké aktuális kérdések, mint Petőfié: „Rabok legyünk vagy szabadok? És mi mégis láncot hordunk?”

                                                                                 Szamuely Tibor

 

                   Csak úgy emlegették: „A halál népbiztosa.” Hallgassunk meg egy árulkodó szakaszt a győri beszédéből:

                   ”Most azonban szükség lesz arra, hogy vér omoljon! A vértől nem kell félni! A vér acél: erősíti a szívet, erősíti a proletáröklöt. Hatalmassá fog tenni bennünket a vér! A vér lesz az, amely megtisztít bennünket, a vér lesz az, amely az igazi kommünvilághoz elvezet minket!”

                                                                                              +

 

                  A szabadságot választottuk, utoljára 1990-ben, de miért élünk még mindig kiszolgáltatva?

                   Kecelen csak Zsoldos Joachimot vonták felelősségre. Rosszul mondom, mert Kalocsán. Állítólag fölakasztották, vagy fölakasztotta magát. Ő volt a keceli direktórium elnöke. Utcát neveztek el róla, de a nép csak Zsoldos utcának hívja. Nomen est omen. Maradjon meg örökre!

                   Inkább imádkozzunk, hogy így legyen!

 

                                     Midőn az Úr Jézus Krisztus a kertbe ment vala,

                                     ott kezdődött a keserves kínszenvedése.

                                     Szomorkodni kezdett minden fű és zöld levél,

                                     és ami abba a kertbe’ volt.

                                     Jöttek a gonosz zsidók

                                     nyársakkal és dorongokkal.

                                     Vezették Úr Jézus Krisztust

                                     Pilátustól Aliásig.

                                     Többet adák ezer sebeknél,

                                     mely fájt az Úr Jézusnak.

                                     János, kedves tanítványom,

                                     legyen gondod az édesanyámra!

                                     Vezesd messzire a keresztfától,

                                      ne lássa, hogy mit szenvedek.

                                      Mert a magas fák lehajlanak,

                                      a kősziklák meghasadnak,

                                      a fényes nap besötétedik,

                                      a madarak éneklésüket elfelejtik.

                                                 / Népi imádság. /

 

                                                                   +

 

                   A nép költészetéből, jelleméből született meg Arany és Petőfi műve és igazsága. A magyar nép gazdag lelkének feltárása.

                   Nagy kár, hogy a későbbi politikusaink, és ezek közé tartoznak a kiegyezés utáni Tiszák, majd az I. világháború utáni Gömbösök, nem olvasták egyiket sem. Nem volt népismeretük. De e nélkül nem lehet vezetni egy népet. Legfeljebb a szakadékba.

                   „Még egy nagy megpróbáltatáson megy át a magyar nyelv. Egy ízlése és jószívű királynő, a felejthetetlen Máris Terézia mosolygása csalogatja Bécs felé a magyar leventéket. És íme, váratlan csoda történik. A szerelmes testőrök, akik szívesen ontották volna életük vérét a fehérnyakú királynőért nagyszerű, szárnyaló és rajongó magyar irodalmat kezdenek ahelyett, hogy elnémetesednének.

                   A történelem legnagyobb gazdasszonya, Mária Terézia hiába gondoskodik személyesen hű testőrei kosztjáról, ellátásáról és orvosságáról, Bessenyei meg társai titkon magyar könyveket írnak, és éjszaka egymásnak olvassák fel a még tintás árkusokat. A Farkas fogadóban búsuló kurta nemest az elővárosból kegyesen színe elé bocsátja a királynő, de a szittya egyetlen új szót sem tanult meg Bécsben.

                   Aztán II. József is csalódott. Messze, kelet felé, a nyírségi mocsarak közepéről már készülődik nagy útjára a peleskei jegyző. Kármán József már losonci diák, és irodalmi terveken töri a fejét a régi temetőben – ahová később meghalni visszatér. Csokonait kicsapják a kollégiumból, és a verőfényes dunántúli dombok felé ballag vándorbotjával. Kölcsey és Kazinczy naphosszat írják leveleiket barátaikhoz.

                  Még egyet, még kettőt kellett csak aludni, hogy egy szalontai parasztfiú megtanulja a betűvetést. És a Kunságban egy éjszaka üstökös álljon meg a mészárosék háza felett, midőn Petrovicsné, született Hrúz Mária vajúdott a szalmafedél alatt.”

                                                                                                                      Krúdy Gyula

                                             „ Magyar vagyok. Természetem komoly,

                                             Mint hegedűink első hangjai;

                                             Ajkamra fel-felröppen a mosoly,

                                             De nevetésem ritkán hallani.

                                             Ha az öröm legjobban festi képem:

                                             Magas kedvemben sírva fakadok;

                                             De arcom víg a bánat idejében,

                                             Mert nem akarom, hogy sajnáljatok.”

                                                                                                                 Petőfi Sándor

 

                                                                                                 

                                                                  Románjárás

 

                   Mintha a tatárdúlást egy sáskajárás követné! Mint az egyiptomiakat a hét csapás. Amelyek közül a legutolsó volt a legfájdalmasabb, pedig az Isten őket is a maga képmására teremtette. Sok házküszöböt, ajtófélfát vörösre festett a lenyugvó nap fénye.

                    Ők megszabadultak, de áldozat kellett a történelemnek, minél ártatlanabb, annál értékesebb, mert e nélkül nem lehetett tovább élni a népnek. 

                  1919. augusztus elején, még éppen időben, Bécsbe menekültek a jól értesült internacionalisták. Mögöttük, mint a sáskák, elözönlötték az országot a románok. A Sátán jót nevethetett a markába, amikor a magyar népre nézett!

                    Jöttek a bolsevikokat kiűzni – ők ezt így mondták. Borvárra is jutott belőlük egy zászló alja. De hamar kimutatták a foguk fehérjét! Igen mohón kezdtek el rabolni. A káptalan intézőjét, rögvest agyonlőtték. Nem adta oda nekik a pénzes zsák kulcsát, mert nem volt nála. És ezt nem hitték el szegénynek.

                    Igen rossz hírük szálldosott szájról szájra. Inkább mondjuk úgy! Udvarról udvarra. És a tanyavilágba is eljutott. A férfiak, akik nem maradtak oda a háborúban, de épségben hazatértek, meg tudták védeni az erőszaktól a feleségüket és a lányukat. Sokszor kalákában.

                    Az egyik román katonának nagyon ízlett a Franciska néni vacsorája a Róma utcában. Minden este elzarándokolt hozzá.

                   Ez volt az a rövid utca, Barátom, amelyen ma végigsétáltunk. Az egyik oldalon földhullámra épültek a házak, de a végén újra a mélybe ereszkedtek. Fenn a domb tetején állt az a nádtetős ház, aminek katlanán Franci néni főzte azt a felséges ételt. Akkoriban ez volt a falu legfelső-legszélső utcája, az akácos Nagyerdő és a Tölös szomszédságában. Igen szegény emberek laktak itt. Csupa napszámos. Tölösnek azt az erdőrészt nevezték, ahol Tölgyerdő színezte az akácost, és ennek a makkjával nevelte fel a szegény ember a karácsonyi malackáját. Ráfogván, hogy arasznyi vastag lett a szalonnája.

                   A pofátlanságnak is van határa - gondolta a férje, és ármányt szőtt a bocskoros ellen. Ami annyiból állt, hogy megállapodott egyik barátjával: A föltámadásig a nagyerdei föld alá teszik. Elég sokat pofátlankodott már a holdfényen, és sokszor ette el előle a felesége főztjét.

                    Az udvart, mint akkoriban minden disznótartó udvart, eperfák árnyékolták. A konyhaajtóval szemben állt éppen a legnagyobb. Két férfi alig bírta átnyalábolni a törzsét. Borús volt az ég, és szuroksötét az udvar. Csak a konyhai lámpa fénye világította meg a küszöböt. Ez a fény csalta oda a bogarakat meg a magányos román katonát.

                   Óvatos ember volt, mert az utcai ajtóban figyelmesen körülnézett, és puskával a kézben a fény felé tartott. Akkor szakadt le egy ág a fejére, és nem véletlenül. Mire észhez tért volna, katonásan elintézték, és egy rongyos köpenybe csavarva éjféltájban kilopták a Nagyerdőbe. Egy titokkal gazdagabb lett az akácos.

                    De egyre gyakrabban fordultak elő hasonló esetek, és a parancsnokuk, egy glasszé - kesztyűs, festett arcú, parfümszagú /chat noire / daliás férfiú, kezdett dühbe gurulni. Egyre többet verte lovagló pálcájával a beosztottait, és kénytelen volt a nyomkeresők élére állni.

 

                                                                             +

 

                   Kinn a tanyák világában is eltűnt egy katonájuk. A tanyák különleges világa és népe, Barátom, igen figyelemre méltó volt. Ma már híre sincs a tanyáknak és a bennük lakóknak, de emlékük még él. Különleges emberek nőttek ezekben a fehérre meszelt, magányosan álldogáló házakban. Itt a legközelebbi szomszéd, szerencsés esetben, legalább egy férfi-kiáltásnyira lakott. Őrzött valamit ez a világ valamit a honfoglalók pogány mentalitásából és féktelen szabadságvágyából. Egyúttal, ha a mai „műveltséget” veszem figyelembe, ennek az elzárt világnak a műveltsége, erkölcse magasabb rendű volt.

                    Nem bíznak a nadrágos emberekben, még az orvosokban sem, ezért fordulnak a füvesasszonyokhoz, akiket szüléskor szívesebben látnak az asszony ágya mellett, mint egy bábát. Az is hozzájárul ehhez, hogy egy füvesasszony gyógyító munkáját ki lehet fizetni egy szál kolbásszal vagy egy darab szalonnával. Mert pénzüket sokkal nagyobb célra gyűjtik: Még több földet akarnak szerezni, azt pedig csak pénzzel lehet.

                    Mindenben csak magukra számíthatnak.  Kiszolgáltatottjai a természet erőinek, de azokkal már az őseitől átvett tapasztalataival könnyen megbirkózik. És ez öntudatot, önbizalmat ad. Gerincet. Csak három parancsolatot ismernek: Ne bántsd a másét! Foggal, körömmel ragaszkodj a magadéhoz! Mindig törekedj arra, hogy többet hagyj magad után, mint mennyit az ősök reád hagytak!

                   A tanyák világa már a faluétól is sokban különbözik, de a városétól már annyira, mintha nem is egy bolygón lenne mindkettő. A tanyasi ember csendes, zárkózott, az idegenek iránt bizalmatlan. Ha vérig sértik, akkor nem néz se Istent, se embert! Ha jogos haragját nem töltheti ki az ellene vétőn, fölakasztja magát. Nem ázsiai mentalitás ez? Gondoljanak a japán harakirire!

                                                                        26.

                                                    Bobek János, a dédapám

                                                                               

                    E nem hétköznapi emberek között is különös embernek számított a Bobek Jani bácsi, a fölső tanyákon. Mostanában töltötte be a hatvanadik évét, de még húsz évvel ezelőtt minden vasárnap délután bezárkózott a kamrába, és gyertyafénynél órákig táncol – magányosan. Szüneteket persze tartott, de az csak arra kellett, hogy megigyon egypár pohár bort, és már folytatta is tovább. Annyit mondott, amikor csapzottan, csurig verejtékes ingben kiszédült a kamrából: „De jót mulattam a nagyapámmal meg az édesapámmal!” Ez volt neki a vasárnapi istentisztelet. Pogány módra.

                   Hosszú ideig csak a felesége meg a gyerekei tudtak róla. Azok idegenek előtt nem beszéltek. Ki tudja, mit tett volna velük az apjuk, ha mások előtt szégyenbe hozzák. De a gyerekek kirepültek, és most már elmondhatták az új rokonoknak. A háta mögött „táncos” Bobeknek hívták. De ez már régen volt. Van már húsz esztendeje.

 

                                                                   +

 

                   Most 1919-et írunk, és sírunk, sírunk, mi, magyarok. Csak akkor, ha mások nem látják, mert kiröhögnének bennünket.

                   Mint írtam volt, a fölső tanyákon is eltűnt egy emberük. A franciánál is francosabb parancsnok maga vezette a vizsgálatot, egy teherautónyi fegyveres emberrel. Tudták, hogy vallatni nem érdemes, a bizonyíték meg a föld alatt. Ezért a rövid utat választották. Összeterelték a férfinépet a Vargáék tanyájába, és puskatussal verni kezdték őket válogatás nélkül. Véres volt már mindegyik. Volt, aki magától föl sem bírt állni, csak fetrengett a földön. De minden ember mellére szurony és puskacső nézett. Egyszer csak szünetet is tartottak a verésben. És a maguk nyelvén összemorogtak, mint a medvék.

                    Bobek Jani bácsira néztek. Azután egyszerre négyen is hozzáléptek. A zömök testű, sűrű magyaros bajuszú idős ember is véres volt már. A veréstől szédelgő férfit a földre teperték, kezét - lábát összekötözték. Egyik katona a mellére térdelt, a kötéllel összekulcsolt kezére, a másik a lábait fogta. Ketten pedig jobbról-balról elkezdték csomókban kitépni a bajuszát.

                   A fájdalom nem emberi hangja elhallatszott a szomszéd tanyába, ahol a hozzátartozók összegyűltek, és kérték Istent, de hiába: A bajusszal együtt letépték a felső ajkát is. Jani bácsi elájult, a vére pedig patakzott, hogy szinte megfojtotta. Az oldalára fordították a testét, és a különítmény gyorsan elhagyta a helyszínt. De biztos, ami biztos, a Vargáék két szép lovát a lassan döcögő teherautó végéhez kötözték.

                   Még el sem tűntek a láthatáron, a hozzátartozók már útban volta a Vargáék tanyája felé. A férfiak éppen akkor tették föl Bobek János meggyötört testét a kocsira, és lassan húzni kezdték a tanyája felé. De a feje le volt takarva. Mindenki megértette, nem kellett szó, hogy mi történt. Olyan volt ez a néma vonulás, mint egy élőhallott ember gyászmenete.

                   A felesége nem engedte megnézni a férje arcát senkinek. Még egy hónapig életben tartotta, de azután a hatvanéves Bobek János is csatlakozott a 1919 áldozatainak hosszú sorához. Magyar volt, meghalt.

 

                                                                          +

 

                   De a régmúlt asszonyok dicséretére álljon itt egy részlet hajdani II. Rákóczi György erdélyi fejedelem végrendeletéből:

                   „Édes atyámfia, szerelmes feleségem, nekem pedig megbocsáss, ha mi együtt laktunkban vétettem volna is; mert én is csak ember voltam; arról bizonyságot teszek az isten s az ő szent angyali előtt, mitől fogva az úr isten öszvehozott bennünket, se szebbet, se okosabbat, gazdagabbat s akármi dicséretre méltó személyt nálodon kívül nem láttam, néztem, s hozzád igaz tökéletes szeretettel voltam. Köszönöm édesem, azt te énhozzám való igaz szeretetedet is, kit jó s gonosz állapotomban te hozzám bőségesen megmutattál, kiért az isten áldjon meg.”

                                                                         +

                  

                   Tíz éve még állt Bobek János keresztje. Mostanában nem találom. Meghaltak a gyerekei, az unokájuknak már teher volt a sírját gondozni. Talán eladta a sírkeresztet egy élelmes kőcsiszolónak. Lehetséges ez, Barátom?

 

                                                                         +

 

                   Mostanában még az is előfordult, hogy valaki üzletet csinált az édesanyja tragikus halálából. A szegény idős asszonyt a buszmegállóban elütötte egy eszement autós. A leánya leült ezzel a férfival, és öt millió forintért az anyja áldozatból felelőtlen gyalogos lett.    Akinek már rossz volt a hallása és a látása – a szerető pedagógus leánya szerint. / Minek ide bírósági hercehurca, a kényes ügy villámgyorsan elsimítva. /Tény, hogy az édesanyja, a halála után, süket és vak lett egyszerre. Ezek szerint igaza volt a lányának.

                   Ennek már húsz éve. Azóta felcsapott nyugdíjasnak és „fűzfapoétának”. Ragya Julianna első kötetének címe: Bánatlombok édesanyám sírjára.

                    Remek ötlet hozzá hasonló üzletembereknek. Hirdessenek az alábbi szöveggel:

                    „Lökje gyorshajtó elé az anyját, úgy sem ér egy hajítófát!” „Terhére van az anyósa, tapostassa laposra!” „Könnyen akar pénzt csinálni, csak apósát kell kicsinálni.” Végtelen a variációk sora. Ezzel szemben véges ez az otromba, de mai stílusú szöveg. És az embertelen gyakorlat?

 

                                                                         27.

                                                           József, az előkép

 

                    Mondottam, Barátom, hogy kutya világ ez.

                    De a hajdani, bibliai sem volt rózsaszüret. Itt van mindjárt Jákob fia József esete. No, nem a Putifár feleségével, hanem a kiszolgáltatott egyiptomi néppel.

                    Miután letelepítette atyját és testvéreit az ország legjobb helyén, elkezdett foglalkozni az őslakosok gondjaival is. Nem volt ugyanis élelem sehol a Nílus völgyében, és az éhség igen nagy úr. Ha a hatalom és az éhség szövetkezik, mindig a szegények hátán csattan az ostor.

                    Mikor a népnek már egy fityingje sem maradt, mert minden pénzük a fáraó kincstárába vándorolt, az éhező egyiptomiak fölkeresték Józsefet. Így könyörögtek neki:

                      „Adj nekünk kenyeret! Miért haljunk meg előtted, csak azért, mert nincs pénzünk?”

                      Mire így szólt az álomfejtő:

                      ”Hozzátok el barmaitokat s azokért adok nektek gabonát, ha pénzetek nincsen” – felelte nagylelkűen József, az „álomkabátos”. / Joszif Dzsugasvili. /

                      Amikor azok elhozták lovaikat, barmaikat, megint kaptak gabonát. De a következő év is hiányzott a kenyér, ezért újból Józsefhez fordultak segítségért:

                      ”Nem titkoljuk, urunk, előtted, hogy elfogyott a pénzünk, elfogyott a jószágunk; nincs más választásunk, mint hogy önmagunkat és birtokainkat ajánljuk föl neked. Miért haljunk meg a szemed láttára, s pusztuljon el mindenünk? Vegyél meg minket és mindenünket a fáraónak, s adj élelmet cserébe; a fáraó rabszolgái leszünk, birtokainkkal együtt; adj vetőmagot, nehogy elpusztuljunk mi magunk, és sivataggá ne váljék a föld.”

                      Így aztán a mi „talpraesett” Józsefünk a fáraó tulajdonává tette a földet, Egyiptom egyik határától a másik határáig.

                      Bizony, amit József a néppel művet az nem a Máltai Szeretetszolgálat akciója volt, sem az Ökumenikus Szeretetszolgálaté, hanem kemény politika, a legocsmányabb fajtából. Éppen csak a szovhozokat és kolhozokat nem hozatta létre. József, korát messze megelőzve, megvalósította a totális rabszolgaságot, és egyúttal bevezette a feudalizmust. Kombinálta a kettőt. Ő volt az első „nagy kombinátor”. Ügyes fiú volt! Egy korai Sztálin!

                     És ez benne van az Ószövetségben.

                     Nem akartalak megsérteni, csak bölcs népünk, találó kifejezését használni. Ami érthetően elmagyarázva annyit tesz: „Még a kutyámnak sem kívánom az ilyen Józsefeket! Hiszen egy csontért cserébe lehúznák a bőrödet.” Ezt olvasva még a kutyám is elvonítaná magát. Igaz, Barátom? Vaúúú!

                                                                        +

 

                    Amikor egy utcával lejjebb, a volt Szent József utcában jártunk, figyelmeztettelek, hogy jól nézd meg ezt a halottfehérre meszelt, fekete lábú házat. Ma már csak József utca, mert itt is végigszántott a szocializmus.  Amiről közismert, hogy rühelli a szenteket, ugyanakkor dédelgeti azt, aki Luciferrel köt szövetséget, mint a lelkét áruba bocsátó Faust - ot.

                    Most nem tudós és csalódott észlényekről lesz szó, hanem a homo erectus szintjén megrekedt emberekről. Mert mi is történt ebben a házban?

                    Két lábon járó emberek összeesküvéséről. No, nem politikairól, mert az már a homo sapiens találmánya.

                    Ennek is van már tizenöt éve, mert akkoriban jártam itt családot látogatni egy jobb sorsra érdemes kislányhoz. Akitől, mint később megtudtam, boldog feleség lett. És erről, mint volt osztályfőnökét, az örömtől pirosló sorokkal értesített.

                   Ezzel csak azt akartam elmondani megnyugtatásul, hogy nincs olyan utca, ahol homo erectusok mellett homo sapiensek ne élnének.

 

                                                                        +

 

                   „Apika, maga csak ne csináljon semmit! Magának csak az a dolga, hogy pihenjen.

A doktor úr is azt mondta, Emlékezzen csak! A doktor úr is azt mondta:

                   „Péter bácsi! Aki annyit dolgozott hetven éven át a családjáért, megérdemli a kényeztetést, amivel a menye a kedvébe jár. Könnyű ételeket egyen! Borocskát csak mértékkel, mert a szervezetét az gyöngítette eddig is a legjobban.”

                   No, lássa! A doktor úr is megmondta: „Finom leves minden nap, amit a fiának is főzök naponta. A borocska is mindig itt lesz a kisasztalon az ágya mellett. Annyit igyon, amennyi csak jól esik. De csak mértékkel, ahogy a doktor úr is megparancsolta!” – mondta ez a kerek képű, savószemű, kövér asszony, és közben megigazította az apósa feje alját.

                    Igen erőtlen volt apika. Régen betegeskedett, régen gondozni kellett már. Belefáradtak. A fia is, a menye is.  Mert családjuk nem született, ez volt egymás között a mindennapi beszédtéma.

                   Az öreg arcát a fia borotválta, ősz haját a menye vágta. Régen nem tudott már kimenni a házból. A menye szerint már az esze sem volt a helyén. Régen elitta. Fia hallgatott, a menye tette a magáét. Fordítgatta a hosszú, vézna testet, hol jobbra, hol balra. Naponta tisztába is tette. Kicserélte az alsót, mert jobbára csak azt mocskolta be a beteg.

                    Péter bácsi örök életében szerette a bort. Már legénykorában is sokszor végigdolgozta a napot egy kevés szalonnán meg kenyéren, csak bor legyen hozzá. Ebben van a kalória – mondogatta gyakran Aztán, hogy nem született unokája, akit szeretni lehetett volna, megmaradt a borocska, ami mindenért megvigasztalta.

                    Most meg, ahogy ágyhoz kötötte a betegség, még az ételről is lemondott, csak a bor meglegyen. A menye gondoskodott róla, hogy mindig álljon egy kancsó a fejénél, tele itókával. Az utóbbi időben a levest csak azért hozta be, hogy magát meg az öreget megnyugtassa. Két-három kanálnyi húslevest vagy paradicsomlevest még sikerült beleerőltetni apika cserepes szájába. De a bort sose kínálta hiába:

         „Igyon csak, ha erre van gusztusa! Magától nem sajnálhatjuk, megdolgozott érte.”

                   Mielőtt kiment volna, megitatott apikával még egy pohárral. A sárguló, aszott testet a fal felé fordította, és kicserélte alatta a lepedőt. Nagyot szusszantva visszabillentette helyére az öreget, aki üveges szemekkel a levegőbe bámult.

                   Az asszony kilépett a bűzös kisszobából. Az ura is meghallotta, amikor felsóhajtva mondta: ”Még egy-két hét, és András - nap környékén eltakaríthatjuk apikát.”

                   A férje szó nélkül vágta tovább a téli tüzelőnek való faágakat. Öreg körtefa ága volt. Péter bácsi a fia születésekor ültette. Ideje, hogy a sok édes termés után most már meleget is adjon.

                   András-nap előtt, egy hideg délutánon, el is temették. A szomszédok művirágot hoztak, mert december küszöbén már nincs élő virág a kertben. Ahol kapni lehet, igen drágán adják. Meg úgyis elfagy egyetlen éjszaka az élő.

                    Az életük folyt tovább, eseménytelenül és értelmetlenül. A közelgő karácsony már régen nem jelentett semmit. Az újév éjszakáját a meleg szobában békésen és horkolva végigaludták. Nincs semmire gondjuk, hiszen a disznót is levágták még az ünnepek előtt. Hiába, ez a disznók sorsa. Hiába, ilyen a disznók élete.

 

                                                                       +

 

                   Az a legundorítóbb, ha gyerekeket, betegeket használnak ki pénzéhes emberek. Az egyik, bőre alatt is pénz, kulákot egyszer feljelentettem ezen okból kifolyólag.

                   Az történt, hogy amikor én még gyümölcsös-birtokos voltam, szedegettük azt az átkozott apró meggyet, amivel idegesítően lassan haladtunk. Bőven volt időnk közben hallgatásra, és kihallgatásra, pedig nem is kényszerítettünk rá senkit.

                   Halljuk ám, hogy néhány sorral arrébb a Némethék valami ordenáré módon bánnak, és ez gyorsan kitűnt, néhány gyógypedagógiai alannyal, fiatal fiúval. Kiderült, amiről én álmodni sem mertem, hogy kikölcsönzik a szerencsétleneket az intézetből fizikai munkára. Gondolom, megkenik az ápolókat, az intézet igazgatóját, mert nagy dologidőben mindig kevés a munkáskéz.

                    Ez a Németh család arról is hírhedt volt, hogy a tanyájukon magányos, idegenből ideszakadt, úgy emlékszem jánoshalmi fiatalembert alkalmaztak, aki váratlanul meghalt. A rossz nyelvek szerint megfagyott az istállóban, vagy ahova éjszakánként télen lepihent.

                    Az orvos, „természetesen”, nem fagyhalált állapított meg, hanem, mondjuk, szívelégtelenséget, trombózist. A saját költségükön el is temették, és a ravatalozó felé vezető út mellett meg is találtam a sírját. Borváron idegen név és fiatal életkor. Talán két év múlt el, amikor újra kerestem a keresztjét, már nem találtam. Ezt a magányos embert, akinek a sírja csak nekem hiányzott, a szó szoros értelmében, elnyelte a föld.

                    A hivatalos verdikt, gondolom az volt, hogy nem váltották meg négyévenként a sírját, és ezért exhumálták, ismeretlen helyen elhantolták, és a sírhelyét másnak adták el. A plébánia összejátszott velük, hogy még nyoma sem maradjon ennek az aljasságnak.

 

                                                                     +

 

                    Hihetetlen disznóságokra derülne itt fény, ha a halottak beszélni tudnának. Erről érdemes volt szót ejteni, igaz-e, Barátom?  Ami tegnap történt, az már történelem. Ami ma történik, az a legizgalmasabb. És ez jön most. A háború előtt is volt rá példa, ma is van: a gyerekek kizsákmányolására.

                   Azzal a különbséggel, hogy akkoriban egy arisztokrata pasas csinálta. A mait meg egy primitív gazember. A háború előttinél falazott a képviselő apósa meg az egész képviselőtestületi bagázs. Most hasonló a helyzet, csak jóval kisebb a kaliber, ezért szembetűnőbb a disznóság.

                   Most figyelj, Barátom! Egy évvel előttem járt általános iskolába egy igen szerény képességű és igen csúnya emberpéldány.  Fejes Gabinak volt az évfolyamtársa, aki miatt az anyám egyszer nagy ribilliót csinált. Volt ennek az alacsony növésű srácnak egy pedánsan kiásott, földalatti bungalója. Elég gyakran elmentem hozzá játszani, főleg focizni, mert számomra teljesen érthetetlen módon az ötvenes években MTK–szurkoló volt és állandóan totózott. Már gyerekként is kergette a szerencsét, és később, mint menő mezőgazdász, utol is érte. Bár, születési rendellenesség miatt, igen alacsony növésű lett, de két kisgyerek maradt utána.

                   Én, indíttatásomnál fogva és mindhalálig, fradista voltam, vagyok, leszek. És ez sokkal bizonyosabb, mint hogy Lenin „élni fog”. De miért fradista? Mert még azt a rendszert nem vezették be Magyarországon, amelyikben én is jól éreztem volna magam.

                   Egyszóval, bizonyosan nyert a totón, mert bemutatta, hogy milyen szépen bespájzolt cigarettából. Volt legalább húsz doboz Munkása, Sellője, és a boldog Isten tudja még hány fajta cigije.

                    Meghúzódtunk hármasban, mert az Árvai Laci is ott volt, ebben a bunkerben, és szívtuk a bagót. Emlékszem, hogy egy kékesfekete svájcisapka volta fejemen, ezt azért kell tudni, mert fontos szereplője lesz a történetnek.

                    Úgy emlékszem, hogy a szülei valamelyik földjükön dolgozhattak, mert csak egyedül mi voltunk a telken. Eljött az ebédidő, gondolom, ezt a harangszó és a gyomrom jelezte. Srácok, viszlát, ebéd után találkozunk! És elloholtam kajálni. Ahogy egész életemben szoktam volt, most is csak bedobáltam, amit az asztalra elém tettek, és öt perc múlva ne kérdezd, hogy mit, és igyekeztem vissza a Gabiékhoz.

                     Igen ám, de ember tervez, Isten végez! Anyám leemelte fejemről a svájcisapkát, és elkezdte tisztogatni, majd, most kapaszkodj meg Gyula, szagolgatni. Igen szűk lett rajtam a nadrág, mert még moccanni sem tudtam. Mitől ilyen cigiszagú a sapkád? Hol voltál délelőtt? Kénytelen voltam kinyögni, hogy illegalitásban.

                   Anyám szeretett a dolgok végére járni, főleg, ha rólam volt szó, ezért nyomozni kezdett. De én akkor már nem mentem vele. Csak a kapunkból figyelte, hogy egy kötényre való holmival az Árvaiékhoz ballag. A cigit megtalálta, de a szülőket nem, ezért keresett egy harcostársat a Margit néni személyében, aki a Laci édesanyja volt, és elég temperamentumos asszony. Bajt hoztam rájuk. Főleg a Gabira, mert a szülei biztos megkérdezték tőle: „Honnan volt neked ennyi pénzed bagóra?”

                   Én meg hetekig elkerültem a Fejesék háza táját. Többek között ezért nem lett belőlem nagy bagós, mert csírájában elfojtottak minden alulról jövő gyermeki kezdeményezést. Említettem már, hogy anyám kerekperec kijelentette a Bielicki József egyszeri látogatása után, hogy ennek a srácnak a szeme sem áll jól, ezért az udvarunkon többet nem akarja látni. Mélyen megsértették emberi jogaimat. Jól tették!

 

                                                                           +

 

                   De térjünk csak vissza ehhez a pitiáner szemfényvesztőhöz! A háza, mit háza, fellegvára, vár a várban, ott emelkedik éppen a temetővel szemközt.

