"Mindent egy lapra" I/4.

 

Walter - házaspár

 

                   Kedves Barátom, ebben a szétmálló világunkban, akkor 1948-ban, akadtak olyan pedagógusok, akik csak azért is olyan szellemben óhajtották, pedig a fejüket is kockáztatták, a gyerekeket nevelni, hogy dacosak és önérzetesek legyenek. Volt egy Walter-házaspár!

                    Nekem az volt a szerencsém, hogy a lágy lelkű feleségéhez jártam, de a férje miatt igencsak sokat főtt az akkori iskolaigazgató feje. Följelentse –e vagy sem?

                   Majd mindjárt kiderül, milyen szellemű dallal vonultatta gyerekeit végig a falun, egészen a sportpályáig. Egy emlékező:

                   „1945 után még három évig tanítottak csak az apácák, mert az államosított iskolákban többé nem vállaltak munkát. Egy rövid ideig, amikor én belekezdtem, éppen pedagógushiány volt. A mi tanító nénink sokat betegeskedett, és ezért a fiúosztályhoz csapták a lányokat is. Így nyolcvan gyerek is lehetett egyetlen tanító felügyelete alatt. Mégis az ő osztálya volt a legfegyelmezettebb. A lányok is igyekeztek a fiúkkal lépést tartani!”

                   Az akkori igazgató eléggé vallásellenes volt, és igen piszkálta a csőrét a dalunk, és ezért be akarta tiltani az éneket. Mi azonban szerettük, mert igen jól lehetett rá masírozni.

 

                                               Él még, feléled újra Magyarország!

                                               Szent esküvéssel erre esküszünk.

                                               Hittel hiszünk a tudás erejében.

                                               Rozsdamart kardnál több a szent betű.

 

                                               Vérző sebének száma, mint a tenger.

                                               Mind begyógyul, ha hittel hiszünk.

                                               Hittel hiszünk a tudás erejében.

                                               Rozsdamart kardnál több a szent betű.

                                              

                                               Új ezer évet, jogot csak ez adhat.

                                               Így lesz hazánk majd örök életű.

                                               Hittel hiszünk a tudás erejében.

                                               Rozsdamart kardnál több a szent betű.

 

                   El tudom képzelni a keceli potentátok /a párttitkár, az iskolaigazgató és a tanácselnök/ savanyú képét, amikor meghallották, hogy milyen nóta zeng harsányan a falu főutcáján.

                   Derék ember lehetett ez a Walter tanító bácsi! Természetes, hogy két év után tovább kellett innen vándorolnia, családostól. Az iskola jubileumi nagykönyvében még a nevét sem merték megemlíteni. Hát itt tartunk napjainkban.

                                                                                                                                       

                                                                        A talicskázás

                  

                   Akkoriban még nem volt villany, és az én dédanyám ötös lámpánál olvasgatott. Bár mindig nagymamának szólítottam, de jól tudtam, hogy magasabb rangja van a családban. A rangját, az én szememben, nem az életkora adta, bár akkoriban volt 76 éves, hanem a szellemi frissessége. A szellemi „fölényét” egyáltalán nem fitogtatta, bár jóval olvasottabb teremtése volt az Istennek, mint a legjobb barátnője, az Erzsike néni.

                    Valamilyen lelki rokonság alakult ki a két asszony között, mert mindkét családban voltak olyan terhek, amiket jól esett megosztani egy hasonló tiszta gondolkodású, nem pletykás asszonnyal. Ők mindketten ilyenek voltak!

                   Talán ötéves lehettem, mert akkor még egy talicskában bőven elfértem, amikor egyszer kitolt a szőlőbe. Az biztos, hogy a talicska nehezebb volt, mint az egyéniségem egyetlen klottgatyában. Messze volt az a szőlő!

                    Ha minden utcát, dűlőutat figyelembe veszünk, lehetett az három kilométeres út is. De nem volt unalmas. A falubeli szakasza azért, mert nagyanyám örült, ha megszólították:

                    - Ugyan már, Panna néni! Miért tolja azt a gyereket? El bír az menni a saját lábán is!

                   Csak annyit válaszolt minden kötözködőnek, de hangjában a büszkeség halvány árnyalatával:

 - Tolom az örököst.

                   Közben mozdulatlanul térdeltem a talicskában, és olyan érzésem volt, hogy most én irányítom a nagyanyámat. Előre néztem, és néha jelentést tettem egy várható nagyobb kátyúról vagy mélyebb szekérnyomról. Ha lassan is, de haladtunk.

                    Biztosan letette a járgányt néhányszor, hogy kifújja magát, és lehet, hogy néhány szakaszon gyalogoltam is. De arra emlékszem, hogy amikor az első dűlőútra a Szőlő utcából jobbra ráfordultunk, nemsokára kezdtek sorakozni a szőlők. Olyan szép szabályos rendben, mint a katonák.

                   Ekkor bizonyosan irányítottam, mert határozottan emlékszem egy jól megtermett mezei nyúlra, amelyik átváltott előttünk a dűlőúton, és úgy megriadt tőlünk, hogy az emlékezetemben még ma is szalad, és cikk-cakkban, mint a villám. Bár az az érzésem, hogy mi jobban megriadtunk váratlan megjelenésekor, mint ő. Ezt bizonyára otthon büszkén el is mesélte a családjának. Valahogy ilyenformán:

                    - Képzeld el, asszony! Jön két ember, egy asszony meg egy gyerek. Én elébük vágok, mire úgy megijedtek, mint két bátortalan nyúl.

                   Mindig váltogatta barázdákat. Ez a mozgásfajta gondolom az ősök génjeiben is benne volt már, mert ahogy én az embereket ismerem, semmi mást nem tudnak róla állítani, minthogy gyáva. Pedig inkább fineszes, gyors és igen óvatos teremtés. Az utóbbira meg is van minden oka, szegénynek.

                   Kinn a szőlőben csak tibláboltam, közben a dédanyám megnézegette a tőkéket, szépen fejlődnek-e a fürtök. A kunyhó körüli pusztaföldön, amelyet keletről nagy fűzbokrok szegélyeztek, gazat szedett az otthoni malackának. Gyerekkorom legnagyobb ijedelmét is együtt éltük át!

                   Ez még abban az időben lehetett, amikor még elég zab jutott embernek, állatnak egyaránt. A dűlőről, amelyik a szőlőnk domboldali végén húzódott, valamilyen oknál fogva, lehet, hogy ő is megriadt egy bátor nyúltól, egy jól megtermett táltos, farkafelvágva rohant lefelé a domboldalon nyerítve és szabadon, a szőlőnkön végig. A nagyanyámban nem vagyok biztos, de hogy én akkor megjavítottam a kunyhóba-futás világrekordját, az biztos. A nagyanyám is mellém húzódott, és a még a kunyhó ajtaját is magunkra csuktuk. Csak akkor mertünk előbújni, amikor a ló gazdájának a káromkodása a közelünkben záporozott. Amikor meglátott bennünket, a zápor elállt. Mentegetőzve mondta:

  - Megbolondította a sok zab! Az átkozottját!

                    Aztán ment a ló nyomában. A következő dűlőúton állították meg lóhoz értő emberek, amikorra a szabadságszerető állat ki is fáradt. A gazdája visszafelé is arra vezette, de már korán sem volt olyan szép, mint amikor szabadon száguldott. Megadóan bólogatott nagy, okos fejével, mintha azt bizonygatná:

 - Jó dolog a szabadság, de nagy ára van!

                   És néha hátra fordította a pofáját, mint azt mutogatta volna, hányszor vert végig rajta az ostorral a gazdája – bosszúból és figyelmeztetésül.

                                                                    

                                                                      Én és a háziállatok

 

                   Voltam én libapásztor is, de hányszor. Amikor az első tanévet befejeztük, ez ugye ötvenben volt. A libákkal és kis pokróccal, a másik kezemben az ajándék-könyvvel, amely a kínai hősök japánok elleni harcáról szólt, kihurcolkodtam a Pénzes vizéhez.

                    A libáimat kicsaptam legelni, magam meg a könyvbe mélyedtem. Azután szétnéztem a libákat keresve az állatrengetegben, és sehol sem találtam a magam tizenkettőjét, pedig anyányi libák voltak már. Valaki a sajátjaival együtt bekísérte őket a maga udvarára. De az még semmi, mert amikor holtfáradtan a kereséstől, visszarogytam a rongyszőnyegemre, kiderült, hogy a könyvemet is meglovasították. Most légy okos, Domokos!

                   A könyvre azt mondja majd anyám, annyi baj legyen, de hogyan számolok el a libákkal. Nem is mertem hazamenni. Ott kuksoltam a Dulai-boltos sarkán, amelynek ajtaja a Rákóczi útra nyílt, de az oldala már a mi utcánkban volt. Ott üldögéltem magamba roskadtan, amíg be nem sötétedett. Ez nyáridőben /sometimes/ lehetett olyan 9 és 10 között. Anyám csak hazaengedett verés nélkül, de kikötötte, hogy holnap hajnalban újra járjam végig azt a hosszú placcot, hátha rájuk akadok. Tényleg felébresztettek hajnalok hajnalán. És én végigjártam a libák minden lehetséges legelőjét, de egy döglött liba nem sok, annyit sem találtam. Vethettük utánuk a keresztet, ahogy mifelénk mondták. Azokat már nem mi esszük meg!

                   Másként jártam egy másik csapattal. Ha már a Pénzes vize nem hozott szerencsét, kihajtottam őket a temető melletti legelőre. Oda ahol a Sugár utca kezdődött. Erre az adta az ösztönzést, hogy Árvai Józsi bácsi, Laci barátom édesapja, éppen a régi temető elhagyott sírjairól kaszálta lovának a gazdagra nőtt füvet. No, ha ott sok a fű, akkor az a libáimnak is éppen jó legelő lesz! De itt sem volt szerencsém. Nagyon megbámulhattam a Józsi bácsi kaszálási művészetét, mert mire észbe kaptam, libákat sehol sem leltem. De annyi eszem most már volt, hogy valamelyik környékbeli kiskertben keressem őket.

                    Ezek a kertecskék addig a girbe-gurba kis útig húzódtak, ami a Temető utcát a Sugár utcával összekapcsolta. Az egyikben meg is találtam őket. De korai volt az örömem, mert egy botos vénasszony őrizte őket.

                   Gyakran emlegette a magántulajdon szentségét, de inkább a szentségen volt a hangsúly. Aztán lekáderezett, hogy kinek a fia-borja vagyok, és csak azután kaptam meg az én hűtlen libáimat. Szomorúan ballagtam hazafelé, mert tudtam, hogy ennek is következményei lesznek. Nem bizonyultam rossz jósnak! Mert bizony az pénzsóvár, kapzsi asszonyság húsz forintot behajtott anyámon, mondván:

 - Legalább ekkora kárt tettek a libák a kertemben!

                   Az akkoriban tekintélyes összeg volt. Nem volt bekerítve a kertje, és az egész nem ért tíz forintot. De mindenáron keresni akart rajtunk. Igen mohó volt! Megfogadtam, hogy annak az Erdő utcai háznak az ablakát még ebben az életben beverem.

                    Eszembe is jutott valahányszor elballagtam a háza előtt. Hallottam is az üveg csörömpölését, bár csak a képzeletem játszott el vele, mert naponta kétszer elmentem nyáridőben/sometimes/ a háza előtt; ki a szőlőbe reggelenként meg este hazafelé. De sohasem találtam megfelelő kavicsot, no meg akkora indulatot a lelkem kiforgatott zsebeiben a cselekvéshez. Így jártam a buta libákkal!

                   Egyszer meglepett, ma már nem tudom, hogy ki, egy árva kis mezei nyúllal. Itatgattam – etetgettem benn az egykori boltunkban. Aztán éjszaka magára hagytam, és reggel sehol sem találtam. Hosszú ideig kutattam az üres polcok mögött és alatt, amíg végre megpillantottam az egyik sarokban. Nagynehezen, de hozzákúsztam, és a markomba fogtam. De már hideg volt picinyke teste. Amikor Arany János költeményében olvastam, hogy a gyerekek mennyire örültek a kisnyúlnak, már előre tudtam, hogy az anyjától megfosztott jószág el fog pusztulni.

                   Még zsoké is voltam egyszer életemben. Az egyik fölső tanyasi rokonunk, akit szintén Bobeknek hívtak, és szintén bóbellás volt egy kissé, a fejébe vette, hogy megtanít lovagolni. 1952-ben, amikor sem embernek, sem állatnak nem jutott elég ennivaló, meg a pokoli nyári meleg jelezte, hogy abban az évben sem terem meg a jövő évre való, mert minden kisül. Ennek a sovány nyárnak a derekán történt, hogy az öreg, szórakoztatásul felültetett az egyik lovára, csak klottgatyásan. Lónak írtam, de inkább volt az lóemlék, mint Rocinante Cervantes regényében, amelyet már Radnóti fordításában ismertem.

                   Szegény igen alultáplált volt. És kiálló bordái fájdalmasan recsegték, hogy:

                    - Zabot már hónapok óta nem láttunk.

                   Az öreg vendéglátóm mindenáron ragaszkodott ahhoz, hogy maradandó élményt szerezzen nekem. Nem tudom, hogy ekkor velem akart-e kibabrálni vagy a szerencsétlen lóval.  Szőrén ültem az anti - táltost, és amikor kocogni kezdett, zsírban szegény tomporom jobbra-balra csúszkált csontos hátán. Egyrészt azért izgultam, hogy a nyakam töröm, másrészt azért, nehogy szikrák pattogjanak szanaszét, és felgyújtsuk azt a sovány legelőt.

                   Egy falóval is lett volna találkozásom, ha a sors igazságos, de ebben az esetben sem volt az. Azt hiszem búcsú lehetett Kecelen, az mindig június első vasárnapján, Szentháromság tiszteletére tartatik. Még a Rákosi - rendszerben is megünnepeltük, és ilyenkor fölvonultatták a körhintát, amelyen egyszer ültem, de megfogadtam, hogy többet soha. Mert valami olyasmit éreztem, mint a tengeri betegek a viharos óceánon.

                   Annál sokkal szolidabb szórakozás volt a ringisspil. A tulajdonos fölugratott öt –hat vállalkozó fiút az árbocra, egyszer engem is, ami nem jelentett mást, minthogy néhány fordulón át markoltuk a forgató gerendákat, és az indító csengő szavára megindultunk, minden erőnket bevetve. Körbe – körbe, mint a lovak a taposómalomban. Bennünket persze nem láthatott a nagyérdemű, legfeljebb a lábainkat, ha nagyon figyelmes volt, mert egy lepel körben eltakarta a gürcölőket. A gályarabokat is a fedélzet.

                   Amikor úgy véltük, hogy rádolgoztunk a falovaglásra, leszálltunk a magasból, és ki-ki paripára pattant. Ekkor kiderült, hogy ki az élelmes és ki az élhetetlen. A társaim mind nyeregben a paripák hátán, de nekem még egy kocsiban sem jutott hely. Kérni meg szégyelltem. Eloldalogtam onnan egy tanulsággal gazdagabban. Ez jellemző és visszatérő momentuma volt az életemnek.

 

                                                                        Intelligens kutyák

 

                   Amennyire megutáltam a buta baromfit, olyannyira megszerettem az intelligens kutyákat. Amikor elolvastam a Grant kapitány gyermekeit, fölöttébb megtetszett ez a lendületes kutyanév, a dingó. Erre is kereszteltem az egyik legkedvesebb kutyámat, aki igen sokszor focizott velem az udvaron. A kert felé is nyílt egy rozoga kapu és az utca felé a masszívabb. Két kapura játszottunk ketten. Én voltam természetesen a magyar csatársor, és ő az angol védelem, de lehetett akár a brazil vagy az uru is. Minden meccset megnyertem. A nézőtér tombolt, a kemény ellenfelem meg lihegve várta, hogy mikor adom neki jutalmul a cukros kenyeremből az őt megillető darabot. Igen kedves, okos lény volt.

                 Korábban, 1952-ben, a nagy éhínség idején, amikor minden fölösleges szájtól igyekeztek megszabadulni a gazdák, sok kóbor kutya kószált az utcákon. Egyszer, honnan-valahonnan, maga sem tudom, hozzám szegődött egy nagyon csúnya és csupa rettegés kutya.  Sok láb rúghatta odább szegényt, amíg velem nem találkozott. Csak csont és bőr volt, talán csak a fiatalsága tartotta még életben. A háta görbe, fölfelé, lehet, hogy egy kocsikerék is átment már rajta. Komisz múltja lehetett! Én elrejtettem hátul a szalmában, és loptam ki ennivalót, amit csak tudtam. Igen hálásan nézett rám, még körül is ficánkolt néha. Aztán hirtelen eltűnt. Nem akarom anyámékat gyanúsítani, de valószínűleg ők kergették el, drasztikus módon, mialatt én az iskolában voltam.

                   Kerestem az egész faluban. Sorra jártam annak minden utcáját, és egyre keserűbb hangon kiáltoztam a nevét, de hosszú ideig nem leltem a nyomát. Minden kutya megugatott, csak az ő hangja nem vinnyogott fel sehol. Aztán néhány hét múlva, a község egyetlen mészárszéke előtt, mintha őt láttam volna, egy csapat kutya társaságában, szimatolgatta a kidobott hulladékot.

                    Kisasszonynak hívtam korábban, és most is annak szólítottam, de nem hederített rám. Csatlakozott a kóbor kutyák közösségéhez, mert úgy vélte, ha magányos hobó lesz, rövidesen éhen hal. Összefogva, több szimat-több ennivaló, talán tovább tengetheti nyomorúságos, kutyának sem való életét.

                                                                           A Kicsi

 

                   Volt nekünk egy kecskénk is. Erre a lényre is csak csupa jót tudok mondani. Azon kívül, hogy állandóan evett volna. De a falu olyan fertályán feküdt a házunk, hogy a közelben nem volt gazdagon zöldellő rét, esetleg akácerdő. Liget az volt, de annak rongálását szigorúan büntették. Az öreg Borbényi, aki még akkoriban nem is volt olyan idős, a hangos beszélőn ki is hirdette, mint tanácsi határozatot, hogy:

                    - Kérjük a liget mellett lakókat, hogy a baromfit ne engedjék be a kerítésen, mert azokat kutyáztatni fogjuk!

                    Így, szó szerint! Már hogyne ijedt volna meg egy törvénytisztelő, jámbor, keceli polgár tyúkja!

                  Végigcibáltam a fél falun a Kicsit, mert ez volt a neve, de csak a kápolnával szemben, a Kálvária környékén találtam neki egy suttyó akáchajtásokból álló erdőcskét. Ott lecövekeltünk mind a ketten.

                   Én szellemi táplálékul akkor éppen a Boccaccio novelláit olvastam, természetesen az Olcsó Könyvtár sorozatból. A Kálvária és novellák pikantériája ugyan nem passzolt, de akkor még föl sem fogtam ésszel. Ez bizonyosan ötödikes koromban történt, tehát 1954 tavaszán vagy nyarán. Lényeg az, hogy mindketten táplálékot találtunk magunknak.

                    A Kicsinek az lett a veszte, hogy igen kevés tejet adott. Fölkészültek a környék szakemberei a vérengzésre, de én, mint minden mészárláskor, a ház legbelső sarkába húzódtam, hogy egyetlen hangot se halljak belőle. Anyám elbeszélése szerint, halálát érezvén, úgy sírt, mint egy kisgyerek, de a hóhérok kőkemény szívét nem hatotta meg.

                   Én, a tapasztalatok alapján úgy vélem, hogy bizonyos állatfajták, a tyúkeszű baromfit kivéve, amelyeknek vannak olyan példányai, amelyek lelkileg érzékenyebbek sok-sok embernél. A lovak, a kutyák és a kecskék között találtam ilyen lényeket. Mostanában a delfinekről is sok jót hallok. Bizonyos, hogy mi vagyunk a fejlődés csúcsa? Szomorú lenne!

 

                                                                         A hála kötelez

                                                                                                                   

                   Amikor még egészen kis srác voltam, igen szívesen hallgattam az öregek beszélgetését, akik székeken és padokon ülve, vasárnap délutánonként a ház előtt idézgették a múltat. Egyszer csak azt mondta dédanyám, hogy ő még életében nem evett fagylaltot.

                    Volt a zsebemben egy kemény forint. Elsúderkoztam a közelükből, aztán beloholtam a falu központjába a Rékasihoz, és kértem egy kétadagos fagyit. Az maga volt az egyensúlyozás művészete, amit, hazafelé futva az olvadozó fagyival, végrehajtottam. De célba értem, és szó nélkül átadtam neki. Ezért sok bűnömet meg fogják bocsátani, érzem.

                   Furcsa egy isten teremtménye vagy te! – ez volt anyám leggyakrabban használt minősítése. Ez bizonyosan rajta lesz a káderlapomon, ha én is bevonulok a Nagy Káderhez.

                                                                           

                                                             Azok a fényes szelek

                                                                                                                               

                                                             Sej, a mi lobogónkat

                                                             Fényes szelek fújják,

                                                             Sej, az van arra írva:

                                                             Éljen a Szabadság!

 

                                                             Sej, szellők, fényes szellők,

                                                             Fújjátok, fújjátok!

                                                             Holnapra megforgatjuk

                                                             Az egész világot!

                                                                                            Jankovich Ferenc

                A második világháború után szerte az országban lelkes fiúk és lányok énekelték ezt a szöveget egy csángó dallamra. Ezek a fiatalok mind népi kollégisták, akik í945 és 1949 között a magyar törtélelem egyik egyedülálló és nagyhatású mozgalmának a résztvevői voltak.

                   A népi kollégiumi eszme az 1930-as években született meg a népi írók körében. Az alapötlet szerint bentlakásos internátusokat kell létrehozni, ahol a szegény sorsú, de tehetséges gyerekek tanulhatnának. Biztosítanák számukra a szállást, és ők tanulmányaik elvégzése után visszatérnének szülőföldjükre.

                   Így idővel kialakul egy paraszti származású értelmiségi réteg, amely ismerné saját osztályának problémáit, és kellő tudása lenne azok megoldásához. Ezzel a gondolattal már a háború előtt Teleki Pál és Kállay Miklós is rokonszenvezett. Ezért alakulhatott meg 1939-ben az első, a Győrffy István Kollégium.

                   A háborút követően erős kommunista befolyás alatt álltak, hiszen a kollégiumi mozgalom fő támogatói Rajk László, és Révai József voltak.  1946-ban megalakult országos szervezetük, a NÉKOSZ.

                   Egy-egy kollégiumban a hasonló érdeklődésű fiatalok laktak. 1948-ra 158 kollégiumot sikerült létrehozni. Az általános iskolás, a középiskolás és az egyetemi kollégiumok mellett szakkolégiumok is létrejöttek. A békéstarhosi zenei, a Derkovits és Nagy Balog János képzőművészeti kollégiumok. A kezekben feltűntek az országos hírű tehetségek: Nagy László, B. Nagy László, Soós Imre, Horváth Teri, Szirtes Ádám, Berek Kati, Váradi Hédi, és a többi. Három szenzációs film maradt utánuk: Körhinta, Lilomfi, Szindbád. Sajnos, majdnem mindegyiknek kisiklott élet és önemésztő emberi sors jutott.

                   Politikai gyűléseken vettek részt, és tűntetést szerveztek Tito tiszteletére magyarországi látogatása alkalmával. Rajk László és Veres Péter volt a kedvencük, és ez is lett a vesztük. Ez azonban nem igaz! Minden történelemkönyvben ez olvasható róluk, de az igazság sokkal kézen fekvőbb.

                 NB: Amikor a Magyar Dolgozók Pártja, erős szovjet hátszéllel, megszerezte az egyeduralmat, minden olyan szervezetnek és intézménynek, amelynek önálló arca volt, és öntudatos magyar tömegeket tudott mozgósítani, meg kellett szűnnie.

               Hogyan hajthatta volna végre a magyarországi sztálinista rendszer a kollektivizálást, ha egy öntudatos, paraszti származású értelmiséggel találja szemben magát? Hogyan tudta volna elsőrangú tehetségekkel létre hozni a szocreál képzőművészetet, szovjet mintára? Hogyan tudta volna a magyar népet képviselő, öntudatos újságírókkal működtetni a hazug sajtót, amely mindig elfödte a bajt, és tudatlanságba sodorta a tömegeket? Egyáltalán, hogyan tudta volna a filmek segítségével, a szocialista realizmusú regényekkel a népre erőszakolni azt az ideológiát, amely teljesen idegen volt a magyar nép lelkétől?

                   Ehhez nem öntudatos magyar tehetségekre volt szüksége, hanem lakájokra és ripacsokra, akik harmadrangú tehetségükkel megteremtik a személyi kultuszt, a szocialista realista irodalmat, és olyan művészekre, akik segítenek a népet holmi „operettmámorba” szédíteni, a magyar valóság bemutatása helyett. Magyarország Honthy Hanna országa lett és Futbólia.

                   Ezek a népi kollégisták, amikor Tito mellett tüntettek, igen kevés tudással rendelkeztek arról, hogy mi történt a délvidéki magyarsággal 1944 őszén. Mert akkor bizonyára tiltakozó demonstrációt tartottak volna a magyarok vajdasági lemészárlása miatt.

                    Ha valaki sikerkönyvet akart megjelentetni, lásd Cseres Tibor Hideg napok c. dokumentumregényét, annak a magyar népet kellett a szégyenpadra ültetnie. Biztos lehetett benne, hogy háromszor is kaszálhat. Megfilmesítik, színre viszik, és egyenként minden olvasó kezébe eljuttatják.

                   Az igaz, hogy azt mondta a mester, bizonyára ugyanilyen őszinteséggel válaszolnak majd a másik oldalról. Azt leshettük! Kiengesztelésül maga vállalta a jóvátételt: Vérbosszú Bácskában című tényfeltáró művével.

                   De igen meglepné Cseres Tibort, Isten nyugosztalja, ha megtudná, hogy a középiskolás tankönyvekben milyen remekül felhasználják, még ma is, az ő magyarellenes dokumentumait, és milyen szépen elhallgatják a szerb bűnöket, amelyek többszörösen felülmúlták a magyarokét.

                   A NÉKOSZ-témát pedig olyan senkiházi dolgozta föl, mint Jancsó Miklós, ez a buznyák és szellemileg eltévelyedett, impotens rendezőcske, akinek csak arra volt jó, hogy nagyot üthessen a valláson. Pedig azokat a fiatalokat a demokráciára nevelték a kollégiumokban, és nem a gyűlöletre.

                   Ha nem így volt, akkor nagyon rosszul működtek. De hát Révai Józsefek hatása alatt hogyan is működhettek volna másképp? Veres Péter, a szószátyár „társasutas”, szellemi irányításával, aki segítette a magyar demokráciát a szakadékba juttatni? Vagy a szerencsétlen és ostoba Rajk László szárnya alatt, aki még a kivégzésekor is Rákosit meg a Pártot éltette?

                   A NÉKOSZ – mozgalom már 1945-ben halálra volt ítélve, de az ítélet végrehajtásával négy évet kellett várnia az ÁVH-nak és a szovjet négyes fogatnak, amelynek egyik kereke még import is volt! Lőwy Hermann, alias Wolf Mihály, alias Farkas Mihályról van szó, aki cseh volt eredetileg, és jó embere a moszkvai Berijának.

                   Mindezt Nagy László, a költő sem tudta, és bedőlt a Szabad Nép-maszlagnak még 1949-ben is:

 

                                                                   Ősz felé

 

                                                     Jár a kulák kosorrú lovakkal,

                                                     Hasig érő lucernát kaszálgat.

 

                                                     Korpát adott ő is szegényeknek,

                                                     Mert szegény a legjobb haszonállat.

 

                                                     Már táborba szállt millió paraszt,

                                                     Kaszájuk sudár napsugárként lángol

 

                                                     És jön a traktor, dörgedelmes,

                                                     Kulák lova fél a puffogástól… és így tovább.

 

                   Ilyen versek jutalmaként mehetett Bulgáriába. Hála Istennek rövidesen észhez tért, illetve észhez térítette a magyar valóság és paraszt édesapjának igaz szava. Ekkor felívelt a tehetsége, és ezzel párhuzamosan megrövidült értékes élete. Ki viszi át a szerelmet, László, a fogában tartva, arra a bizonyos túlsó partra?

                                                                      Volt egy álmom

                  

                   Kinyíratták a magyart a magyarral. Kommunistát a kommunistával. Senkiházit a senkiházival. Tisztességes embereket csoportosan és előre megfontolt szándékkal – a gazemberek.

                   Egyszer, nem is olyan régen, volt egy álmom. Egy patkó formájú épületet láttam, amelynek három oldala volt. Egy szépen gondozott parkot karolt át, amelyik tele volt virágágyásokkal, örökzöld tujákkal, kényelmes padokkal, és a sétányain fiatal párok andalogtak kéz a kézben.

                   Ennek az épületnek a homlokzatára föl volt írva: REHABILITÁLÁSI KÖZPONT. A turbékoló szerelmespárok ezt nem olvashatták, mert a cég neve a főutca felőli oldalon volt olvasható.

                   A patkó egyik, a baloldali szára, vörösre volt festve, a közepe feketére, a jobb oldali fehérre.

                   Kun Bélától egészen napjainkig kénytelenek vagyunk úgy felfogni a kommunisták megszakítás nélküli uralmát, mint egy folyamatos rehabilitációt. Péter Gábor és ÁVH-s pribékjei, akiknek követlen elődje Szamuely Tibor Lenin-fiúknak nevezett gárdája volt, utóduk meg a rendszerváltás médiájának irányítói. Ezek a baloldali szárnyon működtek. Tették, amit Keletről vagy Nyugatról előírtak. Tehát akasztottak, agyonvertek, agyonlőttek, gyűlöletet szítottak, erkölcsileg lejárattak, hazudtak, rágalmaztak, öngyilkosságba hajszoltak és becsméreltek. Ők működtek folyamatosan a vörös szárnyon.

                   Középütt, az épület feketére festett részén, folyamatosan minden szobában ravatalok álltak, a ravatalok négy sarkán a hatalmas kandeláberekben láng lobogott, és minden szobában beszédeket mondtak az összegyűlt rokonságnak és a gyászoló gyülekezetnek.

                   Olyan formán, ahogy Rajk László ravatalánál elhangzott Apró Antalnak, a pártvezetés örökös tagjának a szájából 1956. október 6-án:

                   „Elvtársaink sírja előtt, valamennyi magyar kommunista nevében megfogadjuk, hogy tanulva a múlt hibáiból, mindent megteszünk, hogy soha többé olyan szörnyűségek elő ne forduljanak, mint amilyeneknek drága elvtársaink áldozatul estek.”

                   Aztán elhantolták őket a munkásmozgalmi parcellába, vagy vázába sűrítve egy urnafalba.  Sietve utcákat neveztek el róluk, és hogy ne feledjen a nép, még bélyeget is verettek az arcképükkel.

                  A fehérre festett szárnyon folyt a hivatalos magyarázatok megfogalmazása, a mennybemenetel. Nyomdagépek, szpíkerek és kamerák döngölték papírra, a hallgatók fülébe és a nézők szemébe az illető áldozatok emberi nagyságát, előrelátó, váteszi képességeit, és a nemzetért hozott hősies áldozatát.

                    De arról egy büdös szó sem esett, hogy kik voltak a gyilkosok, a rágalmazók, a verőlegények, a becsmérlők, a kivégző osztag tagjai.

                   Ezért kellene megépíteni az épület negyedik részét az igazságra szomjas lelkeknek. Kívül-belül szép zöldre festve, mert ez a remény színe, és három hatalmas teremmel. Az elsőnek az volna a neve: Nagyszülők. A középsőnek: Apák. A harmadiknak: Fiúk.

                   Az első teremben azok névsorával és arcképeivel, akik 1919-ben bűnöztek, a másodikban, akik a sztálinista diktatúrában, a harmadikban, akik a rendszerváltás címén követték el cégéres aljasságaikat.

                   Meglepően sok hasonló névvel és közös családfával találkoznánk a vörös, a fekete és a fehér szárny szereplői közül ennek a három hatalmas zöld szobának a tablóin. Kun Bélától Bauer Tamásig. Bebizonyosodna a népi igazság: „Az alma nem esik messze a fájától.”

                                                                                                                                        

                                                                             Kistarcsán

 

                  Anyám volt az egyetlen rendszeres látogatója Kistarcsán. Apám szinte örömmel mesélte, hogy milyen ragyogó társaságba került. Mennyi intelligens emberrel van együtt. És ez olyan számára, mintha egyetemre járna. Azt is örömmel újságolta, hogy Bajusz doktor is itt van közöttük, ő a tábor orvosa. Egyszóval: aranyélet!

                 De még senki nem szólt hozzá, a szokásos névsorolvasáson kívül, hogy miért van itt. Ez úgy látszik, nem számít. Akivel csak beszélt, mindannyian hat hónap után fognak szabadulni. Állítólag ez a mindenki számára kiosztott börtön-mennyiség.

                 A rendőrök olyan rendesek, mint egy falat kenyér. De attól félnek, hogy rövidesen átveszi a tábort az ÁVH, mert most már Kádár a belügyminiszter, és erre a névre keresztelték őket. A Belügyminisztérium Államvédelmi Hatósága. A neve új, az embereket állítólag toborozzák bele, mert az osztályharc élesedik, és a béke frontján minden rést be kell tömni, hogy az osztályellenség ne tudjon beszivárogni. Jegyezd meg, mondta anyámnak, hogy hazánk nem rés, hanem erős bástya a béke frontján az imperialistákkal folytatott szünet nélküli harcunkban.

                   Amikor mindezt a „süket dumát” előadta, mert maga minősítette annak, még hozzátette, hogy van itt egy jópofa fodrász, aki borotválja és nyírja őket. Az legalább fél óráig tud beszélni ezen a bükkfanyelven.

                   Kitavaszodott, mire hazaengedték, feltételes szabadlábra. Bármikor várhatja a bírósági tárgyalást, és minden vasárnap párban jártak a keceli rendőrségre, a kötelező „vizitre”.

                                                                    

                                                                       Kísérletek

               

                    Rövidesen kaptak egy értesítést a kiskunhalasi ügyészségről, hogy ekkor és ekkor sor kerül a hivatalos tárgyalásra. Anyám Kiskőrösön fölfogadta ügyvédnek a Juhász Tibor doktor urat. De apám úgy döntött, hogy most negyvenkilencben, túl éles a helyzet ahhoz, hogy rövid büntetéssel megússza. Arra hivatkozott, hogy Rajkot, pedig a puszi pajtásuk volt, milyen simán kinyírták. Akkoriban csúcsformában volt az ÁVH. Ebben volt valami! Külföldre kéne menni, vagy azt a látszatot kelteni, hogy ott van.

                   Volt egy utcabeli értelmes ember, Pásztor András. Az sokszor belátogatott hozzánk, de a házba sohasem jött be, csak az udvarunkba, hogy megnézze a gazdaságunkat. Ilyenkor nem hagyta szó nélkül, ha érdekeset tapasztalt.

                    Akkoriban volt egy süldő malacunk, ami azért vonult be a család történetébe, mert sehogyan sem akart meghízni. Azt mondták rá, hogy gilisztás. De fantasztikus jószág volt, mert nekifutás nélkül, átugrotta az ól közel másfél méter magas palánkját. Ma minden tévé mutatná a produkcióját. Elnyerné vele a Nobel-díjat, amit erre az alkalomra alapítanának. Besöpörné az Arany Pálmát, Fehér Medvét, a Sárga Rózsát, az Oscart, a Világ Igazát, poszthumusz.

                   Ez az állat igen tetszett a Pásztor András bácsinak, aki meg is fejtette a malacunk teljesítményének a titkát:

                   - Heuréka! Hát itt már hetek óta nem ganéztak! Halljátok, innen még én is kiugranék!

                   Miután tudomást szerzett apám szándékáról, fölajánlotta a segítségét. Azt mondta, hogy egy pécs környéki tanyán lakik egy távoli rokona, aki az első világháborúban megözvegyült. Szerinte, az idős özvegyasszony szívesen befogadja, akár egy évre is. Ott aztán nem keresné senki!

                   Megadta a címét, anyám összepakolt, és apám „külföldre” távozott. Nekem is kiadta anyám a parancsot:

                    - Ha kérdezik, hol az apád, mondd, hogy külföldön van, disszidált.”

                   Olyan impozánsan hangzott:

                    - Az én apám disszidált! Hosszú esszel!

                   És ezt még négy évig ismételhettem.

                   Én megértettem már a felnőttek játékát, hiszen magam is iskolaköteles korba jutottam. Tudtam már, hogy mi a fegyelem.

                   Aztán megkaptuk az első „külföldi” levelet. Abban apám, a maga szépen formált betűivel, leírta a szívélyes fogadtatást. A kielégítő ellátást, a háziasszony minden kívánságát teljesíti. Legutóbb mákos pupácskát készített vacsorára, mert megtudta, hogy az a kedvence.

                    - Micsoda? – hördült föl anyám falfehéren, majd jajvörösen, és a sárga szemű szörny nyújtogatta szeméből a karmait. Nem számított, ha az ÁVH, az FBI, a KGB üldözi is egy időben apámat. Másnap reggel már úton volt. Megtalálta a tanyát. Amikor belépett az ajtón, még úriasszony volt, és köszönt.

                    De aztán szétnézett apám szobájában, ahol frissen szedett virág illatozott egy vázában, az én arcképem az asztalra volt állítva. Minden ragyogott a tisztaságtól, apám minden ruhadarabja frissen volt mosva, vasalva.

                    Apám csak annyit tudott mondani, hogy „nagyon rendes asszony”. De anyám annyit sem, mert összekapkodta apám minden ruhadarabját, belecsapta őket egy táskába, és köszönés nélkül hazahozta. Mármint a táskát is, meg apámat is!

                   Aztán összeült a számon kérő szék:

                    - Idefigyeljen, Pásztor András! Az a nő nem volt több harminc évesnél! Hogy mondhatta azt, hogy idős özvegy, aki az első világháborúban vesztette el a férjét?

                   Pásztor András, a vádlott, aki egész életében csavargatta az eszét:

                    - Első vagy második világháború, hát nem mindegy az?

                   Anyám elsomolyogta magát a válaszra, de igen indulatos volt egy ideig. Apám meg hallgatott, mint a megsütött hal.

                   No, ez a disszidálás balul ütött ki!

 

                                                                    Balsiker a határon

 

                   Próbálkozzunk egy másikkal! Az a hír jutott a nagyanyámék fülébe, hogy Kecelen ismernek egy olyan férfit, aki hamis papírokkal, ezer forintért, bárkit átvisz a nyugati határon. A jugoszláviai irány, amióta Tito az imperialisták láncos kutyája lett, légmentesen le volt zárva. Hogy honnan, ma sem igen értem, összeszedték rá a pénzt.

                    - Várjátok a levelemet! Amint átléptem a határt, rögtön írok.

                   Telnek-múlnak a hetek, már egy hónap is, amikor Kalocsáról jött az üzenet, a Szeberényiéktől, akik igen tisztességes rokonaink voltak: „Nálunk az apátok. Gyertek látogatóba!” Ilyen rejtjelesen volt megfogalmazva.

                   A legközelebbi vonattal már mentünk is. Még ma is emlékszem, hogy sötét volt, mire a házukhoz értünk. A ház nem volt az utca frontján. Előtte egy kertecske virágzott, és fák zöldelltek. Az utcai ajtótól egy rövid, enyhén emelkedő utacska vezetett a rejtőzködő házig.

