Szigeti veszedelem
Bevezetés
Én, az ki azelőtt ifjú elmével
Játszottam szerelemnek édes versével,
Küszködtem Viola kegyetlenségével:
Mostan immár Mársnak hangosabb versével.
Fegyvert s vitézt éneklek, török hatalmát,
Ki meg merte várni Szulimán haragját,
Ama nagy Szulimánnak hatalmas kardját,
Az kinek Európa rettegte szablyáját.
Múzsa! te, ki nem rothadó zöld laurusból
Viseled koszorúdat, sem gyönge ágból;
Hanem fényes mennyei szent csillagokból,
Van kötve koronád holdból és szép napból;
Te, ki szűz Anya vagy, és szülted Uradat,
Az ki örökkén volt, s imádod fiadat
Úgy, mint istenedet és nagy monárkhádat:
Szentséges királyné! hívom irgalmadat.
Adj pennámnak erőt, úgy írhassak, mint volt;
Arról, ki fiad szent nevéért bátran holt,
Megvetvén világot, kiben sok java volt;
Kiért él szent lelke, ha teste meg is holt.
Engedd meg, hogy neve, mely most is köztünk él,
Bővüljön jó híre, valahol nap jár-kél,
Lássák pogány ebek: az ki Istentől fél,
Soha meg nem halhat, hanem örökkön él.
Zrínyi imája
Véghetetlen irgalmú szentséges Isten,
Az ki engem segítesz minden ügyemben,
Te vagy énnékem győzhetetlen fegyverem,
Pajzsom, kőfalam, minden reménységem.
Hajtsd le füleidet az magas kék égből,
Halld könyörgésemet kegyelmességedből,
És ne csinálj törvényt az én érdememből,
Hanem véghetetlen irgalmas szívedből.
Nem-é én tetőled csináltattam földből?
Nem nagy bűnnel jöttem-é anyám méhéből?
De te irgalmaddal tisztultam meg ebből,
S minden világi jómat vettem kezedből.
Uraságot adtál, kivel én megérem,
S vitéz szívvel áldottál, s van becsületem
Világ előtt; nem érhet az én érdemem
Annyit, mennyi sok jókat tetőled vettem.
Mert az én érdemem nálad annyit tészen,
Mennyi vizet kis fecske szájában veszen,
Az megmérhetetlen tengermélység ellen,
Annyi én érdemem te kegyelmed ellen.
Mégis én nyomorult háládatlan vagyok,
Újabb bűnre mindennap sok okot adok.
Uram, költs fel, kérlek, én mikor szunnyadok,
Moss meg szent lelkeddel, mert rút mocskos vagyok.
Atyáink vétkéről meg ne emlékezzél,
Sőt minden bűnükről, kérlek, feletkezzél:
Mert tégedet nem holt, hanem ki most is él,
Dicsér, és nevedről tisztességet beszél.
Ne engedd meg uram/noha érdemlenénk/,
Hogy haragod miatt földig törettetnénk;
Hogy az te szent nevedet ők megnevetnék,
Mitőlünk, te hol vagy? kevélyen kérdeznék:
Mutasd meg őnékik, hogy te vagy nagy Isten,
Hogy tekívüled máshol Isten nincsen;
Ki megyen utánad, nem jár sötétségben,
Hanem viszi utad az örök örömben.
Nem nékünk, nem nékünk, Uram, tisztességet,
De szent nevednek adj örök becsületet.
Minket azért áldj meg, hogy hívjuk nevedet
Mi segítségünkre, és bízzunk tebenned.
Uram, te Felségedet arra is kérem;
Látod, immár a vénség majd elér engem,
Immár nem lesz oly erő az én testemben,
Hogy ellenségedet, mint előbb, törhessem.
Vedd hozzád lelkemet, mely téged alig vár,
Miként segítséget hadtól megszállott vár.
Vedd ki testemből, melyen vagyon nagy zár,
Ne süllyessze bűnöktől megnövelt vízár.”
Így az Isten előtt Zrínyi esedezett;
Azért meghallgatá az ő könyörgését.
Háromszor láttatott Zrínyinek, feszület
Hogy hozzá lehajlott, felelvén ezeket:
„Ím, az te könyörgésedet meghallgattam,
Az te buzgó szívedet mind általláttam,
Atyai kedvemben ügyedet fogadtam,
Ne félj, mert nem hiába érted meghaltam.
Örülj, én jó szolgám, mert jól kereskedtél,
Mert öt talentumodhoz még ötöt nyertél,
Világon magadnak koronát kötöttél,
Melyet aranyosan Atyámhoz viszed fel.
Hozzám veszem immár az te szép lelkedet,
Magad is kívánod, s így jobbnak ismerted;
De hogy még fényesebb korona fejedet
Tisztelje, ím néked adok ily kegyelmet:
Mártíromságot fogsz pogánytól szenvedni,
Mert az én nevemért fogsz bátran meghalni.
Zrínyi, hallgasd meg most, mit fogok mondani,
Ím te jövendődet fogom most számlálni.
Szulimán haddal jön az Magyarországra,
És legelőször is fog jönni váradra,
Lesni, mint éh farkas, fog te halálodra,
Hatalmát, erejét veszti Szigetvárra.
De ő nem fogja te romlásodat látni,
Mert vitéz kezed miatt fog meghalni,
Sok ezer töröknek kell ottan meghalni,
Akkor az te lelked fog hozzám szállani.”
Peroratio
Véghez vittem immár nagyhírű munkámat,
Melyet irigy idő, sem tűz el nem bonthat,
Sem az ég haragja, sem vas el nem ronthat,
Sem az nagy ellenség, irigység nem árthat.
És mikor az nap eljön, mely testemen
Csak uralkodhatik, fogyjon el éltemen
Hatalma: magamnak ugyan nagyobb részem
Hordoztatik széjjel az magas egeken.
S honnan Szkítiából kijött magyar vitéz,
Merre vitézségét látta világ nagy rész,
Azokról helyekről minden szem reám néz,
Hírrel, becsülettel, valamíg világ lész.
De híremet nemcsak keresem pennámmal,
Hanem rettenetes bajvívó szablyámmal:
Míg élek, harcolok az ottomán haddal,
Vígan boríttatom hazám hamujával.
Az idő és hírnév
Nem írom pennával,
Fekete téntával,
De szablyám élivel,
Ellenség vérivel,
Az én örök híremet.
Elégia
Elég volt Istennél Ábrahám jó kedve,
Fiának halála mert meg volt engedve:
Másképpen vagyok én Istentől büntetve,
Avagy talán inkább Istentől szeretve.
Meglátá kis Izsákot és megszereté,
Karangyalok közébe el is viteté,
Ezt az áldozatot menybe helyezteté,
Paradicsom kertjébe őtet teteté.
Tudom, miért köllött most szintén az Úrnak
Paradicsom kertjébe kis virág Izsák,
Tavasszal ugyanis virágot plántálják,
Őtet is most ültetik kisded angyalkák.
Virágjában megmarad mindenkor ottan,
Itt pedig az földön lett volna hervadtan,
Ottan örök öröme neki az Úrban,
Itt búbánat őtet verné világban.
Ebben csak egy ok van,
Az kit én szívem bán,
Hogy nem élem gyümölcsét
Urának, hazának
És nagy Jehovának
Hadd találta volna kedvét.
Mint pálmafa termett,
Úgy ő neki köllött
Elrendelni menését.
De hiába sírok,
Utána óhajtok,
Fátum irigy énnekem,
Hogyha emberkorban
Ő gyújthatott volna,
Azt bizonnyal elhittem,
Ő Zrínyi jó névvel,
Vitéz magyar kézzel
Kedvet tett volna nékem.
Így akarta Isten,
Az ember mit tegyen?
Vele nem pörölhetni.
Az mi dolgunk nem más,
Csak mint pironkodás,
Mindent el kell szenvedni;
Mind jóért, körösztért
És balszerencséért
Az Istent kell áldani.
Ím most ifjodik megvénült esztendő,
Tavaszra fordula téli kemény idő,
Újul föld, frissül víz, vígadik az erdő,
Teli szép madarakkal magas levegő.
Az szép fülemile sírással úgy tetszik,
Régi bánatjáért hogy panaszolkodik,
De nem, hanem még ő vigadozik,
Hálát Istennek ad, néz fel, imádkozik.
Jaj, az én tavaszomat irigy elrontá
Szerencse, sőt még inkább télre fordítá;
Derült szemeimet esőnek bocsátá,
Jéggel én szívemet s búval beborítá.
Gyönyörű madárkám, kicsiny fülemilém,
Jaj, igen hirtelen elrepüle tőlem,
Az énnékem vala minden reménységem,
De mint könnyű árnyék elkele előlem.
Így számlálom vala az én jövendőmet,
Hogy sok idő múlván ez megvált engemet,
Hogy követi, meg is haladja versemet,
És szegény hazánkért igyekezetemet.
S zengőbb trombitával magyar vitézséget,
Fogja énekelni erős kar erejét,
És hogy ő is aztán érdemeljen ilyet,
Kinek énekelhessék cselekedetét.
Jaj, szép fülemilét az irigy halál
Lecsapá kebelemben szörnyű kaszával
Izsákot, mely vala mint egy szép virágszál,
Kertek szépségére mely oly gyönyörűn áll.
ZRÍNYI MIKLÓS
1620-1664
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése