A politika 1.

                                                 A POLITIKA

 

              „De emberi segítségre, sem a princeps ajándékainak vagy az istenek engesztelésének hatására nem akart eltávozni az a gyalázatos hiedelem, hogy parancsra tört ki a tűzvész. Ezért a híresztelés elhallgatása végett Nero másokat tett meg bűnösnek, és a legválogatottabb büntetésekkel sújtotta azokat, akiket a sokaság bűneik miatt gyűlölt és Christianusoknak nevezett. Christust, akitől ez a név származik, Tiberius uralkodása alatt Pontius Pilatus proecurator kivégeztette, de az  egyelőre elfojtott vészes babonaság újból előtört, és nemcsak Iudaeában, e métely szülőhazájában, hanem a Városban is, ahová mindenünnen minden szörnyű és szégyenletes dolog összefolyik, s híveket talál.

              Így hát először azokat fogdosták össze, akik ezt megvallották, majd az ő vallomásuk alapján hatalmas sokaságra nem is annyira a gyújtogatás vádját, mint inkább az emberi nem gyűlöletétt bizonyították rá. És kivégzésüket még csúfsággal is tetézték, hogy vadállatok bőrébe burkoltan kutyák marcangolásától pusztuljanak, vagy keresztre feszítve, és mikor belkonyodott, meggyújtva éjszakai világításul lángoljanak. Nero a kertjeit ajánlotta fel e látványosság céljára, és cirkuszi játékokat rendezett,, amelyen kocsisruhában a nép közé vegyült, vagy kocsira szállott. Ebből, bát bűnösök voltak, és a legsúlyosabb büntetést is megérdemelték, szánalom támadt, mivel nem a közjó érdekében, hanem egy ember kegyetlensége miatt kellett pusztulniuk.”

                                                        Tacitus, XV. évkönyv, 44. fejezet / részlet /

                                            

                                                   Mercier:

                                            A forradalmi Párizs /1789-1798/

 

              „Évszázadok óceánjából emelkedsz ki, francia forradalom.”

    /Ami igaz, igaz! Ebben a forradalomnak nevezett zűrzavarban és értékvesztésben példa lett minden mai napig tartó világfelforgatásnak és gátlástalan mészárlásnak. Szinte kísértetiesek a hasonlóságok!/                                     

                                                                          +                           

 

              Ha a világ hatalmasai, az államférfiak itt vagy ott találkoznak, és az újságokban azt olvasom, hogy „kizárólag gazdasági kérdésekről és a béke megszilárdításáról tárgyaltak” lúdbőrzik a hátam, nyugtalanul alszom el, lidérceseket álmodom.

              Mennyivel egyszerűbb, őszintébb volna ilyenkor azt közölni, hogy ezek az urak kizárólag a leendő világháborút készítették elő, s a páncélszekerekről / tankokról /, lángvetőkről, a bombázásokról, s kék és sárga fojtógázokról csevegtek, amelyek majd egy milliós város lakosságát néhány óra alatt kiirtják. A nyíltság sokkal inkább megnyugtatóan hatna az idegeinkre, mint az ügyetlenül burkolt tolvajnyelv, melyet ma már minden fajankó kulcs nélkül olvas.

              Ha az álszent nemzetközi gyűléseken, lakomákon arról szónokolnak, hogy a népek már értik egymást, akkor ámulat és kétségbeesés környékez, s gondolatban odakiáltok nekik: - Jaj, hagyjátok már abba! Nem szégyellitek, nem unjátok ezt a játékot. Nem veszitek észre, hogy sohase volt olyan boldogtalan az ember, mint mióta az emberiséggel ti törődtök?

              Lássátok be végre kudarcotokat, s próbáljátok meg talán az ellenkezőjét. Ne szeressétek, ne értsétek meg egymást annyira, hanem gyűlöljétek egy picikét, ne bújjatok össze, hanem fordítsatok hátat. Ne a nagy egységet hajszoljátok, hanem a kis egységet, az elszigeteltséget, s a magányt. Annak a szerencsétlen emberiségnek pedig hagyjatok egyszer s mindenkorra békét! Ne boldogítsátok őt és mindenkit, csak az embert, csak egy-két embert, csak egyetlen embert, önmagatokat! Ebből az önzésből semmi esetre sem származhat annyi fejetlenség, annyi fölfordulás, annyi átok, mint a ti önzetlenségetekből.”

                                                                                                      Kosztolányi Dezső

                                                                                            Pesti Hírlap, 1933. szeptember 10.

                                                                          +

 

             „ A forradalmi válságok végtelenül kicsiny okokból kristályosodnak, és ezekre az atomokra épül minden esemény. A megfigyelőt többnyire meglepték az események; leggyakrabban váratlanul következtek be, és rácáfoltak minden józan számításra. Ki számított a kegyetlenség céltalan tobzódására? A gyalázatos hóbortosságok sorozatára? Arra, hogy Marat doktrínájának lelkes követői akadnak? Arra, hogy a sansculotte – bacchanáliákat sokan legutálatosabb kilengéseikben is helyeselték? És hogy Robespierre a commune segítségével járma alá tudja hajtani azokat, akik éppoly becsvágyóak és gonoszak, mint ő?

              Láttam egy nagyszájú és dühös alpáriság diadalát, pedig előző nap nem hittem benne, mert nem akartam egy egész nemzet delíriumában vagy ernyedtségében hinni.

              És azok, akik távol vannak a történés színpadától, azt hiszik, meg tudják magyarázni a forradalom eseményeinek okát! Éppen csak az időt, a helyet és a szereplőket cserélik össze.

              A történetíró vajon hogyan talál ki az útvesztőből? Vajon hogyan fegyelmezi meg egyéni érzéseit? Hiszen a leggyakorlottabb látású ember is alig tudott magának nézőpontot kiküzdeni, és az optikai hullámzásnak e szakadatlan játékában egy-egy tárgyat megragadni!

              Fél évszázad is elmúlhat, amíg lehetséges lesz a francia forradalom történetét megírni. Mozgó erői még illékonyabbak, mint szenvedélyei, és a közvetlen közelről figyelő szemét is megtévesztik. a ma érvényes elvek holnapra megsemmisülnek. Vajon hogyan lehet ezt a történelmet megírni, ha a napok láncolatából akárcsak egyetlen egy szem is kihull?

              Ha az ágyúgolyó, mely a Bastille felvonóhídjának láncát átütötte, tizenkét órával előbb vagy tizenkét órával utóbb robban, hatástalan marad; és ha Robespierre aznap, amikor visszaadta Franciaországnak a Legfelsőbb Lényt, annyi lélekjelenléttel bír, hogy kitárja a börtönök kapuit és a kegyelem országát hirdeti: önmagának emelhetett volna trónt és oltárt.

              Mennyi szereplő e roppant színpadon!

              Arcképüket lefesteni hiú vállalkozás. Annyi mintha az égbolton tovasuhanó felhők színárnyalatait akarnád megragadni.”

 

                                                                          +

             

              „Rousseau / A társadalmi szerződés /, Voltaire / Candide /, Helvetius, Boulanger, Diderot / Az apáca / doktrínáinak egyvelegéből valami tésztaféle dagadt, melyet a hétköznapi ember nem tudta megemészteni és megfeküdte a gyomrát. A régi elveket kinevették, cserbenhagyták, s megtagadták. De ennyivel nem érték be: egy sereg szélkakas ráduplázott a szabad szellemekre és bölcsészetüket ateizmussá és szabadossággá hamisította. A tudatlanság nemzi a barbárságot, de a félműveltség rosszabb; ez egy csomó tévhitet fecskendez a politika vénáiba s az emberiség nevében az emberiséggel rengeteg rosszat cselekszik. Előbb felforgat mindent, majd megszerkeszti a felfordulás ideológiáját: ez volt a politikai vezérlő elvük. A félműveltek új fanatizmusa vájt medret a vérfolyamnak, amely a francia forradalmon végighömpölygött.”

 

                                                                          +

 

              „Anacharsis Clootz Poroszországból jött hozzánk: az Emberiség Szószólójának nevezte magát. Műkozmopolitaként világköztársaságról ábrándozott s az emberiségnek egyetemes respublikát ígért. Báró, dúsgazdag és különc volt. Francia állampolgárságot nyert és tiszteletbeli konvent képviselő lett. A jakobinusok, mint anarchistát, kizárták a soraikból. „A szívem francia, a lelkem sansculotte! – kiáltotta. Mire Robespierre: „Nem szeretem az olyan sansculotte-ot, akinek 100000 livre évjáradéka van!” Clootz-ot 1794. május 24-én végezték ki. A vesztőhely felé vezető úton kétségbeesetten kiáltozott: „Ne tévesszetek össze a gazfickókkal!”

                                                                          +

 

               Most elkerülhetetlen, hogy ne ejtsünk szót Martinovics Ignácról. Mint jó magyar jakobinust emlegetjük, holott a bécsi udvar besúgója volt, és valószínűleg azért került Franciaországba, hogy felmérje a helyzetet. Hazajött, és beszámolt - az illetékeseknek. Majd – valószínűleg szintén megbízatásból, hálójába kerítette a legtehetségesebb és még csak a független Magyarországról ábrándozókat. Végül a Vérmezőre juttatta őket - és magát is. Sosem értettem, hogyan lehet olyan nagy kultusza ennek az egyházi embernek, aki udvari besúgó volt, majd egy időben a francia jakobinusok és a király ügynöke. Ugyanakkor elsőként jelenti fel az általa beszervezett balekokat, és ettől a gesztustól életben maradást remél. Utolsónak végezték ki, és a szemtanúk szerint igen gyáván viselkedett a halál perceiben.

                                                                          +

 

              „Világköztársaság! Mi az értelme ennek a szónak? Talán az, hogy az egész világon ugyanazok a törvények uralkodjanak? Igaz, hogy a természeti princípium és az emberi jog mindenütt és mindenkor egyformán érvényes, de alkalmazásuk számtalan helyi körülménytől függ. Hihető-e, hogy oly különböző alkotmányú népek mind áttérnek az egyenlőség és a szabadság elvére, és testvériesen összeölelkeznek? Előbb meg kellett volna fogadni, melyet egy miniszter adott a Szent Péter apátságnak: ”Küldjetek szét misszionáriusokat, és térítsék meg előbb a világot!”

 

                                                                          +

 

              Ilyen jakobinus misszionárius lehetett Martinovics Ignác? Lényegében e miatt vallott kudarcot Napóleon kísérlete. Sőt, talán ebbe buknak bele a demokráciát erőltető mai kísérletek is? Viktornak igaza van: Nincs kizárólagos liberális demokrácia. Minden népnek testre szabottat kell varrni!

                                                                          +

 

             „XVI. Lajos 1789. július 18-án a városháza erkélyén az ujjongó tömeg előtt megcsókolta és feltűzte a háromszínű nemzeti kokárdát. Amikor Osztrák Antoinette meglátta a Párizsból Versailles-ba visszatérő királyt, kalapján a nemzeti kokárdával, így szólt:

             ”Nem tudtam, hogy egy proletárhoz mentem feleségül”. „A kokárda meghódítja a világot”. Ezek a szavak közmondásossá váltak. És a jövendölés dübörgő lépésekkel közeledik a megvalósulás felé.”

 

                                                                          +

 

              Oly annyira, hogy a Monarchiából kiváló államok, amelyek Kis - Antantként szövetkeznek a galádul megrabolt Magyarország ellen, köszönetképpen a függőleges francia kék – fehér - pirosból alkotják meg a címerüket. Szinte nevetséges, hogy hasra esnek, és vízszintesen használják a szlovének, a szlovákok, szerbek, horvátok és még a csehek is. Az orosz arisztokrácia a 19. század elején – Voltaire, Rousseau, és a többi nyikhaj hatására - nemcsak franciául beszélt, de még franciául is gondolkodott, miként azt Tolsztoj a Háború és békében leírta. A magyar nemesség ugyanakkor még a latint használja.

 

                                                                          +

 

              „Nincs gyöngéd emberi szív, amely ne emlékezne vissza édes borzongással arra a szép őszi alkonyatra, amikor Ermenonville lakói lombok és virágok sátra alatt Párizsba hozták az Emil szerzőjének koporsóját. A halottaskocsi méltóságteljes lassúsággal gördült. Nyomában az ifjúság haladt tiszteletteljes rendben. Most tiszta és együgyű muzsika hangzott fel. A Természet Emberének kedves dalai voltak ezek. Bensőséges dalocskák, melyeket a szerelmes ifjú dalol a párjának, a gyöngéd feleség a férjének. Mintha angyalok szálltak volna a földre, hogy magukkal ragadják a mennyei összhang gyönyörébe Rousseau holttestét. A közönség könnyekre fakadt. A nők sírtak leghangosabban: Julie-re, Sophie-ra gondoltak, meg Mme Warensre, akit oly állhatatosan szeretett fogadott fia. A koporsót emelvényre fektették, s csillagokkal telehintett kék lepellel borították.”

 

                                                                          +

 

              Az / Emile és az Új Heloise / egy-egy giccsparádé, nyálas szerelmi történet. Az említett asszonyságnak pedig kitartott szeretője volt a végső nyughelyre hurcolt emberi maradék. Nyakazások közepette egy kis sírás a nagy hatású szerzőért, akit, a mi valóban szerencsétlen sorsú, Csokonaink is egyik példaképének tekintett kényszerű magányában. Háromezer ember többnyire ártatlanul veszett a nyaktilótól. Azokat nem emelték mennyei magasságba, csak ezt a csapnivaló írót és selyemfiút. Véres és könnyes volt ez a korszak, és nemcsak a nyaktiló, hanem a francia nép szirupos mentalitása, férfiatlansága miatt.

 

                                                                          +

 

              „Minden kerület beszervezett izgatókat tartott; a napidíjuk 40 sol volt. De napidíjat kapott a politikai gyűlések közönsége is, hogy tapsoljon és kurjongasson. A demagógiának ezt a mestercsínyét Danton találta fel. Párizsban a rendőrségnek akármelyik besúgója 24 óra alatt összeterel 300 embert egy nyilvános épület elé, és olyan tűntetést rendez, amilyet parancsolnak.

              A csapszékekben meg-megszólaltak a kürtök; a város messzi pontjairól felelgetnek egymásnak. Titokzatos búgó hangjuk vontatottan száll az éjszakában, és egy-egy láthatatlan középpontban fonódott össze. Ha erejük megkétszereződött, valami esemény készült. Az emberek sokáig füleltek a sötétbe, s csóválták a fejüket: mindenki tudta, hogy ez a forrongás titkos jelbeszéde.

              Megfigyelték, hogy a tűzvészeknél a kürtjelek erősebben, szaggatottabban, kiáltóbban szólnak. A celestinusok kolostorában tűz ütött ki; az előző este megfájdult a fejem a kürtök szakadatlan jajgatásától. Máskor meg ostorcsattogás verdeste a várost; bizonyos napokon tompa dobpergés hallatszott: az ember beleremeg ezekbe a naponta ismétlődő, idegtépő riadókba.”

                                                                          +

 

               Manapság / 2015. április 11-12. / a fővárosunkban minden nap rendeznek a jelentéktelen ellenzéki pártocskák ilyen „tömegmegmozdulásokat”. A médiájuk meg fújja a riadót: esetleg ostort csattogtat vagy dobokat ver. Még a guillotine-nal is játszanak, hiszen a Viktort is jelképesen lefejezték. Minden ötletet innen merítenek, mert észérveik nincsenek, csak hordószónokaik és csőcselékük - jó pénzért. Mint egykor Párizsban.

              Korábban, a bibliai időkben, Jerikó falai sem omlottak le a zsidó harsonázástól, hanem a lakosság nem bírta idegekkel az állandó kürtölést. Gondolom, a támadók felváltva harsonáztak, és ez kimerítette a városlakókat.

 

                                                                          +

 

              „Mindenki bölcs volt s mindenki arról panaszkodik, hogy az ő bőrére ment a játék. Mintha bizony ez a forradalom egy sorshordozó lángész, egy antik rajzú, rendkívüli fő műve lett volna, egy emberfölötti elme kisugárzása. Pedig dehogy! Mindnyájan odatartoztunk, amit Marivaux nagy középszerűségnek nevez. S talán ez volt még a szerencsénk. Nincs veszedelmesebb tévedés, mint a lángeszű ember. A mi hibáinkat legalább ki lehetett köszörülni s a gépezet kerekei valahogy csak forogtak a kezeink alatt. Hol csapásokat mérve, hol csapásokat tűrve, nem volt sem vezérünk, sem diktátorunk s a véres forgatagban a gazfickók együtt pusztultak a tisztességes emberekkel. Ütközet után eltemetik a halottakat.”

                                                                          +

 

              „1791-ben a francia Nemzetgyűlés tisztán emberbaráti szolgálatból ankétot hívott össze a halálbüntetés tárgyában. A kérdés a következő volt: ha a halálbüntetés elkerülhetetlen, lehetséges-e a halálraítéltet legalább egy fájdalmas kivégzés szörnyűségeitől megkímélni? Hosszas tanácskozás után, amelybe A Sebészeti Akadémiát is bevonták, a guillotine néven ismert gépezetet fogadták el, mint a fent említett emberbaráti szempontnak előnyösen megfelelő találmányt. A végleges döntés előtt több kísérletet végeztek hullákon; a kísérlet célja annak hiteles és tudományos eldöntése volt, hogy a masina lezuhanó kése valóban egy pillanat alatt választja-e el a fejet a törzstől, azaz a lehető legrövidebb időegység alatt oltja-e ki az emberi életet?  A kísérletek kielégítő eredménnyel zárultak és az értekezlet azzal a megnyugtató tudattal oszlott szét, hogy emberbaráti hivatásának megfelelt.”

                                                                          +

 

              Miközben alaposan ismerkedem a francia forradalommal, és felismerem annak félelmetes kilengéseit és erkölcstelenségét, egészen másként ítélem meg Balzac Goriot apójának az egyéniségét és hősiesnek hitt szerepét. Áldozatvállalását, az elkényeztetett lányai iránti rajongását.

              „Igen, ez a Goriot, a Forradalomban választókerületének elnöke volt. Belelátott a hírhedt kenyérínség titkába, és azzal kezdett vagyonosodni, hogy abban az időben tízszer annyiért adott el lisztet, mint amennyibe neki került. Lisztje volt, amennyit akart. Nagyanyám intézőjétől hatalmas összegekért vásárolt. Semmi kétség, ez a Goriot, ahogy a magafajta emberek általában, osztozott a hasznon a Jóléti Bizottsággal. Emlékszem, az intéző azt mondta nagyanyámnak, maradhat nyugodtan Grandvilliers-ben, mert a búzájánál nem kell kitűnőbb polgári igazolvány. Nos, ez a Goriot a lenyakazóknak, azt mondják, egyetlen szenvedélye volt: imádta a lányait. Az idősebbiket a Restaud-házba csempészte be, a másikat rásózta Nucingen báróra, a dúsgazdag bankárra, aki adja a nagy királypártit. Érthető, hogy a két vő a Császárság alatt nem nagyon bánta, hogy az öreg kilencvenhármas velük van: Bonaparte idejében még csak ment a dolog. De a Bourbonok visszatértekor, a jóember kezdett terhes lenni Restaud-nak, még inkább a bankárnak. Látta, hogy a lányai szégyellik; szeretik a férjüket, ő meg csak árthat a vőinek, fel kell hát áldoznia magát.”

               Ez a történet időpontjában már idős férfi valamikor a párizsi nyomor haszonélvezője volt, ebből lettek a százezrei, amiért érdekből elvette őket egy bankár vagy egy szintén nagy summára ácsingózó szerencselovag. Ezek a jólétbe és fényűzésbe szakadt lányok addig fejik lélek nélkül az öreg apjukat, amíg teljesen ki nem rabolják. Az előzményeket ismeretében már közel sincs olyan sajnálat bennem a keserű sorsa és méltatlan halálának körülményei miatt. Mert az a társadalom, amely akkor már viszonylag konszolidálódott nem sokkal Napóleon bukása után, rendkívül ellenszenves, pénzcentrikus és velejéig romlott volt. Ez is a „nagy forradalom” következményeként alakult ilyenné! Balzac pedig realista volt, és valóságos emberi sorsot mutat be. A gonoszsággal szerzett vagyonon átok ül, és bosszút áll.

 

                                                                          +

 

              „Volt a Páva utcában egy kocsma. 1793. június 28-án három ember ült ennek a kocsma-kávéháznak a hátsó szobájában. Úgy este nyolc óra lehetett; az utcán még világos volt, de ebben a hátsó helyiségben rég besötétedett, és az asztalt a mennyezetről lecsüngő mécs világította meg, amely akkoriban nagy fényűzésnek számított.

              Hármuk közül az első sápadt, fiatal és komoly képű, keskeny ajkú, hideg tekintetű ember volt. Arcán néha ideges rángatódzás látszott; ez bizonyosan zavarta, ha mosolyogni akart. Hajporos parókát, gondosan lekefélt, begombolt kabátot, a kezén kesztyűt viselt. Világoskék kabátja egyetlen ráncot sem vetett. Rövid nanking nadrágja volt, fehér harisnyája, magasan záródó nyakkendője, berakott nyakfodor a mellén, ezüstcsatos félcipő a lábán.

              A másik kettő egészen másféle ember volt.

              Az egyik egy óriás, a másik egy törpe. az óriás skarlátszín posztóruhát viselt, mely szélesen, hanyagul nyílt szét rajta, és megmutatta mezítelen nyakát; nyakkendője kibomlott, és úgy lógott alá a mellfodrára. Mellénye is kinyílt, mert a gombok lepattantak róla. Lehajtott szárú csizmát viselt az óriás. A haja egészen feldúlt volt, habár látszott rajta a fodrász munkája; parókája alól dús sörény bukott elő. Arcán a himlő hagyott nyomot; két szemöldöke közé mély barázdát ásott az indulatosság, de a szája két sarkában a jóság vonásai játszadoztak. Vastag ajka, egészséges nagy fogai voltak, ökle akkora, mint egy kikötőmunkásé, szeme elevenen csillogott.

              A törpe egy sárga arcú kis ember volt, arcán nagy és félelmes szája uralkodott. hosszú nadrágot, otromba cipőt viselt, mellényt, mely valamikor fehér szatén lehetett; a mellény fölé egy övfélét tekert, melyben egy erős, hosszú kitüremkedés egy tört sejtetett.

              E három ember közül az első Robespierre volt, a második Danton, a harmadik Marat. Vitájuk tárgya: Melyik a legnagyobb ellensége pillanatnyilag a forradalmi Franciaországnak? Robespierre: Vendée, Danton: a külső a legveszélyesebb, Marat: az igazi a párizsi kávéházakban és játéktermekben lappang.”

                                                                                Victor Hugo: Kilencvenhárom / részlet /

 

                                                                          +

 

             „ A nevezetes ülés, amely XVI. Lajos sorsát megpecsételte, hetvenkét óra hosszat tartott. Talán úgy képzelik, hogy az ülésteremben csönd, magába szállás és vallásos döbbenet volt, pedig dehogy. A terem mélyét erkélynek alakították át. Ott ültek a hölgyek, elbűvölő pongyolákban és fagylaltot szopogattak, narancsot ettek, likőrt szürcsöltek. A képviselők fel-felkeresték, üdvözölték őket, majd visszamentek az ülésterembe. A hegypárti teremszolgák az operaházi páholy-igazgatónők szerepét töltötték be. Sűrűn nyílt a fenntartott helyek ajtaja, a szolgák Orleans-Egalité herceg barátnőit tessékelték ide, nagyon udvariasan; a hölgyek keblén nemzetiszínű pántlika virított.

              Bár a tetszésnek és nemtetszésnek minden jele tilos volt, a Hegypárt oldalán az anya-hercegnő, a jakobinus bandák amazonja nagyokat süvöltött, ha a halálra! - szó nem eléggé kopogott a dobhártyáján. A nép számára fenntartott karzatok roskadásig megteltek minden rendű és rangú közönséggel, közötte sok idegennel. Itt bort meg pálinkát ittak, akár egy csapszékben. A szomszédos kávéházakban fogadásokat kötöttek.

              Az emelvényen halvány arcok galériája vonul el. Az odavetülő kóbor fények csak komorabbá színezik a képet; elnyújtott, síri hangok egyetlen szót hullatnak: halálra! Az ábrák elsuhannak, hangszínek váltakoznak. Orleans-t lehurrogják, megköpködik, mikor rokonának halálára szavaz.” A kivégzése 1793. január 1-jén történt.

 

                                                                        +

 

              „Valóban ugyanazt az embert látom itt, akit az ország térdeplő nagyjai között Rheimsben és megkoronáztak; akit ezrek üdvrivalgása köszöntött s már-már istenként imádtak; akinek egy-egy pillantása, szava és kézmozdulata parancs volt; s aki az emberiség felett lebegett; s valóban ugyanazt az embert látom itt négy pribék markában? Ott áll derékig levetkőzve, a dobpergés elnyomja a szavát; most hozzákötözik a deszkához, még védekezik, kapálózik s a guillotine kése úgy hull reá, hogy nem a nyakát, hanem a tarkóját és az álkapcsát metszi el. Csurog a vére: nyolcvanezer torok örömüvöltése csapkodja az eget, hasogatja a fülemet; a rakpartok visszagörgetik a hangtömeget. A Quatre-Nations kollégium diákjai a levegőbe repítik sapkájukat. Csurog a vére: az emberek versenyt furakodnak, ki az ujjhegyét, ki tollat, ki papírost márt a vérébe. Az egyik megnyalja hüvelykét: - Hű, de sós! – mondja. A hóhérsegéd kiáll a vesztőhely szélére és a hajfürtjeit árulja, a kötelet, amivel megkötözték, szétkapkodják; a ruhájának egy-egy cafatjáért verekednek s mindenki a véres tragédiának valami kis roncsával távozik. A nép vihogva és csevegve vonul el, mint valami népünnepélyről. Az arcokon semmi döbbenet; hazug ráfogás, hogy a városra döbbent csend ült. Igaz, pár nap múlva, mintha a jövőtől való félelem felhői gomolyogtak volna Párizs egén.”

 

                                                                          +

 

              „A szeptemberi mészárlás másnapján lassú lépésben bandukoltam a rue St.-Jacques-on. Egyszer csak két szekér döcögését hallom. A szekereken hulladombok púposodnak. A lábam gyökeret ver a döbbenettől és iszonyattól; de az ég, az elemek, a város és a nép néma. A kocsis közömbös arcát napfény permetezi; a hullák fekete ruháján itt-ott átszivárgott a vér. Most a harmadik szekér görög el mellettem. a holttestek formátlan tömegéből egy lábszár mered élesen az ég felé. Megrendülve nézem. Ezen a lábszáron a halhatatlanság ragyog. Volt gazdája már a mennyország fényében fürdik. A hulla a legnagyobb emberi méltóság jegyét hordozza; persze a hóhérok nem ismerik föl az isteni stigmát. Én láttam ezt az ég felé szúró lábat; reá fogok ismerni az utolsó ítélet sugaraiban, mikor az Örökkévaló – mennyköveinek trónján ülve – a királyok és a szeptembristák fölött ítélkezik.” 1792. szeptember 2-3.

                                                                          +

 

              „Mme Lamballet, volt hercegnőt, a Force - börtönbe vetették. Bűne mindössze annyi volt, hogy őszintén ragaszkodott XVI. Lajos hitveséhez. 1792. szeptember harmadikán a börtön kancelláriájába idézik. Itt fészkel a véres kezű törvényszék. A vértől maszatos hóhérok látványát elviselni valóban emberfeletti erő kellett.

              A hallgatóságból néhány hang kegyelmet kér. A gyilkosok pár pillanatig haboznak; de azután öklök zúdulnak; véresen bukik a földre és kiszenved. Rögtön lenyisszantják a fejét, letépik melleit, a testét felhasítják, kimarkolják a szívét. A fejét lándzsára tűzik, és sétálni viszik a városba; mögötte a törzsét vonszolják. Az embertelenség minden elfajzott és jéghideg kegyetlenségét elkövették Mme Lamballe-on. szeméremérzésünk alig talál reá szavakat, de színigaz: miután az asszonyt százféle módon megcsonkították, miután a gyilkosok szétkapkodták véres darabjait, az egyik szörnyeteg levágta a szeméremtestét és bajuszt ragasztott belőle. A nézőket iszonyat és rémület rázta.

              A fenevadak következő barbár öröme, hogy ellátogattak a Temple-be, és felmutatják XVI. Lajosnak és családjának a levágott fejet és az elvérzett testet.”

 

                                                                          +

 

              „A királyné női ösztönei sem a kivégzés előestéjén, sem a kivégzés napján nem szunnyadtak. Gondosan kivasalta a főkötőjét, ízléses, egyszerű ruhát vett fel. A csendőröktől csak egy spanyolfal választotta el; szalmazsákjáról átszólt hozzájuk:

               - Azt hiszik. eljutok a vesztőhelyig és a nép útközben nem tép ízekre?

  Az egyik csendőr így udvariaskodott:

 - Madame, ön háborítatlanul el fog jutni a vesztőhelyig.

                Nem kapott kocsit; kordén szállították el, mint Roland hitvesét; de nem követte annak büszke egykedvűségét. A kapu elé csődült nép közönyösen s egy kis megvetéssel bámészkodott az elszállítás színjátékánál. Mikor a kordé a Palais-Royal elé ért, egy felháborodott mozdulattal jelezte, hogy itt történt életének drámai sorsfordulata. Ájultan hanyatlott a vesztőhelyre; a nézősereg szenvtelenül viselkedett, mintha egy közönséges bűnös kivégzését nézné. Nem hangzott el egyetlen szidalom sem; nem bántalmazta senki; de könny sem hullott, sajnálkozás sem rezzent.” Kivégzése 1793. október 16-án történt.

 

                                                                          +

 

              „A poéták leírásából ismerjük a szörnyű Gorgot, aki tekintetével megbénítja a karokat. Így bénultak meg a lelkek Franciaországban; közönyösen, némán állott, mint az erdő, melynek fáit szakadatlanul irtják. A francia nemzet mintegy önként dobta oda magát a decemvirek önkényének, a Jóléti Bizottmány tagjainak. Ők kormányozták a rémuralom idején Franciaországot. Amar, aki szélsőséges jakobinus, és tagja a Comité  de Sureté Generale-nak, amely a rémuralom üldözési gépezetévé süllyedt. Közben ez az Amar dús vacsorákat eszik a városban, míg a köztársaság alapítói a guillotine emelvényére hágnak; s mialatt a szabadság szerelmeseinek vére hull, e szörnyeteg csámcsog és szidalmazza őket.

              A Forradalom Terén csattog a nyaktiló; s egyetlen hang, egyetlen kar sem tiltakozik. Ezalatt a biztosok váratlanul a házakba hatolnak, feldúlnak mindent. Feltúrják a szekrényeket; feltörik a levelek pecsétjét, a levéltárakat, a végrendeleteket. Rávetik magukat a papírhulladékra, abban a reményben, hogy semmitmondó mondattöredékekből összeesküvés jeleit olvashatják ki. Elhordanak asszignatákat, aranyat, ezüstöt, ékszert. A hitelező börtönbe hurcoltatja az adóst, a kikosarazott udvarló a győztes vetélytársát, a sértett férj a kikapós feleségét. A féltékeny versenytárs a sikeresebb kézművest, a cseléd a gazdáját, az elmarasztalt pereskedő a pártatlan bírót, az előmenetelében csalódott katona a feljebbvalóját.

              Az emberek fogvacogva húzódnak meg a házak mélyén. Félnek a tulajdon képeiktől, szobraiktól, metszeteiktől; levakarják a címereket és az elmúlt idők legsemmisebb tanúságait. Levelek máglyái égnek; szerelmes levelek, baráti és rokoni üdvözletek, köszönő sorok. Műtárgyak pusztulnak az egyetemes félelem áldozati oltárán. Omar szavai az Alkoránról nem olyan szörnyűségesek, mint a decemvirek szentenciája:

               Felégetünk minden könyvtárat! Ezentúl csak a forradalom történetére és a büntető törvénykönyvre lesz szükség!

              Ki ismer még reá a párizsiakra? Valóban ugyanez a nép csinálta július 14-ét és augusztus tizedikét?” Az utóbbi a királyi hatalom megsemmisítésének, és a királyi család  letartóztatásának napja. 1792. augusztus 10. A decemvirek kijelentései kísértetiesen hasonlítanak a szovjet bolsevik forradalom kulturális jelszavaira.

 

                                                                          +

 

              „Hogyan is keverjek színeket a lármás öröm, a kurjongató jókedv lefestésére, amely ott, a vesztőhely tövében kirobbant? Szitkokkal illetett neve mindenki ajkán van; ez már nem a megvesztegethetetlen, az erényes Robespierre; az álarc lehullott; mindenki átkozza; mindenki őt teszi felelőssé a két bizottmány bűneiért. Ablakokban, boltajtókban emberek szoronganak, sokan a bódék tetejére másztak, a merészebbek a háztetőkre. S e nézőtömegnek, amely Párizs népének minden rétegéből csődült össze, csak egy célja van: látni akarja, hogyan viszik Robespierre-t a vesztőhelyre.

              A diktátori trón helyett ott kuporog a kordén, mely cinkosait, Couthont és Henriot-t is szállítja. Körülötte zsong a tömeg, az emberek egymás kezét szorongatják örömükben. Fejére véres, piszkos vásznat csavart; kegyetlen arca csak félig látszik. Thermidor kilencedikének fordulata Robespierre és a robespierre-i zord világboldogítás bukásának napja. A vesztőhelyre 1794. július 26-án / A Hotel de Ville-ben, ahová a konvent elől menekült, keresztüllőtték az állkapcsát. / már halálos sebben viszik. Megcsonkított és emberségükből kibillent társai olyanok, mint a csapdába esett fenevad: csak úgy lehet a szorítóvasból kiemelni, ha előbb összezúzzuk végtagjaikat. / Couthon Robespierre legszűkebb köréhez tartozott; letartóztatása előtt öngyilkosságot kísérelt meg. Gyermekkora óta béna volt. Hanriot-t a Hotel de Ville ablakából kihajították; egy árokban szedték össze, sebesülten és részegen, úgy került a vesztőhelyre./

              A nők nem féltik halványrózsás orcájukat a perzselő naptól; látni akarják polgártársaik hóhérját. A kordét kísérő lovas katonák mezítelen kardja villog a napfényben. A hóhérok pontifexében alig van már élet; ez a maradék élet is csak arra jó, hogy az isteni igazságszolgáltatás beteljesedhessék rajta.

              Robespierre lakóháza előtt a tömeg megtorpantja a menetet; egy csoport nő táncra perdül, a többi ütemes tapssal lelkesíti. Egy asszony odarikolt: Részeg vagyok a boldogságtól, hogy ez a nap rám virradt! Ujjongok, hogy a poklok fenekére kerülsz! Minden feleség és anya átka kísérje utadat!

Robespierre hallgatott.

              Midőn a vesztőhelyre hágott, a hóhér, akit a tömegből áramló gyűlölet felvillanyozott, egyetlen rántással letépte sebeiről a kötést; ekkor tigris-üvöltés szakadt fel belőle; alsó álkapcsa leesett és vérpatak csordult belőle. Emberi fejből szörnyeteg fej lett, leírhatatlanul iszonyatos. De senkiben sem kelt szikrányi szánalom. A vesztőhelyre halálos sebekkel került, de a közharag második halálát ordította; a tömeg fenyegetően nagyra nőtt; senki sem akarta elmulasztani a pillanatot, mikor ez a fej, annyi fej elvesztője, bárd alá hajlik. A taps több mint negyedórán át zúgott.”

 

                                                                          +

 

              A rendszer, amelyet a történelemben először működtettek, példaként szolgált a magyar kommunistáknak is. Az ÁVH módszerei kísértetiesen emlékeztettek a „biztosok” ténykedésére. A besúgórendszert is működtették, a félelemkeltés bevált módszere lett minden ezt követő diktatórikus rezsimnek. Aki vezető lett, automatikusan besúgást is vállalta. Hivatalosan úgy hívták: ”hangulatjelentés”. A második világháborút követően, a halálra ítéltek kivégzésének alkalmával, valóságos lacikonyhás népünnepélyeket rendeztek Budapesten az összeverődött csőcselék minden igényének kielégítésére. Mindent a szemnek, egyúttal a szájnak és a nem éppen finnyás gyomornak.

 

                                                                          +

 

              „Kapitalista. Ezt a szót az ancien régime-ben csak Párizs ismerte. A kapitalista szó valami szörny-vagyon gazdáját jelentette; olyan embert, kinek érdekből van szíve, s ha megkopogtatjuk, úgy kong, mint a fém. Nincs hazája. Csak illetőségi helye van, de nem állampolgár. S ez a magányos gőgbe kövült lény csöppet sem fél, hogy a kincstár hozzá mer nyúlni roppant pénzéhez. Földadót vetnek ki? A kapitalista mosolyog. Földje egy arasznyi sincs. Az ő vagyona megfoghatatlan.

              Akadnak közöttük zugprókátorok, volt ügyészek, zsidók, lakájok, s más hasonszőrű alakok. Ezek jó előre megszimatolták a papírpénz elértéktelenedését; tehát akkor kaszálták kévébe, mikor még ifjúságának virágjában állt. A papírpénzzel összeharácsoltak mindenféle árut. Majd a hausse meg a baisse tudós kihasználásával magukhoz csalogatták a rézpénzt. Végül, újgazdagságuk gőgjével, részvénytársaságokat alapítottak, a minisztereknél előszobáztak, és a köztársasági hadsereg hadiszállításait vállalták. Útjuk a megvesztegetés volt. Üzleteikbe képviselőket, osztályfőnököket vontak be, és nem egy tenyérbe siklottak csábos, sárga aranyak. /Hausse /hossz/ az értékpapírok emelkedő tőzsdei irányzata; hausse-ra spekulál az, aki az árfolyamok emelkedésének reményében köt üzletet. Baisse /bessz/ a tőzsdei papírok árfolyam­esése./

              A közvagyon most már e mohó spekulánsok pénzszekrényét béleli. S a tetejében még elégedetlenkednek és követelőznek. Sokan közülük nyomtalanul eltűnnek a közösség pénzével, és bottal üthetik a nyomukat.

              A hadiszállítók romlott és silány árut szállítanak. A csapatoknak olykor napokig nem volt kenyerük és húsuk; lerongyolódtak és félmeztelenül meneteltek; a bakancsuk sarka kartonpapírosból volt, és bádog leplezte bűnös silányságukat. a kórházakban betegek pusztultak el orvossághiány miatt. A lovak zab helyett mocsári nádat kaptak; a dragonyosok lovaikkal osztották meg kenyerüket, oly szűk volt a takarmány.

              A függönynek csak a csücskét libbentettük fel; mögötte a háború minden nyavalyája roncsol. Istenem! Nyisd fel végre a halandók szemét, harmatozd megkeményedett szívükre az anyák könnyét, mely a harctéren elesett fiakért csordul, gyógyítsd ki ostobaságukat, és térítsd őket az értelem útjára. Ideje, hogy eljöjjön a bölcsesség és emberség országa. Dobjuk sutba a dicsőséget; a haza jóléte fontosabb. Az emberölés matematikájánál mérhetetlenül többet ér egy maréknyi vetőmag, egy facsemete és egyetlen kisgyerek. Ideje, hogy az emberek újra szeressék egymást. Akkor majd egyetemes béke leng a világ felett és édes egyetértés boldog lakóin.”

 

                                                                          +

 

              „Így élünk most már nyolc esztendeje. A mulatóhelyeken rázendítettek a marseilleiek himnuszára, az ellenpárt vészjósló rikoltozással igyekszik elnyomni az éneket, és más dalt követel.

              Ma múlt nyolc éve, hogy a forradalom árja elragadott bennünket; nyolc éve, hogy a Bastille leomlása alapjában rendítette meg Európa legrégibb monarchiáját. Mennyi esemény azóta! Mennyi történelem! Mennyit öregedtünk nyolc esztendő alatt! Most ünnepeljük július 14-ének évfordulóját; az unokáinknak több kedvük telik majd e nevezetes korszak ünneplésében. Ők a gyümölcseit fogják szüretelni, miénk volt a vajúdás fájdalma.

              El fogják feledni verejtékünket, veszedelmeinket, küszködésünket.

              Talán igazságtalan szemrehányásokkal is illetnek, mert aligha tudják elképzelni, mennyi baj és kín zuhogott reánk. Ám akár tisztelik, akár megvetik emlékünket, engem mindenért kárpótol a tudat: alattvalónak születtem, és köztársasági polgárként halok meg.”

 

                                                                         

                                                     Az egyetemes emberiesség

 

              Mennyit sopánkodnak a mai gyermekek romlottságán. Hadd jegyezzek föl valami vigasztalót is

              Egy négyéves leányka, este, minekelőtte elaludnék, így szól édesanyjához:

               - Most majd imádkozom, hogy egészséges légy te, az apa, a bátyám, a néném, mindenki az egész világon, senkinek se legyen semmi baja, de azért a doktor bácsik is meg tudjanak élni.

        Angyali.

 

                                   Lengyel pilótákra emlékeztek Bácsbokodon

 

              Lengyel és magyar katonák tisztelegtek, amikor II. világháborús emlékművet avattak szeptember 19-én Bácsbokodon a település felett lelőtt katonai repülőgép hét fős legénységére emlékezve. A különleges feladatokra kiképzett Halifax típusú angol repülőgép lengyel származású pilótái 1944. augusztus 26-án hősi halált haltak.

               Brzózka Marek szegedi szobrászművész alkotását Roman Kowalski, a Lengyel Köztársaság budapesti nagykövete leplezte le. A megemlékezést díszsortűz zárta, majd elhelyezték az emlékezés koszorúit.

                                                                                               Megyeháza, 2014. december

 

 

                                                                          

 

                                                                        Alapfok

 

              Kilencen voltak egy kis szobában. Az öregasszony az egyetlen vaságyon feküdt. Lenn a földön négy gyermek didergett zsákokba, rongypokrócokba, régi lábtörlők hullatag szalmájába bugyolálva. Farkasordító hideg volt itt. Az ablakon jégvirágok nőttek.

              A családfővel beszélgettem. Ez a beszélgetés során tűnődve jelentette ki:

               - Szegény vagyok.

              Mindezt pedig csak így, alapfokban közölte, fokozás és lírai zönge nélkül, egyszerűen, tárgyilagosan, mint a jó író a puszta tényt, mint jó színész a puszta szöveget, nem túlozva, hogy földhöz ragadt vagy nyomorult vagy ágrólszakadt, mert szégyenkezve és nem dicsekedve, csak épp megállapítva rangját, ahogy bizonyos  igazán finom főurak a bemutatkozáskor szerényen ezt rebegik:

      - X. herceg vagyok.

                                                                                     

                                                            Aki majd elkísér

 

              Valakit így jellemeztem:

            - Voltaképpen nem tudom hányadán vagyok vele, fogalmam sincs, hogy becsülöm-e, szeretem-e őt. Hogy ő becsül engem? Lehet. Hogy szeret-e? Talán. Ha megpillant, elmosolyodik, nyájasan üdvözöl. De ha letelepszik mellém, hamarosan kiderül, hogy egyetlen közös eszménk és érzésünk sincsen, s barátság sohasem fejlődhetik közöttünk. Sokszor gyanakodva nézem rejtélyes ismerősömet, s rögeszmeként jelentkezik bennem a gondolat, hogy ez az ember, aki majd okvetlenül eljön a temetésemre. Egyéb kapcsolat nincs közöttünk. Egyelőre tehát úgy tisztelem őt, mint gyászoló közönségem egyik nagy reményű tagjelöltjét.

 

                                 Élcsapat, avagy Lenin a „suttogó propaganda” ötletgazdája

 

              A párt az osztály öntudatos, élenjáró rétege, az osztály élcsapata. Ennek az élcsapatnak az ereje tízszerte, százszorta nagyobb, mint a száma. Vajon lehetséges ez? Felülmúlhatja-e száz ember ereje ezer ember erejét? Felülmúlhatja és felül is múlja, ha a száz meg van szervezve. A szervezet megtízszerezi az erőt.

              A tömegek szolgálatába kell állnia. A szervezetnek a tömegek jó felfogott érdekeit kell kifejeznie. Egész tevékenységét a tömegek között kell végezni, bevonva a munkába a tömegek legjobb erőit, kivétel nélkül valamennyit. Minden lépésnél gondosan ellenőrizve, hogy megvan-e a kapcsolat a tömegekkel, eleven-e ez a kapcsolat. Az élcsapat csakis így neveli és világosítja fel a tömegeket, azzal, hogy a tömegek érdekeit fejezi ki, tanítja őket a szervezésre, s a tömegek egész tevékenységét a tudatos osztálypolitika útján irányítja.

              A párt az osztály élcsapata, és feladata egyáltalán nem az, hogy a tömegek átlagos színvonalát tükrözze, hanem az, hogy vezesse a tömegeket.

                                                                                                     V. I. Lenin, 1913

 

 

                                                    A macskák hazaszeretete

 

              Nem régen történt, hogy egy különc vagy csak kitűnő szimatú macska negyven kilométerről újra hazatalált. Eddig úgy vélekedtem róluk, mint tohonya jószágokról, és lám, most kénytelen leszek, ősz fejjel, belátni, hogy ebben is tévedtem. Nemcsak Lessie-k vannak e földi világon, hanem házhoz-hazához hűségesen ragaszkodó cirmos cicák is.

              Mindez Európa nyugati részén esett meg, és még azzal a gyanúval sem illethetem, hogy a zsíros, gazdag világ vonzotta volna a régi gazdáihoz. Mint manapság a magyar „cicuskákat”, akik bájaikat, valahol Nyugaton, ma már nem gyenge forintért, hanem stabil svájci frankért bocsátják áruba.

              Mostanában sokszor dörgölődzik hozzám egy szurokfekete kölyökmacska, és tanácstalan vagyok, hogy vajon, mi lehet az oka. Jelzi a színével az elkerülhetetlen véget, vagy csak tőlem remélhet némi eleséget, mert a gazdája éhkoppon tartja. De az is megfordult a fejemben, hogy vele üzen valamelyik régen elhunyt ősöm lelke, hogy ideje felkészülni a „minden testnek útjára”.

 

                                             250 éves a kalocsai gimnázium

 

              A Kalocsai Szent István Gimnázium az idei tanévben ünnepli alapításának 250. évfordulóját. Az intézményt a piaristák hozták létre 1765-ben, majd a jezsuiták kezelésében működött. 1948 után állami, illetve önkormányzati fenntartású intézmény volt. Kiegészítésül hozzátenném, mert magam is voltam padkoptatója négy hosszú évig, hogy szinte változtatás nélkül örökölte az egykori tanári kar tekintélyes részét. A kémiát, a latint, a matematikát, fizikát. Úgy látszik ezekre nem találtak új népi kádert, amikor engem is fölvettek 1957-ben, egy évvel a forradalom után. Ezeket a tantárgyakat jobbára beteges és idős emberek tanították. Az öreg Selmeczi, a Takács tanár úr, akinek latin óráitól úgy féltem, mint a tűztől, mert sugárzott belőle a gyűlölet a vidéki gyerekek iránt. Magam is a humán osztályba jártam, ahol komolyan vették az oktatást. Latin órán pedig feltűnően a kalocsaiak  és a vidéki származású, rosszabbul felkészített gyerekek közötti különbséget.       Ezek a tanárok tanították a helyi gyerekek szüleit már korábban, és csupa értelmiségi családból jöttek. Az is hozzájárult a megkülönböztetéshez, hogy bizonyára működött a tanárok ismeretségi alapon történő megkenése. De a bátyai gyerekek busszal jártak be minden reggel, a kollégisták általában Kecelről, a szállásokról verbuválódtak. Velük nem volt kivételezés. Aki a tehén farától jött, annak csak negyedikre lehetett megbecsülést szerezni. A fiatal, frissen szerződtetett tanárok - szinte mind más tájáról a világnak származott ide. Bay Jenő, aki a képzőművészetet tanította, rendes ember volt, még kollégiumi tanárunk is. Scultéty Ida a földrajzot tanította, de félt a kamaszságunktól, pedig illemtudó társaság voltunk. Három osztályfőnököt is elkoptattunk. Cziráky, egy Szerbiából átmenekült, enyhén idegbeteg volt az első, a saját bizalmas vallomása lapján tudtuk, hogy valahol a Vajdaságban a háború előtt újságíró volt. Ezen az alapon tanított bennünket oroszra. A gyenge oroszosokat egy Piukovics nevű fiatalember, aki számomra rendkívül szimpatikus volt, mert okos volt és érzékeny. Hol találkozhattam volna vele, ha nem a kezdők között, amikor a forradalom napjaiban a mi nyolcadik osztályunk volt az első, amelyik az orosz könyveket összetépte, és a kukába szórta. Nagy szomorúságára az áldott emlékű Tarján Miska bácsinak, aki ezt tanította. De én voltam a nemzeti kokárda anyagának beszerzője, és Faragó Józsi bácsi, a maga német tudásával, átvette néhány hétre a stafétabotot. Megtanultuk a das Fenstert, viszont elfelejtettük az aknót.

         Meg is kérdeztem a Piukovics tanár úrtól az osztálytalálkozónkon, már felnőtt fővel: „Tanár úr, kérem, miért maradt Kalocsán, hiszen az intelligenciája többre predesztinálta? Nemcsak oroszt tanított, de a franciát is taníthatta volna.” Csak jólesően mosolygott és vállat vont. A neve alapján jöhetett ő is a Délvidékről, és örülhetett, hogy valahol Magyarországon megfelelő állást kapott. Ezek zord idők voltak. Én a családunk sorsán keresztül nagyon jó tudtam.

