"Nota bene!" 5. ~ "Amiről az apa hallgat, a fia beszél, és gyakran úgy találom, hogy maga a fiú az apa felfedett titka." Friedrich Nietzsche LXV.

 

                                                                        77.                             

                                                             NAGY IMRE

 

                    1953-ban volt remény arra, hogy talán föllélegezhetünk. Rákosival együtt Nagy Imrét is Moszkvába rendelték. A kopaszt a sarokba térdeltetették jó ukrajnai kukoricára, Nagy Imre elvtársat pedig felkérték, hogy vigyen egy kis peresztrojkát a magyar gazdaságba, és derítse jobb kedvre a népet.

                   Ez a „kicsi” Nagy el is foglalta a miniszterelnöki bársonyszéket, és 1953 nyarán be is jelentett a módosítást. Enyhített a beszolgáltatás terhein, ellenezte az erőszakos téeszesítést. Kimondta, hogy csökkenteni fogják a nehézipar támogatását és növelni az élelmiszeriparét. Az internáló táborokat fel kell oszlatni! Néhány túlkapásban részt vevő elvtársat: Décsi Gyulát, Péter Gábort, Piros Lászlót  felelősségre kell vonni! Természetesen szó sem lehet akasztásról, hiszen az elvtársakat csak a Párt rosszul felfogott érdeke vezette. Buzgóbbak voltak a likvidálásokban, mint kellett volna. Csillapításul kaptak 5-6 szanatóriumi évet, amelyből igen keveset töltöttek le. Amikor a miniszterelnöki expozéját a magyar parlament ülésén elmondta, ott sunyított mögötte mind a négy „ász”: Rákosi, Gerő, Révai és Farkas. A munkásmozgalom műhelyében barkácsolt korhadt bükkfanyelvén és szép gordonkahangján, biztos, ami biztos, megfenyegette a nagyreményű publikumot:

         „Aki nem a pártra és a kormányra hallgat, hanem az ellenség szavára, aki nem a törvények útját járja, hanem a törvénytelenség útjára lép, az ne számítson a párt és a kormány segítségére. Ez minden intézkedésünkre és mindenkire vonatkozik. Azokra is, akik nem várva be októbert, a gazdasági év végét, a nyári munkák kellős közepén akarnak kilépni a termelőszövetkezetből, vagy most akarják a feloszlást kimondani, ahelyett, hogy a kormány által szabályozott módon és időpontban élnének ezzel a jogukkal. Azokra is vonatkozik, akik úgy magyarázzák a jogok és szabadságok, a segítés és a kedvezmények kiterjesztését, hogy most már semmiféle, sem adófizetési, sem beadási kötelezettségük nincs az állam iránt, ahelyett, hogy annak pontosan eleget tennének. Ezek ne számítsanak kíméletre! Tapasztalni fogják, hogy velük szemben a törvények teljes szigorát alkalmazzuk.”

         Nagy Imrét már ötvenötben kiállították a válogatott csapatból, pedig ő volt a kapitány. Igaz, hogy 54-ben elvesztettük az aranyunkat Svájcban, és alkalmat adtunk annak a fasiszta csőcseléknek, hogy kilenc évvel a háború után újra lelkesen énekeljék: Deutschland, Deutschland über alles!

          Úgy sírtam akkor, mintha a szívem készülne megszakadni! Hetekig úgy jártam-keltem, mint akinek jártányi ereje sincs. Ezt nem bocsátom meg Nagy Imrének. Esküszöm, hogy ez szándékos volt.

 

                                                                          78.

 

                                                           Az unokatestvérek sorsa

 

                                                           

 

 

         Hogy ötvenhatig mit tettünk, mit nem? Sok mindennel megpróbálkoztunk. Apám megpróbált a szövetkezetnél állást koldulni, de válaszra sem méltatták. Azután kettesben elvállalták a Kapás Pista bácsi gabonájának a learatását. Valamivel több, mint egy hét alatt 90 csomót vágtak le. Pedig ezt a munkát eddig nemigen próbálták.

         Aztán nehogy megfeledkezzem róla, hogy anyám vállalkozásba fogott. Elég hosszantartó és hasznot hozóba. Elvállalta ama nevezetes kalocsai forradalmi ezred katonáinak a ruhamosását. Természetesen ő volt a fővállalkozó, és a nyertes. A környék asszonyai a munkavállalók. Sokszor és nagy élvezettel zsebeltem a koszos nadrágokat, és a zubbonyok zsebeit. Bizony, a mi katonáink nem hagytak benne még filléreket sem. Mindenesetre olyan bakaszag volt az udvarunkon hónapokon át, mintha itt vert volna sátrat az egész ezred.

         Apám volt szénavásárló, mázsáló a gabonaátvételnél. Borváron is, Imrehegyen is, de ezek szezonmunkák voltak. Végül őrültünk, amikor végleges álláshoz jutott, mint útőr, ha úgy jobban tetszik, útkaparó. Innen avanzsált, amikor levelezőn a hetediket és a nyolcadikat a Miska bácsival karöltve befejezték, apám a kiskőrösi raktárba, Miska bátyám pedig egy közigazgatási iskolába, és lett belőle, a hatvanas évek elején, imrehegyi tanácselnök. Az ázsiója nem nőtt, mert a parasztkulákok, a legnagyobb bosszúságára, újra lekezelték, mint egy ágrólszakadt koldust: Visszavágyott a régi világba, ahol ezeknek a szarvát letörték.

                    Ezért is ment idegileg teljesen tönkre. És hosszú, ágyhoz kötött betegség után halt meg a hetvenes évek végén. Én egyszer meglátogattam őt a nádfödeles házukban, és ő anyámékat egyetlen alkalommal, de akkor már komoly betegen, az új Táncsics utcai házban. Kár volt érte, én igen szerettem.

 

                                                                       79.

                                                                     1956      

 

                   

 

         „1991-ben idősebb vasutasokkal utaztam együtt Debrecenbe. Beszélgettünk, szó szót követett, és akkor megkérdeztem tőlük, hogy 1956-ban mikor kezdtek átjönni a tankok a magyar-szovjet határon? Azt mondták, hogy: nem 23-ról 24 re virradó éjjel jöttek át, hanem már előbb, 20-ról 21-re virradó éjjel. A határon özönlöttek át százával, amelyek aztán 23-án körülvették Budapestet.

         Az uram édesapja vasúti tiszt és Nyíregyházán volt állomásfőnök ebben az időben. Amikor már utazni lehetett, akkor feljött megnézni bennünket. Érdekelte, hogy hogyan éltük át mindezt, és ő mondta: „Október 23-a előtt egy héttel Záhony felől jöttek szovjet katonákkal és tankokkal megrakott vasúti kocsik. Úgy éreztem, hogy leesek a lábamról, mert ezeket nekem fogadnom kellett, mivel nemzetközi vonatok voltak.

        Egy héttel 23-a előtt. Én ezt megmagyarázni nem tudom, csak ez tény.”

                                                                                           / Bende Istvánné, Budapest /

         Amikor 56. október 23-án kitört a forradalom, vagy, ahogy erről szentül meg vagyok győződve, előre megtervezve az ávósok kirobbantották, lehet, hogy Borváron csak egyedül én hallottam meg a fegyverropogást. Hat füllel hallgattuk minden reggel a politikát, mégis nekem jutott a megtiszteltetés.

          Lázasan mentem iskolába, de ott az első napokban senki sem merte szóba hozni. Tanár-diák hallgatott, mint a sír. Ők is kivártak, de én sem járattam a számat feleslegesen, bár otthon senki sem mondta, hogy kussoljak.

          De én akkor már túl voltam egy lelki krízisen, ami egy életre elkötelezett.

          A Vörösmarty –ünnepségre gondolok, ahol én voltam tizenhárom évesen a befejező szám, A vén cigány, és egyedül nekem énekelte el a Szózatot jutalmul az egész közönség.

         Lenyó, a párttitkár, a KTSZ elől vigyorogva nézte, hogyan ráncigálják ki traktorral, drótkötéllel a templomkertből a szovjet hősi emlékművet, ami alatt két szovjet katona aludta öröknek hitt álmát.

 

                                                A traktoros monológja

 

                   „Ha nem akad más, és minden kötél szakad, itt vagyok én – mondtam a szakiknak, akik mindenáron dönteni akarták. Csináld, Feri, mondták a dörzsöltebbek. Mert óvatos a paraszt már kiskorától, a negyven fölötti meg már nem kockáztat semmit. Ki tudja, merre fordul a világ? Pedig tudhatnák, hogy arra forog, amerre forgatjuk, ha egy akaraton vagyunk.

 

                    Most mutasd meg, mit tudsz? Nem sokat köllött biztatni, mert magam is szívesen kötélnek álltam. Apám, alig hogy a frontra került, fogságba esett. Semmi hír nem volt felőle már két éve. Nálunk is zabráltak és zabáltak eleget 44 novemberében. Kiettek bennünket a vagyonunkból. Még jó hogy anyám ésszel élt, a kolbász, sonkát eldugdosta előlük, éppen az egyik üres hordóba. Mert úgy odaszoktak az anyám kosztjára, mintha vendéglőt nyitottunk volna. Még jó, hogy csak ketten jártak hozzánk.

                    Nem volt valami változatos az étrendjük, mert káposzta hússal lehetett akár minden nap. No, a káposztát nem dugdostuk, mert azt mondták, hogy igen szeretik. Ott egy dézsára való, egyétek! Hoztak valahonnan két tábla szalonnát. Tíz napon át azt apríttatták anyámmal a káposztába. Ebből főzették hol a vacsorájukat, hol az ebédjüket. Attól függött, mikor ette hozzánk őket a fene. A fazék káposzta már előre oda volt készítve. Bele a füstölt szalonnát, aztán hadd főjön!

 

                     A kötelet jó fölraktátok a horogra? Legalább négyen emeljétek, nem madzag az, se nem kötél. Vasból van az is. No, minden a helyén? Érzem, hogy most már feszül, a traktor is fölberreg. Mi a franc van ezzel a tragaccsal? Most raktam a másodikba, és úgy bőg, mint az apaszamár, de az emlékmű ettől még nem mozdul.

                     Lessétek csak jámbor emberek! Holnap már nem piszkálja a csőrötöket ez a betonoszlop. Igencsak beleadtak apait-anyait, akik építették! Nem lopták el belőle a vasat, pedig most nem bánnám. Azt mondták nekik, hogy örökéletű művet építenek. Úgy járnak ezzel is, mint a pesti fejesek a Sztálin - szoborral.

 

                    No, hát semmire sem megyek a másodikkal? Ne verd az ablakot, te hülye gyerek, attól nem megy gyorsabban! Meg nem kell azt elkapkodni! A gép is olyan, mint az ember, szépen kell vele bánni.

                    Úgy ettek, mint a disznók, kézzel markolták, aztán még a karjukon is csurgott a lé. Nem nálunk rúgtak be, mert nálunk a hordók üresen kongtak. Joppfojemattyoztak is éppen eleget miatta.  Ritkán jöttek józanon, és ha be voltak rúgva, nem lehet tudni, hogyan végződik a vendégség.

                   Az anyám nem győzte kimosni a rubáskák ujját, aztán megszárította a konyhában a tűz mellett. De az ebédet vagy a vacsorát nem köszönték meg egyszer se. Pedig én legalább azt az egy szavukat ismertem, hogy szpaszíva. Biztos nem ízlett nekik a potya kaja!

 

                     Ne integess, mert visszaintek! Gyere ide, ha olyan szívós vagy, te leszel a harmincegyedik ló. Befoglak, édesapám, téged is, ha akarod!

                    Az éjszakát valamelyik szomszéd utcában töltötték. Mással is megosztották a drúzsbát. No, a számba szaladt még egy szó! Akkor még csak surbankó gyerek voltam, de igen jól emlékszem mindenre. Még arra is, hogy mindkettőnek volt legalább három karórája. Mert biztos, ami biztos. Legyen valami emlék az otthoniaknak.

 

                    Az az idő lejárt, elvtársak! De azért a jövőnk olyan bizonytalan, mint a kutya vacsorája. Most mennek a ruszkik, vagy jönnek befelé?

                    Bőgetem már vagy negyed órája, de nem várhatok tovább.

                    No, nesze neked a harmadik! Az eleje már ágaskodik, de ez az átkozott emlékmű csak nem mozdul. Nem káromkodok itt az Isten háza előtt, de igen kikívánkozik belőlem egy jóízű. Melyik volt az a hülye párttitkár, aki éppen a templomkertbe rakatta az alapját, és éppen a Szentháromság - szobor mellé?

 

                   Nincs mese! Nyomd, Feri, a negyedikbe! Biztosan a hazug szöveg nehéz rajta: 

                   „Örök dicsőség a Szovjetunó hős harcosainak, akik életüket áldozták hazánk szabadságáért.”

                   Ez rajta van oroszul is, magyarul is. És ennek a nagy hazugságnak igen nagy súlya van. A sok nagy hazugság meg már úgy fölhöz veri az embert, hogy nehéz föltápászkodni. De ezek a pesti csibészek fölálltak!

                  Ez a sok ostoba férfi, itt Borváron, meg csak bámul, én meg csinálom nekik a forradalmat.

                  A Lenyó páttitkár elvtárs előtt meg végképp nem szeretnék leégni. Feri, fő a tiszta munka! De mi a francot keres ez itt? Nálunk már beverték az embereket a téeszbe, nem köll toborozni.  De ha nem változik meg a rendszer, olyan biztos, mint a halál, hogy egy hét múlva vagy egy hónap múlva leadja az ÁVH-nak / Mert az még él ám! / a névsort fejből. A fő bűnös persze a traktoros lesz, aki ledöntötte ezt az ízléstelenséget. De a tömeg, amelyik csak élvezte, majd újra lapít, mint nyuszi a fűben.

 

                   Valamelyik most is ingatja a fejét. Elégedetlen vagy a munkámmal, öreg? Gyere ide, ülj le a kormány mögé magad!

                    Nyugi! Nem látod, barátom, hogy most pihentetem a lovaimat, aztán újra rántom! Nem kapkodhat az ember összevissza ennyi néző előtt.

                    De nem is azok fekszenek itt, akik a harcban elestek, hanem két olyan katona, legalábbis így mondják a faluban, akik túlságosan is bezabáltak káposztából. Ezt ugyan nem hiszem, mert volt itt egy kórházuk. Lehet, hogy a repülőtérről hozták be a súlyos sebesülteket, és ezen a kettőn már nem tudtak segíteni. Ez lehet az igazság.

 

                     A másik igazság meg az, hogy végre megmozdult a nép meg a szobor! A pesti nép kiegyenesedett, erre Sztálin ijedtében kilépett a csizmájából, és hasra esett. Vihetik a darabjait. Gyűjtsd a vasat és a fémet, ezzel is a békét véded!

                    Hiába a harminc lóerő, az harminc lóerő! Gyerünk, lovacskáim! Dől már, és darabokra hullik az örökéletű beton is.

                    Itt a traktor. Vigye be valaki a téesz udvarára! De a kötelet előbb szedjétek össze! Minden értékes dologgal el kell számolni!

 

                   Például az emberekkel. Csak a Jóisten tudja, hová temették el a halottaikat. Mert volt nekik, amikor a községet elfoglalták, legalább hat vagy hét. Biztos elkaparták őket, mint a kutyákat, mert a többiek igen siettek tovább.

                   Tőlünk is búcsút vettek nemsokára. Doszvidányija- mondták. Viszontlátásra. Még csak az kéne! Azt is hajtogatták: Budapésta, Budapésta. Azt meg kell hagyni, hogy nem voltak jó kedvűek.

 

                   Aztán csak azon csodálkoztam, hogy anyám sírni kezdett. De még máma sem tudom, hogy örömében vagy bánatában.

                   Meg is kérdezem tőle, mert innen hozzá megyek. Magányosan éldegél, mert apámról már tizennegyedik éve nem jött semmi hír.

                                                                        +

                   Gondolom, hogy amikor újra lett KÖZPONT, aminek jelenteni lehetett, Lenyó szépen felsorolta a résztvevőket. A traktorost is. Mi, nyolcadikosok fejtettünk ki még komoly ellenállást. Széttéptük az oroszkönyveket, és bele a szemétládába.

                    

                    Faragó Józsi bácsi, bizonyára ő volt a legoptimistább a tanári karból, elkezdett németet tanítani. Az osztályterem berendezési tárgyait még sorra vettük, de akkora véget is ért a forradalom. Szerény személyem beszerezte a nemzetiszínű szalagok egy részét. Az osztály még manapság is tartozik az árával. A régi áruház helyén, amelyik bizonyíthatná a vásárlást, már csak egy üres és mély gödör van.

                    

                   Az országos eseményeket figyeltük a rádión keresztül, és a szomszédokkal, szép őszi napok voltak, az udvarunkon eldiskurálgattunk. Igen ám, de a rendőrség kertjéből egy bolond rendőr, vagy rendőrnek öltözött ávéhás ránk ijesztett. Ott álltunk az eperfa alatt, és folyt a szó legalább őt-hat ember szájából. Egyszer csak hullani kezdtek fejünkre, vállunkra a falevelek. Hosszú kertek feküdtek egymás mellett, és messzire el lehetett látni a fejük fölött.      Az egyik karhatalmista bolondgombát evett vagy rezet, nem bírta idegekkel szemlélni ezt a bizonyára ellenforradalmi megmozdulást, és szét akarta ugrasztani a társaságot. Fölénk golyószórózott, és hála Istennek, csak a hullani készülő levelek hullottak, bennünk nem esett kár.

                   A helyi ellenállók minden este menetrendszerűen felvonultak a rendőrség elé, és harsányan követelték a parasztot nyúzó rendőrök kiadását. Eléggé borgőzös állapotban. Ne fejtsük, hogy ez az ősz különösen szép volt! Napfényes és meleg. Fegyvereket is követeltek, de csak annyit értek el vele, hogy kézigránátokat dobáltak ki nekik.

 

                    Kiss Miklós, aki Budapesten a permetezőgépgyárban dolgozott korábban, az volt a parancsnok.  Sérültek jajgattak, és egy szerencsétlen bámészkodót hasba lőttek.

 A tömeg „farka” csak odaverődött kíváncsiskodókból állt. Szétfoszlott, aztán újra összeállt.

A mi két emberünk is hazafelé igyekezett az állatokat etetni, de megálltak kíváncsiskodni. Ha már megálltak, egyikük oda is kiáltott a rendőröknek:

                   ”Adjátok ki a tapsifülest!”

                    Így csúfolták a faluban az egyik rendőrt, mert nagy fülei voltak, és ő kísérte a végrehajtót. Bizonyos, hogy szombaton történt, mert a lakodalmas házból úton voltak hazafelé, de megálltak nézelődni, és a magasabbikat hasba lőtték. Egy gyengén sikerült bukfencet vetett az a szerencsétlen ember, és jajgatott. Azt mondták, hogy hiába telefonáltak mentőért, nem volt szabad kocsi. Ölbe vitték az orvoshoz:

                    „Pista, mit tettek veled, az anyjuk sz….. it!” Így imádkoztak fölötte.

                    A komája azt hajtogatta:

                   ”Nekem csak a kalapomat verte le a lövedék párja, ha nincs szerencsém, most én is itt fekhetnék mellette.” A felesége meg – állítólag - azt mondta:

                   ”Még jó, hogy ünneplő ruha van rajta, nem ér szégyen miatta.”

                    Föloldozás nélkül halt volna meg, ha valamelyik józan nem hív hozzá papot, és így megbékélve halt meg, szegény. A násznép körötte állt az utolsó percekben.

                    A vacsora azért nem veszett kárba, a gyászolók visszaszállingóztak a Kultúrházba. Őrizni kellett a kutyáktól az ételt – hajtogatták a „bátrabbak”, akik ki sem mozdultak a teremből. A vőfély rigmusából most kimaradt a humor, de a Himnuszt azért csak elénekelték. Így lett a násznépből gyásznép.

                   Az emberek olyan arccal hajoltak a tányér fölé, mintha hidegen kanalaznák a levest.

                                                                           +

 

                    Minden este rendbontás a rendőrség előtt, ennek messze hangzó kiáltásaival. A család, bővülve a bujdosó Miskával és a Kapás Pistáékkal, minden este kártyázott. Én, aki a helyi és országos események haditudósítója lettem, az udvaron meg a rádió mellett állandó őrségben figyeltem a becsapódásokat. Füleltem a rendőrség felől érkező zajokat, és arra lettem figyelmes, hogy valaki küszködik a szalmánkkal. Valami fényes is volt a kezében. Azt hittem, hogy egy gyújtogató, ha nem is „háborús”.

          Ijedtemben beszédelegtem, állítólag falfehéren, a társaságba, és keserű gombóccal a torkomban kinyögtem, hogy valaki van a szalmánknál. Ha a hangomnak nem is, de a színemnek hittek.

          Ekkor a két legbátrabb férfi, apám és a Miska bácsi kiállt az udvar közepére, és belekiáltott az éjszakába:”Ki van ott?”

         „Rendőrség!” – hangzott a hivatalos válasz. Hiába, előlem nem volt menekvés, mert akkor még jó volt a szemem, mint Árgusé, és a fülem, mint egy tapsifülesé.

          Aztán díszkísérettel bejött a konyhába az egyik agyonkeresett rendőr, aki az átlagosnál pofátlanabb volt a „zsíros” parasztokkal szemben.

         Komoly teljesítmény volt mögötte, mert legalább nyolc kerítésen át kellett másznia, teljes fegyverzetben, hogy a kertünkig eljusson, és az irháját mentse.