                   Akkor jártam ott először, és nagyon meg voltam illetődve. Igen értelmes párt alkotott a Szeberényi-házaspár. A higgadt, nagyon bölcs férfi, aki a kórháznak volt az esze és mindenese. De olyan szívós, idősödő férfi, aki Kalocsáról a keceli szőlőig és vissza, tragacson tolta a permetezőszert és a gépet. Legalább ötven kilométer volt, ha nem több.

                    A feleségének az egyik lába sérült volt, a járása mégis erőteljes, a szelleme meg, mint a vihar, minden ellenvéleményt elsöpört. Nyílt szívűek voltak, talpig becsületesek. Nagy igazságtalanság, hogy az ilyen emberek is halandók.

                   Akkor is kedves vendégként fogadtak bennünket. Apám pedig megtartotta az élménybeszámolóját. Valóban eljutottak az osztrák határig, valóban megpróbáltak átjutni. De olyan simán lefülelték őket, hogy na, amikor a reflektorral befogták őket a kilátóból:

                    - Állj!

                   Már két másik végig is motozta őket, és irány a legközelebbi őrszoba és a fogda. A szándék világos volt, az elkövetők személyi papírjai rendben, a holnapi transzporttal irány Budapest! Semmi sértegetés, sőt egy-egy cigaretta fejenként, és még azt is elszívta. Egy cellában aludtak, de másnap szétválasztottak őket.

                   Apám egyedül indult Budapest felé. Csupa fiatal vagánnyal került egy cellába. Csak annyit mondtak, amikor megjelent:

                   - No, még egy éji bogár, aki nagyot koppant a falon.

                   Aztán, mintha mindig köztük lett volna, vég nélkül mesélték a vicceket.

                   De olyan kemény politikai vicceket, hogy magam is elcsodálkozott, hogy ezek a fiatalok nem félnek. Amiért őt letartóztattak, kismiska volt azokhoz képest:

                   Egy cigány putriján az éjszaka közepén valaki vadul veri a falat. A cigány kibújik az ajtón, hát a Halál áll a ház előtt egy kaszával:

                   Jaj, hála Devlának! Már azt hittem, hogy az ÁVÓ.

                   Ezt a molyirtós viccet meg azért jegyeztem meg, mert a végén kórusban kiabálták, és a tenyerüket csapdosták a fiatal srácok, a rendőrök meg csak röhögtek.

                   Pistike hazajön az óvodából, és megkérdezi az anyukája:

                    - No, kisfiam, máma mit tanultatok az óvodában?

                    - A molyirtásról tanultunk – feleli a gyerek.

                    - A molyirtásról? –csodálkozott el anyuka. - Aztán mit mondott az óvó néni?

                    - Fel kellet állni, tapsolni kellett, és egyszerre hangosan kiáltani, hogy:

                    - Élen naftalin! Éljen naftalin! Éljen naftalin!

                   Az egész folyosó csak úgy zengett a fiatalok szórakozásától. Aztán gúnydalokat énekeltek meg rigmusokat mondtak:

 

                                               Megy Rákosi a tanácsba’.

                                               Előtte megy fia, lánya.

                                               Jobbján munkás, balján paraszt

                                               Lába alatt zörg a haraszt.

                                               Feje fölött békegalamb.

                                               Hangja, mint a lélekharang.

 

                   Amíg apám mesélt, és addig az első patronos pisztolyommal játszottam. Elfért a hatéves markomban. Ez volt az első ajándék, amit életemben kaptam.

                   Aztán azzal folytatta, hogy két rendőr kíséretében Jánoshalmára toloncolták, ahol a hamis papíron megjelölt lakóhelye volt. Kísérgették végig a fél falun, ő meg izzadt, mint a szódás lova, hogy mi lesz, ha kiderül az igazság. A két rendőr mögötte ballagott, és arról beszélgettek, hogy elcsászkálják a vonat indulásának idejét.

                    Akkor pedig csak holnap hajnalban lesz Pestre csatlakozásuk. Menjen Isten hírével!- mondta az egyik rendőr, és magára hagyták. Ő meg keresett egy füves helyet, és abban a percben, ahogy lette a fejét, rögtön elaludt.

                    - A másnap reggeli vonat Bajáig vitt, onnan meg hajóval Kalocsára. Így kerültem én, nagy világutazó, újra az utatokba – mondta keserűen apám.

                    - Nagyon jó, hogy most Kalocsán vagy. A Szeberényi Pista bácsiék még egy napig vendégül látnak, és innen megyünk tovább Budapestre.

                    Fölkeressük a Jakics Gyuláéket! Otthon megvan a címük. Aztán, mondtad, hogy van egy oroszországi fogolytársad Pest közelében, Monoron. Kiss Károlynak hívják.

                    Szerzünk tőle egy hamis igazolványt, és azzal majd munkahelyet. Látod, milyen egyszerű ez a dolog!”

                   - Látom és hallom – mondta csüggedten apám.

                  Amikor az édesapám életláz-görbéje lefelé tendált, olyankor anyámé sietve magasra szökött.

                                                                     

                                                            RAJK, AZ ÁLDOZATI BÁRÁNY

                    

                   A rossz nyelvek szerint Rajk Lászlót három ember választotta ki a jelöltek közül a főszerepre: Rákosi elvtárs, Péter Gábor elvtárs és Sztálin személyes megbízottja, Bjelkin, a szovjet titkosszolgálat délkelet-európai főparancsnoka.

                   A Párt Tisztaságáért Felelős Bizottság, amelynek működéséről kevesen tudtak, a következőkből állt: Gerő, Rákosi, Farkas és Révai. Van tehát egy bűnszövetkezet, amely egyúttal a magyar Párt is. Ez a testület önmagát bízza meg, hogy válassza ki a megfelelő célszemélyt, 1949 áldozati bárányát.

                    Rákosi azért helyeselte a választást, mert Rajk népszerűbb volt nála. Gerő azért, mert nem volt moszkvai, tehát brancsbeli. Farkasnak, „Pabló” elvtársnak, teljesen mindegy volt, csak magyart verhessen. Révai pedig azért örült a választásnak, mert neki való ideológiai feladat volt megfogalmazni, hogyan válik valaki hithű kommunistából, sőt spanyolországi önkéntesből, az imperialisták bérencévé. Egyébként ő mindent meg tudott ideologizálni. Talán még azt is: „Magasan repül a daru, szépen szól.”

                   Tehát, ők négyen kapták, egyenesen Moszkvából, a párttisztogatás megkezdésére a buzdítást. Ez feltehetőleg így hangzott:” A magyar elvtársak keressék meg a pártban, a felső vezetésben, azokat a személyeket, akik egyrészt nem megbízhatóak a nyugati imperialisták elleni harcban, másrészt esetleg trockista fordulatot tervezhetnének!”

                   Ők azután, Péter Gábor segítségével, megvizsgálták a felső vezetés tagjainak a káderanyagát. Természetesen csak ilyen nevek merülhettek fel elsőrendű vádlottként, mint Kádár János, Nagy Imre és Rajk László. Elsőként az utóbbit kapta el a gépszíj.

                   A per „a potenciális ellenség” elleni tisztogatásnak indult, és csak később állították át a belgrádi vágányra. Május 24-én letartóztatták Rajkot és társait. Ugyanakkor a Szabad Nép 24-ei számában még képet közöltek, amelyen együtt volt látható Szakasits Árpád és Rajk László, amint meglátogatják a betegszabadságát töltő Révai Józsefet.

                   Ezt a trükköt Sztálin elvtárstól vették át. 1939-ben, amikor nyugaton Kun Béla letartóztatásáról cikkeztek, Sztálin elvtárs felkérte Kun elvtársat, hogy személyesen, egy sajtótájékoztatón, cáfolja meg az aljas rágalmakat. Kun elvtárs ezt örömmel megtette. A fél világ fellélegzett, leginkább Kun Béla.

                   Másnap letartóztatták, és örökre eltűnt a GPU süllyesztőjében.

                   Kádár így emlékezett a Rajk-perrel kapcsolatos eseményekre:

                   „Utólag visszagondolva sok apróság összeállt bennem. Péter Gábor egyszer, közvetlenül a felszabadulás előtt azt mondta, ő a politikai rendőrséget szeretné vezetni. Nem értettem. Ha engem rendőrnek küld a párt, megyek, mint ahogy mentem is. De hogy valakinek egy legyen a vágya?

                    Aztán már néhány évvel a felszabadulás után, Rajkra kezdett panaszkodni, hogy nem hagyja önállóan dolgozni az államvédelmet, mindenbe beleszól. Később Sólyomról és Pálffyról említette, hogy hiába, kibújik belőlük a volt horthista katonatiszt.

                    Mondtam neki, hogy menjen a francba ezekkel a hülyeségekkel, de nem tulajdonítottam különösebb jelentőséget a megjegyzéseknek. Még akkor sem, amikor később Farkas Mihály mindhármunkkal kapcsolatban megismételte ugyanezeket a vádakat.”

                   NB: Pontosabban! Péter Gábor szerint, már 1949 őszén a Honvédelmi Miniszter Úr

/ Farkas Mihály / több ízben mondotta a következőket: „Van itt egy magyarkodó csoport, narodnyikok. A csoport tagjai Donáth, Losonczy és Zöld, ezek vezetője Kádár. Ez a csoport lényegében Rajk maradványaként működik a párton belül; vezetőjüknek Kádárt tekintik.”

                   Ha Kádárnak van egy kis sütnivalója, mint ahogy nem volt, rá kellett volna jönnie, hogy a moszkvai négyes a Párt, mindenki más csak sakkbábu. Most ő lett az erősebb figura, mondjuk, a fekete ló, aminek a segítségével kinyírhatják a másik magyarkodó narodnyikot, Rajkot.

                   Ez is azt bizonyítja, a magyarellenesség volt az a láthatatlan és hivatalosan sohasem deklarált elv, ami a moszkvai figurákat összetartotta, és indulataikat irányította. A végrehajtás „nagy művét” a „szintén zenész” ÁVH-ra bízták, amelyben a tagok zömét egyazon gyűlölet vezérelte.

                                                                    

                                                                     Benjámin és Zelk

                  

                   Mindezt annyira hihetetlennek gondoltam, hogy sorra kérdeztem mások véleményét. Költőtársam, Benjámin Laci néhány óvatos utalásomra kipirult arccal Rajkot fasiszta gyilkosnak nevezte, és kérve kért: szokott szelídségemmel ne álljak ki védőügyvédnek ilyen bandita mellé.

                   Zelk Zoltánnak még óvatosabban kezdtem feszegetni a kérdést. Zelk azt felelte:

                    „Ő pártos költő. Szerinte a kommunista pártnak mindig igaza van, akkor is, ha véletlenül nincsen.” Engem pedig barátilag figyelmeztetett: „Vigyázzak magamra! A Rajk-ügy próbakő, és aki a próbát nem állja, maga is a Rajk sorsára jut.”

                                                                                                  Faludy György

                                                                     

                                                                 Kádár és a tantusz

 

                   Rajk ebben az időben belügyminiszter volt, Pálffy György a katonai elhárítás vezetője, Sólyom László Budapest rendőr-főkapitánya, Péter Gábor az államvédelem vezetője, Farkas Mihály a Központi Bizottságnak a fegyveres erőkért felelős titkára.

                   Egy vasárnap Rákosi meghívott a lakásására. Ott volt Gerő, Farkas, Révai. Azonnal föltűnt, hogy nincs jelen Rajk, aki pedig hivatalosan is a párt legfelső vezetői közé tartozott.

                   Arra később jöttem rá, hogy ez a négy ember rendszeresen megbeszél minden fontos kérdést, mielőtt a Politikai Bizottság elé kerül.

                   Rövidesen kiderült, hogy miért nincs itt Rajk. Farkas Mihály beszámolt, hogy az Államvédelmi Hatóság jelentései szerint Rajk László feltehetőleg az amerikai titkosszolgálat embere.

                   Először szóhoz sem jutottam a döbbenettől. Csak annyit tudtam mondani, hogy ez képtelenség.

                   Farkas azzal érvelt, hogy a jelentéseket Svájcban dolgozó megbízható ügynököktől kapták. Én tiltakoztam, de Gerő és Révai hallgatott. A meglehetősen szűkszavú vitát Rákosi azzal zárta le, hogyha ilyen gyanú van Rajk ellen, még ha nem is lehet pontosan bizonyítani, ne maradjon belügyminiszter, hanem vegye át a külügyminiszteri tárcát, a belügyminiszter pedig Kádár legyen.

                   Azt azonnal megértettem, hogy Rákosiék ezt a kérdést már nélkülem eldöntötték. Azt is, miért hívott Rákosi engem későbbre, mint a többieket. Révai nagyon sápadt volt. Azt hiszem, én is.

                                                       Gyurkó László: Arcképvázlat

                                                                    

                                                               Az arckép kiegészítése

                 

                   De én ebbe az arcképbe, még ha vázlat is, nem nyugszom bele. Aztán Kádárt letartóztatták, és éppen a Rajk iránti barátsága és magyar származása okán. Bár ezeknek teljesen mindegy volt, van-e ok vagy nincs!

                   Farkas Vladimir hallgatta ki Kádárt. Az alábbi párbeszéd alakult ki köztük:

 

                   F: Mert ha oda eljutnak az elvtársak, hogy azt mondják, hogy ez a Kádár János most is egy aljas gazember, maga teljesen el van veszve. És annak nincs semmi értelme.

                   K: Szóval én, a ..

                   F: Adjon egy végleges választ a kérdésre, és ne kenje, és ne csűrje-csavarja két héten keresztül a kérdéseket. Akar gondolkodási időt?

                   K: Akarok.

                   F: Mennyit? Nézze, megmondom, huszonöt percet. Nekünk nincs több időnk.

                   K: Jó. Csak egy dolgot szeretnék kérni. Én csak egy dolgot szeretnék mondani. Én, amit tettem, azért vállalom a felelősséget, mert vállalnom is kell. Csak egyre kérem, hogy nehogy az én felelősségem miatt…

                   F: Másoknak a bűne el legyen kenve.

                   K: Elmaradjanak, vagy el legyen kenve.

                   F: Ne féljen attól! Miért fél attól?

                   K: Én megmondom.

                   F: Jó. Köszönjük a megjegyzését.

                   K: Nem, én nem, nem…

                                                                            Kiszely: ÁVH/ részlet/

 

                   Három év múlva kiengedték, mert Nagy Imre amnesztiát hirdetett. Az egyik CIA-ügynök észrevette, hogy bal kezének ujjairól hiányoznak a körmök. A „körmös” Bauer!

                   Kádár megköszönte Nagy Imrének, aki állítólag azt válaszolta:

                    - Bizonyára te is megtetted volna helyemben.

                    Vásárhelyi Miklós, egykori SZDSZ-es képviselő és Nagy Imre kebelbarátjának, emlékezete szerint.

                   Megtette bizony, ahogy tőle tellett! Akasztófára juttatta a szívességért 1958-ban.

                   Mostanában meg azon csodálkozunk, ha Woland elraboltatta a koponyáját?

                   Most már nem „vázlat”, hanem még néhány ecsetvonás, és kiegészül a teljes és hiteles kép. És akkor derül ki, hogy eltűnt az ember, és maradt a történelmi vásznon egy véres-vörös folt!

                                                                     

                                                                Kádár az ÁVH-n

 

                   Kádárt verni kezdték. Először higannyal kenték be a testét, hogy a pórusok ne kapjanak levegőt. Amikor ott fetrengett a földön, megérkezett az apa, Farkas Mihály vezérezredes.

                   Kádárt felemelték. Farkas Vladimir odalépett hozzá, és az ezredes csak úgy mellékesen, mint akinek csak szükségét kell végeznie, beleürített a szájába. Mindenki nevetett. Valóban mulatságos figura volt a véres magatehetetlen ember, amint fuldoklik a vizeletben.

                   A szoba asztalán telefon csengett. Farkas Mihály odalépett. A vonal túlsó végén Rákosi beszélt. A nép bölcs vezére idegesen érdeklődött:

                    „Vallott-e már Kádár János?”

                   Farkas Mihály csak tagadó választ tudott adni:

                   „ Még nem vallott.”

                   A földön heverő Kádár haragos morgást hallott a telefonból, a nép jóságos atyja intézkedett:

                   „Verni, verni, verni, amíg nem vall. Ez az utasításom!”

                   Farkas letette a kagylót. Nem volt, aki megálljt parancsolt volna nekik, és ők úgy érezték, nyugodtan tehetnek azt, amit akarnak, soha senki sem fogja őket ezért felelősségre vonni. Aztán Kádár is bevallott mindent. A többiek is.

                   Megszülettek a vallomások. Minden szó hamis volt bennük, minden mondat hazugság. De ők már fáradtak voltak ahhoz, hogy tovább tiltakozzanak, és miután eljutottak az emberi tűrőképesség végső határáig, feladták önmagukat. Már csak egyet tudtak, de azt teljes bizonyossággal: innen sohasem szabadulnak többé!

                   Ezt a hatóság maga sem titkolta. A vallatások általában így kezdődtek:

                   „Vegye tudomásul, hogy nekünk itt senkivel sem kell elszámolnunk!”

                   Péter Gábor nyíltan a szemébe mondta Faludy Györgynek, az amerikai emigrációból hazatért költőnek:

                   „Ha olyan marha volt, hogy Amerikából hazajött az itthoni szarba, akkor megérdemli a sorsát.”

                   A vallomások után jöttek a tárgyalások, az ítéletek, az akasztások.

 

                                                                               +

 

                   Egy gyakran emlegetett történet szerint Rákosi, amikor meghallgatta az egyik börtönből kiszabadult kommunista vezető beszámolóját, megkérdezte tőle:

                   „Mért nem értesített engem, hogy ilyen problémái vannak?”

                   A történet bizonyára túlhegyezett, de a lényege igaz. Rákosiék úgy tettek, mintha semmit sem tudtak volna a perek hazug voltáról, mintha azokért egyedül Péter Gábor lett volna felelős, aki őket is becsapta.

                   Kádárt nem sokkal szabadulása után hívatta Rákosi.

                    - Azzal fogadott – mondja Kádár -, örül, hogy lát. Mit mondtam volna? Én nem annak örültem, hogy őt látom. Hanem, hogy élek, és már nem a börtönben. A politikai helyzetről nemigen volt fogalmam. Indulataim voltak, azokra sosem hallgattam szívesen. Nem tudtam, hogy él az ország, a nép, nem tudtam, mi van a világon.

                   Kádár a börtön teljes izoláltságában Sztálin halálát onnan tudta meg tetemes késéssel, hogy egy magyar írónő regényében olvasta. / Biztosan Fehér Klára követte el./

                   Rákosi megkérdezte Kádárt, mit akar csinálni. Mintha rajta múlott volna.

                    - Azt mondtam neki, eddig háromféleképp kerestem meg a kenyeremet. Dolgoztam a belügyminisztériumban, de erre most semmi kedvem.

- Ez most nem is aktuális – szólt közbe Rákosi.

- Voltam munkás, és úgy gondolom, hogy erre még ma is alkalmas vagyok.

- Erről sem lehet szó – mondta Rákosi.

- Ezt persze tudtam – mondja Kádár. – Nem azért hívott magához, hogy vasasként helyezzen el egy üzemben. Aztán voltam pártmunkás is – mondtam neki.

- Ez lesz a megfelelő – mondta Rákosi. Két kerületben üres a titkári poszt.

                     Megkérdezte Kádárt, hogy a VIII. vagy a XIII. kerületet választja.

                    - Angyalföldet – mondtam neki. Azt később tudtam meg, hogy egyik kerületben sem volt üres a titkári poszt – mondja Kádár. – Helyet csináltak nekem.

                                              Gyurkó: Arcképvázlat történelmi háttérrel /részlet/

                                     

                   NB: Az utóbbi jelenethez nem kell kommentár. A Kádáréhoz hasonló perekben egyik ragadozó átharapta a másik torkát, és mire idáig eljutottak, egész „harapáslánc” jött létre. Bár éppen ezekkel az ítéletekkel a lánc végéhez értek, mert a főragadozókhoz, a moszkvai négyeshez, nem lehetett hozzányúlni. Mindannyian meg is úszták.

                   Aztán azzal a mondattal, amit Péter Gábor Faludy Györgyhöz intéz, felcsendülni hallom Konrád György, Eörsi István, Spiró György baráti körében uralkodó nézetet, amelyet az utóbbi fogalmazott meg frappánsan: „Magyarok a szarból jönnek.” Ez ugye kirekesztő és ezért sértő megállapítás, mert ők sokkal nagyobb szarban élték le életüket, hiszen maguk termelték, és még exportra is jutott belőle.

                   És ebből már nem mossa ki őket sem az irodalomtörténet, sem a történelem.

                                                                     

                                                                            A bölcs költő

 

                   „Amelyik nemzet fölényben akar lenni más nemzetek felett: hóhérrá vagy bohóccá válik.

                   Nemzetük életét elmocsarasítják, kik nemzetük valódi vagy vélt erényeit hangoztatják s a kíméletlen bírálatot tűrni nem akarják.

                   A legnagyobb csapás, ami egy népet érhet, ha egyoldalú irányítással az ítélőképességét tönkreteszik.

                   Az ilyen nép elzüllik és mennél vásáribb kalandor nyúl érte, annál könnyebben odadobja magát. Nincs az a kívülről jövő veszedelem, végigdúlás, évezredes elnyomás, mely ezzel fölérne.

                                                                                     /Weöres Sándor/

 

                                                                        Kádár és Rajk

 

                    Most szinkronban vagyunk az eseményekkel. Olyan értelemben, hogy be tudjuk mutatni Kádár arcát jobbról is, balról is, de végül kiderül, hogy nincs is arca. Lehet, hogy aki eltűntették a fejét, ennek akartak nyomatékot adni.

                    Rajk László, a vádlott, és Kádár János, a belügyminiszter huzakodik egymással két alulképzett utcaseprő színvonalán.

                    Rajk László negyvenéves, de már volt Reicher, egyetemista, KIMSZ - és KMP-tag, vasbetonszerelő és építőmunkás, spanyol polgárháborúban önkéntes, francia fogoly, és a csúcs: 1945 márciusa és 1948 augusztusa között belügyminiszter. Felelős a diktatúrában elkövetett gyilkosságokért, többek között a pocspetri lakosok agyonveréséért, Kovács Béla elhurcolásáért a Szovjetunióba, és a demokrácia teljes fölszámolásáért.

                   Kádár János harminchat éves, de már volt Csermanek, műszerész, KIMSZ-tag, KMP-tag, illegalitásban naplopásból jól megélő, néha-néha letartóztatott. Rendőrfőkapitány-helyettes, a magyar demokrácia egyik elhantolója, majd a csúcs: belügyminiszter 1948 augusztusa és 1949 júniusa között.

                                                                     +

                    Miután a főszereplőket ismerjük, jöjjön, a prológus! Nagyérdemű közönség! Ti, akik szenvedő alanyai voltatok annak a korszaknak, már többnyire nem éltek.

                    De mi, akik öntudattal bíró fiaitok, unokáitok vagyunk, zengjünk, ha nem is klasszikus hexameterekben, de mindenképpen időtálló sorokban, e dicső korszak a vértanúinak és mészárosainak, illetve vértanú mészárosainak, illetve mészáros vértanúinak, sohasem halványuló fényes emlékét.

                   A magyar nép csak 1949. június 14-én tudta meg hivatalosan, hogy a munkásosztály és a vele szövetséges dolgozó parasztság, kígyót melengetett a keblében. Még pedig Rajk László személyében! Nem egy kis parlagi viperát, hanem egy hatalmas anakondát.

                   Ő, és hozzá hasonló, szintén hason csúszó társai, „titoista ügynökök” voltak. És most erre a Párt: Bjelkin elvtárs Moszkvából, Rákosi elvtárs Budapestről, Farkas elvtárs Prágából és Kádár elvtárs Fiuméből fényt derítettek. A kígyófészekben korábban ott lapult még Trockij elvtárs is, de azt Gerő elvtársnak egy jól irányzott jégcsákánnyal sikerült likvidáltatnia még 1940-ben.

                  Most azonban hallgassunk bele eme két klasszikus, azaz Kádár és Rajk párbeszédébe! Felhívom az Önök figyelmét arra, milyen gazdagon árnyalt mondatokban fejezik ki magvas gondolataikat:

                   K: Ismered jól a pártvezetésünket?

                   R: Jól ismerem, igen.

                   K: Ismered a mi pártvezetésünk cselekedeteit is?

                   R: Ismerem, igen.

                   K: Ismered. Tudod, hogy a mi pártvezetőségünk kikből és mikből állnak?     Mikből? – jó kérdés.                   

                   R: Tudom.

                   K: Elhiszed te azt, hogy a mi pártvezetőségünk mindazt beveszi, amit te itt mesélsz hetek óta? Elhiszed?

                   R: Hát én egyelőre…

                   K: Elhiszed?

                   R: Én csak egyet tudok mondani…

                   K: Ezt mondd meg! Elhiszed?

                   R: Én hittem és hiszek a Pártban.

                   K: Hogy ezt beveszi, amit te itt egy hete mesélsz?

 

                   Nos, mit gondolnak, kedves olvasóim? Beveszi, vagy nem veszi be?

                   Minden esetre Rajk „bevette”, mert még akasztásának a percében is Rákosit és a Pártot éltette.

                   Azért zárjuk komoly szavakkal az ügyet: A Rajk - perben összesen 97 embert állítottak bíróság elé. Ezek közül 15-öt ki is végeztek. A tanúk ugyanazt a hazugságot állították: a kémkedést és a jugoszláv kapcsolatot, és ez a halálos ítéletet jelentette:

 - Ilyen vallomások után teljesen tudom, hogy mi vár rám és mi a sorsom.

Mint volt belügyminiszter tudhatta, hiszen jó néhány hasonló pert lepergetett. Azzal megyek le innen, hogy egy becsületes és ártatlan ember ellen tesznek sorozatosan olyan vallomásokat, ami nem felel meg a valóságnak – mondotta az éjszakai szembesítések után.

                   De a cella magányában nem kísértették az általa levezényelt perek ártatlan áldozatainak árnyai, mint Machbetet Bancoé?

                   Szász Béla, aki maga is szereplője volt a színjátéknak, így összegezte a tanulságot:

                   „A nyomozók, az ezredes nemcsak folyvást hangoztatták, de minden bizonnyal a kommunista párt hozzájárulásával cselekedtek. De ki a Párt, és mi a Párt? Ám úgy éreztem, hogy a pince őreihez, Péter Gáborhoz annyi lelki közösség sem fűz, mint egy amőbához. Sose fogadtam el, hogy a cél szentesíti az eszközöket, de annál egyértelműbbnek vettem, hogy az ÁVH eszközei akármilyen célt örök időkre kompromittálnak.”

                   NB: De milyen célt? Az öncélt? Bizony, Szász elvtárs, a magyargyűlölet irracionálisan működtette az ÁVH - s agyvelőket, még évtizedekig. Talán egészen napjainkig.

 

                                                                   Ki sajnálja Kádárt?

                                                                   

                   Ki sajnálja még Kádárt, aki a koponyáját is elvesztette? Mostanában már az is kiderült róla, hogy a Horthy-éra alatt kettős ügynök volt.

                   Gond volt számára az is, hogy mi lesz az édesanyjával. Mivel haza nem mehetett, megleste a kiadóhivatalnál, ahonnan hordta az újságokat.

 - Elmegyek, mutter.

 - Hová?

 - Csak elmegyek.

Az édesanyja már tudta, miről van szó:

 - És velünk mi lesz?

 - Maguknak akkor sem lesz jobb, ha letartóztatnak.

                   Egyszer látta még az anyját, mielőtt az ország felszabadult. Az utcán pillantotta meg, véletlenül. Vaksin botorkált, nagy csomag újságot cipelve. Kádár nem ment oda hozzá. Utasítása volt, hogy senki ismerőssel nem találkozhat. Az illegalitás még a katonaságnál is erősebb fegyelmet követel.

 - Mintha kisebb lett volna, mint volt – mondja Kádár.

                   Csakhamar kiderült, hogy anyagilag tud gondoskodni anyjáról. Jobban, mint amikor dolgozott:

                    - Soha annyi pénzem nem volt, mint az illegalitásban. Nem is költöttem el, amit kaptam. Pénze bőven volt a Pártnak. A „guruló rubel”. Csak ezt a pénzt nem Moszkvából kaptuk, ahogy a propaganda állította. Nem is kaphattuk, mert a Kominternnel, a Külföldi Bizottsággal a háború kitörése óta minden kapcsolat megszakadt, hanem jómódú polgároktól, értelmiségiektől, művészektől.

                  - Az illegalitásban az volt a legrosszabb – mondja -, hogy nappal el kellett menni „dolgozni”, nehogy a főbérlő megsejtse, hogy valami nincs rendben. Vagyis naponta tíz órát kellett lődörögni.

                                                           /Gyurkó: Arcképvázlat történelmi háttérrel/

         

                   NB: Ha olyan sok ideje volt, miért nem használta olvasásra. Mint mondotta, sok pénz ütötte markát a lődörgésért. Miért nem költötte egy részét könyvekre, önművelésre, mert a későbbi tevékenységéből kiderült, hogy minimális intelligenciával sem rendelkezett. Gondoljunk csak az út-ján szó ejtésére! És egyáltalán arra a tényre, hogy nemcsak a pártapparátuson kívül, hanem azon belül sem volt tekintélye. Neki nem a tudás adott hatalmat, hanem a folyamatos megalkuvás! Ezt a szemére lehet hányni, de a magyarfalóknak felróni pszichológiai képtelenség lenne.

             

                                                   Titot kizárják, Benest a guta üti

                  

                   A világpolitikát ott hagytuk abba, hogy Titot kizárták, de a prágai elvtársakat befogadták, mármint a Kominform tagjai sorába. Benes köztársasági elnök urat megüti a guta.

                   Az USA-nak nemcsak a Szovjetunióval gyűlt meg a baja, hanem a nyugat-európai kommunista pártok pofátlan megerősödésével is. Működtették ellenszerül, mint valami nagy hatású vakcinát, a Marshall-segélyt.

                   Hollandia nem volt hajlandó részt venni a koreai háborúban? A segélyből egy guldent se! Rögtön a hadba lépés mellett döntöttek.

                   Nyugaton a kommunista pártok szótárából törölték az osztályharc szót, és olyan demokraták lettek, mint a pinty.

                   Franciaországban kommunisták kerültek a kormányba? Egy frankot se!

                   A kommunista miniszterek repültek, a bársonyszékek maradtak.

                   Sztálinnak komoly érdemei voltak abban, hogy a nyugat gyors tempóban egységesült.

                   De mekkora áldozatokat kellett hozni Kelet - Európa népeinek azért, hogy a Nyugat békés és gyors tempóban gazdagodjék, most már az USA atomernyője alatt. Mindenek előtt a Szovjetunió szerencsétlen népeinek. A háború végén kiderült, hogy az 1922-es korosztálynak mindössze három százaléka élte túl a vérfürdőt.

                   Volt olyan falu, ahová egyetlen férfi sem tért haza. Szibériában voltak olyan körzetek, ahol néhány megmaradt férfi gondoskodott arról, hogy egyáltalán gyermekek születhessenek. Az éhínség, a férfi munkaerő hiányában, csak az ötvenes évek közepére szűnt meg!

                   NB: Nyugat-Európa pedig dúskált az USA - nyújtotta bőségben, és szép lassan kivetkőzött európaiságából, elvesztette saját kultúráját, ideáljait és erkölcsi alapját. A Szovjetunióban sem mindenki nyomorgott. Volt egy szűk kaszt, amelyik észre sem vette, hogy milyen vergődő országban él. Nekik külön áruházak ontották a bőséges nyugati árucikkeket, és egyiküknek sem kellett sorban állnia húsért vagy kenyérért, és még véletlenül sem ismerték a jegyrendszert, amely a Szovjetunióhoz való igazodásunk következtében, hozzánk is beköszöntött.

                   A Szovjetunió szétrobbant, mint egy túlterhelt repülőgép, és ejtőernyősök százezrei hagyták el a földjét. Ettől határozottan több levegőhöz és öntudathoz jutottak.

                    Az utódállamai még hosszú ideig szenvedik a sztálinizmus utóhatásait, de most már önálló életet élnek, és akkor cserélik le vezetőiket, amikor akarják. És mindegyik megpróbál a saját, nemzeti útján járni. Ami a globalizáció abroncsába szorított világban még ma sem könnyű.

                                                                     

                                                                   A négytagú Párt

 

                   Magyarországon a Párt, a Rákosi-rendszerben tulajdonképpen csak négy emberből állt. A többi, néhányszázezer, csak ideiglenes tagsági könyvvel rendelkezett, akiktől azt bármikor be lehetett vonni. Már Rajk László, Nagy Imre és Kádár János sem volt tagja a Pártnak. Csak bizonyos politikai szempontból fontos balhékra kiválasztható kísérleti alanyok. Potenciális hullajelöltek!

                   Először Rajkot tették meg bűnbaknak egy Tito-ürügyén konstruált perben. Aztán Kádár körmeit is letépték, de ez volt az ára a nemzet ellen elkövetett bűnöknek. Végül azt a testes melákot,

  Nagy Imrét is fölakasztották, aki képes volt a szovjet Párt néhány vezetőjének az orra alá borsot törni. De higgyék el nekem, nem szándékosan tette!

                    Csak sodorta a folyó, mint a hegyekből legördülő szikladarabot. Abból aztán formál vagy tenyérbe simuló kavicsot, vagy a partra dobja, és a sorsára hagyja. Egy Kádár János nevű embernek éppen jó lett, hogy talpa alá rakja, és egész hátra lévő, látszatéletében azon állva szónokoljon. Elvtársak, csak a szocializmus út-ján! A szakadékba!

                    1956 után hazánkban már nem volt Párt, mert nem volt fegyelem. Úgy értem, hogy öntudatból fakadó fegyelem. Hitehagyottá vált a magyar világ, és a múltjuktól megrabolt emberek millió építgették a maguk kis kutyaóljait, mindenféle fazonra, attól függően, hogy kinek milyen volt a gusztusa és milyen vastag a pénztárcája.

                    Összeverődtek néha a ráérő kiskirályok egy kis tanácskozgatásra, ami végül is mindig piálgatással végződött. És miután megállapodtak, hogy kinek a vadásztársaságában fognak legközelebb találkozni, már siettek is haza, hogy a kényelmes bársonyszék ne terpeszkedjen hiába az irodában vagy a tv előtt. „A mi kuyánk kölyke” volt a megfelelő és találó kifejezése a brancshoz tartozásnak. Ilyen brancsok uralták az országot egészen a rendszerváltásnak nevezett tragikomédiáig.

                   A rendszerváltás mindenképpen jó volt arra, hogy lelepleződjenek a sunyik, akikről korábban nem derült ki, hogy milyen színűek, és melyik csapat mezét hordják az ingük alatt. Az egyikről kiderült, hogy fradista, a másikról, hogy ízig–vérig, természetesen az ellenfél véréig, MTK-s.

                   De a többség azt sem tudta, milyen országban él. Az is kiderült, ilyen volt a legtöbb jelölt, hogy egyszerre három mezt hordott, és mindig azt mutogatta, amelyik a legnagyobb suskát hozta a konyhára.

                   No, de térjünk vissza 1949-be!

                                                                    

                                                           A „mozgalmi” szeretkezés

                 

                   Ami természetes, hogy az új osztály tagjai túlnyomó többségükben a kispolgárságból emelkedtek fel, és a megváltozott körülmények közt háboríthatatlanul követhették a nyárspolgári tradíciókat. A proletariátus és a parasztság körében minden maradt a régiben.

                   Mindennél sokkal fontosabbnak tűntek a szapora és dühödt szeretkezések, amelyeknek a hatalmon lévők hímjei-nőstényei a verebek gyorsaságával és a kutyák diszkréciójával adták át magukat.

                   Válogatás, meggondolás és előjáték nélkül estek egymásnak parkokban, a budai hegyekben, állami autókban, hivatali íróasztalokon /kivált Lukács Györgyén, mert bolyhos posztóval volt bevonva/, párthelyiségekben, pártházak lépcsőin, pártházak padlásán, pártpincékben, pártkertekben és pártkönyvtárak polcaihoz dőlve.

                   A szeretkezési láz voltaképpen biztonsági szelepül szolgált olyan szenvedélyek számára, melyek nem voltak analizálhatók. Ez magyarázatra szorulna, de hát a szerző sem volt analizálható állapotban.

                   Gács László régi kommunista volt, Révai József sógora. Bár egy kukkot sem tudott oroszul, íróasztalán ott díszlett a Pravda legújabb száma.

                    Nem sokkal előbb vette el legjobb barátjának, Ságvári Endrének özvegyét; Ságvári együtt dolgozott Gáccsal a kommunista földalatti mozgalomban, amíg 1944-ben megölték. Gács nem egyszer biztosított bennünket, hogy barátja emlékezete még frissen él felesége meg az ő szívében. Ha a hosszú munkanap után – magyarázta – felesége meg ő ágyba térnek, előbb mindig felülnek a párnára, és egy percnyi hallgatással áldoznak a megboldogult emlékezetének, mielőtt lejjebb csúsznának a takaró alá, és a szerelem gyönyörűségeibe kóstolnak.

                                                                                           Faludy György

    

                                                              Lenin és a pohár víz

                 

                    A „pohár víz” elmélet teljesen megbolondította ifjúságunk egy részét. A kommunista társadalomban a nemi ösztön, a szerelmi szükséglet kielégítése olyan egyszerű és jelentéktelen, mint amikor az ember megiszik egy pohár vizet. Ezt teljes mértékben antimarxista és ráadásul antiszociális elméletnek tartom. Persze, aki szomjas, inni akar. De vajon a normális ember normális körülmények között az út sarába fog feküdni, hogy a pocsolyából igyék? Vagy akár olyan pohárból, amelynek széle zsíros a sok szájtól?

                   Legfontosabb azonban a dolog társadalmi oldala. A vízivás valóban egyéni. De a szerelem két ember dolga, és egy új élet fakadhat majd belőle. Ez már társadalmi érdekeket érint, kötelességet jelent a közösséggel szemben. Kritikámmal nem kívánok aszkézist prédikálni! Eszem ágában sincs! A kommunizmus nem aszkézist hoz, hanem életörömöt, életerőt a beteljesült szerelem által is.

                                                                                              Lenin: Aforizmák

 

                                                                 Ábrahámok és Izsákok

 

                   Magyarországon van tehát egy négytagú bűnszövetkezet, amelyik Pártnak nevezi magát, és néha, hogy sem ők, sem a közvélemény ne unatkozzon, mindig rámutatnak a következő áldozatra. Mert a kommunista rituálé olyan, mint az ószövetségi, mindig áldozatot kell bemutatni a Párt - Jehovának. Ha lehetséges, akkor goy legyen az, ha abból kifogytunk, megteszi a magunk fajtája is. Mint ahogy Ábrahám kész feláldozni Izsákot, a saját fiát.

                   Amikor Sztálin Magyarországra kommunistákat toborzott, kiderült, hogy alig van embere, mind kinyírta őket. Kun Bélát és annak egész egykori bagázsát. Azért kellett leigazolni Farkas Mihályt, alias Michael Wolfot, fiával együtt a prágai csapatból, és Nógrádi Sándort, alias Alex Kellermannt a berliniből.