               Az utolsó osztályfőnökünk hölgy volt, Dr. Takácsné. A Doktor az férje érdeme volt, de ő mindig büszkén kisajátította. Ő volt az, aki az osztályfőnöki óráin is biológiát tartott. Egy állatorvos felesége is mellesleg, mégsem mert velünk, kamaszokkal, a ránk váró, vagy már bennünk dúló kamaszindulatokkal foglalkozni. Ekkor, immár negyedikben vele szemben tört ki egy palotaforradalom.

               Énisz Péter volt az osztálybizalmi, aki keményen készült a közgázra, és az osztály jobbára hallgatólagos hozzájárulásával feltette a kérdést: „Tisztelt tanárnő! Miért tartunk minden egyes osztályfőnökin biológiát?” Én ugyan majd kiestem a padból, mert nem hittem, hogy meg meri kérdezni, bár tudtam, hogy igen erős a hátországa, az apja téesz-elnök volt Dunapatajon. Lett belőle tanári megszégyenülés, és röstelltem magam, de ami igaz, az igaz. A következménye: enyhe rendszerváltozás, gyenge fejmosással.

               Ezt azért fontos megemlíteni, mert a mi humán osztályunk volt az egyetlen, amelyik tanár híján, például a késése esetén, igen vadul tudtunk viselkedni. Ma is élénken emlékszem, hogy a vadrác Pártl Lajos nyitott bicskával kergette, vérben forgó szemekkel, a hórihorgas Fehér Gyulát, a keserűteleki tanító fiát a fizikaszertár osztálytermében. Úgy ugrálván át a padokat, mint egy kerge zerge. Akkor éppen a Hegyi tanár úr késett. De szerencsére, vér nem folyt. Ez is elsőben történt.

           Amire gondolom ritkán akadt példa, de nem is egyszer, főleg az első osztályfőnökünk jóvoltából, be is voltunk zárva. Aki volt iskolás, tudja, hogy milyen „zárásról” volt szó. Ilyenkor illett volna csendben lenni, de az akkor már igen éhes diákbanda rosszabb volt, mint korábban. Ezért megfigyelőt állítottunk az ajtó elé, hogy jelezze az „oszi” jövetelét. Egyszer magam voltam ez a delikvens, de mert ábrándozó természetű voltam, már csak akkor figyeltem fel a tanár úrra, amikor néhány méterre megközelített. És ordított velem, mint a sakál, és azt hittem, hogy egészben bekap. A banda meghallotta a folyosói affért, ezért le is csendesült. Annyi haszna volt a rám zúdított szóáradatnak, hogy mint jó gyerekek mehettünk immár haza vagy a kollégiumba.

              Céloztam rá, hogy a mi évfolyamunk közvetlenül a forradalom után kezdett. Volt egy igen vagány osztálytársunk, akitől már kezdet kezdetén meg kellett válnunk. Bejáró volt, és a kis felelőtlen elsős, elkövette azt a párt - és szovjetellenes disznóságot, hogy „hátha szerencsét hoz, mint Radnótinak az a bizonyos kő”, minden reggel köpött egyet a szovjet tiszti családok lakta sarokház küszöbére. Ezt egy buzgó pártkáder észrevette, és jelentést tett az igazgatóságon. Összerángatták az egész legénységet, és kiosztották a büntetést: „Felelőtlen magatartásért kizárás az iskolánkból!”

               Így lettünk mindjárt az első hetekben 33-ból csak 32-en, és egy kissé megfélemlítve. Később, már az érettségi előtti szünetben fölkeresett bennünket, és elmesélte, hogyan alakult további élete. Az elmondottakból kiderült, hogy elvesztett egy viszonylag szigorú iskolát, viszont kijárt egy jóval szabadabb szelleműt - máshol. Emlékszem, milyen jól elszórakoztatott bennünket a negyven személyes hálószobánkban: „Halad a karaván a Szaharán, sehol egy fűszál, sehol egy faszál.” Nagy csibész lett belőle, de egy szabad ember. / Rapszodikus ez a rövid emlékezés, bocsánat érte. /

 

                                                              Illemtan

 

              Császárok, királyok, hercegek, köztársasági elnökök sohase fényképeztessék le magukat, amint egy bádogcsajkából kedélyesen kanalazzák a tegnapról maradt hideg paszulyt, s száraz kenyeret rágcsálnak hozzá jókedvűen. Miniszterek, bankvezérek se fényképeztessék le magukat, amikor foltozgatják egyetlen nadrágjukat. Mozicsillagok se fényképeztessék le magukat, amint egy csutakkal súrolják mosókonyhájuk korhadt faküszöbét. Ilyesmi nem ütközik törvényekbe. De minthogy ezek a helyzetek az ő életükben ugyan előfordulhatnak, de vajmi ritkán, ennél fogva rájuk egyáltalán nem jellemzőek.

              Akárcsak a koldusokra, csavargókra, kéregetőkre, vándorlegényekre nem jellemző, hogy esetleg francia pezsgőt isznak, és havannát szívnak. Vagy a bolti szolgákra, kőművestanoncokra nem jellemző, hogy esetleg egy első osztályú hálófülkében utaznak. Vagy a pesztonkára nem jellemző, hogy esetleg gyémántfejékkel ülnek egy díszelőadáson a páholyban, és ők tapintatosan nem is fényképeztetik le magukat ilyen fölöttébb kivételes esetekben.

              Az előkelők fönti szokását illetlennek tartom, helytelenítem, elítélem, s bár teljes véleményszabadság törhetetlen híve vagyok, az efféle fényképek közlését meg is tiltanám, mert a legmagasabb erkölcs, az illemtan ellen vétenek s alkalmasak a társadalmi rend megbontására.

 

                                                      Ez a fiú túl sokat olvas

 

              Egy hétéves fiúcska, aki naponta több újságot olvas, s mindenről tájékoztatva van, a házassági híreket böngészi.

              - Aha, most már értem – kiált föl. A nagy emberek ilyenkor alapítják azokat a családokat, melyeket később kiirtanak.

 

                                                                 Tovuhabohu

 

              Ez a nehéz szó, az őskáoszt jelenti, átvitt értelemben az összevisszaságot, a zűrzavar megjelölésére is használjuk. Éppen ezért napjainkban igen időszerű az alkalmazása. Aki manapság el tud igazodni a média „szülte” valóságsók világában, vagy bizonyos politikusok, újságírók, politikai szakértők ellentmondásokat tartalmazó szövegét hallgatva így fakad ki: tovuhabohu!

              De aki érti, hogy mi folyik a nagyvilágban: Szíriában, Irakban, Ukrajnában, és sorolhatnám tovább a földi világ más tájait. Honnan jött az ebola? Magától keletkezett vagy rossz indulatú emberek tenyésztették ki, hogy minél több iskolázatlan ember pusztuljon. Mert bizonyos kivételes fehér embereket meg tudnak menteni, de a fekete bőrű, csupa csont és bőr emberek számolatlanul halnak. És az egész emberiségre veszélyes gyógyszer ellenfelének megteremtésére még nem tudtak átállni a fegyvergyárak.

              És ukránok lövik az ukránokat ezerszám, és maguk sem tudják, hogy mi a végső célja az egész Majdannak. Szedik föl a kölcsönöket, és nem potom pénzért kapják a nyugati fegyvereket, hogy szitává lőjék a volt polgártársukat. Tovuhabohu!

              Hogy ennek az állapotnak mikor lesz vége, az egyik legnagyobb rejtély. A bibliai szó csak arról árulkodik, hogy a világ teremtése óta időszerű, mert egyre többen teszik föl a kérdést szerte a világon. Legutóbb Mexikóban, ahol eltűnt egy egész iskolai osztály. Vagy az Amerikai Egyesült Államokban, ahol úgy lövik le a kiskorú gyereket, aki játékpisztollyal hadonászik, mint egy maffiavezért az alkoholháborúk idején. Tovuhabohu?

               Én csak attól félek, hogy igen jól tudják bizonyos befolyásos bankárok, köztársasági elnökök és hadiiparban érdekelt pénzeszsákok, mire megy ki ez a barkochbázás, ez a sokak számára keveset mondó, mégis sok fájdalmat hordozó szó: tovuhabohu.

              Befejezésül beszéljünk a XXI. század pestisének nevezett Iszlám Államról, amely a liberális országokból zsoldosként összegyűjti és felfegyverzi a nyugati társadalmak gyilkolásra mindig kész salakját. Minden okozatnak van oka: a forrás ugyanott keresendő, amely államnak érdeke, hogy a bűneiről minél kevesebbet beszéljen a világ.  Valahol az ígéret földjének tájékán.

 

                

                                                                Miért hazudunk?

 

              Miért hazudnak annyit a reklámok, a politikusok, a médiaguruk? Az írástudók miért leplezik korunk valódi gondjait? Amióta a haszon a civilizáció általános alapelvévé emelkedett, azóta korunk az igazságtalanságon, a kizsákmányoláson, a hatalmasok felelőtlenségén és az értékhamisításon nyugszik. Mindez a hazugságon, mert ki vallja be, hogy az ő haszna az emberiség, a Föld kárára van?

              Bármilyen kevesen is vannak, mégis az igazak tartják fönn a társadalmat, hiszen alkotás, nevelés, őrzés, valódi fejlődés kizárólag becsületben, megbízhatóságban, szeretetben lehetséges. A hamisak mind az igazakból élnek. Meddig maradhat fönn egy hazugságra épült civilizáció? Régóta tudjuk, s csak ismételgetni lehet: föl kell készülnünk az azutánra. Az azután pedig most van.

              Egy múlt századi gondolkodó írta: „Az emberek nem tanulnak meg igazat mondani. Pedig ritkán hazudnak szándékosan. A legtöbb esetben úgy gondolják, hogy igazat mondanak. Pedig állandóan hazudnak, és akkor is, amikor igazat szeretnének mondani. Állandóan hazudnak maguknak és másoknak. Ezért senki nem érti sem önmagát, sem másokat.”

 

                                                              Az internet

 

              Fölkerülni az internetre nem olyan egetverő dolog. Akinek van haszontalan ideje, úgy gondolja, ha fölkerül, egyből tudomást szerez róla a kíváncsi világ. Igen lapos gondolatokat szülő elmék terjesztik jobbára csak számukra fontos politikai vagy egyéb típusú gondolataikat. A lényeg ebben rejlik: kiválni a névtelen tömegből, és föliratkozni az „internet-okosok” táborába. Aztán véget nem érő logikátlan párbeszédbe, többnyire meddő vitába keveredni egy hozzá hasonló félművelttel. Nagyon ritka az ép gondolattal jelentkező elme. És ez a típus csak egyszer jelentkezik, s bár hosszan ír, de megszívlelendő gondolatokat, és aztán örökre elhallgat.

              A hatalmon lévők csak az utóbbiakra figyeljenek föl, mert hasznát vehetik. Hiszen ez a töprengő alkat kivételesen nem ócsárolni akar senkit és semmit, hanem segíteni a maga névtelen, zárkózott módján.

              A „tudós” szakértők mód felett szeretik rezegtetni a világhálót. Egyrészt, mert gazdasági hasznot hoz nekik, másrészt megállapíthatják egy ország népének értelmi színvonalát. Arról nem is szólva, hogy minden aljas célra össze lehet rángatni, legalább néhány ezer hasonlóan ferde hajlamú emberkét egy utcai demonstrációra. Mondjuk éppen az internetadó ellen, azaz a saját érdekeik ellen is!

               Maguk a tudósok mód felett kedvelik ezt a típusú nyilvánosságot. Éppen ilyen okból rendszeresen tartanak internetes világkonferenciákat népszerű témákról. No, nem az eboláról, vagy az Iszlám Államról, hiszen úgy gondolják, hogy az kevés embert érint. De szívesen cserélnek eszmét a nemi vonzódások egyenjogúsításáról vagy a családon belüli erőszakról. Érdekes, hogy nincsen világhálós fóruma az ENSZ-nek, az Egyesült Nemzetek Szervezetének, amely minden földi államot összefog. Az alapítók szerint azzal a céllal jött létre, hogy megakadályozza a katonai konfliktusokat. Legalább a Biztonsági Tanács üléseiről adhatnának egyenes közvetítést, hogy lássa a világ, mi folyik a nagyhatalmak képviselőinek összeröffenésein. Ki mit mondott a legégetőbb politikai kérdésekben? Érdeklődéssel hallgatná a föld lakosságának tekintélyes része. Ma száz megkérdezett ember közül 99 nem tudná megmondani, hogy hívják az Egyesült Nemzetek Szervezetének főtitkárát. Napjainkba annyira súlytalanná vált, mint egy vidámparki luftballon.

              A politikusok nem szívesen rendeznek ilyen nyilvános vitákat, hiszen, többnyire kölcsönösen, bár ebben az USA élen jár, kiváló lehallgató hálózatot működtetnek, amelynek segítségével nemcsak a gonosz ellenfél bizalmasnak szánt szövegét, de a politikai kebelbarátnő legintimebb gondolatait és érzéseit is megismerhetik. Ennek a szigorúan bizalmas beszélgetés-halmaznak a megismerése után ülnek le a világ fontos ügyeiről dönteni. Olyan ez a mi internetes világunk, mint a hírek és cáfolatok zsibvására.

              A kutatók, mert mindenre vannak ilyenek, megállapították, ha a készülékük felmondja a szolgálatot hihetetlen reakciókra képesek a használók. A szolidabbak csak indulatosan káromkodnak, vannak, akik csak a földhöz verik egyes részegységeit. De odáig fajulhatnak a dolgok, mint az Amerikai Egyesült Államokban, ahol egy Gilbert J. Howard silverstone-i / Alabama / lakos saját bevallása szerint előre megfontolt szándékkal hat golyót eresztett a laptopjába.  Cinikusan kijelentette, hogy azért nem többet, mert a pisztolyából kifogyott a lőszer.

              A Gépek Jogaiért Küzdő Liga följelentést tett ellene az államügyésznél. Mert akár hiszik, akár nem, az internet segítségével már ez is megalakult.

 

                                                        

                                                               Az elsők

 

              Milyen nyugtalanok voltak az európai nemzetek a huszadik század elején! Alig, hogy véget ért angol győzelemmel a búr háború, máris új vállalkozásba fogott Nagy-Britannia. Versenyben a norvég Amundsennel, elindult egy angol expedíció az Antarktisz, a föld déli sarkának elérésére. A vállalkozás vezetője Robert Falcon Scott volt.

              Amundsenről olvastam, hogy már kisgyerekként erről álmodozott, ezért a legnagyobb sarkköri tél idején is nyitott ablakú szobában aludt. Egyébkén akkor vált híressé, amikor felfedezte az Északnyugati átjárót az Atlanti - és Csendes - óceán között az északi féltekén 1904 és 1906 között, Grönlandtól északnyugatra egy jégtáblás szigetvilágban, az eszkimók földjén át. Igen szerette a szánhúzó kutyákat, igen nagyra becsülte fegyelmezettségüket és szívósságukat. Ezért vágott neki a több száz kilométeres pokoli nehézségű útnak a déli pólusig a segítségüket felhasználva. Ezzel szemben Scott már a gépek erejében bízott. Az ő rakományait speciális masina húzta. És nekivágtak. Ki tűzi ki elsőként a nemzeti zászlót a déli sarokra? Az egész világ lázban égett, és volt, aki az angolnak, mások a norvégnak szurkoltak. Kétségtelenül hatalmas emberi vállalkozás volt.

              És Amundsen lett a győztes 1911. december 14-én. A szívós kutyák erejével vontatta szánok előbb eljuttatták a célhoz. És mi lett Scottnak és őt társának a sorsa? Megkésve ugyan, tehát másodikként, ők is odaértek, de a visszafelé vezető úton már nem volt bennük annyi energia, hogy túléljék a sarki megpróbáltatásokat. Hiába érték el a célt 1912. január 17-én, már ott lobogott a norvég zászló. Ők is kitűzték az angol András-keresztes birodalmi lobogót, de hazafelé mind a hatan megfagytak. Volt nemzeti büszkeség mind a két országban, de az angoloké sokkal szolidabb. Több, mint egy hónap volt a két expedíció közötti különbség./ Amundsen: 1911.december 14., Scott: 1912. január 17. /

              De ennél sokkal nagyobb szenzáció volt a Titanic vállalkozása. Ez is verseny volt, az Atlanti-óceánt leggyorsabban átszelő személyszállítók versengése a Kék Szalagért. A hatalmas, legmodernebbnek számító Titanic volt az első számú favorit. Ma már tudjuk, leszámítva giccses filmek tucatjainak hazugságait, hogy bizony komoly hiányosságai voltak. Kiderült, hogy kevés volt a mentőcsónak. A felső szinten utazók luxuskabinjait hermetikusan elzárták az alsó szint, többnyire szegényeket szállító, fülkéitől. A felső szinten, mint a társadalomban, bankárok, iparmágnások, arisztokraták élvezték az utat minden kényelemmel körülvéve. Alul a nincstelenek, baleset estén teljesen reménytelen helyzetben, eleve halálra szánva. A sors vagy az Isten igazságot szolgáltatott. A hajó szinte repült, a kazánok tüze, a dugattyúk hajtották a hatalmas hajócsavart. De az a bizonyos jéghegy kihasította a rohanó csodahajó oldalát. Az viszonylag rövid időn belül megdőlt, majd a Golf-áram vizében a tengerfenékre ült.

              Későn küldték a segélykérő morse jeleket. A Kárpátia nevű hajó volt a legközelebb, amely oda is ért, és legalább biztonságba jutottak fedélzetén a mentőcsónakok utasa, akik természetesen a felső szintről menekülhettek csak meg. Odalett több száz férfi, nő és kisgyerek! És elbúcsúzhattak a Kék Szalagtól. Ez a technikai fejlődés, amely kétszer is csődöt mondott, újult formában, harckocsiként, tengeralattjáróként, hidroplánként, majd repülőgépként megjelenik az első világháború harcterein.

              Az én életemben csak egyetlen csúcskísérlet történt, mégpedig sikeres. A Mount Everestre, a világ legmagasabb hegyének csúcsára / 8882 méter / az új-zélandi Edmund Hillary és egy helyi sherpa, Tendzing Norgaj az 1953. május 29-én, 11 óra 30 perckor sikeresen feljutott. / Tendzing Norgaj nevének magyar jelentése: szerencsés, hithű. /

              Az új-zélandi hegymászót II. Erzsébet királynő lovaggá ütötte. Tendzing Norgaj bölcsességét ez a nyilatkozata jelzi:” Ha szégyen, hogy én voltam a második ember a Mount Everest tetején, akkor együtt fogok élni ezzel a szégyennel.”

              Az űrversenyről most ne essék szó!

 

 

                                                          A buta ember

 

              A buta ember jön velem szemben. Mit tegyek? Lámpaláz fog el, és szívem kalimpál. A világ legnagyobb lángelméje se hoz oly zavarba, mint ő. Félek attól, hogy szeret, hogy egy véleményen van velem, hogy reám kacsint, és bizalmasan fülembe súgja, hogy nekünk kettőnknek össze kell tartanunk. Ha megdicsér, végem. De attól is félek, hogy gyűlöl, mert valami vak romboló erőt sejtek benne, mely csak az elemek sötét haragjához hasonlítható. Ha nem méltányol, szintén végem. Tehetetlen vagyok. Szeretnék eltűnni, a föld alá süllyedni, megsemmisülni. Előre köszönök, végtelen tisztelettel emelem meg kalapom, s máris tovább vágtatok, hogy alkalmunk se legyen beszélgetni. Utána sokáig furdal a lelkiismeret, vajon helyesen cselekedtem-e. Homályos,, izgatott, szenvedélyes lelki kapcsok fűznek hozzá. Ennek alapján megértem, hogy a butaság mért jut vezető szerephez mindenütt a földön. A butaság nagyhatalom.

 

 

                                                            Koldusok

 

              Vannak koldusok, akik rongyokba burkolva, szutykosan fekszenek az útfélen, elapadt szemmel, béna törzzsel, s állandóan rázkódnak, mintha valami villamos gép mozgatná őket ide-oda. Úgy rémlik, hogy nálunk nincs tökéletesebb, eszményibb koldus.

              De téved az, aki azt hiszi, hogy ezek keresnek legtöbbet. Az alamizsnálkodók megriadnak tőlük, és elborzadnak. arra gondolnak, hogy jobb lenne szegényeknek, ha meghalnának, rajtuk már úgy se lehet segíteni, eleve gúnynak érzik azt a pár fillért, melyet odavetnek ennyi kétségbeesésnek, szenvedésnek, s továbbhaladnak, anélkül, hogy bármit is adnának nekik.

              Mások érvényesülnek. Nem a pirospozsgás, köpcös koldusok, hanem azok, akikben a szegénység még mértéktartó, a testi hiba még életszerű s így még megható. Itt is kifejezésre jut az életnek az a könyörtelen elve, hogy mindenütt inkább a középszerűek, mutatósak szedik le a tejfölt, és akikben túl sok a képesség, a mesterség legjobbjai háttérbe szorulnak, s alighogy tengődnek.

 

                                                   Kroiszosz, Lüdia utolsó királya

 

              A görög jósdáktól rendszeresen kért tanácsot, amiben persze politikai megfontolások vezették, de maguk a görögök ezt a saját isteneik fölényének elismeréseként értelmezték. A Kroiszosz számára adott jórészt legendás delphoi jóslatok a görög orákulomok klasszikus példatárát alkotják. A legismertebb közülük az a jóslat az, ami állítólag Kroiszoszt és királyságát végromlásba döntötte. Midőn keleten Kűrosszal az élén felemelkedett a perzsa nagyhatalom, Kroiszosz vele szemben a Egyiptomra és a görögökre  akart támaszkodni. Ezt a szövetséget azonban nem sikerült kihasználnia, mert mikor Delphoi állítólagos kétértelmű biztatására az országának határát képező Halüsz folyót. Kűrosz súlyos vereséget mért rá., majd a fővárosba, Szardeiszbe zárkózott uralkodót is hamarosan hatalmába kerítette. Kroiszoszt ekkor a valóságban Kűrosz megölette.

              Hérodotosz ekként meséli:

              „Az ajándékokat kísérő líd követeknek Kroiszosz megparancsolta, hogy kérdezzék meg a jóshelyeket: Indítson-e háborút a perzsák ellen, és hogy megnyerheti-e valamely nép hadát szövetségesül? Mindkét jóshely válasza egyformán hangzott: Ha Kroiszosz háborút indít a perzsák ellen, nagy birodalmat fog megdönteni. És beteljesedett a jóslat: saját nagy birodalmát döntötte meg. Miután a perzsák elfogták és Kűrosz elé vezették. A perzsa király hatalmas máglyát rakatott, és ráléptette a láncra vert Kroiszoszt tizennégy lüd fiúval együtt. Amikor  - így beszéli a lüd hagyomány -  Kroiszosz megértette, hogy Kűrosz megváltoztatta szándékát, de látta, hogy emberei hasztalan iparkodnak eloltani a tüzet, Apollónhoz könyörgött, s mialatt könnyezve könyörgött az istenséghez, a derült  és szélcsendes idő hirtelen felhősre és viharosra fordult; erős zápor kerekedett, amely eloltotta a máglyát.”

 

                                               Minden bajunk forrása a bábeli torony?

 

              Az egész föld egy nyelvet beszélt és ugyanazon szavakat használta. Mikor Keletről elköltöztek, Sennaár földjén egy mezőségre bukkantak s ott letelepedtek. Így szóltak egymáshoz:

              „Gyertek, vessünk téglát és égessük ki tűzben!” A téglát kőnek használták, az aszfaltot meg vakolatnak.

              „Gyertek – mondták -, építsünk magunknak várost és tornyot, melynek teteje az égig ér. Szerezzünk magunknak nevet, hogy el ne széledjünk az egész földön!”

              Ekkor Jahve leszállt az égből, hogy lássa a várost és a tornyot, melyet az emberfiak építettek, s így szólt: ”Íme egy a nép és egyajkú az egész. Ezzel az alkotással kezdik, és most már semmi sem lesz elérhetetlen a számukra, amit csinálni akarnak. Nos hát, szálljunk alá és zavarjuk össze ott össze nyelvüket, hogy ne értsék meg egymás szavát!”

              Így el is szélesztette őket Jahve az egész földre, s ők abbahagyták a város építését. Ezért nevezték el Bábelnek, mert ott zavarta össze Jahve az egész föld nyelvét, és onnan szélesztette el őket Jahve az egész földön.

 

                                                      Zsidóság és kereszténység

 

              Egyszer egy goj megkérdezett egy zsidót:” Hallod, nálatok miért van annyi piszok az imaházban? És miért imádkoztok olyan hangosan? Nálunk csöndben, kiáltozás nélkül imádkoznak. És miért oly bánatos nálatok a temetés? Nálunk a temetés ünnepélyes, énekelnek, és gyertyát égetnek.

               - A kérdésre, íme, a felelet – mondja a zsidó. – Nálatok az imaház tiszta, nálunk az imaház piszkos. Azért mert nálatok van egy asszony a házban, de a mi Istenünknek nincs asszonya, ki teremtsen hát rendet az imaházban? Miért kiabálunk mi az imánál, s ti miért nem? Ezt is mindjárt megmagyarázom. A mi Istenünk, tudni kell, már nagyon öreg és nagyot hall. A ti Istenetek még meglehetősen fiatal, halkan tudtok vele beszélni. Ha te azt mondod, hogy a mi temetésünk szomorú, a tiétek viszont vidám, igazad van: mi is jobban örülnénk egy gojtemetésnek, mint egy zsidónak!

 

                                                               A szegény rokon

 

              Gyakran emlegették.

              Valahányszor összejöttek a gazdag rokonok, dús ebédek után, a családi asztalnál, már csak emésztésük fokozására is megtárgyalták Franciska nénit.

              Sopánkodva állapították meg, hogy az ura halála után máról holnapra elvesztette minden vagyonát, nyomorba jutott, a szó szoros értelmében éhezik azóta, le is soványodott, már olyan, mint az árnyék, mert mindenki elhagyta a világon.

              - Így maradt, mint az ujjam – mondták, és ebben a pillanatban tíz-tizenkét jól táplált, kövér mutatóujj emelkedett a levegőbe, s együttesen mutatták egymásnak, hogy az emberek gonosz nemtörődömségéből milyen egyedül maradt szegény Franciska néni.

 

                                                                   A repülő ember

 

              Egy ferde hajlamú némberrel kezdődött az egész. A krétai uralkodó nem akart vízumot adni Dédalosznak, mert rájött, hogy a felesége még az „aranyszamárnál” is nagyobb teljesítményre éhes. A következménye egy bikafejű szörny és egy ötlet megszületése: Olyan építményt kell tervezni, amely zegzugos folyosó-labirintusában eltűntethető ennek a morbid párkapcsolatnak a „gyümölcse”.

              Dédalosz volt a sziget legjobb, legeszesebb kisiparosa, hát vele készíttették el ezt a híres épületet. Dédalosz azonban menekülni szeretett volna a tett színhelyéről, mint ahogy sokan menekülnek a „szivárványos” fiúk-lányok évente rendezett demonstrációjától. Hiába, Európánk ilyen kulturális előzményekkel is rendelkezett.

              Szárnyakat készített a fia számára is, hogy együtt menekülhessenek a fertőzött szigetről. És sikerült az elrugaszkodás, a fiú röptében ujjongva köszöntötte az új érzést, a repülés gyönyörűségét. De mint tudjuk, a gyönyör után jön a lehangolás, most is ez történt. A nap tüze megolvasztotta a tollakat összetartó viaszt, és a fiú a tengerben landolt. Nyakát szegte. Az édesapukája, idegenforgalmi szempontból előrelátóan, a közeli szigetecskék egyikét Ikáriának nevezte el. Csak azt nem értettem, hogy miért egy bukott emberről nevezték el a magyar járműgyártás hajdani márkáját éppen Ikarusznak. Dédalosznak kellett volna, az megúszta, és meg is gyászolta a hebrencs fiát. Sok Ikaruszt szállítottunk valamikor a KGST-országokba. Igen kelendőek és viszonylag kényelmesek voltak. Egyetlen halálos gázolásáról tudok, és ez éppen Pethő Ernő apukájának a kocsijával esett meg a keceli központban. Szomorú história volt! Az állomásfőnök kislánya lett az áldozat.

              A repüléssel kísérletező emberek között a 15. században próbálkozó Leonardo da Vinci-t kell megemlíteni. Majd hosszú szünet után, 1783. október 19-én a Montgolfier –fivérek hőlégballonja hozta lázba a francia népet. Pilatre Rozier és Francois d’Arlandes repült 25 percig, közben megtettek 7 és fél kilométert. Az első úriember hősi halottja lett a további kísérletezésnek. Azután repült a léghajó, a híres Zeppelin, egészen Amerikáig. Itt érte az a malőr, hogy a hélium berobbant, és a legénységgel együtt percek alatt megsemmisült. De ez már légcsavaros volt, és bizonyos mértékben irányítható.

              Az első igazi repülőgépet a Wright-testvérek röptették 1903-ban. Ez volt a Kitty Hawk. Majd Blériot átrepülte a La Manche-csatornát, ezzel 37 kilométert tett meg 36 perc alatt. Innen már egyenes út vezetett az óceánok sorozatos átrepüléséhez. Az Atlanti után a Csendest. Olyannyira, hogy a második világháború végére az emberiség eljutott a hirosimai atombomba ledobásáig, pontosan 1945. augusztus 6-án. Ezért kár volt a nagy elődöknek törnie magát. Ha ezt a humanista és zseniális Leonardo megsejti, nem forszírozza, még képzeletben sem, a repülést. Nyugodtan meghagyhatta volna a madarak privilégiumának.

 

                                                              Miltiadész

 

              Előkelő és gazdag athéni család sarja. 524-ben arkhónná választották, majd az állam megbízásából trákiai Kherszonnészosz félszigetén valójában független uralkodóként  kormányzott. Lémnosz szigetét elhódította Perzsiától és Athénhoz csatolta. 493-ban tért vissza Athénba, ahol a thrákiai „zsarnoksága” miatt vádolják, majd rövidesen hadvezérré választották Ebben a minőségben vett részt a Dareiosz elleni hadjáratban. A vezérkart meggyőzve, gyors cselekvéssel Marathonnál nyílt csatában diadalt aratott a hatalmas túlerőben lévő perzsákon. A Parosz szigetére vezetett sikertelen katonai expedíciója során súlyosan megsebesült.. Mert trákiában is eltöltött évek folyamán Ezután árulásért 50 talentum bírságra ítélték, és fizetésképtelensége miatt börtönbe zárták, ahol sebesüléseibe belehalt. Amikor fia, Kimón vezető államférfi lett, kifizette a büntetéspénzt, rehabilitáltatta. Miltiádész emlékét ekkor számos köztéri portréval örökítették meg.

              Cornelius Nepos:

              „Elítélésének igazi oka az volt, hogy az athéniak – Peiszisztratosz türannisza miatt, mely csak néhány évvel korábban volt - féltek polgártársaik túlságos hatalmától. Miltiadész annyit forgolódott különféle katonai és polgári tisztségekben, hogy bárki láthatta róla: nem képes magánemberként élni, különösen, mivel az volt a látszat, hogy természete is hatalomvágyra ösztökéli. Mert Thrákiában hosszú éveken keresztül uralkodott, és türannosznak is nevezték, de igazságos türannosznak. De Miltiadészben nemcsak nagyfokú emberség volt, hanem csodálatra méltó közvetlenség is. Olyannyira, hogy nem volt olyan alacsony sorsú ember, aki előtt nem állott volna nyitva az ajtaja; nagy tekintélye volt az egész városban, neve ismeretes, katonai híre vitathatatlan. A nép mindezt meggondolva inkább választotta azt, hogy / egy ember / ártatlanul bűnhődjék, semmint, hogy ő maga továbbra is rettegésben éljen.”

 

                                                  A repülésről egy naiv ember szemével

 

              Ha valaki Európából Ausztráliába repül, aztán tüstént vissza is repül, mindenki lázban van, ünnepli őt. Én mégis megkérdezem tőle, hogy mit keresett ott, amikor semmi dolga se volt, s az egészből csak az érdekelte, hogy odamenjen és visszajöjjön. Mért nem fürdött meg például a Déli-tengerben? Mért nem társalgott el legalább a maorikkal? Mért nem nézett kissé körül? Azt, hogy valaki a saját életét ennyire megvesse, még értem. De hogy az egész életet ennyire megvesse, azt már nem értem. Ennél fogva üres kezekkel tér haza, egy versenyeredménnyel. Hogy hős-e az illető, nem vitatom. De van benne valami nevetséges. Ahhoz hasonlít, aki beront a másik szobába, s nyomban visszaszáguld, mert az  alatt elfelejtette – talán sohasem tudta - , hogy mit akart csinálni.

              Ha ez a repülő útközben lezuhan és szörnyet hal, sajnálom. Magamban pedig dohogok: ” Mondd, kérlek, miért tekeregtél a levegőben?” Az ember arra született, hogy a Föld legkülső kérgén mászkáljon, úgy, hogy a lábait egymás után, váltogatva emelgesse , s óránként körülbelül hat kilométert tegyen meg. Csak a szellem repülhet. Aki testét a felhők közé cipeli, és kétszáz kilométeres sebességgel robog, az legyen tudatában annak, hogy túllépte a természet adta határt, és ne nagyon csodálkozzék, ha lepottyan. Az ilyen esetben érdemes ugyan a részvétünkre, de mennél inkább egy koplaló költő, vagy egy romlott tejtől születése után néhány nap múlva elpusztult csecsemő.

 

                                                                     Szobor

 

              Élő emberként a politika népszerű szereplője voltam, már földi életemben is sok jutalmat kaptam. A köznéptől éjszakai zenét, és én kénytelen voltam az éjszakai pihentető nyugalmat megszakítva az ablakból lelkesítő, köszönő választ adni - félálmomban. Aztán a vállukra is emeltek néha, vagy lelkes újságcikkekben méltatták politikusi érdemeimet, és már ekkor emlegették, hogy örök dicsőségemre szobrot kéne állítani.

              Micsoda roppant megtisztelő szoborként tovább élni. Ott állni a halhatatlanság őrhelyén kő – vagy ércruhában. Télen fehér parókában és hermelinpalástban. Tavasszal, az olvadás idején, ellágyulni, csorogni a könnyektől, nyáron napsugarak verő tüzében izzadni, porosan és szutykosan, mint eljövendő századok utasa, aki örökké vándorol, s mozdulatlanul is előrehalad, az évfordulós megemlékezések ünnepi beszédei szerint.

              Ősszel aztán lemosakodni a zuhogó záporokban, közben pedig bölcsen szemlélni azt, ami az utcán történik. Eltűrni a verebek szemtelenségét, a csókolózó szerelmeseket, a közlekedési baleseteket, és mindig csak a jövendőbe tekinteni, mindig új korok felé és elé.

              Higgyék el, nem lélekemelő érzés köztéri szobornak lenni! Tisztelettől körülvéve ugyan, de Hunyadi János ércruhájában vagy Kossuth Lajos kőszoborként álldogáló alakjaként sem.

 

                                                            A hét szűk esztendő

 

              József letelepítette atyját és testvéreit Egyiptomban, az ország legjobb helyén, Rámesszeszben. Ellátta őket és atyja egész házát élelemmel.

              Nem volt ugyanis sehol élelem, és ránehezedett az éhség Egyiptomra és Kánaánra. József össze is szedett minden pénzt az eladott gabona árából, és azt mind beadta a fáraó kincstárába. Mikor aztán a vásárlóknak elfogyott a pénzük, egész Egyiptom Józsefhez ment és könyörgött: „Adj nekünk kenyeret! Miért haljunk meg előtted, csak azért, mert nincs pénzünk?” – Felelte József: „Hozzátok el lovaitokat, barmaitokat, s azokért adok én gabonát, ha nincsen pénzetek.”

                Amikor azok elhozták, adott nekik gabonát, s ellátta őket abban az esztendőben, cserébe az állataikért.

              A következő évben ismét elmentek hozzá és így szóltak:” Nem titkoljuk, urunk, előtted, hogy elfogyott a pénzünk és minden jószágunk; nincs más választásunk, mint hogy önmagunkat és és birtokainkat ajánljuk fel neked. Miért haljunk meg szemed láttára s pusztuljon el mindenünk? Vegyél meg minket és birtokainkat a fáraónak, s adj élelmet cserébe; a fáraó rabszolgái leszünk, birtokainkkal együtt; adj vetőmagot, nehogy elpusztuljunk mi magunk, és sivataggá ne váljon a föld.”

              Így tette József a fáraó tulajdonává a földet, Egyiptom egyik határától a másik határig. Akkor így szólt a néphez:” Amint tudjátok, titeket, földjeiteket is, megvettem a fáraó számára. Nesztek a vetőmag, s vessétek be a földeket. A termés egyötöd részét be kell szolgáltatnotok a fáraónak; a többit nektek hagyom vetésre és házatok népének, meg gyermekeitek élelmezésére.”

              Ez a korai Lenin-Rákosi-Sztálin rabszolgaságot teremtett, majd rögtön megvalósította a feudalizmust. Messze megelőzve az eljövendő történelmi korszakokat. Mindezt az aljasságot természetesen megfelelő fegyveres támogatással tehette. Egy korabeli ÁVH-val, amit a testvérei irányítottak, de többségük a fáraó ideológiailag megbízható és jól megfizetett katonáiból állt.

 

                                                          Örökkévaló zsírfoltok

 

              A katolikus templomban faragott karosszékek, ahol egykor a város nevezetességei, tanácsnokok, nemesek hallgatták a misét, s hátul a székek támláján különböző magasságban, aszerint, hogy az illetők alacsonyak voltak-e vagy magasak, zsírfoltok fénylenek, a hajzatok, a parókák nyoma. Öt-hatszáz évesek lehetnek már ezek a zsírfoltok, de nem törölheti le őket semmi. Lám, néha egy lángelme se hagy annyi nyomot maga után, mint egy hájfej. Nem tudom, kik voltak, akiknek pomádés varkocsa kisikálta a támlát, de a templom homályában, de a templom homályában most feltámadnak. Szemlélek egy oltárlépcsőt is, melyet a hívek alázatos térde vájt ki, sok-sok évszázadon át. Őnekik is jut egy áhítatos gondolatom. Lám nem mindig a nagyra törés, az erőszak, a hódítás dacol legsikeresebben az elmúlással. Ezek a lelkek is megelevenülnek most bennem, valamennyien újra élnek, vannak. Milyen viszonylagos a halhatatlanság.

 

                                                             A pravoszlávia

 

              Az orosz nép egészen a pravoszláv vallásban és annak eszméjében él. Más nincs benne, és nincs más tulajdona – de nem is kell, mert a pravoszláv vallás minden. A pravoszláv vallás az Egyház, Az Egyház pedig - az épület betetőzése, mégpedig évszázadokra. Azt hiszitek, hogy most elkezdem magyarázni: a legkevésbé sem, egyáltalán nem. Ezt mind később és szüntelenül. Egyelőre csak megfogalmazom a tételt, sőt hozzáteszek még egy másikat.

              Aki nem érti meg a pravoszláv vallást, az soha semmit sem ért meg a népben. Sőt: az nem is tudja szeretni az orosz népet, hanem csak olyannak fogja szeretni, amilyennek látni akarná. Viszont a nép sem fogadja be az ilyen embert: ha te nem szereted, amit én szeretek, nem hiszel abban, amiben én hiszek, és nem hiszed az én szentségeimet, akkor nem tartalak téged a magam fajtájúnak. Ó, nem bántja őt, nem falja föl, nem veri meg, nem fosztja ki, dehogy, egy szót sem szól. Nagyszívű, sokat elvisel, és türelmes hitében. A nép meghallgatja az okos, értelmes szót, meg is köszöni a tanácsot, a tudományt, meg is fogadja a tanácsot / mert nagy a szíve az orosz népnek, és mindent be tud fogadni /.

              De nem tekinti maga fajtájúnak, nem nyújtja a kezét, szívét nem adja oda. A mi finn mocsarakból jött értelmiségünk pedig elvétette az irányt. És haragszik, amikor azt mondják neki, hogy nem ismeri a népet.

                                                                                             Dosztojevszkij

 

 

                                                                   Hirosima

 

              Szilárd Leó, ez a magyar nevű, de zsidó származású zsidó tudós felvette a kapcsolatot a világhírű fizikussal, Einsteinnel. Arra kérte, szóljon az elnöknek, Rooseveltnek, járuljon hozzá, hogy Los Alamosban munkához láthassanak. Ennek a kapcsolatfelvételnek komoly, történelmet formáló következményi lesznek. A németek ugyan már elvetették a tervet, de ők jónak látták megvalósítani. Mert miről volt szó? Egy minden eddiginél nagyobb hatású bomba kifejlesztéséről. A titkos aktákon Manhattan-tervként szerepel éveken át. Szilárd Leó, Teller Ede, Robert Oppenheimer lett a nagyfőnök, a műszaki vezető Leslie Groves. 1942-ben munkához láttak. Ekkor még nem is sejtették, hogy az orosz titkosszolgálat többet tud, mint gondolják. Embereik be vannak építve a tudóscsoportba, amely viszonylag nagy létszámú volt. A lényeg: 1945. július 17-én Los Alamosban készített új típusú bombát az New Mexikói sivatagban, minden lakott területtől elzárt, katonailag szigorúan ellenőrzött területen sikeresen tesztelik. A hatás a várt: megszületett az atombomba. A tudósok ujjonganak, a beavatott politikusok szintén. Csak ekkor már Roosevelt halott, helyét az elnöki székben Truman vette át.

              Legalább két bombát kellett még rövid időn belül létrehozni, hiszen küszöbön állt a Japán elleni háború vége is. De azzal már elkéstek, hogy Berlin legyen az első bomba célpontja. Az oroszok akkora már a város urai voltak. A csendes-óceáni hadszíntéren még ki lehetne próbálni, mert a japánok makacsul tartják magukat. Elszaporodnak a kamikáze-akciók. Légierődök bombázzák szünet nélkül a nagyobb japán városokat, de Washingtonban kijelölik azt a hármat, amelyre ledobhatják: Kokura, Hirosima, és Nagasaki. A rossz nyelvek szerint azért esett ezekre a választás, mert itt laktak legnagyobb számban keresztények. Robert Oppenheimer, Szilárd Leo és Leslie Groves ragaszkodott a bevetéséhez. Einstein és Teller tiltakozott. A döntés Truman kezében volt.

              Irány tehát a Csendes - óceán egyik kisebb területű, de Japánhoz viszonylag közel fekvő szigete: Tinián. Az Indianapolis cirkálóról senki sem gondolta, hogy milyen kockázatos terhet szállít. Tinián repülőteréről szállt fel az Enola Gay nevű repülőgép, amely némi hezitálás után Hirosimát választotta. A város fölé magányosan repült, még a városi sziréna sem szólalt meg, hiszen az amerikai repülők mindennapos vendégek voltak. Egyetlen gép pedig nem veszélyes, hiszen augusztus 6-a előtti napokban is jártak erre bombázók.

              De mit láttak a ledobás után, és főleg mit éltek át a lakosok, amikor a Littl Boy-nak becézett kicsi kaliberi bomba gombafelhője a város fölé emelkedett. A pilóták, akik csak a parancsot teljesítették, félelmetes látványról számoltak be. A valóságos adatok csak később kerültek nyilvánosságra: az urániumbomba hatására 120 000 ember azonnal megsemmisült, nyomuk sem maradt, százezrek szenvedtek sugárfertőzést és tragikusan megnőtt a torzszülöttek száma. Ez az egyetlen bomba elég lett volna a Japán fegyverletételhez. De a jenki tudósok és főleg a politikusok biztosra mentek.

              Japánban partra szállni, a számítások szerint legalább egymilliós amerikai veszteség, ugyanakkor micsoda technikai - katonai fölényt biztosít minden nagyhatalommal szemben egy újabb bomba ledobása. És nem sokat vártak, mert augusztus 9-én Nagasakira ledobták a Fat Mant, ami plutóniumbomba volt. Azonnal 36000, majd később 60000-re nőtt a halálos áldozatok száma. A japán mikádó úgy döntött, véget vetnek minden ellenállásnak, mert: „Az emberiség biztonsága veszélyben forog.” A Missouri csatahajón a japán küldöttség feltétel nélkül letette a fegyvert.

              Tárgyilagosan állapítsuk meg, hogy Teller Ede ellenezte a két bomba felhasználását. Elég lett volna japán-közelben, akár egy lakatlan szigetecskén, egy demonstratív bemutató a szigetországra váró szörnyűségekből.

              Robert Oppenheimer szovjetbarát volt. Általa jutottak el az atom, de hidrogénbomba titkai is a Szovjetunióhoz. Pedig abban Teller Ede tudománya játszotta a legfontosabb szerepet. Ő volt az egyetlen magyar származású atomtudós, aki a rendszerváltás után személyesen is részt vett a világ magyarságának első seregszemléjén még az Antall-kormány idején.

              Elkezdődött a fegyverkezési verseny, pedig éppen csak véget ért a történelem eddigi legvéresebb háborúja. Legalább 50 millió ember halálával. Akárhogy is nézzük, az emberiség ellen elkövetett legnagyobb bűnt zsidó származású tudósok követték el.

              A két bombát Tinianra szállító amerikai hajót, amely már hazafelé tartott, japán torpedótámadás érte. És olyan körzetben süllyedt el a 900 matrózt szállító Indianapolis cirkáló, amelyben hemzsegtek a cápák. A segítésükre igyekvők 5 nap múlva nap múlva csak 316-ot mentettek ki élve.

 

                                                                    Örökké

 

              Ha látom, hogy egy mondat ezzel kezdődik: örökké, végtelenül, soha többé stb. kedvetlenül tovább lapozok. Előre tudom, hogy itt egy hazugságról lesz szó. Az élet nem tűri az ilyen kizárólagosságot. Azt tapasztaltam, hogy ami kevés igazi nagyszerűség, igazi hősiség, igazi jóság van ezen a földön, az mind kiegyezésekből, apró és bölcs engedményekből, megalkuvásokból tevődött össze.

 

                                                                   Bűnbak

 

              Mózes III. könyvében, amely a vallási, erkölcsi, jogi, családi, egészségi rendelkezéseket tartalmazza, szerepel a nép bűneinek bocsánatáért engesztelésül feláldozott két kecskebak, mint a bűnbak fogalma rögződött szállóigébe. Az idézett bibliai hely egyébként azért beszél két bűnbakról, mert csak az oltárnál jelült egyik bakot szentelték engesztelő áldozatul Istennek, a másikat elevenen kiverték a sivatagba, hogy megbékéltessék általa a puszta démonát: Azazelt, az Istenhez hasonlóan rettegett és tisztelt számos rossz szellem egyikét. Aki ma bűnbakot keres és talál, az viszont nem gondol engesztelésre, csupán arra, hogy valakinek/ esetleg önmagának /, hibáját, bűnét, vétkét másra hárítsa át, ezért mást tegyen felelőssé.

              A ködös ősmúltból földerengő bűn-áthárítás a századok folyamán nem csupán szállóige, hanem szokás, sőt jogszokás lett. A Magyar Nyelvőrben egész cikksorozat foglalkozott a bűnbaknak a magyar köztudatba a múlt század végén Prügelknabe formájában, német nyelven elterjedt változatával.  A források alapján a a mitikus bűnbak históriai figuráját történelmi valóságnak fogadhatjuk el. Hiteles adatok szerint a XVI. és a XVII. században a német és a az angol udvarban Prügelknabe, prügeljunge, illetve whipping boy elnevezéssel olyan berésre szánt szegény gyermekeket tartottak, akik együtt nevelkedtek a hercegekkel, s ők kapták az ütlegeket, ami a sérthetetlenuraiknak hanyagságért, tudatlanságért kijárt. Hazánkban Jókai Mór a Rákóczi fia című regényében szerepelteti a Bécsben nevelt Rákóczi-sarj testi fenyítését elszenvedő Prügelknabéját: Künzli Pétert; s Mark Twain: Koldus és királyfijának a múlt század hetvenes-nyolcvanas évei óta készült számos fordításából ismerkedett meg ifjúságunk az angol királyfi ütleg-fiúnak, vesszős fiúnak, pálcás fiúnak, vagy egyszerűen csak bűnbak-fiúnak magyarított whipping boyával, a szelíd kis Humphrey Marlow-val. Még a 19. században. Az olvasás sokkal népszerűbb időtöltés volt akkoriban, mint napjainkban. Ezért terjedhetett el ilyen nagy gyakorisággal a hétköznapok szókincsében.

 

                                                             CIA és a terrorizmus

 

              A The Washington Post egy jelentésre hivatkozva írta: A 2001-es terrorcselekmények után Al – Kaida tagokat vagy gyanúsítottakat guantanamoi, romániai,  afganisztáni, thaiföldi, litvániai, a britek Diego Garcia szigetén és lengyelországi táborokban ítélet nélkül fogva tartották és válogatott módszerekkel kínozták.

               Íme a rövidített lista: bezárás szűk helyre, ahol csak állni lehet; vízbe mártás és alvásmegvonás; vízbe fojtás imitálása; falhoz állítás kinyújtott karral; falhoz verés és intenzív vallatás; meztelenség, megszégyenítés és kényelmetlen testhelyzetek; pofonütés széttárt ujjakkal; az arc megragadása; az étrend manipulálása; csak tápital és víz napokig; a hasfal csapkodása merev ujjakkal vagy a kézfejjel; stb.

              Ítélet még ma sincs, de az említett országokban vizsgálódnak, mintha tudtukon kívül jöttek volna létre a táborok. Csupa USA-barát ország. Elszomorító, hogy a lengyelek is köztük vannak. Ilyen a minta, a világunk legdemokratikusabb állama fasiszta módszerekkel. De ne vegyünk róla példát, mert a Rákosi idejében volt már hasonló földi „javakban” részünk. Az ilyen tortúráktól való félelmükben akasztották föl magukat a megalázott parasztok.

 

                                                           A mai Bábel

 

              Ha valamikor, akkor most van az ideje a bábeli zűrzavarnak. Csak most nem az úr akarja, hanem bizonyos földi uraságok. Észak – Afrika lakói, lélekvesztőkön útra kelnek a Földközi – tenger északi partjai felé. És hiába történnek súlyos tragédiák, a kilátástalan sorsú líbiaiak újabb hajót bérelnek, és vágnak neki a nyugtalan tengernek. Talán nekünk sikerülni fog, és néhány óra, esetleg egy nap múlva szerencsésen kimentenek bennünket a rozoga hajóról, és enni adnak mindenkinek – ez motoszkál minden menekülő agyában. És Dél-Itáliát elárasztják a különböző népcsoportok fiai és lányai. További sorsuk egyéni és ismeretlen. Talán felszívódnak a munkát keresők közé, talán koldulni fognak, vagy fosztogatni és rabolni. És lassan mindig északabbra húzódnak Németország irányában.

              De útra kelnek az afgán menekültek is, vagy a szíriai konfliktus árván maradt áldozatai. Neki az országhatároknak Törökország és a Balkán felé! Át a magyar határon, de végcéljuk nékik is Nyugat – Európa. Csak átléphessék az osztrák határt, már meg is nyugodhatnak. Minden napra lesz ennivalójuk. De biztos, tervezhető jövőjük semmiféleképpen. Anglia már nem fogad be több illegálisan érkező muzulmánt, és kiteszi szűrüket a la Manche csatorna túlsó oldalára, vagy a „csalagúton” át, vagy egy ingyen repülőjeggyel. Ott valóban nagyobb létszámban élnek muzulmánok, sőt cigányok is. Zsidókról nem is beszélve. Egyetlen ország, amely nem fogad be, az a semleges Svájc. Minden más ország, legyen az Ibériai-félsziget hányatott sorsú számkivetettje, azon a melegebb éghajlaton még a tengerparton is kitelel, ha megfelelő mennyiségű emberi hulladékot átböngésznek az utcai kukákban.

              Észak – Európában már minden hely foglalt. Az ott élőknek munka is jut. Az, hogy milyen, nem számít, de meg lehet belőle élni. Aztán a közép – európaiak, mondjuk a magyarok. Az orvosok és orvosjelöltek, illetve ápolók egész hada elhagyta az országot. Sőt, mint az interneten látom, az Amerikai Egyesült Államok is csábítja őket, mint bő száz évvel ezelőtt, fizetett szervezőkkel. Minden nehéz munkához, kellemetlen idősek ápolásához, kórházak minőségének javításához, kell az orvosi végzettség. De a szakmunkások is megtalálják számításukat túl az osztrák határon.

              De mi lesz a lelépők szüleivel, nagyszüleivel. Azokat ki fogja ápolni? Vagy az teljesen mindegy? Sőt, hála istennek, nem nekem, mert ők nem fizetnének hálapénzt. Lerázom a felelősségem válláról őket, majd csak lesz valaki, aki a nyugdíjukért el is temeti a maradványaikat. Ők is azért vágtak neki a világnak, mert jobban akarnak élni. Luxuslakásban, és nagy pénzért. Ha én lennék a mindenható, nem engedném világgá ezt a sok szerencsétlen sorsú fiatalembert, mert ezek nagy része szintén elkallódik. Otthonra nehezen lel, s amikor a negyvenes éveiben jár, dögfáradtan hazatér, hogy a nyugdíjából itthoni otthon lakójaként, magányosan tengesse életének család nélküli végét.

              És a nyugati beilleszkedésnek komoly akadálya a bábeli zűrzavar. De ha ez nem akadály, akkor itt a példám. Volt egy velem egykorú, egy foglalkozású kolleginám. Amikor nyugdíjazták, úgy itt hagyta nyomorék férjét és szintén súlyosan beteg, immár felnőtt és mozgásképtelen fiát az unokájával együtt, mint egy fürge szöcske. És beállt egy jól fizető, de unatkozó német nőhöz társalkodónak. A férjét, gyerekét, unokáját hónapokig nem látja, de, gondolom, az ellátásukért onnan utaltatja át a pénzt a helyi szociális otthonnak, amely az ebédjükről naponta gondoskodik. A személyes kapcsolat ma már telefonon lebonyolítható, ezért mellékes. Amikor hazatér, kevés embernek mer a szemébe nézni, és idegesen meséli mesebeli szállásadónőjének luxus körülményeit. De látni való, hogy ezt egy kisváros közössége rossznéven veszi. Lelki nyomorék lett ő is, de a paradicsomi állapotok mindhalálig vonzzák. De ki lesz, aki eltemeti, és főleg, aki a hazai sírjához kikíséri. Bábeli nyelv és érzelmi zűrzavar!

 

                                                              Pilátus a Krédóban

 

              „Mosom kezeimet” – szól a szállóigével az, aki nemcsak gyilkosság, hanem bármely kínos, kényes probléma ügyében érdektelenségét, távolállását hangoztatja. Az ősrégi héber ritus modern szimbolikája nem mindig azonos a valódi érdektelenséggel, a tényleges távolállással, szállóigénk alibi is lehet, cinkosságot vagy hallgatag hozzájárulást is takarhat, s akkor legtöbbször így fogalmazzuk át: „Pilátusként mosom kezeimet.”

              Ez már az újszövetségre utal, amikor Jézus legendás elítéltetése ügyében, a zsidó fenyegetés árnyékában, az a népszerű szárnyas szavunk semlegességet, ugyanakkor együttérzését igyekszik kifejezni, a római helytartó tettével és szavaival. ”Pilátus vizet vévén, megmosá kezeit a sokaság előtt, mondván: Ártatlan vagyok ez igaz ember vérétől; ti lássátok!”

              Ugyancsak Júdea helytartója: Poncius Pilátusra vonatkozik az a népszerű szárnyas szavunk, amellyel a helyükre nem illő kifejezéseket, személyeket szoktuk gunyorosan megcélozni: Úgy került bele, mint Pilátus a Krédóba.

              A krédó a katolikus vallás fontos egyházi szertartásának az a szakasza, amelyben az egyház hitvallásának alaptételeit fogalmazzák meg. A krédóban csak az istenség körébe tartozó személyek szerepelnek. Az atyaisten, a Fiúisten, azaz Krisztus, a Szentlélek és Szűz Mária.. Egyetlen földi lényt említenek meg, éspedig a Jézus halálos ítéletébe nehezen belenyugvó Poncius Pilátust. „Poncius Pilátus alatt / nem miatt! / megfeszítették és eltemették.”

 

                                                            A kispolgár

 

              Lenin a következőket írta:” A központosított nagyburzsoáziát legyőzni ezerszer könnyebb, mint legyőzni a kistulajdonosok millióit és tízmillióit. Ezek a maguk mindennapi, éppen azokat az eredményeket érik el, amelyekre a burzsoáziának szüksége van hétköznapi, láthatatlan, megfoghatatlan bomlasztó tevékenységükkel éppen azokat az eredményeket érik el, amelyre a burzsoáziának szüksége van.”

              Lefordítva: A legkeményebb harcot a kisburzsoáziának a tízmilliói ellen kell folytatni, amelyek rejtve igyekeznek minden államosítási kísérletet megakadályozni. Ez csak úgy lehetséges, ha a szó szoros értelmében a földbirtokos alól / a kulákok! / kihúzzuk a talajt, a boltostól, aki mindig személyes kapcsolatban van a vásárlóval, megvonjuk a működési engedélyét, a kisvállalkozótól visszavesszük az iparűzés lehetőségét, mert az ő szava, alkalmazotti körén belül, annyi családra hat közvetlenül, amennyi fizetett munkása van.

              Ha több tízmilliónyi embert megfosztunk a magántulajdonától, ezzel mindegyiket koldusbotra juttatjuk. Nem szólva a szintén sok millió alkalmazottról, akiket most már az állam vesz a „szárnyai” alá a kolhozokban, a szovhozokban és az állami vállalatoknál, amelyeknek élén a hozzá nem értő, de veterán, vörös tagkönyves igazgató, a „mi politikailag megbízható emberünk” áll.

               És annyi fizetést adunk nekik, hogy éhen ne dögöljenek, de ha lázadozni mernek, még azt is megkaphatják. Hatásos gazdaságpolitika! Elsősorban Ukrajnában elsőrendűen bevált. Túlvilági tanú rá legalább hárommillió áldozat.

 

                                                          Király a színpadon

 

              Évekkel ezelőtt valamilyen színházban végignéztem egy házipróbát.

              A király az aranyos karszéken ült, palástban, fején koronával, mikor a tömeg egyszerre betört a trónterembe, zúgott és morajlott körötte, s egyre fenyegetőbben viselkedett.

              De a király, amint a verses darabokban szokásos, nem vesztette el hidegvérét. Farkasszemet nézett a lázadókkal, s olyan gorombaságokat vagdosott feléjük, melyek szintén csak jambusos párbeszédben szokásosak

              Szerepe szerint ezt kiáltotta:

                                       Kushadjatok ti gyáva zendülők mind,

                                       Le térdre, rongyok, porba hát előttem,

                                       Kik vakmerően támadtok szelíd s jó

                                       Királyotokra…

              Ezekre az egyáltalán nem udvarias szavakra a tömeg visszatorpant. Akik az imént még hadonásztak, meggörnyedtek, akik az imént még torkuk szakadtából üvöltöttek, elnémultak, s megsemmisülve, döbbent áhítattal vonultak a színpad hátterébe, ahol mindinkább szűkülő félkörben valamennyien térdre rogytak.

              Megilletődve szemléltem ezt a jelenetet. Bevallom, a szívem dobogott.

              A király azonban – még mindig az aranyos trónszéken, palástban, koronával a fején – vállat vont. Összecsapta kezét. Aztán bosszús, de alig emelt hangon így szólt:

               - Hányszor mondtam már maguknak, hogy itt még nem térdelnek le, az csak később következik, amikor már fölkelek, tehát jöjjenek ide, vegyenek körül, morogjanak tovább, és fenyegessenek.

              Erre a tömeg, mely már megszelídült, talpra szökkent, a trónszék felé özönlött, megint háborogni kezdett, megint ordított, és öklét rázva szemtelen tekintettel méregette végig a a jóságos és türelmes királyt, aki – mellesleg – a darab rendezője is volt.

              Ekkor láttam, hogy egy középkori zsarnoknak nagy tekintélye van. De egy mai rendezőnek még nagyobb a tekintélye.

 

                                                          Diogenész

                                                    Kr. előtt 414 - 323

 

              A künikosz / cinikus / filozófia leghíresebb képviselője. Tanításának alaptétele szerint a boldogság úgy érhető el, hogy nem csinálunk magunknak gondokat, csak természetes szükségleteinket elégítjük ki, és megelégszünk a legegyszerűbb életmóddal. Diogenész gyakorlatban valósította meg ezt az elvet: az athéni polgárok szokásaiból csúfot űzve, egyetlen szál köpennyel, egy bögrével és egy erszénnyel fölszerelve csavargott a város utcáin, s tereken, középületekben, sőt hordókban volt a tanyája, néhány egyszerű falat az eledele. Teljes szegénységben, adományokból élt a puszta létfenntartáson túl semmivel sem törődött. Elítélte, sőt megvetette a szemérem előírásait, ezért a küon, /kutya / csúfnevet kapta. Már életében Athén népszerű alakja és nevezetessége lett.

              Diogenész Laertiosz:

              „Úgy jellemezte magát, mint olyan kutyát, amelyet mindenki dicsér, de akinek csodálói között egy sem akad, akinek kedve lenne vele együtt vadászni. Egyszer meglátott egy kezéből ivó gyermeket, kidobta bögréjét a tarisznyájából így szólván:” Egy gyermek legyőzött engem egyszerűségben.”

              Egyszer írt valakinek, hogy gondoskodjék számára egy kunyhóról. Mikor ez az ember sokáig késlekedett, egy agyaghordót választott magának szállásul. Midőn Kraneionban sütkérezett, Alexandrosz / Nagy Sándor / odament hozzá, eléje állt és így szólt:” Kérj tőlem, amit csak akarsz!” Mire így válaszolt: ”Állj félre a Nap elől!”

 

                                                                 Valaki

 

              „Valaki” – hallom; Senki” – hallom. Csak egy ember. No, ne mondd! Tényleg sok van ebből a fajtából. De nézd meg közelebbről! Mindegyik remekmű. Szemében a szenvedés s a szeretet utáni vágy. Lelkében tapasztalat és emlék, akár a tiédben. Fején pedig a koponya, mint egy királyi korona. Minden ember király.

 

                                                          A fegyverletétel

 

              Csónakon érkeznek a Missouri csatahajó fedélzetére a japán küldöttség tagjai, tiszta feketében, hogy aláírják a megadásról szóló történelmi jelentőségű dokumentumot. Ebben a szigetország megfogadja, hogy nem folytat tovább fegyveres ellenállást a szövetségesekkel szemben.

              A hatalmas építmény asztalánál ül a hivatalos küldöttség vezetője, és komótosan, ahogy egy politikus méltóságához illik, szemüveget igazít, egyik amerikai katona elébe forgatja a kissé félrecsúszott iratot, hiszen a tengerek felett mindig fúj a szél, ezért lobognak, és soha nem lógnak a felségjelnek számító nemzeti lobogók. Most különösen az amerikai, az angol, a francia és a szovjet, mert még Sztálin szelleme is itt kísért.

              Egy név, főleg, ha japán, leírása rövid ideig tart. De aztán a küldöttség más gyászruhás tisztségviselői is odasorakoznak, és mint a császár megbízott emberei, mindannyian hitelesítik a dokumentumot. Hirohito császár megbízásából Shigemitsu külügyminiszter és Yoshijiró Umezu vezérkari főnök. Mac Namara a szövetséges erők főparancsnoka, elegáns katonai zubbonyban szintén odalépked, és maga is leadja a névjegyét. Nimitz tengernagy, a hadiflotta parancsnoka is le tudja írni a nevét. Őket követi a szövetséges hatalmak magas rangú, de névtelen képviselői. A Szovjetunió részéről, és ezért külön is ki szokták emelni, egy viszonylag alacsony rangú katona teszi ezt: Derevjanko altábornagy.

               Mindez 1945. szeptember 2-án történt, japán felségvizeken, Tokiótól látótávolságra. De sehol üdvözlő tömeg a parton, a tenger habjain még kimutatható a hirosimai és a nagaszaki bombarobbanás hamuesője. A teljesen megsemmisült 160 ezer ember szétporladt sejtjeinek levegőt mérgező füstje ott szálldos a Csendesnek mondott óceán felett, és a szél most is játszik még velük, mint a sárga bőrű Mindenható a lelkükkel.

              De jól tudja mindenki azon a csatahajón, hogy egy új világ kezdődik. Ennek ünnepélyességét hangsúlyozza hosszú ideig fogalmazott, de rövid beszédében a főparancsnok. Minden szava mögött milliók jaja és utolsó sóhaja adja a kíséretet. De mondja, és mondja, hogy új világ jön, egy boldog világ, amely a japánoknak is meghozza a hosszú vérontás jótékony következményeit. Ezután születnek meg majd ezerszámra a sugárfertőzött anyukáktól a kezek és lábak nélküli gyerekek, hogy emlékeztessenek ennek a háborúnak a dicsőséges végére.

              A bombákra, amelyeknek ledobása az emberi gonoszság tárgyiasult és az egész emberiséget megalázó rémtette volt. Ezután már többé nem lehet felemelt fejjel járni, csak lehajtott fejjel elgondolkodni, hogy egy bizonyos embertípus milyen nagyságú aljasságokra képes, ha időben nem fogja le az emberiség ezeknek a rémeknek az örökre vérmocskos kezeit.  De korunk megköveteli, hogy minden egykori alkotónak jár a posztumusz Béke Nobel-díj.

 

                                                         MacArthur beszédéből

 

              „A szétáradó eszményeket és ideológiákat magukba foglaló eredményeket a viág csataterein döntötték el., és így ezek nem tárgyai a vitának. Inkább az a teendőnk – még mindig mind a győzteseknek, mind a legyőzötteknek -, hogy felemelkedjünk arra a magasabb méltóságra, amely egyedül válik javára a szent ügynek, amelyet szolgálni készülnek.”

               Manapság minden részén a világnak háborúkat csiholnak MacArthur utódai.

                                           

                                                     Truman megnyilvánulásaiból

 

              „ Ez a győzelem több mint fegyverletétel. Ez a szabadságnak a zsarnokság felett aratott győzelme. A szabadság nem tesz minden embert tökéletessé, minden társadalmat biztossá. De a szabadság több embernek biztosított rendes előrehaladást, boldogságot, és tisztességet, mint bármely más kormányzati filozófia a történelem folyamán. Amerika a többi egyesült nemzettel együtt fel tudja építeni a béke világát igazságosra és igazságos bánásmódra alapozva.” / 1945, a fegyverletétel után /

              „ Ma egy új világ küszöbén állunk. Minden tőlünk telhetőt meg kell tennünk, hogy olyan világ legyen, amelyben semmiféle faji, osztálybeli vagy hitbeli vak elfogultság többé ne ronthassa meg az ember lelkét.”

                                                                                                              1946. május 1.

                                                                                                   /Az ENSZ képviselői előtt. /

 

              Két békegalambot hallottunk turbékolni. Kár, hogy a Missouri csatahajó rövidesen bekapcsolódik a koreai háború hadműveleteibe. T. i. rövidesen elkezdődik egy manapság is tartó, és úgy tűnik, hogy végtelen időtartamú, folyamatos háborúsorozat, de szigorúan  atomfegyverek nélkül. Bár a szőrös karú, nagy fülű, sasorrú Lucifer soha nem aluszik!

 

                                                                Bonaparte

 

              Ó, milyen felejthetetlen látvány volt a tiszteletre méltó tudósok között székelő Bonaparte! A hős dicsfénye reásugárzott az egész gyülekezetre. Szerény, polgári öltözékével hiába igyekezett a közönség tekintetét elterelni magáról: a szemek csak őt keresték és a szemekben annak boldog tudata csillogott, hogy bírjuk őt!

              S az itáliai hódító vonásain mennyi nyugalom! Csönd honolt a teremben. szinte attól félt mindenki, hogy a legkisebb moccanás is megzavarja lelki összhangját és elmélkedését.

              Bonaparte sok arcképe közül egyedül Hinselin é tükrözi híven a hős vonásait Magam is próbálgatom rézkarc-tollamat, pontosabban csak a ceruzámat.

              Bonaparte középtermetű; kissé hajlott a háta, vékony, érzékeny és ideges a testalkata. Sötét gesztenyeszín haja magas homlokába hull, szemei nagyok, barnák, élénken csillognak s kidüllednek, sasorra és előre ugró álla van, mint a belvederei Apollónak. Arcszíne halvány, orcái beesettek, a hangja felszabadultan és határozottan cseng; figyelmesen hallgat, ha szólnak hozzá, válaszai rövidek; arckifejezése ünnepélyes, de nyílt; nincs rajta semmi a Brutus fejének konokságából; közelében úgy érezzük,, hogy mértéktartó, elmélkedő ember, de célkitűzéseiben merész. Ez a sápadt arc csak a döntő cselekedet percében gyullad fel; ez a test csupa ideg, mint az oroszláné és oroszlán módján küzd; érezzük, hogy fáradhatatlan s hogy villámként sújt le az ellenségre. Lefojtott tűz ég benne s ezt a tüzet csak a nagy pillanatok lobbantják lángra. Magatartása csupa önfegyelem.

              Bár minden jó köztársasági Bonaparte példáját követné!

              A portré akkor készült, amikor B-t a Tudományos Akadémia tagjává választották 1797. december 25-én. Hét év múlva császár! Mögötte masíroznak a köztársaságiak is Moszkva felé, majd egészen Waterloo-ig.

 

                                                  Sasfiókok nevelése

 

              A sasok gyöngéd szülők. Mohával, levéllel bélelik fészküket. ezek a harcias madarak. De mihelyt a fiókák fölnövekednek, éles köveket, szövegeket,, hosszú tüskéket csempésznek oda, hogy szépszerével kitessékeljék őket. A családi otthont barátságtalanná teszik, mint magát a külső világot, hogy a kicsinyek megbarátkozzanak az élettel. Micsoda bölcs nevelők a sasok. / A maiakat szinglivé nevelik? /

 

                                                              Lélek

 

              Bevallom gyöngeségemet, hogy nekem a telefonom hangja a tündéri csöngettyű. Olyan andalító, mint a karácsonyfát leső gyermekeknek az angyal ezüst csengettyűje Valahányszor hallom, friss és ifjú reménység ébredez szívemben. Lehet, hogy épp az az ember jelentkezik nálam, akit egy életen át vártam, talán az egyetlen, az igazi, aki a jó hírt hozza, az eüangelion-t.

              Csak elámulok, milyen hatást tett egy odavetett szavam, amelyet évekkel ezelőtt ejtettem el valahol. Azóta e tudtom nélkül csírázott, növekedett, bokrosodott másokban, míg én egyebütt jártam, és egyébbel foglalkoztam, mintegy testi jelenlétemet, és testi figyelmemet pótolva számukra. Aztán találkozom emberekkel, akik a gyöngédség megható pillanataiban elárulják, hogy hordozták, dajkálták ifjúkoruk óta egy-két verssoromat, egy-két mondatomat életük különböző korszakaiban, a kórházi ágyon vagy a hadifogság  fagyos , sötét éjszakáin, vissza-visszaidézve azt, amit valamikor ébren álmodtam, vele együtt pedig engem, magamat is. Nem a büszkeség fog el ilyenkor, kicsiny vagy nagy, de bizonyára vitatható képességem miatt, hanem az alázat a mesterségem, a lelki kitárulkozás és közlés  hivatása iránt, melyet, amióta eszemet tudom, ösztönösen, bár a megszokás természetességével gyakorlok. A megismerés e pillanataiban hirtelen rés nyílik, melyen át betekintek munkám mivoltába. Van-e ennél gazdagabban fizető, csodálatosabb tevékenység? Ha áldoztam érette egyet-mást, talán sokat is, nem busás jutalom-e az,, hogy csak egyetlen ember is, aki önálló és öncélú, mint én, magába fogadott? Nem érdemes-e ezért még többről is lemondanom, akár az életemről is? Valami mámor lesz úrrá rajtam, azt érzem, hogy testünk zárt, a bőr takarója szigorúan elhatárolja, hogy meddig tart az egyik egyéniség és hol kezdődik a másik, de a szellemnek nincsenek határai, egymásba olvadunk, egymásba és egymás által lélegzünk, dobogunk és a lélek végtelenségében, mintha kölcsönadnók egymásnak a tüdőnket és a szívünket.

              Honnan tudja azt egy kölyökkutya, hogy szidom vagy dicsérem? Hangom nem mennydörgő, mikor szidom, és nem becéző, amikor dicsérem. Sőt céltudatosan kísérletezem vele, s halkan, suttogva szidom, harsogva, bömbölve dicsérem, tagjáték és arckifejezés nélkül. Mégis mindhármat hibátlanul megérti. Az előbbire lesunyja a szemét, a sarokba kotródik, az utóbbira pedig csóválgatja a farkát, és vihog a kedves pofájával. Mindössze öt hónapja él a föld hátán. Senki se közölhette vele, ezeknek az árnyalatoknak jelentőségét és léptékét, a szidás már neki is: korbács, a dicséret pedig már neki is: simogatás, egyszóval: érzéki valóság. Úgy látszik, a hangnak nemcsak az emberek között van forgóértéke. Általánosabb a hatás, kiterjed az állatvilágra is. Minden lelkes teremtmény egyaránt fölismeri s elfogadja, mint egy tágabb értelemben vett nemzetközi, rejtélyes váltópénzt.

 

                                                                  A kutyák

 

              Egy napon a németek elkezdték irtani a kutyákat. Eleinte azt hittem, hogy veszett kutyákat láttak valahol, von Schobert tábornok ezért adott rá parancsot, de aztán rájöttem, hogy valami más van a dolog mögött. Alig tettük be lábunkat egy faluba, még a zsidóvadászat előtt, kutyavadászatot rendeztek. SS-csoportok meg Panzerschützék rohangásztak az utcákon, lövöldöztek géppisztollyal azokra, a nyomorult, sárgásszürke szőrű, piros szemű, görbe lábú korcsokra, hajigálták feléjük a kézigránátokat, hajszolták ki őket a veteményeskertekből, a sövények mögül, dühödten kergették őket a mezőkön. A nyomorult állatok bemenekültek az erdőkbe, lekushadtak az árkok mélyén, a gödrök alján, a kertek léckerítése mögé bújtak, vagy a házakban kerestek menedéket, behúzódtak a szobák sarkába, a parasztok vackaira, a kemencék mögé, a lócák alá. A németek utánuk, kiverték a rejtekhelyükről, s puskatussal agyonütötték őket.

              A legdühösebben a páncéllövészek vetették rájuk magukat. Az ember azt hihette, hogy személyes leszámolnivalójuk van azokkal a nyomorult állatokkal. Meg is kérdeztem tőlük: „De hát miért?” Elsötétült a tekintetük, s azt felelték kurtán, hogy azt „kérdezze meg a kutyáktól”, és hátat fordítottak. Érződött, hogy valami: Az, hogy rettenetes és titokzatos dologtól félnek, hogy félnek a kutyáktól.

              A harckocsik, nyomukban a rohamcsapatokkal, mélyen behatoltak már a síkságba. Az első puskalövések után mélységes csend borult a tarlók tarkította térségre, melyet itt-ott még az őszi fagyette fű borított: úgy tűnt, mintha az oroszok elhagyták volna a harcmezőt, s áthúzódtak volna a folyó  túlsó partjára; nagy madarak csapatai röppentek föl olykor-olykor az akácosokból, verébszerű szürke kis madarak  rajai csaptak fel trillázva a rétekről, s szárnyuk villogása beleveszett a kelő nap tüzébe. Amikor hirtelen az egyik távoli erdőből néhány kis, fekete pont bukkant ki, majd egyre több és több, gyorsan mozogtak, el-eltűntek a bozótosokban, mind közelebb tünedeztek fel, gyorsan futottak a német Panzerek felé.

              - Die Hunde! Die Hunde! A kutyák! A kutyák! – kiabáltak körülöttünk riadtan a német katonák. Vidám és vad ugatást hozott felénk a szél, egy rókát üldöző kutya ugatását.

              A kutyák váratlan támadása láttán a Panzerek ide-oda kezdtek cikázni, s vadul lövöldöztek. A tankok mögött haladó rohamcsapatok tétován megtorpantak, majd szétszóródtak, fejvesztetten rohangáltak fel – alá a síkon. Halk, tiszta géppuskaropogás hallatszott, mintha valaki üveget csengetne; a falka ugatás belemart a motorok mérges morgásába, fel-felhangzott néhány gyenge hang, amit a szél belefojtott a fű terjengős susogásába. „Die Hunde! Die Hunde!” S egyszerre csak robbanás tompa döreje ért hozzánk, majd egymás után több, és láttuk, hogy két, három, öt Panzer a levegőbe repül, s acéllemezek villognak a fölcsapó, föld-szökőkutakban.

               - Ó, ezek a kutyák! – simított végig az arcán von Schobert tábornok.

 „ Páncélelhárító kutyák” voltak, amelyeket arra idomítottak be az oroszok, hogy a páncélkocsik hasa alatt keressék élelmüket. S mikor támadásra vártak, egy-két napig éheztették őket, s alighogy a német Panzerek kibukkantak az erdőkből, és legyezőszerűen szétnyitód a síkságon, „posol! posol! eredj! eredj!” -  kiáltották az orosz katonák, s ráengedték a kiéhezett falkát a páncélosokra: s a kutyák – hátukon kis zsákban nagy erejű robbanóanyag, rajta az érintkezést szolgáló acélantenna, akár valami kis rádióantenna – falánkan és gyorsan nekiszaladtak a harckocsiknak, élelmet keresni bebújtak a hasuk alá, s a levegőbe röpítették őket. „Die Hunde! Die Hunde!” – kiabálták körülöttünk a katonák. Halálsápadtan, vértelen ajkán szomorú mosollyal, von Schobert tábornok végig simított az arcán, és így szólt:

            - Miért? Miért? A kutyák is?

              Hát ezért lettek napról napra vadabbak a német katonák., ezért vadásztak könyörtelen dühvel a kutyákra. A vén kozákok meg nevettek, és a térdüket csapkodták: ”Bednij szobáki! Szegény kutyák!”

              És én ezt egy reggel ezt mondtam a melitapoli Sonderführernek

               - Ha már mindet kiirtották, és Oroszországban egyetlen kutya sem lesz, akkor az orosz fiúk vetik alá majd magukat a harckocsijaik hasa alá.

      - Egyre megy – felelte -, ez is, az is kutyafajzat.

       És távoztában, mély megvetésének jeléül, nagyot köpött.

               - I like Russian dogs – szólt Westman -, they ought to be fathers of the brave Russien boys.”

 

 

                                                                        Oroszok

 

              Áruld el, mivel játszol, és megmondom, hogy ki vagy. Hallom például. hogy az üres idődben szervezkedel, egyesületeket, egyleteket alapítasz, ennél fogva megállapítom, hogy csak német lehetsz. Ha a napfényben lustálkodsz és dalolgatsz, akkor olasz vagy, akkor angol, ha a tested játékkal edzed, és lelked szesszel locsolgatod, ha pedig a beszéd gyönyörének adod át magad, s úgy csipegeted a társalgás édes szavait, mint datolyát a gyümölcstálról, akkor föltétlenül francia vagy.

              Minden népnek megvan a maga változtathatatlan ősgyermek jellege.

              Most egy orosz barátom azt hozza hírül, hogy menekült társai az ügyvédi kamarában újra lepörgették annak a Nyehljudov Ivanovics Dimitrij hercegnek és annak a Maszlova Katyerinának esetét, akit gróf Tolsztoj talált ki, kizárólag a Feltámadás című regény céljára. Mindez nem volt akadálya annak, hogy a merőben koholt pörben a bírói tisztet ne vállalják a moszkvai, kijevi és tifliszi legfelsőbb bíróságok volt elnökei. Az esküdtséget Kuprin, az író, Aljekin, a sakkbajnok és Csehov, a költő színészfia, s a női főszerep alakítását Barnovszkaja, a moszkvai Művész Színház tagja A vallomások, vád és védőbeszédek elhangzása után az esküdtbíróság a hallgatóság dörgő tapsai közben egyhangúlag fölmentette a méltatlanul meghurcolt Katyuskát, akinek eddig az élet s az életet tükröző regény nem adott igazat.

              Micsoda nép ez, mely az álmot valóságnak tekinti, az igazságtalanságot még képzeletben se tűri? Az ő szenvedélye – úgy látszik – a költészet és az erkölcs, mely még bujdosó korában is ilyen valószínűtlen pörújításra, ilyen titáni társasjátékra ihleti.

 

                                                            A félműveltek uralma

 

              Rousseau, Voltaire, Helvetius, Boulanger, Diderot doktrínáinak egyvelegéből valami tésztaféle dagadt, melyet a hétköznapi ember nem tudott megemészteni, s megfeküdte a gyomrát.

              A régi elveket kinevették, cserbenhagyták, s megtagadták. De ennyivel nem érték be: egy csomó szélkakas ráduplázott a szabad szellemekre s bölcsészetüket ateizmussá és szabadossággá hamisította.

              A filozófizmus, a rosszul olvasott, rosszul értelmezett, rosszul emésztett könyveknek köszöni eredetét. Ez az igazságok sorsa, ha egy süket nemzedék a maga színvonalára ráncigálja őket. Lequinio, Babeuf, Antonelle filozófusnak képzelte magát.

               A tudatlanság nemzi a barbárságot, de a félműveltség rosszabb; ez egy csomó tévhitet fecskendez a politika vénáiba, s az emberiség nevében az emberiséggel rengeteg rosszat cselekszik. Előbb felforgatni mindent, majd megszerkeszteni a felfordulás teológiáját: ez volt politikai vezérlő elvük.

 

                                                                Nyilatkozat

 

              Megkérdezték, hogy mi a véleményem, egy pör hőséről, aki hónapokig állt az érdeklődés középpontjában. Kitértem a nyilatkozat elől. Magamban pedig ezt gondoltam:

                 - Nincs butább önhittség, mint az, hogy a nagy tragédiák szereplőiről vagy áldozatairól, akiket egy gyilkosság vagy szerencsétlenség vetett elénk, többet, tartalmasabbat mondhatunk, mint hétköznapi ismerőseinkről. Valami fönnhéjázó káprázat elhiteti velünk, hogy őket, akiket rendkívüli tettük és végzetük éles fénycsóvájában pillantunk meg, ismerjük. Ez tévedés. Csak annyi bizonyos, hogy róluk való véleményünk legalább látszólag „merész” lehet, de csak azért, mert nem ismerjük őket. Azt tapasztaltam, hogy azokról van egyvonalú, éles ítéletünk, akiket nem ismerünk.

               Rokonainkról, akiket naponta látunk, a barátainkról, akikkel naponta együtt vagyunk, legközelebbi hozzátartozóinkról, akiket önkéntelenül és állandóan tanulmányozunk, nincs ilyen ítéletünk, véleményünk vagy állásfoglalásunk. Ez olyan bonyolult, összetett, elmosódó, mint maga az élet. Nem fejezhető ki pár élesre köszörült mondatban, csak több kötetben. Többnyire olyanféle általánosság ez, hogy az illető pont olyan, amilyen, és nem másmilyen. Mennél jobban megismerünk egy embert, annál kevésbé tudunk beszélni – elvontan – lelkialkatáról. Legföllebb arra vállalkozhatunk, hogy leírjuk őt, mint valami természeti jelenséget. Akiket igazán ismerünk, azokról okosan úgyszólván csak hallgatni tudunk.

 

                                                              Jehova tanúi, az Őrtorony

 

              Éppen most olvasom az interneten, hogy Oroszországban, a putyini bűnök egyike, hogy Taganrogban bíróság elé állították az illető kisegyház, amelyik mögött hatalmas zsidó pénzek vannak, nyolcvan tagját. Nagyon helyesen. Ma már, figyelve a történelmi folyamatot, minden új társadalmi csoport, amelyik kiválik a közösségéből, eleve ideológiai, politikai ellenfele lesz az egyetemes katolikus vagy ortodox egyháznak. Putyin tehát meg akarja akadályozni, hogy az éppen csak talpra állított, nagy hagyományú és hatású évezredes egyházi egységet Nyugatról fizetett felforgatók szétverjék. A demokrácia hazug jelszavával.

              Valamikor VII. Gergely pápának volt egy álma az egyetemes katolikus egyházzal, később az ortodoxiával Dosztojevszkijnek is, hogy egyetlen, minden civilizált országot átfogó, és erkölcsileg kézben tartó szervezetekké váljanak. Amikor manapság eszembe jut Illyés Gyula verse: A reformáció genfi emlékműve előtt. Rögtön rávágom, hát itt kezdődött a mai világunk szétforgácsolása. Ennek az emlékműnek a főalakjai között a mi Bocskai Istvánunk is ott van. de a költő felsorolásában, mint a hagyományos emberi viszonyokat felrúgó hőst, Karenina Annát is emlegeti.

              Mekkora erkölcsi kárt okozott az anglikán egyház kiválása. A cromwelli forradalom idején teljesen új egyházi irányzatok jöttek létre, amire végleg feltette a pokoli tornyot, a francia forradalom totális egyházellenessége, antiklerikalizmusa. Most a mohamedán vallást próbálják még szétverni, de ez egy kissé nehezebben megy, és még több pénzbe kerül. A felbujtók most is ugyanazok, mint a katolikus egyház elleni harcban.

              Mindegyik kizárólagosságra tör, ezért a többi rögtön ellenfele lesz. Gondoljunk csak a harmincéves vallásháborúra, és a többi ilyen típusú összecsapásra. Ezért volt helyes Pázmány politikája. Jó, vitatkozzunk teológiai kérdésekről, de a haza jövőjét kockáztató politikai kérdésekben teljes egységnek kellene lennie. Ma nem is a politikai pártok, hanem a média csinálja a politikát. Épít le pártokat, és népszerűsít ostoba politikusokat.

              A médiát féken kell tartani!

 

                                          Pázmány Péter és Bethlen Gábor kapcsolata

                                                                           

              De nekünk, a Krisztus juhainak oltalmára rendelt személyeknek, nem a bőrünkben van az igazság, hanem a lelkünkben. Azért nekünk az igazság mellett ki kell szállanunk: az Istenért bajt kell állanunk; s a báránybőrbe öltözött farkasok ellen vitézkednünk kell…azért én is itt állok előttetek, elmondom szívem szerint s tudományom szerint, hogy s miként kell gondolkozni ezekről a fene dolgokról.

              Nem fogok új dolgokat koholni és újakat mondani. A pók új hálót sző a maga béliből, de a pókháló nem jobb a lépes méznél, pedig a méh virágról virágra száll, úgy szedegeti mézét. Azon igyekszem, hogy megmutassam az atyák és tudósok és a könyvek, hogy vélekednek ezekről a dolgokról, mert csak így szeghetjük nyakát a gonoszoknak.

              Mi az Istendolgában senkinek nem kedvezhetünk. S inkább elviseljük az emberek haragját s gyűlöletét, mint az Istenét.

              A pártos tanítók írásaiban oly éktelen és képtelen kábaságok vannak, hogy ha ezeket szememmel nem olvastam volna a maguk könyveiben, soha el nem hittem volna, hogy egyes józan ember ilyet csak ki is gondolhat. Amiket mondani fogok, azt én nem az ujjamból szoptam, hanem Luther, Calvinus és a többiek tulajdon könyveiből vettem.

              Nincs idő sok beszédre – mondta a prépost - , nincs is szükség bizonyítani azt, hogy nyitva van az ajtó, mikor az úristen nyitotta ki mindenkinek a szeme előtt. Azt akarom nektek megmutatni, hogy törték s kik törték össze ezt a világot.

              Tanúbizonyságul hívom az Isten minden emberét, hogy a római pápák hány eretneket égettek meg tévedésükért? Tízet sem ölettek meg Luther felállása előtt. De a Calvinisták csak az egy francúz országban, csak egy esztendőben, 1562-ben, negyvenkétezer egyházi személyt ölének meg.

              És tíz esztendő alatt nagy dühösséggel hadakozván az ő királyok ellen a kálvinistaság nak kiterjesztéséért hússzor való százezer embernél többet levágának. Kilencszáz ispotált, kétezer klastromot, húszezer templomot felkóborlának, megégetének, elpusztítának.     Angliában a köznépnek számlálhatatlan sokaságán kívül egy cardinált, három érseket, tizennyolc püspököt, egy apárurat, négy priort, négy egész Conventet, tizenhárom decánt, tizennégy esperest, hatvan kanonokot, háromszázötven papot, ötven theológiae doktort, kilenc orvostudort, egy királynéasszonyt, nyolc grófot, tíz zászlósurat, huszonnyolc nagyságos urat, négyszáz nemesembert, s számlálhatatlanul sok köznépet. A Northumberlandi grófnéval együtt száz asszonyt lenyakazának, hogy könnyebben fészket verhessen a calvinista tudomány.

              De ne menjünk messze, szemünkkel is jól látjuk, hogy karddal verik a hitet az atyafiak. Mert az más vérének ontásával könnyebben vélik elérni a haladást. S ha arra jut a dolog, hogy fegyverrel nem akadályozhatják magukat,, olyankor senki mártíromságra nem hajlandó menni köztük: egy hónap alatt egy egész tartomány kész áttérni más hitre. Csak amióta én élek, hányszor változott Saxoniában a hit. III. Krisztián herceg kálvinistává lett, s kiűzte, nem a katolikusokat, de a lutherista papokat s mind az egész tartományt kálvinistává tette. Mikor jött Frigyes Vilmos, s egy nap alatt kiűzte a reformáltakat, s vérontás nélkül lutheristává lett az egész tartomány.

              Ebből lehet látni, hogy nincs olyan ereje ezeknek a mai sovány vallásoknak, mint volt a régieknek, a keresztyén hitnek, amely mártírok ezreit adta.

              A mi országunkban hadaknak s belső háborúságoknak idején csúsza – másza be a lutheristaság. Végre sok vérontás, országpusztítás s keresztyén vérhullás után az erősítette meg,, hogy pogány kézre adták magukat, s török, tatár fegyverek s a pogánynál pogányabb hajdúk dúlása csinált szabadosságot a Lutherista, Calvinista, visszakeresztelő, Szt. Háromságtagadó, szombatos, zsidó s minden egyébféle tévelygéseknek. S még azzal dicsekednek, hogy török-tatár karja védelmezi az Evangéliumot! Hol van ennél nagyobb gyalázat! Ki látta, hogy az ördög gyarapítsa és terjessze az Evangéliumot? Ki hitte volna, hogy az oly gyenge, hogy a török kardjára van szüksége Istennek. S ha kardra van szüksége, nem talál mást a keresztyén vért szopó nemzetnél?

              Nem akarta az Isten, hogy Dávid király építse fel a templomot, mert sok vért ontott vala! És most úgy megerőtlenedett az Isten, hogy az ártatlan vérben telhetetlen világ tolvajainak kell az Evangélium szabadságát felállítani?

              A mi országunkban Lajos király veszése után, mikor a királyválasztásban az ország megbomlott, s a királyok mindenben kedveztek az uraknak. Akkor a főurak elfoglalták a püspökségeket, Prinyi Péter az egrit, Török Bálint a nyitrait foglalta magának. A váradit Czibak Imre, az erdélyit Bodó Ferenc, és így püspökök nem levén, becsúszott az újság, mint a bojtorján ragadós. Petrovith Péter kálvinista lett, Munkács várában, megcsalta Kálmáncsi Márton, a sánta, de megfizetett nekik az Isten. Mert Prinyit, akit lutheristává tett Sztárai, megfogatta Ferdinánd király, s öt esztendeig tartó rabságban, ott is halt el Bécsben, Petrovith pedig, mikor a kereszteket rontotta, egy kereszt ráesett s agyoncsapta.

              Ezeket az ördögöket tartjátok a kebleteken, ezeknek engeditek rontani a magyar hazát. És ezek a veszekedő, ordító pásztorok, akik meghazudtolják s erősen pofázzák egymást, mert le kell vonni az álorcát, hogy a kendőzéssel bemázolt rútságuk napfényre jöjjön;  akik egymást hazugoknak és kerítőknek és ringyóknak nevezik. Akik azt mondják egymásról, egy szava nem igaz a másiknak, akik, elő nem lehet számlálni, mennyi utálatos szitkokkal tetézett könyveket írnak egymás ellen, a lutheristák a kálvinistákra s a kálvinisták a lutheristákra. Szamárnyi szamároknak és tisztátalan latroknak, eszefordult tévelygőknek s több utálatos gazságoknak nevezik egymást. Ezek az emberek tegyenek itt nekönk igazságot s tanítsanak minket emberségre. Ezeknek a kezébe szakadjon az ország legszebb része, a szerencsétlen Erdély egy hitetlen kálvinista szolgája legyen? Ezt akarjátok?

              Vagy azt akarjátok, hogy a mi vérünk s a mi religiónknak idvössége és szépsége legyen és virágozzon szűz Mária boldogságos legszebb tartományán? Akkor emeljétek fel a kezeteket s esküdjetek!

 

                     Részlet Móricz Zsigmond A nagy fejedelem című regényéből / Erdély –trilógia /

 

                                                                    Az ortodoxok

 

              A zsidókérdés sokkal régebbi találmány, mint a kereszténység. A biblia ószövetségi része lépten-nyomon arról szól, hogy a zsidóságot más emberfaj nemcsak nem szerette, hanem üldözte, irtotta, sanyargatta. De tudnunk kell, hogy Isten kiválasztott népéről beszélünk. Tehát béke és nyugalom, hölgyeim és uraim! A zsidókérdést nem mi találtuk fel, hanem örököltük. Csak az a kérdés, hogy tovább adjuk-e mi is örökségül a következő nemzedéknek.

              Az bizonyos, hogy a gyűlölet, a megvetés sok száz éve üldözi ezt a fajt. A nélkül hogy meghajlítani vagy megsemmisíteni képes lett volna. Mindig kóbor természetű nép volt, és üldözések csak a szétszóródásukat segítették. Szaporaságuk miatt sok, addig érintetlen, szűz társadalmakban is gyökeret vertek.

              A mi 19. századunkban a szeretet kerekedett felül, a zsidóüldözések helyére a zsidó emancipáció lépett. Ha ma körülnézünk, azt látjuk, hogy amit az üldözésük nem ért el, a szeretet nagyobb hatással próbálja a társadalomba illeszteni őket. Az üldözések idején szorosabban tapadtak egymáshoz, mint egy olyan társadalomban, amely azonos állampolgári jogokat biztosít. Megkezdődött a zsidó társadalom megoszlása: neológokra és ortodoxokra.

              Mi a kettő között a különbség?

              Reményeink szerint az, hogy a neológoké beolvad a modern társadalmakba, és kegyeletből megmarad „Mózes vallásúnak”. A másik fél az ókori társadalmi szervezetet és középkori gettó-rendszert hagyományként ápolja, és tartja fenn cél nélkül a 19. század végének viszonyai között. A zsidóság az egyiknek vallás, a másiknak társadalmi szervezet. A zsidó ortodoxia, amely fenntartja egyházi és társadalmi szervezetét, fenntartja a zsidókérdést is.

              A nép, amely sötétebb időkből szájhagyomány útján és a vásári ponyva „műkincseiből” babonás esteket, rémtörténeteket, a tiszaleszlárihoz hasonló véráldozatokat tud, nem izgatott kíváncsisággal nézi-e, mint változik át egy-egy ünnepen a vágóhíd vagy a kocsma templommá. Ahol a környékbeli zsidóság összegyűl, a halottas lepelben, megszíjazott homlokkal, titokzatos istentiszteletre zsibongani összejön. Az imádkozók feje felett nyúlik az a kocsma mestergerendája, amelyen a fél falu tartozása föl van dupla krétával róva, ki húsért, ki borért, ki pálinkáért. Ha az a zsidó nem volna „német” / Svarc,  Grósz, stb. / nem mindenütt boltos vagy kocsmáros. Ha éppen olyan nyílt temploma volna, mint más felekezeteknek, nem élne annyi különleges szertartással szombaton, hogy még az elejtett krajcárt sem szabad fölvennie, és hogy keresztény cseléd nélkül élni sem tudna. Ki meri mondani, hogy a zsidókérdés megoldott már? De élete rejtélyes, a népnek érthetetlen, és foglalkozásának az a természete, hogy másfajta ember igen könnyen jut a – zsebébe. Ezek együtt ürügyet szolgáltatnak arra, hogy mindezeket a mai világ antiszemitizmussal bélyegezze meg.

              Amit eddig leírtam, az a falvanként megjelenő néhány zsidóról szól. Mit szóljak a felföldről, ahol tömegesen lakik a zsidóság, még pedig olyan, hogy a többi hazai zsidóhoz sértés nélkül nem hasonlítható. Leszármazottjai annak az utálatos népnek, amelynek tagjai Lengyelországban még ellepik a vasútállomásokat, az utasokhoz tolakodnak, és áru gyanánt kínálják peres ügyekben az - esküt. Galíciában vannak zsidók, akiknek ez a pénzkeresete: árulják magukat tanúnak. E mellett még jó zsidónak is tartják magukat. az a hitük, hogyha reggel felszíjazzák magukat, a kellő órában elmondják az előírt imádságot, akkor istennek eleget tettek.

              Egy felvidéki város garnizonjába jött egy honvédorvos, aki zsidó. A város nagyszámú zsidósága arra a hírre, hogy megeszi a sonkát, egy alkalommal körülvette őt, és kövekkel kezdte dobálni. Nem gyerekek, hanem felnőtt emberek. Az orvos revolverével kergette el őket, akik e fellépés nélkül halálra kövezték volna.

              Abban a városban a piac legszebb házai a zsidóké. De csalódnak, akik azt hiszik, hogy a lakói is azok. A házakban keresztények laknak – bérben. A tulajdonosok a félre eső utcák udvarán, istállókhoz, ólakhoz hasonló hajlékokban laknak tömegesen egymás hátán, bűnben, szennyben, férgekkel osztván meg odúikat. Mesterségesen fenntartják, amire régen talán kényszerítve voltak: a gettót. A gettót a gondolkodásukban, érzéseikben, életmódban, szokásban, mindenben!

              Utálat nézni egy ilyen felvidéki zsidó megjelenését tíz fontos csizmában, amelyen három év sara szárad. Tisztátlan fejjel, amelyen a tincs van ápolva, semmi egyéb. Kaftánja földig ér, de a hátsó része félkörben le van rohadva. Szenny, piszok ruháján, testén, de ha a felesége szombatonként kijön a barlangból parádéra öltözve: a fején tűkben, boglárokban tíz-tizenötezer forint árú ékesség ragyog – a rituális parókát díszesebbé téve.