                   Az ismerős egyenruha és fegyverszag betölti a konyhánkat. Miska bácsi, mint a felszabadítóját üdvözli, és elégedetten látja az elvtársra aggatott kézigránátokat és a géppisztolyt.

          Hozzánk a lehető legbiztosabb helyre jött. Védte a hely közismerten reakciós szelleme. Miska bácsi ösztönös szolidaritása, és az ember látványa: Maga volt a rakás szerencsétlenség. Annak ellenére, vagy talán azért, mert úgy fel volt díszítve a különböző fegyverfajtákkal, hogy komikus volt. Géppisztoly, gránátok, derékszíjon pisztoly. A kályhában tőzeg égett., rövid, törékeny lángjai nyalogatták a téglák oldalát. Ilyenkor, október végén még melegített is.

                    Szolid káromkodások és ujjongások között telt el a forradalom három izgalmas hete. Amikor apám ujjongott,/ Na végre! / a Miska bácsi káromkodott, / A fene enné meg! / és fordítva. Ekkor kezdtem érezni először, hogy az apám nem mostohám, mert mindig együtt örültünk és bánkódtunk. Egy anyagból gyúrt bennünket az Isten! Reakciósból!

                    Szegény csatornaváltó! Mint egy veszett cserélgettem a hullámokat. Attól kezdve, hogy a magyaron elhangzott: Hazudtunk éjjel, hazudtunk nappal, hazudtunk minden hullámhosszon, már nem is érdekelt többé a Szabad Európa.

         Ott is aludt a legbelső szobában, és csak másnap hajnalban lépett olajra.

         Vasárnap reggel, amikor misére mentem, már ott őrködött a rendőrség kapujában. A társai meg a vasárnapi miséről széledő népet igyekeztek könnyfakasztó gránátokkal hazakergetni.

         Addig a többiek kialudták az éjszakai megpróbáltatásokat, és lemosták magukról a mocskolódásokat.

         Apám és a Miska bácsi marták egymást, mint rozsda a vasat, de egy dologban egyetértettek: utálták az ostoba, önző kulákokat. Ebben osztottam a véleményüket. Nem tehetek róla, de ez már a génjeimben volt, amikor megszülettem.

 

                                                                       80.

                                                    A forradalom előzményei

 

                   1953. július 4.

                   Nagy Imre, az új miniszterelnök programbeszéde.

                   1955. április 18.

                   Felmentik, a helyére Hegedűs András kerül.

                   1955 őszén

                   a pártból is kizárják.

                   1956 júniusában Nagy Imre

                    60. születésnapjának megünneplése.

                   1956. július közepén

                   Rákosit leváltják, és menedékjoggal a Szovjetunióba kerül.

                   1956. szeptember 7.

                   Dajan:

                   ”Hangsúlyoztam: politikai körülményeink arra késztetnek, hogy képesek valamennyi gépünkkel akcióba lépni.”Mondotta, miután tudomására jutott a „Testőr” fedőnevű angol-francia hadművelet terve Egyiptom ellen, a csatorna visszaszerzéséért.

                   1956. szeptember 17.

                   „A vezérkar vizsgálja meg az egyiptomi front különböző hadműveleti terveit!”

                   1956. szeptember 25.

                   A ramlei repülőtéren Simon Peres-zel, aki éppen visszatért Franciaországból.

                   Elmondása szerint, a franciák nem hiszik, hogy az Amerikai Egyesült Államok beavatkozna. Ami pedig a Szovjetuniót illeti, fogalmunk sincs, hogy reagál majd.

                   1956. szeptember 28.

                   Irány Párizsba a hadfelszerelésért! / 100 Super Sherman harckocsi, 300 hernyótalpas jármű,, 50 harckocsiszállító autó, 300 négykerékmeghajtásos teherautó, 1000 páncélököl, és egy raj szállító repülőgép. /

                   1956. október 2.

                  „A hadműveletek alighanem október 20-án kezdődnek, és számításom szerint mintegy három hétig tartanak. 17 napunk van hátra, nem nagy idő az összes előkészületre.

                   1956. október 6.

                   Rajk László és társainak újratemetése.

                   1956. október 8.

                   A kódneve „Kades”-hadművelet.

                   1956. október 9-től

                   felderítő járőrök a Szinai-félszigeten.

                   1956. október 14.

                   Angol-francia megbeszélés:

                   ”A terv értelmében felkérjük Izraelt, hogy Szinai-félszigeten át támadja meg Egyiptomot. Miután a félsziget Izrael kezében lesz, Anglia és Franciaország felszólítja a feleket, hogy, hogy vonják vissza csapataikat a csatornától. Az angol-francia erők elfoglalják a csatornát,hogy megóvják a károktól, és elválasszák egymástól a harcoló feleket.”

                   1956. október 23.

                   Diáktüntetés, majd a fegyveres harc kezdete a rádiónál.

                   1956. október 25.

                   Döntés született a támadás időpontjáról: október 29.

                   A Kossuth téri ÁVH-s mészárlás: a „véres csütörtök”. Gerő elmenekül, Piros László belügyminisztert menesztik.

                   1956. október 29.

                   Dajan: „Fegyveres erőink ekkor lépnek akcióba. Hét-tíz nap kell a lebonyolításhoz.”

                   A Köztársaság téri harc, majd „lincselés”.

                   1956. október 30.

                    Mikoján: „Nagy elvtárs, mentse, ami menthető!” A szovjet csapatok megkezdik a kivonulást Budapestről.

                   1956. október 31.

                    Hruscsov parancsot ad Konyev marsallnak, hogy készüljön föl a magyarországi rendcsinálásra.

                   1956. november 1.

                   Nagy Imre kijelentette a szovjet nagykövetnek, hogy a magyar kormány a Varsói Szerződést azonnal felmondja, egyidejűleg kinyilatkoztatja Magyarország semlegességét.

                   Nagy Imre tudatta az ENSZ főtitkárával, hogy további szovjet csapatok kezdenek beáramlani Magyarországra.

                   1956. november 4.

                   A szovjet támadás kezdete. Harcok, és közben 200 ezer ember menekül Nyugatra.

                                                                           +

                   „Igen, igen. segítettünkMagyarországnak1956-ban. Ahogy egyszer egy pártgyűlésen mondottam. Törlesztettük azt az adósságunkat Magyarországgal szemben, amely 1848 óta terhelt bennünket. Abban az évben sikeres forradalom zajlott le Magyarországon, de I. Miklós odaküldte légióit, s ezzel segített az osztrák monarchia magyarországi restaurációjában. Ez szégyenletes dolog volt. Ezt a gonosztettet persze I. Miklós és környezete követte el; a szégyen nem vonatkozik a régi orosz birodalom munkásaira és parasztjaira. Ám országunk történelmi értelemben mégis adósa volt a magyar népnek. 1956-ban kifizettük az adósságot. Most kvittek vagyunk.” / Hruscsov /

 

                                                                          +

 

                   

                   Makai György megjegyzése:

                   ”Évek múlva bizonyára azok a titkos iratok is előkerülnek, amelyek majd fényt derítenek arra, hogy az eredetileg 20-ára tervezett akció elodázásában milyen szerepet játszott a magyarországi ellenforradalom. Hogyan akarták ezzel az időzítéssel két tűz közé szorítani a szocialista világot, hogy ne tudjon kellő erőt és energiát összpontosítani a párhuzamos támadás elhárítására.”

                                                                          +

 

                   „Ekkor összesűrűsödtek az események: Szuezi háború, Izrael, Franciaország és Anglia megtámadja Egyiptomot és a magyar forradalom, amelynek még az a – történelemben szinte páratlan, teljesen agyonhallgatott – árnyalata is megvolt, hogy zsidóellenes jelleget kapott. Lehetséges, hogy ez a magyar KGB-ben található bőséges zsidó jelenlét miatt történt? Nem ez-e az egyik oka, bár lehet, hogy nem a legfőbb, annak, hogy a nyugat egyáltalán sehogy és semmivel nem támogatta a felkelést, ráadásul a szuezi problémával volt elfoglalva.

                    A szovjetek számára pedig nem az a következtetés adódott-e, hogy a zsidó témát jobb elhallgatni?”

                                                                                               /  Szolzsenyicin /

 

                                                                           81.

                                                                    Hallottam

                  

                   Számomra 1956. október 24-én kezdődött, reggeli öt és hat között, mert tudtam, hogy fontos politikai események történtek az előző napon, ezért korán fölébredtem. A rádió már szólt, és arra biztattam anyámat:” Figyeljed csak, lőnek a rádióban!” Nemigen akarta ezt elhinni, pedig a sorozatok hangját tisztán lehetett hallani. A vitánkat a következő szöveg döntötte el pontosan 5 óra 30 perckor:

                   „Kedves hallgatóink, közleményt olvasunk fel:

                   Ellenforradalmi, reakciós elemek fegyveres támadást intéztek középületeink ellen, és megtámadták a karhatalmi alakulatainkat. A rend helyreállítása érdekében további intézkedésig tilos minden gyülekezés, csoportosulás és felvonulás. A karhatalmi szervek utasítást kaptak arra, hogy a rendelet megszegőivel szemben a törvény teljes szigorával lép fel.

                   6 óra harminckor még ezzel is megtoldották:

                   Figyelem, figyelem! Figyelem, figyelem!

                   A Magyar Népköztársaság Belügyminisztériuma felhívja Budapest lakosságát, miután a fosztogató ellenforradalmi csoportoktól való tisztogatás még folyik, 9 óráig csak feltétlenül halaszthatatlan ügyben közlekedjenek az utcán.”

 

                   Ekkor én elballagtam az iskolába, és lázas voltam, mint Petőfi Sándor március idusán.

   

                                                                         §

                   Nagy Imre hallani sem akart arról, hogy a tüntetésben részt vegyen. Emlékeztetett minket Mező Imre tíz nappal korábbi figyelmeztetésére, amely szerint Gerő nagyarányú provokációra készül ellene: szántszándékkal hagyja a dolgokat egy Poznan-szerű felkelésig menni, hogy azután lecsaphasson az egész pártellenzékre. / Gimes Alíz /

                                                                             §

                   Amikor tudomást szereztünk arról, hogy diáktűntetés lesz a Bem téren, elhatároztuk, hogy nekünk is ott kell lennünk. Azt hiszem fél három körül mondta be a rádió, hogy Piros belügyminiszter végül is engedélyezte a tűntetést.

                   Körülbelül három óra tájban indultunk el Mátyásföldről, az Ikarusz gyárból. A Petőfi térre értünk, ott éppen csak az elvonuló csapat végét kaptuk el. Csatlakoztunk a menet végéhez, és az Apáczai Csere János utcán, majd az Akadémia utcán keresztül megindultunk a Kossuth tér felé. Persze a tömeg akkor is jelszavakat skandált: „Ruszkik, haza! Aki magyar, velünk tart. Nagy Imrét a kormányba, Rákosit a Dunába, Gerőt pedig utána! Ez a haza magyar haza, minden orosz menjen haza!”

                    A Kossuth-nótát énekeltük, és amerre elmentünk, az ablakok mindenütt nyitva voltak. Kint voltak a nemzeti színű zászlók, a tömeg / mondhatni / lógott az ablakokban, az erkélyek tele voltak, és mámorítóan jó érzés volt több mint tízévi bolsevista uralom után először szabad akaratunkból és saját szándékaink szerint szabadon fölvonulni.

                   Délután négy óra lehetett, mire megérkeztünk a Kossuth térre. Persze el kellett vonulni az Akadémia utcai MDP székház előtt, ahol óriási skandálás, hogy:”Akármilyen kedves vendég, tíz év abból éppen elég!”

                   Négy óra lehetett, mi körülbelül olyan ötven méterre a Parlament épületétől tudtunk eloszolni, mert a Kossuth tér többi része már tele volt. Akkor még nem tudtuk, hogy az egész tér be lesz hangosítva, és éppen úgy hallanánk, ha a Földművelésügyi Minisztérium előtt állnánk, mint a Parlament lépcsőjén.

                   Időközben jöttek a teherautók transzparensekkel Csepelről, a Váci úti üzemekből. A kommunistának titulált városrészek azonnal letették a voksot a diákság mellett. Talán egy fél órát lehettünk ott, amikor. Az akkor még meglévő Kossuth hídon föltűnt a Bem térről átvonuló egyetemista menet, magyar és lengyel zászlókkal. A menet elején egy magyar és egy lengyel címer volt, óriási méretű, olyan két méter magas.  Ezt hozták az egyetemisták. Közben beérkezett egy honvéd híradós alakulat, amely a hangosítást fölszerelte.

 A tömeg / akkor már lehettünk százezren / fennhangon követelte Nagy Imrét.

                   Közben a Parlament erkélyén / ekkor már besötétedett, lehetett olyan öt-hat óra körül / szónoklatok hangzottak el. A legnagyobb sikere Sinkovits Imrének volt, amikor elszavalta a Szózatot. „Hazádnak rendületlenül légy híve, oh magyar! „ 

                   Erre föl a tömeg elénekelte többször is a Szózatot, majd a Himnuszt, és követeltük Nagy Imrét, skandáltuk a jelszavakat. Hat vagy fél hét körül lehetett az idő, többek közt azt is követeltük, hogy a parlament kupoláján oltsák el a vörös csillagot. A csillag égve maradt, se leoltották helyette a téren a közvilágítást, feltehetően azért, mert akkor már több külföldi tévé stáb is volt ott, akik ugye furgonok tetején fölállított tévékamerákkal filmezték az eseményeket. Feltehetően ezért oltották el a lámpákat, hogy ezeknek se legyen fényük. Persze, hoztak ők magukkal reflektorokat. A híradósok aztán előzékenyen bekötötték a vezetékre.

                   Persze erre óriási felháborodás támadt, és megszületet a felszabadulás utáni első fáklyás gyűlés. Az emberek mindenféle jegyzeteket, könyveket, előszedtek a magukkal hozott aktatáskából, összecsavarták és meggyújtották. Pillanatok alatt fáklyafénybe borult a Kossuth tér. De aztán az lett ennek a következménye, hogy az égő papír fecnik ellen meg kellett védenünk a nők haját. Én is egy fiatal lányínak a fejére tettem az aktatáskámat, odaadtam neki, hogy fogja, nehogy meggyulladjon a haja. Tíz-tizenöt perc sötétség után újra fölgyulladtak a villanyok.

                    Nem tudom, hogy ez előtt vagy ezután, nem emlékszem a sorrendre, megjött Nagy Imre. Óriási éljenzés, tapsvihar. Sajnos elkövette azt a hibát, hogy úgy kezdte, hogy: Kedves elvtársak!” Erre az akkor már körülbelül kétszázezer fő volt, talán több is, egyértelműen fölcsattant a skandált jelmondat, hogy:”Nem vagyunk mi elvtársak!” Ez a kiabálás, ez a ritmikus tömegmoraj beléfojtotta a szót, és azt hiszem, erre váltott át:

                   ”Honfitársai, magyarok, testvéreim! Bízom abban, és nektek is bízni kell abban, hogy a parlament alkotmányos úton elhárítja az akadályokat, és napirendre kerülnek azok a demokratikus szempontok, amelyeket megkövetelnek az események. Éljen a párt! Éljem a köztársaság! / Tömeg tovább morajlik. Még Nagy Imrét akarják hallani. /

                    Bízom abban, hogy a fegyelem és a rend terén kommunistákhoz és magyar hazafiakhoz méltón viselkedtek. Fogadjatok nekem szót, és rendben, fegyelmezetten vegyünk búcsút egymástól.” / További moraj. Helyenként éle fütty. /

                   Megtartotta eléggé lapos és semleges beszédét, amelyben főleg nyugalomra szólította föl a tömeget, és arra, hogy bízzunk a vezetésben, mert a vezetés meg fog oldani mindent / az akkor tizenegy, később a több mint negyven évre terjedő recept szerint /. Nagy Imre aztán elvonult. Megint többszöri éneklés, a szózat, a Himnusz, Kossuth-nóták. A tömeg ott állt tanácstalanul, és nem tudtuk, hogy mi lesz. /Karmazsin László, Budapest /

                                                                     §

                   „1956. október 23-án este, a munkanap végeztével, amikor a 76-os troliról leszálltam a Keletinél, a kezembe nyomták a tizenhat pontot. Elolvastam, irány a hősök tere, mentem azzal a tömeggel, amelyik már ment. A hősök terén telibe találtam a szobor-döntést. Együtt lélegzett az egész nép, együtt dobban millió szív, mindegy volt, hogy vasgyári munkás vagy egyetemista, mind ugyanazt gondolta. Előre tolakodtam, és láttam, hogy lánghegesztővel vágták alul, és köteleket ráfeszítve, és egyszer csak nagy puffanással ledőlt.”

 / Elek Mihály, Budapest /

                                                                      §

                   „Egy igazi pesti srác, arra emlékeztetve, hogy milyen előszeretettel viseltettek az orosz katonák az órák iránt, a tömeg nagy nevetése közben így kiáltott fel:”Dobjatok már egy órát a földre, biztos magától lehajol!

                   Ilyen drámai körülmények között, amikor már folyt a vér és süvítettek a golyók, lehetetlen pontosan megállapítani honnan jött az első lövés. Éppúgy érkezhetett a rádióból, mint az erősítésül küldött egység géppisztolyaiból, vagy a tömegből. A konfliktus már korábban megkezdődött az erőszak alkalmazásával, és egyre brutálisabb erőszakos cselekményekkel.” / Molnár Miklós /

                                                                         §

                   A Szabad Nép székházában az asztalfőn ülő Révai halottsápadt, maga elé motyogja:”Lőni! Lőni! Lőni! Már idehallatszik a golyók süvítése, 10 óra tájban beront valaki az ülésterembe, kezében kilőtt töltényhüvely:”A Rádiónál az ávósok lövik a népet.” / K. J. /

                   „A pártközpontban:

                  - Gerő elvtárs – próbálkoztam végül. Legalább egyet ígérjen meg nekünk! Ha a tömeg megindul, ha látja, hogy a tömeget nem lehet megállítani, nem lövet közéje. Megígéri?

                   Az íróküldöttség sűrű csoportban áll körülöttünk. A szoba távolabbi sarkaiból is odagyűlik ismerős-ismeretlen, hogy hallja Gerő válaszát.

                   Gerő körülnéz. Aszkéta arcán bágyadt mosoly fut át.

                   Megígérem. – És nyomatékul parolára nyújtja a kezét. Férfias, megnyugtató kézszorítás ez.

                   Gerőt azóta nem láttam. Az ország első embere, Gerő Ernő még aznap este megnyitotta a tüzet a tűntető, akkor még fegyvertelen tömegre. Ennek az estének a halottait senki sem számlálta meg. / Háy Gyula /

                                                                          82.

                                                             Az országháznál

 

                   Október 25-e, a forradalom „véres csütörtöke”, sokkal drámaibb eseményeket hozott. Az Országház előtti téren nagy tűntető tömeg követelte Gerő távozását.

                   Az üllői út irányából három páncélos tűnt fel. Az úttest közepén lassan, harcszerű alakzatban haladtak a Parlament irányában. A Sztálin útról és a párhuzamos utcákból mintegy tízezer fős tömeg tartott szintén a Parlament felé. A tűntető tömeg a főkapitányság előtt özönlött ki az utcákból, és körülhömpölyögte a tankokat. A rendőrtisztek és a szovjet tanácsadók valamennyien kiszáradt torokkal, szívdobogva néztük, hogy vajon milyen dráma veszi kezdetét?

                    Néhány fiatal, diákkülsejű fiú és lány megy a tankhoz és a lőrésen papírlapokat dugdosnak be. Kiderült, mi is kaptunk ilyen röplapot, az oroszul tudó egyetemisták orosz nyelvű röplapokat készítettek a katonák számára. A fejléc egy Marx-idézet:”Nem szabad az a nép, amely más népeket elnyom.”

                  Körülbelül két perc telt el drámai várakozásban. A vezértanknak lassan megnyílt a tornya. A tiszti váll-lapos parancsnok először félve néz körül. A felugráló fiatalok kezet nyújtanak neki. A tömegből éljenzés tör ki; a másik két tanknak is felnyílik a teteje. Fiatal lányok ugranak a páncélosokra, és a kiemelkedő katonákat ölelik, csókolják.

                   Minden tankra kitűznek egy magyar zászlót, a parancsnoknak egy magyar katona sapkát dob a fejre, a tiszt pisztolyát nyújtja, de visszatolják a kezét. A pantomimjelenetből következtetem: nem lefegyverezni akarunk; azt akarjuk, velünk együtt örülj és ünnepelj. A tömeg a Kossuth-nótát és a Himnuszt éneklik. Éltetik a szovjet katonákat, ugyanazok, akik még néhány perccel előbb ütemesen skandálták:”Ruszkik, haza!”Ezután a tankokra 30-30 kapaszkodik fel, és a tömegtől kísérve elindulnak a Parlament felé.

                   Így talált egymásra két nép Marx egy klasszikus idézete felett.

                   Ez a tömeg érkezett a Parlament elé a három páncélos kíséretében, ahol már több mint százezer ember gyűlt össze Budapest különböző részeiből. Erre a fegyvertelen tűntető tömegre nyitottak tüzet az ÁVH-sok a Parlamentet körülvevő épületek tetejéről.

                   Egyik helyettesem halálsápadt arccal adta át a közvetlen rendőri telefonvonalat.

                   A rendőrök szociális otthona, amely a Parlament előtti térre néz, jelentkezett:

                   Kopácsi elvtárs, a golyószórók a tömegbe lőnek.

                   Lehetetlen – válaszoltam.