                                                                     

                                                                         Éles fegyverünk

                 

                   Az Államvédelmi hatóságnak sok és jó fegyvere van.  De a legélesebb fegyvere a pártszervezet.  Nem véletlen, hogy a Rajk-banda éppen ezután akarta megfojtani. Kártevőket, kémeket küldtek az Államvédelmi Hatóság tisztikarába, hogy lefegyverezzék a munkásosztálynak ezt az erős hadseregét. A Párt, Rákosi elvtárs ébersége, a szovjetunió tapasztalatainak felhasználása tették lehetővé, hogy az ellenségnek ez a kísérlete is zátonyra futott. Az Államvédelmi Hatóság megerősödött pártszervezete motorja, pillére a munkának,

                   A magyar dolgozók hálájuk, szeretetük sok jelével halmozzák el hűséges barátaikat. Zászlóval kedveskednek nekik, és alig van ünnepség, ahová ne hívnák meg az Államvédelmi Hatóság dolgozóit. Énekkaruk szívesen látott vendége gyárainknak. A biztonság, az erő érzése tölt el minden becsületes embert, ha látja őket.  Egy egész gyár, vagy ünnepe, ha egy-egy dolgozójuk az Államvédelmi Hatóság kötelékébe lép.  Ünnep, mert ismét bizonyítja, hogy maguk a dolgozók őrzik tulajdonukat, a gyárat, a földet.

                   Az Államvédelmi Hatóság – néphadseregünk mellett – békénk védelmének fontos eszköze. Kémekkel, szabotálókkal szállják meg az imperialisták üzemeinket, ha az Államvédelmi Hatóság, Pártunk, munkásosztályunk éberségére támaszkodva, meg nem hiúsítaná aljas terveiket. A hároméves terv sikeres befejezésében, termelésünk fokozódásában így az Államvédelmi Hatóságnak is része van.

                   A dolgozó parasztságot is oltalmazza az Államvédelmi Hatóság. A vesztüket érző kulákok különösképpen falusi pártszerveink, termelőszövetkezeti csoportjaink, földműves szövetkezeteink, traktorállomásaink ellen támadnak. De az Államvédelmi Hatóság itt is leleplezi a kártevőket, megvédi a falu népét.

                                                                        Szabad Nép, 1950. január 20.

 

                                                                   Rosenberg-házaspár

 

                   Hogy ezt az életemben nagy jelentőségű 1949-es tanévet pontosan milyen napon kezdtük, azt nem tudom. De egy bizonyos! Azt követően, amikor a Szovjetunió megmutatta „oroszlánkörmeit”. Tudniillik 1949. augusztus 29-én a béketábor vezető hatalma is fölrobbantotta az első atombombáját.

                   Igaz, hogy még ebben a tanévben az is kiderült, hogy kémkedéssel sikerült összebarkácsolnia az első atomfegyverét.

                    Ekkor volt hangos a világsajtó, benne a magyar, a Rosenberg – házaspár tragédiájától, amely az USA féltve őrzött atomtitkát átjátszotta az oroszok kezére. Természetesen a magyar sajtó vádolta az imperialista igazságszolgáltatást, és gyászolta a kémeket. Ez volt a háborút követő időszak első és talán utolsó, úgynevezett klasszikus kémpere.

                   Több Los Alamosban dolgozó zsidó szakembert azzal vádoltak, hogy az atombomba titkát eladták a szovjeteknek. Klaus Fuchs és Theodor Alvin Hall atomtudósok valóban juttattak ki információkat, de akik legjobban benne voltak a slamasztikában, azokat Rosenberg-házaspárnak hívták. Előéletükről a következőt kell tudni:

                    A férfi már 16 éves korában belépett a fiatal kommunisták ligájába. 1930-ben mérnök lett, és megnősült. Abban az időben számos amerikai értelmiségi zsákutcának látta a kapitalizmust, elsősorban a világválság miatt, és járhatóbbnak vélte a szovjetet, a szocializmusét. Számos amerikai újságíró járta be a Szovjetuniót, a nekik előkészített Potyemkin–falvakat, gyárakat, kolhozokat. Egyikük azzal tért haza, és tapasztalatait röviden így összegezte:

                    - Láttam a jövőt, és működik!                  

                   Julius sógorát Los Alamosba küldték, ahonnan fontos rajzokkal és adatokkal tért vissza. Ethel, Julius felesége, vállalkozott az információk legépelésére Közben megismerkedtek azzal a személlyel, aki már 1935 óta a Szovjetuniónak kémkedett. És ő lett a banánhéj!

                   Julius közben ellopta egy amerikai vállalattól az atombomba gyújtószerkezetének egyik alkatrészét. Az FBI – ügynökök először 1950 nyarán kopogtattak be a házaspár ajtaján.

                   Őket egy védett koronatanú, David Greenglass vallomása alapján ítélték halálra, aki nem volt más, mint az asszony, Ethel testvére, Julius sógora. Így hát, mint kiderült, az egész egy kis családi vállalkozás volt, egy szolid „fusizás”.

                   Bizonyára valami ellenszenv működött, talán a rubelt nem tudták családiasan elosztani, mert ötven év múlva, tehát 2000-ben bevallotta, a vallomása hamis volt, mert vádalkut kötött, hogy magát mentse. Azaz még 2000-ben is bűnös volt. Biztosan végzett már vele a kaszás!

                   Ő tíz évvel megúszta, de a házaspárt, vagy ötéves huzavona után, 1953-ban villamosszékbe ültették és kivégezték.

                    Jó! Jó! Tíz évet leült, de mivel töltötte az utolsó negyven évet? Búvárkodott? Miért nem lehetett vele találkozni?                  

                   Ez a Greenglass már elég szenilis volt, amikor ezt hazudta. Hiszen ötven év elteltével már bizonyára a hetvenes vagy nyolcvanas éveiben járhatott. Ezt pénzért tette, amit talán az unokáira hagyott örökségül, ami igen derék emberi gesztus. Szép dolog a bensőséges, bizalmat sugárzó családi élet.

                   A magyarok, a maguk kis családjába, befogadták emléküket:

 

                                                    Ti rettenthetetlen Julius és Ethel,

                                                    A villamosszékben élve égtetek el.

                                                    Árván maradt két kicsi fiatok,

                                                    Győzelem lett mégis kínos halálotok.

 

                   McCharty a Republikánus Párt jobb szárnyának a politikusa volt, aki fölismerte, hogy nemcsak Európát, de az USA-t is közvetlen kommunista veszély fenyegeti - belülről.

                   Egy nyugat-virginiai gyűlésen bejelentette, hogy „a vörösök ellepték a külügyminisztériumot”, és felmutatott egy 205 nevet tartalmazó listát.

                   A fellépése nyomán a kongresszus elfogadta a McCarran–féle Belbiztonsági Törvényt. Ez, többek között, megtiltotta kommunisták, illetve a kommunistagyanús egyének foglalkoztatását a védelmi szektorban. A Kommunista Párt 12 vezetőjét 3-5 évi börtönre ítélték, és megbolygatták a társadalom minden sejtjét. Meghurcoltak hollywoodi színészeket és rendezőket. Felértékelődött az FBI szerepe. Hoover lett a szervezet kemény kezű főnöke.

                   Az vitathatatlan ma már, hogy ez a purifikálás igen jót tett a kommunizmus föltartóztatását végző amerikai vezetésnek. Például kémkedés miatt öt évre ítélték Alger Hisst, a Carnegie Nemzetközi Békealapítvány elnökét.

                    NB: A Dulles-testvérek irányítása alatt lett Amerika egyetlen külpolitikai prioritása: a kommunizmus visszaszorítása. Ó, ó, ó! Milarepa-verzió! Ahelyett, hogy egyből a falhoz kente volna a Szovjetuniót, az USA csak védekezett, mert nem akart mérkőzést nyerni! A labdarúgásban ezt a csalárdságot úgy mondják: Eladta a meccset! Pedig, és ma már lássuk be, csak időt akart nyerni - a sztálinista garnitúrának.

 

                                                                  Ki volt Dózsa?

                                                                     

                   Egy kötélhez szoktatott társadalom, amelyet még a klerikális középkori máglyákkal is riasztgattak, csak úgy tudta elképzelni a villamosszéket, mint, ahogy tévesen, Petőfi is a Dózsa tüzes trónját. Ráültetik, és azon elég. A 20. századi villamosszékben a magasfeszültség megbénítja szívet. Trombózist idéz elő.

                    Petőfi verse:” „Tüzes vastrónon őt elégetétek, de szellemét a tűz nem égeté meg, mert az maga tűz, úgy vigyázzatok: Ismét pusztíthat e láng rajtatok!” Ez így szép és hatásos, csak elképzelhetetlen. Ha izzó vastrónra ültették volna, azonnal meghal. Ami izzó volt, az a vaskorona, amellyel a „parasztkirályt” büntették és megcsúfolták.

                                                                      

                                                                               +

                

                    Dózsáról jut eszembe ez is! Valóban olyan figyelemre méltó személyiség volt, amilyennek magam is tanítottam? Szólalj meg, és megmondom, ki vagy! Ki vagy tehát, és kinek az érdekében cselekszel? Illetve kik fogalmazták azt a szöveget, amelyet a kézjegyeddel elláttál?

                   „Székely György vitéz katona, a keresztesek istenáldott népének fejedelme és főkapitánya, csak Magyarország királyának s nem egyúttal az uraknak alattvalója, a Magyarországban, név szerint pedig Pest és a Külső-Szolnok vármegyében lévő városoknak, mezővárosoknak és falvaknak együtt és egyenként üdvözlet! Tehát a kecelieknek is!

                   Tudjátok, hogy a hitszegő nemesek ellenünk, az egész keresztény gyülekezet ellen ártani vágyó kezekkel fölkeltek, hogy bennünket üldözzenek, háborgassanak és zavarjanak. Azért is nektek számkivetés és örök büntetés, valamint fejetek és minden javatok elvesztésének terhe alatt parancsoljuk és rendeljük, hogy rögtön és azonnal, amint jelen levelünket látjátok, minden késedelem nélkül jöjjetek, repüljetek és igyekezzetek Cegléd mezővárosba; és siessetek, hogy így a szent csapat és áldott gyülekezet a nevezett hűtlen és gonosz nemeseknek erejét és kezét korlátozni, megfékezni és megzabolázni tudja.

                   Ha így tesztek, jól van; különben a fent írt büntetést vonjátok magatokra. Sőt ezzel sem érjük be; hanem saját telketeken kapufélfátokra függesztünk és akasztunk fel, nyársra vonatunk, vagyonotokat elpusztítjuk, és zsákmányra hagyjuk, feleségeiteket és gyermekeiteket pedig megöljük.”

                                                                                                                   /A ceglédi kiáltvány szövege. /

                    NB: Ez egy Fuggerek által pénzelt huszita összeesküvés volt a magyar köznemesség kiirtására. Tudjuk, hogy Csehországból is jöttek csoportok! Vajon, ha ezt Petőfi ismeri, megszállta volna-e olyan rajongás, mint például a fent idézett versben? Mert ez a köznemesség nemcsak Pató Pálokból állt. De olyan nemzeti öntudatú osztály volt, amely a 16. század elején egyetlen erőként szállt szembe országgyűléseken az ország kincseinek megrablóival, a Fuggerekkel és a Thurzókkal.

                    Feltevésemet alátámasztja Gergely Sándor regénye, amely bizonyára nem légből kapott tényekkel igazolja állításomat: a Dózsa-féle parasztháború egyház – és nemzetellenességét, illetve „internacionalista”, azaz huszita kapcsolatait.

 

                                                               A világ ifjúsága

 

                   Buda még romokban hevert, a házak még bűzlöttek a háború szagától. Minden park jeltelen sírok temetője volt, de a világ ifjúságának már meg tudtuk mutatni Budapest impozáns panorámáját a Gellért - hegyről. Az Andrássy, bocsánat, a Népköztársaság útját is megismerhették. Nem a hatvanat, ahol az ÁVH falkavezérei tanyáztak, de az Operaházat. Itt nagyszerű lehetőség nyílt a világ minden tájáról hozzánk sereglett fiatalok nemzeti kultúrájának bemutatására.

                   Játszóteret a Hősök terén, a Városligetben és a Margitszigeten találhattak. Énekel és játszik a II. Ifjúsági Világtalálkozó:

                                                            

                                                           Egy a jelszónk: a Béke,

                                                           Harcba boldog jövőért megyünk.

                                                           Bárhol is van hazája,

                                                           Bármely ég néz le rája,

                                                           Küzdő korunknak új nemzedéke

                                                           Mind itt halad velünk.

                                                           És dalolja a jövőnk himnuszát:

                                                           Ifjúság! Ifjúság! Ifjúság!

 

                   Miért kellene tudni ennek a sok ezer fiatalnak, hogy az osztályharc élesedik, és a Conti utcai börtönben már harmadik hónapja várt ítéletére a kommunista Rajk László? Hogy emigrációba kényszerítették a szabad választások révén hatalomhoz jutott miniszterelnököt? Azóta négy ember irányítja az országot, akik azt tesznek el láb alól, akit akarnak? Már börtönbüntetését tölti a megalázott hercegprímás? Halottak százainak vére, a meghurcoltak sorsa a fölénk hajló égre kiált?

                   Potyemkin-arcát mutatja a világnak ez a kivérzett és kiszolgáltatott kis ország. Zsúfolt kirakatokkal, fehér kenyérrel, a magyar gyümölccsel. De ti csak játsszatok, boldogabb fiai a Földnek!

                                         Hegyek között, völgyek között zakatol a vonat.

                                         Én a legszebb lányok közül téged választalak.

                                         Egy a jelszónk: Tartós Béke!

                                         Állj közénk, és harcolj érte!

                                         És így tovább, vég nélkül.

 

                    Másolják már a Szovjetunió Alkotmányát, hogy az új kenyér ünnepén ki tudják hirdetni:

                           2.§ A Magyar Népköztársaságban minden hatalom a dolgozó népé.

 

                         NB: Valójában egy néptől idegen, vérszomjas és amorális csőcseléké volt már 1945-től, és maradt 2010-ig. Azaz 65 éven át.

                                                                    

                                                                          Szilványi Mária

 

                    Bizony, én is megkaptam az első behívómat az általános iskola első osztályába. A Zsidó iskolában szállásoltak el bennünket, közvetlenül a Zsinagóga mellé. Akkor az még elég tisztességes állapotban álldogált, de szemmel láthatóan már évek óta nem nyitotta ki az ajtaját senki.

                   A mi lábaink szaladgálták félkörben a falait. Gyepes, egy kissé lejtős kis udvar volt, kiváló futópálya a mezítlábas talpaknak. Bár, amennyire én vissza tudok emlékezni, az iskolába mindig lábbeliben küldtek el. Legtöbbször volt egy dorkóm, esetleg egy szandálom. Az más kérdés, hogy milyen állapotban értem haza. Ha valami sportot űztünk, rendszerint mezítláb tettük, mert nem volt még olyan a földgolyóbis, mint manapság, hogy bárhova lép az emberfia, üvegdarabok veszélyeztetik a testi épségét.

                   Ütött-kopott régi épületben volt az osztályunk, de egy igen üde és csinos tanító néni oktatott bennünket. Szilványi Máriának hívták, és csak bennünket tanított egy éven át, aztán, ki tudja miért, búcsú nélkül hagyott el bennünket a tanév végén.

                   Közvetlenül az osztályépület háta mögött folydogált a baja – kecskeméti országút, amelynek forgalma egy cseppet sem zavarta az iskolai munkát. Kivéve, ha éppen nem Farkas Mihály gátlástalan lánctalpasai dübörögtek rajta.

                    Bár azt mondogatták akkoriban, hogy a magyar hadseregnek csak oroszok által kiselejtezett, második világháborút is kiszolgált tankjai jutnak. De ez csak a reakció aknaszövege volt! Az ilyen vasormányú szörnyetegnek a csörgésétől megriadva a tanító néni szárnyai alá húzódtunk. És igyekeztünk a dübörgéstől megvédeni dobhártyánkat a fülünk körkörös védelmével.

                    Ő a régi Temető utcában lakott, és albérleti ablaka a sírásó házára nézett. És jobbról, a ház mögött, annak a keskeny útnak a bejáratára, mely ott kígyózott, mint egy romantikus gyilokjáró, mert félelmetesen kanyargott végig a temetőszélben a Temető utcától egészen a Sugár utca bejáratáig. Közben elválasztotta egymástól a temetőt és az Erdő utcai házak kicsinyke kertjeit. Ennek a keskeny szökőösvénynek a jobb oldalán akkoriban még az öngyilkosok temetője feküdt, gondozott sírokkal. Vele szemben a nem katolikus vallású halottak gyéren lakott temetője, hatalmas akácfabokrokkal, gondozatlanul.

                    Ezen az girbe-gurba utcácskán lehetett gyalog vagy kerékpárral a legrövidebb úton eljutni az Újfaluból a falu központjába.

                   Vén Berci bácsi, a későbbi szimpatikus biológusunk, is erre jött kerékpárral tanítani a Vorosilov utcából az iskoláig. Emlékszem, egyszer el is hagyta füles bőrtáskáját, és éppen ebben a „gyilokjáróban” találtunk rá. Kicsi volt rajta a forgalom, nagyon kopott már a táska, vagy tisztességesebb a nép? Ma már nehéz eldönteni.

                    Szilványi Máriának nem tetszettek a keceli állapotok? Rossz helyen lakott albérletben? Mindkettőt elfogadom magyarázatul, mert nekem sem tetszett a Zsidó iskola. Valamikor parasztház volt, de két nagyobbacska ablakot raktak dél felől az oldalába, és télen - nyáron világos volt a körmölgető kisdiákok számára. Ne felejtsük, hogy akkoriban még villanyunk sem volt!

                    A helyében én sem néztem volna élvezettel, albérleti ablakomból, az öngyilkosok temetőjét. Nem csodálom, hogy ebből a környezetből elvágyott a lelke. Miért éppen ott kapott szállást, szegény? A Temető utcában. Rossz ómen!

                   Pedig milyen szép neve volt! Szinte költői: tá-tá-ti, tá-ti-ti. Mint egy kedves tavaszi madár hangja. Ha jól tudom, valahová a Duna-kanyar környékére költözött, de ha a széles Hortobágyot választotta, akkor is jobban járt.

                   Kár, hogy akkor még nem készültek minden évfolyamról tablóképek, milyen szívesen elnézegetném.

                   Viszonylag korán kiemelt a tömegből, mert segítettem neki füzeteket cipelni a szállására, és verset mondani egyik tavaszi ünnepségen. De arra csak később jöttem rá, hogy hoppá: 1950-ben nyilvánították legnagyobb nemzeti ünnepünkké április 4-ét. Akkor ez a vers így kezdődhetett:

                                           

                                          Április 4. minekünk

                                          Pirosbetűs ünnepünk.

                                          Minden piros! Odanézz!

                                          Mintha lángban állna!

                                          Ott vonul a sok vitéz

                                          Kekiszín ruhába’. Esetleg kakiszín? Égszínkék? Libazöld? No, de ez a legkevésbé valószínű.

                   A harmadik-negyedik sorért már nem állok jót, a folytatást pedig „én bizon hogyha présbe csavarítnak sem tudom”. Miként Petőfi Sándor Ivás közben című versében igen frappánsan megfogalmazta.

                                                                                                                                                

                                                                            Az öngyilkosok

 

                   Arra pedig még a gyerekkoromból emlékszem, hogy zárt, külön világ volt az öngyilkosoké. Nagyon szépen gondozott sírokkal, minden angyalos Filus-Falus szobor nélkül, és meghittebb volt, mint a nagy temető. Olyan volt, mintha oda egy magasabb rendű kaszt temetkezett volna. Erős kerítéssel körül volt zárva, én sohasem mentem be körülnézni. Ilyen morbid kíváncsiság sohasem lakott bennem. Egyetlen elhanyagolt sírt sem láttam. Mintha az itt hagyottak ezzel próbálták volna enyhíteni bűnüket és fájdalmukat.

                   Mert lehetett az a bizonyos öngyilkosság akár a rendszer bűne is, lehetett egy fájdalmas betegség előli menekülése, de legtöbbször családi tragédia következménye volt.

                   Ó, sok-sok öngyilkosságról hallottam, de egyről tudok csak közelebbit. Ez a 80-as években történt. Amikor még édesapám élt, őt riasztották a szomszédok, hogy nem mernek fölmenni a padlásra, mert nagyon félnek a látványtól.

                   Tehát már sejtették, mert voltak előjelei a bekövetkező tragédiának, de nem tudták megakadályozni. Ahogy én apámat megismertem, mint egy olyan embert, aki megjárta már az orosz fogolytábor poklát, nem riasztotta el a halál közelsége. Felment a létrán, és valóban az a látvány fogadta, amitől féltek. A nyolcadikos kamasz fiuk akasztotta föl magát a gerendára. Apám levágta a vékony kötelet, és lehozta a szerencsétlen gyereket.

                   A szülők pedig egy egész életre, mert még igen fiatalok voltak, a földhöz lettek verve. Ahonnan nincs föltápászkodás! És rajtuk a gyilkosság pecsétje. Az előzménye ennek a tragédiának az volt, hogy két fiuk született. A kisebbik okos és talpraesett fiúcska volt. Jó tanuló, a kamasz bátyja közepes képességű és érzékeny félig-felnőtt. Miután nap mint nap hallgatta a szülei kifogyhatatlan bezzegjeit, a nagyapjához menekült szeretetért.

                   Amíg a nagyapja bizalmában élhetett, volt értelme az életének, de amikor az idős ácsmester meghalt, a fiú minden tanítási napon, még a hóban-fagyban is kiment a nagyapja sírjához.

                    Így szoktatta magát a gondolathoz. A szülők tudtak erről a különleges szokásáról. Gondolom, ezért is sok marást kapott. Aztán eljött a nap, amikor magára hagyták otthon a gyereket, és az rászánta magát. Ha valakit, főleg, ha egy érzékeny kamaszt megfosztanak a szülői szeretettől és az önbecsüléstől, annak a sorsa meg van pecsételve. Tizennégy évesen a nagyapjához menekült egy jobb világba.

                   Ma már elvegyülnek ők is a többiek közé, pedig az ő haláluk mindig valamilyen sok-sok fájdalommal megélt élettöredék tragikus befejezése.

                                                                    

                                                           JAKICS GYULÁÉK

 

                   A szüleim története Budapesten folytatódott. A másnap éjszakai „kofahajóval”indultak föl Pestre, és másnap reggel érkeztek célba. Az ár ellen igen lassan haladt a megrakott hajó. Valóban sok volt rajta a piaci árus, csupa pota kofa, akik a málhájuk mellett olyan békésen szundikáltak, mint az édesanyjuk ölében egykor.

                   Volt olyan utas, akinek csak a fedélzeti padon jutott hely, ahol hajnaltájt már igen hűvösen fújdogált a folyam fölött az északi szél.

                   Érdekes élmény volt számukra az is, hogy minden part menti településen kikötöttek, és ilyenkor, újra menetirányba kellett küzdeni magát a hajóorrnak. Egyenletesen dohogott egész éjszaka az erős sodrással küszködő, masszív hajó.

                   Aztán jött egy folyókanyar, és szigorúan csak a bóják között haladhatott tovább a végállomás felé. Ők nem aludták ki magukat, mert közben igen hosszan latolgatták az esélyeket.

                  Nem várt nagy örömet jelentett számukra, hogy amikor Jakics Gyuláéknál megjelentek, olyan szeretettel fogadták őket, mintha a gyerekeik lettek volna.

                   Amikor pedig őszintén elmesélték nekik hányattatásuk eddigi történetét, őszinte részvéttel és segítőkészséggel álltak melléjük. Azt tanácsolták, hogy kezdjék a papírosok beszerzésével, mert az ÁVH nem viccel. Legyenek ott is nagyon körültekintőek, és igen nézzék meg, hogy kivel kötnek üzletet! Zsarolni sohase hagyják magukat!

                    Apám ment ki először Monorra, hogy bizalmat keltsen az egykori fogolycimborában, de szívta a fogát, amikor visszatért. Mert az egykori sorstársa belement az alkuba, de 800 kemény forintot kért a papírért. Pedig mit kellett érte csinálnia?

                   Elvesztettem az igazolványomat, és kérem a hivatalt, hogy állítson ki számomra egy másikat. Legföljebb egy tízforintos okmánybélyeg, és kész az új passzus. Slussz-passz! A régi, használt meg az apámé: Kiss Károly, Monor, anyja neve, születési helye és ideje.

                    Az illető földműves volt, ezért még véletlenül sem kerülhettek egymás útjába, mert az édesapám az Oxigéngyárban lett alkalmazott. Ott talált hosszabb ideig tartó nyugalomra, meg egy egészen különleges emberi kapcsolatra.

                    A Jakicsék kölcsönözték az összeget. Apám meg, amikor már elhelyezkedett, részletekben visszaadta. Ekkor bizalom két család között, ritka volt, mint a fehér holló. Korábban csak egy napig voltak együtt, akkor is csak az anyámat ismerhették, a dédanyámat és engem, hiszen apám még hadifogságban volt.

                     Egy hét múlva anyám is elment Kiss Károlyhoz a papírért, de amikor hazatért, így summázta a tapasztalatát:

                     - Ennek a férfinak még a szeme sem áll jól!

                                                        

                                                                             László Gyula

 

                    Töltsünk most néhány derűs percet László Gyula professzor úr társaságában!

                    „Mindössze egyszer szorítottam kezet a könnyező szemű Juhász Gyulával, amikor bemutatkoztam neki. Emlékezetes este volt a Zeneakadémián. Elmondom, mert át akarom adni ennek az estének az emlékét.

                    Móricz Zsigmond 50. születésnapját ünnepeltük a Zeneakadémia nagytermében Zsúfolásig tele volt a terem. Szabó Dezső köszöntötte a Mestert. Bejött a színpadra, mélyen meghajolt az üres baloldali díszpáholy előtt, és azt mondta: Mély tisztelettel köszöntöm Magyarország főméltóságú kormányzóját mai ünnepi estünkön. Aztán hajolt meg az ugyancsak üres másik díszpáholy előtt, s köszöntötte a magyar kormány tagjait, aki eljöttek a magyarság nagy írójának köszöntésére.

                   Óriási tapsvihar rázta meg a termet e vakmerő tisztelgésért. Nos, beszéde után a művészszobába mentem én is, és ott mutatkoztam be Juhász Gyulának.

                   Félelmetes este volt, a magyar szellem nagy találkozója, amelyen nem jelentek meg a magyar állam hivatalos vezetői.

                                                                                +

                   Nemrégen ott voltam a szárszói találkozó 50. évfordulóját ünneplő találkozón, mivel hogy én vagyok az egykoron felkért előadók utolsó, még élő tagja. De mivel nem álltam meg, hogy ne fűszerezzem a humor attikai sójával beszámolómat, elmondtam nekik Kodolányi János barátommal való beszélgetésünket, amiben sajnos, nagyon keserű a humor.

                   Tudvalevő, hogy 1945 előtt a népi írók valamennyien forradalmárok voltak, beleértve magamat is. Nos, 1945 után egyszer meglátogattam János barátomat, s hosszan elbeszélgettünk, hogy biz’ nem ezt vártuk, nem ezért küzdöttünk.

                    Erre mondta el Kodolányi, hogy „úgy jártunk, Gyuszikám, mint az öreg ezredes.”

                   „Hát az hogy járt? – kérdeztem.

                   „Úgy járt, hogy vén korában elvett egy gyönyörű szép fiatal leánykát. Kilenc hónap múlva komolyan felállt a tiszti vacsorán, és ünnepélyesen bejelentette, hogy fia született.

                   Nagy ováció, éljenzés, taps, de ennek elültével a fiatal tisztek között suttogás támadt, egymásra kacsintgatva pusmogtak.

                   Ezt észrevette a vén ezredes is, ismét felállt, pohárral a kezében. Csend lett, ő pedig megszólalt:

                   Uraim, önök valamennyien tévednek – a gyermek néger!”

                   Hát így jártunk vagy negyven évig!

                                                                                 +

                   No, hát legyen ennyi elég! De az ember úgy van, hogyha egyszer belejön, nem tudja abbahagyni. Úgyhogy elmondok még egyet.

                   Bár egy másik is kikívánkozik belőlem.

                   Ez úgy lebeg Tamási Áron meg köztem, mint a Mohamed koporsója, merthogy Áron azt mondta, tőlem hallotta, én meg tudom, hogy tőle hallottam.

                   Úgy szól, hogy Székelyföld, téli csikorgó hideg, korcsma, pipafüst, az emberek kocsmában ülnek, és futuckóból /olyan, mint sósborszeszes üveg, csak hosszabb a nyaka/ isszák a pálinkát.

                   Egyszer az egyik felkel, kitántorog, beleül az autójába, és elkezd hajtani. Arra ügyel, hogy az útról ne térjen le, de bizony dülöngél egyik szélitől a másikig. Lassan halad.

                   Egy milicista /ugyancsak székely/ megállítja:

                    - Ember, fújjon belé!” – s odanyomja az alkoholszondát. Megnézi:

                    - Ember, maga alkoholt fúj!”

                    - Miért magának jobban tetszenék, ha a székely himnuszt fújnám?”

                    - Menjen a francba! – engedi útnak a csendőr.

                   Minden keserűségben megterem a humor. Na, Isten áldja az olvasót!”

                                                                    

                                                                   VILMA

 

                   Nagy bűne volt a háború előtti világnak, hogy nem támogatta a tehetséges gyerekek továbbtanulását. Ifjú Farkasfalvi Andrásból is mi minden lehetett volna! Ha az a volna, ott nem lett volna!

                    Olyan munkára volt kényszerítve, amit a legjobban utált. Amikor a Don mellől hazatért, ami főnyeremény volt, folytathatta a földművelést, amit sem teste, sem lelke nem kívánt. Csak Vilma, a nagyapám lova volt képes kihúzni a Kanális melletti kukoricásba. Nem szerette a paraszti munkát, no! Mint ahogy én sem! De én megúsztam, ő viszont a sárba ragadt. Legalábbis úgy érezte.

                   Olyan értelmes, lélekbelátó szemei voltak, hogy lehetett volna a lelkek orvosa. Esetleg pap. Minden asszony összesöpörte volna a legkisebb bűnét is, és csak akkor merészelt volna a lábai elé térdepelni, hogy meggyónja neki a vétkeit, annyira a vesékbe látott. Vagy lehetett volna belőle egy nyalka katonatiszt, aki után megfordult volna minden hölgy az utcán. Ha más világ lett volna! De lett belőle egy rossz asszony bolondja!

                   András nagybátyám igen energikus férfi volt. Szidta is a Vilmát mindig, mint a bokrot! A legfinomabbat idézem:

                    - Hogy az Isten villáma csapna a Vilmába!

                   Az édesapja, a nagyapám, ezt nem vette jó néven, mert ő meg éppen azért kedvelte ezt a valóban hidegvérű állatot, mert olyan nyugodt természetű volt. Bár egyszer ez a jámbor állat is megbokrosodott! Akkoriban, az ötvenes évek elején, még olyan világ járta, hogy a hadseregé volt mindenütt az elsőség.

                   A levegőben a lassú gépek hatalmas légzsákokat húztak, és a vadászgépek azon gyakorolták a céllövést. A műúton meg úgy jártak-keltek a Farkas Mihály lánctalpasai még a faluban is, mint mostanság az autócsodák. Csak azok egy kissé hangosabbak voltak.

                   Az akkori uraknak minden szabad volt! Emberekkel, utakkal úgy bántak, ahogy akartak! Rákosi Mátyás volt a bandavezér, az alvezért Gerő Ernőnek hívták, aki a nép butítását végezte, Révai Józsefnek, és aki minden fegyveresnek parancsolt, azt meg Farkas Mihálynak. Hát ezzel a Farkas Mihállyal gyűlt meg az én nagyapám baja.

                   Már hazafelé tartott a kocsival, lóval, és éppen készült lekanyarodni a Táncsics utcába, ahol a házuk állt, amikor a Mária - szobor előtti kanyarban, föltűnt egy dübörgő harckocsi. Egy T-34-es, még a második világháborúból.

                   No, ekkor még a hidegvérű Vilmánk is elvesztette az önuralmát. És úgy átugrotta kocsistól, nagypapástól az út menti árkot, mint egy párduc.

                     Amikor biztonságban érezte magát, megállt. A monstrum elcsattogott mellettük. A nagyapám, aki ekkor is bizonyította, hogy nem véletlenül kapta meg a vitézi címet, közben a lőcsbe meg a gyeplőbe kapaszkodott.

                    Aztán leszállt a kocsiról, a lovához lépett és nyugalomra intve, megpaskolta egy kicsit az állat nyakát. Majd visszatolatott a régi kerékvágásba, és néhány perc múlva már otthon is voltak. A nagyanyám csak annyit kérdezett:

                   - Aztán jól viselkedett a Vilma?

                   - Ahhoz képest, hogy most látott tankot életében először, elég jól.

 

                                                              A HISZÉKENY NYUGAT

 

                   Kéthly Annát sok minden bosszantotta. Legjobban a Nyugat hiszékenysége. Ezt már egyszer említettem.

                   „ A Szovjetunió a saját céljaihoz ragaszkodik makacsul és kitartóan. A nyugati politikusok úgy viselkednek, mint az elkényeztetett gyerek szülei. Végül meghajolnak a nyafogó csemete hisztériázása előtt. Meghajlítják őket, kedves Kéthly Anna. A második világháború végén felépített európai kártyavárhoz senki sem mer hozzányúlni, mert attól reszketnek, ha egyetlen kártyát kihúznak, az egész alkotmány összerogy.”

                   NB: Így igaz, bölcs nagyasszony! A nyugati politikusoknak legalább annyira érdekük volt a kétpólusú világrendszer fenntartása, mint a keletieknek. Szoros szálak kapcsolták össze az amerikai pénzarisztokráciát és a szovjet politikai oligarchiát. Nem az első vonalban lévő politikusokra gondolok, hanem az elnyomó államgépezetet, és a diplomáciai kapcsolatokat kézben tartó második vonalra.

                   A Szovjetunió egy blöff-nagyhatalom volt, amelyre az amerikai médiának, az üzleti világnak szüksége volt. Szüksége volt a fegyverkezési versenyben érdekelt tőkének Nyugaton, és az ellenpropagandát folytató, és jól fizetett állásokat betöltő hivatalnokoknak Keleten. /Csak az orosz, a magyar és a lengyel népnek nem volt szüksége! De azokat nem kérdezték. Amikor Magyarországon 1990-ben megkérdezték, a válaszra kitört a pánik.

                   Hiszen ugyanannak a törzsnek voltak a hajtásai. Az amerikai elnököt ők jelölték, a Szovjetunió vezetőjének, lehetett az akármilyen ostoba, kultuszt teremtettek. Például Hruscsovnak, aki az ENSZ-ben, a cipőjével veri a mikrofonállványt! Hát nem aranyos? 

                   Hazánk a legjobb példa rá! Itt is totális hatalmat kaptak Vorosilov marsall, mint már korábban, Szovjet-Oroszországban, Lenin elvtárs segítségével. Az első négy vezető ember, a négyes fogat belőlük állt össze. Ők voltak az érinthetetlenek kasztjához tartozók.

                    A diktatúrájuk tökéletes mélységében bemutatkozott, mint a Szovjetunióban a sztálinizmus idején. Ők voltak a Párt, mint a szovjetek földjén Sztálin volt az egyszemélyes Párt. Ott jobban takarékoskodtak! A hivatalnoki—csinovnyik garnitúrának, a zsidóknak mind a „pártban”, a gazdaságban, a médiában, a diplomáciában teljhatalmuk volt. Legfeljebb Sztálin elvtárs kiszámíthatatlan raplija okozhatott némi zavart ennek a társadalmi rétegnek. De könnyen túltették magukat rajta.

                    Kinyírták Kun Bélát: Ki volt az? Másnap már nem emlékezett rá senki. Kivéve Illés Bélát! Ezért gondolták róla, hogy nem volt ki a négy kereke.

                   Úgy játszottak össze egymással a keletiek és a nyugatiak a vezetők tudtával vagy tudtán kívül, mintha azok nem is lettek volna. A Szovjetunióban élők megjátszották a nagyhatalom képviselőit, a nyugatiak úgy tettek, mintha ezt el is hinnék, és jót röhögtek a gójokon, ha négyszemközt maradtak, a vörös kommunisták és a kapitalista nagytőkések.

                     Közben átkozták egymást jó pénzért az éteren át, és közben összekacsintottak. Ha szüksége van az amerikai tőkének egy kis injekcióra, akkor fellövik az első szovjet űrhajót. Megindul az űrverseny.

                    Az orosz polgárnak még nincs két öltönye, mert a fizetéséből erre nem futja, de büszke, hiszen minden média-csapból az folyik, hogy milyen hatalmas szocialista állam polgára vagyok.

                    Lám, legyőztük az amerikai kapitalistákat! Közben a saját kapitalistáik jó védett pozíciójukban balzsamozzák a régen halott Leninnel és Sztálinnal együtt a szocializmus múmiáját.

                   És féltik a megszerzett pozíciójukat egy esetleges komoly földrengéstől. Ilyen volt számukra a magyar 56. Ezt el kellett tiporni, mert összeomlik, jól mondta Kéthly Anna: a szocialista kártyavár. Ami Keletnek és Nyugatnak egyaránt kellemetlen volna.

                   Hruscsov, ez a tsz-elnöknek sem való, primitív pártmunkás ekképpen érvelt 1956-ban, Micsunovics/jugoszláv diplomata/ szerint:

                   Magyarországon vér folyik. Hruscsov a nyugati államokat vádolja. Szerinte szovjetellenes elemek ragadtak fegyvert a szocialista tábor és a Szovjetunió ellen. A Nyugat vissza akarja csinálni a második világháború eredményeit – Magyarországon kezdik, és meg akarják semmisíteni Európa szocialista országait, egyiket a másik után. De a Nyugat rosszul számított!

                   Micsunovics még hozzáteszi:

                   „Ráadásul a szuezi kérdés is nagymértékben kiélesedett, és az a gyanúm, hogy van valami összefüggés e között és a magyarországi fegyveres összetűzések között.

                    Anglia és Franciaország szemmel láthatólag úgy ítéli meg, hogy a Szovjetuniónak elég baja van Magyarországgal, legfőbb gondja a szocialista tábor megőrzése, s nincs módja Nasszert támogatni.” De ki támasztotta a bajt?

                   Bizony, össze volt hangolva! A népek és a politikusok feje felett. És lehet, hogy az utolsó „hangolásokat” éppen a belgrádi nagykövetségeken végezte el Gerő Ernő, amikor Jugoszláviába látogatott közvetlenül a forradalom előtt?

                   Aztán újra Hruscsovot idézi:

                   „Mit tehetünk? Ha engedünk, a Nyugat azt fogja mondani, hogy idióták, gyávák vagyunk, ami egy és ugyanaz. Ezt egyáltalán nem engedhetjük meg magunknak, sem mint nemzetközi kommunisták, sem a Szovjetunó, mint nagyhatalom. A kapitalisták a Szovjetunió kapuja előtt állnának.”

                  NB: És mi lesz a jól fizető állásokban pöffeszkedő tehetségtelen vezető garnitúrával, a sajtó munkatársaival, a számos talpnyaló és erkölcstelen kultusz- és sztárgyártó bagázzsal?    Az állandó tudósítói hálózat tagjaival az egész világ minden jelentős és jelentéktelen államában, Londontól Washingtonon át Tel – Avivig? A nagykövetségek irányítóival és személyzetével? A mesterségesen létrehozott nemzetközi szervezetek delegáltjaival és irányítóival a Béke Világtanácstól a VIT-ig?  Ez volt ám a valódi internacionalizmus! Nem az, amit Marx, Engels, Lenin vagy Trockij kiötölt!

                    Közben röpködnek a vörös Keletről az átkos Nyugatra, és gyermekeiket amerikai, esetleg svájci egyetemekre járatják. De rosszabb esetben megteszi a Sorbonne is. Gondoljunk csak a szürke kisegér Déry Tibor Kedves bóóper-ére! A regényében fehéren-feketén megírta, hogy a fiacskája Nyugaton tanult. A zsidókon kívül kinek volt erre lehetősége? Senkinek!

                    De azért a vasfüggönyt működtetik, és irgalmatlanul lelövetik a „határsértőt”. Mert nehogy megtudja Keleten az átlagpolgár, főleg a Szovjetunióban ne, hogy mekkora szakadék tátong az életszínvonala és egy nyugati polgár életnívója között.

                   Finoman összehangolják, a média segítségével, az Izrael állammal kapcsolatos véleményeket. Nyugaton egyoldalú támogatás, Keleten bírálat, de a sunyi propagandában, a viccekben a zsidók felsőbbrendűsége az arabokkal összehasonlítva, vitathatatlan.

                    Holott minden gondolkodó ember számára nyilvánvaló, hogy egy törpe állam folyamatos népirtást folytat a palesztinokkal szemben évtizedeken át. És ez fasizmus! Nyílt és fájó seb az egész emberiség testén.

                                                               Már a neve is gyilkolt

                   

                   Éles fegyverünk az ÁVH! Írom le én 2010-ben, de mondotta, anno 1950-ben, Rákosi elvtárs. És forgatják is, mint egykori derék vitézeink a szablyáikat a nemzet védelmében. Ezek a 1950-ben masírozó emberkék, a nemzet ellenében. Micsoda különbség!

                   Péter Gáborral az élén már a koalíciós pártharcokban is a Magyar Kommunista Párt hatásos fegyverének bizonyult. A teljes hatalom megszerzése után pedig a társadalom megfélemlítésének legfőbb eszköze lett. Központja, a hírhedt Andrássy út 60. Akkor éppen stílszerűen Sztálin út, a koncepciós perek kiagyalásának, a válogatott kínzásoknak a színtere.

                   Az Államvédelmi Hatóság feladata volt a határőrizet is, ezt a zöld váll-lapos és sapkaszegélyes állomány látta el. Az ÁVH másik csoportját kék ávósoknak nevezték, ők voltak az elnyomó rendszer veszett kutyái.

                   A vezető pozícióban lévő embereik mind zsidók voltak. Faladatuk az internálótáborok, a haditermelést végző üzemek, intézmények, hivatalok őrzése. Az ÁVH kék alakulatai végezték a kifejezetten karhatalmi feladatokat.

                   Az ÁVH tisztjei és legénysége hírhedt volt embertelenségéről, kegyetlenségéről. Az Államvédelmi Hatóság részben sorozott állományból állt, de a hivatásos egységek párthűségéhez /Azaz a moszkvai négyeshez!/ nem férhetett kétség. Az ÁVH bárkit bírósági ítélet nélkül internálótáborokba hurcolhatott./Ezért került apám is Kistarcsára!/

                   „Az Államvédelmi Hatóság azért van, hogy a rosszat meglássa az állampolgárokban. A jót meglátni bennük, nem az ő dolga” – mondotta a szervezet irányítója, Michael Wolf az egyik állománygyűlésen.

                   1953-ig, alig három év alatt, 650 ezer ember ellen folytattak rendőrségi, bírósági eljárást. 390 ezer embert el is ítéltek. /Akkoriban halk közszájon forgott, hogy aki még nem volt bűntetve, nem is lehet tisztességes ember./

                    A szervezet emberei, besúgói mindenütt ott voltak. Aki funkciót kapott, automatikusan a bérencükké vált. Ezért forgatták fel a társadalom normális rendjét, és vadidegen tanácselnököket neveztek ki a falvak élére.

                    Többnyire Budapestről, akiknek semmi más feladatuk nem volt, mint a közösség szemmel tartása, a gyanús egyének és esetek jelzése. Ezért jelentette föl a Pestről leszármazott keceli párttitkár, Barabás Andor elvtárs, elvből, kényszerből és titkolt ellenszenvből az apámat.

                   Az ÁVH-nak nem kellett elszámolni az emberekkel. Cellájában halt meg, mert agyonverték, Ries István volt igazságügyi minisztert. Olyan eset is volt, hogy az elfogató parancstól félve, Zöld Sándor, volt belügyminiszter, kiirtotta egész családját és magával is végzett.

                                                                               +                  

                    „Szóval egy vagy két nappal azután, hogy a Politikai Bizottságban Rákosiék bírálták Zöld Sándort. Mint a titkárság mezőgazdasági kérdésekkel foglalkozó tagja és a Központi Vezetőség titkára, részt vettem Erdei Ferenc földművelésügyi miniszternél egy tanácskozáson. Egész napos megbeszélés volt az ő tanácstermében.

                   Egyszer csak bejön a titkára, és jelenti, Erdeinek fontos telefonja van. Néhány perccel később utána hívnak engem is. Erdei a feleségével, Majláth Jocival telefonált, aki elmondta, hogy lövéseket hallott Zöldék szomszédos lakásából.

                   A Hősök Tere közelében, a Bajza utcában laktak egy kétszintes házban. Az első emeleten Erdeiék, az alsó részben Zöldék. A lövések hallatára – mondta Erdeiné - lement, és mintha vér folyna ki a lakás ajtaja alatt. Hárman tanakodtunk, hogy most mit tegyünk. Mondtam: Mi mást tehetnénk, azonnal telefonáljunk Rákosinak. Rosszat sejtettem, mert élénken élt bennem a Zöld elleni támadás emléke a Politikai Bizottság ülésén.

                   Erdei telefonált Rákosinak, aki csak annyit mondott:

                   ”Na, jó, majd megnézzük!”

                   Másnap politikai bizottsági ülés volt. Rákosi és Gerő ismertette a Zöld-ügyet, egyben Kádár és más vezetők letartóztatását.

                   Rákosi elmondta, hogy Zöld Sándor először meggyilkolta egész családját, és aztán öngyilkosságot követett el. Közölte, hogy a hírre összeült a Párt Tisztaságáért Felelős Bizottság: Rákosi, Gerő. Farkas, Révai. Mint amikor gyilkosokra bízzák az igazságtételt.”

                                                                  Hegedűs András: Egy eszme árnyékában /részlet/

 

                                                              Titkolt helyeslés

                    

                   1950-ben Szakasits Árpádot tartóztatták le, amit a lakosság titkolt helyesléssel vett tudomásul, mert ekkor még jól működött a magyar emberek igazságérzete. Vele együtt a volt osztály- és pártáruló szocáldemokratákat: Schiffer Pált, Marosán Györgyöt és még/bagatell!/ 431 személyt. A társadalom mély sajnálattal vette tudomásul, hogy sem Szakasitsot, sem Marosánt nem végezték ki.

                   Aztán indultak a tábornok-perek. Sólyom László ügyében 48 embert vettek őrizetbe. Közülük tizet kivégeztek. Szép kerek szám! Csak Sólyom Ildikót sajnáltam. Mennyit strapálta magát, szegény, hogy az édesapját tisztára mossa az utókor előtt! A halálos ítélet nem, de az utókor ítélete nagyon is számít.

                   Király Bélát, Kéri Kálmánt, Stomm Marcellt szintén ítélet sújtja. Szerencsés az a nemzedék, amelyik az első kettőnek a rendszerváltás utáni szerepét ismeri. Amilyen gyalázatos volt Király Béláé, annyira karakán Kéri Kálmáné. Stomm Marcellt bíróság elé állítani pedig több volt, mint embertelenség. De ne csodálkozzon senki, mert a magyar katonákat dicsérte a doni katasztrófa után.

                   Mindkét lába lefagyott szegénynek, aki a honvédtársaival vállalta a doni halál kockázatát is. Igazi katonatiszt volt az utóbbi kettő. Király Béla csak egy link alak! Bolond, ki a Párt /SZDSZ/ szekerét tolja!         

                    A Szűcs-ügyben, aki nem volt más, mint Péter Gábor helyettese, negyven személy ellen indult vizsgálat. Menet közben, mert valamilyen per mindig „menetben” volt, Szűcs Ernőt és testvérét agyonverték.

                   Az úgynevezett munkásmozgalmi perek idején, amelyek 1953-ig tartottak, összesen 850-en szerepeltek. 28-at kivégeztek, de a vizsgálatok során elpusztítottak száma elérte a nyolcvanat.

                   A „jónép”, és ez alatt értem a munkásosztályt és a vele szövetséges dolgozó parasztságot, megelégedéssel vette tudomásul az elért eredményeket. Például Faludy György is megkapta a magáét, pedig annak idején megszervezte a nagy tekintélyű főpap, Prohászka Ottokár szobrának ledöntését. Beutalót kapott a hírhedt recski táborba.

                   Csupa régi jó elvtárs kapott lehetőséget a bűnbocsánatra, és egy kis lehetőséget, hogy ők is átéljenek néhány száz „pokolbéli víg napot”.

                   Az egyszerű, behúzott nyakú magyar emberek, akiket ekkor még nem ábrándítottak ki teljesen a politikából, az ilyen pitiáner ügyeket egy kézlegyintéssel elintézték, mondván:

                   „Bárcsak teljesen kipusztítanák egymást!”

                                                                     

                                                                          Marosi István

 

                   Milyen is a sors keze? Az édesapám olyan főnök keze alá került, aki maga is politikai szökevény volt. Annak ellenére, hogy Marosi Istvánnak hívták, korábban az olasz kommunista partizánok egyik Taljánországból menekült parancsnokaként kapott nálunk menedéket.

                    A háború végén, valami kommunista hatalomátvételen törték a fejüket, de Stefano Marosi rajtavesztett. Hová menekülhetett volna, mint az édesapja után második hazájába, a szocializmust építő Magyarországra. No, itt aztán tízéves leckét kapott marxizmusból és leninizmusból!

                   Édesapámnak elmesélte, hogy a szövetséges angolok semmire való katonák voltak. Igaz, hogy volt köztük új-zélandi és ausztrál állampolgár is. Olyan sokáig tartott, mire Olaszországból kiszorították a németeket, hogy az szinte botrányos volt. Mindig akkor nyomultak előre egy-két kilométert, amikor az olasz partizánok megtisztították előttük a terepet.

                    A harckocsijaikban még mini pingpong-asztalok is voltak, nehogy halálra unják magukat. Gondolom, valamilyen összecsukható formájú, amit a tűzszünetben használtak. A kártyázás legváltozatosabb formáit űzték, és közben a lengyeleket noszogatták a támadásra. A monte – cassinoi apátság ostroma azért ment olyan lassan, mert gyávák voltak, és mindjárt tele volt a nadrágjuk, a szó szoros értelmében, ha meglepetésszerű ellentámadás érte őket.

                   Arról is mesélt, hogy amikor a normandiai partraszállás folyt, tömeges jelenség volt, hogy a nyugati ficsúroknak teleszaladt a nadrágjuk. Felháborító, de a németek lőtték őket!

                   Az előrenyomulásuk a nyugati fronton nemcsak németek ellenállása miatt volt csigalassú, hanem a jenkik és az angolok gyávasága miatt is. Ha a lengyelek és az olasz partizánok nem harcoltak volna, talán sohasem szabadul föl Olaszország.

                   Marosi István Kecelen is meglátogatott bennünket a kislányával, aki nagyjából velem egyidős volt. Még iskolai tanszercsomagot is ajándékozott, amit Itáliából csomagban kaptak.

                   Olyat, amilyent Taljánországban készítettek. A magyar minőséghez képest az írószerek, a füzetek, a borítók, összehasonlíthatatlanul különbek voltak. Nem is igen cseréltem ki őket az olaszra, mert nem akartam, hogy azt higgyék, fölvágok. No, meg elhitték volna, hogy apám nyugaton van.

                   A világos első szobában olvasgatott, és még ma is emlékszem arra, hogy Shaw-darabokat. Nem volt már fiatalember, és a feleségénél legalább húsz évvel idősebb. Az egyetlen kislányuk, Csufettó igen helyes, sötét hajú olasz teremtés volt. Bizonyára szép nagylány lett belőle.

                   Amikor eljött ötvenhat, szerintem ők voltak az elsők, akik „dobbantottak”. 1958-ban kaptunk Stefano Marositól egy milánói képeslapot. Ezzel is jelezni akarta, hogy még nem felejtett el bennünket, és azt is, hogy szerencsésen hazaértek. Szerintem az első útja egy kommunista székházba vezetett, ahol megkönnyebbülve leadta a kommunista tagsági könyvét.

 

                                                                      Húsz forint

                                                         

                   Még a ló is megbotlik néha, pedig annak négy lába van. Én már csak tudom, mert a szomszédunkban lakott Tóth Lajos bácsi, a kovácsmester, akinek a műhelye előtt csak vasárnap nem láttam álldogáló lovakat. Mesternek mester volt, de amikor az észt osztották, bizony nem állt a sor elején. Családunkban gyakran ismételték egyik arany mondatát, amely azt bizonyította, hogy már Rákosi korának politikai bikkfanyelvét sem tudták az emberek megérteni:

                 „A mai viszonylatok között nem lehet körülményeztetni.” Így mondotta rosszallóan az öreg, ha a nagypolitikáról vagy a népgazdaságról esett szó.

                   No, de én most nem akarok róla hosszan beszélni, hanem arról a bizonyos botlásomról, ami harmadikos koromban történt.

                   Húsz forintról lesz szó, mert pontosan ilyen papírpénzzel csábított bűnre a kancsal ördög és a pénzen izmait mutogató kalapácsos ember. Harmadik osztályba jártam tehát, mégpedig az Óvoda iskolába. Ma már ne keressétek, mert sóval hintették be a helyét, és az új falak mögött halálra ítélt anyókák és bácsikák várják, hogy mikor szól értük is utoljára a nagyharang. És vidáman leng a közömbös szélben a halálfejes fekete gyászlobogó, mint egy kapitány nélküli kalózhajón, amelyik a túlvilágra viszi az utasát.

                   Legendás Légrády Feri bácsi volt az osztályfőnökünk. Mit főnökünk! Századosunk, ezredesünk, tábornokunk, hadvezérünk egy személyben. Pedig ötvennél is több katona vonult be az osztályába reggelenként, és olyan hangosan zengtük a déli búcsúzáskor, „köszönjük a tanítást”, hogy az alvégen ugyanúgy, mint a felvégen, meg kellett hogy hallja minden palacsintát sütő édesanya vagy nagymama.

                   Az én legendás dédnagyanyám is! Pedig akkor már néhány hónappal túl volt a nyolcvanon.

                   Aznap délutáni oktatás folydogált az osztályunkban. Ezt onnan tudom, mert a délutáni nap selyem fényével beragyogott az ablakon, de a lelkem olyan sötét volt, mint a pokol. Mint a Lajos bácsi kovácsműhelye, amely mindig színültig volt a szén, a pörkölt paták és a vas szagával.

                    A közepén félelmetesen szegezte oldalra hatalmas sötét szarvait az üllő, és a sarokban kormosan lihegett a fújtató. A koszos falon hosszú sorban harapófogók lógtak, alattuk, a durván faragott faasztalon kalapácsok sorjáztak. Egy egész kalapácscsalád, az unokáktól a nagykalapácsig, amelyet már csak a Lajos bácsi tudott megemelni. Dobozok is sorakoztak a különböző szögféleségekkel.

                    Sokszor néztem, az ajtóhoz dőlve, az apát és a fiát, amint birkóztak a vörös-fehéren izzó fémmel, és kalapálták a lovak lábára passzentos patkóvá. Mert nem volt ám mindegy, hogy milyen méretű, hiszen a gyengécske lábú parasztlovak lábára sokkal kisebbet kellett verni, mint mondjuk egy muraköziére! Méretre kellett azt készíteni, mert nem volt egyen patkó, hiszen mindegyik ló patája más-más ívű vasat kért magára. Milyen kellemes volt a patára illesztett tüzes patkó nyomán fölszálló szaruszag!

                   Magányosan csak félve mertem átmenni a komor műhelyen, ha nem voltak ott a mesterek.  Féltem a szerszámaiktól, a földre hullott vasszilánkok szúrásától, ezért inkább az utcai ajtót választottam ilyenkor.

                    A tett napján is így történt. Szólongattam az udvaron a háziakat, de nem válaszolt senki. Bátran bementem a házukba is, hátha ott lelem őket. De sehol senki. Még a vendégfogadó, kétablakos kisszobában sem. De az udvarra néző ablak párkányán ott hasalt az átkozott a papíros. Az a bizonyos húszas.

                   Tehát a harmadik osztályba jártam éppen, és a főnökünk Légrádi Feri bácsi volt. Háborúban súlyosan sérült bal karját, szinte védekezőn, maga elé emelte, és sohasem nevetett. De nem tudom, hogy nem ez a testi sérülés csonkolta-e meg a modorát is?

                   Később, a felső tagozatban is boldogított, mert biológussá képezte magát levelezőn, és nyolcadik osztályban is lett hozzá szerencsénk. Modora elég szögletes és nyers volt, már öt évvel korábban is. Képzeljék el, milyen lehetett nyolcadikban!

                    Tanúm rá, holtában is, a felesége, akit talán Ruszinszkóból hozott magával, és az orosz nyelvet tanította, amíg ki nem dőlt. Ha ismerősök megszólították, sírva panaszolta rabszolgasorsát. Mert a férje olyan volt otthon is, mint az iskolában. Végtelenül durva, mint a pokróc, és a feleségét csak lábtörlőnek tekintette. Nemigen kivételezett az idegenekkel sem!

                   Amikor egy évtized múltán szakfelügyelővé avanzsált, reszketett tőle minden tantestület. Szerencsére időben félreállították, mert Erdéllyel kapcsolatban a nagy nyilvánosság előtt a proletár internacionalizmussal szemben álló nézeteknek adott hangot. Pedig nem is volt részeg! Úgy mondják, hogy józan bolond volt.

                 Amikor nyugdíjba vonult, már kartársamnak tisztelhettem. Ekkor vette a bátorságot Solymár Béla, aki igen ki volt rá bukva, hogy nevén nevezze a gyereket. A fájdalmas búcsú utolsó perceiben a fejére bunkózta vastag nagyképűségét és gátlástalanságát. Az öreg leforrázva, szó nélkül távozott az iskolából. De a felesége nem mondhatott fel neki, ezért rövidesen el is esett az élet frontján. Nagy részvéttel temették a mártír életű Olga nénit.

                   Amikor Feri bácsi nyugdíjas lett, majd végképp magára maradt, az egykori ateista, tehát materialista, buzgó templomjáró lett, és minden vasárnap esti szentmisén magához vette Krisztus testét. Gyónni nem láttam, csak áldozni!

                   Zsebre vágtam a húszast, és mint aki jól végezte dolgát, kisétáltam az udvarra. Valószínűleg a boltban volt a gazdasszony, az aranyszívű Erzsike néni, és ezért maradt árván az egész ház: a pokol tornáca. Éppen az utcáról jött befelé, és átadtam anyám üzenetét. Ma már nem tudom, hogy mi lehetett, de nem is lényeges.

                   Otthon nem sokáig húztam az időt, valamilyen lekváros vagy zsíros kenyeret ettem. Aztán irány az iskola! Én voltam az első, aki a harangszó utána a délutáni műszakra megérkeztem. Kongott az udvar, az osztályterem, ahol akkoriban a második padjában ültem. De nem tudtam nyugton maradni, mert elkezdett bennem harangozni a lélek. Igen temetői hangulat lett úrrá rajtam. Mintha a temetésemre készülne a szívem, olyan nagy szorongással gyűlt tele.

                   Közben a társak jöttek-jöttek, de nem volt kedvem semmiféle játékhoz. Csak ültem magányosan a padban, mintha megbüntettek volna, és irigyeltem minden mosolygást. Aztán kinn lengárkodtam az udvaron, majd a birsalmafa árnyékába bújtam, mint Ádám az ítélkező Úr elől ama paradicsomban, ahol maga is bűnbe esett. Először az emberiség történelmében.

                   Már az első óra is folydogált, majd véget ért, és én tudtam, hogy a nagyanyám úton van felém. A szívem olyan súlyos volt már, hogy azt hittem, leszakad.

                   Egyetlen ablak volt csak nyitva, amelyen át bárki benézhetett a terembe közvetlenül a járdáról. Figyeltem ezt az egyetlen ablakszemet, és tudtam, hogy rövidesen megjelenik benne a dédanyám sápadt arca. A második szünetre kiviharzott a társaság, csak én lapultam a padomban, mint bűnös a vackán, aki várja az ítéletvégrehajtót. És megjelent az arca, a sovány, sápadt és ráncos.

                   De nem jött be az udvarra. Éles szeme látta, hogy észrevettem, hát megállt az utcai ajtóban. Azt tudom, hogy egy szót sem szólt, amikor a pénzt némán átadtam neki. Egy szóval sem bántott, amikor lehajtott fejjel átadtam neki a papirost:

                    - Menj vissza, kisfiam! Téged vár a tanító úr! – mondta szokásos halk hangján. Én úgy álltam ott, mint a bálvány, és néztem, ahogy keresztet vetett, amikor a templommal szemközt ballagott a járdán.

                                                                         ÁRONOK

 

                   Essen már újra szó tisztességes magyar emberekről is! A mi magyarságunknak is vannak olyan emberpéldányai, akiket érdemes lenne sűrűbben emlegetni, mer már a nevük csengése fölvidítja a lelket. Lám, ilyen nemzethez érdemes volt tartozni!

                   Tamási Áron és Márton Áron egykoron diáktársak voltak, és már akkor is igen jó barátok. Aztán Tamási Áron a székelység írófejedelme lett, Márton Áron pedig a főpásztora. Mind a ketten híven teljesítették a magyarsággal járó kötelezettségüket, bármennyire neheztelt is rájuk a gonosz, szekus világ.

                   Egyszer Márton Áron meghívta magához vendégségbe diákkori jó pajtását, Tamási Áront:

Látogass el Gyulafehérvárra! Ekkor s ekkor várlak, szabad leszek.

Fel is szállt Tamási Áron a vonatra, és elment, de amikor Fehérvárott leszállt, eszébe jutott:

                   - Ez az Áron péntekre hív, s ott húst nem kapok, akármilyen kedves vendég is leszek. /Tudva lévő, hogy a római katolikusok péntekenként, Krisztus urunk halálára emlékezvén, így böjtölnek./

                   Bement hát a legközelebbi vendéglőbe, és rendelt két szelet sült húst. Amikor azokat bekebelezte, megnyugodva gondolt a böjtös ebédre:

- Most már könnyebben kibírom ezt a pénteket.

Összetalálkoztak; lett baráti csók, ölelés, és érdeklődés egymás sorsa iránt:

 -Hogy vagy, Áron?

 -Jól vagyok Áron.

 -Hát te, Áron?

                   És akkor bejött egy kispap, aki megterített, és hozta az ételt. Zöldséglevest, túrós puliszkával.

                   Tamási jól volt lakva, csak úgy tologatta az ételt a tányéron, és a levesből is csak egy keveset kanalazgatott.

Márton Áronnak feltűnt, azt mondta:

- Áron, valld be, hogy te már megebédeltél, mert tudtad, hogy péntek van.

Azt mondja rá Tamási:

                   - Hát minek hazudozzak? Én nem tartom ezeket az egyszerű péntekeket. Tudtam, hogy nálad a megváltó halálának napján nem lesz hús, hát én bizony megettem a mai húsrészemet.

- Hát – azt mondja Márton Áron – elég nagy bűnt követtél el.

                   Erre Tamási:

- Hát mért van nekem püspök barátom? Hogy leimádkozza.

Rögtön visszavágott Márton Áron:

- Hiszen, ha az Isten is székely volna!

Aztán ilyen történetekkel szórakoztatta a vendégét:

Az egyik papom igen panaszkodott:

 - Kegyelmes úr, olyan plébániára méltóztatott helyezni, hogy még vasútállomása sincs.

 - Mit válaszolhattam volna néki? Fiacskám, nem állomásfőnöknek helyeztelek én oda.

                   És két barát, miután jót evett, ivott is hozzá néhány kupicával, ilyen hangulatban elbeszélgetett egymással.

 

                                                                    A koreai háború

                

                   Már 1950 nyarán kirobbant a koreai háború. Az USA nyomására a Biztonsági Tanács meg is szavazta a háborút még 1950. június 25-én. A Szovjetunió sértődöttsége miatt éppen nem vett részt az ülésen, ha ott van, és nemet mond, nincs koreai háború. A sértődés oka: Nem a kommunista Kínát vették fel az ENSZ - be, hanem Tajvant! No, ez igen gyönge alibi volt. Bizony a Szovjetunió is akarta azt a háborút.

                   Sok Szovjetunióban kiképzett káder várt bevetésre, de sok, háborúból megmaradt orosz repülőgépre, fegyverre is szüksége volt az észak-koreai hadseregnek és a Kínából átözönlő csapatoknak.

                   Akkortájt kaptam ki a második bizonyítványomat csupa ötös osztályzattal. Nekem jött a második szünidő, a szegény koreaiakra, pedig biztos, hogy nem kérték, a pusztító háború. Hivatalosan ENSZ-csapatok mentek megvédeni a Dél-Koreai Köztársaságot, és az északi kommunistákat föl is kergették a mandzsu, azaz a kínai határig. Kína ezt nem nézte tétlenül, és a Szovjetunió biztatására bevetette a kínai csapatokat az északiak oldalán. /Az ENSZ - haderő 90 %-át a jenkik adták, a többiek részvétele szinte csak jelképes volt./

                  Éppen 1951 áprilisában odáig nyomják vissza az ENSZ-erőket, ahonnan azok elindultak, a 38. szélesség fok vonalára. Azaz meghalt néhány százezer ember, főleg az amerikai bombázásokban, hogy minden maradjon a régiben.

                   A béketárgyalások hosszabb ideig tartottak, mint maga a háború. Végül 1951. november 21-én Pammindzsonban megállapodás született a demarkációs vonalról, amelyik ma is két részre osztja ezt a szerencsétlen népet.

                   Északon még mindig kommunizmussal hülyítik a népet, délen pedig egy virágzó kapitalista állam működik. Meg kéne már nyitni a határt, és dél bizonyára rövid idő alatt, mint az európai Németországgal ez megtörtént, átadná technikáját a honfitársainak-északon. Észak néhány év alatt levetné magáról a kényszerzubbonyt.

                    Csak ez még Kínának nem érdeke, mert semmilyen komoly gazdasági versenytársat nem venne jó néven a határai mentén. Főleg amerikai katonai támaszpontokkal teletűzdelve. Japánból már így is sok amerikai lokátor figyeli a hatalmas Kínai Birodalmat.

                                                                    

                                                                   Hajrá, nehézipar!

                  

                   Nálunk meg már bevezették az első ötéves tervet. Irány a nehézipar fejlesztése! Pedig sem megfelelő szenünk, sem elég vasércünk nincs hozzá, de majd kinyögi a magyar nép ennek a terheit is. Nehézipari központok jönnek létre szinte a semmiből, hatalmas emberi és állami erőfeszítéssel. Egy teljesen felesleges Sztálinváros, a kohászatával, ahol legföljebb a víz volt magyar, a Duna vize, de ha belegondolunk, még az is inkább internacionalista.

                   A szén, a vasérc mind a Szovjetunióból, vízi úton. Hatalmas erőfeszítés volt egy ilyen kis néptől, amelynek természetesen maga látta kárát, mert a begyűjtés terhei miatt elhagyták a parasztok a földjeiket, és vagy beálltak melósnak egy bányába vagy az építőiparba, vagy az érzékenyebbje fölakasztotta magát. Elszaggatták az évezredes, földhöz kötő gyökereket, és büszkélkedhettünk a ráfizetéses gyárainkkal.

                   De hát a Párt, Rákos elvtárs és bandája erre vette az irányt! A sajtó pedig nyomta süket dumát „a vas és acél országáról”. Amelynek felépítéséhez én is toltam egy talicskára való rozsdás vasat, hogy majd belegebedtem. És kaptam érte, írd és mondd, két forint hatvan fillért. Még egy vasárnapi mozijegy árával sem becsülték meg a lelkesedésemet. De ma már tudom, hogy miért volt sok pénze Pintér József vállalkozó apjának. Mert ő volt a vasbegyűjtő!

                  „Gyűjtsd a vasat és a fémet, ezzel is a békét véded!” Meg a Pintér apót pénzesíted.

 

                                                              A Grősz-per

                 

                   A Grősz-per is 1951-ben zajlott, jóval kisebb érdeklődés mellett, mint Mindszenty pere 1949-ben.

                   Érdemes a Szabad Nép akkori cikkéből idézni néhány részletet, és megkapjuk, hogyan vélekedtek önmagukról és politikájukról a hatalmon lévők. Minden mondatban csak alanyt kell gondolatban kicserélni. Hiszen csak azt adhatom, ami a lényegem.

                   „Hét év alatt megtanulhattuk, hogy a népuralom minden újabb győzelmének éve, a hatalmát vesztett ellenség újabb gaztetteinek, újabb őrült, kegyetlen és állatias orvtámadásának meg-megújuló rohamát is felidézi.

                   Elmondta mind a maga módján, hogy imádta a pénzt, a hatalmat, a vagyont, hogy gyilkolta a népet, hogy gyűlölte a hazát, hogy irtózott a békétől. Nincs az a bűn, merénylet, összeesküvés, hazaárulás, amit ne követnének el, hogy a parasztból zsellér, a munkásból bérrabszolga, az értelmiségből talpnyaló lakáj legyen.

                   És még ez sem minden. Nemcsak Habsburg-gyarmattá, amerikai gyarmattá is akarták tenni az országot. A drága függetlenséget, amelyet több mint négy évszázados véres, újra meg újra elbukó szabadságküzdelmei után a dicső Vörös Hadsereg hozott el nekünk.

                   Vajon őrültek ezek? A jogfolytonossági elaborátumuk, a kormánylistájuk, puskáik, gaz terveik, orgyilkosságaik – vajon csak egy közveszélyes, hibbanteszű banditacsoport lázálma volt-e, amelyet most népi igazságszolgáltatásunk ereje ráébresztett a valóságra?

                   Miért gyűlölnek annyira bennünket? Mert - hála a Szovjetuniónak – szabadok vagyunk, mert szabad és virágzó életünkkel mi is „veszedelmes” példát adunk a még elnyomott népeknek, mert munkánk gyümölcsével nem vagyunk hajlandók az imperialistákat gazdagítani, területünket nem vagyunk hajlandók háborús támaszpontnak odaadni.

                   A nép nem teheti le a fegyvert kezéből, sőt erősebben kell markolnia! Erősebben kell markolnia a fegyverét, amellyel lesújt az ellenségre!”

                                                                     

                                                   FORDÍTSUK LE AZ IGAZSÁG NYELVÉRE!

 

                   Hét év alatt megtanultuk, hogy az újabb gaztetteket, újabb őrült, kegyetlen és állatias orvtámadásoknak a meg-megújuló rohamát hogyan kell végrehajtani.

                   A magunk módján elmondhatjuk, hogy imádjuk a pénzt, a hatalmat, a vagyont, hogy ezért gyilkoltuk a népet, gyűlöltük a hazát/Sőt, azt sem tudtuk, mi az!/ és irtóztunk a társadalom békéjétől.

                   Nincs az a bűn, merénylet, összeesküvés, orgyilkosság, hazaárulás, amit ne követtünk volna el azért, hogy a parasztból földönfutó, a munkásból bérrabszolga, az értelmiségből talpnyaló lakáj legyen.

                   És még ez sem minden. Mi szovjet gyarmattá tettük ezt az országot, és Vörös Hadsereg nélkül még mindig Moszkvában lennénk.

                   Vajon őrültek vagyunk? 1919-ből fakadó jogfolytonosságunk, a moszkvai kormánylistánk, a fegyvereink, gaz terveink, orgyilkosságaink, vajon csak egy közveszélyes hibbant eszű bandita csoport lázálmai lennének csak? Bizony, nem ártana, ha egy tisztességes bíróság előtt mindezt tisztázhatnánk végre!

                   Miért gyűlölnek annyira bennünket?

                   Talán azért, mert szabad és virágzó életüket tönkretettük, és ezzel intő példát mutattunk a még szabad és független népeknek? Mert a nép munkájának gyümölcsével nem a saját népünket gazdagítjuk, hanem az imperialista Szovjetuniót? És Magyarország területét háborús támaszpontnak szintén neki ajándékoztuk?

                   Az ÁVH nem teheti le a fegyvert, sőt erősebben kell markolnia! Erősebben kell megmarkolni a harc fegyverét, hogy lesújtson az átfogalmazóhoz hasonló ellenségre!

                                                  NIL MEDIUM EST: NINCS KÖZÉPÚT.

                                                                                 

                                                                     Leszállt a csendes éj

 

                   Ringassuk el magunkat egy korabeli sláger szövegével és dallamával! Én akkoriban igen szerettem hallgatni. Hiába, apa utáni nosztalgia!

 

                                  Leszállt a csendes éj, alszik a város. Aludjál te is, fiam!

                                  Körötted százszorszép pillangó szálldos, feléd száz tündér suhan.

                                  Álmodban hallgass majd tündérmeséket! Hallgasd a szívem szavát!

                                  Amíg a tündérek országát járod, apád majd vigyáz reád.

                                                                     

                                                                          Az Úri utca 

                

                   1951 nyarán anyám fölvitt a fővárosba, hogy megmutassa apámat és Budapestet. Akkoriban Budapest még igen szürke háztömbök tömkelege volt, jól látható háborús sebekkel. Golyószóró - lyuggatta falakkal, hiányos házsorokkal, bár az építkezések szorgalmasan folytak.

                   Apám akkor, mint már elárultam, az oxigéngyárban dolgozott, és Kiss Károly álnéven. Szerencséje volt nemcsak a főnökével, de azzal a körülménnyel is, hogy az unokatestvére fölcsapott ÁVH-snak, és Budára, az Úri utca még igen romos házmaradványainak egyikében utaltak ki számukra egy lakást. Két szoba, konyha bizonyosan volt hozzá, mert ezekre emlékezem.

                   Miska bácsi, mert én soha másként nem szólítottam, sokszor találkozott apámmal az albérletében. Gyakran vitt neki az ÁVH konyhájáról elsőrendű ételeket, amit aztán közösen eszegettek meg. És közben mennyit politizáltak! Csak ha a későbbi emlékeimet visszavetítem, csoda, hogy egy életre nem szakítottak. Rokonok voltak, és ezt a rokonságot még az is erősítette, ellentmondásnak tűnik, de nem volt az, hogy mindketten szerették az anyámat. Kölcsönösen féltékenyek is voltak egymásra, és ez csak akkor mérgesedett el, amikor már mindketten megkomolyodtak. Mert akkortájt, az én megítélésem szerint, apám is, a Miska bácsi is úgy viselkedtek az élet dolgaiban, mint két éretlen kamasz.

                   Először meglátogattuk apámat a munkahelyén, ahol a bokros teendői közé számított egy sorompó leeresztése és felhúzása a járművek előtt. Gondolom, listát is kellett vezetni erről a ki – be mozgó forgalomról. „Dögunalmas” munka volt, mondaná egy mai fiatal. Én egy-két órán át érdekesnek találtam, de aztán valóban ráuntam.

                   Amikor anyám karon fogott, hogy elvisz Budára, az Úri utcába, bizonyára megkönnyebbültem.

                   Késő délután érkezhettünk fel a várba, mert anyám nem sokáig maradt, mondván, ha beesteledik, egy magányos asszonynak már veszélyes a járás-kelés ilyen hatalmas városban. Átadott megőrzésre egy asszonynak, aki a Miska bácsi felesége volt, és aki olyan érdekesen beszélt, hogy szavai szinte egymás sarkát taposták. Meg két kislánynak, akik közül az idősebbik csípőficamos volt, és Eszternek hívták. Nem hiszem, hogy komikusnak láttam volna furcsa mozgását, pedig életemben először láttam ilyen emberi furcsaságot.

                    Erről jut eszembe, hogy milyen mélyen fölháborodtam mindig azon, amikor egy szerencsétlen Lajos nevű szellemileg fogyatékos gyereket, aki mindig a szemközti járdán lépkedett betegesen hosszú lépéseivel a Kalocsai utcából a Liget felé, és a nálam idősebb suhancok, néha idétlen felnőttek is, „kecskének” csúfolták.

                    És azt a szerencsétlent mindig kihozták a sodrából. Ő feldühödve a csúfolkodáson, hangosan végigdohogta az utcát, és közben habzott a szája a visszatarthatatlan, méltatlankodó szóáradattól. Ez nem öndicséret akar lenni, csak ténymegállapítás. Én nem tudtam az elesetteken, ha hétszer elestek is, egyszer sem mosolyogni, mint Gertrudisz a Bánk bánban.

                   Ez a kislány a bicegő járásával sokkal többet mozgott, mint a testvére, aki komolyabban bánt velem. Eszter a beszédmódjával és minden életmozzanatával inkább az édesanyjára hasonlított.

                   A másikat az édesanyja után Máriának hívták. Ő inkább az apja lánya volt. Már amennyire egy kislány tud az apjára hasonlítani. Minden esetre még akkor estefelé, szinte erőszakkal lecipeltek a hídhoz, hogy falusi gyerek létemre mindjárt megmutassák az egyik legnagyobb csodát.

                    Ők leültek a híd szélére és lógatták lefelé a lábukat. Nagyon jól emlékszem mindenre, mint minden másra is életemben, amitől féltem. Akkor a széles nagy folyamtól, ha néha vettem a bátorságot, és lepillantottam sötét örvénylő vizére.

                   Engem a frász kerülgetett, és úgy kapaszkodtam a korlátba, mintha ettől függne az életem. A víz fölött mindig lökdösött, szinte ösztönzött a hűvös szél, hogy próbáljam ki az ugrást, mint Arany János Hídavatásának szereplői.

                   Alig vártam, hogy végre hátraarcot csináljunk. Ki a biztos partra! Mire újra fölértünk az Úri utcába, már vacsorázhattunk is. Aztán kérdezősködtek az iskoláról, a tanulásról, a játszótársaimról, és az egész falusi életemről.

                   És egyszer csak betoppant a Miska bácsi, ez a viszonylag alacsony, derűs, szinte lányos arcú férfi. Oldalán a fegyvere. A szíjakat leszedte magáról, és a lányait a nyakába engedte. Persze velem is kezet fogott, mert férfiak között így szokás.

                    Ő már az udvarunkon bemutatta nékem, hogyan kell lőni egy TT-pisztollyal, és bele is trafált az egykori boltunk falába. Akkora csattanás volt, mintha villám csapott volna le az udvarunkra. A kedves kutyám, a Dingó, pánikszerűen elhúzta a csíkot a kert legtávolabbi végébe. Minden utcabéli kutya fölugatott, de jellemző, hogy a szomszédok közül senki sem jött át megkérdezni, hogy bennünket meg mi lelt. Amikor bemutatta a lövéstudományát, büszkén nézett a szemembe, mint egyik gyerek a másikéba.

                   Most is inkább pajtáskodva néztem a szemébe, mert egy cseppet sem féltem tőle. Nem volt benne semmi a férfiakra jellemző keménységből. Lágy lelkű férfi volt. Az a típus, amely rögtön elárulta, hogy a légy ugyan haszontalan állat, de akkor sem tudná megölni. Annak idején az osztályának legjobb tanulója volt, de olyan mérhetetlen szegénységben éltek, hogy onnan, a Horthy-rendszer idején, nem volt kilábalás.

