"Pórázon" 3. ~ "Amiről az apa hallgat, a fia beszél, és gyakran úgy találom, hogy maga a fiú az apa felfedett titka." Friedrich Nietzsche LVII.

 

1947 októberében

 

              Negyvenhét októberének elején, egy év múlva, meg is érkezett apám.

              1947 októberének egyik alkonyatán kopogtattak az ablakunkon. Palásti János, az Isten áldja meg haló porában is, hozta az örömhírt, hogy apám egy konflison már hazafelé tart az állomásról.

             Anyám szépen felöltözött, nem akarta, hogy a viszontlátáskor csalódást okozzon. Az asszonyok már csak ilyenek! – állapítottam meg nem egészen ötéves koromban. Aztán kézen fogott, de erősen ám, mintha bilincs szorította volna a csuklómat, hogy az ő tempójában szinte repülnöm kellett. Még most is emlékszem szoknyáinak suhogására.

             Valahol a Bogárzó hídjának tájékán állt meg apámmal a kocsi, és onnan már hármasban folytattuk a rövid utat hazafelé. Mire a házba értünk, már mind ott voltak a rokonok, az ismerős szomszédok. Igen szép és sírós fogadtatás volt.

             Rólam, ami igen ritka volt addigi életemben, mindenki megfeledkezett. Amíg az ölelések, csókok estek, alaposan megnéztem magamnak ezt az ismeretlen embert. Nem hasonlított az esküvői képen látott férfira.

            Sovány volt és sápadt. Arca borostás, a szemei sem néztek olyan szúrósan, mint azon a képen. Szedett-vedett, gyűrött ruha volt rajta. A haja is fésületlen. Egyszóval, nem szívesen vállaltam apámnak, a képen lévő jobban tetszett.

            Aztán csak észrevettek engem is. Mindenki mondott ennek az idegen embernek annyi jót rólam, hogy szinte szégyelltem. Szép és egészséges fúnak minősítettek, aki úgy tud futni, mint a nyúl. Meg jó modorúnak, aki mindig köszön az idősebbeknek.

            Azt már nem tették, hozzá, hogy addig és annyiszor ismételtem a köszönést, míg észre nem vették szerénységemet.

            Aztán fölemelt az apám, és kerekperec kijelentette, hogy hála Istennek, inkább az anyjára hasonlít. Én ezzel nem értettem már akkor sem egyet, mert a anyám mindig azt hajtogatta, hogy kiköpött Andris vagyok.

 

                                                                Egy rossz házasság

 

             Olyan, mint a fiatalabbik nagybátyám, aki az ő kedvence volt, és aki már évekkel korábban hazavergődött a frontról. Akkoriban éppen a felesége hálójában gyötrődött, szegény.

Kicsi voltam, de szemfüles. Tudtam a család minden tagjáról, hogy most jó vagy rossz irányban halad-e az élete. Sajnos, mind a két nagybátyámról csak rosszat hallottam. Józsi bácsiról, hogy szegény meghalt. Az Andris bácsiról, hogy a házassága haldoklik. Bocsánat: Úgy mondták ezek a durva felnőttek, hogy „döglödik”

Még tíz évig tartott ez így, és végül András nagybátyám halt bele.

            Aztán csak magasra emelt az apám, egészen a mennyezetig, ami elég alacsonyan volt, és kijelentette:

            ”Már csak ezért is érdemes volt megtenni ezt a potom kétezer kilométeres utat!” - ennél nagyobb dicséretet sohasem hallottam tőle. Más alkalmakkor legfeljebb a szeme beszélt, mert büszkén csillogott.

             Amikor olyan meghitten fogadtuk, nem is tudtuk, hogy még szovjet fogságban van. Mert az „elbocsátó szép üzenet” csak decemberben érkezett meg. Hozzácsapva a háromévi munkabére: négy kemény forint! Keveset dolgozhatott ott kinn, vagy nagyon alacsony volt a magyar munka bére? Ki tudná azt most már megmondani?

             De amikor magunkra maradtunk, csupa keserűség és panasz lett minden szava. A gyónás szokott ennyire őszinte lenni, ha a pap méltó a bizalmunkra. Még azt sem titkolta el előttünk, hogy gyakran sírt is, és ezért a társai haragudtak:

            „Ne vedd el minden reményünket!” – ezt hányták a szemére. Mennyi embertelenséget, megalázást át kellett élniük.

            „Nem hittem, hogy valamikor hazavergődhetek!” – ezzel zárta a fölszakadó emlékek sorát.

            Anyám kedvezett neki. Kezdetben a legyengült gyomrának csak húsleveseket főzött, mellé a kedvenc tésztáit. Aztán egyre többet és erősebbet. Úgy, hogy amikor a negyedik ember is beköszöntött, tudniillik a december, már újra vágni lehetett volna a füstöt a konyhában, és ugyanúgy csattogott az asztalon a kártya, mint annak előtte.

 

                                                            Miska bácsi Császártöltésen

 

            Juhász Miska bácsi is köztük, aki akkoriban már rendőrként a svábokra vigyázott Császártöltésen. Apám hívta az asztalunkhoz, mint unokatestvérét. Azután, hogy megnősült, majd családostul a közelünkbe, egy Nyúl utcai nádfödeles házba költöztek.. Ő is nálunk volt esténként, mint „annak” előtte, amiről egyre ritkábban esett szó.

            Bár a Miska bácsi nem szívesen hallgatta, ha szidják az új rendszert! De ő rokon volt, nem kellett tőle tartani.

            Minden este járta az ördög bibliája:”Osszamár! Hamarhamondja!”

            Játszottak még a szavakkal is, és bagóztak, mint a megszállottak. Az ablakot gyakran ki kellett nyitni, de félő volt, hogy a karácsony táján szálldogáló angyalok, nagyokat tüsszentve, sértődötten hátat fordítanak a háznak. Aztán hideg januári napokkal beköszöntött az új év: az 1948.

 

 

                                                               Apponyi Albert

 

 

             Ezt a történetet kezdhetném úgy is, kedves Barátom, ahogy a mesék kezdődnek. Egyszer volt egy agyalágyult király meg egyúttal császár is, aki nyolvannégy éves korában elhatározta, hogy háborút indít a fél világ ellen. Aztán a vesztett háború végén az ellentengernagya vitézzé avatta az életben maradottakat.

             Hogy is van ez? Akik hősi halált haltak, miért ne kapták meg posztumusz a vitézi címet? Ha valakik megérdemelték, a hősi halottak bizonyosan.

             De mi voltunk az a nép, amelyet a háborús részvétel miatt kirívóan és aljasul megbüntettek.

             Ugyanez megismétlődik 1948-ban is a Párizsi konferencián, és a következő háború végén!

             Jó lesz, ha emlékezetünkbe idézzük gróf Apponyi Albert „pusztába kiáltott”szavait:

„Mégis, ha Magyarország mégis abba a helyzete állíttatnék, hogy választania kellene ennek a békének elfogadása vagy aláírásának visszautasítása között, úgy tulajdonképpen azt a kérdést kéne föltennie magának:

             Legyen – e öngyilkos azért, hogy ne haljon meg?

Ilyen nehéz és rendkívüli helyzetet látva, felmerül a kérdés, hogy a fent említett elvek és érdekek mely szempontja váltotta ki ezt a különleges szigorúságot Magyarországgal szemben?

             Önök, uraim, akiket a győzelem a bírói székhez juttatott, önök kimondották egykori ellenségeiknek, a központi hatalmaknak a bűnösségét, és elhatározták, hogy a háború következményeit a felelősökre hárítják. Ám legyen!

             De ez esetben a megtorlásnak, úgy vélem, arányban kellene állnia a bűnösség mértékével, és mivel Magyarországot sújtják a legszigorúbb és már a létét is veszélyeztető feltételekkel, azt lehetne hinni, hogy az összes nemzetek közül éppen Magyarországot tekintik a legbűnösebbnek.

               Uraim! Anélkül, hogy a kérdés részleteibe bocsátkoznék, hiszen ezt benyújtandó okmányaink fogják megtenni, mindenekelőtt úgy vélem, hogy ezt az ítéletet nem lehet kimondani oly nemzet felett, amely abban a pillanatban, amidőn a háború kitört, nem bírt teljes függetlenséggel, és csak részleges befolyást gyakorolhatott az Osztrák-Magyar Monarchia ügyeiben.

               És amely nemzet ezt, mint a legutóbb nyilvánosságra hozott okmányok bizonyítják, fel is használt arra, hogy helytelenítse azokat a lépéseket, amelyeknek a háborút elő kellett idézniök.

               Ha az egykori területünk, a történelmi Magyarország érdekében felhozandó érveink az önök szemében nem lesznek eléggé döntőek, úgy javasoljuk, hogy kérdezzék meg az érdekelt népességet. Előre is alávetjük magunkat ítéletüknek. Ha pedig mi ezt az álláspontot foglaljuk el, és ellenfeleink követeléseiket és aspirációikat nem merik a nép ítélete alá bocsátani, úgy vajon kinek a javára szól a föltevés?”

              De bekövetkezett a második trianoni tragédia is!

 

                                                             József nagybátyám kálváriája

 

              Anyai nagyapám megkapta a vitézi címet, mert a fronton különleges bátorságot tanúsított. Csak annyit kértek cserébe, hogy az előző nevét változtassa magyarrá! Így lett belőle vitéz Farkasfalvi András. Ennek a vitéz, szavamat rá, talpig becsületes embernek született két fia, József és András, az én nagybátyáim. Amikor az orosz fogságból hazaszökött, még egy kislányt is a világra segített. Esztert, az édesanyámat.

              Ha valaki nagyon hasonlított rá, a megbízható nyelvek szerint, az a legidősebb fia volt. Aki mát úgy indult neki a második világháborúnak, hogy fölvette, mint első szülött, a vitézi címet. Nyugodt, megfontolt, a jó tanácsokra hallgató fiatalember volt. Apja fia.

              Amikor az oroszok már a Kiskunhalas felé tartottak, hazaugrott az egységétől látogatóba a szüleihez, és azzal a nem titkolt reménységgel, hogy nem megy vissza, elrejtőzik valahol az oroszok megérkezéséig. Erre buzdította a felesége is, aki néhány hónapja volt az övé.

               Igen ám, de az édesanyjának volt egy friss és fájdalmas élménye arról, hogyan büntetik meg a szökevény katonákat. Két nappal korábban szemtanúja volt három civil ruhás, bujkáló katona kivégzésének a szomszéd utcában. Azt mondta a fiának:

„Menj vissza, gyerekem, mert nem akarom, hogy a szemem láttára lőjenek agyon!”

              Számára az édesanyja szava parancs volt. Visszament Kiskunfélegyházára a bajtársai közé. Két évig nem tudtunk róla semmit, de semmit. Egyszer csak negyvenhat nyarának végén, megjelent a nagyanyám, és sírva újságolta, hogy valószínűleg Farkasfalvi József holttestét találták meg.

               A kiskunfélegyházi hatóság kéri a szülőket: „Jöjjenek azonosítani!”

               Mindkét szülő útra kelt, és a fémfogairól azonosítani tudták. Halálának és szinte titokzatos eltűnésének körülményeiről annyit sikerült megtudni: Egy gazda talált rá a tanyája mellett holtan, vagy a halál küszöbén. Mindenesetre ott halt meg a félegyházi határban.

                Ez a hétpróbás gazember, ahelyett, hogy bejelentette volna a halott katona megtalálását, a szántóföldjén eltemette. Jó mélyre, hogy az eke ki ne forgathassa a földből.          Már másodszor vetett és aratott azon a földön, amelyben a szerencsétlenül járt nagybátyám feküdt.