                   De akkor már magam is hallottam a kagylóban a fegyverropogást. A rendőrnő zokogott:

                   Kopácsi elvtárs, ez nem lehet! Az ÁVH-sok tüzelnek minden tetőről! Borzasztó! Emberek hullanak, mint a legyek százával! Asszonyok, gyerekek is!

                   Kétségbeesetten telefonáltam. Sikerült Nagy Imrét felhívnom, aki sürgős intézkedést ígért. Piros belügyminisztert azonnal leváltották. Mikojan és Szuszlov magával vitte Gerő Ernőt Moszkvába.

                                                                          §

                   A Budapesti Pártbizottság székházának védelme az Államvédelmi Hatóság belső karhatalmi erőinek feladata volt. Október 28-án Tóth Lajos ezredes és Asztalos János ezredes vezetésével fegyveres tiszti osztagot küldtünk ki a Budapesti Pártbizottságra, hogy egyrészt szervezze a munkásmilíciákat, másrészt erősítse a pártház védelmét.

                   Október 29-én, amikor a szovjet csapatok megkezdték a kivonulást Budapest belterületéről, a tüzértiszti iskola növendékeinek egy századát rendeltük ki az épület védelmének további megerősítésére.

                   Október 30-án reggel felhívott a Parlamentből Fazekas György újságíró, Nagy Imre közvetlen munkatársa, azt hiszem sajtófőnöke volt, és közölte velem Nagy Imrének azt az utasítását, hogy a Budapesti Pártbizottság védelmére rendeljünk ki további katonai alakulatot, lehetőleg harckocsikat, mert a Köztársaság téren sok fegyveres gyülekezik.

                   Azonnal felhívtam Zentai Gyula alezredest, a Zrínyi Katonai Akadémia parancsnokának helyettesét, aki olyan riadókörzetnek volt a parancsnoka, amelyben harckocsik is voltak, s utasítottam, hogy haladéktalanul küldjön megbízható tiszt vezetésével egy harckocsi századot a Köztársaság térre, ott oszlassa szét a tömeget, majd a harckocsikkal vonuljon a pártház elé, és biztosítsa annak védelmét.

                   A köztársaság téren történteket csak 1957 kora tavaszán – vizsgálati fogságom idején – tudtam meg részleteiben attól a parancsnoktól, aki a kirendelt harckocsik parancsnoka volt. Mintegy három hétig a zárkatársam volt a Fő utcában, mert a Köztársaság téren történtek miatt letartóztatták, és hadbíróság elé állították. Később úgy értesültem, hogy csak egészen enyhe büntetést kapott, mert a történtekért tulajdonképpen nem volt felelős.

                   A harckocsi alakulat parancsnokának kijelölt párttag páncélos százados, aki a Hadiakadémia hallgatója volt, nem akarta elvállalni a rábízott feladatot, mondván, hogy nem ismeri az idegen alakulat harckocsijainak a személyzetét, ezért nem tudja, hogy az a parancsait végrehajtja-e. Október 28-a után, amikor is a párt és a kormány vezetői az eseményeket forradalomnak minősítették, a katonák több alkalommal megtagadták a tiszteknek a fegyveres csoportok elleni fellépésre vonatkozó parancsait. Ennek ellenére kötelezték, hogy vonuljon fel a pártház védelmére. Öt vagy hat harckocsival indult el. A parancsnok az élen haladó harckocsiban tartózkodott, s a többivel rádió-összeköttetése volt.

                   Amikor a harckocsik a Köztársaság térre érkeztek, ott több száz fegyveres személy tartózkodott, és a pártot becsmérlő jelszavakat kiabált. A parancsnok utasítást adott a harckocsiknak, hogy felemelt ágyúcsővel lőjenek a levegőbe. Az akció hatásosnak bizonyult, a tömeg elmenekült a térről. A harckocsik a téren járőrözni kezdtek. Kis idő múltán azonban újra gyülekezni kezdtek a fegyveresek a téren. Újabb lövések a levegőbe. A tömeg most már lassabban oszlott szét, egyesek kiabálni kezdtek a harckocsik személyzetének, hogy ne rájuk, hanem a pártházra lőjenek.

                   A harckocsik a parancsnok utasítására folytatták a járőrözést a téren, és felkészültek a következő riasztólövések leadására. Amikor a harckocsik a tér túloldalán a pártházzal egy magasságba kerültek, a parancsnok észrevette, hogy az őt követő harckocsi szembefordul a pártházzal, és tüzet nyit az épületre. Példáját a többiek is követték. A parancsnok erélyes”tüzet szűntess” utasítását figyelmen kívül hagyva, folytatták a tüzelést az épületre. A fegyveresek a harckocsik tűztámogatása mellett rohamra indultak az épület ellen.

                   A parancsnok azzal a harckocsival, amelyen ült, visszament a Zrínyi Akadémiára, és jelentette a történteket.” / Szűcs Miklós /

                                                                            §

                  

                   Figyelem! Figyelem! Figyelem! Figyelem! Figyelem!

                   Nagy Imre, a Magyar Népköztársaság minisztertanácsának elnöke szól a magyar néphez:

                   Itt Nagy Imre beszél, a Magyar Népköztársaság minisztertanácsának elnöke. Ma hajnalban a szovjet csapatatok támadást indítottak fővárosunk ellen azzal a nyilvánvaló szándékkal, hogy megdöntsék a törvényes magyar demokratikus kormányt.

                   Csapataink harcban állnak! A kormány a helyén van! Ezt közlöm az ország népével és a világ közvéleményével!

                   Rendkívül kiábrándító volt, hogy még ebben a szövegben is hazudott, mert Bibó István államminiszter kivételével mindenki mentette a bőrét.

                                                                     §

                    Figyelem! Figyelem! Figyelem!

                    Kedves hallgatóink! A Magyar Írók szövetségének felhívását hallják:

                    Itt a Magyar Írók Szövetsége! A világ minden írójához, tudósához, minden írószövetséghez, akadémiájához, tudományos egyesületéhez a szellemi élet vezetőihez fordulunk segítségért. Kevés az idő! A tényeket ismeritek, nem kell ismertetni. Segítsetek Magyarországon! Segítsetek a magyar népen! Segítsetek a magyar írókon, tudósokon, munkásokon, parasztokon, értelmiségi dolgozókon! Segítsetek! Segítsetek! Segítsetek!

                                                                     +

                   Az október 29-éről 30-ra virradó éjszaka izraeli csapatok megtámadják Egyiptomot és a következő hét napon át megszállva tartják a Sinai - félszigetet.

                    Október 31-től  az angol-francia légierő közvetlenül is támogatja az izraeli csapatokat, november 4-én és 5-én pedig angol és francia ejtőernyős és deszant egységek lépnek partra Por Saidnál és a Szuezi-csatorna széles övezetében. Erős egyiptomi ellenállással kell megküzdeniük.

                   Az ENSZ-közgyűlés határozatának, a szovjet kormány ultimátumszerű jegyzékének, az amerikai kormány energikus tiltakozásának, valamint a világ és saját hazájuk közvéleményének a nyomására a támadók már november 7-én leállítják az inváziós hadműveletet. A rá következő hetek és hónapok során minden idegen katona elhagyja az októberben megszállt egyiptomi területet.

 

                                                                             83.

                                                                Heine és a hóhérok

 

                   Olvastam valahol, hogy Heine tizenhat éves korában szerelmes lett egy hasonló korú vörös hajú leányba. A lányka családi körülményei nem voltak nagyon vonzóak, de a szerelmes ifjút nem zsenírozták. Tudniillik a lány apja is, nagyapja is hóhér volt. Akkoriban még a pallos volt a divatban, és ők ezt forgatták. Hiába, a kenyérre valót a tizenkilencedik század elején is, valahogy meg kellett keresni.

                Heine szerelme, akit Jozefának hívtak, édesapját korán elvesztette, és a nagyapjánál lakott.  Személyesen elmesélte el a költőnek egy kalandos, félelmetes éjszaka történetét.

                Egy napon különös vendégei érkeztek a nyugdíjas nagypapának. Tizenkét hosszú, vörös palástú ember a németföld, akkor még nem egységes ország, különböző részeiből. Vörös palástjuk alá felkötött pallossal.

                A tartományok legidősebb hóhérai voltak, és egy különleges alkalomra jöttek össze.

                Amikor beesteledett, a nagyapa minden cselédet elküldött a háztól, és az unokáját is aludni küldte. De az nem tudott lefeküdni, mert igen furdalta a kíváncsiság. Jozefát furdalta a kíváncsiság, ezért lesben állt, és figyelt.

                A nagyapja elővett egy nagy ezüst serleget, megtöltötte borral, és sorban megkínálta az asztal köré ültetett vendégeit. Akkor a nagypapa rövid beszédet mondott, amiből a bokorban lapuló unokája egy szót sem értett. Csak annyit látott, hogy nagyapja sírni kezdett, és az asztal körül ülő vendégek mindegyike vele zokogott.

                   Aztán felkeltek az asztaltól, ledobták vállukról a vörös palástot,, a hónuk alá vették a pallosukat, és kettesével elindultak egy közeli nagy fához. A fa alatt egy nem rég ásott gödör volt. A nagyapja kihúzott  a köpenye alól egy ruhába burkolt csomagot, beletette a gödörbe, és betemette.

                   Józefa nem látott többet, mert ekkorára olyan rémület vett rajta erőt, hogy bemenekült a házba.

                    Évek múlva, amikor a nagyapa is meghalt, a nagynénje nevelte tovább, és annak elmondta ezt az éjjeli látomást. Az idős asszony megmagyarázta neki a sírgödör titkát.

                   A nagyapa pallosát ásták el ott, amellyel már száz kivégzést hajtott végre. Az ilyen pallosnak veszedelmes tulajdonságai voltak. Az ilyen pallos továbbra is vért kíván, és megsebzi azt, aki a kezébe veszi. Tehát meg kell szabadulni tőle! Ezért temette el a nagyapa ünnepélyes bakó-szertartás szerint. Heine az emlékirataiban meséli el a történetet.

 

                   Mindez azért jutott eszembe, mert az egyik újságocskában azt olvastam, hogy Romsics Ignác történész azt nyilatkozta, hogy a huszadik század nagy politikusai között, Bethlen István és Teleki Pál mellett Kádár János volt a legjelentősebb. Bizony, barátaim kinyílt a bicska zsebemben.

                   Ha a memóriám nem csal, historikus úr, Kádár belügyminiszter volt Rákosi idején. Azaz minden regnálása alatti perben fontos háttér - szereplő. Hány ártatlan embert ítéltek halálra, börtönbüntetésre, amihez a nevét adta. Százat? Jóval többet.

                   Aztán 1956 után hány száz embert küldtek halálba ő és a pribéktársai?  Négyszázat. Hivatalosan. És akik eltűntek, és a sírjukat nem lelik?

                   Ötvenhat után ugyanolyan hóhér volt, mint annak előtte. Nem ásta el, s főleg nem könnyhullatások közepette, azt a bizonyos hóhérbárdot. Sőt forgatta, és tovább folyt a magyar vér.

                    Ez az ember szolga volt, nem politikus. Egy senki, kettős ügynök. Hazaáruló és tömeggyilkos. Sakk-matt, Csermanek elvtárs! Egész életében Nagy Imrével sakkozott, és mattot kapott. Történelmünk erkölcsi szemétdombján a helye! De a sírgyalázás gyalázatos eljárás, uraim!

                                                                                +

 

                   Az a bizonyos LELKIISMERET, Kádár elvtárs! Ugye milyen jó lenne, ha ki lehetne operáltatni, mint egy féregnyúlványt?

 

                   „És elvtársnak senkit sem szólítok, mert én ilyen bizonyos megrögzött vagyok. Nem tévesztem el, hogy ki az elvtárs, és ki nem. De azt én nem szívesen mondom, bizonyító tanúra sem és ellenkező tanúra sem, aki nem él.

                   De én arról nem tehetek, hogy harminckét év múltán merül föl egy ilyen kérdés, mert már annyi kongresszusunk volt meg pártértekezletünk, mindenféle, és azt soha nem bírálta senki, hogy ellenforradalom vagy népi felkelés.

                   Mert én, amikor elmondtam a nyilatkozatot, akkor azt mondtam egész pontosan: békés diáktűntetés, fölkelés, és nem minősítettem semmiféle ellenforradalomnak. Ezt értettem a résztvevőkre is, és a dolog menetére is, mert különben senki nem érti, hogy én miért beszéltem így, ahogy beszéltem.

                   Mert az a helyzet, most már rájöttem, a 28-ától kezdődött az, amikor ruhára, bőrszínre, nem tudom, mire rámutatva fegyvertelen embereket pogrom alapján megöltek. És azokat előbb ölték meg, mint Nagy Imrét és társait. Mert ha arról van szó, hogy nem történelmileg nézem, akkor én is nyugodtan azt mondanám, hogyha én harminc év távlatából nézem, akkor én mindenkit sajnálok.

                   Tehát ha ezt tudomásul veszik, hogy ha esetleg bakizok, hogy még államfőt se nevezek meg, aki nem jóindulattal van irántunk. És elvtársnak se szólítok senkit sem, mert hátha a megrögzött szó, amit én sok évig mondtam, az én visszaemlékezésemben nem szerepel.

                   Mert én csak akkor tudom aláírni. Köszönöm szépen. És sorrendben, ahogy én az életemet éltem át, és a legaktuálisabbra válaszolni fogok, ami most aktuális, és ami most engem gyötör, hogy miért nem szólalok meg. Köszönöm szépen.

                    / Egy részlet abból a beszédből, amelyet az MSZMP KB tanácskozásán hangzott el 1989. április 12-én. Kádár három hónap múlva, július 6-án meghalt. /

                  

 

                                                                           84.

                                                         Somogyi Lajos bácsi

 

                   Október 31-én a polgári forradalmi tanács elhatározta, hogy a hadosztály vezérkarát is őrizetbe kell venni. És minket kértek, hogy segítsünk nekik. 30-án, délután én már részt vettem a megyei pártbizottság első titkárának, Tóth Istvánnak a letartóztatásában. Akkor éppen ott volt a pártbizottságon Losonci Pál is, aki akkor még csak a barcsi téeszcsét vezette, és ott volt az ÁVH parancsnoka is. Rajtuk kívül még hat személy, de a nevükre már nem emlékszem. Őket, a forradalmi tanács megválasztása előtt, a civilekkel kísértük le a pártbizottságról a megyei börtönbe.

                   Október 31-én 9 óra körül a Kaposváron maradt legénységet, akik nem mentek fel Budapestre, összetoboroztam, és fél tíz körül két 76-os rohamlöveggel kimentünk a civil fölvonulókkal a Füredi úti laktanyába, hadosztályparancsnokságra.

                   Martis Pál ezredes hadosztályparancsnokot, a törzsfőnökét, a politikai tisztet, akinek már nem tudom a nevét, az elhárító főnököt, és még vagy öt-hat katonatisztet hoztunk le. De nem a börtönbe vittük őket, hanem a mi kaszárnyánkba, a Gábor Áron laktanyába, ami közvetlenül a vasút mellett volt.

                   A hadosztálynál semmiféle akadályba nem ütköztünk, bemehettünk a laktanyába, bemehettünk abba az irodába, ahol ezeket az ottani forradalmi tanács már őrizetbe vette. Az én legnagyobb bűnöm az lett,, hogy Kunszabó Ferenccel fölmentünk a hadosztálynál lévő, utcára néző erkélyre, és ott Kunszabó Ferenc és én rövid beszédet mondottunk.

                   Aztán lekísértük őket a Gábor Áron laktanyába. Ez elég hosszú út, három-négy kilométer. Elöl ment az egyik harckocsi, aztán beálltak sorba ezek a tisztek, utána Kunszabó Ferenc meg én mentünk, és utánunk beállt a másik harckocsi.

                   November 4-én, amikor kijöttek a börtönből, mindjárt engem követeltek. Később megtudtam, hogy engem távollétemben halálra is ítéltek. A letartóztatás meg a beszéd miatt.

        1957 márciusában egy rendőrt küldtek ki értem. Este kilenc óra volt már, amikor a rendőrrel elindultunk. A szomszéd ház végénél az utcán volt egy kút, amiből mink is a vizet hordtuk. A kútnál megkérdezi tőlem:

         „Mondja meg őszintén, van-e magánál pisztoly vagy kés?”

         „Hát - mondom - pisztoly nincs nálam, de a tőrkésem nálam van.”

         „Hát szaladjon vissza – azt mondja -, aztán tegye le!”

         „Hát visszaszaladhatok vele.”

         Vissza is jöttem. Jó ötven méter lehetett köztünk a távolság. Sötét volt, meg olyan borongós idő is. Gyönge kis léckerítése volt a szemközti teleknek, kiléptem rajta, és elfutottam a határba.

         Már mentem olyan négy-ötszáz métert, akkor hallottam a rendőr lövését. Megálltam, hallgatóztam, aztán tovább indultam. Nemsokára hallottam a második lövést, a harmadikat, a negyediket.

         Így aztán két hétig nem jöttem haza. Kinn a határban bujkáltam egészen addig, amíg itthon elkészült a búvóhelyem. A gödör nem volt nagyobb: 150 centi hosszú, 80 centi széles és egy méter mély. Fölötte egy kissé szélesebb és hosszabb kacsa ól. Ott mindig kacsák meg csibék voltak. Azok lettek később a védőim, az őrizőim. Deszkával volt befedve, jó vastag akácfa deszkával. Azon szalma volt, ami letakarta a deszkát.

         Amikor az asszony eljött elibém /megbeszéltük, hogy hova /, felöltöztem öregasszonynak. Ugyancsak este volt már, és akkor szépen egyedül hazajöttem. Itt volt egy keskeny gyalogút. Láttam, hogy nem jön velem szemben senki. Akkor már tudtam, hogy hol van elkészítve a búvóhely. Mindjárt le is ereszkedtem oda.

         Ahogy lementem, másnap még nem, de harmadnap már egy egész szakasz katonaság jött Kaposvárról.

         Itt laktak lenn az egyik háznál, a vásártérnél. Itt váltották egymást az utcánkban. Több mint két hétig figyelték a házat. Várták, hogy majd hazajövök.

         Nagyon be kellett osztani azt a két kilós veknit, hogy ne egyem meg néhány nap alatt. Egy liter vizem is volt. De hát meddig tart egy liter víz?

        Amikor elmentek a katonák, jöttek a rendőrök, jöttek a pénzügyőrök, jöttek a csőszök. Valaki mindig leskelődött, mert ötvenezer forint vérdíj volt kitűzve a fejemre.

         Úgyhogy nemcsak a hatalom embereitől kellett tartanom, hanem mindenkitől. A rendőrök meg azok az ávóslegények, akik ott voltak nálunk, megmondták: Olyan parancsuk van, hogy be sem kell kísérni, hanem itt mindjárt agyonlőhetnek az udvaron.

         Aztán később, amikor már nem volt akkora ellenőrzés, amikor nem volt itt senki, akkor /volt egy ilyen harminc centis rés, amit föl lehetett hajtani, amikor fölálltam abban a kis helyiségben / a deszkát egy kicsit, öt-hat centit föl mertem emelni.  A nyíláson annyi fény jött be, hogy annál kézimunkázni és olvasni is tudtam. Ha nem dolgoztam volna valamit, nem bírtam volna idegekkel.

         Aztán amnesztia előtt fél évvel a gyerek észrevette, hogy itthon vagyok. Addig faggatta az anyját, már első osztályos volt, hogy az megígérte, rövidesen láthat engem. Egyik este megegyeztek, hogyha nem jár el a szája, akkor megmutatja, hogy hol vagyok. Odahozta a feleségem, én meg fölálltam a gödörben. A gyerek, amikor meglátott, visszahúzódott, mert olyan fehér voltam, mint a halott. És annyira megijedt, hogy balról egy darabon a haja, szinte egy pillanat alatt, megfehéredett.

         Aztán hat év után kezembe került az újság, amiben meghirdették az általános amnesztiát.

         Abból kiolvastam, hogy nem vihetnek a bíróságra, nem ítélkezhetnek fölöttem, mert nincs rá bizonyíték, hogy valakit megöltem volna.

         Aztán hat év után nagyon gyenge állapotban kerültem elő a gödörből. A mozgáshiány miatt annyira legyengültem, hogy újra kellett tanulnom járni. Akkor meg úgy begyulladtak az izületeim, hogy majdnem mozgásképtelen lettem.

         A körzeti orvos, amikor elvittek hozzá, rosszul lett tőlem: Mert olyan fehér voltam, mint a meszelt fal, és olyan erős földszagom volt, mint a frissen szántott tavaszi földnek.

         Ez volt Somogyi Lajos bácsi történetének egy töredéke. Mit szólsz hozzá, Barátom?

Hogy miért lett belőle forradalmár, majd elven ember, aki hat évet töltött egy gödörben, annak is megvan a magyarázata. Ha kíváncsi vagy rá, elmesélem, ahogy ő mesélte egykor, halála előtt nekem. Előbb egy korabeli viccet mondok, aztán mesélek. Bár nem mese ez és nem is monda, Barátom, hanem a színtiszta igazság.

 

 

                   Aladár! Tudod-e, ki az a Kádár János?

                   Sajnos nem, páttitkár elvtárs.

                   Hát Münnich elvtársat ismered-e?

                   Nem én, de mondja párttitkár elvtárs, maga ismeri-e a Kolompár Zsigát?

                   Nem.

                   Hát a Kanalas Zsigát?

                   Azt se.

                   Na lássa! Mindenki a saját bandáját ismeri.

 

                                                                           85.

                                                               Lajos bácsi okai

 

                   A hadifogságom úgy kezdődött, hogy először nem az oroszok vittek el, hanem a németek. Mivel zalaegerszegi születésű vagyok, és amikor már 1944-ben arra a vidékre érkezett a front, még egy tizenkét éves fiúgyereknek is leventének köllött menni. Heti három-négy alkalommal kellett kiképzésre járnunk.

                   Én tizenhetet már betöltöttem, amikor1944 novemberében Szálasiék kihirdették, hogy aki levente, vonuljon be a laktanyába Körmendre vagy Zalaegerszegre.

                   Akik oda bevonultak, azokat már pakolták is ki az állomásra, és vitték Ausztriába. Hát az egyik része Ausztriában maradt, a másikat meg Prágába és a környékére. Engem is odavittek, Üstibe, Prága fölé. Ott voltam én is 1945. április közepéig. Mikor már jöttek az orosz csapatok, nagy csoportokban elengedtek bennünket:”Menjetek Prága felé, hazafelé!”

                   Megmutatták, hogy merre menjünk, és adtak egy napra való élelmet is. Jobban mondva jegyet, és ahol volt járási székhely, mert a németeknek mindenütt volt raktára, kaptunk harminc főre élelmet, és mellé adták a következő napi jegyet. Akármerre megyünk, arra a jegyre kapunk élelmet.

                   Úgy alakult a helyzet, hogy éppen Május nyolcadikán értünk Prágába. Még este el is mentünk egy moziba. Ingyen bementünk, és megnéztünk egy filmet. De mire vége lett az előadásnak, akkor már annyi partizán vette körül az épületet, hogy amint kijöttünk, mindjárt sorakoztattak bennünket, és bekísértek egy laktanyába.

                   Közben láttuk, hogy a német alakulatok, mint az őrültek rohantak keresztül a városon. Bajorország felé igyekeztek, mert aki kinek szerencséje volt, az angolok fogságába került.

                   A lényeg az, hogy minket bekísértek egy laktanyába. Másnap reggel átadtak bennünket az oroszoknak, akik aztán bekísértek bennünket Brünóba. A város előtt volt egy nagy legelő. Ott mindenünket le kellett vetni, és még a batyuinkat is elvették. Le köllött vetkőzni meztelenre, és ott voltak a borbélyok, akik nyírógéppel, borotvával mindenkit kopaszra nyírtak. Aztán úgy meztelenül bementünk egy kastélykertbe. A csomagjaink ott maradtak, soha nem láttuk őket.

                   Olyan szerencsés időjárás köszöntött be, hogy napokig esett az eső, ami május tizenötödike és húszadika között lehetett. Hatalmas platánfák alatt ácsorogtunk pucéran és csuromvizesen.  Annyian voltunk ott a kertben, hogy jóformán még leülni sem tudtunk. Amikor vége lett az esős napoknak, megnyílt az egyik épület ajtaja. Az tele volt német, orosz katonaruhákkal, de használtakkal. Ekkor megkaptuk a zubbonyt, a nadrágot, a szerencsésebbeknek még gatya, esetleg ing is jutott. Bakancsokat is adtak, de volt olyan köztük, amelyiknek talpa sem volt.

                   Aztán elindítottak bennünket az oroszok kelet felé, az igazi fogságba. Egyfolytában mentünk Érsekújvár felé. Ott kaptunk egy vonatot, aminek a vagonjaiba ötvenesével rakták be az embereket. Aztán Budapesten és Brassón keresztül kivittek bennünket Romániába, Tekucsiba. Egy hatalmas gyűjtőtáborba kerültünk. Aztán Konstancában hajókra pakoltak bennünket, körülbelül öt-hatezer embert. Egyenesen Örményországba, Batumiba vittek bennünket. Ott kiszálltunk, aztán újra vasúton átvittek bennünket az azerbajdzsáni köztársaságba, Bakutól negyven kilométerre. Szungaid annak a helységnek a neve, ahol eltöltöttünk három hosszú évet.

                   A többi fogolytáborhoz képest a mienk még jó hely volt. Megkaptuk a napi két deci levesünket, a hetven deka kenyerünket és az öt cigarettánkat. S különösebben nem bántottak bennünket. Először lekerítettük egy hatalma gyárépület helyét, és utána kezdtük el építeni. Hatalmas gyárat martinkemencével.

                   1948 júniusában engedtek haza bennünket, akik olyan 17-20 évesek lehettünk. Előzőleg már a betegeket, az első osztályú betegeket, akik éppen csak éltek a főd fölött, elengedték. Nagy szerencse volt, ha ezek közül valaki életben maradt. Ha valakinek hasmenése volt vagy vérhasban szenvedett, annak gyógyszer nem akadt. Csak hipermangán egyedül, azt adták mindenre.

                   Úgy hogy naponta megtelt az a kis lovas kocsi húsz-harminc hullával. Azokat reggelente szállították ki a tengerpartra. A másodosztályú betegek minden nap mentek ki oda sírt ásni.

                   Azt hallottam, hogy magyarok is mentek ki, mert kétezer német és ezer magyar volt abban a táborban. Csak belerakták a hullákat a gödörbe, aztán leöntötték mésszel. Aztán ha nem volt annyi hulla egyszerre, akkor csak vékonyan megterítették földdel, és a másnapi szállítmányt rápakolták egészen addig, amíg fél méterre nem lett a földszinttől. S akkor temették el őket egészen.

                   Nagyon sokan ottmaradtak. Egy olyan fiú is, aki két nappal az indulásunk előtt halt meg.                                                      

                                                                                       Somogyi Lajos, Zalaegerszeg- Kecel

 

                                                                            +

 

        Nagy Lajos kirándulása 1934-ben, meginvitálva egy írókongresszusra, a Szovjetunióba.

 

                                        Koldusok, elhagyott gyerekek, részegek

 

                   Elfáradtam. Hazamegyek, illetve L. J. kísér, mert egyedül nem találnék haza. Olyan komplikált ez a város, hogy a tájékozódási képességem teljesen megbénult. Amíg Bécsben egy-két nap alatt el tudtam igazodni, addig itt teljesen tehetetlennek érzem magam.

                   Ha magamra hagynak, kérdezősködni sem tudnék, mert egy kukkot sem tudok oroszul. És már érzem, hogy ehhez a nyelvhez földsüket vagyok. Olvasni sem tudok.

                   Az esti forgalom is nagy. A város világítása pazar. Egy autó majdnem elütött. Hangosan káromkodok, de a fölszabadult proletár rám sem hederít. Koldust látok, elhagyott gyerekeket látok, tántorgó részegeket látok. Kérdezősködésemre magyarázat következik, mégpedig hivatalos szellemben.

                   Aki koldul, az azért koldul, mert nem akar dolgozni; az elhagyott gyerekek számára vannak menhelyek, akik így koldulnak, azok elszöktek onnan; az alkoholizmus ellen nem akarnak büntetéseket alkalmazni, eredményt az új generáció nevelésétől várnak.

                    A következő napon a fő programdélben elmegyünk az egyik állami könyvkiadóhoz, ahol megismerkedünk néhány orosz íróval. Előbb azonban sétáltunk egyet. Szörnyű koldusokat láttam. Egy vakot, aki rongyos volt, s maga előtt tartva egy csészét, kért könyöradományt. Egy öreget, több maszatos, rongyos gyereket. Én adtam mindegyiknek, kísérőm megrótt, helytelenítette, hogy adok vitába kezdtünk. Azt az elvet, hogy koldusnak nem kell adni, már hazulról ismerem. Otthon azonban a rideg önzés és szadisztikus különféle tételekkel födi magát. Az egyik jól ismert tétel: a társadalom kötelessége, hogy eltartsa őket! Ez azonban nyilván csak a kapitalista országokban érvénye.

                   Vajon miért nem kell, nem szabad itt adni a koldusnak?

                   Hát először: először a koldus volt burzsoá, volt kulák, kuláknak a fia, másodszor a koldus itt dolgozhatna, de nem akar dolgozni, harmadszor öregnek, elhagyott gyermeknek, vaknak a számára intézetek állnak rendelkezésre, s hazaszöktek az intézetekből. Így.

                   Tehát higgyem el, hogy az a törődött vak, kezében a csészével, megszökött a jó meleg – illetve most jó hűs - intézetből? Egyelőre nem tehetek mást, mint hogy kételkedek a felvilágosítás helyességében. De meg azt a gondolkodást sem tudom megemészteni, hogy: a kuláktól ugyan elvettük a földjét, s őt magát a kollektívába nem vettük be, azért most, koldusbotra jutott, ne adjunk neki tíz kopeket sem.

                   No meg azután: osztályellenség! Ott áll a fal mellett egy negyvenéves asszony, a karján csecsemő, mellette három kisgyerek. A csecsemő is osztályellenség? Nem jobb, ha én mégiscsak adok annak a csecsemőnek, illetve adok az anyjának a csecsemő számára? Hátha a csecsemő megmarad, egészségben felnő és majd mérnök, orvos, feltaláló, sőt esetleg vasmunkás lesz belőle.

                   Hallok ugyan különös történeteket szabotáló mérnökökről, kulákokról, mindenáron koldulni akaró, a szabad kolduláshoz ragaszkodó fiatalokról – s ezek is megdöbbentenek. Nem az osztályharcot látom, hanem embernek az ember ellen való szörnyű küzdelmét. Egy mérnök, állítólag szabotálási céllal, felépített egy hétemeletes házat, s elfelejtett beléje klozetokat építeni. Egy kulákcsalád, hogy ne kelljen gabonát szolgáltatnia, éhezett, de úgy éhezett,  az államnak, éhezett, de úgy éhezett, hogy két gyermeke meg is halt – s akkor az ötéves kislány elárulta, hogy sok gabonájuk van elrejtve. Hogy egy kulák házaspár, tüntetésből, a saját kisgyerekét megölte, a gyereket megfőzték és megették. Hihetetlen!

 

                       Kedves Nagy Lajos, az volt a hihetetlen, hogy Lenin-Sztálin igájában az emberekből kioperálták a lelkiismeretet, amelynek föltámadását, Krisztus urunk nyomán, így mesélt el egy lelkiismerettel bíró emberi lény a Paraszt bibliában:

 

                                                      Az irgalmas szamaritánus

 

                   Az irgalmas szamaritánust szent Lukács evangélista írta le, mert ő is szamáriai volt, orvos volt, de szamáriai volt az is. Ez példabeszéd volt. Krisztus Urunk elmondta, hogy az egyik ifjú azt kérdezte:

                   „Mit kell tenni, hogy az örök életre jussunk?”

                   Krisztus urunk azt mondta neki:

                   „Tartsd meg a parancsolatokat!”

                   Azt kérdezte:

                   „Mik azok a parancsolatok?”

                   „Kövesd Uradat, Istenedet és szeresd felebarátodat, mint magadat!”

                   És magyarázta, hogy hát hogyan kell szeretni a felebarátot. Akkor elmondta neki Krisztus Urunk:

                   Egy ember Jeruzsálemből Jerikóba indult, éjjel ment, és útközben rablók kezébe került. Azok kirabolták, félholtra verték és otthagyták. Arra ment egy zsidó pap, elment mellette, arra ment egy lévita, olyan zsidó papsegéd, az is elment mellette. Akkor jött egy szamaritánus szamáron, mert Szamária a Zsidóország szomszédságában volt egy állam, pogány állam. Ez a Lukács evangélista szamáriai volt. Pogányból lett aztán evangélista meg apostol. Orvos volt.

                   Aztán a szamáriai hozzá ment, még élt, és bekötötte a sebeit. Olajat öntött rá, meg bort, aztán a szamárra föltette, visszavitte a faluba, és ott a szállodásnak adott nem tudom mennyi pénzt, hogy viselje gondját. Azt mondta neki:

                   „Hogyha azon felül, amit adtam, költesz rá, majd ha visszajövök, megadom.”                        

                   És otthagyta.

                   Azt kérdi Krisztus Urunk:

                   „Ki volt annak az embernek a felebarátja, aki a rablók kezére jutott?”

                   Azt mondja az ifjú:

                   „Az, aki irgalmasságot cselekedett vele.”

                   Azt mondja Jézus:

                   „Menj, és te is hasonlóképpen cselekedjél, akkor leszel tökéletes.”

                                                                                 

                                                        

                                                                           86.

 

 

                   Töltsünk néhány percet László Gyula bácsi társaságában! Nem bánják meg!

 

                    „Mindössze egyszer szorítottam kezet a könnyező szemű Juhász Gyulával, amikor bemutatkoztam neki. Emlékezetes este volt a Zeneakadémián. Elmondom, mert át akarom adni ennek az estének az emlékét. Móricz Zsigmond 50. születésnapját ünnepeltük a Zeneakadémia Nagytermében. Zsúfolásig tele volt a terem, Szabó Dezső köszöntötte a Mestert.

                   Bejött a színpadra, mélyen meghajolt az üres baloldali díszpáholy előtt, és azt mondta: mély tisztelettel köszöntöm Magyarország főméltóságú kormányzóját mai ünnepi estünkön, aztán hajolt meg az ugyancsak üres másik díszpáholy előtt is, s köszöntötte a magyar kormány tagjait, akik eljöttek a magyarság nagy írójának köszöntésére. Óriási tapsvihar rázta meg a termet e vakmerő tisztelgésért. Nos, beszéde után a művészszobába mentem én is, és ott mutatkoztam be Juhász Gyulának. Félelmetes este volt, a magyar szellem nagy találkozója, amelyen nem jelentek meg a magyar állam hivatalos vezetői.

                   Nemrégen ott voltam a szárszói találkozó 50. évfordulóját ünneplő találkozón, mivel hogy én vagyok az egykoron felkért előadók utolsó, még élő tagja. De mivel nem állhatom meg, hogy ne fűszerezzem a humor attikai sójával beszámolómat,, elmondtam nekik Kodolányi János barátommal való beszélgetésünket, amiben, sajnos, nagyon keserű a humor.

                   Tudvalevő, hogy 1945 előtt a népi írók valamennyien forradalmárok voltak, beleértve magamat is. Nos, ’45 után egyszer meglátogattam János barátomat, s hosszan elbeszélgettünk, hogy bizony nem ezt vártuk, nem ezért küzdöttünk. Erre mondta el Kodolányi, hogy „úgy jártunk, Gyuszikám, mint az öreg ezredes.”

                   Hát az hogy járt? – kérdeztem.

                   Úgy járt, hogy vén korára elvett egy gyönyörű szép fiatal leánykát. Kilenc hónap múlva komolyan felállt a tiszti vacsorán, és ünnepélyesem bejelentette, hogy fia született. Nagy ováció, éljenzés, taps, de ennek elültével a fiatal tisztek között suttogás támadt, egymásra kacsintgatva pusmogtak.

                   Ezt észrevette a vén ezredes is, ismét felállt, pohárral a kezében. Csend lett, ő pedig megszólalt:

                   Uraim, önök valamennyien tévednek – a gyermek néger!”Hát így jártunk vagy negyven évig.

                                                                                +

 

                   Ugyancsak szárszón történt, hogy egyik este sétáltunk Sinka Pistával. Szó szerint emlékszem egyik mondatára:

                   „Gyuszikám, egyetlen verssorom többet ér, mint ez a sok beszéd.” Ez sem anekdota, hanem megtörtént emlék.

                                                                                 +

 

                   Nem tudom, hogy a következőt kitől hallottam, az bizonyos, hogy nem az én leleményem. A személyek költöttek, és sokszor meséltem papoknak, szerzeteseknek, mert semmiképpen nem bántja senki vallásos érzését.

                   Tehát: Szabó Gazsi, székelyudvarhelyi főlevéltáros / költött név / Rómát látogatta, majd felült a hazafelé tartó vonatra. Vele szemben egy csíksomlyói ferences barát nagy áhítattal morzsolgatta a rózsafüzérét. Szabó Gazsinak beszélhetnékje támadt:

                   Hagyja már, atyám, ezt a morzsolást, inkább beszélgessünk el Rómáról!

                   Jaj, ne tessék zavarni, láttam a Szentatyát, s ezt az emlékemet szeretném megőrizni híveim számára.

                   No, hát akkor hallgasson meg, mert ültem a pápával, mint most magával, atyám!

                   Jaj, tessék elmondani! – ugrott be a ferences atya, hogy egy magyar ember magánkihallgatáson volt a Szentatyánál.

                   Nos, hát nem volt az magánkihallgatás, de mondom,úgy beszélgettünk, mint én most magával.

                   Jaj, tessék részletesen elmondani!

                   Nos, hát úgy volt, hogy hallottam, hogy a Vatikáni Múzeumban – no, hogy mondjam, hát tudja, igaz, hogy márványból, de sok pucér fehérnép szobrát lehet látni., s elmentem, hadd gyönyörködjek bennük.. Mentem képtár felé, az utca üres volt, de tudja-e tisztelendő atyám, nekem olyan természetem van, hogy ha valaki néz reám az utcán, mindjárt odafordulok, hogy mit akar. Hát ahogy megyek az üres utcán, valaki erősen néz reám. Megállok, senki. Megyek tovább, de csak érzem magamon valaki tekintetét. Megállok, de sehol senki: de mégis, a II. emeleti ablakból egy nyiszlett papocska áthatóan néz engem. Én is őt, s egyszer csak megszólal:

                   Tán nem te vagy az, Gazsi?

                   Én igen, de te ki?

                   Hát a római pápa. Nem emlékszel, egy padban ültünk az elemiben?

                   Igaz, a’. Hát jól felvitte az Isten a dolgodat.

                   Gyere mán fel, hadd beszélgessünk a régi időkről.

                   Menni mennék, de nem találok fel.

                   Igaz is, no majd leküldök érted három pókhasút nagy veres övvel, azok felkísérnek.

                   No, valóban, nemsokára nyílik a nagy bronzkapu, s három vörös övű jön nagy hajlongással, s kísérnek. De tudja-e, atyám, úgy kellett vigyáznom, mert a márványpadló olyan simára volt fényesítve, nehogy lehuppanjak az északi felemre. Megyünk, az ajtók egymás után nyílnak előttünk, s egyszer csak megszólalnak, ya következő már a Szentatya dolgozószobája.

                   Jaj, tessék minden apróságot pontosan elmondani, hadd adjam tovább a híveimnek, hogy egy magyar ember közvetlenül mit beszélt a pápával.

                   No, mondom én, ne féljen! Hát egy nagy kétszárnyú bronzajtó megnyílt, én beléptem, a pápa ott ült íróasztala mellett, s ahogy meglátott, felkelt, hozzám jött s megölelt.”

                   Megölelte a Szentatya?

                   Meg hát, hiszen mondtam, hogy padtársak voltunk az elemiben

                   Szervusz, Gazsi!

                   Szervusz – mondtam én is

                   Hogy vagy, én jól, s te?

                   Én is.

                   Gyermeked van-e, Gazsi?

                   Van három, s neked?

                   Ajkára tette ujját:

                   Hát tudod, én vagyok a római pápa.

                   Jaj, igaz, majd megfeledkeztem.

                   No, egy kis papramorgót!

                   Szívesen.

                   Így iddogáltunk, mire azt mondta:

                   Ebédre itt maradsz!

                   Én szívesen.

                   Ne tessék mondani, együtt ebédelt a szentatyával?

                   De hát mondtam, hogy osztálytársak, sőt padtársak voltunk, régi barátok.

                   No, azzal odaszólt az egyik veres hasúnak:

                   Vágjatok malacot, és süssétek ki, hogy jó ropogós legyen a bőre, azt szereti a Gazsi.!

                   No, de ebédig mit csináljunk?

                   Menjünk kuglizni! – mondta a pápa

                   Jó, mehetünk. De érti-e tisztelendő úr, a pálya aranyból volt, a kuglik gyémántból, a golyók valami patiából vagy platinából, a fene tudja.

                   No, tiéd az első dobás. Pacelli, eriggy állítani! – szólt oda egy vékonydongájú bíborosnak. No, kezdd el, Gazsi!

                   Én el – megpöktem a markomat, úgy dobtam kilencet, hogy csak úgy freccsent. A pápa is készülődött, hármat dobott. Mondtam is, hagyjuk abba, nem tudsz te tekézni. De nem csak menjünk háromig. No jó. Én megint kilencet, az egyik bábu felpattant, úgy kellett Pacellinek elugrani, de még így is kapott egyet a combjára. No megint a pápa. Egyet dobott.

                   Hagyjuk abba – mondta -, nem tudsz te kuglizni!

                   Nem, nem, gyerünk háromig!

                   No, én megint kilencet. Őszentsége feltűrte a karingét!

                   Feltűrte? – kérdezte az ámuló ferences.

                   Úgy bizony, s ő is megpökte a markát, nekiveselkedett, és a golyó gellert kapott, nekiütődött a korlátnak, erre a pápa:

                   Hej, az Anyád..!

                   Ezt már nem hiszem, kérem – mondta megbotránkozva a szerzetes.

                                                                              +

                   No, hát legyen ennyi elég, de az ember úgy van, hogy ha egyszer belejön, nem tudja abbahagyni. Úgyhogy elmondok még egyet. Bár egy másik nagyon kikívánkozik belőlem. Ez úgy lebeg Tamási Áron meg köztem, mint a Mohamed koporsója, merthogy Áron azt mondta, tőlem hallotta, én meg tudom, hogy tőle hallottam.

                   Úgy szól, hogy Székelyföld, téli csikorgó hideg, korcsma, pipafüst, az emberek kucsmában ülnek, és futuckóból /olyan, mint a sósborszeszes üveg, csak hosszabb a nyaka / isszák a pálinkát.