                   Ezért várta a szegények új világát, a szocializmust, ahol nem nézik ki a bálból a kulákgyerekek, mert nincs elegáns ruhája. És azokat szerette, akik még emlékeztek rá, hogy különb volt mindegyiknél. De utálta azokat, akik, ha az iskola küszöbét végleg átléptek, már nagy ívben elkerülték, mert még az iskolába is mezítláb járt.

                    Egyedül az unokatestvére meg a fiatalkori szerelme, az édesanyám, társasága volt az, amelyben semmiféle lenézéssel, megvetéssel, lekezeléssel nem találkozott soha. Abban mind a hárman egy húron pendültek, hogy szívből utálták a bunkó kulákgyerekeket. És is tőlük örököltem a viszolygást!

                   Akkor omlott össze idegileg, amikor kiderült, hogy a Kádár rendszer megint a kulákoknak, az ügyeskedőknek, a sógorságnak-komaságnak kedvez. De azután is eljárt hozzánk, amikor „levitézlett” az ÁVH-nál, amiben nem kis része volt az irántunk tanúsított szolidaritásnak. Apámmal összefogva elvégezték az ötvenes évek végén a felnőttek hetedik és nyolcadik osztályát. Ekkor nevezték aztán ki Imrehegyre tanácselnöknek, apámat meg útkaparónak. Igaz, hogy a tanulásban a Miska bácsi jobb volt matematikából, apám csak az irodalmi fogalmazásokban győzte le. Miska bácsi ebben a funkciójában döbbent rá, hogy újból a kulákoknak áll a világ.

                   No, de még csak ott tartunk, hogy külön szobában aludtunk, két szomszédos ágyban. Éreztem a testéből áradó cigiszagot, mert naponta elszívott legalább egy dobozzal, sőt, talán még többel is. Nem volt könnyű lelki tortúra naponta olyan emberek közé bemenni, akik a nullával voltak egyenlőek. Egy ideig a rádióőrség egyik csoportját irányította, de a róluk készült közös fotón szinte világít az ő tiszta emberi arca, a közönséges, durva pofáktól körbevéve.

                    Nyugalmat árasztott a lénye, de én akkor sem tudtam jóízűen aludni, mert kiemeltek a megszokott kuckómból. Akkor, hogy újhoz szokjak, évekre volt szükségem. Én a kalocsai fiúkollégium negyvenes hálójában már csak akkor tudtam aludni, amikor leosonva az alagsorba, a tanulószoba rádióján meghallgattam az éjfélig tartó rádióműsort, és addigra úgy elálmosodtam, hogy nem irtóztam annyira a negyven kamasz kölyök büdös szagától! Azok a sima nyolc órákat végigaludták, én mindig álmos voltam. És ez négy évig tartott!

                     Másnap reggel, amikor fölébredtem, az imperialisták elleni harc hőse már nem volt otthon. Csak a lányok, de azok nagyon! Teletömtek mindenféle vajas és lekváros kenyérrel meg tejeskávéval, aztán indulhattunk a felfedező utunkra. Vasárnap lehetett, mert nyugodtan hintázhattunk az építkezéseken talált deszkapallókon és homokdombokon.

                   Aztán fölráncigáltak a Gellérthegy forró szikláira. Egy zajos-büdös világra emlékszem, meg a folyó széles szalagjára, a hullámokon megcsillanó napfényre. És arra, milyen cudar melegek voltak a kövek, pedig úgy fújt fönn a szél, hogy komolyan féltem, egy pogány szélroham letaszít a Dunába.

                   Amikor végre a hosszú sziklamászást befejeztük, és hazaértünk, már sürgetően várt rám anyám. Siessünk, ha el akarjuk érni az esti vonatot! Siettünk is!

                    Az állomás peronján ott várt bennünket apám. Azt kérdezte, hogy jól érezte-e magam a Miska bácsiéknál?  Aztán meg azt, hogy nem vágyodtam-e vissza hozzá? Amire azt feleltem, hogy nem.

                  Ezért a nem-ért olyan keserű és mély bűnbánattal vert meg az Isten a kivilágított vonaton egészen hazáig, majd a következő napokban, hetekben, hónapokban, években és évtizedeken át. És ver egészen a halálomig. Ámen.

                  Még csak nyolc és fél éves voltam, de kezdtem sejteni, hogy mit jelent az a szó: ÁRULÁS.

                             Leszállt a csendes éj, alszik a város. Aludjál te is, fiam!

NIHIL EST MISÉRIUS, QUAM ANIMUS CONSCIUS: SEMMI SE NYOMORÚSÁGOSABB, MINT A BŰNTUDAT. / Plautus /

                                                                                    

                                                                      Kiss Gyula

 

                   Ma már, öreg fejjel, nem vagyok biztos benne, hogy az 1950-es vagy az 51-en kalendáriumot olvasgattuk január elején, amikor a koraesti órákban a kutyáink ugatására lettem figyelmes.

          Áztató, ólomszürke köd rejtette el a dömötöri határt, s a kodben egy hosszú kabátos, aktatáskás vendég közeledettaz udvarunkhoz.  Rögvest lúdbőrös lett a hátam, halkan és ösztönösen szaladt ki a számon:

                    - Te Jóisten! Megint egy végrehajtó! Hiszen nem is olyan régen, karácsony előtt vitte el a nagyszobából a fehér ágyat. No, de este meg gyalog?

                   Nagyon megijedtem, mert egy ilyen hosszú kabátú irkafirkász jó ügyben még sohasem járt nálunk. Hamarosan apám is előkerült, és fölismertük a jövevényt. Kiss Gyula volt, a szomszédunk, tanító nénim férje.

                   Gyula bácsi iskolázott úriember volt, okleveles szőlész és borász. Akkoriban csak vincellérnek mondták az ilyen embert. Gyula bácsi olyan hírben állt Kecelen, hogy a legszebben tud írni az egész faluban.

                   - Jó estét, szomszéd – mondta kézszorítás közben. – Jöttem, ahogy megbeszéltük.

                   Nagy kő esett le a szívemről ennek hallatára. No de miért jöhetett? Nálunk még nem járt soha. Ekkor apám hozzám fordult:

                    - Kisfiam, lásd el a jószágot! Készíts a lovaknak szecskát, hordjál be szénát, adjad ki a disznóknak a moslékot! Aztán itasd meg a lovakat, mert nekem a Gyula bátyáddal van beszélni valóm!

                   Olyan gyorsan dolgoztam, mintha hat kezem lenne, nem kettő, hogy minél előbb a társaságukban lehessek. A lovak itatását el is mulasztottam. Nagyon kíváncsi voltam, miféle megbeszélés lesz az, ahonnan engem elküldenek. Mégis beosontam, és lázas igyekezettel elővettem az iskolatáskát, és szorgalmas „tanulásba” fogtam. Közben hallgatóztam, és nemsokára megértettem, hogy miről van szó. Gyula bácsi kérvényt fogalmazott apámnak, ami a következőképpen szólt:

                   Mélyen tisztelt Begyűjtési Csoportfőnökség!

                   Azon kérelemmel bátorkodom fordulni a nagyra becsült főhatósághoz, hogy a múlt évi tej beszolgáltatási kötelezettségem alól szíveskedjenek felmenteni, mert egyetlen tehenemet, a szóban forgó évre előírt húsbeszolgáltatásba fel kellett ajánlanom. Saját tőkeerőm hiányában másikat vásárolni, a magas adóteher miatt nem tudtam, ezen oknál fogva azt teljesíteni képtelen lettem. Ismételten alázattal kérem, méltányolják nehéz helyzetemet, és kérésemet támogatni szíveskedjenek. Várom kegyes döntésüket.

                                                                Minda János, Kecel, IV. kerület 112.

                   Amikor Gyula bácsi végzett a kérvénnyel, előkerült a boros kancsó. Koccintgattak, ivogattak. Beszélgetés közben szó esett Sztálinról, Hitlerről, Titóról, Gerőről. No, meg Rákosiról, elég sűrűn.

 - Milyenek az őszi vetések? – váltott témát Gyula bácsi.

                    - Száraz földbe tudtunk csak vetni, hiányosan kelt ki a mag. Nincs hótakaró, kemény fagyok szárítják a földet – felelte apám.

                   Még egyszer csendültek a poharak. Apám megköszönte a segítséget, a vendég becsatolta a táskáját. Jó éjszakát kívánt, és elballagott.

                   Apám a kérvényt olvasgatta, majd a lecsavart lámpa fényénél csendben üldögéltek anyámmal.

 - Majd lesz valahogy – fejezte be a morfondírozást apám hangosan.

Ekkor én is elővettem a bátorságom, és megkérdeztem:

 - Édesapám! Mi az, hogy kulák?

 - Hát paraszt, akinek lova meg földje van.

Hát a kommunista?

                   Az lehet kulák, akitől van mit elvenni, a kommunista pedig az, akinek nincs egyebe csak az aktatáskája meg a biciglije.

 - Akkor Gyula bácsi is kommunista?

 - Az eszed tokja! De te ezt úgy sem érted. Kicsi vagy még hozzá.

Jól mondta apám, ha valami szamárságot szóltam:

 - Gyerek ész még nem kész!

Csak tízéves voltam.

                                       

                                                                  Balogh Jani bácsi

                

                    Újból szó esik, Barátom, mert esnie kell, a padkaporos bálokról. Magam is csak hallomásból tudom, hogy mi fán termettek. A citera fáján.

                   Vasárnap délutánonként a még ki nem nyílt lányvirágok összeverődtek egy-egy háznál, és mulattak citeraszó mellett. Olyan mámorosan és olyan tűzzel, mintha ezen múlna az életük.

                   Tényleg felverték a kemencepadka porát repülő szoknyácskájukkal. Leginkább összefogódzva karikáztak, míg a szédület az ágyra nem sodorta őket. Ezek voltak a nagy bálok főpróbái. Nem nagygazdalányok mulattak itt, hanem a szegényebbek gyerekei. Nekik éppen megfelelt egy-egy jó citerás.

                   Legtöbbször valamelyik rokon, ismerős, aki erre a két-három órára fölhangolta hangszerét. És közben hallgatta a kislányok önfeledt hujjogatását, ami a nyitott ablakokon át a környék vén szíveit is meglágyította arra a néhány órára.

                   Balogh Jani bácsi igen kapós citerás volt a harmincas években. Senki sem tudta olyan érzéssel, tűzzel pengetni, mint a Jani bácsi.

                    De a történetünk idején, 1952-ben, tanyán laktak kettesben feleségével, mert a két fiukat régen a faluba költöztették. Unokáik is voltak már, nem is olyan aprók.

                   Amikor megérkeztek az ötvenes évek, ő is szorosabbra húzta a nadrágszíjat. Kenyér is kevés volt, hús meg csak néha-néha. Gondolt, ott az Isten háta mögötti tanyán, egy merészet és nagyot, aztán borjút vágott feketén. De minden a hatóság fülébe jutott, mert besúgásra volt szoktatva a máskülönben tisztességes magyar nép. És az is lehet, hogy éppen olyan ember szája járt el, aki így akarta megspórolni a hús árát. Mondván: „Lehet, hogy ezért föl fogják akasztani az öreget.”

                    Feketén vágni akkora bűn volt, amire nem is volt a törvényben paragrafus. Nagy volt, no! Nem fért bele a törvénykönyvbe.

                    A feleségével együtt ment át az öreg Balogh Kiskőrösre egy kölcsönkerékpáron. Akkor még komolyan vették a fogadalmat, amire felesküdtek az oltárnál:

                    „Jóban-rosszban. Isten engem úgy segéljen!”

                    Most a bíróságra idézték, mert bűnös volt az öreg. Tudta ezt az egész rokonság, és nem szégyellte.

                    „Nem ússza meg öt hónapnál kevesebbel a rendszer ellensége!” – köpte ki a száján kárörömmel Hideg elvtárs, a volt felvidéki csapatcsendőr, de akkor éppen végrehajtó és kulákvadász. Hiába, a rideg ötvenes évek elején jártunk!

                   Hát bizony, nem is úszta meg a Jani bácsi! Öt kemény hónapot kapott a hatvankét éves vállára, hogy valami változatosság is legyen az életében. Elvitték, úgy hírlett, Mezőhegyes környékére, egy kis társadalmi munkára.

                    Igen sajnálták a szomszédok, mert azok még azt is tudták, hogy hitelbe vette az öreg a borjút. Levágták, szétmérték, mert néha húst is kell enni a népnek.

                    Aztán kiderült, hogy olyan kevés maradt neki meg az „annyukomnak”, mert csak így emlegette a feleségét, hogy a maradék mócsingért sok volt az öt hónap. De most már mindegy!

                   Közeledett a tél. Amíg az öreget szigorúan őrizték valahol a Tiszán túl, az unokái gyakran kijártak a magányos mamát vigasztalni. Dolgozgattak a ház körül az öreg helyett, hogy ne vesszen semmi kárba. Kifűrészelték az öreg akácfát, ami évek óta már csak haldoklott. Azután kuglikra fűrészelték, majd baltával széthasogatták a javát, és szépen berakták az istállóba, mert abban már évek óta nem volt jószág.

                   Már karácsony előtt leesett az első hó is. Nehezen mozdultak ki a tanyából. Ha el is mentek, inkább csak a szomszédtanyák lánynépét látogatták szívesen, aztán a mamához is elhívták őket látogatóba. Szép esték voltak ezek!

                    Tányérkát sütöttek, és egész este „magoltak.” Szét lehetett köpködni a héját. Az volt az élvezet! A mama szerette a társaságukat, és sokat beszélt nekik a régi időkről. Amikor még a szegény ember is akkor vágott disznót, borjút, birkát, amikor tellett rá. A fiatalok szájtátva hallgatták a hurkás-kolbászos meséket.

                   Volt úgy, hogy kifogyott a petróleum. Ilyenkor levették a kis karikát a sparheltről, és a parázs titokzatos fénnyel világította meg a konyhát, a fiatalok arcát. Megszépítette még a csúnyát is.

                    Rendeztek tollfosztót, és erre kukoricát főztek, cukrosan. Mit csinált az édesszájú gyerekember a kicsi lámpafénynél? Kipróbálta, hogy melyikük szája édesebb. Vagy tököt sütöttek. Az volt ám a sütemény, nem a dobostorta! Sárga bajusza lett attól még a lányoknak is.

                   Ugye milyen jó lett volna az ágy alatt hasalni, érezni a fiatal testek szagát, nyugodt-nyugtalan fészkelődését. Közben tudni azt, hogy kutyavilág van odakinn, de belül melegek a kamasz szívek. Igaz-e, Barátom?

                   Aztán a mamát hallgatták, aki Noéról mesélt. Az özönvízről, ami elpusztította a föld egész lakosságát, mert bűnösek voltak egytől egyig. Csak egyetlen tiszta ember lakott közöttük, aki családjával bárkát épített, és a bűntelen állatokkal a hajó ott úszott a dombok, hegyek fölött, ahol már közel voltak Istenhez is. Aztán elengedte előbb a hollót, ami ide-oda röpködött, amíg föl nem szárította a földet. A fehér galamb már arról tett jelentést, hogy kihajtottak a növények, mert egy friss olajfaágat hozott a csőrében. És Isten megígérte, hogy nem bocsát több vízözönt a földre, mert belátta, hogy az emberi szív érzése és gondolata rosszra hajlik ifjúságától fogva. Ennek a megbocsátásnak a jele a szivárvány, ami a felhős, zivataros égen mindig megjelenik, ha újra kisüt a napocska.

                   És a kamaszszívekben is kisütött a nap, és a bűntelenek látni vélték a szivárványt még a téli égen is, amikor a szűz hóban, hosszú szárú csizmákkal, hazafelé lépkedtek éjfál tájban. Az okosabbak elgondolkodtak közben:

                    „Ha ilyennek látta Isten az emberi szíveket, miért volt szükség az első vízözönre, hiszen az ember eleve bűnre hajlamos szívvel születik. Nem lehetünk életünk végéig tiszták, mert a poros dűlőúton is bepiszkít bennünket a világ olyan észrevétlenül, ahogy belepi kucsmánkat az égből hulló tiszta hó.

                    Amikor az öreg kiszabadult a fogságból, már akkor este náluk volt a környék öregje-fiatalja. A tartozást minden késlekedő vitte magával. Az volt a belépő. Kiderült, hogy amíg otthon a hosszú téli estéken csak siratgatták az öreget, ő vígan élt a munkatáborban. Munka volt, de csak a tél elején. Nappal cukorrépát szedtek, de esténként a fiatalabb férfiak egy része már akkor is „elbitangolt.”

                    „Csupa jóvérű kulákgyerekkel voltam együtt” – mondotta később az öreg. Amikor a hóval beköszöntött az arany világ?

                    Nagy szükség lett az öregre meg a citerára, mert nótákat csináltak a sorsukról, ami édes is volt, meg keserű is. A citera ugyan otthon maradt, de nem volt olyan faluja az országnak, ahol legalább öt-hat citerás ne lakott volna. Kerítettek egyet az öregnek.

                   Otthoniaktól meg kétszer sem kérette magát, hanem hangolt, aztán eljátszotta a szomszédoknak, ingyen. Az ismerős dallamokra új, „szocialista” szöveget énekeltek. Az öreg ravasz kék szeme somolyogva figyelte a hatást, és közben rövid, tömpe ujjai vidáman ugráltak a húrokon.

 

                                        1.  Kuláknak most nem jó lenni,

                                             Mert sok adót kell fizetni.

                                             Hiba van a gazdaságba’,

                                             Rendőrség jár a nyakára.

 

                                        2.  Sírdogál a gyöngytyúk, éhezik a pulyka.

                                             Mer’ a rossz gazdájuk dutyiba van csukva.

                                             Duplán megérdemli a szigorú zárkát:

                                             Miért nem adta be mindegyik tojását.

 

                                        3.  Sír a kulák a fogdában bánatába’

                                            Nem mehet ki a tanyára, a tanyára

                                            Nem fekhet a régi libatollas ágyba,

                                            Úgy hervad el, mint a virág, a fogdába.

 

                   A második nótát danóták a legszívesebben. Ki tudja, miért? Így, citeraszó mellett, vígan teltek a télvégi esték.

                   Az öreg citerás nem volt kulák, csak szabálysértő, aki rajtavesztett, mert besúgták. A hitelbe vett borjú miatt elhúzták az ő nótáját is. De rá se bojszált! Úgy tekintette, mint a jégverést. Most éppen az ő pásztáját verte el. A többié épségben maradt, ezért lesz borunk jövőre is, ha Isten úgy akarja.

                                                                    

                                                                Gyógyító viccek

                

                    Hazánkban még a nyomor és a kiszolgáltatás idején is születtek gyógyító viccek:

                   A szobában, ahol a káderezés folyt, két kép lóg a falon: Sztáliné meg Rákosié. Közöttük, mint fehér árnyéknak, még jól látszik a kereszt helye. Vele szemben vallatják Aladárt, a cigánymuzsikust:

                    - Aladár! Felismered-e, kit látsz a falon?

                    - Hát hogyne ismerném! A mi urunk Jézus Krisztus keresztjének a nyoma van ott.

                    - Aladár! Aladár! Még nem vagy elég fejlett. Egy hónap múlva gyere újabb vizsgára! Addig nem muzsikálhatsz.

                   Aladár lógó orral megy kifelé. Az előtérben gyorsan odasúgja az utána sorra kerülő Gazsinak:

                    - Mindenkit felismerhetsz, csak a Krisztust nem!

                    Felteszik a kérdést Gazsinak is:

                    - Gáspár, aztán felismered-e, kit látsz a képen?

                    - Kétoldalt vagy középen?

                    - Középen.

                    - Aztat nem.

                    - No, és két oldalt?

                    - Azokat ismerem. Ők a két lator.

                                                                     §

                   Akkoriban Budapesten a következő vicc fogott közszájon a sztálini emberiességről.

                   Sztálin egy pártgyűlésen nagy beszédet tart. A teremben halálos csend, mindenki odaadóan figyel. Egyszer csak valaki eltüsszenti magát. Sztálin abbahagyja a beszédet. Az ijedelem jéghideg borzongással fut végig a hallgatóságon. Sztálin felnéz:

 - Ki tüsszentett? – kérdi halkan.

Csend.

 - Ki tüsszentett? – kérdi Sztálin ingerültebben.

                   Csend. Sztálin int: a terembe egy csapat GPU-legény vonul be, és az első sort ott helyben legéppuskázza.

 - Ki tüsszentett? – kérdi ismét sztálin

Csend. GPU-legények. Sortűz: második sor.

 - Ki tüsszentett? – kérdi ismét Sztálin. – Kérem, elvtársak, ki tüsszentett?

Ekkor az utolsó sorok egyikéből reszketve feláll egy szakállas, öreg, ősz hajú muzsik.

 - Én voltam, Sztálin elvtárs – mondja remegő hangon.

Sztálin arcán széles, jóságos mosoly ül:

 - Kedves egészségére, Iván Ivanovics!

                                                                       

                                                                 SZABAD ÉS RAB NÉPEK

 

                   A világ tehát kettévált, a szabad népek és a rab népek világára. Az elhatárolódás nyugati szempontból azért volt fontos, hogy a Szovjetuniót figyelmeztessék: „Eddig és ne tovább!” Sztálin szempontjából pedig azért, hogy a megszerzett területekhez nem nyúlhat senki.

                   Az USA azt alkalmazta, amit később Kádár: Aki nincs ellenünk, velünk van. A Szovjetunió pedig a fordítottját:”Aki nincs velem, ellenem van”.

                   Amit eddig leírtam, ez volt a hivatalos szöveg. De a valóság egészen másként festett. Ez a Jaltában megszabott új világrend tulajdonképpen azoknak a népeknek az elárulása volt, aki szívesen tartoztak volna a másik táborhoz.

                   Három olyan nép is volt, már az ötvenes években, amelyik azt mondta, hogy ez a mindkét oldalon „szentesített” világhelyzet semmibe veszi a népek önrendelkezési jogát.   Először 1953-ban, közvetlenül Sztálin halála után, voltak tüntetések Berlinben és az NDK más városaiban, és a szovjet reakció a harckocsik bevetése volt. 1956 - ban Lengyelországban lépett fel a Szovjetunió fenyegetően a lengyelekkel szemben. Majd 1956. október 23-án magyar nép nyilvánította ki eléggé látványosan, hogy szeretne a demokratikus országok táborába kerülni. Azaz a „szabad népek” közé.

                    De valami titkos, örök időkre szóló paktum, amely a népek háta mögött vagy feje fölött köttetett, ezt megakadályozta.

                   Úgy rendezték be ezt az új felállást, hogy lehetőleg csak az ún. harmadik világban robbanhatnak ki háborúk, hogy a fegyverrel üzletelők is jól járjanak, és egyik nagyhatalom érdekei sem sérüljenek.

                    Ez volt a világ népeinek nagy átverése!

                    Chilében nem lehetett szocializmus, mert amerikai érdekeket sértett. Vietnámban hosszú és igen sok áldozatot követelő, gyalázatos háborúban kellett egy népnek véreznie, hogy az országot a gyarmatosítóktól megszabadítsák. Először a franciáktól, majd a jenkiktől.

                   Ha egész Kelet-Európa, amely szovjet fennhatóság alá került a 2. világháború végén, maradjon is ott - akár a világ végéig. De ha figyelembe vesszük, hogy katonai és gazdasági erő tekintetében az USA nem volt egy súlycsoportban a Szovjetunióval, akkor ezen méltán elcsodálkozhatunk.

                    Miért kellett a kommunizmus múmiáját, mint Lenin és Sztálin elvtársat, bebalzsamozni? És még évtizedekig úgy tenni, azt játszani, mintha élő lenne? Mint Nagy Szulejmánnal az utolsó szigetvári roham idején! Akkor derült ki, hogy egy nagy hazugság volt az egész, amikor Gorbacsov bedobta törölközőt, mondván:

                    - A Szovjetunió mától kezdve nincs, összeomlott. /Alász plajbász!/

                    Miért kellett az orosz népet megfosztani a szabad választás jogától hetven évre? És belekényszeríteni egy kísérletbe, amelyről a végén kiderült, hogy csak halottjai vannak tízmillió szám, de semmi mást nem tudtak belőle kisajtolni, csak vért és mérhetetlen szenvedést? De úgy hívták, hogy szocializmus vagy kommunizmus!

                    Ki a felelős a népek: a magyar, a lengyel, az orosz, és többi átveréséért?  A második világháború keleti frontján a Szovjetunió hivatalos embervesztesége 13 millió ember volt. Ami annyit jelentett, hogy csak minden harmadik katona jutott haza. Ugyanakkor a németeké „csak” 3, 2 millió.                  

                   Melyik vezér bánt tisztességesebben a saját népével? Sztálin vagy Hitler? És ha kiderült, hogy Sztálin a saját népének is mészárosa volt, nemcsak a többieknek, mi lehetett ennek az oka? Mindenki vak volt és süket Nyugaton, hogy nem hallotta meg az oroszok millióinak jajkiáltását? Vagy az orosz nép egy alacsonyabb rendű csőcselék volt, azzal úgy lehetett bánni, mint az állatokkal? Egy népet a vezetői formálnak olyanná, amilyenné válik.

                    Kik voltak ennek a szerencsétlen orosz népnek az „igazi” urai, akiknek „áldásos” tevékenységét, becslések szerint, közel hetven millió orosz hulla minősíti? Mindent nem kenhetünk csupán Sztálinra! Hol van az orosz sajtó Ehrenburgjainak és a lakáj filmrendező Eizensteinek tömegeket kábító felelőssége?

                   Hruscsov 1956-ban megpróbálta leszűkíteni Sztálinra, de nem jött be. Az egész leleplezése csak a káderek kinyírásáról szólt. Holmi Kun Béla - típusú senkik megsemmisítéséről.    No, meg szót ejtett bizonyos kisebb nemzetiségek áthelyezéséről. Nagyon humoros volt, amikor a képviselők, csupa hülye bolsevik, jót nevettek azon, hogy az ukránokat is szerette volna Sztálin kitelepíteni, de azok túl sokan voltak. A kulák- és középparaszt családok millióinak sorsáról, az éhezésben meghalt ukrán milliókról egy mondat sem hangzott el. A GULAG-szigetvilágról még annyi sem. A tizenhárom millió halott szovjet katonának egy főhajtás sem.

                    Sztálinnak olyan százezrekre is szüksége volt, köztük Hruscsovra, akik ezt a hatalmas Szovjetunió nevű börtönt fél évszázadig fenntartották és üzemeltették.

                     Oroszok voltak, akik ezeket végrehajtották? Sztálin grúz volt,/Dzsugasvili/ és a többiek milyen nemzetiségűek? A börtönőrök, a fogdmegek? A táborparancsnokok? A CSEKA, a GPU, az NKVD emberei? Azok voltak, akik nálunk az ÁVO-ban vagy az ÁVH-ban. Itt a válasz!

                   Kilencven százalék zsidók közül, nyolc százalék a csőcselékből és két százalék a vérig sértett Juhász Mihályokból.

                                                                  

                                                                       Aranyi doktor úr

 

                   Úgy igaz, ahogy Aranyi Sándor doktor úr a Két akasztófa árnyékában című memoárjában orvosként leírta: „a gyűlölet ölni is képes”. Mint a keceli négy csendőr, a jegyző és Kapás Ferenc esetében történt. A tettesek valószínűleg elhagyták az országot, miután megtartották a hidegvérű gyilkosságok főpróbáját, hogy azután a palesztinok ellen folytassák a Közel- Keleten.

                   „Egy alkalommal, mikor éjszaka felvittek, egy körülbelül 150 cm magas, széles vállú nyomozó fogadott. Azonnal kijelentette:

                    - Nem ismerem az ügyet, és nem is vagyok rá kíváncsi, de mivel a családomat megsemmisítő táborban kiirtották, igyekszem bosszút állni minden rohadt goyon!

                   A falhoz állított, összerugdosott. Egy idő múlva háttal állított a falhoz, és szembe köpdösött, s nem engedte, hogy zsebkendővel letöröljem az arcomat. Reggelig kínozott.”

                   Ez az ember orvosi szemmel beteg volt, aki csak bosszúból vert. Ha már a profik elfáradtak, ennek a sérült embernek alkalmanként megengedték, hogy kijöjjön a saját cellájából, az üresen maradt lakásból, hogy levezesse immár betegessé vált gyűlöletét. Ma úgy mondanánk, hogy bedolgozott az ÁVH-nak, minden ideológiai meggyőződés nélkül.

                   NB: A családját nem magyarok semmisítették meg, hanem a németek, miért nem odament verni, vagy más módon bosszút állni. Ahhoz nem kell nyelvtudás, sem az illető ország kultúrájának ismerete. Vagy ment volna Romániába, ahol lincseléssel, pogromokkal, a különböző módokon 800 ezer zsidót gyilkoltak halomra a hétköznapi emberek, ha egyáltalán embernek lehet nevezni őket. De ilyen Magyarországon nem történt!

                   Azután Aranyi Sándor doktor úrnak volt még személyes találkozása egy igen ismert személyiséggel. No, és mit gondolnak, kivel? Bauer Miklóssal, a „körmössel? Pető Iván édesapjával? Komlós Jánossal, a neves humoristával? Nem találták el.

                   Berkesi Andrással, a későbbi íróval, akinek a regényeit úgy vették, mint a cukrot. Sőt, még film is készült a legnépszerűbből. Ma már a kutya sem olvassa őket. Ez a találkozás pedig imígyen játszódott le. Idézem:

                   „Felejthetetlen élmény volt számomra Berkesi András íróval, akkor ávós őrnaggyal való hasonló együttlétem. Persze a nevét csak később tudtam meg. Ő is megbízást kapott a szórakoztatásomra. Később, egymás között, csak Piszkos Frednek hívtuk.

                   Amikor felvittek, nekem rohant, néhányszor megrúgott, és azt ismételgette, hogy: „Én magára pikkelek”. Végül a cigarettáját az orromba nyomta, majd leültetett, és színes előadást tartott, hogy fog megkínozni. Megismertetet, mint mondta, a tizennégy ládika titkával. A körmeim alá gombostűket fog szurkálni, az egyik lábamat olyan ládikába zárja, amelyben kiéhezett patkányok vannak, melyek csontig fogják rágni a lábamat. A másik lábam éhes hörcsögök lakomája lesz. Az egyik herémet kiéhezett vörös hangyák, a másikat darazsak közé zárja. Ilyen épületes és fantáziadús ládikát sorolt fel tizenegyet, majd kijelentette, hogy végül nemi szervemet mindenestől bezárja a fiókba. . Miután így pár órát kellemesen eltársalogtunk, egyszer rám kiáltott: Az Isten b.. meg magát! Még mindig nem álmos?

 - Én, mint szülész orvos, megszoktam az éjszakázást, jól bírom.

                    - De én nem! – mondta ő. - Éppen ezért most hunyni fogok egyet. Erre lefeküdt az íróasztalra, betakarózott a köpenyével, s azt mondta:

                    - Szunyálni fogok, de maga csak beszéljen tovább! Hogy az a hülye őr az ajtó előtt csak higgye azt, hogy tovább foglalkozom magával.

                    - Tőlem alhat, de én nem beszélek. Erre káromkodott, és azt mondta:

                    - Akkor is alszom egyet! Valóban néhány perc alatt elaludt, és vagy két óra múlva fölébredt. Akkor kiszólt az őrnek:

                    - Vigye vissza ezt a rohadt fasisztát!

                   Később a rabtársaimmal, akikkel hasonlóképpen bánt, nevét akkor még nem tudva, Piszkos Frednek neveztük el.”

                   Két idézet volt Aranyi Sándor doktor úr emlékezéseiből.

                  NB: Érettségi után, mint egyetemi előfelvételis, együtt dolgoztam a földnyilvántartónál egy idős munkatárssal, Szilvölgyi Miklós bácsival. Szinte hihetetlen történetet mesélt arról a kínzási vagy kivégzési módról, hogy az áldozatot mezítelenül egy ládára ültették, amin egy WC-nyi nyílás volt, és abban a ládában valóban patkányok voltak, amelyek kikezdték a szerencsétlen áldozat végbelét. Tehát, ma már tudom, hogy nem mese ez gyermek.

                    Ilyent nem lehet normális ésszel kitalálni. Miklós bácsi csak azért ült a börtönükben, mert az előző rendszer valamelyik szintjén tisztviselő volt. Abból, hogy életben hagyták, bár szemmel láthatóan nagyon megkínozták, arra lehet következtetni, hogy legfeljebb vármegyei tisztségviselő volt.

                   De mi tette ezeket azzá, amivé váltak. Az első példából az egyik indok kiderült: a gyűlölet. De egyedül csak ez mozgatott több mint tízezer ÁVH-st? Aranyi doktor úr említ még egy lehetséges indokot, a „mozgalmat”, vagyis az ideológia hatását. Hoz is rá példát, és végül összegzi az ÁVH-ról kialakult véleményét. Megszenvedte, tehát elfogadhatjuk.

                                                                                   +

                   „Az emberek szélsőséges befolyásoltságának jellemzésére megemlítem egy ÁVO-s nő esetét, aki szülés közben jajgatva azt kiáltotta, hogy: Sztálin, segíts! Nekem pedig azt mondta legnagyobb érzelmi kitörésekor: Úgy bízik bennem, mint Rákosi elvtársban.

                   Azt is el kell mondanom, hogy az államvédelmi hatóság pincéiben és a börtönökben elszenvedett kínzásokat és azokat a módszereket, amelyekkel a politikai foglyokat emberi méltóságuktól teljesen megfosztani igyekeztek, túlélni csak úgy lehetett, hogy kínzóimat első perctől fogva nem tekintettem embertársaimnak, hanem minden emberi vonást levetett, vadállatnál is alacsonyabb rendű lénynek, amely éppen ezért megmarhat, megsebesíthet, kínozhat, de emberi méltóságomat el nem veheti. Mint ahogy nem sérthet meg önérzetemben egy veszett kutya sem, ha megmar.

                   Ezt sugalltam magamnak minden válságos pillanatban, és ezt próbáltam átadni letört és segítséget megérdemlő rabtársaimnak is. Általában sikerült is lelki egyensúlyukat megtartani. Akinek nem volt lelki ereje, az elpusztult.

                   A főszereplők, akik életüket vesztették, a rehabilitálásuk már csak díszsírhelyet és azt eredményezett, esetleg utcát neveztek el róluk. Úgy érzem, hogy ha módjukban lett volna, élénken tiltakoztak volna ez ellen.

                   Ennek a folyamatnak keletről és nyugatról egyaránt tudatos túllendítése azután az 1956-os októberi eseményekhez vezetett!

                   Mi, túlélők pedig levonva a megfelelő tanulságokat, igyekeztünk többnyire szerény keretek között berendezni életünket, és ki-ki a maga területén jó munkával segíteni félrevezetett és a saját kárán is csak néha tanuló népünket még akkor is, ha az nem talált megfelelő megértésre. Különösen vidéken, a vezető helyeket betöltő személyek tudatlansága és nem egyszer rosszindulata miatt.

                   Kinyilvánítom azt a meggyőződésemet is, hogy az embereknek a Rákosi korszakban, s később is, a nehéz körülmények között tanúsított viselkedése nem szolgálhat alapul a magyar nép egyetemes elítéléséhez. Egyrészt azért, mert az emberek kíméletlen erőszak és terror alatt éltek, másrészt más népek történelmének tanulmányozása rávezetett – mint másutt is említettem -, hogy hasonló körülmények között más nemzetek fiai is, hasonló módon cselekedtek Nem nemzeti alacsonyabb rendűség játszik tehát ebben szerepet, mint néha elkeseredésemben néha felmerült bennem, hanem csupán általános emberi gyengeség. Hasonló hatások hasonló viselkedést váltanak ki.”

                                                                  Aranyi Sándor: Két akasztófa árnyékában /részletek/

                                                                                

                                                                        Kornfeld halála

 

                   Mégis gyanús nekem, Kornfeld már vagy két hónapja ki sem tette a lábát a kórházi barakkból, elsáncolja magát a munkája mögé, s ki nem menne az udvarra járkálni egyet. Nyilván attól fél, hogy megkéselik. Egy idő óta divatba jött a mi lágerünkben a besúgók kinyírása. Az ilyesminek megvan a hatása. De ki garantálja, hogy csak a sztukácsokat intézik el? Legalább egy biztos esetet ismerek, hogy alantas, személyes bosszú volt az indíték. Ezért Kornfeld önkéntes szobafogsága még egyáltalán nem bizonyítja, hogy ő besúgó.

                   Későre jár. Már az egész kórház alszik. Kornfeld így zárja beszámolóját:

                   „S egyáltalán, tetszik tudni, arra a meggyőződésre jutottam, hogy e földi életben nem érhet bennünket olyan csapás, amire rá nem szolgáltunk volna. Lehet, hogy látszólag nem érdemeltük meg a büntetést, nem azért sújtott le ránk, amiben vétkeztünk. De ha mélyebben belegondolunk, és alaposabban átvizsgáljuk életünket, rá fogunk bukkanni arra a bűnünkre, amelyért most kell lakolnunk.”

                   Ezek voltak Borisz Kornfeld utolsó szavai. Zajtalanul ment ki az éjszakai folyosóra, s nyugovóra tért egy közeli szobában. Mindenki aludt már, nem volt kivel beszélgetnie. Én is aludtam.

                   Reggel futkosásra, lábdobogásra ébredtem. Kornfeld testét vitték a szanitécek, egyenesen a műtőasztalra. Álmában fejbe verték, nyolc csapást mértek rá egy vakoló kalapáccsal. /A gyilkosságokat rögtön ébresztő után szokták végrehajtani nálunk, amikor a barakkok már nyitva állnak./ A műtőasztalon halt meg, anélkül, hogy magához tért volna.

                                                        Szolzsenyicin: GULAG- szigetcsoport /részlet/

                                                                    

                                                                          Legatyásítás

                

                   Az érdekvédelem hiányát elsősorban a parasztság érezte meg. A kötelező beszolgáltatás évről évre nehezedő terheit, tekintet nélkül az időjárás viszontagságaira, állandóan növelték. Míg korábban a vetés – és a szántóterületet vették alapul, később már az összterületet, akár a nádast is.

                   Párhuzamosan a beadásra kötelezett termékek köre is bővült. Jelentkezett egy másfajta tendencia is. 1951-ig elsősorban a kulákgazdaságok terhelését növelték, most már a közép – és a kisgazdaságokét szintúgy. Ezek terhelése is a duplájára nőtt.

                   Ennek ellenére a parasztság mégsem akart a téeszekbe lépni. Ebből a hatalom azt a következtetést vonta le, hogy a paraszt csak akkor lép be a kollektívába, ha teljesen „legatyásítják”. A hatalom a kulákokat 1950 - 51-re juttatta koldusbotra. 1951- 52-re az egész parasztság ilyen helyzetbe jutott. Ne feledjék, hogy Nagy Imre volt a begyűjtésért felelős, az illetékes miniszter!

                   A megtermelt termék ment a beszolgáltatásba, az érte kapott kis pénz pedig az adóba. Már 1949 őszén megjelentek a Szégyen – illetve a Dicsőségtáblák a falvakban. A Szégyentáblára kerülteket automatikusan föl is jelentették, hiszen a beszolgáltatás hazafias kötelezettség, elmulasztása közellátási bűntettnek minősült. Börtönbüntetéssel is sújtották, sőt internálás is lehetett a vége.

                   Sok százezer holdnyi föld maradt bevetetlen a tömeges földelhagyások miatt. Az 1952-es padlássöprések következtében az akkori 1, 2 millió parasztcsalád közül 800 ezernek nem maradt annyi gabonája, hogy a következő termésig a kenyér – és vetőmagszükségletét fedezze.

                                                                    

                                                                       Rákosi hatvan

                  

                    „Rákosi elvtárs 60. születésnapja, amelyet most ünnepelünk, egész népünk bensőséges, meghitt ünnepe – így kezdte laudációját Gerő Ernő március 8-án a Magyar Állami Operaházban tartott ünnepi esten. Majd ilyen mondatokkal folytatta:

                   „Népünkkel együtt ünnepel országunk határain túl is az egyszerű emberek sokasága, mert a mi drága Rákosi Mátyásunkat, aki nemcsak a magyar nép ügyéért harcol, hanem az általános emberi haladás, a demokrácia, a szocializmus, a béke magasztos ügyéért is, milliók és milliók ismerik és tisztelik az egész világon.

                   Tiszteljük és szeretjük Rákosi elvtársat, mert ő Lenin és Sztálin legjobb magyar tanítványa, és mert senki nem tett országunkban annyit, mint ő azért, hogy a magyar munkásosztály, a magyar nép Lenin-Sztálin útját kövesse, hogy megvalósuljon és elmélyüljön népünk barátsága a nagy Szovjetunió népeivel.

                   Tiszteljük, becsüljük és szeretjük Rákosi elvtársat, mert minden becsületes magyar, hazánk minden igazi fia érzi, tudja: Rákosi és a párt – egy! Rákosi és a magyar munkásosztály – egy! Rákosi és a magyar nép – egy!

                   Ez az út, amelyen Rákosi elvtárs vezet bennünket – Sztálin útja! Kívánjuk pártunknak, magyar népünknek, hogy még sok-sok esztendőn keresztül vezesse ezen az úton a mi szeretett Rákosi elvtársunk!”

                                                                         Társadalmi Szemle, 1952/részletek/

                                                                       

 

                                                     Este egy munkásvonaton

 

                                                 Mindig előkerül egy pakli kártya

                                                 Estefelé, a munkásvonaton.

                                                 A térdeken már ott a szerszámláda,

                                                 És járja, járja, járja a talon.

 

                                                 De szóljon most, de csattogjon a kártya,

                                                 A férfiember kedves virtusa,

                                                 Évődés, tréfa összecsap szikrázva

                                                 A füstös légben – álljon a tusa,

 

                                                 Mert olyan szép az, olyan szívig érő,

                                                 Jó diadal – nincs is rá semmi szó –

                                                 Ha tökfilkót, királyt és ászt leverve,

                                                 Utolsót üt a piros ultimó!

                                                                                         Zelk Zoltán /Csak részlet!/

 

                   NB: Ezt a versszerű rímjátékot igen szomorú valóság ihlette, ezért érthetetlen és hazug az optimizmusa. Ezt nevezik szaknyelven az „írástudók árulásának”. A földjükről elűzött parasztok egy része a hétvégeken így utazott, most már munkásként, hazafelé. Hét közben munkásszállások lakói voltak. A családjuktól távol, brancsokba verődve ittak, mint a gödény, és úgy éltek a szállásokon, mint a munkahely rabjai. Reggelire pálinka, a munka utáni szórakozásuk a sörözés volt, no, meg a kártyázás. Ennek a családokat szétzüllesztő életformának állít emléket ez a versecske, a maga kommunista módján.

                   Hát igen, ütötte őket a „piros ultimó”. Kisemmizte őket nemcsak a birtokukból, emberségükből is a kommunista rendszer. Más szín az életükben nemigen akadt, mint a szürke, esetleg a fekete. Azok a bizonyos szabolcsi „fekete vonatok”! Tele részeg, elvadult, szerencsétlen sorsú munkástömeggel, még 1956 után is.

                                                                  

                                                                   Rákosi hatvan II.

 

                                               Gyertek, lányok! Öltözzetek fehérbe!

                                               Szórjunk rózsát Rákosi Mátyás elébe!

                                               Hadd járjon ő rózsában bokáig!

                                               Éljen, éljen, Rákosi elvtárs, sokáig!

 

                   A Nádas utca végén, ahol az istenben boldogult Manyika védőnő is lakott, az ötvenes évek elején, az volt a kanászház. És még csodálkoztak a keceliek, hogy a Manyika néni nem volt mindig kifogástalan testi-lelki állapotban. Hiába, a hely szelleme!

                   Onnét indult hajnalban Vancsik Mihály bácsi a tülökkel vagy egy jó nagy dudával, esetleg kolomppal, amivel hívogatta a község disznóit, a süldő malacokat meg a kecskéket.

                   Sokszor maguk a gazdák hajtották ki a disznóikat két-három kutya segítségével a páskomra, amelyik a kanászháznál kezdődött és folytatódott a Bogárzó mellett végestelen végig, egészen az Arany János utcáig. Régebben ott is disznótúrta legelő volt, ahol az ONCSA-házak állnak. De leginkább azon a helyen, ahol most a Pintér vállalkozása terül el harckocsistól, szobrostól, rakétástól és repülőgépestől. Egyszóval: rozsdatemetőstül!

                   Akkor még értelmes célt szolgált, mert a Mihály bácsi minden falusi disznót felügyelt néhány loncsos-loboncos kutyájával. Ahol a mai fürdő van, ott volt a „kondakút”. Arról a környékről, főleg diszkós időben, gyakoriak a visítások és röfögések máma is. Ide hajtotta a kanász minden délben a disznókat itatni.

                   A kanászházhoz vitték annak idején a gazdák a disznójukat búgatni, ahol aztán olyan emse - és kanfesztivál kezdődött, hogy nekünk, suttyó gyerekeknek, öröm volt nézni és hallgatni. Mennyi pénzt összebúghattak a kanok az öreg kanásznak! De a kecske lányok is itt üzekedtek a kosokkal, hogy minél több Sztálin-tehén szülessen a faluban Rákosi Mátyás hatvanadik születésnapjára.

                                                                     +

                   Hol van már az 1948-as ősz, amikor csupa félelem volt Gabrielisz tanító néni élete! Amikor a LÁTOGATÓK kivették kezéből a nemzetiszín zászlót, és egy vöröset adtak a kezébe, mondván:

                    - A tanító néni olyan szépen mondja óráin a verseket, úgy szeretik a gyerekek, bizonyára tudná vezetni az úttörőket is.

                   Nem lett hűtlen sem a hivatásához, sem a gyerekekhez, és a vörös zászlót is ugyanolyan lelkesen lengette. Így lett belőle úttörővezető és a kultúra helyi zászlóvivője is egy személyben.

                   1952 nyarán a kalocsai Forradalmi Ezred katonái a szilosi rengeteg mélyén harcra készen várták a Tito-banda támadását. Ezért a madárdalos, zöld erdőben állomásoztak. De már unták a hosszú várakozást.  A lelkük kultúrára szomjazott!

                   Ezért felkérték a kultúra helyi nagyasszonyát, hogy apánk és nagy tanítónk 60. születésnapjára állítson össze egy színvonalas műsort. Ettől kezdve a tanító néni csak Rákosi elvtársról álmodott, aki meleg mosolyával megsimogatta a haját. Ettől csupa élet lett és lelkesedés!

                    Megszervezte a speciális kultúrcsoportot. A legjobb előadókat válogatta össze. És a legtehetségesebb gyermekekből verbuvált csapat felkészült a bevetésre:

                     Óda Rákosi elvtárshoz /vers/

                     Rákosi apánk rózsával bokáig / népdal és táncsoport/, és így tovább.

                     De a legnagyobb sikert az a részlet aratta, amelyet megőrzött az emlékezet. /Nagy taps! Kezdődhet az előadás!/

                   Egy orvosi rendelőben vagyunk. Az orvos, egy reakciós, trehány disznó, aki szabotálja a szocialista gyógyítást. Munka helyett nyugati bűnügyi ponyvát olvas, de az asszisztensnője már öntudatos DISZ-tag, aki lelkiismeretesen teljesíti az utasításait. Jönnek sorra a páciensek.

                   Első anyuka: - Jaj, doktor úr, a kisfiamnak nagyon fáj a lába!

   Az orvos oda sem néz: - Tíz aszpirin!

            Második anyuka: - Jaj, doktor úr, fáj a kisfiamnak a hasa!

   Az orvos oda sem néz: - Tíz aszpirin!

         Harmadik anyuka: - Jaj, doktor úr, a gyermekem fejére rászorult a bili!/ És valóban a gyerek fején volt egy zöld bili./

   Az orvos oda sem néz: - Tíz aszpirin!

                   A betegek panaszt tesznek a kórház öntudatos kommunista főorvosánál a reakciós alorvos trehány munkája miatt. A főorvos így inti az alorvost:

                                        - Kedves orvos szaktárs! Sokat panaszkodnak mostanában magára, hogy felületes munkát végez. Le sem vetkőzteti a pácienseit vizsgálat előtt.

                    Az alorvos megfogadja, hogy vetkőztetni fog.

                   Belép a rendelőbe egy teltkarcsú hölgy, akit, mielőtt megszólalt volna, vadul vetkőztetni kezdik. Már csak a kombiné van rajta.

                            Orvos: - No, most már mondja el, mi a panasza!

        A teltkarcsú hölgy: - De, doktor úr, én az új takarítónő vagyok!

                   A szavait óriási, erdőrengető derültség követte. A katonák és a korhadtabb fák csak úgy dőltek a nevetéstől. Óriási sikerük volt!

                   - Éljen Rákosi pajtás! – kiáltották együtt a katonákkal a megilletődött gyermekek. Aztán felszálltak a katonai teherautóra, és vörös zászlókat lengetve indultak hazafelé. Sikeresen megrendezték, korukat messze megelőzve, az első „valóság-sót”.

                                                                     

                                                        

                                                                 Megy Rákosi a Tanácsba,

                                                                 vele megy a fia, lánya.

                                                                 Jobbján munkás, balján paraszt,

                                                                 lába alatt zörg a haraszt.

                                                                 Feje fölött békegalamb,

                                                                 hangja mint a lélekharang.

 

                                                                      Keserű viccek                     

                                                                    

                   Keserű vicc ebből az időből:

                   A magyar – szovjet határon lévő záhonyi állomás főnökét beszámoltatja a közlekedésügyi miniszter a félévi átmenő forgalomról.

                   Az állomásfőnök elkezdi sorolni:

-          Kiment az országból 4000 vagon búza, 5000 vagon sertés, 100000 vagon alumínium, 3000 vagon gyümölcs, 600 vagon bőr,…”

A miniszter idegesen szakítja félbe:

 - Jó, jó, de mi jött be az országba?

Az állomásfőnök arcrándulás nélkül válaszolja:

-          A Mojszejev-együttes.

                                                                               §

                   A korabeli vicc szerint egy cigánynak nem tetszettek a hazai állapotok. Aladárt elkapták a határon:

                    - Állj! Hová mész.

                    - Hát most már sehová.

                    - És ha nem kapunk el, hová mentél volna?

                    - Hát a kocsmába muzsikálni.

                    - De hiszen a kocsma az ellenkező irányban van!

                    - De a vendégek erre!

                   A hegedűtokból előkerül egy Rákosi-kép.

                    - És ezt minek vitted volna magaddal?

                    - Honvágy ellen, instállom.

 

                                                          Ilja Ehrenburg levele Sztálinhoz/1952/

 

                   Kedves Joszif Visszarionovics!

                   Csak azért bátorkodom zavarni Önt, mert a kérdést, amit én magam nem tudok megoldani, rendkívül fontosnak tartom.

                   Úgy gondolom, hogy szocialista társadalmunkban a zsidókérdés egyetlen radikális megoldása a teljes asszimiláció, a zsidó származású lakosság egybeolvadása a körülötte élő népekkel. Félek, hogy a szovjet kultúra számos képviselőjének, akiket egyedül a származás köt össze, közös fellépése felerősítheti a nacionalista tendenciákat. A levél szövegében szerepel a „zsidó nép” kifejezés, ami felbátoríthatja a nacionalistákat és azokat az embereket, akik még nem értették meg, hogy zsidó nemzet nincs.

                   Valahányszor, amikor különböző bizottságokban, sajtókonferenciákon felmerül a kérdés, hogy miért tűntek el a zsidó nyelvű iskolák és újságok a Szovjetunióban, mindig azt feleltem, hogy a háború után megszűntek a zsidó települési körzetek, és hogy a zsidó származású állampolgárok újabb nemzedékei nem kívánnak elkülönülni azoktól a népektől, amelyek között élnek. A levél, amelyet tudósok, írók, zeneszerzők írtak alá, akik a szovjet zsidóság egyfajta közösségéről beszélnek, felerősítheti azt a visszataszító szovjetellenes kampányt, amit jelenleg a cionisták, a bundisták és hazánk más ellenségei folytatnak.

                   Haladó gondolkodású franciák, angolok, olaszok szemében a zsidó szó nem egy nép képviselőjét jelenti, számukra a „zsidó” vallási hovatartozást jelöl, s így a rágalmazók a levelet saját alantas céljaikra használhatják fel.

                   Meggyőződésem, hogy határozottan fel kell lépnünk minden olyan kísérlettel szemben, amely azt tűzi ki célul, hogy újjáéledjen a zsidó nacionalizmus, mely elkerülhetetlen áruláshoz vezet.

                   Úgy vélem, hogy ehhez egyfelől felvilágosító cikkekre van szükség, egyebek között zsidó származásúak tollából, másfelől annak a kérdésnek a tisztázására, ami egyébként magától a Pravdától ered, és ami oly jól megfogalmazódik a levél szövegében is, nevezetesen, hogy a zsidó származású dolgozók túlnyomó többsége mélyen elkötelezett a szovjet haza és az orosz kultúra iránt. Úgy gondolom, hogy az ilyen cikkek zavart keltenének a külföldi rágalmazóink körében, és használható érveket adnának a békéért küzdő barátainknak.

                                                                    

                  NB: Ez a levél a „nagy zsidó félelem” időszakában született, közvetlenül Sztálin halála előtt, amelyben Ehrenburg megpróbálja befolyásolni és kipuhatolni Sztálin döntését a zsidók további sorsáról. Egy író nem sokat tehetett, akármilyen csavaros eszű is volt, de megtették a Sztálint kezelő orvosok, akik egy orvospertől félve, eltették láb alól a vezért 1953. március 5-én.

                                                                    

                                                              Épületes jelenet

                 

                   Az alábbi „épületes” jelenet játszódott le a haldokló Sztálin körül:

                   Senki sem mert hozzá bemenni, pedig tudták, hogy ilyenkor már talpon szokott lenni.

                   Berija, akit nyomban figyelmeztettek, félrészeg állapotban rákiáltott Sztálin őreire:

                    - Nem látjátok, hogy mélyen alszik? Kifelé! Mindenki! És ne zavarjátok az álmát!

                   Tizenkét óra telt el az agyvérzés óta, amikor végre orvost hívtak, és erre a félnapos késésre senki sem tud magyarázatot adni. Amikor Sztálin a végóráit élte, Vaszilij, a fia odaüvöltötte Berijának meg a politikai vezetés összegyűlt tagjainak:

 - Ti mocskok, meggyilkoljátok az apámat!/Szerintem azt is hozzátette a jelzőhöz: zsidók/

Molotov szerint Berija később azt mondta nekik:

                    - Elintéztem, megmentettelek mindnyájatokat!

                   Sztálin haláltusája öt napig tartott. Az utolsó pillanatban hirtelen kinyitotta szemét, és a szobában lévők mindegyikére vetett egy-egy pillantást – emlékezett vissza Sztálin lánya.

 

                                                                               +

 

                   „Mihelyt Sztálin megbetegedett, Berija állandóan haragot forralt ellene, szidta, gúnyolódott rajta. Valósággal lehetetlen volt hallgatni. Érdekes, hogy mihelyt Sztálin arcán az öntudat nyoma látszott, amint magához tért, és ezáltal értésül adta, hogy fel tud kelni, meggyógyulhat, és mi szorongattuk a kezét – Berija azonnal Sztálinhoz rohant, térdre borult, megragadta a kezét, és csókolgatni kezdte. Amikor pedig Sztálin újra elvesztette az eszméletét, és behunyta szemét, Beríja fölkelt és köpött egyet. Hát ilyen volt az igazi Berija. Még Sztálinnal szemben is állnok, akit szinte istenített, és ugyanakkor kígyót-békát kiáltott rá.

                                                                Szemben a zsarnokkal. Hruscsov emlékezik. Bp. 1990.

                                                                               +

 

                                                               1953. március 5.

                                                                 

                   Ekkor kiáltottam a szomszéd Erzsike néni fülébe, mert csak ő volt hallótávolságban:

                    - Megdöglött a vén disznó!

                    Szegény asszony el nem tudta képzelni, hogy miért örülök én annak, hogy a disznó megdöglött. Aztán, természetesen politikai félórát rögtönöztem az udvarukon, és világosan kifejtettem, hogy csak metaforát használtam, Sztálint nevezvén vén disznónak. Én, ekkor már tízévesen, igen reakciós gyerek voltam!

                                                                    

                                                            Ha egy üzlet beindul

 

                   Ehhez a témához kapcsolódik, hogy 1952. szeptember tizedikén beindult és évtizedekig tartó ízléstelen, úgynevezett holokauszt-üzlet. Először a németeket pumpolták meg egy jóvátételi egyezmény keretében, amelyet az NSZK és Izrael kötött. A nyugatnémet kormány, /A keletnémet miért nem?/, a hitleri állam által a zsidók ellen elkövetett rémtettek jóvátétele címén vállalta, hogy 1965-ig 3, 45 milliárd márkát fizet az izraeli államnak. Ezt követően a két ország között diplomáciai kapcsolat létesült. Már az NSZK sem volt azonos a hitleri állammal, amely a szörnyűségeket elkövette!

                   A magyar állam is fizetett. Ki tudja mennyit és hányszor? Pedig szegények voltunk, mint a templom egere, és szinte vétlenek az egész akcióban.

                   Legutóbb a MÁV-on akartak behajtani valami elképesztő summát, mert szállította a zsidókat, de már a józanabb honfitársaik is sokallták ezt az áldozatokkal való üzérkedést.

                   NB: Vajon fizettek-e a románok, akik 810 ezer zsidót semmisítettek meg, minden külső kényszer nélkül, mocskos pogromokban? Causescunak, állítólag, minden kiengedett szászért 10 ezer márkát fizetett Nyugat-Németország.

                    Nekünk úgy meg kell becsülnünk minden felénk áradó rokonszenvet, „hála” a hazánk elpusztítására törő nyugati médiának, mintha lenne valahol a világon egy rejtett aranybányánk.

                  . Gondolatban meggyászoljuk a legyilkolt ártatlan magyar férfiakat, nőket és gyerekeket, még a meg sem születetteket is, de a szerencsétlenek tragédiájából nem nyitunk bankfiókot.

                    Ma is megdöbbenünk, amikor a régészek feltárnak egy középkori kemencét, amelyben egy asszony és két gyerek csontjait találják, mert a tatárok vagy a törökök elől odabújtak, de hiába, mert a zsúptetős házukat irgalmatlanul fölgyújtották, és ők ott pusztultak. Ez volt a jellemző magyar sors!

                   De folytassuk a gondolatsort! Az USA kétszer annyi bombát dobott le vietnami városokra, falvakra, mint a második világháború folyamán. Fizessen Uncle Sam az áldozatok hozzátartozóinak!

 

                                                                        A Liget

 

                   Ahol én egykor a kis-és nagylányokat sétáltattam, az a Nagyliget volt. Rendkívül buja flórával, és a bokrok tövén megbújó szerelem-padokkal, amelyeken üldögélve bontogattam a puha mellekhez vezető izgalmas utat.

                   Azt a régit, a gyerekkorit, nem mérnök tervezte, akinek nincs fantáziája, hanem maga a természet. Szinte trópusi sűrűségű növényzettel, amelyeknek a legszebb példányai egy hajdani lápvilág növényeinek leszármazottai voltak.

                    Óriás nyárfákkal, amelyeknek a gyökerei vagy száz éve, ha nem korábban, vágtak neki a földalatti útnak, hogy a mocsaras talajban mind mélyebbre ereszkedjenek, hogy az Ég felé, a Nap felé nyújtózkodhasson ezer nagy és kis ágával hatalmas lombkoronájuk.

                    Olaszliszt, gesztenye, zsidómeggy és szerecsendió, ami sosem ért be, de virágzott, és a dél egzotikus illatával volt tele a lombja. Éretlen termése illatozott, amely nem sima volt, mint az alma, hanem rücskös és haragoszöld.

                    Lehet, hogy még a török világ idejében kerülhetett ide valahonnan a trópusokról. Miért nem pusztult el mindjárt az első télen? Rejtély!

                    Sűrű bokrok pattantyúsan. Tölgyfa hatalmas terebélye, a kupakos makkok. Szomorú fűzfa, amelynek ágai már nem értek le a földig, de olyan volt az egész, mint egy hatalmas zöld szökőkút. Ez volt a Nagyliget. Csupa titok és búvóhely.

                   De a kiadós meccseknek a Kisliget volt a csatatere. Itt a juharfák és gesztenyék árnyékában rúgtuk a lasztit, amikor mindenki Kocsis vagy Puskás akart lenni.

                   Két gesztenyefa, egymáshoz közel, két kapufa. Sapka és sál a másik. Ebéd előtt jöhetett egy rövid fejelés, amihez elég volt egy gumilabda és két játékos. Jöhetett a fejjáték!

- A stukk kettőt számít! Onnan fejelhetsz, ahol a laszti földet ért!

                   Ha ebéd után öten összeverődtünk, focimeccs. A kisligetben nagyobb volt a tér, és az átszelő úton túl masszív beton lábú padok, hosszú ülésekkel. De a játéktér határa, mindig az út, azon túlról taccs.

                   Az egyik padon idős ember fekszik. Háttal a játéktérnek, pedig érdekelhetné, hogyan érnek be a gólok, és egy- egy cumóért mennyit kell rohanni és triblizni. Harsány kiáltozás:

                  - Passz a szélre! Ne cselezz fölöslegesen! Vágd előre! Három szöglet egy tizenegyes!  Mondtam már, hogy ne trinyózz! Mi dobjuk a taccsot, mert rólad ment ki!

                   Az ősz hajú férfi feje alatt szürke, zsíros micisapka. Kemény lehet a feje alja, de így is jóízűen alszik.

                   - Biztosan részeg! De srácok, a napon fekszik! Még napszúrást kap! Pedig abba bele is lehet halni! Nem lehet, csak elszédülni! Nézzük meg, mi van vele!

                   Körülszaglásszák, mint az óvatos kutyák. De nem mernek hozzányúlni. Pokoli a hőség, szólni kell neki:

                   - Bácsi, mért nem fekszik az árnyékba? Oda a fűzfa alá! Gyerekek, ez az ember halott! Nézzétek csak a szemeit! Gyertek ide! A bokrokat nézi nyitott szemmel, és egy zöld légy bántja, és nem kergeti el! Szólni kell egy orvosnak! Ott a bringád, rohanj a Tihanyihoz! Ne ahhoz! Az ki sem jön! Inkább az Antonihoz. Jó! De akkor én hajtok, mert az rokonom is!

                   A bácsi valóban halott. Tükrös szemeivel mereven néz az orgonabokrok sövénye felé, pedig az már régen elvirágzott. Ijesztő a mozdulatlansága, és a koszos ruhán is áttetsző soványsága. A feje, mint a halálé. Szeme ijesztő, mit a halak szeme.

                   Most nincs kedvük játszani. Itt feküdt már akkor is, amikor focizni kezdtek. És messziről egyre nagyobb félelemmel nézik az öregembert, aki halott.

                   - Ismeri valaki közületek? Nem erre lakik, az biztos. Ne menj még haza! Mi olyan sürgős? Várjuk meg az orvost! Vagy begyulladtál, hékás?

                   Megérkezik az Antoni doktor úr is, kerékpáron. A doktor úr már többet mond:

                    - Már három órája meghalt. Valószínűleg éhen. Ismertem. Egy magányos, tanyasi ember volt.                                                                         

                                                 

                                                               A birtokívek megsemmisítése

 

                   Játék az idővel. A földosztásnak nem voltam szemtanúja, bár éppen lehettem volna, de akkoriban éppen a járás megtanulásával voltam elfoglalva. Hogy éppen erről, az előbb elmesélt élményről, jut eszembe minden fontos állomás, amelyek ehhez a tragikus állapothoz vezettek

                   Midőn érettségi után a földnyilvántartónál kaptam átmeneti állást, éppen bűnös részese lehettem a hagyományos paraszti életforma utolsó írásbeli bizonyítékainak, a birtokívek fizikai megsemmisítésének.

                   Ládaszám dobtuk szemétre a hajdani kincset, amelyért egykoron annyi aggodalom, reménykedés támadt egykori gazdájuk szívében, két karjukban pedig megvolt a műveléséhez szükséges erő és szorgalom. Mindegyik borítóján a tulajdonos neve, belül a birtok helye, művelési ága, területe holdban és négyszögölben.

                   Amíg így ügyködtünk, a tanácsház folyosóján már ott sürgött-forgott az új tulajdonforma, a Kinizsi szakszövetkezet első elnöke, dr. Szőke János. Akinek nagyszabású tervei voltak. Rendkívüli ambíciói és agilitása, hogy tisztességes, hozzáértő vezetéssel felvirágoztassa az új fazonú gazdálkodási formát. Mindenki javára! Ebben tévedett, és ezért rövidesen el is bukott.

                   De térjünk vissza a földosztáshoz! 1945-ben hiába osztott Nagy Imre propaganda földeket a nincsteleneknek, ha nem adott hozzá lovat, ekét, vetőmagot. A kitűzött négy cövek leverése kevésnek bizonyult. Ezek az újbirtokosok nem sokkal később könnyű szívvel szabadultak meg az adománytól.

                   Amikor öt év múlva Rákosi kinevezte begyűjtési miniszterré, bezzeg nem mert a parasztok könnyes, csalódást tükröző szemébe nézni. Meghúzta magát a párt fellegvárában.  Sokáig nem vett tudomást a nevében és hozzájárulásával végrehajtott aljasságokról. Az akkori Nagy Imre, aki autodidakta volt a földművelés tudományában, annak bizonyult a bajok orvoslásában is. Azaz a politikában. 1953-ban, amikor a moszkvai elvtársak, hogy a Magyarországon felhalmozódott feszültséget levezessék, átnyújtották neki a hatalom aranyalmáját, előléptették miniszterelnökké.

                   De csak csetlett-botlott a Rákosi támasztotta akadályok között, és nem jutott még a földügyben sem egyről kettőre. Gőze nem volt a parasztság jövendőjéről, hiszen csak a szovjet példa lebegett és lebeghetett előtte. Ez pedig eltakarta a magyar valóságot. Esküszöm, hogy nagyon örült, amikor végre leváltották.

                   Tett néhány bizonytalan lépést, de jó kommunistaként állandóan fenyegette a paraszttársadalmat, mint moszkvai társai. 1953-ban elmondott beszédének nagy része ezért lett csak olyan mézesmadzag, amelyet az üröm keserű levében is megáztatott. Hallgassunk bele!

                   „A bírósági és kihágási eljárások nagy száma, a széles körben alkalmazott adminisztratív módszerek, a begyűjtés, az adóbehajtás, a kuláklista, a tagosítások terén elkövetett túlkapások és visszaélések, valamint egyéb zaklatások sértették a lakosság igazságérzetét, megrendítették a törvényességbe vetett hitét.”

                   Te Jó Isten! Mennyi minden sértette már a lakosság igazságérzetét mát kilenc éve! Nagy Imre csak akkor merte kimondani, amikor néki ideiglenes hatalom adatott. Vétkesek közt cinkos, aki néma. Most jön az üröm-rituálé:

                   „Szent meggyőződésem, tisztelt Országgyűlés, hogy a magyar dolgozók Pártjának vezetésével és javaslatai alapján, összeforrva a néppel, az eddiginél sokkal biztosabban haladunk majd e,.lőre új gazdaságpolitikánk célkitűzéseinek megvalósításáért hazánk felvirágzásának, népünk jólétének útján, ragyogó jövendőnk, a szocializmus felé.”

                   Az „összeforrva a néppel” közhelyet elmondta már legalább százszor Rákosi, és a vidéki kis Rákosik százezerszer, ugyanannyi kis és nagy tribünről. De ha megkérdezték volna tőlük, hogy tulajdonképpen mit is jelent, csak hebegni tudtak volna. Majd elmondja még Kádár János is, miután Nagy Imrét is, az utolsó moszkovita magyart is kinyírta 1958-ban.

                   Jellemző, hogy évtizedeken át Kádár azzal is megspékeli, hogy nyelvhelyességünk egyik alaptörvényét, az összeolvadást, ami ötödikes tudnivaló, nem ismeri, következetesen a szocializmus út-ján fog haladni. Mint később kiderült, a biztos szakadék felé. És sem a nyelvi, sem a gazdaságpolitikai baklövéseket nem meri szóvá tenni senki ennek a szegény szellemileg csontsovány helytartónak.

                    „Aki nincs ellenünk, velünk van” Hány ember volt az a „mi”? Rákosi idején négy emberből állt. Most hány tagú lett a párt? Mert például tagkönyv nekem is jutott, de milyen szerepe volt egy hozzám hasonló köztagnak? Minden hónapban nyálazhattam piros kis könyvecskémbe a bélyeget!

                   Akiket bizonyosan maga mögött tudhatott, azok a munkásőrök, az ügynökök és az „ideiglenesen hazánkban tartózkodó” szovjet csapatok voltak. Ez 1989-ben a napnál világosabban kiderült.                                                                       

                                                                           A katonakönyv

 

                   Amikor már az édesanyámék azt hitték, hogy Kiss Károlyként az apám hosszabb, nyugalmas révbe ért, tévedtek. 1952 elején lecsapott a mennykő! Bemondta a rádió, hogy ezután minden férfi csak a katonakönyve felmutatásával alkalmazható.

                   Hármasban megbeszélték, a harmadik személy alatt mindig a Juhász Miska bácsi értendő, hogy most is ahhoz a Kiss Károlyhoz fordulnak, akinek az első papírját eddig is használták. Apám most nem vett részt az akcióban, mert úgy gondolták egy ÁVH-s megjelenése megnyugtatóan hat a Kiss Károly idegeire. Egy ÁVH-s mororral ki is mentek Monorra, és úgy tűnt, hogy a dolognak nincsen semmi akadálya. Már elő is készítették az ezrest, de most busszal, a helyi járattal, mentek le egyik este Monorra.

                   A férfi és a Miska bácsi be is mentek a szobába, hogy az adásvételt négyszemközt elintézzék. Anyám közben a konyhában várakozott. Rajta kívül még ott tett-vett a háziasszony és annak egyik lánya, aki igen gyanúsan viselkedett. Alig töltött ott néhány percet, kendőt vetett vállára, és sietve kiment az ajtón. Anyám talpa alatt kezdett forrósodni a talaj. Negyedóra múlva meg is jelent egy rendőr, aki mindkettőjüket őrizetbe vette. Így mentek azután hármasban a legközelebbi buszmegállóhoz, ahonnan gyakorta indult Budapestre járat.

                   A kísérőjük bement telefonálni a közeli fülkébe, nyilván erősítést kért. Hiszen mégis csak egy ÁVH-st kísért. Ekkor nyílt alkalmuk a szökésre, és a két értelmes ember ezt ki is használta. Megfogták egymás kezét, és mit gyerekkorukban játék közben, visszarohantak Monor felé.

                    Meghúzták magukat egy szalmakazal oldalában, és megbeszélték a legsürgősebb tennivalókat. Menteni, ami menthető! A legnehezebb helyzetben Miska bácsi volt, aki feltűnés nélkül nem léphetett le, hiszen ÁVH –s egyenruhát hordott. De volt otthon egy be nem jelentett pisztolya, ami nagy bajt okozhat, ha házkutatást tartanak.

                   Tehát anyámnak kellett akcióba lépnie! Egy kis átváltozás. Szépen bekötötte a fejét a nyakában lévő sállal, és a monori megállónál lesben állt. Az utolsó pillanatban sikerült az egyik Pest felé induló járatra fölugrania. Az első menetet megnyerték! Aztán a pesti megállótól taxival rohant a vasútállomásra, és a várt vonattal egy időben futott be.

                    De már szó nélkül húzta is magával apámat, hogy most semmi sem fontos, csak a pisztoly eltűntetése, mert azért a Miska bácsit hadbíróság elé is állíthatják. Felrohantak Budára. A háziak el sem tudták képzelni, hogy mi ez a nagy kavarodás és keresgélés, de azért megértették, hogy ne szólj szám, nem fáj fejem.

                    Az ominózus fegyvert megtalálták, és anyámék már ott sem voltak. A pisztolyt tavaszi kabátja alá rejtette, és az övét jól megszorította, nehogy kicsússzon alóla. Útközben, az első adandó alkalommal, bedobták egy csatornanyílásba, és rögtön megkönnyebbültek. A második menetet is megnyerték!

                    Az biztos, hogy a Miska bácsit letartóztatják, de apám sem ússza meg, mert most már mindkettőjüket figyelni fogják. Csak a Miska bácsit ne büntessék meg keményen, mert akkor nekik is végük egy életre! Egy ÁVH-s és lepaktált a bujkáló ellenséggel! Ebből halálos ítélet is születhet!

                    Összepakolva apám minden holmiját, igyekeztek gyorsan eltűnni. Csak ki a házból, az utcából, a városból minél előbb! A reggeli hajóval menekültek Kalocsára. Miska bácsit valóban letartóztatták, és vizsgálati fogságba került!

 

                                                                     Juhász Anna küzdelme

 

                   Volt egyszer egy nyolcéves kisgyerek a Liget utcában, és annak egy szép nevű dédanyja, akit Juhász Annának hívtak. Amikor magukra maradtak, és ez sajnos gyakran előfordult, ők ketten voltak az egész család. Egészen vagy félig árvák mind a ketten, egy közös sorsban összekötve. Egy hetvengyolc éves vékony csontú öregasszony és nyolcéves dédunokája. Most ő mesél:

                   Valamikor, vagy hatvan éve, kis srác koromban, mindig a dédanyámmal mentünk ki a temetőbe Halottak napján. Emlékszem, milyen igyekezettél tépte le szülei sírjáról a gazt, hogy kibontsa a régi temető legelhagyottabb sarkában a megfeketedett, szétmálló fakeresztet, amiről már igen régen lekoptak a nevek. És a hó verte, eső mosta betűk helyére, a már félig földbe süppedt keresztfára, felkötözze azt a néhány szál, fagytól megóvott fehér őszirózsát.

                   Már hajolni is nehezen bírt, de ezt a haláláig minden évben megtette. Pedig már csak ő emlékezett az arcukra, de amíg élt, ezeknek a halványuló arcoknak az emléke kényszerítette őt, hogy véglegesen ne hunyjanak ki az egykori szülői szemek fényei.

                   Mert olyan szegények voltak, hogy nem futotta fényképészre, aki a maga módján biztosítja az örökkévalóság hamis látszatát. Hiszen csak juhászok és kapások voltak, a sok-sok névtelen magyarból álló ország egyszerű és szorgalmas lakói. Nekik nem futotta arra, hogy kérkedő, angyalszobros kriptát építsenek a holttestük fölé.

                   Én csak némán néztem dédanyám küzdelmét a folyandárokkal és a térdig érő gazzal, és tudtam, hogy rövidesen ő is elmegy közülünk, és hiába álltam fölötte, vagy segítettem gyerekkarjaimmal tépni a szívós és erőszakos vegetációt, magamra maradva, nem lesz sem erőm, sem időm, hogy tovább folytassam ezt a kilátástalan küzdelmet. Rövidesen lesznek nekem is gondozásra váró halottaim, akiknek a valódi arcáért nekem is harcolnom kell a gyorsan múló és könyörtelen idővel.

                                                                          Sírfelirat

 

                                                      Mindent megtettem, amit megtehettem,

                                                      Kinek tartoztam, mindent megfizettem.

                                                      Elengedem mindenki tartozását,

                                                      Felejtsd el arcom romló földi mását!

                                                                                         Dsida Jenő

                                                                   

                                                                Imádságos esték

                  

                   A Liget utcában méteres vastagságú a hó. Az ifjak és öregek igen örülnek ennek. A kisgyerekek orra piros, mint a paprika, az arcuk, mint az érett paradicsom. Nehéz becsalogatni őket az utcáról, pedig már lement a nap. A nap? Ott bujkált a sötét felhők mögött egész nap! Csak arról tudták meg, hogy befejezte rosszul végzett szolgálatát, hogy hirtelen rájuk szakadt a sötétség.

                     A kisfiú is gondolt egyet, bár éppen a dédanyjától tudja, hogy okosság a sötétben is világít, de egyedül unalmas lett ez a kinti világ. Ő is lerázta a konyha küszöbén kucsmájáról, kabátjáról, gumicsizmájáról pedig ledobogta a vidámság havát.

                    Kezeit a sparheltnél melengette, mert igen rászolgált mind a kettő, olyan sok hógolyót gyúrtak és dobtak célba. És hangosan, mintha még mindig a tárasakkal viaskodna szóval is, a dédanyónak elmeséli, aki egész nap ki sem mozdult a konyhából:

                    Olyan szánkót látott, amiben maga a Mikulás ült. Isten bizony! Két ló húzta, és csengő szólt a lovak nyakán. Az igaz, hogy a Mikulás napja már régen elmúlt, de ez mégiscsak ő volt. Nagyon messziről jöhetett ez a szánkó, mert Mikulásnak még a szemöldöke is fehér volt. Még a hosszú bajsza is!

                    Szakálla az most nem volt, de annak, aki mögötte ült, még a szemei sem látszottak, úgy be volt bugyolálva. Az csak a Krampusz lehetett, aki most nem volt szolgálatban. Jól látta, mert a hó világított annyira! És éppen akkor kinyílott a mennyei bolt is, és kezdtek világítani a csillagok, mint a Mikulás lovának patkószögei, amikkel a Lajos bácsi szokta vasalni.

                    - Jól van, jól van, kisfiam! Csak edd meg ezt a tányér cukros káposztás tésztát vacsorára, ami a déli ebédből megmaradt! 

                   A dédmama közben tőzegtéglákat dob a parázsra, hogy láng lobogjon, és utoljára még fölmelegítse a kiskonyhát.

                    - Farkasordító hideg lesz az éjjel, ha tényleg csillagos az ég – mondja, amikor nagy nehezen lehúzza a fiúcska lábáról a szoros gumicsizmát, és letekeri lábáról a vizes kapcákat:

                    - Milyen hidegek a kis lábaid! Tedd ide őket gyorsan a lavórba, még meleg benne a víz!

                   Aztán lemossa, dörzsölgeti a fehér és hideg lábfejeket.

                    - Bújj gyorsan az ágyba, kisfiam! Majd forró téglát is teszek a lábadhoz, hogy még melegebb legyen a dunyha alatt. Az is jót tesz a hideg lábacskádnak. Reggelig megszáradnak a kapcáid meg a csizmád sporhelt közelében, ha a relajtót is kinyitom.

                    - Addig ne aludj el, amíg én is melléd nem bújok, és együtt el nem mondjuk az imádságot apádért, anyádért, akik most nincsenek velünk. Arról meg ne feledkezz el, hogy egész életedben minden nap imádkozz majd értem is. Tudod, hogy megígérted!