                És ki tudja, hányszor megtette volna még, ha a szomszéddal, aki tudott a dologról, össze nem vesznek. Az bosszúból följelentette. Ezért találtunk rá a legjobb, legengedelmesebb testvérre és fiúra. Az én József nagybátyámra.

              Beszélgettünk már oroszokról, akik állattá váltak a háború hatására. Mit mondjunk erre a szemét emberre, aki a kisujját sem mozdította egy hősi halott érdekében, sőt, a testével trágyázta a földjét. Mondjuk újra, amit mondtunk:

„Szemét ember, nem ember!”

              Most itthon pihen a nagybátyám, mert a halott bajtársak közös sírja befogadta. A felesége pedig, ez a hozzávaló derék asszony, nem vált el tőle. Haláláig hordta a fekete gyászruhát, közel ötven éven át. Ha húsvétkor, gyerekkoromban, meglátogattam őket az Újfalu fölső végén, olyan szeretettel fogadtak mindig, mintha a vérem vér lenne a vérükből.

 

                                                            Magyar Dolgozók Pártja

 

               Magyarország 1948-ban teljesen a kommunisták kezébe került. Ezt az embertípust a történelem viszonylag rövid időn belül tenyésztette ki. A felvilágosodás korában jelenik meg először. Akkor arról lehetet felismerni, hogy nem tűr ellentmondást. Ami ugyebár éles ellentétben áll a híres harci jelszóval:

               „Szabadság, egyenlőség, testvériség!”

               Első emberi formáját Voltaire-ben hozza létre, aki mindent, ami a múltban tisztelendő volt, elutasított:

               „Taposd el a gyalázatost!”

               Minden úgy ment át a huszadik századba, hogy jottányit sem kellett rajta módosítania Lenin elvtársnak, vagy Sztálinnak, csak végrehajtani. Amilyen tempóban rogytak térdre a székesegyházak, olyan tempóban épültek a lágerek a másként gondolkodóknak. A jelszó természetesem maradt a régi:

                ”Szabadság, egyenlőség, testvériség!”

                Amint a bölcs Madách Imrénk a tizenkilencedik században már kiegészíti:

                ”Halál reá, ki el nem ismeri!”

 

                                                     Ki voltak a szellemi elődök?

 

              Melyiket a három közül? Például az „egyenlőséget”:

              Itt vannak mindjárt a feministák! A nemek közötti teljes egyenlőségért küzdenek inaszakadtukban. A már halott Rosa Luxemburggal az élen. Fogadjunk, hogy egy ritka ronda némber volt. Nem kellett a kutyának sem. Hiszen csak a nőkben van az a vonzerő, ami sugárzik, ami megejt, ami csapdába csal, ami szerelmet ébreszt. Erről szól az egész világ kultúrája, cáfolván a randa feministák proklamációit.

              Mekkora vakság kellett ahhoz, hogy ne vegyék észre: Ezek vizet prédikálnak, és bort isznak.

              Voltaire, a vezér, testileg - szellemileg is korcs ember volt. Rousseau, a másik példakép, gyerekeit a lelencházba csukatja. Előkelő hölgyek selyemfiúja.

              A francia „kultúra” szennyes árja elönti Európát, és végül zsarnokot teremt. Milliók elpusztítóját: Napóleont, a császárt. A „szabadság” zászlóvivőjét. Sándor cárnak meggyűlik vele a baja. Kétszínű, tehetséges emberek lesznek az áldozatai és zsoldosai. /Vörös és fekete./      Sőt, még az ellenpólust is létrehozza, minden jövendő forradalom eltiprására a Szent Szövetséget.

              Shakespeare-t csak 1882-ben játszottak először Párizsban, és éppen az Othellót. A darab végén, amikor Desdemona az ágyban feküdt, várva a féltékeny férjét, fölordított egy hang: Hol az éjjeli az ágy alól? Az előadás végén a színészeket megdobálták, mert a szerző angol volt. Szegény „avoni hattyú”!