                   Egyszer az egyik felkel, kitántorog, beleül az autójába, s elkezd hajtani. Arra ügyel, hogy az útról ne térjen le, de bizony dülöngél egyik szélitől a másikig. Lassan halad. Egy milicista / ugyancsak székely / megállítja:

                   Ember, fújjon belé! – s odanyomja az alkoholszondát. Megnézi:

                   Ember, maga alkoholt fúj!

                   Miért, magának jobban tetszenék, ha a székely himnuszt fújnám?

                   Menjen a francba! – engedi útnak a csendőr.

                   Minden keserűségben megterem a humor. Na, Isten áldja az olvasót!”

 

                                                                         87.

 

                   Az oroszok újra visszajöttek, és novemberben úgy jártak le-föl Budapest utcáin, hogy gyötrelem volt nézni. Ha jól emlékszem Királyhegyi Pálról beszélték, hogy akkoriban kiállt az Andrássy út szélére, és mivel sietős volt az útja, magához intette az egyiket:

                   Hé! Tanxi!

                                                                           +

                   „Ébredj föl, riadó!

                   Megyek, hát lövöldözés, ágyúdörgés, dübörgés Pécs felől.

                   Mi van, mi van?

                   Hát az oroszok ránk törtek.

           Minden vezetőt azonnal összehívtunk, tanácskoztunk, hogy most mi legyen? Az oroszok megtámadták Pécset, valószínű, hogy ide is jönnek. Kilenc óra felé följött egy harckocsi, T 34-es. Megállt a bánya előtt, a motorja működött, járt. Akkor az egyik orosz katona kidugta a fejét, és szétnézett, aztán visszafordultak. Dél felé sorban jött  tizenkét harckocsi is, hatalmas robajjal.

                   Láttuk, hogy nincs értelme a harcnak, mert mindent szétlőnek, ha ellenállásba ütköznek. Akkor beszéltük meg, hogy kimegyünk az erdőbe, a Mecsekre. Ott beszéljük meg a többiekkel, hogy mit lehet csinálni.

                   Ott aztán találkoztunk a többiekkel. Három és fél ezren jöttünk össze: katonák, diákok, bányászok, akik hazafinak érezték magukat. Azt tudtuk, hogy egyetlen parancsnok van, a Gazda, aki összefogja az egészet. A gazda orvos volt, katonatiszt a Horthy seregben. Jó katonás tartása volt, jól gondolkodott, mindenki elfogadta parancsnoknak. Én is kaptam fedőnevet, az én nevem Bableves volt. Egy raj jutott nekem, az Ottó-szakaszhoz tartoztam nyolc emberrel, és ennek a nyolc embernek a munkájáért feleltem. Komolyan oda kellett figyelni, hogy mind megmaradjon közülük. Sajnos, egy meghalt, megsebesült.

                   Az oroszok észrevették, hogy hová menekültünk, és abban a pillanatban megtámadtak bennünket. A Százlépcsőnél kezdték. Ott próbálkoztak feljönni, de ott is kapták a legnagyobb csapást. Meghalt a parancsnokuk is, Korgyusin alezredes. Négy tankot tettünk harcképtelenné benzines palackokkal, ott égtek. Hányan voltak, hányan haltak meg, ki tudja?

                   Tizenkét napot bírtam ki a Mecsekben. Az erdőt ránk gyújtották, a civilekkel együtt oltottuk. Szerencsénk volt, a Jóisten is úgy akarta, hogy esős idő volt, nem gyulladt meg a Mecsek, csak itt-ott égett. Élelmünk volt, mert vadat lőttünk, a civilekkel közösen sütöttünk kenyeret.

                   14-én a parancsnokság úgy határozott, hogy a pécsváradi rendőrőrsöt el kell foglalni. És onnan, ami lőszer, és gépkocsi van, azt el kell hozni. A rajommal mentem biztosítani. Ott ütköztem az orosz harckocsikkal, mert jöttek. Az Ottó szakasza meg a rendőrséggel ütközött meg. Éppen bevonult egy - egy kocsi rendőr, és azok tüzet nyitottak.     A bajtársam, Ottó, halálos lövést kapott.

                   Harminchat község volt a Mecsekben. Amit vártunk nyugatról, a beígért ejtőernyős segítség, nem jött. Úgy határoztunk a gazdával, hogy abbahagyjuk a harcot. Abbahagyjuk, és külföldre szökünk.

                   Akkor én azt mondtam, hogy mivel nős vagyok, családom volt meg négy testvérem, én maradok. Másodmagammal, egy odavaló társam lakására mentünk.      Megmosakodtunk, gyógyszert kaptunk, meleg teát forralt borral az édesanyjától. Akkor én onnan gyalogszerrel hazamentem Bácsbokodra.

                    A pisztolyt, amit elvettem a főmérnöktől, mindig magammal vittem. Bácsbokodon a pisztolyt leadtam a rendőrségnek, hogy legyen alibim. Pár szóval kikérdeztek, és mondták, hogy nincsen semmi hiba, mehetek.

                   De nem úsztam meg. 57. február 3-án elkaptak a pufajkások. Egy színdarabot játszottunk, onnan vittek el, a anélkül, hogy meghallgattak volna, kihallgattak volna, bevittek a rendőrségre. A kapuban mindjárt agyonvertek, már nem is tudtam bemenni. Heten támadtak rám, nem tudtam sokáig védekezni. Eszméletlenül vittek el Pécsre.

                   Pécsett már nem ütöttek, mert nem volt rajtam mit. A gerincem odavolt. Szétrúgták a lábam, a fogaimat kirugdosták. Olyan voltam, mint egy élő halott. Pécsett tartottak két és fél hónapig. Terhelő vallomást rám különösebbet nem tudtak rám mondani, az nem volt titok, hogy nemzetőr voltam.

                   Arról meg nem beszéltem, hogy a Mecsekben jártam. Aztán, amikor egy kicsit helyrejöttem, elengedtek. Hanem, amikor jött március 15-e, engem mindig elvittek. Egy-két napra bevittek, mert azt mondták, hogy közbiztonsági őrizet, mert azért mégsem bíztak egy nemzetőrben.

                   Aztán a felsőszentiványi malomban lettem főgépész. A harmadik hónapban rájöttek, és odatelefonáltak a tanácselnöknek, megmondták, hogy ezt az embert el kell küldeni, mert ellenforradalmár. Aztán földönfutó lettem. Összesem harminckét munkahelyem volt. Ahol rájöttek, hogy ellenforradalmár voltam, elbocsátottak. / Pálfy Gyula, Kapoly /

                                                                          +

                   Nem tudom megmondani, hogy hányadikán, éjjel tizenkét órakor jöttek értem. Nagy dörömbölés. Fölébredek, kinyitom az ajtót, egy hatalmas pofont kaptam. Ez volt a köszöntés:

                   Te piszkos csirkefogó!

                   Elég az hozzá, hogy házkutatás. Egy ilyen Csepel kocsi jött értem, keresztbe padok voltak tele ávóssal, ilyen pufajkásokkal. Levittek a kocsira. Azt mondja az ávós:

                   Te piszkos csirkefogó! Te piszkos csibész! – és így két újjal bökött a szemem felé.

                   Majdnem kiszúrta a szemem. Akkor bevittek a Nádor térre. Reggel öt óráig ütöttek-vertek. Jegyzőkönyvet írattak alá velem Egy főhadnagy volt, aki kihallgatott, aki ütött-vágott ilyen összevarrt szíjjal. Ilyen vastag szíj volt összevarva, és avval püfölt engemet!

                   Te ott voltál  29-én a Köztársaság téren egy szőke nővel!

                   Mondom:

                   Én nem voltam.

                   Elég az ahhoz, hogy nem tudtak rám bizonyítani semmit, átadtak a rendőrségnek. Kaptam három hónap börtönt, de fölfüggesztettek. / Mikulás Imre, Budapest /

                                                                          +

                   1957. március 13-án engem is begyűjtöttek. Folyton csak azt kérdezték, hogy hány ávóst öltem meg? Folyton az ávósokat kérdezték. Éjjel fél tizenegytől hajnali háromig vertek. Az alatt az idő  többször elájultam. Akkor föllocsoltak. Hét ilyen pofozó legény, egyik megütött, nekiestem a másiknak, az visszaütött, mint a labdát, közben megrúgták a nyakcsigolyámat, a kisagyamat, úgy összeverték, hogy három nap múlva még nem láttam a jobb szememmel. A bal szemem is be volt ragadva. Feküdtem egy fapriccsen, és próbáltam úgy elhelyezkedni, hogy ne fájjon annyira a sérülés. /Elek Mihály,Budapest /

                                                                          +

                   Két magyar beszélget:

                   Tudod-e, pajtás,mi a különbség Rákosi meg Kádár kötött?

                   Hát, nem sok. Szerinted?

                   Rákosinak két Farkasa volt, Kádárnak meg csak apró dögei vannak.

                   / Utalás Apró Antalra és Dögei Imrére. /

 

                   A Kádár-korszakban számtalanszor elhangzott a vád: a forradalom meg akarta fosztani hatalmától a munkásosztályt. Közlöm az utókorral, hogy a hatalom öt ember kezében volt, és az akaratukat végrehajtó ÁVH-nál.

                    Nagyon találó volt a korabeli mondás, amely szerint a szocializmus egyenlő a munkásosztály önuralmával. A munkások álltak ellent legtovább a társadalom mocsarából kinövő Kádár-rendszernek és pufajkásainak.

                   Maga a szocializmus nem lett volna népszerűtlen, de a végrehajtás módja minden józan ember undorított. Olyan emberek akarták ránk erőltetni, akik csak a sztálini példát ismerték, és ezért ugyanabba az öntőformába akarták belekényszeríteni Magyarországot is. Hazaárulókká váltak.

                   Ha győzhetett volna a forradalom, mint ahogy nem győzhetett Rákóczi idején, Kossuth szabadságharcában, egészen más világ lenne itt. Nem élnének a magyarok a saját hazájukban is örök kisebbségben, gazdaságilag, lelkileg megnyomorítva.

 

                                                                          88.

 

                      1958. VI. 17.

                   Amikor Nagy Imre és társai kivégzésének hírét közzéteszik, Lengyel József a Szibériát is megjárt, és a tanulságokat most már józan fővel levonva, de kommunista szemüvegen át imígyen fakad ki, és meglepően indulatosan: indulatosan:

                   Na, szép és olcsó örömünnepet szereztek minden kül-és belföldi fasisztának. Tisztességes, nyugodt, bizakodó embereket dobtak meg: homokszákkal a nyakszirten.

                   Ki akarta ezt? Kinek lesz ebből haszna? Minek? Ki ellen? Miért? Őrület! A szocializmus ügyének ellenségeket szereztek, barátot egyet sem. Micsoda pokolian ravasz ellenség teszi tönkre a békességet és a bizalmat, mely már nagy nehezen helyreállt. Micsoda pokoli ravaszság mocskolt itt vérrel kezeket, melyek eddig tiszták voltak. / Kádár /

                   Kedves L. J.! Ha Kádár János kezeire gondol, súlyosan téved. Úgy látszik három év Magyarországon nem volt elég ahhoz, hogy pótolja a történelmi tények megismerését.

                   K. J. nem volt tiszta kezű azóta, hogy a Moszkvából hazaérkezett elvtársak bábja lett. Ezeknek a vérszomjáról bizonyára már értesült.

                   Amikor Rákosi Rajkot áldozatnak kiszemelte, Kádár János volt az, aki a vérpadra csalta. Az tény, hogy vér nem tapadt a kezéhez, de a hóhéréhez sem, mert felakasztották.

                   Csak ez a magyarázata Kádár „tiszta” kezének. És ha csak a Rajk –ügyben lenne sáros! De legalább néhány tucat kegyetlenül lemészárolt és megalázott ember halálától is, akiknek már nevük sincs.

                   Rajk neve is csak azért forog közszájon, mert, ahogy szemtanúk említették, Kádár jelenlétében az Ön hóhérát, Sztálint éltette. Bocsánat a történelmi visszatekintésért. Hallgassa meg inkább egy tisztességes ember szavait!

                   Ha arra gondol, amikor a seb kitisztításáról beszélt Kádárnak, hogy a magyar fasisztákat teljesen meg kéne semmisíteni, nagyot hibázik. Ilyenek már a második világháború óta nincsenek Magyarország területén. Ha voltak is néhányan, az ÁVH végzett velük, vagya párt tagjai lettek.

                    Viszont, ha azt javasolta ezzel, hogy Kádárnak a régi ÁVH-t fel kellett volna számolnia. Legénységét szélnek eresztenie, és nem hagyni, hogy újra komoly pozícióhoz jussanak, ismét téved. Miután a „magához térő” Nagy Imrét nem tudta megnyerni, hatalmának fenntartásához létszükséglet volt a régi garnitúra, megszűntetve-megőrizve, megtartása és felhasználása.

                   Ezért Magyarország, mire a rendszerváltás eljött, egy beteg, súlyosan beteg testté vált. Ne feledje, hogy Komlós János ÁVH-s főhadnagyból vált humoristává! Piros László belügyminiszterből egy húsüzem igazgatójává. Nemcsak Nagy Imrét kellett megsemmisíteni, hanem még legalább négyszáz embert, fizikailag. Kádár több embert meggyilkoltatott, mint a „bresciai hiéna”, Haynau 1849-ben.

                    Akihez abban is hasonlít, hogy mindketten zabigyerekek voltak. Az egész népet pedig, jól kiszámítva és önszorgalomból, tették lelkileg tönkre. És ezt mind a régi garnitúra tagjai, vagy annak fiai és lányai, hajtották végre.

                   Ők jelentkeztek aztán óriási nyugati támogatással SZDSZ-ként a rendszerváltáskor, és Önhöz hasonlóan minden politikai ellenfelüket fasiszta jelzővel illették.

 

                                                             +

                                             Damjanich János imája

                

                   Ima kivégeztetésem előtt, 1849. október 5-ről 6-ra virradóra.

 

                   Mindenség ura! Hozzád fohászkodom! Te erősítettél engem a nőmtől való elválás borzasztó óráiban, adj erőt továbbra is, hogy a kemény próbát: a becstelen, gyalázatos halált erősen és férfiasan állhassam ki. Hallgasd meg, ó, Legfőbb jó, vágyteli kérésemet! Te vezettél, atyám, a csatákban és ütközetekben – Te engedted, hogy azokat kiállhassam, és a Te védelmező karod segített némely kétes küzdelemből sértetlenül kilábalni – dicsértessék a Te neved mindörökké!

                   Oltalmazd meg, mindenható, az én különben is szerencsétlen hazámat a további veszedelemtől! Hajlítsd az uralkodó szívét kegyességre a hátramaradó bajtársak iránt, és vezéreld akaratát a népek javára! Adj erőt, ó, atyám, az én szegény emiliámnak hogy beválthassa nékem adott ígéretét: hogy sorsát hitének erejével fogja elviselni.

                   Áldd meg Aradot! Álld meg a szegény, szerencsétlenségbe süllyedt Magyarországot! Te ismered, ó, Uram az én szívemet, és egyetlen lépésem sem ismeretlen elötted: azok szerint ítélj fölöttem kegyesen, s engedj a túlvilágon kegyes fogadtatást találnom. Ámen.

                         Damjanich

 

                                                                          89.

 

                  Az ifjú Lipót császárnak a török kiűzése után annyira kezében volt a magyar nemzet, mint elődeinek soha. Magyarországon a legelső főurak állták körül a trónt. Ahelyett, hogy magához emelte volna, eltaszította magától a magyart. Szabad kezet adott tanácsosainak, köztük Lobkovitznak, akinek ez volt a jelmondata:”Faciam Hungariam germanam, pauperum et cathokokam.” Ehhez hasonlóan fogalmazott Kollonics érsek is.

                   Hasztalan volt a magyar tanácsosok minden előterjesztése, minden szabadság, minden jólét elpusztítása volt célul kitűzve.Az ország legfőbb méltóságai kénytelenek voltak a végső eszközhöz folyamodni. Zrínyi Péter, Frangepán Ferenc, Nádasdy Ferenc, I. Rákóczi Ferenc Wesselényi Ferenc, maga az ország nádora kénytelen volt összeesküvést szőni a nemt megsemmisítésére törekvő császár ellen. A vezetőjük maga a nádor volt. Ő mozgatta a szálakat.

                   Ekkor egy váratlan betegség ágyba döntötte a mozgalom fejét, Wesselényit. A halállal szemköz megtört a nagy jellem Gyóntatóját hívatta, de a felesége, az egykori Murányi Vénusz, nem hagyta őt gyóntatójával magára. Ott maradt, s amikor a gyóntatója erőszakolni kezdte a halállal küzdő nagy embert, hogy vallja meg legfőbb bűnét: Nem forraltak-e összeesküvést a császár ellen? Akkor a feleség előlépett, és a következő szavakkal avatkozott közbe:” A bűneidet gyónd meg! De a hazaszeretet erény! Az Isten előtt is az! Amit abban tettél, azért nem kell abszolúció!”

                   Éjféltájban a szenvedőnek rémlátásai voltak, íróeszközöket kért, és elkezdett levelet írni a császárnak. Szécsi Mária kiragadta kezéből azt a levelet, és nem engedte neki befejezni. Amikor a lélekharang megcsendült fölötte, a pap még egyszer vissza akar hozzá jönni, de az ajtót zárva találta. Mária nem bocsátotta őt előbb a haldoklóhoz, csak mikor eszméletén kívül volt, s így a nagy titok el lett temetve. Sajnos csak egy rövid időre!

                  Aztán megkezdődött a pallos uralma. Nádasdyt, Frangepánt, Zrínyit lefejezték, de I Rákóczi Ferencet a nagyanyja hatalmas váltságdíj fejében megmentette a haláltól. A rövidesen lesújtó természetes halált már nem lehetett pénzen megváltani.  Rövidesen elhunyt, de megmaradt a fia!

                    A magyar szabadság Munkács várába szorult vissza. De az a vár Zrínyi Ilona kezében volt, aki a lefejezett Zrínyi Péternek volt a lánya, és akit rövidesen feleségül vett a délceg Thököly Imre. A várban őrizték a kisgyerek II. Rákóczi Ferencet, aki a magyarság eljövendő, kétségbeesett harcának vezetője lett. Addig, amíg ennek nem jön el az ideje, Thököly Imre tanítja móresre a németeket. Elfoglalja Felső-Magyarországot, és „pro libertate et justitia” köriratot veretett a pénzeire. A hazáért és az igazságért!

                 Ennek, ha kellett, a magyar pórnép / Hunyadi János idején /, ha kellett, a főnemesség, végül a köznemesség lett a zászlóvivője.  Majd ötvenhatban munkások, diákok és a felnőtt értelmiség összefogásából egy újabb kísérlet.

 

                 Ezt a történelmi eseményt azért kellett felidézni, hogy lássuk, nincs olyan kilátástalan helyzet, amelyből nem lehetett ezt az országot kimenteni. Csak bátor, önfeláldozó női és férfiszívek kellettek hozzá!

 

                                                       Zrínyi halála /részlet /

                             

                                             Avagy a Végzet a magyarnak nem irgalmaz:

                                             Mert szebb lelkű, mint más népek, jaj neki!

                                             S e tündértől lett fényholdas szarvast

                                             Lassan gyötörve elvérezteti?

                                                                                          Jánosy István

                                                                          +

                   Amikor már ezreket elhurcoltak és százakat fölakasztottak, úgy gondolták, hogy eléggé meg van félemlítve a vidéki nép, hogy a téeszekbe kényszeríthessék őket.

                    Durva, embertelen hajcsármunka volt, ami kemény konfliktusokhoz vezetett, mert az is csak erőszakkal és tragédiákkal folyhatott le. De ne a kínzásokat, a félelemkeltő módszereket idézzük, hanem a folyamat nyugodt és derűs oldalát:

                                                                            +

                    „Az egyik parasztemberhez bémennek a téesz-szervezők, és biztatják az embert, hogy lépjen be a téeszbe, ha úgy akarja, hogy jobb módban éljen és bőségben, mert a szövetkezetben igen jó az élet. Erre a parasztember kimegy, bévisz egy kancsó bort, és tölt a pohárba magának és megissza.

                   Kérdi:

                   Ugye jó borom van?

                   Hát honnan tudjuk, hogy milyen bora van, hát mi nem kóstoltuk.

                   Erre azt mondja a gazda:

                   Hát akkor honnan tudják, hogy a téeszben olyan jó sorsom lesz, ha maguk nem kóstolták azt?”

                                                                               +

 

                    Soha nem felejtem el, hogy apámhoz bejött négy férfi, és azt mondták, ha szépen nem írja alá, hogy belép a téeszbe, elviszik. De nagyon-nagyon sokat meg is vertek. Már itt laktunk, egyedül voltam itthon, bejött a négy férfi, aláírtam rögtön a belépési nyilatkozatot, csakhogy ne is lássam őket. / Balázs Jánosné, Bag /

                   Aki nem akarta aláírni a belépési nyilatkozatot, ahhoz többször visszamentek és addig nyaggatták, adddig mentek a nyakára, még a végén aláírt. Vót olyan hely, ahol az asszony azt mondta az urának:

                   Írd alá, csak lesz egy falat kenyerünk / öregek voltak /, ha eddig nem haltunk éhen, talán ezután se halunk éhen. / Szűcs József, Mohács /

                                                                             +

                   Az egyik termelőszövetkezetben megbízták a kovácsot, hogy menjen fel Pestre, és vásároljon egy traktort. A kovács fel es ment, s a pénznek a nyakára lépett, s ment haza üres kézvel s üres zsebvel. Esszehívták a taggyűlést, s ő a tagságnak jelentette, hogy a pénzt elköltötte, nem tudta megvásárolni a traktort. Erre felzúdult a tagság, s azt kiabálják, hogy:

                   „Fel kell akasztani! Fel kell akasztani!”

                   Az egyik tag akkor felszólalt, azt mondta:

                   „Tagtársak, elvtársak, ne akasszuk fel a kovácsot, mert kovácsunk csak egy van, s ne maradjunk kovács nélkül. Akasszuk fel inkább a bognárt, mert bognárból kettő es van. Akasszuk fel a bognárt!” / Gáspár Antal, Istensegíts /

 

                                                                      +

 

                 Maga Kádár János jelenti ki a KB ülésén 1958. június 3-án:”Meg kell érteni, hiogy mi a klerikalizmus ellen tűzzel, vassal, golyószóróval és börtönnel is harcolunk.” Világos beszéd a „jó” bácsitól.

                  A katolikus egyház elleni támadás folytatódott. A RegnumMarianum közösség papi és világi tagjai 1961-ben állottak a vizsgálóbíró előtt.

                   A magyar bíróság történetében egyedülálló módon zajlott a regnumi atyák és vezetők pere. A bírósági termet – a szünetben - a regnumi közösség tagjai gazdagon felvirágozták. Amikor a bíróság tagjai újra beléptek a terembe, szinte visszahőköltek a váratlan látványtól. A bíróság elnöke a sajátos díszítést nem minősítette rendbontásnak, csupán a saját asztaláról rakta le a virágcsokrot.

                   Ezután behívatták a tanúkat, a fiatalokat, akiket papjaik ellen vádaskodásra akarták felhasználni. Minden belépő fiatal „jó napot”-tal köszöntötte a bíróságot, majd a vádlottak felé fordulva és meghajolva így üdvözölte őket:”Laudetur Jesus Cristus!” A bíró szerette volna megtudni, hogy ki szervezte meg ezt, de nem sikerült neki.

                   A per rendhagyó hangulatát fokozta, amikor a vád egyik tanúja elmondta, hogy hamis tanúzásra kényszerítették őket a kihallgatást végző tisztek. A törvénytelen eszközök hatására némelyükkel ugyan sikerült aláíratni a valótlan állításokat tartalmazó jegyzőkönyveket, de ezeket most visszavonják. Az egyik tanú feljelentette az őt vallató tisztet, mivel az a nyomozó szobában megfenyegette és leköpte őt. – „Ennek a pernek a tanúk voltak a hősei” – mondták később a regnumi atyák.

                   Egy fővárosi közösség valamennyire meg tudta védeni papjait, de a vidéki káplán már védtelen volt.

                    Brenner János Rábakézhely káplánja a felnőttekre, gyerekekre egyaránt nagy hatással volt. Az állami Egyházügyi Hivatal felszólította a püspököt, hogy helyezze el őt, mert zavart okoz a faluban. A püspök kiszállt a plébániára, de csak a káplán dicséretes magatartásáról hallott. Amikor kiderült, hogy a főpásztor nem helyezi el, az ÁEH-megbízott megjegyezte:”Lássák a következményeket!”

                   A karácsony előtti gyónások idején beteghez hívták késő este. Indult, a betegek szentségeivel. A közelben lakók segélykiáltást hallottak, de a korabeli közbiztonság olyan rossz volt, hogy senki nem mert a kiáltozó segítségére sietni.

                   Csak akkor merészkedtek oda, amikor minden elcsendesedett. Vérében találták az atyát. 24 késszúrással és koponyájának összezúzásával végeztek vele. A jelek arra utaltak, hogy a falu páttitkára szervezte a gyilkosságot.

                    Kenyeres János tiszavárkonyi plébános hasonló sorsra jutott. Összeverték, majd tarkón lőtték, és testét a Tiszába dobták. Mindez 1957-ben történt. / Tomka Ferenc: Halálra szántak, mégis élünk! / És a sort, több száz ártatlan áldozattal, folytatni lehetne tovább.    Borváron Tajdina Józsefet „csak” elhelyeztették, eredményes munkája jutalmául.

                   Az újfalusi papunkat, Gubik Mihályt még a Securitate is megverte és megalázta, mert gyógyszereket vitt az erdélyi magyaroknak a nyolcvanas években. A környezete, a „baráti köre”, pedig kifosztotta. A plébániájára befogadott erdélyi lumpenek megverték, mert szerintük nem fizette ki nekik a márka-járandóságot.

                

             

                                                                           90.

                                                                Kovács László

                                                                    

                   A kiváló férfiút, akit Kovács Lászlónak hívnak, és akinek nagy befolyása volt a haza sorsára, becstelen ajánlattal környékezték meg. Százezer dollárt ígértek neki, ha felemeli bölcs szavát a kettős állampolgárság ellen. A züllött, szadeszista alak, aki ezt az ajánlatot tette, kiemelte táskájából a dollárköteget, és csábító mozdulattal megkínálta vele.

                   A kiváló férfiú sértődötten utasította vissza:

                   Micsoda disznóság! Csak nem képzeli, hogy a tiszta kezem hozzányúl ehhez a mocskos pénzhez. És becsengette a titkárát:

                    „Kérlek, add meg ennek az úrnak a svájci bankfiókom számát!”

                                                                          §

 

            Az országban olyan gonosz hírét költötték a miniszterelnöknek, akit Antall Józsefnek hívtak, hogy az Országház körül fenyegetően zajongott a taxisok tömege. Néhány elszánt ember már ostromolni kezdte a kaput. A miniszterelnök pedig sápadtan ült a karszékében.

                   Apám – tört ki a fiából a felháborodás -, te félsz? Te, aki annyi diadalmas szócsatában legyőzted már ellenségeidet! Hát mi neked a halál?

                   A gőgösnek mondott férfi elmosolyodott:

                   Balga gyermek – mondta szelíden -, hiszen, ha tudnám, hogy megölnek, nyugodtan kimennék közéjük. De attól félek, hogy kezet kell velük szorítanom.

 

                                                                         §

 

                   A félelmetes nagy kórházban este volt, és mindenfelé szomorú és nagy csöndesség. A folyosókon is ágyak álltak, bennük súlyos betegek.

                   A kórházban két istenfélő ember imádkozott.

                   Az egyik a kórház igazgatója volt, egy keresztény úriember, aki ájtatos fohásszal kérte az egek urát, hogy gyógyítsa meg az összes betegét, és a kórház statisztikája jobb legyen.

                   A másik, egy Molnár nevű egészségügy - miniszter, jelenleg halottmosó, aki arra kérte az egek urát, vegye magához az összes beteget, hogy minden halotton legalább ezer forintot keressen.

                                                                          §

 

                   Magyar Miska, az igazságtalan Trianon után, bánatában elindult világot látni. Már nagy földet bejárt, sok idegen országot, amikor erdő közepén kutat talált. És íme, a kútból gyönyörű és fenséges asszony lépett ki, szépségtől tündökölve.

                   Ki vagy te, gyönyörűséges teremtés? – kérdezte Magyar Miska megdöbbenve.

                   Nem ismersz? Én vagyok az Igazság. Most csak ismersz? Vagy sohasem találkoztál velem?

                   Magyar Miska a fejét rázta, és búsan mondta:

                  A környékünkön minden kutat megmérgeztek, és vezetéken kapjuk a vizet.

 

                                                                          §

 

                   A híres sebész megvizsgált egy kissé már öregecske, de modern hölgyet, akit  Ildikó Szájacskának hívnak. Vakbélgyulladást állapított meg nála az orvos.

                   A vakbél, a vakbél! – mondta a sebész. – Meg fogjuk operálni, asszonyom.

                   Remélem tanár úr – szólt erre a hölgy előkelően -, hogy az operáció után jobban fogok kinézni.

                                                                          §

 

                   A svéd uralkodó és filigrán felesége is részt vesz a Nobel-díj átadási ceremóniáján, ahol egy internacionalista magyar írót is díjaztak.

                   Az előkelő hölgy szimpatikus nyugalommal figyelte a díjak kiosztását. Egyszer csak minden ereje elhagyja, a férje karjaiba ájul. Amikor magához tér megkérdezi:

                    Te is láttad, amit én?

                    Mitől bágyadtál el ilyen váratlanul, kedvesem?

                    Tudod, hogy én híve vagyok a női egyenjogúságnak, de ez már mégiscsak sok!

                    Mire gondolsz drágám?

                   Egy előkelő rendezvényen a magyar miniszterelnök úr felesége, a kancellár úr háta mögé bújva, titokban cigarettázott. Láttál már ilyent?!

                   Ezek nem urak, kedvesem, ezek csak kommunisták – felelte a bölcs férfiú.

 

                                                                           §

 

                   Előadás után öltözőjében ült a híres bohóc, akit Torgyán Józsefnek hívtak. A kíváncsi újságíró faggatta:

                   Rettenetesen fárasztó munka ez! Minden nap mulattatni a közönséget!

                   Vén bohóc jóságosan mosolygott:

                   Nem olyan veszélyes a dolog. Hébe-hóba pihenek, és magam is mulatok

                   Hogyan pihen? Mivel mulat?

                   Visszasírom az ügynök múltamat.

                                                                           §

 

                     Emesz Péter nagyon szerette Szade Szilviát. Bár sokszor becsapta és megcsalta, sehogy sem tudott elszakadni tőle.

                   Hogy maradhatsz ezzel a nővel? – kérdezték a barátai. – hiszen olyan gyakori becstelenséggel mocskolja be a nevedet!

                   Tudom – mosolygott szomorúan Emesz Péter -, de legalább a szünetekben az enyém lehet.

                                                                          §

 

                   A labdarúgó pálya fölött, s kéklő magasban egy sas röpült. A pályán egy ottfelejtett, magányos labda feküdt. A labda, akit Medgyesinek neveztek, fölkiáltott a sashoz:

                   „Mondd, barátom, te is csak akkor repülsz, ha fenéken rúgnak?”

 

                                                                          §

 

                   A sötét felhők közül ezüst fénnyel bújt elő a hold, akit Antall Józsefnek neveztek, és mosolyogva nézte a csöndes országot. De már a következő pillanatban haragos ugatást hallott, mintha összeesküdtek volna ellene, egykutyaként tele szájjal és gyűlölettel ugatták.

                   Miért ugattok rám ilyen gyűlölettel? – kérdezte a holdvilág panaszosan. – Hiszen sohasem bántottam közületek egyet sem.

                   Az egyik kutya, aki egyúttal a legbecsületesebb médiaszakember volt, mindegyik helyett megfelelt neki.

                   Nézz körül – mondta a holdvilágnak -, idelenn csak sötétség és büdösség van, amit magunk csináltunk. Te vagy fölöttünk az egyetlen sugárzó és tiszta valaki. És még csak meg se ugassunk?

                                                                            §

 

                   Az állatkerti majomketrecben rosszkedvűen gubbasztott egy sereg majom.

                   Mindig ilyen szomorú és kihalt volt ez az emberkert? – kérdezte egy újszülött kis majom.

                   Ó, dehogy! – monda az apja búsan. Még egypár évvel ezelőtt is halálra kacagtuk magunkat azon a sok ostobaságon, amivel ezek a különös emberkék a Heti Hetesben vagy a Napkeltében szórakoztatni iparkodtak bennünket. Ma már unjuk őket, és megvetésül a hátsó felünket mutogatjuk nekik.

 

                                                                            §

 

                   Haldoklott az emberevő krokodil, amit Rákosi Mátyásnak neveztek. A Duna partján feküdt, szomorú szemével némán nézett bele a világba, amelytől most búcsút vesz. Körülötte vidáman nyüzsögtek az állatok és az emberek.  Nem titkolt kárörömmel nézték a vergődését.

                   Eljött egy tanár is, és megállt a krokodil előtt.

                   Belerúghatnék – mondta -, bátran ugrálhatnék is rajta, és nem bántana. Tudok valamit, ami a rúgásnál is jobban fog fájni neki.

                   És hosszú, dicsérő beszéddel méltatni kezdte a krokodil „érdemeit”.

                   Aztán a dögöt elégették, hamvait egy urnába zárva őrzik még ma is. Keressék a farkasréti köztemetőben! A főbejárattól balra. Szerénységét bizonyítandó, csak R. M. van rávésve.

                                                                             §

 

                   Egy magyar paraszt az úton kígyót talált. A kígyó meg volt fagyva. A jószívű paraszt megkönyörült az állaton, és a kebelébe rejtette. Benn a melegen, mivel humánus volt, bár elsősorban liberális, a kígyó így elmélkedett:

                    „Ha én most szíven harapom ezt a szegény embert, mindjárt meghal. Nem, ezt nem teszem, mert ez hálátlan cselekedet lenne.”

                    Ezzel óvatosan kicsúszott a paraszt inge alól, és csak a lábát harapta meg:

                    „Így legalább, ha a lábát levágják, még megmenekülhet” – mondta a jószívű, hálás állat, és elsietett az adriai tengerpartra nyaralni.

                                                                             §

 

                    A magyar őserdőben az óriáskígyó, nevezzük Médiának, találkozik a nyúllal, akit Magyar Nézőnek hívnak.

                     „Nyúl!” – mondta jókedvűen. – „Kis nyúl! Szép kis nyúl! Hogy vagy? Izé, hogy voltál, kedves kis nyúl?

                      Azzal megölelte, játékosan meghempergette, és tetőtől talpig benyálazta.

                      A nyúl megszédült a kitűntető fogadtatástól.

                     „Csak azt szeretném tudni – sóhajtotta, miközben lefelé csúszott az óriáskígyó torkán -, igazán szeret engem ez az állat, vagy csak hízeleg nekem?”

 

                                                                            §

 

                      A régi jó időben a gólya, nevezzük MDP-nek, nemcsak a kisbabákat hozta, hanem a kis békákat és a kis halacskákat is. Az utóbbi szállításokat azonban idővel megvonták tőle, mert a gólya pontosan és lelkiismeretesen vitte ugyan őket, de nem a békáknak és a halaknak, hanem a gólyáknak.

 

                                                                           §

 

              Egy illusztris társaságban mesélték:

              „A nagy Darwin, aki szenvedélyes vadász és állatbarát volt, a magyar őserdőben egy majomfészekre bukkant. Egyetlenegy majom volt benne. Ezt hazavitte, hogy a gyermekei játszanak vele. A kis majom szépen fejlődött, és hároméves korában már beszélni is tudott.”

              „Hihhetetlen!” – csodálkozott a társaság krémje.

              „De ez még mind semmi - folytatta az elbeszélő -, az emberi környezetben egyre emberibb alakot vett fel, Hatesztendős korában már alig különbözött a többi gyerektől, és ekkor a nagy Darwin beíratta az iskolába.”

              „Bocsánat, de ez szinte képtelenség!” – jegyezte meg a bakafántos tudós.

             A mesélő nem zavartatta magát, hanem meggyőzően folytatta:

              „A majom nagyon szorgalmas volt, és nagyon jól tanult. Aztán egy külföldi egyetemre is beiratkozott, és onnan már kész úriemberként került ki az életbe.”

              „Bizonyítékot! Bizonyítékot!” – követelte harsányan a makacs tudós.

              „Nincs más hátra, hölgyeim és uraim, minthogy bejelentsem: Az a majom én voltam. És engedjék meg, hogy bemutatkozzam: a nevem Horn Gyula.”

 

                                                                               §

 

                   A büszke léghajó, amelyet Göncz Árpádról neveztek el, gázzal és méltósággal telve emelkedett a ragyogó kék égen a város fölé. Emberek és házak eltörpültek alatta, és ő úgy érezte, hogy kitűnő valaki, ahogy pápák, királyok, miniszterek feje fölött előkelő magasságban lebeg.

                   „Hálátlanok – förmedt gőgösen a kosarában ülőkre -, meg sem köszönitek a nagy jót, amit veletek cselekszem. Fölhoztalak ide a mérhetetlen magasságba titeket, kis hangyákat.”

                   „Csak lassan a testtel, öregem - mondta a léghajó kapitánya -, az igaz, hogy felhoztál, de te magad hogyan kerültél ide? Amikor még a földön feküdtél, akkora voltál, mint egy elefánt üres herezacskója. Legalább száz haverod fújt föl tele tüdőből, hogy felemelkedhess, és most akkor válsz megint üres ronggyá, amikor mi akarjuk.”

                    Ezt nevezik klikknek!

                                                   / Köszönöm a legbölcsebb humorista, Heltai Jenő segítségét./

 

                                                                           91.

 

                   Az 1990-es választások is bebizonyították, hogy nem kell a keresztyéneknek az ördög, ahogy az a Csudatörténetekben meg vagyon írva:

 

                   Szent Antal klastromához menvén egyszer az ördög, és az ajtó előtt nagy szörnyű emberi ábrázatban megjelenék, kinek feje láttatik vala az eget érni. Mikor ajtó zörgetése után kiment volna hozzá Szent Antal és kérdené, ki volna, mondá:

                   Én Sátán vagyok.

                   Kérdé Szent Antal, mi járatba volna ott?

                   Mondá az ördög:

                   Miért engem üldöznek ok nélkül a barátok? Miért átkoznak engemet a keresztyén népek?

                   Mond Szent Antal:

                   Igazán cselekedik, mert te gyakor csalárdságid miatt háborgattatnak.

                   Monda a Sátán:

                   Én semmit nékik nem mívelek, hanem ők magok magokat háborgatják. Én igen szegénnyé löttem. De kérlek, nem olvastad-é: „Az ellenség kardjai végig elfogytak, és az ő városokat elrontottad.” Ímé, immár semmi helyem nincsen, egy várost sem bírok, semmi fegyverem nincsen, minden nemzetség között és minden városban Krisztus neve hirdettetik, a puszták is barátok seregivel környülvétettenek. Ők magok magokat oltalmazzák, és énnékem békét hagyjanak!                                                / Vásárhelyi Gergely prédikációja /

                                                                      +

 

                   „ A történelmi igazságtétel elkerülhetetlen. A jogállamiság keretein belül ezt meg kell tennünk. Egyetlen olyan törvényt sem hoztunk, amely ne állna ezzel összhangban, s csak csodálkozni lehet azon, hogy amikor gyilkosokról, gyilkosságban közreműködőkről vagy a hazaárulás nagyon súlyos, minősített esteiről van szó, ezt a törvényt egyesek a jogállamisággal ellentétes döntésként fogják föl. A meghozott törvények – ismételten hangsúlyozom - nem állnak ellentétben nem állnak ellentétben az igazságérzettel, a jogállami keretekkel.

                   Nagyban hozzájárult volna a békesség megteremtéséhez., ha azok, akik korábban elkövették ezeket a bűnöket, ma nem haszonélvezői lennének a múltban szerzett kiváltságaiknak, ha lett volna bennük annyi szemérem, hogy maguktól elismerik tetteiket. Ha hajlandók lettek volna szégyenkezve, röstelkedve, de legalább bevallani, akkor a társadalom sértett csoportjai, a megpróbáltatásokat átéltek sokkal könnyebben válnának megbocsátóvá és felejtővé.” /Antall József /

 

                                                                          +

 

                   A miniszterelnök úr megfontolt, bölcs és mély igazságú szavaira valósággal rímelnek Bakosi Miklós indulattól fűtött, az átélt egykori borzalmak, kínzások terhétől meg- megbicsakló szavai: „Megbocsátanék, ha megszántak volna.”

                   Ő volt az az idős férfi, akit az emlékezetes Kónya-Pető vita során ismerhettek meg a televízió képernyőjéről ország-világ. Volt, mert kevéssel eme közszereplése után kórgázba került, majd csendesem meghalt. A kórházban kereste fel Bakosi Miklóst egy újságíró, aki a népszava 1991. december 12-i számában adta közre a vele folytatott beszélgetés szövegét. Íme néhány részlet:

                   „Mikor volt börtönben?

                     1950-ben, nyolc hónapig. Szovjetellenességgel vádoltak. Rettenetesen megkínoztak. A lábamat, a kezemet kikötötték, s gumibottal verték a nemi szerveimet. A fogaimból csak hét maradt. Kinyittatták a számat, csokoládét raktak bele, utána pedig sorban belepisáltak. Állatok! Állatok! Férgek! Négyen voltak: ÁVH-s kommunisták, gazemberek! Könyörögtem nekik. Esdekeltem, hogy ne bántsanak, mert beteg vagyok. De csak röhögtek a képembe, s vertek, vertek.

                   Ön keresztény ember. Miért nem bocsát meg?

                   Könyörögtem nekik, hogy ne bántsanak, de csak röhögtek. Látom őket magam előtt. Borzalmas emlék. Vertek, vertek, vertek. És röhögtek. A páttitkár, a tanácselnök is, amikor bocsánatért esdekeltem. Ha megszántak volna, én is megbocsátanék. De kommunisták voltak, akiknek ha azt mondták, rúgjon egy emberbe ötöt, belerúgnak huszonötöt. Állatok! El kell őket taposni!

                   Miért nem a bíróságokra bízza az igazságszolgáltatást?

                   Nem bízom bennük. Az ítélet túl enyhe lenne, legfeljebb csak ejnye-bejnye.”

 

                                                                 +

 

                   Részlet Nagy Imre kihallgatásának anyagából:

                   „Én a vizsgálatot teszem szóvá. Vallomásomat nem az általam mondott szövegezésben vették jegyzőkönyvbe, hanem átszövegezve, ami azt jelentette, hogy ami belekerült a jegyzőkönyvbe, az igaz, azt én vállalom, aztán aláírom. Ellenben ellenem csak egy része került be, ami bekerült igaz, de csak egy része, és az is nagyon egyoldalú válasz.     Nem került bele nagyon sok minden, amit én viszont rendkívül fontosnak tartottam.”

                   Tehát - még az akkori jogi normák szerint is – törvénysértő volt az eljárás. Hiszen:

                   ”A másik panaszom, hogy egyetlen estben sem közölték velem, hogy engem mivel vádolnak, vagy gyanúsítanak. Kértem, közöljék velem, nem közölték, azt mondták, hogy ez egy régi, háromszáz éves szokás, hogy ezt nem közlik. Én nem tudtam, csak kerülő úton próbálták, és én mondjam el, hogy én miben vagyok bűnös. Azt hiszem, hogy a jogszabályok nem így írják elő.

                    Ha engem valamivel gyanúsítanak, akkor azt mondják, hogy téged pedig ezzel gyanúsítunk, tessék, mit tettél ekkor és ekkor, mi a védekezésed. Hát ezt nem tették, soha egyetlen estben. Kérem, én ezt szóvá tettem a Legfőbb Ügyészség felé és ennek ellenére tovább folytatódott. A bizonyítékokat, a tényeket soha egyetlen esetben nem bocsátották a rendelkezésemre – mert saját anyagom volt -, hogy én azt felhasználjam.”

                   Elnök:”Ön kérem, az összes iratot áttekintette és áttanulmányozta?”

                   Nagy Imre:”Engedelmet kérek, nem arról van szó, hogy a nyomozás befejezése után énnekem odaadták az iratokat, hanem a vizsgálat során, mikor én azt mondtam, hogy kérem szépen, itt van ez a dokumentum. Önök idézik ezt. Ebben a dokumentumban nem ez van, hanem ez is. Kérem, tegyék lehetővé a megtekintését, soha egyetlen estben nem tették.”

                   Nemegyszer a szidalmazást hívták segítségül:”Hát nem egyszer fordult elő, azt hiszem, két estben is előfordult, a vizsgáló tiszt, egy őrnagy, nem az ezredes, az ellen semmi panaszom nincs ugye, engem hát egyszerűen disznónak nevezett.

                   Tanácselnök:”Nem, hát hagyjuk ezt!”

                   Nagy Imre:”Nem, azért azt hiszem, nem jól van ez így. A másik vizsgálat közben, kérem szépen, azt mondta nekem, hogy én vegyem tudomásul, hogy ő nekem halálos ellenségem, ő engem gyűlöl, és legjobban szeretné a torkomat kettéharapni.

                   Tanácselnök:” Van még valamilyen előadni valója, kérem?

                   Nagy Imre:”Hát kérem szépen, nem tudom, hogy ezt folytathatom-e, mert ilyen megjegyzés, hogy figyelmeztettek csak úgy barátságosan, ugye, hogy ennél sokkal kisebb bűncselekményekért kivégeztek embereket, hogy a magatartásom nemcsak az én sorsomat, hanem a családomét is érinti.

                   A védő úrral beszélgetésem során jelen volt a nyomozó hatóság képviselője, én ezt kifogásoltam, hogy én a védőmmel nem a nyomozó hatóság jelenlétében akarok beszélni. Azt mondta, hogy kérem szépen, ez így van, és ennek így kell lennie.”

                   1958. március 6-án, majd április 15-én Ferencsik alezredes s következőt jelenti feletteseinek Nagy Imre állapotáról:”Fokozatosan rosszabbodik. Fizikailag elég gyenge, keveset eszik, állandóan lehangolt a fogdában elég gyakran, a kihallgatáson pedig minden alkalommal sír. / Állandó szívfájdalmai vannak, időnként görcsei a tegnapi nap folyamán a zárkában többször sírt Gyógyszert orvosától nem fogad el. A mai kihallgatáson is többször sírt. Kijelentette, hogy gyógyszerre nincs szüksége, „szeretne véget vetni ennek az állapotnak, amiben most van.”

                                                                      +

                   Az ítéleteket 1958. június 15-én délután öt órakor hirdetik ki. Ismert valamennyi. Akár Nagy Imre válasza a kérdésre, kér-e kegyelmet:

                   ”A halálos ítéletet, amelyet az igen tisztelt Népbírósági Tanács kirótt, én a magam részéről igazságtalannak tartom, indoklását nem tartom megalapozottnak, s én ezért a magam részéről, bár tudom azt, hogy fellebbezésnek helye nincs, elfogadni nem tudom.

                    Egyetlen vigaszom ebben a helyzetben az a meggyőződésem, hogy előbb vagy utóbb a magyar nép és a nemzetközi munkásosztály majd felment azok alól a súlyos vádak alól, amelyeknek a súlyát most nekem kell viselnem, amelynek következményeként nekem életemet kell áldoznom, de amelyeket nekem vállalnom kell.

                    Úgy érzem, eljön az idő, amikor ezekben a kérdésekben, nyugodtabb légkörben, világosabb látókörrel, a tények jobb ismerete alapján, igazságot lehet szolgáltatni az én ügyemben is. Úgy érzem, súlyos tévedés, bírósági tévedés áldozata vagyok. Kegyelmet nem

 kérek.”

                                                                          +

                   1957-ben, a megtorlások idején 22 ezer embert állítottak bíróság elé. Közülük 16 ezret elítéltek, 360-400 embert halálra, 13 ezret internáltak, 16-18 ezer fő azoknak a száma, akik a forradalom idején aktívak voltak, s ezért állásvesztéssel, a főiskolákról való eltávolítással bűntettek. Kétszázezren elmenekültek előle!

                   A kádári megtorlások száma messze fölülmúlta a Haynau - féle megtorlás, vagy a második világháborút követő „számonkérés” áldozatainak számát.

                   Maga Kádár mesélte, hogy nincs tévéje. Elhiszem, hogy nem szívesen nézte, mert igen gyakran találkozhatott a képernyőn a volt ÁVH - sokkal és csemetéikkel. Esetleg a saját verőlegényeinek egyikével avagy másikával. Kellemetlen emlékeket riasztottak volna föl a lelkében, ha ezeket megpillantja.

                                                                           92.

                                                             Miska bácsi karrierje

 

                   „A szerelem nem egyéb, mint a természet furfangja, amellyel a férfit és a nőt tőrbe csalja, hogy biztosítsa az emberiség fennmaradását. Az egyéni boldogság csalóka képét vetíti eléjük, pedig esze ágában sincs, hogy ezzel törődjék – egyetlen célja az életképes jövő nemzedék megszületése.” / Schopenhauer /

                   De nemcsak nőbe lehet szerelmes a emberfia, hanem alkatától, neveltetésétől függően a hazába, nőbe, hatalomba.

                   Miska bácsi a hatalomba. A mezítlábas faluszéli gyerek, mint egy gyerek, felnőtt korában is ehhez ragaszkodott foggal-körömmel. 1956 után tanácselnök lett belőle, közben munkásőr is.

                   Abba rokkant bele, hogy újra ágálni kezdtek a kulákok, és semmibe vették a hatalmát. AMIKOR az új főnöke meghirdette:

                    -Aki nincs ellenünk, az velünk van.

                    Neki csak két lehetősége volt, vagy elhúzza a ravaszt, és megöli az undorító, pökhendi kulákot, vagy maga ellen fordítja. Ki is vették a kezéből rövidesen.

                    Nem bírta elviselni, hogy újra mezítlábas lett!

                    Idegei sem szolgálták tovább, lassú hullással, amely évekig tartott, tért meg a borvári földbe. De kommunista szertartással. Lojális maradt az ötvenes évekhez mindhalálig!

                                                                         +

                   Mindennap szorgalmatosan tanult egy professzor bizonyos ideig tanulószobájában. Egykor a szokott időnél tovább tanulván, hozzá mene a felesége, kit megkérdvén, hogy mit keres, ez azt felelé, hogy néki valamit akarna mondani.

                   Mit?

                   Azt – úgymond -, kedves férjem, hogy én nagyon szeretnék könyvvé változni.

                   És miért, kincsem?

                   Azért, mivel kegyelmed mindég azokon töri a fejét, azokba egészen bémerült.

                   Jól van – monda a tudós férfi -, a’ nékem is tetszene, de úgy hogy kalendáriom lennél.

                   S miért kalendáriom, édes férjem?

                   Mivel – úgymond – azt minden esztendőben újot szerez az ember.

                                                                                                   / András Sámuel: Anekdoták /

                                                                             +

                   A jó hangulat közepette a pocakos Lázár nyújtotta újból szólásra kezét:

                   A komám esetét szeretném elmondani, akinél eccer a papucs örökre elszakadott.

                   Az biza jó leszen – mondták többen is.

                   Hát az úgy vót – kezdett bele a pocakos Lázár -,hogy nagyon fájin ember volt a Mihály, mármint a komám. Sok menyecske szívébe tett tüzet, mígnem maga es meggyúladott.

                   Ez pedig úgy esett, hogy eccer elment Udvarhelyszékbe a vásárra. Az eladó csikaját a saraglyához kötötte. Nehezen indút a vásár, Mihály álmosan ülöngélt a szekér árnyékában, mikor édes illatot libbentett feléje a szél, amitül eccerre arcára röppene a mosoly, mert életvíz volt a komámnak a nő.

                   Amint felpillogott, azt hitte csudát lát: talán maga szépséges somlyói Szűzmária állhatott elejbe! Színes kendője alól kivillogott hófehér ingválla, ami feszesen szorította a Kisdedet szoptató mejjeket. A dereka olyan karcsú volt, akár a lápban a nád.. ..és a két szeme!

                   Mintha a villám tüze és a Szent Anna tavának mély feketéje eccerre villantak volna ki belőlük…

                   A látványtul eccerre igencsak kigyulladott a Mihály szívében valami, de rögtön eszébe futott az es, hogy a Úristen előbb teremtette volt Ádámot, mint Évát, mert az már akkor tutta, hogy nem jó az asszonnyal kezdeni…Ekképp gondolkozván nem es szót vóna ő a másfalusi fehérnéphő, ha ugyan az meg nem szólította vóna őt:

                   Mondja csak, kigyelmed, rúgós-é a csikó?

                   Édes vót Mihálynak a hang, akár a frissen csurgatott méz. A csillogó látóktól erőst melege lett, és úgy feltámadt benne a nagy érzés, hogy belsője egybül összecsombolyodott., és semmit sem válaszolt.

                   Hallja-é, kend! Azt kérdeztem, rúgós-é a lova? – dudorászta mosolyogva a nagyon es fődi szűzanya.

                   Csak menjék, lelkem, nyugottan – bökte ki végül az én komám.

                   A földre szállott csodalény meg ellépett a ló faránál, majd visszaszólott:

                   Lámsza, kigyelmed, hogy nem rúgós, akkor meg miért nem mondta?

                   Ettül helyregyütt végre a Mihály szava:

                   Hát azért mert asszonynak és lónak sosem szoktam hinni.

                   Hasztalan vót azonban az ácsingózás, mert hómenés után csak hazahozta Mihály a másfalubul a csudaszép asszonyt….De vesztire cselekette, mert nem tutta mi leszen a sorsa. A szépség ugyanes kevés vót, mert az új menyecske vagyonosabb vót a Mihálynál s, ezért gőgős es vót.

                   Még főzni sem akart a komámnak, csak mindig őtözködni, meg pempallázni. De meg es kellett hagyni: nagyon szép vót. A napra lehetett nézni, de űreá nem!

                   Eccer úgy esett, hogy a komám, akinek ekkorra már beomlott az orcája a nagy koplalástul, egy egész turma berbécset akart eladni, meg deckát es három szekérvel. Úgy illett, hogy urassan megvendégelje a messzi fődről érkező vevőket. Ezért hát ráfürkészett elmenés előtt az arannyas feleségére:

                   Lelkem, feleségem, ha idegyüvünk azokval, akiket meg akarok híni s, a fejemvel, igent intek, hát ne uzsokoggyál, mert azt akarom, hogy a legfájinabb ebédet készítsed nekik.

                   A szépasszony elébb oldalt törte a fejit, majd gőgössen kivetette a mejjét és eképp csirikolt:

                   Édes férjem, uram, ha pedig én a fejemmel nemet intek, akkor a fájin ebédbül nem leszen semmi! Így lesz igaz!

                   Akkor a Mihály már nem es figyelmezett rá, mert esze az üzleten járt. Azonban úgy esett, hogy az üzletbül nem lett semmi., mert a vevőt valahol útközben úgy leitatták, hogy sosem érkezett meg a komámékhó…Már napbúvásra járt az üdő, mikor a Mihály fia szót sem szólva nagy mérgösen mene a házba. Ácsingált benne az indulat az üzlet elmaradása mián. A vevő helyett csak a pakulárt hozta a vacsoráhó.

                   Odabe azonban nemhogy fájin estebéd se vót, de még tüzet se tett az asszony a fűttőbe. A Mihály leült a gyalogszékre, mikor látta, hogy az étel az suhutt se se vót. Elszégyellette magát a pakulárja előtt és cselekedetet kívánt tenni, hogy ki az úr a házban…Végigítélte az asszonyt, majd kedvesen megkérdezte:

                   Mi van vacsorára?

                   Semmi – így az asszony -, mert a vizeskártyába nem hozott kend vizet s az eső mián én nem mehettem ki érte.

                   A Mihályban felgyúladott erre a méreg, akar a büdösbarlangba a kénkő….Felmozdútt a székrül, kapta a kártyát, megmerítette a kútnál…majd mindet az asszony nyakába zuhintotta. Ezután széttárta magát s villámló szemekkel mondotta:

                   Most már kimehecc, lelkem, nem köll félned az esőtül!

                   Az asszony szeme csudalátva futott a végtelenbe…de a komám csizmát hord azóta papucs helyett!

                   Rég volt ennek az üdeje, de mostanság eligeslig akad jobb asszony az egész faluban a Mihály feleséginél…no az  es igaz, hogy a komám sokideig nem hált a feleségivel.

                   Amint újból összebúttak, szép gyerek lett náluk. Most es olyan az asszony hasa, akár a púposra rakott talicska. Méges napkeléstül napbúvásig sírul-fordul a ház körül, mindig terített asztal várja a Mihályt…Még az es megeshet, hogy mostanság es eszébefut a szépasszonynak a vizeskártya…

                   Ez így igaz! – erősítették a kövér Lázár szavait többen is.

                                                                  / Csernavölgyi Antal: Székelyek, góbék, mócok /

 

                                                                        93.

                                                                      1961

 

                   ’961 több szempontból is nevezetes év volt. Magam akkor érettségiztem, akkor szárnyalt Gagarin az űrben, de nem akkora szárnyakkal, mint én az egyetemi fölvételre jogosító érettségimmel.

                  Az sem volt kutya, hogy én búcsúzhattam, tűrhető szöveggel az iskolától, a szüleim büszkeségére. Ekkor kaptam Szeberényi Istvántól egy vaskos Szabó Lőrinc-kötetet ajándékba.

                  Az év politikai érdekessége az Eichmann per volt. Őt Dél-Amerikában találták meg a Moszad emberei, és kalandos úton juttatták el Jeruzsálembe. Tizenöt évig vadásztak rá.

                  Végre egy valóban hozzáértő ember kimondja, ebben az esetben Lengyel József.

                  „Eugéne Ionesco különböző nyilatkozatai világosan megmutatják annak is, aki ezt darabjaiban még nem látta, hogy közönséges sarlatán.” Hadd tegyem hozzá, hogy ez az egész futur-, dada-, kubizmusra egyaránt érvényes. Egyszerűen nincs közük sem az élethez, sem a transzcendenshez, tehát értéktelenek.

                                                                         +

                   Bizonyos „izmusokkal” még mindig viaskodik:A párttag párttag volt és igaz ember – a pártnak mindig igaza volt. Most? Ha a pártnak igaza volt, mikor….Nos, akkor én nem voltam igaz ember. De ha igaz ember voltam, a pártnak nem volt igaza. És Sztálin nem egy ember. Ha kisajátította a pártot, akkor kérdem, kik voltak, akik ezt segítették, engedték, vagy tűrték. Köztük én is. Szóval igaz emberekké kell lennünk, ami annyi is, hogy nem vagyunk azok. A párttagkönyv nem vált meg, és nem megváltás és nem jegy a mennyországba…Érti? Igen? Én nem mindig.” /Lengyel József /

                                                                         +

                   Azután elvégzi az összehasonlítást, és figyeljék meg, ugyanarra az eredményre jut, végig élve az egész századot, mint én, a zöldfülű:

                   „Miben különbözik a sztálinizmus a hitleri nemzetiszocializmustól? Sovinizmus itt is, ott is. Antiszemitizmus itt is, ott is. Öndicséret? Egymást kiabálták túl.

                   Ha mínuszról lehet szó, akkor egyedül az, hogy a náci nyíltan reakciós volt, míg Sztálin az egész világ nevében beszélt, és az emberiség legnagyobb eszményeit kompromittálva talán évtizedekkel vetette vissza a munkásmozgalmat és tette hitevesztetté a legjobbakat.

                   A plusz: hazugságaikban hívők az emberi szabadság harcosai akartak lenni. És ez nagy szerencse, az orosz emberek között kevés akadt, akit szadistává tudtak nevelni. Talán a nép jobb, vagy inkább a szavak és tettek közti különbség semlegesítette a hatást.

                   Egyébként olyan nagy különbség volt a jelszavakban? A sztálini lágerek kapuján ez állt: ”Munka – ez tisztesség, becsület és hősiesség. A hitleri lágerek kapuján ez még szebb volt:”a munka szabaddá tesz.”

                   Azt is okosan teszi hozzá másutt:”A berlini fal 1966. augusztus 13-án történt fölhúzása a végleges lemondás a kommunista eszme világraszóló elképzeléséről.”

                                                                        +

                   Mindössze néhány kérdésem lenne: Ha nem az orosz nép lett szadistává, akkor ki lőtte főbe Katynnál a lengyel tiszteket? Ha nem az oroszok, akkor tehát a CSEKA emberei, a zsidók.

                   Amikor 1944 őszén mi is „vendégül” láttunk néhány orosz katonát, azok köptek és káromkodtak, amikor a zsidó politikai tisztjük elhagyta a szobát. Miért menekültek az orosz rendszerváltás idején pánikszerűen Oroszországból, Ukrajnából a zsidók tömegesen Izraelbe, az Amerikai Egyesült Államokba és máshová, ha nem volt okuk félelemre? Ha a lelkiismeretük tiszta volt, és közel negyven évvel Sztálin halála után?

                   Ugyan már! Ők vezették, működtették a sztálini terrort, / Berija és bandája / GULAG - ostól, mindenestül. Békében és a háború alatt – mindvégig. Az oroszok között is akadt szadista állat szép számmal, de az akkor már közel húszéves ateista terror / templomok, papok megsemmisítése / még mindig nem bírta rávenni az egyszerű oroszokat, hogy szóvá tegyék, vagy meggyalázzák a szentképeket. Sőt! Úgy látszik, a nagyszülőket elfelejtették kiirtani!

                   Abban viszont igaza van, hogy a zsidók számára a 70-es évek Magyarországa a létező világok legjobbika volt. A magyar értelmiség legjobbjai közül azért hullottak el sokan idő előtt, mert a tehetségtelen „magyarok” falakat emeltek, s azon összezúzták értékes fejüket./ Aczél György és bandája /

                                                                       +

                   Ezért akarták az első szabad választás alkalmával végképp megkaparintani az országot, de nem sikerült. Ezért álltak és állnak bosszút az egész magyar népen a következő, immár húsz évben.

                                                                     +

                  Lengyel jegyzetei között szerepel az a közhely is, hogy az emberek a saját képmásukra formálták az isteneiket. Ezért kegyetlenek. A római vagy a korábbi görög istenvilágra lehet, hogy érvényes volt, de a keleti egyházakra, például a buddhizmusra és a kereszténységre nem igaz. Jézus alakja a cáfolat, és egyúttal bizonyíték arra, hogy nem emberi teremtmény, mert olyan magas erkölcsi követelményeket állít, amelyeket teljesíteni az ember fiának szinte lehetetlen:

                   „Hallottátok a parancsot: szeresd felebarátodat, és gyűlöld ellenségedet. Én pedig azt mondom nektek, szeressétek ellenségeiteket, és imádkozzatok üldözőitekért. Így lesztek fiai a mennyei Atyátoknak, aki fölkelti haragját jókra és gonoszokra is, esőt az igazaknak is, bűnösöknek is. Ha csupán azokat szeretitek, akik szeretnek benneteket, mi lesz a jutalmatok? Nem így tesznek a vámosok is? S ha nem köszöntitek, csak a felebarátaitokat, mi különöset tesztek? Nem így tesznek a pogányok is? Legyetek hát tökéletesek, amint mennyei Atyátok tökéletes. Amikor imádkoztok, ne szaporítsátok a szót, miként a pogányok. Ne utánozzátok hát őket! Tudja a ti Atyátok, mire van szükségetek, mielőtt még kérnétek: Mi Atyánk, aki a mennyekben vagy, szenteltessék meg a te neved, jöjjön el az országod, legyen meg az akaratod, mint a mennyben, úgy a földön is. Mindennapi kenyerünket add meg nekünk ma. S bocsásd meg bűneinket, miképpen mi is megbocsátunk az ellenünk vétkezőknek. És ne vigy minket kísértésbe, hanem szabadíts meg a gonosztól.”

                   Az Újszövetség melyik részlete szít gyűlöletet? Melyik buzdít kegyetlenségre?

                                                                      +

                   A paráznaság gyakran bajba sodorja az emberfiát. Efelől Dudáky Farkas is tanúságot tehet.

                   Az említett személyiség földbirtokos volt Baranyában, egyébként vérmes, nagytermészetű ember, kit a szoknyának a szele is megbolondított. Egy napon új szobalány került a házba, szőke hajú., hamvas bőrű, minden porcikájában kívánatos. Dudáky uram úgy fölgerjedt láttára, hogy mindjárt enyhített volna hévségén.. De hát a lány nemcsak szép volt, hanem erényében megingathatatlan is.