                   Önéletrajza szerint 1942 pünkösd havában született, tehát ő is háborús gyerek. A kecskeméti piaristáknál kezd, de a bajai kertészképzőben végez. A kiskőrösi Petőfi Kertészeti Szakközépiskolában dísznövény-termesztést oktat. Ekkor pattanhatott ki pénzre eléggé kiélezett eszében, hogy a gyenge képességű fiatalokat milyen remekül lehet dolgoztatni.            Amelyik annyira gyenge képességű, hogy csak kétkezi munkára való, csak be kell iskolázni, és már van húsz uszkve nyolcvan fiatal lány, aki azon a címen, hogy iskolába jár, nekem dolgozik.

         A befejező vizsga, mint az egész szakoktatás csak alibi. Fő az ingyen munkaerő! Ezt Borváron mindenki tudja, ezért idevalósi tanítványa igen ritkán akad. Az ország különböző tájairól, és ami a legnagyobb szégyen, Erdélyből is. Ezért kell a kollégium!  Összeszedi ezeket a szerencsétlen fiatalokat, akiknek évek múltán egy semmit érő papírossal kiszúrja a szemét. De éveken át a saját hasznára dolgoztatja őket, és még az ebéd árát is bevasalja rajtuk. Díszpolgár és díszpinty a borvári arborétumban és állatkertben.

         Akkor ismertem meg a valódi lényét, amikor biológus fiammal meg akartuk nézni a szövettenyésztéses mikroszaporítást. Akkor várakoztunk egy félórát az udvarán, és közben kemény személyes tapasztalatot szereztünk arról, hogy milyen ember. És egyáltalán, ember-e?    Tudniillik láttunk gumicsizmában ganét hányni egy idős asszonyt, aki a tulajdon édesanyja volt. Díszpolgár és díszpinty! Hajrá, Kecel!

 

                                                                        28.

                                                             Az igéter földje helyett

 

                    A Nagyerdő, benne a Tölös, zavaros időkben menedéke volt a bujkáló borváriaknak. De a szegény családok szépen szaporodtak, nem úgy, mint a nagygazdák familiái. Ők igen vigyáztak arra, hogy két fiúgyereknél több ne igen szülessen, mert nagyon szétdarabolódik a birtok. A harmadikat már fölöslegesnek tartották. Különösen akkor, ha kislány látta meg a napvilágot. A gazda nem hagyta szó nélkül, és szidta miatta a szerencsétlen feleségét. Pedig ma már, jól tudjuk, hogy éppen a család mindenható ura tehetett róla. Igazam van, Barátom?

                   Hála Istennek, szépen születtek a gyerekek! Igaz, hogy a gyerekhalandóság elvitte a gyengébbeket már csecsemőkorban, de a szegény szívesen fogadta az új családtagot. Tudta ugyan, hogy ennek a porontynak is csak kapanyél lesz az öröksége, de nem bánta.

                   Új házhelyek kellettek volna, lehetőleg olcsón, a szegényeknek. Az első háború előtt ígéretet kaptak a bevonulók, hogy vérük hullásának föld lesz a jutalma. A négyszáz kétszéli, jobbára napszámos áldozat nem volt elég az ígéret beváltására.

                   Szabó Dezső, minden ”igazságtalanságnak ostora”, 1923-ban így írt erről: „E földreform a nemzetnek becsületszóval garantált adóssága volt. E földreform nem kegy, sőt: nem is a parlamenti akarattól függő megadás. E földreform egyszerűen nem egyéb, mint köteles kiadása egy már megvásárolt dolognak. Öt évig hulló vérével, egy valószínűtlen pokol irtózatos szenvedésével vásárolta meg azt a magyar paraszt.” / 1923. július 9. /

                  Borváron már 1921-ben kérvényezték az érseknél, hogy az erdő helyén szíveskedjen házhelyeket kiméretni. /Még azt sem kérték, hogy ingyen!/ a kérvény megfogalmazója sem gondolt, hogy milyen nagy politikai vihart támaszt vele a parlamentben.

                    Meskó Zoltán, Borvár, akkor még kisgazdapárti képviselője, 1924. október 9-én a fölreform „elsikkasztása” miatt szólalt fel a „maradék – ország” házában.

                    „Öt tárgyalás után, 1922. október elején megállapodás jött létre a kalocsai székes főkáptalan és az igénylők között a területre és az árra vonatkozóan. 421 elismert igénylő van. Szükségül volt valami 149 hold földre. A káptalan ezt a földet fölajánlotta, a szerződést megkötötték. Az árat is megállapították.

                    A rokkantak harminc koronát, a többiek negyven koronát fizetnek négyszögölenként. Azonnal lefizették a költségbiztosítékot, és az iratokat felküldték a Földművelődés-ügyi Minisztériumba. A minisztérium hozzájárult, hogy egy erdőterületet azonnal adjanak át. Helyette a káptalan másutt fog erdősíteni. Fölmentek az iratok az Országos Földhitel Bankhoz.

                    A szegény emberek a fél hold szőlőjüket, mert a bíró azt mondta, hogy megkapják a házhelyet. A kis pénz félretették, mert jó lesz épületfára.

                   Megtörtént az ISTENKÁROMLÁS! Két évig vártak türelmesen, amikor megjött a banktól a végzés. Tudtára adta az igénylőknek, hogy mivel a káptalan nem hajlandó erdősíteni, a dolog tárgytalan. Keressenek másutt házhelyet maguknak!

                   Nem akarom a tisztelt Ház türelmét sokáig igénybe venni, de kis országunk minden vidékén százával fordulnak elő ilyen esetek.”

                    Részlet Nagyadádi Szabó István, földművelődés-ügyi miniszter válaszából:

                    „Nem bírom hallgatni ezeket a panaszokat! Az a helyzet, hogy újabb és újabb nehézségek merülnek föl. A pénzügyi kormányzat a Földművelődés-ügyi Minisztérium megkérdezése nélkül ad ki rendeleteket. A képviselő úrnak nem tudok választ adni, mert egészségem megrongálódott. Nem bírom a panaszokat tovább! Azon gondolkodom, és arról gondoskodom, hogy a helyemet alkalmasabb embernek adjam át.”

                   Nos, keceli bakák, hová lett az ÍGÉRET FÖLDJE? Az idegen földben nyugvóké kiméretett. De az életben maradottakkal csúnyán elbántak.

                   Nagyatádi Szabó István emberségét mutatja, hogy az egész RENDSZER / Szabó Dezső: „görénykurzus”/ szegénység-ellenes politikája miatt vállalta a maga felelősségét.

                   Hazament a falujába, Erdőcsokonyára. 1924. október 30-án kiballagott a szőlőjébe. Egyedül volt egész délután. Szalonnát sütött, és csak késő este ért haza. Másnap reggel nyolc óra tájban hirtelen rosszul lett. Elvesztette eszméletét, és húsz perc múlva meghalt. Mindössze 61 éves volt. Ritka a huszadik századi történelmünkben az ilyen ember:

 

                                                                   Ritkaságok

 

                                                     Vén udvarló, kit ki nem nevetnek,

                                                      Kritikus, kit az írók szeretnek,

                                                      Írnok, ki tollat nem metszett,

                                                      Rút balerina, aki tetszett,

                                                      Ifjú leány, ki nem volt hiú,

                                                      Szelíd s jámbor suszterfiú,

                                                      Színész, ki csak egyszer nősült,

                                                      Bérkocsis, ki soha meg nem bőszült,

                                                      Kántor, ki részeg nem volt soha,

                                                      Csendes, békés s szerető mostoha,

                                                      Lassan járó borbélylegény,

                                                      Rendíthetetlen elvű szegény,

                                                      Tolvaj, ki sohasem futott,

                                                      Újságíró, ki nem hazudott,

                                                      Asszony, aki hírt nem vitt tovább

                                                      Érzékeny lelkű porkoláb.

                                                      Tiszta festő vagy lakatos,

                                                      Sírásó, ki nem kapatos.

                                                                                               Lauka Gusztáv, 1864

 

                    Ki gondolta valaha, hogy a káptalan erdejének ügye minisztert fog buktatni. Ma sokkal nagyobb disznóságok után is biztosan ülnek bársonyszékükben a vétkes miniszterek. Ha Szabó Dezső ma élne, hogy nevezné a mostani rendszer irányítóit? Talán „ragadozó állatseregletnek”? Igen találó lenne ez is, de ő bizonyára tömörebben fogalmazna.

                   Az is kérdés: Okozott-e legalább egyetlen álmatlan éjszakát gróf Zichy Gyula kalocsai érseknek a rongyos emberek becsapása? Attól félek, hogy nem.

 

                                                                       +

                  

                   Erről jut eszembe, hogy nem is olyan régen volt nékünk egy borzas hajú köztársasági elnökünk, sajnos még az ördög nem nyugosztalja, de rövidesen fogja. Ez a valaki, / Ha nem tudod, találd ki! / beszédet akart mondani a rendszerváltást követő második évben a parlament előtt, és éppen október 23-án. Esett az eső, és ő bátran kiállt, hogy elharsogja giccses regények fordításán oskolázott stílusában a mondandóját. Kiállt, mire a tömeg is kiált:

                    „Patkány! Patkány!”

                    Elég nagy hangerővel. Mire a mi elnökünk visszavonult, és a teret, már mint a tévében a teret, átadja egy frissen vasalt ruhájú „fasiszta” társaságnak. Nem sokkal korábban készítették fel őket erre a nem egészen váratlan fordulatra. A tömeg, lám, hová aljasul ez a fasiszta nép, belefojtotta a szót szegény elnökünkbe!

                    Pedig jobbára csak a volt rabtársai, csupa idős ember, zúgták az előbbi szöveget, és valószínűleg nem véletlenül. Szó nélkül magára hagyja a mikrofont, és sértődést játszva visszavonult. Mint egy varázsütésre, kipattantak a pesti aszfaltból a magyar fasiszták, snájdig, testre szabott öltözetben. És jó pénzért azóta is készen állnak masírozni és romboló tűntetőket játszani. Heil, Pető-Jugend!

 

                                                                         +

 

                    Kedves Barátom, azt hiszem, hogy te semmiféle idomításon nem vettél részt. Örülj, hogy a beléd vert kényszerek nem korlátozzák a mozgásod és gondolkodásod szabadságát! Lehet, hogy azért kötöttek laput a talpadra, mert nem voltál elég szolgálatkész? Ha így van, bennem csak nő a megbecsülésed.

                    Ha valaki a harmincas években befejezte a hatosztályos alapoktatást, szinte semmi továbbtanulási lehetősége nem volt. Olyan sokba került volna, hogy egy igen szűk rétegen kívül, mint a nagygazdák gyerekei, nem tudták vállalni a gimnáziumi tanulás költségeit. Borváron nem az „eklézsia” volt szegény, hanem „lélekben” szegény a papjuk. Akinek mahagóni bútorra futotta, de a tehetséges szegények támogatására nem. Eléggé antikrisztusi állásponton volt szegény /legény/.

 

                                                                               +

 

                   A nagygazdák „egykéztek”, hogy a birtok lehetőleg egyben maradjon. Ezzel az átlagon felüli képességű gyerekeiket benne hagyták a tudatlanság mocsarában.

                   Egyetlen családról tudok, ahol a szülők belátták, hogy az se kutya, ha a gyerekből orvos lesz. Egyik Antóni családról van szó, amelynek a fia még haza is mert jönni. Igen megbecsült orvos lett a szülőfalujában. Ő volt a fehér holló!

                    Kecelen már fél évszázaddal a hivatalos bevezetése előtt ötnapos tanítás folyt. A kosaras ünnepen, csütörtökön, nem tanítottak. Gondolom, hogy az országos gyakorlattal ez szemben állt, de a községi vezetés, az iskolaszék cinkos összekancsintásával, amiknek különböző okok miatt ez jól jött, tudomásul vették.

                    Amikor 1957-ben elkezdtem kollégistaként, a kalocsai gimnáziumot, igen nehéz volt a faluról, különösen a Borvárról érkezőkkel szemben a rosszindulatot nem érzékelni.   Zömében még vaskalapos régi nemzedék tanított, túl a nyugdíjkorhatáron, tele tücsökkel és bogárral. Néhány Délvidékről menekült tanárral kiegészítve.

                   A kalocsaiakkal, mert tanították ügyvéddé, jogásszá lett apjukat még a háború előtt, feltűnően kivételeztek. A falusi lurkók ellenben könnyen megkaphatták:

                  ”Egyesek miért nem maradtak a tehén faránál?” Mi, borváriak, sokkal nehezebben vettük az akadályokat, mint a szakmáriak, a császártöltésiek vagy a homokmégyiek, vagy akár a szállások tanyasi iskolából jött tanulói. Nem volt nehéz megfejteni a vergődésünk titkát.

                   Az iskola és a tanítás zömében kóklerekre lett bízva. Az igazgatók gerinctelenek. A tanárok azért nem nyújtanak többet, mert a falu közösségének mindegy, vagy, mert nem találtak jobb helyet maguknak. Csak két borvári származású ember volt köztük, de bár annyi se lett volna! Korányi József, a „matekkirály”, az egyik. Én magamban csak Csipeszesnek hívtam, mert kerékpárral járt be a Kalocsai utcáról, és nehogy a küllő véletlenül elkapja az élesre vasalt nadrágja szárát, csipeszek szorították össze. Fene pedáns pasas volt! Egy szadista hajlamú, félelmet sugárzó, egocentrikus, nagyképű alak. A szertárban tapizta a hetedikes-nyolcadikos kislányokat, és sohasem merte feljelenteni senki.

                    Nekem is megadta az ötöst, bár nem érdemeltem, mert a többiekkel együtt csak Tarzan dzsungelébe vitt el bennünket matek órán, és nem a számok világába. Olyan is lett számomra a számok mesebeli országa, mint egy dzsungel.

                    Nagy Sándor? Gerinctelen, törtető, alattomos figura. Volt az karszalagos nyilas, majd olyan buzgó kommunista, hogy az államosítás után saját kezűleg dobta ki a keresztet az osztályablakon. A dolog pikantériája, hogy ő volt az egyetlen szegény gyerek, aki a papok jóindulatából elvégezhette a tanítóképzőt.

                    Szinte behozhatatlan hátránnyal indultunk. Az én kitűnőm az első félév alatt úgy elolvadt, mint a jéghegy. Jobban örültem 4,1-es átlagomnak, mint puli a farkának. Ha nem lettem volna magyarból-történelemmel átlagon fölüli, aki szavalt, és valószínűleg, tűrhetően, elvesztem volna. Ezzel sikerült kiengesztelni a reálista tanárokat is, egy érettségi hármas erejéig.

                    A keceli tanárok csak osztályozni tudtak, de tanítani nem! Ezért kapták, mert megérdemelték, a keceliek a „legyes” bélyeget. Többnyire tájékozatlanok, műveletlenek voltak, és éppen emiatt könnyen félrevezethetők. Ma úgy mondjuk, hogy „megvezethetők”. Sajnos, ma is ez a helyzet!

                   Vessük el a saját gondot! Térjünk vissza a szüleim kamaszkorára. Azon a napon tartották a végzettek számára még két éven át, gondolom a gyors felejtés ellen, a csütörtöki iskolát. Ezen a napokon lehetett lemérni, hogy melyik lánynak mekkora a hozománya, azaz milyen „illatos” a virágszál.

                   Már tizenhárom évesen gazdag fiúk kísérgették. A szegényszagúaknak nemigen volt udvarlójuk. Eszter is mindig egyedül indult, és egyedül ért haza. Legfeljebb a környékbeli fiúkkal-lányokkal együtt. De ez őt nem bosszantotta. Látta, hogy az „illatosok” többsége hozzá képest buta liba, és ez a lelke mélyén kárpótolta őt.

                    A világ, azóta sem sokat változott. Ma is érvényes: „Guba gubához, suba subához.” Ritka volt az úgynevezett szerelmi házasság. Legtöbbször a birtokba voltak szerelmesek, és ezért mondtak le még a gyerekről is. Bár a szerelem talán még mára sem veszett ki a magyar világból!

 

                                                                            +

 

                    Ami pedig a származást illeti, én is úgy voltam ezzel, mint egykor, még a 13. században IV. Kelemen pápa, aki így feddte meg a magyar királyt, IV. Bélát, aki vonakodott a zágrábi püspök kinevetését elfogadni, mert alacsony származású volt:

                    ”A mindenek bölcs rendezője azt akarta, hogy mindnyájan meztelenül jöjjenek a világra, éppen úgy távozzanak innen. Nem különböztette meg a szolgától a szabad embert, nem a szegénytől a gazdagot, sem a királytól a közembert a fentebbiekre nézve. Joggal csak a nagyobb ész követelhet elsőbbséget a kisebb ész vagy az esztelenség felett.”

                    Eszter nem volt sem szegény, sem gazdag. De a kortársnői közül, akik többnyire tenyeres-talpas parasztlányok, majd asszonyok lettek, még évtizedekig kivált finom, szinte „arisztokratikus” lényével. Ez pedig a párválasztásnál nem volt döntő szempont. Mert a három gyerek mellett, mivel büszkélkedhetett a familia? A családfő vitézi címével, amivel az egész faluban csak hárman büszkélkedhettek, amihez azonban nem adtak legalább huszonöt hold földet. Illetve adtak, de a visszakapott Bácskában. Ha határokon belül maradt volna a birtok, vitéz Farkasfalvi József, az elsőszülött, az édesapja leginkább őt szerette, örökölte volna. De sajnos, odaveszett a föld is és leendő gazdája is.

                   Andris mehetett volna papnak, mert olyan lélekbe látó szemei voltak, hogy minden asszony összesöpörte volna az utolsó porszemig a bűneit.  Csak azután mert volna elébe térdelni, és meggyónni a vétkeit még a legbátrabb menyecske is.

                    Lehetett volna belőle katonatiszt, ha nyugalmas évtizedek jönnek. Csak egy foglalkozásra nem volt alkalmas, a paraszti munkára. A földekre csak a Vilma bírta kihúzni. Ez volt az egyetlen „széles fenekű” lovuknak a neve. Andris gyakran „becézte” így, és szidta, ha nem ment tempósabban: „Az ég villáma csapna a Vilmánkba!” Türelmetlensége, keménysége mögött igen lágy szív dobogott. A testvérek ezt tudták. Azt is, hogy titkon az édesanyja kedvence volt. Olyan bolonddá tette egy semmire való asszony, hogy boldogtalan és rövid élet után lett temetőlakó. Sajnos csak 44 évig élt, mert szörnyű kínok közepette rákban meghalt. Csak a söprűnyél emlékszik rá rosszallóan.

                    Az édesapja nem vette jó néven, ha gonoszul bánt a lóval, mert igen szerette, éppen a nyugalmáért. Bár egyszer vele is megbokrosodott! Akkoriban, az ötvenes évek elején, még olyan világ járta, hogy a hadseregé volt mindenütt az elsőség. Az állomás felől igyekezett hazafelé, és már készült letérni az utcájukba a főútról, amikor a kanyarban, éppen a Szűz Mária szoborral szemben, bekanyarodott Farkas Mihály, akkoriban ő volt a hadügyminiszter, egyik harckocsija. Csattogott a köves úton, mint az istennyila. Most meglátszott, hogy a Vilmának is vannak idegei, és Farkasfalvi András békeidőben is bebizonyíthatta, hogy mennyire érdemli meg a vitézi címet. A megvadult jószág kocsistól, mindenestül átugrotta az árkot. András bácsi a lőcsöt fogta, és megpróbálta csillapítani az állatot. A kocsit egy kicsit szétrázta a repülés. De amikor a szörnyeteg elviharzott, visszaterelte az állatot az útra. Körüljárta a kocsit, igazított rajta itt-ott. Aztán, mintha semmi sem történt volna, hazahajtott.

 

                                                                             +

 

                   Maradt néhány kisebb szőlő a falu szélén, meg Szentimrehegy - szélben valamennyi szántó, és talán, ami a legtöbbet ért, a nagy kert, amelyik lenyúlt egészen a Bogárzó partjáig. Magyarul: kisbirtokos parasztok voltak, akik még nem szorultak mások munkájára, és megéltek a magukéból. Volt egy hosszú cserepes házuk, de vert falú, és az 1941-es dunai árvíz és a Bogárzó-duzzadás miatt az első szoba térdre is roskadt. A nagy kérdést, hogy ki mit örököl, az élet később megválaszolta.

                   A két bátyja, különösen Andris, segítette eligazodni a fiúk világában. Ez a vad gyerek, az édesanyja titkos kedvence, az utca Rózsa Sándora, Sobri Jóskája, Vidróckija és minden magyar betyárja volt egy személyben. Ő szabta meg, amikor iskola „kivégeztével” beállt az utcasarokra, hogy ki mehet végig a rövid úton haza veréssel, vagy kénytelen volt meghosszabbítani azt, verés nélkül, egy fél kilométerrel a kanászház felé.

                   Ez a nagylegény mennyire elárvult férfi lett, miután megnősült. Hányszor sírta el bánatát gyerekkori barátja és sógora vállán egy semmi asszony miatt. Jól mondták a régi magyarok:

                   ”Egy barát a szomorúságban fölér százzal a vigasságban.”

                    Eszter elég gyorsan fölmérte, hogy ki mit ér. A szülőktől megkapta a segítséget egy Singer-varrógéppel. Később túlságosan is elrugaszkodott a szülői talajról, és holmi „nagyságos” asszonyok barátságát kereste. Különösen az után, hogy élete legszimpatikusabb és talán egyetlen barátnőjét, Kapás Pista bácsi feleségét, Annust, fiatalon elvitte a század pestise, a rák.

                   Az édesapjuk, vitéz Farkasfalvi András, nem ivott, nem dohányzott, ami fölért egy kisebb vagyonnal.  Minden pénzüket, nem volt valami sok, a gyerekeiknek szánták. Idős emberként ismertem meg, és magába fordulónak. Talán a legkedvesebb fiának elvesztése miatt, a Józsit gyászolta. Mosolyogni láttam egyszer- kétszer, de nevetni sohasem. Mindig volt kocsijuk és egyetlen lovuk, de lehetőleg, hidegvérű. Lóban sem szerette a „hebrencskedőt”. Soha nem ócsárolt senkit. Nem hallottam káromkodni. Olyan típus volt, mint a később alaposabban megismert Arany János. Amikor leginkább haragudott, akkor hallgatott legjobban.

        

                                                                              29.

                                                                          Pedigré

 

                      Érdekes, hogy kisgyerekkoromban a kutya pedigréje mennyire nem számított. Nekem sem, de másnak sem. A kutyák vegyesen párosodtak, nem úgy, mint az emberek. Mert nálatok nem számított a gazda vagyona, a társadalmi állása, a tekintélye. Csak az számított, hogy ki a hím és ki a nőstény. A faluban nem is akadt fajtiszta, csak a határban tanyázó, juhokat legeltető pásztornak, gulyásnak, esetleg a falu disznait őrző kondásnak. Nem ismerték a tápot. Azt ették, ami a gazda asztaláról megmaradt. De az is bizonytalan volt, mint a kutya vacsorája.

 

                                                                          +

 

                   Az emberek párválasztása azzal kezdődött, hogy megtudakolták, mennyi lesz a menyasszony hozománya. Hány gyerek osztja szét a birtokot. Mennyi jut egyre, és hol? A futóhomokos Tüskösön, vagy olyan földön, ahol megterem a búza, a kukorica, hogy az állatoknak: lovaknak, disznóknak, marháknak bőségesen jusson. Egyszóval akkoriban az emberek pedigréje számított. Tiszta szerelemből gazdag ember soha nem nősült.

                                                                          +

                  Szeretsz, és eljössz hozzám feleségül? – kérdezi a gazdag fiú a gazdag lányt.

                  Szeretlek, és elmegyek hozzád feleségül – feleli a kérdezett.

                  Szeretnél akkor is, ha nem lennék gazdag? – folytatja a vallatást a legény.

                  Akkor is szeretnélek. De nem lennék a feleséged – válaszolja szemérmesen a nagylány.

                                                                          +

 

                    Gazdag a gazdaghoz, szegény a szegényhez. Suba a subához, guba a gubához. Ez a régi szólás is csak azt bizonyítja, hogy amióta Borváron világ a világ, ez mindig így folyt.

                    De most szólaltassunk már meg olyan embert is, az öreg Hering Jánost, aki a húszas évek nyomorúságáról igaz szóval beszél:

                     „A korona 1926-ban megbukott,  és a kormány pengőt nyomatott. Emlékszem, hogy apám a Szent József utcai ház felét a testvérének hatszáznegyven új pengőért adta el, azaz nyolc millió régi koronáért.

                     A nagyerdőt csak kivágatták, fölparcellázták, és végre fölajánlották a keceli szegényeknek. Kettőszáznegyven pengőért négyszáznegyven ölet vettünk. Az Újfalusi házhelyek legtöbbje ekkora. Hosszú lejáratú hitelt is kaptunk a helyben létrehozott Falusi Kislakásépítő Szövetkezettől, a FAKSZ-tól.

                    Az építkezést 1928 tavaszán nagyjából be is fejeztük. A házon már volt nádtető, de a három helyiséget, a szobát, a konyhát, a kamrát még nem tudtuk bevakolni. A család még összezsúfolódva a Szent József utcai házban lakott. Nagyon kellett a pénz az épülőre!

                    Anyámék ebben az évben az én tízéves BŐRÖMET IS ELADTÁK egy nagygazdának, Ordocsik Andrásnak. Mint egy gyanútlan jámbor jószágot kivezettek a tanyájára tehenet meg a borját őrizni. Itt tanultam meg egy életre, hogy mit jelent cselédnek lenni.

                    Egypár napig minden a megállapodás szerint folyt. Vigyáztam a nyugodt tehénre meg a borjára lelkiismeretesen. Közben a gazdasszonyom összedugta a fejét a szomszéd Himző Mihálynéval. Azt mondták nekem, hogy holnap jobb legelőre hajtjuk a jószágot. Azt gondoltam, jól van.

                   Himző Mihályné arra az egyholdas új területre kivert még két tehenet a két borjával, két anyakocát. Az egyik éppen fias volt. A tetejébe még öt süldőt és harminc libát. Május eleje, szép virágnyitó idő volt. Az első napon valahogyan meg is voltunk, mert Himző Mihályné segített az őrzésükben. Igaz, hogy egész nap nem győztünk jobbra-balra szaladgálni. Alkonyatkor mégis azt mondta: „Holnap majd könnyebb lesz.” Gondoltam, jól van.

                    Másnap reggel segítettek kihajtani, azután magamra hagytak. A libák a fűmag után vándoroltak szanaszét. Az anyakoca a kicsinyeit kereste, és futott a veteményeken át a tanyába. A böglyök csípték a borjakat, azok elbogároztak. A tehenek meg utánuk!

                    Sírva kiáltozgattam be a Himző Mihálynénak, hogy jöjjön már ki! Délfelé járt az idő, amikor jött is. De nem volt benne köszönet! Jött felém, de nem egyedül, hanem a gazdasszonyommal együtt. Mind kettőnél frissen vágott tüskés akácfagally. Úgy megvertek, hogy a lábamból öt helyen is csurgott a vér.

                    Mit tehettem? Sírva menekültem az új házunk padlására. Nem mertem haza menni, mert az anyám rettent goromba asszony volt. Mielőtt útnak indított, azt mondta: „Agyonütlek,  ha a helyed elhagyod!”

                    A húgom, Mária, nyolc éves leányka volt, de már szolgált. A Hajas-laposon a Bekéék tíz libáját legeltette. Megkértem a testvérkémet, hogy otthon ne szóljon rólam egy árva szót sem.

                    A padláson lapultam éjjel-nappal, és rágtam a körmöm, nyaltam a cserepes számat kínomban. Mind a két kezével rázott a hideg. A húgom kétszer is megfelezte velem az ebédjét. Amikor Marika látta, hogy már le sem bírok mászni a padlástól, otthon csak elmondotta a dolgot.

                    A harmadik napon, amikor édesapám éppen hazaért a munkából, a húgom elmesélte neki az én nagy bajom. Elárulta, hol vagyok, és milyen csúnya a lábam.

                    Az édesapám nyomban fel is jött értem, és ölben vitt le a padlásról. Talicskán tolt el a Szent József utcai házba. Ecetes ruhával gyógyították a dagadt lábamat, de a fájdalom reggelig nem hagyott aludni. Apám hajnalban nem indult munkába, hanem talicskán tolt Antóni László doktor úrhoz. Amikor megnézte a lábam, csúnyán az anyámra támadt: „Ha még fél napot késtek, nagy baj szakadt volna a családodra!” Tegezte anyámat, mert az lány korában náluk szolgált.

                   Azonnal gyógyítani kezdett. Egyik helyen felvágta a bal lábam, és jó mélyen meg is találta a tüskét. Sok-sok gennyet nyomott ki a sebből. Valamivel ki is mosta, mert igen-igen csípett! Azután kérés nélkül megírta a látleletet.

                  Édesapám még azon a napon átment Kiskőrösre, a doktor úr utasítása szerint, és pert indított a két asszony ellen. Másnap kijött hozzám a doktor úr, hogy átkösse a sebem. Úgy hiszem, most jóddal kente. Harmadnap már magam sántikáltam el hozzá. Anyám elkísért, de egész úton nem szólt egy szót sem. Csak annyit láttam, hogy néha-néha kötényével a szemét törölgeti. Többször nem is kellett vizsgálatra menni.

                   Nemsokára megtörtént a tárgyalás, és a bíróság helyben bírálta el az ügyemet. Pontosan kilenc órakor kezdődött, még a doktor úr is eljött tanúnak. A bíró előtt csak annyit mondott: ”Ritka az ilyen kirívó eset.”

                   A bíróság Ordocsik Andrásnéval kifizettette az egész évi béremet, és fájdalomdíjként még tíz pengőt. Himző Mihálynénak a tárgyalás összes költségét kellett legombolni. Összesen több mint száz pengőt nyert az igazság!

                   Alig hevertem ki a bajt, anyám már el is szegődtetett a Parázsékhoz. Én lettem volna, ha a volna ott nem lett volna, a harmadik gulyás gyerek. Alighogy kivezettek a tanyára, a kezembe nyomtak egy félig sült kenyérdarabot. Széthajtottam a héját. Hát akkora döglött bögölyt találtam benne, mint a fél hüvelykujjam. Rögtön búcsút vettem a kapufélfától. Édesapám, aki nem sokkal előbb érkezett haza a napszámból, azt mondta: „Ebből se lesz jó cseléd soha!”

                   De szorgalmas, megbecsült napszámos lett a János bácsiból. Később majd legényként is találkozunk vele, a harmincas évek közepén. Lesz tanulságos mondanivalója, érdekes lesz odafigyelni. Amit az előbb elmesélt, a doktor úr véleményével ellentétben nem volt kirívó dolog. Majd rövidesen megismerjük a szegénynyúzás egészen különleges példáját, amelyet az súlyosbít, hogy ennek az áldozatai is kisgyerekek.

 

                                                                         +

 

                   Mit is mond a zseniális Gorkij a gyerekekről az Éjjeli menedékhely című drámájában?

                   „Apó, miért élnek az emberek? – kérdeztem Lukától, a vándortól.

                   „Hát a jobbért élnek az emberek, kedves fiam! Mondjuk, itt vannak az asztalosok, és valamennyien szedett-vedett népség. És egyszerre születik közülük egy asztalos, olyan asztalos, akihez hasonlót még nem látott a világ; mindannyit fölülmúlja, s az asztalosok közt nincs hozzá hasonló. És az asztalosok mestersége egyszerre húsz esztendőt halad előre. Így a többiek is, a lakatosok, a csizmadiák és a többi munkásemberek. És még a parasztok is, még az urak is a jobbért élnek! Mindegyik azt hiszi, hogy magának él, és kiderül, hogy a jobbért él! Száz évig, sőt lehet, még továbbra is, a jobb emberért élnek!

                   Mind úgy vannak, édes fiam, a jobbért élnek! Ezért minden embert tisztelni kell! Mert hiszen nem tudjuk, hogy milyen, hogy miért született, hogy mi telik ki tőle. Lehet, hogy a mi boldogságunkra, a mi hasznunkra született.

                   Ezért különösen a gyerekeket kell tisztelni, a kisgyerekeket! A gyermekeknek tér kell! A gyermekek életét ne zavarjátok! A gyerekeket tiszteljétek!”

 

                                                                          +

 

                   A történetben szereplő orvos keceli származású volt. Egy kulák családnak a fia, aki azért tudott orvosira járni, mert a szülei bírták az anyagi terhet. Szerencsénkre haza is jött dolgozni, és igen nagy tekintélyt szerzett magának a tudásával. A falu lakosságának négyötöd része még gondolatban sem adhatta be lányát-fiát polgáriba, netán gimnáziumba, mert nem bírták volna anyagilag.

                   De az értelmiség, ha egyáltalán annak lehet nevezni, nem volt keceli születésű.  A falu legtekintélyesebb embere, úgy is mondhatjuk, orákuluma, a helyi plébános volt.

                   Sváb családból származott a „szerencsétlen”, és neki fogalma sem volt arról, hogy valóban AZ. Kerékkötője minden kitörési lehetőségnek, több nemzedék szárnyainak megbénítója. Kurcz Adolfnak hívták, és valami übermensch-i alapállásból irányította a közhangulatot. Ha kitűnő képességű szegény gyerek az egyház támogatását kérte, egyetlen kivétellel, csak a papi pálya nyílhatott meg előtte. Jellemző, hogy a húszas - harmincas években, amikor ő volt a potentát, borvári papot nem szenteltek. Mélységesen megvetette a borváriakat, mert műveletlenek. Igen jellemző az a történet, amit a szüleimtől hallottam:

                   ”Feltámadási körment. Elől rózsaszín ruhában a kuláklányok, mögöttük a supellátot emelő kulákgyerekek. A supellát alatta az esperes úr az oltáriszentséggel kezében, oldalán a csengető ministránsokkal. A tisztelendő úr látszólag nyakig az áhítatban. De ne higgyenek neki! Majd következett az énekkar Szabó Gergely kántortanító vezetésével. Mögötte a hívek kilométeres hosszúságban hömpölygő sokasága. Felemelő pillanat, mert Krisztus Urunk feltámadása megérdemli a nép áhítatát és örömét. De mindenkinek nem volt megfelelő ruhája, cipője, hogy beálljon a sorba. Ők csak megilletődve nézték a vonulást.

                   Egyik bámészkodó a fején felejtette a kalapját. Az esperes úr az áhítatból gyorsan a felszínre emelkedett, és odadörögte:

                    „Vedd le a kalapod, te marha!”

                   Mélységesen megvetette a műveletlen keceliekett, de két évben is ő volt a legnagyobb adófizető: 1926-ban és 1933-ban. A jövedelmét nem kapanyéllel szedte össze. A száz holdnál is nagyobb földjét BUGRIS napszámosokkal műveltette, mert arra jók voltak.

                   Ugyanakkor mindent elkövetett, hogy azok is maradjanak. 1927-ben az érseki hatóság felajánlotta egy polgári leányiskola megindítását. Ide járhatott volna az édesanyám is, ha a volna ott nem lett volna. De Kurcz Adolf, akinek birtokában volt a bölcsek köve, és a falu egyik legnagyobb jövedelme, az alábbiakat válaszolta:

                    „Kecelen római katolikus leányiskolát építeni fölösleges és céltalan. Kecel lakossága ugyanis leszámítva az igen csekély számú intelligenciát, földművesekből és igen szegény iparosokból áll, akik mellett még egy csomó zsidó él Borváron.

                    A falusi intelligencia leányaiból 5-6 iskolásnál többet összeszedni nem lehet. Az iparosok – mint faluhelyeken általában – oly szegények, hogy az elemi iskolát végzett leánygyermekeiket otthon nem nélkülözhetik. Még inkább áll ez a földművesekre nézve. Aki ezek közül szegény / pedig 70 % nagyon szegény /, az csak úgy tudja fönntartani a családját, ha elemi iskolát végzett gyerekei vele együtt dolgoznak és keresnek…A kisbirtokosnak is szüksége van az elemi iskolát végzett gyerekeire. Ezek segítik a földmunkában, amelyre ha napszámosakat kell fogadnia, nem bír megélni. A jobb módú gazdák nagyobbrészt tanyai birtokaikon laknak, s leánygyermekeiket – nagyon helyesen – úgy nevelik, hogy földműves gazdák feleségei legyenek és azért a földműves életet le ne nézzék, hanem megszeressék és az avval járó munkát már gyermekkorukban megszokják.

                   Józan érzékükből kifolyólag nagyon jól tudják azt, hogy amelyik földműves leánya 134-15 éves koráig polgári iskolába jár, az a föld szagától idegenkedik, a földműves munkát lenézi, földműveshez férjhez menni nem akar, felveszi az úri tempót s a maga helyét a világban nem találja meg. Borváron eddig még csak két ilyen leány volt. Az egyik szerencsétlen lett, a másik meg már azon az úton van, amely a szerencsétlenségbe visz…”/ 1927. ápr. 11. /

 

                                                                              +

 

                   Ez a levél több mint látlelet egy szerencsétlen sorsú lakosságról. Egyúttal bizonyítéka annak, hogyan lehetett a huszadik században is „röghöz kötni” a szegényeket.    Tessék hozzáképzelni a lakodalmakat, születésnapokat, a nagygazdák ünnepeit, ahol ez az ember több százszor elmondta megfellebbezhetetlen és szárnyszegő „érveit”. Így lesz érthető, hogy Kecelen a tudásnak szinte semmiféle becsülete nem volt, és még ma sincs. A huszonegyedik század első évtizedében! Amikor pénz, mint a pelyva! Csak érdekes módon, most a BUGRIS kulákoknál.

                    Ha Kurcz Adolf a levél megírása idején találkozhatott volna Szabó Dezsővel, a „minden igazságtalanságnak ostorával”, az igencsak ráhúzta volna a tisztelendőnek nemigen nevezhető úrra a vizes lepedőt: „Kijelentem: hogy szélsőséges gazténynek s a magyarság becstelen elárulásának tekintek minden egyes esetet, amikor a magyar anya fiát Magyarországon bármily címen, és bármily eszközzel elzárnak a továbbképzés, a több ismeretszerzés lehetősége elől.” / 1937 /

 

                                                                           +

 

                   Nem sokkal Trianon után az értelmiség „könnyebbik” része Amerikába „szállt”. 1927-ben Krúdy Gyula is kap egy levelet.

                   „A levelet Edward K. írja, aki egyszerűen meghív Amerikába. Hallotta, hogy beteg vagyok, hallotta, hogy nem vagyok gazdag ember, hogy könyveket írok / mennyi mindent meghallanak Los Angelesben! /, hagyjam ott tehát a Margitszigetet, és menjek Los Angelesbe, ahol legutóbb is tizenötezer dollárt fizettek Bíró Lajosnak Hotel Imperial című darabjáért.…Tehát csak nyugodtan üljek hajóra, a hajójegyet küldi Zukor Gyula, aki amúgy is nyíregyházi ember, tehát földim.

                   Edward K.-nak még nem válaszoltam, talán nem is fogok válaszolni, mert sok levelet kell előbb megírni. De annyi biztos, hogy nem megyek Amerikába.

                   Valamikor a falusi embereket csábítgatták ilyenformán Amerikába, mint mostanában a színészeket és írókat.

                   Nem, kedves Edward, nem ér meg nekem annyit a maga tizenötezer dollárja, hogy vándormadárrá tudjak válni, hogy távoli szemlélője legyek hazámnak egy közömbös csillagról, hogy ne halljam többé hazai hangjainkat, a veszekedéseket, a pörlekedéseket, az irigységeket – hogy megismerkedjek egy új betegséggel, a honvággyal. Azt hiszem, minden betegség között ez a honvágy nevű betegség az egyetlen, amely elviselhetetlen. Hát pénzért vegyek betegséget magamnak, amikor amúgy is van belőle elegendő?

                   Kedves Ödön úr, nem megyek Los Angelesbe, mert azt a tizenötezer dollárt, amelyről szó van, az utóbbi években úgy megutáltam, mint valami csúf ragályt, amely elcsúfítja, eltorzítja, elgörbíti a régen nemesnek látott magyar arculatokat.

                   Ez a tizenötezer dollár okozta azt, hogy itthon Magyarországon elfelejtettünk magyarnak maradni az elmúlt szörnyű évek alatt. Ez a nyomorult tizenötezer dollár volt az okozója annak, hogy a megsértett madár könnyűszerrel csapott föl vándormadárnak, holott az itthoni köleshez volt szokva.

                   Ez a los angelesi ígéret hördült föl az emberekben, amikor a hazai ostorsuhintásokat érezték – bizony érdemtelenül. De én már csak itt maradok, mert nem tudnék új, még boldogabb világhoz szokni. Az ember végül beleszeret a boldogtalanságba, mint a betegségbe.”

                                                                                                               1927

 

                

                                                                            30.

                                                                Furcsa nációk

 

                   Három nációval találkoztam életem folyamán, amelyik történelmének legszerencsétlenebb napját ünnepli még ma is kitörő lelkesedéssel.

                   A franciát, amelyiknek sikerült olyan forradalmat összehozni teljesen saját anyagból, amelyik egy vérmocsaras polgárháborút, és egy egész Európára kiterjedő mészárlást okozott. Az előbbi eltartott négy-öt évig, az utóbbi húszig. / robeszpier és napóleon, július 14./

                 A bevándorlók kedvenc célpontja, mert annak idején túl sokat háborúskodtak, és most üres a nagy ház néhány szobája.

                 Az oroszt, ahol már csökken a lelkesedés, de néhány évtizede még ez a nap volt az év csúcspontja. Szegényeknek ekkor kezdődött a leninista-sztálinista éra, amelynek ott, helyben és világszerte, a hozzáértők becslése szerint, legalább százmillió halottja volt. De tegyük hozzá, hogy 70 év alatt. / Lenin, november 7. / Úgy látom, hogy kezdenek észre térni.

 

                                                                              +

 

                Harmadszorra a zsidót, a purimot, amelyik egy népirtást ünnepel, amikor Esztert emlegetik. Az Eszter név szimpatikus, mert „csillagot” jelent, és anyámat is így hívták. De nekem szimpatikusabb a betlehemi csillag, mint a purim csillaga. Lám, mekkora különbség van csillag és csillag között!

                Erről jut eszembe! Ady Endre mekkorát „bakizott” a vörös csillaggal!

 

                                                      A csillagok csillaga

 

                                               Vörös csillag, ragyogj, trónolj,

                                               Mióta ember néz az égre,

                                               Vörös csillag volt a reménye.

 

              Éppen a mi ötvenhatunk verte le, minden elérhető helyen, a vörös csillagot először a történelemben. És erre, ha élne, Ady is büszke lenne.

                 Ezekkel szemben itt voltunk 1848-ban mi, Magyarországon, ahol március 15-e vér nélkül zajlott le. / Petőfi Sándor /

                 Mi tudunk ünnepelni, ha hagyják, és nem vonultatják föl ellenünk idegenből toborzott zsoldosok hadát, mint évekkel ezelőtt, 2006-ban.

 

                                                                           +

 

                  Egyszer, még úttörővezető koromban, találkoztam egy igen derék szögedi egyetemistával, aki szintén a bajai vezetőképző táborba volt beosztva, ahova én.

                  Valamiért szimpatikusabb voltam neki, mint a többiek, mert hozzám szegődött. Nagyon cifra neve volt annak a vörös hajú, vörös szakállú gyereknek, aki elég szakadtan járt-kelt. Igen furcsa neve volt, ha jól fog a memóriám: Ritter – Ritterspann Gábornak hívták.

                  Két dolgot mondott nekem, amiért köszönet jár. Egyik: Ő volt az, aki figyelmembe ajánlotta a Mester és Margaritát. A másik: elmesélte, hogy ő ott volt, vagy csak hallott róla, hogy Lenin születésének századik évfordulóján, 1970, Moszkvában nemzetközi összejövetelt rendeztek, ahol Lenin elvtárs életének legféltettebb titkai is napvilágra kerültek.

                  Például az is, mondotta ő, hogy Lenin a londoni száműzetése idején, melyik lotyótól szerezte be a szifiliszét. Ami akkoriban eléggé nehezen gyógyítható betegség volt. És igen megnehezítette a Krupszkajával történő együttműködést, valamint megrövidítette Lenin elvtárs drága életét - jegyzem most meg mély és utólagos aggodalommal. Hiszen már ötvennégy éves korában búcsút kellett mondania az árnyékvilágnak, hogy még sötétebb helyre kerüljön.

                  Biztos voltam abban, hogy ezzel a névvel még találkozom valamelyik tudós- bokorban, mert fölöttébb értelmes srácnak ítéltem. Eddig csak Temesi könyvében esett róla szó, ami azért mégsem karrier. Mint ahogy az sem, hogy most itt jó szívvel emlékszem rá.

 

                                                                       +

 

                  Úgy tudom, hogy kutyáknál nem szokás lakodalmat tartani. Igazatok van, Barátom! Ha csak az enyémre gondolok, már kiver a hideg verejték. Mindig rühelltem a társaságot, de az olyant különösen, amelyik azért ül ott órák hosszat, hogy hallgassa a vőfény /Kecelen így mondják!/ primitív szövegét, amivel igyekszik elvenni a szerencsétlen meghívottak étvágyát.

                    Azután órákon át zabálják a csirkét, marhát, birkát és egyéb jószágokat, és vedelik hozzá a potyát: bort, sört, pálinkát. Közben még táncolni is, hogy helyre rázódjanak a cobákok. De hagyjuk az én különcködésemet!

                   Hallgassuk azt, hogyan lelkendezett a dédnagymamám, amikor megtudta, hogy fiuk és unokájuk, nősülni akar.

                   Nősül a fiunk! – újságolta Panna néni Csöre néninek, a legjobb szomszédnak.

                   Most mentek el a fiatalok Kalocsára gyűrűt venni. Húsvétkor a Farkasfalviéknál meglesz az eljegyzés. Ott lesz az ismerkedési ebéd. Nem is kell mondanom, hogy a fiunk nem „nagy házból” nősül.

                   Filus Esztit veszi el, aki már régen elvette a mi Andrisunk eszét. Az apósjelölt nem régen változtatta meg a nevét, mert maga Horthy Miklós avatta vitézzé. Az volt az egyetlen kifogása, hogy nem lehettek azok az Ugróczyak valami jó katonák, ha mind az öten túlélték a háborút. Biztos mindig a napsütötte oldalon töltötték a katonaidőt. Tisztiszolgák voltak. Még komoly sérülésük sem volt. Hadifogságról nem is beszélve!

                   De hát tehet erről az én András fiam? A mi Ugróczy Andrisunknak is jó esze van, hátha ezért lesz szerencsés az életben. Meg a katonaságot is letöltötte. Még dicsérő oklevelet is kapott, mert jól tudott lőni. Be is kereteztettük. Hadd lássák, hogy mink is megbecsüljük a jó katonát!

                   Mondtam is neki, hogy megvigasztaljam:”No, ha csak ennyi az apósod kifogása, akkor meglesz az eljegyzés.” Ha a két család együtt lesz, összeírjuk, hogy kiket hívunk meg. Részünkről először is az édesapja új családját. Bár nem sokat törődtek a gyerekkel, de így illik. Utánuk mindjárt maguk jönnek, szomszédasszony. A Tóthékat mind elvárjuk! Aztán jönnek majd a testvéreim, meg az uram rokonsága. Nem leszünk nagyon sokan!

                   Farkasfalvi Eszti rokonsága sem nagy. Ott is csak a testvérek mindkét ágon Nem lesz világra szóló lakodalom. De nem is kell!

                   Meg az egyik család sem gazdag. Jó, ha tíz hold földje van a kettőnek. Igaz, hogy jó Kanális-parti föld, meg jófajta szőlők.

                   Csak jól meglegyenek egymással! Ugye, szomszédasszony?

                    „A családi békesség a szegény ember boldogsága!” – adott igazat Csöre néni Panna néninek.

                    Amikor véget ért a szüret, már jártak is a hívogatók, botosan, pántlikásan. Tóth Lajos kovácsmester házánál így kérlelték a háziakat:

                                       Dicsőség legyen az Istennek!

                                       Tőlünk tisztelet e házban mindenkinek.

                                       Mi elküldött követek vagyunk.

                                       Először az Atyaistentől, aki minket megteremtett,

                                       Másodszor a Fiúistentől, aki minket megváltott,

                                       Harmadszor a Szentlélek Istentől, aki minket megszentelt,

                                       Negyedszer a házigazdánktól,

                                       Kapás József úrtól és úrnak asszonyától,

                                       Hogyha meg nem vetnék az ő szíves kérésüket,

                                       Megjelennének a Szentháromság templomában.

                                       Szent hit letételére és szentség felvételére

                                       És az ő szárnya alatt nőtt magzatjának elkísérésére.

                                       Muzsika zendülésére, tisztességes déli ebédre és esti vacsorára.

                                       Egy pohár bor és egy-két tál étel elköltésére szívesen látjuk.

                                       Dicsértessék a Jézus Krisztus!

                                 Lajos bácsi és kedves családja, felesége és fia, meg ne vessék kérésünket,

                                       Hanem hát úgy rendezzék sorukat, hogy odaérjenek.

 

                                                                          +

 

                   A menyasszony, a főszereplő az esküvő előtt két héttel tüdő-és mellhártyagyulladásban megbetegedett. Megcsonkult az esküvő, és kiürült a Farkasfalviék nem létező pénztárcája. Mindennapos vendég lett náluk a Bajusz doktor, hogy erősítő injekciókkal lábra tudja állítani az asszonyjelöltet. Betegen is kitartott, amíg át nem öltöztették asszonyi ruhába, aztán lassan körülsétáltatták. Mindenki láthatta, hogy a menyecske eléggé rossz bőrben van.

                   Kórházi vizsgálat után még két hétig az otthoni házban erősödött, és csak azután lépte át a férje, pontosabban Kapás József úr és Juhász Anna úrasszony kicsi és öreg házának küszöbét. Az akkor még Kalocsai, ma Liget utcai ház valóban kicsi volt. Két szobácska, egy konyha, közvetlenül az udvarról nyitható ajtóval. A konyhát egy keskeny és vékony deszkaajtó választotta el a kamrától, ahol a kenyeret is sütötték a padlásfeljáró alá gömbölyödő kemencében. A feljáró a ház végében, de oldalról. Az udvaron három eperfa etette a malacokat. Hűvösen tartották az udvart a rekkenő hőségben, egyúttal undorító mennyiségű hernyó is termett rajtuk. Egy hajdani gémeskút maradványa a gém és az ágas még megvolt, de már kerekes kúttá lett átalakítva. Ez jó vizet adott a jószágnak és a mosáshoz, de innivalót, és amivel főztünk, a liget végén lévő ártézi kútból hoztuk kannákkal. Volt egy kis pince is, Fölötte pincepadlás szárítónak. Ebben tartották a szénát, vagy szárították a szárastól kiszedett tarkababot. Mögötte egy hosszú kert, amibe legtöbbször krumplit vetettek.

                   Az első perctől kezdve úgy bántak Eszterrel, mintha édes lányuk lett volna. Megkapta a szülésben meghalt lányuk minden ékszerét: a két arany fülbevalót, amit sikerült megőrizni még évtizedekig. A nyakláncot és a pecsétgyűrűt is, amit az oroszok nemsokára elrabolnak.

                   Rövidesen bemutatkoztak a szomszédok: a kissé szögletes modorú kovácsmester, a Lajos bácsi. Annak egyszerűségében is nagyszerű, csupaszív felesége, a Csöre néni, akinek persze Virág Erzsébet volt a tisztességes neve. A fiuk, aki úgy hasonlított az apjára, mint egy korabeli száz forintos a másikra.

                     Megjelent egy furcsa kis ember is, aki mindig olyan volt, mint a parázs. Somogyi Mátyásnak hívták hivatalosan, de egyáltalán nem vette rossz néven, ha csak Matyi bácsinak szólították. Nem sokat feszélyezte magát, hiszen szinte mindenütt családtagnak számított. Különösen az asszonyok társaságát kedvelte, pedig akkor már csak egy meggyfaágból fabrikált görbe bottal fenyegette a világot. Mindig akadt a gyűrött, kopott kabátja zsebében egy – egy friss történet. „Nem baj, ha hazudsz, fiam, csak igaz legyen” – mondogatta, hogy szóra bírja a másik halandót. / Valahogy én is ezt tartom szem előtt. / Az asszonyokat meg azzal nyerte meg:

                   ”Többet ér egy asszony nyersen, mint tíz férfi sülve.” Igen okos és kedves ember volt az öreg, de rettentő szegénységben éltek. Potaországból idejött nősülni.

 

                                                                                 +

 

                  Vele történt még fiatal házas korában, hogy egy házban laktak az anyósával. A fiatalok az első szobában, az anyós a hátsóban. Akkoriban még nem volt angol vécé, ha ki kellett menni, bizony kimentek kis dologra, a hátsó udvarra. Matyi bácsi éppen indult visszafelé, amikor meglátja ám, úgy éjféltájban, hogy meggyújtotta az anyós a lámpáját.

                   Vette a bátorságot, és benézett az ablakon, ami egy kicsit éppen nyitva volt. Hát az anyósa igen mustrálta a pöndölét. Forgatta jobbról, forgatta balról. Bolhászkodott. De közben egy jó nagyot durrantott. Mire Mátyás, beszólt az ablakon:

                    Úgy köll, anyám! Amit nem bír elkapni, lűje csak agyon!

        

                                                                              31.

                                                                               

                                                             A szegénység szaga

 

                    Ha a helytelenül „sötétnek” nevezett középkorban hadak vonultak fel egymás ellen, a rutinos halálmadarak, a varjak és hollók egész serege követte őket az égen. Nem a csata forgataga és végeredménye érdekelte őket, hanem hullák tízezreinek teteme, a hullák szaga, amivel az oszló emberi test beborította a magára hagyott mezőket.

                    Magyarország történelmében volt egy nagyasszony, akit ritkán emlegetnek, ma már a tankönyvek sem tesznek róla említést, pedig még utcát is elnevezhetnénk róla: KANIZSAI DOROTTYA.

                   Nemzetünk tragédiája bevégződött a mohács mezőn! Nemzetünk mártírjainak száma legalább húszezer fővel nőtt. Nem akadt férfi, aki a halottakat elhantolta volna. A veszedelmes csatatérhez még közel sem ment senki. Csak a farkasok és a hullarablók kóboroltak ott éjjelente.

                   Nagy pénzen négyszáz embert fogadott, s a mohácsi csata halottait mind eltemettette. A papjaival megáldatta a hamvakat, s templomaiban misét mondatott az elesett hősökért. Amit a hatalom és a férfierő elmulasztott, azt a nemzetét megbecsülő érző szívű lény megcselekedte. Amire férfi nem mert vállalkozni, azt véghezvitte egy gyönge, de fennkölt lelkű nő.

                                                                            +

 

                   Bizony, utódok szülésére készülő Barátom! De mi köze ehhez Kecelnek?- tehetnéd fel a kérdést, ha szókincsed is olyan gazdag volna, mint értelmes szemedből kiolvasható intelligencia.

                   Jegyezd meg, hogy a „mosdatlan szegénységnek” verejtékszaga van. Ezt biztos érzékkel megérzik a huszadik század hollói és varjai, akiket most kapitalistáknak hívnak. Kecelen pedig nagyon erős és csípős volt a sok nincstelen szaga. Le is csaptak rá a ragadozók!

                   Természetesen ehhez a rabláshoz modern eszközöket használtak: munkaszerződés, szülői beleegyezés, az iskola jóváhagyása, a helyi orvosok hallgatólagos beleegyezése. Az áldozatok döntő többsége iskoláskorú lánygyerek volt. Legalább 150 emberi lény!

                   Mit tartalmazott egy ilyen szerződés? A legalább tízéves kislány napkeltétől napnyugtáig köteles volt dolgozni! Naponta 12-14 órát! Félóra ebédszünet engedélyezve. Kis széken görnyedve éveken keresztül válogatta a mentaleveleket. Napi díja elérhette az egy egész pengőt. Aki ebbe a megfeszített munkába belehalt, sajnos nem is egy ilyen áldozat volt, saját költségen temették már 10-12 évesen. És ez ellen a helyi intelligencia nem tiltakozott. A pedagóguson ne csodálkozzunk, mert az ő szavára nem adtak. Egyébként is, örült, ha megtűrték.

                   Az orvos nem kifogásolta, hogy tisztességes vécéjük sincs, és a környező bokrokba bújva könnyítenek magukon. Hét közben nem volt érdemes hazajárni, mert a telep, legalább hat kilométerre volt a családi háztól. Mire hazaértek, elszunnyadtak, már kelhettek is, mert igen korán világosodott a késő tavaszi, de még inkább a nyári ég alja.

                  Kegyetlen jóindulattal jelezte: „Igaz, hogy még csak úton vagyok, de neked is hat kilométer van hátra napkeltéig. És ha csak egy percet is késel, Borbényi úr, az intéző már levonja a napi fizetésed negyedét. Aludj inkább az istálló szalmáján, egyél minden nap száraz ételt, és egész nap szárítsd aprócska testedet a tűző napon! De erről én nem tehetek, ezért bocsáss meg nekem!

                   Te egész életedben ne bocsáss meg Gajáry képviselő úrnak és leányának, Stielly Walter vállalkozónak, és pedagógustól papig a RENDSZER minden kiszolgálójának, akik elrabolták gyerekkorodat!”- mondotta a Nap, aki fölülről mindent látott, és jelentette a Teremtőnek. Ezt honnan tudjuk? Stielly Walter és Gajáry Katalin képviselő úr leányának házassági évfordulóján abban a pótolhatatlan örömben részesítették kis munkásaikat, hogy keresztszentelést tartottak, és életükben egyszer, vendégül látták őket ebédre.

 

                                                                         +

 

                          A többször emlegetett Szabó Dezső, „a minden igazságtalanságnak ostora”, ehhez hasonlóan írta volna meg a nap történetét:

 

                                            KRISZTUS URUNK EGYIK KERESZTJE

 

                   Amikor méltóságos Stielly Walter úr 25. házassági évfordulóját ünnepelte a méltóságos asszonnyal, Született Gajáry Katalinnal, az öröm tortájából az egyik szeletet Krisztus urunknak szánta. Hálából, hogy megérhették ezt a napot. A másikat meg a mentatelep gyereknépének, mert a leghosszabb és legmelegebb hónapokban is napkeltétől napnyugtáig dolgoztak neki. A forrón ömlő levegőn aszalódva előteremtették számára a tortára valót, amikor egy kis székecskén nyomorogva, 14 órán keresztül szedték és osztályozták a menta levelét.

                   Bizony nagyméltóságú úr, napkeltétől napnyugtáig! Tisztességes vécéjük nem lévén, szemérmes búvóhelyet csak a jószívű bokrok nyújtottak. Pedig ha a nagyságos úr legalább egyszer nem ment volna kaszinóba, felépülhetett volna a vécé. Saját kenyéren és szalonnán éltek egész héten. Legalább egy meleg levest adhattak volna a fejlődésben lévő gyerekeknek. Nem többet, csak egy tányér levest! Ha a méltóságos asszony lemond az igényes selyemfiújáról, ezt is megtehették volna.

                   A többség távol lakott. Mire késő este holtfáradtan hazabukdácsolt volna a köves úton, két-három óra múlva indulhatott vissza a sötétben, lerúgva körmét, fölsebezve vékonyka lábszárát. Ezért a 150 gyerekmunkás többsége inkább meghúzta magát egy közeli fülledt istálló szalmáján. Áprilistól már folyt a munka a mentán, emiatt szülői kérésre, tanítói engedéllyel nem is jártak iskolába.

                    Minek az egy tízéves gyereknek? Elég, ha százig tud számolni, hogy tudja, hány ládát válogatott tele napnyugtáig. Ezt tudta a tanító, a pap, az egyházközség, a képviselőtestület és az orvosok. Hogy gyerekek haltak meg ettől a munkától tüdőgyulladásban? Az csak a sírásóra meg a szülőkre tartozik. A mi gyerekeink nincsenek közöttük, és csak ez számít. A szegény ember lányához meg mi közünk?

                    Tehát felkel a nagy nap a borvári égen, talán még méltóságosabban, mint máskor. Ennek a jeles frigynek az emlékére Krisztus Urunk egyik keresztjét állítják fel a téglagyárnál Stielly méltóságos úr jobbágyai. A legjobb helyen! Éppen egy rabló-kapitalista, gyereknyúzó vállalkozás közelében.

                   Bizony, keresztszentelés lesz itt nagymisével, ünnepi vacsorával és hajnalig tartó tánccal. Már tálalják is az ünnepi vacsorát: először marhapörköltet, majd többféle kalácsot. Vacsora után megszólalt a mezítlábas talpak alá való. Maga Tamás Péter bácsi húzza, az úri zenész. Elkezdődik a hajnalig tartó vigalom.

                   Krisztus Urunk, aki minden bűn és szenvedés számtartója, a lélek hangján így beszél a tisztelendő úrhoz:

                   „Gyarló szolgám, dr. Földesdi Antal! Ne vedd zokon, de most a te imád nem hallatszik föl a mennybe! Ezért az úrért, aki maga a bal lator, ne imádkozz többet! Hiába próbálnám őt megváltani, ezt a fajtát nem sikerül. Erről már döntés született a mennyben éppen kétszáz évvel ezelőtt. Magyarországon csak száz éve lépett életbe. Hiába leng a tömjén füstje a lábamnál, az ördög hatalmában van ez a borvári világ. Az agyonhajszolt gyereklányok, akik a vértanúk seregét szaporítják, elhessentik az Úr közeléből ezt a farizeus tömjénfüstöt és pénzen vett ájtatos imát.

                   Nem az Atyám, hanem az Ördög állított ide, mint lehajtott fejű részvevőt. Figyelmeztetésül, hogy személyesen lássam és halljam ezt a pokoli mulatságot.

                   Látom a kislányok lábát, hiányzik a körmük. Életük végéig törött lesz a szemük tükre. Hiába süt a Napom, nem jut el szemük mélyére a Sugár. Nem hiszik el többé, hogy életük az Atyám ajándéka. Azt sem, hogy jutalmát majdan elnyeri, akit a Földön megaláznak.

                   Atyám! Töröld ki az égi naptárból ezt a napot, mert a Rosszra köttetett szövetség huszonöt évvel ezelőtt. Kérlek, hogy sorold be a méltóságos urat és nem kevésbé méltóságos hitvesét abba a seregbe, amelyet húsz év múlva a pokolba indítasz!

                   Az itt táncoló mezítlábasokat pedig emeld magad mellé, a jó illatú égi mentatelepre – játszani! Ámen.

                   Én, a Szeretet megcsúfolt prófétája, most sírni fogok. Hajnalodik nemsokára, de addig senki sem látja.”

                   A mulatság a vége felé jár, mert keleten már felkéredzkedik az első napsugár. Jézus arcán végigfolynak a könnyek. Egy figyelmes kislány észreveszi: „Hűvös lett a levegő. Még Krisztus Urunk testét is belepte a hajnali harmat.”

 

                                                                           32.

 

                   Kedves Barátom, te már hallottál a „padkaporos”bálokról. Nem „puskaporos” vigalmakról, amelyekben ágyúszó szolgáltatja zenekar alaphangját és a lövedékek éles füttyszava a hegedűjét. Ezt nem komoly államférfiak találták ki népük szórakoztatására és pusztítására, a másikat tizenhárom, tizennégy, tizenöt éves kislányok a maguk kedvére. Egymástól tanultak meg táncolni, hogy ne valljanak szégyent a lakodalmakban, vagy néhány évvel később a vasárnap délutáni mulatságokon.

                  Rendeztek persze tánciskolákat is, de csak a falu arisztokratáinak, ahol nemcsak csárdást jártak, hanem „internácionalista” táncokat is, mint a tangó, a foxtrott, a keringő, de ezekben egy szálonzenekar húzta, ma úgy mondják, hogy „világzenét”, de nekik csárdáshoz elég volt egy szál citerás.

                  Eszter tizenhárom-tizennégy évesen „padkaporos” bálokban táncolt vasárnap délutánonként.  Leginkább lányokból állt a társaság, legföljebb a fiútestvérekből, akik velük együtt meg akarták tanulni a tánc tudományát. Tizenöt-húsz fiatal is összeverődött ilyen alkalommal, mindig másnak a házánál. Általában az utcára néző egy-vagy kétablakos szobában, amit télen búbos kemencével a konyhából fűtöttek. Természetesen akkor már volt sparheltfűtésű szoba is, de kevés helyen.

                   A két ablak között az elmaradhatatlan, többnyire homályos vagy félig vak tükör, mellette jobbról Szűz Mária, balról Jézus Krisztus arcképe. A két ablak között egy pingált pad, amit a legények foglaltak el, amikor az asztalt a sarokba emelték. A lányok szorosan egymás mellett az ágyakon ültek, mert egy szobába szorult, különösen téli időben az egész vendéglátó család. A szoba közepén nem volt táncparkett, csak egyszerű agyagos, föllocsolt föld, de így volt az jó. Előbb-utóbb úgyis fölszáradt a szoknyák szelétől, és minél nagyobb volt a por, annál jobb a mulatság.

                  Egy citerás bőségesen elég volt a hangulathoz.  Az induláskor fölhangolta hangszerét néhány futammal, aztán:”Most kezdődik a, most kezdődik a tánc!” Többnyire valamelyik kislány édesapja vagy nagyapja pengetett, legalább két vagy három órán át.

                 Csárdás: kettesben, négyesben, karikában, de csak akkorában, amekkora még a szobába elfért. Sokszor buktak fáradtan és izzadtan az ágyra. Kacagtak, énekeltek minden divatos és régi nótát, ahogy csak a szájukon kifért. Rajcsúroztak, de vigyáztak, hogy ne haragudjanak meg a háziak, mert akkor többet nem engedik be őket.

                 Egy óra múlva már tényleg porködös volt a levegő. Felverték a padka porát. A padka széles alapja volt a kemence búbjának. Azon rakodhattak le a csizmával, cipővel behordott homokszemek. A háziak ilyenkor kinyitották az udvarra vagy az utcára nyíló ablakot, hadd szálljon az énekükből, a jókedvükből minél több az utcára vagy a szomszédokhoz.

                   Szebbé tették a környéken lakó öregek délutánját is, mert fölidézhették ifjúságuk régen elmúlt, egészséges és gondtalan idejét.

                   A muzsikus hiába erősítette magát egy-egy pohár borocskával, a harmadik órában már kifáradtak az ujjak. De addig boldogan szívta a fiatal testek szagát, és velük örült soha vissza nem térő ifjúságuknak.

                                                   

                                                      Rétest ettem, megégettem a számat,

                                                      Más öleli az én kedves babámat.

                                                      Más öleli, másnak néz a szemébe,

                                                      Más kacsingat világoskék szemébe.

 

                   Ezekben a murikban nem kellett félni, hogy előkerül egy bicska a zsebből, vagy valaki részegen hőbörög. Ilyen padkaporos bálokban készültek fel a nagy bálokra, amelyek már nagyközönség előtt zajlanak majd, s azok lesznek a „leányvásárok.”

 

 

                                                                           +

 

                   A közönséges parasztbálokba az „intelligencia” be nem tette volna a lábát. Volt egy szűk, saját körük, abban szédelegtek és lézengtek tízen-húszan. Ehhez hasonló volt a mesteremberek helyzete. Akkora szakadék volt a napszámos réteg meg az ún. elit között, hogy kicsit ne mondjak, mint a Marianna – árok valahol a Csendes – óceánban.

                   Esztert legfeljebb a bátyái kísérték el ezekre a vasárnap délutáni bálokra, de este hét órára otthon kellett lennie. Egyszer nem ért haza időben, el is verte a nagyanyám söprűnyéllel.  Andris miatt az mindig kéznél volt. Ha valaki hazakísérte a kiskapuig, és a sötétben a melle után kapkodott, hátat fordított neki, és a következő vasárnap átnézett rajta, mint a koszos ablaküvegen. Lehetet az akárki fia-borja.

                    Ritkán esett meg, hogy újat mondhattunk egymásnak – magunkról. Halála előtt nem sokkal bizalmasan bevallotta, hogy a nemi élet semmi élményt nem nyújtott neki. Ebben valószínűleg szerepet játszott a szülei között kialakult jéghideg viszony.

                   Állítólag, és ezt is tőle tudom, nagyanyám a háború idején Pestre járt piacozni, és félrelépett. Az alatt történt, amíg a nagyapám orosz fogságban volt. Nagyapám ezt anyám születése után tudta meg valamelyik rosszindulatú szomszédasszonytól.

                    Amikor megtudta, már az esküje meg a három gyerek miatt nem vált el a feleségétől. De én, az unoka, nem láttam együtt enni őket az asztalnál, vagy végigmenni az utcán. Még templomba sem. Végül mind a ketten elmaradtak onnan is. „Ha édesapám előbb meghallja, én meg sem születtem volna” – vallotta nekem anyám egykoron.

                   A katonai kitűntetéseire büszke volt. A kezembe is adta őket, de én azt hittem, hogy csak megnézni. Pedig a halálra készülve, valószínűleg örökre nekem akarta adni.  Visszaadtam, és akkor belevarrta azokat a fekete halotti ruhájába. Nagyon sajnálom, ha abban a hitben halt meg, hogy nem becsültem egykori vitézségét. A szomszédokkal nem volt sem jóban, sem haragban. Elfogadta őket olyannak, amilyenek. Egyetlen falubeli barátjáról tudok, aki hajdan katonacimborája volt. De szerencsétlenségükre olyan messze laktak egymástól, hogy egy kis diskurzusért hosszú lett volna a disznópiac és az Újfalu túlsó széle közötti út.

                    Legkevésbé András fiát szerette, leginkább pedig a Józsit, aki anyám állítása szerint, a legjobban hasonlított az apjára. De a Józsit mindenki szerette, mert sugárzott belőle a jó szándék, bár tanulásban a testvérek között a harmadik helyre szorult. Anyám állítása szerint én nem ismerhettem. Pedig él a gyerekkor mélyéről bennem egy kép egy kerékpáros férfiről, aki engem a Temető utcán tolt. Jobbra a sírkeresztek álldogáltak, balra egy nagy kertben sok tehenet láttam. Soványakat vagy kövéreket? Nem tudom. De lehet, hogy József nagybátyám volt velem akkor, és egyetlen egyszer. Ez 1944-ben lehetett, még halálba vonulása előtt egy évvel. Lehettem olyan másfél, kétéves kisgyerek.

                   Esztert nemigen kellett őrizni. Vigyázott az magára éppen eléggé. Petrezselymet sem árult soha, mert a bátyósok cimborái, szép számmal voltak, sokszor táncoltatták, és rövid időn belül lekopott a cipője sarka. De legtöbbször, és egyre többször apám, Ugróczy András. Aki leült a tizenhat éves édesanyám szoknyájára, és ott is maradt a haláláig.

 

                                                        

                  

                                                                             33.

                                                                     A bortolvajok

 

                   Azt nem tudom, kedves Barátom, hogy bort ittak-e a részvevők. De azt tudom, hogy úgy van ez a világ teremtve, hogyha az egyik része sír, akkor a másik nevet. Mi, magyarok ritkán tartoztunk a kacagó feléhez. Legfeljebb olyan módon, hogyha az ország egyik része bánkódott, a másik része somolygott.

                   A mikor a külföldön is nagyra becsült borvidékeink: Tokaj, a Balaton-felvidék, Villány és a többi kötött talajú borvidék értékes termését elpusztította a filoxéra, a homoki bornak igen megnőtt a tekintélye. A Duna- Tisza közén először a felvásárló zsidók dörzsölték a markukat, mert ebben mindig ők az elsők, csak azután a szőlős gazdák, mert ők jóval kevesebb hasznot vághattak zsebre.

 

                                                                          +

 

                   Hirtelen olyan jónak tartották a Kadarka vörös borát, hogy még a fasiszta német polgár asztalára is azt szállították. A két borkereskedő, Schwarcz Sándor és Weisz Ferenc, elküldte cenzárjait /alkuszait, üzletkötőit / még a szomszéd falvakba is, akik még szüret előtt megalkudtak a sváb gazdákkal, a Hirmannokkal, a Bergerekkel, a Schindlerekkel, a Schwarczokkal és Weiszekkel, az eljövendő bor áráról.

                   Hajósról meg Nemesnádudvarról fuvarozták a keceli vasútállomáshoz a dionűszoszi nedűt a nagyon is egyszerű nevű emberek. Egy erős platós kocsi három hordóval, két muraközi ló és KÉT kocsis. A biztonság kedvéért. Mármint azért a biztonságért, nehogy bor helyett vízzel telt hordók térjenek vissza.

                   November elején indult a fuvarozás, és az induláskor már hűvösek voltak a hajnalok. A gyeplőt Tóth Laci foglya, aki már jövőre megérik a katonaságra. Most ugyan éppen helyet cserél a társával. Egy rövid ideig Somogyi Matyi bácsi hajt. De csak egy cigaretta elszívásának idejéig. Laci sodor egyet, és rágyújt. Ezzel az aprócska parázzsal is melegíti hideg csípte barna arcát, a leszívott füsttel meg, úgy érzi, a szíve tájékát. Mert mostanában az is ápolásra szorul. Az Erzsike miatt. Ez a lány egyszer édes méz, máskor hideg jégcsap. Hiába, nehéz a lányokon eligazodni! Mondja ugyan a nagynénje:

                    „Előbb elkelnél te a fiúk vásárán, mint az Erzsi a lányokén!” Ez nem vigasztalja. Lehet, hogy a családja nem tetszik eléggé neki vagy az anyjának. Igaz, hogy a nagyapja csak kovács, akit megbecsülnek a felvégiek. De mindenki tudja róla, hogy naponta többször megteszi az utat a pincébe, mint ahogy a szomjúság megkívánná. Az édesanyja meg cukorbeteg. Lehet, hogy fél mindennap látni, ahogy kék-zöld karjába, combjába naponta benyomja a tűt. De hát nem köteles egy fedél alatt élni velük!

                   Ha az Erzsi édesanyja szenvedne ilyen betegségben, ő még inkább szeretné a lányát, mert sajnálná is.  Még bevonulás előtt akarja eljegyezni ezt a fürge eszű kis makrancost, akit sehogy sem bír kiverni a fejéből. Tudja, hogy fiatal még. Az is lehet, nem szereti igazán. Nagyobb szerencsére vágyik: gazdagabb legényre, jobb családból. De akkor mért játszik vele hideget-meleget? Beszéljen őszintén, mint ahogy ő teszi!

                  Morfondírozás közben végigszívja a cigarettát. Aztán újra átveszi Matyi bácsi kezéből a gyeplőt. Hej, ha ilyen könnyen irányíthatná azt a lányt, mint ezeket a nyugodt vérű állatokat! Mennyivel könnyebb lenne minden! Még ez az átkozott hideg hajnal is.

                  Matyi bácsival jól megértik egymást. Azt mondják a kereskedők, hogy sok esze van az öregnek, nem csapják be a svábok. Ezért ő az ellenőr. Rövid idő alatt meg tudja állapítani a bor minőségét, mert maga is szereti. Azért nem annyira, hogy látták volna már az árokparton feküdni.

                  Csak módjával, fiaim! Azért iszik az ember, hogy érezze a bukéját - inti még a férfitársait is, ha vendégségben van. Mert otthon még pincéje sem volt, csak egy félig földbe ásott kamrácska, ahová az asszony szőlőjének termése egy kis hordóban belefért.

                    Ne vígy minket a kísértésbe, de szabadíts meg a gonosztól! Ámen. – szokta mondogatni, ha mások le akarták itatni. Alacsony, sovány, kicsi ember, de az esze vágott, mint a borotva. Ezért bíztak benne a zsidók is.

                    Potaországban született potának. Az édesanyja, akit legtöbbször emlegetett, rajta kívül még hét gyereket hozott a világra. „De én voltam közöttük a legdaliásabb!” – húzta ki magát peckesen. A katonaságnál kicsinyellték.

                    Otthon nem talált magához való asszonyt, ezért Kecelre nősült. Gyerekük nem született. Ezért mondta ingerülten, ha állandó csavargását emlegették: „Bámuljunk egymásra egész nap? Láttuk már éppen eleget.” Megőrizte a potákra jellemző ő – ző kiejtést, ami zamatossá tette a beszédét.

                    „Hazafelé már bor is lesz a társaságunkban” – szólt oda a hallgatag gyereknek. „Akár mulathatunk is!”

                    „Most még nincs kedvem hozzá” – felelt a Laci.

                    „Majd möghozza a napocska” – vélekedett az öreg

                    „Annak igen melegen kéne sütni, amelyik az én kedvemet meghozná.”

                    „A lányok miatt kár búsulni. A szerelem meg sötét verem, legjobb belőle minél előbb kimászni. Nem kell mindjárt letépni a virágot, csak szagolgatni, mint a bort, mielőtt fölhajtja az ember. Néha sokáig tart, de akkor már biztos, hogy nem murcit vagy lőrét itatnak vele” – fejezte be az oktatást az öreg, és két eres kezét a térdére csúsztatta.

                    Hazafelé a három hordóban annyi bor lesz, hogy abból három lakodalmat is lehetne tartani. A fizetésért meg a borocskáért szívesen fagyoskodott két óra hosszat is az öreg. „Mög jól esik az embörnek, ha a tudását mögbecsülik a zsidók is.”

                    Már várják őket Nádudvaron. Matyi bácsi szigorúan ellenőriz, kóstol: No, ebből a hordóból kezdődhet a töltés! – adja ki az engedélyt. A másodiknál sincs diferencia. A harmadiknál hátrom pohárkával is elnyalogat, mire bólint: „Jöhet a mehet!”

                   Aztán aláírja, hogy mennyit visznek.

                   „Guten tág!” – köszön el a sváboktól barátságosan.

                   „Viszontlátásra, Mátyás bácsi! – kiáltják utánuk többen is, és nevetnek.

                   „Látod, fiam, alacsony embernek is lehet tekintélye, ha szigorú a föllépése.”

                   Most már dolgoznak a lovak. Annyi zabot ettek, hogy bírni kell ezt a terhet két muraközinek. Csak nagyon szelíd hullámok vannak a huszonöt kilométeres úton. Hosszú idejük lesz hazáig. Elég a politizálásra is:

                    „Én Kecelen arról vagyok híres, hogy szeretem az asszonyok társaságát. Becsülöm is őket, mert mögérdemlik. De különösen azt szeretöm, hogy egy óra alatt igen sokat megtudok a faluról. Összeszödöm a pletykákat, mint egy vénasszony.  És ez neköm szórakozás.

                   Most ott jártam-keltem a svábul karattyolók között. Igön gyakran emlögették Hitler nevét, még Heil Hitlerrel is köszöntek egymásnak. Mert azt hitték, hogy az öreg sömmit se ért a politikához.

                   Mögvöszik a némötök a magyar bort? Jól töszik. De lönézik ám a magyart is, zsidót is, érzöm én. Nem szeretném, ha nagy barátságba keverednénk velük. Mert úgy járnánk, mint az első világháborúban.

                   A zsidóktól hallom, hogy Spanyolországban már háborúznak. Minden ország fegyverközik egész Európában. Lehet, hogy neköd is mindjárt puskát nyomnak a kezedbe. Aztán öld mög azt a szerencsétlent, aki sose vétött ellened! Ne csak Erzsikére gondolj, hanem erre is!”

                   Most éppen sima az út és néptelen a környék. Az út mindkét oldalán csupasz ágakkal sűrű növésű erdő.

                  „Kanyarodjál le, fiam, a jobboldali fák mögé! Van egy kis elintéznivalóm.”

                  Laci engedelmes gyerek, már kanyarodik is. Az öreg meg elkezd dolgozni. Az ülésből elővesz egy tarisznyát, a tarisznyából egy vésőt, egy kalapácsot meg egy igen ügyes fúrót. Húszcentis nádszál is kell hozzá!

                   „Segíts egy kicsit, fiam! Te is jól jársz!”

      .       A kalapács finoman ütögeti az abroncsnak feszülő vésőt, és az engedelmesen elmozdul  néhány centire. Jöhet a vékony fúró meg a nádszál! Megindul a hordó vére két ötliteres demizsonba. Amikor ezek megtelnek, nádszálat bedugaszolja az öreg, és már be is verte finoman a hordó dongájába.

                   Mindent vissza az eredeti helyére! Abroncs jobban feszül újra, kocsi az útra, eszközök a tarisznyába. Az ülés alá a demizsonokat, ahol egy széles pokróc eltakarja mind a kettőt.

                   A lovak pihentek egy kicsit, jobban is húznak. Csak a gyereket bántja a lelkiismeret:

                   „Matyi bácsi, nem veszik észre a nádszálat?”

                   „Az ángyod térde kalácsát! Mikor vennék azt észre, fiam? A bort vízzel pótoljuk. Ha valamikor szétszedik a hordót tüzelőnek, olyan lesz majd, mint egy befordított sündisznó. Jót röhögnek rajta, hogy akadt valaki, aki még a zsidót is becsapta. Ami ritkaság.

                  Az egyik demizsont neköd szántam. Lepd mög vele a nagyapádat! Igyátok csak meg bátran! És adjon hozzá az Isten jó vacsorát is, mert te is rászolgáltál, fiam!”

 

                                                                            +

 

                   Látod ezön a hosszú úton még tengelyt se akasztottunk sönkivel. Nem úgy, mint a két egy falusi magyar embör a múlt században. Hallottad-e, mint esött ez a dolog? No, akkor jutalmul elbeszélöm. De te csak tartsd a gyöplűt!

                   Az egyiket fölbérölte egy marhabőr - kereskedő zsidó, a másikat meg olyan, aki báránybőrrel keresködött. Mögrakták a szekereiket roskadásig, és fölültek a zsidóval a marhabőr-halomra, a mási kocsin meg a birkabőrre. De éppen ellenkező irányba vezetött az útjuk, és akkoriban igön sárosak voltak mög keskönyek. Most melyik térjen ki a másiknak? Makacs embör a magyar is, a zsidó is. A veszöttebb vérű magyar leugrott a halom tetejéről az ostorral, és elkezdte püfölni a másik szekér tetején ücsörgő zsidót. A másik magyar se hagyta annyiban: Ha te veröd – azt mondja -, az én zsidómat, én is veröm a te zsidódat! És úgy tette ez is ustorral, ahogy mondta.

                  Valahogy aztán csak kiegyeztek. A marhabőrös engedött. Lepakolták a sárba a terhet, a kocsit félrehúzták az útról. Aztán segítették a marhabőröket újra a szekérre rakni. Így szerencsésen kikerülték egymást, és isten hírivel, mind a négyen mentek a dolgukra.

                   Innen maradt fönn az a szólás:”Ha te vered az én zsidómat, én is verem a te zsidódat”

                     No, éppen célba is értünk. Holnap is hajnalban indulunk, ne maradj sokáig a Bözsikénél máma este!

 

                                                                                   34.

                                                                       A fiatal házasok

 

                   Amíg az újasszony betegen az ágyat nyomta, az ifjú férj minden szabad idejét az ágy melletti széken. Tervezték a jövőt. Hiszen mindenből tanul az okos. Hát még a saját kárából! Mindig legyen annyi pénzük megtakarítva, hogy rendkívüli estben legyen mihez nyúlni. Lám, milyen bajba kerültek a váratlan betegség miatt a szülei! A betegség elvitte minden fillérjüket, tán még adósságba is keverték magukat. Meg sem merték kérdezni. Aztán két hét múlva nagy sírások közepette, megtörtént az újasszony búcsúztatása, és örömkönnyek között a fogadtatása.

                   A menyasszony hozománya, a bútorok már a szobában álltak. Az ajándékok: üvegpoharak, kancsók, zománcos edények mind a helyükön. Ilyen ajándékokat adtak a szegények lakodalmán. A szobákon egy-egy régimódi kicsi ablak észak felé nézett, de olyan alacsonyan, hogy még a kisebb gyerek is belátott rajtuk kapaszkodás nélkül. Hála Istennek, az ő járdájukon, közvetlenül az ablak előtt, alig járt–kelt valaki. De azért mindig függönyt kellett rájuk rakni. Az első szoba lett a fiataloké, mert annak még nagy ablaka is volt az udvar felé. Azt bátran nyitva lehetett tartani, és azon keresztül szellőztetni mind a két szobát, meleg nyári, késő tavaszi vagy kora őszi időben.

                   Eszternek azonnal feltűnt a Panna néni olvasási kedve. A Bibliát különösen szívesen forgatta, és okulásunkra érdekes részleteket olvasott, vagy ha este volt, mesélt el belőle. Mennyire fölháborította, mondta részvéttel, hogy agyonkövezték az embereket. Mózes a törvényeiben igen sokszor szerepel ez a büntetés. A házasságtörőt megkövezték. Ha a mózesi törvényt nézzük, a zsidók még Jézus anyját is agyonkövezték volna, ha József, az ács nem veszi pártfogásába, hanem eltaszítja magától.

                    De az is tetszett neki, hogy Zsuzsannával pórul jártak a vének:

                    „Ugye tudjátok, hogy fürdőzés közben meglesték, és igen megtetszett nekik, de az nem engedett. Aztán ezek a vén bakkecskék bevádolták, hogy paráználkodáson érték egy ifjúval. Már halálra is szánták, és megkövezésre kísérték, de Dániel próféta eszén nem lehetett túl járni.

                   Erre a nép sietve visszatért. A vének ekkor így szóltak hozzá:

                    „Ülj csak közénk és okosíts föl bennünket! Mert hiszen neked adta az Isten az öregkor élettapasztalatát.”

                    Dániel ezt válaszolta:

                   ”Különítsétek el őket egymástól jó messzire, hogy kihallgathassam őket!”

                    Amikor elkülönítették őket egymástól, hívatta közülük az egyiket, s így szólt hozzá:

                   ”Te megátalkodott vén gonosztevő! Most napvilágra kerülnek bűneid, amelyeket eddig elkövettél. Mert igazságtalan ítéletet hoztál, elítélted az ártatlanokat, és futni hagytad a gonosztevőket, noha megmondta az úr: az ártatlant és az igazat ne öld meg! Most tehát, ha csakugyan láttad, mondd meg: milyen fa alatt láttad őket együtt?”

                    Az felelte:

                   ” Mézgafa alatt.”

                    Dániel erre így válaszolt:

                   ”Helyesen hazudtál a magad fejére. Isten angyala ugyanis középen kettévág, mert ez az Isten parancsa.”

                    Majd félreállította, és előhívatta a másikat. Így szólította meg:

                   ”Kánaánnak vagy ivadéka, nem Judának! A szépség elcsábított, és a vágy eszedet vette. Így viselkedtek Izrael leányaival, s félelemből szóba is álltak veletek, Juda leánya azonban nem engedett gonoszságotoknak. Mondd csak meg nekem: Milyen fa alatt kaptad rajta őket, hogy együtt voltak?”

                    Azt felelte:

                    „Tölgyfa alatt.„

                   Dániel erre így válaszolt:

                   ”Te is helyesen hazudtál a saját fejedre. Az Isten angyala kardjával készen áll rá, hogy középen kettészeljen, és így kiirtson benneteket.”

                       Ekkor az egész gyülekezet hangos ujjongásban, és áldotta az Istent, aki megmenti a benne bízókat. Ezután a két öregre rontottak. Úgy bántak el velük, ahogyan gonoszságukban ők akartak elbánni embertársukkal ebben Mózes törvényei szerint jártak el: meg kellett halniuk. Az ártatlan vér pedig megszabadult azon a napon.

                                                                                            Dániel, 50-62

 

                                                                         +

 

                       Minden kalendáriumuk megvolt, arra nem sajnálták a pénzt. Egyik igen régi naptárban találtam a két kosaras ember történetét:

                       „Kosarat vegyenek, kosarat, – kiabálta egy kosárkötő -, csak négy garas darabja.”

                       Az utca másik felén egy másik kosaras így kiáltozott:

                       „Kosarat vegyenek, kosarat! Csak két garas darabja!”

                       „Ej, pajtás, - szólt az előbbi -, én lopom a kosárnak való vesszőt, mégsem tudom olyan olcsón adni, mint te.”

                       „Hm - felelt a másik -, én a kész kosarakat lopom.”

 

                   De kedvesek voltak a kalendáriumokból megjegyzett találós kérdései is:

                   Miért csukja be a kakas a szemét, ha kukorékol? Mert Kívülről tudja.

                   Melyik országban nincs tolvaj? A mennyországban.

                   Mikor lehet a szitában vizet hordani? Ha meg van fagyva.

                   Melyik a legerősebb ital? A víz, mert malmot hajt.

                   Mi nagy Napóleonban? Az N betű.

                   Miért vegyen el az ember kis nőt feleségül? Mert okos ember a két rossz közül a kisebbet választja.

                   Nem született, mégis meghalt. Ki az? Ádám és Éva.

                   Mi az akasztófa? Az akasztófa háromlábú ból, mellyel az emberek az hitetik el egymással, hogy aki nem függ rajta – az mind becsületes ember.

                   Miért mondják, hogy anyanyelv, miért nem apanyelv? Mert az ember biztosan megmondhatja, mily nyelven beszél az anyja, de hogy milyen nyelven beszélt az apja, nem mindig.

                                                                         +

 

 

                    Berta Feri bácsiéktól, egy kádár családtól kérték kölcsön a könyveket, az olvasnivalót. Igen jól el tudtak beszélgetni egymással a világ dolgairól. Nagymama a maga világában művelt volt és eszes. És télvíz idején szívesen olvasgattak még este is, lámpafény mellett, amíg a férfiak huszonegyeztek – igen harsányan, az asztal árnyékosabb végén. Eszternek kezdetben szokatlan volt a József nagypapa harsánysága és jókedve az édesapja csendessége után.

                   Az életük akkor kezdett komolyra fordulni, amikor kiderült, hogy unoka terem a fiatalasszonyban. Igen gyenge lábakon állt akkor még a jövendő anya, hogy minden kockázat nélkül megszülje. Korán is született szegény, és nehezen jött a világra. Eszter nagyon gyenge volt, de meghallotta, hogy valaki zokog a konyhában. Kapás nagypapa volt az, aki attól rettegett, hogy a lánya után a menyét is elveszíti. A pici kislány sírását, hét hónapra született, és akkor még menthetetlen volt, nemigen lehetett hallani. Néhány napig vergődött szegényke, azután csendesen meghalt a második Terike is.

                   Kis fehér koporsóban feküdt a fehér ruhácskába öltöztetett angyal. Terike fején virágkoszorú, csupa fehér virágból, de tövis nem érhette a csöpp fejét. Azt a nagypapa hurcolta a szívébe szúrva, nem is olyan sokáig. Két fehér ruhás kislány vitte másnap egy könnyű kis lócán a sírig, és csak kevesen kísérték az utolsó útján. A bánatban osztozó rokonok és szomszédok. Szabó kántor úr elzengte a „Jól jártál, te szép virágszál” kezdetű éneket, közben szólt a lélekharang. Milyen búcsúztatót mondhatott volna a tisztelendő úr? Legföljebb ennyit: ”Megszülettél, hogy bánatot okozzál.” Odafektették Kapás Teréz, a nagyanyja mellé, aki most mát két kicsire is vigyázott ezután, valahol.

                   Az esküvő óta eltelt egy év. 1937-ben jártunk, amikor Andrást behívták egy három hónapos kiképzésre. Csak azért ilyen rövidre, mert családfenntartó volt.

                   A fiatalok nagyon belefáradtak a szegénységbe. A nagymama naponta főzött a családnak, de igen madárcsontú asszony volt, szégyellték volna segítségül hívni. A nagypapa a temetés óta napról napra gyengült, mintha óránkként és cseppenként fogyna el a vére. Lassan még a ház körüli munkában sem számíthattak rá. Szegény, már a Rigóval sem törődött többé, akármekkorát is nyerített felé az udvaron.

                   Derűs kedélye egyszer-egyszer még nekilendült. Utoljára akkor, amikor az egyik legénycimboráját temették, és ő meg kisszéken állva a kapu fölött figyelte az elvonuló gyászmenetet. Hátulról úgy látszott, hogy a vállát a sírás rázza. Amikor lelépett a székről és a többiek felé fordult, akkor látták csak a jókedv könnyeit a szemében:

                   ”Szegény Sándor – mondta a szemét törölgetve -, hát te is bevonultál a nagy káderhez. Nem tudom, hogy fogsz elszámolni a szomszédasszonyokkal, akikből egész háremet szedtél össze magadnak” És énekelni kezdett:

                   ”Az egyik szőke, a másik barna, a harmadik szurokfekete!” Aztán így folytatta:

                   ”Nem tudom, miért kéne beállni nekem is a sorba. A sok vénasszonytól észre sem vennéd, hogy ott vagyok. Még a magam temetéséről is szeretnék lemaradni, bár az bajos lesz! Ha Mohamed vallása szerint temetnének, azt azért megnézném. Jó komám voltál legénykoromban. Isten nyugtasson!”

                   Talán ez volt az utolsó derűs délutánja. Egyre többször üldögélt magányosan, szemét sokszor becsukva, mintha szoktatná magát a végső álomhoz. Néha beszélt is valakihez. És ha megkérdezték tőle, hogy ilyenkor miről gondolkodik, igen furcsa válaszokat adott:”Éppen most beszélgettem a lányommal. Nem hallottátok a hangját? Fiam, neked föl kellett volna ismerned! A Te anyád hangja volt!”

 

                                                                               +

 

                   Amikor a nagypapa 1939-ben rövid és csendes betegség után elment közülük, a két fiatalra maradt a család minden terhe. Úgy érezték, ebből a nyomorúságból ki kell törniük!

                   Mindig elvitte a termés egy részét valamilyen természeti csapás. Akkoriban a jégesők voltak gyakoriak. Nem éheztek, de sosem volt pénzük. A nagyszülők szőlejét, szántóját művelték, és valahol, kettesben még sosem látták, egy tekintélyes nagyságú erdő is volt Szilosban.

                   András először a vasútnál próbálkozott, de olyan munkát adtak volna, ami meghaladta volna az erejét. No, meg az önérzetét is sértette volna, hogy kitűnővel krampácsol. Némi belső viszály után arra a közös nevezőre jutottak, hogy okos ember legyen boltos. De honnan vegyék rá a pénzt? Valamelyik földet el kell adni!

                   Ebben az összecsapásban dőlt el, hogy ki lesz az úr a háznál – egy egész életre.

                   Éppen a Kanális-parti kukoricást kapálták, ami korábban egyik kedvenc munkahelyük volt. Mire a Rigó megtette az öt kilométeres utat, igencsak kipihenhették magukat. Néhány órai kapálás után, irány a tiszta víz! Jöhet a fürdés öröme!

                   De ezen a napon gondterheltek voltak mind a ketten. Pokolian tűzött a nap is! Az égen egy felhő sincs, de annál több a fiatalok homlokán. Idegesítő munka, idegesítő gondolatok! Viharfelhők tornyosultak a lelkekben. András ment elől, ő kapálta az első sort. Két méterrel mögötte Eszter a másodikat. Ekkor az asszony, a már felnőtt húszéves asszony kijelentette:

                   „Tudod mit, uracskám! Azt gondoltam, hogy eladjuk az erdőnket, és nyitunk az árából egy boltot.

                   „Télen meg majd szalmával tüzelünk, ugye? – felelte az „uracskám” ingerülten.

                   „Te nem voltál még favágó, nem értesz ahhoz a munkához!

                   „De a szájon vágáshoz értek, ha kihozol a sodromból! – mondta András villámló szemekkel, és Eszter felé lépett. Az asszony egy lépést sem hátrált, csak halálos elszánással emelte föl a kapáját:

                   „Ha csak fölemeled rám a kezed, itt csaplak agyon! – mondta eddig ismeretlen, jéghideg hangon.

                   András lassan megfordult, és a kukoricasoron a Kanális felé indult. Talán őt perc is eltelt, mire Eszter követte. A lelke mélyén attól félt, hogy még valami bolondságot művel elkeseredésében az ura., mert éppen itt a földvégén különösen mély és széles volt a víz. Óvatosan közeledett a parthoz, és a férje világos színű mintás ingét. András a vízparton ült. Apró halacskák buzogtak előtte, és szitakötők szivárványszárnyai lebegtek a víz fölött.

                   „Jaj, hála Istennek!” – sóhajtott egy mélyről fakadót az asszony, és keresztet vetett. Csendesesen és hosszú percekig állt a férfi háta mögött, akinek a sírástól vonaglott a háta, és folyt a könnye, mint egy kisgyereknek. Néhány perc múlva Eszter vette a bátorságot, és az ura mellé ült. Aztán lassan a vállára hajtotta a fejét.

                   Egy félóráig hallgattak.

                   Közben előttük cikáztak a pillangók. Szitakötők szivárványszárnyai lebegtek a víz fölött, és apró halacskák buzogtak a vízben.  Próbálgatták erejüket, szemben az árral.

                   Így azután csak kinyitották azt a boltot! Még fénykép is készült róla. András büszkén áll az ajtajában – mezítláb.

                   

 

 

                                                                              35.

                                                                      Legényélet

 

                    Okos és szimpatikus róka volt az öreg Somogyi Mátyás bácsi. Igaz, Barátom? Gyerekkoromban én is naponta találkoztam vele, mert mindig eljött látogatóba az ötvenes évek elején. Édesanyámtól mindig elfogadta a palacsintát vagy a fánkot, de soha nem kért semmit. De mink tudtuk, hogy a két öreg nagy szegénységben él.

                    Még a télire való tüzelőt is a ligetben gereblyézte össze. A kemencét azzal fűtötték. Száraz levél, letört vén faágak, fenyőtoboz, és minden, amit a két ligetben gereblyével összekotort. Tragaccsal tolta vagy húzta haza. Istránggal, mint a lovak a kocsit, mert a két megöregedett karjában már nem volt elég erő. Egész testével nekifeszült. Repinnek van egy szép festménye, a Hajóvontatók. Ha arra nézek, mindig az öreget látom magam előtt, ahogy vonszolja haza a téli tüzelőt.

                   De akadt egy embernek látszó lény, aki csúnyán megtréfálta. Ahelyett, hogy segített volna neki. Amikor minden erejét beleadva vonszolta a tragacsot, nemigen nézett hátra. Egy boltos legény megviccelte. Háta mögé került, és a rakományt meggyújtotta. Még a tragacsa is égett, és szegény öregnek meg kellett csináltatnia. Megérdemli, hogy megörökítsük ennek a csibésznek a nevét: Dulai Pálnak hívták. Megutálta az egész környék, nem is járt a boltjába szinte senki. Undorító pasas volt. Igazam van, Barátom?

 

                                                                                +

 

                   Most fogjuk megszólaltatni Hering Jani bácsit, aki elmeséli legénykori kalandját egy keceli csendőrrel:

                    „Én sorozásra készültem. A németek már spájzoltak. Vették a magyar gabonát meg a bort. Csak a vak és a süket nem vette észre, hogy mit forgat Hitler az agyában.

                   Gyere, világ, fütyülj a markomba! Én is legénykedtem már 1936-ban, tizennyolc évesen. Újra eljött a tél, és a farsangi időben elmentem az egyik barátomhoz, Halász Ferenchez, és jól elkomáztunk. Aztán magányosan elindultam hazafelé.

                    Az Ipartestület előtt, ahová a magamfajta nem léphetett be, találkoztam két pajtásommal, Benyák Józseffel és Szabó Antallal. Mindketten öreglegények voltak. Megálltunk az épülettel szemben, az út közepén, a frissen hullott, bokáig érő hóban.

                    A karbidfényben havas fák virágoztak körülöttünk, mi pedig hallgattuk a báli muzsikát. A jó szerencsére vártunk, és halkan beszélgetve csaptuk agyon az időt.

                   Egyszer csak kijön az ajtón egy nagydarab nyalka csendőr, egyenruhában, kardosan. Rögtön fölismertük: Csapó János volt, a híres borvári legényverő. Igen durva, kilencven kilós és gyűrött pofájú harmincas. Egy fiatal kislányt kísért. Az utcának ezt a részét gázlámpával világították meg, és azonnal észrevett bennünket.

                    Oda is szólt:

                    „Mit csoportosultok ott?”

                   Szerencsére divatos volt akkoriban a télikabáthoz a nagy gallér. Hogyha azt fölhajtottuk, még a szemünk sem látszott ki az árnyékából.

                   Megint odaszólt, de akkor már az édesanyánk ezze-azza is benne volt. Válaszul fölmordultam, mint egy öregdisznó. Erre igen mérgesen felénk indult. A társaim gyorsan fölhúzták a nyúlcipőt, és elinaltak.

                   A nyalka nem láthatta, hogy a vállamra akasztva, hátul egy /csomoros, teli hiszekeggyel/ görbebot lógott. Amikor a közelembe ért, elő akarta kapni a szentjánoskenyeret. Abban a pillanatban leakasztottam vállamról a botot, és akkorát vágtam a karjára, hogy az rögtön leszáradt. Aztán elkezdtem kopogtatni a szilvamérőt a fején, meg ahol csak értem.    Nem vette tréfára a dolgot, én se annak szántam, futva elindult a községháza felé.

                    Már a Tolnai János bácsi házánál futhattunk, amikor megláttam a két szemben lihegő rendőrt. Hátra arc! És rohanás, ahogy csak a csülkeim vittek! Amikor a Temető utca sarkánál jobbra kanyarodtam, az egyik már a nyakamba szuszogott:

                    „Állj, vagy lövök!” /Gondoltam: Azt állok meg neked! /

                   Még egyszer kiáltott. De ezzel lendületet vesztett, én meg egérutat nyertem. Be a temetőbe! Eldöntöttem, hogy tovább sehová. Elővettem apám obsitos, tiszti pisztolyát, amit emlékként a frontról hozott:

                   „No, ha jöttök, egyenként durrantalak le benneteket!” Az ő szerencséjük az enyém is, hogy Balázs Imre barátom  házánál megálltak és visszafordultak.

                   Nyúlfarknyi ideig várakoztam. Aztán úgy rohantam haza, mint az olajozott istennyila. Amikor beestem az ajtón, így köszöntem: „Ha csendőrök jönnének, mondják azt, hogy már hét és nyolc között hazaértem!”

                   Azzal dögfáradtan egy öreg székre roskadtam, mert a lábaim is remegtek. Közben az is piszkálta a lelkem, hogy mit mond a Benyák család? Álmomban egész éjszaka csendőrök hajkurásztak. Alig vártam, hogy megvirradjon!

                   Korán reggel kimentem hozzájuk. Azt kértem:

                    „Ha valamelyik csendőrt ide enné a fene, hazudják azt, hogy hattól éjfélig itt voltam maguknál!” Akkoriban már sokan tudták, hogy Benyák Terikének udvarolok.

                   Most van vége az első felvonásnak. Rögtön következett a második, négy nap múlva.

                                                                       +

 

                   Csütörtökön, a keceli kosaras ünnepen, beslattyogtam a községháza elé, ahogy szoktam. Hátha akad valamelyik gazdánál vagy zsidónál alkalmi munka még a tél közepén is.

                   Ahogy ott várom a jó szerencsét, egyszer csak látom ám, hogy Csató úr lejön az őrszobáról. Akkoriban a piactéren a hentesek pecsenyét, kolbászt sütöttek. A pékek meg friss kenyeret, kiflit árultak a sokadalomnak. Csató is a fejét akarta tömni. De észrevett, és „lefoglalt”:

                    „Menj fel az őrszobára!” – mondta sziszegve, mint a kígyó.

                    „Nem tudom, hogy miért?”

                    „Majd fönn megmondom.”

                   Magamtól nem mozdultam, de amikor visszafelé jött, csak bementem véle. Az asztalnál Puruczki törzsőrmester ült, és elmélyülten cigarettázott. Csató csak annyit mondott neki:

                    „Meghoztam a tettest.” Aztán hozzám fordult:  

                    „Hol voltál vasárnap este kilenc és tíz között?”

                    „Lányoknál, Kiskecelen” – gurítottam egy nagyot fapofával. De azért mindjárt megmondtam neki a pontosabb címet is.

                   Mielőtt útra kelt, odaállított a kályha mellé:

                   „Az egyik könyöködet tedd a másik lábad térdére! Maradj így, amíg visszajövök!”

                  Tudtam, hogy ez a mulya úgy sem boldogul. De a kályha cudarul meg volt pakolva! Azt hittem, hogy megsülök a nagykabátban. Mondtam is a szobatársamnak, aki még mindig úgy pöfékelt, mint a kalocsai mozdony:

                    „Az állt itt, akinek az édesanyja nem tisztességes!” – mondtam hangosan, aztán elléptem onnan. Erre a főtörzsőrmester elnevette magát, én meg kiegyenesedtem. Magához intett, és azt mondta, hogy gyújtsak rá.

                   „Nem dohányzok” – feleltem.

                   „Egyszer úgyis el kell kezdeni! Próbálja ki!” – válaszolta jókedvűen. Jól esett, hogy nem tegezett. Kipróbáltam. Három cigarettapapír is elszakadt, mire sikerült egy libafarok nagyságút megcsavarnom. Így pöfékeltünk meg beszélgettünk, amikor Csató úr berontott. Szegény, teljesen ki volt fordulva a sarkából:

                    „Te voltál, te piszok! Csak nem tudom rád bizonyítani!”

                    „Mit?” – kérdeztem, mint egy ma született bárány. Hirtelen olyan lett, mint a színváltós szivárvány: előbb vörös, majd zöld és végül kék.

                    „Ki a szobából!” – üvöltötte, mint aki megveszett.

                   Nem sokat húztam az időt meg az idegeit. Elköszöntem a főtörzsőrmestertől, aztán becsuktam magam mögött az ajtót. Bevonulás előtt álltam, és már szóltam a csendőrparancsnoknak, hogyha leszerelek, szeretnék csendőr lenni. Azért bánt velem ilyen udvariasan. Amikor befejeztem az iskolát, egy kovácshoz akartam szegődni inasnak. De anyám azt mondta:

                    „Ha nekünk jó volt egy életen át a kapanyél, jó lesz neked is.”

                    De én nem akartam egész életemben a földet túrni. Olyan helyre szerettem volna kerülni, ahol nemcsak a mindennapit keresi meg az ember, de még szép ruhára is futja.     Nekem már csak ez a lehetőségem adódott. Azt majd meglátjuk, hátha a hadsereg lesz apám és anyám egyszerre. Lett is, de milyen mostoha! Jobb, ha itt befejezzük!

                    De inkább azzal, hogy a híres legényverőt az eset után elhelyezték Borvárról.     Állítólag a szerb partizánok néhány év múlva agyonlőtték. Nyugodjon békében!”

 

                                                                           +

 

                    Itt ért véget Jani bácsi története a két világháború közötti borvári legényéletéről. Szegény család gyereke volt. A napszám után járt, munkát koldult. Még mesterember sem válhatott belőle. Bízott a csendőr - vagy a katonai karrierben. De középiskola nélkül nem vihette sokra. Nem is vitte, pedig jó katona volt. Még az orosz fogságot is megjárta. Jobb is, hogy csak bakancsos maradt, mert legalább hosszú lett az élete, ha nyomorúságos is.

                    Az új rendszerben párttag lett és végrehajtó. A kommunista rendszer kevésbé harapós kutyája. Bocsáss meg, Barátom, de a fajtádat a hétköznapi ember sűrűn emlegeti! Hol becézve, hol barátságtalan jelzőkkel.

 

                                                                                  36.

                                                                         Kapás Teréz

 

                   Barátom, te világ csavargója, ugye mennyivel szebb egy virágzó, termő fa, mint egy kopár, amelyik csak levelet hajt évről évre, és évről évre csak a talajt trágyázza vele?

                   A terebélyes családfának az apai ága tele volt gyümölccsel. Öt fiú meg egy lány termett rajta. És mind az ötöt behívták az első világháborúban elejétől a végéig tartó szolgálatra: Ugróczy Andrást, Pált, Jánost, Istvánt és Mihályt Ez is csak azt bizonyítja, hogy hazánkból minden hadra fogható férfit mozgósítottak. Isteni kegy és szerencse, hogy mind az öten épségben hazajöttek. Ezek a férfiak nem akartak hősi halottak lenni, és igazuk volt!

                   Azt hiszem, hogy a Monarchia népei közül csak a magyarok vérét szivattyúzták ilyen vad erővel. A falunak négyszáz, jeltelen sírba nyugvó halottja volt az első világháború idején, a másodikban csak a fele. De a HÁBORÚ az Ugróczyakkal nem babrált ki! Mert nem volt a harctereken dicsőséges halál, csak értelmetlen, és fájdalmas – az élőknek.

 

                                                                              +

                                                       

                   Ugróczy András András nevű édesapja is, egyenesen az olasz frontról jött haza. Aztán, mint mondottuk, vett más feleséget, mert Kapás Teréz itthon szülésben, dicsőséges és hősi halált halt.

                   Tehát nagy esemény küszöbén áll Kapás József, a nagypapa, Juhász Anna, a felesége és fiuk – unokájuk, ifjú Ugróczy András.

                   De itt van közöttük ő is, akinek a megsárgult fényképét forgatom a kezemben. Kapás Terézét, aki hajdan, 1916-ban, ezzel üzeni az olasz fronton szolgáló urának:

                    ”Ha jól megnézed a képet, láthatod, hogy jól vagyunk. Egészségesek mind a négyen. Figyeld a fiadat! Kétéves sincs, és már kalapot hord. Ha egy kicsit segítünk neki, már járni is tud. Kalappal a fején olyan, mint egy törpe legény. A fényképész úr ragaszkodott hozzá, én meg nem vagyok ellenkezős fajta. Hiszen jól ismersz.

                   Az édesapámnak is, az édesanyámnak is nagyon tetszik a kép. Igen büszkék az unokájukra! Azt mondották, amikor a képen meglátták:”No, majd meglátjuk, hogy milyen legény lesz, amikor húszévesen bevonul!” Hála Istennek, az még nagyon messze van!

                   Te is gyere haza a katonaságtól minél előbb, hogy ne kelljen mindig ezt a sötétszín ruhát hordanom. Olyan vagyok benne, mint egy vénasszony. Azoknak illik is, de ha néha tükörbe nézek, megijedek magamtól. Ilyen vén lennék már húszévesen?

                   Te még emlékszel rám. Gyere haza minél előbb, és nyugtass meg! Véglegesen gyere haza, hogy ne kelljen ezt a sötét ruhát hordanom, mint egy özvegynek!  Vasárnaponként látok ilyen fiatalasszonyokat magam körül a templomban, akiknek életük végéig gyász lesz a ruhájuk színe. Azért imádkozok, hogy ne érjen bennünket ilyen csapás. Mert mi lenne a fiunkkal? Persze imádkozok én apámért is, hogy a jókedvét sokáig megőrizze, anyámért is, aki még mindig szereti a betűket. Bár azt hiszem, kéne már neki egy új okuláré!  Ezt a két embert tartsa meg nekünk az Isten egészségben nagyon sokáig! De olyan könnyen meghalnak manapság az emberek! Egyre több a gyászruhás fiatalasszony!

                   Legalább egy rövid szabadságot kérj a parancsnokodtól, hogy minél előbb örülhessünk neked! Egészségesen térj meg közénk, akik szeretünk! Vagy olyan messze van az a Doberdó?”

 

                                                                            +

 

                    Bizony, nagyon messze van, kedves fiatalasszony! Még az Óperenciás-tengeren is túl, ahogy azt a mesében mondják. Vad sziklák között, ahol a holtakat napokig nem tudják elkaparni, mert annyi puha föld sincs takarónak. Az élő katonák úgy járkálnak bajtársaik hullái között, hogy megutálják még a holttestüket is. Azokat a csupa élet fiúkat, akikkel együtt danóták odafelé a katonavonatban:

 

                                                       „Ha kimegyek a doberdói harctérre,

                                                       Föltekintek a csillagos nagy égre:

                                                       Csillagos ég, merre van a magyar hazám?

                                                       Merre sirat engem az édesanyám?

 

                   Bizony, nagyon messze van az átkozott Doberdó meg az Isonzó, ahol föláldozzák a legderekabb magyar katonák tízezreit. Az sem biztos, hogy ez a kép valaha odatalál, mert ott minden apró emberi mozgásra rögtön lecsap a Halál.

                    Az urad majd a nyáron hazajön, mert az emberséges parancsnok úr megengedi, hogy a találkozzatok. De attól a kezdve a méhedben készül megszületni egy aprócska élet formájában a halál. Józsika lesz a neve, de gyorsan megkeresztelik, mert csak néhány napra való élet van benne. Megy a sebes üzenet az olasz frontra:

                   ”Ugróczy Andrást engedjék haza, mert szülésben meghalt a felesége!”

                   A megkeményedett szívű uradban fölszakad a sírás. Aztán engedélyt kér, hogy vonatra szállhasson. Amikor a szerelvény csonka és félhalott bajtársakkal együtt hazafelé hozza, egy kis örömet is érez:

                  ”Hátha ez a néhány szomorú nap ment meg a sebesüléstől vagy a haláltól. A halott feleségem ment meg a haláltól.”

                   Még holtan is vársz az uradra. Mert úgy illik, hogy a temetésed előtt legalább egy pillantást vessen rád. Hetekig vársz. Kihűlt testedet hűvös vizű dézsára fektetik. Éppen a mestergerenda alá, de úgy, hogy behunyt szemed elsőként láthassa meg a belépőt.

                   Fekszel fekete ruhádban, összekulcsolt kezekkel, amelyeket a rózsafüzér gyöngyszemű lánca kapcsol össze, és vársz. Együtt várakoznak veled a virrasztó szomszédasszonyok, akik egy hónapon át minden este és fél éjszaka, ott ülnek a ravatalod két oldalán, és vég nélkül mormolják a fájdalmas rózsafüzér imáit.

                   Úgy óvnak az idő előtti bomlástól, hogy a hosszú nyári várakozás idején, állandóan friss, hideg vízzel tölti meg naponta a dézsát az édesapád. A gémeskút ott áll az udvaron, nem jelent nagy munkát csak áldozatot, önfeláldozást. Azért hordja vég nélkül az édesapád, akinek a halálod a legjobban fáj, hogy valami kevés megmaradjon arcod eredeti vonásaiból, alakod szépségéből, amiért téged választott hites társul az urad. Pedig nincs már rajtad semmi romlandó. Olyan lettél, mint egy porcelán szobor, hófehér és törékeny.

                   Az urad egy hónap múlva belép az ajtón, megáll melletted, és megcsókolja jéghideg homlokodat. A kocsi kigördül a Kapás Józsi bácsi udvaráról, és elindul a temető felé. Sokan kísérnek és siratnak, de lehet, hogy nemcsak téged, hanem a saját halottjukat is, akit ez a mocskos háború meggyilkolt. Sokan kísérnek, de még többen mondják:”Milyen sokáig várt az urára, szegény!”

                    Aztán gyorsan elhantolnak, mint egy harctéri halottat a bajtársai. Azt szokták mondani:  „A halottas kocsi minden bánatot elvisz a házból.” Ez most nem igaz. Az édesapád sirat még ekkor is, és húsz év múlva is, vigasztalhatatlanul.

 

                                                                           +

 

                   Fenn a földön vége lett a gyilkolásnak, a férjed egészségesen hazatér, és újra megnősül, hiszen az élet megy tovább. Az új házasságból is fia születik, és végképp elfelejti az elsőt, az Andrást. A szüleid nevelik föl a gyereked. Szívesen teszik, hiszen ez a fiúcska minden nap rád emlékezteti őket, bár inkább az apjára hasonlít.

                    De büszkeségük lesz, mert az iskolában jól tanul és jól viselkedik. Mindig gondoskodnak arról, hogy tiszta ruhában járjon iskolába. A nagymama szeret olvasni, a kisgyerek is megszereti. Meg a huszonegyezést a nagypapával.

                   Amikor vége a hatodik osztálynak, mehetne magasabb iskolába. De arra nincs elég pénzük. Hátha tud segíteni az esperes úr, hogy polgáriba jusson. Szép az írása, jól számol, kitűnően olvas. A gyámoltalanok a tisztelendő úrhoz fordulnak:”Ha papnak adják, akkor taníttatom.”

                   „De az nem lehet, mert mi lesz akkor velünk, öregekkel, teljesen magunkra maradunk. Meg ő lesz az egyetlen örököse a szőlőnek, az erdőnek, a szántóföldnek a Kanális-parton. A szülésben meghalt lányunk egyetlen fia. Egyszerre unokánk és fiunk.”

                    „Gondolkozzanak el azon, amit mondtam!” – búcsúzik el tőlük az esperes úr.

 

                                                                            +

 

                    Együtt maradtak. Volt egy lovuk, a Rigó. Azzal vándoroltak ki a földekre. Azzal szántottak, vetettek a Kanális- parton. A nagyapával kettesben kapáltak, egyeltek a kukoricásban. Hárman metszették, kötözték, permetezték, szüretelték a szőlőt.

                   Ahogy nőtt a gyerek, egyre több terhet vett le a vállukról. Mindig volt ünnepi ruhája, cipője, amivel vasárnap elmehetett a szentmisére, mint az osztálytársai. Vagy a vasárnap délutáni bálba - udvarolgatni. De lelke már le volt pányvázva a legjobb barátjának, Farkasfalvi Andriséknak az udvarán.

                   Eljött a huszadik év is. A tizennégyesek sorozása. Indulás előtt a nagymama körüljárta, nehogy pihe maradjon a szép sötét ruhán. A nagypapa, aki mindig jókedvű lett, ha ránézett, most az egyszer szigorúan megparancsolta:

                    ”Üzenem a tiszt uraknak, hogyha megfelelsz, mindjárt fegyvert is adjanak. Ezt a Tóth Lajos nevű kovácsot, itt a szomszédunkban, móresre kéne tanítani! Olyan hangosan veri a vasat már hajnalban, hogy a legszebb álmunkat is elzavarja.”

                    Nevettek egy jóízűt, aztán csókokkal útjára bocsátották a fiút.

                    A sorozó bizottság mérte a súlyát, a hosszát, az egészségét. Megfelelt az életnek is, halálnak is.

                   A neve alapján az utolsók közt vizsgálták. Mire szépen felöltözött, egyedül maradt a szobában. Akkor egy fehér köpenyű férfi magához intette. Hófehér volt annak a szakálla, és hajának minden szála. Azt mondta neki:

                   ”Fiam! Azt üzenik általam, hogy hetvenöt évig fogsz élni. Ez alatt lesz háború, hadifogság. Öt évig fogsz bujkálni hazádban és házadban. De minden rossznak vége szakad egyszer. Jó utat, fiatalember!”

                   Amikor kijelentették, hogy megfelelt, megnyugodott, és Eszterre gondolt. Felkötötték az ő kalapjára is a nemzetiszín szalagot. Aztán a többivel együtt ő is énekelte:

 

                                                         Mikor mentem sorozásra,

                                                         Virág volt a kalapomnál.

                                                         Mikor jöttem sorozásról.

                                                         Szalag volt a kalapomnál.

 

                                                         Az van írva a szalagra,

                                                         Szalag mindkét oldalára:

                                                         Nem sok idő van már hátra

                                                         Ebbe a kutya civil ruhába.

 

                   A nagyszülei fölnéztek rá egészen október ötödikéig, a bevonulásig. A volt osztálytársaival elbúcsúztatták a gyerekkort, az ifjúságot. András egyszer életében, még be is rúgott, de bortermelő ember létére, sörből. De olyan beteg lett tőle, mint még eddig semmitől soha. Egy életre eldobta magától a sörös meg a boros poharat.

 

                                                                              37.

                                                                   Sendula Erzsike

 

                   Eddig leginkább a falu fölső végét jártuk. A tanyákat, a keceli Rómát, a Bárány és a Szent József utcát, aztán megismertük a kínkeservesen felépülő Újfalut./ A Kalocsai utcát is, bár ígérem, hogy ide még néhányszor visszatérünk. / A területén egykor zöldellő Nagyerdőt, a Tölöst, meg a szegény ember malacát. A „szegénynegyed” gyerekeinek életét a Mentán, és a cselédsorsot, amire már nyolc - vagy tízévesen rászorította a boldogtalan gyerekeket a családi kényszer, a családot meg a rendszer. Az országban kiépített és a helyben működő a számukra szinte semmi védelmet nem nyújtott. Támogatásról már ne is beszéljünk! A „görénykurzus” volt ez, amelyet Szabó Dezső bátyánk, a „minden igazságtalanságnak ostora” annyiszor kárhoztatott. Nem volt boldog ez a nép sem Borváron, sem az egész országban. Ha még tudta volna, mennyi bajt zúdít rá a történelem a következő két évtizedben?

 

                                                                           +

 

                   Folytassuk ott, hogy a nagy háború már elkezdődött. János és társai megkapták a kiképzést, és kiküldték őket az orosz frontra. Itthon meg, mintha béke lenne, dolgozott a fiatalja-öregje frontra parancsoltak helyett is. 1940-et írunk. A falu alsó felén a mai Zrínyi Ilona utcát és környékét járjuk. Igen tisztességes volt a régiek ítélete, amikor az utcaneveket megállapították. Bezzeg ma még Dobi István utca is van. A falu szégyenére!

                   A gyerekek sorsa a legjobb tükör. Abból ismerhetjük meg legmélyebben a közösség gondolkodásmódját, a beléjük vetett isteni és emberi törvényeket, amelyhez, ha kellett, még a gyerekük élete árán is ragaszkodtak. Most minden jóra fordul majd. De milyen csikorogva fordul az a kerék!

                    „Az eget és a földet betöltötte az örömünk, amikor szombat délre kibányásztuk a téli tüzelőnket, a tőzegtéglákat. Nagyom hajtott bennünket a jó idő! Csak minél előbb tető alatt legyen a sok ezer darab, amelyekből zúzmarás napokon árad majd a nyár melege. Úgy lebarnultunk munka közben a tűző napon, mint egy bantu törzs a főnökével együtt. Fiatalok voltunk, élveztük a jól végzett munka boldogságát, hiszen magunknak végeztük. Ilyenkor önfeledtté válik az ifjú ember, és hiába az anyai figyelmeztetés: „Igaz, hogy forró nyár van, de fölhevült testtel ne sokáig fickándozzatok a hűvös vízben!”

                    Percek múlva belevettettük magunkat a kristálytiszta vízbe, és önfeledten játszottunk egymással, a víz hűvös sodrával és az apró, színjátszó halacskákkal-órákon át. Soha nem látott szitakötők szálldostak fölöttünk, és megcsodáltuk a ritkaszép pillangók szárnyát. Istenem, milyen jó érzés volt tudni, hogy boldog a nyár, és meleg lesz a tél! Aztán fürgén szedtük a lábunkat, mert fenyegetően közeledett egy sötét felhő. Most már, végre, hazafelé!

                   Két nap múlva majd elégtem az ágyban. Föl sem bírtam kelni, de álladóan szomjas voltam, mit egy sivatagi vándor. A szomszédasszonyok konzultáltak felettem, néha megsimogatták forró homlokom, de a diagnózisban és a gyógymódban nem tudtak dűlőre vergődni. A többség azt javasolta: Itt már földi ember nem segíthet, hívni kell az Isten szolgáját! Apáca-tanító nénim is megtudta, hogy leestem a lábamról, és föl sem tudok kelni. Összeszedte a környékbeli gyerekeket, és az udvarunkon várták a tisztelendő urat. Mégis csak övé az elsőség. Egyszerre akartak beteget látogatni, és az utolsó kenetet feladni. Szóval: Nagy volt miattam a felhajtás!

                   Az esperes úr egy ministránssal jött, aki még az udvaron is megrázta a csengőt, hogy hívek, a pajtásaim, térdepeljenek a szertartás kedvéért. De az ajtónál visszafordították az ostromlókat. Csak a tisztelendő úr maradt mellettem, egy kisszékre kucorodva, és elbeszélgetett velem. Hogy pontosan, miről, arra már nem emlékszem. Biztosan a nyavalyámról tudakozódott, és ha már eljött, feloldozott a nem létező bűneim alól. Mert már beszélni sem tudtam, csak seppegni. / Most jut eszembe, hogy az engedetlenség is bűnnek számít, mert nem hallgattam az édesanyám figyelmeztetésére a Kanális-parton! Rá is fizettem! /

                   Az esperes úr mindenesetre felkészített a leghosszabb útra. Majd beszólította az osztálytársaimat, akik engedelmesen letérdeltek, és akkor feladta az utolsó kenetet. Nem sok mindenre emlékszem személyesen, mert akkor már úgy éreztem, hogy a pokol tüze égeti az egész testemet. Sírtam-sírtam, és egész éjszaka nagyon túlviláginak éreztem magam.

                   Hogy honnan szereztek rá pénzt, még máig sem tudom. De másnap reggel megjelent a Tihanyi doktor úr. Beadott egy injekciót, és azzal biztatta a szüleimet, hogyha még holnap is él ez a lány, vigyék be hozzá a rendelőbe. Elhangzott a második, túlvilággal kecsegtető jóslat: Ő, bizony ide már nem jön ki!

                   A pénzt akkurátusan zsebre vágta, és a kerékpárján elviharzott.

 

                                                                            +

 

                   A nővérem másnap reggel előállt a szomszéd utcai konflissal, és elvitt a Tihanyihoz. Azzal a hátborzongató kérdéssel fogadott bennünket: „Ez a gyerek még él?” A nővéremet sem ejtették a feje lágyára, amikor megszületett, felelősségre vonta:

                   „Ha annyira betegnek látta, miért nem utalta be kórházba?” Azt válaszolta bicskanyitogató flegmával:

                    „Nincs maguknak annyi pénzük, hogy a mentőt ki tudnák fizetni!” És kimondta az összeget. Bizony nagy pénz volt! De az én fiatal életem már csak ér annyit?

                    A talpraesett nővérem a konflissal kivitetett az állomásra. A hajtónak nem kellett fizetni, mert úgyis a vonathoz igyekezett. A masinával irány Kalocsára! A portán gyorsan beengedtek, mert már nem voltam magamnál. Úton voltam az örök hazába. A hátsó feljárón egy markos férfi vitt fel. Fel, a tüdőosztályra!

                   A vizsgáló szoba ágyán nyomban csapra vertek, azaz megcsapoltak. Arra sem volt idő, hogy nővért hívjanak, ezért megtette az enyém is. Kéznél volt. Vele nyomogattatták a leszívó gumilabdát. Nemcsak a tüdőm volt tele, de állítólag a szívem is a vízben úszkált. Vízben tehát nem volt hiány.

                   Állítólag, mert orvosnak már azóta csak kötve hiszek, félóra múlva meghaltam volna. Isten bizony, kár lett volna értem! Amikor észhez tértem, vidáman kérdezték:

                   ”Aztán tudod-e, kislány, hogy ki hozott fel a lépcsőn?” Honnan tudhattam, hiszen kívül voltam magamon?

                   De így folytatta a hivatásos nővérem:

                    „Bizony, édes kislányom, az nem volt más, mint aki lefelé, a halottas kamrába viszi a holtakat. A te kedvedért szakított a gyakorlattal. Majd köszönd meg neki!”

                   Egy hónapig voltam a kórházban, és egy évre eltiltottak az iskolától. Nem is csodálkozom, mert olyan soványka lettem, mint a Lázár.

 

                                                                               +

 

                   Amikor hazakerültem, az udvaron játszadoztam, mert a vénasszonyok nyara ebben az évben kitett magáért. Egyszer csak megjelent egy fekete ruhás alacsony asszony, és a léckerítésen át azt kérdezte tőlem:

                   „Itt laknak a Senduláék?”

                   „Itt - mondtam neki bátortalanul. Szólításomra édesanyám előjött a házból, engem meg rögtön beküldött. Tudom, hogy a hallgatózás vétek, mert mondták a kedves nővérek a Zárdaiskolában. De a kíváncsiság majdnem kifúrta az oldalamat.

                   A közelükbe osontam. A látogató Potyondiné volt, a koporsós felesége:

                    „Hallom, hogy nagybeteg a kislánya. Ha meg találna halni, nálunk vegyék ám meg a koporsót! Ne Krasznikéktól, mert mi csak ebből élünk, Krasznik meg bútort is árul.”

                   Régen elment már az öregasszony, de én úgy elbújtam, hogy csak akkor jöttem elő a szalmából, amikor buktával kínálgatott az édesanyám. / A guta üsse meg ezt a vénasszonyt! Azért is elmegyek a temetésére! / „

                   Csak annyit fűzzünk hozzá, Barátom, hogy Antóni doktornak nem kellett mankó a hóna alá! Gerincesen, tekintélyt parancsolóan megállt a szakmájában.

         Tihanyi doktor úrnak már szüksége volt a párttagságra, a Népfrontban betöltött funkcióra, tanácstagságra, az ott betöltött elnöki tisztségre az Egészségügyi és szociális bizottságban. Valamint arra az egyházellenes munkára, amivel, mint templommal és plébániával szemközt lakó, meg volt bízva. Bizonyos, hogy Tajdina Józsefet, akit igen szerettek a fiatalok, az ő sürgetésére helyezték el Borvárról. Egy rossz orvos rászorult a párttámogatásra, és viszont.

 

                                                                               38.

                                                                 Lengyel - magyar

 

         De ne menjünk most túlságosan messzire, Barátom! Még csak huszonkét éves „szabad madár” lehettem, amikor egyik este megjelent nálunk, nem kis meglepetést okozva, egy lengyel fiatalember. Nem sokkal lehetett fiatalabb nálam. Hogy ki hozta hozzánk, és éppen hozzánk, azt már régen elfelejtettem. De az akkori énjét nem. Teljesen nyíltszívű és barátságos srác volt. Valamiért idevetődött Borvárra. Nyúzottan érkezett, de hatalmas háti táskája tele apró ajándékokkal, csecsebecsékkel, lengyel szuvenírokkal. Egy kissé nehezen, de megértettük egymást.

                   Amióta eszemet tudom, két náció volt szimpatikus előttem: a lengyel és az orosz. A lengyeleket a történelmi kapcsolatok tették barátommá, és a mérhetetlen áldozat, amit a függetlenségükért hoztak. „A megváltó nép”, amelyik önmagát is képes megváltani. Nyitott szívű és öntudatos nemzet.

                    Az érthető, hogy a lengyel nép nem szereti az oroszt, és lehet, hogy fordítva is igaz. Dosztojevszkijt nem szívesen olvassák, és ez érthető. Van egy másik náció is, amelyik nem szívesen veszi kézbe, mert gyűlöli a kereszténységet. És éppen ebben találkozik a lengyel és az orosz nép egymással. Az orosz irodalom, zene a világ élvonalában. Zenében csak a németek nagyobbak. De egész Európában három nép szenvedett legtöbbet. Az oroszok, a lengyelek és a magyarok. Sajnos, a történelem egyik néppel sem volt elnéző, de korbácsos, mint egy rabszolgatartó.

                   A magyar kis létszámú, és úgy tűnik, nem talál magára. Öntudatát vesztett nép, aljas erők játékszere az első világháború óta. Ehhez a játékhoz az is hozzátartozott, hogy Magyarországon a Szolidaritás mozgalmának időszakában igyekeztek lejáratni a lengyeleket: „A lengyel sztrájkol, mert nem szeret dolgozni” – ezt sugallták  pitiáner bértollnokok, szellemi segédmunkások a hazai médiában.

                  Mi segítettünk a világháború idején, ők 56-ban. Egyetlen nemzet sem állt ki olyan bátran mellettünk, mint a lengyelek.

                                                                         +

 

         Az sem lehet véletlen, hogy éppen közülük származott Karol Wojtyla, aki II. János Pál néven lett a katolikus egyház vezetője. A XX. század legjelentősebb és legnépszerűbb egyházi személyisége.

                   Mint ahogy az sem véletlen, hogy meg akarták öletni.

                  Akadt egy-két ordenáré megnyilatkozás, amikor hazánkba is ellátogatott: „Cápalátogatás” Olyan kis testileg-lelkileg nyomorék emberkék vették célba, akik Lukács György szárnya alatt nőttek föl. Korlátolt és nagyképű kommunisták. Bizonyítván, hogy az ördögöt a Szentnél semmi sem idegesíti jobban.

 

                                                                          +

 

                 Véleményem szerint ugyanazok akarták megöletni, akik Dallasban az elnök Kennedyvel végeztek, és ki akarták irtani az egész katolikus családot. A Warren - bizottság jelentésének még az én kutyusom se fog hinni. Igaz-e, Barátom?

                   A szentatya haldoklása idején az egész, még normális világ, aggódott érte.  Olyan kortársunk volt, akivel büszkélkedhet az emberiség. Totus Tuus- ez volt a jelmondata. A mindenhatóval való egységet tűzte ki célul maga elé és az egész emberiség céljául. Példamutatóan egységes náció a lengyel, és életképes, amit rólunk nem lehet elmondani.

 

                                                           ÉNEK A VISZTULÁN

 

                                                        Isten vidám úr a Föld fölött:

                                                        Lengyelországot Isten óvja.

                                                        Polónia a vidám rabok

                                                        S törött sajkások víg hajója.

 

                                                        A Visztulán hajdan s ma is

                                                        Tréfás, dalos halászok ülnek

                                                        S Polóniának asszonyai

                                                        Új és új lengyelt egyre szülnek.

 

                                                        Boldog hajó a vén gálya is,

                                                        Ha hátán gyermekek is futnak.

                                                        A nincs ott pokol és nincs ott Halál,

                                                        Ahol dalolni s szülni tudnak.

 

                                                        Isten vidám úr a Föld felett,

                                                        Minden fajzatnak üdvössége.

                                                        Az Isten: Élet -  halleluja –

                                                        S az Életnek nincs soha vége.

                                                                                                       ADY ENDRE

                                                                             +

 

                                                                     

                   Ennek a lengyel Jánosnak a mozgékony szelleme gyorsan átsegítette a nyelvi akadályon. Látszott rajta, hogy készült az útra, és egy kis rutinja is volt bizonyos magyar szavak leírásában. Legtöbbször nyomtatott betűkkel fogalmazott. Tehát levelezés útján született a kapcsolat közte, és nemsokára kiderült, egy borvári lány között. Magam is arrafelé jártam udvarolni, ahol az illető kislány lakott. Amikor estefelé hazaballagtam a napnyugta-táji randiról, láttam, hogy Doszta doktor úr autójából szállt ki. Ő volt a hatvanas évek közepén az egyetlen állatorvos Borváron. Én úgy tudtam, hogy „asszisztensnőjét” vitte haza munka végén, tehát ennek tudatában beszéltem róla, amikor véleményt mondtam.

         Mert róla érdeklődött az a lengyel srác: Milyen ember? Mit tudok róla? Én még őszinte ember voltam akkoriban, tehát csak annyit mondtam róla, amit láttam. Csak látásból ismertem. Máig sem tudom a lány nevét, de ez a lengyel fiú teljesen be volt zsongva. Nem is sejtettem, hogy valójában mennyire.

         Egy kedves képeslapot küldött Katowicéből az egész családnak:

                                                  Kedves Ugróczy Csálad

                                  Szivéles  űdvőzlem Katoviczről küld János.

                                        Én szerencsem utazik a Katoviczbe.

                                                      Sok puszit

                                                             János Benek   KATOWICE 17. XI. 65.

                  Akkor döbbentem meg, eső után köpönyeg, amikor egy év múlva a következő képeslapot kaptam tőle:

                                                  Kedves Gyulá

                                               Mér nem montad igázat.

                                               A lány becsapot, es rosz.

                                               Nagy csálodás nekém.

                                                                 János

 

                  Szegény lengyel János! Azt hitte, hogy minden lány arany, aki magyar. De ne vicceljünk! Az életben már nem találkozunk, hogyan kérjek bocsánatot tőled azért, amit el sem követtem. Aki elkövette, és becsapott, ma már tudom, nem az volt a bűnös.

                  A „főnöke” tette ringyóvá azt, aki téged behálózott. Lehet, hogy feleségül vetted és elhagyott. Ha ma beszélgetnénk, sem mondhatnék mást, mint akkor: Nem ismertem. De ma már ismerem a volt „főnökét”, aki jellemtelen figura, romlott ember.

         Honnan tudom? Kezemben van lakkozott életrajza. Idézem: „1953-tól 1983-ig Borváron körzeti, majd községi állatorvosként működtem. 1958-ban a kormányzat lehetővé tette, hogy gépkocsit vásárolhassak. Így hatékonyabban tudtam mozogni a körzetemben. 1958-tól 1985-ig minden helyhatósági választási ciklusban / Helyesen: minden választási ciklusban./ megválasztottak tanácstagnak.  1963-tól 1985-ig végrehajtó bizottsági tagnak.”

         De a szép múltú, gazdag életű Doszta elfelejti, hogy a falusi népnek éppen akkoriban, hatvan előtt, kezdték osztani a pofonokat a szó szoros és átvitt értelmében. Folyt a szocializálás, amelynek áldozatai is voltak, doktor elvtárs. Nem emlékszik?

 

                                                                              +

 

          Az ötvenes években, amikor a mezőgazdasági termények még nem a piacon cseréltek gazdát, hanem szoros beszolgáltatási rendszer volt, az egyik faluban kidobolta a kisbíró, hogy ankét lesz a beszolgáltatási kötelezettség még nem százszázalékos teljesítése miatt, és a megjelenés minden nagykorú férfinek kötelező.

         Megkezdődött az ankét, mondjuk, délután négykor, de a mi történetünk főszereplője csak éjféltájban került haza.

          Kérdi tőle a felesége, aki ébren várta:

          Mostanáig tartott az ankét? Mit csináltak ott?

          A férfi csüggedten nézett rá.

          Mit csinálnak egy ankéton?...’an két pofont kaptam, hogy még mindig cseng a fülem.

 

                                                                          +

 

                    Amikor a beszolgáltatás világán túljutott a parasztság, jött a téeszszervezés, teljesen önkéntes alapon. Mennyezetbe lövöldözéssel, orrba nyomott hegyes ceruzával, s aki akkor sem szánta rá magát, otthagyta a földjét, vagy fölakasztotta magát. Olyan világban kapott kedves doktor uracskám saját autót. Nagy gazemberségnek lehetett az a bére. Kádár bérencének a bére!

                    Kommentár: Aki 1958-ban, Nagy Imre kivégzésének évében, gépkocsihoz jut, az új rendszer feltétlen támogatója, tehát tagja az MSZMP-nek. Igen hatékonyan mozgott, mint autótulajdonos a könnyen megszerethető nők világában is. Amikor a hatvanas évek közepén jártunk, ez az ember már két gyerek apja volt. Túl a negyvenen. Az a kislány legfeljebb húsz lehetett. Nem hiszem, hogy a doktor úr charmja csábította el azt a lányt./Mert az nincs neki. Csak nagyképűsége, és határozott fellépése, ami a gátlástalanság biztos jele. / Valószínűbb a pénz, és főleg az autó, ami akkoriban ritkaság volt. Egyébként azt hiszem, nem járok messze az igazságtól, amikor, ha már állatorvosról van szó, bizonyos éjszakai, sunyi élőlényekhez hasonlítom - gondolatban.

          Az én szememben kiemelt bűnnek számít, hogy a szegénynegyedből választott magának partnert. Mert a Nyúl utcát, akkor még Kun Bélát, szegény emberek lakták. Nem tesz említést arról, hogy asszisztense is lett volna. Ha volt, bizonyára csak férfi lehetett, hiszen nem kisnyulakkal foglalkoztak. Szarvasmarhákkal és sertésekkel. Azok megragadásához férfikéz kellett! Röviden: a Kádár-rendszert támogató, pitiáner kis szoknyavadász volt. Levakartam a lakkot. De nem lettem tőle boldogabb. A családfájának, amellyel tetszelegve kérkedik, meglehetősen satnya hajtása Doszta Sándor.

          Csak a Vasarely-féle / Vásárhelyi Győző / „murális” valamijét tudnám néki megbocsátani! A címe is rendkívül talányos: Rávrob. Nem Borvár akar az lenni, csak az agg mester rosszul tette fel a pápaszemét?

 

                                                                            39.

                                                                     Boros - bolt

 

                   Ugróczyék eladták a mesebeli erdőt, amely azért volt az, mert a saját szeműkkel sohasem látták, de az árából nyithattak egy parasztboltot még a háború előtt. Megkapták az iparengedélyt. Kibérelték Berta Feri bácsiék utcára nyíló helyiségét, és kirakták a cégtáblát:

 

                                                      SZATÓCSBOLT

                                                       Tul.: Ugróczy András

 

                   Még fotó is készült a nagy eseményről. Ezen ott áll a tulajdonos az ajtóban, mezítláb.

                   A polcok megteltek. A vevőket kedvesen fogadták és kiszolgálták. No, ez nem ment olyan simán! Mert ha az édesapám volt a soros kiszolgáló, mindig megcsappant a bevétel. Nem értett úgy az emberek nyelvén, mint a felesége, Farkasfalvi Eszter, az édesanyám. Esztinek meg is mondták, hogy András nem való boltosnak. Ők aztán ehhez igazodtak. Apámnak megmaradtak a földek: a Kanális-part kukoricása meg a szőlőművelés. Anyámnak a pult. Lassacskán, de azért jött a pengő. Milyen örömteli események voltak, sőt szórakozások, az esti kasszazárások.

 

                                                                              +

 

                   Versenyezniük kellett, mert volt már az utcában, néhány háznyira, egy másik is. Egy vegyesbolt, a zsidó Boros Zsigmondé. De a harmincas évek végén a tulajdonos már idős ember volt, ezért fölfogadta segédjének a Balogh Ferit. Ő katonának kevés volt, de Borosné besorozta. Az asszony éppen húsz évvel volt fiatalabb, mint a férje, és húsz évvel idősebb, mint a segédjük.

                   Talpraesett legény, kiszolgálónak teremtette még az Isten is. Fürge járású, gyors beszédű fiatalember, és addig le nem hervadt orcájáról a mosoly, amíg a pénzt a kasszába nem söpörte.

                   Esténként, a zárás után, mindig leltározott, és ilyenkor a haszon kisebbik felét bizonyára zsebre vágta, hiszen megdolgozott érte. De az is lehet, hogy ilyenkor a Borosnéval számolták meg töviről hegyire a bevételt. Sokan sejtették, hogy selymes viszonyban van a tulajdonos feleségével. Az esti leltározást és Borosnét kajánul összekapcsolták, és úgy is kérdezték tőle:

                    „Ferikém, tegnap este is leltároztál? Mekkora volt a bevétel?”

                                                                         +

                                        A boltos a segédhez:

                                         - Hát ide hallgasson, maga….maga…! A múlt héten, amikor valamivel korábban jöttem haza az ipartestületből, maga a feleségem ágyából bújt elő. Ma rá kellett jönnöm, hogy száz pengő hiányzik a kasszából! Figyelmeztetem, ha még egyszer valami előadódik, maga ki van rúgva.

                                                                          +

                                         A boltos a segédhez:

                                          - Mondja, kérem, vak maga? Képes beleszeretni a feleségembe? Leveleket irkál neki, hogy megszöktetné, csak nincs pénze! És nem veszi észre a páncélszekrényben a kulcsot?

                                                                           +

 

                  Az öreg Boros már lemondott minden haszontalanságról: asszonyról, haszonról.      Egész nap a nyugágyban szunyókált. Talpalt már egész életében eleget!

                   Nyáron egy igen termékeny barackfa alá állíttatta a nyugágyat. Hallgatta a csendet, és csak nagyritkán jutott el hozzá a hosszú fakerítésen keresztül valamelyik paraszt ostorpattogtatása, kocsijának zörgése.

                   Ha puha barack hullott az ölébe, azt eszegette gyenge ínyével. Sötét kalapja ott hasalt mellette a fűben, mint egy fekete macska.

                   Szellő, ha támadt, és meglengette vézna hajszálait, gyorsan a fejére csapta. A meglévőkre nagyon vigyázott, nehogy azt az ötven ősz hajszálat is elsodorja a szeles szelecske. Úgy félt, szegény, a teljes kopaszságtól, mint más, korabeli, a haláltól.

                    A körülötte forgó világban pedig szólhatott a pajzán nóta:

 

                                                      Ablakomon ne kopogtass!

                                                      Jöjj be, rózsám, mert alusznak!

                                                      Alszom én is, alszik más is.

                                                      Jöjj be hozzám, aludj te is!

 

                                                                             +

 

                   Ami pedig a külvilágot illeti, folyt a véres spanyol polgárháború, Hitler már lebombáztatta Guernicát. Moszkvában fejét veszik Kun Bélának, aki az odalátogató Illyés Gyula visszaemlékezése szerint, sírva fakadt, ha a magyar Himnuszt hallotta. Ő az, aki 1919-ben még az eget is vörösre mázolta hazánk felett, és vérrel.

                   Ebből is látszik, hogy már nem volt beszámítható állapotban, tudta, hogy előbb-utóbb Sztálin áldozati báránya lesz, akit a személyi kultusz oltárán föláldoznak majd. És még néhány száz hithű magyar bolsevikot.

                    De a titkára, Illés Béla megúszta. Rafinált róka volt, mert amikor érezte a veszélyt, elbújt a vadász elől. A harmincas évek vége felé elment pincérnek Ázsiába, hogy ne legyen szem előtt. „Amikor Kun Bélát letartóztatták - mesélte Illés -, engem is berendeltek a Csekára. Ismerted Kun Bélát? – szegezték nekem a kérdést. „Hát persze, hiszen a titkára voltam.” A szovjet elvtársak meglepetése nem ismert határt, mert előtte kihallgatták már Kun Béla legjobb barátait, de ezek, kivétel nélkül, valamennyien megtagadták őt, kijelentették, hogy már évek óta nem látták. Illést a beismerésért őrültnek tartották, és kirúgták. Fogta magát, és bemasírozott a Vörös Hadserege.

                   Ezért volt Kun Béla hazafias hangulatban, ezért dúdolgatta magában, zárt ajtók mögött és magányosan: „Szép vagy, gyönyörű vagy Magyarország!” Késő bánat, eb gondolat.

                   Illés pedig, amikor végre hazajöhetett, és főszerkesztője lett az Irodalmi Újságnak, akkor éjjel-nappal Rákositól rettegett.

                    Ha a kopasz, a maga palócos nyelvjárásával megdicsérte, pezsgőt bontott, ha ledorongolta, akkor vidékre menekült, hogy a fő művén dolgozhasson. A Kárpáti rapszódián, amit sikerült kiadatnia, csak az isten tudja, hányszor. De kétlem, hogy rajta kívül, végigolvasta más is. Képes Géza írt egy „epigrammát” az idegroncs és gyomorbajos Illésről:

           

                                                         Beléndek elvtárs súlyos szívbaja

                                                         Irányítható, furcsa nyavalya:

                                                         Valahányszor a vonal változik,

                                                         Ő szanatóriumba távozik.

                                                         Szerkesztők, gépírók, irodasegédek

                                                         Várják, lesik, mikor jön vissza jó Beléndek.

                                                         S hetek múltán, mikor visszatér végre,

                                                         Nem gyógyultan, de már tettvágytól égve,

                                                         Szobákon, utcán a hír végigszáguld:

                                                         Hurrá! A helyzet megszilárdult!

 

                   1956 nyarán igen sokszor figyelmeztette meggondolatlan elvtársait és meakulpázott:”Ti – s nagyot sóhajtott – ti, fiúk, nem tudjátok, hogy mennyit féltünk és mennyit hazudtunk mi harminc éven át - odakint!”

                   Erről nekem csak az jut eszembe, hogyha valaki nem fél az Istentől, féljen Rákositól meg Sztálintól.

                                                                            +

 

                   Bemegy a zsidó egy henteshez. Rózsaszín sonkák mosolyognak rá. Vallása ugyan tiltja, de ő megkívánja. Nagyot nyel, és megkérdezi:”Hogy az a sonka?”

                   Abban a másodpercben iszonyatos mennydörgés, és a közeli villámcsapás miatt kialszik a villany. A zsidó szepegve néz fel a mennyezetre:

                   „Kérdezni már csak szabad?”

 

                                                                             40.

                                                                       Revízió

 

                    Barátom, menjünk vissza a múltba!  Kérdezzük meg a történelmünktől, hogy mi az a revízió.

                   Tudod, Barátom, a huszadik század elején, száz éve, úgy alakult a világ sora, hogy a PÉNZ elkezdte irányítani a politikusokat meg az újságokat. Ha valamiből óriási hasznot lehetett húzni, az a HÁBORÚ volt, a megölt embermilliók vére.

                   1914 és 1918 között, az I. világháborúban, ötmilliót mészároltak le az egymásnak uszított férfitömegek. Aztán, mint a labdarúgásban, győzött az, aki több gólt lőtt, azaz több embert tudott veszteni. Tudom, hogy morbid, de a három millió halott legyőzte a két milliót, ezért nyert az Antant a Központi Hatalmak hadserege ellen 3 : 2 - re.

                   Ennek az lett a következménye, hogy a győztesek, és „győzelem, ha van”, a vesztes országok területéből lenyestek néhány szeletet. Magyarországot, ki lehetett volna az örök vesztes, ha nem Ő, azok a politikai hentesek ott Nyugaton, szabályosan feltrancsírozták egy Trianon nevű palotában.

                   Tehát ezzel a gazdag ország képviselőivel is aláíratták a békeszerződést Trianonban, vesszen e név is. Ezzel megfosztották területének kétharmad részétől, és a korábbi lakosságának harmada a szomszédos országok rabja lett.

                   Aztán húsz év múlva a PÉNZ urai újra beintettek, és elkezdődött a II. világháború. Csak most már nemcsak Európa volt a versenypálya, hanem az egész Föld földje, vize és levegője. Milliárdokat lehetett tenni olyan híres-neves politikusokra, mint Hitler, Sztálin, Churchill és Roosevelt.

                   Kivétel nélkül mind meghálálták. Csak most már nem ötmillió, hanem 50 millió embernek oltották ki az életét. És újra voltak győztesek, akik a legtöbb katonájukat vesztették, de a legtöbbet nyertek. Sztálin, Churchill és Roosevelt legyőzte Hitlert. Mit gondolsz, Barátom, mi magyarok, melyikre tettünk? Hitlerre! Természetesen nem ő volt a befutó.

                   Fordítsuk komolyra a szót! A II. világháborúban a családunk is elsiratta egyik derék tagját. A József nevű nagybátyámat, akit magyar földön lőttek agyon az oroszok. Az ő neve is ott van temetői emléktáblán, köbe vésve.

 

                                                                       +

                   Bizony, beszéljünk róla, mert újabb megpróbáltatások sorozatát hozta az egész magyarságra. A kis Magyarországnak nem akart igazságot szolgáltatni más, és az is csak ímmel-ámmal, mint Hitler.

                   Csúnya latin szó ez a revízió, kedves Barátom, de ha magyarra lefordítom, azt jelenti:

                   ”Adjátok vissza, amit elraboltatok tőlem!”

                   Teleki Pál, aki egy tisztességes magyar ember és politikus volt, már 1939 végén attól tartott, hogy a Hitlerrel kötött szövetség végzetessé válhat a számunkra:

                   „A németekkel kell menni, mert másképp nem lehetséges, de csak egy bizonyos pontig.. Ez a pont, ez a határvonal, a háborúban való részvétel. Ezt semmi esetre sem fogjuk megtenni, mert idegen érdekekért nem fogunk elvérezni hiába.

                   A revízió, s ezt csak neked mondom, a legnagyobb veszély, ami fenyeget, de ez ellen nem tehetek semmit, mert belebukom. A közvéleményünk meg van őrülve. /Vagy őrjítve?/ Mindent vissza! Akárhogy, akárki által, bármilyen áron. A revízióba bele fogunk pusztulni, ez fog minket a háborúba belesodorni.

                   Visszakaptuk a Felvidéket, jó, vissza Ruszinszkót is. Ezeket meg tudjuk még emészteni, átvenni, berendezni. Most Erdélyen a sor, rettegek, mi lesz akkor. Ha Erdély visszajő, ezzel örökre elkötelezzük magunkat a németeknek, akik majd azután követelik az árát. És ez az ár, a velük való háborúzás lesz. Az ORSZÁG maga lesz az ára a revíziónak.

                                                            /Ezt írta Teleki Pál Horthy Miklósnak még 1939 végén./

 

                                                                +

 

                   A második háború kellős közepén születtem én.                              

                   Képzeld el, én is úgy jöttem a világra, ahogy te. Ember vagy kutya ebből a szempontból egyre megy. De az amerikai pilóták szemében is, akik onnan föntről és parancs alapján, 1942 őszén, amikor még kétéves sem voltam, elkezdték bombázni Magyarországot. Egyszerű volt a tájékozódás.

                    A Duna akkor még kékesszürke szalagja elvezette őket a fővárosig. Azt is bombázták először, és azért voltak kevesebben Móricz Zsigmond temetésén, mert az előző napi első légitámadás otthon marasztalt sok embert. Mentségemre mondom:

                    Én csak azért nem vettem részt, mert a földi útlevelem kiváltására vártam, és majd csak két hónap múlva kaptam meg. Ott, abban a kis Liget utcai házban! Illyés Gyula bácsi temetésén, Bartók hamvainak hazai földbe bocsátásakor már megjelentem. Jelentem!

 

                                                                           +

 

                   Erről jut eszembe, hogy milyen precíz óramű szerint váltják egymást az üstökösök a felhőtlen magyar égen. Jókai halálának évében figyel fel a közvélemény Bartók Bélára, akinek Kossuth - szimfóniáját abban az évben, tehát 1904-ben mutatják be.

 

                                                                            +

 

                   Nemcsak Budapest, de az egész ország pánikbeteg lett. Mindenki igyekezett úgy helyezkedni, hogy túlélje a háborút. Volt olyan pesti, aki a bombázások elől Borvárra költözött. Volt olyan magyar, aki kiderítette magáról, hogy ő német. És voltak, akik úgy várta az oroszokat, mint a zsidók a messiásukat. A háború ekkor még kétesélyes volt. Bár voltak mindkét lábon álló emberek, akik azt mondták:

                   „Akihez mi, magyarok csatlakozunk, az bizonyosan veszít!”