              A fény városában elég nagy sötétség honolt. Offenbach silányságai ellenben szórakoztatták őket.

           Aztán ott volt De Sade márki / 1740-1814 / A véres kezű gyilkos róla kapja ma is a nevét. Jaj a gyengének, mert a szadista kéjjel öl! A felvilágosodás, a forradalom korának gyermeke. Az önző kegyetlenség ma is öl, van úgy, hogy csak egyes embereket, de többnyire egész népcsoportokat pusztít. Természetesen a szabadság jegyében.

           Olyan volt ez, mint a szellemi lepra, amit Leninék tovább tenyésztettek. És milyen nehéz ebből kigyógyulni? Aki nem üvölt együtt a farkasokkal, nyaktiló alatt, akasztófán vagy GULAG-on végzi. Csak a csőcselékre számíthatnak mindenütt, mert valamennyire intelligens ember átlát a szitán.

           Ezeknek nincs semmi más céljuk, mint a nemzeti hagyományok és értékek elpusztítása, a hatalom mindenáron való magragadása és megőrzése. Tiszta kommunista mentalitás, már a 18. században! És eljött az idő, amikor a 20. században egy EMBER meghatározta őket.

 

                                         Szolzsenyicin ezt írta a kommunista lényről

 

            „A kommunistáknál veszélyesebb és kártékonyabb embertípust még nem produkált a történelem. Cinizmusuk, szemtelenségük, hataloméhségük, gátlástalanságuk, rombolási hajlamuk, kultúra-és szellemellenességük elképzelhetetlen minden más, normális, azaz nem kommunista ember számára.

             A kommunista nem ismeri a szégyent, az emberi méltóságot, és fogalma sincs arról, amit a keresztény etika így hív: lelkiismeret. A kommunista eltorzult lélek, egészséges szellemű európai ember nem lehet kommunista.

             Nincs olyan vastag bőrt igénylő hazugság, amit egy kommunista szemrebbenés nélkül ki ne mondana, ha azt a mozgalom érdeke vagy az elvtársak személye boldogulása úgy kívánja.

             Ezeket az akkor még egészséges lelkű Magyarország, 1945-ben, határozottan elutasítja, de az orosz megszállás miatt, a moszkvai elvtársak támogatásával, három év múlva a teljes hatalmat magukhoz ragadják hazánkban.

            „A stílus az ember” – fogalmazta meg már a XVIII. században egy francia természettudós, Buffon.  Figyeljük meg az ismét megjelenő, lenini laboratóriumban kitenyésztett, a sztálini valóságtól megizmosodott kommunisták stílusát!

 

                                                                  A néptörvényszék

 

              „A Néptörvényszék / mindig a NÉP a hivatkozási alap / meghozta első ítéletét. 124 szakszervezeti vezető és szervezett munkás / zsidó munkaszolgálatosok / halálát megbosszulta a nép. De százával bujkálnak még közöttünk a nyilas uralom véreskezű banditái!

               Rémhíreket terjesztenek, pánikot keltenek, fosztogatnak, akadályozzák a munkát, az élet megindulását.

               Hiábavaló minden kísérletük! Magyarország ezer esztendő rabláncait töri le most! / Magyarország sokszor, de hazánk sohasem. / Itt nem lesz többé rémuralom! /Ezután lesz csak az igazi! / Polgárok, munkások! / A választásokig még polgárok is vannak. / Ezer és ezer lemészárolt áldozat ártatlan vére kiált bosszúért! / Nem derül ki a szövegből, hogy kikre gondolnak. A szavak sorrendje is hibás.  / Ne kíméljétek a nyilas patkányokat! A Néptörvényszék elé velük!

                                              IRTSUK KI BUDAPEST GYILKOSAIT!

 

/ A megfogalmazók gondoltak-e az amerikai bombázókra és az orosz tüzérségre?/

               Ne legyetek a bujkáló fasiszta bitangok cinkosai! Ha csak egyről is tudtok, ha csak egyet is felismertek, jelentsétek azonnal a kerületi rendőrségen vagy a főkapitányságon!

               Népbíróság ítéljen felettük! A szabad Magyarországon írmagja se maradjon a fasizmusnak!

               Éljen a demokratikus Népbíróság! Halál Hitler bérenceire!

               Éljen a független, szabad, demokratikus Magyarország! /Amely három év múlva nem lesz sem szabad, sem független, és demokratikus még kevésbé! /

 

                                                MAGYAR KOMMUNISTA PÁRT

/ Amelynek volt egy kis bibije: nem volt magyar és nem volt párt, csak egy bűnszövetkezet! /

 

A szöveg jellemző szavai: ítélet, halál, megbosszulta, véreskezű, bandita, rémhír, lemészárolt, áldozat, rémuralom, bosszú, patkány, bitang, cinkos, írmag, irtsuk ki, halál, bérenc. A tegező stílus is újszerű. Mintha a Vörös téren együtt őriztük volna velük a birkákat.

              Itt álljon meg a gyászmenet! Annyi háborús bűnöst még Németországban sem ítéltek halálra, mint Magyarországon. Még a humánus nyugat is szóvá tette a „kilengéseket”. A válasz, ne kerteljünk, a zsidók bosszúszomjában keresendő.

 

                                                          Kedves Történelem!

 

              Kedves TÖRTÉNELEM, mert nekünk nincs hová fellebbezni, ítéld meg, a román vagy a magyar nép bűnösebb a zsidósággal szemben!

              A németek az európai zsidóság megsemmisítésének tervét 1942. január 20-án a Berlin mellett fekvő Wannseeban dolgozták ki.

              A románok már ezt megelőzően 594 ezer zsidót öltek meg. Arra nézve, hogy a románok végül is hány zsidót öltek meg, egy Svájcban megjelent, 1984-es, Die Religionsfreihet in Osteuropa című kiadványából megtudhatjuk. A Holocaustban való részesedése összesen 810 ezer meggyilkolt zsidó.

              Magyarországon volt-e zsidóellenes pogrom? Miért van ez a nagy antiszemitázás? Tudom, hogy pénz, hatalom, pozíció, pénz, hatalom, pozíció, stb.

              Két év múlva, 1947-ben, már ilyen gyalázatosan alázatos levelet fogalmaznak, a párt vezetésének tudtával és választási kampányfogásként, a magyar asszonyok nevében és a fogoly férfiak kiszabadítása érdekében, a nagy Sztálinhoz:

 

                                                    Magyar anyák levele Sztálinhoz

 

              Mi, a Szovjetunóban élő / Szovjetunióba hurcolt / magyar hadifoglyok / kényszermunkások / anyái, feleségei, gyermekei és valamennyi hozzátartozója, bizalommal és szeretettel / bizalmatlansággal és gyűlölettel / fordulunk a Szovjetunió Nagy / véres kezű / Vezéréhez /diktátorához /.

              A Szovjetunió és Vezére többször is nagylelkűséget és jóindulatot tanúsított /halálos ellenségeink iránt /, segítséget nyújtott Magyarországnak nehéz napjaiban. / Szörnyű csapást mért egy kis népre.  Gyűlölte a magyarokat, és szerette a cseheket. Legyünk büszkék rá! /

              Ez ad nekünk reményt arra, hogy kiáltásunkat meghallják, és fogságban lévő szeretteinket / még életben lévő szeretteinket / a közeljövőben hazaengedik otthonaikba.

/ Nem egy újabb, csak magyarországi lágerba. /, és ezzel megszűnik a mi szenvedésünk. /Mintha az ottaniak üdülnének. /

              Hisszük és reméljük, hogy kérésünket teljesítik.    Édesanyjukhoz visszatérhetnek a fiaik, az asszonyukhoz visszatér a férje, gyermekeihez az édesapjuk – a legközelebbi jövőben.         Kérésünk kedvező elbírálását várva köszöntjük Sztálint, a Szovjetunió Nagy vezérét és a budapesti Szovjet Katonai Parancsnokságot.

Budapest, 1947. május 6.

 

                                                             Petőfi, 1948

 

                Petőfink forradalmának századik évfordulója: 1948. De orosz csizmák taposták földbe a szabadságunkat száz évvel korábban, és most, az évfordulón, ugyanazt éltük át.

                Bennem semmi harag nincs az orosz néppel szemben. Övéké a legnagyobb irodalom: a legjelentősebb regényeket ők írták. Gorkij Éjjeli menedékhelye a legnagyobb dráma.  Annak a színész nyolcsoros verse többet ér, mint az egész amerikai költészet:

 

                                             Urak, ha ez a kerge földgolyóbis

                                             A boldogságot sehogy sem leli,

                                             S ha akad egy fickó, még ha sültbolond is,

                                             Ki ha ráhibázik, dicsőség neki.

 

                                              S ha egyszer csak kialszik a nap ott fenn,

                                              És ránk borul az örök éj sötétje,

                                              Sebaj, kerül majd egy bolond a Földön,

                                              Ki fáklyát tart e vak világ fölébe.

 

                                                                      A nagy sírás

 

 

                 Eljött a tavasz, és ekkor lebontották a régi istállót, de egy fészer azért maradt a helyén. Ugyanakkor rövid idő alatt a Tóth Lajos bácsiék műhelyétől talán három méterre felhúzták az utcára nyíló új boltot, téglából, bevakolva, cseréptetősen és saját telken. Az udvar felé barátságos ámbitussal.

                Hogy pontosan mikor történt, nem tudom, de valószínűleg s hadifogságból való hazatérés és a letartóztatás közti időben. A bérelt boltunk tetejét már bontották, s közben anyánk komótosan rakodott bent, semmi félelmet nem érzett. De én ott őrjöngtem az utcasarkon, a kocsiút közepén, féltvén őt, hogy rászakad a födél. Bentről látta, hogy ott állok vagy félórája, és hallhatta is a sírásomat, de kemény volt a szíve, mint a kő, és csak akkor jött ki hozzám, amikor befejezte a munkáját.

                 Istenem, mennyire fájt a szívem, amikor azt hittem, hogy tragédia fenyegeti. Szóval el sem tudom mondani, le sem tudom írni, ahhoz különleges vegyülete kellene a könnynek és a vérnek. Azt tudom, hogy idegenek vettek körül, és vigasztaltak ott az utcaközépen. De engem annyira hatalmába kerített a fájdalom, hogy a szívem majdnem megszakadt. Annyira feszítette a belsőm valami kimondhatatlan nagyságú féltés, ami csaknem szétrobbantotta a lelkem. Őrjöngve követeltem, hogy jöjjön ki! Hagyja ott azt a helyet!

                Anyám miatt, úgy emlékszem, hogy CSAK akkor sírtam, de akkor nagyon. / A kollégiumi első éjszakák sírásának más oka volt. Olyan érzés fakasztotta, amilyet a fészekből kihullott madár érezhet. / A szeretet szivárványos üveggolyóján akkor támadt az első hajszálvékony repedés.

                Nem is tudom, hogyan készült az új bolt, csak arra ébredtem, hogy tele volt minden jóval. Még palavesszőt is lehetett kapni! Akkor sejlett fel előttem a jövendő ősz, az első osztály fenyegetése. Mert közben óvodába jártam az Újfaluba. Rendszertelenül, és undorodva.        A tejporból készült tejtől, az ebéd utáni kötelező alvástól, mindenféle rongyokon és az olajos padlón. Mindig csodálkoztam azokon, akik, ha letették a kobakjukat, már aludtak is.

 

                                                                Mindszenty Baján

 

             A tavaszi szőlőmunkákkal is igyekezett apám, hogy nyugodt lélekkel eljuthasson Bajára, ahol Mindszenty bíboros Mária-napokat tartott. 1948. június 14-én hajnalban és kerékpáron neki is vágott a nagy útnak.

Édesanyám korábban váltig hajtogatta:

           ”Vigyázz a szádra, mert itt is kommunisták az urak!”

A szabadságtól megmámorosodott apám csak azt válaszolta:

           ”Az igazat már csak megmondhatom?”

           „Itthon a négy fal között, azt lehet. Mondd meg az igazat, betörik a fejed! Most ilyen időket élünk!”

           Így folyt nálunk a diskurzus hónapokon át. Apám pedig folyamatosan gyűjtötte a fejére a parazsat. Mindenkinek elmesélte, hogy milyen a kommunizmus bölcsője, a Szovjetunió valójában:

           ”Egy hatalmas internálótábor.”

           „Ne mondj rosszat Sztálinról, azért börtön jár!”

           „Ő a táborparancsnok!” – vágta rá apám, és hozzátette:

           ”Magad mondtad mindig: Gyáva népnek nincs hazája!”

           Anyám kétségbeesetten hajtogatta:

           ”Azok vannak hatalmon, akik az életünkre törnek. Ellenünk még nem fejeződött be a háború! Az egész ország egy nagy siralomház.”

 

                                                             Hazatérés - letartóztatás

 

Amikor holtfáradtan, vasárnap este, kerékpárján Bajáról hazaérkezett, leroskadt egy székre. Erőt gyűjtött és szavakat, hogy méltóképpen szóljon az eseményről, ami igen sok tanulsággal szolgált. Kijózanítóan. De késő volt már, mert kopogtak az ajtón, és megjelent két rendőr:

”Itt lakik Ugranyecz András?”

„Én vagyok az.” – szólt fojtott hangon apám, és fölállt.

„Felszólítjuk, hogy jöjjön velünk a rendőrségre. Le van tartóztatva.”

Tétova, ijedt mozdulatok, szavak és futó ölelések után apám kilépett a két rendőr között az udvarra, majd szótlanul elindultak a liget felé. Anyám akkor kapott észbe:

”Szaladj édesapád után a kabáttal!” És én rohantam. Még a sarok előtt utolértem, és csak annyit lihegtem:

”Anya küldi.”

„Köszönöm, fiacskám!” – válaszolta, aztán már be is fordultak a sarkon. Rohantam visszafelé, és anyámat egy kör közepén találtam. Mindenki igyekezett vigasztalni, de kár volt a szóért, mert mindenkinél többet tudott a múltról is, a jelenről is, talán még a jövőnkről is.

Minden esetre éjfélig tartott a diskurzus arról, hogy miért vihették el. Biztosan a Mindszenty miatt, mert arra nagyon fújnak a kommunisták. Az a legnagyobb ellenségük, és aki tiszteli vagy szereti kitartó konokságát, az mind bűnös.

„Akkor az egész ország bűnös! Egy egész ország! – mondta, aztán kiáltotta hangosan, és akkor zokogni kezdett.

Izgatásért jelentették fel. Ez már másnap kiderült.

Először a Tanácsház fogdájába vitték, és csak másnap a rendőrségre. Egyik rendőr bizalmasan elárulta, hogy két „jóakarónk” jelentette fel a közvetlen szomszédok közül. Mert állítólag szidta az oroszokat.

„Látja, ezt nem hiszem - mondta anyám -, mert az uram az oroszokat nagyon sajnálta”.

És elkezdődött a család kálváriája.

 

                                                             Kik jelentették fel?

 

Már másnap kiderült az is, hogy kik tették. Minden az üzlet miatt történt. Kenyéririgységből. Az egyiknek a lányai anyám ruháit hordták, mert nem volt pénzük soha újra. Az apjuk egy iszákos, kártyás semmiházi. