"Kedves öcsém!" 4.

 

45. levél

 

                                     MUNKASZOLGÁLATOSOK

 

         Anyánk ezt is az egyik bőbeszédű fiatal vevőjétől hallotta a háború végén, 45-ben. Adom, ahogy kaptam:

         „Apámat a zsidó munkaszolgálatosok mellé osztották be. A feladatuk az volt, hogy lövészárkokat ássanak, és bunkereket alakítsanak ki. Azt már, hogy pontosan hol, nem tudom. Valahol Oroszországban. Ezeket az ásóhoz, kapához, csákányhoz nem értő embereket meg kellett tanítani, hogyan fogják a lapát nyelét. Még arra is, hogy mielőtt ásót vesznek a kezükbe, köpjenek a markukba, akkor erősebben esik a fogás. Lassan fordult ki az orosz föld az ásójuk alól. Minél mélyebbre értek, annál nehezebben másztak ki a gödörből. Nagy nehezen húzták-vonták kifelé egymást. Apám is segíthetett, ha eljött az ebédidő.

         Attól, amit ebédre kaptak, nem lett szorgalmasabb a „csíkos sereg.” Apám tudta, és az őrök mind, hogy ezek az emberek a civil életben leginkább kereskedők, ügyvédek, orvosok, hivatalnokok voltak. Akadt olyan, aki ordítozott velük, de nem sokra ment, ha hajtotta őket.

         A tetű az ő vérüket ugyanúgy szívta, mint az őrökét. Iható víz nemigen volt, de annál több a tetű. Annyira megszaporodtak a gatyakorcban, hogy fekete csíknak látszottak. Gyufával, öngyújtóval próbálták pusztítani ezeket a férgeket. A munkaszolgálatosok között keceli is volt, a Vető Ödön bácsi. Most már elárulhatom, mert láttam itthon. Sajnos a családját elhurcolták, és máma is keresi őket.

Édesapám megbarátkozott vele, és segítette, amennyire merte és tudta.

         A munkaszolgálatosoknak tilos volt levelet írni vagy kapni! Apám a nekünk írt levelében egy-két szóval azt is elárulta, hogy van a „barátja”. Itthon az édesanyja, a felesége meg a kicsi fia várta ezeket a hírtöredékeket.

         A rengeteg tetű miatt ragályos betegség tört ki a táborban. A legyengült szervezetű emberek sorra haltak. A hullákról szétmászó tetvek megfertőzték az egészségeseket. Így járt édesapám egyik soltvadkerti barátja, őrtársa is.” Ez is háború volt, pusztult az ember, bár egy lövés sem dörrent.

 

46. levél

 

                                                     KAPÁS FERENC

 

         Róla azért kell megemlékeznünk, mert szorosan rokonunk volt, és az akkori idők talán legérdekesebb keceli alakja.

         Magyarországon élni mindig izgalmas volt, van és lesz. Egy hétköznapi ember is átélhet olyan kalandokat, mint Verne Gyula vagy Dumas hősei. Nem kell belekeverednie pitiáner udvari cselszövésekbe, esetleg hatvan nap alatt körülcsászkálni a Földet, hogy közben a fejét kockáztassa. Tessék kipróbálni! Hazánk leszállított áron várja Önöket.

         Kapás Ferenc bácsi élete a legjobb példa. Olyan fajtájú férfi, aki mindig meg vagy menni készül.  Az ilyen típusú embereknek találták ki a mozgalmi munkát. Be is lépett egy országos szervezetbe, a MOVE – be. Kapott egy príma Zündappot, és arra pattanva szervezi az egész kitágult országot. Kecelen pedig a nyilasok főnöke.

         1944 szeptemberében éppen a délvidékről zündappol haza, a Kalocsai utcába. A felesége a kapuban várja, és nem először, de utoljára megkérdezi: „Hol kódorogtál már megint három napig?”

         Feri bácsi most nem ér rá válaszolni.  Csak kiemel az oldalkocsiból egy megkötözött lábú, süldő malacot:

        „Ha már itt vagy, hajtsd az ólba és etesd meg! Vigyázz rá, mert ez csetnik malac!”

 

         „Etesse a rosseb a csetnik disznódat! Csak azért vagyok itt, hogy megnézzem, megvan-e még minden bútorom.”

 

         „El is viheted mindjárt mindenedet, ha nagyon akarod.”

 

         Az asszony szó nélkül otthagyja. A férfi legyint egyet, aztán az állatot beviszi az ólba, és eloldja kötést, aztán egy marék gazt dob neki.

         Az előszobában leveti a nehéz bélelt bőrkabátot, és a fogasra akasztja. A konyhában vág egy kétemberes kenyérdarabot meg szalonnát hozzá. Tiszta ruhába csavarja, azután lesiet a pincébe. Két perc múlva újra nyílik a pinceajtó, és egy demizson borral lép be a hátsó szobába:

         „Guten Tag!” – köszön a három német híradósnak. ezek a katonák tőle adnak-vesznek.

 

         Már éppen két hete sípoltatják éjjel-nappal az adóvevőjüket.

 

         Az oroszok előrenyomulásáról kapnak titokzatos üzeneteket, és továbbítják titokzatosabb helyekre.

 

          Franz bácsitól nem félnek, nála nyugodtan dolgozhatnak, ehetnek-ihatnak és alhatnak-felváltva.

 

         A szép piros bort egy üvegkancsóba önti, és a német vendégek asztalára teszi.

         „Danke schön!” – köszönik meg szépen, ahogy civilizált emberhez illik.

 

         Ő már ki is fordul az ajtón, hogy a kútnál kimossa a demizsont. Amikor végez, visszaviszi a pincébe.

         „Én vagyok az.” - mondja halkan a legnagyobb hasú hordó mellett, majd beköszön a kibontott hátsó végén, a falhoz közel:

         „Friss vizet hoztam maguknak. Az oroszok már Kiskunhalas felé tartanak. Talán csak egy hetet kell még várni, és ideérnek.”

         Bizony, Kapás Ferenc bácsi életveszélyes játékot játszik, mert a hordóban már negyedik hónapja két zsidó férfit bújtat: Seiner Gyulát és Áron Istvánt.

         Másnap dél tájban egy csillogó szárnyú, magányos repülő jelenik meg a falu fölött. Köröz egyet, azután, mintha hullócsillag lenne, a házak fölé suhan. A Kalocsai utca meg a kisliget környékén, különösen jól lehet hallani egy robbanást. De az egész faluban azt kérdezik: „Mi volt ez?”

         Robbanás volt, és éppen a Feri bácsi udvarán. De hála Istennek, emberéletben nem esett kár, csak a csetnik malacot trancsírozta fel a bomba.

         A németek még azon az éjszakán szedik a cókmókjukat, és egy „Auf wiedersehen”-nel lelépnek. A zsidó vendégek is előjönnek a pincéből. És egy hét múlva megérkeznek a ruszkik, éppen Halottak napján, november elsején.

         Feri bácsi magára marad. Nála is járnak orosz katonák, bort is kapnak, szalonnát is, de „zsenka” nincs a háznál. Hosszú ideig itt vannak a faluban, mert kórház működik, és Csornán repülőteret alakítanak ki. A falu megszállása tavaszig is eltart. Unalmas időszak egy olyan embernek, mint a Feri bácsi.

         Májusban előveszi a szalma alá rejtett Zünndapját. Rendbe hozza, mert hosszú útra készül.  Először Géderlakra hajt, a legjobb haverjához, aki a solti rokonát ajánlja. Fölkeresi Pest környéki ismerőseit is, de mind „gázra” panaszkodnak.

         Nincs mese, el kell tűnni! Egyik sem marasztalja sokáig, de a harmadiknak van egy ötlete. Ajánlja az ismerősét, akinek szőlője van Solton, és ha érnek a korai fajták, csőszt szokott fogadni a seregélyek meg a tolvajok ellen.

         Elvállalja, felfogadják. Egy akkor a kunyhó van a hosszú szőlősorok végén, amiben még a motor is kényelmesen elfér. Csak az oldalkocsit kell leszerelni róla.

         Már két hete csőszködött, unatkozott, amikor alkonyattájt egy férfit lát mozogni a szőlő melletti kukoricásban.

         „Adjon Isten jó estét!” – köszön rá az illetőre, aki egyenesen feléje tart.

 

         „Adjon Isten!” – köszön vissza az ismeretlen, és hosszú bal kezét előrenyújtja, hogy bemutatkozzon.

 

         „Balkezes a pasas.” - gondolja Feri bácsi, de ez volt az utolsó gondolata, mert a következő másodpercben szíven szúrják egy kaszakéssel.

                                                                          

                                                                                 +

 

         Az asszony maga a kígyó. Illetve, egy bizonyos fajta asszonynak méregfoga van. Még jó, ha csak egy. Végtelen türelemmel ki tudja várni a halálos harapás idejét. Feri bácsi feleségének az esze olyan volt, mint a borotva. Ez a hasonlat ide nem passzol, ezért inkább azt mondom, hogy annyi esze volt, mint tíz férfinek együtt.

         A tenyerénél is jobban ismerte a hites urát. Közben a politikában is járatos lett. Hamar megérezte, hogy honnan fúj a legszebb szagú szél.

         Felöltözött a legcsinosabb paraszti ruhába. Egy virágos kendővel beköti a fejét, és megkopogtatja a belügyminisztérium egyik irodájának ajtaját, aztán belép a szobába. Fél óra alatt elmondta, amit csak ő tudott. De ő mindent tudott! Jól megjegyezték a nevét.

Feri bácsival történt, ami történt.

         A tűzrőlpattant menyecskét számontartották a káderosztályon. Mint puha kenyér a fogatlan szájnak, úgy kellett az új hatalomnak a megbízható népi káder. Tizenhat éves fiát az anyósánál hagyta, és felköltözött Pestre.

         Egész lelkével és harmincöt éves testével belevetette magát a mozgalomba. Néhány év múlva egy ruhaipari tröszt vezérigazgatója. Holnap legyen a Ti vendégetek.

                                                                 

47. levél

 

 

                                                        JÖNNEK AZ OROSZOK

 

         Közeledett a front a magyar határ felé. 1944-ben apánk is bevonult. Garán állomásoztak. Ott várták a további parancsot. Bácska felől hosszú kocsisor hozta a menekülőket. Leginkább gyerekeket meg nőket. A nagyanyánk is sürgette az édesanyánkat, Esztert, hogy vágjanak neki ők is:

         „Édesapád már az élelmet is felrakta a kocsira.”

 

         De Eszter nyakas és makacs volt:

         ”Egy lépést se mozduljunk! Nem megyünk egy tapodtat sem! Ha itt hagyjuk a házat, az alja nép széthordja mindenünket. Úgy járunk, mint a zsidók!”

         Nagyszüleink a megszálláskor nagyon szerencsésen jártak. Egy repülőmérnök - házaspárt szállásoltak be hozzájuk, akik, ritka kivétel, nagyon intelligensen viselkedtek.

         Még fényképet is hagytak magukról. Már akkor sem voltak fiatal emberek, de tisztességesek.

         Az amerikai gépek a fejünk felett minden áldatlan nap. Már orosz gépek is bombázták a falut, de látszott, hogy különösebb cél nélkül, inkább ijesztésül. Pedig anyánk tudott volna ajánlani nekik egy fontos célpontot, a keceli vasútállomást, mert akkor nem vitték volna apánkat Nagykőrösre. Ez volt az utolsó hír felőle. Azután egy éven át semmi, egy szó sem.

                                                                    

 

48. levél

                                         

                                     DÉLVIDÉKI MÉSZÁRLÁS

 

 

         Ha vitéz Farkasfalvi Józsefet, az idősebb nagybátyámat, behívták, akkor már nemcsak a régi családtól, de a feleségétől is búcsúzott. Amikor láttuk a Vajdaságból menekülők kocsisorát októberben, csak annak örült a család, hogy a nagybátyánk annak idején nem költözött oda, hogy elfoglalja a vitézi birtokadományt. Ma már tudjuk, hogy az történt volna vele is, mint a hatvanezer szerencsétlen és ártatlan magyarral.

         A délvidéken lemészárolt hatvanezer ártatlan magyar hússzoros válasz volt az Újvidéken a Dunába lőtt, háromezer alattomosan ellenálló, szerb partizánok kivégzésére.

         „Magyarirtás folyt és folyik. A partizánok bevonulásakor a Tisza-vidéken éppen annyi magyar vesztette életét, mint Délvidéken a németek között. A majdnem tiszta magyar lakosságú Bezdán községben 480 férfit mészároltak le egy partizánnő vezetésével. Palánkán, a sintértelepen, 50 férfit végeztek ki. Tömegsírban nyugszanak. Csurog, Zsablya egész magyar lakosságát kiirtották öregekkel, csecsemőkkel, nőkkel együtt.

         Haláltáborokba kerülnek öregek, betegek, gyerekek. Bánságban Járek, Vajdaságban Gákovó Krusevlye. Az elsőben 30 ezer volt, a bácskaiakban 20 ezer. A halottakról a partizánok és a ruhátlan foglyok leszedik a lábbelit, és úgy dobják ki a táborból. A járeki táborban egyetlen napon nyolcvan halott. Pár hónap alatt 6700. A halottakat tömegsírokba földelték.

         Egyházi temetésről szó sincs. Agyonlőttek egy asszonyt, mert a temető kőkeresztjénél imádkozott.” Matuska Márton: A megtorlás napjai / részlet/

         A tömegsírok feltárását még ma sem engedélyezik. A kilencvenes évek első felében lezajlott délszláv háborúét feltárhatják, de a magyarok sebe nem hegedhet be soha.

      

50. levél

 

                                                  IMA A NEMZETÉRT

 

         Hozzád fordulunk a megpróbáltatásoknak e nehéz napjaiban népeknek és seregeknek Ura és Istene. E nemzet küzd jogaiért és igazságáért, s Hozzád emeli esdő tekintetét, mert csak egyedül Tőled várhatja szabadulásának óráját.

         Vitéz hőseink vére áztatja hazánk szent földjét, s az özvegyek zokogásaiba ártatlan gyermekek és szomorú anyák könnyei vegyülnek. E könnyek árja törjön föl az égre, és ostromolja meg irgalmasságod trónusát! Ne hagyd elveszni azokat, akik Benned bíznak, s a meggyötört szívek sebére öntsd könyörületed balzsamát!

         Üdvözítő Istenember, Jézus, ki egykor vérkönnyeket hullattál a veszendő Jeruzsálem felett, tekints kegyesen a mi sanyargattatásunkra, s oltalmazd ezt a szép hazát, melyet első szent királyunk Szűz Anyád, Mária pártfogására bízott.

         Boldogságos Szűz Anya, Mária, ne feledkezz meg a te népedről, szegény Magyarországról, melynek oltalmazója és pártfogója lettél! És ti, szent királyok, akik a kereszt jelével és a Boldogságos Szűz képével díszített zászlóinkat erős karokkal vezéreltétek győzelemre, legyetek szószólóink Istennél, hogy közbenjárástok a Mindenható szívét könyörületre lágyítsa irántunk, most és mindörökké. Ámen.

                                                                                                           II. Rákóczi Ferenc

 

51, levél

 

                                 MEGÉRKEZNEK AZ OROSZOK

 

         Apánkról nem tudtunk semmi bizonyosat. De ha Kecelt elfoglalják az oroszok, akkor mi lesz velünk? Később idős férfiaktól hallottuk, hogy Vorosilov marsall, legyen átkozott a név is, déli hadseregcsoportjának egyik zászlóalja vett részt a keceli harcokban. Ezek a katonák géppisztolyokkal, aknavetőkkel, ágyúkkal és harckocsikkal fölszerelve egy nap alatt elfoglalták a falut.

         Akadtak olyan keceli lakosok, akik besúgták az oroszoknak, hogyan helyezkednek el a magyar katonák állásai. Van, aki Szloboszkai Izsákot gyanúsítja. De van olyan is, aki Seidner Gyulát és Áron Istvánt, akiket a zsidók elhurcolásának az idején idős Kapás Ferenc, a nyilasok helyi vezetője, a pincéjének egyik hordójában bujtatott. Csak magyarellenes gyűlölet vihetett rá bárkit, hogy ezt az aljasságot elkövesse.

         November elsején, tehát éppen Halottak napján, törtek rá a falura. A katonáink többségét megölték. A sebesült magyar katonákkal a politikai tiszt végzett. A megmaradt sebesült és épen maradt katonáink Akasztó felé menekültek tovább. Tűzharc közben tíz keceli lakos is meghalt. Orosz áldozatok is voltak, de azokat titokban elhantolták. A saját sebesültjeiknek kórházat nyitottak a Kisa-kocsma nagytermében.

         Anyámmal a szomszéd Tóth Lajos bácsiék pincéjében húztuk meg magunkat. Fölöttünk röpködtek a gránátok. Az oroszok, mint a sáskák, kerítéseken átugorva, a nap végére elfoglalták az egész falut.

         Az egyik bujdosó társunk, Berta Feri bácsi, tudott velük beszélni, mert az eső háború idején sokáig a foglyuk volt. Mindjárt azt kérdezték tőle, hogy van-e német katona a környéken. Amikor látták, hogy csak asszonyok és gyerekek jönnek elő a pincéből, megnyugodtak. Az ő nyugalmuktól mi is megnyugodtunk. Még világosban sikerült átlépni a kerítés tetején, és már otthon is voltunk a dédnagymamánál, aki egy percre nem hagyta a házat magára. Ezután mi is otthon aludtunk, de mindig ruhástól.