                   Az első világháborús tapasztalat mondatta ezt a reálpolitikus civilekkel.

                    Mert a vezetőink a fellegekben jártak! De ha már ott jártak, nem találkoztak a hatalmas amerikai légi konvojokkal? Mert itt Borváron minden napsugaras időben „megcsodálhattuk” őket. Én is végigremegtem a repülőcsordák dobhártya-repesztő vonulását, és a „nörszöm” állítása szerint, ilyenkor pelenkát kellett rajtam cserélni.

                   Volt oka félni az aggnak, hogy nem természetes halállal fog elbúcsúzni ettől a sárgolyótól. Az ágyútöltelék férfinak, hogy a fronton melyik pillanatban agyonlövik szemből, oldalról vagy tarkón. Esetleg golyó híján, takarékoskodva, fölakasztják, mert útilaput kötött a talpára, és civilbe öltözött. És lenghet sovány teste a szélben, mint a Halál rongyos zászlaja.

                  Ha fogságba esett, túléli–e az úri bánásmódot, vagy valahol elkaparják, hogy az éhes farkasok könnyebben kikaparják, és az éhes vadak sorsot vetnek rajta. Jéggé fagy-e vagy tűzözönben pusztul. Megtalálják-e minden darabját, ha temetni akarják? A harckocsi nem taposta-e testét olyan laposra, mint egy palacsinta. Vagy testének bomló sejtjeitől még évek múlva is bűzlik az orosz, az erdélyi vagy a magyar határ. Esetleg nyugati fogságban elpusztult fogolyként más tájon, a civilizáció csúcsain járó Európában.

 

                                                                                 +

 

                   Voltak borváriak a Donnál? Hogyne lettek volna! Farkasfalvi András volt az egyik, a nagybátyám. Akiért még a nagyapám is aggódott, mert igen messzire elkerült hazulról.

                   Ott készültek 1942 telén a holtbiztos orosz támadásra fagyoskodva és rettegve, mert olyan gyenge volt a felszerelésük, hogy semmi jóra nem számíthattak. A megszorult németek segítségére a legkevésbé. Amikor 1943. január 12-ének délelőttjén rájuk szabadult a pokol tüzérségi és páncélos hadereje. Ameddig testileg-lelkileg bírták, ellenálltak. A halottakat nem temették. Egymást váltották a lőállásokban, hogy tovább teljesítsék a kemény, Jány Gusztáv fogalmazta parancsot.

                    Maga is megsebesült. Gránátszilánkok tépték a testét, és nem volt más kiút, csak a menekülés. Felkönyörögte magát egy nyugat felé tartó teherautóra, ami az első tábori kórházig elvitte. Kiszedték sovány testéből a szilánkokat, de egyet benne felejtettek. Megmenekült tehát a poklok poklából, de ezer meg ezer társát betemette a tél, a fagy, az éhség és a kimerültség. Azokat, akik túlélték a doni katasztrófát, ne is hívták harcba többé. Igen kevés behívót küldhettek volna erre a világra.

 

                                                                          +

 

                     Jány / Hautzinger / Gusztáv, a parancsnok így vélekedett a 2. magyar hadsereg teljesítményéről: „1. A 2. magyar hadsereg elvesztette becsületét, mert kevés – esküjéhez és kötelességéhez hű – ember kivételével nem váltotta be azt, amit tőle mindenki joggal elvárhatott.

                   Állásainkból ellenséges túlerő kivethetett még akkor is, ha a csapat kötelességét megtette. Ez nem szégyen. Ez szerencsétlenség. De becstelenség az a lelkevesztett, fej nélküli, gyáva menekülés, mit látnom kellett, miért most a szövetséges német hadsereg és az otthon mélységesen megvet bennünket. Ehhez minden oka meg is van.

2. Vegye tudomásul mindenki, hogy innen sem betegség, sem sebesülés, sem fagyással el nem engedek senkit. Azon a területen, ahol gyülekezésünket elrendelték, hol az újjászervezést végrehajtjuk, ott marad mindenki, míg meg nem gyógyul, vagy el nem pusztul.”

                   Ilyen hangnemben folytatódik tovább a vezérezredes úr hadparancsa, ami egyedülálló a hadtörténetben. Lélekben német maradt, és azoknak akart imponálni. Ezt az embert később halálra ítélték és kivégezték, de azután rehabilitálták.

                   A stílus az ember. A szövegéből kiderül, hogy csak törte a magyar nyelvet, mint Horthy is a húszas évek elején.

                                                                                    +

 

                   Stomm Marcell vezérőrnagy hadparancsából:

                   „A magyar királyi III. honvéd hadtest 1943. jan. 12-től kezdődőleg a Don-állások kézbentartásáért súlyos, veszteségteljes harcokat vívott.

                    Az urivi áttörés következményeképpen a magyar királyi 2. hadseregtől elválasztva, a Korpsgruppe Siebert alárendeltségébe került. Ebben az alárendeltségben több mint 12 napon át  biztosította a német 2. hadsereg tervszerű visszavonulásához szükséges időt.

                   A harcokban a magyar csapatok emberfeletti hősiességről tettek bizonyságot. A mindinkább fellépő lőszer – és élelemhiány, párosulva a szokatlan nagy hideggel, megtörte a védők ellenálló erejét. E perctől kezdve a német hadvezetés számára csak tehertételt jelentettünk.

                   Elöljáró parancsnokomnak ismételten bejelentettem csapataim helyzetét, kérve azoknak kivonását, egy hátsóbb helyen való pihentetését és újból való szervezését. Sajnos ez nem történt meg, hanem lőszer, élelem és fedél nélkül, a puszta havon szenvedtették végig az orosz tél borzalmas éjszakáit. Láttam rajtatok, hogy napról napra sorvad testi és lelki erőtök, és hogy valamennyien a biztos pusztulás elé tekintünk…

                   Ezek után kénytelen vagyok mindenkinek saját belátására bízni jövendőjét, mivel élelmet, lőszert és végrehajtható feladatot adni nem tudok.

                   A magyar haza mindenkor hálás szeretettel fog visszaemlékezni hős fiaira, akikéhez hasonló sors csak keveseket ért a magyar nemzetben. Isten veletek, magyar honvédek!”

                   Ő is gyakrabban fogalmazott vagy beszélt németül, mint magyarul. Stomm a hadparancsában a másik, a szimpatikus megoldást választotta: Miért ne nevezhetné hősöknek a halottakat? 1943. február elsején akár érzelmes halotti búcsúztatót is mondhatott volna szerencsétlen honvédeink fölött.

                   A 2. magyar hadsereg sírja fölött.

                   A legnagyobb baj ezzel a magyar vezérkarral az volt, hogy nem volt eléggé magyar. Az egyenruha nem elég biztosíték.

                                                                          +

 

                   András nagybátyámat itthon sem a nyugalom várta, hanem egy némber, akit valamilyen rossz csillagállás idején feleségül vett. Csalta szegényt fűvel-fával és bokorral, mert telhetetlen volt, mintha csak nőstény lenne és semmi több. Bár született egy kislányuk, aki az édesapjára hasonlított, de ez semmit sem változtatott rajta.

                   A nagybátyám a gyakori családi krízisek idején a húgával és a gyerekkori barátjával, apámmal oszthatta meg lelkének terhét. Azok is csak életre bíztatták, és reménységgel éltették, addig, amíg nem jött el érte 44 éves korában a halál. Halála szörnyű volt, és magányos. A feleségét látni sem akarta. Az édesanyja volt mellette az utolsó hetekben. Úgy halt meg, mint akinek minden jóval adósa volt az élet. A szerelemmel, tisztességes családdal és a megbecsüléssel.

                   Hogy valójában milyen némber volt a felesége?

                  1958 nyarán, néhány hónappal a nagybátyám halála után, én akkor fejeztem be a gimnázium második osztályt, elküldtek segíteni a szegény özvegynek, szőlőt kapálni. Ha jól emlékszem, még két napszámos asszony is dolgozott velünk. Egy műútszéli földön kapálgattunk egész délelőtt egyfolytában. Azután déltájban, az imrehegyi és a borvári harang szava is elhallatszott odáig, nekiültünk ebédelni.

                   Nem tudom már azt sem, mit tálaltak, de arra emlékszem, hogy zöldpaprika volt az abroszon. De volt mit a szomszéd tyúkjainak dobálni, mert a közeli épületből egyre közelebb merészkedtek hozzánk. Nem tudtam elképzelni, hogy miért csalogatja kenyérmorzsával közelünkbe a tyúkokat. A szomszéd tyúkjai igen barátságosan jártak-keltek a közelünkben, amikor lecsapott rájuk a „héja”. András nagybátyám nemrég megözvegyült felesége. Gyakorlott mozdulattal elcsípett egy kendermagost, és villámgyorsan kitekerte a nyakát. Mintha mi sem történt volna, az áldozatot beletette a karkosárba, és letakarta.

                   Azután töröltük szemünket – szánkat, és folytattuk a délutáni munkát. Három körül be is fejeztük, és kerékpáron indultunk hazafelé. Amikor elbúcsúztam tőle, a lelkemre kötötte, hogy jutalmul menjek el hozzá vacsorára. Finom pörköltet főz majd. Egy jó paprikással akarja meghálálnia segítségemet. A kendermagosból akart nekem jutalmat tálalni! No, nem kértem belőle. Akinek a lelke fekete, az úgy gondolja, hogy a másé legalább kormos.  Ez volt ennek a némbernek a nagy titka, amivel szegény nagybátyámat olyan korán a sírba segítette. Mégis, mennyire szerethette ezt az asszonyt, hogy nem csapta agyon még idejében! Mert nem számított volna emberölésnek, hiszen ez a némber csak annak látszott.

                    Egy gátlástalan perszóna volt! Beteg ember. Legföljebb ennyit vagyok hajlandó elismerni.

                   Hat ökörrel sem tudtak elhúzni hozzá többet! Otthon persze elmeséltem. Anyám legyintett egyet, és csak annyit mondott:

                   ”Ez ilyen asszony.”

                                                                             +

 

                   Akik túlélték Voronyezst, többé nem kaptak behívót. Akit akkor hívtak, azt már a Kárpátokba vezényelték. SOS! Jönnek az oroszok, mert a románok már megint az ősi, ”dák” formájukat hozták: Nem adhattak mást, mi lényegük: Átálltak az oroszok oldalára!

                   Vitéz Farkasfalviék családjában is nagy volt a készülődés. Az öregek elhatározták, hogy csatlakoznak a hosszú kocsisorok egyikéhez, amelyik nyugat felé tartott. Andris, a tékozló fiú, már hazajött a Don-kanyarból. Sebesülten felkönyörögte magát egy nyugat felé tartó teherautóra. Valamelyik tábori kórházban kiszedték a gránátszilánkok többségét. De egy aprócska benn maradt, és elrákosodott tőle az állkapcsa.

                    Negyvennégy évesen, szörnyű szenvedés után halt hősi halált. József, a legidősebb a Duna-Tisza közén mozgó, és gyorsan visszavonuló magyar csapatok katonája volt, akinek holttestét egy kiskunfélegyházi gazda szántóföldjében találtak meg. Már két éve trágyázta testével a szépen termő gabonatáblát.

                   Ugróczy András, a boldog apa, és családfenntartó meg várta a behívóját. Meg is kapta időben és jó helyre. Egy oroszországi fogolytáborba.

                    Amikor a harmadik gyerekük, a lányuk, Eszter, megtudta a készülődést, kereken visszautasította, hogy a kisgyerekkel útra keljen:

                    „Egyetlen lépést sem! Nem mozdulunk egy tapodtat sem! Ha itt hagyjuk a házat, úgy járunk, mint a zsidók. A nép söpredéke széthordja mindenünket. Egy szöget nem hagynak a falban!”

                    Így maradtam én magyar állampolgár! Most német vizslával barátkozhatnék egy német udvaron, germán nyelven. Megmondom őszintén, rosszabbul érezném magam a bőrömben. Milyen unalmas lett volna az életünk. És most ásíts velem egy nagyot! Takarodó! Itt van már a magyar este és az éjszaka.

                                                                           

                                                                              41.

 

                   Tudd, Barátom, hogy Magyarország a II. világháború végén legyőzött és megszállt ország volt, és a mai napig az is maradt. Ez egy kissé furcsának tűnik, mert a megszálló csapatok 1991-ben elhagyták az országot, de a népi bölcsesség tömör megfogalmazásban:

                    Keleten kimentek a szovjet tankok, nyugatról meg rögtön bejöttek a bankok. Az utóbbiak jóval nagyobb erőt jelentenek, mint az előbbiek. A Szovjetunió maga is szétesőben, mert elvesztette azt a sakkjátszmát, amelyet éppen az amerikai bankok játszottak vele. Szándékosan nem sorolok amerikai elnököket, Roosevelttől Bushig mert azokat is ők kreálták.

                    Még angol miniszterelnököt, Churchillt sem, mert Anglia szempontjából a szovjet megszállás éppen kapóra jött, és ő, a fáradozásaiért, meg is kapta jutalmul az irodalmi és birodalmi Nobel-díjat.

                    Maradjunk a háború végi helyzetnél! Azt írják a tankönyvek, legyen bármilyen szintű, hogy Szovjetunió világhatalomként fejezte be a háborút. Csak egyetlen méltó ellenfele volt Nyugaton, az Amerikai Egyesült Államok.

                   Kövessük a lefolyt háború menetét!

                   Ha Sztálin, rögtön a német támadás után nem kap sürgős támogatást az USA-tól, menthetetlenül összeomlik. Ez a támogatás 1941 nyarától 1945-ig folyamatosan tartott. Hogy kik pénzelték? Akiknek volt elég pénze, az amerikai bankok. Kik irányítják ezeket a bankokat? Azok, vagy azoknak a fiai, unokái, aki hajdan a bolsevikokat is hatalomra juttatták Szovjet-Oroszországban. A bolsevikok ezért hálából és kényszerből kiket juttattak irányító pozíciókba, mint internacionalistákat, a yehukat. Azt a félművelt vagy teljesen műveletlen réteget, amelyik mindenre kapható volt.

                   Ők irányították az egyetlen párt terrorszervezeteit: a CSEKÁT, a GPU-t, az NKVD-t, amelyek állam voltak az államban. De mindig az ő irányításuk alatt, és zömében yehukkal. /Gondoljunk a magyar ÁVO-ra vagy az ÁVH-ra!/ Secko jedno!

                   Tehát: Érdekében állt-e az USA-nak a Szovjetunó megmaradása? Elsőrendű érdeke! Mi volt Roosevelt első lépése, amikor tudomására jutott a német támadás?

                    Churchill megkérdezése és tudomása nélkül elküldte egyik bizalmi emberét, hogy mérje fel, milyen fontos katonai és gazdasági támogatásra van szüksége Sztálinnak, illetve a veszélybe került rendszerének. Egy világhatalomra törő kommunista rendszernek, amelyiknek meghirdetett célja a világforradalom megvalósítása:

                     „Világ proletárjai, egyesüljetek! Pusztítsuk el a kapitalista rendszert, amelynek szélsőséges formája az imperializmus!”

                     Most mi lett az új szlogen?

                     „Világ tőkései egyesüljetek, hogy megmenekülhessen a szovjet rezsim, amelynek politikai, gazdasági, államvédelmi, katonai, diplomáciai irányító rétegében ott szűköltek az ősyehuk fiai vagy unokái. Akiket elsőként kellett az Uralon túlra menteni, az antiyehuista nácik elől.

                                                                            +

                  

 

                    Hiába rendezték meg 1946 szeptemberétől a „nürnbergi cirkuszt”. Csak ócska porhintés volt a nyugati nyárspolgár szemébe.

                    A vádlottak padjára ültették a náci vezetőket, elsősorban a zsidók elleni akciók miatt. Miért nem ültették a fő helyre Sztálin elvtársat, az orosz, ukrán, lengyel és egyéb népek millióinak mészárosát? Csörcsil urat, aki bólintott Arthur Morris „morál bombing”-jára, a német városok terrorbombázására? Ők és a morál! Trúman, amerikai elnököt, aki százezrek pusztulását okozta a ledobott két atombombával? Röviden szólva:

                    ”Hülyére vették a közvéleményt!”

                                                                             +

 

                   Roosevelt fiának visszaemlékezésében a következő kereszténységüket bizonyító részletet találtam. Mellesleg az Antanti Charta aláírásával kapcsolatban:

                   „Vasárnap reggel elindultunk a Prince of Wales fedélzetén tartandó istentiszteletre. A hajó emelvényét amerikai és angol zászlók borították. Elénekeltük az „Urunk, segélyünk hajdanán” meg a „Föl, keresztény katonákat”, meg azt, hogy „Örök atyánk erős segítség”. Közben hangunk felemelkedett túl az öböl vizén, erősen és melegen.

                   Itt ezen a fedélzeten két erős nemzet vezetője áll. Azokra a milliókra gondoltam, akik Angliában dolgoznak. Szegények, mint a templom egere. Nappal bombákat gyártanak, éjjel pedig a hulló bombák alatt álmatlanul hevernek. De ezekre az angol tengerészekre is, akiket néhány hónappal később arra ítél a sors, hogy japán torpedók áldozataként ugyanevvel a hajóval süllyedjenek el.

                   S arra gondoltam, hogyan nőnek ki a földből otthon, Amerikában a gyárak. A konyhák asszonyai és a farmok fiai izgató, új és fontos iparokat kezdenek tanulni, millióan és millióan a háború mindenkit érint valahogy. Aki nem szolgál a katonaságnál vagy valamelyik hadiüzemben, az légósisakban rója az utcákat. Ők is megdolgoznak a hazáért. Mindenki részt vesz egy nagy transzcendentális erőfeszítésben.

                   Anglia egy kicsit kifulladt, és roskadozik az ütések sorozata alatt. Amerika most feszíti meg kemény izmait.

                   S itt álltak a két nép vezetői és imádkoztak: Miatyánk, ki vagy a mennyekben, szenteltessék meg a te neved…

                  Ha semmi más nem történt volna, míg itt voltunk, már ez is összefűzött volna bennünket. „Föl, keresztény katonák!” Azok vagyunk és elindulunk, Isten segítségével – mondotta apám. / Az Atlanti Charta aláírásának alkalmával történt mindez: 1941. aug. 11.

 

                                                                           +

 

                    Von Braunt, a pusztító V-1. és V-2. atyját halálra keresték a jenkik a háború végén, de csak azért, hogy nekik segítsen rakétatechnikájuk kifejlesztésében.

                    Ebben a világháborúban mindkét oldalon aljas szándékú és végrehajtó hatalmak álltak. Barnák és a Vörösök Európában. Sárgák és Csíkosak Távol-Keleten. Beszéljünk egy kicsit a II. világháború mentalitásáról!

                    A II. világháború áldozatainak száma kb. 50 millió. Ennek a hatalmas embertömegnek az elpusztításába már nemcsak a jóval fejlettebb technika a bűnös. Hiszen a halottak többsége hátországi civil áldozat. Összesen 28 millió ember. Ebben, az 1939-től 1945-ig tartó, konfliktusban teljesedett ki a totális / mindenre és mindenkire kiterjedő / háború.

                   A katonai vezetők brutalitása, a politikusok embertelensége sokban hozzájárult ezekhez a vérfagyasztó adatokhoz. A nyugati front viszonylag kevés véres összecsapást hozott.

                   Annál több áldozata volt a német, majd az angolszász terrortámadásoknak. Az utóbbiak Németország legtöbb városát, de Budapestet is a földdel tették egyenlővé. Minimum hatszázezer német gyereket, asszonyt és idős embert mészároltak le katonailag teljesen indokolatlanul.

                   A csendes-óceáni hadszíntéren, Európától igen távol, japán Hirosima és Nagaszaki lakosságának szörnyű szenvedésére tessék gondolni! Atombombát is bevetettek, de katonailag szintén indokolatlanul, hiszen Japán már térdre kényszerült. Vagy, ha ledobták őket, miért sűrűn lakott településekre. Csak a bosszúállás indokolja. „Moral bombing, miszter Csörcsil és miszter Arthur Morris?

                   A németországi Drezda szörnyű terrorbombázását követően ez volt a brutalitás csúcsa.

                                                                               +

 

                   Csak a keleti, orosz fronton, ahol végül két, fasiszta- kommunista-egykutya állam csapott össze, egész hadseregek pusztultak el a háború első hónapjaiban. A gyors német előretörés százezrek halálát okozta. Foglyot nem ejtettek, mert lassította volna a seregtestek mozgását, és fölöslegesen kötötte volna le a támadó erőket. Ez a barbárság juttatta el a németeket Moszkva és Leningrád kapujáig.

                   Beríja, belügyi népbiztos, 1941. június 24-én, két nappal a háború kezdete után, elrendelte a politikai foglyok evakuálását, illetve megsemmisítését a nyugati területek börtöneiben. Ekkor körülbelül 750 000 embert mészároltak le. A bevonuló német és magyar csapatok fedezték fel a rémtetteket.

                   A szovjet hadvezetés a saját katonáival is kegyetlenül bánt. A szovjet hadbíróságok szökés, gyávaság és hasonló vádakkal 150 000 embert végeztek ki.

                   A modern háborúkban példátlan módon Sztálin és köre a legsúlyosabb büntetéssel sújtotta a fogságba esést. Előfordult, hogy a saját légierejével bombáztatta az orosz tömegeket befogadó német hadifogolytáborokat.

                   Mit szóljunk ahhoz, ami Kecelen történt? Két momentumban benne volt a háború minden aljassága: Agyonlőtték a súlyosan sebesült magyar katonákat, akik már hadifogságba sem küldhetők. A saját halottaikat nem értek rá tisztességesen eltemetni, mert versenyt futottak az idővel, és ezért csak elkaparták őket.

                   A sztálini parancsok visszatérő eleme volt, hogy nem szabad kímélni a rendelkezésre álló erőket, és tilos tekintettel lenni a háborús veszteségekre. 1941. november 17-én adta ki a felperzselt föld taktikáját elrendelő parancsát, amelyik utasítást adott  minden frontvonalba  került lakott település megsemmisítésére.

                   Hatalmas hadseregek összecsapása Sztálingrádnál is folyt, ahol először alakult ki harc egy város minden négyzetméteréért. Két év múlva ez ismétlődött meg Budapesten, majd a Berlinért folyó harcokban.

                   De gondoljunk a sztálini hadparancsra, hogy aki megadja magát, vagy nem megy magától a biztos halálba, azt ölje meg a mögötte álló politikai tiszt.

                   Mindezek olyan mértékű embertelenségek, az állati ösztönök olyan fokú tobzódásai, amelyekre nincs józan ésszel fölfogható magyarázat. Csak egyetlen ÍTÉLET: Minden katonai és politikai vezetőt mindkét oldalon halálra kellett volna ítélni. Akkor nem lett volna koreai, vietnami, angolai, iraki, afganisztáni, sőt balkáni háború sem.

 

                                                                            42.

        

                   Kapás Feri bácsi, mellesleg rokonom, akkor még Kalocsai utca ligetre néző, szép panorámás, cseréptetős, minden igényt kielégítő házában lakott. / Lakáshirdetések nyelvén./

                   Magyarországon élni mindig izgalmas volt Itt egy hétköznapi ember is átélhetett olyan kalandokat, mint Verne Gyula vagy Dumas hősei. Nem kellett belekeverednie pitiáner udvari cselszövésekbe, esetleg hatvan nap alatt körülcsászkálni a Földtekét ahhoz, hogy izgalmas kalandok hőse legyen. Tessék csak kipróbálni! Magyarország a főszezonban is leszállított áron várja Önöket!

 

                                                                        +

                   Kapás Ferenc élete és halála a legjobb példa. Egyúttal a legjobb reklám. Olyan fajtájú férfi volt, aki mindig megy, vagy éppen menni készül. Az ilyen típusú embereknek találták ki a mozgalmi munkát, békés házasélet helyett. Belépett mindjárt és egyszerre két szervezetbe is. A MOVE-ba és a Nyilas Pártba. Kapott egy német Zündappot, és azzal szervezte az egész, ideiglenesen kitágult országot. Helyben pedig megalakította a Pártot.

                   Az oroszok már a küszöbünket taposták, amikor még leugrott Délvidékre ellenőrizni. 1944 szeptemberében.

                    Tehát éppen a Vajdaságból zündappolt haza, a kalocsai utcába, amikor nem először, de utoljára megkérdezte a felesége:

         „Hol kódorogtál már megint három napig?”

                   Feri bácsi mindig megőrizte a hivatali-mozgalmi titkokat. Érdemi válasz nincs, de kiemel az oldalkocsiból egy süldő malacot:

          „Ha már itt vagy, vidd az ólba, és etesd meg! Vigyázz rá, mert ez csetnik malac!

                    „Etesse meg a rosseb a csetnik disznódat! Csak azért vagyok itt, hogy megnézzem, megvan-e még minden bútorom.”

          „Mindjárt el is viheted innen mindenedet, ha nagyon akarod.”

                    Az asszony szó nélkül otthagyta. A férfi legyint egyet. Az állatot ölben viszi be az ólba, a kerítés tövéből kitép néhány maroknyi fölmagzott gazt, és állat elé dobja. „Erre sincs gond mostanában” – gondolja. Egy perc múlva már az előszobában veti le a nehéz bőrkabátot, és a fogasra lógatja. A konyhában vág egy darab kétemberes kenyeret meg szalonnát. Tiszta ruhába csavarja, aztán lesiet vele a pincébe. Öt perc múlva nyílik a pinceajtó, és egy demizson borral lép be a hátsó szobába.

                   „Guten Tag!” – köszön a szolgálatban lévő német rádiósnak halkan, mert a váltótársai az ágyon fekszenek. Ezek a katonák tőle adnak-vesznek. Már két hete sípoltatják éjjel-nappal az adóvevő készüléküket. Az oroszok helyzetéről kapnak titokzatos üzeneteket, és továbbítják még titokzatosabb helyre. Franz bácsitól nem félnek. Nála nyugodtan dolgozhatnak, ehetnek-ihatnak és alhatnak felváltva. Amint az ábra mutatja, most a háromból ketten.

                    A piros bort egy üvegkancsóba önti, és a német vendégek asztalára teszi.

                    „Danke schön!” – köszöni, szintén halkan, a rádiós.

                    De ő már kilépett a szobából, hogy az udvari kútnál kimossa a demizsont, és visszaviszi a pincébe:

                   „Én vagyok az” – mondja a legnagyobb hasú hordó mellett, majd beköszön a kiszedett hátsó fenekén:

                   „Friss vizet hoztam maguknak. Az oroszok már Kiskunhalas felé közelednek. Két hét múlva bizonyosan itt lesznek.”

                   Ferenc bácsi életveszélyes játékot játszik, mert a hordóban már négy hónapja két zsidó férfit bújtat: Seiner Gyulát és Áron Istvánt.

                                                                                +

                    Másnap dél tájban egy csillogó szárnyú repülőgép jelenik meg a falu fölött. Köröz néhányat, aztán mintha hullócsillag lenne, a föl felé suhan, és a Kalocsai utca környékén jól lehetett hallani egy bomba tompa dörejét. A fél falu azt kérdezi: „Ki bombázott? Miért a Kapás Feri bácsi udvarán robbant” emberéletben nem esett kár, csak a csetnik süldőt csapta agyon a robbanás.

                   A németek még azon az éjszakán Auf wiedersehent-t mondanak és lelépnek. A zsidó vendégek is elhagyják a pincét, és köszönik a szállást. Két hét múlva megérkeznek a ruszkik.

                   Feri bácsi magára marad. Az asszony a gyerekkel együtt már régóta az édesanyjánál lakik. Most is az a legfontosabb gondja, hogy a bútorait hazavitesse. Kettőt fordul a parasztkocsi, a ház igencsak kiürül. Bánja is a Feri bácsi! Bár előbb eltakarodott volna! A gyereket sajnálja, mert szakasztott az édesapja. Nagyon mozgékony, mozgalmár fajta.

                    Nála hiába keresnek bárisnyát az oroszok, csak vínót találnak, és ezzel is meg vannak elégedve. Feri bácsi nyugtalan, de a telet itthon kell kihúznia, addig nem mozdulhat. Március közepére fölszáradnak az utak. Harcok már csak a Dunántúlon folynak.

                    Április elején előveszi a szalmával álcázott veremből a Zündappját. Szerelgeti, olajozza, benzint szerez hozzá. És a hónap közepén nekivág a magyar világnak. Először Géderlakra, a legjobb haverjához, aki a paksi rokonát ajánlja. Fölkeresi a pesti haverjait is, de mindegyik „gázra” panaszkodik. Senki sem marasztalja, bár egy ebédre mindenütt az asztalhoz ültetik.

                    Tovább! Tovább! A hetedik azt ajánlja, hogy tűnjön el! Javasolja, hogy keresse fel egyik rokonát, akinek szőlője van. Azon meg kényelmes kunyhója. Ő szokott csőszt fölfogadni, egészen szüretig, a termés őrzésére. Tolvajok meg a seregélyek ellen. Fölfogadják, elvállalja.

                   A kunyhó valóban akkora, hogy még a motorja is tető alá kerül. De már augusztus van. Érik az oportó, járnak a tolvajok. Már a második hete csőszködik, amikor éppen alkonyattájt egy férfit lát mozogni a szőlő mellett álló kukoricásban. Úgy viselkedik az illető, mint a jó gazda, aki fölbecsüli a termést.

                    „Adjon az Isten jó estét!” – köszön rá az ismeretlenre, aki egyenesen feléje tart.

                    „Adjon az Isten!” - viszonozza a másik, és hosszú bal kezét nyújtva bemutatkozik:

                    „Vajer József vagyok.”

                    „Balkezes a koma” – és ez volt Feri bácsi utolsó gondolata, mert a következő pillanatban szíven szúrják egy kaszakéssel.

                                                                             +

                    Természetesen a szülőfalujában temetik, Borváron. A felesége meg a fia áll a koporsóhoz legközelebb. Az ilyen halál hírére mindig összecsődül a fél falu. Azért csak a fele, mert a másik szüretel. A két hordólakó is ott álldogál, tisztes távolságban a tömegtől. Közben a szertartás az előírás szerint folyik:” Soha nem tudhatod, hogy mikor jön el az utolsó óra!” – figyelmeztet a tisztelendő úr. Aztán a hozzátartozók még illendőségből maradnak egy félórát. A tömeg szétszéled, a két férfi is lassan hazaballag.

                                                                             +

 

                   Az asszony maga a kígyó. Helyesbítek: Bizonyos fajta asszonyok méregfoga is van. Végtelen türelemmel ki bírja várni a harapás idejét. Feri bácsi felesége csak hat osztályt végzett, de az esze olyan volt, mint a borotva. Ez a hasonlat ide nem passzol, ezért azt mondom: Annyi esze volt, mint tíz férfinek együtt.

                   A tenyerénél is jobban ismerte a hites urát. Közben a politikában is járatos lett, bár először berzenkedett tőle. Hamar megérezte, hogy honnan fúj a legszebb szagú szél 1945-ben.

                   Felöltözik a legcsinosabb paraszti ruhába. Egy virágos kendővel beköti a fejét, és bekopogtat a belügyminisztérium egyik irodájának az ajtaján. Fél óra alatt elmondja mindazt, amit csak ő tud. Félóra hosszú idő! Jól megjegyzik a nevét.

                   A tűzrőlpattant menyecskét ezután számon tartják a káderosztályon. Mint puha kenyér a fogatlannak, úgy kell az új hatalomnak a megbízható népi káder. Rövidesen Pestre invitálják, lakást ígérnek neki. Fiatalasszony még, csak harminchárom éves, most új életet kezdhet. Neki is vág: Fiát az édesanyjánál hagyja, és Pestre költözik.

                   Egész fiatal testével és lelkével beleveti magát a MOZGALOMBA. Néhány év múlva a ruhaipari tröszt vezérigazgatója lesz. Holnap legyen a TI vendégetek!

                                                                          +

                   Borváron és környékén megesett néhány furcsa haláleset. Ősz János, borvári főjegyző, a vadkerti határban agyonlőtte magát. Állítólag sohasem volt fegyvere. Gálfi Lajos, aki csendőr volt, majd a malomnál éjjeliőr, beleugrott a mindig forró kátrányos medencébe. A környékbeliek hallották a segélykérő kiáltást, de süketek maradtak. Barátja, akivel korábban együtt őrizték a borvári gettót, fölakasztotta magát.

 

                                                                         43.

 

                    1914 júliusában II. Vilmos német császárnak, Ferenc József osztrák császárnak és magyar királynak, az oroszoknál II. Miklós cárnak és Anglia V. György nevű királyának a szakácsai mind bolondgombát tálaltak fel, és azok meg is ették. Nem csoda, hogy egymás torkának estek. Az nem is lett volna baj, ha személyesen és nem a hadseregükkel végeztetik el ezt a kutyastílusú feladatot.

                    Most jön a csali! Nem a szakácsok ám a bűnösök, hanem akik szervírozták a menüt. Mert mindegyik azt súgta az uralkodó fülébe, hogy ilyen jó alkalom nem lesz mostanában. Mire?

                    A hatalom növelésére és mellékesen a pénz mágnásainak egy kis keresetre. Ezeknek mindig tartozik a kincstár. Mindössze az kell hozzá, felség, súgták a felszolgálók, hogy beinduljon a háború nevű hadijáték, amelyre már az újságokon, plakátokon keresztül mozgósítottuk népeinket.

                   Milyen hasznos dolog az iskoláztatás, az olvasás „művészete”! Nézzen csak ki, felség, a Téli Palota ablakán! Egymásba kapaszkodik néhány bevodkázott muzsik, és azt kiabálja:”Vesszen Vilmos császár!!”

                    Nézzen ki, felség, a schönbrunni palota ablakán! Az osztrákok nem érdemelnek figyelmet, mert honfitársaink csak a sörért lelkesednek. De ezzel a kitűnő távcsővel Pestet is látni lehet. Tudom, hogy felséged még csak nyolcvannégy éves, és tisztán lát. Mégis méltóztassék megengedni, hogy megmondjam, mit lát. Öt összefogódzott kalapos, nemzetiszín-szalagos magyar parasztgyereket. Egyiknek a kezében ötliteres demizson, de már üresen. Azt is hallom, hogy mit gajdolnak részegen:

                   „Megállj, megállj, te kutya Szerbia!”

                   Felséged aláírhatja a hadügyminiszter őkegyelmessége által megfogalmazott nyilatkozatot, amely minden történelemkönyvben szerepelni fog az idők végezetéig:

                    ”Mindent meggondoltam! Mindent megfontoltam!”

                   Kolosszális! Most szíveskedjen felvenni a történelmi pózt! Nem fontos az emberek szemébe nézni, csak lássák, hogy egy idős ember elmélyed. Ha sokáig tart a felvétel, mert a leghatásosabbat akarjuk plakatírozni, közben nyugodtan szunyókálhat is egyet. Majd szólunk, ha felséged fölkelhet. A székről, természetesen.

 

                                                                                  +

 

                   De mindez nem történt volna meg, ha a kiegyezés után megpróbálunk lazítani a szoros kapcsolaton. Orbán Balázs a 48-as Párt képviselőjét hallják:

                   „Önök Magyarországot Ausztriával egyenrangú államnak szeretik feltűntetni, mi ellenben gyarmati alárendeltségben hisszük állni. Elismerem, hogy csalódtunk, mivel ma már még gyarmati rendszernek sem mondható a mi szomorú alárendeltségünk, mert például Kanada, India vagy Ausztrália – habár gyarmatai is Angliának – azért saját hadsereggel, önálló pénzüggyel, külön vámterülettel s külön bankokkal bírnak, aminővel mi nem rendelkezünk. Minket a Tisza-kormány által kibővített közös ügyek a rabszolgaállam színvonalára süllyesztettek.”

                    Kossuth is ellenezte a kiegyezést, hasonló okokból. Idézzük meg a szellemét két anekdotával!

                   Kossuth forradalmi beszédei közül a legnagyobb hatású az volt, amelyet Cegléden mondott. Csaknem egész Cegléd fegyvert fogott. Egy fiatalasszony elragadtatásban meg akarta csókolni.

                   Kossuth mosolygott, aztán az asszony karján ülő gyerekre mutatva, mondta:

                   Szent az a csók, amit a hív hazaszeretet hív az ajkra! Csókolja meg helyettem a gyermekét, hogy a hazaszeretet csókja mindig ott égjen az ajkán!

                                                                             §

                   Azt kérdezték egy ízben Kossuthtól:

                   Milyen erővel rendelkezik a hadsereg?

                   Ki milyennel – felelte Kossuth mosolyogva -, de egy akó bort a leghitványabb is megbír.

                                                                           §

                   G. mágnás nem volt hajlandó a beszállásolásokat elfogadni, és kereken kiutasította az ezzel a kérelemmel előállott tisztet.

                   Ez jelenti Kossuthnak.

                   Miért nem fogadja el?

                   Mert azt mondja, hogy különb ember.

                   Ha különb ember, akkor szállásoljatok hozzá kétannyit, ő meg keressen magának jobb helyet!

                   És így is történt.

                                                                            §

                   Ha már Kossuthról szó esett, idézzük föl leghíresebb katonáját, Damjanich Jánost, aki szerb létére igen becsülte a magyarokat, és magyarrá is lett:

                   „Ti kutyák!

                   Én most elmegyek, de mondom nektek, békében maradjatok. Különben ismét visszajövök, s mindnyájatokat kiirtalak a föld színéről. S hogy egyetlenegy ember se maradjon gonosz fajunkból, az utolsó rác sírján én is golyót röpítek agyamba.”

Versec, január 16. 1849.                                                       Damjanich

 / Ezt egy szerb származású ember mondta a szerbekről. /

 

                                                                               +

 

                   Amikor háborús jókedvükben az uralkodók még arról is megfeledkeztek, hogy rokonai egymásnak, Szloboszkai Izsák bevonult a cár atyuska hadseregébe. Megkezdődött a fegyveres tömegek népvándorlása keletről nyugatra és nyugatról keletre. Hála a technika fejlődésének, ne lóháton, hanem marhavagonokban. Aztán, valahol a Kárpátok közelében összecsaptak. A mészárlásnak volt egy játékszabálya, amit az első világháborúban még be is tartottak. Ha valaki ki akar szállni a buliból, csak dobja el a fegyverét, és emelje magasra mindkét kezét. A nagyapám az oroszok előtt, Izsák, az orosz, a magyarok előtt. Egy-egy. Látszólag döntetlen.

                    A történelem sokszor bebizonyította, hogy a magyarok közé tévedt idegennek szerencséje van, de a magyaroknak soha nincs az idegenekkel.

                   Mindkét országban hiányzott a férfiak munkás két keze, hát befogták a hadifoglyokat munkára. A nagyapámat egy cukorgyárban, valahol Ukrajnában, ahol lerongyolódott, szerencsétlen öregasszonyokkal szedte lucskos őszidőben a répát.

                    Izsákot Borváron egy meleg kovácsműhelyben találjuk, mert az volt a becsületes mestersége. Heteken belül kiderült, hogy ez az ember kincset ér. Kovács a javából!

                   Olyan tekintélye lett, hogy amelyik gazda adott magára meg a lovára, vele patkoltatta a lovát, vasaltatta a kocsiját. Mire vége lett a háborúnak, amit az oroszok és a magyarok is elvesztenek, már Szloboszkai úrnak szólítják. Hivatalosan Szloboczkai Izsák lett a becsületes magyar neve. Borváron senkinek nem tűnt fel, hogy zsidó származású.

                   Rövidesen összefogott a legjobb borvári bognárral, és kocsikat kezdtek el gyártani. De minden fajtát! Az ökrös gazdának, mert akkoriban még ilyen is akadt, szekeret. A két tüzes lóval bíró, dölyfös gazdának hintót. A tanyán lakó és piacra gyakran járónak saroglyás kocsit. Aki úgy akart járni a határban, mint a madár, sebesen, homokfutót.

                    Még Mátyás királyunk is meg lett volna elégedve a bőrős kocsival, mert maga is ilyenen utazott, ha Bécs városából a budai várba igyekezett, valamikor az 1485 és 9o közötti években. Az mondják a feljegyzések, hogy akkoriban még hetvenöt kilométert haladtak naponta. / Csak harciszekerek gyártására nem vállalkoztak volna, pedig Mátyás seregében volt belőle vagy kilencezer./ Legyünk büszkék arra is, úgysem húzhatjuk ki gyakran magunkat, talán ezért vagyunk olyan csüggedtfejű emberfajta, hogy Kocs község a szülőfaluja és névadója.

                    /Teller Ede sem volt büszke a hidrogénbombájára. Jogosan, mert nem is vált nagyobb dicsőségére az emberi fajtának, mint egy parasztkocsi./ Így került be azután az európai nyelvek szókincsébe a kocsi.

                    Az, hogy ma már azt is kocsinak hívjuk, ami sok színben szaladgál az utakon, és büdös, mint a görény, csak nyelvi fantáziánk renyheségét bizonyítja. Miért nem hívhatnánk ezt a naponta gyilkoló, száguldó járművet, felújítván egy régi szavunkat: gyilokjárónak. Vagy, ha az ütközés utáni állapotokat nézem, szecskavágónak. Javasolt nevek még: vasgyúró, kőmorzsoló, fanyüvő. De a legtalálóbb, és ez nem az én isteni szikrám: száguldó koporsó.

                   Kalandozzunk vissza Szloboczkai Izsák kocsijaihoz! A csézákhoz és a bricskákhoz, mert azokat az előbb kihagytam.

                   Nemcsak a szakmájával tudott a falunak meglepetést okozni, de a házasságával is. Pestről hozott magának feleséget. Bizonyos, hogy ő maga is zsidó volt, de Oroszországból magával hozta a pogromok álmot elriasztó emlékét és félelmét. Maga nem járt a zsidó közösségbe, a felesége, majd a kislányuk sem.

                   Minden zaj nélkül éldegéltek. A férfi sokat dolgozott. Arra is futotta, hogy szőlőt vásároljanak, és a felesége a napszámosokkal együtt művelte. Együtt dolgozott velük egész áldott nap. Általában baromfihúst, kenyeret evett zöldpaprikával, a többiek szalonnát, kenyeret hagymával Ez nem volt nagy társadalmi különbség.

                    Egy kissé furcsa volt, legalább is a napszámos asszonyok annak találták, hogy a munka végeztével ledobta munkás ruháját, amibe napközben beleizzadt, és pucéran megmártózott a csurig töltött kürt vizében. Ez a beton víztároló közvetlenül a gémeskút mellett terpeszkedett, és egész nap szívta magába a nap melegét.

                   - Jé, a Zsuzsi nagysága, anyaszült meztelen! Nem szégyelli a testét idegennek megmutatni. Hiába, meglátszik, hogy pesti lány volt! Lehet, hogy lefekvés előtt minden este fürdőkádban lubickol, és illatos szappannal mosakszik” – sutyorogtak egymás között, meg mindegyik a szomszédasszonyukkal.

                   Ezt ugyan permetvíznek szánta a másnapra fogadott férfiember. De majd pótolja a kicsobbant vizet még aznap este, vagy majd napkeltekor: „Annyi baj legyen! Kár, hogy nem láthattam én is a nagyságos asszonyt Éva-anyánk ruhájában!

                  Ó, ti szemérmes borvári asszonyok!  Bárcsak eljuthattatok volna már gyerekkorban egy fürdőszobába! De benneteket a mentatelep higiéniája nevelt szemérmessé, a fürdőszoba nélküli lakás szegényszagúvá. A nagyságos asszonyt szerencsés helyre szállította a gólya.

                   Időközben született egy kislányuk. Pesten járatták iskolába, ahol nem volt csütörtöki szabadnap, de a szünidőt a szüleinél töltötte. A szomszéd kislányokkal játszott. Érettségi után férjhez ment egy jó svádájú magyar katonatiszthez. Jól választottak mind a ketten, de felhős történelmi ég alatt. Érosz nem látta előre az eljövendőt. Már a kislányuk is megszületett. Az unoka és a fiatalasszony a háború közeledtével Kecelre menekült.

 

                                                                             +

 

                  Kétéves sem volt az unokájuk, amikor 1944. március 19-én, hazánkat megszállták a németek, és az egész országban kikényszerítették a gettókat. A magyar katonatisztet a Kárpátok vonalára vezényelték, hogy állítsa meg az oroszokat. Szegénynek főhetett a feje, mi lesz a családjával.

                   Az történt, ami mindenütt az Alföldön és a visszacsatolt területeken, gettókba gyűjtötték a zsidókat. Borváron a zsinagóga mellett szégyenkező zsidóiskolába. Ide korábban a szegény zsidógyerekek jártak, akiknek nem volt pesti rokonságuk vagy tehetős szüleik, mert a színvonala nem különbözött a helyi oktatástól.

                   Itt kellett élni Izsák feleségének és a lányának. Innen jártak ki, engedéllyel, babusgatni a kicsit. Az édesanyja, Klárika, majd megőrült, ha csak egy óráig nem láthatta. Mindenki tele volt aggodalommal, mert riasztó volt a jövőre gondolni.

                   A híres és talpraesett kovács is tanácstalan volt. Elbújtatni őket? De hova és kihez? Ki vállalná értük a kockázatot. A félelem megbénította őt is, mint mindenkit, attól függetlenül, hogy zsidó vagy keresztény volt az illető. Hétszámra nem vett kalapácsot a kezébe. Töprengett, aztán Pestre utazott, hogy tudakozódjon a jövendő felől. Arról beszéltek ott fenn, hogyha rosszra fordul, mindenkit egy lengyelországi táborba hurcolnak válogatás nélkül. Öreget és fiatalt, még a csecsemőket is. Annyi pénze nem volt, hogy, mint sokan mások, megválthatta volna életüket a Gestapótól.

                    És eljött az idő, amitől rettegtek. A gettó lakóit csendőrök kísérik a vasútállomásig. Elöl az idős és középkorú férfiak, meglepően kevesen. Ma már tudjuk, hogy volt, aki elbújhatott. Mögöttük fiatal anyák a gyerekeikkel. Nagyok szánta őket az Oncsa-telep szegény népe. A sokgyerekes asszonyok kiálltak az utcára, és néhányan sírva nézték ezt a néma vonulást. Nézték és siratgatták a sárga csillagosokat. Az egyik zsidóasszony, az ideges és arrogáns Vetőné, hozzájuk is vágott két kegyetlen kérdést:

                   Mit bámulnak? Nem láttak még zsidókat?

 

                                                 +

 

                   Majd Kiskőrösre a vonaton, aztán Kiskunhalasra. Itt csatlakoznak a Pest felé indulókhoz. A ruszki kovács mindenütt a nyomukban. Közben riadóztatta vejét, aki a Kárpátokban harcolt. Az öreg egyetlen, de nagyon fontos ügyet el tudott intézni. Sikerült az unokáját kitépni az őrjöngő lánya kezéből, mielőtt rájuk csapódott volna vagonajtó.

                   A Keleti pályaudvarról megindult a vonat Borvárra a ruszki kováccsal és a megmentett, szívéhez szorított unokájával. Talán abban a percben indult meg egy barna szerelvény a Nyugati pályaudvarról Auschwitz felé.

                   Közben egy fekete autó rohant végig a fél országon. A Kárpátoktól a fővárosig. Pesten megállt egy rövid időre, azután száguldott észak felé. A határon közölték a vezetőjével, hogy AZ A VONAT  már elhagyta az országot. Ekkor Széles Ferenc főhadnagy a szívébe lőtt.

 

                                                                        44.

 

                   A községet háromszázad magyar katona védte, zömmel Somogy megyeiek. A felszerelésül aknavetőkből, hat 15-ös ágyúból és géppuskákból állt. A járőrök és felderítők géppisztolyokkal, 42-es szuronyos puskákkal és pisztolyokkal voltak felfegyverkezve. A harckocsikkal szemben pedig halálra szánva.

                   A járőröző honvédek természetesen bátorították a lakosságot, egyúttal így tartották magukban a lelket, szegények. A magyar csapatokat két helyre összpontosították: a községbe kanyarodó halasi út bal oldalára és a Császártöltés felé vezető főút jobb oldalán lévő temetőárokba.

                   Bíztak abban, hogy a középütt betörő gyalogosokat egy német motoros század vissza tudja verni. Azokban aztán bízhattak! Ha tudták volna a szerencsétlenek, hogy milyen aljas árulások áldozatai lesznek? A németek szó nélkül leléptek, miután az előző napon disznóhússal jól „feltankoltak”. Császártöltés felé a Dunántúlra igyekeztek. Okosabbak voltak, mint a mieink, fölöslegesen nem véreztek.

                   Az oroszok már előre megtudták a magyar csapatok elhelyezkedését. Vajon kitől? Seiner Gyulától és Áron Istvántól. Mintha ismerős lenne ez a két név? Kapás Ferenc vendégei voltak 1944 nyarán. Van, aki az oroszul jól beszélő ruszki kovácsot gyanúsítja, én azonban nem hiszem. Az oroszoknak volt magyar tolmácsuk.

                    Természetesen nem a halasi úton törtek be a faluba, hanem a szentimrehegyi Vörös erdőnél Polgárdi felé letérve, a dűlőutakon haladtak a járművekkel, és oldalba kapták mind a két állást. Ez „muszkavezető” nélkül nem képzelhető el. Az ötös-hatos csoportokban lopakodó oroszok a kenderföldi tó szomorúfüzes, bokros, jól álcázott területéről gépfegyverekkel kezdték el lőni az út túlsó oldalán kiépített állást, amelyik nem volt távolabb száz méternél. Teljes volt a meglepetés majd a megdöbbenés. És perceken belül nagy a magyar áldozatok száma. Akik túlélték, a falu felé rohantak, hogy legalább a házfalak nyújtsanak nekik védelmet.

                   A német támogatás hiányában, a temetőárokban elhelyezkedők minden oldalról tűz alá kerültek. Mégis itt tartott legtovább az ellenállás. Valószínűleg ebben a harcban estek el az orosz katonák is.

                   A visszavonuló, menekülő magyarok az Újfalun keresztül húzódtak vissza az akasztói útra. Amikor az orosz gyalogság felszámolta a két védelmi pontot, a falu központjába már harckocsik támogatásával törtek be. Szintén Polgárdi felől a Jankovátzi utcán át.

                   Az első és magányos harckocsi ismerte a páncélököllel elhelyezkedő magyarok helyét a Vasút utca torkolatánál, a későbbi vasbolt sarkán. A harckocsi a községházánál élesen jobbra fordult, és azonnal tüzelt, egymás után kétszer. A magyar fegyverek meg sem szólalhattak, mert percek alatt meghalt az állás összes katonája. Széttépett fiatal testtel feküdtek ott mind az öten.

                   Az orosz áldozatokról csak annyit tudunk, hogy titokban kaparták el őket, mint a kutyákat. A hatvanas évek elején a tőzegtelep egyik munkagépe, egy dózer, a felszínre hozta az oroszok testét a puha talajból. A gépet Kapás Jani vezette, ő tanúskodott. Értesítették a kalocsai orosz parancsnokságot, akik intézkedtek, és holttesteket ismeretlen helyre vitték. Megítélése szerint öt vagy hat orosz holttestének a maradványai lehettek. Hol vannak az orosz áldozatok temetői szerte Európában? Valahol a föld mélyébe rejtve, jeltelenül.

 

                   Végtelenül szomorú és akkor még érthetetlen epizódja volt a borvári harcoknak, hogy Kisbalaton utcában a súlyosan sérült, segítségért jajgató magyar katonákat az orosz politikai tiszt pisztollyal fejbe lőtte. Az ablakán át meglesték a jelenetet.

                   Ezt pedig Polyák Ilonától tudjuk, akik a szemközti házban laktak. Ki mert volna akkor utcára lépni a környék lakói közül, hogy a sebesült magyar katonákon segítsenek? / Hogy ezek után Polyák Ilona édesapja miért lett olyan bősz kommunista? Csupa rejtély az emberi lény, Barátom! /

 

                    Egy másik szemtanú vallomása így folytatja: „Szép napsütéses idő volt egész délelőtt. Ebéd után, talán három óra lehetett, amikor a tanyánkba két szálfatermetű katonatiszt jött be sietős léptekkel. Apámmal kimérten közölték, hogy a százados úr parancsára azonnal foglyon be a kocsiba, mert sürgősen sebesült magyar katonákat kell vinnie Akasztóra. Több felől is odaviszik őket, és azután kerülnek kórházba.

                   Napok óta tudtuk hogy a tanyánktól közel ötszáz méterre, a dömötöri iskolában van a magyar parancsnokság. Robbanásokat, ágyúdörejeket is hallottunk. Az édesapám rimánkodó hangon mondta a tiszteknek: „Vitéz urak, próbálkozzanak most máshol! Nézzenek be az ajtón, és látni fogják a haldokló feleségem. Tegnapelőtt hoztam haza a halasi kórházból, most a halálos ágyán fekszik.”

                  A katonák bocsánatot kértek, és sietve elmentek. Közben a dömötöri iskola és a csukás- pusztai erdő között a magyar katonaság Akasztó felé vonult a sebesülteket szállító lovas kocsikkal. Az épségben maradtak többség lóháton vagy gyalogosan. A füstölgő tábori konyhát is lovak húzták. Nagy csendben mentek előre, együtt a leáldozó nappal.

                   Mindez 1944. november elsején történt, éppen Mindenszentek napján.”

                   Azt, ami ebben a községben történt, sem Sztálinnak, sem Szálasinak, sem a muszkavezetőknek, sem az orosz politikai tisztnek nem lehet megbocsátani. Értelmetlen és aljas mészárlás volt.

 

                   Mindez akkor történt, Barátom, amikor még kétéves sem voltam. Szőke kis legényke, akit igen babusgattak az oroszok. Nem a politikai tisztek, hanem a közkatonák. A dédanyám vacsorát főzött nekik a kiskonyhában. Ilyenkor csak ketten voltunk otthon. Én, a „férfi”és a dédnagyanyám, a szakácsnő. Anyám, ha „vendég” állt a házhoz, a szomszéd pincéjében lapult. Apám akkor már Oroszország felé tartott egy marhavagonban, hogy segítse felépíteni azt, amit a „fasiszta” magyarok leromboltak.

           

                                                                      45.

 

                    Nobless oblige, a nemesség kötelez. Francia szólás, de egész Európára érvényes volt. Ez akkor jutott eszembe, amikor beleolvastam egyik gyakran forgatott könyvembe, és ott a következőt olvastam: „1849. Bécsben az orosz intervenciót kérik. Azon körülményből, hogy az orosz intervenciót hevesen ellenző Stadion gróf, osztrák belügyminiszter április12-én tébolyodott meg, következtetik, hogy a kabinet e napon határozta el az intervenciót kérni.”

                   Három nappal később, április 15-én: „Az osztrák kormány megkérte a cárt, küldene 30 000 embert Erdélybe. E kívánságnak Miklós cár bőségesen megfelelt, mert Magyarországba és Erdélybe összesen 203 000 embert küldött 635 ágyúval.” Stadion gróf és Miklós cár.

 

                   Közel száz évvel később a magyar miniszterelnök, gróf Teleki Pál, aki aláírta az örök békét biztosító egyezményt a szerbekkel, főbe lőtte magát. Fölöttébb gyanús az a búcsúlevél, amelyik állítólag, teljes egészében, tőle származik:

                  „Főméltóságú Úr! Szószegők lettünk – gyávaságból – a mohácsi beszéden alapuló örökbéke szerződéssel szemben. A nemzet érzi, és mi odadobtuk becsületét. A gazemberek oldalára álltunk – mert a mondvacsinált atrocitásokból egy szó sem igaz! Sem a magyarok ellen, de még a németek ellen sem! Hullarablók leszünk, a legpocsékabb nemzet. Nem tartottalak vissza. Bűnös vagyok. Teleki Pál, 1941. ápr.3.

                   Az első bekezdésben arról ír, hogy „mi odadobtuk a / nemzet / becsületét.” Tehát minden felelősséget nekik kell vállalniuk. A befejező mondatban két olyan szó van, ami teljesen hiányzott ennek az intelligens embernek a szótárából, és aki még a hazáját is szerette: hullarablók és a legpocsékabb „nemzet”?

                   Egy tisztességes politikus nem keni rá a személyes felelősségét az egész népre. Ha gyűlölte volna a magyarságot, akkor érthető lenne. De az nem lövi főbe magát. Legfeljebb szerez egy hamisítót! Mondjuk: in USA.

                    Hiszen az öngyilkosságot emiatt választotta:”Bűnös vagyok!”

                    És ez a kulcsmondat.  Így azonban ez a levél hamisítvány. Azoktól származik, akik olyan mértékben gyűlölik a magyar népet, amennyire az utolsó, hamisított, mondat tartalmával ezt ki is fejezik.

 

                   A szerződést megszegő Horthy nem ismerte be vétkét, mert a hitleri Németországgal gyáva volt szembeszállni. Vagy legalább tiltakozásul „kiszállni”, és lemondani. De ő nem volt „nobless”. Csak egy átlagos képességű politikus.

                    Horthyról jut eszembe, hogy megkérdezzek egy tudós könyvet, mit jelent az a fogalom és bizonyára rang: „ellentengernagy”. Gyerekfejjel úgy gondoltam, hogy az olyan ember, aki ellenőrzi a tengernagyot. Vagy ellenfele sakkban, pókerben, lovaspólóban vagy csónakversenyen. Most kiderült, még a halálom előtt: „ellentengernagy: haditengerészeti vezénylő tiszt, kisebb-nagyobb hajóraj vagy hajóosztály, ill. parti létesítmény parancsnoka. A vitorlás hadihajók korszakában az utóvédet vezette, ennek az emlékét őrzi pl. angol elnevezése is / rear-admiral; rear: utóvéd /.” Most már csak az a tiszteletteljes kérdésem lenne: Miért ellentengernagy? Miért nem „tengerközepes”? Esetleg: „tengernagy-helyettes” vagy póttengernagy? Három szóval: Tudatlanul fogok meghalni.

                    A nemesség kötelez, de a birodalom érdeke mindenek felett áll. 1849-ben az osztrák császár és az orosz cár közös érdeke volt a magyar szabadságharc leverése. 1941-ben a német birodalom érdeke Jugoszlávia és az egész Balkán megszállása. A szorításban egy valóban „nemes” ember összeroppan. Legyen az osztrák vagy magyar.

                   Ilyen alapon vannak nemes nemzetek és nemtelenek. Minek tekintsük az olaszok 1915-ős átállását az Antant oldalára, holott már mellettünk volt elkötelezve. Az is olasz stílus, hogy a Duce fénykorában, az abesszin háború győztes befejezésekor, tömegek üvöltötték: „Viva Duce!” Hol voltak ekkor a fasizmus ellenségei, a kommunista partizánok? A tömegben, amelyik üvöltött. Fordult a kocka. Leáldozott Mussolini napja. Hirtelen partizánsereg nőtt ki a semmiből az olajfák alatt. Mussolinire vadásztak, és amikor elejtették, az élettársával együtt egyik település főterén, lábainál fogva fölakasztották, mint egy baromfit. Viva Duce!

                   Kétségtelen, a történelmi tények is bizonyítják, hogy van hasonlóság a román és az olasz mentalitás között. Állítólag rokonok! Miért ne lenne?

                   Az első világháború idején, még 15-ben az olaszok megszegték a központi hatalmakkal kötött megállapodást, és átálltak.

                   1916-ban, miután nekik ígérték Erdélyt, a románok hátba támadták Magyarországot. A németek segítettek nekünk. Még Bukarestet is elvesztették, nemcsak a becsületüket.

                  A magyarok mellett a másik tisztességes, mert a szövetségesit saját kára is segítő nép az orosz volt. Mindkét országban a vereség zűrzavart kihasználva, hatalomra kerültek a bolsevikok. Nálunk, hála istennek csak 131 napra, de Oroszországban 70 évre.

                  De volt egy nagyon értelmes, már-már zseniálisnak nevezhető angol, a titkosszolgálat vezetője, Sidney Reilly-nek hívták, aki időben felismerte az egész emberiséget fenyegető hatalmas veszélyt Lenin megjelenésekor. A londoni főhadiszállásra küldött rövid megállapításai rendkívül időtállóak:

 

                    „A németek emberi lények. Még azt is megengedhetjük magunknak, hogy legyőzzenek bennünket Itt Moszkvában az emberi faj ősellensége nő nagyra. Ha a civilizáció nem csap le idejekorán és nem zúzza össze ezt a rémet, akkor ez végül is elhatalmasodik majd a civilizáción.

                    Ezt az ocsmány fajzatot, amely most Oroszországban megszületett, mindenáron meg kell semmisíteni. Békét Németországgal! Igen, békét Németországgal, békét mindenkivel! Csupán egy ellenség van; az emberiségnek Szent Szövetségbe kell tömörülnie az éjszaka eme lidércnyomása ellen!”

 

                    1918 elején, a helyszínen, állapította meg, és mennyire igaza volt: sztálinizmus, nálunk a Rákosi-rendszer, a Kádár-rezsim, s a világon hány országban és hány millió emberéletet követelő szörnyűség szabadult a világra. / A kommunizmus fekete könyve ezt ma már fehéren-feketén bizonyítja !

                    

                   Az oroszok előtt 1944. augusztus 23-án kapituláltak és átálltak. Kiugrottak, és talpra estek. Viva Antonescu!

                   A magyar nép pedig kiszolgáltatva a rendkívül erős Vörös Hadseregnek, szenvedett és vérzett a háború utolsó napjáig. És még azután is, a fogolytáborokban, mert mi lettünk a „bűnös nemzet”. A történelmet emberek csinálják. Olyan is! Az erkölcsösség és erkölcstelenség isteni ítélet alá esik. Ezért gyűlölnek bennünket a szomszédaink!