                    Amikor ezt megteszed, veled lesz majd az Isten. De ha rólam elfeledkezel, az Isten is magadra hagy. Nélküle pedig nem boldogulsz az életben! Imádkozzunk hát a családunkért és minden bajba jutott embertársunkért!

                   Imádkozzunk hát még egyszer, hatvan év múlva, az angyalok nyelvén, lélekben, kedves Juhász Anna, drága dédanyám!

              Egyszerre mondja a nyolcéves kisgyerek a hetvennyolcéves dédanyjával, a farkasordító hideg éjszakában, Jézus Krisztus imádságát:

                   Mi Atyánk, aki a mennyekben vagy, szenteltessék meg a Te neved! Jöjjön el a Te országod! Legyen meg a Te akaratod, miként a mennyben, úgy a földön is! Mindennapi kenyerünket add meg nekünk ma! Bocsásd meg a vétkeinket! És ne vigyél minket a kísértésbe, de szabadíts meg a gonosztól! Ámen.

                   Imádkozzunk hát még egyszer, hatvan év múltán, az angyalok nyelvén és lélekben, kedves Juhász Anna, drága dédanyám:

                   Pater noster, qui es in caelis, sanctificetur nomen tuum. Ad veniat regnum tuum; fiat voluntas tua sicut in caelo, et in terra.

                   Panum nostrum citidianum da nobis hodie: Et dimitte nobis debita nostra, sicut et nos dimittimus debitoribus nostris. Et nos inducas intentationem; sed libera nos a malo. Amen.

                                                                  

                                                              A dédanyám halála

 

                   Apám akkor már ismerte Budapestet, és jól tudta, melyik a legrövidebb út a hajóállomásig. Kalocsán kiszálltak, és apám a Szeberényiéknél maradt. De anyám sietett haza a vonattal, mert a dédanyám halálos ágyán feküdt. Mi ketten őrködtünk az ágya mellett: Juhász Julianna, a testvére, és én, akinek a lelkére kötötte, hogy minden nap imádkozzak érte. Olyan szép csendes, fájdalom nélküli halála volt, amilyent és is szeretnék magamnak. És amivel az Isten a legszebb lelkeket jutalmazza.

                    Egyre hosszabb ideig aludt, és amikor fölébredt, szinte a halálból, csodálkozva nézett körül. Anyám tudta, hogy sürgősen haza kell hívni apámat, hogy elbúcsúzhasson a nagyanyjától, aki anyja helyett anyja is volt, egy személyben. Üzent neki, és még aznap este, autóstoppal, haza is érkezett. Mellette volt, amikor Juhász Anna végtelen álomba merült. Nem volt bennünk nagy fájdalom, csak meghatottság, és biztosak voltunk abban, hogy most már az Istennél van. És találkozott a lányával, aki szintén megérdemelte ezt a jutalmat.

                   Azt már gyerekkoromban megfigyeltem, hogy mindig annak az embernek a temetésén vannak a legkevesebben, aki leginkább rászolgált a megbecsülésre.

                   Ott voltak a szomszédok, mindkét testvérének a családja. És mi ketten anyámmal. Apám természetesen, nem jöhetett ki a temetőbe. Ekkor már bujkált. István bátyjának a fia sem, a Miska bácsi, mert éppen vizsgálati fogságban volt.

                   A temetés után néhány nappal bizonyosan megtudtuk, amit előre sejtettek a szüleim, hogy letartóztatták, és vizsgálati fogságba került.

 

                                                                   Idézés a hadbíróságra

 

                   Anyám idézést kapott a hadbíróságról Juhász Mihály ügyében. Alig szállt föl Kecelen a vonatra, és a sarokban magányosan sírdogált, amikor egy idős férfi részvéttel megkérdezte:

                    - Mi bántja, fiatalasszony?

                   Anyámnak jól esett az érdeklődés, és elpanaszolta, hogy milyen ügyben idézik Budapestre, a hadbíróságra. Mért titkolózott volna? Kiderült, hogy aki érdeklődött a sorsa felől, az nem volt más, mint az egyik kalocsai bíró.

                    Az jól ismerte a hadbírósági felállást. Mindjárt javasolta is, hogy azonnal fogadjon ügyvédet. A legtisztességesebb háromnak föl is jegyezte a nevét. Az első helyen Kozma Tibor neve állt, hát ahhoz fordult, amikor Budapestre ért. Sikerrel járt a megismerkedésük, vállalta az ügyet. Anyánk bement utána Bazilikába, és Máriának mondott köszönetet érte.

                   Most már megnyugodva lépett be a hadbíróság folyosójára, mert a balján már az ügyvédje haladt. Behívták az egyik ajtón. Benn egy idős ügyész fogadta, aki hellyel kínálta, és biztatta, hogy őszintén mondja el, mi is történt azzal a katonakönyvvel. Természetesen úgy tanúskodott, hogy Miska bácsira a legkevesebb súly essen, hiszen az unokatestvére kívánságra vállalta az ügy lebonyolítását. Rokoni, testvéri szeretetből.

                   Amikor a kihallgatás befejeződött, azzal váltak el a védőjétől, hogy valahányszor hívják, nélküle ne menjen. Ez megnyugtatta.

                   Juhász Mihály ügyében még kétszer kihallgatták, utána tárgyalásra idézték. Megint az ügyvédével ment, aki menet közben felkészítette, hogy mit mondjon, mit ne. Vajon milyen fordulatot vesz az ügy? Látták a folyosón azt a férfit is, aki feladta őket. Nem mert anyámra nézni, amikor elhaladt mellette.

                   Sokan várakoztak a folyosón, a különböző bűnügyek szereplői. Anyám izgatottan várta a Miska bácsit, hogy milyen állapotban vezetik be. De a pillantása megnyugtató volt, amikor két fegyőr kíséretében megjelent.

                   Az ügyész is elfoglalta a helyét, és elsőként anyámat szólították. A bíró nagyon udvarias volt. Tájékoztatta arról, hogy a férjével kapcsolatban nem, de Juhász Mihállyal kapcsolatban a legőszintébben kell vallania. Anyám minden kérdésre ugyanazt válaszolta, mint korábban. Bízott a védelmében, és úgy tűnt, hiába! Amikor kivonultak ítélethozatalra, és belenézett az ügyész feljegyzéseibe, az ügyvéd odasúgta anyámnak:

- Meneküljön, mert a letartóztatását fogja kérni a halálbíró!

                    - Nem tehetem, mert egyszerre ketten nem bujkálhatunk – válaszolta anyám határozottan.

                   Aztán kihirdették az ítéletet, és mindkettőjüket felmentették. Az ítélethirdetés után a bíró négyszemközt azt mondotta anyámnak:

                    - Ha beszél a férjével, mondja meg neki, hogy jelentkezzen, mert nem élet ez maguknak. Nem kapna csak egy csekély büntetést.

                   Apámat, távollétében, háromévi szabadságvesztésre ítélték. Ez lett volna az a csekély büntetés? Még egy évig folytatódott a bujkálása.

                                                                     

                                                                                 Hanyatt

 

                   A balsikerű monori kísérlet és dédanyám halála után apánk itthon bujkált. Ez már olyan fél illegalitást jelentett, mert hivatalosan a rendőrség nem tudott róla, de a szőlőszomszédok, mint a Fenyvesiék, bizonyosan tudtak, mert a szőlőben dolgozgatott. A kinti kunyhóba húzódott a nyári zivatarok idején, és annak a hűvösében még alhatott is. Bár ő sem volt aluszékony fajta!

                     Ha az édesapám nem ért haza idejében, anyám aggodalmaskodva mindig elébe ment. Félt, hogy valamilyen módon végez magával.

                     1952 első felében még előfordult, hogy valamelyik rendőr váratlanul betoppant hozzánk, és szétnézett. Egy Gál nevű látogatásaira emlékszem, de azzal mások is hadilábon álltak. Korábban éjjel gyakran megverték az ablakunkat:

                    - Rendőrség! Házkutatás! Nyissák ki!

                    Képes volt az éjszaka kellős közepén végig caplatni a szobákon, és morogva szidni a mocskos reakciósokat.

                    A sok kívánság összegződik valamelyik mennyei hivatalban, és az történik, ami a Gállal. Tudniillik a mennykő, ha jobban tetszik, az Isten nyila, végzett vele, villám formájában.

                     De az év második felében ezek a „látogatások” már elmaradtak.

                     Ha rosszra fordult az idő, akkor a padlástérben, vagy éppen a legbelső szobában olvasgatott. Még a legbelső szoba is biztonságos volt. Olyan értelemben, hogy ott sem lehetett a sarokba szorítani. Mert az ágy alatt, a kamra és az udvar felé, vágtunk egy lyukat falon, amin át egy vékonydongájú ember, mint apám, könnyen kiférhetett, és leléphetett. Röviden, a kor nyelvén: Biztosítás – biztonság!

                   Apám leggyakrabban a padláson töltötte a napjait, mert annak a keleti végén a nyári, őszi, tavaszi derű idején a fény, két kör alakú nyíláson át, mint két fényszóró, végigpásztázta a padlás mindig poros földjét. És elég világosságot nyújtott az olvasáshoz. A déli nap melegét megitták az eperfák, az időjárás sohasem volt elviselhetetlen.

                    A nagy padlásnak volt egy kisöccse, amelyik akkor keletkezett, amikor a háztetőt szélesítették.  Ide is kiválóan el lehetett rejtőzni. Az olyan sovány embernek, mint amilyen apám volt, ideális búvóhely. Már amennyire ideális tud lenni egy mindig levegőtlen, fülledt terecske a „sötétben bujkáló ellenforradalmárnak”. Egy nagyobb kosárral, esetleg egy tele zsák gabonával, kukoricával el lehetett födni a nyílását. Ebbe a barlangba rejtettem értékes kincseimet, mint Robinson a zátonyra futott hajóról a magáét, a bennszülöttek elől. A stikiben szerzett aprópénzemet vagy a cigarettás dobozt.

                   Tehát elég gyakran vittem föl apámnak ennivalót - innivalót, hogy ne kockáztasson semmit sem. Egy masszív, sűrű fogú létra, de inkább emelkedő lépcsősor vezetett föl az ajtóig. Mint ama Jákob lajtorjája a Mennyig, amelyen unatkozó angyalok jártak le s föl. Az első pillantásra megállapíthatta bárki, aki rá kíváncsi, hogy nem pancser ács készítette.

                   Mellette terpeszkedett a dézsa, ami az esővizet gyűjtötte össze a mosáshoz. Mert anyám állítása szerint a lágy esővíz volt ahhoz a legjobb. Tényleg puhának, selymesnek éreztem én is, ha belepancsoltam. Bár akkoriban olyan ritkán esett, mint a régi Egyiptomban, legalább szűk három évig. Addig, amíg a tartós szárazság pusztított növényt és állatot, a mosáshoz az udvari kerekes kút kiapadhatatlan vizét használtuk.

                   Minden mozdulatunkkal, ki nem mondott szavunkkal apámat féltettük, de arra még véletlenül sem gondoltam, hogy éppen én kerülök bajba. Egyik alkalommal nyugodtan lépkedtem fel a hosszú lépcsőn. Állapodjunk meg ebben a terminus technicusban! Az egyik kezemben az ebéd, másik kezemben a padláskulcs, mert annak az ajtaja mindig zárva volt.

                    Az a kulcs babrált ki velem. Mert megfordult a zárban rutinosan, de aztán se szó, se beszéd, kiugrott belőle. Az egyetlen szabad kezemmel abba kapaszkodtam, tehát a kulccsal együtt én is hanyatt estem. És mivel a szárnyaim ekkor még csak pihések voltak, úgy jártam, mint Ikarosz, Dédalosz fia, akivel a napsugarak kibabráltak. Én csak olyan három-négyméteres magasságból siettem a föld felé.

                   Ez elég gyorsan lefolyt. De amikor ott lenn hanyatt feküdtem, csak az volt a szokatlan, hogy nem kaptam levegőt. Hápogtam, mint parton a hal. És valami nyöszörgés-szerű hangot is adhattam testem valamelyik nyílásán, amely leginkább egy éppen akasztott emberé lehet, amikor a kötél a gigáját szorongatja. Egy percig lehettem szippantásnyi levegő nélkül, de higgyék el nekem, nem volt fájdalmas.

                    A zuhanás meg ez a szokatlannak tűnő hang igen bátorrá tette apámat, mert elkezdte bontani a tetőt, az útjában álló cserepeket az udvarra dobálta, hogy minél előbb hozzám férhessen. Még mielőtt a házunkat végképp megkopasztotta volna, anyám is előkerült, a karjában vitt be a szobába, és letett az ágyra. De ekkor már intenzíven lélegeztem.

                    Teljesen fölösleges volt a Tihanyi doktort kihívni, mert csak azt állapította meg: „Ilyen fiatal korban a csontok még rendkívül hajlékonyak. Húsz forint! Viszontlátásra!”

                   Érdekes módon még egy kis horzsolás sem látszott a testemen. Később egyetlen kék folt sem! Ezek szerint, ahogy Kecelen mondani szokták:

                    „Szűz Mária kötényébe estem”.

                    De amikor én helyszíni szemlét tartottam, ez volt életemben az első és az utolsó, megállapítottam, hogy az esővizet gyűjtő dézsa szélétől jó, ha 30-40 centire volt a gerincem. Ha arra pottyanok, húzhatták volna a lélekharangot. Az pedig megint csak pénzbe került volna.

                                                                

                                                                         Egy szemtanú

 

                   1952–ben igen gyakran emlegették a mindennapi kenyeret nemcsak a templomi imádságban, hanem az egész faluban. A nagyanyánk azt mesélte róla, hogy valamikor tiszta búzából egyszerre 3-4 dombos hátú kenyeret is sütöttek a kemencében. Mindennapi kenyerünket add meg nekünk ma! – mondtuk a vasárnapi imádságban. Eljött az idő, 1952-ben, hogy a Balogh Feri bácsikhoz, a boltoshoz, kellett fohászkodnunk:

                   - Adja már ide a mindennapi kenyerünket-jegyre!

                   Mivel engem tartottak a családban a legügyesebbnek, ezért rám bízták a sorban állást. Tudták, hogy hetedikes létemre sem kell félteni, hogy kilöknek a sorból a felnőttek. Még tanítás előtt el kellett intéznem, mert az első óránk a Kerényi tanár úrral volt. Attól meg úgy féltünk, mint az ördögtől! Ez a gondolat sem engedte, hogy pipogyán feladjam a helyem. Órákig álltunk, beszélgettünk, fagyoskodtunk. Végre megjött a kenyérszállító autó!

                   Benn tanakodtak egy ideig, azután előttünk is kinyílt a bolt ajtaja, mint a mennyországé. Csak úgy áradt kifelé a friss kenyér illata! Feri bácsi úgy állt az ajtóban, mint egy arkangyal, aki most dönti el, ki mehet a mennybe vagy a pokolba:

                    - Először azok jöjjenek, akiknek a legsürgősebb! Engedjék azt a kislányt! Kerényi tanár úr már nyolckor várja!

                   Az igazság az, hogy majdnem szemközt laktunk a bolttal, és az egész család hozzá járt vásárolni mindent. Volt protekciónk, no! De a sorban állást nem lehetett megtakarítani.

                   A lámpába való petróleumot is sorban állással szereztem, mert abból is csak fél litert adtak egyszerre. Anyámmal kifundáltuk annak a módját, hogyan lehet az egész falut bejárni, és legalább két litert összegyűjteni. Egy szatyorba jól elbújtatta kétliteres kannánkat, a kezembe meg szorongattam a félliteres butykost. Négy boltnál is sorban álltam, és az ott kapott adagot beleöntöttem a kannába.  Mire az ötödik felest is megkaptam, tele lett minden edényem.

                    - Ésszel él az ember – mondta az édesanyám, amikor győztesen hazaértem a „terméssel”.

                   Egyszer a Tüzép-telepnél álltam sorban mészért. Legalább ötvenen, ha nem többen, idegesítettük ott egymást, amikor a műúton megállt tíz fekete autó. Hát, Uramisten! Rákosi Mátyás szállt ki az egyikből, és odajött hozzánk.  Kiadta az ukázt a tüzépeseknek, hogy gyorsabban szolgáljanak ki bennünket, ne legyen ez a csoportosulás.

                   Nálam akkor éppen egy füles kosár volt. Benne egy konyharuha, és alatta tíz forint a mészre. Hát, ahogy bámészkodtam, valaki kilopta belőle a ruhát is, a pénzt is. Mire adtak volna, nem volt meg a rávalóm. Nagyon féltem hazamenni, de szerencsére, nem vertek meg.

                   Ez a látogatás azért volt érdekes, mert a Laki Miskáékat akkor lakoltatták ki Kecelről, mert a fiuk, aki velem járt együtt, kiszurkálta az osztályban lévő arcképen Rákosi Mátyás szemeit. Hetes volt, a szünetben bennmaradt, és unalmában megtette. Ez akkoriban főbenjáró bűn volt!

                                                                    

                                                                             Az ingázók

 

                   Az ötvenes évek kezdetére igen sok új fogalom került forgalomba. Parázs nyelvészeti viták folytak értelmiségi bozótosokban arról, hogy lehetne magyarra lefordítani az orosz „grazsdanyin” szót: Elvtárs? Néptárs? Nemzettárs? Polgártárs?

                   S a nép, az is Isten áldotta nép sokkal egyszerűbben megoldotta a problémákat. Amikor Rákosi és bűnszövetkezete, és ez volt az egyetlen jól működő szövetkezet Magyarországon, behozta a beszolgáltatást, a kuláklistázást, a padlássöprést, sokan elhagyták a földet, a szülőfalut.

                    Egyelőre inkább csak ingáztak. Nem volt érdemes a földet megművelni. Soha annyi parlagon heverő föld nem volt ebben a megnyomorított országban, a törökdúlást meg a tatárdúlást leszámítva, mint akkor. A sok sarc miatt nem lehetett vidéken megélni. Amíg itt lenn ez volt a helyzet, addig a városokban mindig lehetett kenyeret kapni. Ahol megtermett a gabona, ott a nyálukat nyelték.

                   Sok fiatalt a városokba hajtott a kényszer és a munkalehetőség. Elsősorban Budapestre vagy Sztálinvárosba.  Ha nem is volt mindjárt lakásuk, de biztos megélhetésük igen. Mindegyikük egy nagy kenyérrel a hóna alatt jött haza szombatonként a szülői házba, látogatóba.

                   Aztán hétfőn, hajnalok hajnalán, a sok csüggedt embert újra nekilódította gépszíj az újabb hétnek, és kezdődhetett megint a robot.

                   Egyre több volt a szegény ember. Rosszul mondom: Mindenki szegény lett! A Király meg a Herczeg nevűek talán a legszegényebbek.

                   Irány, Sztálinváros! Csak így beszéltek róla az emberek:

                    - Megyek a Sztalinba!

                    A sok új szó meg a csak úgy kavargott az emberi agyakban: MNDSZ, MADISZ, DÉFOSZ, MHK, MDP.

                   Szaktárs, kartárs, elvtárs, és mindenütt a társ, noha senki sem volt úgy magára hagyva, mint akkor. Teljes volt az emberek kiszolgáltatottsága!

                   A magyar ember, inkább viccelődik, mikor inkább volna oka sírni. Hétfőn hajnalonként megteltek a vonatok a munkahelyekre utazókkal. Az egyik állomáson felszáll egy szaki, és leül egy másik szaki mellé, akinek nagyon lógott a feje. A utasellátóban már felönthette két féldeci búfelejtőt. De úgy látszik ennyi nem volt elég az alváshoz. Oldalba löki az új utas a lógó fejűt:

                   - Hova utazol, szaki?

                   Az így válaszol bizonytalankodva:

                    - Sztá- Sztá- Sztálin –ba – sza-ki.

 

                                                     Jevtusenko

         

                    Soha el nem felejtem azt a napot, amikor elindultam, hogy lássam Sztálint a koporsóban. Ott álltam a tömeggel a Trubnaja téren. Tíz – meg tízezer ember fagyos lehellete olvadt egyetlen felhővé, mögötte alig láthattuk a kopár márciusi fákat. Fantasztikus, ijesztő látvány volt. Az emberáradat egyre újabb és újabb patakjai szorítottak hátulról. A tömeg egyetlen hatalmas örvénnyé vált.

                   Hirtelen rádöbbentem, hogy egyenesen egy közlekedési lámpa oszlopa felé sodor a tömeg. Az oszlop elkerülhetetlenül közeledett. Ebben a pillanatban egy fiatal lányt szorítottak neki a lámpának. Az arca eltorzult, kiáltás tört ki belőle. De kiáltása meghallatlan maradt a kiáltások és az ordítozás közepette. A tömeg a lány felé sodort; nem hallottam, csak éreztem, hogy mint roppannak meg gyenge csontjai, amint nekiszorul a lámpaoszlopnak.

                   Rémülten hunytam le szemem, nem bírtam nézni a kidülledő kék gyermekszemét, és már sodortak is tovább.  Mire újra körülnéztem, nem láttam sehol. Most más embert sodortak a közlekedési lámpának, keze szétcsapódott, mint a keresztfán. Éreztem, hogy valami puhára lépek, egy embert lökhetett fel a tömeg. Jó ideig nem mertem letenni a lábamat. Egyre szorítóbb és szorítóbb lett a helyzet. Nekem szerencsém volt – magas vagyok. Az egyik oldalon a házak, a másik oldalon katonai teherautók szorítottak zsúfolt sorba bennünket.

- Vigyék el az autókat az útból! – üvöltötte a tömeg. - Vigyék el már onnan!

                   - Nem tehetek semmit! Nincs rá parancsom! – mondta a nagyon fiatal lenszőke hajú rendőrtiszt visszakiabálva az egyik autóról, és szinte üvöltve a tehetetlenségtől. És az emberek csak szorították a társaikat az autóknak. Nem egy kocsi vérfoltos lett a sérültektől.

                   Hirtelen vad utálatot éreztem mindennel szemben, ami ezt a „nincs rá parancsom” gondolkodás szülte, ordítva átkoztam a pillanatot, amikor embereknek kell meghalniuk valakinek az ostobasága miatt. Életemben először gondoltam iszonyattal arra az emberre, akit temettünk. Lehetetlen, hogy ne lenne bűnös ezért a szerencsétlenségért. Most már biztosan tudtam, egyszer s mindenkorra, hogy sosem szabad parancsra várni, ha emberéletek vannak veszélyben – cselekedni kell. Magam se tudom, hogyan történt, de mégis keményen dolgoztam ököllel, könyékkel, és arra eszméltem, hogy széttaszigálom az embereket, és ordítozom:

 - Alakítsunk láncot! Alakítsunk láncot!

Nem értettek meg, aztán néhány keménykötésű fiatalember segített.

                    - A nőket, gyerekeket a kocsikra! – kiáltotta az egyik. És a nőket, gyerekeket kézről kézre adták a fejek fölött, hogy biztonságba helyezzék őket az autókon.

                   Végül a rendőrség is a segítségünkre sietett.

                   Most valahogy már nem voltam kíváncsi Sztálin holttestére. Inkább ott maradtam az egyik fiúval, aki segített megszervezni az emberláncot. Vettünk egy üveg vodkát, és hazasétáltunk.

                    - Láttad Sztálint? – kérdezte anyám.

                    - Láttam – mondtam hűvösen, miközben koccintottunk újonnan szerzett barátommal.

                    Valóban nem hazudtam anyámnak. Láttam Sztálint. Ami történt, az mind ő volt.

                                                                      Jevtusenko: Sietős önéletrajz /részlet/

 NB: Sokáig kellett várni, hogy Jevtusenkonál is leessen a tantusz. De én meg is tudom magyarázni, hogy miért. Olvasom, vele kapcsolatban, a világirodalmi kislexikonban az alábbi indítást: „JEVTUSENKO, Jevgenyij Alexandrovics /1933/ szovjet-orosz költő, elbeszélő. Forradalmi múltú ukrán család fia. Gyermekkorát Szibériában töltötte. 1951-54-ig a Gorkij Irodalmi Főiskolán tanult. Szinte az egész világot bejárta. Magyarországra is többször ellátogatott.”

                   Mi következik mindebből? A szülei bizonyára zsidók voltak és tekintélyes pártkederek, akiket már a német támadás első napjaiban a hátországba menekítettek. Az a szibériai gyermekkor 1941-től 1945-ig tartott. Aztán, mint megbízható kádergyereket felvették ebbe a neves, irodalmárokat képző – a világon egyedülálló - intézménybe, amely a tiszteletre méltó Gorkij nevét viselte, aki csak egy asztalos fia volt.

                    Azért sikerült olyan szép nagyra megnőnie, mert a családjának sohasem voltak kenyérgondjai, és őt ezért nem nyomták ahhoz a lámpavashoz. Azt írja, hogy: „Magam sem tudom, hogy történt, de mégis keményen dolgoztam ököllel,/?/ könyökkel, és arra eszméltem, hogy széttaszigálom az embereket…”

                    Gorkij már nyolcéves korától kezdve járta Oroszországot. Volt inas, kifutófiú, ikonfestő, hajósinas, teherhordó, és a nagy orosz énekes, Saljapin barátjaként, még templomi énekes is. Azt lehet mondani, hogy kijárta az élet iskoláját. Lenin jobban szerette, ha nem volt szem előtt, mert saját újságjában keményen bírálta a bolsevikokat. Neki ekkor még megvolt ez a privilégiuma. Sőt Capriban és Sorrentóban tölthette az éveket. A sztálini érában halálra volt ítélve. 1931-ben hazatért, 1936-ban, 68 évesen, végeztek vele. A dicséretére legyen mondva, hogy nem kapott irodalmi Nobel-díjat.

                   Tehát, úgy látszik, nem kell irodalmárképzőbe járni, ha valakinek istenáldotta tehetsége van. Ennek az intézménynek a nevével, a sztálini éra alatt, amikor Jevtusenko 1951-től 54- ig odajárt, tulajdonképpen meggyalázták Gorkijnak még a szellemét is.

                    Jevtusenko oda repülhetett szerte a nagyvilágban, ahová csak akart, amikor a szovjet, de a magyar emberek is, röghöz voltak kötve. Vajon ki pénzelte az utazásokat? A családja? Maga a szovjet állam? Esetleg nyugati alapítványok? Vagy akkora tehetség volt, hogy kapkodtak érte, mint moszkvai GUM áruházban a pult alatti áruért? Vagy a szocialista irodalompolitika árucikke volt? Irodalmi termése igen közepes, szocreál-szagú, és már a kutyámat sem érdekli. A neve szóba sem kerül. Nincs. Mint ahogy nálunk sincs már Garai Gábor, Váczi Mihály, és jószerint senki, aki a Tűztánc antológiát segítette a világra.

                   Annak, akinek az apja csak orosz asztalos volt, ma is játsszák a színdarabjait, és gyakran emlegetik a sorsát, mert az is része az életműnek.

 

                                                                       45 hosszú év

 

                   Az kétségtelen, hogy 1953-tól, Sztálin elpatkolásától, a nemzetközi légkör enyhült. Bár a müncheni Szabad Európa Rádió magyar adásai egyre uszítóbb hangúak lettek. Ezt magam is tanúsíthatom. Ekkor jelentek meg Magyarország felett, hála a nyugat - keleti széljárásnak, azok a bizonyos léggömbök, amelyek igyekeztek teleröpcédulázni az egész országot, és a kommunista rezsim végóráit jósolták.

                   Ma már tudom, hogy mindez egy megtervezett politikai játék kellékei voltak, de ki tudta ezt hazánkban akkor? Magyarországon ekkor filmesítették meg a Rákóczi hadnagyát, hogy a nemzeti érzést, amelyet eddig igyekeztek a földbe taposni, újra lángra lobbantsák. Ehhez járult a londoni labdarúgó-siker. Röviden szólva: Mintha érezhető lett volna, hogy a történelem, mint folyam, minket is sodor. Hogy merre és meddig, azt bizony csak Nyugaton tudták egyesek.

                   Az a korszak, az a hosszú negyvenöt év, amelyet Rákosi Mátyás és Kádár János veve fémjelez, a legsötétebb nemzetellenes időket jelentette a magyarság számára. De nem volt előzmény nélküli. Amikor a török elnyomástól a 17. század végén megszabadultunk, még súlyosabb jármot kellett hordoznunk. A korai Habsburg-berendezkedés idején, amikor Kollonich Lipót esztergomi érsek a bécsi udvar magyar-szakértője tömören kijelentette:”Faciam Hungariam captivam, postea mendicam,, deinde catholicam!” Azaz : Magyarországot előbb rabbá teszem, aztán koldússá, végül katolikussá! Ebből az első kettőt a moszkoviták meg is valósítottak, mert 1948-ra rabbá, 1952-re koldússá tették.

                   Csak nem olvasták tovább a magyar történelmet. Mert mi lett a következménye szabadságunk teljes elrablásának? A II. Rákóczi Ferenc által kirobbantott fegyveres felkelés. Érdekes véletlen, hogy ebben a politikai helyzetben éppen a Rákóczi hadnagyát forgatták a filmgyárban. Olyanok engedélyével, akik addig minden erejükkel a nemzeti öntudatot igyekeztek végképp a földbe taposni. Most érdekükben állt ezt feltámasztani! És nemigen volt az országban olyan ember, aki legalább kétszer ne nézte volna meg ezt a jól sikerült, ezért hatásos filmet. Bicskei Tibor emelte fel a végén a zászlót: Pro partria et libertate! A cum Deo-t ideológiai okokból elhazudták.

                   Valami ilyesmitől féltek Moszkvában is, mert magukhoz hívatták a moszkovita lakájbandát, és személycseréket sürgettek. Nagy Imre lett a „villámhárító”, akivel közölték, hogy véres már a ló zablája, ne feszítse tovább a gyeplőt, és tegyen engedményeket: A téesz-szervezéseknél tartsák be az önkéntesség elvét, fejlesszék az élelmiszeripart, csökkentsék a hadiiparra szánt összeget, a személyi kultusznak vessenek véget, a törvénytelenségeket számolják fel, szűntessék meg a kuláklistákat, csökkentsék az adókat!

                   Nagy Imre volt olyan ostoba, háta mögött Rákosival, Gerővel, Farkassal és Révaival, elvállalta, és ezt a Parlamentben dekralálta, hogy „fejlődésünk egy új szakasza veszi kezdetét”. Az emberek nem is a szövegnek, hanem az emberibb hangnak örültek, és néhány sután meghozott enyhítésnek. De a régi elvtársak körében ez némi zavart keltett. Alig várták azt a pillanatot, amikor kitekerhetik Nagy Imre nyakát. Két évet sem kellett várni a politikaihoz, és éppen ötöt a valóságoshoz.

                                                                     

                                                                         Nagyszombat

 

                   Ezt az esetet először a nagyanyáméknál hallottam. Annyira ledöbbentem tőle, hogy nem is hittem el. Sajnos, nem volt szóbeszéd, igaznak bizonyult az eset. Ez történt 1953 nagyszombatján, Kecelen.

                   Az után, hogy az oroszok sok magyar katonát megöltek, nőket erőszakoltak meg és a falut kirabolták, az öreg Flaisz Ferenc bácsi mégis beállt a Magyar Dolgozók Pártjába.

                   Ezért úgy megharagudott rá a fiuk meg a menyük, hogy aztán nem is álltak vele szóba. A fiataloknak két fiuk született. Az egyik tartózkodó volt a nagyszülőkkel szemben, de a másik meg úgy szerette őket, hogy jobban már nem is lehet. Kedvelték is az öregek! Büszkék voltak középiskolás unokájukra, aki alig múlt tizenöt éves.

                   Éppen a második osztályba járt. Amikor havonta egyszer hazajött a Szvétek Sándor kollégiumából, első útja mindig az öregekhez vezetett.

                   - Mit ennél, mit innál, lelkem? – kérdezte mindenkor a nagymamája. Amikor a fiú minden csontját lerágta a kakaspörköltnek, kalácsot tett elébe:

 - Egyél, lelkem, úgyis olyan sovány az a kollégiumi koszt!

 - Ez igaz – bólingatott a gyerek -, meg aztán fizetést sem adnak a tanulásért.

 - Lesz az is, fiacskám! Holnap délután, mielőtt a bálba mész, előkeresem a százasodat. Jó lesz-e?

                    - Jó bizony, öreganyám! – örült meg a gyerek, s vele örült a nagypapa meg a nagymama.

Másnap, szépen kiöltözve, betoppan az ajtón a kedvenc unokájuk:

                    - Már húzzák a kultúrházban, és vár rám a Terike! – sürgette az öregeket már az udvaron, ahol a nagyapja egy nehéz tuskóval birkózott. A nagyanyja behívta a konyhába, hogy amíg a pénz előkerül, legyen türelemmel.

                   Azzal bement a tisztaszobába, ahol a sublót terítője alatt lapultak a piros százasok. Az unoka bement utána. Kifelé már egyedül jött, és bezárta az ajtót maga után. A konyhából kilépett az udvarra, ahol a nagyapja még mindig nem tudott zöld ágra vergődni azzal a tuskóval, mert beszorult a fejsze a fába:

 - Gyere ide, unokám! Hozd a baltát, hátha azzal kilazíthatjuk!

 - Már itt is vagyok – mondta gyerek, és hátulról kétszer fejére ütött az öregnek.

                    A nagyszombat délutáni körmenet, amelyből két gyertya hiányzott, ötkor kezdődött, és végighömpölygött az utcákon. Éppen ezt énekelték:

 

                                   Föltámadt Krisztus e napon,

                                   Hogy minden ember vigadjon.

                                   Hála légyen az Istennek!

                                   Hála légyen az Istennek!

 

                   Húsvétvasárnap reggelén a szomszédok arra lettek figyelmesek, hogy Flaisz Feri bácsi disznói igen nyugtalanok, és mintha az udvaron röfögnének. Mit keresnek ezek kinn, amikor még messze van az eperérés ideje? És benéztek a kerítés deszkái között, és rémségeket láttak. Az öreg fejét harapdálták a vérszagra kitört állatok. Hamar át a kerítésen! Becsukni az állatokat, de semmihez sem nyúlni! Gyorsan értesíteni a rendőrséget!

                   Dél körül már föl volt ravatalozva a tisztaszobában a két halott test. A megfojtott nagymama meg a szétroncsolt fejű nagypapa, akit le is borítottak egy hófehér lepedővel. Megsiratta őket a szomszédság, hogy ilyen véget kellett érnie két szorgalmas, dolgos embernek.

                   Nem sokáig sírdogálhattak, mert a szörnyű hírre a falu minden részéből annyian sereglettek össze, hogy jobbnak látták, ha a temetésig a két halottat a hullaházba viszik. Úgyis lesz alapos orvosi és rendőrségi vizsgálat.

                   Mindenki szörnyülködött, hogy éppen nagyszombaton történt az eset, amikor Krisztus urunk feltámadását ünnepeltük. Gyanúsították a cigányokat, a csavargókat. Ahogy ilyenkor szokás! Szinte a fél falu ott volt a temetésen. Mindenki sutyorogva találgatta a gyilkost Két nyomozó kereste a gyilkost a tömegben, és úgy gondolták, hogy meg is találták.

                   Amikor a szertartásnak vége volt, mert az öreg kommunistát csak rövid gyászbeszéddel búcsúztatták, már csak a család tagjai maradtak a sírnál. Az ismerős neveket betűzgették a két keresztfán: Itt nyugszik Flaisz Ferenc 68 éves és Kukucska Franciska 66 éves.  A két férfi hozzájuk lépett:

                   - Beszélhetnénk a gimnazista fiukkal? – kérték udvariasan a szülőket. Azután elsétáltak a gyerekkel, aki az első kérdésre azt válaszolta:

 - Én tettem.

                   Mindent bevallott, minden töredelem nélkül. Egyébként jót mulatott utána, és csak azt sajnálta, korán fölkeltette az anyja, pedig a hosszú éjszaka után még nem pihente ki magát.

                   Azt, hogy miért tette, arra esetleg csak a természet vagy csak a Jóisten tudja a választ. Emberszörnyek is születnek néha!

                                                                     

                                                            Sztálin a törvényben

                  

                   Joszif Visszarionovics Sztálin elvtárs, generalisszimusz, a Szovjetunió Minisztertanácsának elnöke 1953. március 5-én eltávozott az élők sorából. Azok közé a világot átalakító nagy férfiak közé tartozott, akik a legtöbbet tettek nemcsak a saját népük és államuk felvirágoztatásáért, hanem az egész emberiség haladásáért, a világ minden dolgozójának felszabadításáért és boldogulásáért.

                   Joszif Visszarionovics Sztálin neve, műve és tanítása eltéphetetlenül összeforrt hazánk történelmével. A magyar nemzeti függetlenség, a magyar nép szabadsága, a magyar dolgozók felemelkedése eltéphetetlenül összeforrt azzal, amit Joszif Visszarionovics Sztálin elvtárs a a szovjet nép, az egész haladó emberiség számára alkotott.

                   Joszif Visszarionovics elvtárs emléke iránti tisztelet és kegyelet, nagy tanításaihoz való rendíthetetlen hűség kifejezéséül az Országgyűlés a következő törvényt alkotja:

                   1.§ Az Országgyűlés Joszif Visszarionovics Sztálin emlékét, a magyar nép felszabadítása, a magyar nemzet függetlenségének kivívása és biztosítása, a magyar dolgozók politikai, gazdasági, kulturális felemelkedése körül szerzett elévülhetetlen érdemeiért, a magyar nép el nem múló hálájának tanúbizonyságául, törvénybe iktatja.

                                                          /Ez volt a magyar Parlament nagyvonalú gesztusa./

                                                                    

                                             Nagy Imre lesz a miniszterelnök: variáció!

 

                   1953-ban volt remény arra, hogy talán föllélegezhetünk. Rákosival együtt Nagy Imrét is Moszkvába rendelték. A kopaszt a sarokba térdepeltették, nagy szemű ukrajnai kukoricára. Nagy Imre elvtársat pedig fölkérték, hogy vigyen egy kis „peresztrojkát” és „glasznosztyot” a magyar életbe. De azért ne vigye túlzásba!

                   Ez a „kicsi” Nagy el is foglalta miniszterelnöki bársonyszéket, és 1953 nyarán be is jelentette a szocialista útirány kiigazítását. Enyhített a beszolgáltatás terhein, ellenezte az erőszakos kolhozosítást. Kimondta, hogy csökkenteni fogják a nehézipar támogatását és növelni az élelmiszeriparét. Az internálótáborokat fel kell oszlatni!

                    Néhány „túlkapásban” résztvevő elvtársat, mint Décsi Gyulát, Péter Gábort, Piros Lászlót felelősségre kell vonni! Természetesen szó sem lehet akasztásról, hiszen ezek az emberek az „eszme erejétől fűtve”, a „kommunista Istenország” katonáiként követték el az aljasságok tízezreit. Őket csak a Párt rosszul felfogott érdeke vezette. Buzgóbbak voltak a likvidálásokban, mint kellett volna. Buzgóbbak voltak a buzgó mócsingnál!

                    Rákosiról, Gerőről, Farkasról, Révairól szó sem eshetett. Ők mindenen felül álltak, illetve ültek a háta mögött a parlamenti beszéd közben. Arra várva, hogy mikor haraphatják át a torkát.

                   A „kicsi” Nagy szép gordonkahangján, biztos, ami biztos, megfenyegette a nagyreményű publikumot:

                   „Aki nem a Pártra és a kormányra hallgat, hanem az ellenség szavára, aki nem a törvények útját járja, hanem a törvénytelenség útjára lép, az ne számítson a Párt és a kormány segítségére. Ez minden intézkedésünkre és mindenkire vonatkozik. Azokra is, akik nem várva be októbert, a mezőgazdasági munka végét, a nyári munkák kellős közepén akarnak kilépni a termelőszövetkezetből, vagy most akarják a feloszlást kimondani, ahelyett, hogy a kormány által szabályozott módon és időpontban él ének ezzel a jogukkal. Azokra is vonatkozok, akik úgy magyarázzák a jogok és szabadságok, a segítés és a kedvezmények kiterjesztését, hogy most már semmiféle, sem adófizetési, sem beadási, kötelezettségük nincs az állam iránt, ahelyett, hogy annak pontosan eleget tennének. Ezek ne számítsanak kíméletre! Tapasztalni fogják, hogy velük szemben a törvények teljes szigorát alkalmazzuk.”

                   Nagy Imrét aztán 1955-ben kiállították a válogatott csapatból, pedig ő volt a kapitány. Igaz, hogy közben 1953 novemberében megvertük az angolokat, de 1954-ben elvesztettük a svájci VB döntőjét. Az ő uralkodása alatt kaptunk meleget is, hideget is. Lám, még a sportban is így alakult.

                    A félreállítása, bizonyos szűk fővárosi és kommunista értelmiségi rétegen kívül, senkit nem ejtett kétségbe. Váratlanul jött, mint egy nyugtató pirula, és váratlanul ment, amikor még kedvenc Pártjából is kirúgták.

                   Sokkal jobban sajnálta az egész magyar társadalom azt, hogy nem nyertük meg a világbajnokságot. Így könyvelték el nagyon sokan:

 - Még ezt a kis örömet is elvették tőlünk az aljasok!

                   NB: Ma már tudjuk, hogy a német csapat játékosait doppingolták, és így vertek meg bennünket. Pontosan olyan szerrel, amellyel a német katonákat erősítették nagyobb bevetések előtt a frontokon. Igazolódott Puskás Öcsi akkori sejtése.

                

                                                         Égi csörrenés, és egyéb gyerekségek

 

                   Volt olyan évszak, Barátom, amelyben a kertünk, amelynek a hossza huszonöt –harminc méter lehetett, fölcsapott görög arénának. Ezt persze csak egyedül én tudtam, hiszen itt vívtam önmagammal nemes versenyeket gerelyhajításban. Mindenki más tudomásul vette, hogy órákon át lehet ugyanazt a sportot űzni a nélkül, hogy megunnánk.

                   Kiválóan megfelelt erre a célra egy napraforgószár, amely messze száll, ha rövid nekifutás után izmos karok röpítik. Csak akkor voltam bajban, ha egy rosszindulatú szél átsodorta a szomszéd kertjébe. Ilyenkor átmásztam érte, és visszaloptam, mert ezt a küzdőteret magas kerítés övezte.

                   Ha az ellenség kertjében kötött ki, nagyon óvatosnak kellett lennem, nehogy azt higgyék, lopni akartam tőlük valamit. Ha baráti kert földjén landolt, minden szemrebbenés nélkül másztam utána. Gerelyvetés, akadálymászással kombinálva.

                   Egyik lendületvételem közben hatalmas égi csörrenést hallottam. Mintha valahonnan nagyon, de nagyon magasról egy hatalmas láncot dobott volna le a földre valamilyen gigantikus erő. Aztán nagy-nagy csönd. És ez félelmetes volt. Be is súderkoztam az udvarunkra, és mondtam anyámnak, hogy mit hallottam:

                   - Égi csörrenés?– kérdezte kétkedőn, s mert tudta, hogy nem szoktam hazudni, el is fogadta:

                    - Lehet, hogy gömbvillám volt!

                    - Lehet az is, de hatalmas volt! Mekkora szemei lehettek egy ilyen láncnak? És mire használják? Összekapcsolják vele a holdat és a földet?

                    - Az is meglehet, de az is lehet, hogy a te kótyagos fejedből pattant ki a nagy csörrenés.

                   Voltam én már nemcsak kótyagos, de álomkóros, sőt, holdkóros is. Ezeket szolíd szemrehányásnak tekintettem, és ez még mindig jobb volt, mint a feltöltött krumpliföldön az akadályfutás söprűnyélveréssel kombinálva. Ebben a versenyszámban mindig a fiatal és gyorsabb anyám volt a győztes.

                   Abban igaza volt anyámnak, hogy egy kissé mindig kótyagosan jártam-keltem, ami csak annyit jelentett, hogy gondolatban mindig a föld felett jártam. Legalább tíz centivel. Ilyenkor fordult elő olyasmi, amire mindig az volt a megalapozott vád:

                    - Ezt is mondtam már neked, de te akkor hol jártál? A fellegekben?

                    - A föld felett tíz centivel – válaszoltam magamban. Mert szemtelen nem voltam soha.

                   És most is nekem lett igazam, a holdkórosnak. A második szomszédunkban lakott egy fiatal házaspár, akik békén éldegéltek, de gyerekük nem született. Náluk történt az a nagy csörrenés.

                   Mert a Hunyadi Pista bácsi, aki traktoros volt, egy szál égő gyufával akarta megnézni, mennyi benzin maradt még a hordóban. És a láng, amely akkor kicsapott, leborotválta szegénynek a teljes arcáról a bőrt, fejéről a haját.

                    Én másnap mentem át megnézni, de csak egy röpke pillantás lett belőle. Szép arcú fiatalember volt, de most, mint egy múmia úgy feküdt, bebalzsamozva olajjal, amely csillapította a fájdalmát.

                   A felesége már túl volt a síráson. Én pedig azon csodálkoztam, hogy azt a pokoli csörrenést miért nem követte állati üvöltés.

                                                                    

                                                                          A régi öregek

                 

                   A régi öregek? Jól aludtak, sokszor álmodtak. Csak egyet szerettek, de nem biztos, hogy a sírig. Jókat főztek, de nem pocsékoltak, gyakran ittak, de nem nyakló nélkül. Igen kevés volt közöttük a kövér ember. Rendszeresen dolgoztak, ha nem volt munka kinn a földeken, a kertekben, vagy találtak maguknak a házfedél alatt, ha beszorította őket az idő.

                    Érdekesen meséltek, mint Bobek Eszter nagyanyám, akinek a kedvenc meséje, és ez már lélektan: A rászedett farkas története volt. Amelyben a ravasz róka, aki csapdába esik, amikor a kétemelős kút felső vödrébe ülve, meg akarja kóstolni a holdsajtot, amely ott tükröződik a kút mély vizében. Aztán, amikor arra jön a farkas, és észreveszi, hogy a róka koma ott lakomázik a képzelt sajtból, megóhajtja ő is. A róka felajánlja a közös lakomát, és amíg a farkas nehéz teste a leereszkedik a vízbe, ő maga szépen feljut a holdfényre, és kajánul visszakiált:

                   Jó étvágyat, farkas koma!

                   Milyen élvezettel mesélte, és milyen kajánsággal a hangjában!

                   Egymás között többnyire az első háborúról beszélgettek. Annak égi jeleiről, az átélt katasztrófáról, de sohasem szidták ifjúságuk egyetlen politikusát sem, mert nem ismerték őket. Esetleg a Ferenc Jóskát. Olyan volt számukra az élet, olyan magától értetődő, mint a halál, amelynek közeledését különböző jelekből észlelték, de nem szégyellték, mert már látták meghalni a nagyszüleiket és a szüleiket.

                   Ősz hajukat legfeljebb kendővel borították, vagy kalappal fedték. Bár én nem emlékszem, hogy bármelyik nagyapám hordta volna. Nem volt bennük semmi hiúság. Nevetségesnek tartották volna a hajfestést, de nagyapám, aki nem viselt bajuszt, naponta tisztességesen megborotválkozott, az ősz haját pedig havi gyakorisággal borbély vágta.

                   Orvoshoz igen ritka esetben fordultak. Szabad levegőn végzett rendszeres, de nem megerőltető munka volt hosszú életük titka.

                   Mi kinn fociztunk az utca porában. Magam éppen a kapus posztján, amikor közelről rúgott gumilabdát el akartam kapni, de ő kapta el olyan szerencsétlenül a bal kezem nagyujját, hogy az hátrabicsaklott, és fityegett, mint egy letört faág. Panna dédanyám fogta a jobb kezemet, és rögtön az orvoshoz sietett velem. Szemközt ballagott a Miska bácsi édesanyja, tehát egy közeli rokon. Megismervén a tragikus helyzetet, nézegette kibicsaklott ujjamat, majd egy gyors rántással a helyére billentette. Nem volt fájdalommentes, de már fordulhattunk is vissza a Huszárék házától, mert az orvos is bizonyosan ezt tette volna. Egy gyakorlott és áldott öreg kéz meggyógyított, minden különösebb hokuszpókusz nélkül.

                                                                               +

                   A szemközt lakó Bertáék háza sarkánál ömlött bele, de ha a forgalmat tekintem, inkább szivárgott, a Nyúl utca a Liget utcába. Főleg a járdán!

                    Volt egy korszak, amikor szinte minden fiúgyerek krikkelezést játszott. Ott, a sarkon, eléggé kemény volt a föld, és kitűnő sima a terep a golyók lyukba gurításához. Nekihasalva pöccintettük a célba őket. Magam is gyakran hasaltam kitartóan, ha kellett, akár órákon át.

                   Ha nem is túl gyakran, de akkor már előfordult, hogy kerékpár veszélyeztette a testi épségünket. Emlékezetes volt számomra, és jellemző akkori testességemre, hogy egy kerékpáros keresztül gázolt rajtam, éppen a karcsú derekamon, amikor bekanyarodott a sarkon, és olyan kicsit döccent, kétszer is, hogy meg sem állt. Nekem pedig kutya bajom se lett.

                   A keceli fociról csak rossz emlékeim vannak. Elég nehéz volt a Bogárzó-ölelte pályára ingyen bejutni, ezért gyakran nem is kerültem korlát közelébe. De egyszer ott álldogáltam az egyik mérkőzés előtt, a déli kapu mögött, és néztem a kapura lövöldöző felnőtt focistákat. Egyszer csak azt vettem észre, hogy megszűnt a világ. Pedig csak annyi történt, hogy az egyik rosszul irányzott futball-labda, amely sajnálatosan elkerülte a kaput, engem éppen kupán talált.

                   Arra ébredtem, hogy emberek állnak körül, én közben kókadtan megpróbálok fölállni a semmiből megint életre és öntudatra. Köszöntem érdeklődésüket, nem vesztettem el mást, csak az eszméletemet. Azt is talán csak tíz másodpercre.

                   Ebből azt az egész életre szóló tanulságot vontam le, hogy fő az óvatosság, mert szárazvillám is agyoncsaphatja az emberfiát – a napsugaras derült égből.

                                                                  

                                                                       A villámcsapás

            

                   Anyám nem ijedt meg soha embertől, de az Isten haragjától jogosan félt. Amikor én még kis srác voltam, a közelgő isteni haragot hordozó viharfelhők elől a legbelső szoba egyetlen ágyára húzódtunk, és nem szégyelltük egymás előtt a gyávaságunkat. Úgy kucorogtunk, egymáshoz simulva, a szoba legbelső sarkában, mint a potenciális halálraítéltek.   Azzal tereltük félelmünk egy részét az ágy alá, hogy mindig másodpercekben számoltuk a villanástól az égzengésig terjedő időt.

                    Anyám azt mondta, hogy ahányat számolok a két égi jelenség között, annyiszor 333 méter távolságra csapott le a mennykő. No, ez egy kilométerre csaphatott le, mert háromig számoltunk. Ez már közelebb, mert csak kettőig jutottunk. Ez lekötötte aggódó figyelmünket. Bezzeg, volt olyan, hogy szinte a villanás pillanatában akkorát dördült az ég, hogy még ráadásul reccsent is bele.

                   Amikor apám itthon volt, nem vonultunk fedezékbe. Valószínűleg azért, mert nem akartuk, hogy kinevessen bennünket. Pedig a komoly veszély éppen őt fenyegette. Akkor már bevezették a villanyt. A harmadik szék, ha csak ketten ültünk az asztalhoz, a konnektor elé, a fal mellé húztuk. Apám is hazaért valahonnan, amikor a vihar megérkezett, de az ebéd még nem főtt meg. Apám ott ült a konnektor előtti széken, bár a rádió vezetékét óvatosságból már korábban kihúztuk, hiszen ilyenkor csak recsegett a készülék, és azt sem akartuk, hogy az Istennyila szétcsapja. Neki elfelejtettünk szólni, vagy féltünk, hogy mosolyogni fog oktalan félelmünkön. Ki tudja már?

                   A zivatar fehér, széles sávja már áthaladt fölöttünk, kinn az udvaron megborzongtak az eperfák, majd erős szél tépte őket. Közben a konyhai asztalra terített anyám, amikor a vihar mennykövei is elkezdtek csapkodni. Anyám a levest mindhárom tányérba kimerte, és ekkor apám is az asztalhoz húzódott, a széket maga alá emelve.

                  Talán egy perc sem telt el, amikor a konnektorból akkora tűzgömb bújt elő, mint egy hatalmas vásári luftballon, és akkorát csattant az ég, hogy kiejtettük kezünkből a kanalat.

                  Elhűlt bennünk a vér. Ültünk, mintha a székhez szegeztek volna bennünket, és vártuk a következő becsapódást, de hála Istennek, az elmaradt. Tele volt a szoba fanyar füsttel. Aztán csak azt latolgattuk:

                   „Szereti-e apámat az Isten vagy sem?”

                    Annyira mindenképpen szerette, hogy időt hagyott neki a menekülésre, de a figyelmeztetés mindenképpen megtörtént:

                   „Vigyázz, András! Te is halandó vagy. És elég egy kóbor áramütés, és már nem vagy többé!”

                    Attól kezdve mind a hárman jobban respektáltuk az elemek hatalmát. Amikor már megszabadult az ÁVH-s hercehurcától, éppen akkor akarta közülünk elszólítani az Isten haragja.

 

                                                                        OLVADÁS

 

                   Sztálin halála után a Szovjetunióban olyan folyamat kezdődött, amelyet a kortársak „olvadásként” emlegettek. / A Tiszta égbolt című szovjet film reá a bizonyíték. / A nyugati államok persze nem használták ki ezt a történelmi pillanatot arra, hogy mentőövet dobjanak a kelet-európai államoknak.

                   Nyugat – Európában határozottan visszaesett a kommunista mozgalom. Az 1953-ban elnöki széket elfoglaló Eisenhower a ”feltartóztatás” defenzív politikája helyett meghirdette a „visszagöngyölítést”. Azaz Kelet-Európában szabad választásokat követeltek.

                    Egyedül az NDK-sok ugrottak erre, és mindjárt a falnak. Már vonultak is ellenük a szovjet tankok. A nyugatiak meg kushadtak, mintha nem is történt volna semmi. Pedig azonnal bizonyíthatták volna egy határozott fellépéssel, hogy komolyan gondolják a „visszagöngyölítés” politikáját. De úgy látszik, annyira még sem volt sürgős.

                   Tehát olyan hatásos volt, mint a falra hányt borsó. Nem is gondolták komolyan, csak folyt tovább a mocskos összjáték csak más vezetőkkel, akik azonban a régi garnitúra tagjai voltak mindannyian: Vorosilov államfő, Molotov a miniszterelnök és Hruscsov a főtitkár.

 

                                                                                                                                

                                                                 A bakaruhák között

 

                   Amikor Nagy Imre meghirdette az amnesztiát, apám beszerezte a hivatalos papírjait, és lehetett újra önmaga. Megpróbált a szövetkezetnél állást koldulni, de válaszra sem méltatták. Bagi Lajos bácsival együtt dolgoztak egy szénaátvevőnél, majd mázsáló volt gabonaátvételkor. Azután anyámmal, párban, elvállalták a Kapás Pista bácsi gabonájának a levágását. Egy kemény heti munkával 190 csomót. Ezt a munkát eddig nemigen próbálták, de megbirkóztak vele.

                   Aztán anyám vállalkozásba fogott. A Berta-lányoknak katonák udvaroltak a szilosi erdőből. Egy ottani tiszttel kapcsolatba kerültek, és anyám vállalta a katonák ruháinak mosását. Ő volt a fővállalkozó, a környék asszonyai végezték a piszkos és nehéz munkát. Ő csak átvette, kiosztotta, beszedte, és fizetett, mintha katonatiszt lett volna.

                   Azt tudom, hogy sokáig emlegette annak a derék katonának a nevét, aki akkor munkához és pénzhez juttatott bennünket. Én közben gyerekes szenvedéllyel kutattam, hátha kincset találok az udvar közepén felhalmozott ruhahegyekben. Nem akadt azokban a nadrág- és zubbonyzsebekben tíz fillér sem!

                    De amikor megérkezett egy-egy szállítmány, olyan bagó-és izzadtságfelhő borította be udvarunkat, hogy élvezet volt benne turkálgatni – gázálarcban. De rövidesen jöttek a vállalkozó asszonyok a környékből, és fél nap múlva már se híre, se hamva nem volt a bakaruhának. Nadrágtól a trikóig mindent mostak.

                                                               A cigányasszony

 

                   Csak a klottgatya volt rajtunk, és a bőrünket cigánybarnára pirította a napocska. Úgy töltöttük, mi gyerkőcök, akkoriban a nyarakat, mintha mindegyikünket putriból szalajtottak volna. Nyár közepére nem különböztünk az Indiából idevetődött indiánoktól, akiknek létezéséről csak annyit tudtunk, hogy a falu két végén laknak. A falu déli végén a teknővájók, a nyugati szélén a kéregetők és szőlőtolvajok. Egyik indián csoportba sem tartoztak a muzsikusok, akik a fehérek közé költöztek, és néha még volt kedvük hegedülni és cimbalmozni.

                   Akkoriban igen jó színvonalú mérkőzéseket játszottak a keceli pályán, a Rákóczi Ferenc utca felső végén, ahol a folyamunk, a Bogárzó hömpölygött. A helyi csapat csupa keceli születésű játékosból állt, akik akkoriban csak a feléjük sugárzó szeretetért rúgták a bőrt, Eszünkbe sem jutott idegenből, mondjuk Császártöltésről játékost szerződtetni, már csak azért sem, mert azok is patrióták voltak. Főleg nem adtuk volna „Cigány” Dezsőt, a hátvédünket!

                   Azóta sokat változott a világ! Ki gondolta volna, hogy Franciaország egykori gyarmatairól toborzott és honosított játékosokkal nyer majd világbajnokságot valaha? A sportolókat úgy adják és veszik majd a nemzetközi piacon, mit a kecelin, csütörtökönként, a hízott libákat vagy a gülbaba krumplit. Ami megmaradt a hajdani labdarúgásból, az éppen a dél-amerikai válogatották nemzeti tisztasága. Ők is játszanak a legszebben az egész világon!

                   Földhöz ragadt őslakókként csak onnan tudtuk, hogy más község is van Kecelen kívül, hogy idegen, de magyar nyelvű csapatokkal sorsolta össze labdarúgóinkat a jámbor szerencse. A legkedvesebb emlékem egy köncsögi kapushoz fűződik. Ha keresik, igen nehezen fogják megtalálni Bács-Kiskun megye térképén. Könnyebb volt a labda vagy rövidebb a pálya, ma sem tudom, de arra jól emlékszem, hogy a szegény vendég kapus elszámította magát, és a tizenhatos tájékára jött ki szemlélődni. A  mi hálóőrünk nagyot rúgott a labdába, és az néhány méterrel a köncsögi kapus előtt csapódott le a gyepre, majd játékosan átugrotta őt, és a kapuban kötött ki. No, volt is móka és kacagás, mint a vasárnap délelőtti rendszeres, szentmise-pótló Csinnbumm cirkuszban! Ekkora potyagólt sem látott még a helyi közönség!

                   Ez valószínűleg barátságos mérkőzésen történhetett, mert a köncsögi csapattal nem lehettünk azonos csoportban. Egészen más hangulatúak voltak a bajnoki meccsek! Ezekre pumpásan jöttek ki a szurkolók, és mindig a győzelem vérmes reményével. Mert ezek a szó szoros értelmében vérre mentek. Néha a pályán lezajlott mérkőzés két félideje után, igen tanulságos volt a harmadik, amelyet nem labdával, hanem pumpákkal vívtak. Kupán is vertek alkalmanként egy-egy igazságtalannak vélt bírót.

                   A falu nyugati szélén putrikban éltek a legszegényebb keceli cigányok, akik csak azzal jelezték, hogy vannak, mert követeket küldtek szét a faluban. Ezek mind vénasszonyok voltak, akik nem szégyellték a kéregetést. Hosszú éveken keresztül alaposan föltérképezték a falut, és igen jól tudták, kik azok, akiknél meghallgatásra találnak.

                    - Csak egy karé kenyeret, fiatalassonykám! – mondták anyámnak, aki mindig adott. A fogatlan vénség, akkoriban ilyennek képzeltem el a vasorrú bábát, leült a zsákmánnyal a házunk elé az árokpartra. Fejéről az ölébe fektette a kosztól sötét kendőjét, közben piszkosszürke haja szétcsúszott a fején, és a füleit betakarta. Csuparánc homlokának völgyeiben, de a szája alatt is, koszcsíkok húzódtak.

                   A kendő fölött megtörte a karéj kenyeret. A morzsák az ölébe hullottak, és fogatlan szájával majszolgatta a kenyér barna és puha belét. Hosszú ideig ült ott, és egyszer sem nézett körül, hogy ki látja a szertartásos kenyértörést.

                   Közben elment mellette egy lovas kocsi, és a sovány barna ló illetlenül éppen a homokba szórta sárgásbarna hulladékát.

                   A cigányasszony azzal fejezte be az evést, hogy a maréknyi morzsát a szájába dobta, a kendőt a fejére kötötte, a maradék kenyeret az inge alá rejtette. A Magyar utca felé vette az útját, és néhány perc múlva már el is tűnt lassú, részeg bizonytalansággal lépkedő alacsony alakja.

                              

                                                                   Ködös Albionban

                                                  

                   Két nagy esemény történt ebben az évben, azaz 1953-ban. Apám újra szabad lett, és kijött a keceli meccsre szurkolni. És adta önmagát! Kiderült, hogy csak kényszerzubbonyban lehetne a tribünre engedni, mert annyira kikelt magából, ha egy-egy esetben a bíró igazságtalanul és ellenünk fütyült. Egyszer voltunk együtt a keceli tribünön, de én hazavergődve bejelentettem, hogy apám tetteiért semmiféle erkölcsi és anyagi felelősséget nem vállalok, ezért anyám le is beszélte róla. Egyedül ő sem ment ki többé, barátja pedig nem volt sem akkor, sem később, így hát minden vasárnap délután magányos volt.

                    De megvertük az angolokat 6:3 - ra a ködös Albionban! Ma is boldogan emlékszem Grosics Gyuszi cigánykerekére!

                                                                     

                                                                  Fejes Gabi

 

                    Arra is jól emlékszem, amikor anyám, életemben először és utoljára, elmart tiltott bagózásért, és a saját bírósága elé állított. És mint a láncreakció, futott végig a leleplezések sora az egész utca fiútársadalmán. Ő, mint a kommunisták, gyökerestől ki akarta tépni a reakció ádáz fáját, a kutyafáját!

                   Amikor iskolába jár az ember, általában két korosztályt ismer alaposabban, a sajátját, és a közvetlenül előtte lévőt. Az a magyar utcai Fejes Gabi, igen érdekes fiú volt. Már gyerekként is egyéniség! Eszes és fineszes, mint egy agronómus. Mert az lett belőle! Bár még gimnazista korában sem gondoltam, hogy azzal a gyenge fizikummal ilyen nehéz pályára adja a fejét. De később rájöttem, hogy miért. Már gyerekkorában is igen szerette a zsozsót!

                    Ezért állandóan totózott, és néha nyert. Már gyerekkorában pénzcentrikus volt. Az MTK-nak szurkolt, és én ezt akkoriban nemzetárulásnak tekintettem. Tehát nem voltunk puszipajtások, csak játszótársak. Nem tudott veszíteni! Én meg nem voltam hajlandó elveszteni egyetlen meccset sem. Az udvarukon azzal akaratos gyerekkel szinte vérre menő meccseket játszottunk. Egykapuztunk kettesben, és mindig megvertem. Ilyenkor szinte tajtékzott haragjában.

                   Alacsonyabb volt felnőtt korában még Leninnél is. Hihetetlen ambíció és bizonyítási vágy volt benne! Mindig mindenben első akart lenni. Amikor már kamaszokká lettünk, egész slepp kísérte. Mint egy fiók-Napóleon haladt a magasabb haverjai előtt. Akkoriban már a kalocsai kollégium boldogtalan lakója voltam, és csak nyári szünetekben találkozhattunk. Egyszer hozzájuk akartam csapódni, de olyan csúnyán elmart, hogy magam is meglepődtem.

                   Később hatalmas autócsodákon járt, mert valahol a Duna mentén téeszelnök lett belőle. De olyan apró termetű felnőtt volt, hogy tényleg csak a korán kopaszodó feje látszott a volán mögött.

                   Meg is nősült, és gyerekei is születtek, de éppen egyik budapesti kirándulásuk alkalmával váratlanul összeesett és meghalt. Van ennek már húsz éve is, ha nem több. Akkor alaposan megnézték, kiderült, hogy olyan összenövései voltak, amelyek megakadályozták a test normális működését és növekedését. Korán meg kellett halnia! Ezért hajtott olyan nagyon - rövidre sikerült, de értékes élete folyamán.

                   Onnan indul ez a vadregényes történet, hogy valahonnan nagyobb mennyiségű „dohányt” szerzett. Lopta-é, nyerte-é? Ma már ki tudja. Az utóbbi valószínűbb. A lényeg az, hogy ásott magának egy fedett bunkert a kertjükben, és ott: Szézám, tárulj! Fölhalmozott legalább huszonöt doboz különböző típusú cigarettát. A Sellőtől a Melósig. Az Árvai Laci volt még beavatva a bunker titkába. Úgy hogy szűk körű összesküvést szőttünk. De rövidesen kiderült, hogy én voltam a gyenge láncszem. Illetve, az én anyám az erősebb!

                   Amíg a szülei mindig a földekre jártak, mert igen szorgalmas emberek voltak, mi szabadon garázdálkodhattunk az iskolai nyári szünetben egész nap náluk.

                   Ebédelni is kell az embernek naponta egyszer. Megszakítottuk a délelőtti kedves együttlétet, és magam is hazaballagtam. Csak az volt a baj már akkor is, hogy még ebéd közben is mindig fejemen hordtam a sapkámat. Akkor kivételesen egy svájci sapkát. Bekaptam az ebédet, és már faroltam volna ki a kapun, amikor anyám azt mondja, hogy piszkos a sapkám. Hiába, a bunker! Leveszi a fejemről, és képes volt nemcsak leverni a port, de még meg is szagolni. Hiába, a bunkerben megrekedt füst szaga!

                   Nem ragozom tovább. Rövidesen megjelent anyám a Gabiéknál, akinek a szülei éppen hazaértek. Lett nemulass és inkvizíció! Anyám, mint egy győzelmi zálogot, vitte kötényében az Árvai Laciékhoz is a bizonyítékot: Lássátok és szörnyülködjetek!

                   Esküszöm, hogy olyan rosszul esett az a cigi, hogy majdnem hánytam tőle. De olyan vagány dolog volt!

                                                                   A PÁRTEGYSÉG

 

                   Amikor az a három ember Moszkvából hazatért, és megosztották a hatalmat, továbbra úgy játszották szerepüket, mintha minden menne a régi módon. Az ország irányítói között nincsenek ellentétek, és úgy vigyáztak egység látszatának megőrzésére, mint a hímes tojásra. Nagy Imre ekként fogalmazott 1954-ben:

                    „Pártunk elvi-politikai egysége az a gránitalapzat, amelyen dolgozó népünk, szép hazánk boldog, szocialista jövője épül.”

                   Rákosi ugyanakkor:

                   „Erőt az egység ad, ezért ápoljuk és őrizzük pártunk szilárd egységét, mint a szemünk világát!”

                   Aki egy húron tudott pendülni egy Rákosi Mátyással, és annyira rövidlátó volt, hogy nem vette észre a politikai ellenfelek sunyiságát, az vagy ostoba volt vagy maga is csak egy kétkulacsos kommunista. Ezek az illegalitásban vagy Moszkvában annyira eltávolodtak a saját népüktől, hogy gőzük sem volt, hogyan gondolkodnak a magyarok.

                   Miért nem keresett Nagy Imre politikája mögé támaszt a népben? Elhiszem, hogy egy begyűjtési miniszterség után lemenni egy az alföldi faluba vagy városba, nem volt kockázat nélküli. Maga Hruscsov sem Kijevben mondta el a Sztálint leleplező beszédét, egy népgyűlésen, hanem a Kreml masszív falai között, és hasonszőrű elvtársai jelenlétében.

                  NB: De ötvenhatot elkerülhettük volna, ha Nagy Imre nem játszott volna cinkelt kártyákkal. A moszkvai elvtársak a füle hallatára emlegették Rákosi bűnösségét, egészen addig a pontig, hogy személyesen adott utasítást elvtársai megkínzására.

                   Nagy Imre miért nem ezzel kezdte? Sztálint miért lehetett a halála után pellengérre állítani, és miért nem lehetett Rákosit? Később Kádár sem mert hozzányúlni, pedig maga is szenvedő alanya volt a kínzásoknak, amiket Rákosi rendelt el. Miért nem lehetett Rákosit és bandáját leleplezni? Miért lehetett Sztálint?

                                                                               +                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                       

 

                      Nagy Imre még a Hazafias Népfront alakuló kongresszusán sem tudta, hogy kiket vegyen célba:

                   „Az elmúlt történelmi korszakokban eget-földet rázó viharok zúgtak el hazánk felett. De nemzetünk életerős fáját a viharok sem tudták a földre dönteni. Büszke koronájával ma fenségesebben áll, mint bármikor. Dacol minden elemmel és ellenséggel. De vigyázzunk, hogy undok férgek el ne rágják életereit! /Most kellett volna Rákosiékkal folytatni!/Ezek a férgek a népgyűlölő, nemzetcsúfoló gyászmagyarok, akiket nemzeti életünk tisztuló hullámai kivetettek magukból, most mindazt a szennyet, ami bennük van, hazánkra köpködik.

                   Valamikor ezek az urak, akiknek nem erénye a bátorság, a nép haragjától való félelmükben ész nélkül hordták ki irhájukat az országból. Addig szónokoltak a hon megmentéséről, míg végül beérték saját bőrük megmentésével, legalábbis addig, amíg utol nem éri őket népünk bűntető keze.

                   Idegen, ellenséges célok szánalmas eszközei, kiknek kenyere a hazaárulás. Erkölcsük a farkascsordáé, a koncért egymás torkának esnek. Mindegy neki és gazdáiknak, mit szórnak ránk különböző külföldi rádiókban, ocsmány rágalmakat, repülőgépekről kolorádóbogarakat vagy ballonokról szennyes röplapokat. Csak ártani akarnak, mindenáron ártani a népnek, ártani az országnak. Züllött sorokkal, reménytelen kétségbeesésükben az utolsókat rúgják, de még ezeket a rúgásokat is volt hazájuknak szánják.

                   Csúfos kudarcukkal együtt hamarosan eléri majd őket a hazaárulók végzete.  Bárhol járjanak is idegen országban, a népek megvetése az árulás szégyenoszlopához szögezi őket. Gazdáiknak pedig azt üzenjük, hogy rossz lóra tettek, mivel végképp széttépték a nép hiszékenységének utolsó foszlányait is.”

                   Megpróbálom megérteni ezt az embert, de sehogy sem sikerül!

 

 

                                                               Bela Samumovics

 

                   A Rákosi-riport egy fiktív cikk volt, a korabeli sallangokkal ellátva. Magát a talpnyalás stílusát igyekszik visszaadni.

                   De az sem utolsó, amikor az ember olyan írásra akad, amelyikben egyik talpnyaló a másikról fogalmaz alpári színvonalú „jellemzést”, mint Tímár György Illés Béláról. Elgondolkodtatóan büdös szellemi termék jön a világra, amely jobban jellemzi az íróját és azt a zsidó miliőt, amelyben ezt Budapesten mesélgették:

                    - Elvtársak! A harmincas évek elején ülök moszkvai lakásomban, az Arbaton. Estefelé megszólal a telefon, és azt mondja:

 - „Illés elvtárs, ne menjen el hazulról, nemsokára keresni fogják!”

                   Valóban még éjfél előtt ismét cseng a telefon, és egy jól ismert, kedves, mély zengésű hang azt mondja:

                    - „Kedves Béla Samuvovics, most olvastam el regénytrilógiáját, az Ég a Tisza című könyvet, és meg kell mondanom komoly, nyílt bolsevik őszinteséggel, hogy ennél nagyobb remekművet sem az orosz, sem a szovjet, sem a világirodalomban nem találtam.”

 Azt válaszoltam:

                    - „Kedves Lev Davidovics /Trockij/, köszönöm ezt a nyílt, bátor és kegyetlen bolsevik bírálatot.”

Azt mondja ekkor Lev Davidovics:

                    - „Kedves Bela Samuvovics, autót küldök önért, kérem, azonnal jöjjön hozzám, a Kremlbe.”

Mire én:

                    - „Lev Davidovics, igen sajnálom, nem mehetek, mert Sztálinnak ezek a gaz pribékjei – így mondtam, elvtársak, pribékjei – állandóan a nyomomban vannak.”

                   Azt mondja Lev Davidovics:

                   - „Ne törődjék semmivel, Bela Samumovics, biztosíthatom önt, hogy ön mögött áll az egész párt, a szovjethatalom, a GPU és a párton belüli ellenzék. Kérem, menjen át a Vörös téren, ugorjék be a Moszkva folyóba, ússzon felfelé háromszáz métert, ott talál egy nyílást, abba dugja be a nyelvét, és akkor megkapja a további utasításokat.”

                   Kérem elvtársak, rólam azt szokták mondani, hogy gyáva ember vagyok, de képzeljék el, mekkora bátorság kellett ehhez: végigmentem a Vörös téren, beugrottam a teljesen befagyott Moszkva folyóba, hatalmas karcsapásokkal úsztam felfelé háromszáz métert, ott megtaláltam a nyílást, beledugtam a nyelvem, majd teljesen belemásztam.

                   Elvtársak! Csak most, több mint húsz esztendő után derült ki, hogy ez a nyílás nem Lev Davidovics, hanem Joszif Visszarionovics segge volt.”

                   NB: Ezek a talpnyaló sztálinista és rákosista értelmiségiek ilyen kultúrát „termeltek”. Fiaik és az unokáik manapság médiaelitként ugyanilyen színvonalon teszik. Az alma és a fája! Emlékszünk még? Milyen bátran szórakoztak egymás között az egykori pozícióba helyező gazdáik rovására. No, meg a kenyéradójuk, a magyar nép lezüllesztésére. Ez volt az az írószövetség, amelyik engedélyt kapott a rendszer bírálatára 1956-ban? Sőt, vette a bátorságot és a jogot, hogy a magyar nép nevében a világ közvéleményéhez forduljon? Elgondolkodtató!

                   Hogy ki volt a Rákosi-érában Tímár György, aki ezt a gusztustalanságot elkövette? Az Írószövetség párttitkára, természetesen maga is „író”! Ő jelentette föl Faludy Györgyöt az ÁVH-nál. Itt a dokumentum: Ennyi elég volt a recski beutalóhoz.

                   „Az Államvédelmi Hatóságnak, Péter Gábor altábornagy elvtársnak. Budapest, VI. Andrássy út 60.

                   Tegnap alkalmam nyílt Faludy Györggyel beszélgetnem. Azonnal megállapítottam, hogy imperialista ügynök, Sürgős intézkedést kérek. Szabadság! Máté György, a Magyar Írók Szövetségének párttitkára.”

 

                                                                       A kis közösségi

 

                   Amikor hetedikbe jártunk, Csendes Jenő tanár úr tanította a testnevelést. Alacsony, cigányosan kreolbőrű, kezdő pedagógus volt, és indulatos tanerő lakozott benne. Az óráira, amelyek alatt mindig delet harangoztak, a Zárda iskolából a focipályára vezényelt ki bennünket. A mai Sás utcai házak helyén lombosodó öreg fűzfák árnyékában lassacskán ballagtunk, mert a tanárunk, praktikus ember lévén soha nem tartott velünk. De mire gyalogosan kiértünk, már ő is ott volt kerékpáron.

                   Az út bal oldalán egy hosszú tavacska mélyült, a jobbon mocsaras nyárfaerdő. Legfeljebb egy futball-labdát vittünk ilyenkor magunkkal meg a nélkülözhetetlen lábunkat, amelynek akkor még olyan hajlékony volt a térde és a bokája, mint a friss fűzfaág. Búsan nézték a lassan vonuló osztályt a békák, amelyek aztán az utolsó pillanatban látványos fejesekkel kotródtak csendes csapatunk elől az alacsony partról a zavaros víz mélyére.

                   Mire kivergődtünk, pedig légvonalban nem volt az kétszáz méternél hosszabb út, biztosan letelt az óra fele. A tanár úr azzal kezdte a foglalkozást, hogy a gárdát fölrázta. Gyorsan levetkőztünk trikóra és klottra. Volt, aki akkor szedte elő a tornacipőjét is, de a többség már abban jött iskolába is. Ha valaki unalmában fölült a focipálya korlátjára, azt a tanár úr egy villámgyors mozdulattal hanyatt lökte, és a szerencsésnek soha nem törte ki a nyakát. Ez volt a kedvenc tréfája. De egyből rend lett, mert a halál szele megsuhintotta a népet.

                   Egyik meleg májusi napon futással kezdtük az órát. Versenyfutással a labdarúgópálya körül. Hosszú ideig vezettem, amíg bírta a szúrós szívem és a begörcsölt lábam három kifli energiájával. És azon a négyszázon csak métereket vert rám a Vadas Feri. Ő biztosan reggelizett is!

                   Döglötten feküdtem a füvön: lélek se be, se ki! De a futball-labdát a tömegbe dobta a tanár úr. Hadd szaladgáljanak, akiknek még erre is futja a szuszból! Talán tíz perc múlva véget vetett minden hancúrnak: „Öltözködés! Ki viszi be a labdát a szertárba? Senki? Akkor mindenki!”

                   Ilyen kérdéseket és fenyegetéseket vágott a fejünkhöz, és mi hallgattunk, mintha csak

összebeszéltünk volna. Körülálltuk a szegény jobb sorsra érdemes focit, de a többség még percek múlva is csak a vállát vonogatta. Fáradt volt a banda, no!

                   Akkor jelentkeztem én: „Beviszem.”

                   Ilyenkor soha nem szoktam a falu központján át, nagy kerülővel, hazafelé talpalni, hanem végig a Bogárzó partján, amelynek a víz akkoriban még bő volt és tiszta. Ilyenkor meglátogattam az útba eső nagyanyámékat is, mert mindig maradt néhány jó falat az ebédből. Aztán onnan már nem üres gyomorral folytattam vándorlásomat hazafelé. Az út jóval rövidebb volt így és sokkal romantikusabb.

                   Erről mondtam le, amikor vállalkoztam, és büszke voltam magamra. Gondolatban legalább akkora szobrot állítottam fenségemnek, mint a keceli tűzoltók a Kisligetben a védőszentjüknek, Kristófnak. Aki római sisakkal a fején és mellvértesen egy égő házra korsóból zúdította a vizet. Aminek alkotójáról kiderült, hogy a nagyapám unokatestvére volt: Filus-Falus Mihály.