                   Dudáky nem tehetett mást, ostromolta, szorongatta a szép Örzsikét, ahol csak lehetett. Emez ráunt, hogy tisztességét szakadatlanul védelmeznie kell, elment az ura feleségéhez, és elbocsátását kérte. Dudákyné addig faggatta, míg Örzse elmondta hűségesen, mi készteti menekülésre. Az asszony megörült a vallomásnak, mert elérkezettnek látta az alkalmat arra, hogy az urának számlálhatatlan rendbéli bujálkodásáért bosszút álljon.

                   „Te csak egyezz meg az úrral, Örzsi – mondta -, hogy mikor találkoztok a pajtában. Ott majd én várok rá, s úgy megszégyenítem, hogy többé eszébe nem jut rád duvasztani a szemét.”

                   Örzsike úgy tett, amint asszonya meghagyta volt.

                   Este Dudáky uram nagy vidáman megindult a pajta felé. Feleúton azonban megtorpant, mert eszébe jutott, mi minden veszedelem következhet abból, ha felesége szobalányával összeszűri a levet. Ahogy éppen habozott, hogy menjen-e, ne menjen, megpillantotta az udvaron az inasát.

                   „Hallod-e, Jancsi – kiáltott rá -, Örzse várakozik rám a pajtában, mulatozzál véle helyettem, de meg ne mukkanj, föl ne ismerhessen.”

                   „Parancsára, tekintetes uram” – mondta az inas vidáman, azzal már szaladt is a pajta iránt. Benyitott, az ajtót gondosan bezárta maga után, s aztán hozzálátott, hogy az urát szégyenben ne hagyja. Nem szólt az asszony sem, hiszen legfőbb gondja neki is az volt, hogy ismeretlenül maradjon.

                   Dudáky uram visszament a házba,s pipájában keresett vigasztalást. De alig szívta el félig a pipát, hát az Örzsikét látta elhaladni az ablak előtt.

                   „Mi az ördög – kiáltott rá -, hát te nem a pajtában vagy?”

                   „Hogy volnék ott – felelte a szép szobaleány -, mikor oda az asszonyom ment el az én képemben.”

                   Megrémült erre Dudáky uram, s lélekszakadva rohant a pajta felé. A bezárt ajtót döngetni kezdte, s ordított, ahogy a száján kifért:

                   „Hé, Jancsi! Megállj, Jancsi! Megállj, mert nem Örzsike az!”

                   Mire Jancsi így válaszolt:

                   „Vagy Örzsike, vagy nem Örzsike, most már mindegy.”

 

                                                                           94.

 

                    A rövid intermezzo után térjünk vissza a lényeghez. Az 1950-es majd hatvanas években 3 és fél millió embert kényszerítettek az erőszakos téeszesítéssel és az erőltetett iparosítással a falu vallásos közösségének elhagyására. Hatalmas gyökértelen tömeg jött létre.

                   Budapest és a többi nagyváros lumpen rétege.

                   Az új „szocialista”városokban nem építhettek templomot. Ez a népcsoport kénytelen volt beérni a tévé nyújtotta maszlaggal. Többnyire humornak álcázott kabarékkal, amelyek a társadalom és a gazdaság bajait, például az áremelkedéseket, igyekeztek elbagatellizálni. A történelmünket és a kultúránkat semmibe vették, a hagyományokat irtották, nagyjainkat lejáratták. A tehetséges embereket halálba hajszolták. Megnőtt az öngyilkosságok száma is.

                   És akármilyen furcsán hangzik, a nagy szovjet szövetséges árnyékában amerikanizálás folyt. A jóléti társadalom már létrejött Nyugaton, a jólét utáni hajsza, tülekedés nálunk akkor folyt, Magyarországon. Azzal a különbséggel, hogy ott az alapvető emberi jogok, szólás és sajtószabadság, gyülekezési szabadság, éltek, míg hazánkban ezekről szó sem lehetett.

                    Nálunk éppen a közösségek szétverése volt a cél. A konzumtársadalom, zabálj és szórakozz, megvalósítása volt a legfontosabb cél. Az állampolgárok továbbra is ki voltak szolgáltatva a rendszernek, csak most elsősorban nem Kádárnak, hanem a vidéki kiskirályoknak.

                                                                      +

 

                   Lengyel József így látta a problémát 1969-ben:

                   Demokráciát csinálni  - diktátorokkal?

                   A megyei lapok példányszáma 60 ezerről 600 ezerre emelkedett. Most, 1969-ben, a helyi kiskirályok ráfeküdtek, hogy az ő lapjaikat terjesszék. Nekik a központi lapok túl liberálisak.

                   Így védik a hitbizományaikat, a megyei, járási állásaikat, és így lépnek fel minden reform ellen, legyen az gazdasági vagy kulturális. Egy demokratikus rendszerben kirostálódnának. Ezért nem ők a kormány titkos, de erőteljes ellenzékei.

                   Szövetségeseik a kisebb állásokba került rákosisták, a vidékre került és levitézlett ÁVH-sok. Korrupt, és tanulni nem tudó és nem akaró funkcionáriusok, gyárigazgatók, megyei és járási vezetők, téesz-vezetők. És a magas funkcionáriusok közül azok, akik, ha kontraszelekció megszűnik, kipottyannak állásukból…

                                                                       +

                   L. J írja 1974-ben:”Én jó tíz éve egy fogadáson megmondtam személyesen Kádárnak: A sebekből először ki kell a gennyet tisztogatni, és csak azután szabad bekötözni. De még most is inkább az ellenkezője történik. Ettől a gennyes góctól illetve gócoktól az egész test megbetegszik.” Természetesen Magyarországról volt szó, de Kádár ezt nem tudta vagy nem merte megcsinálni.

                                                                         95.

                                                           Aki pozícióban, az besúgó

 

                   A tekintélyes, idősebb keceliek a haláláig ripacsként emlegették, pedig nem volt igazuk. Attól, hogy fellépett valaki A KALOT rendezvényén és megnevettette a háború alatt a borvári közönséget, még jó színész is lehetett.

                   Ebben a lenézést kifejező jelzőben az is benne volt, hogy egy pesti ember, aki a bombázások elől Borvárra menekült, gyüttmentnek számított.

                   Itt aztán a háború és főleg a hatvanas években a karrierje, mint az üstökös, úgy futott fel a borvári égre. Volt vébé-titkár, majd a hatvanas évek végén már tanácselnök. Azt azonban tudnia kell minden kedves olvasónak, hogy a tanácselnöki megbízás egyet jelentett a belső ellenség elleni harccal is.

                   Egy tízezres nyájat figyelemmel kísérni nem volt könnyű dolog. A legnehezebb feladat az volt, hogy kiszűrje azokat a kosokat, akiknek a passzusa ugyan vörös színű volt, mégis hajlamos volt elkódorogni a szomszédos falkához. Az ilyent szigorúan jelenteni kellett!

                   Borváron a hatvanas évek végén a lélek két temploma még egymással szemben emelkedett. Illetve a könyvtár, a magas templommal szemben csak szerényen meghúzta magát. Ebben volt könyvtáros az ifjú Ugróczyné, aki éppen az első gyermekével volt áldott állapotban, és a jövevény igen agresszíven viselkedett már a méhében is. Úgy rugdalózott, hogy az édesanyján, Márián szinte lebegett a könnyű tavaszi ruha.

                   Az áldott terhű asszonyka volt szolgálatban éppen, de már záráshoz készülődött, azaz nagyszombat délutánján be akarta fejezni a szolgálatot, amikor váratlanul, mert nemigen fordult meg a könyvtárban korábban, belopta magát a tanácselnök. A könyvtár ablakából kitűnően meg lehetett figyelni az ünnepi körmenet hömpölygő tömegét. Úriemberként természetesen bocsánatot, elnézést és türelmet kért az asszonykától, majd lesbe állt a függönyös ablaknál.

                   A templomból méltóságteljesen elindult a menet, énekszóval dicsérve a Megváltó feltámadását. Supellát alatt vonult az oltáriszentség és mögötte a sok-sok áhítatos lélek. Lapát elvtárs figyelmesen nézte a felvonulókat, aztán egyszer csak halkan csettintett egyet, mint a vadász, aki nemes vadat pillant meg. Nem is hagyta szó nélkül:

                   ”No, lám! Itt vannak a Törökék is! Az igazgató úr a kedves feleségével!”

                   Az említett úriember, a felismerés után már nem nevezhetem elvtársnak, korábban járási úttörővezető, majd azidőtájt császártöltési iskolaigazgató volt. Nyugodt, törökös tempóban vonulnak, és közben eszükbe sem jut, hogy a Párt szeme, mint Isten szeme, mindent lát. Ha pedig ilyet lát, akkor minden korábbi érdem és bizalom elillan. Pedig nem régen kapott dicséretet, mert sikerült elsimítania a töltési tantestület belvillongásait, amelyekről Raffai Sarolta figyelemre méltatlan kisregényt írt. Egyszál maga.

                   A tanácselnök megvárja, amíg szétszéled a tömeg, aztán újra exkuzálván magát, ő is lelép. A folytatás azonban csak bő egy hét múlva következik, mert hétfő még rózsavizes locsolkodás napja, vidám versikékkel és hideg vízzel öntik nyakon a lányokat ezen a napsugaras, mindig fiatal napon. Csak kedden kezdődik a tanítás. A JÁRÁS egész héten feni a bárdot, a az égen viharfelhők tornyosulnak, és az igazgató úr nem is sejti, mi vár reá. Pártunk, amelynek közel nyolcszázezer tagja van, biztosan áll a lábán, és nem riad vissza a kényes ügyek hatékony és gyors elintézésétől. A következő hétfő az Ítélet Napja. A járási elvtársak, élükön Bukival, s ez nem kitalált név, töltésen körül ülik az igazgatói asztalt. És elhangzik, zeuszi dörgedelmek végén, az ítélet: „Török elvtárs, Pártunk meg - és visszavonja bizalmát és az igazgatói megbízást!”

                   E szavakat csend követi, amelyben csak egy zöld légy zümmög.

                                                                        +

                    Ezért lehetett a hóhér idővel „kedves” Kádár elvtárs. Közben a nép, szinte minden egyes család, kiépítette a maga kis szabadságát, anyagi függetlenségét, egyrészt a második vagy harmadik műszakkal, tehát önkizsákmányolással és az állam becsapásával: munkahelyi lógással vagy lopással. Ha vidéki volt: borhamisítással.

                   Mivel egy fizetésből nem lehetett megélni,  és a kocsit meg kellett venni, mert elvárta önmagától a melós és annak munkahelyi környezete, az asszony gyereknevelés helyett dolgozott. A gyerekvállalást tehernek érezték, és éreztették velük. Hihetetlen mértékben megnőtt az abortuszok száma.

                   Miután éppen a hatvanas évek elején legalizálták, az ezt követő időszakban hazánk a nőgyógyászok „paradicsoma, aranybányája” lett. Kíváncsi lennék, kik hajtották végre gátlástalanul az abortuszokat a hatvanas - hetvenes – nyolcvanas években. Milyen családokból jöttek ezek az orvosok?

                   Borváron Radványi Miklós volt a hatvanas években, talán a hetvenes évek közepéig, a nőgyógyász. Akinek a fiacskája a rendszerváltást követően hazatért egy időre, és hallottam nyilatkozni. Állítólag az amerikai elnökök magyar ügyekben illetékes tanácsadója volt. Puff neki!

                   Ismertem őt gyerekkorában, egy pökhendi, elkényeztetett kölyök volt, és szintén Miklós. Csak én megnéztem az ÁVH-sok listáját is, és azon két Radványit találtam. Nem is túl alacsony rangban. Bizonyára rokonok voltak.

                   Őt Tus László követte. Szerencsére a múltjáról nem tudok eleget, pedig nem akármilyen öntelt figura volt ő sem. Állítólag egy ideig tagja volt a KISZ KB-nak. Bár még él, de csak alig.

                   Tévedés ne essék, belőlem most nem az úgynevezett „kenyéririgység” beszél. Az a tény tudniillik, hogy szintén egyetemet végezve, mint pedagógus, csak a töredékét kerestem annak, amit egy nőgyógyász. Erre számítani lehetett. Én csak erre voltam jó! Ők meg arra.

                   A tények ismeretében kénytelen vagyok föltételezni, hogy a hatvanas évek elején engedélyezett abortusz sorosan összefüggött az 56-ért ránk mért bosszúval. Ezt alaposabban meg kéne vizsgálni! Országos adatok kellenének! Fekete Gyula majd beszélni fog nekem.

                   A cigányságot nem számítva, úgy vélem, hogy a sok Balczó - és Buda –gyerek megszületése egyfajta szembenállás is volt a népet szándékosan pusztító rendszerrel. Ezt a két példát ismerem, a többiektől bocsánatot kérek, ha nem kerültek szóba. Azt tudom, hogy vallásos, tehát erkölcsi alapállásból szintén jöttek létre nagy családok. Tisztelet jár érte.

                                                                            +

                   A szabadságát vesztett ember a legszörnyűbb bűn kiszolgáltatottja. Tudom, ma ilyesmit liberális sajtóviszonyaink közt kimondani is szörnyűség, de mégis. Nem lehet nem végiggondolni, hogy az abortusz mi is igazából. Nem pusztán emberölés, hanem olyan gyilkosság, amihez fogható nincs is a szokásos kriminalisztikai gyakorlatban. Számoljuk össze a minősített esteket: gyilkosság előre megfontolt szándékkal, bűnszövetkezetben, különös kegyetlenséggel, általában nyereségvágyból, gondozásra bízott kiskorú sérelmére.

                                                                                             /  Czakó Gábor /

                                                                          96.

                                                                           

                   A földesúr megvásárolt magának egy gyönyörű hátaslovat. Cigány Tódor egész életében ilyen lóra vágyott. Mihelyt meglátta, kérlelni kezdte a gazdáját, hogy a lovat adja neki.

                   Megunta földesúr az örökös zaklatást.

                   „Neked adom Tódor, - mondta -, ha kiállsz harminc botütést.”

                   Lószerető ember volt Tódor, úgy becsülte, ennyi szenvedést megér egy ilyen szép paripa. Ráállott hát a cudar vásárra. Lefeküdt a deresre, a fogát összeszorította, a földesúr pedig pallani kezdte irgalmatlanul. A tizedik ütés után azonban megszólalt álnokul:

                   „Te Tódor – mondta -, meggondoltam. Mégsem adom neked a lovat.”

                                                                          +

                   Szolzsenyicin 1967-ben:

                   Nyugodt vagyok, hiszen minden körülmények között teljesítettem írói feladatomat, s azt még több sikerrel és kétségbevonhatatlanul fogom teljesíteni halálom után, mint életemben. Senki sem állhatja útját az igazságnak. A haladás érdekében kész vagyok a halálra. De megtanuljuk-e végre a sok-sok leckéből, hogy nem szabad az író tollát lefogni, amíg életben van? Ez egyetlen alkalommal sem tette szebbé történelmünket - írta a szovjet írók kongresszusának.

                   1974-ig nem tudták a szovjet vezetők, hogy mit kezdjenek vele. Akkor a Szovjetunió Legfelsőbb Tanácsa megfosztotta állampolgárságától és száműzte Nyugat Európába. Egész pontosan Nyugat- Németországba. A családtagjai is követhették. A Gulag -szigetcsoport bestseller.

                   „Az 1937 utáni dolgokról Szolzsenyicinnél is többet tudok. Norilszkban láttam a finn háborúból, mint hazaárulókat, odaszállított ezernyi katonát.” / L. J.megjegyzése. /

 

                                                                         +

 

                  Miért lehetett nagyhatalom Magyarország a középkorban, és miért buktunk el? Amerika fölfedezése azért jelentett hazánk számára halálos veszélyt, mert Magyarország gazdaságilag leértékelődött. Ez az egész közép-európai térségre érvényes volt. A nyugati országoknak most már nem állt érdekében Magyarország támogatása a törökkel szemben - mond valami ilyesmit Lengyel József.

                   De, elvtárs! Hunyadi János, Hunyadi Mátyás Magyarország virágkorában, és hol voltak még akkor a fölfedezések, szinte minden pápához, nyugati uralkodóhoz írt levélben arról panaszkodik, hogy nem kapnak segítséget. Hosszú távon elvérzünk ebben az egyenlőtlen küzdelemben – ez minden levelük lényege. Tisztelet a magányos Kapisztrán Jánosnak! De a győzelmes fekete sereget a magyar jobbágyok által fizetett hadiadóból állította ki. Mi viseltük pénz - és véradó formájában a hosszú küzdelem minden terhét.

                   1526 után a nyugati államok megvásárolták a törököktől a magyar rabszolgákat, és csak akkor szálltak szembe Lepantónál a törökkel, amikor közvetlenül őket fenyegette. Az is 1571-ben történt, és akkor már a szerencsétlen Magyarország nem volt a térképen.

                                                                  +

                   Prága ostroma idején Mátyás király erszénye kiürült. A katonák nem kapták meg zsoldjukat, s zúgolódtak szilajul. Az ország főurai is ott voltak a táborban, tőlük kért a király pénzt az ostrom folytatására. Nem adtak. Azt mondták, hogy kifogytak már az aranyból.

                   Mátyás király nem tudta, mihez fogjon, s gondok között őrlődve sétált estéről estére a táborban. Egyszer, amint így sétálgatott, egy magas sátor mellett vitt el az útja. Odabent valaki harsányan így kiáltott:

                   „Negyven arany!”

                   Aztán csönd lett, majd ismét fölcsendült a kiáltás:

                   „Kegyelmed nyert!”

                   Mátyás király félrevonta a sátor kárpitját, s belépett. Az ország főurai egy kerek asztal körül ültek, és kockáztak. Minden játékos előtt halomban tornyosult az arany. Annyira beléfeledkeztek a nyerészkedő mulatságba, hogy a királyt csak akkor vették észre, mikor köszöntötte őket.

                   Leült a király, s ami aranya még volt, kitette maga elé. Aztán játszani kezdett. A szerencse pedig annyira kedvezett neki, hogy hajnalra a főurak minden pénzét elnyerte.

                   „Szépszerivel is ideadhatták volna kegyelmetek – mondta búcsúzóul -, igaz, hogy így jobb, mert visszafizetni sem kell.”

                   A katonák pedig még aznap megkapták a zsoldjukat.

 

                                                                     +

                   Az ország török uralom alóli fölszabadítása / 1686- 1699 / teljes gyarmatosításhoz vezetett volna, de II.Rákóczi Ferenc szabadságharca megmentette önállóságának teljes elvesztésétől. Bár a felkelést leverték, de az osztrák uralkodók belátták, hogy Magyarországot nem lehet német gyarmattá tenni. 1956-nak is hasonló jelentősége volt, ezért frappáns jelzős szerkezet hazánkkal kapcsolatban, a rebellis tartomány kifejezés.

                   Akár megharagszik rám Illyés Gyula, akár nem, de Magyarországot a teljes pusztulástól a nemesi alkotmány, a nemesi öntudat mentette meg. Nem a puszták népe, mert annak nem volt nemzeti öntudta, talán még emberi öntudata sem.

                   Ennek birtokában fordultak szembe a németesítési kísérletekkel a szabadságharcok idején, és az 1956-os forradalom mélyén is ott lappangott ez a gyarmatosító oroszokkal szemben, akik 1849-ben is leverték a szabadságharcot. Ne felejtsük el, hogy Petőfi és Bem szobránál koszorúztak, és Kossuth-nótákat énekeltek a forradalom fiataljai. Nem csasztuskákat.

                                                                   +

                   Bajcsy-Zsilinszky Endre egész élete, hatvanhat éves korában gyilkolták meg, a magyarság szolgálata a huszadik század tragikus évtizedeiben. ’918 novemberében egyik megalapítója a MOVE-nak, majd létrehozója a Fajvédő Pártnak. Megindítója az Előőrs, aztán a Szabadság című lapnak. Majd a Kisgazda Párt parlamenti képviselőjeként a legbátrabban támadja a kormányok németbarát politikáját. ’944. március 19-én fegyverrel szembeszáll a rátörő Gestapo-tisztekkel. Végül a nyilasok kezére kerül, akik Sopronkőhidán kivégzik.

                   Ha életben marad, harcolhatott volna még a kommunistákkal, akik valószínűleg ugyanerre a sorsra juttatják. Jó tudni, hogy élt, és Magyarországon, Tarpán van eltemetve.

 

                                                                       97.

                                                             Lengyel József

                   Lengyel József jegyzeteiben szerepel egy igen tanulságos moszkvai példa:

                   A 3o-as évek elején Moszkvában a sofőrök már úgy elvadultak, hogy a járdán egy teherautó belegázolt egy vonuló katonai egységbe. Nyolc halott és számos sebesült. Másnap kijött a törvényerejű rendelet a „közlekedési banditizmus” ellen: halálbüntetés vagy minimum 10-15 év. Néhány sofőrt agyonlőttek, aztán csak tizenöt éveket adtak a gázolások száma jelentékenyen csökkent. De amikor egy-egy balesetért – a sofőr nem, vagy alig volt hibás – szintén ilyen ítéleteket hoztak, a sofőrök minden elütött vagy elgázolt embert cserbenhagytak, elmenekültek. A könyörtelen szigor szüli a védekezést.

 

                                                                     VÉGE

                   

         AMIKOR AZ UNOKÁK SZÜLETNEK, AKKOR A NAGYSZÜLŐK BÚCSÚZNAK.