              Ez a népréteg a társadalom számára el van veszve. Koldus, igénytelen életet folytat. Nem egy parasztnál, de egy baromnál igénytelenebb élettel is beéri. Óriási értékeket, vagyont gyűjt maga alá, apró szorgalommal százszor megsokszorozva. A nép verejtékén él, de sem a társadalomnak, sem a népnek nem ad vissza semmit. Az szállásadó ország érdekei, politikai, szellemi mozgalmai ránézve nem léteznek. Művészete, irodalma nincs. Neki csak állati élete, rituális formasága és pénze van. Ha mindez csak rájuk tartozna, nem is volna érdemes őket háborgatni életvitelükben.

               De ez a létforma tartozik másra is, mégpedig a többi zsidóra, akik az antiszemita áramlatokat minden izgalmát és kellemetlenségeit közvetlenül érzik. Természetes érzés minden zsidónál, hogy bármilyen felvilágosultan gondolkozzék is, a mozgalommal szemben a fajtájabelit védi és a támadásra ingerülten reagál. Tárgyilagosságról szó sem lehet! Sőt, minél „nemesebben” érez, annál jobban.

              Az államnak nagy szerepe lenne a konfliktus megoldásában. Ha módot találna arra, hogy azokat a felsővidéki önkéntes gettókat széthányatná, ha mindjárt vasvillával is / No, nem gyilkosságokkal tetézve a bajt!/ és erre a rendőri - egészségügyi paragrafusokat hozna, hogy az intézkedés törvényes legyen. Ha Magyarország más rabbit, tanítót és saktert nem tűrne meg a területén, csak olyat, aki a budapesti szemináriumból kerül ki. Ezt a társadalmi reformot kellene végrehajtani! Zsidóságunk egy része olyan tehetséges és hazafias, tehát megérdemlik már csak érettük is, hogy kiszedjük minél előbb a magyarországi zsidókérdés méregfogait.       

                                                    Budapesti Hírlap, Rákosi Jenő cikke alapján: 1882. június 8.

 

                                                               Szeptember

 

              Lehunyom szemem és kisfiúnak látom magam, iskoláskönyvekkel és kacsafark módjára göndörödő hajjal, az Ezeregyéjszaka meséivel és gyermekszerelemmel.

              Csak a tükörbe ne nézzél szeptemberben, csak az ősz hajadra ne gondolj, teríts fehér kendőt az arcodra, amelyekkel a felnőtt embereknek kötik be a szemét. Szorítsd össze a szíved labdáját, hogy a mai kínok, alattomos és nyílt bánatok kifacsarodjanak belőle, s ott találod a régi kisfiút, az iskolaudvar lehulló hársfalevelei vannak a vállán, szentmisére szólító csengő –bongó harangok hangjai a fülében, régi várkastély felett álmodozó alkonyati pír az ábrándjaiban. Fájdalommentes, tiszta reggelek és csodálatos enyhe esték. Szalad a kisfiú az iskolába, hűségesen kopognak a csizmácskái a girbe-gurba kövezeten, megemelinti a sapkáját az életnek, papoknak, templomoknak, boldogságos hiteknek, messzi múlt időknek és tündérinek ígérkező jövendőnek.

              Mit tudja a fiúcska, hogy amerre szalad, ott elvégződnek a gyermekkori rétek, a kisváros mécsvilágos végső házikója után a reménytelen, sötét országút ásít rá, vad madarak vijjognak a beláthatatlan éjszakában, és hörgő segélykiáltásokat sodor felé a szél a távolból: arra van az élet. A kis lábak oly szorgalmatosan kopognak előre, mint az óra fáradhatatlan ketyegése. A napok űzik egymást, mint a szitakötők, a gyermekkor andalogva suhan el, mint a jó szagú szél az erdőn. A tekintélyes nagy tornyokból kis épületek lesznek. Nagy hasú polgárok eltörpülnek, az esti lámpás fényében fehérlő árnyékok láthatók, az élet felemelkedik, mint egy szörnyeteg a láthatáron, vagy cincogva menekül, mint a patkány. A gyermekkor elvált tőlünk. Álomhintő kísérőnk elmaradt az országúton, jeges szél fúj, a Rókus kórház szagával telik meg a napunk.

              Mikor én gyerek voltam, még boldogok voltak a gyermekek Magyarországon, Anyjuk volt, apjuk volt Kis csizmájuk s olcsó iskoláskönyvük volt. Bőven volt a kenyér és az ábrándozás. Bibliából jött a tanítónk, Kánaánból az ebédünk, a mesevilágból az elgondolkozásunk.

              De mit érez napjainkban a gyermek?

              Őrültek világában kapaszkodik az élet fájához a kis falevél, és egy messzi korban riadtan, rettenve gondol vissza gyermekkorára. A mai gyermekektől elvették az emberek a gyermekkor boldogságát.

                                                                          Krúdy Gyula, Déli Hírlap, 1918. szeptember 1.

 

 

 

                                                      

                                                        LEVELEK, CIKKEK

 

                                                       Az ÁVH-s vezetők sorsa

 

              Péter Gábor / Eisenberger Benjámin / letartóztatása összhangban állt Rákosinak az MDP 1953. február 19-i ülésen elmondott beszédével, amelyben kirohanást intézett a cionista árulás ellen. „Most a Péter-ügy felgöngyölítésével kapcsolatban kiderült, hogy Péter Gábor körül, azon kívül, hogy rendőrspiclik voltak – ezeknek a rendőrspicliknek a túlnyomó többsége cionista volt, vagy aktív nyilas, Gestapó – ember, és ezek az emberek már 1945 előtt Horthynál vagy a Gestapónál dolgoztak. Péterék egyik kártevő munkája abban merült ki, hogy elrejtették azokat a bizonyítékokat, amik a magyar cionistáknak a kémtevékenységére vonatkoztak, és amelyeket, ha eddig ismertük volna, akkor előbb tudtuk volna őket leleplezni.”

              Csakhogy március 5-én meghalt Rákosi tanítómestere, Sztálin. Vele együtt sírba szállt az anticionista láz is. Hruscsov és köre kiiktatta a hatalomból L. P. Beriját, a minisztertanács első elnökhelyettesét és belügyminisztert, a Sztálin-éra utolsó szakaszának törvénytelenségek egész sorát elkövető., rendkívül befolyásos politikusát. Aki szintén zsidó származású, a Szovjetunióban „nemzetiségi” volt. Azt állították, hogy „Berija és bandája” felelős elsősorban felelős elsősorban az elmúlt évtizedek véres belső terrorjáért.

              / Megjegyzem: Károli Gáspár bibliafordításában is feltűnik a névrokona-vérrokona: „Megvénhedék pedig Dávid, és mikor igen koros volna, királlyá tevé az ő fiát, Salamont Izrael fölött…A gersoniták között találjuk Simhi fiait. Közöttük Bériát. Krónika I. könyve, 23. rész / 

              Az újabb szovjet minta Rákosinak sem volt ellenére. Egyik rokona, a reaktivált BM vezérőrnagy, miniszterhelyettes, Dékán István az ő utasítására 1953 májusára kidolgozott egy új koncepciót Péter Gábor ügyében: a törvénytelenségekért „Péter Gábor és bandája” viseli a felelősséget. Rákosi ezt követően, június 27-én az MDP KV ülésén kénytelen-kelletlen önbírálatot gyakorolt: ”Én vezettem az Államvédelmi Hatóságot. Ezzel kapcsolatban beleavatkoztam az ügyek vitelébe, beleszóltam abba, hogy kit tartóztassanak le, kit bántalmazzanak, kit hogyan ítéljenek el. E törvénytelen és helytelen beavatkozásomból súlyos hibák és tévedések származtak, melyek kivizsgálása és felszámolása most van folyamatban. E beavatkozásom megnehezítette az igazság felderítését, megkönnyítette az önkényeskedést, a törvényszegést.”

              A Moszkvából fújó új szelek az előző években háttérbe szorított Nagy Imrét repítették az ez év júliusában újjáalakuló kormány élére.

              Szomorú megjegyzés: Százak haláláért, ezrek törvénytelen megkínzásáért, a nép gazdasági és erkölcsi tönkretételéért felelős „politikusok” egész hada uralta az országot. Szinte mindegyiket, Nagy Imrét is beszámítva, kivétel nélkül fel kellett volna akasztani. Péter Gábor – Eisenberger Benjamin - Rákosi Mátyás – Rosenfeld Mátyás - Farkas Mihály - Lőwy Herman, Gerő Ernő – Singer Ernő – Apró Antal – Klein Antal.  Vég nélkül lehetne sorolni a bűnösöket, mind kötelet érdemeltek volna.

              És ma már olyan nehéz belegondolni, hogy Magyarországon volt egy olyan uralkodó garnitúra, amely a magyarság ellen minden fegyveres erőt és törvénytelenséget gátlás nélkül alkalmazhatott. Tipikus zsidó módszerekkel és bosszúvággyal. Erre Moszkvából hallgatólagos felhatalmazást kaptak, és a nyugati „haladó értelmiség” pedig tudomásul vette. Bauer, a körmös, és még vagy néhány ezren. Ezek ördögök voltak és nem emberek, mint a keresztény emberek számára a tatárok: Csak ezt „zsidójárásnak” kell neveznünk!

              Könnyű volt, nyugati politikai támogatással, kirobbantani ötvenhatot, és hosszú időnek kell eltelnie, mire a Szakasits - és Apró - féle hazaáruló csemeték is eltűnnek végre a politikánk színpadáról. Adja Isten, hogy még az én életemben megtörténjen!

 

                                                      Don Quijote és Sancho Panza

 

              Állítólag az első világirodalmi termés, amelynek komoly értéke van, Én azonban halálosan untam a lovag ismétlődő kalandjait. Mindig ráfogta valami szemben jövő csoportosulásra, hogy kóbor lovagok, a rossz szellem csak elvarázsolta őket, és neki most kutya kötelessége szembe szállni velük.

              Ma az USA a Don Quijote és fegyverhordozója Izrael. Ha rámutat egy emberi közösségre, mondjuk Irakra, és ráfogja, hogy valamilyen pusztító fegyver birtokosa, minden nemzetközi felhatalmazás nélkül, a legmodernebb fegyverekkel elpusztítja az országot, amint legutóbb hallottam, elsősorban a teljes keresztény közösséget. A lakosságot tehát lemészárolják. Aztán kiderül, miután a múzeumaikat is kifosztották, hogy tévedés volt az egész, mert sem pusztító szándék, sem létező veszélyes fegyverei nem voltak. Csak értékes olajkútjai, és halottai felmérhetetlen számban.  Sancho Panzanak valóban a fegyverhordozó szerepe jutott, valamint az, hogy a világ minden napilapjában eladja, és szimpatikus, sőt jogos

színben tüntesse fel az aljas akciót. Mostanában sorra vették az afrikai országokat, már éppen Szíria megsemmisítése van soron. A legfrissebb ellenfelük a fennálló Oroszország, amellyel szemben újra az erő politikáját szeretnék folytatni, mint ötven évvel ezelőtt. Csak most Ukrajna ürügyén. Sajnos ebbe a NATO-tagság miatt hazánkat is belekeverik, de úgy vélem, hogy az EU, mint közösség, nem lesz vevő egy élesebb konfliktusra.

              A műveletlen és bunkó Sancho Panza csendben van, mintha semmi köze nem lenne az egészhez, pedig a maga sunyi módján ő tervelte ki az egészet, és a bárgyú amerikai politikusokat orruknál fogva vezetik a következő bűntett színhelyére. Tengeri anyahajókkal és modern rakétatechnikával.

 

                                                      A Magyar Hírlap címoldalán

 

              „Új SZDSZ-t akar Amerika”

              „Nem mi vagyunk a tét, a sakktáblán az amerikaiak csak az egyik gyalog szerepét osztották ránk. De olyan gyalogként lépkedünk, amely nem akar a játékszabályok szerint játszani” – mondta Kövér László, az Országgyűlés elnöke a lapunknak adott interjúban. Kifejtette, a mostani történéseket nem különíthetjük el attól, hogy az Egyesült Államok  lehallgatta nyugat – európai vezető politikusait, így Angela Merkelt is. Ezért logikus a feltételezés, hogy Washington a szövetségesek között szokatlannak minősíthető tevékenysége nemcsak Magyarországot, hanem egész Európát érinti. A házelnök szerint az SZDSZ volt az a párt, amely az Egyesült Államok politikájának kiszolgálója és szószólója volt Magyarországon, és Amerikában most úgy gondolják, hogy ezt az űrt, be kell tölteni egy kreatúrapárttal, egy poszt – SZDSZ - szel, amely nélkül nem lehet kormányozni a Jobbikkal szemben.

              „A magyar külpolitika a némethez hasonlatos, vagyis az orosz – ukrán konfliktust az oroszok ellenére nem, csak velük lehet megoldani.”

                                                                                                        Orbán Viktor

 

              A választók kétharmada a ciklus kitöltését várja el. Noha mérséklődött a Fidesz – KDNP támogatottsága, a választók kétharmada a négyéves ciklus kitöltését várja a kormánypártoktól – derült ki a Századvég legfrissebb felméréséből. A teljes népesség körében mért 29 százalékos támogatottság nem a legrosszabb a Fidesz történetében. A biztos pártválasztók körében a Fidesz – KDNP 44 százalékon áll.

              A nácizmus, az idegengyűlölet és a rasszizmus elleni határozati javaslat elfogadását egyedül Washington nem szavazta meg az ENSZ-ben.      

                                                                                       Magyar Hírlap, 2014. december 27.

 

                                                              Lusitania

 

              „Február 3 - án Önök elé terjesztettem a német császári kormánynak azt a rendkívüli bejelentését, hogy február első napjától kezdődően félre akar állítani minden jog vagy emberiességből fakadó korlátozást, és arra akarja felhasználni tengeralattjáróit, hogy elsüllyesszen minden hajót, amely közeledni próbál Nagy – Britannia és Írország kikötőjéhez, Európa nyugati partjaihoz, akár a Földközi – tengeren Németország ellenségei által ellenőrzött kikötőkhöz. …

              A kereskedelem ellen irányuló jelenlegi német tengeralattjáró – háború – az emberiség ellen vívott háború.

              Ez háború az összes nemzetek ellen. Amerikai hajókat süllyesztettek el. Amerikai életeket vettek el oly módon, hogy amikor megtudtuk, mélységesen felháborított bennünket, de hasonló módon pusztították és süllyesztették el más semleges és baráti nemzetek hajóit is, a rajtuk lévő emberekkel együtt.

              Indítványozom, hogy a német császári kormány legutóbbi magaviseletét úgy minősítse, mint háború az Egyesült Államok kormánya és népei ellen; hogy formálisan elfogadja azt a hadviselő állapotot, amelyre rákényszeríttetett; és hogy tegyen azonnal lépéseket nemcsak az ország még erőteljesebb védelmi állapotba helyezésére, hanem minden hatalmat és erőforrásait alkalmazva arra törekedjék, hogy Német Birodalom kormányát rákényszerítse a háború befejezésére.”

                                 / Wilson elnök kongresszusi beszéde, 1917. április 2. /

              Következtetés: A németek győzelemre álltak, és a Lusitania katasztrófája, amely fegyvereket is szállított Nagy – Britanniának, éppen időben és időzítve következett be az amerikai hadüzenet. Majd a további szállítások, végül friss amerikai csapatok megjelenés Európában, az Antant Hatalmak oldalán. Mint vízbe fúlónak a mentőöv, hogy stílusos legyek.

 

                                         Ceausescu célba vette a paksi atomerőművet

 

              Magyarország elleni rakétatámadást készített elő Nicolae Ceausescu román kommunista diktátor. Erről Szőczi Árpás újságíró, Temesvár – A román forradalom kitörésének valódi története  című könyv szerzője beszélt, amikor pénteken Temesvárott bemutatták a kötetet.

              Az újságíró a budapesti történeti levéltárban bukkant 2013 novemberében egy olyan magyar hírszerzői jelentésre, amely arról szólt, hogy Caeusescu 1989 nyarán hét rakétát telepített a Kolozsvár melletti katonai egységbe, amellyel a paksi atomerőművet vette célba. A diktátor attól tartott, hogy az itteni reformok Romániába is eljutnak, és őt is elsodorják.

              Németh Miklós, akkori miniszterelnök megerősítette az információt. A fenyegetés hatására Magyarország az Amerikai Egyesült Államokból és Japánból szerzett be rakétavédelmi rendszert. Szőczi Német Miklóstól arról is értesült, hogy a magyar vezetés már 1988 óta együttműködött Victor Atanasie Stanculescu román tábornokkal arról, hogy együttműködnek, ha zavargások törnek ki Romániában. Az újságíró szerint a magyar katonai hírszerzés is segített a romániai felkelők oldalára átállt román hadseregnek abban, hogy megtalálják a lőállásokat, ahonnan Ceausescu fegyveresei a tömegbe lőttek. Temesváron. Elképzelhető, hogy a temesvári temetőjében eltemetett nyolc ismeretlen forradalmár között magyar titkos ügynökök is vannak.

 

                                                     Háború, szabályok nélkül

 

              Aki nem vak, az látja, hogy sátáni háború folyik hazánk ellen. Nem igazi háború, mert annak – elvileg – vannak szabályai. Van, amit szabad, van, amit nem, s van, ami ajánlott, s van, ami kötelező. A hadakozók hatalmat akarnak szerezni ellenfelük fölött, el akarják foglalni országát, de nem minden áron. A történelemből sok példa maradt ránk.

              II. Konrád német császár hadai 1030-ban megtámadták hazánkat. Legyőzhetetlen uralkodónk, Szent István, a Hérodotosz révén a Kr. e.  5. század óta ismert szkíta stratégiával – visszavonulás és fölperzselt föld – kiéheztette és szétzilálta a császári hadsereget. Maradékait Bécsbe űzte, s ott elfogta. Ám nem koncolta föl, hanem megetette és elbocsátotta. Miért? Mert keresztény volt, mert szent volt, mert bölcs volt. Tudta, hogy a németek ezután is szomszédaink lesznek. Együtt kell velük élni, ha tetszik, ha nem. Ahogy manapság mondják: a gyűlölet nem pálya. A bölcs ember – legyen vezér, vagy válópereskedő lakatos – úgy indul ütközetbe, hogy a visszavonulás útjára, a jövendő békére tekint. Mi lesz, ha engem elüt a hajókötél, s a gyerekek a „másikra” szorulnak? A gyűlölködő viszont vak és esztelen, nem gondol a holnapra, csak a pillanatnyi sikerre és persze önmagára: ő mindent akar, örökké fog élni.

              A gyűlöletmesterek szakemberek. Kitanulják, hogyan kell a népek lelki békéjét földúlni, s miként kell fölkelteni az emberek legalantasabb indulatait, s miként tolják közéjük a leggőzösebb alakokat. Ehhez a sokaságot tömeggé kell zúzni, vagyis szétbontani az évezredek alatt kialakult szeretetkapcsolatokat, amelyek a haza, a nemzet, a kultúra, az egyes emberek természetes kötelékeit megformálják. A tömegben – Gustave le Bon óta, vagyis több mint száz éve tudjuk – mindig a legalacsonyabb szellemi színvonal érvényesül, értelmi, erkölcsi és érzelmi síkon egyaránt. Ezen a szinten bármi lehetséges. Például a jakobinus képviselők a konventben amúgy egyáltalán nem voltak ostoba emberek, ráadásul egymást is  meglehetősen ismerték, mégis megszavazták mentelmi joguk felfüggesztését, azaz beutalójukat a guillotine alá…

              A demokratikus rendszerek sokfélék lehetnek. Mindnek közös vonása, hogy a nyilvánosságra, a bizalomra, együttműködésre és dinamikus hierarchiára épül. Úgy is mondhatnánk, hogy értett, felelős, erkölcsös emberekre. A nyilvánosságon ma átláthatóságot értünk, elsősorban a közhivatalokét. Ezt a jogát a nép a sajtó útján gyakorolja, ami a korgubancra mutat: ugyan kié a sajtó, a választóké vagy a tulajdonosoké? A bizalom ennyi: igaz, ami igaz. Elhiszem, amit mondasz, ha nem értünk egyet, vitánkat a logikára bízzuk. Az együttműködés magába foglalja a nézetkülönbségek áthidalhatóságának reményét, a sokféleséget meg az árnyalatok közti vita jogát és lehetőségét, a többségi elvet. Nevezhetnénk szeretetnek is, ha elég bátrak volnánk…

              A dinamikus hierarchia egyrészt a szubszidiaritást, a kisebbségek jogát jelenti. Előbb a maguk körében, de az egészre is kihatóan és odáig lemenően, hogy a muzsikában a nyolcéves Mozart véleménye legalább annyira megfontolandó, mint egy 8x8 éves korátlagú Zeneakadémiáé.

              E fogalom része a rendszeres választás joga, azaz a politikai váltógazdaság alkotmányos szabályok szerinti működése is. Mindez igen szép és jó, ámde gazdaságkorban élünk, ahol egy kérdés létezik, az érdeké: megéri vagy sem. Az előbb felsorolt eszmék ehhez képest sokatlagosak. „Ha úgy látjuk, hogy valahol nem jól mennek a dolgok, alaposan befűtünk nekik.” Nem írom ide, hogy kitől való az idézet, mert a végén kitiltanak még Újpalotáról is.

              A dolgok akkor mennek jól, ha a pénzizmus érdekeit szolgálják, tehát a legtöbb pénzét. A főpénzét. Az egész világon övé a sajtószabadság, amit ma véleményformálásnak neveznek. Helyesen, mert a sajtónak egyre kisebb részét nyomják – sajtolják, a többség sebesen iramlik át a megfoghatatlanság irányába. Az ellenőrizhetetlenségbe azonban nem, mert a pénz markából nem szabadul: a fönnmaradásához ugyanis támogatás kell, leginkább hirdetések formájában. És kitől jön a hirdetés, a pénztől vagy a néptől?

              A sajtó – meg a többi szabadság lényegében megszűntnek mondható az úgynevezett „demokratikus„világban. Nem holmi „cenzori irónok’ törölték az élők sorából, hanem a hülyítés. A tankötelezettség ellenére a lakosságnak bő harmada funkcionális analfabéta, olvasástudása megáll az árcédulák,, a cégtáblák meg a képregények böngészésénél. Homéroszt, Shakespeare – t vagy Krúdyt a mai fölnőttek százalékban alig kifejezhető töredéke olvas. A filmek, a dalok szókincsét régóta korlátozzák a hollywoodi gyártók, hogy a közönség megértse! Ezzel a szókincsmaradékkal lehetetlen az igényes, vagyis például a demokratikus gondolkodás.

              Alaptörvényünk vitába bocsátása óta igen buzgók mifelénk a gyűlöletmesterek az említett szabvány szerint. Ez igen árulkodó, hiszen a mi nyelvünk milliónyi szavát minden magyar megérti. Ezért volt jellemző az utóbb szervezett tüntetések népszónokainak gyermeteg makogása. Igyekeztek „kereten” belül maradni: követelem, igen, nem, stb. Mestereik tudják, hogy az Orbán-kormány Európa legdemokratikusabbja, hiszen kétszer kapott kétharmadot. Éppen ezért meg sem próbálkoznak új választást szorgalmazni, mert csicskásaik azt is elvesztenék. Inkább áttaszigálják a gyűlölet irracionális síkjára az ügyeket, ahol nem kellenek érvek, nincs vita, ahol gondolat helyett indulat úr dúl.

              Egy politikából élő ember minap a kormányt a „maffia” varázsigéjével sújtotta. E szó rávilágít a helyzetre, és a támadók párbeszéd-képtelenségére. Képzelje el a gyűlölködő, hogy őt vádolják meg a jellegzetes maffiagazságokkal! Gyilkos vagy! Rabló! Hogyan védekezne? Akire ilyesmit ráfognak, azt egyúttal kitaszítják a társadalomból. A kitaszítottal pedig bármi megtehető, hajdan, aki meglátta, megölhette. Ez a bizonyítatlan, ráolvasott vád sem politikai, sem emberi szinten nem kezelhető. Aki ilyet mond, az vagy nem egészséges, vagy kilépett a nemzetből: nem akar együtt élni a többiekkel. Fütyül az alkotmányos keretekre, és azt szeretné, hogy a magyar közélet vitái „ukranizálódjanak”, és vér folyjék a pesti utcán.

              Szent István másként gondolta.

 

                                                                   Magyar Hírlap, Czakó Gábor: 2014. december20.

 

                                                                   Vég vagy kezdet

 

              A nyolcvanas évek végén, a kilencvenes évek elején, amely időszakot leegyszerűsítve és önfelmentésként kizárólag a „rendszerváltás korszakaként” szoktuk emlegetni, két alapmű is megjelent.

              Fukuyama még 1989-ben írta meg A történelem vége című esszéjét. Huntington – Fukuyama tételére válaszul – 1996-ban publikálta először esszéjét A civilizációk összecsapása és a világrend átalakulása címmel.

              Fukuyama tétele az volt, hogy a hidegháború végeztével, a nyugatias típusú liberális demokrácia győzelmével véget ért az emberi történelem. Ugyanis az emberi fejlődés végpontja és egyben nyilván csúcspontja is a liberális demokrácia. S mivel ez győzött, a harcoknak vége,, az emberiségre egy alapvetően unalmas, nyugodt kor vár, amely eltart az idők végezetéig. Huntington ezzel szemben arról értekezik, hogy a nyugati típusú demokrácia nem egyetemes. a világban többféle civilizáció létezik és él egymás mellett, és korunkban ezen civilizációk között új összecsapások várhatók, az erősviszonyok módosulása zajlik.

              Ma, huszonöt évvel a „rendszerváltások” után mindenki megítélheti, Fukuyamának vagy Huntingtonnak volt-e a nagyobb igazsága. Anélkül, hogy bárkit befolyásolni akarnék, emlékeztetek azokra az iszonyatos képsorokra, amelyeken nyugati emberek térdelnek valahol a szíriai vagy iraki sivatagban, és az Iszlám Állam fegyveresei készülődnek levágni a fejüket. Számomra ez a borzalom Huntington igazát támasztja alá. És ne essünk abba a hibába sem, hogy kizárólag az iszlámot tételezzük a nyugati liberális demokráciával szemben álló civilizációnak. Hiszen önálló civilizáció a kínai, a japán / integrálva számos nyugati elemet /, aa hindu, a buddhista, az ortodox keresztény / Oroszország primátusával /, a latin – és dél –amerikai civilizációk, valamint az afrikai / szubszaharai / világok, ez utóbbiak számos estben a radikális iszlám befolyása alatt / lásd például Boko Haram /. Huntington külön említi  az úgynevezett „magányos államokat”, amelyek különböző civilizációk között ingadoznak vagy éppen civilizációt váltanak. Ezek közé tartozik a roppant erős és egyre inkább megkerülhetetlen Törökország, a végső pusztulás szélén álló Haiti, Etiópia vagy éppen Izrael /  és szerte a világban létező zsidó diaszpóra, amelynek egyedül megengedett, hogy vallási alapon tagadjon számos liberális alapelvet. Miért is? /

              Nos, mindezek ismeretében érdemes talán higgadtan végiggondolni a világ jelenlegi állapotát. Különös tekintettel arra, hogy az emberiség mai állapotában az önpusztítás mámorában létezik, és ezen önpusztítás, fenntarthatatlan életforma, a Föld nevű bolygó és erőforrásainak esztelen felhasználása és pazarlása, a végzetes és már most irreverzibilis szennyezés, a túlfogyasztás, és minden rettenet elsősorban a nyugati liberális demokráciák sajátja. / Kína zárkózik fel rohamosan ebben az esztelen és öngyilkos versenyben. /

              A liberális demokráciák vezető ereje pedig az Egyesült Államok. Az az Egyesült Államok, amely szintén jelentős változásokon esett át a hidegháború megnyerése óta. Például miközben rigorózusan ügyel nemzetállamként a demokratikus és civilizációs szabályok betartására, mint birodalom egyre gyakrabban viselkedik latorállamként. Háborús bűnök elkövetése, demokratikus és civilizációs szabályok semmibe vétele, kínzások, tárgyalás nélküli évtizedes fogva tartások, az egész világ, közöttük a legszorosabb szövetségesek titkos és törvénytelen lehallgatása – mindez jelzi az átalakulás folyamatát.

              Aki ma azt hangoztatja, hogy az Egyesült Államok a szabadság és a demokrácia őrzője, az nem hajlandó tudomást venni a tényekről. Aki ma kizárólag összeesküvés-elméletnek tartja, hogy az Egyesült Államok birodalmi érdekei szerint igyekszik beavatkozni  például Kelet-Közép-Európa politikai viszonyaiba, az vagy teljesen hülye, vagy az Egyesült Államok ügynöke. Aki nem képes felfogni, hogy Ukrajna NATO-tagsága egész térségünk békéjét fenyegeti, az nem képes felfogni semmit sem. Aki nem látja, hogy itt Oroszország ellenében és Oroszország nélkül nem lehet semmilyen politikát csinálni, az egyszerűen idióta.

              Aki pedig ezen realitások figyelembe vevőjét azzal vádolja, hogy elárulja a magyar érdekeket és odadobja az oroszoknak, az egyszerűen gazember. Különös véletlen, hogy ezen vád legbőszebb hangoztatói döntő többségükben nem oroszok, hanem a szovjetek feltétel nélküli kiszolgálói voltak, vagy miközben ezt sikoltozzák, CCCP feliratú pólót viselnek beteg és didergő lelkük felett.

              Igen: az első világháború nem ért, de nem is érhetett véget azzal az igazságtalan és ocsmány békével, amellyel megpróbálták lezárni. Az első világháború folytatása éppen a béke volt, amely szükségképpen torkollott a második világégésbe. És a második világháború sem ért véget, hanem folytatódott a hidegháborúval. S bizony, a tapasztalat alapján nyugodtan kijelenthetjük, hogy nem Fukuyama, hanem Huntington jóslata vált valósággá. Ez pedig akkor a negyedik világháború.

                                                       Magyar Hírlap, Bayer Zsolt: 2014. december 31.

 

              Megjegyzés: Egészítsük ki azzal, hogy a „hidegháború” csak az európai és észak-amerikai országoknak volt „hideg”. Csak a háborúk színtere változott. Amerika és a Szovjetunió mérkőzött tovább Korea, Vietnám, Kambodzsa, Laosz, Algéria, Egyiptom, Kuba, Kongó, Pakisztán-India, India-Kína, Guinea, Angolna földjén. Európa csendes, mert a berlini, a poznani, a magyarországi, a csehszlovákiai rendszerváltó kísérleteket a NATO semmilyen módon nem támogatta. Ugyanakkor légihidat létesít Nyugat – Berlin életben tartására, de a sorozatos palesztin - izraeli összecsapásokban teljes mértékben, tehát katonai és diplomáciai síkon egyaránt, még manapság is a zsidókat támogatja. Akkor ez nem is a negyedik világháború, hanem egy permanens háborúsorozat, amelynek egyre modernebb fegyvereit elsősorban az USA és a Szovjetunió szállítja. Az egész huszadik századon folyamatosan végighúzódó vérfolyam, amelynek könnyű kitalálni, kik a szervezői és haszonélvezői. Akikre nem vonatkozik semmilyen ENSZ-határozat. Na, melyik államocska az?

 

                                                    Mennyit ér egy élet?

 

              Mennyit ér egy élet? – mert hogy erről lesz szó. Arról a nyolcszáz-kétezer palesztinról, akiket az elmúlt két hétben izraeli katonák öltek meg. Az áldozatok döntő többsége civil, közöttük sok a kisgyerek. A sebesültek száma ezerkétszáz vagy annál is több.

              A Gázai övezet kísértetei ők. Gettóba zártak, megalázottak, kirekesztettek, elnyomottak, megbecstelenítettek, ők, akiknek elrabolták a hazáját, és akiket bármikor minden különösebb probléma nélkül meg lehet gyilkolni.

              Az izraeliek iskolákat bombáztak. Iskolákat, amelyek óvóhelyként működnek most éppen. És kórházakat. És lakóházakat. Aztán amikor egy palesztin siheder a romok alatt keresi hozzátartozóit, izraeli mesterlövész les rá, és kioltja életét. Háromszor lő rá.

              Miközben az izraeli reguláris hadsereg naponta követ el ilyen és ehhez hasonló háborús bűnöket, a zsidó civilek a környező dombokra, kanapékat, foteleket visznek fel, meg  némi üdítőt, és onnan lesik távcsővel kukkolva, mi is történik Gázában.

              A világ pedig csak bámul, és nem hiszi el ezt az egészet. És hogy megnyugtassa lelkiismeretét, mond szép szavakat. Meg fél szívvel, fél lélekkel elítéli Izrael katonai akcióit., aztán nem történik semmi. Soha nem történik semmi.

              Ezernél is több civil halott. Több száz halott gyerek, és ezerkétszáz sebesült gyerek.

              Ez a halottak számát tekintve közel három lelőtt maláj gépnyi áldozat. De hát a maláj gépen, ugye, nyugati emberek ültek. Rengeteg holland, ausztrál, amerikai. Így aztán az ítélettel, az elementáris felháborodással és a válaszlépésekkel is készen állt a „civilizált”, „művelt” világ. Készen állt, azonnal. Ugyan senki nem tudja, ki is lőtte le azt a gépet valójában, és soha nem fogja megtudni senki sem, csak azok, akik valóban lelőtték.

              De a lelőtt maláj gép háromszáz áldozata kiváló propagandaanyag lett egy szempillantás alatt. Oroszország elleni propagandához kellettek, kellenek.

              Egy közepes értelmi képességekkel rendelkező gyerek is rájön három perc alatt, hogy Putyin az egyetlen ebben a sok ismeretlenes egyenletben, akinek a legkevésbé állhatott érdekében a maláj gép lelövése.

              Kristálytiszta: ezért teszik Putyint felelőssé. Putyint és Oroszországot. És máris elkészült a szankciók egész arzenálja, és naponta hallatszik a fenyegetőzés, moral insanityk követelik habzó szájjal, hogy vegyék el Oroszországtól a 2018-as foci-vb rendezési jogát. A leghangosabbak az amerikai kinyilatkoztatók, akik 1988. július 3-án lelőtték az Iran Air 655-ös járatát a Perzsa –öböl felett – kétszáztizenkilenc ember veszett oda. Az Egyesült Államok egy ideig összevissza hazudozott, végül elismerte a gép lelövését.. De Bush kijelentette, hogy sohasem fog bocsánatot kérni Irántól, bármi is derüljön ki a gép lelövésének körülményeiről. És most ezek pofáznak.

              Azt viszont egész pontosan tudjuk, hogy kik öltek és sebesítettek meg több száz palesztin gyereket, De nincs ítélet és nincsenek szankciók. Undorító mismásolás van, meg félrebeszélés meg félrenézés.

              Meg a gázai pokol van, és a poklot fotelből, vihogva kukkoló izraeliek vannak. És kegyetlenség és terror és gyilkolás és bűn, bűn, bűn minden istenverte napon.

              Azt még nem tudjuk, mi történne, ha Izrael nyolcszáz amerikait vagy hollandot ölne meg, köztük több száz gyereket is. Lehet, hogy akkor erőteljesebb lenne a fejcsóválás – a többi néma csönd. De most „csak” a palesztinok pusztulnak, most kiszámítható és egyszerű minden.

              De van egy rossz hírem: Izrael téved, ha azt hiszi, hogy az idők végezetéig felmentése lesz mindenre Auschwitz miatt. Mert most azt hiszi.. És a világ ehhez asszisztál. De nem lesz mindig így.

              Mert az ember akkor is ember, ha palesztin. A bűn pedig akkor kis bűn, ha izraeliek követik el. És erre hamarosan a világ is rádöbben majd. Illetve már régen rádöbbent. De hamarosan ki is fogja mondani. Jó hangosan és félelem nélkül.

                                                                         Magyar Hírlap, Bayer Zsolt: 2014. október 14.

 

 

                                                      Grosics Gyula emlékére

 

 

              … Csak azt nem értettem, hogy miért a Tatabányában véd. Még a mostaninál is kevesebbet fogtam fel akkoriban a világ dolgaiból, ötvenhatból, pártból, szakszervezetből, disszidálásból, de azt azért éreztem, tudtam, hogy neki valami nagy-nagy csapatnál lenne a helye. Bozsik a Honvédban játszott, Hidegkuti az MTK-ban, Puskás, Kocsis, Czibor kinn maradt, csak Grosics ment Tatabányára.

              Pedig vitték volna, tengernyi pénzt ígértek érte a világklubok. A brazil Flamengóhoz alá is írt, de aztán azt mondta, hogy ő a Gellért-hegyet akarja nézni, nem a Cukorsüveget. S csak jóval később értettem meg, ebben benne volt az is, hogy a dorogi bányászgyerek hite, lelke, becsülete nem eladó. Különösen nem az ő hite, amely az ÁVH-börtön után jóval bonyolultabb volt egy átlagkapusénál.

              Amikor már személyesen volt szerencsém ismerni, az egykori dorogi ministránsgyerek egyszer azt magyarázta, hogy hit nélkül semmi nem megy, még a másik oldalra sem tud átjutni az ember. Hát, ő átjutott. Szerencsés volt, bár nehéz, mégis csodálatos korban született, a legnagyobbakkal játszhatott együtt, a legkiválóbbaknak jelentette a stabil hátországot, és a legnagyobbakkal bukhatott el. A berni VB-döntő szinte az utolsó pillanatig nyomta a lelkét. Az a harmadik gól. A Rahné.

              Amikor Puskás a kilencvenes években hazajött az Aranycsapat Kft. megalakulására, Grosics azt panaszolta, hogy éppen most műtötték a szemét. Mire az asztal másik sarkán beszélgető Puskás Öcsi rögtön belecsípett: „Minek most? Akkor kellett volna, akkor kellett volna” – mondta, majd beszélgetett tovább. Jól emlékszem, Grosics nekünk magyarázkodásba kezdett, hogy akkor kinek a lábától nem látta Rahn lövését. Meg különben is, más meg elrúghatta volna a labdát. Hát valahogy így. S akkor értettem meg, hogy a világbajnoki ezüst mindig vele marad, az apró hibája örökre nyomni fogja a lelkét.

              Hát most elment, közhellyel azt mondhatnám, már nagyon sürgették Puskásék. Vitte magával az egyéniségét, hitét, védéseit. Remélem azt már nem látta, amint a horvát Pletikosa későn vetődik Neymar labdájára.

                                                                         Magyar Hírlap, Kiss László: 2014. október 7.

 

                                                                 Fertőtlenítés

 

              Két kép nem hagy nyugodni csütörtök óta. Az egyiket az Inrernatial New York Times közölte október másodikai címlapján, a másikat a New Europe című brüsszeli hetilap szeptember 28-án megjelent legfrissebb számának második oldalán. Mindkét fotó az eboláról szól, de míg az előbbi megrendítő és szívszorító, az utóbbi felhasználása ostoba, ízléstelen, pofátlan, rosszindulatú, aljas és felháborító.

              A New York-i napilap globális kiadványa egy Sierra Leone-i kórház két ágya között, a rideg kövezeten tehetetlenül fekvő, ebolagyanús, négyéves kislányt mutat. A magára hagyott gyermek tekintete beletörődésről, kilátástalanságról árulkodik, körülötte a kövezeten emberi testnedvek.

              A brüsszeli újság képén egy fertőtlenítőkamrán áthaladó ember látható teljes védőfelszerelésben. A fotó átlagos, az aláírt képmagyarázat azonban gyalázatos és hatásvadász: ”Brüsszel fertőtlenítésre készül. Nem, nem az ebola, Orbán ellen.”

              Nos, ez a bukaresti kiadót is megjárt lap Orbánozik most, párhuzamba állítva a magyar kormány uniós politizálását a világot komolyan fenyegető járványos vírusbetegséggel, és szakmaiatlan húzással egyszersmind kegyeletsértést követ el az ebola áldozataival  és azok hozzátartozóival szemben. Lelkük rajta, de, de Basescu ellenes puccsuk más megvilágításba helyezi mostani, Orbán Viktor ellen körvonalazódó ízléstelen támadásokat, ami konkrétumok említése nélkül is kiváló hátszelet ad hazánk hírnevének megtépázásához.

              Demoralizáló azt tapasztalni, hogy Brüsszelben és Washingtonban még ma is a kríziskezelő, a saját útját járó Magyarország forróbb téma, mint az Iszlám Állam kegyetlenségei vagy az ebola könyörtelen fenyegetése. És fájdalmas, ahogy ahhoz a gusztustalan kampányhoz, amelynek élére most Barack Obama és diplomatái álltak – uniós barátaik mellett -, magyar ellenzéki EP - képviselők csatlakoztak, amikor hazánk uniós jelöltjét hallgatták meg Brüsszelben. Magyarország eddig sikeresen kivédte az éppen a demokrácia világbajnokai által ellene indított támadásukat. Éppen ezért mi most is inkább az ebolásnak vélt afrikai gyermekekért aggódunk. Ez a normális. Legalább, mi, magyarok foglalkozzunk a világ égető gondjaival, ha már a „nagyokat” álgondok gyötrik.

              Természetesen nem bánnánk, ha nagy és erős barátunk, az Egyesült Államok is példát venne rólunk. Addig is azonban, amíg végre magához nem tér, virtuálisan örökbe fogadjuk az afrikai kislányt. Egyelőre ennyit tehetünk, de talán nem leszünk egyedül.

              Megjegyzés: Addig is csatlakozzunk Gorbacsov friss indítványához, amely azt tartalmazta, hogy „az USA is hajtsa végre a maga peresztrojkáját és glasznosztyát, mert különben világégés fenyeget. Hagyja már abba ezt a NATO-nevű hadi versenyjátékot!”

                                                                       Magyar Hírlap, Kristály Lehel: 2014. október 4.

                

 

                                                              A fal árnyéka

 

 

              Bár az NDK első számú vezetője, Erich Honecker 1989 elején azt nyilatkozta, hogy a berlini fal még ötven vagy száz év múlva is állni fog, tíz hónappal később, november 9-én éjjel erőszak nélkül leomlott a keletnémeteket Nyugat – Berlintől 1961 augusztusa óta elválasztó fal. Ezzel, illetve röviddel lezárult a hidegháború több mint négy évtizedes korszaka, Európa keleti felén pedig ekkor ért véget a második világháború, hiszen a fal leomlása után a szovjet csapatok hamarosan kivonultak az 1944-45-ben megszállt, gyarmatosított valamennyi közép-és kelet európai országból.

              Az akkori magyar kormányzat az osztrák határ megnyitásával, a keletnémet menekültek Nyugatra engedésével 1989 szeptemberében ütötte ki az első követ a berlini falból, így nagy szerepet játszott abban, hogy egy év múlva újraegyesülhetett a második világháború után kettévágott Németország, azaz a szovjetizált NDK ünnepélyesen beolvadt a Német Szövetségi Köztársaságba. Az Európa két felét 1945 óta elválasztó vasfüggöny fizikai lebontását már 1989 tavaszán megkezdte Németh Miklós kormánya, s a békés, tárgyalásos rendszerváltoztatási folyamat a nyáron megkezdődött. Ennek zárópontja az első szabadon választott kormány 1990. május 23-i megalakulása volt. Antall József miniszterelnök akkor azon reményét fejezte ki, hogy mi, magyarok, akik úttörő szerepet játszottunk a totális rendszerek megsemmisítésében, nem egyoldalú szerelemmel, hanem kölcsönös megbecsüléssel csatlakozhatunk Európához. Szabadság, morális újjászületés, szociális piacgazdaság, európaiság – ezeket nevezte meg jobbközép koalíciós kormánya négy alapelvének.

              Hogy az emberek többsége mit gondolt, mit kívánt vagy remélt az európai szó hallatán, arra ékes bizonyíték volt a berlini fal leomlása előtt éppen egy évvel november 7. A „Nagy Októberi Szocialista Forradalom ünnepén, munkaszüneti napon friss világútlevéllel a zsebükben százezrek keltek át az autóikat megtöltő családtagokkal, nagyszülőkkel – az egyéni kis valutakereteket összeadva – az osztrák határon, hogy megrohamozzák Bécs üzleteit Gorenje hűtőládáért és Grundig videomagnóért…

              Ez a televízióban látott emlékezetes képsor fejezte ki talán a legplasztikusabban, hogy a magyarok a rendszerváltozástól, a szabadságtól legfőképpen a fogyasztás szabadságát, a nyugati – elsősorban osztrák - életszínvonal gyors megközelítését várták, remélték, a „szociális piacgazdaság” kissé ködös kifejezésen magasabb fizetéseket, nagyobb jólétet, lét – és jogbiztonságot értettek.

              A közös érdek, amely a társadalom tagjait egyformán köti a hazához, csupán két szó:  szabadság, tulajdon – mondotta Kölcsey Ferenc a pozsonyi diétán száznyolcvan éve, s ezt a szállóigévé vált mondatot választotta jelszavának huszonöt éve a szabad, demokratikus Magyarország és a szociális piacgazdaság programját zászlajára tűző MDF. Az új kormány azonban nem tudta beváltani ígéreteit és a hozzá fűződő reményeket. 1990-től  gazdasági válság, száguldó infláció, üzemek bezárása, tömeges munkanélküliség, az életszínvonal zuhanása, megszorítások sora következett. Vagyis a rendszerváltás a magyarok óriási tömegei számára nem szabadságot hozott, hanem kiszolgáltatottságot zúdított rájuk.

              Ma már tudjuk, a szociális piacgazdaság és az európai életszínvonalhoz felzárkózás negyed százada azért volt illúzió, mert Magyarország több mint négy évtizedes szovjet megszállásból és kommunista diktatúrából úgy szabadult fel, hogy egy kissé leegyszerűsítve, de találóan írta húsz éve Kiss Dénes költő: ”Kimentek a tankok,/ bejöttek a bankok.”

              Ugyanis hazánk a vasfüggöny leomlása után egy teljesen más, de nem nemzeti és nem önálló új hatalmi keretbe, a neoliberális kapitalizmus globális terébe lépett, ahol az új játékszabályokat az 1989 tavaszán megfogalmazott ”washingtoni konszenzus” fő gazdasági tézisei – liberalizáció, privatizáció, dereguláció – és az azokat képviselő multinacionális befektetők diktálták. az ennek jegyében megszervezett piacgazdasági átmenethez asszisztáló, magát szocialistának és liberálisnak, önző és mohó politikai hatalmi elit a privatizáció során magánosította az állami vagyon jelentős részét, s még nagyobb hányadát külföldi befektetőknek juttatta nagyrészt máig ismeretlen, ráadásul illegitim módon, a magyar nép többségét megfosztva a tulajdonszerzés lehetőségétől.

              „Lehet-e hosszú távon legitim egy politikai berendezkedés, ha a tulajdon nincs igazolva?” – kérdezte Lánczi András politológus éppen tíz éve megjelent könyvében. A kérdésben benne volt/van a válasz.

              A Tellér Gyula által a „rendszerváltás rendszerének” nevezett, folyamatos jövedelemkivonó és erőforrás – felélő zsákutcás gazdasági-politikai rendszer ugyan 2010-ben megbukott. Az idén pedig végső csapást szenvedett, de az előző húsz év hatalmas gazdasági, társadalmi és humántőke-deficitjétől – amit súlyosbított a 2000 óta tartó európai gazdasági válság – még mindig nem tudtunk megszabadulni. Magyarország gazdasági fejlettsége és a nagy többség életszínvonala – gondoljunk csak az átlagbérek négy-ötszörös különbségére! – ma távolabb van a fejlett nyugati államokétól, mint huszonöt éve volt, s országunk nemcsak az uniótól szakadt le, de saját régiójától is.

              Érthető, hogy a magyarok zöme a rendszerváltás vesztesének tartja magát, s 2010 után az idén három választáson is újra megerősítette, hogy az előző húszévitől gyökeresen eltérő, önálló nemzeti gazdaság – és társadalompolitikát kíván, amely által közeledhetünk az oly régóta áhított európai, polgári életformához és életszínvonalhoz. Huszonöt év után végre itt az idő, hogy megszabaduljunk a berlini fal hosszú árnyékától.

                                                                 Magyar Hírlap, Faggyas Sándor: 2014. november 8.

 

                                       Helyes kormányretorika puccskísérlet idején

 

              A demokratikusan megválasztott Orbán-kormány létét ma kizárólag az Egyesült Államok fenyegeti. Mint tette azt átmeneti sikerrel, hatalmas pénzzel támogatva helyi „civilszervezeteket” és a helyi ellenzéket egy sor olyan országban, ahol „színes„ forradalmak puccsolták meg a hivatalban lévő kormányt Grúziától Ukrajnáig.

              Ennek ellenére , az Orbán-kormány politikusai két nyelven beszélnek Míg a legfelső szinten egy pillanatra sem becsülik le a veszély nagyságát, a miniszterelnök szerint az Egyesült Államok az eddigi passzív beavatkozás helyett immár aktívan avatkozik be a „műveleti területté” nyilvánított hazánk belügyeibe. Az amerikai beavatkozás paradigmaváltását sorra ismerik el a kormány vezető politikusai.

              Lázár János, a Miniszterelnökséget vezető miniszter zsandárnak nevezte az Egyesült Államokat. Kövér László a lapunknak adott interjúban kijelentette, Washingtonban nemcsak kormánycserét akar, hanem ellenzéki elitcserét is. Minderről nem csak az Egyesült Államok  budapesti ügyvivőjének megnyilatkozásai és célzott látogatásai óta tudnak azok, akik korábban nem hittek Charles Gati, Clinton elnök volt nemzetbiztonsági tanácsadójának nyílt és őszinte szavaiban, melyek szerint, ha az Orbán-kormányt nem lehet demokratikusan eltávolítani, akkor erővel kell megdönteni.

              Ha egy demokratikusan megválasztott kormányt létében kívülről fenyegetnek, akkor a kabinet politikusainak nem lenne szabad kétfelé beszélniük. Még kevésbé hűségnyilatkozatokat tenni a fenyegető ország irányába.: Mely ráadásul a világ legerősebb hatalma.

              Sajnos, nem ez történik. Sorra jelentkeznek „Orbanisztán diktatúrájának” ellenzéki médiájában azok a kormánytisztviselők, akik ezt teszik. Az atlantista hűségében nehezen felülmúlható Németh Zsolt, a parlament külügyi bizottságának Fideszes elnöke az Index.hu hírportálnak adott interjúban egyebek között úgy észlelte, hogy saját kormánya Amerika retorikája „vészesen” kezd emlékeztetni a Putyinira. Hozzátette, az amerikai kitiltásokra válaszul ne „kitiltsunk, hanem meghívjunk, és vendégül lássunk!” – mondta a parlamenti államtitkár.

              Németh nálunk valóban nehezen múlható fölül atlantizmusban. De azért felülmúlható. Jeszenszky Géza, az Antall-kormány volt külügyminisztere, korábbi washingtoni, majd a mai kormány által kinevezett volt oslói nagykövet december 21-én járult az ATV-hez, hogy felvezetésében faarccal hallgassa azt a „méltatást”, mely szerint ő a norvég Ökotárs Alapítvány sötét pénzügyeit ért hamis vád miatt mondott le posztjáról.

              Az interjúban Jeszenszky elmondta, „ő Amerikát nem zsarnoknak, hanem a világ békéjét, rendjét szívén viselő országnak” nevezi. Hozzátette még: „hál Istennek”, hogy annak idején már Mark Palmer amerikai nagykövet beleavatkozott belügyeinkbe.

              Jeszenszkynek nemcsak szakmai teljesítményével, de memóriájával is bajok vannak. Ugyanebben az interjúban azt mondta – rosszallva, hogy Szijjártó Péter külügyminiszter jelentős cseréket hajt végre a diplomáciai karban – hogy, noha ő egy rendszerváltás után vette át a tárcát, a természetes kopással is csak a harmadát cserélte ki az állományának. Holott 1994. november 12-én, a Népszabadságban megjelent interjúban úgy nyilatkozott: „Én bizalmat szavaztam a régi gárdának, mondhatnám, kivétel nélkül mindenkinek.”

              A jelenlegi kormányt a hazai civil szervezetekkel és a mindig az idegen érdekeket magasztaló médiájával együtt eltávolítani igyekvő Egyesült Államok veszély vagy képzelt veszély esetén mindig ugyanazon a hangon beszél. Sőt, a ”szabad” médiája is. Amely uniszónóban hazudott az akkori kormánnyal Irak megszállása előtt arról, hogy Szaddam Husszein, iraki diktátornak / aki iránt ma óriási a nosztalgia a szétbombázott országban / tömegpusztító fegyverei vannak.

              A Salon. com amerikai internetes portál visszatekintve ezt úgy értékelte, hogy „a média minden ága csődöt mondott, a napilapoktól, a magazinoktól és az internetes portáloktól kezdve a televíziós hálózatokig és a rádióig.”

              Irakot megszállása előtt tizenkét éven át sújtották embertelen szankciók. Lesley Stahl sztárriporter 1996. május 12-én, a CBS amerikai televízió híres 60 perc című műsorában e szankciók hatásáról beszélgetett Madeleine Albrighttal. Megkérdezte, megérte-e, hogy e szankciók miatt félmillió iraki gyerek meghalt. A Prágában született, később külügyminiszterré kinevezett, akkori amerikai nagykövet azt felelte: „Úgy gondoljuk, megérte.” Az interjúért – akkoriban a média még szabadabban beszélt - az ismert tévés Emmy-díjat kapott. Ha bármely más ország kormányának magas rangú tisztségviselője ugyanezt mondta volna bármely más országban elpusztított akár egyetlen gyermek életével kapcsolatban, azonnal diplomáciai karanténba helyezik.

              Amerika azt a hazugságot is felhasználta Irak lerohanására, hogy annak köze volt a 2001. szeptember 11-i terrortámadáshoz. A hadjárat hatására több mint egymillió ember vesztette életét, és több millióan vesztették el otthonukat.

              Ez a „demokráciát” tűzzel-vassal terjesztő ország Magyarországon puccsot készít elő a kormány ellen. Eközben egy hangon beszél és hazudik rólunk Clinton, volt amerikai elnöktől John McCain szenátoron és Victoria Nuland külügyi államtitkár-helyettesen át Obama elnökig, az egész amerikai politikai elit. Ilyen helyzetben legalább az összehasonlíthatatlanul gyengébb ország kormányának tagjait el kellene tiltani arról, hogy retorikájukban azok mellé álljanak, akik meg akarják dönteni saját kormányukat.

                                                                  Magyar Hírlap, Lovas István: 2015. január 3.

 

                                                           Dühös civil heccmesterek

 

              Bár mindig is igyekeztek létező témákhoz kötni az egymással is perlekedő tűntetők a menetrend szerinti utcára vonulásuk okait, de végül is a kormány iránt táplált gyűlöletükön kívül semmiféle minőségi tartalmat – urambocsá! -, alternatívát nem tudtak ez idáig felmutatni. Mondták ugyan, hogy az internetadó ellen; volt, hogy a még a megmaradt magánnyugdíj-pénztárak mellett; s végül olyan is, hogy a költségvetés elfogadása miatt vonultak utcára – de visszatekintve az őszi mozgolódásokra, egy igencsak kaotikus hőbörgés rajzolódik ki. A főszereplők, a „nem kiválasztott” szónokok is sokat tettek azért, hogy kilógjon az a bizonyos lóláb, hogy itt valójában nem a civilek által védelmezett nemes ügyekről van már régen szó, hanem pusztán a választásokat vesztesen megélt emberek felhecceléséről. Ami természetes, és bele is kell, hogy férjen egy demokrácia működésébe. Csak éppen őszintétlen.

              De a „dühös civilek” felheccelői nemcsak őszinteségükben vagy felkészültségükben hagytak maguk után némi kívánnivalót, a stílusuk is furcsa. Egyrészt a különböző nívótlan tehetségkutatók előválogatásain bohóckodó előadókat megidézve produkálják magukat a színpadon, másrészt elővették azt a trágár stílust is, amelyet legfeljebb a szexuálisan túlfűtött valóság-show műsorokban szokhattunk meg. Ebben a megvilágításban úgy tűnik, hogy a kormánypártnak egyelőre nem kell valami új és komoly politikai erő kialakulásától tartania.

              Kivétel talán az lehetne, ha az egyre inkább dühös civilek elé igyekvő Gyurcsány Ferenc a mozgolódókat egy egészen más irányba viszi. Ez egyelőre nem sikerült, hiszen nemet mondtak a bukott miniszterelnökre.

              A dühös civilek vezetőiről, azaz a „főheccmesterekről” két fontos tényt kell itt leszögeznünk. Az embereket az utcára szólító, majd a sajtót erről értesítő, szónokolni és politizálni kiálló civil ember ugyanis maradhat civil, ugyanakkor átlép egy olyan határt, ahol már nem bújhat a „nem vagyok pártpolitikus” paraván mögé. Ne csodálkozzon, ha a személyét „előveszik”, esetleges pártkötődését, más ügyeit megírják. A másik, szerintem az egyik legfontosabb igény, aminek lassan fel kell derülnie e ”dühös civil” csoportok szervezőivel kapcsolatban: a törvényes működés és a pénzügyi átláthatóság követelménye.

              Hisz, ha folyamatosan szervezkednek, és ehhez rendszeresen pénzt gyűjtenek, akkor bizony el kell gondolkodniuk azon, hogy Magyarországon több tízezer civil szervezet létezik, amelyek jogilag bejegyzett módon járnak el – szemben a közösségi oldalakon szerveződő dühös civilekkel. A spontán gyülekezés és a nyilvános véleménynyilvánítás fontos alapjog ugyan, amelyet védeni kell, de az ezzel való visszaélést ellenben nem szabad elharapózni hagyni.

              Mert ha egy Facebook - csoport folyamatosan, minden jogi és pénzügyi ellenőrzés nélkül tevékenykedhet hosszú távon – bizonyíthatóan túllépve a spontán tiltakozás jogának kereteit -, akkor viszont miért is várnánk el a többi civil szervezettől, hogy bejegyezve, a törvényeknek megfelelően, pénzügyileg átlátható módon működjön?

              És akkor még arról nem is beszéltünk, hogyha az állam hagyja, hogy a” dühös civilek” a spontaneitás hazugsága és véleménynyilvánítás joga mögé bújva, megkerüljék a törvényeket, illetve „megússzák” a pénzügyi ellenőrzéseket – akkor mit mondunk majd később azokról a neofasisztákról, akik ugyanezt teszik majd. S akiket, mivel jogilag nem is léteznek, nem is lehet majd számon kérni, míg céljaikat hasonló hazug módon fogalmazzák meg, mint a „dühös civilek” főheccmesterei?

                                                                       Magyar Hírlap, Nagy Ervin: 2015. január 3.

 

                                                        Agymosás Németországban

 

              „Az AfD veszélyt jelent, mert országunk társadalmának klímáját mérgezi, s rombolja azt az alapvető bizalmat, amelyre nekünk, mint modern bevándorlási célországnak szükségünk van”. A cikk, amelyből a mondatokat idéztem a Frankfurter Allgemeine Zeitung, azaz a FAZ „idegen tollak” rovatában jelent meg. S szerzője leplezetlenül, a munkásmozgalom régi stílusát idézően, ki is mondja: az AfD, azaz az Alternatív Németországért Párt a német demokrácia ellensége.

              Őrizzék meg a nyugalmukat! Én nem vagyok sem szociáldemokrata, mint Yasmin Famihi, az egykor szebb napokat látott félig iráni főtitkár asszonya, sem holnapi pannon fasiszta, de azért azt látom, hogy a német lélekkel valami baj van. Durvábban fogalmazva: kezdenek rájönni, hogy három nemzedék óta tartó jólét korán sem jelent kétszer vagy háromszor annyi boldogságot. Sőt, egy vérbeli németnek lassan saját pártja sincs.

              Fabian Schmidt-Ahmad a politikusoknak a hatalom iránti irracionális akaratáról írott kis esszéjében arról ír, hogy olyan erők irányítják Németországot, amelyeket minden cél nélkül az idők végezetéig csakis a hatalom gyakorlása érdekel. A leviatánhoz, a mindent elnyelő pikkelyes cethalhoz hasonlítja a status quót, amelynek gyomrában a „világ leginkább szeretetreméltóbb s egyben legostobább” népe eltűnik. Arra a kérdésre pedig, hogy ő honnan származik, csak annyit válaszol, a „77-es offenzíva” földjén született, s egy olyan fővárosban él, amelyben az adózó szegény nép átlagjövedelme az országos átlag alatt van. S míg ő aggódik, mert valóban szereti Németországot, a csinos szociáldemokrata díva antifasiszta front létrehozásáról álmodik.

              Kár, hogy Berlin antifasiszta többségű szenátusa a jövő évre az 5. és 6. osztályban ki akarja iktatni a történelem oktatását, pedig a bevándorlók azt sem tudják, ki volt Hitler és Sztálin, s mért kell kétszázezer euróból kijavítgatni a felszabadító, hős asszír harcosokra emlékeztető bronz emlékművét. Nemi szerepek, genderizmus, migráció és szociológia okítása veszi át a helyét: Clio, a historiográfia istennője csak egy szép lábjegyzet lesz.

              Aki viszont figyelemmel kíséri a német sajtót, náci veszély helyett faji összetűzésekről értesülhet betelepült romák, kaukázusiak, afrikaiak, balkániak, kurdok és keleti keresztények közt, s feltűnik az is, hogy az Iszlám Állam hívei mennyire nem szeretik a befogadott, mintegy 45- 60 ezernyi jeziditát, akik már Krisztus előtt megalapították a maguk egyistenhitét, és nem hisznek a pokolban. / Épp elég pokol a számukra, hogy születendő gyermekeik még német földön is ellenséges iszlám környezetbe kerülnek. / Egyre több iszlamista harcol a szír és iraki fronton: őket vagy a szüleiket a nagyra nőtt Migrationindustrie, a bevándorlási ipar hozta Európába. Nem véletlen, hogy cinikus és bölcselő közgazdák szerint a művelt Nyugat legjövedelmezőbb iparága – a migráció mellett – a büntetés-végrehajtás lesz. Mint a franciák derék gondolkodója, Michel Foucault mondta: a börtön a hatalom és szociológia igazi kísérleti terepe.

              A legfurcsább, hogy ezekben a vihart jelző időkben a szövetségi parlamentben a zöldek elkezdtek kardoskodni amellett, hogy a Bundeswehr bevethető legyen a közel-keleti harcokban. Egy – Németország lakosságához, méreteihez viszonyítva – kis, 180 ezres  hadseregről van szó. Olyan seregről, melyet a német egyesülést követően leépítettek, s amelynek a szakértők szerint már nincs is tradíciója. /A nagy elődök arcképcsarnokából például száműzték azt a Sponeck tábornokot, aki Hitler parancsa ellenére hadseregével sikeresen kitört a krími bezárásból, és akit parancsmegtagadás miatt Himmler 1944-ben kivégeztetett. A tábornok azért lett kivéve a példaképek közül, mert az utókor ítélete szerint túlzottan nacionalista volt, és a zsidókat sem nagyon kedvelte.

              Ülve, fekve és állva a zöldek mindig és mindenütt vitatkoznak. S meglepődnek, hogy a világ „legszeretetreméltóbb, s legostobább” népe nem akar háborúzni. / Ezzel kapcsolatban csak megjegyezném, hogy a harmadik pun háborút a már összeaszalódott és és sorsába beletörődött Karthágó ellen a rómaiak álnok szenátusi propagandával készítették elő. /

              A zöldeknek a remélt sikerhez csak azt lehetne ajánlani, hogy olvassanak Russia Todey-t, abból megtudhatják, milyen is a sikeres propaganda. Ahogy a ’68-as nemzedék, most ők azok, akik az USA hegemóniája előtt tágra nyitják a kaput, és elmerülnek az antifasizmus fals analógiájában.

              Megvásárolt újságírók – ezzel a címmel meg ez év szeptemberében Udo Ulfkotte könyve. Bár sajtóvisszhangja enyhén szólva visszafogott, a FAZ – amely most kétszáz munkatársának elbocsátását tervezi – egykori szerkesztőjének és újságírójának írása   bombasiker lett a könyvpiacon. Az alcím sokat mondó: ”Hogyan irányítják a tömegkommunikációt a politikusok, a titkosszolgálatok és a magasabb pénzügyi körök?”

              Ulfkotte könyve szerint /is / „a médiák kulcspozícióit olyan emberek foglalják el, akiket a NATO meghosszabbított karjának is nevezhetnénk, s akik újságkészítő mivoltukban háborúkat készítenek elő. Ők maguk semmi mást nem akarnak, mint megélhetést és békés öregséget, pedig csak a jól álcázott kém szerepét töltik be. S ezt a békét bőven megkapják, amikor a tengeren túli elit szervezetek valamelyikébe bekerülnek, s kitűntetésekben és alapítványi pénzekben részesülnek.”

              Az egész kísértetiesen emlékeztet az NDK-s gyakorlatra, amikor is a Párt ”A munka hőse” kitűntetésben részesítette az arra érdemeseket. A nagy tülekedésben végképp elfelejtenek németül gondolkodni, és az amerikai követségi emberek révén olyan jól szerkesztett anyagokhoz jutnak, amelyekhez elég a nevüket adni. Saját példát is hoz Ulfkotte: a líbiai Kadhafi elleni hadjárat előkészítésekor egy olyan mérgesgáz – üzemről szóló írást kapott, amelyet csak a nyomdába kellett adnia. Végkövetkeztetés, hogy sokszínűségük ellenére minden vélemény stimulált, s hogy a „hír” nem egyéb, mint az agymosás szinonimája. Vigyázat! Polgárháború! – ez a címe a gyónni vágyó újságíró egy másik könyvének. S hozzá az alcím: Ami régen erjed, az végül is…Végül is őrizzük meg nyugalmunkat!

 

                                                               Két fohász

 

              Az egyik így szól:

               - Rádió, hangok villámgépe, mindenütt és mindenhol jelenlevő, hogy hódoljak méltóképpen tenéked? Ideges csápjaid behálózzák a világot, érintenek minden lelket. egységbe fogod az emberiséget. Megszűnteted a gyötrelmes egyedüllétet. Vakoknak muzsikálsz, gyógyíthatatlanbetegekkel társalogsz. Azoknak az elhagyottaknak, akikkel azelőtt sohasem állt szóba senki, te mesélsz, mint jó barát, órák hosszáig. A könyvnyomtatás nem tett olyan csodát, mint te. Nem vitte oly hatalmas lépéssel előre a világot. A villamosság szárnyán röpíted a gondolatot. Öntudatod mindenütt ott ég, az isten háta mögött is. Ma a legkisebb tanya különb műveltségi góc, mint hajdanában Párizs vagy London.

            A másik így szól:

             - Rádió, életem elkeserítője és hóhérolója, meddig gyötörsz még? Mióta te dörögsz az utcán, mióta te kornyikálsz és süvöltesz nyitott ablakokon, vastag tűzfalakon át, nincs se éjjelem, se nappalom. Elraboltad egyetlen kincsemet, magányomat. Nem hallom többé bensőm szavát. Kisajátították a csöndet. Olyasmire kell figyelnem, amire nem akarok. A XX. század elrettentő példája vagy te, mely nem tiszteli az emberi méltóságot, az egyént, s a középszerűség fölényével és szemérmetlenségével odatolakodsz mindenüvé, ahova nem is hívtak. Te, a szellem népkonyhája és kiöntőcsatornája, te, szervezett unalom szeméttelepe és pöcegödre, irgalmazz nekem, kegyelmezz.          

Pesti Hírlap, Kosztolányi Dezső: 1934.

 

                                                    Dal az igazságról

 

              Igazság, hajdani bálványom, gyermekkorom ábrándja, ifjúságom szerelme, mi lett belőled? H a kezembe veszlek, és közelebbről szemléllek, megrémülök. Fényed elapadt, színed megfakult, s olyan ütött-kopott vagy, olyan toldott-foldott, olyan sokrétű, sokszögű, sokféleképpen értelmezhető, mint a csalárdság.

              Boldog az, aki még a régi öncsalással néz téged, s azt hiszi, hogy csak egy igazság lehet. Én, aki már a tapasztalat s a tudás nagyítóüveg át figyellek, tudom, hogy annyi igazság van, ahány ember.

              Akik nem így gondolkodnak, azok az igazság korlátolt, erőszakos, elszánt bajnokai.

              Ők támasztottak minden meddő vitát, minden hiú pörpatvart, minden gyilkos háborút. Az ő igazságuk úgy húzódik végig a történelmen, mint az emberiség tébolya.

              Kitől is remélhetnénk igazságot? A természettől nem, mert az minket nem ért, vagy mi nem értjük őt, s gyakran úgy lát fölöttünk törvényt, hogy megöli kedveseinket, és kioltja szemünk világát, ami a maga szempontjából lehet bölcs is, méltányos is, de a mi szempontunkból nem az. Embertársainktól se várhatunk semmit, mert ők valamennyien más és más igazságot ismernek, melyet érdekük, kedélyük, vérük festőanyaga színez. Az ő igazságuk nem a mi igazságunk. Én ezért sohasem kérek számomra igazságot. a természettől haladékot kérek, egy kis közönyt, a fájdalom és a kétségbeesés fegyverszünetét, embertársaimtól pedig elnézést és irgalmat.

                                                              Pesti Hírlap, Kosztolányi Dezső: 1934. szeptember 8.

 

 

                                                             Bajcsy-Zsilinszky Endre

 

              Dr. Bajcsy – Zsilinszky Endre Kőhidára való szállításának időpontját nem tudom, mert a fegyintézet teljesen különállt a hadbíróságtól; minket a beszállítottakról nem is értesítettek. Sőt, az első időben lelkipásztori gondozásra sem adtak módot.

              1944. december hó 23-án este 10 órakor kaptam kirendelést, hogy másnap reggel nyolc órakor történő kivégzésen jelenjek meg, és az elítéltet az utolsó lelki vigasztalásban részesítsem. Akkor közölték velem azt is, hogy dr. Bajcsy – Zsilinszky Endrét fogják három társával együtt kivégezni. December 24-én reggel mentünk be a kivégzésre az ugyancsak kirendelt római katolikus fegyintézeti lelkésszel együtt. A kirendelő parancs szerint reggel öt órakor jelentkeztünk a fegyintézet katonai részénél. Bevezettek dr. Bajcsy – Zsilinszky képviselő úrhoz. Egy földszinti zárkában ült egy kis zsámolyon, és egy székre helyezett gyertya világánál levelet írt.

              Mielőtt bementem, közölték velem, hogy már előbb kérte, hogy a fegyintézet evangélikus lelkészét küldjék be hozzá, mert a közeledő ünnepre való tekintettel, mivel templomba nem engedték, úrvacsorát akarna venni. Közölték velem azt is, hogy ő még nem tudja, hogy a mai nap folyamán végre lesz hajtva rajta a halálos ítélet. Én ezt tudva, nem is mondtam meg neki. Nagyon szívélyesen üdvözöltük egymást, leültem melléje; nagyon hálásan közölte azonnal, hogy ilyen kora reggeli órákban már eleget tettem kérésének. Lélekben nagyon megindulva ültem bizony mellette. Először a levélre, amelyet írt, terelte a szót; elmondta, hogy a feleségének írt a karácsony közeledtére tekintettel. Vázolta nekem, hogy mi van a levélben. Elsősorban az iskolapolitikájáról. Kifejtette a levélben, hogy minden magyar számára nyolcosztályos népiskolát gondol. Külön szakirányú népiskolát ipar – és kereskedelemmel foglalkozó emberek számára, és külön irányút a gyári munkások gyermekeinek számára. Szükségesnek tartotta, hogy minden ember a nyolc népiskolai  elvégzése után négy polgári osztályt is elvégezzen. Ezzel az általános népoktatás befejeződjék. A levélben kitért arra, tisztában van azzal, hogy a nyilas rendszer őnéki nem fog kegyelmet adni. Kérte feleségét, hogy hátralévő életét iratainak rendezésével és kiadásával töltse el. Arra intette feleségét, hogy maradjon Révfülöpön, és ott várja be az eseményeket. Végül áldáskívánás volt a felesége számára.

              Közben, amíg levelét vázolta, hat óra lett. Megjelent egy katona, és hadbíróság elé hivatta. Rám nézett, látszott rajta, hogy rögtön tudja, hogy hogyan áll a helyzet, de egy arcizma sem rándult meg. Kemény, határozott lépésekkel elment. Körülbelül tíz-tizenöt perc múlva visszajött, és közölte velem, amit már sajnos, én úgyis tudtam, hogy két órán belül a halálos ítéletet végre fogják hajtani. Szinte a lélek mélyéig megindulva, hangtalanul álltam egy pillanatig mellette. Belém karolt, és elindult a már akkorra siralomházzá átalakított harmadik emeleti cellája felé. Amikor bementünk, a fal mellett kis asztalon már két égő gyertya között már ott állt a feszület. Dr. Bajcsy - Zsilinszky Endre összekulcsolt kézzel állt meg a feszület előtt, és hosszan, csendesen imádkozott. Én oldalt álltam mellette. A két őrt álló katona kívül maradt, az ajtó előtt.

              Amikor imáját elvégezte, legelső szavai ezek voltak:” Tisztelendő atyám, először a lelkemmel akarok rendbe jönni. Kérem, szolgáltassa ki nekem az Úr szent vacsoráját!”

              Megterítettem az Úr szent asztalát, ő elővette kis Bibliáját, és azt mindvégig kezében is tartotta. Az úrvacsorai szertartásunkban van nekünk, evangélikusoknak egy kérdésünk: ”Megbocsátasz - e szíved szerint minden ellened vétkezőnek, amiképpen hisszük, hogy Krisztus érdemeiért Isten nekünk is megbocsát?”

              Amikor a szertartásnak ehhez a kérdéséhez értem, a képviselő úr megfogta a kezemet, és nagyon megrendülve mondta:” Megbocsátok minden ellenem vétkezőnek.” A szent vacsora kiszolgáltatása után leültünk az ágyra egymás mellé. Én hagytam, hogy ő irányítsa a beszélgetést, ahogy az utolsó órájában akarja. Vallási kérdésekre terelte a szót. Elmondta, hogy rendületlenül hisz Istenben. Ezt a megpróbáltatást is Isten kezéből fogadja el, ezért olyan nyugodt és erős, mert rendületlenül hiszi, hogy Isten, aki látja a lelkét, neki kegyelmes lesz, és lelkét üdvözíteni fogja. Elmondta, hogy minden törekvése mindig az volt, hogy a magyarságot szolgálja, és hisz abban, hogy magyar népe meg fogja őt érteni, céljait, törekvéseit valóra váltja. Aztán feleségéről beszélt, és elmondta, hogy nem régen nősült, feleségét rajongásig szereti, és csak az bántja, hogy neki most ilyen nagy fájdalmat okoz, de hiszi, hogy felesége kap Istentől erőt elvesztésének elviselésére. Kért, ügyeljek arra, hogy levele elmenjen. Mintha csak megérezte volna - mondta - ,írt ma a feleségének, amelyről a részleteket hat óra előtt ismertette. Én meg is ígértem, hogy ügyelni fogok rá, hogy levele elmenjen. Később ellenőriztem, 26-án az ajánlott levelet a hadbíróság Révfülöpre elküldte.

              Azután arról beszélt, hogy Tarpán szeretne nyugodni. Ezért, ha a helyzet rendeződik, keressem fel a feleségét, mondjam meg neki, hogy a holttestét exhumáltassa, és Tarpára szállítva, ott helyezze végső nyugalomra a református temetőben, mivel ott  evangélikus temető nincsen. Én ezt természetesen meg is ígértem. Ígéretemet április 22-én, amikor a felesége itt volt, valóra is váltottam, özvegyével közöltem. „Bizonyosra veszem – idéztem őt -, hogy az egész tarpai nép sorfalat fog állni, amikor a református harang zúgása közben poraimat Tarpára szállítják.”

              Amikor ideértünk a beszélgetésben, behallatszottak a fegyverdörrenések, amelyekkel a másik három halálos ítéletet végrehajtották. Megrendülés nélkül, keményen emelte fejét, megfogta a kezemet, és annyit mondott:” Lassanként rám kerül a sor.”

              Egy kis italt kért. Az Úrvacsora kelyhében volt három deci bor. Kértem, hogy igya meg. De különben is, az egyik őr, az egyik őr az ajktó elől rögtön elment italért. Fél liter bort hozott. Közben Sós hadnagy odaadta neki a körülbelül félliternyi pálinkáját is. A bort megitta, pár korty pálinkát is ivott. Ekkor kis diaréja jelentkezett, és arra kért, hogy pár pillanatra hagyjam magára. Kimentem, néhány perc múlva kinyitotta az ajtót, és arra kért, hogy ismét menjek be. Természetesen azonnal bementem. Pár percig beszélgettünk. Arról beszélt, hogy a feleségének nincs ugyan nyugdíja, de hiszi, hogy a magyar társadalom az ő özvegyéről gondoskodni fog. Amire én biztosítottam, hogy egészen bizonyos.

              Ekkor megjelent egy őr, és tisztelettudóan, tisztelegve, kérte:” Képviselő úr, legyen szíves jönni!” A képviselő úr felállt Egy pillanatig szó nélkül álltunk egymás mellett. Ekkor átölelt, jobbról balról megcsókolt, és azt mondta: „ Az egyik legyen az egyházé, a másik, az utolsó, legyen az utolsó pillanatokban velem lévő lelkészem számára.”

              Aztán ismét megcsókolt jobbról balról, és kissé fátyolos hangján arra kért, hogy emlékét adjam át a feleségének, amit én hangtalanul, magam is sírással küszködve, ígértem meg neki. Arra kért, hogy az utolsó órák emlékét mondjam el majd a feleségének. Azután elindult. Vele mentem a balján én is. Amikor kiléptünk a zárkából, a kívül álló két őr tisztelgett. Az egyikkel kezet fogott. Lelkére kötötte, hogy legyen jó magyar. Amikor a másikhoz ért – aki vagy falubelije, vagy közeli ismerőse volt - , azzal is kezet fogott. Ez a magyar katona egyszer csak térdre csuklott, ráhajolt a kezére, és megcsókolta Bajcsy – Zsilinszky kezét. Lelket rendítő pillanat volt ez.

              Zsilinszky ezután szótlanul jött le velem. Az ajtónál - a rendelkezés szerint – én elváltam tőle. Azt láttam még, amint utána néztem, hogy felemelt fővel, bátran, keményen megy őrei között. Én már csak a kivégzés után lettem a helyszínre rendelve, csupán a Miatyánk elmondására. Hogy a temetésén ott lehessek, és sírba szálló porát megáldhassam, ezt a kérésemet elutasították.

                        / Jegyzőkönyv készült Sopronban, 1945. április 26-án, a főispáni hivatalban./

              Az eseményeket Bárdosi Jenő evangélikus lelkész mondta jegyzőkönyvbe, aki ezeknek a tragikus óráknak egyik szereplője és szemtanúja volt.

 

                                                      Ismét háború Európában?

 

              Vezető német személyiségek követelik, hagyják békén Oroszországot! Ismét háború Európában? De ne a mi nevünkben! - címmel hatvan német közéleti személyiség felhívását közölte december 6-án teljes terjedelmében az orosz Russland.ru orosz hírportál német nyelvű kiadása. Az aláírók között szerepel Roman Herzog, volt államelnök, Gerhard Schröder, volt kancellár, polgármesterek, színészek, filmrendezők és még sokan mások.

              A német sajtót – melyről Udo Ulfkotte, a Frankfurter Allgemeine Zeitung korábbi munkatársának leleplező könyve óta / magyar kiadás hamarosan / tudjuk, hogy e sajtó kiknek az érdekeit képviseli / nem a német népét / - villámcsapásként érte a békefelhívás. Először csupán kivonatok jelentek meg a sajtóban a felhívásból, majd ideges és hosszú ellencikkek. Hogy ezek békét akarnak? Hát nem szörnyű és visszataszító? A napokban azután már volt olyan bátor német lap is, amely megjelentette a felhívás teljes szövegét. Azt aláírói, a szándékuk szerint, a német és az orosz médián keresztül címezték politikusokhoz és a média képviselőihez azért, hogy tiltakozzanak, amiért a mesterségesen gerjesztett ukrán konfliktus katasztrófához, háborúhoz vezethet. Az a tény, hogy magyarul minderről nemigen olvashattunk, csupán a véletlen műve.

              A felhívás első mondata úgy hangzik: „Senki nem akar háborút.” Ha az én feladatom lenne a jeles személyiségek felhívásának bírálata, csak és kizárólag, ezt a felütést bírálnám, hiszen magának a felhívásnak a kibocsátása is azt jelenti, bizony vannak, akik akarnak háborút. Akik elsősorban Amerika keleti partjának két nagyvárosában, Washingtonban és New Yorkban élnek, imádják a háborút, a fegyvereladást és általában neokonzervatív hitvallásúak. Miután sikeres és véres puccsal már eltávolították az ukrán kormányt, most megtennék a következő lépést. Háborút indítanának Oroszország ellen. Szankciókkal paprikázva a feszültséget, és Ulfkottétól ismert módon a nép pszichéjének megdolgozásával az uralmuk alatt álló sajtón keresztül.

              Ennek veszélyét ismerte fel a felhívás, amely hangsúlyozza: „Németországnak különösen nagy a felelőssége a béke megőrzésében.” És ehhez meg kell békélni Oroszországgal, amellyel párbeszédet kell folytatni. Jelentésük azzal zárul, hogy az Ukrajna-konfliktussal Európa letért a béke és demokrácia útjáról, amelyet 1990-ben választott a hidegháború elmúltával.

              A legborzalmasabb, a háborús útra térés jelei szaporodnak. Az Oroszország hangja rádió magyar nyelvű portálján olvashatjuk: „Az Egyesült Államok nem tartja kizártnak, hogy katonai nyomást fog gyakorolni Oroszországra.” A Wall Street Journal neokon véleményrovata szinte naponta háborúra uszít Oroszország ellen. Miközben a hadiiparosok a kezüket dörzsölve olvassák e cikkeket.

              A kubai rakétaválság óta ennél rosszabb és fenyegetőbb híreket nemigen olvashattunk. Most is két atomhatalom áll egymással szemben. Az egyik atomhatalmat akkor is és ma is az Egyesült Államoknak nevezték. A másikat Szovjetuniónak. Akkor az Egyesült Államoknak volt igaza, és a szabadságszerető emberek a világon őt támogatták. Ma az Egyesült Államok Oroszországot fenyegeti. A világ békeszerető népei messze nagy többségben nem az utóbbit, hanem az előbbit tartják a világbéke első számú veszélyeztetőjének. A nyugati sajtó és véleménynyilvánítás urai erről még közvélemény-kutatást sem tűrnek, amióta az Eurobarométer óvatlan botlása után jó néhány éve az általa nyilvánosságra hozott kutatási eredményekből kiderült, hogy mi az igazság. Az európai nép nagy többsége szerint a világbékét két ország fenyegeti legjobban: az Egyesült Államok és Izrael.

              Az emberkínzásban is a demokrácia sajátos útját mutató Egyesült Államok mind leplezetlenebbül nehezedik rá az Európai Unióra, és más szövetségeseire sötét és veszélyes céljai elérésére. Az sem baj, ha Ukrajna miniszterei közül három „importált”, azaz nem ukrán állampolgárságú lett. És az sem baj, ha az orosz földgázra utalt kontinensünkön földgázhiány következik be, vagy a földgáz ára erősen emelkedni fog az amerikai nyomásra történt brüsszeli beavatkozás nyomán.

              De a háborút akarók kihagynak egy-két dolgot számításaikból. Teljesen igaz, hogy noha Oroszország a világ legnagyobb területű országa, annak GDP-je eltörpül a nyugati szövetségesek GDP-je mellett. Ha viszont fegyveres összecsapásra kerül sor, akkor – és ezt nagyon szeretik elhallgatni a háborús uszítók – bizony Oroszország van előnyben.

              Az orosz interkontinentális rakéták a hangsebesség tizennyolcszorosával repülnek céljaik felé. Ez messze gyorsabb, mint Amerika leggyorsabb rakétája. Az orosz S-500 légvédelmi rakétarendszer technikailag az amerikai Patriotikhoz technikailag annyira jár elől, hogy az Egyesült Államok rakétái egyfajta II. világháborús V2-maradványoknak tűnnek. Az orosz Iszkander rakéta a hangsebesség hétszeresével, és négyszáz kilométeres hatótávolságban talál célba, maximum ötméteres eltéréssel úgy, hogy közben 700 kilogrammos tölteléket vág támadói fejéhez. Amelyeknek sajnos az Európába telepített amerikai rakétasilók ugyanúgy lehetnek célpontjai, mint repülőterek és a logisztikai infrastruktúra. És a környéken lakók. Azaz mi.

              Ugye emlékezünk még arra a hisztériára, amelynek nyomán az Egyesült Államok Európa vazallus államaiba telepítette úgynevezett rakétavédelmi rendszerét? A nem létező iráni atomrakéták elleni védekezésre? Kontinensünk keleti felének gerinctelen kormányai még könyörögtek is, hogy náluk is legyen ilyen rakéta. Lett. Sok. Akkor a Kreml azt mondta, azok valójában őellenük irányulnak. Vajon kinek lett igaza? Iránnak nincsenek és nem is lesznek atomrakétái.

              És még valami az orosz fegyverekről. Vlagyimir Putyin orosz elnök december 10-én és 11-én részt vett Újdelhiben az orosz-indiai csúcstalálkozón. Amit a nyugati és a hazai sajtó meg sem említett. Hisz oly elhanyagolható esemény az, amikor a föld legnépesebb országának elnöke, Narendra Modi kijelenti, hogy Indiának Oroszország marad a fő „védelmi partnere”. Értsd: fegyverexportőre. A szuper-nacionalista indiai elnök még azt is leszögezte, soha nem fog csatlakozni az Oroszország elleni szankciókhoz. Modi tehát Angela Merkelnél hamarabb teljesítette a német közéleti személyiségek kérését a béke megőrzésére.

              Brüsszelben januárban újítják meg az Oroszország elleni szankciókat. Mi hogy fogunk szavazni?

 

                                          Nagy Imre, avagy terrorizmus és a magyarok

 

              Néhány napja az RTL Klub a legrettentőbb magyar terroristákat mutatta be. Gondolatébresztő volt. Csak annyit jegyeznénk meg, ha a szerkesztő szemléletét követjük, akkor terroristának kell tekinteni kalandozó őseinket, Bánk bánt, vagy éppenséggel Budapest fővárosi tanácsának azon illetékeseit, akik eldöntötték, hogy fel kell robbantani a Blaha Lujza téri Nemzeti Színházat.

              Persze nem egyszerű – valójában nem is lehet – egyértelműen eldönteni, hogy mi is tekinthető terrorizmusnak. Állítólag egy angol szakmunka százkilenc féle használható definíciót sorol fel, ami igazán nem könnyíti meg a tisztánlátást. Abban nagyjából minden meghatározás egyetért, hogy a terrorizmus az erőszak módszeres alkalmazása politikai célok érdekében. Így pusztán a váz alapján terrorizmusnak minősíthetnénk minden háborút és minden olyan belpolitikai konfliktust, amelybe erőszakos mozzanatok keverednek.

              Ez alig három évtizeddel ezelőtt nagyjából megfelelt a hivatalos társadalomtudomány álláspontjának, azzal a megszorítással,, hogy a terror a kapitalista országok jellemzője. Egy 1974-ben megjelent politikai kézikönyv szerint a terrornak jelentős szerepe van az amerikai közéletben. S ha valaki kételkedett volna, annak lazán odavetették a terrorista jelenségek hevenyészett listáját, az amerikai közélet mindennapjaiból merítve: „fajüldözés, lincselés, uszítás, politikai gyilkosságok, közéleti gengszterizmus, antidemokratikus, munkásellenes törvények alkalmazása, rendőri túlkapások, fenyegetés, stb”. Akkoriban a Tanácsköztársaságról is csak a fehérterror juthatott eszünkbe, a vörös terror hivatalosan nem létezett. A szocialista terroristákat szabadsághőssé magasztosították, a másik oldal terroristáit többnyire köztörvényes bűnözővé degradálták. Közben, a hetvenes évek elején váltak mindennapossá azok az események, amelyek nyomán, a terrorizmus kifejezést hallva, elsősorban már nem az állami erőszakra, sokkal inkább civilnek mondható egyének és szervezetek rombolásaira, gyilkosságaira asszociálunk.

              A terror – mondanunk sem kell – egyidős a hierarchikusan épülő emberi közösségekkel, és a történelem során rendszeresen akadtak olyan szervezetek, amelyeknek a vérontás szinte védjegyükké vált. Ám a politikai erőszak rendszeres alkalmazása a nagy francia forradalom vívmánya. Akkor ideologizálták meg embertömegek legyilkolásának, megfélemlítésének hasznos voltát a hatalom megragadása és megtartása szempontjából. A 19. század második felében néhány anarchista csoport nyúlt a terror eszközéhez, abban a reményben, hogy véres merénylet ráébreszti a tömegeket a forradalom szükségességére.

              Gyakori, hogy az anarchistákat azonosítják a terroristákkal, de ez téves felfogás. Csak kevés, szélsőséges anarchista alkalmazott erőszakos módszereket, a döntő többség megmaradt elméleti forradalmárnak. Nem szólva arról, hogy az anarchizmusnak volt egy vallásos, erőszakmentes ága is. Amíg alkotó terroristákat eddig még nem sikerült felfedeznünk.  A 20. században különböző nemzeti, függetlenségi mozgalmak folyamodtak a terrorista eszközökhöz és módszerekhez. S tették ezt vallási és más világboldogító szélsőségesek.

              A szélsőségeseket gyakran támogatják külföldi államhatalmak, de saját honfitársaik tömege szinte soha. A modern terrorizmusra jellemző, hogy eszközeik / túszejtés, emberrablás, robbantásos merényletek, repülőgép – eltérítés / nem kímélik a kívülállókat sem. Az ártatlan áldozatok „igazolására„ is gyártottak ideológiát. Meg kell rendíteni az állampolgárok biztonságérzetét, hogy megszűnjön az államhatalomba vetett bizalmuk, és elforduljanak tőle. A tételről hamar kiderült, hogy mérhetetlen ostobaság, de a terroristákat ez nem zavarja.

              Amikor az RTL Klub elősorolta a legveszélyesebb magyar terroristákat, akkor Carloshoz vagy bin-Ladenhez fogható nagyágyút nem tudott bemutatni, de a terrorizmus történetének egyik-másik fontos fejezetét mi, magyarok írtuk. Elméleti téren Lukács György, azon tételével, miszerint a modern politikai cselekvésben nem csak az számít bátorságnak, ha valaki a saját életét hajlandó feláldozni, hanem sokkal nagyobb és igazibb bátorság, ha mások életét tesszük kockára – sok értelmetlen pusztítás intellektuális megalapozását adta.

              Gyakorlatban pedig az egyik leggyakrabban alkalmazott akció, a repülőgép-eltérítés magyar találmány. Az elsőség kétes dicsőségéért ketten is versengenek. Az egyikük báró Nopcsa Ferenc, a Tanácsköztársaság idején fegyverrel kényszerített egy pilótát, hogy Bécsbe szállítsa őt. Ám Nopcsa báró földön álló gépet kerített hatalmába, míg IV. Károly király a levegőben lévő repülőt térített el. 1921. október 20-án Svájcban sétarepülésre indult, de a pilótát fenyegetésekkel rávette, hogy Magyarországon, a nyugati határszélen, Dénesfán landoljon. IV. Károly innen indult a fővárosba, hogy visszafoglalja a magyar trónt, de három nap múlva, Budaörsön véget értek uralkodói álmai.

              Említhetjük a vörös – és a fehérterrort, a biatorbágyi merényletet, a hetvenes években egy lánykollégiumban elkövetett túszszedést, a rendszerváltás körüli és utáni politikai jellegű robbantásokat, 2006 őszén egyes tűntetők és a rendőrök fellépését. Ám meg kell említenünk, hogy a világtörténelem egyik legaljasabb terrorcselekményét részben magyarok hajtották végre. A Jekatyerinburgban raboskodó cárt, családját és kísérőikat egy tizenkét főből álló csekista osztag gyilkolta meg 1918. július 17-én. Az alakulat parancsnokát, Jakov Jurovszkijnak hívták, rajta kívül négy orosz és lett katona vett részt a mészárlásban. A többi hét magyar volt. Névsoruk a következő: Edelstein Izidor, Fekete Emil, Fischer Anselm, Grünfeld Viktor, Horváth Lajos, Nagy Imre, Verházy András. Későbbi sorsukról semmit sem tudunk. Talán őket is kivégezték. S nem kizárt, hogy a sajátjaik. Gyakran megesik, hogy a terroristák így végzik.

                                                                    Magyar Hírlap, Ugró Miklós: 2005. január 21.

 

                                                     Hadijelentés, békeidőben

 

              Tizenkét halálos áldozatot követelt a fegyveres arabok terrorakciója január 7-én Párizsban, plusz a két lelőtt terrorista. Pár nappal a heccújság szerkesztőségében történt leszámolás után két másik arabot tettek ártalmatlanná belga terrorelhárítók, megelőzvén egy újabb merényletet. Toulouse zsidó iskolája előtt 2012. március 19-én öltek meg négy embert orgyilkosok. Norvégia fővárosában egy Breivik nevű, a bevándorlást fanatikusan ellenző merénylő 2011. július 22-én meggyilkolt nyolc embert időzített bombával, majd további 69 személyt hidegvérrel agyonlőtt egy Oslo környéki szigeten.

              Európában az eddigi legbrutálisabb, a radikális dzsihád nevében elkövetett merényletsorozatot 2004. március 11-én hajtották végre a madridi Atocha pályaudvarra beérkező vonatokon. Összesen 191 halott és több mint kétezer sebesült. Londonban pedig 2005. július 7-én hajtottak végre a szigetország elleni legvéresebb támadást békeidőben: 38 embert megöltek, a sérültek száma elérte a hétszázat.

              Ha leszámítjuk az őrült norvég egyéni terrorakciójának hetvenhét halott áldozatát, néhány „kisebb” – berlini és itáliai – merénylettel együtt összesen kétszázötven civilt gyilkoltak meg a dzsihád mozgalom nevében Európában az elmúlt évtizedben.

              Amerika felől nézve a békés Európát, nem tudhatjuk, ők vajon soknak vagy kevésnek ítélik, vélik-e a fentebb idézett gaztetteket és „számokat.” Háborúban született nemzet polgáraiként másként látják-e a civil áldozatokat, mint mi, két világháborút helyben átélt európaiak ?

              Lássuk, hogy áll az Egyesült Államok a terrorstatisztikával! „ A nagy lábon élő, erős birodalomban” minden korábbinál súlyosabb merényletet hajtottak végre 2001. szeptember 11-én iszlám terroristák. Pontosan Amerika szíve ellen. Összesen háromezer ember vesztette életét. A sebesült áldozatok száma több mint hatezer volt. Mindez egyetlen megtervezett terrorakcióban. Honpolgár által kitervelt, ideológiai tömeggyilkosság 1995. április 19-én történt első alkalommal Amerikában. Egy fanatikus szélsőjobboldali merénylő 168 embert, köztük 19 gyermeket küldött halálba, amikor felrobbantott egy hétemeletes kormányépületet Oklahoma Cityben. A tettest kivégezték – ami nem történhetne meg Európában, nem lévén halálbüntetés a kontinensen. A fiatal norvég merénylőt huszonegy év börtönre ítélték, amiből máris leült több mint négyet.

              Igaz, hogy az Egyesült Államok kormánya minden tőle telhetőt megtesz a civil polgárainak védelméért, életéért, ha bárhol bajba kerülnének a világon, akár külföldön, akár otthon. ”Házon belül” azonban nem sokat tehet a háromszázmilliónyi között lappangó, frusztrált, elmebajos, potenciális tömeggyilkosok ellen. Egy, a Népszabadságban minap megjelent cikk felidéz kilenc tömeggyilkosságot, amelyek az elmúlt hét békeévben történtek meg az országban. Íme: Virginia / főiskola / 2007: 33 halott, 23 sebesült; Illinois / egyetem / 2008: hat halott, 23 sebesült; Binghanton, NY., 2009: 14 halott, négy sérült; Fort Hood, TX., 2009: 13 halott, 30 sérült; Tucson, AZ. 2011: 6 halott, 13 sebesült; Colorado / mozi /, 2012: 12 halott, 58 sérült; Newtown, CT. / iskola /, 2012: 28 halott, 2 sebesült; Washington, 2013: 13 halott, nyolc sérült; Isla Vista, CA. 2014: hat halott, hét sebesült. Összesen százharminc halott. Összevetésként, Európában a legtöbb áldozattal – 16 iskolás gyermekkel – Erfurtban végzett egy őrült puskás gyilkos 2002. április 26-án. Az sem vigasz, hogy a rémtett elkövetője végzett magával is.

              Felbecsülni sem lehet, hogy az Egyesült Államok a világháború befejezése óta hány nagy léptékű háborúban / Dél-Korea, Vietnam, Irak, Afganisztán / vett részt, összesen hány helyi konfliktusba avatkozott be, s ezek sorában hány civil áldozatot hagyott maga után. Utólag, békeidőben. Csakhogy: mit is nevezhetünk valójában békeidőnek? Az 1945-ben véget ért háború utáni korszakot? Aligha. A sztálini terror 1953-ig dühöngött, a szovjet uralom alá vetett kelet – közép – európai országok, népek tömegét hurcolták koncentrációs táborokba, ideológiai alapon ölték meg emberek ezreit. Orosz csapatok verték le véresen 1953-ban a keletnémetek lázadását, majd 1956-ban a magyarok forradalmát és szabadságharcát. Cseh hazafiak haltak meg 1968-ban a szovjet katonai beavatkozás során; 1981-ben a lengyel felkelés, 1989-ben a romániai forradalom ellen lépett fel erőszakosan a saját kommunista – terrorista karhatalom, összesen több mint ezer halálos és nagyszámú sebesült civil áldozatot szedve. Majd 1991-től három évig tartó etnikai háború zajlott a délszláv népek között. A meggyilkolt, elhurcolt és meggyalázott emberek ijesztően nagy számát sosem tudhatjuk meg pontosan.

              És most – nem feledve a húsz évvel ezelőtti véres kaukázusi háborút és a borzalmas hatású robbantásos merényleteket védtelen orosz emberek ellen – itt van a szomszédunkban az újabb fegyveres konfliktus. Elszabadult indulatok, szláv népek közötti parttalan gyűlölet, külföldi ármánykodás, áttekinthetetlen hadi helyzet, véres merényletek. Egy szóval: terror, ami hónapok óta történik Ukrajnában, s azon belül és kívül a vitatott hovatartozású, oroszok lakta területeken. Csakis terrorista akciónak nevezhető annak az utasszállító repülőgépnek a lelövése, amelynek kettő híján háromszáz utasa és személyzete lelte szörnyű halálát az ukrán légtérben.

              Egyelőre ennyi a hadijelentés, az úgynevezett békeidőben.

                                                  Magyar Hírlap, Ludwig Emil: 2015. január 21.

 

 

                  Cromwell beszéde a parlamenthez, amidőn azt 1643-ban feloszlatta

 

 

              „Ideje már valahára, hogy henyéléseteknek e helyen, melyet minden erkölcs megvetése és minden vétek gyakorlása által bemocskoltatok, véget vessetek. Ti nem vagytok egyéb egy csoport pénzimádó gézengúznál, kik, mint Ézsau, hazátokat egy tál lencséért eladnátok: isteneteket, mint Júdás, egy-két ezüst darabért elárulnátok. Maradt-e a jó erkölcsnek csak az árnyéka is köztetek? Van-e egyetlen vétek is, amelyet magatokénak ne mondhatnátok?

              Vallásotok egy hajszálnyival sincs több, mint a lovamnak. Egyedül az arany az istenetek. Melyik az közületek, aki lelkiismeretét a megvesztegetésnek fel ne áldozta volna? Van – e köztetek, ki csak legkevésbé is gondoskodott volna a közjóról? Ti mocskos söpredék! Nem gyaláztátok meg e szent helyet? Nem tettétek- e az  Isten templomát tolvajok barlangjává? Hamis tudományotok és veszett mesterségetek által az egész nemzet előtt utálatosakká lettetek.

              Ti, kik a nép által azért küldettetek ide, hogy a vétket irtsátok, magatokat a legsúlyosabb vétkekkel terheltétek meg. Országotok hozzám kiáltoz, hogy ezt az Augiász ólját bezárva, törvénytelen hivalkodásotoknak véget vessek, amit ezennel teljesítek is Isten segedelmével, ki erőt és hatalmat adott. Parancsolom annak okáért halálos büntetés alatt, hogy e helyről mindjárt eltakarodjatok. Nosza! ti megvásárolt szolgarabok, igyekezzetek minél előbb innét kipusztulni. Nesztek!

              A kíséretéhez: - Fogjátok e bohócokat, és zárjátok be a kapukat!

                                                       Bajza József / 1804-1858 / fordítása alapján.

 

                                                    Levél Vlagyimir Putyinnak

 

              Egész pontosan azért mentem Szibériába, mert Csehov mester is odament még 1890-ben. És én már régóta 1890-et keresem, abban élek, és Csehovot csodálom. És Dosztojevszkijt. És Puskint, És Turgenyevet. És Bulgakovot. Tolsztojt is, de tőle félek. És Tarkovszkijt. No és persze Nyikita Mihalkovot. Amikor először megnéztem a Szibériai borbélyt, már egészen biztos volt, hogy elmegyek Szibériába. Látnom kellett egyszer Oroszországot, mert úgy éreztem mindig, közöm van ahhoz az igazi, mély, semmihez sem  hasonlítható orosz bánathoz. Mert az tényleg nem hasonlítható semmihez. Csak az igazi, mély, semmihez sem hasonlítható magyar bánathoz…

              De most Önöknek van igazuk, Elnök úr, majdnem mindenben. És legyen biztos benne, hogy nekünk is igazunk van. És tudjon arról is, hogy akik most Ön és Oroszország ellen hőzöngenek itt minálunk, azok remekül kijöttek a Szovjetunióval, és helyeselték, amikor a Szovjetunió legázolt bennünket 1956-ban.

               Így éltek negyven évig. És pontosan annyira gyűlöltek engem akkor, amikor gyűlöltem a Szovjetuniót, mint most gyűlölnek, amiért szeretem Oroszországot, és igazat adok Önnek. Éppen ezért ők a legkevésbé sem számítanak, Elnök úr.

               Ők Európára hivatkoznak, Európát sikoltozzák, most, mikor már nincs Európa. Amikor még volt Európa, és én, mi Európát vágytuk, akkor ők a Szovjetuniót éltették. Fáziskésésben vagyunk mi itt, középen, egymáshoz képest is, és minden máshoz képest is.

              Európa ma Amerika akar lenni, Elnök úr. És ez a sors volt szánva Önöknek is. Ha marad az Ön elődje, a szerencsétlen és akarattalan, alkoholista Jelcin, akkor maradnak a Hodorkovszkij – féle idegen ügynökök is, és akkor már nincs Oroszország.

               Akkor most egy a fogyasztásba belerokkant, hatalmas gyarmat van, amely nyomokban Oroszországot tartalmaz. És lehet, hogy másfél óránként járnának a gépek Kamcsatka és Alaszka között, Elnök úr. Ahogy annak idején megvették az amerikaiak a cártól Alaszkát, úgy vették volna meg egész Oroszországot, csak jóval kevesebbért. Viszont ki lenne mondva, hogy önök egy hibátlan demokrácia, elsőrendűen szabad ország. Mert tudja, Elnök úr, mostanában ilyen furcsa lett a szabadság arca. Felismerhetetlen, és mindenütt másmilyen.

              Ön nem hagyta Oroszországot. Orosszá tette, erőssé tette és megtartotta. Ennél többet, nagyobbat nem tehetett volna. És Önnek méltóvá kell lennie az orosz hagyományhoz. Csehov útjához, Dosztojevszkij mélységéhez, Tarkovszkij fájdalmához, Mihalkov minden tudásához.

              Hogy ne jöjjön a szibériai borbély soha többé letarolni a végtelen erdőségeket. És hogy Önök se taroljanak soha többé le semmit és senkit. Hogy elmélázhassunk örökre egymás igazi, mély, megfejthetetlen bánatában.

                                                                           Magyar Hírlap, 2015. február 17. Bayer Zsolt

 

 

 

 

 

                                                    MÁRAI SÁNDOR: NAPLÓK

 

                                     / és a kommentárjaim /

 

 

                                                 1943

 

              Egy halott Pistoiában, a templomban. Senki sem törődött vele. Felravatalozták, a koporsót odaállították a templom közepére, dísz és virág nélkül; aztán elmentek. Fiatal voltam, és kevés halottat láttam addig. Ezt most megnézhettem kedvemre és zavartalanul. Ez a halott dísztelen volt; négy szál deszka között egy középkorú ember, Fekete ruhában. Komoly volt és közömbös. Ruhája olyan volt, mint egy szegényé, mikor ünnepre felöltözik, feketébe. Először értettem meg, hogy a halál nem rettenet, hanem közömbösség. Egyfajta ünnep is, melyhez feketébe öltözik az ember. Minden ember szegény lesz, mikor meghal, és feketébe öltözik.

              ! Az én apám, nagyapám is feketébe öltözött, és ez tekintélyt kölcsönzött nekik. Szikárak voltak és szigorúak. De jól tudom, hogy egész életüket, lényüket tükrözte ez a halálon túli magatartás. Ők, akik közel álltak a szívemhez, engem is megszilárdítottak, és haláluk módjával példát mutattak számomra. Egyikük férfiasat, a másik gyerekeset.

              Sok temetés tanúja voltam életemben, és mindig volt olyan jelenet, ahol csak részvétből vettem részt a szertartáson, amikor mosolyognom kellett. Önkéntelenül. Vagy a kántor furcsa szövegejtésén, vagy a gyászolók felületes gyászán. Néha a búcsúztató pap is derűt keltett, amikor csupa istennek tetsző szavakat hintett a szentelt vizzel és a szentelt szöveggel a távozóra. A kántor alkalmira faragott szövege tele volt hazugságokkal, ma úgy mondanánk „csúsztatásokkal”.

              Sokszor állítván hamisat a rokonság szeretetéről, amely nem volt több mint megkönnyebbülés, mert eggyel kevesebb lesz az örökségen osztozkodó.

              A szomszédasszonyokról, akikkel hosszú évtizedek alatt milyen szoros, szinte testvéri szeretetet ápolt. Holott mennyit marakodtak otthon az asszonnyal a szomszéd „tyúkja” miatt, akihez a megholt gyakran eljárt „kakaskodni”. És így tovább!

              Itt azért meg kell jegyeznem, hogy a magyarság őseinél a gyász színe a fehér volt. Mint a megszületett kisbaba újruhája. A nyugati, valószínűleg német, hatásra váltott szigorú feketére. A fehér, a halál utáni újjászületést szimbolizálta. Ebben volt valami költői.

 

                                                                          +

 

              Teleki Pál. A bástyán megy, néhány nappal az öngyilkossága előtt. Egy hivatalnok kíséri. Lengyel bundát visel, vadászkalapot. Pápaszeme mögül úgy néz, mint egy gyerek; kérdő és bizalmatlan pillantással. S csakugyan, ebben a törékeny testben van valami egy öregfiú, egy soha felnőni nem akaró kamasz magatartásából. Csak szelleme nőtt fel: a mód, ahogyan a világ elé lépett. Mindvégig fiús maradt, miniszterelnök korában is; mesterségesen nádpálcás és tanítós. Titokban félt a világtól. Nem véletlen, hogy szívesen öltözött cserkésznek, szeretett gyermekek között lenni. Szívében otthon volt közöttük, sokkal inkább otthon, mint a felnőttek világában. Néhány nap múlva agyonlőtte magát, s akkor egyszerre félelmetesen felnőtt. A halott arcáról eltűnt minden zavar, elfogódottság. Mint aki megértett és kimondott valamit. / 1941. április 3. /

              ! Egy nála minden tekintetben különböző nyugati politikus, Churchill, így fogadta önfeláldozását: „Jelképes helye lesz annál az asztalnál, ahol a háború végén igazságot szolgáltatunk.” Természetes, hogy minderről négy év múlva már teljesen elfeledkezett a „blöffök” embere. Ez a különbség egy felelősségteljes politikus, és egy kalandor között.

 

                                                                          +

 

              Az ellenállás, melyet Dosztojevszkij stílusával szemben érzek, úgy olvad el a mű lobogó, magas hőfokában, mint a kazán parazsában az ólom. Dosztojevszkij minden ellenállást legyűr: ez az a „több mint irodalom”, mellyel nem lehet vitatkozni. Melléje kell állani vagy el kell menekülni előle. S ezen tépelődik most a világ, mikor a valóságot, mely Dosztojevszkij művéből életre kelt, meg kell ítélnie. Ez minden, amit a nyugati ember e pillanatban az orosz messianizmussal szemben még tehet.

             ! Van ebben a szövegben néhány végzetes félreértés. Mi kelt életre Dosztojevszkij műveiből? A kommunizmust már csak nem varrhatjuk a nyakába? Az a messianizmus, amelyről Dosztojevszkij ír, köszönő viszonyban sincs azzal az ideológiával, amely Oroszországban 1917-ben győzött; majd hozzánk, először, 1919-ben beköszönt.

               Az, meg akarta menteni a hitét vesztett, nyugati keresztény világot. Ez, amelyik most hazánkhoz újra közeledik, már az író regényeinek jelképes bezúzásával is minden kapcsolatot megszakított vele.

               Ide a bolsevizmus könyörtelen ateista valósága fog megérkezni, amely csak két embert lesz hajlandó megtűrni: a szolgát és az árulót. Ide a kegyetlen internacionalizmus fog megérkezni: rabolva, erőszakoskodva, gyilkolva, bosszút lihegve, konstruált pereket gyártva. Vér és könny: 1919 után újra hazánk földjén.

              A régi fordítások sokat levonnak a művek hatásából, de nekem már szerencsém volt, mert modern fordításban élvezhettem őket. Makai Imre, Szőllősy Klára, Görög Imre, G. Beke Margit, Devecseriné Guthi Éva és Gerigássy Éva munkáját most köszönöm meg nekik.

              Az első Dosztojevszkij mű, amit elolvastam: Feljegyzések a holtak házából. Nyolcadikos voltam már, és igen zaklatott éjszakákat okozott. Rendkívül nyomasztó hatással volt rám.

 

                                                                          +

 

              Az asztrológus szerint három tény van, melyen az emberi akarat nem tud változtatni: a születés és a halál és a végzetes párválasztás. E háromszög sarkain belül uralkodhat az ember a sorsa felett, ha öntudatosan él.

              ! Ezek közül a harmadik a legnagyobb hatású az ember egész életére. A halálig tartó útját egy rossz választás után belenyugvással teszi meg. A halálban majd boldoggá lesz, és ez tükröződik a halott arcon. Anyám szép arccal fejezte be hányatott életét, bár utolsó éjszakáján megjárta a poklot is. Tanúja voltam, és megrémítettek azok a hangok, amelyekkel a haláláért viaskodott valamilyen földön túli erővel. Pedig lehet, hogy csak a csecsemőként 1952-ben meghalt fiacskájának az árnya volt.

 

                                                                          +

 

              Dosztojevszkij a számomra örökké a félelmetes és nagyszerű ellenfél marad. Az ázsiai zseni, akitől én, az európai, joggal féltem a bőrömet. Ezt a megváltás-dühöt és rögeszmét csak megérteni és tisztelni tudom, de nem tudom elfogadni, sem követni. Nincs joga az ázsiai léleknek, hogy e terrorisztikus kereszténység árán váltson meg engem, a bűnöst, de európait.

             ! A fenti sorok leírása óta a világ nagyot változott. Eltűnt az ördögi és ateista Szovjetuniónak még a maradványa is. Putyin, aki napjainkban jóindulatú „cárként”, újra a régi kerékvágásba akarja vezetni a maradék, még így is hatalmas Oroszországot, most éppen azért tekintik Nyugatról komoly ellenfélnek, mert hazájában feltámasztotta az ortodoxiát, és példamutató módon eljár maga is a látványos és az európai fül számára magasztos dallamú istentiszteletekre.

              Egyúttal nem szégyelli hatalmas tablókon, mint nagy elődöket és az orosz nép méltó képviselőit, felmutatni a világnak a nagy példaadók között. Legutóbb a Szocsiban rendezett téli olimpián, Dosztojevszkij gigantikus arcképét is, az egész, keresztény műveltségét vesztett

világunknak. Szó sincs erőszakról. Csak Európa nyugati fele olyan mélyre süllyedt, hogy még háborút is képes lenne indítani a megváltásért imádkozó mai Oroszország ellen. Rendkívül

szímpatikus látni, hogy a közel száz évig az ateizmus mocsarába süllyedt értelmiségiek és a hétköznapi emberek tömegei Marx helyett újra Jézus arca felé fordulnak.

              Ehhez hasonló fordulatot szeretne elérni a mi Orbán Viktorunk a magyarsággal is. Ezért gyűlölik a Rákosi és Kádár rendszer hazai örökösei, és elsősorban csak e miatt, az eszement, állítólag „liberális” Nyugat - Európa és az USA./ 2014. október 21. /

 

                                                                          +

 

              A londoni rádió ma megismételte nyáreleji fenyegetéseit. Felszólította a magyar munkásokat, hagyják el a pesti munkahelyeket, helyezzék biztonságba családtagjaikat. A délkelet-európai „idegháborúnak” előbb-utóbb nyomatékot is adnak. Lehet, hogy már ma, de bizonyosan néhány napon, esetleg héten belül. / 1944. március 19. /

              ! Igen tanulságos, az erről a félelemről is szóló, Az ötödik pecsét című elsőrendű magyar film. Sántha Ferenc kisregénye alapján készült.

              A háború utáni hurrá-optimizmust sugárzó filmek között /Én és a nagyapám, Állami Áruház, stb./ igen kevés a mélyen elgolkodtató alkotás. De hát éppen ez is volt a kommunista propaganda egyik célja: Felejtsd el, hogy a saját fejed is eredeti gondolatok fészke lehet! Érd be a központi jelszavakkal! Hazánk nem rés, hanem bástya a béke frontján. Éljen és virágozzék a munkás-paraszt szövetség! És közben pesti munkás - káderek verték téeszcsékbe a magyar parasztot, akit osztott földdel ajándékoztak meg néhány évvel korábban a komcsik.

              ÉS itt kell először megemlíteni a földosztó Nagy Imre nevét, amellyel, mint „padlásseprő” begyűjtési miniszterrel, az örvenes évek fordulóján újra találkozunk. Mint jó pártkatona minden aljas feladatot elvállalt.

              Elhagyottak és riasztóan műveletlenül maradtak az értékes területek is. Mint egykor a tatárjárás után! A paraszt inkább elment a sarc elől a városokba, amelyek akkor lendületesen nőttek ki a földből. És ott elég kenyeret is kaphatott. Akik maradtak, sorba álltak a napi adagért. Ilyen világ csak a háborútól lepusztult Szovjetunióban alakult ki. Követtük a Nagy Testvér példáját. Akkoriban hozzá tették a józan parasztok, hogy a „testvérét” nem választhatja meg az ember.

 

                                                                          +

 

              Az elmúlt években meghalt Babits, Kosztolányi, Karinthy, Tóth Árpád, Krúdy, Móricz Zsigmond. Írók, kikkel a nagy nemzetek is büszkén állottak volna a világ elé. Nálunk egyetlen koszorút sem küldött a hivatalos világ a sírjukra.

              ! Lehet, hogy a halottaknak így könnyebb is volt a föld.

 

                                                                          +

 

              Ez az év súlyos betegséget hozott nekem. A betegségben megtanultam, hogy halandó vagyok. Nemcsak értelmemmel tanultam meg ezt, hanem testem öntudatával. De van kegyelem.

 

                                                                          +

 

              !Választás: 2014. október 12. Egyházasgergei lakásukban, veszekedést követően, a 47 éves P. Lajos késsel leszúrta 58 éves testvérét, aki a helyszínen életét vesztette – közölte az MTI-vel a Nógrád Megyei Rendőrfőkapitányság. P. Lajost a helyszínen elfogták. Őrizetbe vették, és indítványozták előzetes letartóztatását. Az Index szombaton arról számolt be, hogy a hír megjelenése után levelet kaptak egy olvasótól, amelyben azt írta: „Az Egyházasgergén péntek este megkéselt és sérüléseibe belehalt férfi polgármesterjelölt volt.”

              Barta László, a Nógrád Megyei Választási Iroda vezetője az MTI kérdésére megerősítette, Egyházasgerge egyik polgármesterjelöltje elhunyt. A választójogi szabályok szerint az előkészítő

munkacsoportnak és a szavazatszedő bizottságnak gondoskodnia kell arról, hogy a szavazólapon ne szerepeljen a jelölt neve – tette hozzá. Egyházasgergén öten indultak volna a polgármesteri tisztségért. Az MTI úgy tudja, hogy a férfi, akit a testvére megölt, Pilisi Nándor független jelölt volt.

             !Ugyanez a választás Kecelen: A versenyben két komoly jelölt a polgármesteri székért. Haszilló Ferenc, aki két ciklust végiggürcölt, az elődjétől örökölt hatalmas adósságokkal a hátán. Ellenfele a helyi kisegyház üdvöskéje, akit minden helyi hatalmasság, sőt még a körzeti Fidesz-jelölt és az érsek is támogat.

               Szeretnék az állami támogatásból, mert a kormány a korábbi tartozásokat magára vállalta, az új pénzeket is lenyúlni.

               Különösen fontos lett volna Schindlernek, aki a feje búbjáig el van adósodva, de a hitelezőinek is, hiszen csak így kaphatnák vissza a pénzüknek legalább egy részét. Ezért csalnak, szavazatokat vesznek, hiszen a Városi atyus kijelentette:

              „Tíz milliót megér, ha lányomat polgármesterré tehetem.” 5 millió kétezres részletekben egy-egy szavazóért. Aztán a másik 5 millió a lejárató felvételért a legkisebb Czárnak. Mert, mint kiderült, a leányka mégis alulmaradt. Ez a kis-és nagyleányok természetes testhelyzete. Jöhetett a felvétel, amely rasszista megjegyzéseket tartalmazott a cigányságra és a zsidóságra.

              A Laci, mert így is hívják ezt a HIT-gyülist, az 5 milliójával Ausztráliáig repült örömében. Pedig ostoba volt. Ennyi pénz csak az odarepülésre elég, a visszatérésre már nemigen. Miért nem kérte mindjárt ennek legalább a tízszeresét. Az adományozó apai szeretet bizonyosan leperkálta volna. No, de ne aggódjunk a Czár Laciért, aki igen jó politikai háttérrel rendelkezik! Bár ilyen kevés pénzből csak olyan magasakat ugrálhat, mint az őshonos kenguruk. Hogy ne maradjunk le az eseményekről, Városi Ferenc nevű órás és nemesfémkereskedő tüntetést hirdetett Kecel Központjába. Jogosan tartva az esetleges összecsapásoktól, mogósították a rendőrséget és az ATV televíziót. Nehogy véletlenül az ország közvéleménye lemaradjon egy újabb botrányról.

 

+

 

              Kiderült, hogy a délelőtti, Városi-tüntetésre, amely miatt a rendőrség megmozdult, két buszt megtöltő cigány csoportra vártak Kiskunhalasról.

              Ezek azonban késtek. A rendőrök, kordonostól, háromig a központban rostokoltak, amikor végül is valóban létrejött egy kisebb tüntetés, szintén lefizetett helyi erőkből.

              Élükön az Udvarhelyi Istvánnéval, akinek kezéből a kiszedték a mikrofont. Haszilló Ferenc legálisan aratott győzelmével polgármester maradt.

              Bár korábban Fidesz jelöltjeként indult, de a helyi szervezet a rasszista kijelentéseket tartalmazó felvétel miatt kizárta a tagjai közül.

              Átvedlett függetlenné!

              Summa summárum: Kiderült mindenkiről, hogy kicsoda. A körzeti Fidesz-jelölt, Bányai Gáborról, hogy a kiskunhalasi támogatásért a pünkösdista Városi-lánynak beígérte a keceli polgármesterséget.

              Városiról, hogy már a kiskunhalasi manipulációknak is „pénztárcás” részese volt. Ott Bányai Gábor támogatásával készítette elő a keceli talajt.

              Tehát jóval többe került neki annál a potom tízmilliónál, amit Kecelen bevetett.        Ezeket a plusz szavazatok Schindler és emberei gyűjtötték, per koponya, kétezer forintért.

A keceli polgármester már két éve tudott a zsarolhatóságáról, ezért csak félvállról vette a jelölését, sőt számított a bukásra. Ilyen méltatlan helyzetbe jutva is legyőzte nála kisebb kaliberű ellenfelét.

              Mindezek a kalocsai érsek tudtával és beleegyezésével történtek, aminek következtében az antipatikus főpapnak sikerült elérnie, hogy Kalocsán is bukott a Fidesz. Nyilvánvaló: a rendszer-ellenes csoport hallgatólagos résztvevője volt, valamiért zsarolható állapotban. A mindent tudók szerint pikáns felvételekkel.

 

  

 

                                                                      1944

 

 

              „Soha kis nép nem üzent még hetykébben hadat nagyhatalomnak, mint Magyarország a Szovjetnek…” – írja egy svájci újság. Kis nép? A kis nép nem üzen hadat senkinek. Még a nép nevében határozó országgyűlés sem üzent hadat. Egy kis klikk üzent hadat, a nép és az országgyűlés megkérdezése nélkül. Néhány vak vagy becsvágyó katona és politikus. A nép megrendülten hallgatott. A fényképen, amely az országgyűlés termét ábrázolja abban a pillanatban, amikor Bárdossy bejelenti az orosz hadüzenetet, mindenki – a kormánytagok is - lehajtja a fejét. / 1941. június 27. /

              ! Bárdossyt ezért később kivégzik, de a Horthynak, aki nyilvánvalóan rányomta a pecsétet, senki nem vonja felelősségre. De ne feledjük el, hogy egy magyar politikus már 1941-ben a kormányzóhoz intézett levelében figyelmeztette őt arra, hogy a magyar - német katonai együttműködésnek, ahogy levelében lovalmazott: „maga a nemzet lesz az ára.”

               Horthy mégis elkövette azt a disznóságot, hogy a zsidóbarát politikai figyelmeztetések határására, nemcsak beszállt a balkáni háborúba, hanem a rosszul felfegyverzett 2. magyar hadsereget a Don-kanyar vágóhídjára vitte.

              Ha csak azért tette, hogy minél tovább elodázza a német megszállást, tehát a Magyarországon védelmet élvező zsidó és egyéb idegen nemzetiségűek védelmét minél tovább biztosítsa, s vele a nyugati szimpátiát megnyerje, akkor hazaárulást követett el, és legalább a „népbíróság” előtt lett volna a helye. Vajon kik ültek annak az ítélőszéknek is az asztalánál?

               A dúsgazdag zsidóság, amelynek támogatására a két világháború között mindig számíthatott, a száműzetésben is biztosították számára az államfőhöz méltó nyugdíjas életet. Hiába, minden arisztokrácia, legyen zsidó vagy magyar, az édekeik mentén összenőnek, és mindig kinyújtják egymás iránt a segítő kezüket. Hogy a magyarság szenvedi el e miatt az egyik legnagyobb katonai veszteséget – csak a kóbor kutya bánja.

               És az olyan világosan látó nacionalisták, mint Szabó Dezső és elvbarátai. Trianont valóban egy „görénykurzus” követte. Nem egy új, polgári rendszert hozó korszak, hanem csak Feltámadás Makucskán. A magyar feltámadás nem következhetett be. Ennek szenvedő alanyai voltak az én családom tagjai is. Az előttem járó, vagy inkább csak botorkáló, sokszor értelmetlen áldozatot hozó nemzedék.

 

                                                                          +

 

              A németek megszállták Magyarországot./ 1944. március 19. /

 

                                                                          +

 

            !  Auschwicc: A minap egy élelmes lengyel vagy magyar vasgyűjtő ellopta a tábor kapuját. Nehéz munka lehetett, viszont könnyű könnyű felismerni a feliratáról: „Arbeit macht frei.” Magyarul: „ A munka szabaddá tesz.” No, de ha rájönnek a furfangra, ez az éjszakai merész és nehéz munka rabbá, és természetesen világhírűvé teszi az illetőt. Minden éremnek, legyen az arany, ezüst, bronz vagy vas: két oldala van.

 

                                                                          +

 

              Három hét Leányfalun. Csomagolunk, és útnak indulunk. Tahiban ér az április 13-ai, délelőtti légiriadó. Az országút mentén állunk, az ég felhős. Nagy magasságban, láthatatlanul, félelmes robajjal húznak a nehéz amerikai bombázók Pest felé. Nyomukban olyan vonalsor marad az égen, mint a hangjegyfüzetek vonalai. Vácra komp visz át; az aknaveszély megint időszerű. Néhány nappal korábban a közelben futott aknára és süllyedt el az Erzsébet királyné nevű szalongőzös. Este hatig csellengünk az állomás közelében. Sok nyomorult, sárga csillagos zsidó, koldusok és trógerek a sárga csillaggal, melyre senki nem figyel. Az emberek komoly tapintattal iparkodnak nem látni a jelvényt.

 

                                                                          +

 

              Két szentendrei paraszt jelentkezik a volksbundista, magyarul is beszélő SS-őrszemmel. Előadják, hogy bajuk van egy falubeli zsidóval, aki állítólag becsapta őket egy lóvásárnál. Engedélyt kérnek, hogy hazatérve megverhessék a zsidót. Az SS-ember megnyugtatja őket, hogy nyugodtan megverhetik, ezért ma nem jár büntetés. De a két paraszt ragaszkodik az írásos engedélyhez. És amikor ezt nem kapják, elégedetlenül távoznak.

 

                                                                          +

 

              Miért vagyok „urbánus”? Mert hiszek abban, amit Henrik van Loon mond: mindig, mindent a városi emberek adtak az emberiségnek. A babiloniai, a görög, a római, a karthágói, a Hansa - és a lombard városköztársaságok emberei a többletet. Az arányt, a mértéket, a gondolatot és a szépet. Nem a pásztorok és nem a gulyások. Az emberiség történetének nagy mondatait nem a legelőkön gondolták és mondották el, hanem a fórumon.

             

                                                                          +

 

              ! A sok-sok fórumon elhangzó fecsegésből vajon valóban olyan sok értelmes mondat maradt ránk? Gondoljunk az olyan hatalom-mániákusokra, mint Nero vagy Caligula! Igen ritka volt közöttük a Marcus Aurelius. Nem is szólva arról, hogy ezek a fecsegők vajon honnan vették az erőt, hogy akár órákon keresztül tömjék a hasonszőrűek fejét. Valószínűleg kiadós reggeli vagy ebéd után, amelynek asztalára a juhászok, gulyások, földtúró parasztok szállították a gazdag ennivalót.

               Aztán honnan tudta egy urbánus, aki nem látott a városfalakon túl, hogy a pásztor furulyája és éneke nyomán milyen mély érzések fakadtak a lelkekben. Hallgasson meg egy csokorravalót az erdélyi dallamokból! Maga Bartók mondotta, hogy élete legszebb napjait a nép között töltötte, amikor gyűjteni járt.

 

                                                                          +

 

              Isten, adj erőt a zsidóknak, hogy elviseljék az üldöztetést, kínzást és sanyargatást. Adj erőt nekik, hogy erősek legyenek az élethez és a halálhoz! S aztán, ha túlélték, adj erőt nekik, hogy ne veszítsék el a fejüket, ne változzanak üldözőkké! Adj erőt nekik, hogy erejük legyen az emberi nagysághoz, a türelemhez! Mert a bosszú csak újabb indulatokat szül.

              ! Ez ima volt az életben maradt zsidókért. De Isten pökött rá. Márai írta néhány oldallal korábban, hogy a zsidóság elveszítette a maga külön háborúját. Csak a csoda segíthet rajtuk. De a zsidók nem hisznek a csodában. A zsidók egyáltalán nem hisznek. Ezért viselnek olyan kétségbeesetten és összetörten minden csapást.

              A kiválasztott nép ennyire hitetlen lenne, hogy nem bízik a kisajátított Istenében? Hogy mit váltott ki az üldöztetésük, jól tudjuk. Nagy bőséggel megbosszulták a magyarokon. Pedig itt, a német megszállásig, békés körülmények között élhettek. A magyar nem rendezett pogromokat, éppen mert együttérzett velük.

               Mégis Budapesten rendeztek egy-egy magyar kivégzése alkalmával, vigasságokat: csak a körhinta hiányzott, de jelen volt a perecárus, a hullámzó tömeg, és minden ínyencséget elégedetten lehetett inni és enni. Minden kóser volt! Közben azt kiáltozni: Lassabban, Bogár! Tudnillik úgy hívták az állami végrehajtót, aki közben akasztotta az áldozatát.

              Miért nem fordult méltó haragjuk a vérengző, pogromozó román tömegek ellen? Ez ma is nyitott kérdés.

 

                                                                          +

 

 

              A magyar zsidóság adott nagy tehetségeket a magyar szellemi életnek: Angyal Dávid, Alexander Bernát, Ferenczi Sándor, Füst Milán, Gyergyai Albert, Hevesi Sándor, Heltai Jenő, és még több tucat név tolul az emlékezetembe. De ennek az „elitnek” a palástja alatt milyen sekélyes volt az átlag – s mindig ez számít! Mindaz, amit sajtóban, színházban,

könyvkiadásban gyártottak, népszerűsítettek, terjesztettek! Ez a „szellemi front” legalább úgy felelős azért, hogy a magyarság nagy tömegei, középosztályostul, műveletlenek, tehát erkölcsi felelősségre képtelenek maradtak, mint a dzsentrik, a nagybirtokosok és az általuk eltartott hivatalnokság. Ha igazságot akarunk, tessék hősiesen, feltétlenül akarni! Nem lehet pletykalapokon keresztül „szellemi szintet” mímelni, és ugyanakkor tudatosan feladni a magasabb szellemi igényt! Tudom, volt más is! Volt Osvát, a Nyugat, Ignotus is! De a tömegekhez egy sajtó szólt, mely olyan volt, amilyen. És a magyar középosztály számára árvalányhajas és nemzetiszínpántlikás zsidó Csínom Palkók habarták a konstruktív főzetet, e zagyvalékot, melytől szépen butult az, aki felhabzsolta. Mikor én e lapokkal kapcsolatba kerültem, azt hittem, lehet még valamit menteni. E főzetbe csipetnyi borsot, e sötétségbe

gyufaszálnyi világosságot csempészni!

               Tévedtem. A zsidók ne csodálkozzanak, ha egy kapzsi társadalom, mely nem kis részben az ő üzleti mohóságuk és szellemi igénytelenségük – pontosabban ál-igényük – miatt műveletlen maradt. Erkölcseiben megromlott, és aztán elkövette mind a bűnöket, melyek végül a zsidóság nagy tömegeinek vesztét, s legvégül a magyarság pusztulását okozták. Mert a műveltség nemcsak hősiesség; a műveltség erkölcs is. A zsidók legyenek hősök, ha igazságot akarnak; legyenek IGAZÁN műveltek és igényesek.

            

 

 ! Mint kommentírónak csak két megjegyzésem van: A filmjeik és ez a bizonyos tömegeknek szánt sajtójuk éppen a parasztsághoz, tehát a nép tömegeihez - hála Istennek –

nemigen jutott el. Maradt a főváros házmestereinek kedvenc olvasmánya, és a munkások vasárnapi szórakozása a magyar nyelvű, de amerikai szellemiséget sugárzó film.

              A mai állapotok hűségesen tükrözik a két világháború közötti sajtóviszonyokat. Igénytelen embereknek igénytelen zsidók írját a bulvárlapokat. Most még belépett a TV is, amelynek számtalan csatornája próbálja minél alacsonyabb szintre leszállítani a magyarul beszélők műveltségét. Az a nagy szerencsénk, hogy most már működik nemzeti érdekeket szolgáló, és őszinte hangú, valóban magyar, média is.

 

                                                                          +

 

              1944. okt. 16. Horthy proklamációját délben fél kettőkor olvassa fel a rádió. Fél ötkor az első gyanús jel a vezérkari főnök bejelentése, mely további verekedésre buzdítja a csapatokat. Este kilenckor Szálasi „Hadparancsa”. Ez a történelem leghosszabb hadparancsa:

Dagályos, bombasztikus, értelmetlen, üres szócséplés. Svádáján érződik, hogy elmebajos, aki sokáig hallgatott, most örül, mert végre beszélhet. Aztán nyilas versikét szavalnak a „talajgyökérről”. Mindez inkább kínosan mulatságos, mint komoly. Ugyanakkor végzetes, elkerülhetetlen. A magyarság megeszi e keserű főzet minden fogását. Kezdte Darányi, aki „a szeleket akarta kifogni a vitorlából” és Gömbös, aki pontosan ilyen üres, dagályos szólamokkal bűvölte a nemzetet, és a paralitikus Sztójay után az elmebajos Szálasi talán utolsó e sorban. A rádió e zenésített történelmet a következő műsorszámokkal kíséri: délután öttől éjfélig volt kamarazene, cigányzene, egyházi zene orgonaszóval, bárdalok, szózat, himnusz, és tévedésből Horthy induló is. Az egyveleg csodásan illett a hadparancshoz és a szöveghez.

              !Kecelen november elsején halt meg harminc fiatalember a teljesen felesleges további vérontásban. Michelet: „A magyar nemzet a hősiesség, az erkölcsi nagyság és a méltóság arisztokráciája.” A falut védő magyar bakák somogyi „rossebeseknek” mondották magukat, és nem öntudatlanul haltak meg egy számukra ismeretlen faluért –  hiába.

 

                                                                           +

 

              Az édesapám ennek a nyárnak a végén került orosz hadifogságba. Szegedről egyenesen az őshazába. Hazatérése majd a kékcédulás, elcsalt választások őszén, 1947-ben, történik.

 

 

                                                                        1945

 

 

              Leányfalu. – A rabbi, aki a szomszédban rejtőzött, az orosz megszállás második napján átjön, és sápadtan adja elő: orosz katona járt nála az imént. Az asszonnyal bizalmaskodni kezdett, majd átkutatta a házat, megtalálta a kamrában rejtőző rabbit, és így kiabált: „Óra! Óra!” Aztán lekapcsolta a rabbi csuklójáról az órát, és elszaladt a zsákmánnyal.”Kérem, micsoda csalódás ez!” – mondja a rabbi.

              ! Nálunk is megfordult egy Iván, és az édesanyám elrejtett ékszereit percek alatt előkerítette rejtekéből, és szakavatottan megfújta. Majd köszönés nélkül, angolosan távozott.

 

                                                                          +

 

              Egy kozák csomagokat cipel az országúton. Egyikben rablott textilholmi van, másikban néhány cipó kenyér. Reámmordul és megparancsolja, vigyem a kenyeres iszákját. Szó nélkül átveszem a zsákot, és viszem – két kilométeren át – engedelmesen, a győztes

 

 

nyomában. Egy fordulónál megkérdi, ki vagyok. Mikor meghallja ezt a varázsszót - iró-, elveszi kezemből az iszákot. Komoran és sötétem néz maga elé. Kést húz elő, levágja egy cipó felét, a kenyeret átnyújtja. Hóna alá veszi a zsákot, és egyedül cammog odébb.

 

                                                                          +

 

              Délelőtt megjelenik a helyi sintér, aki egyszemélyben a helyi pöcegödrök tisztítási szakembere is. Torzonborz, jámbor szörnyeteg. Beszédhibája van, olyan, mint a törpe, egy keleti mesében. Minden piszkos munkát ő végez a faluban. Dörmögve mondja, hogy most hullákat fog ki a Dunából. Mindennap leúszik ide Bécs felől három-négy hulla. Legtöbbje meztelen és gúzsba kötözött. Ma hajnalban egy meztelen nőt fogott, kinek két kezét nyakához kötötték. A hullákat nem temetik el. Visszadobják a Dunába, és hagyják úszni Pest felé, mert a község nem bírja el a temetési költségeket.

             ! Az a sok–sok kötözött kezű vízihulla az szovjet katonák nemi barbárságának áldozata volt. A falunkban is volt halottja az ilyen típusú erőszaknak, nem is egy. Elsősorban a kiszolgáltatott tanyavilágban.

 

                                                                          +

 

              Az oroszokat nagyon nehéz kiismerni. Nem lehet tudni, hogy hat rájuk az, amit nálunk tapasztaltak, és még kevésbé lehet tudni, mit terveznek vezetőik, akik valószínűleg aggályosan számolnak ennek a nyugati kirándulásnak a következményeivel. Oroszország, történelme során először, minden következménnyel kilépett hazulról, a világ színpadára lépett.

              Most mennek haza, lógatják a lábukat a teherkocsi deszkapárkányán át, és énekelnek. Ezek a szláv dalok mind szomorúak. Akkor is azok, ha az énekes vígan kurjongat. Az éjszakában hallgatom az elrobogó teherkocsik zörejével elvegyülő énekszót, a győztesek bánatos énekét. Nagyon nehéz győzni. Nagyon nehéz legyőzöttnek lenni. Nagyon nehéz orosznak lenni. Nagyon nehéz embernek lenni.

             ! A Háború és békéből tudjuk, hogy orosz csapatok a napoleoni háborúk idején már kiléptek a határaikon túlra. Csak az akkori cári vezetés ura volt vallásos hadseregének. 

 

                                                                          +

 

              Egy este Tahiban. Egy kocsmában, ahol a söntéspultnak könyökölve bort iszom, egy dagadt arcú, fogfájós öreg paraszt mellékesen, dünnyögve mondja, hogy az amerikaiak atombombát dobtak le Japánban, amely feltétel nélkül megadta magát.

             ! Vizihullák és atombombák. Hol volt a barbárság akkoriban? Mindenhol: Európától Ázsiáig. Budapesttől Hirosimáig.

 

                                                                          +

 

              Egy fogorvos fia – beállott szerb partizánnak. Zsidó származású volt, orosz fogságba került. A táborban heveny tüdővészt kapott és meghalt. Mindent feláldozott, hogy segítsen a németek elleni küzdelemben, és bizonyítsa hűségét az oroszok iránt. De az oroszok nem törődnek a részletekkel. Az apa faggatott egy NKVD-tisztet: „Miért nem szelektálnak az oroszok gondosabban?” A tiszt azt mondotta: „Ilyen nagy tisztogatási műveletek közben számolni kell bizonyos hibaesélyekkel.” A kérdésre, hogy milyen magas az oroszoknál ez a „hibaszázalék”, a tiszt közömbösen és szakszerűen felelte: „Huszonöt százalék.”

! Azaz minden negyedik ember lehet tévedés áldozata.

 

 

                                                                          +

 

              A svábokat kitelepítik, mint tavaly a zsidókat. Marhacsorda módjára hajtják el őket, száz és százezer embert. A „kollektív bűntetés”, mint nemzetközi gyakorlat, a legaljasabb elv, amivel ez a század megajándékozta magát. Tegnap a zsidók, ma svábok, holnap a polgárság, aztán a laposfülűek. És hajtanak bűnöst és ártatlant, gyereket és aggastyánt. Az európai élet erkölcsének ez a vége. A „nagyhatalmak” közömbösen terelnek emberi tömegeket, akik magas kultúrát építettek fel. Határozati alapon terelik őket, sommásan, csorda módra, egyik

országból a másikba. Ilyenkor megejt a kisértés, hogy kilépjek – így vagy úgy – ebből a társadalomból, ebből a világból.

              ! Az írónknak lesz lehetősége erre, de az ország egész lakossága nem kelhetett útra. Volt még egy lehetőség, amit anyám így fogalmazott meg: „Gyáva népnek nincs hazája”. És visszautasította a saját édesapjának, vitéz Farkasfalvi Andrásnak az ajánlatát, hogy mi is kövessük az oroszok elől menekülők végtelen kocsisorát.

               „Úgy járnánk, mint a zsidók, a község salakja széthordaná mindenünket!” És ezzel lezárta az ügyet. Magyarok maradtunk.

 

                                                                          +

 

                      !Horthy Miklós Magyarország történelmi szerepéről az angol uralkodóhoz

 

                     Felség!

                     Kérem, hogy drága idejéből szánjon egy csekély félórát az alábbi sorok elolvasására.

              Mivel most nemzedékek sorsáról kell dönteni, és a hosszú és igazságos béke mindenkinek legfőbb vágya, bárorkodom közölni Felségeddel az igazságot, és csakis az igazságot arról, milyen, milyen nehéz és szerencsétlen körülményekkel kellett megküzdenie a mi nemzetünknek. Ez, úgy érzem, kötelességem, mivel véleményem szerint az 1919-es békeszerződésnél Magyarország katasztrófájának oka az volt, hogy helyzetünket megtévesztően ábrázolták, s nem adták meg nekünk a tiltakozás és az igazság bizonyításának lehetőségét.

              Idézek Poincaré emlékirataiból:” Cclemenceau, aki gyűlölte az Osztrák – Magyar Monarchiát / anélkül, hogy ismerte volna országunkat vagy nemzetünket /, leginkább Szerbia, Csehország és Románia igényeit akarta kielégíteni.”

              Az első világháború után sokat vitatták, hogy kirobbantásában ki volt a bűnös. Bizonyított tény, hogy a koronatanácsban a magyar miniszterelnök, gróf Tisza István ellenezte a háborút. Mindmellett százalékosan kifejezve, nemzetünket érte a legnagyobb veszteség, és országunk ezer év óta birtokolt területének kétharmadát vesztette el. Európának ebben a részében nincs egyetlen nemzet sem, amely földrajzi és jól ismert kényszerítő okok miatt ne vett volna részt egyik vagy mindkét háborúban a többiek, csehek, szlovákok, románok, bolgárok, szerbek, osztrákok ellen. Magyarország is kénytelen volt ugyanezt tenni, de területet ő vesztett, mégpedig népszavazás nélkül”.

              És így tovább. Az angol uralkodónak címezve, a végén utalva arra, hogy ő is gentleman és még magyar vér is csörgedezik az ereiben. De ki is ez az ember? Az egyik Edward, aki az unokatetvérét, az orosz cárt, nem volt képes megvédeni Leninnel szemben, aki likvidáltatta az egész Romanov-családot az utolsó emberig. Megakadályozta ebben az ország liberális sajtója, amely a közvéleményt ellene fordította volna. Ő is félt a zsidóktól. Mit remélhetett tőle? Hogy befolyásolni tudja a Jaltában kötött megállapodás végrehajtását? Szerencsétlen, megfélemlített Horthy! Féltette megtorlástól az országát, amelyet hatalmukba kerítettek a németek, és a fiát, aki már német koncentrációs táborba volt zárva. Naív volt, amikor Sztálinhoz fordult, de még inkább az, amikor az angol királytól várt országa jövőjét befolyásolni tudó tekintélyt és akaratot.

              

 

 

                                                                          1946

 

 

              Egy orvossal találkozom. Sötétben megyünk a híd felé. Megkérdezem, mit tapasztalt a betegeinél? Javít-e a szenvedés? Határozottan feleli:” Az ostrom alatt és után azt tapasztaltam, hogy az emberek a szenvedéstől csak ridegebbek és gonoszabbak lesznek.”

              Napok Pesten. Mindennap kivégzések. Tavaszi szél kergeti az utcák és a romházak törmelékporát. A „forradalom” néha utcai tüntetésekkel jelentkezik. Gyakrabban új ebadórendelettel. Ez nem a sans-culotte-ok, hanem a Moszkvában képzett rond-de cour-ok, könyökvédős hivatalnokok forradalma.

              Egy újságban a következő vastag betűs, négyhasábos főcím köszönti az olvasót: „Hány kivégzés lesz ezen a héten?” Szabad találgatni.

             ! Én csak azt nem értem, hogy Márai mért nevezi ezt „forradalomnak”?

 

                                                                          +

 

              Kecelen, és gondolom szerte a hazában, a szabadság levegője. Májusban a Liget hatalmas szomorúfűzfája alatt forog a Borbényiék lemezjátszója, és kalákában hallgatjuk a népszerű operaáriát: A gyöngyhalászt. Ezekben a hónapokban kezdődött a cserevilág. Ismerkedett, üzletelt falu és város.

 

                                                                          +

 

              Amit Spengler „modern” tünetnek nevez – a civilizációkba áthűlő kultúrák bomlási tünetei ezek -, időtlenül azonosak. Babilonban éppen úgy, mint Thébában vagy ma Budapesten. Például a nyilvános kivégzések: Ma délelőtt éppen a törvényszék épülete előtt mentem el, amikor a tömeg ostromolni kezdte a börtönkaput, mert jegyeket követeltek a délutáni kivégzéshez. Az ilyen tünet éppen úgy „modern” volt Rómában, Néró idejében, mint ma Pesten. A műveltség időnként meghal, s halálának körülményei és a hullafoltok is azonosak.

              !Vajon kik voltak azok, akik élvezték ezeknek a bűnösöknek a végvonaglását? A magyarok nem lehettek.

 

                                                                          +

 

              A Zugligetben egy gyermekmenhelyen. A gyerekek nyugatra menekült tisztek, hivatalnokok és és deportált zsidók leszármazottai. Református lelkész vezeti a menhelyet. Elmondja, hogy keresztény és zsidó között most is van feszültség és súrlódás, de ez nem olyan végzetes, mint a közelmúlt idő után várni lehetett. Az együttélés felodja az előítéleteket

és a fájdalmas emlékeket. A nagy kerítő a játék, az ősi cinkosság. A zsidó gyerekek legtöbbje árva. A szüleik elpusztultak a náci sintértelepeken. Egyikkel hosszan beszélgetek. Auschwitzban volt, a szüleit ott ölték meg. Tizennégy éves. Ez a gyerek a híres auschwitzi halálkarmester, Mengele doktor kedvence volt. Ez volt az a hirhedt orvos-gyilkos, aki a deportáltakat kézintéssel állította élet vagy halál oldalára. Szempillantással ítélte meg, kiben van életerő, kit érdemes dolgoztatni, és kit kell a gázba küldeni. A gyerek ezt mondja:” Én kilógtam, mikor megérkeztünk, a Kanada lágerbe kerültem.” Mengele megkedvelte a fiút. A gyerek elmondja, hogy az ő feladata volt átkutatni az érkező zsidók ruháit, cipőjét. És nagy

ügyességgel találta meg a cipőtalpba rejtett drágaköveket. Ezért Mengele megengedte, hogy a fiú életben maradjon. Megkérdem: „Milyen volt ez a gyilkos?” „Fekete ember volt, nagyon

elegáns volt” – mondja komolyan a fiú.”Mindig fényes lakcsizmát viselt. Nem volt goromba” – mondja elismerően. „Soha nem kiabált.” Szeme ide-oda villan, kémlelve, nyugtalanul.

 

                                                                          +

 

              Ha egyszer szoborművet állítanék elmúlt szerelmeim emlékére, ez nem lehetne más, csak olyasféle, mint az „Ismeretlen Katona” síremléke. Szép, nagy fehér kő, s nem lehet tudni, ki fekszik alatta. Bizonyos, hogy nem Erzsike, nem is Terike. A Szenvedély nyugszik alatta.

 

 

                                                                        1947

 

 

              Róma, január. – Valaki megkérdi: „Mi az, ami odahaza a legnehezebben elviselhető?” Csak azt felelhetem, a gyűlölet. Az anyagi gondok, a társadalom veszélyes reflexei az idő kérdéseire: Mindezt el kell viselni! De a gyűlölség légköre, amely otthon körülvesz, csakugyan nehezen viselhető el. Osztályok, felekezetek, fajták, mindenki gyűlöl mindenkit. Ebben a légkörben nehéz élni. ! Kik szították a gyűlöletet ilyen hőfokra?- kérdem naívul én.

 

                                                                          +

 

              Délutáni séta a Duna-parton. Erős nyugati szél. Nem érdektelen ma Budapesten sétálni. Sok mindent látni itt, amit például Svájcban nem látni séta közben. A közeli zálogház bejárati ajtaja előtt hosszú sor várakozó. Idegesen beszélnek arról, hogy nem jutnak be csukás előtt a becsűshöz. Kisgyerekek is állanak a sorban, szorongatják a zálogolásra hozott tárgyakat. Egy vezérkari ezredes, hóna alatt a batyuval, katonásan, komolyan köszönt. Lemegyek a Duna-partra. Amikor a Kossuth híd közelébe érek, a hídról a vízbe ugrik egy öngyilkos. Az emberek, akik a partról bámulják a jelenetet, szakszerű magyarázatokba kezdenek. Senki nem mozdul, nem ugrik utána, nem kiabál segítségért. Valaki ezt mondja:

             „Hagyják úszni, akkor gyorsabban fullad.” Lassan megyek a Margit híd roncsai felé. Néha visszanézek, s látom a két bakancsot, amint libegnek a víz fölött. ! Képzeljék el ezek után, milyen lehetett a tömeghangulat egy halálra szánt, megerőszakolt, kirabolt nagyvárosban? A magyar hullákat nemcsak Budapestről szállított a Duna a Fekete – tenger felé, de Szerbiából is.

 

                                                                          +

 

              Járok a hólétől szennyes utcákon, zötyögök a zsúfolt villamosokon. Beszélek a ványadt, kopott, rongyos, itthoni emberekkel – s figyelem magamban az erősödő szolidaritást, amit ezzel a nyomorúsággal érzek. A bűneink, igen. De az a másik Nyugat, amelyre annyi nosztalgiával gondoltam ez években, vajon hogyan vizsgázott volna, ha azt és úgy kell megélnie, elszenvednie, ahogyan mi éltük meg?

              Az elmúlt keserves években az ember kimutatta foga fehérjét. Néha már azt hittem, megismertem az embert, és elszörnyedtem. De ha tárgyilagos vagyok, azt kell mondanom, a szörnyűségek közepette mindig találkoztam tisztességgel. A kegyetlenség mellett rögtön megjelent a jóindulat, a bűn mellett kivirágzott valami, ami jóság volt, segítőkészség. Ez az igazság. § Tisztelettel kérem, mondjon csak egyetlen példát a jóindulatra vagy a segítőkészségre! Ön mondja:

              „Oly korban éltem, amikor nem lehetett tudni, ki a veszélyesebb: a rabló vagy a rendőr?”

 

                                                                          +

 

             

              Éjjel Lenin tanulmányát olvasom.

              A szociáldemokrácia viszonya a parasztmozgalomhoz. Ezt mondja benne:”A demokratikus forradalomból azonnal elkezdjük az átmenetet a szocialista forradalomba. Mi a megszakítás nélküli forradalom mellett vagyunk.”

 Ez történik most Magyarországon. A hazai szociáldemokraták most levegő után kapkodnak.

 De miért nem olvasták eddig eléggé figyelmesen a forradalom szakkönyveit?

              Egy szocialista újságíró – sápadtan - megszólít. Azt mondja, úgy fél mostanában, mint utoljára 1944. március 19-én, amikor Magyarországot megszállották a németek.

”Most rajtunk a sor, a szocialistákon” – mondja fulladtan. „ A polgárokon már átugrottak.”

            ! Már megint az elátkozott forradalom!

 

                                                                          +

 

              A déli újság jelenti, hogy a kivégzést el kellett halasztani, mert a hóhérlegények sztrájkoltak. Tíz forintot kapnak egy kivégzésért, és ezt kevesellték, a jövőben tizenöt forintot követelnek minden akasztásáért. Bizonyos, hogy a létfenntartási költségek az utolsó hónapokban emelkedtek. Nem segít semmi, fel kell találni végre a kereszténységet.

              Az inkvizíció hóhéra még letérdelt a kivégzés pillanatában az elítélt előtt. Ma röhög a hóhér, és eladja a kötelet. „Bogár, lassan!” – kiabálják a nézők kivégzés közben a hóhérnak.

            !Kik voltak ezek az emberségükből kivetkőzött barbárok, akik így üvöltöztek?

 

                                                                          +

 

              Díszelőadás. Tito tiszteletére az Operaházban. Az utcán minden tíz lépésre géppisztolyos, rohamsiasakos rendőr. Az Operában minden harmadik lépcsőfokon egy detektív. A balkáni Napóleont jól őrzik. Gálaest, zsúfolt ház. Először látom szemtől szembe a demokrácia haute volée-ját. Egy emeleti páholyban izgatott nevetésű, szenvedélyes, rajongó, kissé eszelős fej: Rajk, a kommunista belügyminiszter. Az udvari páholyban Tildy és felesége, zavartan mosolyognak. Közöttük Tito, ez a titokzatos balkáni nagyság. Göringre hasonlít, testes, joviális kényúr. Emlékszem az estékre, amikor a „Titobuszt” lestük, a repülőgépet, amely vitte Tito számára a boszniai hegyek közé az orosz muníciót. Most itt ül a pesti Operában, a díszpáholyban. A csillárok csillognak. Ékszeres nők. Nem tudni, honnan jöttek ide ezek a nők, ahogy az ékszereikről sem tudni, honnan valók. Tito nyájas, nagyvilági. Ez a páholy vendégül látta már Ferenc Józsefet, aztán Horthyt, s most vendégül látja Titót. Sok mindent lát egy operalátogató, ha sokáig jár az Operába.

             !Tito elvtárs az új magyar hatalom jóvoltából karóba húzathatta a magyar hadügyminisztert. És legalább ötvenezer ártatlan magyart lőttek agyon vagy temettek élve tömegsírokba a Vajdaságban. Éljen a jugoszláv-magyar barátság!

 

                                                                          1948

 

              Nem tudom, Jézus Krisztus Isten fia volt-e, de bizonyos, hogy zseni volt; senki előtte és utána nem tudott annyit az emberről, mint ő. Jézus a betegséget bűnnek tartotta. Ez a nagy igazság.

            ! Szolzsenyicin egyik könyvében van egy zsidó orvos, aki nem mer kimenni a barakk ajtaján, mert fél, hogy valamilyen bűnéért, ez lehetett besúgás is, a foglyok megölik. Ő beszél arról, hogy úgy érzi, a földi életben minden bűn elnyeri méltó bűntetését.

              Másnap reggel szétvert fejjel találják meg a barakkban, az ágyán. Betege volt a bűnnek, és a büntetés kegyetlenül elérte.

             

+

 

              Jézus egyik szavával hívta, másik szavával kergette az embereket. Egyszerre tiltja és megparancsolja a harcot. Ez a kettősség titokzatos lényének legemberibb vonása. A zseni nem lehet következetes. A zseni csak teljes lehet.

             ! Lehet - e bűnnek tekinteni, vagy csak múló betegség, ha valaki a másik ember vérére szomjazik?

                                                                                        

                                                                          +

 

              Párizsi magyar újságíró azt mondja, Károlyi Mihály, a magyar nagykövet, nemrégiben izgatottan javított ki egy nyilatkozatot, amelyet Judit leánya adott egy külföldi újságírónak. Károlyi azt írta a nyilatkozatban: „Én gyűlölöm a magyar népet…” – majd kijavította, így: „Én gyűlölöm a magyar nép volt vezetőit.”

            ! Lám, a tudatalatti gyakran kiszolgáltatja a rejtegetett igazságot. Lehet korrigálni, de a lényeg megmarad.

                                                                                         

                                                                          +

 

              A német jó telepes volt az időben: Nagy Károly volt az első, aki felbiztatta, hogy nézzen körül a világban, s aztán elcsászkált a Volgáig, Erdélybe. Jó telepes volt, szorgalmas, vad népek között várost épített, az én őseim is közülük jöttek, és velük jöttek át a magyar nyelvbe.

             ! Mi, magyarok is jól jártunk velük, főleg Erdélyben, de a Felvidéken is. Csak az volt velük a gond, hogy igen belteljesen éltek, és gyakran szembefordultak az éppen uralkodó magyar királlyal vagy fejedelemmel. Báthory Gábor gyűlölte őket, Bethlen Gábor viszont minden privilégiumukat megerősítette. Hagyta a szászokat szorgalmasan dolgozni és adózni. Tudta, hogy békén kell hagyni őket, mint a hangyabolyt. Igazságos szabadságharcaink/Rákóczi, Kossuth / idején mindig a császári udvart szolgálták. Pedig zömmel reformátusok voltak, mégis a katolikus Habsburg uralkodót támogatták a magyarok ellen.

 

                                                                          +

 

              Bontják a bérházat, amelynek raktárában a németek lőszereket halmoztak fel. Ez a ház felrobbant. A pincében kétszáznál több csontváz négy esztendeje várja, hogy napvilágra hozzák. Csontvázak, aztán ékszerek, értékek kerülnek most elő; az áldozatok az ostrom napjaiban magukkal vitték az óvóhelyre becsesebb holmijukat. A nagy beton sírbolt körül naphosszat úgy ólálkodnak a rokonok, mint az egyiptomi sírrablók a fáraósírok körül.

 !  Nem túlzás sírrablóknak nevezni őket?

                                                                                       

                                                                          +

 

              Lincoln Ábrahámnak ajánlottak egy embert. „Nem szeretem az arcát” – mondta az elnök. És mikor az ajánló felháborodott, és bizonygatta, hogy „senki sem tehet az arcáról”, Lincoln vállat vont, és ezt felelte:”Negyven év után mindenki tehet az arcáról.”Ez igaz. Nincsen mentség!

                                                                                         

                                                                          +

 

              A trauma, a rettenetes ütés, ami a zsidóságot érte, mintha kitaszította volna a zsidókat mindenféle közösségből. Már nem a jóvátétel, nem az igazságtevés, már nem is a bosszú az, ami elsőrendűen mozgatja őket, hanem a kiszakadás, elszakadás, különállás. Semmivel sem vállani közösséget, ami nem zsidó: ez a belső, végső válaszuk arra, ami történt.

               ! De közösséget alkotnak a bosszú végrehajtására: az ÁVÓT, majd az ÁVÉHÁT, amelyik még 1956-ban is ellenfele a forradalmároknak. Ugyanaz a zsidóság, mely tegnap keserű-kegyetlen számonkéréssel fordult a keresztény társadalomhoz, mert „nem állt ellen” a náci követeléseknek, ma / 1948 / fejvesztve rohan egy parancsuralom csatasorába, és eszében sincs ellenállni.

              Tehát a zsidóság túl van a bosszúálláson, már nincsenek népbírósági perek, csak úgy kedvtelésből gyilkolásznak? Bűnös a teljes magyar nép, amelynek semmi más gondja nem lett volna, mint a zsidók mentése. Az országban alig volt olyan család, főleg a háború befejező szakaszában, amelynek ne lett volna oka az aggodalomra. A teljes megszálló szovjet hadsereg a nyakunkon: zabrálás, erőszak, gyilkosságok.

               Csak a miénkben három férfiról nem tudtunk semmit. Később kiderült, hogy apámat hadifogságba hurcolták, és három év múlva került haza. A fiatalabbik nagybátyám éppen átesett a második hadsereg tűzkeresztségén, és sebesülten, de élve, hazavergődött. A József nagybátyám pedig évekre eltűnt. Kiderült, hogy a magyarországi harcokban elesett Kiskunfélegyháza mellett, és elkaparták, mint egy kutyát. Csak évek múlva tudták a nagyszüleim azonosítani a maradványait. Volt aggódnivalónk éppen elég. A magyar lakosság nem zsidó részét sokkal nagyobb veszteség érte, mint a világ egész zsidóságát.

              Speciális, zsidókkal kapcsolatos aggodalomra nem volt energiánk. Ennek ellenére az egész magyarságot fasisztának nyilvánították, és még manapság is így emlegetik bizonyos „Sohasem felejtünk” nevű zsidó felekezetben. Nyugaton és itthon egyaránt. Még a MÁV-ot is bíróságra citálnák, ha lehetne. És a „hokauszt biznisz” égisze alatt azt is megfejnék, mint egy tehenet. Bár, manapság, még igen sovány ez a tehén.        

                                                                                        

                                                                          +

 

              Csehszlovákiában a kommunisták teljesen átvették a hatalmat. Budapesten pánik….A szovjet nyugati határain, az utolsó mozaik-követ is beillesztették a védelmi rendszerbe. A két világ politikai képlete most már teljes. Csehszlovákia elcsatolásával teljes a cordon sanitaire, melyet a szovjet a nyugati határain kiépített. Egyik angol folyóiratban láttam egy fényképet. Ezen Benest mutatták, aki gyűlölettől eltorzult arccal, gutaütés előtti állapotban, bámul Gottwaldra,  a kommunista miniszterelnökre, amikor az neki bejelenti az államcsínyt.

               Végre nemcsak a magyarokat gyűlöli, hanem moszkvai talpnyaló örököseit is. Isten nem ver bottal, mondja a magyar közmondás. Ha nem lettem volna hatéves, jót röhögtem volna Svejk mindegyiknél „okosabb” népén, és Benesen, az „agyafúrt” és bukott vezéren.

 

                                                                          +

 

              Május 1. A város vörös lében úszik. A házak kapuja felett Marx, Lenin, Sztálin, Táncsics, Kossuth, Petőfi, Derő, Rajk és Rákosi képei. A kórházban járok, s látom, hogy mindenki elmegy az ünnepi felvonulásra, az orvosok is. Kérdem, a betegeket is kötelezik-e, hogy kivonuljanak? Megnyugtatnak, hogy nem. De nem is lenne közönséges látvány, ha egy csapat lelkes beteg is részt venne az ünneplő menetben, vörösvérsejtek leleteit lobogtatva.

                                                                                        

                                                                          +

 

              A Magyar Kommunista Párt, ez a Boa constrictor, kitátotta a száját és lenyelt a szociáldemokrata házinyulat. Az „egyesülésről” az öreg, megszeppent Népszava ezzel a címmondattal ad hírt: „Boldogan és felszabadult lélekkel egyesülünk a másik munkáspárttal.” Ez szomorú is lehetne, ha nem lenne nevetséges.

             

+

 

 

A reggeli rádió bejelentette, hogy Nyugaton megalakult a nyugati államok gazdasági, politikai és katonai blokkja. A németekkel együtt ez 250 millió ember együttműködését jelenti.

 

                                                                          +

 

 

            !  Ezekben a napokban tartóztatták le az édesapámat. A négyszáz főre szaporodott keceli kommunista garnitúra néhány primitív tagja följelentette, mert „rágalmazta az orosz népet” miután hazajött a hadifogságból. Pedig soha a „szerencsétlen” orosz népet, hanem csak a börtön-Szovjetuniót és a börtönőrt, Sztálint meg a vérszomjas, szadista szolgáit. Hozzánk is beköszöntött a rendszerváltás. Két rendőr személyében.

                                                                                           

                                                                          +

 

              A „szépemlékű” Masaryk fia, a csehszlovák külügyminiszter, a prágai Hradzsin udvarára vetette le magát, vagy a náluk szokásos történelmi „defenestracioval”, a kommunisták kilódították az egyik emeleti ablakon, és az udvaron elterült, mint egy döglött béka. A köztársasági elnöküket megütötte a guta. Nem lennék magyar, ha sajnálnám őket. Sunyi, alattomos, hazug és soviniszta népség.

                                                                                         

                                                                          +

 

              Este Heczeg Ferencnél. Az új írók iránt érdeklődik. Nincsenek új írók, csak pártalkalmazottak vannak. Azt mondja, a háború alatt lehívták Wenkebachot, a híres szívorvost, egy budapesti beteghez. Wekebach aztán Herczegnél elmesélte, hogy kevéssel előbb Moszkvába hívták, vizsgáljon meg egy beteget. Akkor terjedt el a híre, hogy Sztálin szívbeteg. A Kremlben hat Sztálint kellett megvizsgálnia, mindegyik számot viselt, és négy közülük szívbajos volt.

                                                                                        

                                                                          +

 

              Az angolszászok a Marschall-terv segítségével újra megszervezik a nyugati országokat, köztük Németország gazdasági erőit, s ugyanakkor szilárd katonai hátteret építenek e gazdasági megerősödés védelmére. Ez a magatartás lassan kihat a világhelyzetre, s az oroszokat lassú visszavonulásra készteti. Visszamennek a sztyeppékre. Csak azt nem tudom, hol kezdődnek majd Európa számára sztyeppék? Lehet, hogy az Oktogon-téren.

                                                                                        

                                                                          +

 

              „Sajnálom a népeket, amelyek a medvével együtt alszanak a ketrecben” – mondotta minap egy gyűlésen Churchill. Igaza volt, penetráns helyzet.

             ! Ezek a népek – lettek, litvánok, észtek, lengyelek, bolgárok, románok, szerbek, horvátok, csehek, szlovákok, németek, osztrákok és magyarok – levegő után kapkodnak a ketrecben. Az amerikaiak, a nyugati világ most azt kiáltja a medvének:”Elég és ne tovább!” Churchill az egyetlen államférfi, aki szembeszáll ezzel a toleráns tiltakozással, és világgá bömböli, hogy nem lehet belenyugodni az elnyomott kis népek sorsába, és ki kell szabadítani őket a ketrecből. De Churchill könnyen beszél, mert nincs hatalmon.

              No, és amikor hatalmon volt, lement Casablancába és Roosevelttel megakadályozták, hogy akár már 1942-ben a németek, Hitler félreállításával, véget vessenek az értelmetlen vérontásnak Keleten. Aztán, ki volt az az államférfi, aki Moszkvában nagyvonalú ajánlatokat tett éppen ezeknek a népeknek a ketrecbe írányításáról? Még nekünk is csak 50%-os esélyt adott. Ennyi elég is erről a politikai szélhámosról.

                                                                                        

                                                                          +

 

              H. írja Londonból, hogy az ide-emigrált magyar zsidók hogyan lopnak minden irodalmi ötletet, milyen tiztességtelen eszközökkel hiúsítják meg a hazai magyar írók külföldi érvényesülését,stb. Mindez nem újság, de a láthatatlan front, az emigráns magyar zsidó újságírók és ügynökök frontja egyre tágabb hosszúságú és szélesebb köröket hálóz be. Nem lehet semmit tenni ellene, tűrni kell, hogy lopjanak ötletet, kéziratot és becsületet. Mert természetes, hogy hazug, rituális vérvádakkal védekeznek odakinn mindenki ellen, aki idehaza él, és dolgozni akar. A zsidóság partizánháborút kezdett, mindenütt a világban, egyszerre önvédelmi és támadó háborút.

              A részükről ez a háború elég nyíltan folyik még manapság is. És nemcsak ellenünk a nyugati médián keresztül, meg a bankok segítségével, de valódi fegyverekkel a földjüktől jogtalanul megfosztott palesztin nép ellen is, évtizedek óta. És lám, mindenki tehetetlen! Milyen furcsa! Legyen az az ENSZ Biztonsági Tanácsa, vagy maga a Közgyűlés.Csak folyik évtizedek óta szófolyam, a politikai diskurzus minden észlelhető és jótákony következmények nélkül.

                                                                                         

                                                                          +

 

              Egy rendőrtiszt, aki a kommunista budapesti rendőrfőkapitány környezetében szolgált, meséli, hogy ez a joviális, borissza sváb -, aki kétségtelenül rendet teremtett közbiztonsági szempontból az ostrom után Budapesten -, a saját vallomása szerint azért ment el a spanyol polgárháborúba harcolni, mert nagyon unta már Oroszországban a feleségét. Jelentkezett a vörös brigádba, mert unta az asszonyt. Azt hiszem, ez a lelki motívum nem is olyan ritka a forradalmáraink élettörténetében, mint gondolná az ember.

                                                                                        

                                                                          +

 

              Nem lehet a franciákkal megbékülni. Ők okozzák a legfájdalmasabb csalódást a világnak, kapzsi rövidlátásukkal, jellemtelen és gyáva tehetetlenségükkel. És most, mikor a „győztest” játsszák, kidüllesztett mellel, szánalmasabbak, mint mikor a német zsizmák talpát nyalták.

              Nem szólva 1920-ról, és nem felejtve Trianont. Az akkori mentalitásuk hasonló volt. Megúszták a csúfos vereséget, mert segítették őket az angolok, és dőntő módon az Amerikai Egyesült Államok. Egy népet a választott vezetőiről lehet megítélni: Clemanceau vagy de Gaulle: üres fejű akarnokok.

             ! Aztán a gyarmati csapataikkal még szétroncsolt hazánkat is igyekeztek sakkban tartani az első háború végén. 1940-es években a fasizmus elől menekülők Magyarországon kitűnő bánásmódban részesültek. Fogolytáborokba kellett volna zárni őket, mint ők az első háború előtt Franciaországban rekedt magyarokat, akikkel úgy bántak, mint a rabszolgatartók. De hát ők már a „híres” felvilásodásukkal végképp eldobták a keresztény etikát is. Róluk az a szójáték jut az eszembe, hogy az alázatos-gyalázatos.

                                                                                      

                                                                          +

 

              Mostanában Nagy Ferencből sokan nagy legényt csinálnak; a valóságban nincs nagy véleményem róla. Ez a paraszt, aki borbély is volt, szépen leszedte a forradalom fölét, és aztán egy napon meghőkölt és odábbált; a kommunistákban volt annyi gúnyos megvetés, hogy svájcba nemcsak a kisfiát, hanem a díszes autót is utána küldték, amelyet a magyar miniszterelnök Sztálintól kapott ajándékba. Ha valaki nem ért egyet a forradalommal, melyet segít csinálni, melynek sápszedője volt, akkor álljon félre, vagy menjen el - , de mindendenesetre hallgasson, és ne kiabálja soronként tíz vagy húsz dollárért, mi az, ami nem tetszett neki a „forradalomban”, amelyet ő is csinált.

            !  Egyszer s mindenkorra, még mielőtt végképp letenném a Márai - féle naplókat. Engem személyemben is sért, ha lekezeli a parasztságot, amitől a kenyeret kapja. Petőfi apja, Arany szülei nem voltak sem grófok, sem polgárok, a szó „művelt emberi”, értelmében. Csak életet adtak két zseniális embernek. Ennyit a magyar parasztság szerepéről.

               Ami Nagy Ferenc politikai pályáját illeti, az úgynevezet forradalomban játszott szerepét: Hol volt itt „forradalom”? Egy abszolút többséget szerzett politikai párt gúzsba kötött vezetőjéről van szó.  Aki a háborús jóvátétel fizetésének csökkentése érdekében végigjárta a háborús ellenfeleket, azaz kíméletet koldult egy teljesen kifosztott ország számára. Eredményes is volt. Az aranyvonat visszaszerzése tette lehetővé 1946-ban a forint kibocsátását, és világrekorder inflációnk felszámolását. Ön még nem táncolt gúzsba kötve. Moszkvában nem sikerült elérni a poltikai támogatást a határon túli magyarok helyzetét illetően. De ez nemcsak Sztálinnak nem tetszett, hanem a bosszúálló zsidóságnak sem, amelynek keleten és nyugaton egyaránt voltak „jóindulatú” képviselői. Amikor menekülésre szánta el magát, az már az utolsó pillanat volt.

               A lemondást kizsarolva megkaphatta a fiát. No, meg azt az ominózus autót. Milyen humoristák voltak akkoriban a kommunisták, csendül ki a szövegéből. Igen „jóhumorú” dolog volt, amikor Pócspetri paraszt lakosságát, mert kiállt a papja és az egyháza érdekében, brutálisan megbűntették. Az ÁVH-sok agyonverték a fél falut, pedig lehet, hogy nem is volt gyilkosság, hanem csak öngyilkosság.

               Aztán sápokról beszél, azaz, hogy igen meggazdagodott itthon. Én azt hiszem, hogy ha így történt, nem lett volna szüksége azokra a tíz vagy húsz dollárokra, amelyekért értelmes parasztemberként, Nagy Ferenc az amerikaiaknak tanácsokat adott.

              Tömörebben! Lehet utálni a parasztságot, de sohasem szabad elfelejteni, hogy a magyarság megtartó ereje volt, van és lesz. Határon innen és túl. Előtte ezt a szerepet játszotta a magyar köznemesség és a főnemesség nemesebbik része még a XIX. században is.   

              Aztán nemigen találkozik az ízlésemmel, amikor Honthy Hannáról, a „giccskirálynőről” hozsannázik, meg a budapesti művészet echte /hamisítatlan, igazi, valódi/ voltáról.

              Elég nagy keresztje volt ez a tehetséges magyar íróknak. És egyáltalán a művészeti életünknek, hogy Molnár Ferenc internacionalista, blőd színdarabjai szórakoztatták csak a közönséget, és gőzük nem volt, hogyan él a magyar paraszt. Azaz a lakosság 90%-a. A Csárdáskirálynő dallamaira táncolt a budapesti, frontról kimentett polgár - és zsidógyerek, amikor az én nagyapám, négy testvérével együtt, a különböző frontokon vagy éppen hadifogságban „szórakozott”.

              Ugyanakkor nem győzi dícsérni Thomas Mann-t, akiről az a véleményem, hogy Dosztojevszkij és Tolsztoj után egy hosszú sor áll. Ennek a sorban kövekező helyein Gogol, Gorkij, Puskin, Lermontov, aztán Schiller és Goethe. Jön egy nagy hézag, és jöhetnek a zsidó-német, majd amerikai és francia írónagyságok. Stendhal az Ön értékrendjében azért számít, mert egyházellenes. Ez a következő affér-előidéző, és most már nyugodjon meg, egyúttal legutolsó kifogásom.

              Például Zola a Dreyfus-ügy miatt lett valaki, és már régen hiányzik minden igényes olvasó polcáról. Jellemző, hogy az Úristen úgy tett igazságot, hogy eldugult a széntüzelésű kályhájuk kéménye, és a feleségével együtt füstmérgezésben meghaltak. Én már régen eltemettem: az első regényének olvasása közben.

 

                                                                                       

                                                                          +

 

              H. említi, hogy Veres Péter az újságból tudta meg a tulajdon „lemondásának” a hírét. A forradalomnak ezek a nagytekintélyű személyiségei három éven át engesztelhetetlen fölénnyel ítéltek mindenki fölött, aki azt, ami Magyarországon történik, károsnak, a nemzet szempontjából veszélyesnek bélyegezte. Most ők az elsők, akik elbuknak. Egy napon mindenki eldobja őket -, a külföld éppen úgy, mint a haza, melyet hűtlenül szolgáltak.

           !   Azt nem értem, hogy miért nevezi az író forradalomnak azt a bizonyos első három évet. Lehetett volna forradalom is, ha nincsenek itt –Vorosilov főnökségével - a megszálló szovjet csapatok és a nemzetközi megfigyelők.

               De ez még nem minden. Koalíciós kormányzásra kényszerítik a győztes Kisgazdákat, akiknek így még a helyhatósági választásokig sem sikerül eljutnia. A tekintélyesebb ellenzéki vezetőket, ha kell, a Szovjetunióba deportálják. Olyan magyar érdeket képviselő csoportokat, mint a Magyar Közösség, felszámolják, a tagjainak egy részét halálra ítélik, a többieket hoszú börtönbűntetére, stb. De per folyik az egyház ellen már éveken át. Gondoljunk a Mariánum sorsára! Mi volt itt forradalmi szellemű? A földosztás talán? Amikor földet azt kaptak a kisemmizettek, de jószáguk, eszközeik nem voltak hozzá. Aztán meg alig, hogy megkapták, már irányították is őket a téeszcsékbe, egy új típusú jobbágyságba. Még a Körhinta című filmremeklés is erről szól.

              Nem tudom tehát, hogy gúnyosan nevezi-e a változást forradalomnak, mert szerintem a moszkvai menetrend szerint végrehajtott folyamatos átveréssorozat volt. Ezt Márai is jól tudja, hiszen éppen a centrumban, Budapesten élt. Akkor pedig gondolja meg, mit beszél!

                                                                                      

                                                                          +

 

              Sulyok könyve szánalmas. Mindent elkövetett, hogy együtt ügethessen a forradalom qadrigájával, zsíros állást kapott, és keserűen panaszkodik, mert szakasitsék nem hívták meg vacsorára. Aztán ellenzékieskedni kezdett; hősködik azzal, hogy nem kapott útlevelet. Micsoda silány legények ezek!

              A könyv számos szépséghibája között a legkirívóbb, mikor Tildyt „véres kezű papnak” nevezi. Tildyn nincs mit védeni, egy református pap valóban ne álljon oda halálos ítéleteket aláírni. De Sulyok népügyész volt Imrédy perében, halált követelt, és Imrédy meg is kapta, amit Sulyok követelt. Lehet, hogy Imrédyn sincs mit védeni. De a forradalom nem lehet más, mint következetes, s ha egyszer – Sulyok követelésére -, kivégzett egy Imrédyt, miért csináljon hátra arcot a soron következők előtt? Miben reménykedtek ezek a Sulyok-szerű útitársak? Valamilyen sterilizált forradalomban, amely az ő ízlésük szerint akasztat csak, de máskülönben szelíden horgol a gillotin árnyékában?

              Sulyok szánalmas könyvének van egy szakasza, amely felindít -, amikor a hazaárulásról ír, amit az otthoni söpredék a békeszerződés körül elkövetett. Akkor történt, hogy a hazug kripto-kommunista Ortutay – a hazaárulás megtörténte után -, felém sündörgött. Ezek az emberek eltűnnek egy napon, az akasztófán, vagy a földindulásban. De az ország megmarad. Amíg eltűnnek, magukkal visznek sok mindent, ami érték még az országban van. Eszük ágában sincs disszidálni. Akkor hová viszik? – kérdem én.

            !  Márai nem tudja, vagy elfelejti, hogy az ilyen beépített embereknek mekkora nimbusza van az őket küldő kommunista pártban. Nem szólva arról, ami inkább Radnóti értékéből von le, hogy ő volt a legbizalmasabb barátja a halott költőnek. / Madarat tolláról, embert barátjáról. / Ortutayk most éppen lubickolnak, mint hal a vízben. A néptudományban is tekintélyek és egyetemi tanárok. Hogy jellemhibás? Istenem, milyen legyen egy kriptokommunista? Hazaáruló. Nem végzi akasztófán, sem politikai földindulás nem temeti maga alá.

              Sulyok Dezső pedig nem kis bátorságról tett tanúbizonyságot, amikor 47-48 fordulóján a Szabadság Pártot megszervezte az egyre brutálisabb kommunista ellenszélben. Aztán ő is kénytelen volt lakóhelyet váltani.

                                                                                     

                                                                          +

 

              Igaz, a világban is sűrűn sündörög ez a fajzat. Van közte zsidó és nem zsidó kiadású. Valamilyen alkat, determinált emberfajta ez. A film, a színház, a film körül sündörögnek, mint a poloskák. Szívják a Szellem vérét. Bűzösek, csíppéseikkel kellemetlenkednek mindenkinek, aki tehetséges vagy jellemes. A bolsevizmus vagy a kapitalizmus egyformán jó palást a számukra. E rendszerek redői között szaporodnak, melegednek, mint a falusi pásztor prémes, meleg bundájában a bolhák.

                                                                                          

                                                                          +

 

              Minden este meghallgatom a pesti rádiót. Az esti hírek ritkán mulaszják el, hogy hírt adjanak valamelyik napközi kivégzésről. Tegnap Szabó Kornélt végezték ki, a Nitrokémia igazgatóját. Ma két fiatalembert, akik egy községben felrobbantották a szovjet hősi emlékművet. Az új köztársasági elnök, Szakasits Árpád, úgy látszik, nem fogadta meg a tanácsom, amelyet a köztársasági elnökválasztás órájában küldöttem neki, hogy függessze fel a kivégzéseket. Fürgébben, rámenősebben akasztanak, mint eddig.

             !  És még azt írja Márai, hogy konszolidálódik a helyzet. Nyugati emigrációban, a mindig kiszámítható Svájcban, ez lehetséges. Hazánkban még a bosszúállás prolongálva, talán az idők végtelenjéig. Ezt a kettőt bemondták, ugyanakkor vagy százat elhallgattak.

                                                                                       

                                                                          +

 

              Az emigráció vár ránk.  Nevetséges elgondolni is, de illetlen hasonlat nélkül, ezembe jut: Rákóczi, Mikes, Kossuth, és a többi. Hogyan bírták? Rosszul. Mégis nagy példák ezek.  Szótlanul kell bírni, alázattal. Mem panaszkodni, befelé sem, semmit sem kérni, mindent megérteni. Nem akarni a bosszút. De milyen zsarolással szerzett emigráció. Nyugatról megfenyegették a kormányt, hogy többször nem hívnak magyar írót a svájci konferenciára, ha Márai nem jöhet.

            !  Kiengedték, feleségestül, fogadott fiastul. Az utóbbi tragikus véget érhetett, mert 1941- től 89-ig élt. Ez 48 év az Egyesült Államokban és szerte Nyugat-Európában. Ebben az évben halt meg Márai is, akinek az eredeti családneve: Grosschmid Sándor.                                                                              

                                                                       

                                                            

                                                                          +

             

                  Ezek a nyomorultak, akik ma otthon vérben, zsírban, aranyban dőzsölnek.

               Elébb megérték a börtönt, az emigrációt, és amikor eljött a pillanat, így vizsgáztak.        Másképp vizsgázni, ha eljött a pillanat! Elfelejteni a személyeket! Nem felejteni el a gaztetteket; azokat sem, amelyek megelőzték e jelen pillanat gaztetteit; s mikor bosszúért lihegnek azok, akik elfellejtettek már mindent, ami elébb volt: rájuk kiáltani, hogy: Hallgassanak és tartsanak bűnbánatot!

             ! Ezt azoknak javasolja, akik többszörös halálos bűnben fetrengnek? Rákóczi egyetlen árulásért felkötette Ocskayt, és jól tette. A haza sorsa volt a tét. Márpedig napjainkban is az./ 1948 /

                                                                                         

                                                                          +

 

              Este a pesti rádió hallgatom. A köztársasági elnök úr – a hazaáruló és osztályáruló Szakasits -, jelenlétében a „magyar honvédség repülőnapjának” gyakorlatáról helyszíni beszámolót ad a rádió. Tehát: a szovjet repülőgépekről a bolsevisták parancsára ugrálnak le a magyar fiúk, akiknek semmi közük az egészhez. A bemondó ”Rákóczi, Kossuth, Károlyi, Rákosi népé”-ről beszél. A skála lejtése meglepő. Rákóczitól Rákosiig valóban hosszú volt az út a magyar történelemben.

                                                                                        

                                                                          +

 

              Mindszentyt éppen karácsonykor tartóztatták le, ugyanakkor Esterházy Pál herceget is mellé ültették. Halál a klérusra és az arisztokrácia maradékára! Államosították az iskolákat. Mi lesz az atomtudósokat képző, színvonalas egyházi középiskolákkal és egyetemekkel? Ezekben végképp nem volt faji megkülönböztetés.

               Volt egy politikai kényszerből, a németek által ránk erőltetett, numerus clausus, de ki volt az, aki betartotta. Most lép életbe az igazi numerus clausus, minden egykori arisztokrata vagy polgári család gyereke számára. Most jövünk mi, a parasztság és munkások alacsony műveltségű, de szívós akaratú és szorgalmas, tehetséges gyerekei. A Népfőiskolákba! Egészen a Rajk-perig.

                                                                                         

 

                                                                       1949

 

              Apámmal álmodom. Halott apám haragosan szól hozzám, meg akar ölni. Nem tudom a freudisták miféle ótestamentumi Ödipusz-komplexust olvasnának ki ebből az álomból? Értelme egyszerű: hazámmal álmodom, hazám az apám, meg akar ölni.

            !  Egy német vérűnek valóban faterland, ha magyar lenne: anyaföld. Az utóbbiért, én úgy vélem, szívesebben ontották egykor vérüket az elődeink.

 

                                                                          +

 

              Ezen az őszön kezdődött, és tartott még 18 éven át a folyamatos tanulás: 8 évig általános, négy év középiskola és hat év egyetem.

 

                                                                          +

 

              Nápoly. – Crocénál. A szabadság – mondja gyorsan –, a szabadsággal baj van a világban. A tömegek nem akarják a szabadságot. A németeknek sem kell a szabadság.A tömeg soha nem akarta a szabadságot, semmilyen korban. Mindig az elit, a szellemi, a történelmi elit feladata volt, hogy akarja a szabadságot. S ha nem is lehet megvalósítani, akkor is fenn kell tartani az emberek öntudatában a szabadság igényét, le besion de la liberté. / a szabadság szükséglete /

              A kommunisták nem akarhatják a szabadságot –mondja és pislog. – Ez természetes. Ők zsarnokok, nem szocialisták. Kérem - mondja -, Mussolini tirannus volt. Engem csak azért nem bántottak a fasiszták, hogy megmutassák a világnak, nem olyan barbárok ők, mint amilyenek a valóságban voltak. De itt éltem, ebben a szobában, a fasizmus ideje alatt, dolgoztam, magamnak. Mit gondol, a Szovjetben megengednék ezt?

              „Nem – mondom. „ A szovjet nem engedné, hogy hallgasson. Kényszerítenék, hogy beszéljen, és az ő szájuk íze szerint beszéljen.”

 

                                                                          +

 

              A Weltwoche-ben, ebben az arrogánsan provinciális svájci hetilapban cikket olvasok arról, hogy a zsidók most Palesztinában mithoszba kezdtek, menzeti mithoszt építenek. Múló kísérlet ez. A zsidóság titkos világhatalom, és soha nem mondhat le a nemzetek fölötti szerepről, amelyet a világ társadalmaiban betölt. A zsidók nem kommunisták, más a lelki alkatuk. De a zsidó világhatalom egyes csoportjai számára a kommunizmus harci fegyver.

            !  A magyar történelem a következőt bizonyítja. 1919-ben, mint a Tanácsköztársaság vezetői úgy nyírták a magyar parasztokat, mint Szamuely Tibor, Lenin kebelbarátja. 1945 után a bosszú eszközét szintén a kommunistáktól kapták meg jutányos áron. Ők lettek a fasiszta - kommunista párthadsereg vezetői és a bebörtönzöttek kínzói, majd likvidálói. Bizonyára hallott az ÁVH-ról, amelyet Rákosi /Róth/ Mátyás csak „éles fegyverünk” - nek titulált? Ön milyen alkatbéli különbséget fedez fel közöttük?

              Manapság / 2014 / elég öncélúan mészárogatják a palesztin csecsemőket. Ez sem jelent semmiféle vérrokonságot? Melyik országban viselkednek civilizált ember módjára? Mutassanak egyet! Ha az USA-ra gondolnak, kérdezzék meg a néger lakosságot!

                                                                                        

                                                                          +

 

              Ez a nápolyi bigottság nevetségesen teletömi a kirakatokat, a műhelyek falát szentképekkel. Egészen úgy, mint ahogyan otthon, minden kirakat és műhely fala telítve van az új szentek, a kommunista vezérek fényképeivel.

              De ha már föltétlenül szükséges, hogy minden kirakatból, minden üzem faláról egy zsidó nézzen rám, úgy jobb szeretem, ha ez a zsidó Jézus Krisztus, mintsem Gerő, vagy Rákosi.

                                                                                       

                                                                          +

 

              Stendhal nagy dicsérettel emlékezik meg az olasz zsebtolvajokról, s általában a tolvajokról, akiknek van bátoráguk veszélyes mesterségüket leleménnyel, erővel végrehajtani a társadalomban. Taine ugyanezzel az elismeréssel ír a rabló Robin Hoodról. ezet az elismerést örömmel olvasom, és is hiszem – meg is írtam valahol -, hogy a kis ember műfaja a bűn.

              Én másként látom a világot: kis ember kis bűn, nagy ember nagy bűn. És minél nagyobb, annál bizonyosabban benne lesz a neve a tötrténelemkönyvekben, és szinte semmit sem kockáztat, csak embermilliók sorsát.

                                                                                        

                                                                          +

 

              Egy como-i hetilapban Mussolini végnapjairól közölnek fényképeket. Mussolinin nagyban betelt ugyanaz a végzet, mint kicsiben a törpe Tildyn: cinkostársai felakasztották a vejét.

            !  Hát ez bizony elég cinikus szöveg! Hogy lehet ezt a kettőt összehasonlítani? Olaszországban Mussolini napja leáldozóban, elfogy a tömeg, amely ducét kiáltana. Helyette elkezdenek utána vadászni. Meg is lelik, majd az élettársával együtt közszemlére téve, lábuknál felakasztva holttestüket, elég ízléstelenül pózolnak mellette a – partizánok, akik korábban azt a bizonyos Vezér!-t kiáltották. Márai egy helyütt, nem is távol az előzőekhez megjegyzi az olaszokról:

              ”Csak az emberiességet tudják adni a világnak.” Ők meg az emberiesség? Mit tettek a halott Mussolinivel és élettársával? Valamelyikünknek rossz az értékmérője.

             !Tildy Zoltán egészen más helyzetben van. Elvállalja a köztársasági elnöki posztot, amelyről fogalma sincs, hogy mi lesz a rendeltetése. Aláírja azokat a bizonyos, tudtával is megalapozott, halálos ítéleteket Majd a zsidók, hogy erejüket fitogtassák, és tovább gerjesszék az általános szorongást, végeznek a Tildy egyiptomi nagykövet – vejével.

              Olaszországban egy primitív népre jellemző tömegpszihózis, nálunk egy mocskos kamarilla politika, zárt ajtók mögött, és megalapozatlan vádakkal. Szerencsétlen, jó szándékú Tildy Zoltán és egész tragikus sorsú családja! Nálunk csak egy szűk népcsoportra jellemző aljasság! Mindössze ez a különbség, és nem is kevés.

 

                                                                          +

 

              A rádió este a Mindszenty-tárgyalást közvetíti. Tóth László a vádlottak között van.. Nem sikerült, mint reméltem, megszöknie. Szegény, süket ember pathetikusan kezdi vallomását:” Férfi vagyok és keresztény.” De az elnök rögtön belefojtja a szót:”Azt mondja el, miben bűnös!” Hát elmondja. A többi is. A primás halkan, megtörten beszél, hallatszik, hogy teljesen tönkretették. „Testileg, lelkileg nagyon fáradt vagyok.” – suttogja egyszer. A többiek darálják a  a beléjük pofozozott vallomást, mint a leckét. Hallani lehet, amint nem vallanak, hanem felmondanak egy betanult szöveget. Az előadó mögött láthatatlanul ott áll az Andrássy út hatvan kínzókamrájának hónérmestere még egyszer megkínozza. Készen rá, hogy, hogy a rebbelist kivégzése előtt. Eszterházy is így beszél, hadar készségesen.. Mindenki bevallott mindent. Apró részleteket szépítenek csak a vádlottak. Valószínűleg erre is betanították őket, hogy a vallomások ne legyenek teljesen beismerőek. Így vallottak Tuhacsevszkij és Radek.

            !  De mi közünk nekünk ehhez a két gazemberhez, amikor tisztességes magyarokat kínoznak a nagy nyilvánosság előtt? A zsidók gyógyíthatatlanok, a szívük mélyén örülnek a Mindszenty-pernek. Sőt, megkockáztatom, ők is készítették elő.  Mindennek örülnek, amit a szovjetek támogatásával a keresztények ellen elkövethetnek.

                                                                                       

                                                                          +

 

              Az amerikaiak most pedzenek valamit. A rádiójuk minden hete hírt ad a szovjet kényszermunkatáborokról, ahol, a becslések szerint nyolc-tizenkét millió ember sínylődik. az ember a szovjetben nyersanyag. Úgy használják fel, mint a téglát, vagy a maltert. Lehet, hogy a vasfüggönyt ennek a kérdésnek a feszítővasával kezdik feszegetni.

              ! Lehet, hogyne lehetne! De mi értelme csak pedzeni és feszegetni?

                                                                                       

                                                                          +

 

                Március 15. Ma reggel a pesti rádió bejelentette, hogy ez a nap nemzeti ünnep. Azután orosz nyelven valamilyen Szergej szabadságódáját olvasták fel. Így kezdődött 1949-ben a magyar szabadság ünnepe egy megszállt országban. Kezdik koptatni a magyar múlt jeles emlékeit. Ez is zsidó mentalitás.

              Jeles esemény az is, hogy Bogár, az állami ítélethavégrehajtó, a hóhér is disszidált. Nagyon megülhette lelkiiismeretét a sok ártatlan ádozat. De a lelkiismeretét magával vitte, még ha nyugatra ment is. Pedig ez az, ami igazán nehéz, és ugyanakkor lerakhatatlan teher.

                                                                                          

                                                                          +

 

              Egy francia folyóiratban olvastam Doff Coopertől:

               Japán, Németország, Olaszország, mint nagyhatalmak, hosszú időre leléptek a színről. Franciaország és Anglia másodrendű hatalmakká változtak át. Két valóságos hatalom maradt csak a világszínpadon: az Egyesült Államok és a Szovjetunió. E most lassan felvonul egy harmadik: az Egységes Európa, mérhetetlen kincseivel, négyszázötvenmilliós emberi tömegével, még mindig hatalmas gyarmataival. Ez lenne a kiegyensúlyozó erő a világban. egy ember, aki a kertjében ül, és nem tudja, hogy a föld alatt aranybányája van – így látja az írója Európát.Bizonyos, hogy a folyamat elkezdődött, és egy csodálatos lehetőséget adna a fehér embernek, a világnak. Talán ezért kellett minden szenvedést megélni -, mindent, amit megélünk, és ami még vár reánk.

            !  Mostanában is küszködik még mindig Európa ezért az Egyesült Európáért, csak ellenérdekelt felek is vannak, és ki gondolná, hogy éppen az Amerikai Egyesült Államok a legerősebb közülük.

              Éppen ma fogják, kemény meghallgatás után, elfogadni vagy elutasítani a mi Navracsics Tiborunkat az Uniós meghallgatáson, mint a hatalmas Európai Parlament egyik miniszteri megbizottját. Okos fiú, de félek, hogy a „különc” Magyarország politikai ellenfelei még mindig erősebbek nálunk. / 2014. október 3. / No, majd meglátjuk! Este hatkor közvetíti a hírtévé.

                                                                                        

                                                                          +

 

              Megértem, mit éreztek azok a szerencsétlen zsidók, akik vagonokban utaztak sorsuk felé, amíg a többiek otthon… Ó, nem voltunk nácik, nem is üldöztük a zsidóságot, nem vettünk részt semmiféle aljasságban, sem kegyetlenségben, csak éppen éltünk, színházat játszottunk, könyveket írtunk, otthon voltunk és éltünk. Megértem, mert én is érzem a haragot és a megvetést azok iránt, akik most odahaza ártatlan arccal színházat játszanak, muzsikálnak, könyveket írnak, mintha minden rendben lenne. Mégis azt hiszem, soha nem tudonám levonni a haragból azt a következtetést, amit a zsidóság nagy többsége a maga tragédiájából levont: a bosszút.

                                                                                         

                                                                          +

 

              A zsidókkal valamit kezdeni kell, mert ez így nem megy békésen. Vagy csináljanak egy államot, ahová megtérnek, akik államéletre alkalmasak, vagy valami másféle megoldást kell találni. De a világ ötezer éve mindig fölfedezi, hogy nehéz együttélni ezzel az emberfajtával, amely lelkében olthatatlan lenézéssel és gyűlölettel eltelten a befogadó népen belül és szövetséget köt minden és mindenki ellen, aki nem zsidó. Most, amikor a bolsevisták megsértik a hatalmuk alá tartozó területeken a zsidó érdekeket is, természetesen sokan menekülnek e területekről, de lelkében minden zsidó helyesli azt a „büntetést”, amit a bolsevizmus jelent a nem zsidók számára.

             ! Ne tréfáljon már! Moszkvából a zsidó Vorosilov szárnya alatt érkezett négy kommunista zsidó, ők vették kezükbe a teljes hatalmat: a rendőrséget, a hadsereget és a párthadsereget, amelyet éppen a bosszú érdekében hoztak létre. ÁVÓ - nak, majd ÁVH-nak hívják. A saját népe ellen sem a rendőrségre, sem a hadseregre nem számíthatnak. Ezért követték a szovjet bolsevikok és a német fasiszták mintáját. Az NKVD és az SS példája nyomán.

              Ezek úgy berendezkedtek, és olyan nyiltan bosszúállók, hogy legfeljebb egy spontán népi felkelés tudná őket megfékezni, esetleg megfélemlíteni. A társadalmi egyensúly csak így jöhetne létre. Hogy mekkora véráldozattal jár majd, azt 1949-ben még nehéz megjósolni. De ha minden így folytatódik, bizonyosan bekövetkezik. Ezzel az embertipussal nem lehet értelmes párbeszédet kezdeményezni. A nyakát kockáztatná, aki ezt megtenné.

 

                                                                          +

 

               A házat, ahol Gorkij sorrentói éveit töltötte, emléktáblával jelölték meg Gorkij rosszul bírta a forradalmat: a vér, az aljasságok, az igazságtalanságok, elől ide menekült., a narancsfák közé. Lenin jóindulatúan fedezte ezt a menekülést. Később, amikor hazatért, soha nem alkotott többé jelentőset; Sztálin állítólag megölette.

 

                                                                          +

 

              Katherine Mansfield levelei. Mansfield sokat élt az orosz menekültek, Merezskovszkij és Bunyin társaságában. S egyik levelében felsikolt, mintha megértené, mi vár a világra, mert az emberek Nyugaton süketek és tunyák, s tűrik, hogy Kelet kitenyéssze Lenint, ezt az ázsiai mérget, ezt az ördögi oltóanyagot, a bolsevizmust. ez a nő pontosabban látta, 1922-ben, mi a bolsevizmus, mint Wilson és Lloyd George.