         Néhány napra kozákokat szállásoltak be hozzánk, akik a nagyanyánk állítása szerint, szemlátomást szomorúak voltak, és az öregeket meg a gyerekeket szerették. Anyánk még fiatalasszony volt, neki minden eshetőségre készen kellett állnia. Ha az oroszok nálunk voltak, anyánk Csöre néniék pincéjében húzta meg magát. Ez biztos hely volt, mert a házukat elkerülték a katonák. A következő történetből ki is derül, hogy miért.

 

52. levél

 

                                   AZ OROSZ KATONA ARCA I.

 

         Az alacsony vékony csontú öregasszony meggyújtja az asztalon álló petróleumlámpát. November végén már korán sötétedik. A konyhában eddig csak a tűzhely parazsa - lángja világított. Az ágy szélén Három katona ül. Egy az asztalnál, az ötödiknek már csak a kisszéken jutott hely. Gyereknek való alkalmatosság, ezért a lábait szét is veti. Öten vannak, de mindegyik szőkésbarna és kék szemű. Mintha testvérek lennének. Egyetlen ukrán anyácska borotválatlan fiai. A maguk nyelvén dörmögve társalognak, de türelmesen várnak, mert a bábuska szalonnás bablevest főz nekik vacsorára. Ők hozták a szalonnát, a nagymama meg hozzátette a babot. Jó kiadós vacsorát főz ennek az öt katonának.

         A lámpa gyenge fényénél is jól látszik a falon Jézus és Mária arca, az ágy fejénél egy megfeketedett Krisztus-kereszt. Egy kis szőke gyerek, talán kétéves lehet, ott tiblábol a felnőttek között. Figyelmesen nézi borostás arcukat, közben fakó zöld nadrágjukba kapaszkodik. Úgy botorkál a kisszéken ülőhöz. Az megsimogatja kisgyerek szőke fejét: „Szinók, szinyóska!” – mondja barátságosan.

         Aztán elővesz a zubbonya zsebéből egy szájharmonikát, és a gyerek szórakoztatására játszik egy fürge dalocskát. Az asztalnál ülő a bakancs talpával veri hozzá a ritmust. A kisgyerek rögtön nyújtózkodik a muzsikáért:

     „Pazsalujszta! Tessek!” – mondja mosolyogva. A kicsi megnézi, forgatja a kezében,

 

 aztán visszaadja a gazdájának:

      „Tessék!” – mondja tisztán és érthetően.

 

Minden katonaszem rájuk figyel, és mosolyog. Közben a nagymama tőzeget tesz a tűzre:

         „Mindjárt kész a szalonnás bableves. Akár tíz embernek is elég.” - mondja hangosan,

 

 de leginkább magának.

 

         A katona szót fogad a fiúnak, átveszi a maroknyi harmonikát, és játszik tovább. Most szomorúan szól a muzsika. A katonák feje meghajlik, úgy hallgatják. Rejtőzködnek a szemek.

Végül újból vidámba csap át a muzsikus, és újra dobban a láb. Csak azért is, tánc!

         Ekkor kinyílik az ajtó, és egy barna kabátos, kék nadrágos katona lép be. Magas, fekete hajú, kissé görnyedt hátú fiatalember. A vidám dalocska meghal. A jövevény udvariasan köszön: „Dobrüj vecser! Jo estet!” - mondja magyarul is.

Csak az öregasszony válaszol rá: „Jó estét!”

         A sötét ruhájú katona ott marad az ajtónál. Nem is tudna leülni. Néhány percig nézi a kisgyereket, a hallgatag társait. Azután halkan elköszön: „Jó estet!”

         Szélesre tárja az ajtót, amikor kilép az udvarra. Bezúdul a hideg esti levegő. A lámpa lángja is reszket egyet. A nagymama tudja, hogy ki ez a katona. A Tóth Lajos bácsiéknál lakik egyedül, és nagyon félős, mert éjjeli edényt használ.

         A magukra maradt katonák egymásra néznek. Az egyik maga elé köp, és azt mondja: „Jivréj! Grjáznüj jivréj!”

         Percekig hallgatnak. Aztán az asztalnál ülő föláll, és kinyitja az udvarra néző ablakot. A lámpa lángja most nagyobbat lobban, de azután megnyugszik. Mindenki mélyet szippant a friss levegőből. Jól is teszik, mert igen erős bent a mahorka szaga. Még elrontaná az étvágyukat, pedig a bábuska éppen most emeli az asztalra a hatalmas lábast.

 

53. levél

 

                                          APÁM FOGSÁGBA ESIK

 

         Kecskemét, ahová akkor apánkat ellenállásra küldték, már „nyílt” város volt. Nem olyan, mint Róma, de azért megjárta. Annyit jelentett, hogy sok lelépési lehetőség nyílt a szegény magyar katonák előtt. A várost szinte teljesen kiürítették, a lakosság tetemes része elmenekült.

         Néhány társával, s egy kis kerülővel, mert biztos, ami biztos, elindultak dél felé. Az egyik társuk a kiskunfélegyházi irányt javasolta, ahol neki ismerősei laknak, és négy embernek tud civil ruhát szerezni. Félegyházáig szerencsésen eljutottak. Ott egy város előtti tanyában átöltöztek. Apánkra elég nagy méretű barna kabát jutott, a nadrágja meg kék volt, de azért civilnek néztek ki.

         A magyar csapatcsendőröktől már nem kellett félni, ezért komótosan lépegettek a kövesúton Halas irányába. Bár mentek volna torony iránt, árkon-bokron át! Az egyik útelágazásnál látják ám, hogy két orosz géppisztolyos magyar katonákat kísér.

Kiszólt a csoportból valaki:

     „Gyertek ide!” Az egyik katona még a géppisztolyát is emelintette.

 

         Odamentek mind a négyen.  A tolmács, mert ő szólt magyarul, értelmesen elmagyarázta nekik, hogyha nincs rendes papírjuk, bajba kerülhetnek. Álljanak be szépen a sorba! Mindenkit Szegedig kísérnek, ott aztán megkapják az elbocsátó papírjukat az orosz parancsnokságtól.

         Ballagtak-ballagtak, aztán egy marhavagonos szerelvényen eljutottak a szögedi állomásra. No, akkor esett le a tantusz! Kiderült az orosz igazságról, hogy gazság.

         Annyi magyar katona meg civil volt ott összezsúfolva, hogy több sem fért.   Géppisztolyos orosz katonából volt vagy száz.

          Körülfogták őket, a tolmács mondta a magáét: „Szökéssel ne kísérletezzenek, mert, nézzenek oda, még a vagonok tetején is géppisztolyos őr áll!”

          Most szépen megvizsgálják magukat. Akinek azt mondják, hogy mehet, az lépjen föl a mellette lévő vagonba. Akinek azt mondják, hogy marad, az álljon fel a peronra. De onnan el ne mozduljon!”

         Egyszóval: kiszűrték az öregeket, a láthatóan betegeket, a nagyon fiatalokat és a gyenge fizikumúakat. Az életerős férfiakat azután: „Be a vagonba!”

         Az ajtókat lezárták, és egy legalább harminc vagonos szerelvény, annyiszor száz emberrel, elindult a Szovjetunió felé. Irány MAGNA HUNGÁRIA!

 

54. levél

 

                                        AZ OROSZ KATONA ARCA II.

 

         1944. november elsejét írtuk. Eljött a halottak napja. Kecel történetében másodszor. Először 1919. június 22-én, amikor 26 teljesen ártatlan embert mészároltak le Kun Béla vörös katonái.

         A falut védő katonáink létszáma, felszerelése a támadó oroszokéhoz képest jelentéktelen volt. Egy új magyar egységgel is megerősítették őket, de a somogyi bakákban, akik magukat rossebeseknek nevezték, hiába igyekeztek lelket verni a lakosságba. Ha az oroszok eddig eljutottak, legfeljebb csak egy csoda segíthet. Tudták ezt ők is, de parancsot teljesítettek. Nem volt visszakozz! Az oroszok túlereje elsodorta, eltaposta őket, szegényeket. A maradék had Akasztó felé menekült.

         Ezt a történetet egy Kecelen inaskodó fiatalember mesélte anyánknak a boltban, ahol akkor már billiókban számoltak. Ez az első boltban kapott történet.

         A mesterem háza mutatós sarokház volt. Egyébként az orosz tisztek rangjuk sorrendjében válogattak a szállásokban. Maga Vorosilov a fő utca, a Rákóczi utca, legszebb házába költözött, legalább tízfőnyi őrséggel.

         Nekünk csak egy kapitány jutott, de nem akármilyen. Köszöntük a megtiszteltetést, amikor három emberével, káromkodva, bevonult az udvarunkba. Kénytelenek voltunk befogadni őket. Iván kapitánynak mutatkozott be, amikor végre rászánta magát az ismerkedésre.  Végigment a szobákon, azután kijelölte a jól védhető legbelsőt.

         Igaz, hogy az volt a legsötétebb, de a nap oda is besütött. Bár akkoriban még az sem akart úgy dolgozni, mint máskor. A nap is, a hold is csak úgy bujkálgatott a felhők között a hideg novemberi nappalokon-éjszakákon. Nem szívesen nézték onnan fölülről, amit láttak. Az emberek helyett is szégyellték magukat.

         „Ócseny harasó!” – mondotta a legbelső szobára a kapitány elvtárs. Aztán a társaival eltűnt egy rövid órácskára, és nagyon elázva jöttek vissza. Bejelentette, hogy neki tyúkpörkölt kell vacsorára, de abban minden tyúk benne legyen! Rámutatott az órára: „Ötre kész!”

         Úristen, már négy óra volt!

         Minden élő magyar elkezdett rohangálni, mint pók a falon. Az egyik vizet forralt, a második kopasztotta volna azt, amit én nem bírtam megfogni. Nem hagyták magukat. Iván, látva az eredménytelen hajkurászást, magához szólított: „Igyi szjuda! Gyere ide!”

         Odaálltam mellé. Akkor lekapta a válláról a géppisztolyt, és megtámadta a szárnyasokat. Csak a tetemek összeszedése maradt rám.

         A jó vacsorához ital is kellett volna. A mesterem félt a részeg katonától, ezért kis poharakba öntötte. Követelték tőle a nagy poharakat. Mi pedig rohantunk a tolmácsért, mert az Ivánunk elkezdett az udvaron lövöldözni. De a tolmács nem volt elég. Lélekszakadva a szomszéd utcába egy tiszthez, aki észhez térítette a duhaj fickót. Jutalmul ott maradt vacsorára. És lövöldözés nélkül felfalták a szárnyasainkat.

         Meglehetősen primitíven táplálkoztak. Kézzel nyúltak a lábasba, lerágták a húst és a csontot az asztal alá vágták.

         Jól laktak, jól ittak, és nyugovóra tért mind az öt vendégünk. Párnájuk a géppisztoly volt, s takarót nem terített rájuk más, csak az őszi hold.

         Szerencsénkre, néhány nap múlva megszabadultunk tőlük. Szerencsétlenségükre, Budapest ostromára vezényelték őket.

                                                    

 

55. levél

                                                  ÉN IS FELSZABADULOK

 

         A család gyámoltalan nőtagjai egyedül csak az én határozott fellépésemre számíthattak. Akkor voltam éppen és szűken kétéves. Nem akartam a Tóth Lajos bácsiék pincéjében megbújni, Panna dédanyámhoz hasonlóan. Ő kijelentette a maga hetvenéves bátorságával:

         „Egy percre sem hagyom el a házunkat!”

         Pedig egész nap röpködtek az ágyúgolyók és dolgoztak az aknavetők, csattogtak a harckocsik és ropogtak a géppisztolyok a fejünk felett meg az utcáinkon. Mi meg szűkölve lapultunk a Lajos bácsiék bombabiztos pincéjében. Jaj volt azoknak, akik nem lapultak! Tíz keceli lakos is áldozatul esett az aknavetők tüzének.

         És megérkezett, délután három óra tájban, a felszabadító orosz katona, aki a kerítésen átugorva jutott el a Lajos bácsiék udvarára, éppen a trágyadomb tetejére. Magányos harcos volt. A németek után érdeklődött, de Berta Feri bácsi, aki az első világháborúban hadifogyoly volt orosz földön, igen komótosan elmagyarázta, hogy itt csak asszonyok meg gyerekek vannak. Ennek bizonyítására ki is sorjáztunk a pincéből, hogy létünkkel bizonyítsuk az öreg igazát.

         Aztán a harcosunk tovább is állt, de tíz perc sem telt el, újra megjelent. Géppisztolyát reánk szegezte, és követelte a pisztolyát. Tudnillik, amikor átvetette magát a kerítésen, a pisztoly kiugrott a táskájából és a trágyadombra hullott. Az a hétpróbás Berta bácsi pedig, suttyomban rárúgott egy kis rakás ganét. Az a hétpróbás öreg olyan ábrázattal, mint aki kettőig sem tud számolni, segített megkeresni a fegyvert, ha már éppen itt veszett el.

         „Szicsasz! Szicsasz!” – mondogatta az orosz oficérnek, és elindult megkeresni. És mit ad isten, meg is találta! Megmenekültünk!

         „Ócsiny harasó! – szólt sokatmondóan a tiszt, és elégedetten a táskájába csúsztatta a fegyverét.

         Az orosz katona most már véglegesen búcsút vett tőlünk, de hogy mit kapott a Feri bácsi a feleségétől, azt nem nyomtatta ki az újságba, mert egész állatsereglet lett belőle egyszerre.

         „Mire kellett volna neked az a pisztoly, te…?” – kérdezte a felesége fennhangon.

         „Jó az, ha háború idején fegyver van egy férfi kezében.” – válaszolta jámboran.

         Amikor eljött a lefekvés ideje, feltört bennem a honvágy. Egész életemben utáltam, ha a szabadságomban korlátoztak, most is akcióba léptem. Követeltem, hogy éjszakára vigyenek haza. Meg untam is magam, mert a Bertáék két nagylánya már az idegeimre ment az örökös babusgatásával, a két idősebb férfi, Lajos bácsi meg a Berta bácsi, meg úgy becsíptek unalmukban, hogy nehéz volt őket józan fővel elviselni.

         Anyám nehezen, de rászánta magát az éjszakai útra, ilyen atrocitás után is. Bebugyolált, és mivel lovagiasan megígértem, hogy meg se nyikkanok, nekivágtunk az éjszakának. Az utunk csak abból állt, hogy átléptünk a kerítésen, és végigosontunk az udvaron. Szerencsésen beestünk a konyhába.

         A dédanyám ekkor mesélte el, hogy egyetlen orosz katona járt nálunk, aki rögtön tudta, hová rejtették az édesanyám nyakláncát és pecsétgyűrűjét. Mintha bűvész lett volna, olyan gyorsan elővarázsolta, és zsebre is vágta. Aztán köszönés nélkül tovább is állt.

         Ez nem lehetett más, mint a mi oficérünk! Mennyire fájt neki, hogy a pisztolyát elveszítette, de arra nem gondolt, hogy a rablás – bűn.

         „A mindenit az anyukájának!” – gondoltam magamban.

 

56. levél

                                                 HÍREK A HADIFOGLYOKRÓL

 

         A család egyik tagjáról, Farkasfalvi József nagybátyámról, anyám aranyszívű testvéréről, már több mint egy éve nem tudtunk semmit.

         1945 végén az áldott emlékű Tóth Pista bácsi kézbesítette az első levelezőlapot apámtól. Anyám minden hónapban válaszlevelet küldött neki, és mindjárt az első kettőben még a közös fényképünket is útjára bocsátotta. Ezt bizony jól tette, mert később kiderült, hogy csak az egyiket kapta kézhez. A másodikat. Ezért elmondhatom, hogy láttam Magna Hungariát, és ő is látott engem, snájdig bricsesznadrágban, nem egészen háromévesen.

         Anyám közben szorgalmasan vezette a boltot. Az áruhiány ugyan csökkentette a bevételt, de azért érdemes volt működtetni. A pult mögött mindenről értesült, nem is kellett hozzá társaságba járni.

           1946 márciusában mégiscsak újra hírt hozott róla posta! Apám ugyan csak egy fakó, ceruzával írt levelezőlapot, de azt jelentette, hogy életben van. Ő is hasonló táborban volt, de legalább írhatott. Hátha jobbra fordul az ő sorsa is rövidesen!

 

57. levél

                                                        JÓZSI EXHUMÁLÁSA

 

         1946 egyik áprilisi napján megjelent málunk a nagyanyám, és sírva panaszolta, hogy levél érkezett a kiskunfélegyházi jegyzőtől. Ebben kérték a szülőket, hogy személyazonosság megállapítása végett személyesen menjenek el a holttestet megnézni. Útra is keltek, már estére haza is értek, és elbeszélték József nagybátyám igen elgondolkodtató, halál utáni hányattatásának a történetét.

         A nagyanyám, annak idején félelmében visszaküldte az egységéhez, de a biztos halálba küldte. Attól félt, már látott egy ilyen kivégzést, hogy a katonaszökevényeket a tábori csendőrök éppen a szomszéd utcában lőttek agyon. A fiatal felesége mindenképpen bújtatni akarta, mert az oroszok már közeledtek Kiskunhalashoz. Néhány hétig, talán ha kettőig valamelyik kunyhóban meghúzhatta volna magát. De a nagyanyám rémeket látott, és ezzel megölte a fiát. A félegyházi határban az egyik tanyasi gazda talált rá a holttestére, de nem szólt a hatóságnak, hanem a saját szántófóldjén, a szomszédja segítségével eltemették.

