"Mindent egy lapra!" II/2.

 

                                                                A magyar perspektíva

 

                   Mit mondjunk mi, akik láttuk Ferenc Józsefet a ravatalon, amikor a vezérezredesek utoljára vették fel piros, aranyszalagos nadrágjaikat? Akik hallottuk a nyúlszájú Károlyi grófot a fogadó erkélyéről beszélni? Akik tudtuk, hogy Kun Béla milyen jelentéktelen ember, és Szamuely Tibor, még mint álhírlapíró is, rajtavesztett volna egy mindennapos zsarolási ügyben?

                   Mit mondjunk mi, akik a XX. század két évtizedét nyitott szemekkel átéltük, jártunk a Felvidéken és Erdélyben; az adriai öbölben és az al-Dunán, ahol magyar munka és magyar pénz jelölt meg minden követ? Mit mondjunk mi, akik láttuk elveszni mindazt, ami magyar volt, és kaptunk érte trianoni békét, forradalmat, népbiztosságot, és olyan életet, amelyet elviselni nem tudna többet akármelyik generáció? Mit mondjunk, ha múlt időnkről kérdeznek gyermekek, tudatlanok, vagy az utánunk jövők?

                   Tedd szívedre a kezedet, és imádkozz azért a férfiért, aki mindnyájunk nevében bátorságot és erőt érzett magában, hogy ennek a süllyedő Magyarországnak a kormányzását átvegye, pedig a tenger még korántsem csillapodott körülöttünk.

                   Élünk! Holott tíz esztendő előtt meg kellett volna halnunk. Élünk! Holott irgalom nélkül halálra ítélt minden náció, amely a földkerekséget lakja.

                   Élünk! Nem bujdosásban az ázsiai pusztákon, ahová ezeresztendős létünk után visszakergetett volna az ellenség, gyűlölködés, gonoszság és embertelenség. Élünk! Nem szélben himbálózva, nem más népek közé elvegyülve, idegen járomban szolgálva, magyarságunkat megtagadva, születésünket törvénytelen gyermek módjára szégyellve.

                   Élünk! Kicsinyke földön, csak egy kis őstanyán a világ rengetegében, ahonnan sóhajtva nézzük elkobzott birtokainkat. Élünk! Holott a végzet is azt akarta, hogy meghaljunk. Életünket köszönjük Horthy Miklósnak.

                                                            Krúdy Gyula, A Mai Nap, 1930. március 2. / részlet /

 

                                                                                    +

 

                   Németh László új nemesség-elmélete, magyar hajtása az akkoriban Európa-szerte elterjedt elit-gondolatnak.

                    Eszerint az alkotó értelmiségi szerepnek három fokozata van. Az egyik az író, aki „még reménykedik, hogy a rímek és regénykeretek mögé sáncolhatja el magát”. A szellem embere „már egyetemes érdeklődést követel magától; vállalja az irodalmon túli világot és a tájékozódás szorongásait.” A nemes az, aki „kötelezi magát”, tehát egy új, aktív „közösségtudat” közvetítője.

                    „A vallás a régi maradt, de annak, ami magányos ima volt, meg kell mutatnia, hogy élet is tud lenni, kard és motor.”

                   A német fasizmus hatalomra jutásáról is megvolt a „nemességből” fakadó véleménye:

                    „Én azt hiszem, hogy a nemzeti szocialistáknak nem is annyira a taktikájuk volt jobb, mint inkább a történelemről alkotott felfogásuk.

                    A szocialista a gépész eszével gondolkodik a történelemről, a fasiszta a kalandoréval. A szocialistának a történelem kötött, a fasisztának szabad. A szocialista a holnapot ismeri, és ahhoz csinálja a mát, a fasiszta a mát ismeri, és a holnapot csinálja.

                    A szocialista ügyét akaratánál hatalmasabb erők viszik győzelemre, a fasiszta a maga ideiglenes megoldásában bízik. A német szocialisták tunyaságának az okát én abban az angyalban látom, akinek egy nap meg kell fújni a trombitáját, és a polgári rend úgyis összeomlik. A német szocialisták azért kapták Hitlert, mert az angyalt várták.

                                                                   

                                                               A szegénység szaga

 

                     Jegyezd meg, városi olvasóm, hogy akkortájt a szegény vidéki embernek nem volt fürdőszobája, még tisztességes szappanra sem igen futotta, ezért gyakran feküdt úgy a nehéz munka után a pihentető ágyba, hogy csak a kezeit, az arcát és a lábait mosta meg. Csak vasárnap tiszteletére mosakodott tetőtől talpig, és akkor is csak az előző évi zsírból főzött ún. sz-szappannal.

                    Ezekből a házakból a verejték szaga, a szegényszag szállt a falu fölé, és a ragadozók ezt megérezték, mint a hullákét a dögkeselyűk a frontok fölött.

                    A kapitalista vállalkozó olyan, mint egy telhetetlen pénzeszsák. Mint ama gömböc, amelyik legszívesebben az egész világot bekapná. Csak ez nem mesebeli, hanem nagyon is evilági. Kecelen 1926-ban jelent meg Stielly Walter úr személyében.

                   Ő volt az első külföldi vállalkozó, aki beleszagolt a keceli levegőbe, amely a szegénység szagától egyszerre fojtó és reményt keltő. Fojtogató a több ezer nincstelennek és kisbirtokosnak, és reményt keltő a kapitalista vállalkozónak, aki látta a sok kenyérért rimánkodó munkáskezet.

                    De a leginkább felháborító az volt, hogy nem a felnőtteknek teremtett munkalehetőséget, hanem elsősorban a kislányoknak, a gyerekeknek.

                   A Zárda Iskolában a kedves nővérek szomorúan vették tudomásul, hogy áprilistól kezdve megcsappan a lánysereg, és az iskolaszék engedélyével kénytelenek voltak, ha még a szülő is kérelmezte, a tízéves kislányokat is, munkába engedni. 150 kislányt alkalmaztak-szerződéssel.

                    Kecel lakosságának kétharmada kénytelen volt napszámmal megkeresni a kenyérre valót. És ha úgy adódott, a gyerekeit küldte kenyérkereső, kegyetlen, testet–lelket kizsákmányoló munkára: a mentatelepre.

                   Itt alkalmazták a kislányokat napkeltétől napnyugtáig tartó, 13-14 órás, folyamatos munkára. Voltak, akik tüdőgyulladást kaptak a menta szagától. Az állandó hajszoltság legyengítette a törékeny kis testüket, és belehaltak. Kora tavasztól a nyár végéig kötöttek szerződést velük, és áprilistól egészen októberig folyamatosan volt munkájuk. A munkanapjuk napkeltétől napszálltáig tartott.

                    Ez ellen nem emelt szót a pedagógus, az iskolaszék, az orvos és a helyi társadalom egyetlen tagja sem. Gajáry Ödön országgyűlési képviselő úr volt ugyanis e kölföldi vállalkozó apósa.

 

                                                                              +

 

                   Amikor méltóságos Stielly Walter úr a 25. házassági évfordulóját ünnepelte Gajáry Katalin nagyságos asszonnyal, az örömből egy szeletet át akart nyújtani a mentatelepi kislányoknak is. Azoknak a gyereklányoknak, akik fél napjukat egy kisszéken ülve nyomorogták végig kinn a tűző nyári napon.

                   Bizony, nagyméltóságú úr, napkeltétől napnyugtáig! Tudja, mit jelentett ez? Nem járhattak haza munka után pihenni, mert nem aludhattak volna többet három-négy óránál. Mert nyáron korán jött fel a napocska, és akkor újra munkába kellett állni.

                   Ha csak öt percet késett valaki, már le is vonták napi fizetésének a negyedét. Sendula munkavezető úr nem ismert kegyelmet, ezért kapta a magas bérét. A többség inkább meghúzta magát egy istállóban, ahol a csupasz szalmán feküdtek.

                   Egész héten száraz kosztot ettek, amit hazulról hoztak hétfőnként a batyujukban. Legtöbbször szalonnát, kenyeret, hagymát, zöldpaprikát Meleg levesre csak szombat este vagy vasárnapi ebédkor, a családi asztalnál, számíthattak

 

                                                                               +

 

                   Tehát felkelt a nagy nap a keceli égen, talán még méltóságosabban, mint máskor. Ennek a jeles frigynek az évfordulóján Krisztus urunk keresztjét állíttatja fel a téglagyár közelében, a mentatelep szélén nagyméltóságú Stielly Walter úr.

                   Bizony, keresztszentelés lesz itt szentmisével, ünnepi vacsorával és hajnalig tartó tánccal csokorba kötve. Walter úr ezt nyújtja elismerésül a munkásainak, és emlékeztetőül az utókornak.                  

                   Természetesem minden munkást meghívtak erre, aki csak valaha szerződésben állt a vállalkozással. Kimentek a meghívók. Kár, hogy akadt olyan tizenéves, akinek a temetőbe kellett volna címezni.  Minden munkás kijöhetett gyalog, és letelepedhetett a hosszú asztalokhoz, hogy először végighallgassa a keresztszentelés szertartását, ülve és néha térdepelve.

                   Krisztus urunk, aki minden bűn és szenvedés számtartója, a lélek hangján így beszélt a misét celebráló tisztelendő úrhoz:

                   „Földi szolgám, gyarló dr. Földesdy Antal! Ne vedd zokon, de most a te imád nem hallatszik föl a mennybe. Ezért a méltóságos úrért, aki maga a bal lator, mint az a másik volt a Koponyák hegyén, ne imádkozz többé!

                   Hiába próbálnám őt megváltani, az ilyen fajta emberrel nincs szerencsém. Hiába leng a tömjén füstje a lábamnál, az ördög hatalmában van ez a kicsiny, keceli világ.

                   Az agyonhajszolt gyereklányok, akik a vértanúk seregét szaporítják, elhessentik az úr közeléből ezt a farizeus tömjénfüstöt és hazug imát.

                   Nem a Mennyei Atyám, de az Ördög állíttatta ide a megváltó keresztfámat, és a rajta függő testem mását. Csak azért, hogy 1900 évvel a megváltás után, ilyen eseménynek legyek a lehajtott fejű, szomorú tanúja. Személyesen lássam és halljam ezt a pokoli mulatságot!

                  Látom a lányok lábát, hiányzik a körmük, mert az éjszakai kövesúton botladozva, leverték. Életük végéig megtört marad szemük fénye. Hiába süt a Napom, nem jut el a szemük mélyére, lelkükig a Sugár. Nem hiszik el többé, hogy az életük Atyám ajándéka. Azt sem, hogy jutalmát majdan elnyeri, akit a földön megaláznak.

                   Atyám, töröld ki az égi naptárból ezt az ünnepet, mert ezen a napon a Rosszra köttetett szövetség. Kérlek, bár nem tudok gyűlölni, csak szeretni, de sorold be a méltóságos urat és annak még méltóságosabb asszonyát azok seregébe, akiket talán húsz év múlva, a Pokolba küldesz.

                   Az itt táncoló, csonka körmű mezítlábasokat pedig emeld magad mellé a jó illatú, égi mentatelepre - játszani! Ámen.”

                   Krisztus urunk elhallgatott, de ekkor már nagy evésre-ivásra volt megterítve minden asztal. Marhapörkölttől és kalácsoktól roskadoztak. Aztán a válogatott cigánybanda húzta hajnalig a talpalávalót.

                   A mulatság vége felé felkéredzkedett az égre az első napsugár. Jézus arcán könnycseppek csillogtak. Az egyik figyelmes kislány észre is vette:

                   „Hűvös az idő. Még Krisztus Urunk testét is belepte a hajnali harmat.”

 

                                                                              +

 

                   Én hetven fillért kaptam naponta, de napkeltétől napnyugtáig dolgoztam, mint azok a kislányok, akik egész hónapra leszerződtek. A 12 éven fölülieknek 25 pengőt adtak a leghosszabb aratási hónapokban, júniusra-júliusra. Ekkor naponta 15 órát is dolgoztak! A 14 munkaórás hónapokban csak 20 pengőt kaptak egy egész hónapra.

                   A 10 és 12 évesek szintén látástól vakulásig dolgoztak, de csak 20 és 15 pengőt érdemeltek. A tűző napon ülve végezték a munkájukat. Ha nem akarták naponta megtenni a haza - és visszavezető 10 kilométeres éjszakai utat, akkor alhattak a közeli istálló szalmáján. Egy tisztessége vécéjük sem volt, ezért járhattak a szomszédos erdő bokrai közé.

                   A tulajdonos, az ezredes úr, jó gazdaként és boldog apaként, gondoskodott a szorgalmas keceli lányok szórakoztatásáról. Lehívta Budapestről leányát, Babakisasszonyt, aki lovaglásával, szép hosszú hajával elkápráztatta a kis mentásokat.

                   Közülük többen tüdőbetegséget kaptak.

                   A szomszédságunkban lakott a tizenkét éves Földes Franciska. Olyan volt még egy évvel korábban is, mint egy piros alma, és olyan lett, szegény, néhány hét alatt, mint egy hófehér arcú köhécselő angyal. Édesanyjával összehívatta a játszótársait, a környékbeli gyerekeket. Tele is lett velünk, mezítlábasokkal, az a kicsinyke szoba. Azt suttogta halovány hangján:

                   „Ma éjfélkor meg fogok halni.”

                   „Sokáig fogsz te még élni és velünk játszani – mondtuk vigasztalásul. Erre azt susogta:

                   „Engem már odakint várnak.”

                   Este kilenc óra tájban váltunk el tőle csókkal, simogatással, sírással.

                   „Alig múlt el éjfél, amikor a kislányom nagyot lélegzett, és örökre elaludt – mesélte könnyes szemmel másnap reggel az édesanyja. Ez lett a Turcsány-lányok sorsa is.

                   Én megpróbáltam segíteni rajtuk. Egyszer mondtam a Sendula úrnak, mert az volt a munkavezető:

                   „Nem lehetne csak hattól hatig dolgoztatni szegényeket?”

                   Azt hittem, azonnal elzavar, és azt ordítozta, mert ordítani csak olyan ember szokott, akinek rossz a lelkiismerete:

                   „Ki kényszerítette őket arra, hogy ide szerződjenek?”

                   Én ettől kezdve befogtam a pofámat. Pedig – gondoltam magamban -, Sendula úr, ezek lettek volna jó kérdések:

                   „Mi kényszerítette őket, hogy erre vállalkozzanak? És kik voltak azok a keceli tisztségviselők: papok, bírók, tanítók, orvosok, akik ezt az aljasságot elnézték? Ők miért nem nyitották ki a fofájukat, pedig kiszolgáltatott gyerekekről volt szó? Vagy a szegényember gyerekének az élete-halála szót sem érdemel?”

                   A tanítókat kiveszem közülük, mert azok az állásukat féltették a helyi maffiától. Egy egész országnak voltak a napszámosai.

                                                         / Hering János indulatos emlékezése alapján. /

 

                                                     A korabeli olvasókönyv vallomása:

                                                              A szent életű cselédleány

 

                   Kovács Erzsike elvégezte ismétlő iskoláit is. Szülei nagyon szegények voltak. Édesapja jobb karját elvesztette a háborúban Szorgalmas édesanyja kereste meg az egész családnak a mindennapi kenyeret. Kora hajnaltól késő estig dolgozott, csakhogy szűkecskén megélhessenek. Esténként fáradtan panaszkodott kicsinyeinek:

                    - Nem sokáig bírom már a nehéz munkát, édes gerekeim. Mi lesz velünk, ha én megbetegszem?

                   - Ne búsuljon, édesanyám – mondotta ilyenkor Erzsike. – Majd én segítek mot már én is a munkában. Odament édesanyjához, és megsimogatta gondterhes homlokát.

- Hogyan tudnál segíteni, Erzsikém? – Szólt szelíden az édesanya.

                   - Beállok cselédnek – felete Erzsike komolyan. – Kapok élelmet, néha-néha ruhát is. Béremet meg hazaadom. Édesanyámnak nem kell ezután oly/!/ sokat dolgoznia. Ugye, jó lesz, édesanyám?

                   - Hát, ha jó helyet kapnál, édes fiam, szívesen belelegyezném/!/ - válaszolta az édesanya, és homlokon csókolta Erzsikéjét.

                   - A jó cselédnek mindenütt jó helye van – folytatta Erzsike. – A tanító néni már mondotta is, hogy a gazdatisztékhez ilyen leányt keresnek, mint én vagyok.

                   - Ki jár ezután oly/!/szorgalmasan templomba, ha te is elszegődsz, gyermekem? – töprengett a gondos édesanya.

                   - Ó, anyácskám, én tovább is eljárok templomba. Nem rég mondotta a tanító néni, hogy Szent Zita is cselédlány volt. Őt is elengedte gazdája a szentmisére.

- Mily/!/ boldog lennék, ha ilyen gazdához jutnál, Erzsikém! – sóhajtotta az édesanya.

                   - Ha olyan szorgalmas leszek, mint szent Zita volt, az én gazdám se haragszik meg, ha a Jóistent tovvább is nagyon szeretem. Nem bizony!

 - Adja Isten, hogy így legyen! – mondotta Kovácsné.

 - Úgy lesz, jó anyám! Én szent Zitát hívom mindig pártfogóul. Ő szegény cselédeknek védőszentje.

                    - Ó, de kedves gyermek vagy, Erzsikém! – szólt az anya örvendezve, s köténye sarkával letörölte a szemében csillogó könnyeket.

                   -Szent Zita már 12 éves korában cseléd volt – folytatta Erzsike. – sokat beszélt róla a tanító néni. Azt is mondotta, hogy 48 esztendeig szolgált egy gazdánál.

                   - Milyen jó az a tanító néni, hogy ily /!/ szép dolgokról beszélt nektek az iskolában, kis leányom – hálákodott Kovácsné. – Tudsz még valamit arról a kedves cselédről?

                    - Igen, anyám. Szent Zita több cseléddel szolgált együtt. Azok kigúnyolták, kinevették jámborságát. Azt mondták rá, hogy együgyű.

                    - Lásd, gyermekem, amilyenek manapság az emberek, tégedet is könnyen kinevetnek, ha szent Zita példáját követed.

                   - Én is úgy cselekszem, mint szent Zita – mondotta Erzsike. – Imádkozom azokért, akik gúnyolnak.

                    - Nemesen gondolkodol, Erzsikém - válaszolt az édesanya. – Ilyen jó szívvel boldogulnod kell.

 - Elmehetek a gazdatisztékhez, anyám? – kérdezi Erzsike újra.

                    - Oda el, fiam – hangzott Kovácsné veleegyezése. – Én magam viszlek el. A gazdatisztné jó asszony. Bizonyára megengedi, hogy szent vallásunk kötelességeit nála is teljesíthesd.

                   Erzsike hamarosan beszegődött a gazdatisztékhez. Cseléd-ágyacskájában már imádságban találta őt a bekukucskáló napsugár. Mintha az is örvendezett volna a kedves leány fohászában, mikor ezt mondotta:

 - Szűz szent Zita, könyörögj érettem Istennél!

 

                   / Magyar olvasókönyv hatodik évfolyamos tanulók számára. A két világháború között. /

 

                   NB: Mint cseppben a tenger, olyannyira magába foglalja ez a kis magyaroknak szánt olvasókönyvi fogalmazvány, hogy milyen jövendőt szánnak a nincstelen magyar nemzedék gyerekeinek. Legyél szolga! Más kiút nincs, legyél bár kitűnő tanuló vagy jobb sorsra érdemes kis mezítlábas. Szegődj el, a ki tudja, milyen vallású, többnyire zsidó, intézőhőz, és bízzal abban, hogy majd a szolgálók szentje megsegít! Legyen a 13. században élt és negyven évig minden aljasságot eltűrő szolgáló méltó utóda! Lehet, hogy téged is szentté fognak avatni, de majd fenn a mennyben. Most imádkozzál, hogy megszánjon a gazdád! Megkezdődik az életed, és ki tudja, hogy milyen hosszú és mélységű szenvedéssel. De szegődj el, mert a családnak szükség van a keresetedre, az intéző úrnak pedig egy engedelmes SZOLGÁRA!

 

                                                                   Orosz-szovjet abszurdok

                                                                 

                   Most az Inturiszt vendégei leszünk, amelynek idegenvezetője „végigszalad” velünk Carszkoje Szeló termein.

                   „Carszkoje Szeló káprázatos. A cári palotának 160 szobája van. Úgy is mondhatnám: míg a Téli Palota termeinek száma 1501, addig Carszkoje Szelóé csupán 160. Hosszú idő óta inkább ebben a palotában laktak a cárok, bár az ország más részeiben is építettek palotákat, s azokban is tartózkodtak hosszabb-rövidebb ideig. A gacsinai palotának 600 szobája van; III. Sándor Gacsinában lakott, de nem a palota díszes termeiben, hanem a pincében, mert szüntelenül a merénylőktől félt.

                     A Carszkoje Szelói palota termeinek sora, mint mozgókép, vonult el előttem, amint gyors tempóban végigsétáltam rajtuk.  Természetesen, hogy jóformán semmi sem maradt meg az emlékezetemben. Csupa dísz, csupa pompa, csupa fény.  Tükörterem, borostyánterem. , ametiszt- terem, ezüst-terem. Hetekig tartana csak egy-egy ilyen palotának is a tüzetes átnézése, s az egyes termekhez fűzött magyarázatok meghallgatása. A magyarázatok közül erre a mondatra emlékszem élénkebben:

                    - Csak rabszolgákkal lehet ilyen bámulatosan finom munkát teljesíteni!”

                   A legtöbb teremben a padló és mennyezet díszítő ábrái, kirakásai azonosak, szóval padló és mennyezet egymás tükörképei.

                   A követek termének mind a négy falát rámába feszített olajfestmények díszítik, de úgyis lehet mondani, hogy éktelenítik. Mert a festmények, már csak úgy rájuk tekintve is, különös hatást tesznek. Hallom azután, hogy előbb elhelyezték az aranyrámákat, s azután szereztek beléjük képeket, s a nagyobbakból mindig lemetszettek annyit, hogy belepasszoljanak a rámába.

                   A borostyánterem egész díszítését ajándékul kapta Nagy Pégter a kollégájátó, Nagy Frigyestől. Viszonzásul Nagy Péter küldött a kolléga úrnak 300 magas termetű katonát, ugyancsak dísznek, a testőrség számára. Az ember tárgy volt, áru volt. Még a cári uralom utolsó idejében is lehetett ilyen hirdetést olvasni:

                   „Eladunk egy tehenet és két lányt.”

                   Nem hinném, hogy az ember helyzete valami különöset változott, ha azokra gondolok, akikkel a Leningrád-Murmanszk közti csatornát építették, mely csatorna Sztálinról van elnevezve, s a Balti –tengert összeköti a Fehér-tengerrel. Így azon keresztül el lehet jutni az északi Jeges-tengerre is.”

                   Csak én jegyzem hozzá: Bizony rabszolgamunka volt az is, mint az egyiptomi piramisépítés. És hányszor hány ezer áldozattal? Úristen!

                                                                                                  /A tudósítás Nagy Lajos írása/

 

                                                                              +

 

                   De nemcsak a cári rendszer volt abszurd. Lengyel József jegyzeteiben szerepel egy igen tanulságos moszkvai példa a szovjet érából:

                   „A harmincas évek elején Moszkvában a sofőrök úgy elvadultak, hogy a járdán egy teherautó belegázolt egy vonuló katonai egységbe. Nyolc halott, számos sebesült. Másnap kijött a törvényerejű rendelet a „közlekedési kannibalizmus„ ellen: halálbüntetés vagy minimum 10-15 év. Néhány sofőrt kivégeztek, aztán csak 15 éveket adtak. A gázolások száma jelentékenyen csökkent.

                   De amikor egy-egy balesetért a sofőr nem vagy alig volt hibás – szintén ilyen ítéleteket hoztak – a sofőrök minden elütött vagy elgázolt embert cserbenhagytak, elmenekültek. A könyörtelen szigor szüli a védekezést.”

                                                 „Talán dünnyögj egy új mesét,

                                                 fasiszta kommunizmusét – „

                                                                                                  József Attila

 

                                                                     Hitler hatalmon

                   

                   1932-33-ben jártunk, és világpolitika legfontosabb kérdései Németországban dőltek el. A választásokon a két szélsőséges párt a kommunisták és a nemzetiszocialisták igen jól szerepeltek. De beavatkozott Moszkva, és a Kominternt irányító ostoba politikusi garnitúra megtiltotta a szociáldemokratákkal, mint a „munkásosztály árulóival” kötendő választási szövetséget.

                    Erre győztek, és hatalomra kerültek a német fasiszták. Hitler pedig csak addig vette komolyan a polgári demokrácia játékszabályait, amíg a tömegek hatalomra nem juttatták. Akkor aztán rövid időn belül, mint a bolsevikok a Szovjetunióban, börtönbe juttatták politikai ellenfeleiket, majd végeztek velük. Bevezették a diktatórikus, totalitárius egypártrendszert, a párthadsereggel, először nem is eggyel, de kettővel: az SA-val és az SS-szel.

                   A nyugati világ sejtette, hogy baj lesz, mert a jól tájékozottak ismerhették Hitler elképzeléseit a nemzetiszocialista jövőről, ha elolvasták a börtönben fogalmazott Mein Kampf-ját. De ahogy mondani szokták: Eső után köpönyeg!

 

                                                                              +

 

                   Musztafa Kemal Atatürk, a modern Törökország megalapítója, 1934-ben nem csupán a második világháború kitörését „jósolta meg” 1940-1945 közötti időre, hanem nagy vonásokban ennek lefolyását is megrajzolta egészen a szövetségesek győzelméig. Prognózisa szerint Németország – Oroszország és Nagy-Britannia kivételével - egész Európát megszállja.

                   Az amerikaiak megkísérlik, hogy semlegesek maradjanak, de kényszerítve lesznek, hogy belépjenek a háborúba. Ez a németek és szövetségeseik vereségéhez vezet, de a háború igazi győztesei az oroszok lesznek, azon bámulatos képességeik alapján, hogy az ellenség legkisebb hibáját is ki tudják használni.

                   Tévedett Atatürk, aki az oroszok okosságában kereste a végső győzelem titkát. Ha megéri, a sztálini rendszer barbárságában: a 13 milliós emberáldozatban kellett volna megtalálnia!

 

                                                                       Gömbös Gyula

 

                   Magyarországon sokkal békésebb, nyugodtabb mederben folyt a politika nem mindig kristálytiszta vize. De amikor Horthy 1932. október 1-jén Gömbös Gyulát nevezte ki miniszterelnöknek, úgy vélte az ország politizáló része, hogy nem volt szerencsétlen ötlet. Azonnal lépéseket tett, hogy piacot teremtsen a magyar mezőgazdasági termékeknek Ausztriában, majd Olaszországban.

                    1933-ban, Hitler meghívása után, Németország is kereskedelmi és politikai partnerünknek számított. Magyarország egyenrangú tagja lett a térség országainak. A kapu tehát kinyílt Németország felé, de a Szovjetunióval is létrejött a diplomáciai kapcsolat.

                   A miniszterelnök előtt Mussolini példája lebegett, mert ő is erős kormánypártra támaszkodó erős kormányt akart, amely társadalmi felfordulás nélkül végrehajtja a szükséges reformokat.

                   A falusi emberek számára az volt a lényeg, hogy évről évre többet kapott a boráért, a gabonáért. Érdemes volt egész évben gürcölni!

 

                                                                                 +

 

                   A magam egyetemi tankönyvében olvastam, nem is egy helyütt, hogy Gömbös fasiszta, sőt nemzetiszocialista volt. Az bizonyos, hogy Gömbösre is nagy hatást gyakoroltak a két fasiszta állam gazdasági sikerei. Olaszországban és Németországban a harmincas évek közepére felszámolták a válság következményeit. A belső rend és biztonság mintaszerű volt.

                    Gömbös azzal tisztában volt, hogy Magyarországon minden olyan kísérlet, amely német mintájú diktatúrát kívánna bevezetni, nem kapná meg a demokratikus magyar társadalom támogatását.

                   Gömbös Gyula felelősségtudattal és erős nemzeti öntudattal rendelkező magyar katonatiszt volt. A politikáját erősen befolyásolták az 1918-19-ben lejátszódott hazai események, és az 1934-es szocialista zendülés Ausztriában. Római, bécsi, ankarai, szófiai és varsói látogatását elsősorban hazája politikai és gazdasági érdekei ösztönözték. Ezért fordult Berlin felé is. A harmincas években ennek az orientációnak nem volt más alternatívája. Figyelemre méltó politikai és gazdasági előnyöket szerzett hazájának.

                  Az európai államférfiak, kortársként, levett kalappal konstatálták Németország szédületes tempójú fejlődését, és nemcsak a nyugati demokráciák, de a Szovjetunió is sokoldalú és barátinak nevezhető kapcsolatokat tartottak fenn Hitler Németországával.

                   Amikor 1936. augusztus 1-jén Berlinben megkezdődtek a 11. Olimpiai Játékok, Adolf Hitler a világ 51 államának sportolóit fogadta. Lord Halifax, a Foreign Office államtitkára 1937 novemberében meglátogatta a Führert, és értésére adta, hogy Anglia elismeri Németországnak azt a törekvését, hogy közép-európai rend revízióját kívánja. 1938-ban került sor a müncheni négyhatalmi egyezményre is. A Time Magazin címlapján Adolf Hitler volt az „1938-as év embere”. Négy évvel később ugyanott az „1942-es év embere” Joszif Visszarionovics Sztálin lett. Ennyi éppen elég Gömbös védelmére és a nyugati politikai vezetők vakságának bizonyítására.

 

                                                                              +

 

                   Ami pedig az értelmiségi elitet illeti, és elsősorban az ország gondjai miatt bánkodó írókat, meghívta őket Zilahy Lajos villájába egy baráti beszélgetésre. Ez nagyjából a következőképpen zajlott le:

                   Körülülték a mahagoni kerekasztalt: Gömbös Gyula, Zilahy Lajos, Móricz Zsigmond, Németh László, Tamási Áron, Szabó Lőrinc, Féja Géza, Kerék Mihály, egy gazdasági szakértő és Németh Imre képviselő.

                    A miniszterelnök, civilben katonatiszt, akinek voltak tapasztalatai a paraszt bakákról, és igen jók. A bemutatkozások után Móricz Zsigmondhoz fordult, mint rangidőshöz. Az öreg nem vette félvállról a dolgot, és felolvasta egy szegény ember étlapját: Hétfő: reggelire kenyér, zöldhagyma, Délben lebbencsleves. Este puliszka kis tejjel. Az étlap végére érve Móricz közölte Gömbössel, ha ezeken az embereken tud és akar is segíteni, akkor számíthat az írók támogatására. Gömbösnek nem tetszett a kioktató hang, ezért így válaszolt:

                   „Zsiga, rólad rosszakat jelentenek, te destruktív vagy!”/ Utalás az író kommün idején vállalt szerepére. /

                   „Ugyan, kérlek, ez valami rossz kadétkori emléked!” / Utalás a miniszterelnök nemzeti hadseregbeli szerepére. /

                   A beállott kínos csendben Gömbös Illyés Gyulához fordult:

                   „Te mit csinálnál, Gyula, ha te lennél Magyarország kormányzója?”

                   „Én azonnal felakasztatnám az összes nagybirtokos grófot és katolikus püspököt.”

                   Illyés nem gondolta komolyan, de a lényeg benne volt:

                    Föl kell számolni a nagybirtokokat! Ahogy közvetlenül a háború után erre Prohászka püspök példát is mutatott. Ehhez azonban a miniszterelnöknek nem volt meg sem az akarata, sem pedig a lehetősége.

                    Azt már nem is mondta Illyés, hogy mi legyen az olyan emberrel, mint a kalocsai érsek, aki gróf és püspök volt egy személyben: gróf Zichy Gyulával.

                   Az összejövetel nem végződött kézzelfogható eredménnyel, de ritka esemény volt, nemcsak a magyar, de az egész emberiség történelmében. Bár sor kerülhetett volna legalább egy komoly földreform végrehajtására!

                   Kovács Imre már akkor az újra kísértő nemzethalálra figyelmeztetett, amikor az egykézést és a szegénység nagyságát érzékeltette:

                   „Az elöregedő társadalomnak nincs feszítő ereje, sem robbanásra való készsége. Az öreg társadalom a megelégedés, megnyugvás és kiegyenlítődés után vágyik. Nélkülöz minden különösebb lendületet. Belső ösztöneit elhallgatja, külső körülményekre, izgalmakra nem reagál. Hite, lelkesedése nincs; ideálokért nem harcol. Az öreg társadalom a halál dermedtségével, utolsó állomás egy nemzet életében.”

                                                                         Nősül a fiunk

 

                   A két család, a Farkasfalvi Eszteré és az ifjú Ugranyecz Andrásé, készülődött az eljegyzésre.

                   Panna néni, a dédanyám, aki apám felnevelő édesanyja és nagyanyja volt egy személyben, és Ezsike néni, a szomszédasszony, igen jó szomszédok és barátnők voltak. A családon belül csak Csöre néninek hívtuk, és ebből soha nem lett harag. Cserni Erzsébetnek hívták leánykorában.

                   Pedig külsőleg nagyon különböztek egymástól. Panna néni madárcsontú alacsony asszony volt, már deresedő hosszú hajjal, amit ügyesen kontyba font, és mindig sötét kendő alá rejtett. Élénk, szürke szemeivel nézte, és okos fejével ítélte meg a körülötte zajló világot. Hiszen olvasott asszony volt.

                   A szomszédasszonya erős csontú, széles vállú, erős, szinte férfias testalkatú asszony volt, de barna szemeiben örök volt a nyugtalanság, félelem még a közvetlen környezetétől is.

                   Erzsike néni tanyán nőtt fel, és mindössze négy osztályt végzett, de korán kivették a szülei az iskolából, és huszonöt évesen szánta rá magát, hogy férjhez megy Lajos bácsihoz, akiról már akkor tudta, hogy nem lesz nyugodt mellette az élete. Már legénykorában is igen szerette a bort.

                   A férjét kellett féltenie, aki kovács volt ugyan, és el is látta munkáját tisztességesen, ha józan volt. És el is tartotta belőle a családját. Rettegni csak attól kellett, hogy eltéveszti az útirányt, és pincében köt ki a műhely helyett, és akkor odalesz a gazdák bizalma. Erzsike néninek sokszor kellett visszatérítenie az urát a pincébe vezető útról, és terelni a műhely felé.

                    Ő volt emiatt a munkák felvállalója, számontartója, számonkérője és a pénz beszedője. Lajos bácsit állandóan szemmel kellett tartani! Legfeljebb a szomszédba vagy szemközti bolta mehetett át egy rövid időre bevárásolni vagy egy kis asszonyos eszmecserére, ha közben csengeni is hallotta az üllőt.

                   Most az alacsony kerítés mellett beszélgetnek a várható nagy családi eseményről:

                   „Erzsikém, nősül a fiunk! – újságolta dédanyám csillogó szemekkel. – „Reggel elmentek a fiatalok Kalocsára gyűrűt benni. Húsvétkor a Filuséknál meg is lesz az eljegyzés, vagy helyesen szólva vitéz Farkasfalviéknál a kézfogó. A két család először jön össze, hogy alaposabban megismerkedjünk egymással egy közös ebédre. Mink ugyan csak hárman ülünk annál az asztalnál, a fiunk, aki unokánk is, az uram és én.”

                   „Új asszony kerül a házhoz, és leveheti válladról ezt a húszéves, fájdalmas terhet - - mondta együtt érzően Erzsike néni.

                   „A lányunk korai halála engem is megviselt, de az édesapját, az uramat, hiszen te is látod rajta, sokkal jobban. Talán őt is megajándékozza még az Isten néhány nyugalmas évvel. Csak egy födél alatt maradjunk a fiatalokkal! Mert máshová nem is igen tudnának költözni, csak a mi házunk fedele alá.

                   Majd meghányjuk-vetjük ezen a közös ebéden, mekkora lakodalmat tudunk rendezni őszre, a szüret után. Erzsikém, úgy készüljetek, hogy részünkről ti lesztek első számú vendégek. Aztán meghívjuk az édesapját, az új családjával. A testvéreimet, a Juhász Mihályt és a családját. Julianna húgom családját, a Tolnai-rokonságot.

                   „Legalább kitáncoljuk magunkat, életünkben talán utoljára – fordított a beszéden Erzsike néni.

                   „Tudod, Erzsikém, az unokánk édesapját is meg kéne hívni, bár a húsz év alatt tán kétszer se jött meglátogatni a tulajdon édes fiát. Megérdemli-e?”

                   „Ilyenkor mindent meg kell bocsátani! Hívjátok meg az új családjával együtt, nehogy egész életre szóló harag legyen a fiú meg apja között. Meg aztán úgy hasonlítanak egymásra, mint két tojás.”

                   „Tudom én azt. De nem érdekelte, hogyan tanul a fia, megvan-e mindene? Talán az utcán néha találkoztak. Kemény szíve van annak az idősebb Ugranyecz Andrásnak. A lányom halála után ismertük meg igazán!”

                   „Aztán Farkasfalviék hogyan fogadták a fiatalok döntését?”

                   „A fiunk szerint belenyugvással, bár vitéz Farkasfalvi András epésen megjegyezte:

                   „Igaz, hogy az Ugranyecz-gyerekek mind az öten kinn voltak a fronton, de alig akadt közöttük, aki legalább megsebesült.”

                    „Tehet a mi fiunk arról, hogy nem vitézkedtek, hanem okos ember módjára, igyekeztek minden módon elkerülni a halált? Ez inkább arra vall, hogy ott is helyén volt az eszük. Az uram is azt mondta Andrásnak megnyugtatásul:

                   Ha csak ennyi kifogása van az apósodnak ellened, akkor biztosan meglesz az őszi esküvő. Azt meg,hogy kit hívnak meg a saját esküvőjükre, teljesen a fiatalokra kell bízni! – ez volt az uram véleménye. Nem lesz három napos lagzi, mint a gazdagéknál, csak egy tisztességes vacsora a meghívottaknak.”

                   „Ne is legyen, még ha módotok lenne rá, akkor sem, mert a rongyrázást mindig utáltam én is. Aztán néhány év múlva kiderült, hogy nem valók egymáshoz, hiába lett nagy birtok a nagy lakodalommal – mondta el tapasztalatát Erzsike néni:

                      -Csak szeretet legyen a födelük alatt meg békesség köztük, mert az a legfontosabb!

                      -Igazad van Erzsikém, csak a békesség meglegyen! Az a legnagyobb kincs, a szegény ember boldogsága – hagyta helyben az okos szavakat Panna néni.

                                                                    

                                                                      Hívogató

 

                   Elsőként Tóth Lajos kovácsmesternél jelent meg a hívogatók, akik ilyen rigmussal invitálta az egész családot az esküvőre és a lakodalomba. Még színjózanon mondták, és egy jottányit sem tévedtek:

                                            Dicsőség légyen Istennek!

                                            Tőlünk tisztelet e házban mindenkinek.

                                            Mi elküldött követek vagyunk:

                                            Először az Atyaistentől, aki minket megteremtett.

                                            Másodszor a Fiúistentől, aki minket megváltott.

                                            Harmadszor a Szentlélek Istentől, aki minket megszentelt.

                                            Negyedszer a házigazdánktól,

                                            Kapás József úrtól és úrnak asszonyától.

                                            Hogyha nem vetnék meg az ő szíves kérésüket,

                                            Megjelennének a Szentháromság templomában

                                            A szent hit letételére és a szentség felvételére,

                                            És az ő szárnya alatt nőtt magzatjának elkísérésére.

                                            Muzsika zendülésére, tisztes ebédre és esti vacsorára.

                                            Dicsértessék a Jézus Krisztus!

                                            Egy pohár bor és egy-két tál étel elköltésére

                                            A lakodalmas házban szívesen látjuk

                                            Lajos bácsit és kedves családját, feleségét és fiát.

                                            Kérjük, meg ne vessék kérésünket!

                                            Hanem úgy rendezzék sorukat,

                                            Hogy 1936. október 27-én odaérjenek!

                                                                    

                                                              Ördög a lakodalomban

                 

                    Aztán jött a lakodalom! De annak a rendezésébe már az Ördög is belekontárkodott, mert a szegény menyasszony igen beteg lett. Biztosan szüretelés közben fázhatott meg, mert tűdő–és mellhártyagyulladást kapott.

                    A lányos háznál mindennapos látogató lett a lelkiismeretes Bajusz doktor úr. Megpróbálta a menyasszonyt annyira lábon tartani, hogy esküvőt a templomban, az újasszonyos ruhában a vacsora utáni körbevezetést még talpon kibírja. A vakcina kábító hatásától valószínűleg nemigen fogta föl, hogy mire esküdött meg a templomban, de azt élete végéig hűségesen megtartotta.

                   Mindenestre az utolsó kenetet nem kellett feladni, de az elmúlásnak mindenki tartozik egy halállal, és az a mohó kriptaszagú liberális mindenkin behajtja a tartozását.

                   A kedves vendégek megállapíthatták, hogy az asszonyka igen rossz bőrben van. De igyunk az egészségére, és akkor az, mármint az egészség, bizonyosan visszatér!

                    Tóth Lajos bácsi meg Berta Feri bácsi nemigen fukarkodtak a jókívánságokkal. Szerintem Somogyi Matyi bácsi sem maradt le sokkal a harmadik helyen.

                   Aztán már rohantak is vele haza, a szülői házba, és fektették a dunyhás melegágyba. De Kalocsára is elvitték, hogy kórházi orvosok is megvizsgálják, és ez két hétig tartott. Aztán itthon folytatta a lábadozást, de még mindig a szülői házban.

                    Ekkor már komoly beszélgetések folytak a jövőjükről, de naponta szigorúan csak egy órán át. Lám, ennek a betegségnek is van annyi tanulsága, hogy mire kilábal belőle az anyám, minden megtakarított pénzüket elviszi.

                   Ezért állapodtak meg abban, mert sohasem lehet tudni, mikor csap be a mennykő, hogy közös életük kőtáblájára fölvésik: „Emlékezz az injekciós kúrára!”

                  A nulláról kellett kezdeni. Két hét múlva nagy sírásokkal fájdalmas búcsú, és az új otthonban nagy sírásokkal szerető fogadtatás. Nem kellett az ünnepi hangulathoz Wágner Nászindulója, az örömkönnyek szivárványa még azt kicsi házat is palotává varázsolta.

                    Az új asszonyt lányukként várták a Kalocsai utcában. Mindjárt megkapta szülésben meghalt lányuk minden ékszerét: egy arany pecsétgyűrűt, a két arany fülvevalót és nyakláncot. Rosszul kezdődött ez a házasság, de reménykedjünk a szerencsés folytatásban.

                   A bútorok, amiket a szülei vettek, meg az ajándékok, amikkel a lakodalmi vendégek kirukkoltak, már ott voltak a helyükön. Akkoriban üvegpoharakat, vizeskancsókat, zománcos edényeket ajándékoztak a szegény vendégek a szegények lakodalmán.

                                                                                +

                   Anyám számára a legnagyobb meglepetést Juhász Anna dédanyám szerezte, aki csendes és bölcs volt, mint egy intelligensnek született lélek. Semmivel sem járt több osztályt, mint a kortársai, de valóságos éhség volt benne minden leírt mondat után.

                    A Bertáék összes könyvét elolvasta, a kalendáriumokat forgatta, és olyan jól ismerte a Bibliát, mint egy pap. Hosszú téli estéken akkor még nem volt nagy társaság, sem hajnalba nyúló kártyacsaták. Csak béke volt és nyugalom. Ilyenkor még lámpát is csak azért hagyták égve, hogy dédanyám valamelyik tanulságos történetet a Bibliából, vagy tréfás anekdotát a kalendáriumokból fölolvasson a fiataloknak. Volt benne hajlam a tanításra is. Kedvesek voltak ezek a bölcs és tanulságos történetek. Anyám sokat emlegette, milyen áhítattal mondta el fejből az irgalmas szamaritánus történetét:

                   Lukács evangéliumának 10. részéből. Ekkor elébe állt egy törvénytudó, egy okos ember. És hogy megkísértse őt, azt kérdezte Krisztustól:

                   „Mester, mit tegyek, hogy én is elnyerjem az örök életet?”

                   Erre Jézus megkérdezte tőle:

                   „Mi van megírva a törvényben?”

                   A tudós így válaszolt:

                   Szeresd az Urat, a te Istenedet teljes szívből, teljes lélekből, teljes erőből, teljes elmédből, és felebarátodat is úgy, mint önmagadat.”

                   Jézus erre azt mondta:

                   „Helyesen feleltél. Ha így teszel, akkor élni fogsz.”

                   Az pedig a bölcsességét fitogtatva ezt kérdezte:

                   „De ki az én felebarátom?”

                   Jézus erre feleletül azt mondta:

                   „Egyszer egy ember Jeruzsálemből Jerikóba tartott. Útközben megtámadták a rablók, kifosztották, és nagyon, de nagyon megverték. Azután félholtan az út szélén hagyták, és elmentek.

                  Éppen egy pap ment az úton, de amikor meglátta, szó nélkül elment mellette. Amikor aztán egy lévita is odaért, és meglátta, ugyancsak magára hagyta.

                   De egy szamaritánus, egy egyszerű ember, amikor meglátta, megszánta a szerencsétlent. Odament hozzá, olajat öntött a sebeire, és bekötötte azokat. Azután feltette őt a szamárra, aztán elvitte egy közeli fogadóba, és ápolta. Másnap két dénárt vett elő, a fogadósnak adta, és azt mondta neki:

                   „Legyen rá gondod, és ami költséged lesz, amikor majd visszatérek, utána megadom neked.”

                    „Mit gondolsz - folytatta Jézus -, a három ember közül melyik volt a felebarátja annak a szerencsétlennek, aki a rablók áldozata lett?

                   A tudós azt válaszolta:

                   „Természetesen az, aki irgalmas volt hozzá.”

                   Jézus erre azt mondta:

                   „Most menj el, és te is hasonlóan cselekedj!”

 

                                                                    Liget utcai ház

                

                   A Liget utcai ház, mert később erre a szimpatikusabb névre keresztelik, valóban kicsi volt. Az észak felé, az utcára néző két kis ablaka olyan alacsonyan volt a falban, hogy óvodás kisgyerek is beláthatott rajtuk. És egy-egy ablak mögött egy-egy kicsiny szoba volt. Állandóan függönynek kellett rajtuk lenni, mert kényelmetlen volt ez a kiszolgáltatottság.

                   Legföljebb a lemenő nap sugarai világítottak be egy rövid időre esténként. A jobb oldali szobán az udvar felé nyílt egy ablak, de az már szélesebb volt, és több fényt engedett be. De az meg keletre nézett, és az éppen felkelő napsugarakat fogadta. Ami világos volt és a déli nap felé nyílt az ablaka, konyhaként és előszobaként is szolgált.

                   Ebben a szintén kicsi, de világos helyiségben folyt a főzés, a reggeli, az ebéd, a vacsora, a vendégek fogadása és a családi beszélgetés. Innen nyílt üveges ajtó az első szobába, az udvar felé is egy üveges. Egy nagy ablak, amely a napra nézett, az meg vissza ránk.

                    Már amennyire a magasra nőtt eperfák lomjai engedték, mert három eperfa is árnyékolta az udvart. Azon mélyült egy kút, amiből friss, mosásra, fürdésre alkalmas vizet lehetett felhúzni, de egyszerű kerekes kút lett belőle, vas volt a tekerője, és egy vastag fatömbre tekeredett a lánca. Ide hűteni gyakran leengedték a vásárolt tejecskét, mert tehenünk csak egyszer volt, valamikor gimnazista koromban, de azt is Ökördi pusztán legeltették, amíg el nem adták a szüleim.

                    De ivóvizet és a főzéshez valót a kisliget végéről, az ártézi kútról kellett kannákban hordani. Ez volt az én rendszeres testedzésem, az iskolain kívül. Az udvaron három eperfa etette a malacokat. Hűvösen tartották az udvart a rekkenő hőségben, egyúttal undorító mennyiségű hernyó is termett rajta. Azóta utálom a földön csúszó-mászókat.

                    De pinceajtó is nyílt az udvarról a nagy kert felé, és a mély pincének is volt padlása. És a pince félelmetesen hideg volt a legnagyobb nyári hőségben is, és egyszer a nyitott ajtaján leugrott belé a labdám, és nem is találtam többé. Hogy hová tűnhetett, el sem tudom képzelni.

                    Amikor anyám odaköltözött, Kapás dédapám látogatta, már amennyire a dédanyám hagyogatta. A padlásán tartották a szénát, vagy szárították a szárastól kiszedett tarkababot. Bár az én gyerekkoromra annak az ajtaját már elfújta a szél. /Ni, hol elő nem bújik a műveltség!/Aztán ez közre fogta a kiskertet, amiben mogyoróbokor, birsalmafa is állt.  A terméséből kiváló lekvárt főztek az asszonyok. Igen szerettem a lekváros kenyeret!

                   Ott állt ostorfa nélkül egy hajdani gémeskút korhadó maradványa is, amelyre minden évben fölkúszott a sárga, aranykelyhű tölcsérvirág.

                   A telket délről egy hosszú kert zárta le, ahol holt idényben atlétikai versenyeket rendeztem. A főidényben pedig krumplit szedtem, és a kerítése mellett fehér viola is virágzott. Csupa rejtett szépség volt ez, közel a még nagyobb szépséghez, a régi, romantikus Ligethez.

                   Az aprócska előszobában volt egy ágy is, végén egy asztallal, amelyet három-négy székkel is körül lehetett ülni. A sparhelt fűtötte, és a meleget tőzegtégla, szén vagy fa sugározta. A konyhából közvetlenül az ágyfejnél egy zárt ajtócska nyílt a kemence felé, amelynek kéményében ritkán lógott kolbász vagy szalonna.

                   Viszont ide nyílt a kemence szája, amiben már akkoriban nem sült kenyér. A kemence búbja kívül is esett a falon, és a padlásfeljáró-létra alatt gömbölyödött. De a megszélesített tető miatt sohasem érhette egy csepp eső sem. A padlásfeljáró nem a ház végén volt, hanem a tető vége előtt nyitottak neki ajtót, és az udvar felől lehetett oda fölvinni kukoricát száradni, vagy őrlésre váró gabonát a tetőtérbe. Amelynek a szélesítés miatt egy rejtett, szűk kis padlástere is volt. Boldog gyerekkoromban sokszor rejtőzködtem ide a felnőttek szemei elől.

                   A fiatalok a belső szobába költöztek.

                                                                               +                   

                   Eszternek minden új volt és érdekes. A nagymama olvasottsága meglepte, de még az is, hogy sohasem hangzott el egyetlen durva szó sem. És ettől egyszerre otthon érezte magát. A nagypapa szívesen beszélgetett volna hangosabban, de nem volt hozzá partnere. Nem vetette meg a borocskát, de sohasem rúgott be.

                   Aztán bemutatkoztak a szomszédok is. Jött meleg szívével, és őszinte pillantásával Erzsike néni, aki neki is barátja lesz. A férje, a Lajos bácsi, nagy tenyeres-talpas kovácsmester és a fia, aki úgy hasonlított apjára, mint a korabeli tízpengős a másikra. Somogyi Sörös Mátyás bácsi, a hosszú nevű törpe ember, mint a mesében.

                   És mint a rideg valóságban Lenin vagy Rákosi. Érdekes, hogy mind a kettő impotens volt! Talán azért bántak úgy az emberi jövővel, ahogy bántak, mert nekik nem volt személyes jövőjük?

                   Szinte mindennapos látogatója volt a háznak Sörös Matyi bácsi, aki mindig olyan volt, mint a parázs. Nem sokat feszélyezte magát, hiszen szinte mindenütt családtagnak számított. Különösen az asszonyok társaságát kereste, pedig akkor már csak egy meggyfaágból fabrikált görbebottal fenyegette a világot. Igen barátságos, jó humorú ember volt. Kedvenc szavajárása:

                    -Jobb egy asszony nyersen, mint tíz férfi sülve. És még egy mondat, amivel beszédre buzdította a társaságában lévő férfit:

                   -Nem baj, ha hazudsz, fiam, csak igaz legyen!

                   Írás közben néha ehhez tartom magam.

                   Szeretett az asszonyok körül lábatlankodni, de jámbor feleségével, Franci nénivel, gonoszul bánt. Potaországból jött megnősülni Kecelre, de hamar elvadult a háztól, mert nem született gyerekük. Igen nagy szegénységben éldegéltek.

                      -Bezzeg az én anyámnak kilenc gyeröke is volt, és én voltam köztük a legderekabb! – hajtogatta büszkén.

                   Végül a szemközt lakó kádárék, a Berta Feri bácsi és az igen okos, varrónő felesége, meg a két szép kislányuk. Nékik volt akkora könyvtáruk, ahonnan a dédanyám és én gyakran kölcsönöztünk. Például az Elfújta a szelet.

                    És a falakat, emberi arcokat, hajdani birslekvárokat és violákat, mind-mind elfújta a mulandóság szele. Mindez mindennél értékesebb gyémánt emlék ma már: maga a gyerekkor.

 

                                                       Spanyolország és a Lebensraum

                             

                     Európában ekkor már háború dúlt. Alig ült el a Rajna-vidék német megszállása miatt támadt izgalom, Spanyolországban véres polgárháború robbant ki. Franco tábornok nemzetinek mondott csapatai olasz és német támogatással kíméletlen háborút folytattak a köztársaság demokratikus erői ellen, akiket a világ minden tájáról odasereglett antifasiszták támogattak.   Európából elsősorban kommunisták érkeztek, de megjelentek a szociáldemokraták is, akik egymással, a Kommün szellemében, külön leszámolást folytattak.

                    Moszkvából Gerő Ernő jött, hogy a barcelonai vérengzést megszervezze. Ezért meg is kapta a „barcelonai hóhér” kitűntető címet.

 

                                                                                 +

                 

                   Az angol és a francia kormány az úgynevezett „be nem avatkozás” gyáva politikáját folytatta. Ennek az volt a magyarázata, hogy Németországot elsősorban kelet felé szerették volna terelni, hogy számára ott nyissanak életteret.

                   1937-ben Ribbentrop londoni német nagykövet hosszabb beszélgetést folytatott a konzervatívok között már akkor is befolyásos Churchill-lel, akinek a feljegyzései megőrizték Hitler bizalmi emberének kijelentéseit:

                   -Amit kérek, az, hogy Nagy-Britannia adjon szabad kezet Németországnak Kelet-Európában. Rendelkeznie kell Lebensraummal – élettérrel – növekvó lakossága számára. Ezért Danzigot és a német folyosót be kell kebeleznie. Fehér-Oroszország és Ukrajna nélkülözhetetlen a 70 milliós Német Birodalom jövendő élete számára. Kevesebb nem elegendő.

                   Churchill állítólag, pedig akkor még csak másodhegedűs sem volt az angol politika zenekarában, megfenyegette, mondván:

                   -Ha önök mindnyájunkat egy második világháborúba taszítanak, mi az egész világot össze fogjuk hozni önök ellen, mint legutóbb.

                   Egy kissé nagyképűnek tűnik ez a kijelentés. Különösen, ha figyelembe vesszük, hogy milyen aljas módon cserbenhagyták előbb a cseheket 1938-ban, majd a szövetséges lengyeleket 1939-ben is. A kivatalos álláspont ekkor még az volt, amit Chamberlain miniszterelnöksége idején Lord Halifax, az angol külügyminisztérium államtitkára, a későbbi külügyminiszter, képviselt.

                    Ő 1937 novemberében meglátogatta Hitlert, és értésére adta, hogy Anglia elismeri Németországnak azt a törekvését, hogy a közép-európai rend revízióját kívánja. Így terelgették az angol gentlemanek a két fasiszta államot egymás ellen.

 

                                                     Dosztojevszkij és az ÖRDÖGÖK  

                 

                   De hát nem maga mondta nekem, hogyha matematikai pontossággal bebizonyítanák, hogy az igazság nem Krisztusban van, akkor inkább Krisztussal maradna, mint az igazsággal.

                   Egyetlen nép sem tudott berendezkedni a tudomány és az ész alapján; sohase volt még példa rá, legfeljebb egy pillanatra, ostobaságból. A szocializmus lényegénél fogva szükségképpen ateizmus, mert mindjárt a bevezetőben kijelenti magáról, hogy istentagadó világnézet, és kizárólag a tudomány és az értelem alapján szándékszik berendezkedni.

                   A népeket más erő alakítja és mozgatja, parancsoló és uralkodó erő, amelynek eredete azonban ismeretlen és megmagyarázhatatlan. Egy-egy nép egész tevékenységének célja – minden népnél és létének minden időszakában – csakis az Istennek, a saját, okvetlenül az ő saját Istenének a keresése, és az őbenne, mint egyetlen igaz Istenben való hit. Az Isten az egész nép összetett személyisége. Sohasem fordult még elő, hogy valamennyi vagy sok népnek egy közös Istene legyen, hanem mindig, mindegyiknek külön Istene volt.

                   Minél erősebb egy nép, annál sajátabb az Istene. Sohasem volt még nép vallás nélkül, vagyis jóról és rosszról alkotott fogalom nélkül. Minden népnek külön saját fogalma van a rosszról és a jóról. Az értelem sohasem volt képes meghatározni a rosszat és a jót, vagy akár elválasztani a rosszat a jótól. Ellenkezőleg: szégyenletesen és szánalmasan mindig összekeverte őket; a tudomány pedig erőszakos megoldásokat adott.

                   Az igazi nagy nép sohase érheti be másodrendű szereppel az emberiségben, sőt még elsőrendűvel sem, hanem okvetlenül és kizárólagosan az elsővel. Amelyik elveszti ezt a hitet, az már nem nép. De igazság egy van, következésképpen csak egyetlen népé lehet az igaz Isten is, noha a többi népnek is megvolnának a maguk külön, nagy Istenei. Egyetlen „istenhordozó” nép van, ez – az orosz nép.

                    Hiszek Oroszországban, hiszek pravoszláviájában. Hiszek Krisztus testében. Hiszem, hogy a második eljövetel Oroszországban fog bekövetkezni.

                  

                                                                                        Ördögök / Satov monológjának részletei /

 

                                                                                +

 

                   Dosztojevszkij minden társadalmi baj forrásának a nyugati katolicizmust tekintette, amely nem utasította el, Krisztushoz hasonlóan, a világi hatalmat. Úgy vélte, ezért ürültek ki a templomok, és ezért veszett el a csalódott emberek hite. Ennek pótlására alakulhatott ki a szocialista társadalom utópiája, amely holmi földi paradicsom ígéretével ejti kelepcébe a népeket.

                    Egyedül csak a pravoszlávia képes Európa megújítására, és a hitében erős orosz nép. Az ördögök azonban gondoskodott arról, hogy a szent Oroszországban a világ legnagyobb ateista államát hozzák létre, és még írmagját is igyekezzenek kiölni a hitnek. Ezért döntötte romba a templomokat, irtotta ki a papokat, és üldözte fél évszázadon át legnagyobb ellenségét: Krisztust.

 

                                                                              +

    

                  „Sigaljov úr nagyon is odaadóan foglalkozik a feladatával, amellett pedig nagyon szerény. Én ismerem a könyvét. A kérdés végleges megoldásaként azt javasolja, hogy az emberiséget osszuk két egyenlőtlen részre.

                    Egytized része személyes szabadságot kap és korlátlan jogot, hogy rendelkezzék a többi kilenctizeddel. Azok pedig szükségképpen elvesztik személyiségüket, és valamiféle nyájjá változnak, és határtalan engedelmesség közepette, újjászületések után, elérik az őseredeti ártatlanságot, amolyan ősi paradicsomot, bár különben ezek dolgozni fognak.

                    Azok az intézkedések, amelyeket a szerző arra ajánl: hogyan fosszuk meg akaratától az emberiség kilenctizedét, egész nemzedékek átnevelése révén hogyan változtassuk nyájjá – igen figyelemre méltóak, természeti tényeken alapulnak, és nagyon logikusak.”

                                                                                                           Ördögök / részlet /

 

                                                                              +

 

                    Nem véletlen, hogy a zseniális író regénye mottójául Jézusnak éppen ezt a csodáját idézi: „Ott a hegyen legelészett egy nagy disznónyáj; azt kérték tehát a gonosz lelkek, hogy azokba mehessenek. Ő pedig megengedte ezt nekik. Az ördögök kijöttek az emberből, és belementek a disznókba. Ekkor a meredek lejtőről a tóba rohant, és belefulladt. A pásztorok a történtek láttára elfutottak, és hírül vitték ezt a városba és a falvakba. Az emberek erre kijöttek, hogy meglássák, mi történt. Amikor odaértek Jézushoz, és ott találták azt az embert, akiből kimentek az ördögök, amint felöltözve és ép elmével ült Jézus lábainál, nagyon megijedtek. Akik látták, elbeszélték nekik, hogyan gyógyult meg a megszállott.”

                   Talán az sem véletlen, hogy Orwell az Állatfarmban éppen a disznók uralomra jutását ábrázolja, és a parabolájában bemutatja a kommunista-sztálinista társadalom működését. A lenini-sztálini szocialista diktatúra ember - ellenességének, véres és ördögi korszakának bemutatására Szolzsenyicin tett összefoglaló és hiteles kísérletet. Csak az ő dokumentum - regénye nem lehetett optimista, mert még néhány csodára szükség lenne ahhoz, hogy a „disznók” végképp eltűnjenek.

 

                                                                                 +

 

                   „Ha manapság – 1960 táján – a személyi kultusz önkényéről beszélnek, újra meg újra az ominózus 37-38-as évekre utalnak. Úgy emlegetik ezt a kort, mintha sem korábban, sem később nem lettek volna tömeges bebörtönzések, csak éppen ebben a két évben.

                   Bár semmiféle statisztika sincs a kezemben, mégsem félek, hogy tévedek, amikor kimondom: A 37-38-as hullám nem volt az egyetlen s nem a legfőbb, talán csak egyike annak a három nagy hullámnak, amely repedésig feszítette börtönrendszerünk komor, bűzlő csatornacsöveit.

                   A korábbiak közül ott van a 29-30-as évek hulláma, olyan széles és mély, mint a derék Ob folyam. Ez sodort a tundrára éa a tajgára mintegy tizenöt millió parasztot, ha nem többet. De a paraszt keveset beszél, és még kevesebbet ír, nem panaszkodik, nem emlékezik írott művekben. Velük a nyomozók sem kínlódtak éjeken át, nem vesztegették rájuk a Jegyzőkönyveket, elég volt a községi tanács határozata. Tovaömlött ez az ár, és magába itta a jeges föld úgy, hogy erre még a leghevülékenyebb elmék is alig emlékeznek. Mintha csak fel sem sebezte volna az orosz lelkiismeretet. Pedig hát nem volt ennél súlyosabb bűne Sztálinnak, s nekünk mindnyájunknak sem.

                   A későbbiek közül ott van a 44-46 - os évek hulláma, akkora, mint a deréj Jenyiszej. Egész nemzetiségeket hajtottak át a lefolyó csöveken, s egyéb milliókat. Az értünk és miattunk hadifogságban szenvedőket, a Németországba hurcoltakat, majd visszatérteket. De ez a hullám is többnyire olyan embereket sodort el, akik nem írtak emlékiratokat.

                   A 37-es hullám olyan embereket is elragadott, és a szigetekre szállított, akiknek pozíciójuk, politikai szerepük, képzettségük volt. E körökből számosan maradtak a városban olyanok, akik sérelmet szenvedtek, és mennyi értett a tollhoz! Ezek most mind kórusban írnak, mesélnek, és mind 1937-et emlegetik! Ez a nemzeti keserűség Volgája!”

                                                      Szolzsenyicin: Gulag – szigetcsoport / részlet /

 

                                                                               +

 

                    Az 1937-es népszámlálás során, amelyet hamarosan elhallgattak, 56 millió ember, a felnőtt korú lakosság 57%-a vallásos hívőnek vallotta magát. Ennél is súlyosabb volt a rendszer szempontjából az a tény, hogy a 20-29 évesek – vagyis az a korosztály, amelyhez a bolsevikok olyan nagy reményeket fűztek – 45%-a hívőnek mondta magát.

                    Ezek a titokban tartott adatok is arra kényszerítették az NKVD-t, hogy Sztálin beleegyezésével, a 447. számú parancs értelmében és direktívája alapján, hozzálásson az ország „megtisztításához”. Ezt támasztja alá Jaroszlavszkijnak, aki a Harcos Ateisták Ligája vezetőjének a Központi bizottság ülésén elhangzott hozzászólása, majd Zsdanov beszéde, amely, mint a pártmunka tipikus hiányosságát, érintette a vallásellenes propaganda gyengeségeit.

                  A helyi vezetőknek táviratban kellett megválaszolniuk, hogy hány ember likvidálását vállalják.

                  Cseljabinszk városa 2552 személy agyonlövését és 5401 száműzését „ajánlotta föl.” Moszkvában Nyikita Hruscsov, a városi első titkár tudta, hogy neki pontosan 41805 kulákkal és bűnözővel kell leszámolnia. A legtöbb terület és köztársaság megküldte a maga irányszámait, amelyeket a politikai bizottság július elején jóváhagyott.

                   Megkezdődhetett a NKVD országos akciója az előírások teljesítése érdekében. Frinovszkij utasította az NKVD minden vezetőjét, hogy vegyen részt a Moszkvában megtartandó „munkaértekezleten”. Siettek, mert az NKVD attól tartott, hogy a helyi hatóságok nélkülük is elkezdik a „tisztogatást”. De nem maradtak le semmiről, mert 1937 júliusában számos kerületi vezető követelte, hogy az akció célpontjainak számát emeljék magasabbra.

                   Csak a Tatár ASZSZK-ban 5362 embert vettek őrizetbe, ezek közül 2570-et kivégeztek, 2792-t táborba küldtek. A kivégzettek aránya /48%/ megfelelt az országos átlagnak, amely 50,4% volt.

                   Molotov szerint: „Jezsovot azzal vádolták, hogy területi, illetve kerületi bontásban kezdte meghatározni a letartóztatások számát. Ezért lőtték őt agyon. A dolgok ellenőrizhetetlenné váltak.” /Az NKVD-s „trojkák” ítéletei alapján válogatás nélkül, szabadon gyilkolhattak./ Összességében - a jelenlegi ismereteink szerint – félmilliónál több embert végeztek ki hivatalosan. És hogy ténylegesen mennyit? Annak csak az orosz Isten a megmondhatója. / Dosztojevszkijtől tudom, hogy van nekik. Sőt, egyre ritkábban ugyan, de a magyart is emlegetik. /

                   A tömegakciókat csak 1938 végén állították le hivatalosan. Jezsov utóda, Berija idején folyamatossá váltak, mert a fő célt, az orosz és a nemzetiségi tömegek folyamatos megfélemlítését tartották szem előtt, és egészen Sztálin haláláig tartottak.

                                         / A sztálinizmus hétköznapjai: „A túlkapásoktól tartózkodni kell!” /

 

                                                                                +

 

                   Valahol a Moszkvai Kerület egyik járásában pártgyűlés folyik. Az új járási párttitkár elnököl, aki a nemrég letartóztatott helyébe lépett. A gyűlés végén a Sztálin elvtárs iránti odaadó szeretet kifejezésére kerül sor.

                   Magától érthető, hogy mindenki feláll, ahogy a gyűlés folyamán is mind felugráltak, valahányszor kimondták az ő nevét. A kis teremben „viharos taps” csattog, amely „éljenzésbe csap át”. Már három perce, már négy perce, már öt perce egyre viharosak s egyre éljezésbe csapnak át. De már fájni kezd a tenyerük. De az éltesebbek már lihegtek. De már azok is tűrhetetlenül butának látják ezt, akik őszintén istenítik Sztálint.

                   Csakhogy ki meri először abbahagyni? Megtehetné a járási párttitkár, aki ott áll az emelvényen, s éppen az imént mondta be a szeretet-nyilatkozatot. De új ember, egy letartóztatott helyére jött, maga is fél! Hiszen itt a teremben enkávédések is állnak, tapsolnak, s közben figyelik, ki hagyja abba elsőnek!

                   S a kis teremben, melyről a kutya sem tud, melyről a vezér maga sem tud, már hat perce folyik a taps! Hét perce! Nyolc perce! Végük van! El vannak veszve! Már nem tudják abbahagyni, míg a szívük fel nem mondja a szolgálatot, és össze nem esnek! Ott a terem mélyén, ott az embersűrűben még csak lehet bliccelni, ritkábban csapni, nem olyan erősen, nem olyan féktelenül –, de az elnökségben, mindenki szemeláttára?

                   A helyi papírgyár igazgatója, független, erős férfi ott áll az elnökségben, s bár átlátja a helyzet egész hamisságát, kilátástalanságát, ő is tapsol! Kilenc perce! Tíz perce! Bánatosan néz a járási titkárra, de az nem meri abbahagyni. Őrület! Förtelem! Halvány reménnyel pillantgatnak egymásra, de elragadtatást erőltetve arcukra, addig fognak tapsolni a járás vezetői, míg össze nem esnek, s míg hordágyon ki nem viszik őket. Ám a többiek akkor sem fognak engedni.

                   A tizenegyedik percben a papírgyár igazgatója tárgyilagos kifejezést ölt az arcára, s székére ereszkedik az elnöki asztalnál. S íme, lássatok csodát! Hova lett a fékezhetetlen, leírhatatlan lelkesedés? Egyszerre, egy csapásra abbahagyja mindenki, és leül. Meg vannak mentve! A mókusnak sikerült kiugrani az ördögkerékből.

                   De lám, éppen így ismerszik meg, ki az önálló ember. Éppen így fogható ki a tömegből. S a papírgyár igazgatóját még aznap éjjel letartóztatják. Könnyedén rávernek tíz évet, más megokolással.

                                            Szolzsenyicin: Gulag - szigetcsoport / részlet /

 

 

                                                                   Népi kontra urbánus

 

                   Közben hazánkban két mozgalom is az nemzet erősödést szolgálta. Bár az úgynevezett népi mozgalom bizonyos zsidó körökben aggodalmakat keltett. Ettől az időponttól datálható a népi-urbánus ellentét, amelynek okát népi oldalról a következőképpen látták:

                   „Zsolt Béláék, Ignotusék már évek óta úgy járkálnak a magyar életben, mint a Nyugati Kultúra és Felvilágosultság Rt, mint az Egyesült Polgári Szabadság és Hamisítatlan Európai Humanizmus-művek kizárólagos jogú magyarországi vezérképviselői. És jaj annak, aki ezeket az árukat az ő megkerülésükkel közvetlenül nyugatról hozza be. Még inkább jaj annak, aki ezeket az árukat az ő világszabadalmuk ellenére hazai műhelyben, hazai nyersanyagból meri előállítani.”

                                                                                                     Kardos Pál: Zsidó válasz - részlet

                                                                               +

 

                   „A bajok ősforrása, ige, igen, itt is az oszmán hódítás; a török!

                   Közös átkunk volt; szörnyűbb és hosszantartóbb, mint a német. De az még egységesítő. Úgy is, ahogy volt.

                   A másikkal szemben megoszlottunk, igen. Hogy történhetett? Ezer rezzenete volt,

 hagyjuk. De egyet mégis; itt hallottam.

                   A Mein Kampf első kiadásában tíz-egynéhány agyalágyultan is tömör sor azt rögzítette le: a magyarság akadály-nép, elsöprendő. Aranykincs lett volna, hadosztályokkal fölérő erő számunkra, ha a többi kiadás is átveszi.

                   Zilahy még most is, dühtől sápadtan teszi hozzá:

                   -Valami pesti laptulajdonos társaság utazott ki, több alkalommal is, és értette meg Hitlerrel, hogy hagyja el ezt a mondatot, mert nehezíti a lelkek megnyerését; vagyis a nép elsöprését.                                                                         

                                                                                                 Illyés: Útirajzok /részlet/

                                                                                 +

                    Ki akarhatta Hitlert rábírni arra, hogy a magyar népet elsöpörje, mert nemcsak a német fasizmusnak, DE EGY MÁSIK IMPERIALIZMUSNAK IS AZ ÚTJÁBAN ÁLLT?

 

                                                                            KALOT

 

                   A népi mozgalom országossá válásának elsősorban a szegedi „születésű” Kalot volt az egyik motorja. Két jezsuita szerzetes kezdeményezésére indult, és világosan kifejtette, hogy az ország bajait nem prédikációkkal, hanem radikélis földreformmmal, és a paraszt fiatalok továbbképzésével lehet megvalósítani.

                   -Egy nagy földreform lesz a végső célunk – mondta Kerkai Jenő, az egyik szervező - , de ha kell,  erről évekig hallgatni fogunk, mert a sok feudális nagyúr és főpap leállítana bennünket.

                   Programjukat a következő jelszóban foglalták össze: „Krisztusibb embert! Műveltebb falut! Életerős népet! Önérzetes magyart!”

                   1940-ben már 20 KALOT – népfőiskola működött. Folyt a vezetőképzés országszerte.

                   1937. március 15-én bontott zászlót a Márciusi Front, amelynek 12 pontját Kovács Imre ismertette. Majd kommentálta:

                   „Önmagával meghasonlott világrészen, önmagával még ez ideig még tisztába nem jött országban élünk, és úgy érezzük, hitet kell tennünk emberségünk és magyarságunk mellett. Erre kötelez bennünket március nagy öröksége, mert minden március számonkéri az új márciusokat. Az első március elsikkasztott örökségét felemeljük, és követeljük többek között:

                   Az általános és titkos választójogot! Az 500 kat. holdon felüli birtokok kisajátítását! Az alsóbb néposztály érdekében a közép – és főiskolákon a progresszív tandíjrendszert! Magyar revíziót! A Duna-völgyi népek számára a hovatartozás kérdésében az önrendelkezési jog tiszteletben tartását!

                   Nem vagyunk hajlandók a magyar nép sorsát kétes parancsuralomra, tülekedő diktátorokra bízni!”

                                                                       BENES, a súgó

 

                   Ezt nem hagyhatom ki! Nos, miért kedvelte Sztálin Benest?

                   1937 elején Schellenberget megbízta Heydrich, aki közvetlen főnöke volt, hogy készítsen az utóbbi évekre vonatkozóan egy összeállítást a Reichswer és a Vörös Hadsereg közötti kapcsolatokról. Mint ismeretes, a húszas években Németország és a Szovjetunió között a rappaloi szerződés után / 1922, majd ennek bővítése: 1926 / a szovjet- német viszony normálisan alakult.

                   A kereskedelem fejlődött, és tudományos, valamint műszaki kapcsolatok jöttek létre. Németország és a Szovjetunió kölcsönösen katonai delegációkat küldött egymáshoz. A Vörös Hadsereg egyes vezetői német katonai akadémián tanultak. Ezek között volt például I. E. Jakir hadseregparancsnok, aki kitűntetéssel végezte el az akadémiát. A Reichswer vezetőinek kérésére Jakir német tisztek részére előadásokat tartott a polgárháború hadműveleteiről. Ezekben és más ügyekben szovjet és német intézmények között szokásos szolgálati levelezés folyt.

                   E levelezésben voltak olyan iratok, amelyeket szovjet és német intézmények vezetői írtak alá.  A német levéltárakban megvoltak Tuhacsevszkij és más szovjet katonai vezetők által aláírt dokumentumok. Ez a körülmény nagy szerepet játszott a a végzetes provokáció előkészítésében. Schellenberg a kért áttekintést hamarosan elkészítette. Heydrich közölte Schellenberggel, hogy olyan értesülésekkel rendelkezik, amelyek szerint szovjet tábornokok, Tuhacsevszkijjel az élen, a német tisztek támogatásával, Sztálin elleni államcsínyt szándékoznak végrehajtani. Ezt a gondolatot egy orosz fehér-emigráns tábornok, Szkobrin tálalta Heydrich elé.  Heydrich, Schellenberg tanúsága szerint, azonnal megértette, hogyan lehet ezt kiaknázni.

                   „Ha helyesen járunk el, akkor olyan csapást mérhetünk a Vörös Hadsereg vezetésére, amelyet hosszú éveken keresztül nem fog kiheverni” – írja Schellenberg. A tervet közölték Hitlerrel, aki jóváhagyta. A Gestapo pedig, amely természetesen semmiféle irattal nem rendelkezett ezzel kapcsolatban, gyorsan gyártani kezdte azokat.

                   Elhagyva most a szörnyű provokáció számos részletkérdését, csak azt említjük meg, hogy a Vörös Hadsereg főparancsnokságát árulással vádoló hamis okmányok 1937. áprilisában elkészültek. Egy Prágában működő német ügynök érintkezést keresett Csehszlovákia elnökének, Edward Benesnek egyik bizalmi emberével, és elmondta neki, hogy olyan okmányokkal rendelkezik, amelyek a Vörös Hadsereg főparancsnokságának összeesküvéséről tanúskodnak. Benes ezt azonnal közölte Sztálinnal!

                   Jezsov, belügyi népbiztos különmegbízottja rövidesen Prágába érkezett. 1937. áprilisában és májusában letartóztatták a Vörös Hadsereg magasrangú tisztjeit. 1937. június 12-én Lunacsarszkijt és társait golyó általi halálra ítélték, majd kivégezték. A katonai káderek letartóztatása még 1937 után is folytatódott. Ezt a likvidálási hullámot a németek nagy elégedettséggel nyugtázták.

                   NB: „Szörnyű provokáció! Végzetes provokáció!” – állítja a fogalmazó. Nézőpont kérdése. Ha azt vesszük figyelembe, hogy ezek a katonatisztek juttatták hatalomra a bolsevikokat, akik előbb a Szovjetunió népeit, majd Közép-Európában és az egész világon elkezdték az ártatlan emberek millióit legyilkolni, és később meg sem állnak százig. Hát, mit mondjak a védelmükre?

                    Bizony mondom néktek, olvasóim, ezeket elevenen kellett volna eltemetni. Benes mellé! De a sunyi Benest már a németek is ismerték annyira, hogy minden, Sztálin számára fenyegető fejleménnyel a „gazdájához” szalad, és annak a talpát nyalja. Mert számunkra ez a lényeg! Újabb bizonyíték arra, hogy milyen semmirevaló emberkék ásogatták ennek a jellemes nemzetnek a sírját.

                                                                                     

                                                                    Az első közös év

 

                    A szüleim első közös éve a téli pihenéssel kezdődött, mert a teljes megerősödéshez idő kellett, és amikor elérkezett a tavasz, nászútra a szőlőbe mentek. De a tempót nem apám, a kocsis szabta meg, hanem Bogár, aminek simára kefélt szőre fénylett a bő sugarú tavaszi napocskától.

                    Apámnak ugyan volt olyan szándéka, hogy néha ráver az ostorral, de anyám ilyenkor mindig lefogta indulatos kezét, mondván:

                   „Okosabb ez az állat, mint hisszük, jobban ismeri az erejét, és ezért takarékoskodik vele. Ne felejtsd el, hogy nem sok zab volt abban a tarisznyában, amit reggel nagyapánk a nyakába akasztott! Ez az okos állat ehhez tartja magát, és haza is akar érni velünk estére.”

                   Amikor fölértek a szőlőhegyre, mert az alföldi embernek minden földhalom, pucoktúrás hegynek számított, kifogta apám az idős jószágot, és szabadságot adott neki, hogy a dűlő friss, tavaszi füvéből kedvére legeljen.

                    Ők addig metszegettek, apám kapával nyitogatta a betakart tökéket, a levágott vesszőket kötegekbe fogták, és fölrakták a kocsira. De nem sürgette őket az idő, bár a szőlő harminc barázda széles volt és hét pászta hosszú. Egyik dűlőtől a másikig. Nemigen lehetett látni a dombos végéről a túlsó szélét, már csak azért sem, mert a zölden fakadó, lombosodó cseresznyefák, meggyfák, diófák akadályozták a pillantásokat.

                   Anyám kezében még nehéz volt a metszőolló, ezért csak apám használta. És a barázda végén, már csak megszokásból, köpött egyet-egyet a markába, ha éppen a kapanyél volt soron. De amikor anyám rosszalló pillantását észrevette, inkább lemondott róla. Hiába, kedves édesapám, abba kicsi házikóba anyámmal beköltözött a civilizáció. Még jóízűt köpni sem illik!

                                                                      

                                                                              +

 

                   Mire eljött a június, nemcsak a cseresznye érett be, de anyámban is születésre készült az első élet. Anyám étvágytalansága, növekvő aggodalma és soványsága az én boldogságtól bódult apámnak fel sem tűnt.

                   A kislány koraszülöttként jött erre a világra. Benn a szobában anyám szenvedett, kinn a konyhában, és ez tisztán behallatszott, a dédapám zokogott. Kapás dédapám, akiben anyám szenvedése fölidézte azt a húsz éve lelkében élő tragédiát, amelyben a lányát elvesztette.

                   A kisfiú valóban nem volt életképes, de azért a nagyapja nevét kapta a gyors keresztségben, Józsikának hívták. De ebbe az újabb megrázkódtatásba nemcsak a kisfiú, de az érzékeny lelkű dédapám is belehalt.

                   Akkoriban, a harmincas évek végén is igen nagy volt a gyerekhalandóság. Alig volt olyan hét, hogy templomtorony lélekharangjának csengése ne kísért volna ki egy menthetetlen újszülöttet a temetőbe. Virrasztottak felette egy éjszakán át, majd az utolsó napon két fehér ruhába öltözött kislány egy virágos lócára helyezett aprócska koporsóban vitte a kicsike szinte súlytalan testét a sírig. Oda, a nagyanyja mellé temették, és a kőre fölvésték a nevét is, hogy ne múljon ki ebből a világból nyomtalanul.

                                                                               +

 

                   A nagypapa a temetés óta napról napra gyengült. Mintha cseppenként fogyna el a vére. Lassanként már a ház körüli munkában sem számíthattak rá. Szegény már a Rigóval sem törődött többé, akárhányszor nyerített is felé a jászol mellől.

                   Derűs kedélye egyszer-egyszer még nekilendült. Utoljára akkor, amikor egyik legénycimboráját temették, és ő a sámlin állva a kapu fölött figyelte az elvonuló gyászmenetet. Hátulról is látszott, hogy a vállát sírás rázza.  Amikor lelépett a székről és a többiek felé fordult, akkor látták csak a jókedv könnyeit mosolygó szemében:

                  Szegény Sándor! – mondta a szemét törölgetve – Hát te is bevonultál a Nagy Káderhez? Nem tudom, hogy fogsz elszámolni a szomszédasszonyokkal, akikből egész háremet szedtél össze magadnak?

És elkezdte énekelni, még a kezét is fenn forgatva:

 - Egyik szőke, a másik barna, a harmadik csodaszép.

Aztán így folytatta:

                    - Nem tudom, miért kéne beállni nekem is a sorba? A sok vénasszonytól észre sem vennéd, hogy ott vagyok. Még a saját temetésemről is szeretnék lemaradni, bár ezt bajos lesz elintézni. Ha Mohamed vallása szerint temetnének, azt azért megnézném. Jó komám voltál legénykoromban, sok bort megittunk együtt. Ezért Isten nyugtasson!

                    Mindenkit megviselt a kis Józsika temetése. Dédapám más emberként jött haza a sírtól, amelyben lánya is nyugodott, mint ahogy elindult. Látszott rajta, hogy lélekben már lemondott erről a világról. Nagyon gyorsan megváltozott a korábban sokat tréfálkozó, derűs kedélyű ember. Hallgatag lett és elgondolkodó. De mintha már nem is evilági gondolatok foglalkoztatnák. Néha hangosan beszélt valakivel. Aztán Andráshoz fordult, és megkérdezte:

                   - Te, nem hallottad, fiam? Pedig föl kellett volna ismerned, a Te édesanyád hangja volt.

                    Egyik éjszaka elvesztette az eszméletét, és reggelre csendesen meghalt. A mindig aggódó szíve hatvanhat éves korában állt meg, mint Arany Jánosé. Szegény, dolgos, kedélyes ember volt, és mélyen érző lélek.

          

                                                           Csendőrök és legények                                                     

                                      

                   A németek már spájzoltak, mert vették a magyar gabonát és a bort. Csak a süket és a vak nem vette észre, hogy mit forgat Hitler a fejében.

                   Gyere, világ, fütyülj a markomba! Én is legénykedtem már nem sokkal a háború küszöbén, 1936-1937 telén. Újra havas lett a föld, amikor farsangi időben elmentem az egyik barátomhoz, Halász Ferihez, és náluk jól elkomáztunk. Aztán magányosan elindultam hazafelé.

                   Az Ipartestület előtt, ahová magamfajta embernek tilos volt a belépés, találkoztam két pajtásommal, Benyák Józsival meg Szabó Antival. Mindketten öreglegénynek számítottak már. Megálltunk az épülettel szemben, az út közepén, és bokáig érő hóban ácsorogva beszélgettünk.

                   A karbidfényben havas fák virágoztak körülöttünk, mi pedig hallgattuk a báli muzsikát. A jó szerencsére vártunk, és halk beszélgetéssel csaptuk agyon az időt.

                   Egyszer csak kijön az ajtón egy nagydarab nyalka csendőr, egyenruhában, kardosan. Rögtön fölismertük: Csapó János volt, a híres keceli legényverő. Igen durva, kilencven kilós és gyűrött pofájú harmincas. Egy fiatal kislányt kísért. Az utcának ezt a részét gázlámpával világították meg, és azonnal észre vett bennünket.

                   Oda is szólt:

 - Mit csoportosultok ott?

                   Szerencsére divatos volt akkoriban a télikabáthoz a nagy gallér. Hogyha azt fölhajtottuk, még a szemünk sem látszott ki az árnyékából.

                   Megint odaszólt, de abban már az édesanyánk ezze-azza is benne volt. Válaszul fölmordultam, mint egy öregdisznó. Erre igen mérgesen felénk indult. A társaim gyorsan fölhúzták a nyúlcipőt, és elinaltak.

                   A nyalka nem láthatta, hogy a vállamra akasztva, hátul egy / csomoros, teli hiszekeggyel/ görbebot lógott. A mikor a közelembe ért, elő akarta kapni a szentjánoskenyeret. Abban a pillanatban leakasztottam a vállamról a botot, és akkorát vágtam a karjára, hogy az rögtön leszáradt. Aztán elkezdtem kopogtatni a szilvamérőt a fején, meg ahol értem.  Nem vette tréfára a dolgot, én se annak szánta, futva elindult a községháza felé.

                   Már a Tolnai János bácsi házánál futhattunk, amikor megláttam a két szemben lighegő csendőrt. Hátra arc! És rohanás, ahogy csak a csülkeim vittek! Amikor a Temető utca sarkánál jobbra bekanyarodtam, az egyik már a nyomomban szuszogott:

 - Állj, vagy lövök! /Gondoltam: Azt állok meg neked! /

                   Még egyszer kiáltott. De ezzel lendületet vesztett, én meg egérutat nyertem. Be a temetőbe! Eldöntöttem, hogy tovább sehová. Elővettem apám obsitos, tiszti pisztolyát, amit emlékként a frontról hozott.

 - No, ha jöttök, egyenként durrantalak le benneteket!

                   Az ő szerencséjük volt az enyém is, hogy Balázs Imre barátom házánál megálltak, és visszafordultak.

                   Nyúlfarknyi ideig várakoztam. Aztán úgy rohantam haza, mint az olajozott istennyila, amikor beestem az ajtón, így köszöntem:

 - Ha csendőrök jönnének, mondják azt, hogy már hét és nyolc között hazaértem!

                   Azzal dögfáradtan egy öreg székre roskadtam, mert a lábaim is cidriztek. Közben az is piszkálta a lelkem, hogy mit mond a Benyák-család? Álmomban egész éjszaka csendőrök hajkurásztak. Alig vártam, hogy megvirradjon!

                   Korán reggel kimentem hozzájuk, és azt kértem:

                   - Ha valamelyik csendőrt ide enné a fene, hazudják azt, hogy hattól éjfélig itt voltam maguknál!

                   Akkoriban már sokan tudták, hogy Benyák Terikének udvarolok. Most van vége az első felvonásnak. Rögtön következik a második, négy nap múlva.

                   Csütörtökön, a keceli kosaras ünnepen, blesattyogtam a községháza elé, ahoghy szoktam. Hátha akad valamelyik gazdánál vagy zsidónál alkalmi munka ég a tél közepén is.

                   Ahogy ott várom a jó szerencsét, egyszer csak látom ám, hogy Csató úr lejön az őrszobáról. Akkoriban a piactéren a hentesek pecsenyét, kolbász sütöttek.  A pékek meg friss kenyeret, kiflit árultak a sokadalomnak. Csató is a fejét akarta tömni, de észrevett, és „lefoglalt”.

 - Menj fel az őrszobára! - mondta sziszegve, mint egy kígyó.

 - Nem tuidom, hogy miért?

 - Majd fönn megmondom.

                   Magamtól nem mozdultam, de amikor jött visszafelé, csak bementem vele. Az asztalnál Puruczki törzsőrmester ült, és elmélyülten cigarettázott. Csató csak annyit mondott neki.

 - Meghoztam a tettest.

Aztán hozzám fordult:

 - Hol voltál vasárnap este kilenc és tíz között?

                   - Lányoknál, Kiskecelen. – gurítottam egy nagyot fapofával. De azért mindjárt megmondtam neki a pontos címet is.

Mielőtt útra kelt, odaállított a kályha mellé:

                    - Az egyik könyöködet tedd a másik lábad térdére! Maradj így, amíg visszajövök!

                   Tudtam, hogy ez a mulya úgy sem boldogul. De a kályha cudarul meg volt pakolva! Mondtam is a szobatársamnak, aki még mindig úgy pöfékelt, mint a kalocsai mozdony:

                    - Az áll itt, akinek az édesanyja nem tisztességes! – mondtam hangosan, aztán elléptem onnan. Erre a főtörzsőrmester elnevette magát, én meg kiegyenesedtem. Magához intett, és azt mondta, hogy gyújtsak rá.

 - Nem dohányzok – feleltem.

                   - Egyszer úgyis el kell kezdeni! Próbálja ki! – válaszolta jókedvűen.. Jól esett, hogy nem tegezett. Kipróbáltam. Három cigarettapapír is elszakadt, mire sikerült egy libafarok nagyságút megcsavarnom.  Így pöfékeltünk és beszélgettünk, amikor Csató úr berontott. Szegény, teljesen ki volt fordulva a sarkából:

 - Te voltál, te piszok! Csak nem tudom rád bizonyítani!

                    - Mit?– kérdeztem, mint egy ma született bárány. Hirtelen olyan lett, mint a színváltós szivárvány: előbb vörös, majd zöld és végül kék.

 - Ki a szobából! – üvöltötte, mint aki megveszett.

                   Nem sokat húztam az időt meg az idegeit. Elköszöntem a főtörzsőrmestertől, aztán becsuktam magam mögött az ajtót. Bevonulás előtt álltam, és már szóltam a csendőrparancsnoknak, hogyha leszerelek, szeretnék csendőr lenni. Azért bánt velem ilyen udvariasan. Amikor befejeztem az iskolát, egy kovácshoz akartam szegődni inasnak, de anyám azt mondta:

 - Ha nekünk jó volt egy életen át a kapanyél, jó lesz neked is.

                   De én nem akartam egész életemben földet túrni. Olyan helyre szerettem volna kerülni, ahol nemcsak a mindennapit keresi meg az ember, de még szép ruhára is futja. Nekem már csak ez a lehetőségem adódott. Azt majd meglátjuk, hátha a sereg lesz apám és anyám egyszerre. Lett is, de milyen mostoha! Jobb, ha itt befejezzük!

                                                                                          / Hering János visszaemlékezése alapján /

 

                  

                                                                       

                                                                          Anschluss

 

                   Németország minden ellenállás nélkül visszaszerezte a Versailles-ban elcsatolt területeit. /Mi, akik a legnagyobb rablást elszenvedtük, nem tehettünk a nagyok támogatása nélkül semmit./

                    Már csak az maradt hátra, hogy a döntő részben német lakosságú Ausztriát is a Birodalomhoz csatolja. Hogy most már végleg létrejöjjön a valódi nagy német egység!

                    Amiről éppen Ausztria, közben földönfutóvá vált Habsburgjai, álmodoztak egykor, még a XIX. század hatvanas éveiben, de Poroszország Königgraetznél keresztül húzta a számításukat. Aztán ránk akarták tukmálni az utolsó Habsburg királyt is, az Ottó édesapját.

                   Néhány bátor sakkhúzás és Hitler kiüti Mussolinit, aki kezdetben tiltakozik, majd fenyegetőzik.

                   Hitler ágensei megakadályozzák az Anschlussról tartandó osztrák népszavazást. Aztán felkér néhány nemzetiszocialista osztrák kormánytagot, hívják be hivatalosan a német katonai erőket, hogy rendet teremtsenek az országban.

                  1938. március 13-án Hitler milliók örömmámorától kísérve vonul be a fővárosba, Bécsbe. A megszállás után elrendeli a népszavazást, és az osztrákok 95 százaléka helyesli az egyesülést. Ez a szám is precedens értékű! Nálunk minden népfrontos választáson, harminc évvel később, mindig ez volt a végeredmény!

                  A behívás is precedens! Ezt követően, főleg a szovjet oldalon, lesz majd követője a hitleri példának. Nálunk Kádár / Csermanek / Jánosék fogják kérni 1956-ban a már benn tartózkodó szovjet csapatok internacionalista támogatását a létrejött rend és a romokból éppen csak újjáépített, újra szép fővárosunk - lerombolására. Az ő esetére is illik az a későbbi, 1979-es afganisztáni szovjet beavatkozással kapcsolatos vicc:

                    - Miért jöttök ide? – kérdi az afgán határőr az orosz katonát.

                    - Mert hívtatok.

                    - Kicsoda hívott?

                    - Itt hozzuk magunkkal.                  

                    / Erről jut eszembe, hogy nemcsak Lenin, Hitler, Rákosi, Gerő, de KÁDÁR is impotens volt. /

                   De félre a tréfával!

                   A Német Birodalom most már nyolcvanmilliós nagyhatalom lett. És közvetlen szomszédunk. Súlyos nyomás nehezedik ezután a térség népeire. Az olaszbarátság leértékelődött, és Németország támogatását kellett kérni minden békés revízió végrehajtására.

 

                                                                     Buharin levele

 

                              „Távozom az életből. Fejemet nem proletariátus bárdja alá hajtom, mely kíméletlen, de szigorúan erkölcsös is. Érzem, hogy tehetetlen vagyok a pokoli gépezettel szemben, amely, alighanem a középkor módszereit használva föl, gigászi erőre tett szert, szervezett rágalomhadjáratot folytat, bátran és magabiztosan működik.

                   Nincs már Dzserdzsinszkij, lassanként a múltba vesztek a CSEKA nagyszerű hagyományai, mikor még a forradalmi eszme irányította minden egyes cselekedetét, igazolta kíméletlenségét az ellenséggel szemben, és védte az államot mindenféle ellenforradalomtól. Ezért vívtak ki a CSEKA szervei annak idején különleges bizalmat, különleges megbecsülést, tekintélyt és tiszteletet. Jelenleg azonban, az úgynevezett NKVD nagy többségükben – eszme nélküli, elzüllött, jól fizetett csinovnyikok elfajult szervezete, akik a CSEKA egykori tekintélyét felhasználva, Sztálin beteges gyanakvását kiszolgálva, félek többet mondani ennél, érdemrendeket és dicsőséget hajszolva végzik a maguk förtelmes dolgát, a nélkül – mellesleg szólván -, hogy tisztában lennének vele: egyidejűleg önmagukat is megsemmisítik, mert a történelemben a mocskos ügyeknek nem maradhatnak tanúi.

                   A Központi Bizottság bármely tagját, a párt bármely tagját porrá morzsolhatják ezek a csodatévő szervek, árulót, terroristát, diverzánst, kémet csinálva belőle.

                   Viharfelhők tornyosulnak a párt fölött: csak egyedül az én semmiben sem vétkes fejem ezer és ezer ártatlan pusztulását vonja maga után. Hiszen szervezetet kell kreálni – Buharin szervezetét, amely a valóságban nem létezik, nemcsak most, amikor már hetedik esztendeje, hogy köztem és a párt között a véleménykülönbségnek még az árnyéka sem merül föl, hanem korábban, a jobboldali ellenzék idején sem létezett. Rjutyin, Uglanov titkos szervezeteiről semmit sem tudtam. Saját nézeteimet Rikovval, és Tomszkijjal együtt nyíltan képviseltem.

                   Tizennyolc éves koromtól vagyok a pártban, és életem célja mindig a munkásosztály érdekeiért folytatott harc, a szocializmus győzelme volt. És ezekben a napokban az újság, amely címében az igazság / Pravda / szent fogalmát viseli, a legvisszataszítóbb hazugságot terjeszti, azt írván, hogy én, Nyikolaj Buharin meg akartam semmisíteni október vívmányait, restaurálni akartam a kapitalizmust. Ez olyan arcátlan hazugság, amelyhez fogható, az arcátlanság és a néppel szembeni felelőtlenség fokát tekintve, csak az lehetne, ha Nyikoláj Romanovról kiderítenék, hogy egész életét a kapitalizmus és a cári önkényuralom elleni harcnak, a proletárforradalom ügyének szentelte.

                   Ha a szocializmus felépítésének módszereit illetően nemegyszer tévedtem is, kérem, hogy az utókor ne ítéljen szigorúbban, mint Vlagyimir Iljics tette. Elsőkként, még kitaposatlan úton indultunk el az egyetlen cél felé. A Pravdának külön vitamelléklete volt, mindenki vitázott, kerestük az utat, összevesztünk és kibékültünk, és mentünk tovább az úton együtt.

                   Önökhöz fordulok, a párt vezetőinek jövendő nemzedékéhez, akiknek a történelmi küldetéséhez tartozik majd az a kötelesség is, hogy kibogozzák a bűnöknek e szörnyűséges szövevényét, mely ezekben a napokban egyre terebélyesedik. A párt minden tagjához fordulok! Életemnek ezekben a talán utolsó napjaiban is bizonyos vagyok benne, hogy a történelem szűrője előbb vagy utóbb elkerülhetetlenül lemossa rólam a rám ragadt gyalázatot. Soha nem voltam áruló, Lenin életéért habozás nélkül odaadtam volna a sajátomat. Szerettem Kirovot, semmire sem készültem Sztálin ellen. Kérem a párt vezetőinek új, fiatal és becsületes nemzedékét, mentsen fel a vádak alól, és állítsa helyre a párttagságomat!

                   Ne feledjétek elvtársak, hogy azon a zászlón, amelyet diadalmenetben visztek a kommunizmus felé, az én véremből is van egy csepp.”

                                                Nyikolaj Buharin: A pártvezetés jövendő nemzedékének / 1938 /

 

                  NB: Az a vörös zászló, amelyet ma már nem is visznek a kommunizmus felé, nem a Buharinok, Rikovok vérétől vörös, hanem az ártatlanul legyilkolt polgárok, hívek, papok, parasztcsaládok és éhen halt ukránok millióinak vérétől ilyen.” Mert nem az a győztes, aki a vért ontja, hanem akinek a vérét ontják. Ez a vér törvénye a Földön”. / Dosztojevszkij / Ez a PRAVDA!

 

                                                                    Churchill és Hitler

 

                   „Tudom, hogy a magyar nép mindig kész volt a függetlenségéért síkra szállni. Tudom, többször beszéltem már róla, és nagyon fájlalom, hogy felette igazságtalan feltételeket állapított meg az Önökkel kötött békeszerződés. Mit, a németek panaszkodnak a versailles-i békeszerződés igazságtalansága miatt? Az a béke messzemenően méltányos volt, hogy hasonlót a németek a jövőben nem várhatnak.

                   A trianoni rossz békeszerződés volt, mert egy uralkodásra hivatott népet, amely Európának ebben a részében talán egyedül tudott századokon át magasabb rendű politikai képességeket kifejteni, szétszakította, és szolganépek uralma alá helyezte. Az Önök fájdalma és felháborodása jogos.”

                    Vajon, ki mondhatta? Egy habzó szájú magyar soviniszta? Egy irredenta? Nem, kérem: Sir Winston Churchill a harmincas évek második felében.

                                                                    

                                                                          +

 

                   1938. szeptember 12-én Hitler éles kirohanást intéz a csehek ellen a Szudéta-vidék németjeinek védelmében. Ez volt a politikai manőver első állomása. Segíteni fog-e Fanciaország vagy Anglia, ha Csehszlovákiát német támadás érné? Hitler megint hazardírozik. Háborúval fenyeget, de rá akarja kényszeríteni az angolokat, hogy valljanak színt: Fellépnek – e fegyveresen, ha háború robbanna ki a csehekkel?

                    Jól számított, az angolok miniszterelnöke Münchenben belenyugszik a német lakta területek bekebelezésébe. Hiszen Hitler azt ígérte, hogy ez lesz az „utolsó kívánsága”.

                   De mi lesz a lengyelekkel és magyarokkal?

                   A magyarok Párizshoz és Londonhoz fordulnak, hogy legyenek méltányosak a kisebbségben élő magyar nemzetiséggel szemben is. Onnan semmi konkrét válasz nem érkezett.

                   A müncheni egyezmény a két ország tárgyalásaira bízza a közös probléma megoldását. A három hónapos határidő egy Benessel való tárgyalásra nem volt elegendő.

                   Következett az első bécsi döntés, de már 1939-ben.

 

                                                                        Ki az erősebb?

               

                    A szüleim is nehéz helyzetbe kerültek a nagypapa halálával. Egyikük sem volt földéhes gazda, de gondolkodó és jövőt tervezgető ember. Bosszantotta őket, hogy egész évben csak dolgoznak, a végén pedig alig marad valami hasznuk. Anyám lakodalom tájékán átélt betegsége megtanította őket, hogy mindig tartalékolni kell, mert váratlan események jöhetnek közbe, és akkor nincs kihez fordulniuk.

                    Változtatni kell az életükön! Apám először fix fizetéses állami szolgálatra gondolt. Jelentkezett a vasútnál, de csak olyan munkát ajánlottak neki, ami az erejét meghaladta volna, és egy volt kitűnő tanulónak megalázó lett volna.

                    Abban is megegyeztek, hogy boltot nyitnak. Ehhez tőke kell, de az ő rokonságukban egyetlen Rotschild vagy báró Hatvany sem akadt, ezért valamelyik föld eladására gondoltak. Ekkor került sor kötöttük arra az első összecsapásra, amely nemcsak ebben a kérdésben döntött, de egy életre meghatározta, hogy kié legyen a családban a vezető szerep.

                   Elkezdődött a lelket őrlő belharc a hatalomért. Addig a tárgyalások eljutottak, hogy okos ember legyen boltos. Még jól is hangzik. De honnan kerítsük elő rá a pénzt? – ez volt a fogas kérdés. Valamelyik földet el kéne adni!

                   A most következő összecsapásban dőlt el, hogy ki az erősebb? Ki lesz az irányító életük végéig?

                   Éppen a kanális-parti kukoricásban kapáltak a pokoli melegben, mert az égen egyetlen felhő sincs, még mutatóban sem, de annál több a töprengő fiatalok homlokán. Idegesítő munka, idegesítő gondolatok. Viharfelhők tornyosultak a lelkekben.

                   Apám haladt elől, ő hajtotta az első sort, két-három méterrel mögötte az édesanyám. A másodikat. Ekkor az asszony, a már felnőtt asszony kijelentette:

                    - Tudod mit, uracskám! Azt gondoltam, hogy eladjuk az erdőnket, és annak az árából nyitunk boltot.

                    - Télen meg majd szalmával fűtünk! – kontrázott apám.

                    - Te nem vagy favágó, nem értesz ahhoz a munkához. Eddig sem jártunk benne, még jószerint az sem tudom, hol van. Olyan, mint egy mesebeli erdő. Csináljunk abból pénzt!”

                    - Azt nem lehet, mert már a dédapám is vigyázott rá.

                    - De nem értünk a favágáshoz! – tartotta kezében továbbra is az ászt az anyám.

                    - De a szájon vágáshoz értek! – mondta elborult szemekkel az apám, és közelebb lépet, hogy megüsse. De ekkor olyan változás ment végbe az anyám arcán, olyan jéghideg lett a pillantása, amitől visszahőkölt. Az édesanyám felemelte a kapáját, és így szólt:

                    - Ha még egy lépést teszel felém, ezzel a kapával csaplak agyon!

                   Apám valóban olyan lett, mintha le is taglózták volna. A keze lehullott, és hátat fordítva, szürke arccal elindult a Kanális felé. Lassan, bizonytalanul lépkedett a göröngyös földön. Anyám aggódva figyelte: „Csak nehogy valami butaságot csináljon!” – gondolta aggódva, mert a víz, éppen a földjük végénél, igen széles és mély volt.

                    De csak percek múlva ment utána. Óvatosan közeledett a parthoz, és levelek között már távolabbról meglátta apám fehér, de mintás ingét. A vízparton ült. Aprócska halacskák buzogtak előtte a vízben, szemben a víz sodrával.

                    - Jaj, hála Istennek! – hadarta alig hallhatóan anyám, és keresztet vetett. Hosszú percekig, szó nélkül állt az apám mögött, akinek a háta vonaglott a sírástól, és folyt a könnye, mint egy kisgyereknek. Aztán anyám vette a bátorságot, és az édesapám mellé ült. Aztán a vállára hajtotta a fejét.

                   Félóráig hallgattak. Közben fölöttük szitakötők cikáztak, és apró halacskák próbálgatták erejüket, mindig csak az árral szemben.

                   Így aztán kinyitották azt a boltot! Még fénykép is készült róla. Apám büszkén áll az ajtajában – mezítláb.

                                                                              +

 

                   Anyámék tehát eladták a mesebeli erdőt, amelyik azért volt az, mert a saját szemükkel sohasem látták. De az árából nyithattak egy parasztboltot, azaz egy szatócsboltot még a háború kezdete előtt. Kibérelték a Berta Feri bácsiék egyik utcára nyíló helyiségét, és kirakták a cégtáblát:

 

                                                                    VEGYESBOLT

                                                               Tul. Ugranyecz András

 

                   A polcok megteltek, a vevőket kedvesen fogadták és kiszolgálták. No, ez nem ment olyan simán! Mert, ha édesapám volt a soros vagy a kisegítő, mindig megcsappant a bevétel. Nem értett úgy az emberek nyelvén, mint a felesége, Filus Eszti, az édesanyám.

                   Akinek őszintén meg is mondták, hogy András nem való boltosnak. Ők aztán ehhez igazodtak. Apámnak megmaradtak a földek: a Kanális-part kukoricása meg a szőlőművelés. Anyámnak a pult, és a beszerzés. Lassacskán, de azért jött a pengő Milyen örömteli események voltak, sőt esti szórakozások, a kasszazárás izgalmas órái. No, máma mennyi lett a tiszta bevétel?

                                                                                 +

                   Rövidesen megismerték a kapitalista szabad verseny játékszabályait, mert volt már a Kalocsai utcában egy vegyesbolt. A / Blanfeld / Boros Zsigmondé. De éppen a harmincas évek végén a tulajdonos már idős ember volt, ezért fölfogadta segédjének Balogh Ferit. Ő katonának alacsony volt, de Borosné besorozta. Az asszony legalább harminc évvel volt fiatalabb a férjénél, és húsz évvel idősebb, mint a segédjük.

                  A talpraesett legény igen bevált, mert kiszolgálónak teremtette még az Isten is. Fürge járású, éles eszű és sebes beszédű fiatalember volt, és addig le nem hervadt arcáról a mosoly, amíg a pénzt a kasszába nem söpörte.

                   Esténként, zárás után, mindig leltározott, és ilyenkor a haszon kisebbik felét bizonyára zsebre vágta, hiszen megdolgozott érte. De az is lehet, hogy ilyenkor a Borosnéval számolták meg töviről a hegyire a bevételt. Sokan sejtették, hogy selymes viszonyban van a tulajdonos feleségével. Az esti hosszú leltározást kajánul összekapcsolták a sejtelemmel, és úgy is kérdezték tőle:

                    - Ferikém, láttam, hogy tegnap este is sokáig leltároztál! Aztán mennyi volt a bevétel?

                   Az öreg Boros már lemondott minden haszontalanságról: asszonyról, haszonról. Egész nap a nyugágyban szunyókált. Talpalt már hetvenéves koráig eleget!

                   Nyáron egy termékeny barackfa alá állította a nyugágyat. Hallgatta a csendet, és csak nagy ritkán jutott el hozzá a hosszú deszkakerítésen keresztül valamelyik hajtó ostorpattogtatása vagy a kocsikerekek porverő zörgése.

                   Ha puha sárgabarack hullott néha az ölébe, gyenge ínyével azt eszegette. Sötét kalapja ott hasalt mellette a fűben, mint egy fekete macska.

                   Ha szellő támadt, és meglengette vézna, ősz hajszálait, akkor gyorsan a fejére csapta. A meglévőkre nagyon vigyázott, nehogy a maradék százat is kitépje valamilyen neveletlen szél-ficsúr. Úgy félt, szegény, a teljes kopaszságtól, mint más, korabeli, a haláltól.

                   A körülötte forgó világban pedig szólhatott a pajzán nóta:

 

                                                                Ablakomon ne kopogtass!

                                                                Jöjj be, rózsám, mert alusznak!

                                                                Alszom én is, alszik más is.

                                                                 Jöjj be, rózsám, aludj te is!

   

 

                                                                         Keceli leventék

                                            

                    Tizennyolc évesen nekem már csak anyám meg édesapám parancsolt.

                    Nem szerettem az időpocsékolást, nem jártam leventézni. Vasárnaponként a gazdák a községháza előtt fogadták föl a következő hét napszámosait. Ott ácsorogtam, amíg csak az ajánlataikkal a következő hetem be nem telt, és csak azután mentem ki a gyakorlótérre. Többször előfordult, hogy ki sem evett a fene, mert már úgyis elkéstem volna.

                   Az oktatók megsokallták, és csendőrökkel vezettettek elő. Ezt a módszert nem tetszett sem nekem, sem a kísérőimnek, de a főszolgabíró és a kerületi csendőrparancsnokság utasítása olyan volt, mint a szentírás. Végre kellett hajtani!

                   A gyakorlótéren átadtak az oktató úrnak. Ám, amikor a csendőrök elmasíroztak, én is tisztelegtem a barátaimnak, és rögvest hazaballagtam. A következő vasárnap újra kikísértek, csak akkor már többedmagammal.

                   Rajtam kívül mások is munkát koldultak a leventézés helyett. Ezután vasárnaponként a községháza udvarán volt a parancshirdetés. Az előző heti engedetlenségért szerény személyemet kihallgatásra rendelték.

                   Testben egy kiadós ebéddel, lélekben pedig azzal a szent meggyőződéssel, a vasárnap délután arra való, hogy a következő heti munkák előtt kipihenjem magamat.

                   A tanácsteremben két oktató is várt. Jobbról-balról erősen fogták a karomat, és úgy vonszoltak a négyes számú irodába, ahol Kenyeres Kálmán úr fogadott. A kísérőim eltávoztak. A főnök bezárta az ajtót az 5-ös iroda és a folyosó felé. Aztán behúzódott az íróasztal mögé:

                   - Miért nem jártál leventébe? – kérdezte elég agresszívan. De egy mukkot sem válaszolhattam rá, mert előkapott a pult alól egy hosszú bikacsököt. Akkorát vágott vele a bal vállamra, hogy a jobb faromat csípte meg a vége. Mondtam neki, a magam jámbor hangján, hogy meg ne ismételje, mert rosszul jár. Abban a minutumban a másik felemre is kaptam egyet. Bizony, a bosszúállás lelke költözött belém!

                   Átnyúltam a pudli felett, és egy kézzel elkaptam a kabátját. Átemeltem az asztalon, és nekinyomtam a falnak. A térdemmel egy kissé a gyomrába léptem, mire rögtön elájult. Az a szerencsétlen flótás lefeküdt aludni, mint egy szopós kisgyerek.

                   A kintről behallatszó hangokból kivettem, hogy megérkezett a vezető főoktató, Magyar Jenő tartalékos tüzér hadnagy. Rögtön tudatták vele, hogy s mint vagyunk. Nagyon be akart jönni, mert veszettül verte az ajtót.

                   - Nyissad ki! Parancsolom!

                   - A főoktató úr zárta be. Tessék neki szólni!

                   - Ha nem nyitod ki, belövök!

                   - Azt lehet, mert a Kenyeres úrral takaródzom.

                   Mivel én álltam vesztésre, csak kinyitottam. A hadnagy úr masírozott be elsőnek, mint főoktató. Utána besorakoztak a többiek is: Halász Pál, Beke Ferec meg Rózsa József aloktatók. Az utóbbi, Rózsa lévén, igen szúrósan kezdte.

                    Se szó, se beszéd, mindjárt mellbe vágott. Én pedig akkorát a gyomrának a szájába, hogy az egész „rózsabokor” a Beke karjaiba hullott. Erre Magyar Jenő, mert mégiscsak a főnöknek van több esze, kiadta a parancsot:

- Hagyjátok ezt az őrültet!

                   Úgy éreztem magam, mint egy sarokba szorított vadállat, éppen csak nem vicsorogtam. Nézték, ahogy lassan összeszedem magam, aztán átmentem a nagyterembe.   Hosszú piros szőnyeg a közepén, azon állt a többi vádlott.

                    Fehérek voltak, mint a fal, Mert igen jól hallották, hogy mi ment végbe a négyes szobában, és féltek, hogy rajtuk is elverik majd a port. Hallották az ütések puffanását onnan belülről, és azt hitték, szegények, hogy engem puhítanak.

                   Amikor elébük álltam, úgy bámultak rám, mint egy egész birkanyáj.

- Ne hagyjátok magatokat megverni! – mondtam nekik halkan.

                   Aztán leventésen tisztelegtem, leszaladtam a lépcsőn, és bebújtam a liget sűrűjébe. Leroskadtam a kedvenc padomra, és néhány percig mély slukkokkal szívtam a friss őszi levegőt.

                   Láttam, ahogy oszladozott a nyáj hazafelé. Kiderült, hogy senki sem vertek meg, senkit sem csuktak be, csak javulásra szólították fel az egész bandát. Én javíthatatlan maradtam. 

                                                                           / Hering János visszaemlékezése alapján /

         

                                                              Mihez nem ért a magyarság?

                   

                   Amikor Hitler a Szudéta-vidék visszacsatolásának a kalandjába belevágott, a magyarokat arra biztatta, hogy teremtsenek a németek számára ürügyet a beavatkozásra. Azaz hajtsanak végre szabotázsakciókat, robbantgassanak a magyarlakta szlovák területeken. Csak a Führer el sem tudta képzelni, hogy van olyan nép a világon, amelyik ilyen alattomos módszerekhez nincs hozzászokva.

                   Még ma sincs „affinitása” ilyen aljas cselekedetek végrehajtására. Azokat a robbantásokat sem magyarok követték el, amelyekkel a rendszerváltás idején megrongálták a Parlamentet és a Mátyás-templomot. A robbantásos merénylet egy zsidókat szállító és a repülőtérre tartó busz ellen sem magyar kéz munkája. Még a móri mészárlás tettesei vagy felbujtói sem magyarok, mert az is csak aljas politikai akció volt.

                    A magyar kormány arra sem vállalkozott, hogy háborút indítson, és így, a németeknek legyen ürügye a beavatkozásra. Politikai, békés úton történő revíziót akart.

                  / Inkább nevetségessé válik, mint Horthy, aki párbajra akarta kihívni Benest. /

                   Mivel Benessel nem boldogultunk, a döntést a németekre és az olaszokra bíztuk. És ezek az első bécsi döntésükkel, a színtiszta magyarlakta határmenti sávot nagy kegyesen vissza is adták nekünk.

                   Nyugaton neveztek ezért bennünket „hullarablóknak és a legpocsékabb nemzetnek”. Csak ezek a zsurnaliszták elfeledkeztek arról, hogy az elsőszámú hullarabló Benes és Masaryk volt, akik hamis statisztikákkal, hazug történelmi tényekkel raboltak el tőlünk a vitatott területeket. Most jegyzem meg, most már tudom, hogy a Teleki-levél hamisítványába miért és honnan került bele a Teleki Pál szellemét és magyar nép becsületét sértő két mondat: „Hullarablók lettünk. A legpocsékabb nemzet.”

                   A lényeg: 1939-ben tehát bevonulhattunk a Felvidék egy részére, és némi huzavona után megszálltuk Kárpátukrajnát, amellyel újra közös határunk lett a lengyelekkel, régi jó barátaink nagy-nagy szerencséjére.

                                                                                +

 

                    A bakáink bevonulását az ott élő magyarok hatalmas lelkesedéssel fogadták. Ebben a területfoglalásban, amelynek egyetlen áldozata sem volt, részt vett az édesanyám idősebb testvére, Farkasfalvi József is. Idézem az onnan küldött levelezőlapjának a szövegét:

                 Kedves Szüleim!

                 Hála Istennek, egészséges vagyok, amit maguknak is kívánok. Tudatom, hogy a felvidéki magyar testvéreink felszabadítása szerencsésen megtörtént. Amire még nem is mertünk gondolni, mert még eddig semmi baj. Tudatom Kedves Szüleimmel, hogy azt az ünnepélyt és örömsírást, amit útközben láttunk, leírni nem lehet. Isten velük és velem Viszontlátás reményében:

                                      Szerető fiuk, Józsi.

                                                                                 +

                   Vitéz Farkasfalvi Józsefet, mert az édesapja révén felvették a vitézek közé, először 1932-ben hívták be katonának. Az öccse, aki tizennyolc és a húga, aki tizenhárom éves volt ekkor, meg is látogatták a kiskunhalasi kaszárnyában, egy férfikerékpáron ülve. András nagybátyámtól nem volt kis sportteljesítmény! Anyám elbeszélése szerint, amikor a kerékpárvázról leszállt, azt hitte, hogy útközben elvesztette mind a két lábát.

                   De aztán megindult a „zsibbadt erek útjain a vér”, és frissen lábra állt. Igen megörültek egymásnak. Nagyon szeretetre méltó ember lehetett József nagybátyám, kár, hogy olyan korán elment közülünk. Biztosan szerettem volna én is.

                   Anyám szerint olyan ember volt, aki a légynek sem tudott volna ártani. Akkor a nagyapámnál is jobb volt egy fokkal, mert az, ki nem állhatta a pimasz legyeket, és mindig keze ügyében tartott egy precíz, maga gyártotta légycsapót.

 

                                                                 Szegény Lengyelország!

 

                   De mi történt közben a lengyel barátainkkal? Ami a tisztességes nációkkal történni szokott: újabb nagy történelmi megpróbáltatás.

                   Két, sok mindenben hasonló, rendszerről van szó: a szovjet szocializmusról és a német fasizmusról. Mindkettő egyetlen párt totális uralmát jelenti a nép fölött. Németországban egy hivatalosan „kulturált”, a Szovjetunióban, megint csak hivatalosan, egy „műveletlen” nép fölött, sőt népek fölött.

                   A háború megkezdésekor Hitlernek arra volt szüksége, hogy a két rendszer baráti jobbot nyújtson egymásnak, és a rövidesen megszállandó területeket felosszák egymás között. Erre volt hivatott az 1939 augusztusában megkötött Molotov-Ribbentrop-paktum és annak titkos záradéka.

                   Ebben rögzítették Lengyelország felosztását és a Balti-államok sorsát.

                   Miután az államot, mint demokratikus rendszert, szétverték, az egyetlen megmaradt pártban tömörült emberek vették át a totális hatalmat.

                   A halott Lenin egyik barátja ezt írta a háború előestéjén:

                  „A sztálinizmus rosszabb, mint a fasizmus: kegyetlenebb, barbárabb, igazságtalanabb, erkölcstelenebb, antidemokratikusabb. Valójában szuperfasizmus.”

                   Ezek a rendszerek megértetik az egyénnel, hogy mennyire tehetetlen és jelentéktelen. A legvérlázítóbb hazugságokra épülnek, akár a programról, akár a vezér személyiségéről van szó. A vezérek személye a legjobb példa erre a durva félrevezetésre. Mussolini volt az olaszok dúcséja, vezére. Ez a hitvány szájhős lett a bátorság és férfiasság jelképe. A mániákus őrült Hitler, akit még hadseregének tábornokai időben el akartak távolítani a hatalomból, de leváltotta őket. Az új Németország építőjeként aposztrofáltatta magát, valójában Németország tönkretevője lett. Sztálint, ezt a vérszomjas fenevadat, a népek bölcs atyjának nevezték.

                   Nagyon fontos különbség a két utóbbi között, hogy amíg Hitlerben sokáig bízott német nép többsége, Sztálin, a klikkjével együtt, jobban félt a saját népétől, mint bármelyik külföldi hatalomtól.

                    Gondoljunk a Vörös téri Lenin Mauzóleum jelképes magasságára! Onnan szemlélte félelemmel idomított népének novemberi felvonulásait. És az őt körülvevő slepre, amelyik uszult a parancsaira, mint egy idomított véreb, vagy pusztult is olykor-olykor, ha a VEZÉR ujja valamelyikükre rámutatott.         

                                                     Most temettük el szegény Kosztolányit

                                                     S az emberségen, mint rajta a rák,

                                                     Nem egy szörny állam iszonyata rág.

                                                     S mi borzadva kérdezzük, mi lesz még,

                                                     Honnan uszulnak ránk új ordas eszmék…

                                                                                                József Attila

                                                                                +

 

                   És mit tett a lengyelekért a két nyugat-európai szövetséges? Franciaország és Nagy-Britannia? Határidőket szabtak. Az angolok: Ha szeptember harmadikán délig nem hagyják abba a támadást, Anglia hadiállapotban lévőnek tekinti magát. A franciák: Ha 3-án délután öt óráig, akkor Franciaország is hadiállapotban lévőnek tekinti magát. A későbbi szovjet beavatkozással kapcsolatban az angolok úgy nyilatkoztak, hogy az orosz támadás: „igazolhatatlan” /injustified/.

                    Hitler, akit Ribbentrop azzal hitegetett, hogy a nyugati hatalmak az utolsó pillanatban magukra hagyják a lengyeleket, a francia nagykövet távozása után külügyminisztere felé fordult:

                     - Was nun? / Most mi lesz?/

                    A beállott csöndet Gőring felkiáltása törte meg:

                     - Ha mi ezt a háborút elveszítjük, Isten legyen hozzánk irgalmas!

                    A háború azért tört ki, mert Németország korlátlan hatalmú diktátora így akarta, és más oka nem volt rá, mint az, hogy Németország hatalma szomszédaihoz képest túl nagyra nőtt, és ezt a hatalmat az adott pillanatban érvényesíteni lehetett. Németország nyugati határszélén pedig elkezdődött a „furcsa háború”, amelyben egyetlen lövés sem dördült, egészen addig, amíg Hitler rászánta magát a két cserbenhagyó legázolására.

 

                                                            Egy üldözött apparatcsik levele

 

                   Sztálin, Önnel új időszak kezdődött, amely a forradalmunk történetébe a „terror korszakának” cimszava alatt fog bevonulni. A Szovjetunióban senki sem érezheti magát biztonságban, álomra hajtva a fejét, senki sem tudja, sikerül-e az éjszakai letartóztatást. Senki sem számíthat kegyelemre. Jobboldali és bűnöző, október hőse és a forradalom ellensége, régi bolsevik és pártonkívüli, kolhozparaszt és követségi tisztviselő, népbiztos és munkás, értelmiségi és a Szovjetunió marsallja – mindenki ki van téve a vész csapásainak. Mindenki ugyanabban a véres ördögkerékben forog.

                   Ön az egykori trockistákkal, zinovjevistákkal, buharinistákkal kezdte a véres leszámolást, aztán a régi bolsevikok kiirtásával folytatta, utána megsemmisítette a párton kívüli és pártkádereket, akik a polgárháborúban születtek, és a vállukon hordták ki az első ötéves terveket, és végül, megszervezte a Komszomol lemészárlását is. Ön a trockista – buharinista „kémekkel”vívott harc jelszavával takaródzik. Ám a hatalom nem tegnap került az Ön kezébe. Az Ön jóváhagyása nélkül senki sem juthatott felelős poszthoz. Ki ültette az úgynevezett „népellenségeket” az állam, a hadsereg, a párt és a diplomáciai szolgálat legfelelőségteljesebb posztjaira? Joszif Sztálin! Ki telepített a párt- és államapparátus minden pórusába úgynevezett „kártevőket”? Joszif Sztálin!

                   Alávaló hamisítások segítségével Ön bírósági pereket rendezett, amelyekben a vád ostobasága felülmúlta a szemináriumi könyvekből Ön által jól ismert középkori boszorkánypereket. Ön is jól tudja, hogy Pjatakov nem repült Oszlóba, Maxim Gorkíj nem természetes halállal halt meg, és Trockij sem siklatott ki vonatot. Tudva, hogy mindez hazugság. Ön ösztönzi cinkostársait, hogy tovább rágalmazzanak és rágalmazzanak! A rágalomból valami mindig megmarad.

                   Lenin koporsója fölött Ön ünnepélyes esküt tett arra, hogy teljesíteni fogja végakaratát, és úgy fog vigyázni a párt egységére, mint a szeme világára. Esküszegő! Ön megsértette Leninnek a végakaratát. Őn megrágalmazta és kivégeztette Lenin régi harcostársait, akiknek ártatlanságával teljesen tisztában volt. Haláluk előtt arra kényszerítette őket, hogy olyan bűnöket bánjanak meg, amelyeket, amelyeket sohasen követtel el, és tetőtől talpig bemocskolják magukat.

                   Hol vannak az októberi forradalom hősei? Hol van Bubnov? Hol van Krilenko? Hol van Antonov-Ovszejenko? Hol van Dibenko? Ön tartóztatta le őket, Sztálin! Hol van a régi gárda? Nincsenek már az élők sorában. Ön lövette őket agyon, Sztálin! Ön megrontotta és bemocskolta saját híveinek lelkét. Arra kényszerítette az Önnel együtt haladókat, hogy gyötrelmek között és undorodva, tegnapi elvtársaik és barátaik vérében gázoljanak. A párt hamis történetében, amelyet az ön vezetésével írtak,, Ön megrabolta a holtakat, az Ön által meggyilkoltakat és megrágalmazottakat, amikor önmagának tulajdonította az ő hőstetteiket és érdemeiket.

                   Képmutató módon azt hirdette, hogy az „értelmiség a föld éltető nedve” – Ön a szabadság minimumától is megfosztotta az írókat, a tudósok, a festők munkáját. Olyan présbe szorította a művészetet, amelyben megfullad, elhal. Az Ön által megrémített cenzúra őrjöngése és a mindenért fejükkel felelő szerkesztők érhető félénksége oda vezetett, hogy a szovjet irodalom elsorvad, megbénul. Az író nem tudja megjelentetni műveit, a drámaíró bemutatni darabjait, a kritikus kimondani személyes véleményét, ha azon nincs rajta a hivatalosság stemplije. Ön megfojtja a művészetet, elvárva, hogy udvari talpnyalójává legyen, de a művészet inkább hallgat, semhogy hozsannát zengjen Önnek.

                   Erőnek erejével álművészetet akar meghonosítani, amely unalmas egyhangúsággal csak az Ö zsenialitásáról énekel, amivel mindenki torkig van. Tehetségtelen grafománok félistenként, mint a Nap és a Hold szülöttét dicsőítik Önt, Ön pedig, mint egy keleti despota élvezi az otromba hízelkedést. Könyörtelenül kiirtja a tehetséges, de Önnek nem megfelelő írókat. Hol van Borisz Pilnyak? Hol van Szergej Tretyakov? Hol van Aroszejev? Hol van Mihail Szilcov? Hol van Galina Szerebrjakova, akinek egyetlen bűne, hogy Szokolnyikov felesége volt? Ön tartóztatta le őket, Sztálin!

                   Ön megfosztotta a szovjet tudósokat, különösen a humán tudományok területén a tudományos gondolkodás szabadságának a minimumától is, amely nélkül az alkotómunka lehetetlenné válik. Intrikákkal, botrányokkal, rágalmakkal teszik lehetetlenné az egyetemeken, intézetekben, laboratóriumokban dolgozó tudósok munkáját a magabiztos tudatlan tökfilkók. Az egész világ színe előtt olyan kiemelkedő orosz tudósokat nyilvánított „disszidenseknek”, mint Iptyev és Csicsibabin akadémikus. Naív módon azt gondolta, hogy ezzel megfoszthatja őket a dicsőségtől, pedig csak önmagát szégyenítette meg, amikor az egész világ tudomására hozta, azt az Ön a rezsimje által szégyenletes tényt, hogy a tudósok elmenekülnek az Ön paradicsomából. Meghagyva Önnek az Ön „áldásait”: a lakást, az automobilt, a népbiztosság ebédlőjébe szóló ebédlőjegyeket.

                   Ön kiirtotta a tehetséges orosz tudósokat. Hol van a legjobb szovjet repülőgép-tervező, Tupoljev? Még őt sem kímélte. Ön letartóztatta Tupoljevet is, Sztálin! Nincs olyan zug a szellemi életben, ahol nyugodtan dolgozhatna az ember. A színházigazgató, a nagy rendező, a kiemelkedő

   alkotóművész, Vszevolod Mejerhold. Mejerhold nem foglalkozott politikával. Ön mégis letartóztatta Mejerholdot, Sztálin!

                   A háború előestéjén Ön lerombolta a Vörös Hadsereget, az ország büszkeségét, erejének biztosítékát. Ön lefejezte a Vörös Hadsereget, a Vörös Flottát. Ön megölte a hadsereg legtehetségesebb vezetőit, akik a világháború és a polgárháború tapasztalatain nőttek fel, élükön Tuhacsevszkijjel, a nagyszerű marsallal. Ön kiirtotta a polgárháború hőseit, akik a legkorszerűbb technikának megfelelően átalakították, és legyőzhetetlenné tették a Vörös Hadsereget. A legnagyobb háborús veszély pillanatában Ön folytatja a hadsereg vezetőinek megsemmisítését. Beleértve az alsóbb parancsnoki kart és a fiatal parancsnokokat. Hol van Bljuher marsall? Hol van Jegorov marsall? Ön tartóztatta le őket, Sztálin!

                   A szovjet nép nyomására ön képmutatóan feltámasztja az orosz történelmi hősök kultuszát: Alekszej Nyevszkijét, Dmitrij Donszkojét, Mihail Kutuzuvét. Abban reménykedve, a jövendő háborúban ők többet fognak segíteni Önnek, mint a kiképzett marsallok és tábornokok.

                   Az Ön őrült bacchanáliája nem tarthat már sokáig. Végtelen az Ön áldozatainak listája, lehetelen mindenkit felsorolni. A szovjet nép előbb vagy utóbb a vádlottak padjára fogja ültetni Önt, mint a szocializmus és a forradalom árulóját, mint a legfőbb kártevőt, a nép igazi ellenségét, mint a éhínség és a hamis perek szervezőjét.

                                                                                                F: F. RASZKOLNYIKOV / 1933 /

 

                   NB: „Ön tartóztatta le, Sztálin!” – írja indulatosan a szerző. Nem Sztálin, hanem Jezsov vagy Beríja, akik a saját anyukájukat is őrizetbe vették volna. Hiszen Lenin elvtárs szerint, akit bizonyára szorgalmasan tanulmányozott:

                  „Számunkra nem létezik az emberi társadalmon kívül álló erkölcs: ez csalás.Nálunk az erkölcs a proletár osztályharc érdekeinek alárendelve.”

                   Menekülése Bulgáriából a kapitalista Franciaországba, ha önmagában is izgalmas életepizód. Az itt olvasott levele halála után jelent meg egy emigráns lapban. Hogy idáig fajultak a dolgok a Szovjetunióban, abban Ön is bűnös, Raszkolnyikov. Hiszen, amint vázlatos életrajzából kihüvelyeztem, hivatásos forradalmár már évtizedek óta. Az októberi forradalom kiemelkedő alakja, a kronstadti matrózok legnépszerűbb vezetője, a petrográdi Katonai Forradalmi Bizottság tagja, 1920-ban Balti Flotta parancsnoka lett. Később különböző országokban nagykövet. 1936-ban, amikor Bulgáriából hazarendelik, még a határ előtt megtudja a reggeli lapból, hogy otthon börtön vagy halál vár Önre. Ekkor menekül Párizsba, ahol gyanús körülmények között öngyilkosságot követ el.

                   Az Ön megvilágosodása akkor következett be, amikor megtudta, hogy ki fogják nyírni. És akkor sem állt ki a nyugati közvélemény elé bátran, pedig bizonyára több nyelven beszélt, hanem elbújt, mint görény a büdös vackába. Bátor véleménye csak rejtélyes halála után jelent meg egy emigráns újságban, amelyet jó, ha százan olvastak. Aki elolvasta, és Önt személyesen ismerte, nem felháborodást érzett, hanem derűs elégtételt.

                   Ön, az egykori hithű bolsevik, A „kommunista istenország” vitéz katonája, a Lenin koporsójánál tett esküre hivatkozik. Sztálin éppen azt folytatta, amit Lenin elkezdett Ugyanazzal a szocialista morállal. Azt folytatta, csak a saját speciális módszereivel megspékelve. Lenin is arra intette elvtársait, hogy az osztályellenséggel változatos, kombinált módszerekkel kell végezni. Valahogy úgy fogalmazott, hogy ötletesség adja a rendszer működésének zamatát, bukéját.

                   Lám, Sztálin elvtárs milyen egyedi ötlettel körítve tette hűvösre Kun Bélát! Sajtókonferenciát rendezett a számára, hogy megnyugtathassa az érte aggódó nyugati közvéleményt és főleg önmagát. A tudósítók hazautaztak, Kun elvtárs pedig a következő napon már a Ljubjankában volt, majd a süllyesztőbe került. Hát nem ötletes módszer! Ha megérhette volna, bizonyára kacagna Ön is. Milyen nagy kópé a mi Sztálinunk!

                   Illyés Gyula moszkvai élménybeszámolója szerint Kun Béla már a harmincas évek elején érezte közelgő vesztét. Mert mi mással lehetne magyarázni, hogy erős nosztalgiája támadt Magyarország klímája után? Igen szívesen hallgatta a magyar Himnuszt, és megkönnyezte. Amikor itthon uralmon voltak, hallani sem akarta.

                   Bizonyára eldúdolgatta moszkvai otthonában, kiapadhatatlan nosztalgiával:

                   „Szép vagy, gyönyorű vagy, Magyarország!”

                   És elfeledkezett arról, hogy ott még a falnak is füle van.

                   Ami pedig Lenin személyét illeti: Századik születésnapja alkalmából / 1970 /, Moszkvában egy nagy nemzetközi tudóstalálkozót rendeztek.

                  Ezt Ritter – Ritterspann Gábortól tudom, akivel úttörővezető koromban összehozott a jó sorsom. Igen tájékozott srác volt. Ő ajánlotta olvasásra A Mester és Margaritát.

                  A moszkvai összeröffenéssel kapcsolatban pedig elárulta, hogy az összegyűlt buzgó Lenin-szakértők egyike még azt is kinyomozta, hogy londoni száműzetése idején melyik londoni lotyótól szedte föl a szifiliszét, amely megnehezítette a Krupszkajával való együttműködést, és sajnálatosan rövidre vágta élete fonalát.

 

                                                       Az egyetlen menedék: Magyarország

                    

                   Egyszerre két oldalról éri támadás a lengyel népet 1939 szeptemberében. Ha Teleki Pál és ekkor még Horthy is, nem mond ellent a német kérésnek, hogy Magyarországon keresztül is Lengyelország földjére támadhassanak a német csapatok, sok ezer lengyelnek nem lett volna lehetősége a menekülésre a haláltáborok vagy Katynok biztos pusztítása elől.

                   De amíg a magyar–lengyel határ a németek előtt lezárult, addig a menekülő lengyelek előtt szélesre tárult. Egyedül nálunk kaptak védelmet és ideiglenes nyugalmat a háború poklából menekülők.

                   Az első lengyel menekült 1939. szeptember 10-én lépett magyar földre, de a következő napokban már tízezrével érkeztek. A magyar kormány gyorsan megszervezte a lengyelek jogvédelmét és ellátását. A lengyel katonák a Honvédelmi Minisztérium, a polgári menekültek a Belügyminisztérium hatáskörébe tartoztak. A Belügyminisztérium IX. osztálya élére dr. Antall József / 1896-1974 / belügyminiszteri tanácsost nevezték ki menekültügyi kormánybiztossá.

                   A lengyel menekültek befogadása szempontjából fontos szerepet játszottak a történelmi kapcsolatokat ápoló területek, a határmenti megyék. A menekültek ezreinek első állomáshelye a mai Dél-Szlovákiában húzódó határ menti terület volt. Az elhagyott határőr-laktanyák és egyéb objektumok lettek a lengyel menekültek első befogadó helyszínei. Ezek megtöltése után a helyi lakosság fogadta be a menekültek újabb és újabb tömegeit.

                   A magyar családok nem menekültként, inkább vendégként kezelték a lengyeleket, akik előtt megnyíltak a tiszta szobák, akiknek asztalt terítettek és ágyat vetettek, akiket élelemmel és ruházattal láttak el, és ahonnan tovább utazhattak a II. világháború különböző pontjaira. Nagy részük a Munkács – Sátoraljaújhely – Miskolc vasútvonalon utazott Budapestre, illetve az ország más részein kijelölt táborokba.

                   Ezt a szolidaritást nemcsak az ezeréves jó kapcsolatok, de az elemi keresztényi erkölcs és az együttérzés váltották ki.

                   Az akció országos szervezője Antall József volt, a belügyminisztérium szociális osztályának vezetője, aki a háború után a legmagasabb lengyel állami kitűntetést is megkapta.

                   A rendszerváltás előtt nekünk is jól esett a lengyelek együttérzése 1956-ban. Nem véletlen, hogy a kommunista sajtó és a történelemkönyvek ezt egyetlen szóval sem említik. Sőt! A Szolidaritás mozgalmának idején azt sulykolták a magyar koponyákba, hogy a lengyelek nem szeretnek dolgozni. El akarták vágni egyetlen történelmi kapaszkodónkat, a lengyel-magyar barátság szálait. Ami pedig ifjú Antall József miniszterelnökünkkel műveltek, az gyalázat volt. Ez hulljon vissza az ostoba liberális fejekre!

                                                                               +

                                                                                                 

                   „Bizonyos, hogy Isten haragját és átkát érdemli, és ki tudja, talán a többi vétkek között, egyikért azért rontotta és pusztította Isten a mi szegény hazánkat, hogy az ő szabadulásáért annyi részegítő köszönések lettek; hogyha egy nagy völgybe vinnék a török császár erejét, és ráeresztenék azt a bort, melyet sok részegeskedésben megittak Magyarország szabadulásáért: nem kellene semmi vízözön a török veszedelmére; mind borban halnának.”

                                                                    

                                                             Minden Kapás rokonunk

 

                   Annyit semmiképpen nem javasol tehát Pázmány sem, hogy az ember kivetkőzzön emberi mivoltából, és állattá változzon

                    Így vélekedett a borital hasznosságáról az egyik távoli rokonom, aki mellesleg okos ember is volt, bár nem annyira, mint Pázmány Péter, de tudta, hogy a boritaltól megerősödik az emberi lélek és a test, ha mértékkel isszák. Ezért mérte dopping- és gyógyszerként az öregszőlői kapások demizsonjaiba a munkára is, derűre is serkentő nedűt. Valamikor a harmincas években híres volt Kapás János bácsi a boráról.

                  Az öreg igen jó viszonyban lehetett Noéval, aki meg Istennel. Azt pedig mindenki tudja, hogy aki az Úrral jóban van, könnyen üdvözül. Ezért szerencsésen ballagta végig életének föld felé hajló útját János bácsi is.

                   Pedig közöttünk legyen mondva:

                    Amikor négy éve megözvegyült, a fiainak adta a szőlőket, két egyforma darabban. Honnan volt akkor bora, ha egyetlen tőkéje sem volt? Mindjárt kiderül.

                   Ott lakott most már asszony nélkül, magányosan a bikaistállóval szemben, ahol a nádtetős háza mögött elkezdődnek az öreghegyi szőlők.

                   Akkoriban még nagyüzem volt, mármint a bikaistállónál. Szinte minden háznál volt tehén, és abortuszról még nem is hallottak az emberek. Szerették, ha minden formában szaporodik a család. Emberben is, állatban is.                 

                    Most a gyerekek sokkal kevesebben vannak, mint a kutyák! Ahol három fajkutya vicsorog, ott legfeljebb egy sápadt minimaxos gyerek unatkozik a tévé előtt. Ahol csak két kutya van, remélhető, hogy a lány után még egy fiút is összehoznak a szülők, ha ráérnek.

                    Az öreg borára, amit a „zöld legyek”, a fináncok engedélyével árusított, sokszor megjegyezték:

                     - Ez a keceli Bikavér!

                    Lepecsételt hordókból árusította, és mindig a legjobb minőséget. A bikák valóban nagy hírverést jelentettek a bornak, mert mély és erős hangjuk az öröm órájában beharsogta az öregszőlőket. Talán két kilométerre is elhallatszott.

                   Naponta háromszor volt nagyüzem. A munka előtt, a kora reggeli órákban, délben, és amikor a napocska szolgálatának a végén még a legszorgalmasabb munkás is letette a metszőollót vagy a kapát.

                   De volt az öregnek egy furcsa szokása. Nem engedte a kuncsaftot a kamrába, ahol a nedűt tartotta. Hallani lehetett, ahogy beakasztotta a kampót. Minek azt látni, hogyan telik a demizson? Fő, hogy a vevő elégedetten csettintsen, amikor megkóstolta: Ez az igazi, jó hűvös keceli Bikavér. Nem csap be az öreg bennünket.

                   A parasztokat nem is csapta be, hiszen vagy hatvan évig maga is a földet túrta, amíg nem jött meg vén korában az esze, illetve nem támadt egy jó ötlete. A két fiával magukra zárták az ajtót, és asztalhoz ültek tanácskozni. Másnap a pincét fölvitték a padlásra. Nem bolondultak meg, csak a fináncokat akarták megrövidíteni. Egy félhektós hordót vittek föl a padlásra, és ezt naponta, esténként és lámpafénynél újra feltöltötték.

                   Ügyesen kifúrták a mennyezetet, és csak egy vékony csövecske lapult egy ócska nagykabát mögött. Amíg a vevő várakozott, telecsorgott a demizson, de nem a hivatalos hordóból, hanem a padlásról. Reggel meg este innen mérte. Délben, amikor a legnagyobb volt a fináncveszély, a forgalom meg a legkisebb, a pecsétesből. Hányszor sopánkodott a fináncoknak, hogy milyen kiszámíthatatlanok a népek. Egyszer csurran, máskor csak cseppen.

                   A fiai borát mérte ki, akik mindig gondoskodtak arról, hogy a kútba lógassák a borocskát. Hiába, akkoriban az volt a hűtőszekrény. Esténként kocsival látogatták meg az öreget. Mindig volt szalma a kocsin. De ez nem tűnt fel senkinek. Az öregnek sem jobbról, sem balról nem volt szomszédja. Beálltak az udvarába, és irány a pince! Akarom mondani: a padlás!

                   A szőlő nyitásától a takarásig hosszú a munkák sora. Márciustól novemberig minden áldott nap nyitva volt a Kapás Jani bácsi „csárdája”. Ahol a kapás, a szegény ember, mindig jól járt, ha betért.

                   Kár, hogy elmúlt a bikaistálló. De a legnagyobb kár, hogy egyre több a kutya, és egyre kevesebb az életvidám kisgyerek.

                    Talán használni kéne a józan eszünket, mint ahogy az öreg Kapás tette. Minden unokájának házat vett a faluban. Maga a pincés-padlásos öreg házból vonult megérdemelt nyugalomra hetvenhét éves korában. Mint a mesében. A gyerekei meg az unokái őszintén megsiratták. Ritka manapság az ilyen temetés.

 

                                                                                                                      

                                                                       A nyugati front

 

                   A nyugati fronton minden csendes ugyan, de az angolok „titokban” elaknásítják a Norvégia felé vezető tengerszorosokat, és ezzel fölhívják Raeder német admirális figyelmét a terület katonai fontosságára, aki figyelmezteti Hitlert.

                   A németek jegyzéket nyújtanak át a dán és a norvég kormánynak, hogy a várható angol-francia veszélye miatt meg fogja szállni a két országot. Annak rendje és módja szerint meg is tette.

                   Majd a gyors német előretörés Belgiumon át néhány hét alatt térdre kényszeríti a francia és az angol haderőt. Hitler „nemes” gesztusként vagy politikai számításból, nem semmisíti meg az angolok Dunkerque-nél körülzárt csapatait.  Azok nagy részét sikerül visszamenteni az anyaországba.

                    Franciaország a compiegne-i erdő híres - hírhedt vasúti kocsijában aláírja a kapitulációs okmányt, a fegyverszüneti szerződést. Azaz Hitler revansot vett az első világháborúban elszenvedett vereségért. Megkezdődött a légi háború Anglia ellen, amellyel azonban nem tudta előkészíteni a remélt partraszállást. A radar jól működött.

 

                                                                            A revízió

 

                   Kelet-Európában a Szovjetunió ultimátumban követeli a románoktól Besszarábiát és Észak-Bukovinát, amelyet meg is kap. Közben közös fellépésre hívta fel a magyar kormányt, amely azonban, mint Csehszlovákia esetében Németország oldalán, nem volt hajlandó közös katonai akcióban részt venni a Szovjetunióval sem.

                   Mivel a közvetlen tárgyalások a revízió kérdésében nem vezettek eredményre, a második bécsi döntésben Észak-Erdélyt Olaszországtól és Németországtól visszakaptuk. Erdély ilyen ésszerűtlen megosztása csak arra volt jó, hogy mind a két államot a németek karjaiba kényszerítse. Ezt a veszélyt vette észre Teleki Pál, és a következő levélben figyelmeztette a kormányzót:

                   „A németekkel kell mennünk, mert másképp nem lehetséges, de csak egy bizonyos pontig. Ez a pont, ez a határvonal a háborúban való részvétel. Ezt semmi esetre sem fogjuk megtenni, mert idegen érdekekért nem fogunk elvérezni hiába.

                   A revízió, s ezt csak neked mondom, a legnagyobb veszély, mely fenyeget, de ez ellen nem tehetek semmit, mert belebukom. A közvéleményünk meg van őrülve. /Vagy őrjítve? / Mindent vissza! Akárhogy, akárki által, bármilyen áron. A revízióba bele fogunk pusztulni, ez fog minket a háborúba sodorni.

                   Visszakaptuk Felvidéket, jó, vissza Ruszinszkót is. Ezeket még meg tudjuk emészteni, átvenni, berendezni. Most Erdélyen a sor, rettegek, mi lesz akkor. Ha Erdély visszajő, ezzel örökre elkötelezzük magunkat a németeknek, akik majd követelik az árát. És ez az ár a velük való háborúzás lesz. Az ORSZÁG maga lesz az ára a revíziónak.”

                                                                                +

                   Erdély visszafoglalásában édesapám is elévülhetetlen érdemeket szerzett. Amíg ő szeptemberben távol volt, az édesanyám szülei segítettek a szüreti munkákban. Bár ne ment volna, mert mialatt Erdélyt járta, megdöglött a két süldő, és a pincében elfolyt egy hordó bor. Ez volt a revízió „családi” ára.

 

                                                                     A keceli fuvarosok

                                                

                   Amikor a hetvenes-nyolcvanas években jártunk, sokszor megismételték Kecelen a kánai menyegző csodáját, helyesebben: a csoda nélküli borhamisítást. Becsapták országot-világot, de elvesztették vele a hitelüket is. Könnyen megbotlik a rövidlátó ember!                                                             

                   Úgy van ez a mi világunk teremtve, hogyha az egyik része sír, akkor a másik nevet. Mi magyarok ritkán tartoztunk a kacagó feléhez. Legföljebb olyan módon, hogyha az ország egyik része bánkódott, akkor a másik fele ennek örült. De össznépi boldogság még sosem köszöntött erre a szép országra.

                   Itt vannak mindjárt a boraink! Amikor a külföldön is nagyra becsült borvidékeink: Tokaj, Villányi-hegység, Balaton-felvidék és a többi kötött talajú híres tájunk szőlőjét kipusztította a filoxéra még a 19. század végén, az ott élő gazdák sírtak.

                   Közben a homoki bornak megnőtt a tekintélye. A Duna-Tisza közén először a zsidó fölvásárlók dörzsölték elégedetten a markukat, mert ebben mindig ők az elsők. Csak azután a szőlősgazdák, mert felment a bor ára.

                   Hirtelen éppen olyan jónak találták a Kadarka vérszínű borát, mint a mézszínű Kövidinkáét, hogy még a fasiszta német munkás asztalára is ezekből szállítottak. A két borkereskedő, Schwarcz Sándor és Weisz Ferenc nemcsak a keceleiek borát vásárolta föl. A szomszéd sváb falvakba is elküldötték cenzárjaikat, magyarul úgy mondják, hogy alkuszaikat, és még „lábon” megvették a gazdák termését.

                   Ezek az alkuszok szívósan alkudoztak a sváb gazdákkal, mert ez a nép igen spórolós, gyűjtögető fajta. Nem mintha a magyarok között nem volna ilyen ember, de közel sem verik annyira fogukhoz a garast. Szívósan alkudoztak a Hirmannokkal, a Schindlerekkel, a Schwarczokkal, a Weiszekkel, az Umenhofferekkel és a többiekkel az eljövendő borra. Az egyezségek szépen feketén-fehéren létre is jöttek. Aláírás minden papíron. Az óvatosság is a vérükben van.

                   Különösen Hajósról meg Nemesnádudvarról fuvarozták a keceli vasútállomás pincéjébe a donűszoszi nedűt a helybéli kocsisok. Csak megbízható embert jelöltek a szállítás lebonyolítására, aki nemcsak a borhoz ért, de tud a svábok nyelvén beszélni. Ami azt jelenti, hogy keveset, de velősen. Aztán cselekedjünk! Egy percünk sincs az álmodozásra!

                   Nem kellett hozzá más csak egy széles platós kocsi meg két erős muraközi ló. A kocsin fölhajtható oldaldeszkák, és legalább három tekintélyes hordó. Olyan nyolc-tíz hektósok. Ennyiért már érdemes útra kelni ilyen nagy távolságra. Ha Császártöltés 14, akkor Hajós húsz, Nemesnádudvar olyan huszonöt kilométer. Vissza ugyanennyi. Csakhogy odafelé nehezebbnek tűnik az út, mert Császártöltésen éppen a központban kezdődik egy igen meredek emelkedő, de szerencsére visszafelé az már lejtő. Akkor meg azért kell vigyázni!

                   November elején már indulhat a szállítás, mert akkorára már a lusta bor is kiforr. Tóth Laci az ügyeletes kocsis, egy mokány, széles vállú, barna hajú és fekete szemű fiatalember, akinek otthon is vannak lovai. De még nem nős, mert a katonaságtól ugyan már leszerelt, de a legénységét, a szabadságát még nem vesztette el.

                   A kísérője, akinek igen nagy a felelőssége, igaz, hogy a bére is, Somogyi Matyi bácsi, java korabeli ember, éles ésszel és nagy szakmai gyakorlattal. Ami annyit jelent, hogy igen sok bort megízlelt már életében. Nem ez az első fuvarja egyiküknek sem, és most szívesen ülnek egymás mellé a bakon. Megbíznak egymásban. Bennük meg a megbízók.

                   Már reggel hatra beértek Császártöltésre, ezt olvassák le a toronyóráról, mert ezek a svábok igen szeretik, ha minden működik. Kecelen évekig tekintget a polgár hiába a toronyórára, amíg az eklézsia végre megjavíttatja. Legutóbb három évig mindig fél nyolcat mutatott a szerencsétlen.

                   Kecelen meg szokott állni az idő!

                   Eddig elég szótlanok voltak mind a ketten, de a templomról eszébe jut egy érdekes kalandja a Matyi bácsinak:

                    - Egyszer korábban indultunk egy órával, és a hajnali mise idejére ideértünk. Látom a sok klumpát a templomajtóban, mert igen sáros vagy hideg időben szívesen hozzák kezükben a svábok a szép cipőjüket, és csak az isten házának ajtajában cserélik le a klumpájukat. Akkor a Kornóczi Jóskával voltunk úton, akinek van humorérzéke. Mondom is neki:

                     - Ugorj le gyerek a kocsiról, és keverd már meg egy kicsit azokat a klumpákat! Hátha jót nevetnek rajta a svábok is. Pedig nem valami nevető fajta!

                    - Biztos, hogy volt zűrzavar a szentmise után – kapcsolódik a beszédhez a Laci.  De most már erősen kell fogni a lovakat, mert jön az éles kanyar meg a meredek emelkedő. Nem kell biztatni őket, de azért látszik a mozgásukon, hogy mintha hosszabbakat lépnének. De ezek igen erős lovak! Ha valahol egy félórát állnak, már nyakukon is a zabos tarisznya.

                    - No, ezön is túl vagyunk! – mondja megkönnyebbülten Mátyás bácsi, amikor fölérnek a dombtetőre. Nem született keceli, mert csak nősülni jött ebbe a faluba, és megőrizte potaországi tájszólását:

                    - Most már nyugodtan ballaghatnak még tíz kilómétört.

                    De az öreget zavarja a gyerek szótlansága:

                    - Mi a baj, Laci fiam? Kitötték a szűrödet a lányok?

                    - Csak egy lánnyal van nekem bajom, Matyi bácsi.

                    - Tán nem Örzsével? Egyke az a lány?

                    - Azzal az egykével, bizony! – és sóhajt hozzá egy mélyet.

                    - Mindön bajra van orvosság, hátha tudnék neköd tanácsot adni.                   

                    - A szegénység ellen nincs orvosság, Mátyás bácsi.

                    - Kevesellnek tégöd a szülei?

                    - Bizony, eltalálta. Vagyonos vőt szeretnének a lányuknak.

                    - Az a lány szeret tégöd?

                    - Kétszínűt játszik velem, én meg csak az egyszínű fehéret kedvelem.

                    - Akkor nem is szeret igazán. Tudod, mennyi lány sóvárogna utánad, ha belenéznél a szemükbe? Keveset mondok, ha azt mondom, hogy legalább száz. Ügyes, életre való gyerök vagy. Tudsz gazdálkodni. Legénynek is mutatós vagy. A szülei szerint mennyi földed hiányzik?

                    - Azt tudom, hogy nekik van vagy háromszáz holdjuk.

                   - Akkor, fiam ez már nem játék. Ha el is vöszöd, nem köllenél másnak, csak cselédnek. Kihajtanák belőled még a lelköt is!

                    - Énnekem is ez a legnagyobb fájdalmam. Hát tehetek én arról, hogy apám csak tizenkét holdat tud adni, ha kiházasít? Ott vannak még a testvéreim is. Egész éjszaka ezen rágódtam. Mert cselédnek nem megyek senki családjába, akkor inkább legény maradok egész életemre.

                    - Ne add oda könnyen a szabadságod! Mert az esküvő után már nagyon nehéz a visszakozz. Különösen, ha gyerök is lösz. Mert ha az egyke megszületett, a többit nem engedik a világra jönni. Érted-e? Attól kezdve pedig a közös élet örök marakodás lösz. Az asszony mögött mög mindig ott az igazságosztó anyós, és neköd soha többé nem löhet igazad.

                    - Én is ettől félek.

                    - Rossz szólás, de még erre is passzol, hogy jobb félni, mint mögijedni. Én csak azért haragszok rájuk, mert akinek nincs legalább száz holdja, az nem is embör a szömükben. Aztán mindön nagygazda egykézik. Nem láttál te még kétszáz holdas embört, akinek három gyeröke lett volna. Mert mi lösz a vagyonnal, ha elaprózódik?”

                    - Nem ijedtem én meg a katonaságnál sem. Mindenki szeretett meg kitűntetett.”

                    - Csak ezök a lányok ne lönnének a világon! Válassz mást, fiam! Ezt a tanácsot tudom csak adni. A gazdagokat mögbolondítja sok föld. És nem nézik az embört, csak a birtokot. Az örök szörzést! Mint a svábok. De mivel az ő földjükön járunk, csak halkan merőm mondani. Van más Örzse is a világon, még legalább száz - Kecelön is! – vet véget a diskurzusnak az öreg, aki úgy érzi, talán megnyugtatta egy kicsit ezt a fiatalembert. Megerősítette benne az ellenállást.

                   Hosszú hallgatás következik. A fiatalember cigarettát csavar, és rágyújt. Addig a Mátyás bácsi kezében a gyeplő, de csak fogni köll, mert ezek a lovak talán hajtó nélkül is célba érnének. De itt is van már Nádudvar. A svábok várják őket, és már messziről hallatszik, hogy németül karattyolnak.

                    - Hóha, hó! - állítja meg a lovakat a hajtó, és megemeli a meleg sapkáját köszönésül. Aztán leszáll a kocsiról, és lovak nyakába akasztja a zabos tarisznyát. Elindul, hogy a vödörrel innivalót hozzon az állatoknak.

                   Addig Mátyás bácsi intézkedik:

                    - Guten tág! Papírost elő! Mennyi a szerződött? Melyik hordóban van? Kérök egy pohárnyi kóstolót! Ez jó lösz, már pumpálhatják is át a kocsira. Az első hordóba tösszük a vöröset.

                     Minden megy, mint a karikacsapás. Egy óra múlva tele mind a három hordó, kettőben vörös, a harmadikban fehér.

                 - Indulhatunk is, Laci fiam! – adja ki az öreg a parancsot, és Laci vigyázva indít. Figyelni kell a terhelésre, mert hosszú úton sok baj előadódhat, ha nincsenek rögzítve a hordók. De a faékek jól tartják a hordókat, nem lesz semmi baj.

                    - Vidörzén! – kiáltja búcsúzásul az öreg, mert hadd tudják meg ezek a svábok, hogy tud valamit németül is.

                   Mind a ketten megkönnyebbülnek, amikor hazafelé mutat a kocsi rúdja.

                   De a Lacinak csak rágja valami a lelkét, mert újra rágyújt, és füstöl. Matyi bácsi most nem hagyja, hogy gondolkozzon. Elkezdi a tájat hangosan vizsgálgatni.

                    - Nagy kár, hogy ilyenkorra már lehullanak a levelek. Csupaszak az erdők is, nehezen löhetne a betyárnak helyet találni bennük. De nekünk hátha sikerül. Látod azt a kopasz kis erdőt, kaptass föl mögéje! Ott nem látnak ránk az útról. Volna egy kis dolgom. Gyere te is, és segíts!

                   Az öreg előveszi a tarisznyáját, amiből furcsa eszközöket szed elő.

                    - Ezt az abroncsot egy finom kis vésővel és kalapáccsal arrébb veregetjük. Így ni! Nem köll több, csak egy centi. Most jól nézd mőg ezt a fúrót! Egy kádártól szöröztem. Ügyes kis szerszám. Úgy rágja át magát a fán, mint a szú. Hamar ide azt a tíz centis nádszálat!

Már benne is van a lyukban. Egy kicsit beljebb nyomom, és most hozd ide gyorsan az ötliteres demizsont!

                     Szívás után megindul a hordó vére, és néhány perc múlva tele is lesz a demizson. A nádszálat belenyomja a hordóba, és a lyukat egy darab viasszal betömi.

                     - Kész, alász plajbász! – ez ugyan zavarosan hangzik, de amikor a helyére verték az abroncsot, Laci csodálkozva néz az öregre, aki gyorsan elrakja a szerszámait. Egész bűvészmutatványt csinált most Mátyás bácsi.

                    A fiatalember megindítja az útra a kocsit, és közben megkérdezi:

                    - Kitől tanulta ezt, Mátyás bácsi?

                    - Elhiszed, ha azt mondom, hogy magam fundáltam ki?

                    - Hogyne hinném!

                    - No, látod, ésszel él a szögény embör.

                    - De mi lesz, ha meglátják a nádszálat?

                    - A hordóban sötétebb van, mint a nagygazdák fejében. A borhoz majd öntök öt liter vizet útközben. Tudod, mikor látják mög ezöket a nádszálakat. Mert van ezökben már több is. Amikor majd szétesik a hordó, vagy fölaprítják gyújtósnak.

                    Akkor vöszik csak észre, hogy valaki sündisznót csinált a hordóból, csak ennek a tüskéi befelé állnak. És jót nevetnek rajta. Aki sokszor nevet, hosszú életű lösz. Keríts elő egy-egy poharat! Az is van a kecskebőr tarisznyámban.

                   Igyunk, fiam, a szabadságra, még ha lopással is szörözzük. Nem szögény embört károsítottunk vele. Akit mög kár ért, azért mög nem kár. Te, fiam, most már tudod a receptjét. Használd egészséggel! Egészségünkre!

                    Néhány pohár után te sem látod olyan sötétnek a világot, mint amilyen sötét a valóságban. Tudod mennyit beszéltek ezek a svábok Hitlerről? Rossz volt hallgatni! A lengyelek miatt nagyon haragszok rájuk. Az is olyan tisztességes nép, mint a magyar. Mindig a gyengébbnek esnek neki a rablók. Igyunk a lengyelekre is!”

                   A kocsi, fékezve és óvatosan, leereszkedik a császártöltési lejtőn. Most már egyenes az út hazáig. A toronyóra tizenegyet mutat. Nemsokára előkerül a kenyér és a szalonna. De most már könnyebben csúsznak le a falatok egy-két pohár kadarkával.

 

                                                                        Atlanti Charta

                 

                   A világpolitika egyik legfontosabb eseménye volt az Atlanti Charta aláírása. Roosevelt fiának a naplója így örökítette meg az eseményeket:

                    Vasárnap reggel indultunk a Prince of Wales fedélzetén tartandó istentiszteletre. A hajó emelvényét amerikai és angol lobogók borították. Elénekeltük sorban: „Urunk, segélyünk hajdanán” , „Föl, keresztény katonák”, „Örök atyánk erős segítség”. Közben hangunk felemelkedett az öböl vizén, zengőn és melegen.

                   Itt, ezen a fedélzeten két erős nemzet vezetője áll. Azokra a milliókra gondoltam, akik Angliában dolgoznak. Szegények, mint a templom egere. Nappal bombákat gyártanak, éjjel pedig a hulló bombák alatt álmatlanul hevernek. De ezekre az angol tengerészekre is, akiket néhány hónappal később arra ítélt a sors, hogy japán torpedók áldozataként ugyanezzel a hajóval süllyedjenek el.

                   S arra gondoltam, hogyan nőnek ki a földből otthon, Amerikában a gyárak. A konyhák asszonyai és a farmok fiai izgató, új és fontos szakmákat kezdenek tanulni, millióan és millióan.  A háború mindenkit érint valahogy. Aki nem szolgál a katonaságnál vagy valamelyik hadiüzemben, az légósisakban rója az utcákat. Ők is megdolgoznak a hazáért. Mindenki részt vesz egy nagy transzcendentális erőfeszítésben.

                   Anglia egy kicsit kifulladt, és roskadozik az ütések súlya alatt. Amerika most feszíti meg kemény izmait.

                   S itt álltak a két nép vezetői, és imádkoztak:

                   -Mi atyánk, ki vagy a mennyekben, szenteltessék meg a te neved.

                   Ha semmi más nem történt volna, míg itt voltunk, már ez is összefűzött volna bennünket. „Föl, keresztény katonák!” Azok vagyunk, és elindulunk Isten segítségével – mondta apám 1941. augusztus 11-én.”

                   Ami a transzcendens erőfeszítést illeti, erős kétségeim támadtak, amikor a háború lefolyását megismertem. Nagyon is evilági, materiális okokkal és kiszámított, aljas politikai célokkal folyt le ez a második világháborúnak nevezett tömeggyilkosság-sorozat. Miért kellett ebbe a Jóistent belekeverni?

 

                                                            Második zsidótörvény

 

                   Ennek a megszavaztatása Teleki Pál számára életének egyik legnagyobb feladata lehetett. Mint humanista és gyakorló katolikus, elutasította az emberek mindenféle diszkriminációját. Mint az ország sorsáért felelős politikusnak, tekintettel a német nemzetiszocialisták és a hazai szélsőjobboldaliak követeléseire és fenyegetéseire, nem maradt számára más, minthogy elhatározza magát a zsidók elleni rendszabályok életbe léptetésére. Úgy gondolta, hogy a követelt rendszabályok késleltetése a német megszállást és a magyar szélsőjobboldal hatalomátvételét segíti elő.

                   Ennek a felfogásnak a támogatója volt Lewis Namier professzor, a nemzetközi zsidó szervezetek ismert képviselője is: „Nagy aggodalommal tekintünk azokra a lehetséges következményekre, amelyek Magyarország korai megszállása folytán az ott viszonylagos biztonságban élő 800 ezer zsidóra vonatkozólag előállnának. A zsidók egyedüli reménye abban van, hogy a magyarok mindaddig, amíg a németek képesek visszaütni, nem tesznek olyat, ami az ország megszállását vonná maga után.”

 

                    NB: Tehát mindenáron törekedjen a magyar kormány arra, hogy a német megszállást elkerülje. Netán ez lett volna az oka, hogy a magyarok bekapcsolódtak a németek oldalán a délvidéki harcokba, de annak is, hogy a második magyar hadseregnek el kellett pusztulnia a Donnál?

                 

                                                                 Horthy is levelet kap

 

                   Mégpedig 1941. február végén az angol admiralitás első lordjától, earl Alexander of Hillsborogh-tól. Ebben a következők olvashatók: „Tengernagy Úr! Őfelsége kormánya figyelemmel, higgadtan és elismeréssel követi nyomon az ön fáradozásait, valamint kormányának igyekezetét, amelyet a délkelet – európai térség békéjének és semlegességének fenntartása érdekében kifejt. Őfelsége tudatában van azoknak a nehézségeknek, amelyek folytán ön és kormánya egy nagyhatalom állandó politikai és gazdasági nyomásának ki van téve. Ennek ellenére eddig jórészt sikerült önöknek a semlegesség megőrzése mellett erőforrásaikat biztosítani. / Biztosítani a 800 ezer zsidó életét! /

                   Őfelsége kormánya ismételt elismeréssel adózik annak a szerepnek, amelyet ön a béke ügyében betölt, és eleve biztosítja önt arról, hogy fáradozásait önnek és az ön országának a jövendő béketárgyalásokon érdemként fogják elismerni. Őfelsége kormánya részéről:

                                                                                                    Alexander

 

                  NB: Tehát a fenti leveleknek az a következménye, hogy Horthy csapatokat küld a Délvidékre, és ezzel halálra ítéli Telekit. Majd a parlament megkérdezése és jóváhagyása nélkül elkezdi a magyar bakákat az oroszok elleni háborúba küldeni. Közel egymillió magyar áldozat és a szovjet megszállás már csak megér egy kis nyugati vállveregetést, és azt, hogy a nürnbergi perben nem fog a vádlottak padján ülni. Sőt, a zsidó nagytőkések pénzelik portugáliai száműzetésében egészen a haláláig – jutalmul. De mit szólnának ehhez az orosz fronton és hadifogságban vergődő és pusztuló magyar százezrek? Az egész tönkretett, kivérzett majd évtizedekig megszállt szerencsétlen Magyarország.

                                                                    

                                                                    Teleki búcsúlevele

 

                   1940 őszétől egyedül Jugoszlávia maradt az egyetlen lehetőség, hogy partnert találjunk magunknak a térségben. Ez az együttműködés a lengyel menekült katonai egységek Nyugatra juttatásában eredményes is volt.

                   1940. december 12-én, könnyű megjegyezni, mert születésem előtt pontosan két évvel történt, örökbarátsági szerződést írtak alá Budapesten a két szomszédos ország vezetői.

                   De Mussolini a következő év tavaszán súlyos katonai baklövést követett el. Rárontott Albániára, majd utána megtámadta Görögországot, de Hellász népe keményen ellenállt, sőt megfutamította a taljánokat.

                    Hitler kénytelen volt a szövetségesnek segíteni, és a Balkán elfoglalásával biztosította a térség nyugalmát. Ő legalább is így gondolta. E miatt a májusi kitérő miatt, amit az is megelőzött, hogy a szerb kormányt az angol titkosrendőrség támogatásával megbuktatták, tulajdonképpen érvényét vesztette örökbarátsági szerződésünk. Csúszott a németek Szovjetunió-ellenes háborúja is.

                   Hitler egy újabb revízióval kecsegtető közös beavatkozásra ösztönözte a magyar kormányt. Teleki Pál miniszterelnök ezt már nem volt képes megakadályozni, és az egész nemzetnek szánt figyelmeztetésül, főbe lőtte magát. A kormányzóhoz címzett búcsúlevelében a következőket írta 1941. április 3-án:

                   „Főméltóságú Úr!

                   Szószegők lettünk, főméltóságod Mohácson tartott 1926. évi beszéde vívta ki barátságunkat déli szomszédunkkal, Jugoszláviával.  Mi örök – baráti szerződést kötöttünk velük, és mégis most gyávaságból a gazemberekkel szövetkeztünk. A jugoszlávok kisebbség ellen elkövetett atrocitásai nem igazak, a magyar kisebbségre kitalált atrocitások hazugságok. Vádolom magam, hogy nem tudtam visszatartani Főméltóságodat attól, ami történt. Talán halálommal szolgálatot teszek nemzetemnek. Teleki Pál.”               

                 NB: A magyar hadsereg németbarát vezérkara erősebbnek bizonyult a miniszterelnöknél, és a kormányzó engedett ennek a nyomásnak. De bizonyára az is szerepet játszott, hogy el akarta kerülni az ország esetleges német megszállását. Valószínűleg az a hátsó gondolat is, hogy a zsidók békéjét tovább biztosítsa. Ne felejtsük el, hogy a felesége igen szívén viselte a sorsukat! Az Új-Lipótváros felépítése neki köszönhető.

                    De ha csak ezért küldött magyar katonákat az oroszok elleni háborúba is, akkor Horthynak az Isten legyen irgalmas, mert az Ördög úgyis eltakarítja a lelkét.

                   Mindenesetre a magyar hadsereg elfoglalta Bácskát, a németek meg az egész Balkánt. Ez azonban Hitlert késleltette a Szovjetunió elleni hadjáratának megindítását. Lehet, hogy éppen arra az egyetlen kritikus hónappal, ami később hiányzott Moszkva elfoglalásához.

                    A történelemben nincsenek „lehetek”, csak szigorú, de gyakran félre értelmezett tények. És dokumentumok meghamisítása, amint Teleki Pál levelével ez meg is történt.

 

                                                                              +

 

                   Azaz a nemesség kötelez. Francia szólás ugyan, de egész Európára érvényes. Volt! Ez akkor jutott eszembe, amikor belelapoztam egyik gyakran forgatott könyvembe, és ott a következőt olvastam:

                   „1849. Bécsben az orosz intervenciót kérik. Azon körülményből, hogy az orosz intervenciót hevesen ellenző Stadion gróf, osztrák belügyminiszter április 12-én tébolyodott meg, következtetik, hogy a kabinet e napon határozta el az intervenciót kérni.”

                   A magyar miniszterelnök, gróf Teleki Pál, aki aláírta az „örök békét” biztosító egyezményt a szerbekkel, 1941. április 3-án főbe lőtte magát. Fölöttébb gyanús az a búcsúlevél, amelyet manapság a negyedikes középiskolai tankönyvekben is közzé tesznek, és amely, állítólag, teljes egészében tőle származik:

                   „Főméltóságú Úr! Szószegők lettünk – gyávaságból – a mohácsi beszéden alapuló örökbéke szerződéssel szemben. A nemzet érzi, és mi odadobtuk becsületét. A gazemberek oldalára álltunk – mert a mondvacsinált atrocitásokból egy szó sem igaz! Sem a magyarok ellen, de még a németek ellen sem! Hullarablók lettünk, a legpocsékabb nemzet. Nem tartottalak vissza. Bűnös vagyok. Teleki Pál, 1941. ápr. 3.”

                  NB: Minden felelősséget nekik kellett vállalni: Horthynak és Telekinek! Az ötödik mondatban két olyan szó van, amely teljesen hiányzott ennek az intelligens embernek a szókincséből: hullarabló és pocsék. Ilyen kifejezésekkel valóban illettek bennünket bizonyos nyugati sajtóorgánumok, amikor a Felvidék egy részét visszakaptuk.

                   De ezeket egy felelősségét érző, a hazáját mélységesen szerető, intelligens politikus nem használhatta. Hiszen a német oldalon történő első beavatkozás ódiumát teljes egészében magára vette azzal, hogy öngyilkos lett. Miért kente volna a magyarság egészére? Miért használta volna nemzetére ezeket a durva és megbélyegző kifejezéseket? Ezt a levelet azok hamisították, akik a magyar népet szívből gyűlölték.

                   A búcsúlevél, amelyet 1945-ben a szerencsétlen Bárdossy László fejére olvastak a népbírósági tárgyaláson, még így hangzott:

                  „Főméltóságú Úr!

                  Szószegők lettünk, Főméltóságod Mohácson tartott 1926. évi beszédével vívta ki barátságunkat régi szomszédunkkal, Jugoszláviával. Mi örök-baráti szerződést kötöttünk velük, s mégis most gyávaságból a gazemberekkel szövetkeztünk. A jugoszlávok kisebbség elleni atrocitásai nem igazak, a magyar kisebbség elleni atrocitások hazugságok. Vádolom magam, hogy nem tudtam visszatartani Főméltóságodat attól, ami történt. Talán halálommal szolgálatot teszek nemzetemnek. Teleki Pál, 1941. ápr. 3.”

                    Nobless oblige! A nemesség kötelez! Teleki Pál példája is bizonyítja.

                    Bennünket csak annyira, hogy ne hitessük el a következő generációkkal, hogy hullarablók voltunk és pocsék nemzet.

 

                                                                Az ellentengernagy

 

                   A szerződést megszegő Horthy nem ismerte be vétkét, mert a hitleri Németországgal gyáva volt szembeszállni. A másik inkorrekt lépése az volt, amikor Bárdossy Lászlóval felolvastatta a Szovjetuniónak szóló hadüzenetet. Pedig azt meg kellett volna előznie egy parlamenti vitának, és a kassai incidens alapos kivizsgálásának. Vagy legalábbis tiltakozásul kiszállni, tehát lemondani. De ő nem volt nobless, csak egy ellentengernagy. Csak egy könnyen kezelhető, átlagos képességű politikus.

                   Horthyról jutott eszembe, hogy megkérdezzek egy tudós könyvet, milyen méltóság is az „ellentengernagyság?” Gyerekfejjel úgy gondoltam, hogy az olyan ember, aki ellenőrzi a tengernagyot. Vagy ellenfele sakkban, pókerban, lovaspólóban vagy éppen csónakversenyen.

                   Most kiderült, még a halálom előtt: „ellentengernagy: haditengerészeti vezénylő tiszt, kisebb-nagyobb hajóraj vagy hajóosztály, ill. parti létesítmény parancsnoka. A vitorlás hajók korszakában az utóvédet vezette, ennek emlékét őrzi pl. angol elnevezése is: rear-admiral; rear: utóvéd. Most már csak az a tiszteletteljes kérdésem lenne: Miért ellentengernagy? Miért nem „tengerközepes”? Esetleg: tengernagy-helyettes vagy póttengernagy? Három szóval: Tudatlanul fogok meghalni.

                   A nemesség kötelez, de a birodalom érdeke mindenek felett áll. 1849-ben az osztrák császár és az orosz cár közös érdeke volt a magyar szabadságharc leverése. 1941-ben a német birodalom érdeke volt Jugoszlávia és az egész Balkán megszállása. A szorításban egy-egy valóban „nemes” ember összeroppant. Egyik osztrák volt, a másik magyar.

                  NB: Ilyen alapon vannak nemesek és nemtelenek emberben és nemzetben. Minek tekintsük az olaszok 1915-ös átállását az Antant oldalára, holott mellettünk voltak elkötelezve? A románok 1916-ban tették ugyanezt Erdély megszerzése érdekében. A második világháború idején, akkor ugrottak ki nagy merészen, amikor a szovjet hadsereg már a román határon verte a hágók kapuját. Udvariasan beengedték, és ezért Erdélyt újból visszakapták. Korábban: Viva Antonescu!

                    Az is olasz stílus, hogy a duce fénykorában, az abesszin háború győztes befejezésekor, tömegek üvöltötték: Viva Duce! Viva Mussolini!

                    Hol voltak akkor a fasizmus ellenségei, a kommunista partizánok? A tömegben, amelyik üvöltötte.

                   Fordult a kocka. Leáldozott Mussolini napja. Az olajfák alatt hirtelen partizánsereg nőtt ki a földből. Mussolinire vadásztak, és amikor elejtették az élettársával együtt, mint az elejtett vadakat, lábuknál fogva fölakasztották őket. Mint a románok a pogromok áldozatait a mészárszékek kampóira.

                    Vannak történelmi tények, amelyek azt bizonyítják, hogy létezik bizonyos rokonság a románok és az olaszok között. Avagy ez volna latin szellem, Cicero, Vergilius, Horatius és Marcus Aurelius öröksége?          

 

                                                                      Teleki széke

                 

                    „Teleki halálának másnapján, csütörtökön fülsüketítő zúgásra ébredtem. Kinéztem az ablakon: német repülők szálltak fölöttünk ijesztő alacsonyan – farkukon feketéllett a horogkereszt. A gyárban azt is megtudtam, hogy miért látogattak fölénk: hajnalban. Teleki Pál agyonlőtte magát. Magamat is meglepett, mennyire megrendített a halála. Nem egyedül csak engem, Illyés akkoriban keletkezett verse: Az áldozat, a név említése nélkül, egyértelműen Telekiről szól. Azt írta többek között: „Nem összeroppant, de fölmagasztosult.”

                   Mit számított már – legalább is az én tudatomban -, hogy mik voltak a korlátai, az előítélete, mit a kapkodása? Mind amellett, hogy végre valaki a felelős szónak, és maga a miniszterelnök, visszaadta a méltóságát. Mikor volt ilyen gesztus a történelemben?

                   De hogy ne csak a magyar történelemnél maradjunk. Chamberlain viselt-e valódi felelősséget, amiért bízott Hitlerben, és védtelenül hagyta Angliát? Vagy Teleki halála után két hónappal Sztálin, aki hitt a németeknek, és csak a németeknek hitt? Teleki vértanúja lett a felelősségnek. – ezért páratlan a történelemben.

                   Úgy látszott, ezt Nyugaton is méltányolják. Nem emlékszem, kinél hallgattuk aznap este a londoni rádiót. Churchillt idézte, aki szerint a majdani békeszerződés asztalánál Teleki grófnak fenntartanak egy helyet. Öt év múlva Teleki grófnak nem volt helye annál a tárgyalóasztalnál. Nem kereste még Churchill sem!

                   Miért köröztek azon a napon a német repülők olyan alacsonyan a városunk fölött? Nyilván lázadásfélétől tartottak, vagy legalábbis valami váratlan eseménytől.”

                                                                                  / Vas István: Közben – részlet. /

 

                                                                   Sztálin És Berija

 

                    Sztálin állítólag le volt dermedve a német támadás első heteiben. Pedig nem kellett volna bemajréznia, mert az ún. antifasiszta koalíció alapjait a német támadás első napjaiban, 1941. június 22-23-án ledöngölték. Az USA és Anglia azonnal kinyilvánította, hogy kész támogatni a Szovjetuniót. Ezek szerint tudták: Sztálin és rendszere bajban van! De miért volt olyan sürgős megmenteni?

                   Elkezdődtek a kitelepítések. Mindenekelőtt az üzemek és gyárak berendezését mentették az Uralba. A szakmunkásokat velük együtt. De egyúttal a pártvezetőket és azok családtagjait. A volgai németeket mind egy szálig, kivéve, akiket menet közben kivégeztek.

                   NB: Külön biztosították a németek által legfenyegetettebb nemzetiség, a zsidóság tömeges átszállítását az ázsiai országrészbe. Nos, ez volt a minden ideológiai különbséget elsöprő gyors segítség oka és feltétele!

                                                                     +

 

                    Már a háború első heteiben gyávaság és ehhez hasonló vádakkal mintegy 150 ezer katonát végeztek ki. Ez magyarázza egy kissé a „tömeges heroizmust” és az „izzó patriotizmust.”

                   A modern háborúkban példátlan módon Sztálin és köre a legsúlyosabb büntetés fenyegetésével tiltotta a fogságba esést. Sztálin 1941. augusztus 16-án kiadott parancsában elrendelte a magukat megadó katonák „minden rendelkezésre álló földi és légi eszközzel történő” megsemmisítését.

                   Sztálin parancsainak visszatérő eleme, hogy nem szabad kímélni a rendelkezésre álló erőket, és tilos tekintettel lenni a veszteségekre. 1941. november 17-én adta ki a felperzselt föld taktikáját elrendelő parancsát, amely utasítást adott minden frontvonalba került lakott település  megsemmisítésére.

                    De mit szólnak az 1942-ben kiadott parancshoz? Bűntető zászlóaljakat kell felállítani a „megingott” közép- és magasabb parancsnokok számára.  Ezekben az egységekben vérükkel moshatják le a hazával szembeni bűneiket!

                   A politikai tisztek, mindent megtettek annak érdekében, hogy elvágják katonáik előtt az átállás lehetőségét. Sok esetben szándékosan megcsonkított, meggyalázott ellenséges hullákat hagytak hátra, mert így biztosak lehettek abban, hogy a másik fél sem ejt foglyokat. A saját embereiket így fogják lemészároltatni! Micsoda mérhetelen aljasság!

                   A bevetés előtti alkoholfogyasztás az ármádiák jelentős részében előfordult. A szovjet haderő ezen a téren minden eddigi hadsereget fölülmúlt. A szovjet vezetés szándékosan és rendszeresen leitatta katonáit a nagy veszteségeket követelő tömegtámadások előtt. A bőséges alkoholadag eltompította a katonák érzékeit és félelmeit. Részegen, alkoholmámorban rohamozták a szinte bevehetetlennek tűnő ellenséges állásokat. Egy-egy győzelem hatalmas emberanyag feláldozásával sikerült csak.

                    NB: Tehát a háború alatt a hadiiparon kívül a vodkagyártás volt a másik legfontosabb iparág.

                                                                     +

 

                   Lavrentij Berija, belügyi népbiztos, cselekvőképes maradt. Rögtön elrendelte a politikai foglyok evakuálását, illetve megsemmisítését. Természetesen mindezt a GPU-ra bízta. A nyugati területek börtöneiben ekkor körülbelül 750 ezer embert mészároltak le. A bevonuló német és magyar csapatok fedezték fel a rémtetteket, amelyeknek az elkövetését a szovjet propaganda később a támadók nyakába varrta.

                 A bekerítésből kitörő katonákat, mint kémeket, a GULAG-ra küldték.

                 NB: És emiatt hazug könyv az Emberi sors, amely Nobel-díjat kapott, mert a fogságba esett orosz katona számára a visszaút csak a GULAG-ra vezetett.

                

                                                                    

                                                                       Harry Hopkins

 

                    Ma már azt hiszem, tudjuk a választ. A Szovjetunió támogatásának lehetőségét már a kölcsönbérleti törvény / Lend-Lease Act / kongresszusi elfogadása 1941. március 11-én lehetővé tette. És a támadást követ első napokban a két ország fel is vette a kapcsolatokat. Az USA természetesen feltételeket szabott a kutyaszorítóba került szocialista államnak.

                   Az Atlanti Chartával szentesítik, hogy az USA iparát háborús üzemmódra állították át még Roosevelt és Churchill megállapodása, 1941. augusztus 14-e előtt. És keresztény szellemben megfogalmazták a Charta lényegét: Elismeri minden nép jogát, hogy maga válassza meg kormányát. Lemondtak a területi hódításról. 

                    Harry Hopkins, Roosevelt elnök különmegbízottja Moszkvába látogatott, hogy gazdasági segítségről tárgyaljon. Meglepően gyorsan feltámadt a szimpátia a korábban németbarát politikát folytató országgal szemben, és éppen az USA-ban, amely akkor még nem is volt hadviselő fél.

                    Rövid időn belül megállapodtak az USA, Nagy-Britannia és a Szovjetunió vezetői egy nagy volumenű hadianyag–szállításban. A jenkik havi 400 repülőgép, 500 harckocsi és egyéb hadi eszközök folyamatos szállítását vállalták. Még a mindennapi kenyeret is - egészen 1947-ig. Természetesen a vlagyivosztoki kikötőn keresztül folyt a hadianyag beáramlása, és a Moszkváért folyó csatát, a távol-keleti egységek bevetésével, ez már döntően befolyásolta.

                   Ez a gyors diplomáciai mozgás azt jelzi, hogy a Nyugat nem volt érdekelt a Szovjetunió vereségében, sőt minden áron meg akarta menteni a „szuperfasiszta” sztálini rendszert. Hogy miért volt ez számukra szimpatikusabb, mint a hitleri?

                    Ugyanazért, amiért annak idején hatalomra juttatták a bolsevikokat, és ők alkothatták az új társadalmi kísérlet elitjét. Félművelten vagy teljesen műveletlenül, de mindenképpen gátlástalanul. Hiszen ők működtették a terrorszervezeteket a CSEKÁT, a GPU-t, az NKVD-t.  A népnek, az istenadta népnek: az orosznak, az ukránnak, a tatárnak és a többinek pedig a kísérleti nyúl szerepét szánták.

                   Egy világuralomra törő kommunista rendszernek nyújtottak sürgős segítséget, amelynek célja a világforradalom megvalósítása volt:

                   „Világ proletárjai, egyesüljetek! Pusztítsuk el kapitalista, tőkés rendszert, amelynek szélsőséges formája a fasizmus!”

                   NB: Most mi lett az új szlogen?

                   „Világ tőkései egyesüljetek, hogy megmenthessétek szocialista vívmányainkat! És megmenekülhessen a szovjet rezsim, amelynek politikai, katonai, diplomáciai irányítói között ott voltak mind a „nagy október” fiai és unokái. Akiket elsőként kellett az Uralon túlra menteni!”                 

                 Vajon kit vagy kiket féltettek olyan nagyon azok a villámsebességgel hitelt nyújtó amerikai bankok? Az orosz népet? A soknemzetiségű Szovjetuniót? Sztálin elvtársat? Esetleg a hatalmon lévő sztálinista vezetőréteget? Szabad a gazda. De csak egyetlen válasz a helyes.

 

                                                                              +

 

                  „Teljes kitelepítés van, a vezetők, igazgatók és fajtájuk mind kereket oldottak a gyárak, az üzemek, takarékpénztárak pénztárosai elillantak, a munkások végkielégítésére kapott pénzzel. Moszkva pogrom utáni képet mutat. A kolhozokban a tagok elosztották a jószágot, a gabonát és a zöldségeket. Az iljinszki szovhoz igazgatója megszökött: a dolgozók feltörték a raktárakat, széthordtak mindent, a disznókat levágták.”

                   „Moszkvában egy zsidót se látni, mind elmenekültek, kezdve a felső vezetéssel. Pedig, ha valakinek, hát a zsidóknak kéne elsősorban megvédeni Moszkvát. Hiszen a Szovjetunió az egyetlen ország, amelyik mindent elnéz nekik. Mert Moszkvában a város lakosságának legalább 75%-a zsidó volt, többségük vezető beosztásban. A vezetőség nagy hibát követ el, ha visszaengedi őket Moszkvába.”

                   „A zsidók az északra tartó szerelvényeken menekülnek, abban reménykednek, hogy az oroszok győztesen kerülnek ki a harcokból, és új életet kezdhetnek majd anélkül, hogy a kisujjukat mozdították volna.”

                   „Sértő a zsidók viselkedése. A háború előtt volt lakásuk meg mindenük, amikor meg védeni kellett Moszkvát, hát mind elillant. Logikusan végiggondolva, minek hordja a föld a hátán a zsidókat.”

                                          A sztálinizmus hétköznapjai c. kiadványból / részletek a cenzúrázott levelekből /

                                                                              +

 

                   „Moszkvai indulás a Kazanyi pályaudvarról nem is valóság – álom. Csomagok, bálák bőröndök. Emberek. Az emberi érzések minden árnyalata. Bánat. Elszántság. Idegek és könnyek. Ésszerű gyakorlatiasság. És a tudat – utazunk – tehát szükség van ránk. A tűzvonal nemcsak ott van, nyugaton. Ott húzódik valamennyiünkben.

                   Az ismeretlenbe repül a vonat az ismeretlen, távoli Közép-Ázsiába. Utunk furcsa nevű végállomása: Alma-Ata. De a vonat jellemzése nem találó, nem repül. Óvatosan oson kifele a légitámadások lehetséges területéről. Ha az egyik vagont bombatalálat érné, nem lenne több szovjet rendező. Csaknem mind, akik már húsz éve vállvetve együtt dolgozunk, most egy vagonban vetjük egymásnak vállainkat. Egyvágányú vasúti forgalom.

                    Még egy bomba, és oda a fél szovjet tudomány: történészek, akadémikusok, fiziológusok utaznak velünk – a Tudományos Akadémia. Még egy bomba, és odalennének nagyszerű énekeseink, táncosaink. Kujbisevig együtt utazunk a Nagyszínházzal. Vonatunk okkal araszol előre ilyen óvatosan. Olyan szállítmányt visz, amelynek kiművelésére a szovjet haza két évtizednyi szeretetet és figyelmet, gondoskodást és biztatást adott, hogy lelkesedést és hitet öntsön ezekbe/?/ az emberekbe. Egyre távolabb és távolabb Moszkvától.”

                                      Ejzenstein naplójából: 1941. X. 14-én 6 órakor elindultunk Alma-Atába.

 

                                                                     A kassai incidens

                 

                   Magyarország II. világháborúba való belépését provokáló támadás Kassa, Munkács és Rahó ellen.  Három felségjel nélküli repülőgép 29 bombát dobott csak Kassára, amelynek következtében 32-en haltak meg, 280-an megsebesültek.

                   A támadást szovjet gépek hajtották végre, melyek a bevetés után kelet felé elrepültek. A megtalált bombák repeszdarabján a leningrádi hadianyaggyár jegyét ismerték föl. A támadás tehát beugrató jellegű volt. Sikerült is, mert június 27-én az Országgyűlésben Bárdossy László miniszterelnök bejelentette:

                   „Magyarország a felségterületén végrehajtott, nemzetközi jog-ellenes, ismételt szovjetorosz támadás miatt a Szovjetunióval hadiállapotban lévőnek tekinti magát.”

                   A magyar légierő szovjet városokat bombázott, a honvéd alakulatok átlépték a szovjet határt. Ezzel hazánk harcoló félként belépett a II. világháborúba.

                   A szovjet politikusok tagadták az utóbb beigazolódott bombázást, de hát tagadták azok a katiny vérengzést is, mégis bebizonyosodott, hogy ők tették. A marxista történészek holmi német-magyar katonai összeesküvésről írtak.

                    Évtizedekig folyt a szerecsenmosdatás, de a Szovjetunió bukása után, és a levéltári kutatások nyomán, bebizonyosodott, hogy a szovjet bombázás megtörtént. Tagadhatatlan!

 

                                                                               +

 

                    Még mindig marad egy igen fontos kérdés:

                    Horthy miért sikkasztotta el ennek az elsőrendű nemzeti ügynek a parlamenti tárgyalását? Bárdossy László csak bejelentette a hadüzenetet, és a magyar csapatok 1941. június 27-én már át is lépték a magyar-szovjet határt. A miniszterelnököt ezért kivégezték, Horthynak egyetlen hajaszála sem hullott. Miért nem?

                   És a fényes kezdeti sikerek azt sugallták, hogy mire lehull a falevél, a háború győzelemmel véget is ér. De nem így történt! A szüret idején nem is esett szó másról a határban, mint a háborúról. De esténként a családi asztaloknál is. Mert alig volt olyan család, amelyik ne aggódott volna valakiért: apáért, gyerekért, testvérért vagy éppen valamelyik kedves szomszédért. Voltak, akik már az első hetekben útra keltek, és együtt meneteltek szegények a németekkel a biztos vereség felé.

                    Mert két év múlva már nemcsak a Szovjetunióval, de Angliával és az USA-val is háborúban álltunk. Akkora már a háború a szövetséges nagyhatalmak ellen folyt. Azoknak a katonai potenciálja, mint az események igazolták, kimeríthetetlennek bizonyult.

                    Szegény embert még az ág is húzza. Éppen 1941 nyarán a megáradt Duna, és úgy földuzzasztotta a Bogárzót, hogy elöntötte a Farkasfalviék nagy kertjét, és a félméteres vízben csukák úszkáltak. A vert falú ház első szobájának a falai leomlottak. Így aztán ők is megrövidültek, a szó szoros értelmében. Odalett a dédanyám, a „füves asszony”, Jónás Rozália, kedvenc szobája, amelynek lakója már régen kiköltözött a keceli temetőbe.

 

                                                                     A moszkvai csata

 

                   Ha már a hadiipar beindult, működjön tovább teljes lendülettel és kapacitással!

                   Roosevelt, aki Sztálin véleménye szerint is „csak nagy pénzekért nyújtja ki a kezét”, eltitkolja a japán támadás megfejtett kódját, és meglepetést színlel. A Pearl Harbor elleni támadás jó indok a hadiipari gőzhenger beindítására.

                  Felháborodottan rázza fel, a sajtó közreműködésével, az amerikai közvéleményt egy hosszan tartó Japán elleni háborúra, amelynek végére még a két atombomba kipróbálása is belefért. Roosevelt 1941. december 8-án nagy pénzt kapott, de immár másodszor.

                   A következő, ennél is nagyobb összeget, a casablancai döntésért kapta. „A feltétel nélküli megadás” szisztémájának a meghirdetéséért, amely két évvel meghosszabbította a háborút. Ebben Churchill volt a tettestársa.                   

                   NB: Hitler ezek mellett egy őrült gentleman. Legalább elvei voltak, amelyekért az utolsó pillanatig kitartott. És ki merte mondani az igazságot, hogy mind a szovjet, mind a nyugati oldalon ugyanazok diktálnak. Ezért védték meg nyugaton Rákosit, és hallgatták el a sztálini rezsim bűneit, mert a rezsim működtetői is közülük kerültek ki. Nyugaton pedig „a nagy elvakultság” bűnébe estek politikusok és átlagpolgárok a média hazugságai miatt.

                                                                    

                                                                              +

 

                   Még évekig hagyták pusztulni a munkaszolgálatos zsidókat is. Az egyik emlékező:

                   „Apámat a zsidó munkaszolgálatosokhoz osztották be. Az volt a feladatuk, lövészárkokat ássanak, és bunkereket alakítsanak ki.  Hogy pontosan hol, azt már nem tudom.

                   Valahol Oroszországban! Ezeket az ásóhoz, kapához, csákányhoz nem értő embereket meg kellett tanítani, hogy a fogják a szerszám nyelét. Még arra is, hogy mielőtt ásót vesznek a kezükbe, köpjenek a markukba, akkor erősebben esik a fogás. Lassan fordult ki az orosz föld az ásójuk alól.

                   Minél mélyebbre értek, annál nehezebben másztak ki a gödörből. Nagy nehezen húzták-vonták kifelé egymást. Apám is segített, ha eljött az ebédidő.

                   Attól, amit ebédre kaptak, nem lett szorgalmasabb a „csíkos sereg”. Apám tudta, és az őrök mind, hogy ezek az emberek a civil életben leginkább kereskedők, ügyvédek, orvosok, hivatalnokok voltak. Akadt olyan, aki ordítozott velük, de nem sokra ment, ha hajtotta őket.

                   A tetű az ő vérüket is ugyanúgy szívta, mint az őrökét. Iható víz nemigen volt, de annál több a tetű. Annyira megszaporodtak a gatyakorcban, hogy fekete csíknak látszottak. Gyufával, öngyújtóval próbálták elpusztítani a férgeket. A munkaszolgálatosok között volt egy keceli is, a Vető Ödön bácsi. Most már elárulhatom, mert láttam itthon. Sajnos közben a családját elhurcolták, és még ma is keresi őket.

                   Édesapám megbarátkozott vele, és segítette, amennyire merte és tudta. A munkaszolgálatosoknak tilos volt haza levelet írni. Apám a nekünk írt levélben egy-két szóval elárulta, hogy van a „barátja”. Mi pedig adtuk tovább az üzenetet. Itthon az édesanyja, a felesége és a kisfia várta a hírmorzsákat.

                   A rengeteg tetű miatt ragályos betegség tört ki a táborban. A legyengült szervezetű emberek sorra haltak. A hullákról szétmászó tetvek megfertőzték az egészségeseket.  Így járt édesapám egyik soltvadkerti őrtársa és barátja is. Ez is háború volt, pusztult az ember, bár egyetlen lövés sem dörrent.

                                                                                                                           

                                                          A nyugati értelmiség szerepe

 

                  Mielőtt végképp elvesznénk ebben a háborús vérzivatarban, talán egyetértesz velem, hogy visszapillantunk a két világháború közötti szellemi életre, elsősorban a meghatározó franciára. Miért nem tudta megakadályozni a nyugati értelmiség a dolgok ilyetén elfajulását?

                   Az egykorú művészek szellemi frontjai a kortárs számára közel sem voltak olyan könnyedén megállapíthatók, mint manapság, a XXI. század elején. Az expresszionizmus, a futurizmus, a dadaizmus, az aktivizmus, a kubizmus, a szürrealizmus feltűnése és egymással szenvedélyesen folytatott viszálykodása, amely csak kevés ember számára volt érthető, a legtöbb emberben a szellemi káosz benyomását keltették.

                   Arról manapság már szívesen elfeledkeznek róla, hogy azoknak az izmusoknak a többsége a demokrácia és a liberalizmus elkeseredett ellensége volt. A humanista és keresztény tradíciók, az államrend, vagy éppen a művészetben megnyilvánuló klasszikus irány és minden ésszel felfogható dolog ellen irányultak. A múzeumokat, a régi mesterek műveit, a korábbi festményeket  egészen az impresszionistákig fel kell gyújtani – olvashattuk ezeknek az irányzatoknak a manifesztumaiban.

                   A futurizmusnak az olasz Marinetti által megfogalmazott kiáltványában ez áll: „ Meg akarunk semmisíteni minden múzeumot, könyvtárat és mindenféle akadémiát.” A manifesztum a parlamentet, mint „csaló és törékeny intézményként” határozta meg, amelyet meg kell szűnteti. A továbbiakban „öröménekkel köszöntötte a háborút, a világ higiéniájának ezt az eszközét.”

                   André Breton a szűrrealizmus tizenkettedik manifesztumában így nyilatkozott:”A szürrealisták legegyszerűbben akkor járnak el, ha fegyverrel a kézben kimennek az utcára, és vaktában, válogatás nélkül a járókelők közé lőnek.”

                   A dadaista Raoul Hausman szerint:”Nem akarunk demokráciát, liberalizmust. A dadaista a humanizmus és történelemtanítás ellen van!” Ribemont – Dessaines szintén dadaista, még hozzáteszi:

                    „Egy festőt se többé! Egy irodalmárt se! Egyetlen zeneszerzőt se! Egy szobrászt se! Egy köztársaságit, egy royalistát se! Imperialistát se! Vessünk végre véget az egész humbugnak! El vele! Mindennel el! Semmi se kell többé! Semmi! SEMMI! SEMMI!”

                   Ebben a nihilben és szellemi káoszban nem csekély hatást tudott gyakorolni olyan ember, mint Hitler. Az egyik NAGY kulturális nyilatkozatában így:

                   „Németnek lenni annyi, mint világosnak lenni!” A következő kijelentésében is:

                    „Az államvezetés dolga megakadályozni, hogy egy népet az őrület karjaiba kergessenek!”

                   Ennyi elég is lesz a nyugati értelmiség világot formáló szerepéről. Ionesco 1986-ban fogalmazta meg a lényeget: „A francia és a nyugati intellektualizmus már eladta lelkét a bolsevizmusnak és a különböző szocializmusoknak. Ezek tették osztályrészünkké mindazokat a zsarnokságokat és katasztrófákat, amelyeket azóta megismertünk.”

                    Mára csak az őrült Kaffka regényhosszúságú rémlátomásai maradtak meg kordokumentumnak. Olvassa őket az, akinek kedve van az öngyilkossághoz!

 

                                                                     Pearl Harbor

 

                   Japán és az Egyesült Államok is elkerülhetetlennek tartották a háborút. Japán úgy gondolta, hogy elég nyersanyagot halmozott fel egy sikeres hadjárathoz. Kínában már gyors eredményeket értek el, és minden reményük megvolt arra, hogy a térségben lévő nyugati gyarmatok ásványkincseit megszerzik, ami a végső siker záloga.

                   Az USA tudta, hogy nem lehet háború nélkül „megúszni”, ezért fel is készültek a háború kezdetére. Egyelőre csak a színfalak mögött, de a megfejtett japán kódrendszer biztos tudáshoz juttatta az amerikai elhárítást. Hiába emlegette az amerikai elnök, hogy 1941. december 7-ét a „gyalázat napjának”, utalva a japánok hadüzenet nélküli pusztító támadására, de az volt az amerikai kormányok szempontjából is, mert a hadüzenetet átadni kívánó japán nagykövetet megvárakoztatták, és a támadás pontos időpontjáról biztos tudásuk volt – de elhallgatták.

                   Az áldozatul odavetett csendes-óceáni flotta szerencsétlen jenki áldozatai csak arra voltak jók, hogy megalapozzák egy „törvényes” háború indítékát. A fordulat óriási lesz, hiszen az eddig csak Európában folyó háború világégéssé változott.

                  NB: Ugyanilyen lesz 60 év múlva a 2001. szeptember 11-én végrehajtott, eltervezett és végrehajtott támadás, amely aztán alibit szolgáltatott az Irak elleni háborúhoz.

                   Az ötletadó gazda tehát Roosevelt elnök volt, a fő gazember. Primitív utóda, Bush csak másolta a nagy elődöt, aki szintén a tőke, a hadiipari cégek kezére játszott.

 

                                                                              +

 

                   A moszkvai csata elvesztésével úgy tűnt, hogy a német villámháborús stratégiát vereség érte. A háború a globális küzdelem fázisába lépett azzal, hogy a japán támadás december nyolcadikán az USA-t is a frontra kényszerítette. Chuchill jogosan lelkesedett:

                   „Mennyi ideig tart még a háború, vagy milyen módon fejeződik be, senki sem tudná megmondani, de ebben a pillanatban nem is törődtem vele. Ami még hátra van, az csupán a túlerő megfelelő alkalmazása.”

                   Mint az Atlanti Charta aláírójának arra is kellett volna törekednie, hogy a háború annak a szellemében folyjon le, és következményei beváltsák ama „charta” olyan pontjait, mint:

                    „Országaink területi vagy egyéb természetű gyarapodásra nem törekszenek. Nem kívánnak semmiféle területi változást. Tiszteletben kell tartani minden népnek azt a jogát, hogy szabadon válassza meg azt az államformát, amelyben élni akar! A világ minden népének le kell mondani az erőszak alkalmazásáról, és támogatni kell azokat a gyakorlati rendszabályokat, amelyek a fegyverkezések nyomasztó terhein könnyítenek!”

                 NB: Csak ennyi pontot találtam az „írott malasztban”, amelyet az Atlati Charta aláírói a háború folyamán és utána semmibe vettek. A többségük meghiúsulása a magyar nép alapvető jogait is sértette. A dicséretes elveket a gyakorlat elsöpörte.

                   Semmivel sem képviseltek humánusabb, keresztényibb gyakorlatot, mint a fasiszta diktátorok Sztálin és Hitler. Csak vérözönt zúdítottak az egész világra. És mint pontot az i-re, feltették győzelmi koronának fejükre a két atombomba gombafelhőjét.

                   Minden addiginál pusztítóbb vérontásba kényszerítették a harmadik világ népeit is a még ma is tartó, végtelennek tűnő háború-sorozatban.

                   Szép, új világ küszöbén érkeztem a Földre 1942. december 12-én. Éppen egy hónappal a doni katasztrófa kezdete előtt.

                                                                              +

 

                   Amíg a keleti fronton a Wehrmacht hadosztályai egyre gyorsabb tempóban pusztultak, a 1942. január 20-án a Berlin melletti Wansee-ben Himmler helyettese, Heydrich vezetésével a belügyminisztérium és az SS néhány munkatársa megbeszélést tartott a zsidókérdés végső megoldásáról.

                    Még mindig nem látták be, hogy a két nagyhatalom uralkodó politikai köreit, Washingtonban vagy Moszkvában ugyanaz, a náluk jóval hatalmasabb erő mozgatja, a PÉNZ ereje. Annak teljesen mindegy volt, hogy ki ágál a színpadon: Churchill, Sztálin, Roosevelt, Hitler vagy Mussolini. Ezek csak korszakot jelölő nevecskék, mint Napóleon, Nagy Sándor vagy Batu kán. A PÉNZ hosszú távú terveit hajtják végre, vagy éppen készítik elő.

                  NB: Képviselőinek még Wansee is kapóra jött, mert egy háború utáni világra készülve, erkölcsi joguknak érzik, hogy minden számukra ellenszenves vagy nem engedelmeskedő népre rásüssék az „antiszemita” vagy a „fasiszta” bélyeget. Pedig a fasizmus nem a rendszertől függ, hanem a módszereitől és a céljaitól. A Rákosi - rendszer vagy a Kádár-éra is fasiszta volt, mert a magyarság, mint közösség elpusztítására törekedett. Az előbbi elsősorban fizikailag, a második morálisan. 

                    Ezzel bélyegeztek meg bennünket is, akik ezt tették, pedig egyetlen pogromot sem hajtott végre a magyarság évezredes történelme folyamán, és egyetlen néppel szemben sem. A magyarnak pedig mennyit el kellett viselnie? Csak az Isten a megmondhatója, meg a tárgyilagos történelemkönyv. „Isten csodája, hogy még áll hazánk!” Igaza volt Petőfi Sándornak.

                                                                    

                                                                       Termékeny év

 

                    1942-ben még a közvélemény egyáltalán nem tartotta lefutottnak a háborút. A német vezetők is hatalmas területi nyereségekről beszéltek, de kevés szó esett arról, hogy a keleti fronton már 1941-42 fordulóján elvesztették legütőképesebb csapataiknak egymillió emberét.

                    Úgy érezték, vagy csak éreztették, hogy mégis most vannak a csúcson. Ami az elfoglalt területek nagyságát illeti, igazuk is volt. Csak a helyzetük olyan lett, mint Örkény tanulságos egypercesében a legyeké, tudniillik a legyek elfoglalták a légypapírt. Sajnos ezen a magyarok is rajta voltak.

                    Ifjú Farkasfalvi András a Don-kanyarban várta az oroszok támadását. Józsi is a fronton volt, azt sem tudtuk, hogy hol. Csak apám, mint családfenntartó, gondoskodott itthon az asszonyokról, mert én majd csak az év végén lépek színre.

                   „Úgy látszik, hogy a fronton boldogulnak nélkülem is – mondogatta a családfő fanyar mosollyal. De semmi elégedettséget nem érzett a német sikereket hallván, mert egy nagyképű „bagázsnak” tartotta őket.

                   Anyám akkorra már megtiltotta olyan férfidísz viselését, mint a bajusz. Talán éppen a Bobek nagypapa példáján okulva, vagy csak ilyen volt a gusztusa. Egy várandós asszony kedvéért mit meg nem tesz a férje? Minden reggel borotválkozott. Nyúzta magáról a bőrt, ahogy tömören megfogalmazta.

                   Igen termékeny esztendő volt az 1942-es. /Szerény személyem nemzése eme termékenységet ékesen jelezte. Nesze neked, megyeri nyelv!/

                    Ezt nemcsak fogantatásom bizonyítja, de az átlagosnál mindenből több termet, és a háború magasan tartotta az árakat.

                   Nyugalom és békesség szigete volt Magyarország. Ilyen volt a közhangulat, és a pusztító vihart megelőző szélcsend öröknek vélt idejét élveztük. Pedig a barométerhez értők igen gyors tempóban érkező, mindent fölforgató orkánt jeleztek.

 

                                                                              +

                    „Ami a mi népünkben passzivitásnak látszik, az mind csak keserves ösztönös önvédő magatartás. Ami a népünkben közösségellenes, túlzottan egyéni, szinte anarchikus vonásnak látszik, az mind csak az idegen szellemű és idegen célú közösség ellen való önvédelem jelentkezése.

                    Még senki sem próbálta meg – vagy legfeljebb megkísérelte – olyan állami, társadalmi közösség megteremtését a magyar nép számára, amely az ő lelkének, egyéniségének megfelel, amelyben a zárt és éles vonalú magyar egyéniség szabadon mozog, jól érzi magát, kinyújtózkodhatik, fejlődni tud, minden erejét kifejtheti, a legnagyobb – s a magyar számára világ végéig egyetlen igazán elismert – közösség, a nemzet és az ország érdekében.”

                                   /Bajcsy – Zsilinszky Endre, 1938

                                                                 

                                                                       CASABLANCA                   

 

                   Amikor gyerekként néztem azt a szirupos filmet, nem is sejthettem, mit jelentett ez a hely az emberiség jövője szempontjából.

                    Hogyan kell meghosszabbítani egy háborút?

                   Úgy, hogy kijelentjük, az ellenfélnek feltétel nélkül meg kell adnia magát, mert semmiféle tárgyalásba sem bocsátkozunk vele. Az pedig még akkor is, ha belátta már, hogy veresége megpecsételődött, nem hagyhatja abba a háborút, mert megsemmisítéssel fenyegetik. Tehát védekezik, mindaddig, amíg erre a legcsekélyebb lehetősége van. Ez történt 1943 januárja után.

                    A véres csatáknál is fontosabb politikai esemény történt Casablankában 1943. január14. és 24. között Roosevelt és Churchill részvételével. A tárgyalásokat követő sajtóértekezleten az amerikai elnök leszögezte, hogy a szövetségesek célja a tengelyhatalmak „feltétel nélküli megadása”. Maga Roosevelt azt mondta, „ez a gondolat az eszembe ötlött”, de az igazság az, hogy már korábban az amerikai vezérkari főnökök egyesített bizottsága és a brit háborús kabinet is jóváhagyta.

                   Miért volt ez a döntés katasztrofális? Bírálói arra hivatkoznak, hogy legalább két évvel meghosszabbította a háborút, mert a Wehrmachtot és a német népet véglegesen Hitlerhez láncolta.

                    Hitlerrel természetesen nem köthettek békét, de a német katonatiszteket megakadályozta abban, hogy megbuktassák Hitlert, és 1943 folyamán, ha súlyos feltételekkel is, de véget vessenek a további öldöklésnek. A németeknek nem maradt más választásuk, mint hogy az utolsó emberig, az utolsó lőszerig folytassák ezt a számukra kilátástalan háborút.

                   Az pontosan nem állapítható meg, hogy 1943 januárjától 1945 májusáig hány millió ember pusztult el, hány város dőlt romba, de a vezetőknek tudniuk kellett, hogy a totális győzelem igénye csak a háború elhúzódásához és elvadulásához vezet.

                   A háború utolsó két évének vérontásáért Churchill és Roosevelt éppúgy felelős, mint Hitler és Sztálin a háború egészéért.

                   Magyarország szempontjából azért volt tragikus, mert ezzel dőlt el végzetesen és megváltoztathatatlanul, hogy szovjet megszállás alá kerülünk, amelynek csak a kilencvenes évek elején lesz vége. Ez volt a Sztálin Józsi bácsinak nyújtható legnagyobb ajándék. Értékesebb, mint a sztálingrádi orosz katonákat megtisztelő díszkard.

 

                                                             Roosevelt fia így emlékezik

 

                   „Göbbels és bandája már az utolsó két-három nap alatt is dadogva tapogatózott. Az éléstárban, amely az ebédlőből nyílt, ahol a titkos szolgálat emberei ültek és fecsegtek, volt egy rövidhullámú rádió. Ezen szoktuk meghallgatni Göbbelsék angol adását. Ingerülten spekuláltak, hogy mi is történik Casablancában, és kezdtek egyre közelebb és közelebb jutni az igazsághoz.

                   Apám, mihelyt látta, hogy a kifejezés a többiek tetszését is megnyerte, más irányú hatását kezdte mérlegelni.

                   „Az oroszoknak persze éppen megfelel. Jobbat már nem is kívánhatnak. Feltétel nélküli kapituláció – ismételte elgondolkozva, és a fogát szívta. – „Olyan, mintha Józsi bácsi maga csinálta volna.”

                   Harry ezt mondta:

                   „Löncs után mindjárt hozzáfogunk a nyilatkozat megfogalmazásához.

                   A kommüniké aláírása után, éjjel fél háromkor, Churchill köszöntőre emelte mindig tele poharát:

                    „A feltétel nélküli megadásra!”

 

                                                       Részlet Elliot Roosevelt: Apám így látta c. emlékiratából

                  

                   NB: Vajon kiknek állt érdekében ennek a döntésnek a meghozatala? Nehogy azt higgye valaki, hogy Roosevelt fejéből pattant elő az ötlet, mint Zeusz fejéből a bagolyszemű Pallasz Athéné! A háborúval együtt járó óriási biznisz, uraim, az parancsolt most is. Aztán az sem kutya, hogy ez segítette a Szovjetuniót abban, hogy rátenyerelhessen fél Európára, köztük hazánkra is.

                    Amikor kiderült, hogy mi történt Katynnál, a német, de a magyar tisztek között is kialakult a Katyn-szindróma: „Ha leteszem a fegyvert, akkor is tömegsírba lőhetnek, mint a szerencsétlen lengyel tiszteket!”

                                                                              +

                 

                   A Sztálingrádért folyó küzdelem már akkor eldőlt, amikor Hitler nem engedélyezte a Paulus vezette német hadsereg kivonását a városból. Az utánpótlásukat nem tudták biztosítani, és a szörnyű rommezőn, közel fél éven át, csak úgy aratott a halál.

                  A Volgán túlról frissen bevetett szovjet alakulatok egy-egy katonájának élete átlagosan egy napig tartott. Mert működött az embertelen sztálini parancs, amelynek értelmében csak előre lehetett menni. Aki meghátrált, meghalt.

                    A politikai komiszárok úgy hajtották a csapatokat az ellenséges tűzbe, mint a nyáját a rossz és gyilkos pásztor a vágóhídra. De az emberi élet nem számított!

                   A németek vesztesége is óriási volt, és végül Hitler ide, Hitler oda, az egykor közel háromszázezres 6. hadsereg, harmadára fogyatkozva, megadta magát.

                   Ez a csapás rendkívül felgyorsította a háború oroszországi menetét. Már január 12-én támadásra indultak a Dont védő magyar, román és olasz egységek visszaszorítására.

                   NB: Ekkor nyílt volna lehetőség a háború igazságos lezárására, és éppen ekkor döntött a casablancai tanácskozás a „feltétel nélküli megadásról”. Micsoda véletlen egybeesés!

                                                                    

                                                                        A díszkard

 

                   A nyugati szövetségesek nemigen értették, hogyan sikerült azt a sorsfordító győzelmet kivívni. A teheráni találkozón, 1943-ban díszkardot nyújt át az angol miniszterelnök a hős város képviselőjének. Ez a hiteles beszámoló az amerikai elnök fiának a tollából származik.

                   „Minden készen volt egy formális szertartáshoz Churchill adott át királya és népe nevében Sztálinnak egy hatalmas, két kézre való kardot, akkor egy pallost, a rendíthetetlen sztálingrádi hősök iránti hódolat jeléül, akiken örök időkre megtört a náci offenzíva ereje és szertefoszlott a náci legyőzhetetlenség legendája.

                   A terem tele volt emberekkel: a Vörüs Hadsereg díszőrsége, angol tommik, a Vörös Hadsereg zenekara és a három szövetséges nagyhatalom katonai és tengerészeti vezetői. Amikor apámmal beléptünk, Sztálin és Churchill már ott volt; a vörös zenekar először a szovjet, azután az angol himnuszt játszotta. A hangok megtöltötték a termet és kiáramlottak az ablakokon; minden arc ünnepélyes volt. Churchill így szólt:

                   - Őfelsége, VI. György király parancsára átnyújtom önnek ezt a díszkardot Sztálingrád város részére. Rajzát őfelsége választotta ki és hagyta jóvá. A kardot olyan angol művészek készítették, akiknek ősei nemzedékek óta kardkészítéssel foglalkoznak. A kard pengéje ezt a feliratot viseli. Sztálingrád acélszívű polgárainak, VI. György király ajándéka, az angol nép tisztelete jeléül.

                   Egy fiatal brit tiszt átnyújtotta Churchillnek a kardot. Churchill átvette, megsuhintotta és átnyújtotta a marsallnak, aki mögött mozdulatlanul, de nem egészen kifejezéstelen arccal állt a Vörös Hadsereg őrsége. Mellükön keresztbetett fegyverrel figyelték, hogyan vette át parancsnokuk Churchill-től a kardot, rövid ideig kezében tartotta, azután szájához emelte, hogy megcsókolja hüvelyét. Nagyot nyelt. Válaszát lefordították nekünk:

                    - Sztálingrád polgárai nevében nagy megbecsüléssel veszem át VI. György ajándékát. Sztálingrád polgárai magasra fogják értékelni az adományt, s kérem önt, miniszterelnök úr, tolmácsolja köszönetünket Őfelségének, a királynak.”

                   Ezt a kardot, pallost, valóban megérdemelték a szerencsétlen orosz halottak milliói. De tiszteletükre ezzel a karddal vagy pallossal le kellett volna vágni Sztálin fejét.

                   Roosevelt fia az apja rosszalló véleményét is leírja Churchill balkáni inváziós terveiről:

                   „Mindennél fontosabb neki beékelődni Közép-Európába, hogy távol tarthassa a Vörös Hadsereget Ausztriától, Romániától, sőt, ha lehet, még Magyarországtól is.”

                    NB: A sorrendet nemigen értem, mert ismertem ennek a két lókötőnek, Sztálinnak és Churchillnek, az ajánlat-listáját, amelyen az angol miniszterelnök kilencven százalékos szovjet tulajdonba adja Romániát, de Magyarországot csak fele-fele arányban. Valaki szándékosan csal és hazudik.

                                                                    

                                                                        Don-kanyar

 

                   1943. január 12. Kedd. Reggel kilenc órakor még csend az egész vonalon. A legénység még holtfáradtan alszik, mert az erődítési munkák csak éjszaka folyhattak, a sötétség leple alatt, mert nappal minden mozgásra lőttek a néhány száz méterre lévő orosz állásokból. A váratlanul berontott hideg önmagában is kemény erőpróba.

                   Eddig az időjárás olyan volt, mint otthon, de pár napja már -35 fokot is mutat a hőmérő. Az ilyen hidegben még a mozgás is megeröltető. A vastag kesztyűben nem kezelhetők a fegyverek. Az előőrsök keze odafagy a puskák závárzatához. A lövegekben, motorokban megfagy az olaj. Rettenetesek a hosszú téli éjszakák!

                   A rosszul táplált katonákat, akikhez a fűtött bunkerekből ritkán látogatnak ki a tisztek, a félelem és a nyugtalanság kínozza.

                   Kilenc óra negyvenöt perckor megremeg a föld. Iszonyatos dübörgéssel megkezdődött a támadás tüzérségi előkészítése. Egy órán át lövik a magyar állásokat. Ez a magyar gyalogságot fedezékbe kényszeríti, és közben az orosz gyalogság fölkészülhet a támadásra. A szüntelen ágyúdörgés lélektani hatása igen nagy. Mert kishitűvé teszi még a legbátrabbakat is.

                   Tíz órakor feltűnnek az első rohamozók, és megszólalnak a védők fegyverei. A magyar tüzérség megpróbálja a támadókat lőni, de a sűrű ködben nehéz a célzás.  Az első hullám mégsem éri el az állásokat. De a hullámok végtelen hömpölygéssel jönnek egymás után, és egyre közelebb halnak el.

                   A 2. zászlóaljnál már kézitusa folyik. Egy vérző zászlós támolyog az ezredes gépkocsija felé. Behúzzák az autóba, ahol perceken belül meg is hal.

                   A fölszakadozó ködben egyre közelebbről dübörögnek a T-34-esek hatalmas árnyai.

 

                                                                              +

                                                                           

                   1943. január 24-én Jány/ Hautzinger/ Gusztáv, mert ő volt az elpusztult 150 ezer ember parancsnoka, január 24-én kiadta hírhedt hadparancsát a nem létező: hómezőn pusztult, halálos sebektől elvérzett, fogságba esett katonákból álló hadserege számára:

                   „A 2. magyar hadsereg elvesztette becsületét, mert kevés, esküjéhez és kötelességéhez hű ember kivételével nem váltotta be azt, amit tőle mindenki joggal elvárhatott.

                   Állásásainkból ellenséges túlerő kivethet még akkor is, ha a csapat a kötelességét megtette. Ez nem szégyen, ez szerencsétlenség. De becstelenség az a lélekvesztett, fej nélküli gyáva menekvés, amit látnom kellett, amiért a német hadsereg és az OTTHON megvet bennünket. Ehhez minden oka meg is van.

                   Vegye tudomásul mindenki, hogy innen sem betegséggel, sem sebesüléssel, sem fagyással el nem engedek senkit.

                   A rendet és vasfegyelmet a legkeményebb kézzel, ha kell helyszínen való felkoncolással, de helyre kell állítani. Ennél kivétel nincs, legyen tiszt vagy rendfokozat nélküli honvéd, aki parancsomnak nem engedelmeskedik, az nem érdemli meg, hogy nyomorult léletét tovább tengesse, és nem engedem, szégyenünket bárki is tovább nagyobbítsa.”

                   NB: Ez is egyedülálló a világtörténelemben. Ez nem egy magyar, hanem egy elfogult német fasiszta tiszt szövege.

                                                                              +

 

                   Vigasztaljanak meg bennünket Stomm Marcell szavai!

                    „ A magyar királyi III. honvéd hadtest 1943. jan. 12-től kezdődően a Don-állások kézben tartásáért súlyos veszteséggel járó harcokat vívott. Az urivi áttörés következményeképpen a magyar királyi 2. hadseregtől elválasztva, a Korsgruppe Siebert Alárendeltségébe került ebben az alárendeltségben több mint 12 napig biztosította a német 2. hadsereg visszavonulásához szükséges időt.

                   A harcokban a magyar csapatok emberfeletti hősiességről tettek bizonyságot. A mindinkább fellépő lőszer – és élelemhiány, párosulva a szokatlan hideggel, megtörte a védők ellenálló erejét. E perctől kezdve a német hadvezetés számára csak tehertételt jelentettünk.

                   Elöljáró parancsnokomnak ismételten bejelentettem csapataim helyzetét, kérve azok kivonását, egy hátsó helyen való pihentetését és újból való szervezését. Sajnos ez nem történt meg, hanem lőszer, élelem és fedél nélkül, a puszta havon szenvedhették végig az orosz tél borzalmas éjszakáit. Láttam rajtatok, hogy napról napra sorvad testi és lelki erőtök, és hogy valamennyien a biztos pusztulás elé tekintünk. A német hadvezetőség súlyos helyzetében még az élelmet sem tudta biztosítani.

                   A mai nappal Siebert tábornok úrtól azt a parancsot kaptam, hogy vezesselek benneteket az Olim pataktól nyugatra eső területre, ahol keresztül tudjuk magunkat hazafelé törni. Azon az orosz hadseregen keresztül törni, amelyiken a német hadsereg teljesen felszerelt, teljes harcértékű hadosztályai sem voltak képesek.

                   E parancsot nem tudom továbbadni, mert nincs értelme, hogy az agyonfagyott, kiéhezett magyarok ezrei 10 tölténnyel puskánként, üres gyomorral, tehetetlenül pusztuljanak el.

                   A német hadvezetőség már a múltban kiadta a parancsot, hogy a harcolni akaró és a német hadseregnek szolgálatot teljesíteni akaró honvédeket átveszi, és úgy bánik velük, mint a többi szolgálatában álló nép fiaival.

                   A magyar nép történelmében többször előfordult már hasonló helyzetben, hogy egyes merész parancsnokok vezetése alatt még hihetetlen távolságra is áttörtek.

                   Ezek után kénytelen vagyok mindenkinek a saját belátására bízni a jövendőjét, mivel élelmet, lőszert és végrehajtható feladatot adni nem tudok.

                   A magyar haza mindenkor hálás szeretettel fog visszaemlékezni hős fiaira, akikéhez hasonló sors keveseket ért a magyar nemzetben.

                   Isten veletek, magyar honvédek!”

                   Stomm vezérőrnagy a parancs aláírása után elbúcsúzott a törzsétől, és útnak indult. Lába a szabadban való éjszakázástól a szűk csizmában lefagyott, járni is alig tudott már, mindkét lábfeje üszkösödni kezdett. Vigyázott, hogy kifogástalanul járjon el: nem fordult vissza, hátrafelé, hanem elindult abba az irányba, amelyet az elöljáró parancsnoka egyedüli útjaként kijelölt: nyugatra.

                NB: Aki a magyarokról ilyen dicsérő szavakat írt, meg ilyet, hogy „magyar haza”, azt a Rákosi-rendszerben természetesen bíróság elé állították. Bár mind a két lábát a fagyások miatt amputálni kellett.

                                                                              +                                                               

                  

                   Ifjú Farkasfalvi András levelei a katonaságtól:

1.      levél: T. Vitéz Farkasfalvi András, Kecel I. 47. Pest megye:

Kedves szüleim! Üdvöletem küldöm Hőgyészről, Andris.

2.      levél: Nagyságos Vitéz Farkasfalvi József Úrnak, Kecel I. ker. 47. Pest megye

                   Kedves Bátyám! Névnapod alkalmából szívélyes üdvözletemet küldöm. Egészséges vagyok, amit mindnyájatoknak kívánok. Isten veletek! Csókolom a szüleimet és téged, BANDI.

3.      levél: 1942. IV. 3. Vitéz Farkasfalvi András, Kecel. I. ker. Pest m.

                   Kedves szüleim! Gyermeki szívemből szeretetteljes és boldog húsvéti ünnepeket kíván maguknak a fiuk, Andris.

1942. IV. 3. A 2. magyar hadsereg tagjaként ekkor indul ő is a frontra.

 

                                                                   Kállay és Hitler

 

                   Horthy Miklós kormányzó és Kállay Miklós miniszterelnök a zsidókérdésben az erős bel – és külföldi nyomás ellenére bátor és emberséges magatartást tanúsítottak, amely elismerésre méltó. /Bár lehet, hogy a magyarok rovására. /

                   Hitler és Horthy között 1943. április 16-án lezajlott megbeszélés jegyzőkönyvében többek között az alábbi olvasható:

                   A Führer nem szeretne Magyarország belügyeibe avatkozni, csak a tényeket állapítja meg. Németország ma morálisan erősen áll, mert eltávolította a zsidókat, akik közül az utolsók is rövid időn belül el fognak tűnni Keleten. A zsidók elleni rendszabályok esetében nem kell aggályoskodni. Magyarország nem folytatott antiszemita politikát, mégis kapott egy Kun Bélát. Végül is ők voltak azok, a világháborúra uszítottak, és ezért felelősek a sokmilliónyi áldozatért, amibe a háború került.

                   A birodalmi külügyminiszter megjegyzésére, hogy megint két telivér zsidót választottak a felsőházba, Horthy azt felelte, hogy ez ellen alkotmányosan semmit sem lehet tenni; egyébként Magyarországon igen sok megkeresztelkedett zsidó van, akik között nagyszámú értékes ember is. Ő mindent megtett, amit a zsidók ellen tisztességgel megtehetett, de mégsem lehet meggyilkolni vagy végezni velük.

                   A Führer azt felelte, hogy erre nincs is szükség. Magyarország, éppen úgy, mint Szlovákia, koncentrációs táborba rakhatja a zsidókat. Ezáltal a többi honfitárs elé nagy lehetőségeket tár a zsidók által betöltött állások felszabadításával, és a nép tehetséges gyermekei számára olyan életpályákat teremthet, amelyeket eddig a zsidók elzártak előlük.

 

                                                         +

 

                    Itthon örök félelemben éltek a családtagok, hogy mi lesz Andrással.

                    Az utolsó képeslapon még elküldte újévi üdvözletét az édesanyáméknak is, akik még mindig a születésemet ünnepelték.

                   Amikorra levelezőlapot századszor is elolvasták, a Don-kanyarban, az urivi-hídfőnél, a magyarokra szakadt az ég. Farkasfalvi András is megsebesült, de nem maradt a halottak között.

                    200 ezerből 150 ezer elpusztult, azaz minden negyediknek sikerült megmenekülnie. Bár az arcát aknaszilánkok hasogatták, és megfagyott vagy elvérzett volna, ha nem könyörgi föl magát egy kelet felé tartó teherautóra, és így megmenekült.

                   A legközelebbi kórházban kezelték a sebét, de annyi volt a munkájuk, hogy egy apró szilánkot az állkapcsában hagytak.

                   Végül is hazavergődött, és ennek mindenki örült, talán még a felesége is. Nem is hívták be katonai szolgálatra az egykori 2. hadsereg megmaradt katonáit többé.

                   Ez az apró szilánk, ami az állkapcsában maradt, a korai halálát okozta. Rákban halt meg 1958-ban, 44 évesen. Hogy miért nem műtötték meg itthon? Erre a kérdésre csak a felesége adhatná meg a választ, de már ő sem él. Viszont én jó emlékszem a mentalitására.

                                                                    

                                                                              +

                  

                   Érdekes, de így igaz, hogy egy-egy életemben megjelenő különleges emberi figuráknak mindig megtaláltam az irodalmi elődjét.

                   A nagybátyám melléfogott, mert egy igen ritka, és a maga nemében különleges nősténnyel,/Ez nem akar sértés lenni!/ hozta össze a végzete. Aki csak az volt, és semmivel sem több. Ilyen minden faluban terem, talán emberöltőnként, egy-egy.

                   Az a típusú nő, aki fölöttébb vonzó, de feleségnek nem való. Egy ilyennel én is találkoztam életemben.  A tanítványom volt, de éreztem benne a perditát, a szexuális mohóságot. Később, amikor a császártöltési könyvtárból elloptam, elfelejtettem visszavinni, egyébként teljesen mindegy, mert könyvet lopni nem bűn, Steinbeck Édentől keletre című regényét, és elolvastam, megtaláltam a legjobb jellemzését. Külön érdekessége volt a dolognak, hogy azt a töltési kislányt is úgy hívták, mint a regény alakját: Kate-nek, azaz Katinak.

                   Akkor döbbentem rá, hogy az ilyenekből lesznek a bordélyházak vámpírjai, később a házak tulajdonosai. Csak mindig a szemére figyelj! Ha a tekintete hideg a legmámorosabb pillanatokban, akkor az a nő született profi. Ebből a kislányból is az lett rövid idő múlva. Szép volt és vonzó, de mint az útszéli virág-mindenki számára!

 

                                                                              +

 

                   Arra is élénken emlékszem, hogy milyen indulatos volt András nagybátyám. Milyen vad dühvel hajtotta a kocsin állva, gyeplőt markolva a lovakat! Majdnem szétrázatta a kocsit. Csak haragos pillantására emlékszem, de akkor már a családi békéje semmivé foszlott. A felesége fűvel-fával csalta, és ez rendkívül megalázta.

                   Amikor tehette, eljött anyámhoz, a testvéréhez, a volt barátjához, apámhoz, hogy kisírja magát. Úgy zokogott, mint egy gyerek, a vállukra borulva.

                   Ma már rekonstruálható, hogy mi történhetett. Valószínűleg állandóan erősödött a szájszaga, és ezt ő nem vette észre. A feleségét ez még inkább taszította, de nem mondotta neki, hogy röntgeneztesse meg a koponyáját. Az egykor sérült csontjait. Talán nem is sejtette, hogy a félelmetes rák az, amely, mint az őrlő szú, lassan felemészti minden lelki és testi energiáját.                  

                   Arra még én is emlékszem, hogy a nagybátyám már a halálos ágyán feküdt, de csak az édesanyját meg az idős szomszédasszonyt tűrte meg maga mellett. A feleségének még a fényképét is leszedette a falról. Csak annyit láttam viaszsárga, szinte fénylő arcából, amit öt-hat méterről, a nyitott szobaajtón keresztül látni lehetett, hogy egy életre megborzadjak az ilyen haláltól.

                   Hosszú, azt lehet mondani, tizenhat évig tartó vergődés után, 1958-ban megadta magát a halálnak. Ma már azt mondom, hogy jobb lett volna az orosz fagyban békésen örökre elaludnia. De ő nem adta meg magát akkor, de 44 évesen, élete delén, legyőzte őt egy irtózatos fájdalommal járó betegség. Amit még az is súlyosbított, hogy ilyen asszonnyal verte meg a sorsa.

                                                         

        

                                                                       BARNAKERT

                                                  

                   Most időben száznegyven évet megyünk visszafelé, bár a földön csak kétszáz méterre van tőlünk a cél. Az 1860-70-es évek tájékán vagyunk, és a keceli Barnakertben. Rövid séta, de hosszú és izgalmas történet. Megfejtjük, mint egy nagy nyomozó és okos kutyája, annak a titkát, miért lett Barnakert a faluszéli magányos házsor neve.

                   Betyárvilág volt akkoriban is. De akkortájt üldözték, manapság meg kitűntetik őket. Ebből is látszik, Barátom, hogy mennyit fejlődött a világ. Helikopteren járnak az újgazdagok, és rázzák a rongyot. Fiaikat szabadon engedik, mint rossz gazda a kutyáit. Tömi pénzzel a fiacskáját, az meg szórakozik. És a szülők csodálkoznak a legjobban, hogyha a csemetéjük kábítószeresen a fának rohan, vagy rövid élete végéig a sír szélén botladozik.

 

                                                                             +

 

                   Egyszer volt, régen volt, de legalább száznegyven éve, betyárvilág Magyarországon. Az országnak, ami a mostaninál legalább hétnapi járófölddel szélesebb volt, a hossza is ugyanannyival, minden részében éltek olyan szegénylegények, akik bujkáltak a törvény elől.

                   Ki azért nem állt be a császárt szolgálni, mert nem bírt elszakadni hazulról. Ki azért, mert agyoncsapta a szolgabírót, mert az elszerette a babáját. Ki azért, mert a magyar seregbe állt, és amikor a muszka cár katonái legyőztek bennünket, és kényszerrel sorozták a közkatonákat az osztrák ármádiába, onnan megszökött.

                    Kossuth apánk után kinek lett volna kedve még évekig egy Ferenc Jóskát szolgálni. A harmadikat a rossz vére hajtotta a rosszra. Mindegyiknek volt rá oka, ha már betyáréletre adta a fejét.

                   Egy ismeretlen család épített magának tanyát a nagy községi legelő szélén, háttal a falunak. Pedig a házuk, a kertjük nem vallott volna szégyent még a falu főutcáján sem. A két szülő, negyvenes éveikben járó, egyenes derekú emberek, meg három közel egyidős legény lakott benne.

                   Voltak szép teheneik, disznóik, de ami oda telepítette őket, az a négy szép ló volt. Egyik csak a kocsit húzta, de a másik három még igen fiatal volt, a három legényhez illő korban is, tüzességben is. A fiúk barna bőrűek voltak, mint az apjuk. De hosszú, fekete hajúak. És szemük is fekete, mint az édesanyjuké.

                   A lovak pányvázva az ablakok szemei előtt legeltek, békésen megférve a jámbor tehenekkel. Szép, sima szőrű, barna paripák voltak. Látszott rajtuk, hogy egyik sem ismeri az istrángot, igen fiatalok még. És ha nem fogják be ezeket, a nemes állatokat, terhet húzni, egész életükben fiatalok is maradnak.

                   Ha szabadon mozoghattak, hátukon a három fekete legénnyel, úgy repültek, mint a mesebeli táltos. Ilyenkor gondolta a legelőn botladozó pacsírta:

                   „No, ezek azért zabot is kapnak eleget.”

                   A legények mindig tiszta fehér ingben, bő gatyában nyargalásztak velük a legelőn, csak úgy szőrén megülve az állatokat. Még versenyeztek is! Ki tudja a másikat kancsikával a földre rántani? Melyikük lova fekszik oldalára a leggyorsabban? Sok kunsztot tudtak. Többet, mint egy büdös sátorban idomított cirkuszi ló.

                   Örömüket lelték ebben a lovak is, a legények is. Hát még az anyjuk meg az apjuk! Szépek voltak, no!

                    Még a nevüket is különösen kapták. A legidősebbet, lehetett talán huszonhárom éves, Barna Sándornak hívták, a középsőt Józsefnek, a legfiatalabbat Benedeknek. De maguk közt csak kis Bencének szólították, mert ha csak egy ujjnyival is, de lemaradt a növésben.

                    / Volt egyszer egy kemence, belebújt a kis Bence. Kormos volt a kemence, fekete lett kis Bence. Ránézett a mamája, nem ismert a fiára. Becsukta a kemencét, jól elverte kis Bencét. Lehet, hogy róla szó ez a régi mondóka is./

                                                                              +

 

                    Időnként a férfiak útra keltek. Az apa hajtotta a könnyű járású egylovas kocsit. Mögötte árvalányhajas, állszíjas kalappal a legények vidám lovakon. Az asszony hosszan nézett utánuk, még akkor is, amikor a girbegurba halasi út el nem vezette őket a szeme elől. Ilyenkor a házat nem őrizte más, csak két értelmes, gubancos pulikutya.

                    Ekkor sem voltak távol két hétnél tovább, de mire hazaértek egy új házacska kéredzkedett a Barnáék mellé. Olyan ötven méter távolságra. Vályogból húzták föl a bíró emberei egy hét alatt. Egy kis szoba, konyha, kamra belülről bepucolva, és beléköltözött egy mesebeli szegény napszámos a tüdőbajos feleségével, meg az öt soványka kisgyerekével.

                   Ez a házacska méregből épült, mert a férfi a bíró legjobb napszámosa volt már tíz éve. De nem volt cigány, mégis a cigánytelepen élt évente szaporodó családjával egy putriban. Aztán egy lakodalom boros éjszakáján valaki odavetette a bíró uramnak, hogy cigánysoron lakik a napszámosa. Mire a részegek kinevették. Csak azért is megépíttette egy hét alatt a kis vályogházat a falu túlsó oldalán, a legelő szélére!

                    Arra már nem volt gondja, hogy be is pucoltassa kívülről. De kutat azért ásatott, hogyha tudnak, forgassanak maguknak kertet is a ház mögé. Úgy nézett ki ez a születésekor is rongyos házacska, mintha szegény rokona lenne a Barnáék fehérre meszelt házának.

                   Az asszonyok ismerkedtek meg először egymással, amint az lenni szokott. A kisgyerekek, pedig még csak április volt, úgy szaladgáltak, mint a cigánypurdék a cigánysoron. Barnáné varrt nekik a régi ruháiból nadrágocskákat, ingecskéket. A három kislánynak meg a két fiúnak, akik a legidősebbek voltak. Olyan tízévesek. Még cipőket is talált a lábukra. A maga gyerekeinek bőrből készült, emlékbe elrakott lábbelijét.

                   Ilyenkor sóhajtott egyet. De rögtön megvigasztalódott, mert a fiúk öröme neki is örömet okozott. Igazi cipő volt a lábukon. Járhattak az iskolába betűt vetni, számokat aratni. Barna Jánosné látta az asszonyka állapotát. Rögtön föl is ajánlotta, hogy naponta ad neki fél liter frissen fejt tejet. A Jóisten majd megfizeti - mondta a szabadkozó, sápadt asszonykának, akit Király Józsefnénak neveztek, de Zsuzsinak szólította selypítve a legkisebb gyereke is.

                    Királyné tudta, hogy szörnyű igazságtalan az élete, mert korán meg kell halnia. Az ilyen ember lelke jóra is fordulhat, és megbocsátó az életben hagyottak iránt, de rosszra is, és gyűlöl minden egészségest, mert tovább láthatja a fákat, és még évtizedekig élvezheti a napocska gyógyító melegét.  Királyné haragudott mindenkire. Minél jobb volt iránta, annál erősebben.

                   Az urának ürítette ki a lelkét minden este, amikor az holtfáradtan hazajött a munkából, mert a bíró úrnál a munkanap reggel hattól este hatig tartott. Most meg, hogy házat kaptak, ha lógázta is a lábát az udvari padon, mindig megvárta, amíg a jótevője küldte:

                    „Menjen csak, Józsi, a családjához, a béres majd elvégzi a többit!”

                    De haza se ment mostanában szívesen, mert az asszony szájából ömlött az epe:

                    „Nem látod, milyen jól élnek? Disznók, lovak, baromfi, két tehén. Miből van ez a gazdagság? Abból, hogy havonta egy hétre eltűnnek hazulról a férfiak, és rakott kocsival jönnek. Nyáron tele gabonás, lisztes zsákokkal, de honnan van rá a pénzük? Azt mondják, hogy a földjeik a szomszéd határban vannak. Hol van az a szomszéd határ?”

                    A fáradt ura ilyenkor már megunja a tépelődést:

                    „Kérdezd meg tőlük magad! Jól összeismerkedtél az asszonnyal, megteheted. De akkor ne fogadd el tőle a napi tejet, amit jó szívvel ad! Meg vidd vissza a gyerekek ruháit, cipőit, amivel fölruházta őket. Meg a sok süteményt, pogácsát, amit onnan már hazahordtak. Örülni kell az ilyen jó szomszédnak, nem örökké ócsárolni őket meg gyanúsítani.”

                   Az ördög minden nap kiköltötte a fekete tojásait az asszony lelkében. Mert az ördög egy fekete madár, ami mindig kotlik.

                                                                              +

 

                   Vége volt a nyárnak. Az ősz hűvös cseppeket rakott reggelente a fűszálakra, válogatás nélkül. A vándorok már régen mind útra keltek, csak a Királyné fekete madara fészkelődött tovább. A gyerekek is beszorultak a házba. Az asszonynak már csak a betegsége miatt is, a kemence meleg kuckójában lett volna a helye, de mint egy megszállott, köhécselve járt-kelt a számtalanszor felsöpört udvaron.

                    Figyelte a szomszédokat. Egyik hűvös reggel látta is a férfiakat, ahogy a szokásos rendben elindulnak hazulról. De most hova mennek? A földjeikre? Halottak napja után minden mezei munkának vége.

                   Az urának is elmondta. Az csak legyintett rá, de mégis elgondolkozott. Szőlőik nincsenek, ez biztos. Annak a takarását végezhetnék. Ilyenkor a parasztember, ha hizlalt év közben, már a disznó szalonnáját mustrálgatja a szomszéddal. Persze előbb bizonytalan léptekkel előjönnek a garádicson a pincéből, ahol lelküket már barátsággá melegítette az újbor.

                   November közepe lesz már rövidesen, és az nem csavargásra való idő.

                   Talán két nap múlva, talán három, az asszony az éjszaka kellős közepén fölrázta az urát:

                    „Most figyeljen kend! Hallja a lovak dobogását? De lásson is! Menjen föl a padláslétrára hátul. Onnan megfigyelheti őket, mert éppen telihold van.”

                   A férfi az erős unszolásra fölvette a melegebb kabátját, csupasz lábát a cipőbe csúsztatta, és fölkapaszkodott a létrán.

                    Bizony, nehezen szokta meg a szeme az éjszakát, még ha holdvilágos is. Az ötven méter még holdfényben sem rövidül. Annyit azért ki tudott venni, hogy a kocsiról leemelnek egy koporsót vagy egy hosszú ládát. Két férfi viszi az udvaron, aztán kiejtik a kezükből. Mások is járnak - kelnek körülöttük.

                    Amikor mindennek vége lett, együtt bementek a házba, és a konyhai lámpa halovány fénnyel világítani kezdett.

                   Király lemászott a létrán, a felesége mellé bújt, mert a hidegtől és a félelemtől vacogott a foga. Az asszony unszolására csak annyit mondott:

                   „Megjöttek a férfiak, bekötötték az állatokat, és most mentek be a házba melegedni.”

 

                                                                              +

 

                   Magában persze azt gondolta:

                   „Jóska, lehet, hogy szerencséd lesz. Megfogod az Isten lábát. De az asszonynak egy szót sem!”

                   Ritkán ment emberek közé, de most kereste a társaságukat. Minden piaci napon, vasárnap és csütörtökön ide-oda verődött a kosarak közt, az asszonyi sokaságban, mert úgy elgondolkozott:

                   „Részeg maga? - kiabált rá egyik kofa. Itt a piacon, úgy látszik, nem kap segítséget. Körüljárta a Községházát is, ahol a hivatalok vannak. Még a folyosóra is fölmerészkedett.

                    Ha valaki megszólítaná, majd azt mondja, hogy a bíró uramat keresem. Ott is nézelődött, de semmi kapaszkodó. Ahogy újra kilép az ajtón, éppen egy plakátot szögeznek ki az ajtóra.

                    Nagy betűs írás, de ő a kicsiket is elfelejtette, olyan régen befejezte már, negyedik osztályos korában, az iskolát.

                   Aztán az ördög segített rajta. Meglátta a bíró béresét:

                   „Sanyikám! Olvasd már el nekem a fölírást! Annyira elszokott a szemem a betűtől, te meg nem régen fejezted be az iskolát.”

                   „Szívesen, Józsi bátyám. Az van ideírva”:

 

                                              Figyelem!

 

                   Veszprém városában kirabolták a bankot. Akinek az elkövetőkről tudomása van, jelentse be a legközelebbi zsandárnak. Száz arany lesz a jutalma.

                                                           A bank igazgatósága.

 

                   Király József már köpte a markát:

                   „Ide a száz aranyat!”

                   Filus zsandár vette föl az adatokat, de azután tanácstalanul vakarta a fejét:

                  „Mink hárman ehhez kevesen vagyunk. Feri, lóra! - mondta a tanyát járó zsandárnak. „Rendeld ide a halasiakat!”

                   Ködös napra ébredt a falu, szomorú napra a Barnáék. Nyolc csendőr vette körül a házat. Mindenek előtt fegyvert kerestek.

                   „Csak három kancsikánk van meg földműves szerszámunk – tárta szét kezét az öreg.

                   Senki sem mozdulhatott a háziak közül, mindenkire puskacső nézett.

                   Közben két cigány fölforgatta a kertet, az udvart minden gyanús helyen. Nem találták nyomát a rablásnak. De a halasiak mind a négy férfit kemény őrizet mellett, megvasalva, Szegedre kísérték. Ott már a híres Ráday volt az úr. Élet és halál ura, császári megbízással. És a híres Rádaynak ismerősen hangzott a nevük.

                    Valamilyen ügyben, a sok ezer közül, egyszer-másszor fölmerült, de nem tudták megtalálni a nyomukat. De most már az megvan. Kezükben vannak. Kiderült, hogy békés keceli lakosok. Igaz, hogy földjeik a Tiszán túl vannak. De vannak.

 

                                                                              +

 

                    Aztán Ráday úgy döntött, hogy amíg a vizsgálat tart, szabadon hazamehetnek, de a legfiatalabb gyerek benn marad a fogdában. Az öreg Barna hiába ajánlgatta magát a fia helyett, Ráday hajthatatlan maradt. A keceli házat állandóan szemmel tartották a helyi zsandárok.

                   A kis Bence még nem volt húszéves, amikor már második hete nem láthatta a napfényt. Nagy próba egy fiatalembernek a patkányok társasága meg az unalom.

                   És akkor hirtelen kinyílik az ajtó, és egy rongyos csavargót berúgnak a mellé a tömlöcbe. Mindjárt meg is szólította a vendéget, hogy megvigasztalja:

        „Mér’ bánnak veled ilyen cudarul?”

        „Mer’ az egyiket kibeleztem a szögedi duttyánba’.”

        „Akkó’, komám, lógni fogsz.”

        „Föl vagyok rá készülve, mer’ mértéket vett rólam a hóhérjuk. De csöppet sem bánom, mert egy lány miatt történt a verekedés. Veled meg mi a bajuk?”

        „Azt mondják rólunk, hogy mink raboltuk ki a veszprémi bankot.”

        „Oszt volt annyi eszetek, hogy nem vallottátok be. Igaz-e?”

        „Addig nem, amíg ránk nem bizonyítják”

         „Olyan jó helyre tettétek a pénzt?”

         „Olyan jó büdös helyre, hogy nem érzik meg a pénz szagát.”

                   Este kosztot dobnak mindkettőjüknek. A gyilkosnak dupla kenyeret, dupla szalonnát.

                   „Tudod, hogy miért kapod a dupláját?” – kérdi a csavargótól az őr.

         „Tudom. Hogy a súlyom könnyebben kitörje a nyakam, hóhér úr.”

         Hajnalban jöttek is érte, és akárhogy kapálózott, öten ki bírták vonszolni. Közben azt kiabálta:

         „Minden pandúrt föl kellene akasztani.”

         A kis Bence magára maradt.

                   Következő reggel a halasi zsandárok újra körülfogták a kétszéli házat, és a két cigánnyal széthányatták a ganérakást. Ott volt elrejtve a láda.

                   Az öreg Barna életfogytig tartó szabadságvesztést kapott, és nem kötelet, mert rabláskor emberéletben nem esett kár. De fölrótták neki, hogy maga tervezte meg a rablást, és ő vette rá a bűnös cselekedetre fiait. A fiúk fejenként 8 évet kaptak.

                   Egyszerre szabadultak, és Bécsben várt rájuk az édesanyjuk, aki eddig ott húzta meg magát. A bécsi bankot nem merte kirabolni senki.

                    A fiúk az anyjukkal együtt átvitorláztak Amerikába. Kansasban megjelent három mister Braun az édesanyjával. Vásároltak egy farmot, ahol kitűnő versenylovakat tenyésztettek. A lovakat maguk mutatták be kiváló lovaglással. OKÉ?

                    Az amerikai hadsereg az indiánokat mészárolja, mert kell a földjük. Az élő indián nem adja. „Csak a halott indián a jó indián.” Hatvanmillió ember lemészárlása óriási üzlet.

 Kell a hadseregnek a ló! Nagy biznisz! Hiába, ott van az Eldorádó!

 

                                                                              +

 

                   A besúgó, a száz aranyából, eltemette tüdőbeteg feleségét a következő tavaszon. Aztán megvásárolta a Barnáék házát és egész portáját a községi elöljáróságtól - egészen olcsón. Egy özvegyasszonyt vett feleségül a gyerekei mellé.

                   És mi történt az öreg Barnával? Amikor a nyolc év letelt, és a fiai elbúcsúztak tőle, még tartotta magát. Akkor éppen a szamosújvári börtönben raboskodott, ahol korábban Rózsa Sándor is. Annak az udvarán volt egy feneketlen kút. Amikor egy szerdai napon kivitték a rabokat mindennapos sétájukra, hirtelen kitört a körből, a kúthoz vonszolta magát, és beleugrott. A csobbanást nem is lehetett hallani.

                   Hát ezért hívják a keceliek Barnakertnek a marhák legelője melletti házsort.

                 NB: Később egy Barna nevű, de külföldi ember, érdeklődött a plébánián, hogy mikor éltek itt Barnák. Azt be tudták bizonyítani, hogy itt nem születtek és nem is haltak meg. De a keceli térképen föl volt jegyezve a házuk száma, és ott rajta volt a Barna Sándor neve. Biztosan a nagyapjuk

 volt.                                                                      

                                                                   A ruszki kovács

 

                   Amikor 1944. március 19-én megszálltak bennünket a németek, első dolguk az volt, hogy a zsidókérdést „véglegesen rendezzék” nálunk is. Ez azt jelentette, hogy a revízióval visszaszerzett észak-erdélyi területeken elkezdték, majd az ország belseje felé haladva a gettókban összegyűjtött zsidóságot koncentrációs táborokba hurcolták. Sok vita folyt a megsemmisítettek számáról és sorsáról, de semmi sem érzékelteti jobban egy népcsoport tragédiájának mélységét, ha egyetlen család példáján bemutatjuk be azt.

                   Még az első világháború idején volt egy játékszabály, hogy akinek a vérontásból elege volt, fölemelhette a két kezét, és fogságba esett. A mi hősünket még II. Miklós cár válogatta és küldte a keleti hadszíntérre 1914-ben a magyarok ellen. A történelem már sokszor bebizonyította, a magyarokkal az idegeneknek mindig szerencséjük van, de fordítva soha. A „ruszki kovács” volt a kivétel.

                   Kecelen kellett a férfikéz, ha már a férfiak többségét innen is kiparancsolták a különböző véres csataterekre. Heteken belül kiderült a fogolyról, hogy a keze aranyat ér, mert komoly mesterember. Kovács a javából!

                   Rövidesen olyan tekintélye lett a szakmájában, hogy amelyik gazda adott magára, vele patkoltatta a lovát, vasaltatta a kocsiját vagy javíttatta a szerszámait Mire vége lett a háborúnak, amit a magyarok és az oroszok is elvesztettek, már Szloboczkai úrnak szólították. Hivatalosan Szloboczkai Izsák lett a becsületes magyar neve.

                   Nemsokára összefogott a legjobb keceli bognárral, és kocsikat gyártottak, személyesen árulták azokat nemcsak Kecelen, de a szomszéd falvakban, városokban is.

                   De minden fajtát ám! Az ökrös gazdának, mert akkoriban még ilyen is akadt, szekeret. A két tüzes lóval bíró vagyonos és dölyfös gazdának hintót. A piacokra járó élelmes embereknek saroglyás kocsit. Aki úgy akart járni a határban is, mint a madár, sebesen, annak homokfutót.

                   Még Mátyás királyunk is meg lett volna elégedve a bőrös kocsival, mert maga is ilyenen utazott, ha Bécs városából a budai várba igyekezett valamikor 1485 és 1490 közötti években.  Azt mondják a feljegyzések, hogy akkoriban hetvenöt kilométert haladtak naponta.

                   Csak harci szekér gyártására nem vállalkoztak, pedig Mátyás seregében volt belőle vagy kilencezer.

                   Legyünk büszkék arra is, úgy sem húzhatjuk ki gyakran magunkat, talán ezért vagyunk csüggedtfejű emberfajta a magyar, mert Kocs község a szülőfaluja és a névadója.

                   Teller Ede sem lehetett büszkébb a hidrogénbombájára, mint mi a kocsira, amely minden európai nép szótárában helyet kapott.

                   Az, hogy ma már kocsinak hívjuk azt is, amelyik sok színben szaladgál az országúton, és büdös mind a görény, csak nyelvi fantáziánk renyheségét bizonyítja. Miért ne hívhatnánk ezt a naponta gyilkoló, száguldó járművet, felújítván egy régi szavunkat gyilokjárónak. Vagy, ha az  ütközés utáni állapotot nézem, szecskavágónak,. Javasolt nevek még a magyar mesekincsből: vasgyúró, kőmorzsoló, fanyűvő. De legalább, és nem az én isteni szikrám: száguldó koporsónak.

                   Kalandozzunk vissza Szloboczkai Izsák gyártmányaihoz! A csézákhoz és a bricskákhoz, mert ezekről eddig egyetlen szó sem esett.   

                   Nemcsak a szakmájában tudott meglepetést okozni, de a házasságával is, mert egy budapesti zsidólány lett a felesége, akivel boldog házasságban éltek. Bizonyos, hogy ő is a zsidó közösség tagja volt, de Oroszországból magával hozta a pogromok emlékét és félelmét.

                    Maga nem járt a zsidó közösségbe, a felesége meg a kislányaik sem. De őket Budapesten számon tartották. A férfi sokat dolgozott, és a felesége sem akart elmaradni mögötte. A kislányuk nevelése mellett együtt dolgozott az egyszerű parasztasszonyokkal

                   Szép házat építettek, és szőlőt vettek maguknak, ahol a budapesti feleség együtt dolgozott a keceli napszámos asszonyokkal. Akik egy kissé furcsállották, hogy, legalábbis az egyszerű napszámosasszonyok annak találták, hogy munka végeztével ledobta egy szál ruháját, amibe napközben beleizzadt, és pucéran megmártózott a kürt csurig töltött, permetezésre szánt vizében.  Ez a beton víztároló közvetlenül a gémeskút mellett terpeszkedett, és egész nap szívta magába a nap melegét.

                    - Jé! Zsuzsi nagysága, anyaszült meztelen!

                    „Nem szégyellte mezítelen testét idegen asszonyoknak megmutatni. Hiába, meglátszott, hogy pesti lány. Lehet, hogy lefekvés előtt fürdőkádban lubickol, és illatos szappannal mosakszik” – sutyorogták egymás között meg az utcabeli szomszédasszonyokkal.

                    Ezt ugyan permetvíznek szánta a másnapra fölfogadott napszámos, de majd megmeri még naplementére vagy hajnalban újra:

 - Annyi baj legyen! – mondta a fiatalember. – És hozzátette:

 - Kár, hogy én nem láthattam a nagyságos asszonyt Éva-kosztümben.

                    Ó, ti szemérmes keceli asszonyok! Bárcsak eljuthattatok már oda, hogy minden lakásotokban fürdőszoba épülhessen! De benneteket a szegénység álszeméremre szoktatott, a nagyságos asszonyt szerencsés helyre szállította a gólya.

                                                                    

                                                                              +

 

                   Közben két kislányuk született, és mindkettőt budapesti iskolába járatták. Klárika, az idősebbik ment először férjhez, egy jó svádájú magyar katonatiszthez. Meg is született nemsokára a kovács legnagyobb büszkesége, az első unoka. De amikor a kislány még csak másfél éves volt, bevonultak a németek, és gettóba öltöztették Kecelen is a zsidókat.

                   A család nőtagjainak többnyire ott kellett tartózkodnia, és várnia a végzetes parancsot. Vajon mikor szállítják őket Budapestre, és viszik tovább valamelyik német koncentrációs táborba. Az akkor már nagypapa „ruszki kovács” sokat töprenget, és tépte a lelkét, hogyan tudná kiszabadítani őket. Mindenkinek volt félni és félteni valója Kecelen, az elbújtatásukra nem mert vállalkozni senki. Budapesten is tájékozódott, de nem volt annyi pénze, hogy Eichmannt vagy Wallenberget lefizesse. Pedig az ottani zsidóságnak nagyobb sansza volt a túlélésre, mint a vidékinek. A pesti rokonok elbújtathatták volna őket. A városi dzsungel, később, még az én édesapámat is évekig rejtegette.

                   Május végén indították el a keceli zsidóság csoportját a vasúthoz. A szomorú menet élén a középkorú és idősebb férfiak mentek, de meglepően kis számban. Őket követték az asszonyok a gyerekeikkel. Nagyon szánták őket az ONCSA-telep házaiban lakó nagycsaládos édesanyák, és meg is siratták őket. Ekkor vágott hozzájuk két durva mondatot az arrogáns Vető Györgyné:

                    - Mit bámulnak? Nem láttak még zsidókat?

                    A megrémült és tehetetlen kovács értesítette a Kárpátokban harcoló vejét, hogy a szeretteit milyen veszély fenyegeti, és próbálja meg ő is a lehetetlent. Némi kitérővel, nem egyenesen Budapestre szállították őket, hanem an szegedi téglagyárba, majd napok múlva Pestre. A szállítások lelassultak, volt olyan keceli csoport, amely nem is került Auschwitzba, hanem három ausztriai táborba: Günskirchenbe, Mauthausenbe és Strasshofba.                 

                    Szloboczkai Iszák már a vagonból, valószínűleg megvesztegetéssel, kiragadta az unokáját, de a többieket nem tudta kiszabadítani.

                   Közben egy fekete gépkocsi rohant végig a fél országon, és csak a budapesti pályaudvaron állt meg, ahol a vezetője tájékoztatást kért: Majd, ahogy csak az autó bírta, a szerelvény nyomába eredt. Amikor a szlovák határon megtudta, hogy AZ A VONAT már elhagyta Magyarországot, Széles Ferenc főhadnagy szíven lőtte magát.

                   A „ruszki kovács” pedig felnevelte árván maradt unokáját.

                   Emlékszem, hogy nyolcadik osztályban együtt jártam vele. A közös tabló is bizonyítja, de azt, milyen tragédia érte a kislány családját, legföljebb csak a tanáraink tudták.

                                                                     

                                                                      Wallenberg

               

                   Raoul Wallenberget, mint a nagy zsidómentő svéd diplomatát tisztelik. Itt egy hitelesnek tűnő tanú a ténykedéséről:

                   „Az ellen a leghatározottabban tiltakozom, hogy Wallenberg több tízezer embert mentett meg. Körülbelül tízezret, ez így korrekt. De ahhoz, hogy tízezer embert effektíve megmentett a deportálástól, ahhoz nyugodt lelkiismerettel állíthatom, hogy hetvenöt százalékban hozzájárultam.

                   Embereket helyeztem el a Lipót mezei szanatóriumban, a Kék Golyó utcai Schwartzer Szanatóriumban, amely magánszanatórium volt, ezért már fizetni is kellett, és ezt Wallenberg állta. Sok embert helyeztem el a Fő utcai zárdában, 4-5-6 éves gyerekeket a Naphegy utcai zárdában, ahol lótetemek feldolgozott húsából tartották őket elég jó kondícióban a háború végéig.

                   Meg kell mondanom, hogy Wallenberg nem volt önzetlen ember, bár nagy pénzek fordultak meg a kezén. Amikor szóvá tettem az anyagi vonatkozású dolgokat, és nemtetszésemet fejeztem ki, arra hivatkozott, hogy a pénzre azért van szüksége, hogy olyan embereket mentsen ki, akik nincs pénze. Ez elfogadható érv volt.

                   A másiknak, akinek pénze van, annak az élete többet jelent a pénzénél. Harmadsorban pedig azt mondta, hogy neki valamiért valamit nyújtani kell.

                   Rázós probléma volt például, ami az Arizona mulatóban történt. De tény, hogy én Miss Arizonának, aki ragyogó nő volt, gyakran felhívtam a figyelmét arra, hogy senkinek se adjon egy vasat se addig, amíg konkrét bizonyítékoknak nincs a birtokában a férjéről. De meg kell mondanom, hogy lebecsült, mondván, hogyha egy Eichmann vagy egy Wallenberg biztosítja őt, akkor abban hinni kell.

                   Ugyanis Eichmann és Wallenberg igen szoros kapcsolatban voltak, és együttműködve „fejték” a pénzes zsidókat. A behajtott pénz egy részét zsidómentésre használták föl: ennyi az érdeme! Együtt jártak szórakozni! Estéiket a város különböző szórakozóhelyein töltötték, hol az egyik, hol a másik látta vendégül vacsorára a társát és annak a társasáságát. Dolce vita! Megmondhatom neked, hogy Mis Arizona „megkopasztásában” nagyon nagy része volt.

                   Rettenetesen félt az oroszoktól, olyan feltűnően, hogy magától adódik a kérdés, mi lehetett ennek az oka. Amikor 1945. január 12-én utoljára találkoztam vele, egy teljesen összeomlott ember benyomását keltette.  Olyasmit lehetett leolvasni az arcáról:

                   ”Én szerencsétlen, mire vállalkoztam?” /Az oroszok kémkedéssel vádolták, amikor januárban letartóztatták. /

                   Ami pedig a nevünk „varázsát” illeti: Először engem apám helyett közvetlenül a felszabadulás után eszméletlenre vertek, majd pardont mondtak, és hat hónap kényszermunka után, elengedtek, de tisztességes munkahelyet életem végéig nem kaptam.

                   A földalatti építésére csak a társadalom üldözöttei álltak be: papok, katonatisztek, kulák gyerekek, a reakciósok. Itt kaptam egy egész életre szóló súlyos betegséget.

                   Öcsémet, aki Wallenberget nem is ismerte, mégis a hadifogságból hazatérőben, Lavocsni szűrőtáborában, személyi adatai felvételekor „rájöttek”az ott lévő AVO-sok, hogy hoppá, itt a mi emberünk./Pedig csak a családneve volt priuszos./

                   Az öcsémet, Hertelendy Imrét fogták, és visszavitték a Szovjetunióba, ahol ugyanolyan nyomtalanul eltűnt, mint Wallenberg. /Engem kinyírtak a főcsendőr apám miatt, miattam meg végeztek az öcsémmel./

                                                                               +

 

                   Én is sokat töprengtem azon, hogy a nyomasztó, szinte totális légi fölénnyel rendelkező nyugati légierő miért nem bombázta az Auschwitzba tartó vasútvonalat Kassa és Eperjes között? A nürnbergi perben a következő derült ki róla:

                    „Részletesnek és hitelesnek tűnő beszámolót Rudolf Vrba és Alfred Wetzler adott elsőként, akiket a tábor titkos fogolyszervezete 1944. április 7-én kiszöktetett a táborból. Április 21-én, a hegyeken keresztül, elérték a szlovák határt.

                    Az nem derül ki, hogy először kinek, de mintegy harminc oldalas beszámolót fogalmaztak, de akik elolvasták, nem tudjuk, kik, nem akarták elhinni. Szélhámosoknak tartották őket. Kik? Még mindig nem derül ki!

                   Csak június elején találkozhattak mérvadó diplomatával, a pozsonyi pápai nunciussal. Aki figyelmesen végighallgatta őket, maga is sírva fakadt, és ő tett jelentést Rómának. A jegyzőkönyvhöz mellékelték a táborok, a krematóriumok és a vasútvonalak helyét. Róma egyből továbbította az Amerikai Egyesült Államok külügyminisztériumának. A Háborús Menekültügyi Hivatal június 23-án a hadügyminisztériumba a következő táviratot továbbította:

                   „Április óta kétségbeesett leveleket és táviratokat kapunk, hogy a zsidókat Magyarországból és Szlovákiából Lengyelországba deportálják, ami természetesen halált jelent. Naponta 10-15 ezer embert! Arra kértük az amerikai és a brit szövetségeseket, hogy bombázzák a szóban forgó vasúti csomópontokat /Kassa – Eperjes/, de eddig nem hozott semmi eredményt.

                   Kérem, interveniáljanak Rooseveltnél, Churchillnél, esetleg Moszkvában, hogy bombázzák a megadott pontokat olyan hamar, amilyen hamar csak lehetséges.”

                    A Hadműveleti Osztályon, június 26-án az alábbi válasz elküldését javasolták/?/:

                    „ A War Departmentnek az az álláspontja, hogy a javasolt légi akció kivihetetlen, éspedig a miatt, mert azt csak úgy lehetne végrehajtani, ha jelentős légi támogatást vonnának el a most döntő hadműveleteket folytató csapatainktól, és amely légitámadás fontos a siker elérése érdekében.”

                   Ekkor ítélték halálra a vidéki zsidóság megmaradt részét.

                   Később kiderült, hogy amikor abban a térségben a „Buna” üzemet bombázták, át kellett hogy repüljenek az említett vasútvonal fölött. Csak nékik elfelejtettek szólni. Ej, jenkik, jenkik!

                  NB: Csak a magyarok maradtak a slamasztikában, akik nem tudták, hogy hová viszik őket, és amikor Horthy hivatalosan megtudta, a budapestieket sikerült is megmentenie. Ezért nem nyírták ki Nürnbergben. De annál jobban nyírták az egész „bűnös” magyarságot! Miért is? Miért is?

 

                                                                     A moszkvai alku

 

                   1944. október 9-18. között Moszkvában nagy alkudozások folytak. Csak úgy fehér asztal mellett, díszvacsorán. A középkelet-európai népek sorsáról. Churchill angol miniszterelnök az alábbi szövegű cetlit tolta Sztálin tányérja mellé:

                   Magyarország: 50-50%, Jugoszlávia: 50-50 %, Bulgária 25-75 %, Románia: 10-90%, Görögország: 90-10%

                   Sztálin elvtárs forgatta kezében, a hátsó oldalát is megnézte, nehogy valami csalafintaság legyen a dologban. Mert igen bizalmatlan volt mindenkivel szemben a generalisszimusz. És a következőt véglegesítette:

                   Magyarország: 20-80%, Jugoszlávia: 50-50%, Bulgária: 25-75%, Románia: 10-90%, Görögország: 90-10%

                   Ilyen diplomáciai tárgyalásokon döntötték el „szövetségesek” a népek sorsát. Még a pohárköszöntők előtt eldöntötték hazánkét is. A Szovjetunió csatlósai között lesz a helyünk. Amióta csak eszünket tudjuk mindig csatlósai voltunk valakinek. Töröknek, osztráknak, németnek, most pedig a szovjetnek. Valamikor annyit jelentett, hogy kísérő, fegyverhordozó. Manapság: Idegen hatalom szolgai követője, kiszolgálója. Tehát: szolga! Tehát: lakáj!

                                                                    

                                                             A Kárpát-medence értéke 

              

                     A Kárpát-medence megtartása a németek számára fontos volt, hiszen biztosítaniuk kellett az ún. Alpesi Hadművelet előterét. Hitler sokáig abban reménykedett, hogy a Szovjetunió megjelenése a Balkánon kiváltja Törökország hadba lépését. A Kárpát- medencére azért is szükségük volt, hogy a balkáni német haderő visszavonulását biztosítani tudja.

                   Felértékelődött a Kárpát-medence a szovjet fél számára is. Nekik nem volt szabad megengedni, hogy a németek kiépítsék az Alpesi Erődöt. Sztálin, bár elsődlegesnek tekintette a berlini irányt, 1944 októberében így fogalmazott:

                   Igyekszünk kijutni Németország határaihoz, de ehhez előbb szét kell verni a magyar területen lévő ellenséget, tehát Magyarországhoz fűződik fő érdekünk.”

                   A honvéd vezérkar főnöke, Vörös János vezérezredes, bizakodóan jelentette ki, hogy a Kárpátokban német együttműködéssel a szovjet haderő hosszabb ideig feltartóztatható. Ezt az elképzelést Románia pálfordulása 1944. augusztus 23-án meghiúsította. A debreceni páncélos csata hetekig tartott.

                   Azután már csak Budapest jelentett komoly akadályt a szovjet csapatok számára.

                   Bár a Dunántúlon, a Balaton-Székesfehérvár vonalon, igen véres harcok folytak heteken át, az ország végül is április 13-án került teljesen szovjet kézbe.

                   A nyugati végeken, a domborzat függvényében, hol magyar, hol osztrák oldalon épült a Birodalmi Védőállás. Ebben a munkában vett részt a magyar irodalom két jelentős alakja: Szerb Antal és Sárközi György. Hiába volt minden szabadítási kísérlet, mindkettőjüket ott ölték meg, Balfon.

                                                                     

                                                       Schicklgruber utolsó beszédeiből

 

                   „Még egy dolgot meg kell gondolnunk, uraim! A világtörténelemben még soha nem volt olyan koalíció, mint az ellenségeinkké, amely annyira eltérő elemekből és merőben eltérő célokkal jött volna létre.

                   A mai ellenségeink az elképzelhető legextrémebb összetételűek: ultrakapitalista államok az egyik, ultramarxista állam a másik oldalon. Az egyik oldalon kimúló világbirodalom, Nagy–Britannia, a másik oldalon pedig az örökségét átvenni igyekvő egykori gyarmat, az Amerikai Egyesült Államok.

                   Olyan államok ezek, amelyeknek a célkitűzése napról napra távolodik egymástól. És aki -, mondhatnám, mint pók a hálójában – ezt a fejlődést figyelemmel kíséri, azt is látja, hogy ezek az ellentétek napról napra egyre élesednek. És ha még néhány igen súlyos csapást el kell viselniük tőlünk, akkor bármely pillanatban megtörténhet, hogy ez a mesterségesen fenntartott közös front egyetlen hatalmas mennydörgéssel összeomlik.

                   Ez, kedves párttársaim, egykoron úgy vonul be a történelembe, mint a 20. század csodája! A frontokon és a hátországban ilyen hatalmas teljesítményt nyújtó nép, amely ilyen borzalmakat elvisel és eltűr, soha nem semmisülhet meg. Ellenkezőleg: a megpróbáltatásokat átvészelve, erősebb és keményebb lesz, mint bármikor a történelme folyamán.

                   De az a hatalom, amelynek mindezt köszönhetjük, a nemzetközi zsidó világellenség, az Európa és népei megsemmisítésére irányuló kísérleténél nemcsak kudarcot fog vallani, hanem saját magát semmisíti meg.”

 

                                                                      Kapás Ferenc

 

                    Kapás Ferencről most kell megemlékeznünk, mert ez volt kalandos életének legmozgalmasabb szakasza, amely 1947-ig tartott.

                    Magyarországon élni mindig izgalmas volt, van és lesz. Itt egy hétköznapi ember is átélhet olyan, szinte valószínűtlennek tűnő, eseményeket, mint Verne vagy Dumas hősei. Nem kell hozzá belekeveredni holmi udvari cselszövésekbe, esetleg hatvan napig császkálni a Föld körül, hogy közben százszor is kockáztassa az életét. Tessék kipróbálni! Hazánk mélyen leszállított áron várja Önt!

                   Idős Kapás Ferenc élete a legvonzóbb példa rá. Olyan típusú ember volt, aki mindig úton van, vagy éppen útra készül. Vannak ilyen embereket, akiket a belső motor állandó tevékenységre, szervezkedésre serkent. Van úgy, hogy a jóra, de van úgy, hogy a rosszra. 1944 nyarán egyszerre volt a helyi Nyilas Párt vezetője és MOVE országos szervezője. Kapott egy príma oldalkocsis Zündappot, és azzal járta a kitágult országot.

              1944 szeptemberének végén zündappolt haza, a Kalocsai utcai házukba, ahol már régen nem éltek békés egyetértésben a feleségével és kisfiával, aki úgy hasonlított az édesapjára, hogy le sem tagadhatta volna. A felesége a bezárt kapu előtt várta, nem először, de most utoljára:

                   „Mát megint hol kódorogtál két napig?”

                   Feri bácsi nem ért rá válaszolni, mert éppen egy megkötözött lábú, süldő malacot emelt ki az oldalkocsiból:

                   „Ha már hazajöttél, hajtsd az ólba, és etesd meg! Vigyázz rá, mert ez csetnik malac!”

                   „Etesse a rosseb a csetnik malacodat! Csak azért vagyok itt, hogy megnézzem, megvan-e még a bútorom.”

                   „El is viheted mindjárt, ha nagyon akarod.”

                   Az asszony erre köszönés nélkül magára hagyta a férjét. Az legyintet utána, és a malacot bevitte az ólba, és az udvaron, a kerítés tövében egy nyalábra való zöldet szedett össze, és a malac elé dobta.

                   Bement a házba, és fölakasztotta a fogasra a bélelt bőrkabátját és a motoros sapkáját. A konyhában vágott egy kétemberes kenyérszeletet meg egy jó darab szalonnát. Tiszta konyharuhába csavarta, azután lesietett a pincébe. Öt perc múlva nyílt a pinceajtó, és egy demizson borral lépett be a hátsó szobába.

                   „Guten Tag! - köszönt a két német híradósnak, akik szolgálatban voltak. A másik kettő éppen az éjszakai ügyeletet pihente ki az ágyakon. Már két hete sípoltatták az adóvevőjüket a Feri bácsi házában. Az oroszok előnyomulásáról kapnak titokzatos üzeneteket, és továbbították innen még titokzatosabb helyekre. Franci bácsitól nem féltek, nála nyugodtan dolgozhattak, ehettek, ihattak és alhattak, mert itt biztonságban voltak.

                   A szép vörös bort egy üvegkancsóba önti, és az asztalra teszi:

                   „Danke schön! – köszönték meg szépen, ahogy egy vendégnek illik is.

                   De ő már ki is fordult az ajtón, hogy a kútnál kimossa a demizsont. Amikor megtöltötte tiszta vízzel, visszavitte a pincébe.

                   „Megint én vagyok – mondta a legnagyobb hasú hordó mellett, majd beköszönt a hátsó végén, a falhoz közeli nyíláson:

                   „Friss vizet is hoztam maguknak. Az oroszok már Kiskunhalas felé tartanak. Talán egy hónap múlva ide is érnek.”

                   Bizony, Kapás Feri bácsi életveszélyes játékot folytatott. Mert a hordóban már negyedik hónapja két zsidó férfit rejtegetett: Seidner Gyulát és Áron Istvánt./ A nagy Jehova bocsássa meg nekik a szalonnát!/

                   Néhány nap múlva, úgy dél tájban, egy csillogó szárnyú repülőgép jelent meg a falu fölött.

 

                                                                              +

 

                   Egy ideig még a magyar légelhárítás is működött Messerschmidt-gépekkel, és eredményesen. Az egyik pilóta mesélte, hogy az angol vadászpilóták rendkívül sportszerűek voltak, mert ha sakk-matt lett egy magyar gép, megengedték neki, bizonyos egyezményes jelekkel, hogy gyorsan tűnjön el a láthatárról. A németekkel szemben nem voltak ilyen udvariasak. Az amerikai néger pilótákról igen rossz véleményük volt, mert a lángoló gépből kiugró magyar ejtőernyősre is lőttek.

                   Azt is olvastam, hogy Budapest légterében egyszerre kezdett el zuhanni egy angol meg egy magyar gép, és mindkettőnek a személyzete, láss csodát, éppen a Kerepesi temetőben ért földet. Aztán még akkor este együtt mentek megünnepelni a legjobb pesti lokálba azt, hogy kölcsönösen megúszták./Ha néger volt az illető, akkor nem járt neki cigányzene a Becsali csárdában./

                    Egyébként Magyarországon hadifogolynak lenni, főnyeremény volt. Erről már bizonyára hallhattak az angolok, ahol a pilóták elég nagy százaléka Lengyelországból vetődött a ködös Albionba.

                 

                                                                                 +

                   Néhány nap múlva, úgy dél tájban egy csillogó szárnyú repülőgép jelent meg a falu fölött. Nem volt ez akkoriban szokatlan látvány, mert az amerikai Liberátorok naponta jártak négyszázasával és vadászgépek védelme alatt a fővárost bombázni éppen a falu fölött. A Duna vonala volt a tájékozódási pontjuk.

                   Ez a kis repülőgép igen ügyesen mozgott, tett néhány fordulatot, majd, mintha hullócsillag volna, a házak fölé suhant. A Kisliget környékén jó lehetett hallani a robbanást. De faluszerte híre kelt, hogy a Kapás Feri bácsiék házát támadás érte. Ebből annyi igaz volt, hogy valóban bombáztak, de nem találták el a házat, sem a hatalmas hordókkal teli pincét a ház végében, csak az ólat, aminek a helyén egy nagy gödörben szanaszét hevertek az ebül szerzett malacka darabjai.

                   A német vendégek még akkor éjjel szedték a sátorfájukat, és egy auf viedersehn- nel elköszöntek. Másnap pedig a picéből is előjöhetett a két rejtőzködő, mert akkoriban már csak a katonaszökevényekre vadásztak a tábori csendőrök. És három hét múlva ide is érkezett a front, éppen Halottak Napjára.

                   Feri bácsi magára maradt. Hozzá is beköszöntek az oroszok, és vittek mindent, amit nem sikerült elrejteni előlük, de „zsenka” nem volt a házban, ezért többet nem is jártak nála.

                   Amikor a had zöme Budapest ostromára tovább vonult, a faluban maradtak még oroszok, mert a csornai repülőtér személyzetét itt szállásolták el, és orosz kórház is működött.

                   Az örökmozgó Feri bácsi alig várta, hogy kitavaszodjon. A szalmával álcázott veremből előszedte a motorját, rendbe tette, és felderítő útra indult. Fölkereste a volt ismerőseit, akikkel a mozgalomban együttműködött, de mindegyik azt tanácsolta neki.

                   „El kell tűnni!”

                   Csak az a kérdés, hogy hova? Egy-két napi még csak befogadták, de aztán menni kellett tovább. Kecelre nem, mert visszajönni, mert biztosan keresték a háznál. Egyik paksi ismerőse azt ajánlotta neki, hogy húzódjon meg az ő szőlőjében, a határban, ahol még egy kunyhó is várja. Aztán tegyen-vegyen a szőlőben, mint egy napszámos. Össze kell kötni a hasznost a szükségessel. Ez hónapokig, sőt két évig tartott. Ő volt a szőlő ideiglenes gazdája, és a korán érő szőlőfajták csősze.

                   Augusztus végén, az egyik nap alkonyatán, a szomszédos kukoricásban, egy férfi lépkedett feléje komótosan:

                   -Adjon Isten jó estét! - köszönt rá a Feri bácsi a közeledőre.

                   -Adjon Isten! – köszönt vissza a vendég, és a bal kezét nyújtotta.

                   -Balkezes a koma – gondolta Feri bácsi, de ez volt utolsó gondolata, mert a következő másodpercben már szíven is szúrták egy kaszakéssel.

                   Ott helyben, Pakson, 1947-ben el is temették. / Ezt nevezi a Keceli regélő „evakuálásnak”. /

 

                                                                                +

                 

                   Az asszony maga a kígyó. Illetve, egy bizonyos asszonytípus közeli rokonságban van vele, mert még méregfoga is van. Még jó, ha csak egy!

                   Feri bácsi feleségének az esze olyan éles volt, mint a borotva. No, ezt a hasonlatot eldobom! Annyi esze volt, mint három férfinak együtt. Ez így helyesebb!

                   A tenyerénél is jobban ismerte hites urának ügyeit. Közben a politikában is járatos lett mellette. Hamar megérezte, hogy honnan fúj a legszebb szagú szél.

                   Felöltözött még tavasszal az ünnepi ruhájába, hiszen végül is még csak harmincéves volt. Egy virágos kendővel bekötötte fejét, és Budapesten beköszönt az egyik párt központjába.  Fél óra alatt elmondta, amit csak ő tudott. De ő mindent tudott! Jól meg is jegyezték a leánykori nevét. A Feri bácsival történt, ami történt.

                   A fiatal özvegyet számon tartották a káderosztályon, mert az új hatalomnak úgy kellettek a népi káderek, mint fogatlan embernek a puha kenyér. Tizenöt éves fiát és kislányát az anyósánál hagyta, és felköltözött Budapestre. Testestől-lelkestől belevetette magát a mozgalomba. Néhány év múlva egy ruhaipari tröszt vezérigazgatója lett.

                   Holnap legyen a Ti vendégetek!

                   NB: Ilyen, és ehhez hasonló módon végeztek a zsidók meghurcolásában résztvevő mind a négy csendőrrel és a jegyzővel is. Ha ez országosan így folyt, akkor igen jelentős számú embert tettek el láb alól – minden bírósági tárgyalás nélkül. Íme a névsor: Ősz János, jegyző, és a négy csendőr: Gálfi János, Szedres Károly, Simon András, Palotás György. Ez a Kapás Feri bácsival együtt már hat férfi. Azt azért jó lenne tudni, vajon kik tették el őket láb alól. Akik a táborokból szerencsésen hazatértek, nem vitás. És ezek név szerint kik lehettek? A száz deportált zsidóból 36-an.                                                                    

 

                                                                         Halottak Napja

                 

                   1944. november 1-je.

                   Kecelt háromszáz magyar katona védte. Elsősorban Somogy megyeiek, akik magukat „rossebeseknek” hívták. A felszerelésük aknavetőkből, hat 15-ös ágyúból és géppuskákból állt. A járőrök és felderítők géppisztolyokkal, a többiek 42-es szuronyos puskával és pisztollyal voltak felfegyverezve. A T-34- es harckocsikkal szemben pedig halálra szánva.

                   A járőröző honvédek mindenütt nyugtatgatták a lakosságot, hogy meg fogják védeni a falut. Bár maguk sem hitték, szegények, de önbizalmukat is erősítették ezzel.

                   A magyar harci egységeket két pontra koncentrálták: 1.A kiskunhalasi út községbe vezető szakaszára, tehát a műút bal oldalára. 2. A Császártöltés felé vezető műút jobb oldalára, tulajdonképpen a temető szélére.

                   Bíztak abban, és ez volt a német motoros századdal történt megegyezés lényege, hogy azok a középütt előretörő orosz gyalogosokat föltartóztatják majd. Csak a „fegyvertársak” Császártöltés irányában, nyugat felé, szó nélkül leléptek. Magukra hagyva a sokszoros túlerővel szemben harcot vállaló magyar századot.

                   Szinte bizonyos, hogy a támadók ismerték a védők hadállásainak helyét, mert az imrehegyi Vörös erdőnél a támadó hadoszlop Polgárdi felé kanyarodott, és oldalról, meglepetésszerűen támadták meg a magyar egységeket. A dűlőutakon előretörő gyalogosok, négyes-ötös csoportokban közelítették meg a község déli oldalát védő magyar egységet. És egészen közelről, a Kenderföldi tó jó álcázást nyújtó partjáról géppuska - és géppisztolytűzzel percek alatt lemészárolták a legjelentősebb magyar egységnek szinte minden tagját. Nagyon kevesen tudtak közülük, a falu irányában, a házak közé visszahúzódni.

                   Kemény ellenállást tanúsítottak a temető oldalán elhelyezkedő magyar csoport katonái, akik véres tűzharcban próbálták tartani a falu jobb oldalát védő állásukat. De dél körül, több sebesülttel együtt az újfalun át a Dömötöri iskoláig húzódtak vissza. Ott volt az irányító parancsnokság.

                    Amíg a temető melletti harcok folytak, egy T-34-es harckocsi, és ez a második bizonyíték az árulás mellett, bátran haladt a Kossuth utcán egészen a Községháza előtti sarokig. Ott, a sarokház védelmében, megállt, és a toronylövegét jobbra forgatva, egyetlen lövéssel, száz méterről, megsemmisítette a páncélosok kilövésére képzett öttagú és beásott egységét. A régi vasbolt sarkán, a Vasút felé kanyarodó út torkolatánál, ahol ma három utca találkozik: a Soltvadkerti, a Thököly és a Vasút utca. Szörnyű mészárlást végzett egyetlen lövés.

 

                                                                              +

                                                                

                    A rosszindulatú utókor szerint, ez alatt a HVG értendő, az oroszoknak nem volt szükségük hátországi kémkedésre, mert az „átállt magyarok” mindig útba igazították a támadó orosz erőket. Valahogy olyan formán, ahogy Kecelen is történt. Seidner Gyula és barátja, akiket Kapás Ferenc bujtatott, már Kiskunhalason felvilágosították a keceli helyzetről az oroszokat. Ilyen nagyszerű volt az orosz felderítés! Megvan rá a magyarázat!

 

                                                                              +

                                                                    

                   A magyarok Akasztó felé vonultak vissza. Egyik szemtanú így folytatja az eseménysort:

                  Szép napsütéses idő volt egész délelőtt. Ebéd után, talán három óra lehetett, amikor a tanyánkba két szálfatermetű katonatiszt jött be sietős léptekkel. Apámmal kimérten közölték, hogy a százados úr parancsára azonnal fogjon be a kocsiba, mert sürgősen sebesült magyar katonákat kell vinnie Akasztóra. Több felől odaviszik őket, és azután kerülnek kórházba.

                   Napok óta tudtuk, hogy a tanyánktól közel ötszáz méterre, a dömötöri iskolában van a magyar parancsnokság. Robbanásokat, ágyúdörejeket is hallottunk. Az édesapám rimánkodó hangon mondta a tiszteknek:

                   „Vitéz urak, próbálkozzanak most máshol! Nézzenek be az ajtón, és látni fogják a haldokló feleségem! Tegnapelőtt hoztam haza a halasi kórházból, most a halálos ágyán fekszik.”

                   A katonák bocsánatot kértek, és sietve elmentek. Közben a dömötöri iskola és a csukás-pusztai erdő között a magyar katonaság Akasztó felé vonult a sebesülteket szállító lovas kocsikkal. Az épségben maradtak többsége lóháton vagy gyalogosan. A füstölgő tábori konyhát is lovak húzták. Nagy csendben mentek előre, szemben a leáldozó nappal.

                                                                    

                                                         Kapás Karcsi bácsi, a markolós

 

                   Igen tanulságos epizódja volt a keceli harcoknak, ami a Kis-Balaton utcában történt. A parancsnokság valószínűleg megtudta a németek menekülését, és középre is csoportosított erőket.    Ezeket a Kis-Balaton utcában támadták meg az oroszok, és a sebesült magyar katonákat, a lakosság szeme láttára, a politika tiszt sorban főbe lőtte. Ennek szemtanúja volt Polyák Ilona is, aki ekkor még csak kíváncsi kislány. Ki mert volna ilyen szadista politikai tiszt elé kiállni, és a könyörületét kérni? Hogy ezek után Polyák Ilona édesapja miért lett olyan bősz kommunista? Csupa rejtély az emberi lény!

                   Az oroszoknak is volt veszteségük, nemcsak az a kettő, akiknek sírját a temetőkertben gondozzák. Az ötvenes években Kapás Józsi bácsi, aki markoló volt a Tőzegbányánál, hét vagy nyolc elásott orosz holttestére bukkant. Gyorsan értesítették a kalocsai orosz parancsnokságot, és azok rövid időn belül elszállították az emberi maradványokat. A magyarok vesztesége harminc ember volt, az oroszoké ezek szerint körülbelül tíz. De van egy nagy különbség. A magyar katonákat tisztességesen eltemették egy közös sírhelyre, de az orosz katonákat csak elásták, mint a kutyákat. Egész Európában sehol nincsenek orosz temetők, pedig több millió fekszik idegen földben. Ez is jelzi a szovjet katonai vezetés brutalitását nemcsak az ellenséggel, hanem saját katonáival szemben is.

                                „Rút csíny nem marad, borítsa bár egész föld, föld alatt.”

                                                                                                    Shakespeare: Hamlet

 

                                                                     Apám hadifogoly

 

                   A családunk minden férfitagját behívták, bár ifjú Farkasfalvi András a Dontól szerencsésen hazaért, de sem apámról, sem Józsi nagybátyámról semmi hír nem érkezett.

                   Jóval később ismertük meg, hazatérése után, 1947-ben, apám hányattatásának történetét.

                   Kecskemét, ahová egységével együtt Garáról az oroszok megállítására küldték, már nyílt város volt. Ha nem is olyan értelemben, mint Róma, a műkincsek városa, hanem olyan értelemben, hogy apámékat a tisztek magukra hagyták, és „megnyílt” a lehetőség a hazatérésre.

                   Ügyesen is fogtak hozzá. Az egyik bajtársuk a kiskunfélegyházi irányt javasolta, ahol neki tanyasi rokonai laknak. Azoktól mind a négyüknek tud ruhát szerezni. Szerencsésen el is jutottak, és szívesen megváltak az uniformistól. Átöltöztek, bár a kabátok és a nadrágok, külön-külön és együtt is, szabóért kiabáltak. Apámnak is jutott egy szűk sárga kabát meg egy bő kék nadrág. El tudom képzelni!

                    Olyan lehetett szegény, mint egy produkcióra készülő bohóctanonc. Amilyen ügyesen kezdték, olyan ostobán folytatták. Nem a főutakat elkerülve, toronyiránt, a földeken keresztül haladtak hazafelé. A kövesutat választották, és ez lesz a vesztük.

                    Az egyik kanyarban látják ám, hogy két orosz géppisztolyos egy csoport magyar katonát kísér.

                   Ők ballagtak volna tovább, de megszólalt az orosz tolmács magyarul:

                   - Gyertek ide! – és az egyik géppisztolyos meg is emelintette a fegyverét. Mit tehettek mást, odamentek.

                    - Álljatok be a sorba ti is, mert most nem ajánlatos papírok nélkül a főutakon járni! Mi is Szegedre igyekszünk, ahol mindenki megkapja majd a dokumentumát, és bátran mehet hazafelé.

                   Hitték is, meg nem is. De a két davajgitár látványa hatásos volt!

                   Visszagyalogoltak Ceglédre, onnan tovább indultak vagonokban Szeged felé. Amikor célba értek, kiderült az orosz Igazságról, hogy a legnagyobb Gazság. Hatalmas katonatömeg zsúfolódott ott össze, és most már legalább húsz géppisztolyos mászkált a vagonok tetején, hogy féken tartsa az esetleges rendbontókat.

                   Körülfogták őket, és a tolmács csak mondta a magáét:

                    - Szökéssel ne kísérletezzenek! Most szépen megvizsgálják magukat. Akinek azt mondják, hogy mehet, az lépjen fel a legközelebbi vagonba! Akinek azt, hogy maradjon, az álljon fel a peronra! De fölöslegesen senki se mozogjon, mert a fegyverek nem dísznek vannak itt!

                   Szép komótosan kiszűrték az öregeket, a betegeket, a láthatóan gyenge alkatúakat és a nagyon fiatalokat. Az életerős férfiakat, figyelmen kívül hagyva a ruha fazonját, közöttük a riadt apámat, beparancsolták az egyik marhavagonba.

                   Elindult a harmincvagonos szerelvény kelet felé, Románián át a felszabadító Szovjetunióba. Hároméves kényszermunkára, éppen a magyar őshazába, Magna Hungáriába.

 

                                                             Az orosz katona első arca

 

                   Mi is történt még 1944-ben? Megismerkedtünk az orosz katonával. De nem egyetlen típussal, hanem mindjárt három arcával.

                   Az első igen elgondolkodtató volt, és a konyhánkban ismertük meg. A dédanyámtól örököltem a történetet, bár egyik fontos szereplője én voltam. Valahol az öntudat határán. Még nem voltam kétéves, de már csak egyetlen hónap hiányzott belőle.

                   „Az alacsony, törékeny csontú öregasszony meggyújtja az asztalon álló petróleumlámpát. November elején már korán sötétedik. A konyhában eddig csak a tűzhely parazsa-lángja világított. Az ágy szélén két katona ül, az asztali székeken, az ötödik a sámlin, amelyik tényleg olyan parányi, hogy a katona ki is nyújtja hosszan mind a két lábát. De ez a legvidámabb!

                    Mind az öten igen hasonlítanak egymásra, pedig biztosan nem egy anya szülte őket valahol a kozákok földjén. Egyenruhások és kopaszok, talán ezért az a nagy hasonlóság. És lovasok mind az öten. A lovaik be vannak kötve a Rigó helyére, mert az már elköltözött ebből a világból a nyihahák boldogabb országába.

                   A maguk nyelvén dörmögve társalognak, aztán figyelik, hogyan főz nekik a bábuska egy egész kondér szalonnás bablevest. Ők hozták a szalonnát. Ki tudja, melyik  szomszéd füstölőjéből akasztották le, de elég nagy darab?                  

                   A lámpa gyenge fényénél jól látszik a falon Jézus és Mária arca, és az a fekete kereszt az ágy fejénél. Egy kis szőke fiúcska ott tiblábol a bácsik ruhájába, lábába kapaszkodva, és sorra járja, figyelmesen megnézi mindegyiket. A kisszékes katonához nehezen fér, mert a kinyújtott lábát nehéz megkerülni. Pedig ahhoz igazán a érdemes ellátogatni, mert annak muzsika van a zsebében.

                    Most is éppen előveszi, és a markába rejtett hangszeren fürge dallamot játszik. A kisgyerek elébe áll, és azt mondja: „Enim.” És a muzsikáért nyúl.

                   Pazsalujszta! Tesek! – mondja a katona, és a gyerek kezébe adja a kicsi szájharmonikát. Forgatja, de neki nem szólal meg. Vissza is adja a gazdájának, és tisztán mondja: „Tessék!”

                   A katonák mosolyognak. Aztán csendesebb muzsika szól, és a zene lassabban száll. A katonák meghajtják a fejüket, és úgy hallgatják. A szemek rejtőzködnek. Végül újra vidáman, csak azért is, és lábak verik hozzá a ritmust.

                   Ekkor váratlanul kinyílik az ajtó, mert a kopogtatást nem lehetett hallani. Egy barna kabátos, kék nadrágos fiatalember lép be rajta. Magas, fekete hajú, kissé görnyedt a válla. A vidám dalocska meghal. A jövevény udvariasan köszön:

                   Dobrüj vecser! Jo estet!

                   Jó estét! – viszonozza a bábuska. De mindenki más hallgat.

                   A sötét ruhájú katona nem lép beljebb, de hová is lépne ebben a kicsi konyhában. Megnézi a falon a képeket, a fekete keresztet, az egész vacsorázni készülő társaságot, aztán elköszön. Közben a kisgyerek félve a nagymama szoknyájához bújik.

                   Jo ejszakat! – mondja, és már ki is fordul az udvarra, és a csendben tisztán hallatszanak csizmájának halkuló léptei. A nagymama tudja, hogy ki ez a katona. Itt van a szomszédban elszállásolva, és mesélik, hogy éjszaka nem mer kimenni még az udvarra sem. Nagyon félős, éjszakára éjjeli edényt kért.

                   Jivréj! Grjoznij jivréj! – mondja hangosan az egyik katona, és köp egyet. Majd az ablakhoz lép, és kinyitja. A lámpa fénye nagyot lobban, de aztán megnyugszik. Mindenkinek jól esik a friss levegő, mert benn igen erős a mahorka szaga. A katonaruhákból árad.

                   Aztán a dédanyám az asztalra emeli a nagy fazék szalonnás bablevest. Csak legyen elég tányérja meg kanala hozzá! Holnap meg el ne felejtse megkérdezni a Berta szomszédtól, aki három évig volt orosz fogságban, még az első világháború idején, hogy mit jelent az a szó: Jivréj!

                                                                     

                                                         Benjámin László, a „hadifogoly”

 

                   Ki lehetett ez a titokzatos fiatalember? Mert az ukránok hallgatásából és indulataiból sugárzott felé a gyűlölet. Maga volt a két lábon járó 241. számú hadparancs! Röviden: Egy lépést sem hátra!

                   Ezért balgatag és otromba történelemhamisítás azt állítani, hogy a szerencsétlen szovjet katonák énekelve indultak a rohamra. Félrészegen, részegen, azt elhiszem. De, hogy énekelve? Mit énekelhettek volna: „Vörös térre nyílik a kocsmaajtó, kihallatszik belőle a balalajkaszó”.

 

                                                      Strijben - vagy másutt? – egy tüzér

                                                      Mesélte fogvacogva:

                                                      Pár száz lépésről ágyúval

                                                      Lőttünk az oroszokra,

                                                      Hiába, énekelve jött,

                                                      Rontott ránk a gyalogság!

                                                      Aki tehette, elfutott,

                                                      Én is, bolond! – százszorta jobb

                                                      Ennél a fogság!

 

                   Ezzel a versrészlettel megidéztük Benjámin László lakáj szellemét. Ezek a szerencsétlen oroszok bevodkázva jöttek és hurrázva, a szinte biztos halálba - ágyúk ellen.

                   Az a tüzér, aki ilyen helyzetben lelépett, csak akkor tette, ha elfogyott a lőszere. Az oroszoknak a hangja, akik néha énekeltek is, nem volt olyan hatásos, mint Orfeuszé, hogy énekükre megszelídüljenek az alvilág erői. Jelen esetben a magyar tüzérek. És kérjék inkább felvételüket a fogságba, azaz magába a Pokolba.

                   Az bizonyos, hogy a magyar katona elmenekülhetett. De hogy ennél jobb lett volna a fogság, azt akkor sem hitted, amikor leírtad, kedves talpnyaló Benjámin!

                                                                    

                                                          Az orosz katona második arca

 

                    A következő történetet egy alvégi inasgyerek mesélte, aki a „felszabadulás” első napjait a mestere házában élte át. Azt a címet lehetne adni: A kapitány

                   „ A mesterem mutatós háza a sarkon állt. Ezt azért kell tudni, mert a szovjet tisztek a sarzsijuk alapján választottak ideiglenes lakóhelyet maguknak. A fő utcai legszebb házba maga Vorosilov kéredzkedett be, és úgy körülvette magát testőrséggel, mintha minden haja szála egy őrzőt kívánna. Nekünk, ide az alvégre csak egy kapitány jutott, de nem is akármilyen.

                   Köszöntük a megtiszteltetést, amikor három emberével, jopfojemattyozva bevonult az udvarunkba. Iván kapitánynak mutatkozott be ez a széle-hossza egy, nagyfejű, trabális ember. Úgy a negyvenes éveiben járhatott, és vodkaszag-felhőben, de azért gyorsan leereszkedett hozzánk.

                   Végigment a szobákon, amelyek egészen addig tiszták is voltak, amíg ő sáros csizmájában a szemleutat be nem fejezte. Kijelölte a legbiztonságosabbat, a legbelsőt. Igaz, hogy az volt a legsötétebb, és csak a felkelő nap vagy a hold világított be oda, ha éppen volt kedvük, de ezeken a november eleji nappalokon és éjszakákon mintha azok is fölmondták volna a szolgálatot.

                   Ócsiny harasó! – mondta a belső szobára a kapitány elvtárs. Aztán a társaival együtt eltűnt, mintha a föld nyelte volna el. De nem nyelte, csak elmentek tankolni. Amikor visszatért, észrevettük, hogy a szeszkazánt igen fölfűtötték benne.

                   Nagy hangon bejelentette, és ekkor a szárnyasokra mutatott, hogy hat órára, ekkor meg a vekkerre mutatott, neki tyúkpörkölt kell, de abban minden baromfi benne legyen!

                   Igen dermesztően hangzott, de azért környéken minden magyat elkezdett rohangálni, mint pók a falon. Tudniillik éppen négy óra volt. Én lettem volna a csirfefogó, de azok az átkozott jószágok mindig kicsúsztak a kezemből. A mesterem már a vizet forralta kopasztáshoz, de azok még mindig bírták a röpködést. Iván, akinek nagy szíve is volt, megszánta vergődésemet, és magához intett:

                   „Igyi szjúda!” Oda is húzódtam mindjárt a háta mögé, ahonnan előre fordította a géppisztolyának a csövét. És megtámadta a szárnyasokat. Csak a tetemek összeszedése maradt rám.

                   A jó vacsorához ital is kellett volna. A mesterem félt a részeg katonáktól, ezért a bort csak kis poharakba töltötte. De ő nagyokat követelt, és a kicsiket a padlóhoz verte. Mi pedig rohantunk a szomszéd utcába tolmácsért, a Szloboczkai úrhoz, mert a mi Ivánunk az udvar közepén elkezdett vadul lövöldözni. Egyelőre még csak a fejünk fölé. De a tolmácsra rá sem bojszált.

                    Akkor kerítettünk egy magasabb rangú tisztet. No, az lecsillapította, de jutalmul, ott maradt ő is vacsorára, és most már öten falták a tizenöt tyúkot.

                   Meglehetősen primitíven táplálkoztak. Kézzel nyúltak a lábasba, lerágták a húst, és a csontot az asztal alá vágták.

                   Jót ettek, nagy pohárból ittak, és aztán nyugovóra tértek. Mind az öten a legbelső szobában. A párnájuk a géppisztoly meg a dunyha volt, és takarót nem terített rájuk más, mint a felkelő, sápadt fényű őszi hold.

                   Szerencsénkre, már másnap, tovább álltak. Ivánunkat, aki igen a szívünkhöz nőtt, Budapest ostromára vezényelték.

                                                            Boromisza Simon emlékei alapján, aki Géderi mester inasa volt.

 

                                                                      Magyarirtás

 

                    Magyarirtás folyt és folyik a partizánok bevonulásakor. A Tisza-vidéken éppen annyi magyar vesztette életét, mint Délvidéken a németek közül. A majdnem tiszta magyar lakosságú Bezdán községben 480 férfit mészároltak le egy partizánnő vezetésével. Palánkán, a sintértelepen, ötven férfit végeztek ki. Tömegsírban nyugszanak. Csurog, Zsablya egész magyar lakosságát kiirtották, öregekkel, csecsemőkkel, nőkkel együtt.

                   Haláltáborokba kerülnek öregek, betegek, gyerekek. Bánságban Járek, Vajdaságban Gákovó és Kusevlye. Az elsőben harmincezer, a bácskaiakban 20 ezer volt.

                   A halottakról a partizánok és a foglyok leszedik a lábbelit, és úgy dobják ki a táborból. A járeki táborban egyetlen nap nyolcvan halott. Pár hónap alatt 6700. A halottakat tömegsírba földelték el. Egyházi temetésről szó sincs. Agyonlőttek egy asszonyt, mert a temető keresztjénél imádkozott. A magyar halottak száma 50-60 ezer. Nem fegyveres, hanem férfi, nő, gyerek, csecsemő. Csak azért, mert magyarok voltak!” /Matuska Márton/

                   „Háromszék vármegyében, Szárazajtán kezdték a bosszú beteljesítését Maniu Önkéntes Gárdájának tagjai.

                   Csík megyében folytatták: Szentdomokoson, Gyergyószentmiklóson.

                   Ártatlan emberek fejét tőkén vágták le. 82 éves székely asszonyt gyilkoltak meg. Kolozsvár környékén megtizedelték az egresi erőmű munkásait, akik nem sokkal előbb a kivonuló németekkel szemben fegyverrel védelmezték a vállalatot.

                   Gárdisták és román csendőrök református papokat gyilkoltak Kalotaszeg falvaiban. Egyik helyen élve temették el vétlen áldozatukat. Bihar vármegyében, Gyantán, a román hadsereg is bekapcsolódott a „tisztogatásba”. Kétéves gyerekeket lőttek agyon idős férfiakkal és asszonyokkal együtt, majdnem félszáz embert. Csak azért, mert magyarok voltak! /Beke György/

                   Kárpátalján, csupán magyarságuk miatt, minden 16-40 éves férfit, mintegy 80 ezret hurcoltak el az oroszok. Ezek közül húszezret megöltek. Csak azért, mert magyarok voltak!

                                                                     

                                                                  Egy lépést sem!

                  

                   Már a második éve taposta a lábam a földet, amikor nem is gondoltam arra, hogy veszélybe kerülhet a magyarságom. Pedig így volt. Megjelent a Liget utcai kis házunkban a nagyanyám, és ezt mondotta édesanyámnak:

                   „Látod, lányom, egész kocsisorok menekülnek Bácska felől az oroszoktól való félelmükben. Az apáddal úgy döntöttünk, hogy mink is elindulunk nyugatnak, és titeket is magunkkal viszünk, hiszen nincs, aki megvédje a családot. Már föl is pakoltuk az élelmet a szekérre.”

                    De anyám, mintha darázs csípte volna, dühösen kifakadt:

                   „Egy lépést sem mozdulunk! Egy tapodtat sem! Hogyha itt hagyjuk a házat, az alja nép széthordja mindenünket, és úgy járunk, mint a zsidók.”

                                                                    

                                                                Iván oficér, a profi

                  

                   Nem maradt más választásunk, mint bevárni az oroszok érkezését, a Halottak Napját.

                   A család gyámoltalan nőtagjai egyedül csak az én határozott fellépésemre számíthattak, no, meg a Tóthék jól megépített pincéjére. A dédanyám még ezt is visszataszította a maga hetvenkét éves bátorságával:

                    „Juhász Anna nem hagyja el a házát, még ha bombák potyognának sem.”

                   Mit csodálkoznak azon, ha bátor lett a szívem, amikor ilyen karakán asszonyok neveltek fel?

                   De azért, mi ketten az anyámmal, csak behúzódtunk a Tóth Lajos bácsiék pincéjébe. Nem voltunk egyedül. Ott volt a Berta-házaspár a két kislányával. A Tóthéktól a ház egész lakossága. Éppen a két férfi, a Berta Feri bácsi és Tóth Lajós bácsi húzódott a legbelső zugba. Nem azért, mintha féltek volna, noha órákig röpködtek az ágyúlövedékek, dolgoztak az aknavetők, ropogtak a géppuskák és a géppisztolyok, hanem mert ott volt a legjobb kadarkát tároló, csapra ütött hordó. Ők csendben iszogattak. Pedig veszély esetén a Berta Feri bácsira számítottunk, mert ő három évig volt orosz hadifogságban, és igen jól tudott oroszul.

                   Bizony elmúlt már dél, amikor a harci zaj alább hagyott. Ki-kinézegettünk a pinceajtón, amikor az ifjú Tóth Lajos ijedten jelentette, hogy itt vannak az oroszok. De a többes szám használata ijedtségre vallott, mert csak egy orosz tiszt ugrott át a kerítésen a Tóthék udvarára.

                   Nem látszott haramiának, és a Berta bácsit magunk elé tolva, kimerészkedtünk az udvarra. Elől a férfiak, mögöttük az asszonyok a gyerekekkel. Az tiszt szemügyre vett bennünket, de látszott, hogy ideges. Talán jobban, mint mi:

                    - Nyemci jeszty? – ez volt az első kérdése, és a Berta bácsi megnyugtatta, hogy itt csak asszonyok meg gyerekek vannak. Nem is diskurált tovább, hanem átmászott a kerítésünkön. De egy kis idő múlva megjelent, géppisztolyát lekapta a válláról, és ránk szegezte. A pisztolyát követelte rajtunk.

                   Berta bácsi, olyan ábrázattal, mint aki kettőig sem tud számolni, segítette megkeresni a fegyvert. Közben nyugtatgatta az orosz katonát, hogyha itt vesztette el, amikor átugrott a kerítésen, akkor annak itt is kell lennie.

                   Szicsasz! Szicsasz! – mondogatta a türelmetlen és ideges oficérnak

                   Aztán turkált egy kicsit a lábával a szemétdombon, és mit ad Isten, meg is találta.     Az orosz igen rosszallóan nézett rá, de aztán, „harasó”, és az utcai ajtón örökre eltávozott az életünkből.

                    Az a családi háború, ami akkor az udvaron kitört, felvette a versenyt némelyik afrikai és sivatagi olasz-angol összecsapással. A Berta néni nekiesett a férjének, de szerencsére csak szavakkal:

                    - Te eszement vén, részeges bolond! Hát a gyerekeid életét kockára teszed egy ócska pisztoly miatt? Mire kellett az neked?

                    - Jó az, ha háború idején fegyver van egy férfi kezében – mondotta igen jámbor arccal Feri bácsi.

                  Mert az az igazság, hogy ő vette észre a táskájából kihullott pisztolyt, és rúgott rá valami szemetet, amivel eltakarta. Abban bízott, hogy az orosz nem veszi észre időben. De nem volt szerencséje, mert az visszatért a tett színhelyére.

                   Aztán, megnyugodva behúzódtunk a pincébe, mert az oroszok első hullámát hulla nélkül megúsztuk. De éppen hogy csak!

                   A gyerekekkel az éjszakát is ott akarták tölteni, de én annyira ragaszkodtam az otthonomhoz, és úgy bömböltem, hogy anyám befogta számat. Ekkor lovagiasan megígértem, hogy útközben meg sem nyikkanok. Az éjszaka leple alatt átlépett velem a kerítésen, végigosont az udvaron, és szinte beesett a konyhába.

                    Otthon Juhász Anna dédanyám elpanaszolta, hogy egyetlen orosz katona járt nálunk. Az biztosan bűvész volt, mert villámgyorsan elővarázsolta a bombabiztos rejtekhelyre dugott arany nyakláncot és pecsétgyűrűt. Az nem lehetett más, mint a mi magányos oficérünk!

                    Köszönés nélkül és két perc alatt rátalált anyám arany értéktárgyaira, amelyeknek az elrejtésén hetekig törték a fejüket. Én többé nem is hagytam magára sem a házat, sem a dédanyámat. Magamban pedig elég sok rosszat gondoltam arról az oroszról:

                    - Az elvesztett pisztolyért bezzeg járt a szája! De a nyakláncnak és a pecsétgyűrűnek elrablása az semmi? Van az Uralban elég aranyuk! Arra nem gondolt, hogy a fosztogatás bűn? A mindenit az anyukájának!

                  Orosz veszély idején anyám mindig a Tóthék pincéjében húzta meg magát, a szomszéd asszonyok társaságában. Mi ketten tartottuk a magyar frontot, amíg az oroszok tovább nem vonultak Budapest felé.

                   Egyik este, a dédanyámmal közösen, vendégül láttunk öt kozák lovaskatonát. De ez már ismert történet.

                                                                     

                                                            A szovjet katona harmadik arca

 

                   A szovjet katona a legvisszataszítóbb arcát a tanyák világában mutatta meg. A falu lakosságának a fele, békeidőben, tanyán lakott. Most, az oroszok rossz hírét halva, sokan beköltöztek a faluba, de a többségük maradt a helyén, őrizgetve a jószágát meg a házát.

                   A lányaik és a feleségeik számára gondosodtak búvóhelyről, de azt nem is sejtették, hogy ez a bújócska akár hetekig is eltarthat. Mert a hadsereg zöme már az első éjszaka tovább dübörgött Budapest felé, mert ma már tudjuk, hogy a fővárost Sztálin parancsára, menetből kellett volna elfoglalni a szovjet katonáknak.

                   Csak ennek a nagy rohanásnak nemcsak az lett a következménye, hogy a halottaikat csak úgy elkaparták, hanem az is, hogy ritkán volt köztük létszámellenőrzés.

                   Ezért fordulhatott elő, hogy húsz-harminc katona, akik úgy gondolták, hogy részükről befejezettnek nyilvánítják a háborút, és megérkeztek Kánaánba, urasan berendezkedtek az imrehegyi Gajáry- kastélyban.

                   Innen jártak azután zsenkát és bort rabolni maguknak a keceli határ déli részén. De átlátogattak néha Vadkertre is, ha úri kedvük úgy hozta. A rabolt lovak hátán, vagy kocsikon, meglepetésszerűen rontottak rá egy-egy családra, és ha a kislányt vagy az édesanyját elkaphatták, ott helyben az apa vagy a férj szeme láttára csoportosan megerőszakolták. Aztán vagy hagyták őket a sorsukra, vagy a mutatósabbakat elvitték magukkal a kastélyba. Egy egész bordélyház működött ott rövidesen. Borhoz könnyebben jutottak, abból is volt bőven.

                    Gyilkolni sem átallottak. Az egyik apa, aki asszony-lányát az ablakon át mentette a katonák elől, útjukat állta, irgalmatlanul lelőtték. A menyecske az apja vére árán megmenekült a gyalázattól.

                    A kastélyhoz közel lakók másként próbáltak védekezni. Az egyik kislányt szabályosan befalazták a padláson, páthuzamos téglasort emelve a padlás végén. Oda rejtették el. Miután tettek be a számára megfelelő nagyságú dunyhát és elég takarót is, és egy mozdítható tégla kiemelésével, mindennap élelmet juttattak neki.

                   És ez így folyt egész novemberben. Az volt a falu „szerencséje”, és a kiszolgáltatottaknak is, hogy hosszabb ideig működött orosz parancsnokság a faluban, mert a repülőtérnek, amelyet a falu fölött kialakítottak, helyben szállásolták el a legénységét.

                   Végül valaki vette a bátorságot, és följelentette ezt a rablóbandát. Szabályos hajnali rajtaütéssel, egy egész zászlóalj rohamozta meg a kastélyt, és rövid harc után, vasra verve vitték el innen a szovjet katonákat.

                   Hogy azok a szerencsétlen asszonyok és lányok milyen állapotban vergődtek haza, annak leírására nincsenek megfelelő szavak.

                   Valamikor volt egy imrehegyi tanítványom, akinek a nagyanyja ebbe őrült bele. Amikor meglátogattam a családot, ott laktak a kövesút közelében egy erdőcske háta mögött, egy öreg anyóka tett-vett céltalanul a házban, de nem lehetett vele szót érteni.