 

                                                                          +

 

              Emlék. 1946-ban, egy őszi este, barátommal, aki hivatásos katona volt, a Lánchíd budai rakpartján sétáltunk, a romok között. Panaszolta, hogy 1944 őszén, amikor egy este itt járt, a németek már teleaggatták a hidak, így a szép Lánchíd függőíveit is, ekrazitos dobozokkal, és „nem akadt egyetlen ember a nagyvárosban, aki a sötétben átvágta volna a kábelt, hogy megmentse ezt a hidat.” Megkérdeztem: ”És te? Te mért nem vágtad át?” Elképedve nézett rám. „Erre nem gondoltam” – mondta őszintén, tátott szájjal.

 

                                                                          +                                                                                                                                                               

 

              Este a pesti rádió „költségvetési közvetítését” hallgatom, s megértem, hogy a gonosz angolok csak pákosztos gyerekek az oroszokhoz képest.Az a „demontázs”, amit az oroszok most Magyarországon művelnek, valóban „totális”. A gyárakat ugyan nem bontják le, hiszen azokat kényszer-bérekért az orosz hadiipar számára dolgoztatják. De máskülönben demontírozzák a magyar alkotmányt, a magyar társadalmat, a magyar történelmi öntudatot, a magyar hivatásérzetet, a magyar szellemet.

              Ez a demontázs, amit a bolsevikok művelnek Magyarországon, valóban teljes és tökéletes. A németek bizonyára fel tudják építeni gyáraikat, de mi, magyarok, soha nem tudjuk felépíteni azt, amit a bolsevisták egy magyar nemzedék életideje alatt a magyar lélekben lebontanak. A bolsevik alatt mindig zsidót kell érteni!/ demontázs: leszerelés, szétszedés, lebontás /

                                                                                        

                                     

                                                                         1950

 

 

 

              Éjjel Sir Samuel Hoare spanyolországi beszámolóját olvasom. Az oldalak, melyek megörökítik az angol diplomata eszmecseréit 1943 februárjában a – németellenes – spanyol külügyminiszterrel, Jordanoval: tanulságosak. Az angol diplomata, kormánya nevében, kijelentette, hogy”háború utáni orosz veszélytől nem kell tartani”. Szó szerint: ”Az angol kormány tagadja, hogy ilyen veszély lenne. Sztálin 1942. november 6-án kijelentette, hogy jövőbeli pilitikájának nem szándéka más államok belső ügyeibe avatkozni. A hírek, melyek szerint Mr. Churchill és Sztálin Moszkvában megegyeztek volna Európának két, orosz és angol zónára osztásában, tökéletesen alaptalanok. Ezek alapján az angol kormány tökéletesen jogosulatlannak ítéli a német propaganda jóslásait és a semleges államoknak azt a félelmét, mintha egy orosz győzelem Európa számára kommunista veszélyt jelentene.” Jordano, aki a németbarát megbukott Serrano Sunert követte a spanyol külügyminisztériumban és határozottan falange- és náciellenes volt, de félt a bolsevizmustól, s ezért nem akarta a németek teljes megsemmisítését – ezt felelte:

               „A bolsevizmus növekvő veszélyt jelent a világ számára, és ha ezen felül még egy nagyhatalom félelmes ereje is támogatja, mindenki, aki nem megy el vakon az események mellett, kénytelen odafigyelni. Mi, spanyolok, félelmünkkel nem vagyunk egyedül, hiszen aggályainkat más népek is osztják. Így elsősorban Oroszország szomszéd népei. Ha Oroszország mélyen behatol német területre, mi lesz, nemcsak a kontinens, hanem Anglia számára is a veszedelmesebb: egy Németország, amelyet nem tiportak teljesen le, hanem van még ereje, vagy egy Németország, amelyet minden erejétől megfosztottak? Vagy éppen egy szovjetizált Németország, amely Oroszország háborús potenciálját német mérnökök, specialisták, technikusok segítségével annyira megerősíti, hogy egy hatalmas, eddig soha nem látott világbirodalom alakuljon ki a Csendes-óceántól az Atlanti - óceán partjáig.”

 

                                                                          +

 

              Cocteau, „az óceán felett” írja, húsznapi amerikai tartózkodás után, hogy az amerikaiaknak bűntudatuk van az atombombától. Elhülyítette őket a pénz és a konformizmus / a fennálló rendszerhez való elvtelen alkalmazkodás / terrorja. Amerikában nincs szabadság, csak fikció van, amely szerint a szabadság nevében szabad engedelmeskedni az írott és íratlan társadalmi, stb. törvényeknek. „Az arany függöny tud olyan erős lenni, mint a vasfüggöny” - írja, és ebben biztosan igaza van. Semmi sem számít odaát, csak a pénz.

               Ezen felül súlyosan neurotikusak, lelki zavarban szenvedők, és ugyanakkor, mikor muszklijaikat mutogatják és játsszák a cowboyt, az „erős, fiatal” népet, mindjárt fejlődésük elején dekadensek/ bomlók, hanyatlók / lettek, de felhorkannak és dekadens európai vádnak minősítik, ha ezt valaki a szemükbe mondja.. Így van-e, nem tudom. Bizonyos, hogy egy társadalom, melyben a pénznek ennyire értékmérő ereje van – szellemi és erkölcsi vonatkozásban is – hamar hajlamos lesz a dekadenciára / a hanyatlásra /. Az amerikai keresi az újat, a meglepőt - írja Coctau, de semmitől sem retteg úgy, mint az újtól és a meglepőtől. Egy bizonyos, itt Európában, egy költő, egy író, egy művész hamarabb remélheti, hogy önmagában valamilyen meglepetésre ébred, mint a másik világban, ahol legfeljebb azt remélheti, hogy a „siker”-re ébred. A siker soha nem „meglepő”. A siker – mindig félreértés.

                                                                                      

                                                                          +

 

              Gide levele egy fiatalemberhez, aki nem lát kiutat a korszak zűrzavarából, megnyugtat. Azok, akik nem adták meg magukat soha, semmiféle nyájtörvény rémuralmának, nem ”menthetik meg” a világot, de csak ők a példa arra, hogy az ember valóban ember. Sokban tévedtem, sokban gyönge voltam és kapkodó, de a nyáj törvényének soha nem adtam meg magam. Mindig ellenálltam, soha nem vetettem alá magam az ő törvényeiknek. Ki is ez az „ő”, ezek az „ők”? Hát ők, a nyáj, a tömeg, a többiek.

                                                                                         

                                                                          +

 

              A zsidók a bolsevizmusban egyféle büntető-expedíciót látnak és csinálnak mindennel és mindenkivel szemben, ami és aki nem zsidó. Akkor is annak vélik, ha meggyőződésük, hogy a bolsevizmus ellenkezik egyéni érdekeikkel.

             ! Tisztázzuk már egyszer s mindenkorra! A zsidók mindegyik államformában, legyen az kapitalizmus, kommunizmus, egyformán kivételezett helyzetben voltak és vannak. Hatalmon. A Szovjetunióban a zártabb világ miatt, kevésbé szem előtt, de nyugaton ők teremtették meg a dekadens amerikai társadalmat, amelynek legfőbb értékmérője a Pénz. Nekik pedig van dögivel.

               Hiszen semmi mással nem törődnek és nem is értenek máshoz, csak az aranyszerzéshez. A lehullott fölösleggel pedig abban a hitben ringathatják a nyugati polgárt, hogy ők az „új Eldorádó” megteremtői. A közamerikai el is hiszi, hiszen van kocsija, lakása, primitív életmódja, amely a műveletlenségének tökéletesen megfelel. Általában hitelből és részletre. Ez megint a zsidó csalafintaság része. Ne feledjük, hogy Amerikát közvetlenül nem sújtotta háború!

               A kommunizmus zsidósága pedig a tragédiájából igyekszik minél nagyobb hasznot húzni. / holokauszt–biznisz/ Tunkolnak minden „bűnös” népet. Főleg a nyugat-németeket. / A keletieket nem, azok szovjet kézben vannak, és arra a kézre nem mernek ráütni. / És természetesen a magyarokat. De furcsa módon, a brutálisan, pogromokkal kinyírt román zsidókkal a kutya sem törődik. Pedig állítólag sokkal többet lemészároltak, mint Auschwitzban.

               Az egyszerű magyarok azt szokták mondani: „Én még nem láttam zsidót kapálni, mégis mindig több pénze van, mint nekem, pedig húzom az igát hajnaltól késő estig.” Ez volt a zsidók sorsa iránti közömbösség egyik oka. A másik a buta nagyképűségük.

                                                                                        

                                                                          +

 

              No, ebből jutott „a svábokból jött magyaroknak” is. Márai: „Nem bírom elképzelni, hogy még valamikor otthon éljek. A legjobb, ami történhet, hogy látogatóba hazamegyek, és ha nagy szerencsém van, otthon halok meg. De „élni” már nem tudok otthon. Mert otthon egy műveltség volt, és ez a műveltség menthetetlenül elpusztult. A bolsevistákat megelőzték a pusztításban a talajgyökeres, nyavalyatörős, kapzsi „népiesek”, hazug és mohó politikai és szellemi rohamcsapataikkal. Magyarországot nem a „sváb polgárság” pusztította el; éppen az volt a baj, hogy a magyar nem utánozta a sváb polgár életét, erkölcsét, polgáriasságát.

            !  Mit kellett volna utánozni? A fogamhoz verem a garast-mentalitást? A magyar nem ilyen fajta, nagyvonalú. Rakjuk a pénzt rakásra-mentalitást? Ha jó kedve volt, a magyar elitta, elmulatta. A cigánynak is jutott. Ezért aztán a svábok le is „cigányoztak” bennünket, és igen ritka volt a magyar-sváb házasság.

              Az erkölcsét, ami abból állt, hogy hatszor rázárom az ajtót, és hétszer megbizonyosodom felőle, hogy a redőny le van-e engedve? Abban is kellett volna utánozni, hogy Honthy Hannáért rajongjon egy giccses Operettszínházban, amikor a lakodalomban a saját táncával kimulathatta magát? Hogy nem szerette az „echte” Budapest kultúráját, még a Csárdáskirálynőt sem, a Toscáról nem is beszélve? Föltétlenül villával kellett volna ennie a túróscsuszát, amikor kanállal gyorsabban ment?

              De nem volt vevő ám a német fasizmusra sem, akármennyit szajkózzák ezt a vádat még mostanában is.

              Rá kell nézni Márai arcára, olyan savanyú, mint az üveges uborka. És mindig az egészsége miatt nyávog. A magyarok többsége életében nem volt orvosnál. A nagyszüleim bizonyosan nem. Meggyógyították saját magukat munkával a természetben és a természet növényeivel. Éltek is elég hosszú életet, és nem kínok közepette haltak meg, csak fáradtan elaludtak.

                                                                                       

                                                                          +

 

              Minden este tízkor meghallgatom a pesti rádiót. Most a „dicsőséges koreai nép felszabadító küzdelme” érdekében zsaroltak ki az otthoniakból néhány nap alatt „önkéntes adomány” formájában, tizenegy millió forintot. Elképzelem macskabajszos, zsugori, leányfalusi kertészünket, Csizmadiát, milyen lelkesen szurkolta le a hősi koreai nép szabadságharca érdekében a maga harminc forintját. Aztán „Versenyben az ország kenyeréért” cím alatt  a harsogó rádió hírul adja, hogyan rohannak a kolhozosított és egyéb parasztok a „géptől egyenesen a szövetkezeti magtárba” beadni az új termést. Nehogy egyetlen szem kárbavesszen, amit ki lehet szállítani a Szovjetunióba, a Vörös Hadsereg számára. Küzbül csemegének és üdítés, buzdítás okából, elmondja a pesti rádió, hogy aznap kit és hol ítéltek többévi börtönre és vagyonelkobzásra, mert „háborús rémhírt terjesztett, és készleteket gyűjtött”: egy mázsa lisztet, stb. Orwell regénye már megvalósult. Ezek a rádiók és bemondók már komolyan hiszik, hogy a hallgatóiknak nincs emlékezőtehetségük.

                                                                                        

                                                                          +

 

              Junger könyve. Arra gondolok, hogy mi, német-barátnak elhíresztelt magyarok milyen aggályosan kerültük az együttlétet a német véderő tagjaival. Nácival igazán csak a nácik érintkeztek. Kezdem megérteni, hogy a németek ma ilyen tűntetően megvetik a franciákat.

              Nem, Junger nem volt náci. De német katonatiszt volt, a megszállott Párizsban. Andalgott a szép, régi párizsi utcákon, akadtak francia nők, akik vígasztalták. Cocteau - val és más francia kollaboránssal ebédelgetett. Junger leírja látogatását Picassonál. Ez a most kommunistává dühösödött nagy festő – embernek és tehetségnek nagyobb, mint festőnek -, azt monta német látogatójának, elég egy képet festeni, s aztán elzárni, hét lakattal a műterembe: a kép akkor is hatni kezd a világban, ha teremtett lélek sem látja. Ez igaz. Minden valóságos, jelentős alkotás egyféle sugárzással hat a világban, - nincs feledés, közöny, mely ezt a hatást megakadályozhatná.

               Aztán a Kaukázusba vezényelték és ott is felháborodott, mert a németek kegyetlenkedtek. Valószínűleg nem ő volt az egyetlen német, aki így érzett. Lehet, hogy a többség így érzett - bár ezt nem hiszem. Amit a rokonszenves és értelmes, írói erővel  írott könyv olvasása közben az idegen olvasó minduntalan elgondol: De ha így érzett, miért nem csinált valamit Hitler ellen? Igaz, ez a kérdés igazságtalan. Valószínúleg nem csinálhatott semmit a gyakorlatban, azon túl, hogy lélekben elutasította a hitleri merényletet.És mégis örökké ez a kérdés: Akkor miért nem szökött meg? Nem elég hallgatni, amikor gyilkosságot lát az ember. Rendőrért kell kiáltani, különben cinkosok leszünk.

              De én, aki a naplót olvasom, kérdezem: „Mit gondol mostanában a németfaló, egykori francia kollaboránsokról?”

                                                                                         

                                                                          +

 

              Éjjel a pesti rádió. Hírül adja, hogy az „esti órákban” – amíg vacsoráztam -, Pesten kivégeztek két mészárost, a „Húsért” című kommunista kényszerüzletek egyikének vezetőit valamilyen „gazdasági szabotázs” miatt. Más henteseket és mészárosokat 15-15 évi fegyházra, tehát ugyancsak halálra ítéltek. Ugyanez a rádió jelenti, hogy „óvatosságból és előrelátásból”, noha a termés bőséges, ezen a télen, öt évvel a háború után, Magyarországon megint bevezetik az élelmiszerek „racionalizálását”. Nehéz elképzelni, mi történne azokkal emberekkel, akik odahaza ezt művelik, ha egy napon, nem védené őket az orosz szurony?

               Otthon minden hónappal tovább feszítik a húrt. Az esti rádió újabb kényszerkölcsön jegyzési eredményeiről ad hírt. Most „békekölcsönnek” nevezik – egy hónappal előbb ”koreai hét, szeretetcsomag”, néhány hónap előtt „ötéves tervkölcsön” címén vették el az emberek egy-két havi fizetését. Meddig lehet ezt tovább fokozni? És mit akarnak ezzel, akik csinálják?

                                                                                    

                                                                          +

 

              Rettenetes kár a magyar irodalomért, most, amikor – érzem és tudom - nincs módom többé magyaroknak magyarul írni, most látom csak igazi nagyságát ennek a társtalan, izgalmas, magasztos irodalomnak. Arany, Vörösmarty, aztán Babits, Krúdy! És a többiek, a kisebbek. Csoda volt ez. És elpusztították. Az úrhatnám-bugris magyar társadalom pusztította el, és most a bolsevisták. Ha ezzel megint csak a parasztságot bántja, akkor súlyosan téved.

            !  Itt valami érthetetlen gubanc van. A két világháború közötti állapotokat összehasonlítani a Révai-érával rosszakaratú tévedés. Klebelsberg Kuno és Révai József tevékenységét azonosítani – ehhez már pofa kell. Ha jól tudom, Márai sem a Horthy - éra fenyegetően közeledő éjszakája miatt szökött meg az országból.

                                                                                        

                                                                          +

 

              A zsidóság képviselői előre megfontolt szándékkal tették, amit csak akartak – hiszen Rákosi, Gerő, Farkas, Révai egyenesen Moszkvából érkeztek. Hogy milyen célból, azt lemérhette az itthon töltött három év alatt, most pedig már a szabad levegőn kinyújtózva a rádión keresztül.

             ! Fizikai, szellemi megsemmisítése mindenkinek, aki magyarnak vallja magát, és olyan harmadrendű vagy már renden kívüli zsidó senkik futtatása, és sztárolása, akik még véletlenül sen mernék kimondani, hogy a magyar művészet munkásai. A magyar, a nemzet, a haza szó ma már tabu lett ebben a szerencsétlen országban. De ez sem így volt a két világháború között. Ami a zsidó irodalmi teljesítményeket illeti: Molnár Pál utcai fiúkján és Radnóti költészetén kívül semmi értékeset nem alkottak. Amely társdalmi csoporttól valamiféle megújulás várható, az éppen az Ön által oly sokszor leszólt magyar parasztság, a társadalom legkevésbé romlatlan rétege.

                                                                                        

                                                                         +

 

              De azért csak zárjuk 1950-et egy süket dumával! Az író szerint „a bolsevizmus a legfőbb rossz, ami valaha a világra szakadt. Társadalmilag, gazdaságilag, szellemileg, erkölcsileg a legnagyobb zuhanás, amibe ember és társadalom belezuhanhat.” És most jön a csiszolt sváb ész:

              ”Semmiféle egyéni áldozat nem sok azért, hogy ezt a rendszert megtagadja az ember.”

              ! Tehát, amikor kivonta magát a hazai forgalomból, azaz disszidált, akkor valami nagy áldozatot hozott. Aki maradt ebben az „őrült malomban”, az mind tátsasutas volt – szerinte.

 

                                                                        1951

 

 

 

              Posillipo. – Dosztojevszkij „Nyomorultak és megalázottak” – ja bemutat embereket, akik ideg-és elmebajosak, de mindenestől olyan energiával emberek, mint ritkán egy-egy alak a nyugati irodalomban. Elképzelhetetlen, hogy Lenin és Sztálin kiirtották az orosz emberből ezt a spontán emberiességet. Hinni kell abban, hogy az ember különbözni, gyűlölni, szeretni, égni akar, ahogy Dosztojevszkij hisz benne. Elképzelhetetlen, hogy a mániákusan, égően eleven orosz emberi anyagból a bolsevizmus konzervgyárában gyár-és ágyútölteléket csináltak. Itt valahol megbukhat a bolsevista kísérlet.

             ! Gorkijnak volt egy jelképes írása egy olyan emberről, aki egyetlenként, lángoló szívével kivezette a tömeget az ideológiai sötétségből a napfényre. A fényre jutott sokaság persze eltaposta ezt a még ott is lángoló szívet, nehogy tűzvészt támasszon. Úgy emlékszem, hogy „Dankó szíve” volt ennek az írásnak a címe. Az a különösen érdekes, hogy az elsős gimista könyvben benne volt. A magányosan küzdő, forradalmár költő jelképes alakja: Ilyen volt Petőfi! Bármennyire nem tetszik Márainak a lángész „népi” költészete. Lángoszlop volt, mint Bibliában a zsidó népet vezető isteni fény./ A XIX. század költői /

               Petőfi Sándor sohasem disszidált volna napfényes Nyugatra, pedig bizonyos, hogy Őt, elsők között, beleteposták volna a hazai földbe. Itt a két alkotó közötti minőségi különbség.

 

                                                                          +

 

 

              A Harpers Magazinban egy közíró lelkesen jelenti, hogy az amerikai „szellemiség” győzött. Mindenütt a világban az amerikai remekírók, Hemingway, Faulkner, Wilder, Dreiser ma a világ legolvasottabb írói. Ez igaz. De ezek az írók csak tehetségesek és semmivel sem tehetségesebbek, mint az európai, mint például a magyar írók. Műveik, ha a világirodalmi mérlegen mérjük, nem jelentékenyek.

               Withman és Poe jó költők voltak. Goethe és Verlaine nagyobb költők voltak. Arany és Babits is nagyobb volt. Félelmes Amerika. Ha a csillagok megkegyelmeznek, nem lesz háború, és akkor talán mégsem kell kivándorolnom Amerikába.

                                                                                      

                                                                          +

 

              Jaspers azt mondja, hogy lokális történelem nincs többé. Ha Mützzugschagban történik valami, annak a következményeit egyidejűleg le kell vonni Szöulban, Pekingben, Moszkvában, Amerikában és Nápolyban. Ugyanaz a sors vonaglig végig az egész emberiség idegpályáján. Nemzetek, fajták, kultúrák különbözősége összefonódik ebben a végzetben, amely ma már valóban „világtörténelem”. Jaspers Toquevillet idézi, aki 1835-ben megjósolta, hogy száz év múltán a Földön két nagyhatalom marad csak: az orosz és a 150 milliós amerikai nép. / Még a szám is egyezik! / A többi nép / az európaiak/ éretté élik addig méreteiket. Jóslata: a világ kaszárnyává alakul át, és a nagy államok permanens fegyverműhelyekké.

              Az első és a második világháború némileg rácáfol erre a jóslatra. A németek igencsak átírták ezt a sima lefolyásúnak vélt átalakulást.

                                                                                         

                                                                          +

 

              Anyámtól először kapok fáradt sorokat. Bízik abban, hogy a „78 év” megoldja szegény életének problémáit. Ezek a fáradt sorok jobban jellemzik az otthoni nyomorúságot, mint akármi más. Anyámban rengeteg erő van, s ha már ő sem bírja az otthoni helyzetet, akkor csakugyan elviselhetetlen. ! De hol a hűséges fiú, aki kitart a küzdelems életű és idős korú édesanyja mellett? Talán éppen Nápolyban üdülve – lelkiismeretfurdalástól szenved. Szegény! Hogy oda ne rohanjak!

               De a zsidók nem emlékeznek semmire, csak arra, „mi volt akkor!” És nem érdekli őket, hogy kegyetlenség akarja „jóvátenni” a kegyetlenségeket. Ezt valószínűleg az édesanyja írta meg a számára.

                                                                                        

                                                                          +

 

              A rádió mondja, hogy Bajor Gizi meghalt, morfiummal öngyilkosságot követett el. nem tudom, igaz-e a hír, mert Bajor Gizi elmerült a vörös világban, és valószínűleg nem tudott más kiutat. Néhány héttel előbb, mintsem elutaztam Pestről, nálunk ebédelt férjével, G tanárral. Különösen viselkedett. Látnivalóan úgy, mint aki a letűnt világ emberének tart, és nem vállal közösséget velem. Ez a tehetséges, de modoros színésznő a „letűnt világtól” igazán megkapott minden elismerést. Nem volt joga ítélni e világ felett, sem elfordulni attól.

              A budapesti vörös rádió esti adásában beszámol Bajor Gizi és Germán tanár temetéséről. Ez a kettős öngyilkosság, a bolsevisták számára – otthon is, a világban is – súlyos sérelem. Két ember, akiket a vörös rezsim elhalmozott minden földi jóval – nagyszerű élettel, kitűntetésekkel - a világ tudtára adta, hogy a vörösök világában akkor sem lehet élni, ha bolsevisták dédelgetik az embert.

              ! Az a bizonyos „világ”, azt sem tudta, hogy a világon voltak.

 

                                                                          +

 

              Levél anyámtól. Otthon bevezették a liszt, cukor, zsír, és szappan jegyeket. Minthogy anyám nem „dolgozó”, nem kap semmiféle jegyet, 78 évesen. Kénytelen beszerezni a méregdrága szabadpiacon. A bolsevista rendszer kegyetlenebb, mint voltak a nácik. 1944-ben a getto-házakba internált zsidók minden élelmiszerhez kaptak jegyet, éppen úgy, mint a keresztények. Zsír helyett ceresolajat kaptak – ami nem is volt rossz – máskülönben mindent úgy, mint a többiek. A bolsevisták éhhalálra ítélnek egy társadalmat, amelynek öreg vagy tehetetlen tagjai nem tudják rabszolgamunkával kiszolgálni őket.

                                                                                        

                                                                          +

 

              Széchenyi azt mondta: „Egy nemzetnél sem vagyunk alávalóbbak.”Ez csak akkor igaz, ha föltételezzük, hogy minden nemzet alávaló.

             ! Kedves Márai! Ez ötletnek jó, de ellenszenves.  Szíveskedjen újra elolvasni, amit az édesanyjával és Bajor Gizivel kapcsolatban nemrégen az ország szervezett és erőszakos kirablásáról feljegyzett! Most aztán szégyellje is magát! Ott, külföldön! Becsmérelni egy kiszolgáltatott nemzetet, kiforgatva Széchenyi reményteljes szavait, ostobaság és hazaárulás.

                                                                                        

                                                                          +

 

              A Corriera Della Serában értelmes, jó zsurnaliszta cikksorozata Amerikáról. Lényege: Amerika ideges. A szabadság csak papíron van és az alkotmányban. A valóságban mindenki fél, nem szabad különbözni, ruhában, életmódban, beszédben, gondolatban hasonlítani kell az eszményhez, amit „amerikanizmus” cimkéje alatt elképzeltek. Aki eltér a vonaltól, azt kigolyózzák, kikopogják. A boldogságot összetévesztik a saját autóval, a fridzsiderrel, de már tudják, hogy tévedtek. Európa iránt nosztalgia van bennük, és ugyanakkor bűntudatos idegesség. Félnek, hogy Európa tud valamit róluk, amit ők nem tudnak.

                                                                                        

                                                                          +

 

              A Földközi –tengeren kószáló amerikai flotta néhány napos távollét után megint lehorgonyzott a Nápolyi-öbölben. E sűrű „udvariassági látogatások” jelentőségét könnyű kitalálni. Churchill megmondotta, hogy az oroszokat semmi más nem tartja vissza Európa lerohanásától, mint az amerikai flotta jelenléte a földközi - tengeri vizeken. A bázisokról, például a nápolyi kikötőben ma is horgonyzó repülőgéphordozó amerikai hadihajókról – bombázni lehet, sőt atombombákkal lehet beszórni az oroszok európai felvonulásának esetleges útját.

            ! Ez annyit jelentene, hogy megsemmisítenék nemcsak az oroszokat, hanem egész Európát. Nem gondolta alaposan végig mondandóját a szerzőnk.

                                                                                        

                                                                          +

 

              Toynbee, amikor arról beszél, hogy a „veszély” olyan stimulus, amely néha civilizációk alkotására késztet népeket. Példaként Ausztriát idézi, amely ellenállt az „oszmán veszélynek”, s ez az ellenállás következményeiben magas rangú civilizációt teremtett. Ellentétben Bajorországgal, mely „messzebb élt a veszélyzónától”, s ezért nem felelt olyan spontánul. Az effajta általánosítások és felületességek elkedvetlenítik az olvasót. A nyugati világ az időben többször adott fegyveres nemcsak fegyveres választ a keleti támadóknak. S nem szabad elfelejteni, hogy ez időben a magas rendű, francia, németalföldi és más civilizációk, tehát a mélynyugati világ közvetlen tatár vagy oszmán veszély nélkül is civilizációkkal ajándékozta meg önmagát és a világot. A „Stimulus of Pressures”/ a veszély ösztönző ereje / elnagyolt következtetés. Az ember veszélyben alkot. S ezenfelül ez a következtetés történelmietlen, felületes is, mert a valóságban a tatár és az oszmán támadást nem az osztrák fogta fel, hanem – testével, százötven éven át - a magyar. De erről a történelmi tényről az angol történetíró nem beszél, a magyarság létezésének tényét e feltevéssel kapcsolatban meg sem említi. Ez az igazságtalan, felületes, hányaveti történelemszemlélet nem lehet egészen véletlen. Ahogy a magyarsággal, történelmi szerepének jelentőségével a múltban és a jelenben felületesen bánt el a Nyugat, ugyanolyan közönnyel bánik el civilizációjával.

              Amíg a magyarság 150 évig tartó küzdelemben szinte elvérzik, közben Nyugaton megindul a gyarmatosítás. A szerencsés népek, keresztény népek, az arany utáni vágyuk kielégítése közben népeket irtanak ki az amerikai földrészen, kirabolják a mesés kincsű Indíát és Kínát, amelynek két hatalmas népe még nincs nemzeti öntudatánál. Ezzel teremtik meg azt a gazdasági előnyt és új típusú társadalmat, amelyről a magyarságnak, ha annak nevezzük azt a megmaradt néptöredéket, amely Mohács után még megmaradt. Vérével állítva védfalat a  gazdag Nyugat felé törő, szintén zsákmányra éhes hódító törököknek. Ekkor marad le gazdaságilag az egész kelet- európai térség. Ez a tája Európának. Balkántól egészen a Balti-tengerig.

             Ez alatt a másfél évszázad alatt Nyugaton dolgozik a kalandvágy és teremt a harcokból kimaradt teremtő kultúra.

                                                                          +

 

              Mit mentsek magamon, ha a magyar társadalom elpusztul? Akármilyen bonyolult is ez per, melyet a magyar társadalommal lélekben folytatok: mégis, föltétlen hozzájuk tartozom. Hibáik az én hibám is, bűneim az ő bűnei is. Ha elpusztulnak, együtt pusztulunk, a nyelven belül, amelyben egyedül tudunk csak igazán élni.

              Este, a rádióban, egyik látványos per vádlottja, egy öreg pap, az „utolsó szó jogán”nyöszörögve mondja: „És meg kell köszönnöm azt a jóságos eljárást, amelyben kihallgatásom során részesültem. Volt úgy, hogy a börtönben öt orvos is állott az ágyam mellett.” A bolsevisták embertelen butaságára semmi sem jellemzőbb, mint az a tény, hogy ezt a kijelentést világgá sugározzák. De akik mindezt kitervelik, nem törődnek többé logikával. A terror mindig logikátlan, ez föltétele. E perek célja: fokozni a rémuralmat, hogy félelmet keltsenek. Lehetséges-e, hogy a terror fokozásával párhuzamosan a felsőfokra hajtják rendszerükkel szemben a gyűlöletet, és eljön a pillanat, amikor a terror nem erősebb, mint a gyűlölet, melyet kiváltott? És a karhatalom, melyet a terror ilyenkor a kétségbeesés lázadásával szembeállít, villámgyorsan átáll a lázadók oldalára?

              ! Az eljövendő 56-ban ez be is következik. Sem a hadseregre, sem a rendőrségre nem számíthatnak.

 

                                                                          +

             

              Minden förtelmes, népek, társadalmak, de minden kezd összemosódni az általános morális megrendülésben. Miért, hogy életem legnagyobb, legfájdalmasabb csalódása mégis a franciák? Mint aki szeretett egy nőt, megbecsülte, komoly és szép dolgokról is beszélt vele – s aztán megtudja, hogy ez a nő egy közönséges ringyó, míg a „szent dolgokról” beszéltek, a nő a legpiszkosabb csalásokra és üzletekre gondolt, és a tetejébe nem is nő volt, hanem buzeráns, nőimitátor.

                                                                                         

                                                                          +

 

               

              Az amerikai vízumokat, minden elképezlést meghaladó szemtelen, gonosz és ostoba záró-közjáték után, - megkaptuk. Egy évbe tellett, amíg az amerikai hatóságok elszánták magukat, hogy olyan gyanús embert, mint amilyen egy író, beengednek az Ígéret Földjére.

 

 

                                                                       ULYSSES

 

              Az első szó, mely hazaindul, nem lehet más, mint a magyar irodalomé. Ez az irodalom nagy volt. Most, amikor a lelkét fojtogatják, a hallgatás is több és nagyobb, mint azok szava, akik halálra ítélték. De a halálra ítélteknek is joguk van az utolsó szó jogán beszélni. Ezért az első és utolsó szó jogán, mondjunk alázatos köszönetet. Köszönjük nektek halott magyar írók, hogy zengést adtatok egy nemzet lelkének. És köszönjük nektek, otthon élő magyar írók, hogy hallgattok most, mikor az egész magyar nemzet nem mondhatja el, mit érez és gondol. Mert az egész magyar irodalom hallgat.

              A magyar szellem ellen indított nagy perben az ázsiai kísérlet nem sikerült. A vádlott, a magyar irodalom, nem vallott, mert nem volt teste, „csak” lelke. A néma perben megvádolták a magyar irodalmat, hogy pártos, hogy elfogult osztályirodalom volt. Ez a vád hamis. A magyar irodalom, osztálykülönbség nélkül, szóhoz juttatta nyelvünk szellemének minden tehetségét.

              A nemes ifjú Bessenyei, a zsellérivadék Arany János, a polgári származású Jókai, a proletár József Attila egyformán otthont talált a magyar irodalomban. Származás, világnézet évszázadokon át nem akadályozott meg magyar írót abban, hogy szavát nemzetéhez intézze.

              A magyar nemzet addig él, amíg lesz magyar nyelv és magyar irodalom. Minden nép legféltettebb kincse a nemzeti nyelvre lefordított Szentírás. A mi erős, zengő Károli- bibliánkban a zsoltáros így énekel: ” Mert hallottam sokak rágalmát…amint együtt tanácskoztak ellenem, és tervezték, hogy elrabolják lelkemet.” Nem ígérhetünk csodákat. De amíg élünk, ígérjük, hogy nem engedjük elrabolni lelkünket. Nem engedjük meghalni a magyar irodalmat.

                                                                                                       1951. október 7.

                                                                          +

 

             ! A történelem ismétli önmagát. Az 1848-49-es szabadságharc bukása után, a megtorlások idején is elhallgattak a költőink. Ezért csendült fel Tompa Mihály metaforája: „Száraz ágon, hallgató ajakkal meddig ültök, csüggedt madarak?”

 

                                                                          +

 

              Három éve, hogy a szovjet katonai parancsnokság elrendelte Nyugat – Berlin katonai blokádjá, és három éve, hogy a nyugati hatalmak elszánták magukat minden idők legnagyobb technikai vállalkozására. Megindították a rendszeres és folyamatos légi járatokat, melyek feladata az volt, hogy egy békeidőben ostromzár alá helyezett milliós lélekszámú város lakosságát ellássák minden szükségessel.

              A berlini blokád 1948 júniusa és 1949 májusa között sújtotta Nyugat –Berlint. A szovjetek így akarták kikényszeríteni akaratuk érvényesítését a nyugati hatalmak által ellenőrzött szektorban.

              Ennek megtörése volt a légihíd, amely többféle célt szolgált. Ellátni Nyugat – Berlint minden földi jóval, és kirakatvárost csináljanak belőle. Ugyanakkor megmutatták, hogy légi fölényük mennyivel nagyobb a szovjeténél. Egyúttal bocsánatot reméltek, amit könnyen meg is kaptak a földig rombolt Németországtól, ugyanannak a légierőnek százezereket gyilkoló szönyegbombázásai ellenére.

              A teljes jóvátétel azonban majd csak 1954-ben következett be, amikor a nyugatnémet labdarúgó-válogatott megnyerte, Magyarországot kijátszva, a világbajnokságot. / Mivel magyarázható, hogy a korábbi 8:3-ból hogyan lesz, ugyanazzal a bíróval, egy hónapon belül 2:3? / És tíz évvel a háború elvesztése után harsányan üvölthették újra: „Deutschland, Deutschland über alles!”

              Ettől kezdve a németek mindent megbocsátottak a Nyugatnak. Ugyanilyen könnyen elfelejtették a japánok is Hirosimát és Nagasakit, amikor amerikai támogatással, kárpótlásul, talpra állíthatták az országot a szorgalmas őslakók. Az emberek könnyen felejtenek! A magyarok manapság még mindig Muhit emlegetik és Trianont. Úgy látszik, hogy mi nehezebben bocsátunk meg, Nyugatnak is.

 

                                                                                             1951. október 16.

 

                                                                          +

 

                                                                        1952

 

 

 

             ! Még a bárók és a hercegek között is akadt néha úriember.

              Ezt a megállapítást akkor vonta le, amikor itthon megnézte a Mágnás Miska című filmet, egy operettet, amely nem éppen a kifinomult és mély érzésű értelmiség szórakozására készült, és amelyben minden gróf infantilis volt.

              De ez éppen a komcsik propaganda operettjének készült, és a letűnt világ „szörnyeit” idézték vele. Azért én tudnék említeni néhány bárót, sőt még herceget is, akik igen nagy szolgálatot tettek a hazájuknak. Báró Eötvös József és Josika Miklós megfelel? Vagy herceg Eszterházy Miklóst, aki nagy zenepártoló volt, és magyar mezőgazdaság egyik fejlesztője volt. És gróf Teleki Pál kivételes jelleme és tragikus sorsa?

              Csak egyet-kettőt, megnyugtatásul, az elfogultság ellen. Az Illyés–féle társalgások a kisemmizett földbirtokos nemesség egyik tagjával miért olyan visszataszítóak Márai számára, ha elvileg tökéletes az egyetértés közöttük? / Ebéd a kastélyban /

                                                                                        

                                                                          +

 

              Amerikáról az odaemigrált jómódú zsidók kissé úgy beszélnek, ahogy a Lipótváros zsidai látták a huszas évek közepén a fasiszta Olaszországot. Weiss Fülöp elutazott nyaralni Brindisibe, visszajött és azt mondta:” Nem olyan rossz az kérem. A vonatok pontosan járnak, és az emberek jól keresnek.” De rövid idő múltán Weiss Fülöp is megtudta, hogy a kérdés nem ilyen egyszerű.

                                                                                        

                                                                          +

 

              A bolsevizmus és az amerikanizmus között nincs „megoldás”. A fasizmus éppen olyan kevéssé lehet társadalmi megoldás, mint ahogy elképzelhetetlen egyféle „európizmus”, mint történelmi megoldás. Nincs többé megoldás, csak helyzetek vannak, s a helyzeteteken belül lassan őrlődik pépessé egy műveltség: az egyéni és nyugati életforma.

             ! Éppen ennek vagyunk manapság szenvedő alanyai. Hogy miként lehet kilépni ebből az ördögi körből, ez most a legnagyobb dilemmánk?

                                                                                        

                                                                          +

 

              A fejezet, amely Dosztojevszkij életében nem jelent meg, és most oroszul, angolul olvasható az Ördögök egyik fejezete, melyben Sztavrogin, a hős, megöl egy kisleányt. Sztavrogin mégcsak nem is „kéjgyilkos”, hanem a Gide-féle „action gratuite”egyik műkedvelője. A kéjes öröm, amellyel megvallja bűnét, a szovjet-perekben most már állandósult műfaj. Ez a műfaj keleti találmány, amint hogy a nihilista bűntett - megtenni valamit, haszon, értelem nélkül, csak azért, mert éppen lehet - szláv műfaj. A nyugati ember bűnözni is akkor szeret csak, ha ennek valami célját látja. / action gratuite: indíték nélküli cselekvés /

              Nem igaz, hogy a bolsevisták „alkotnak és erősek”. Az igazság, hogy a bolsevisták közel negyven esztendeje bizonyos nyugati érdekkörök romlottságából és profitéhségéből erősödnek. Ahogy Luddendorf leplombált vagonokban hazaküldte nekik Lenint és társait, úgy küldte évtizedeken át a Nyugat a bolsevistáknak a szakembereket, a nyersanyagokat, a gépeket. A Nyugat tevékeny segítsége nélkül ez a rozoga, kegyetlen, nem emberszabású rendszer soha nem lehetett volna olyan hatalom, mint amilyen ma.

 

                                                                          +

 

              A Csillag című kommunista irodalmi folyóiratban Illyés bökversei. Valahol a Dunántúlon „bújdokol”. Deportálta önmagát, persze nagyon kényelmesen. A meghasonlott, világfájdalmas, öreg költőt játssza. A versek rosszak, hazugok, kongnak; egyetlen szava nem ver szikrát. Sunyin, lopakodva, és kézdörzsölő mozdulattal alkudozott mindazzal, ami az elmúlt években történt. És aztán amikor bekövetkezett, amit nem akart, de lapítva segített megtörténni, sunyin, lopakodva és kézdörzsölve állott félre. Gyanítja már, hogy azok vetik meg legőszintébben, akiknek nevében a Kossuth-díjakat, a Baumgarten - díjakat szemforgatva átvette: a nép?

            !  Márai téved, ha azt hiszi, hogy a „népet” érdekli egy közepes író bármilyen kaméleonsága. Legfeljebb az egyetemi hallgatók között van némi visszhangja, de ott is csak értelmes professzorok szűk és megbízható diákcsoportjaiban. Illyés igen „langyos” besenyő figura.

                                                                                       

                                                                          +

 

              Komikus. Az angol király meghalt. Egyszer tehát a királyok is meghalnak. De a királyok nehezebben halnak meg, mint az emberszabású emberek. Met ha VI. György történetesen nem angol király, akkor már tavaly ősszel meghal tüdőrákban. Így gondosan megoperálták és még hat hónapot élt. Egy olasz egyetemi tanár azt mondta, hogy az angol király betegsége jellegzetes esete a dohány-mérgezésnek. Először kelés a lábon, aztán tüdőrák, végül szívkoszorúérgörcs. A kórképet komplikálja még az is, hogy az angol király nem volt dohányos.

                                                                                         

                                                                          +

 

              Rómában valaki egy magyarról mesél, aki több nő fejét elcsavarta. „Viszonyszédelgő” volt – mondja. A kifejezés találó. A viszonyszédelgő, mint annak a fordítottja a házasságszédelgő, ugyanabban a városban több nőnek ígéri meg, hogy nem veszi feleségül.

             ! Hát viszonyszédelgő én is voltam, de csak legényként, tehát jóval fiatalabb korban fordult elő, és nem ugyanabban a faluban.

                                                                                        

                                                                          +

 

              Demokrácia, mondják, és szabadság, de a tömegeknek védettség kell, semmi más. A Nagy Rendszerektől nem szabadságot várnak, hanem védettséget. És ezért a tömeg mindig hajlandó feláldozni a szabadságot. Csak az egyénnek, az eretnekeknek kell a szabadság. Csak ő hajlandó-mindennap, újból-megfizetni az árát.

 

                                                                          +

 

              Végig a Harlemen. Néger-kérdés, abban az értelemben, ahogy megfertőzte 19. századot, nincs többé Amerikában. És mégis van, valahogy másképpen. A fehérek még véletlenül sem árulják el, hogy a négerek jelenléte nincs ínyükre. De a négerek magatartásán mély bizalmatlanság érződik. Ők azok, akik elkülönítik magukat. Máskülönben teljesen szabadok és egyenjogúak. Csak nem bíznak a tapasztalatok és előzmények után. De így van valahogy a zsidókkal is. A zsidók rendkívül hatalmasok. Több millióan élnek az Államokban. De antiszemitizmus is van. Ki a zsidó? Aki zsidó, aztán, akire ránéznek, és úgy vélik, ez zsidó. Az ilyentől megtagadják néha a szállodát, az egyetemet, bizonyos szakmákba nem engedik be őket, nagyon udvariasan, de mindig ésszerű kifogással. De minden egyetem felvesz néhány zsidó, néger, kínai, stb. hallgatót, alibinek. Egyébként a zsidók, mint a négerek – mint mindenki – teljesen egyenjogúak, és a mesterségekben, melyekre rászánták magukat, rendkívül hatalmasok. J. azt mondja, vannak új külvárosi negyedek,ahol valóságos vadzsidók élnek. / Solymosi Eszter / Galíciai törzsek, és nincs is más, csak kóser mészáros. A mi környékünk, a Central Parknak ez a része, is ilyen zsidó vidék. De két utcával arrébb már nem laknak zsidók. Ez mind rejtély.

                                                                                        

                                                                          +

 

              A gépek, a technika, mondják. Mennyi veszélyt hoztak a gépek, a repülőgépek és a többi! Ez igaz, de mégsem igaz, ha a végső mérleget nézzük. A repülőgép rombolt, pusztított az utolsó harminc évben -, de a rombolás nincs arányban azzal, amit segített a világon. Az embernek a világhoz és térhez, földrészekhez és önmagához való viszonyában, tehát alkotott. Az ellenszámlát mindenért benyújtják. Rombolás nélkül nincs alkotás. / Még szerencse, hogy a preciz németek, megőrizték Drezda eredeti arcát./ Milyen közömbösen rombol a természet, amikor alkot. Egy új élőlényt, egy új életformát, amikor csak igazít a világon és kísérletezik. / Lásd Pompei városának romjait! /Az ember, amikor a mesterséges természet erejével, a technika erejével kísérletezik, kénytelen pazarolni! De végül gazdagabb lesz, védettebb, talán tökéletesebb, - ilyen áron.

              ! Kérdezze meg Hirosima és Nagasaki lakóit, akik életben maradtak, mi a véleménye erről az ostoba állításról! Főleg arról, hogy védettebb lett-e? Tökéletesebb is? Ki és milyen értelemben? Széthullik a világ, és pusztít az emberi természet mindent, még a földi környezetét, a létét is veszélyeztetve. Ez a pillanatnyi mérleg! / 2014 /

                                                                                        

                                                                          +

 

              Sz. M. kérdi, mi a véleményem a „bűntudatról”. A kérdést nem értem. Bűntudat nincs. Csak pedagógiai kérdés van.

             ! Kedves Márai! Ön nem érez bűntudatot, mert magára hagyta idős és beteg édesanyját egy olyan társadalomban, ahol a saját véleménye szerint a hozzá hasonló helyzetűek éhhalálra vannak ítélve?

              A liget című írásomban elmesélem: Én a szülőfalumban találkoztam egy ilyen esettel. Magányos, idős tanyasi ember volt, aki nem kapta meg a huszonöt dekás napi kenyéradagot, és bejött a falu központjába, a ligeti padon éhenhalni. Mi, kisgyerekek, találtunk rá.

              Ha nem érez bűntudatot, akkor nem ember, hanem már „igazi” amerikai, aki büszkén ledobná, mondjuk a koreaiakra, a harmadik atombombát. Egy felsőbbrendű ember, egy minifasiszta, aki mint tudjuk, egyszer már csődöt mondott a történelemben!

                                                                                       

                                                                          +

 

              A nihilisztikus energia jelentkezési tünetei feltűnőek Amerikában. Raszkolnyikov még egy cél érdekében gyilkolt. A demonstrációs, öncélú, nihilisztikus motívumú gyilkosság a korunkbeli tömeg-elmebaj egyik jellemző tünete. L. doktor azt mondja, Amerika lakosságának 1%-a, azaz több mint másfél millió ember manifeszt, klinikai értelemben minősített elmebajos.

            !  A nihilizmus fogamát érdemes röviden értelmezni. A szótár szerint minden elv, erkölcs, törvény tagadása. Tehát a bűntudaté is. Ezek szerint Márai nihilista, mert tagadja a fiúi szeretet, az idős, beteg édesanyja iránti lelkiismeretfurdalás, bűntudat, törvényét. „Tiszteld apádat és anyádat, hogy sokáig sokáig élj azon a földön, amelyet az Úr, a te Istened ad neked.” Márai nem lesz hosszú életű. „Nihilisztikus” energia, pedig fából vaskarika.

                                                                                        

                                                                          +

 

              E. E. látogat meg. Fia most ért New Yorkba feleségével, egy japán asszonnyal, Tókióból. Azt mondja, a fiatal meny bőre fehér, alig elefántcsontszínű, barna haja, ferdevágású szeme van, gyönyörű fogai. A lány apja gazdag japán kereskedő. E.-né fia most amerikai katonatiszt. A fiatalok Japánban az amerikai követségen esküdtek, de E.-né fia még nem amerikai állampolgár. A fiú erősen magyar érzésű, nem szeret az angolszászok között élni, de a japánokat szereti, és azok is szeretik a magyarokat. / Pekár, a díszkard, turáni társaság? / Ha egyedül maradtak a new yorki szobában, a lány egyféle madárnyelven rögtön csicseregni kezdett, sugdosott a fiúnak. Az amerikaiakra azt mondta, nem szeret közöttük élni, mert itt mindenki „busy and angry”. A fiatalok vissza akarnak menni Japánba, ahol a férj beáll az apa üzletébe. A japán apa helyeselte ezt a vegyes házasságot, az anya nem.

            !  Az íróra jellemző ostoba megjegyzés a „turáni társaságra” vonatkozó beszúrás, mert igenis vannak ősi közös szálai a magyarságnak a távoli Kelettel is. Az ázsiai gén Európában csak a mi népükben fordul elő. Elsősorban a székelység testében.

                                                                                        

                                                                          +

 

               Anyámtól négy hónapja egyetlen sor hírem sincs. Azt sem tudom, él-e vagy meghalt? Vagy deportálták? Ez néha nagyon elővesz. Általában rosszkedvű vagyok. Ez az irtózatos drágaság minden örömet elvesz. New Yorkban sehol nem lehet egyetlen csésze tisztességes feketét inni. Bor sincs, s ami van, méregdrága. Minden méregdrága, s hozzá rosszul szervezett, lomhán kivitelezett. Valamilyen ál-jólét van itt, az emberek többségét bezárja az amerikai „életstandard”, amiben van fridzsider, de nincs benne öröm. Neurotikus menekülések vannak csak kalandba, pálinkába, vállalkozásba. Dr. L. azt mondja, a belső város drága bárjaiban a gazdag nők délután részegre isszák magukat, tömény pálinkával, de úgy, hogy ivás közben két újjal befogják az orrukat, mert undorodnak, nem bírják az alkohol szagát.

              ! Milyen pongyola fogalmazás: „Ez néha nagyon elővesz.” Elővenni a zsebkendőt szokás. Egy érzés az feltámad az emberben, vagy zaklatja. Hogy a többi rokonértelmű kifejezést ne is említsem.