         Soha nem jutunk a nyomára, ha a két szomszéd össze nem veszik valami mezsgyehatár-ügyben, és pörre nem mennek. A sértett szomszéd még azzal is megvádolta az egykori barátját, hogy egy halott magyar katonát elkapart a földjén, és már a második éve szánt - vet fölötte.

         No, ennek a helyi hatóság utána járt. Előkerültek a nagybátyám bizonyos ruhadarabjai, értéktárgyai, katonai azonosítója és mindenekelőtt a holtteste. Azonnal halottszemlére hívták a szülőket, hogy nézzék meg az áldozat maradványait.

          Ő volt az, a műfogairól azonosították. A holttestét hazahozatták, és keceli harcokban elesett somogyi rossebesek mellé, a közös sírba temették. Ott olvasható az áldozatok hosszú – hosszú névsorában Farkasfalvi József honvéd neve is.

         A fiatal felesége majd beleőrült, és többé nem ment férjhez. Állandóan feketében járt. Engem úgy szeretett egész kisiklott életében, mintha a fia lennék.

 

58. levél

          

                                 A MAGYAR KOMMUNISTA PÁRT STÍLUSA

 

         Azt mondja egy régi bölcs megállapítás, hogy a stílus az ember. Ez a pártokra is vonatkozik, a vezetőik szókincsére, kiadványaik szövegére. Pesten még alig hallgattak el a fegyverek, bár Budán még szóltak, már megjelent az MKP első közleménye a falakon.

         „ A Néptörvényszék meghozta első ítéletét. 124 szakszervezeti vezető és szervezett munkás halálát megbosszulta a nép, de százával bujkálnak még köztünk a nyilasuralom véreskezű banditái!

         Rémhíreket terjesztenek, pánikot keltenek, fosztogatnak, akadályozzák a munkát, az élet megindulását.

         Hiábavaló minden kísérletük! Magyarország ezer esztendő rabláncait töri le most! Itt nem lesz többé rémuralom! Polgárok! Munkások! Ezer és ezer lemészárolt áldozat ártatlan vére kiállt bosszúért! Ne kíméljétek a nyilas patkányokat! A Néptörvényszék elé velük!”

Csak a szöveg jellemző szavait figyeljük! Megbosszulta, véreskezű, bandita, rémhírek, rémuralom, fosztogat, lemészárol, bosszú, ne kíméljétek, patkány. A párt későbbi áldásos működését, pontosan ezekkel a szavakkal lehet bemutatni. Csodálkoztak a Moszkvából jött elvtársak, hogy még Budapest népe sem szavazott rájuk. Szokatlan volt a szókincsük.

 

59. levél

                                                   CSEREVILÁG

 

         Amikor a pesti harcoknak vége lett, a városi nép ennivaló után nézett. Akinek volt valamilyen cserére alkalmas ruhadarabja, nélkülözhető holmija, igyekezett vidékre, hogy a parasztoktól élelmet szerezzen. Az oroszok elég szépen letarolták a vidéket is, de szinte minden házban volt elrejtett liszt, sonka, szalonna és egyéb disznóságok. Mire megjött a tavasz, kivirágzott a cserevilág.

         Édesanyánk csak a bolti készlet maradványait rejtette el, az nem volt alkalmas a cserére, de szívesen irányítottuk az érdeklődőket a gazdagabb porták felé. Mert Kecelre is, százával is jöttek a kedves vendégek, akiknek még szállást is adtunk, természetesen ingyen. Így ismerkedtünk meg a Jakics családdal, akikkel aztán évtizedekre megmaradt a jó viszony.

         Volt olyan éjszakai vendégünk, aki megígérte, a szállásért majd a nyáron családostól lejön, hogy segítsen a szőlőkapálásban. Be is tartotta a szavát, de nem tudták, szegények, hogy mire vállalkoztak!

         Cudar meleg júliusi nap volt! Egy kóbor felhő sincs az égen, a homok, mint a parázs! Csak úgy szakadt rólunk is a verejték. Ők is igyekeztek megszolgálni az ebédet, dolgozgattak és szenvedtek. Aztán egy meggyfa árnyékába érve, az asszony a kapa nyelére támaszkodott, és azt mondta anyánknak:

–        Esztikém, maguk hogy bírják ezt az állati meleget?

 

–        Bizony csak az tud egész áldott nap kapálni, aki már gyerekkora óta gyakorolta – mondta

 

 vigasztalásul anyánk, és a kunyhó árnyékába terelte a népet.

 

         Szép kis épületecske volt az. Igaz, hogy csak vályogból épült a fala, de be volt vakolva, fehérre meszelve, a sapkája meg cserépből rakva. Tágas ajtaja előtt füves a heverőhely. Ide telepedtek, hogy még a nap se lássa őket!

        Pihenőt tartottak, és beszélgettek a világ dolgaitól. Ők elmondták, milyen szörnyűségek történtek Pesten, az ostrom idején. Anyánk meg elmesélte nekik, hogy éppen a falu felett repültek az amerikai gépek Budapestet bombázni, ilyenkor sokszor gondoltunk a fővárosiakra sajnálkozva. De, hogy vidámabb dolgokról is szó essen, elmesélte nekik a Flaisz Ferenc bácsiék esetét.

         Feri bácsi békésen éldegélt a feleségével a főutcai házukban egészen a háború végéig. Egyszer - egyszer benéztek a hátsó kamrába is, de régi korhadásra, tűzre ítélt hordók, puttonyok álltak benne, de már nem használta őket senki. A fiainak szétosztotta földeket. A szőlőt a legkisebb kapta, akinek csak a prés köllött a régi boros edények közül.

         Utoljára, valamikor november elején, az igen kíváncsi oroszok kopogtatták meg a hordók oldalát, de azok kongással válaszoltak. Az oroszjárás óta nem jártak a kamrában!

A nagy hátsó kerttel voltak elfoglalva, amiben szinte minden megtermett, ami a lábas jószágnak, meg a konyhának köllött. A kamrába hónapokig be sem néztek.

         Feri bácsinak valami köcsögfélére volt szüksége, amikor koratavasszal újra kinyitotta a kamraajtót. A kamrának egy kicsi ablaka is volt, a világosság meg a szellőzés miatt, ezért mindig tárva. Belépett és szétnézett Feri bácsi, de nem hitt a szemének.

         A hordók egy része nem az oldalán fekszik, mint ahogy a rend megkívánja, hanem a fenekén ül. A két puttony közül az egyik szétverve a földön hever. A fejéhez kap, hol fészkel az agy.  Azt hitte, hogy elment a józan esze, de azért kurjantott egy nagyot: - Asszony, gyere ide gyorsan, mert ilyen csudát még nem láttál életedben!

         Az asszony is összecsapta a tenyerét, de nem sopánkodott, lamentált hosszan, hanem rögtön nekifogott a rendcsinálásnak. Helyükre billentgették a részeg hordókat, és éppen a puttony darabjait akarták összeszedni, amikor nagyot sikoltott a felesége:

 - Istenem, segíts! Bomba van a fal mellett!

 

         Feri bácsi is megnézte, és bizonyította. Valahogy besuttyant az ablakon! Rázárták az ajtót. Még a keresztvasat is felrakták, nehogy valakinek kedve támadjon bemenni. Elmondták a szomszédoknak, és egy hét múlva az egész falu tudta, hogy Flaisz Feri bácsi, a Rákóczi utcában, bombát őriz a kamrájában. Azt is mondták, hogy száz pengőt is ád annak, aki onnan kiviszi. De a falubeliek közül senki sem vállalkozott a veszélyes munkára.

         Jött a cserevilág, s akkor egy pesti férfi, egy nagy sonkáért, elvállalta a munkát. A kert végében ásott egy gödröt. Mi a kerteken keresztül láttuk az ügyködését. Azután a két karjára fektetve, nyugodt tempóban, hátrahozta a veszedelmes állatot, és belefektette a sírjába. Vicces pesti vagány lehetett, mert még fejfát is barkácsolt neki. Ezt írta rá: Made in USA. A sonkát megkapta, és nagy köszönések között a háziaktól búcsút vett.

 

60. levél

                                                OROSZ KATONA III.

 

         Benn a faluban az első éjszaka a szabadrablás és erőszak éjszakája volt. Ez alatt csattogott végig a falun Vorosilov, legyen átkozott a név is, hadseregének teherautó -, harckocsi - és ágyúkaravánja órákon át Budapest felé. Szinte minden házba betörtek. Az értékes tárgyakat elzabrálták, ekkor találták meg az anyánk arany nyakláncát és pecsétgyűrűjét is, pedig milyen biztos volt abban, hogy jó helyre tette. Rutinos orosz rókák voltak ezek. Erőszakoskodtak a nőkkel, volt néhány kirívó eset. Másnap már orosz járőrök vigyáztak a falu rendjére. A katonák nagy többsége tovább is vonult.

         DE szörnyű dolgok történtek kinn a tanyavilágban! Sára Sándor „igaz” filmet forgatott a tanyán lakók kiszolgáltatottságáról.

         Ezek a katonák egyszerűen lemorzsolódtak a hadseregről, és rablóbandákba összeállva pusztítottak a tanyavilágban. Kecel lakosságának a fele tanyán élt. Alig volt olyan tanyasi, aki veszteség nélkül megúszta volna ezt a huszadik századi tatárdúlást. Máskülönben minden úgy történt, mint hétszáz évvel korábban, ahogy azt Rogerius megírta. A gyújtogatást nem írhatunk a számlájukra, de minden más szörnyűséget elkövettek. A békés tanyasi világnak egyik óráról a másikra vége lett.

         Végigtapostak a házon, a padlástól a pincéig, és elvettek mindent, ami értékes. Lakomákat rendeztek, azokon berúgtak és erőszakoskodtak. Gyereklányokat, asszonyokat erőszakoltak meg az apjuk vagy a férjük szemeláttára, egymás után többen is.

         Több gyilkosság történt. Egy fiatalasszonyt három katona akart megkaparintani, de az apja kimenekítette az ablakon. Ezért lelőtték, mint egy kutyát. Egy helyre többször is visszatértek. Valamelyik gazdával befogattak, és kocsival járták a dűlőket. Egész télen folyt a zabrálás. Ezek a katonák nem hiányoztak a hadseregből.

         Szentimrehegy, ami akkor még Kecelhez tartozott, Tüskös nevű buckás vidékén volt a Pozsgay-major. Oda egy egész rablóbanda fészkelte be magát. Lehettek vagy ötvenen. Nőket, élelmet, bort raboltak, és úgy éltek két hónapon át, mintha megérkeztek volna Kánaánba. Egész megalázott asszonycsapat szolgálta ki őket.

         Megesett az is, éppen ezen a környéken, hogy a szülők befalazták kislányukat a padláson, nehogy gyalázat érje. Hetekig élt így télidőben.

„Egy dunyha volt rám meg néhány rongy, hogy ne fázzak. Egy elmozdítható tégla segített,

 

 hogy szót értsek az otthoniakkal, akik azon adták be az ennivalót is.” - mesélte el 1945

 

 nyarán a falusiaknak.

 

         A rablóbandát végül följelentették. Egy századnyi katona körülzárta a rablótanyát.  Rajtaütés-szerűen lerohanták. Mindegyiket elfogták és vasra verték.

 

61. levél

 

                                                    LEVÉLVÁLTÁS

 

         Voltak olyan katonák, akiknek holt hírét költötték. De volt olyan, akivel itt vagy találkoztak, de nem jött haza soha. A sírját is csak a Jóisten tartja számon.

         A mi apánkról majdnem egy évig nem tudtunk semmit. Azután 1945 nyarának végén megérkezett az első levelezőlapja Oroszországból, az Urálból és Magnyitogorszkból. Nem volt az más, csak egy rövid sírás, de az övé volt.

         Anyánk rögtön válaszolt rá, és mindjárt levélben, még a fényképünket is elküldte. Ezt még nem kapta meg az apánk, mert erről panaszkodott levelezőlapon. No, végre a második már eljutott a kezébe, fényképestől. Örömmel írta tele a kicsi levelezőlapot.

         Anyánknak megjött a kedve még a bolthoz is, és árult, amit kapott, szerezhetett. Mindenekelőtt sót, lámpaolajat, cukrot kerestek az emberek.  A pénz, a pengő úgy lefogyott, hogy végül semmivé lett.

         De 1946 közepén megjelent a forint, ami már komoly pénz volt. Meg is indult a bolt. Jöttek-mentek az emberek, hozták a jó pénzt, és a fogolysorsról a rossz híreket. A szomszéd Bárány utcából vásárolni jött egy fiatalasszony, aki eddig még nem fordult meg a boltunkban. Nemrégen ment férjhez, és most költözött a közelünkbe.

         Megjött a férje orosz fogságból, és annak a sorsát mesélte el. Anyánk a boltajtót is bezárta, amíg a fiatalasszonyt hallgatta: „Tudod, Esztikém, az én huszonkét éves vőlegényem 1943-ban alig került ki a frontra, egy hét múlva már a ruszkik foglya volt. A lábbelit azonnal elvették tőle. Rongyokkal kötözték be a lábukat, hogy le ne fagyjon.

         Menten kísérték őket, egy ideig vasúton, azután megint gyalog egy uráli bányába, ahol nagyon olcsó volt az élet. Csalánleves, benne egypár szem búza. Ennyi volt az ebéd. Ha néha kaptak két deka szalonnát, még egy hét múlva is fölhánytorgatták nekik: A jó kosztot persze megenni, de nem dolgozni!

         Pedig igyekeztek volna, szegények, de nem volt elég erejük. Többen voltak együtt falubeliek. Kettő közülük még osztálytárs is, akik minden veszélyre figyelmeztették egymást. Ne igyatok vizet, mert fertőzött! Elvisz benneteket a hasmenés. Rigmussal figyelmeztették egymást: Ki az orosz vizet issza, az már többet nem tér vissza! Ugye szomorú rigmus ez, Esztikém? Igazam van?

         De ha egy embernek megmentette az életét, érdemes volt mondogatni szegényeknek. A hasmenéstől néhány nap múlva meghalt a fogoly. Ha valaki nagyon szomjas volt, tudta, hogy halálra van szánva. Minden lépés megtételéhez erős akarat kellett. A reggeli felkeléskor látszott, hogy ki nem tudja vagy nem, akarja tovább csinálni. Aki föladta, az elveszett.

         A kegyetlenül hideg télben a halottakat nem tudták eltemetni, mert a föld annyira átfagyott. A halottakról letépett rongyokért tízen is összeverekedtek. Az orosz őrök meg a meleg bundájukban csak röhögtek rajtuk. A fagyott hullákat, a lágeren kívül, egy nagy fából készült raktárba hányták egymásra.

         Ott igen későn tavaszodik. Április végén, május elején, amikor már kienged a föld fagya, sírt is csak akkor tudtak ásni markolóval. Hatalmas gödröket, és abba hányták a hullákat. Azután géppel rájuk borították a homokot. Megvolt a temetés! Se kereszt, se áldás, se búcsúztató! Az uram később, de csak nekem, azt is elmondta: Bizony azoknak már nemük sem volt! Milyen ország lehet ez, Esztikém?” – és végül elsírta magát a fiatalasszony.

         Anyánk sokat gondolkodott a hallottakon: Ennek a fiatalasszonynak a vőlegénye nem írhatott levelet, az én férjem írhat. Nincs sok panasz a lapokon, amik onnan érkeznek. Hátha nekik nem pokol az életük?

 

62. levél

                                             SZOLZSENYICIN ÍRTA

 

         Kedves ÁBI! Kérlek, hogy ne lepődj meg, ha olyan emberfajtáról is szó esik, amilyent ez a komoly orosz író bemutat. A Szovjetunióban tenyésztették ki, csak Voltaire, Rousseau, Marx, Engels, Lenin és Sztálin műveivel táplálkozik. Ettől olyan, amilyen.

         „A kommunistánál veszélyesebb és kártékonyabb embertípust még nem produkált a történelem. Cinizmusuk, szemtelenségük, hataloméhségük, gátlástalanságuk, rombolási hajlamuk, kultúra – és szellemellenességük elképzelhetetlen minden más, normális, azaz nem kommunista ember számára.

         A kommunista nem ismeri a szégyent, az ember méltóságot, és fogalma sincs arról, amit a keresztény etika így hív: lelkiismeret. A kommunista eltorzult lélek, egészséges szellemű európai ember nem lehet kommunista.

         Nincs olyan vastag bőrt igénylő hazugság, amit egy kommunista szemrebbenés nélkül ki ne mondana, ha azt a mozgalom érdeke vagy az elvtársak személyes boldogulása úgy kívánja.”

         Hazánkban negyvenöt után jelent meg. Egyenesen Moszkvából érkezett. Elsősorban onnan is támogatták, de mocskos céljai elérése érdekében, mindenkitől, még ma is elfogadja a támogatást. Hazánkban tehát nem őshonos, mert a magyar alkat nem alkalmas ilyen szerepre. De a környékbeli népek nagyobb számban tenyésztik. Íme, a csehek és a szlovákok!

 

63. levél

 

                                  MASARYK, BENES ÉS A MAGYAROK

 

         A vén Masaryk bűnös volt abban, hogy a Felvidéket Trianonban erőszakkal elvették tőlünk. Jó tanítványának bizonyult a hasonlóan jellemtelen, hazudozó Benes, akit Horthy még párbajra is ki akart hívni. Van, aki a csillagokat hazudja le az égről, ez a két briganti a magyarokat a térképről. Sztálin elvtárs még támogatja is őket. Madarat tolláról, embert barátjáról.

         Benes és Klement Gottwald az ősi magyar városban, Kassán kijelenti, hogy a magyaroknak Csehszlovákiában nincs helyük, mert szétbomlasztják a szláv államot. Ki kell telepíteni őket! Megfélemlíteni, a vagyonukat elvenni, erőszakkal szlovákosítani!

         Egy részük hátizsákban hozta a motyóját a Dunán át csónakban, a gazdagabbak, otthagyván szép nagy házat és birtokot, megrakhattak egy vagont, amelyet aztán áthúztak a határon. Új magyar népvándorlás. A magyarországi szlovákokat agitálták, hogy térjenek vissza a szláv bölcsőbe. Masaryk nagyapó majd ringatja őket. Volt, aki ment.

         Az újkori Európa történelemben példátlanul, rabszolgavásárt rendeztek Csehországban. Magyarokat vehettek a gazdák, mint a néger rabszolgákat az USA-ban.

         A történelem bölcs menete azt bizonyítja, hogy ami késik, az nem múlik. Isten malmai lassan, de biztosan őrölnek. Stb. Jól befaragtak Moszkvával meg a kommunistákkal! Parlamenti többséget szavaztak a kommunistáknak, akik aztán, „nyújtsd ide a kisujjad, azután egészben lenyellek” elv alapján, megszerezték a totális uralmat az egyesített Csehszlovákia fölött, és bevonultak a kommunista országok nagy családjába.

         A vén Masarykot már korábban megütötte a guta, a vejét, Benest meg ledobták a külügyminisztérium második emeleti ablakából, mint egy cigarettacsikket. Van Isten!

         A lényeg az, hogy a család olyan ága jelenik meg Magyarországon, amely magyar, de üldözött. Ők lesznek a Czompó Jánosék, akik majd Páriban kapnak földet és házat. Hazát.

                                                                      

 

64. levél

 

                                                        BETILTOTT NYELV

 

         Életemet tiltó rendeletek keretezik. Az egyik megtiltja, hogy este nyolc órán túl az utcán tartózkodjam, a második provokációnak veszi, ha ismerősömet anyanyelvemen üdvözlöm, vagy annak köszönését úgy fogadom, és táborral fenyeget.

         A városban inspekciózó diákpatrulok pofonokat osztogatnak, és rendőrségre cipelik a magukról megfeledkezett embereket. Nyelvem, amely az emberi hang egyik legcsodálatosabb hangszere volt, kihágási objektummá szürkült. Újság a bűnös nyelven nem jelenhet meg, rádiót tilos hallgatnom.

         Lekonyult fejjel járok, és némán, ha lehet, ki sem mozdulok az emberek közé. Vak, süket és mozdulatlan gettóélet ez mindenképpen: a jogfosztott ember szégyen – és félelemterhes élete. És az ok: egyetlen tény, vádak vádja: magyarságom. Magyar vagyok, tehát bűnös vagyok.

         Ez a sommázás ördögökké és angyalokká egyszerűsíti a nemzeteket. Vannak fasiszta államok és vannak fasiszta népek. Fasiszta a német, és antifasiszta például a román. A fasizmus bűnében leledző a magyar, és az antifasizmus erényeit reprezentáló például a szlovák. Kivételek nem tűretnek, és nem számítanak. Tíz igaz nem lehet száz bűnös felmentvénye, de a másik oldalon ugyanakkor kilencven bűnös a tíz igaz erényéből élősködik.

                                                                                                            Fábry Zoltán

 

65. levél

 

                                         A HAZAI NÉMETEK

 

         Amikor a nagyhatalmak a potsdami konferencián /1945. július 17. – augusztus 2./ elfogadták a kollektív bűnösség elvét, megbélyegezték még az újszülött német csecsemőket is, hetediziglen.

         A hazai németekkel szemben megkezdődtek az intézkedések. Első lépcsőben negyvenezer német deportáltak már 1944 végétől a szovjetunió munkatáboraiba. Örök szégyene a Nemzeti Parasztpártnak, Veres Péternek, Illyés Gyulának, hogy ebben is egy követ fújtak a kommunistákkal. A magyar népi értelmiség, hol itt a következetesség? A csehek és szlovákok ugyanezt mondták a magyarokra. A Hitler nélküli nyáj már nem volt veszélyes a magyarságra nézvést. S megint előkerülnek az újszülöttek! Büntesd meg az apát, ha vétkezett, de a gyerekére ne üss szégyenbélyeget!

         Magyarországról 450 ezer németajkút kellett volna kitelepíteni a SZEB – jegyzék szerint. Körülbelül a felét ki is telepítették. A baj csak az volt, hogy olyanok is a transzportokba kerültek, akiknek hazájuk lett ez a föld.

         A szegény sváb belépett a kommunista pártba, kitúrhatta a módosat a házából, kiforgatta a vagyonából. Családok kallódtak rokonoknál, ismerősöknél.

         A rendfenntartó erők, nevezzük rendőrségnek, nem szégyellték, házkutatás címén a svábokat zaklatni, megrabolni. Miska bácsi, volt-e ebben szereped? Remélem, nem!

         Volt közöttük magyarosított sváb is, Wiednerből Völgyi, akit vitézzé is avattak. Aki ezért kocsmanyitási jogot szerzett Kalocsán. És akihez a tanulni szándékozó Wiedner Bernát be is költözhetett, hogy elvégezze a kántortanító-képzőt. Újabb szál a jövőhöz.

         Csak a szomszéd Császártöltésről 400 embert vittek ki a Szovjetunióba ötéves kényszermunkára. Tizenhat évestől hatvan évesig-férfiakat. Talán ma már senki sem él közülük, de fönn maradt a daluk, ami őrzi az emléküket:         

                               Ahol nem lesz velem senki, ott halok meg én.

                               Ahol majd nem sirat meg senki, senki, aki él.

                               Tavasz nem fakaszt rám zöldet,

                               Elhordja rólam a földet messze majd a szél.

                               Ahol nem lesz velem senki, ott halok meg én.

 

66. levél

                         A MAGYAR ANYÁK LEVELE SZTÁLINHOZ

 

         Mi, a Szovjetunióban lévő magyar hadifoglyok anyái, feleségei, gyermekei és valamennyi hozzátartozója, bizalommal és szeretettel fordulunk a Szovjetunió Nagy Vezéréhez.

          A Szovjetunió és Vezére többször is nagylelkűséget és jóindulatot tanúsított, segítséget nyújtott Magyarországnak nehéz napjaiban. Ez ad nekünk reményt arra, hogy kiáltásunkat meghallják, és fogságban lévő szeretteinket a közeljövőben hazaengedik otthonaikba, és ezzel megszűnik a mi szenvedésünk.

          Hisszük és reméljük, hogy kérésünket teljesítik. Édesanyjukhoz visszatérhetnek a fiaik, asszonyukhoz visszatér a férje, gyermekeihez – édesapjuk a legközelebbi jövőben.

          Kérésünk kedvező elbírálását várva köszöntjük Sztálint, a Szovjetunió Nagy Vezérét és a budapesti Szovjet Katonai Parancsnokságot.

Budapest, 1947. május 6.

                                                                       

 

67. levél

                                        

                                       ANNA, A DÉDNAGYMAMÁNK

 

         Ötös lámpásnál olvasgatott a nagymama is, én így szólítottam. Nagyon szerette a könyveket. A szemközt lakó Berta Feri bácsié iparos család volt. Ezektől kért kölcsön. De értékes olvasmány nem volt köztük, inkább csupa piff-puff regény, a két háború között népszerű, leányoknak való szerelmes, rózsaszínű könyvek, mint az Elfújta a szél. Két szép lányuk is volt, gondolom, azok is olvasták.

         Kezdetben én is úgy voltam, mint Ábel a Hargitán, aki beleszeretett a Nick Carterekbe. Először az újfalusi tisztelendő úrtól lehetett könyvet kölcsönözni, de igen szenteltvizes olvasmányok voltak.

          Amikor 1949-ben megnyílt a községi könyvtár, az volt a nagy fordulat. Volokalamszki országút, ez volt az első háborús regény. Ezt olvastam onnan először. Vele párhuzamosan vetítették a hős szovjet katonákról a Sztálingrádi csata, Berlin eleste című filmeket szúfolt házak előtt. Nem lehet csodálni, hogy állandóan háborúztunk. Ez lett a legkedvesebb játékunk, később a foci.

         Az ifjúsági regényeket egy év alatt felfaltam, köztük az elérhető, díszes kötésű Jókai-regényeket, Gárdonyi Egri csillagok-ját, azzal a kort is érzékeltető, különleges betűtípussal. Legalább tizenötször elolvastam, legalább tizenöt oldalt biztosan tudtam kívülről.

          Azután kaptam engedélyt a „felnőtt” polcok átkutatására. Nem volt annál nagyobb élvezet. Kétnaponként visszatérő vendég lettem, mert nem kölcsönöztek két-három könyvnél többet. Az osztályomból, úgy emlékszem, csak én jártam könyvtárba ilyen regény-éhesen.

         Ma már nagyon sajnálom, hogy 5-6 éves koromban, amikor együtt aludtunk a konyhai ágyon, nem meséltettem vele. Értelmes, olvasott parasztasszony volt, sok titkát megtudhattam volna az életnek. Abban a korban az ember, örül annak, hogy létezik.

         Bizony, azon a keskeny ágyon kényelmesen elfértünk. Esténként együtt imádkoztunk, és szinte minden este azt kérte tőlem:

        - Kisfiam, minden nap imádkozz értem!

 

         Talán ötéves lehettem, amikor kivitt magával a szőlőbe. Nem kézen fogva vagy kerékpáron, hanem gyalogosan és talicskán. Elég kényelmetlen utazás volt, de rendkívül szórakoztató. Nem lehettem súlyos teher, de, aki ismerte, ilyen ember pedig elég sok volt a faluban, nem hagyta szó nélkül:

        - Ugyan már, Panna néni miért tolja azt a gyereket? Elmegy az már a saját lábán.

 

Csak annyit válaszolt mindenkinek, de büszkén, az én Anna dédnagymamám:

        - Tolom az örököst!

 

         Közben mozdulatlanul térdeltem a talicskában, és állandóan az utat figyeltem. Előre nézve és kapaszkodva. Kinn a dűlőutakon érhette az ember gyerekét a legnagyobb élmény. Emlékezetemben még ma is nyargal az a nyúl, amit akkor felriasztottunk. Úgy szaladt cikk- cakkban, mint a villám. Egyik barázdából átvágott a másikba, hogy azután eltűnjön, az utat átszelve, a dűlő másik oldalán sorjázó szőlőben. Szegény állat! Ha tudta volna, hogy mink sokkal jobban megijedtünk, mint ő!

         Kinn a szőlőben csak tibláboltam, várat emeltem, romboltam. Érdekes, hogy mennyivel szívesebben tettem az utóbbit. A dédnagymama csak gazt szedett a szőlőben vagy a fák satnya, idő előtt lehullt gyümölcsét. A meggyfa földre hullott vércseppjeit, amiket a forró homok barnára aszalt. A tüdőbeteg színű, koraérett férges almákat. Csupa disznónak való hulladékot.

         Együtt éltük át gyerekkorom legnagyobb ijedelmét. Egy elszabadult ló okozta, ami a domboldalon úgy száguldott le nyerítve és szabadon, mintha sosem akarna megállni. Rohantunk be a kunyhóba, és magunk után az ajtót is behúztuk. Csak akkor mertünk előjönni, amikor a gazda káromkodása a közelünkben záporozott. Amikor előbújtunk a kunyhóból, a zápor elállt. Mentegetőzve mondta:

        - Megbolondította a sok zab! Az átkozottját!

 

         Fél óra múlva már olyan szolidan lépkedett az a félelmesen szabad paripa vissza a dombos dűlőútra, mint a kezes bárány. Mint, aki megadta magát a sorsának, néha hátra is fordította szép fejét, mintha mutogatni akarná a korbácsütések helyét.

         Nem voltam pimasz kisgyerek. De éppen vele szemben, egyszer, az voltam. Élete utolsó évében, 1952-ben, néha bort ivott. Ha ilyen állapotban kenyeret akart sütni, edényekbe rakta a masszát és odaégette, s legfeljebb a malacnak volt jó.

          Ilyenkor kampós bottal húzta a moslékos fazekat, végig a havas udvaron, az ólig. S én voltam olyan pofátlan, hogy leakasztottam a botot a fazék füléről. Hála Istennek, nem esett el, mert addig is csak lassú tempóban haladt. De a szemtelenség attól még szemtelenség maradt. És megbocsáthatatlan!

         De jártam ám én óvodába is! Az Újfaluba, a szegénynegyed óvodájába. Inkább odatartoztunk lélekben is, mint a kulákcsemeték közé. Itt ittam először életemben porból készült tejet. Egy kicsit furcsa íze volt, de azért mindenki megitta.

          Minden délben aludnunk kellett! Ócska szőnyegdarabokon feküdtünk, és szívtuk a padló olajos szagát. Én egy percig sem tudtam aludni, de néhányan, mindig irigyeltem őket, ahogy letették a fejüket, már durmoltak is. Azon az udvaron a harangláb tetszett a legjobban. Nagy élvezettel néztük, amikor délben kilengett és felzengett.

          De rövidesen elballagtam az óvodából az oskolába. Szilványi Mária osztályába, a volt zsidóiskolához. Szép és kedves hölgy volt, és kezdő pedagógus. Szerettem, és ő is engem. Ekkor szavaltam először nyilvános ünnepségen. Nagy mozgalmi költemény volt, valahogy így verte a ritmust:

         „Minden piros, odanézz, mintha lángban állna! Amott jön a sok vitéz „keki szín” ruhába.” Ha kiegyenesítik az agytekervényeimet, akkor sem emlékszem többre, de lehet, hogy ez is hamisítvány. Legkevésbé a keki színért állok jót.

         Arról beszélgettek az idős szomszédok, vasárnap délután, az utcára kiülve, hogy az ő gyerekkorukban nem volt fagyi. A nagymama elejtette, hogy ő még nem evett életében. Én felkaptam, elsúderkoztam, beloholtam a Rékasi cukrászhoz, a központba, s vettem egy forintos adagot. Legalább négyszáz métert kellett gyalog: sietve - futva megtennem, hogy viszonylag épen megérkezzen a nagymamámhoz. Végre tettem valami jót is.

         Az anyánk mindig azt hajtogatta, hogy hol jártál te, amikor ezt vagy azt mondtam. Szerettem ábrándozni, „elmélázni”, ahogy anyánk mondta:

          - Furcsa egy isten teremtménye vagy te! Hányszor kell neked mondanom, hogy végre megtegyed?

Pedig, esküszöm, én akkor hallottam először, amikor számonkérő lett a hangja.

         Anna dédnagyanyánk igen csendes asszony volt. Utolsó óráiban Julianna testvére üldögélt mellette. Minden fájdalom nélkül múlt el ebből a sokfájdalmú világból.

                                                                      

68. levél

                                  

                                         APÁNK HAZATÉRÉSE

 

 

         1947-ben voltak a kékcédulás, kikényszerített választások, amelyeken a Rákosi-klikk jobban akart szerepelni, mint negyvenötben. Most még azt az ígéretét is bevetette, hogy mint Sztálin elvtárs leghűségesebb, és általa legjobban szeretett barátai, elérik majd a magyar hadifoglyok hazahozatalát. Ezért fogalmazták azt a gyalázatosan szolgalelkű „fohászt” a magyar hozzátartozók nevében, és természetesen minden lapjukban közzé is tették. Tény, hogy valóban hazaengedtek magyar hadifoglyokat, közöttük apánkat is.

         Apánktól az utóbbi időben ritkábban jött levél. Rebesgették, hogy majd csak hazatérnek. 1947 októberének elején egyik este kopogtattak az ablakunkon. Palásti János mondta az örömhírt, hogy apánkat egy konflis már hozza befelé az állomásról. Anyánk szépen felöltözött, megragadta a karomat, és rohamtempóban elindultunk apánk elé.

          Még most is emlékszem anyánk parasztszoknyáinak a suhogására, és az izgatott rohanásra. Valahol a híd tájékán és sötétben állt meg a kocsi, és onnan hármasban mentünk haza. Mire a házba értünk, már ott voltak a szomszédok, ismerősök. Sírtak örömükben.

         Én kíváncsian néztem azt a sovány, sápadt férfit, akit örvendezéssel vesznek körül. A kisszéken ültem és vártam, hogy majd csak gondolnak rám is. De azon az estén csak két szőrös puszira futotta az idejéből meg az erejéből.

         Az elbocsátó levelet csak decemberben kézbesítették neki, és a háromévi koplalás és munka jutalma négy forint volt. Keveset dolgozhattak ezek a magyar rabok ott kinn! Sok mindent akart ebből nekünk ajándékot venni, de kevésre futotta.

         Apánk tele volt keserűséggel, panasszal, amit nem győzött a lelkéből kiönteni. Mi mindent átéltek a három év alatt! Anyánk másnap jó ebédet főzött, de nem mert enni belőle, mert félt, hogy a sok éhezés után megárt a legyengült gyomrának. A levest azért megette.      Hallottunk olyan szívszorító tragédiákról, hogy a hazatérő hadifoglyot minden jóval traktálta apja-anyja, amibe aztán már másnap szörnyű kínok között belehalt, szegény. Nagyon nehezen tudta megszokni a hazai kosztot és a bátorságot.

         Szerencsére tél jött ránk, a pihenés ideje. Minden este tele volt a konyha szomszédokkal. Kártyáztak, beszélgettek. „Osszamár! Hamarhamondja.” Még a szavakkal is játszottak. Tíz meg húsz filléresek csúszkáltak az asztalon. A férfiak füstöltek, mint a gyárkémény. E miatt sokszor ki kellett nyitni az ablakot, hogy a karácsony táján szálldogáló angyalok nagyokat tüsszentsenek tőle. Nem volt akkor sem tévé, sem rádió. Igaz, hogy még villany sem.

                                                                          +

Ugranyecz András, 6237 Kecel, Táncsics utca 9.

T. cím!

         Szíveskedjék anyagi és büntetőjogi felelőssége tudatában nyilatkozni, hogy hadifogságát követően / 1947. július 20. / hat hónapon belül az ország területére viszatért-e?

Baja, 1976. január 5.                                       Társadalombiztosítási Kirendeltség

         Tehát apánk hazatérésének pontos dátuma: 1947. július 20.

         Az Országos Kárpótlási és Kárrendezési Hivatal Hatósági Bizonyítványában a következő két időpont olvasható: A Szovjetunióban polgári vagy hadifogoly volt 1944. november 15. és 1947. november 5. között, azaz 1086 napig. Tehát öszesen 1269 napig, ami 3 év és 174 napot jelent.

                                                            

69. levél

                   

                                   BARÁTAIM, A HÁZIÁLLATOK

 

 

         Amikor harmadikos koromban anyámék még a szomorújátékukat élték, igencsak magamra maradtam. A dédnagymamám meghalt. Délelőtt iskolába jártam, délutánként a környékbeli gyerekekkel játszottam, olvastam.

          Ha volt libánk, legeltettem, ha kecskénk, végigvonszoltam a fél falun, amíg találtam neki való terepet. Kicsinek hívták, de nem volt találó név, mert mit kezdtem volna egy Naggyal, ha ezzel is nehezen bírtam. A Golgota környékét igen benőtték a kivágott akácok fattyú hajtásai. Itt ki lehetett kötni a Sztálin-tehenemet, és akkor olvastam közben a Boccaccio - novellákat az Olcsó könyvtár sorozatból. Golgota és pajzán novellák.

         A tetejébe’ még keveset is fejtünk belőle. Rövidesen le is vágták, szegényt. De az úgy sírt, amikor érezte a közelgő pusztulását, mint egy kisgyerek./ Mint ahogy én zokogtam, amikor ötéves koromban láttam a régi boltban összerakodni anyánkat, s közben a feje felet bontották a tetőt. Én úgy bömböltem az út közepén, hogy a forgalom megállt, de anyánk oda sem bojszált. Pedig, hogy féltettem, Istenem! /

         Az anyányi libákkal sem volt szerencsém. Talán a második osztály után hajtottam ki őket először a Pénzes vizéhez, és vigyázni kellett volna rájuk, mert volt ott annyi liba, mint manapság egy farmon, százával. Valahogy „elszalasztám” őket, mint Kukoricza Jancsi a nyáját. Nem is mertem este hazamenni.

         Ott kuksoltam a Dulai - bolt sarkán, és vártam a jó szerencsét, ami anyám formájában meg is jelent. Nem vert meg, de másnap kora reggel fölébresztett, hogy most nézzem meg a disznólegelőt meg a Bogárzó táját, hátha valahol meglelem a tíz szép libánkat. Egyetlen, még döglött libával sem találkoztam. Valaki besorozta őket a sajátjai közé. Elszontyolodva kullogtam haza, de akkor sem kaptam ki.

         Egyszer meg a temetőkert oldalához hajtottam egy falkát, ahol az a kacskaringós, érdekes és romantikus út kezdődött a két temető között. Árvai Józsi bácsi kaszálta a régi sírok között és fölött a dúsan nőtt füvet, Laci fia, a barátom, meg gereblyézte. Addig-addig néztem a kasza munkáját, amíg a libáim valahova elténferegtek. Meg is találtam őket az egyik asszony kertjében, és annak a felügyelete alatt.

         Még örülni sem hagyott, mert megkérdezte a nevemet, és még aznap megjelent a portánkon. Anyánktól húsz forintot kért az okozott kárért. Tekintélyes összeg volt. Annyit nem ért az egész kertecskéje. Nem szólva arról, hogy nem is volt bekerítve.

          A pénzt elvitte, vele meg a fogadalmamat, hogy ennek a vénasszonynak még beverem az ablakát. Máig sem vertem be, pedig nyáridőn minden nap kétszer is elmentem a háza előtt. Amikor mentem a szőlőbe, meg amikor slattyogtam este fáradtan hazafelé. / Mert őszintén be kell vallanom, hogy kerékpározni csak hetedikes koromban tanultam meg, de teljesen egyedül. /

         Nagyon szerettem a kutyákat. A legkedvesebb a Dingó volt. Elolvastam a Grant kapitány gyermekeit, és abban igen megtetszett ez a lendületes kutyanév. Sokat focizott velem az udvaron. Hullafáradtan és századszor is elrohant a labdáért, amit a kertkapuig rúgtam. Mintha fizették volna érte, igaz, hogy én a cukros kenyeremet vagy a kockacukromat mindig megosztottam vele. Kedveltük egymást, no!

         Azokban az ínséges időkben, amikor még a kenyérért is sorba kellett állni, Egyszer honnan-valahonnan hozzám szegődött egy nagyon csúnya, de csupa rettegés kutya. Sok láb rúghatta arrébb, szegényt, mielőtt velem találkozott. Csont és bőr. Minden alkotórésze csúnya. De annyira az, hogy szinte már szép.

         Hátravittem a szalmába, ami alig volt egy szekérderéknyi, és ott vackot kotortam neki. Odaloptam ki a kenyérdarabokat nagy körültekintéssel, és kupánverést kockáztatva. Végül a szüleim elkergették, vagy megunta az egyhangú összkomfortot és a kosztot? Ma sem tudom. A falu egyetlen mészárszéke előtt mintha őt láttam volna, néhány barátjával együtt, a hulladékban szimatolni. Kóbor kutyákhoz csatlakozott, és velük összefogva szabadon élt. Szólítottam, de nem jött oda hozzám.

         A macskákat nemigen szerettem. Mégis volt cirmosom kétszer is. Az első, kis kölyök cirmos, egészen különleges és tanulságos módon múlt ki, példázva, hogy az ijedelem ölhet. Gyanútlanul lefetyelte a vizet, amikor váratlanul rárohant a kutyám. Az, szegény, ijedtében szörnyethalt. Megállt a szíve, habzott a szája, és azonnal elpusztult.

         A másik macskát valamennyire megkedveltem, de anyámék nem állhatták. Fogták, és amikor elindultak kettesben a szőlőbe kapálni, egy kosárba rakva és rejtve, elvitték magukkal. Amikor észrevettem a csínyt, elkezdtem utánuk rohanni, ahogy az akkori lábam bírta, és a szőlőnkhöz emelkedő dombnál utol is értem őket, pedig kemény három kilométer volt mögöttem.

        – Hol van a macskám? – alig bírtam kisírni.

         - Nyugodj meg! Letettük a Szőllősiéknél - felelték. Nyugtalanul kerestem, meg is

 

 találtam, s vittem haza. Ez az eset nem tett jót a szülői tekintélynek.

 

         Valaki egy kis kölyök nyuszit ajándékozott nekem. A szőlőben találta, hazahozta. Elfért a tenyeremben. Etettem és itattam. Azután elbújt a bolt bútorai alá, ahol sok keresés után napok múlva észrevettem. Hívogattam hosszan, aztán valahogy a kezemmel is elértem a félhomályban, és megfogtam. De már csak szobra volt önmagának, hideg és kemény. Beleborzongtam.

         Valahányszor Arany János versét, a Családi kört hallottam, mindig tudtam, hogy aminek a gyerekek örvendenek, néhány nap múlva halott lesz, mert anya nélkül elpusztul az árva kis jószág.

                                                           

70. levél

 

                                    TIZENHETEN KÉT SZOBÁBAN

 

 

         Valamikor az első világháborúban derekasan hadakozott egy sváb fiatalember. Nagy-Magyarországot ő is elvesztette, de a vitézséget elnyerte. Személyesen Horthy Miklós avatta azzá, 1928-ban, Völgyi Bernát néven.

          Sajnos, földet nem tudott adni, pedig az dukált volna hozzá, de engedélyt kapott egy italmérés működtetetésére Kalocsán. A lányait még szülőfalujában gazdagon férjhez adta, azután végérvényesen Kalocsához kötötte magát. Az idősebbik lányának, Völgyi Viktóriának született három gyereke.

         Az egyik nagyon önálló lett, mert már tízéves korában, amikor választania kellett a kapanyél és a penna között, megszökött a szüleitől. Kalocsára, a nagyapja házába költözött. Innen járt polgáriba, majd tanító és kántorképzőbe. Wiedner Bernátnak hívták. Kitűnő eredménnyel végzett, de álláshoz csak a Dunántúl mélyén, Páriban jutott.

          A családját, a svábok kitelepítése ürügyén, a szegény sváb kommunisták kilakoltatták a szép Hajósi utcai házukból. Kénytelenek voltak a fiukhoz, Bernáthoz, Páriba költözni. A kántorságot és a tanítást egyszerre végezte, s ezért az ottani tanítólakásban, most már családostul élt. Ő tanított meg kántorkodott, a szülei meg a tanítóföldet művelték.

         Emlékezzünk csak! A megalakult Csehszlovákiából kitelepítették Czompó Jánost, mert magyar volt, s szép nagy háza meg jó földje. Ezért vagonba rakhatta, amit csak el tudott vinni, és Magyarországra húzta át kocsijukat a mozdony. Neki Pári lett a végállomás, ahol egy kitelepített idős sváb házaspár házába költözhetett.

         Ekkor még csak hatan voltak, mert a családfő a szüleit is magával hozta meg a két nagylányát, Matildot és Ilonkát. Még két gyerekük született, de már itt, Magyarországon. Vilmos meg a Margit. Ez már nyolc ember. / A felesége szülei, Horváth János és Pócs Mária, maradtak. / Befogadták a volt háztulajdonos sváb házaspárt: tíz ember.

         Wiedner Bernátot válaszút elé állították az iskolák államosításakor, ’48-ban. Kántor vagy tanító? A kántorságot választotta, de a család szerencséjére házastársat is, Czompó Matildot. A tanítói lakást el kellett hagyniuk, és ezért Czompóék házába kényszerültek.

          A két szobába most már heten költöztek át. Vitték a tanítói lakásban született első hajtást, WIEDNER MÁRIÁT is. Tehát két szobában tizenheten éltek egy födél alatt, és jól megfértek egymás mellett.

                                                                       

 

 

71. levél

 

                                                      A SÍRÁS

 

         Aprócska gyerek voltam, amikor a Bertáéknál bérelt üzlethelyiséget a saját telkünkön felváltotta egy új épület. A szomszédos kovácsműhelytől talán két-háromméternyire. Hogy pontosan mikor történt, nem tudom, de valószínűleg a hadifogságból való hazatérés és a letartóztatás közti interregnumban.

         A bérelt boltunk tetejét már bontották, és közben anyánk komótosan rakodott benn. Ő semmi félelmet nem érzett.

         Én ott őrjöngtem a kocsiút közepén, féltvén őt, hogy rászakad a födél. Látta vergődésemet, de csak akkor jött megnyugtatni, amikor a munkáját befejezte.

          Istenem, mennyire fájt, igen, majdnem megszakadt ötéves szívem, amikor úgy véltem, hogy tragédia fenyegeti. Szóval el sem tudom mondani, le sem tudom írni! Könnyel kellene azokat a sorokat leírni.

          Azt tudom, hogy idegenek álltak körül és vigasztaltak az utcaközépen. De engem annyira a hatalmában tartott az anyám elvesztésétől való félelem, hogy őrjöngve követeltem, hogy hagyja ott azt a helyet. Anyám miatt, úgy emlékszem, csak akkor az egyszer sírtam, de akkor nagyon. A kollégiumi sírásnak már más oka volt. Mint a fészekből kihullott madár, annyira árvának éreztem magam ott és főleg kiszolgáltatottnak.

 

72. levél

 

 

                                   APÁNKAT LETARTÓZTATJÁK

 

         Eljött a tavasz. Ekkor bontották le a volt istállót, de maradt egy fészer a helyén. És közvetlenül a Tóth Lajos bácsiék műhelyétől talán három méterre, a telkünkön felhúzták az új üzlet falait, majd cseréptetejét. Egyetlen nagyszoba volt az, üzlethelyiségnek való, az utca felé tekintélyes ajtóval, az udvar felé egy barátságos ámbitussal.

         A tavaszi szőlőmunkával igyekezett végezni apánk, hogy eljuthasson Bajára. Az egész megyében híre ment: Mindszenty hercegprímás Baján Mária-napokat tart.  1948. június 14-én, vasárnap, kora reggel kerékpárjával nekivágott a hatvan kilométeres, hosszú útnak.

         Amikor estefelé fáradtan hazaért, letette a kerékpárját, hogy az udvaron kifújja magát a nagy erőfeszítés után, az utcai ajtóban megjelent két ismeretlen rendőr.

         Felszólították, hogy menjen be velük a rendőrségre. Megrökönyödve és zavartan vettünk tőle búcsút, mert nem tudtuk mire vélni a dolgot.  Hármasban elindultak, de ekkor anyánk észbekapott, és a kiskabáttal apánk után küldött. A karomra dobtam, és már nyargaltam is utánuk, hogy még a liget sarkánál utolérjem őket. Csak annyit mondtam izgatott lihegéssel:

-          Anya küldi.

 

Apánk gyorsan a vállára terítette, és csak annyit mondott:

-          Köszönöm, kisfiam.

 

         Aztán gyorsan megfordult, és a két rendőrtől közrefogva, fáradt lépésekkel ment tovább. Én meg úgy indultam hazafelé, mint akinek folyik az orra vére. Otthon a jó barátokkal, szomszédokkal egészen éjfélig folyt a beszélgetés, hogy miért vitték el szegényt

         Biztosan Mindszenty miatt, mert arra nagyon fújnak a kommunisták. Az a legnagyobb ellenségük, s aki szereti vagy tiszteli, az mindjárt bűnös.

      - Akkor az egész ország bűnös! Egy egész ország! – nem is mondta anyánk, hanem kiáltotta hangosan, fájdalmasan, és ekkor kezdett el zokogni.

 

        - Mindenki tanácstalan volt, de jóval biztatták a nagymamát meg anyánkat, miközben szedelőzködtek. Nemsokára magunkra is maradtunk a bánatunkkal.

 

         Ekkora segítséget tudtak adni az árváknak, akik nem maradtak magukra a legnehezebb órákban. Ez akkortájt nagy szó volt és nagy segítség!

         Anyánk többször is kérte a „párját”, mert mások előtt csak így nevezte, hogy ne panaszkodjon senkinek az oroszokra:

 - Megfontolt legyél! Nem tudjuk, kiben mi lakik. Gondolj a fogságba esésre!  Az oroszok még itt vannak az országban, és az ellenünk folyó háborúnak még nincs vége!

    Apánk mindig azzal vágott vissza:

-          Az igazat már csak megmondhatom!

-          Mondj igazat, betörik a fejed. Most éppen olyan időket élünk! – mondogatta anyánk gyakran.

 

         Nehogy elfelejtsem, csak azért szúrom közbe a megjegyzést. Sokszor hallottam éppen anyámtól azt a mondatot:

   - GYÁVA NÉPNEK NINCS HAZÁJA! Ez egy örök érvényű bölcsesség.                   

         Egy szűk esztendeje, hogy a Szovjetunióból hazatért, és még nem vette észre a nagy változást. Azt, hogy közben az országból siralomház lett. Izgatásért jelentették fel, ez másnap kiderült. Először a Tanácsházra vitték, ahol az első éjszakát töltötte, és csak másnap reggel vitték át az őrsre. Az egyik rendőr bizalmasan elárulta, hogy egy-két „jóakarónk” feljelentést tett András ellen, mert szidta az oroszokat. Pedig nem az oroszokat szidta. Azokat inkább nagyon is sajnálta, mert olyan országban kell élniük, ahol Sztálin dirigál. Nem vette észre, hogy nálunk is az „dirigál”

         Másnap kiderült, hogy kenyéririgységből tették, az üzletünk miatt. Irigyelték, hogyha hozzánk jöttek pénzért, mindig tudtunk nekik adni.

         Az egyiknek a lánya anyánk ruháit hordta. Nem bírtak a nagylányuknak venni, mert az apja megitta, elkártyázta minden pénzüket. A felesége anyánknál hagyta a pénzüket, mert otthon a férje elől nem tudta hova rejteni. Az asszony sokszor sírt, mert a három gyerekének nem tudott mit főzni. Az ura mindig azt mondta:

         - Főzz nekik répát!

         A másik feljelentő feleségének is sokszor adtak pénzt. Annak is volt egy lánya. Ha jöttek az ünnepek, már vártuk, hogy mikor jönnek új ruhára pénzt kérni. Itt is csak a gyereket nézte anyánk, mert mástól hallotta, hogy az apjának ragadós a keze. Azt nemigen engedte be senki az udvarába, még napszámosnak sem.

         Tőlünk nemsokára ellopta azt a kerékpárt, amivel apánk Baját megjárta.

                                                                  +

         Mindkét feljelentőnk tagja volt a kommunista pártnak. Minden szemét embert befogadtak, aki csak jelentkezett. A felbujtó természetesen egy harmadik személy volt, aki pénzért, vagy gyűlöletből rávette ezt a két szerencsétlent. Egy férfiszabó, Barabás Andornak hívták. Pestről jött le a bombázások elől.

          A lányai gyakran meglátogatták, s ilyenkor mindig nálunk szálltak meg – ingyen. Ő volt az, aki kiokosította azt a két analfabétát: Hugyi Antalt, a hátsó szomszédunkat, aki répát akart etetni a lányaival, és Falus Mihályt, az enyves kezű kerékpártolvajt.

         Híre ment a faluban, hogy mi történt velünk Többen szemrehányást tettek a két feljelentőnek: „Miért tették ezt az Andrással?” Azok égre-földre esküdöztek, hogy nem követtek el ellenünk semmit. Még a főkolompos is átjött hozzánk azzal a kérdéssel:

       - Mi van az Andrással? Hallom, hogy őrizetbe vették. Nem engedem bántani. Holnap

 

 bemegyek a rendőrségre, és szólok az érdekében.

 

         Másnap reggel anyánk is ott volt az őrsön. Beszélt apánkkal, akinek elmondta, hogy mit mondott a Barabás Andor. De csak pár szót válthattak, apánkat már vezették is vissza a zárkába. Ekkor vette észre anyánk a spicliket, ahogy sorakoztak a vádiratot aláírni. Köztük volt még egy nyomorék ember is, Palásti Károly, akinek a házunk előtti téren volt a trafikja. Meglepődtek, hogy anyánk is ott van, és látja őket.

         A felbujtó aznap is eljött hozzánk, hogy tisztázza magát, de erélyes anyánk ajtót mutatott neki. Nem szégyellte az magát. Az ilyen emberekben nincsen lélek.

         A harmadik napon apánkat átvitték Kiskőrösre, a járási kapitányságra. Amikor anyánk oda is elment meglátogatni, megint találkozott a Barabás Andorral. Váltig erősítgette, hogy ő az András érdekében van ott.

 - Sok ilyen becsületes ember kéne - mondta.

 

      Apánk még mindig hitt neki, anyánk már régen nem. Csak anyánk tudta, hogy mi zajlik körülöttük. Apánk a Rákosi-rendszerrel akkor kezdett megismerkedni.

                                                                          +

                         Államrendőrség Dél-Pest vármegye Felügyeleti Körzeti szemlélője

Előadó. Ifj. Fülöp Jenő prbr.                                        Tárgy: Ugranyecz András r.h. őrizete

 

Véghatározat

 

Ugranyecz András 1914. évbeli keceli születésű, nős a családi állapota, kereskedő foglalkozású keceli lakosnak / I. ker. 292., apja András, anyja Kapás Teréz /  a rendőrhatósági őrizetét alá helyezését / internálását / rendelem el.

 

Indoklás

 

A lefolytatott nyomozás során, a kihallgatott tanúk jegyzőkönyveiből, a keletkezett nyomozati jegyzőkönyvekből, valamint a beismerő vallomásokból megállapítást nyert az a tény, hogy nevezett kijelentéseivel igen súlyosan sértette a demokratikus államrendet, becsmérelte a Magyar Kommunista Pártot, a demokratikus Magyarország egyik legjelentősebb szervét. Nevezett kijelentéseivel bűntettet követett el.

A vizsgálat során, az elfekvő iratokból élesen kitűnik, hogy szélsőjobboldali beállítottságú, olyan elem, aki a demokratikus társadalomba nem akar beilleszkedni, s állandó megnyilvánulásaival, kijelentéseivel a demokratikus államrend ellen izgat., a fajgyűlöletet szítja, és rágalmazza a legdemokratikusabb szervet, amely a dolgozók érdekeit védi, és amely szerv a dolgozók életszínvonalának nővelésére törekszik.

Gyakori kijelentései alkalmasak voltak arra, hogy politikailag még éretlen embefreket a demokrácia ellen fordítsa, és azokat a magyar demokrácia és államrend ellenségeivé tegye.

Beismerő vallomásaiból tényként állapítható meg, hogy szélső jobboldali beállítottságú személy, aki kijelentéseit és a demokráciaellenes aljas rágalmait céltudatosan követte el. Céltudatos volt minden kijelentése, mert a demokratikus államrend összességével, demokratikus törvényeivel, intézményeivel és minden demokratikus törekvésével szemben ellenséges módon viselkedett, és azoknak a megsemmisítését örömmel és szívesen vette volna.

Kijelentéseivel a politikailag még éretlen emberek között igyekezett állandó nyugtalanságot kelteni, hogy ezzel is a demokratikus végleges kibontakozódás és megerősödés elé akadályokat gördítsen.

             Tényként megállapítható, hogy a MOVE tagja volt, amely szerv a faji elméleten alapult, de a nyomozati jelentésekből megállapítható az is, hogy a Héjjas - különítmény tagja volt. Annak a terrorkülönítménynek a tagja, amely különítmény a becsületes dolgozók ezreit szemrebbenés nélkül küldte a halálba.

             NB: Puff neki! Apám 5-6 éves volt, amikor a Héjjas - különítmény működött. Ha a második háború végén a nyilasok is megszervezték, akkor pedig már útban volt Magnyitogorszkba. Valóban ezresével küldték a halálba, de apámmal együtt, a többi szerencsétlen magyart. A halál pitvarába. Ő, hálistennek, megúszta.

+

                 Magyar államrendőrség budapesti főkapitányságának központi internálótábora

                                                          Szabadulólevél

         Internálva volt Ugranyecz Andrást, aki 1914, december 12-én Kapás Teréztől született, foglalkozása kereskedő.  Tartózkodásul Kecel, Kalocsai utca 292. lakóhelyet jelölte meg. 1948. / IV. 4. / B.M. helyezettet elbocsátottam és utasítottam, hogy nyolc napon belül a kecskeméti rendőrkapitányságon jelentkezzen, és arról a fenti hatóságot egyidejűleg értesítettem.

         Nevezettet hatóságom területén illetékes rendőrhatóságnál kijelentettem.

Budapest, 1948. október 1.                                                       

                                                                                                               / olvashatatlan név /

                                                                                                                    táborparancsnok

 

73. levél

                                                    KAPANYÉL, AZ ALIBI

 

         Igen szerettem a szőlőbe járni. Shakespeare mondotta: „Szabadság a szél nagy szabadalma.” Ezt az emberi világon kívüli szabadságot a szőlő világa jelentette, ahol ott volt a szabad szél, a nap, a madarak, a fák, a gyümölcsök. Robinsonnak éreztem magam, azzal a különbséggel, hogy nem akartam mindenáron csónakot készíteni, és nem volt szükségem Péntekre sem. Amíg a szüleim szomorújátéka folyt az élet színpadán, de azután is, engem a nyári szünetekben mindig kiküldtek a szőlőbe, hogy kapáljak, amennyit csak bírok.

         Batyumban két szelet, egymásra borított zsíros kenyérrel meg egy könyvvel vágtam neki az útnak. Vagy a könyv már ott kinn várt. Felsős koromban a tízórai kiflire kapott pénzen vettem őket. Két forintot tettem félre naponta.

         Kinn azután a magam ura voltam. Ha egy borozdát, pászta hosszan, megkapáltam, akkor jöhetett az újabb fejezet, jutalmul az elvégzett munkáért. Kellett hozzá akaraterő! Természetesen ahhoz, hogy a fejezet befejezése után újra beálljak a sorba.

                                                     

74. levél

 

                                                   WALTER TANÍTÓ ÚR

 

 

         A Walter –házaspár a negyedik osztályokat tanította, miután az államosítással a nővérek nem dolgozhattak tovább. Én a feleségéhez jártam, de jól tudtam, és láttam is, hogy a férje igen katonásan nevelte a gyerekeit. A falu főutcáján meneteltek, a közösség szeme láttára. Testnevelés órán, ha az idő engedte, nótaszóval vonultak ki a pályára. Az igazgatónak nemigen tetszett a dal, mert szerepelt benne a „szent” szó. A gyerekek is addig bátrak, amíg a tanár az. Amikor befelé jöttek a pályáról, úgy harsogott az ének, hogy arra még a párttitkár is fölkapta a fejét.

                                           Él még, feléled újra Magyarország!

                                           Szent esküvéssel erre esküszünk.

                                           Hittel hiszünk a tudás erejében.

                                           Rozsdamart kardnál több a szent betű.

 

                                           Vérző sebének száma, mint a tenger.

                                           Mind begyógyul, ha hittel hiszünk.

                                           Hittel hiszünk a tudás erejében.

                                           Rozsdamart kardnál több a szent betű.

 

                                           Új ezer évet, jogot csak ez adhat.

                                           Így lesz hazánk majd örök életű.

                                           Hittel hiszünk a tudás erejében.

                                           Rozsdamart kardnál több a szent betű.

 

75. levél

                                          PÁRHUZAMOS ÉLETUTAK

 

         Bálint Sándor felfüggesztett börtönt kapott. Ortutay Gyula gúnyos hangon tehetségtelen emberként említi őt. A nála hat évvel idősebb mélyen vallásos Bálintot az érettségi előtt ismerte meg a későbbi társasutas politikus, a szintén etnográfus Ortutay. Sétáikon lelkesen hallgatta, hatására fordult hivatása irányába. Kapcsolatuk a negyvenes évek elejéig zavartalannak tűnt, ám útjaik szakmai és politikai okokból elváltak.

         A közéletben csak Tutusként emlegetett, titkos kommunistává lett, hivatalosan a független kisgazdapárt színeiben politizáló vallás – és közoktatási miniszter tevékenysége mintha tagadása lett volna riválisa műveinek: kezdeményezője lett az iskolák államosításának, és lelkes támogatója a népi demokráciának nevezett proletárdiktatúra kiépítésének.

         Később a Hazafias Népfront főtitkáraként és a pesti egyetem rektoraként is dolgozó Ortutay feleslegesen politikai – közéleti ügyekre áldozta tehetségét.

         A szakmai féltékenység elsősorban a társutas politikust jellemezte. Nem véletlenül lehetett Bálint Sándornak, hogy pályatársa „betegesen hiú ember, de az még a kisebbik baj. A nagyobbik, hogy kézirataimból plagizált. Amikor megjelent nyomtatásban, a forrás nem volt megjelölve.”

         Bálint következetesen ragaszkodott kereszténydemokrata felfogásához, 1947-ben képviselővé választották a Demokrata Néppárt színeiben. Az ötvenes években „katedraengedélyét” megvonták. 1965-ben felfüggesztett börtönbüntetésre ítélték. „Tántoríthatatlan klerikalizmusa” miatt is üldözték. Szeged és környéke mellett főként a hazai népi, és ezen belül is a katolikus népi vallásosságot kutatta; tevékenységének eredményei vitathatatlanok, megkerülhetetlenek.

          Ortutay a tehetségét eladta egy tál romlott lencséért, sima hazaárulást követett el. Vajon Radnóti, a legjobb barátja, neki küldené-e poszthumusz verses kötetét a tények ismeretében? Az bizonyos, hogy Gyarmati Fanninak nem lettek megélhetési gondjai.

A néprajztudós Bálint Sándor boldoggá avatási pere most folyik Rómában.

                                                                   

76. levél

                                               ANYÁNK KISKŐRÖSÖN

 

         Apánkat elvitték Kiskőrösről, de nem tudtuk, hogy hová. Az édesapja és nagyanyánk Pesten keresték. Fodor Bözsi nénénk, az egyik rokonunk, vezette őket börtönről börtönre. Mindenütt azzal utasították el őket, hogy ilyen név nem szerepel a listájukon. Este azzal jöttek haza nagy szomorúan, Pesten nem található. Később kiderült, hogy akkor a szegedi Csillagban volt egy ideig.

         Két nap múlva megállt előttünk egy oldalkocsis motorkerékpár. A vezetője egy idevalósi pék volt, aki egy rendőrt hozott. Udvariasan mondta anyánknak, hogy készüljön, mert a kiskőrösi rendőrkapitányságra viszik. Ez az utasítás! Anyánk annyira zavarba jött, alig tudott átöltözni. Mit akarhatnak ezek tőle?

         Egy óra múlva csak odaértek.  Egyik irodában egy civil fogadta őket, aki azt mondta, zárja be maga után az ajtót, hogy ne zavarja őket senki. Ha itt a kihallgatást így csinálják, hát legyen. Bezárta maga mögött az ajtót. Valami Falust vagy Falusit mondott a bemutatkozásakor, és kemény hangon mindjárt a tárgyra tért:

-          Vetkőzzön le!

Anyánk megtagadta. Erre ráförmedt:

-          A gumibotot ismeri-e?

 

Anyánk azt válaszolta neki szenvtelenül:

-          Hallomásból.

 

A civil férfiú, akin kiütköztek fajtájának jellemző jegyei, a szekrény tetejéről leemelt egyet, és csapkodta vele a tenyerét. Közben kopogtattak az ajtón.

Nyissa ki!- parancsolt rá anyánkra, aki szívesen megtette. Egy ismeretlen rendőr lépett

 

 be, aki a kihallgatója asztalára tett egy papírlapot, s közben azt mondta:

 

Azoknak a névsora, Falusi elvtárs, akik Soltvadkerten és Kiskőrösön az Új Embert járatják, a

 

 katolikus újságot. A civil kaján mosollyal kiküldte a rendőrt.

 

Anyánk később erről a jelenetről azt mondta, szó szerint: 

-          Nem szántam volna leköpni őket!

 

Azután át akarta küldeni egy szomszédos szobába, egy alig kivehető tapétaajtón. De anyánk egy tapodtat sem mozdult.

         Dühében nem tudott mással bosszút állni, minthogy mindkét karját felemeltette, hogy megnézze, nincs-e nyilaskereszt a hóna alatt. Rövid nyári blúz volt rajta, könnyen meggyőződhetett arról, hogy nem volt nyilas.

          Újabb kopogtatás zavarta meg a nyájas együttlétet. De aki most bejött, nem volt más, mint az apánk unokatestvére, Juhász Mihály, a császártöltési rendőrparancsnok. Borbényi János hívta föl telefonon, hogy tegyen valamit, mert anyánkat is elvitték.

         Anyánkat kiküldték, amíg benn a két férfi tanácskozott. Falusi kiszólt a posztoló rendőrnek, hogy kísérje a cellába, mert „holnap is a vendégünk lesz”. Amikor rázárták a cella ajtaját, megnyugodott. Itt már nem fogják zaklatni. De hová hajtsa le a fejét? Csak deszkákból összetákolt priccs volt a cellában, rádobva két takaró. Lefeküdt, betakarózott, és nyomban el is aludt.

                                            

 

77. levél

 

                                                            VILMA

 

         Nagy bűne volt a háború előtti világnak, hogy nem támogatta a tehetséges gyerekek továbbtanulását. Ifjú Farkasfalvi Andrásból is mi minden lehetett volna. Amikor a Don mellől hazavergődött, közel harminc évesen, maradtak az utált földek, ahová csak a Vilma volt képes kihúzni. Annyira nem szerette a paraszti munkát.

         Olyan lélekbelátó szemei voltak, hogy lehetett volna belőle a lélek orvosa. Esetleg pap. Minden asszony összesöpörte volna a legkisebb a bűnét is, és csak akkor merészelt volna a lábai elé térdepelni, hogy meggyónja neki a vétkeit.  Vagy a legrosszabb esetben egy nyalka katonatiszt. De lett belőle egy rossz asszony bolondja! Annak a lelkét nem röntgenezte föl időben.

         András nagybátyánk, temperamentumos ember lévén, utálta a vánszorgást. Szidta is a lovat, mint a bokrot. Legfinomabbat idézem: - Az ég villáma csapna Vilmába!

         Az édesapja ezt nem vette jó néven, mert éppen azért kedvelte ezt a valóban hidegvérű állatot, mert olyan nyugodt természetű. Bár egyszer ez a jámbor állat is megbokrosodott.       Akkoriban, az ötvenes évek elején, még olyan világ járta, hogy a hadseregé volt mindenütt az elsőség.

         A levegőben a lassú gépek hosszú légzsákokat húztak, amire vadászgépek lövöldöztek. A műúton meg úgy jártak - keltek Farkas / Wolf / Mihály hadügyminiszter tankjai még a faluban is, mint mostanság az autócsodák. Az akkori uraknak mindent szabad volt. Azoknak még az Isten sem parancsolt, mindent megtehettek. Rákosi / Rosenfeld / Mátyás volt a bandavezér. Az alvezért Gerő / Singer/ Ernőnek hívták. Révai / Reich / József volt a kultúrfelelős. Ő gondoskodott a nép szórakoztatásáról. Aztán ott volt a Fekete Péter, mint a kártyajátékban a balsors, az ÁVH főnöke, Péter Gábor. Az ő becstelen eredeti neve: Eisenberger Benjamin volt.

         Egyszóval, a tank jött, a nagyapám le akart kanyarodni az utcájukba, amikor az útkanyarban, éppen a Szűz Mária szobrával szemben, feltűnt a zörgő-recsegő harckocsi. Egy T-34-es a második világháborúból. Vilma is elvesztette az önuralmát, és úgy átugrotta kocsistól, nagypapástól az út menti árkot, mint a párduc.

         A kocsit egy kissé szétrázta, de a nagypapa „vitézül” viselkedett. Jobb kezével erősen markolta a lőcsöt, a másikkal meg a gyeplőt. Ez volt az a bátorság, amiről beszéltem. Amikor a monstrum elcsattogott, lelépett a kocsiról, azután nyugtatgatta a lovát. Majd vissza a régi kerékvágásba, és már öt perc múlva otthon is voltak. Talán éppen a Szűz Mária mentette meg őket, meg a nagyapám bátorsága.

                                                               

78. levél

                                            ANYÁNK KECSKEMÉTEN I.

 

Amikor Kiskőrösön másnap reggel kinyílt a cellaajtó, az egyik rendőr azzal üdvözölte:

Hallja, fiatalasszony, maga jól rám ijesztett az éjjel! Azt hittem, hogy meghalt. Szólítgattam

 

 az ablakon át, de semmi életjelet nem adott. Olyan ideges lettem, bementem meghallgatni,

 

 szuszog-e. Hála Istennek, szuszogott.

 

         De mindjárt arra kérte, nehogy elmondja valakinek, mert súlyos büntetést kapna. Bizony, így féltek még a rendőrök is az ÁVH - tól! Azután együtt átmentek a konyhára, ahol egy idősebb nő főzött a személyzetnek. A rendőr anyánknak is kért ennivalót. A szakácsnő azt mondta, hogy rabokat nem szolgálnak ki. Erre vita támadt a rendőr meg az asszony között.

         Szerencsére megjelent a nagyanyánk, aki bőségesen hozott sonkát, kenyeret. Nem kellett tovább éheznie. Beszélgettek az otthoni állapotokról, de semmi újat nem tudott mondani a nagyanyám. Anyánk meg csak várta sorsának jobbra fordulását, mert a REMÉNYSÉG HAL MEG UTOLJÁRA, bár most már mind a ketten az ÁVH foglyai voltak.       Segédkezett a konyhában, de ebédet egyszer sem kapott.

          Két nap múlva egy rendőr, Nagy Ottónak hívták, titokban egy levelet csúsztatott a zsebébe. Ebben Juhász Mihály, apánk unokatestvére, leírta, hogy mit tudott meg a sorsáról:

          - Ne ijedjél meg! Holnap egy rendőr Kecskemétre visz kihallgatásra, de onnan ki fognak engedni.

         Alkonyatkor kísérte ki egy rendőr a vonathoz, amelyik Kiskőrösről indult és Kecskemét volt a végállomása. A kísérője csak arra kérte:

         - Egy kocsiba szállunk, de olyan messze üljön tőlem, mintha nem is tartoznánk egymáshoz! Kérem, ne szökjön meg, mert akkor mind a ketten nehéz helyzetbe jutnánk.

         Úgy is lett. Mindketten egy kocsiban, de a két szemközti végében ültek le. Mintha semmi közük nem lenne egymáshoz. A vonat Budapestre indult, és átszállással Kecskemét felé fordultak tovább.

         Éjfél után, egy óra tájban, érkeztek meg a rendőrkapitányságra. A kísérője rutinosan zörgetett, és egy középkorú börtönőr nyitotta ki az ajtót. Bementek az irodába, ahol megtörtént az átadás – átvétel, darab-darab. Kísérője megkapta az elismervényt, és udvariasan elköszönt.

         A fogházőr pedig arra kérte, hogy adja le a gyűrűt és a fülbevalóját:

          - Ezeket nem szabad a cellába vinnie! És mondja, fiatalasszony, társaságba akar kerülni vagy egy magányos néni mellé?

         Anyánk szerette a társaságot, de most nem volt beszélgetős kedvében. A nénit választotta, és jól tette. Akkor jött rá, hogy minden semmiségért börtönbe lehet jutni.

         Az öregasszony felébredt, amikor kinyílt az ajtó. Anyánk így köszönt neki:

-          Dicsértessék a Jézus Krisztus! / Már a köszönés is káderezés volt. /

 

         Anyánk a néni kérdésére csak azt mondta, ami igaz volt, nem tudja, miért tartják fogságban. Az idős asszony örült, hogy hallgatóra talált, akinek kiönthette a bánatát:

         „Én olyan egyedül élek a világban, hogy nincs, aki pártomat fogja. Amíg élt a társam, az uram, mindenünk megvolt. Ami két ágról szakadtnak meglehet.

         Volt egy tanyánk, olyan vályogból homokra épített. Nem győztük megtámogatni a falát. Amióta meghalt, ennek tizenöt éve, magam vagyok, mint a kisujjam. Az istálló össze is dőlt. Két megmaradt szobát lakunk a harminc tyúkkal meg a kecskével. A tojásért pénzt kapok, azon veszek magamnak kenyeret, meg a jószágoknak egy hétre való takarmányt.

         Mert most is mért vagyok itt? A kecském miatt! Én egy födél alatt élek a roggyant tanyámban a tyúkjaimmal meg a kecskémmel. Tejet ad az egyik, tojást a másik. Hála Istennek, több tojást is, mint ami nekem elég lenne, mert van harminc darab tyúkom. Pénzt csak abból tudok előteremteni, hogy a tojásokat összegyűjtöm, azután kiviszem a piacra.

         Szerdán reggel is fogtam magam, a tojásokat beraktam egy fonott kosárba, szalma közé, nehogy útközben összetörjenek.

         Kiengedtem a kecskét, és megkötöttem a szilvafához. Legelje addig a füvet, amíg megjárom a falut. Elindultam a piacra.  Két kilométeres csak az út, de a felénél hallom ám a hátam mögött a kecském mekegését.

         Elszakította a kötelékét, a szerencsétlen, és loholt utánam. Igen ám, de az út mellett, mert már a falu szélén jártunk, fiatal nyárfák voltak ültetve. A tanács pénzén, a tanácselnök parancsára. Igen szépen kifakadt mindegyik, sok volt rajtuk a friss hajtás. Az én kecském beszabadult a paradicsomba!

         Hiába raktam le gyorsan a kosarat, szaladtam hozzá, az én erőm már nem volt elég, hogy megfogjam az éhes jószágot. Sok kárt tett az a szegény jószág, mit tagadjam.

         A tanácselnök rám küldte a rendőrséget, hogy kifizettesse a kárt. Négyszáz forintot.  Mondtam neki, mert nem falubeli, hanem Pestről szalajtott pártember, azelőtt állítólag szabó volt, és Hlipala Pálnak hívják:

         Maga nem tudhatja, hogyan élek én. Az egész vagyonom nem ér négyszáz forintot. A hátamon hordom haza az erdőkben összeszedett száraz gallyakat, az elhagyott szőlőkből a száraz tőkéket, hogy télen fűteni tudjak a kis vaskályhámban. Hogy ne fagyjak meg az állataimmal együtt! Mert olyankor rájuk nyitom az ajtót, hogy valami meleg őket is érje. De az a lelketlen csak verte a vasat. Azt mondta nekem nagy garral:

       - Megkárosította a nép vagyonát. Ha nem fizet, lecsukatom.

 

         Megtette. Pedig milyen semmire való ember, arról a falu is tudna beszélni. Képes volt egy kommunista elvtársa temetésén klottgatyában megjelenni, mert úgy be volt rúgva. Szabó létére elfelejtette fölhúzni a tisztességes nadrágját. Ugyancsak megtisztelte a vörös csillagos fejfát! Ezen vigadott az egész falu.

         Én leülöm a négy hónapot, addig sincs gondom az ennivalóra. A bíró, az Isten áldja meg, kötelezte a tanácselnököt az állatok gondviselésére. Látom magam előtt, ahogy Hlipala a dűlőúton húzgálja a kecskémet, a felesége meg feji”.

         De anyánk ezt már nem látta, mert az utolsó szavak alatt az álmok ágyán feküdt.

                                                             

 

79. levél

                                 RÁKOSI ELVTÁRS, SZEMÉLYESEN?

 

        Tudósítónktól-

 

Rákosi Mátyás elvtárs, népünk Bölcs Vezére, Bajára igyekezett, hogy ellenőrizze a határsávban bevezetett védelmi intézkedéseket, amelyekkel meg akarjuk óvni szocializmust építő hazánk és egész dolgozó népünk biztonságát egy aljas és alattomos titoista provokációval szemben. Mert Ő mindig csak a népére gondol, annak biztonságán őrködik éjjel és nappal.

Kecskeméten csak a megye vezetőivel folytatott rövid eszmecserét. Egy nagy csokor virággal a kezében szállt vissza az autójába, amely máris Kiskőrös felé vette az útját.  Ott megtekintette a világszabadság nagy költőjének a szülőházát. Finom betűivel aláírta a vendégkönyvet, és csak annyit mondott:

„Elvtársak! Petőfi, ha ma élne, a kommunista eszme harcosa lenne. Nagy versekkel buzdítaná népünket az éberségre, és a hazánkra leselkedő fenevad elleni harcra.”

Újabb virágeső hullott reá. Mert a kiskőrösi úttörők is elhalmozták a nyár legszebb virágaival.

Azután a hosszú kocsisor, amely Bajára tartott, Kecelre ért. A Tüzép - telepnél egyszerű parasztemberek egész sora állt. Lehettek legalább ötvenen. Vezérünk mindjárt észrevette a rendkívüli eseményt.

-          Miért vannak itt ilyen sokan? – hallhatták kicsit szigorú hangját a sor végén állók.

Az emberek arca felragyogott erre a hangra. Körülállták Őt, hogy elpanaszolják, órákig kell várni a mészre, pedig az éjszakai eső után a permetezés nem késhet. Egy idős férfi meghatottan szorította meg bölcs Vezérünk kezét: - Rákosi elvtárs, személyesen?

      - Hát persze, tetőtől talpig! – hangzott a frappáns válasz, amire nagy lett a derültség. Azután Rákosi elvtárs végigment a sor mellett, ahonnan csak úgy röpködtek feléje a jókívánságok, mint a színes madarak:

      - Minden jót, Rákosi elvtárs!

 

       A kiszolgálókra szigorúan ráparancsolt, hogy igyekezzenek, ne várakoztassák az embereket. Azok bizony gyorsabban kezdték lapátolnia a zsákokba a fehér anyagot. Új erő szállta meg őket, ami Rákosi elvtárs határozottságából sugárzott. Aztán ilyen szavakkal búcsúzott: - Jó munkát, elvtársak!

        - Szabadság, Rákosi elvtárs! – szólt az egyszerű emberek szava, amely egyszerre volt

megköszönése a gyors és hatásos segítségnek, meg kifejezése a hálának és a

 

nagyrabecsülésnek.

 

         Aki jelen volt, még az unokáinak is elmondhatja, hogy Kecelen is járt Rákosi Mátyás, a dolgozó nép pártfogója, az igazságos.

                                                                                                                Polyva János

                                                       

80. levél

 

          EGY SZEMTANÚ VALLOMÁSAI, avagy ÖTVEN ÉV MÚLVA

 

         1952-ben igen gyakran emlegették a mindennapi kenyeret, az egész faluban. A nagyanyánk azt mesélte róla, hogy valamikor tiszta búzából egyszerre 3-4 dombos hátú kenyeret is sütöttek a kemencében. Mindennapi kenyerünket add meg nekünk ma! – mondtuk vasárnaponként az imádságban is. Eljött az idő, ’52 - ben, hogy a Balogh Feri bácsihoz, a boltoshoz is kellett fohászkodnunk: - Adja már ide a mindennapi kenyerünket jegyre!

         Mivel engem tartottak a családban a legügyesebbnek, ezért rám bízták a sorban állást. Tudták, hogy hetedikes létemre sem kell félteni, hogy kilöknek a sorból a felnőttek. Még tanítás előtt el kellett intéznem, mert az első óránk a Kerényi tanár úrral volt. Attól meg úgy féltünk, mint az ördögtől. Ez a gondolat sem engedte, hogy pipogyán feladjam a helyem. Órákig álltunk, beszélgettünk, fagyoskodtunk. Végre megjött a kenyérszállító autó!

         Benn tanakodtak egy ideig, azután előttünk is kinyílt a bolt ajtaja, mint egy mennyországé. Csak úgy áradt ki a friss kenyér illata! Feri bácsi úgy állt ott az ajtóban, mint egy arkangyal, aki most dönti el, hogy ki mehet a mennybe vagy a pokolba.

          - Jöjjenek azok először azok, akiknek a legsürgősebb! Engedjék azt a kislányt! Kerényi tanár úr már nyolckor várja!

          Az igazság az, hogy majdnem szemközt laktunk a bolttal, és az egész család hozzá járt vásárolni mindent. Volt protekciónk, no! De a sorban állást nem lehetett megtakarítani.

         A petróleumot is sorban állással szereztem, mert abból is csak fél litert adtak egyszerre. Anyámmal kifundáltuk annak a módját, hogyan lehet az egész falut bejárni, és legalább két litert összegyűjteni. Egy szatyorba jól elbújtattuk a kétliteres kannánkat, a kezemben meg szorongattam a félliteres butykost. Négy boltnál is sorban álltam, és az ott kapott adagot beleöntöttem a kannába. Mire az ötödik felest is megkaptam, tele lett minden edényem.

-          Ésszel él az ember - mondta az édesanyám, amikor győztesen hazaértem a „terméssel”.

 

         Egyszer a TÜZÉP - nél is sorban álltam mészért. Legalább ötvenen idegesítettük egymást, amikor a műúton megállt tíz fekete autó. Hát, Uramisten! Rákosi Mátyás szállt ki az egyikből, és odajött hozzánk. Kiadta az ukázt a tüzépeseknek, hogy gyorsabban szolgáljanak ki bennünket, ne legyen ez a csoportosulás.

         Nálam akkor éppen kosár volt. Benne egy konyharuha, és alatta tíz forint a mészre. Hát, ahogy bámészkodtam, valaki kilopta belőle a ruhát is, a pénzt is. Mire adták volna, nem tudtam a meszet megvenni. Nagyon féltem hazamenni, de szerencsére, nem vertek meg.

         Rákosinak ez a látogatása azért volt érdekes, mert a Laki Miskáékat akkor lakoltatták ki Kecelről. A fiuk, aki velem együtt járt, kiszurkálta Rákosi elvtárs szép barna szemeit az osztályban kirakott fényképen.

                                                                        

81. levél

 

                                       ANYÁNK KECSKEMÉTEN II.

 

         Másnap kiengedték őket a vízcsaphoz mosakodni meg vécére. Akkor látta csak, hogy milyen sokan élvezik ezt a helyet. A férfiakat utánuk engedték ki. Néhány idős papot is látott közöttük: Vajon mit véthettek a rendszer ellen az Isten szolgái, hogy idekerültek öreg napjaikra? – morfondírozott anyánk.

         Ebben a börtönben éjjel már nem lehetett pihenni, mert két őr állandóan le-föl sétált és nagyon kopogott a bakancsuk. A rabok is mindig kiabáltak, zajongtak, de az őrök egyetlen kívánságukról sem vettek tudomást. Mintha süketek és vakok lettek volna.

         Várta, hogy mikor viszik végre kihallgatásra. Már két napja ott volt, de egy falatot sem kaptam. A néni meg akarta vele osztani a maga részét, de ő csak a maradék kenyeret, sonkát eszegette. A harmadik napon végre nekem is adtak egy tányér zöldbablevest.

         A negyedik napon zörög a zár, és végre anyánkat szólítják. Szedte a holmiját, és elköszönt a lakótársától, akinek még három hónapja volt hátra az ötből:

          - Legyen nyugodt, a kecskéjét minden nap megfeji a tanácselnök felesége!

          Az öregasszony kék szeme mosolygott, és megcsókolták egymást. Bekísérték abba az irodába, ahol felvették. A jól ismert őr ült benn, és azt kérdezte, de ige halkan:

          - Szeretne-e a férjével beszélgetni? Anyánk nagyon meglepődött ezen, és csak annyit kérdezett:

        - Itt van a férjem is? Nem is mondta, amikor megérkeztem?

        - Ja, kislányom, ez nem gyermekóvoda! – felelte, és azután már ment apánkért.

 

         Majdnem a mellette lévő cellából engedte ki. Amikor megpillantották egymást, sírva és szótlanul álltak, és apánk csak annyit kérdezett: - Téged is elhurcoltak? És megcsókolták egymást.

         - Értem is eljöttek, de most már mehetek haza – vigasztalta apánkat.

 

         Egy ölelésnyi idejük még volt, és már vezették is vissza szegényt a cellába. Anyánkat meg egyenesen a nagykapuig a pártfogójuk, hol mindent megköszönt ennek a rendes embernek.

         Az állomáson nem kellett sokat várakoznia, mert mintegy rendelésre, befutott a gyorsvonat. Szabadszálláson várakozva Antóni doktor úrral és a feleségével hozta össze a jó sorsa. Azok is a vonatra várakoztak. Az orvos mindjárt megállapította a diagnózist:

          - Ugye, maga nagyon éhes?

 

         Szégyellősen bevallotta, hogy bizony az utolsó négy nap alatt csak egyszer kapott egy tányér levest. Elővették az elemózsiájukat, és amíg ők elbeszélgettek a feleségével a gyerekeikről, jól lakott, mint a duda.  Nem kérdeztek azok semmit, hiszen jól ismertek a faluban minden testi és lelki nyomorúságot.

         Amikor a délutáni órákban, ez lehetett hat is, anyánk megérkezett a keceli állomásra, egy rendőr várta. Szerencsére csak a rokonunk, Juhász Mihály, aki egyedül tudta, hogy anyánk ma megérkezik. Kerékpárral jött ki elébe, ezért kettesben ballagtak és beszélgettek.       Miska bátyánk elmondta, hogy többször is zaklatta a parancsnokát, hogy mikor engedi végre szabadon anyánkat. A mai napra ígérte. Azért is jött ki, hogy ellenőrizze, teljesítette – e az  ígéretét Falusi. Azt is elmondta, amit az anyámnak üzent, hogy ha beszélni mer a gumibotról, akkor mindenütt megtalálja.

-          Tudtam, hogy veled nem megy semmire. De hallottad volna azt a dicséretet, amit rólad

 mondott! Kíváncsi vagy rá?

 

-          Mondd, ha akarod! – mondta a fáradtságtól bágyadtan anyánk.

.

-          Ez az asszony nagyobb veszély a társadalomra, mint az ura. Amikor meglengettem előtte a gumibotot, a szeme se rebbent. Az ura elsírta magát félelmében. A feleség nagyobb fasiszta, mint a férje!

 

-          Hogy keveredtél te ezek közé, Miska? – kérdezte anyám.

 

-          Ezt majd egyszer még megbeszéljük, de te is gondolkodj el azon, amit az ÁVH - s mondott.

 

   Hogy mert volna ő beszélni, amikor éppen az oroszlán szájából menekült meg?

Otthon már várta a fia, aki még nem volt hatéves. A nagymama, aki már túl volt a hetvenen. Róluk kellett gondoskodnia! Ha ők nincsenek, internálótáborban kötött volna ki maga is. Kötelezték, hogy hetente kétszer jelentkezzen az őrsön!

         Apánkat közben internáló táborba vitték, Kistarcsára. Onnan üzent, hogy anyánk vagy a családból akárki, mikor mehet hozzá beszélőre.

 

     82. levél                                             

 

                                                           VÉGHATÁROZAT

 

         Tárgy: Ugranyecz Andrásné rendőrhatósági felügyelete

         Ugranyecz Andrásné / sz. Farkasfalvi Eszter / 1919-beli keceli születésű, férjezett családi állapotú, kereskedő neje. Keceli lakos. I. kerület 292. szám.

        / Apja András, anyja Bobek Eszter /

         Kecel község tartózkodási hellyel rendőrhatósági felügyelet alá helyezem, és rendőrhatósági felügyeletét  az alábbiak szerint szabályozom.

         A rendőrhatósági felügyelet alá helyezett:

         1. Az állandó tartózkodási helyül kijelölt helység területét rendőrhatósági engedély nélkül el nem hagyhatja.

         2. Köteles az elsőfokú rendőrhatóságnál hetenként kétszer, délelőtt, a hivatalos órák alatt jelentkeni.

         3. Lakásáról este tíz órától reggel öt óráig el nem távozhat.

         4. Táviratot nem adhat fel, távbeszélőt nem használhat, postaküldeményei rendőrhatósági ellenőrés alatt állnak.

         5. Forgalmasabb utcákban, útvonalakon, tereken, általában olyan helyeken, ahol a közönség tömegesen szokott megfordulni, nem tartózkodhat, forgalmi eszközöket indokolatlanul nem használhat.

         6. Nem tarthat birtokában olyan sajtótermékeket, iratokat, ábrázolatokat, melyeknek szövege, tartalma terjesztése esetén, a közrendre és közbiztonságra veszélyes lehetne.

                                                    Indokok:

          A nyomozás adataiból megállapítást nyert, hogy nevezett demokrácia – antiszemita – kommunista ellenes kijelentéseket tett, és ezen kijelentései alkalmasak arra, hogy a köznyugalmat és a közrendet megbontsák, amiért is állandó rendőri ellenőrzése és felügyelete szükséges.

         Kelt: Kecskemét, 1948. június 26. nap.

                                                                       Farkas Lajos rendőr alezredes

                                                                      +

                                                           VÉGHATÁROZAT

                                    

                                     Magyar államrendőrség kecskeméti kapitánysága

Ugranyecz Andrásné sz. Farkasfalvi Eszter 1919, keceli, férjezet, kereskedő neje, keceli lakosnak, I. kerület 292.

1948. június 26-án rendőrhatósági felügyelet alá vettem és azt továbbra is fenntartom

                                                                Indokolás:

Nevezett rendőrhatósági felügyeletének fenntartása szükséges. A rendőrségi felügyelet alapjául szolgáló okot nem találtam megszűntnek.

Kelt: Kecskemét, 1948. december 7.

           Az előttem kihirdetett véghatározatban megnyugszom. Ellene fellebbezéssel nem élek.

Kelt: Kecel, 1948. december 23-án.

                                                                                     ifjú Ugranyecz Andrásné

A kiadvány hiteléül:

                                                                                      Gáti Gyula rendőrszázados

                                                                                           kapitányság vezetője.

                                                   

                                                       VÉGHATÁROZAT

    Az 1948-as véghatározatot helye indokai alapján változatlanul hagyom. Erről a címt, a vaonatkoó iraok visszaadása mellett, megfelelő további eljárás végett értesítem.

Budapest, 1949. január 26.

                                                                                    A miniszter rendeletéből

                          Államrendőrség Kapitányságának ügyosztályvezető helyettese:

                            Kecskemét.                                                            Dr. Góby

                                                                               

 

83. levél

 

                   PARADOXON AZ IGAZSÁGTALANSÁGRÓL

 

         Az ember könnyen azt gondolná, hogy a kijátszottak, a megcsaltak, vagyis akikkel igazságtalanság esett, ökölbe szorult kézzel tűrnek, és a csalót és a kizsákmányolót és azt, aki az igazságtalanságot elkövette, vagyis a hatalmast, gyűlölik és gyűlölik és ennél forróbb gyűlölet egáltalan nincs.

         A valóságban azonban ez a gyűlölet elenyészik amellett, ahogy a hatalmas gyűlöli azt, akit megcsal és kizsákmányol. Mert az, aki az igazságtalanságot csupán elszenvedi, az semmi egyebet nem tesz, mint elkeseredetten és fogcsikorgatva gyűlöl. De az, aki az igazságtalanságot elköveti, az reszketve és hunyászan és bujkálva és alattomosan és titokban és rossz lelkiismerettel gyűlöl.

                                                                                                       HAMVAS BÉLA

                                                                     

84. levél

 

                                                  NAGYSZOMBAT

 

 

         Azután, hogy az oroszok sok magyar katonát megöltek, nőket megerőszakoltak és a falut kirabolták, az öreg Flaisz Feri bácsi úgy gondolta, hogy mégis beáll a kommunista pártba.

         Ezért megharagudott rá a fia és a menye, akik aztán többé nem is álltak vele szóba. A fiataloknak két fiuk született. Az egyik tartózkodó volt velük szemben, de a másik meg úgy szerette őket, hogy jobban sem kell. Kedvelték is az öregek! Büszkék voltak középiskolás unokájukra, aki alig múlt tizenöt éves.

         Éppen a második osztályba járt. Amikor havonta egyszer hazajött a Szvétek Sándor kollégiumából, első útja mindig az öregekhez vezetett.

        - Mit ennél, mit innál, lelkem? – kérdezte mindenkor a nagymamája. Amikor a fiú minden csontját lerágta a kakaspörköltnek, kalácsot tett elébe:

        - Egyél lelkem, úgyis olyan sovány az a kollégiumi koszt.

        - Ez igaz - bólingatott a gyerek -, meg aztán fizetést sem adnak a tanulásért.

        - Lesz az is, fiacskám! Holnap délután, mielőtt a bálba mész, előkeresem a százasodat. Jó lesz - e?

        - Jó bizony, öreganyám! - örült meg a gyerek, s vele örült a nagypapa meg a nagymama.

Másnap szépen kiöltözve betoppan az ajtón a kedvenc unokájuk:

        - Már húzzák a kultúrházban, és vár rám a Terike!  - sürgette az öregeket az udvaron, ahol a nagyapja fát vágott, és éppen egy nehéz tuskóval birkózott. A nagyanyja behívta a konyhába, hogy amíg a pénz előkerül, legyen türelemmel.

 

         Azzal bement a tisztaszobába, ahol a sublót terítője alatt lapult a piros százas. Az unoka bement utána. Kifelé már egyedül jött, és bezárta az ajtót. A konyhából kilépett az udvarra, ahol a nagyapja még mindig nem tudott zöld ágra vergődni azzal a tuskóval, mert beleszorult a fába a fejsze:

        - Gyere ide, unokám! Hozd a baltát, hátha azzal kilazíthatjuk.

        - Már itt is vagyok - mondta a gyerek, és hátulról kétszer a fejére sújtott az öregnek.

 

         Nagyszombat délutáni gyertyás körmenet, amiből két szál gyertya hiányzott. Ötkor kezdődött, végig hömpölygött az utcákon, és éppen azt énekelte: - Föltámadt Krisztus e napon, hogy minden ember vigadjon.

                                            Hogy minden ember vigadjon.

                                            Hála légyen az Istennek!

                                            Hála légyen az Istennek!

 

         Húsvétvasárnap reggelén a szomszédok arra lettek figyelmesek, hogy a Flaisz bácsi disznói igen nyugtalanok, és mintha az udvaron röfögnének. Mit keresnek ezek kinn, messze van még az eperfa termése? És benéztek a kerítés deszkái között, és rémségeket láttak. Az öreg fejét harapdálták a vérszagra kitört állatok. Hamar át a kerítésen! Becsukni az állatokat, de semmihez sem nyúlni! Gyorsan értesíteni a rendőrséget!

         Dél körül már mind a két test föl volt ravatalozva a tisztaszobában. A megfojtott nagymama meg a szétroncsolt fejű nagypapa, akit leborítottak lepedővel. Megsiratta őket a szomszédság, hogy ilyen szörnyű véget kelet érni ennek a két dolgos embernek.

         Nem sokáig sírdogáltak, mert a szörnyű hírre a falu minden részéből annyian sereglettek a helyszínre, hogy jobbnak látták, ha temetésig a két halottat a kápolnába viszik. Ide orvosi vizsgálat is kell!

         Mindenki szörnyülködött, hogy éppen Nagyszombaton történt az eset, amikor Krisztus Urunk föltámadásának ünnepe van. Gyanúsították a cigányokat, a csavargókat. Ahogy ilyenkor szokás, szinte a fél falu ott volt a temetésen. A közönség sutyorogva a gyilkost találgatta.

          Két nyomozó is a gyilkost kereste a tömegben, és úgy gondolták, hogy meg is találták.

Amikor a szertartásnak vége volt, amelyen még a Párt is búcsúztatta régi tagját, már csak a család maradt a sírnál, akik az ismerős neveket nézegették: Itt nyugszik Flaisz Ferenc 68 éves és Kukucska Franciska 66 éves. A két férfi hozzájuk lépett:

     - Beszélhetnénk a gimnazista fiukkal? – kérték udvariasan a szülőket. Azután elsétáltak a gyerekkel, aki az első kérdésre megadta a választ:

     - Én tettem.

 

         Mindent bevallott, minden töredelem nélkül. Egyébként jót mulatott utána, és csak azt sajnálta, hogy korán fölkeltette az anyja, pedig a hosszú éjszakát még nem pihente ki.

         Azt, hogy miért tette, arra esetleg a természet vagy csak a Jóisten tudja a választ. Emberszörnyek is születnek néha! De ne adjunk a kezükbe fegyvert! Még baltát se!

                                                                  

 

85. levél

 

                                                      KISTARCSÁN

 

         Apánk végül is Kistarcsán kötött ki. Egy-egy látogatás alkalmával húsz percig lehetett beszélgetni. Apánk elújságolta, hogy itt van a táborban Bajusz doktor is, aki annak idején az esküvő napjára őt föltámasztotta. Beszélgetett már többször vele, mert ő a tábor orvosa. Csupa értelmes ember veszi körül: orvos, ügyvéd, katonatiszt, tanár, pap, és mindegyik büntetés alatt. A legkevesebb idő hat hónap.

         Akkor fordult elő a család életében az a szomorú eset, hogy a féltestvére, eljött hozzánk, mert űzte a lelkiismeret - furdalás, és az mondta anyánknak, hogy szívesen meglátogatja a „bátyóst”, ha kifizetjük neki a útiköltséget. No, ettől kezdve az apai ág letört!

         Amikor ’49-ben, október elején, apánkat hazaengedték, egyúttal rendőrségi őrizet alá is helyezték. Alig volt itthon néhány hónapig, máris megkapta a bírósági idézést a tárgyalásra.        Anyánk átment Kiskőrösre védőt fogadni. Juhász Tibor ügyvéd úr el is vállalta. Halason lett volna tárgyalás, de hagytuk magukat rábeszélni, hogy inkább rejtőzzön el a világ szeme elől egy időre, mert az ÁVH ereje teljében működött.

          Volt az utcánkban egy derűs, kedélyes, jó humorú férfi, aki ismerte a bajunkat, és azt ajánlotta, hogy Baranyában lakik egy rokona, akinél András akár egy évre is meghúzhatná magát, mert kinn laknak a tanyavilágban.

         Pásztor Andrásnak hívták ezt a férfit, akit csak jóval később és csak egyszer sikerült a derűjéből kibillenteni. Az unokája, akit természetesen igen kényeztetett, a Tóth Laci barátjával favágót játszott a kertben. Kidöntöttek minden „faóriást”, tarra vágták az erdőt.       Amikor az öregapja meglátta, hogy a frissen ültetett húsz gyümölcsfa lett a játék áldozata, életében először elkomorult. Úgy menekült a két favágó hazafelé, mint a nyúl, mert a nagyapó megígérte, hogy szíjat hasít a hátukból.

         Sokszor megfordult az udvarunkban is, és nem emlékszem, hogy a házunkba bejött volna valaha. Egyetlen lányuk született, és Eszternek keresztelték. Később kiderült, hogy értelmileg fogyatékos, de férjhez adták, és egy teljesen egészséges lányunokával ajándékozta meg aggódó szüleit.

         Annál többet járt – kelt az udvarunkon, hogy megnézze a „gazdaságunkat”. Volt akkoriban egy „gilisztás” malacunk, ami bárhogy akartuk, nem akart meghízni sehogy sem. De nekifutás nélkül, helyből átugrotta a másfél méter magas palánkot. Ma minden tévé mutogatná a produkcióját! Elnyerné vele a Nobel-díjat, az Arany Pálmát és besöpörné a Világ Igazát, poszthumusz.

          Ez igen tetszett András bácsinak. Csak meg akarta fejteni a produkció titkát.

Alaposan megnézte az ólat, és akkor felkiáltott:

          - Heuréka! Hát itt hetek óta nem ganéztak. Halljátok, innen még én is kiugornék!

         Pásztor András bácsi megadta a pontos címet apánknak, és ő nekivágott. Jöttek is tőle az üzenetek, hogy jól van, szépen ellátják. Még mosnak is rá! No, anyánk erre felkapta a fejét! Sürgős látogatást tett azon az üdülőhelyen, ahol apánk ilyen kiszolgálásban részesül.

         Amikor belépett a szobájába, azt látta, hogy apánk asztalán, ahol az én arcképem volt a központban, nagy csokor friss virág illatozik a vázában.  Gyors döntés született. Inkább az ÁVH minden pribékje kergesse apánkat, vessék be a rendőrséget, a GPU-t, a MOSZAD-ot, az FBI-t, de innen mennie kell!

Ekkor keresték fel Pesten a cserevilágból ismert és áldott emlékű Jakics Gyuláékat.

                                                           

86. levél

 

                                   ELVTÁRS, KARTÁRS, SZAKTÁRS?

 

 

         Az ötvenes évek kezdetére igen sok új fogalom került forgalomba. Parázs nyelvészeti viták folytak értelmiségi bozótosokban az orosz grazsdanyin szó jelentésének magyarításáról. Elvtárs? Néptárs? Nemzettárs? Polgártárs?

         S nép, az Isten áldotta / Akkor éppen verte. / nép, sokkal egyszerűbben megoldotta a problémákat. Amikor Rákosi és bűnszövetkezete / Ez volt az egyetlen „jól” működő „szövetkezet” az egész országban! / behozta a beszolgáltatást, a kuláklistázást, a padlássöprést, sokan elhagyták a földet, a szülőfalut. Nem volt érdemes a földet megművelni.       Soha annyi parlagon heverő terület nem volt ebben a megnyomorított országban, a tatárdúlást és a törökdúlást leszámítva, amikor ennyire puszta lett a földünk. A sok sarc miatt nem lehetett vidéken megélni. Amíg lenn ez volt a helyzet, addig a városokban mindig lehetett kenyeret kapni. Ahol megtermett a gabona, ott a nyálukat nyelték.

         Sok fiatalt a városokba hajtott a kényszer és a lehetőség. Elsősorban Budapestre vagy Sztálinvárosba. Ha nem is volt ott mindjárt lakásuk, de biztos megélhetésük igen. Mindegyik egy nagy kenyérrel a hóna alatt jött meg szombatonként a szülői házba, látogatóba. Azután hétfőn, hajnalok hajnalán, a sok csüggedt embert újra nekilódította a gépszíj a hétnek, és újra kezdődhetett a robot.

         Egyre több volt a szegény ember, rosszul mondom, mindenki szegény volt. A Király meg a Herczeg nevűek a legszegényebbek. Az én osztályomban legalábbis így volt.

         Irány, Sztálinváros! Csak így beszéltek róla az emberek: - Megyek a sztalinba. A sok új szó meg csak úgy kavargott az emberi agyakban! MNDSZ, MADISZ, DÉFOSZ, MHK, MDP.

         Szaktárs, kartárs, elvtárs, és mindenütt a társ, noha senki nem volt annyira magára hagyva, mint akkor. Teljes volt az emberek kiszolgáltatottsága.

         A szaktárs végül szakira rövidült. Fanyar humorral vették tudomásul az emberek a „szép új világot”. Hétfő hajnalonként zsúfoltak voltak a vonatok, és minden állomáson még zsúfoltabbak lettek.

         Egyre több volt a melós, aki már korán reggel bevette lelki fájdalomcsillapítónak a fél decit. Egyik állomáson felszáll egy szaki, és leül egy másik szaki mellé, akinek igen lógott a feje. Az utasellátóban már felönthette a garatra a búfelejtő féldecit. Oldalba löki az új utas a lógó fejűt – Hova utazol, szaki? Az így válaszol neki bizonytalankodva:

-          Sztá - Sztá - Sztálin- ba - sza – ki.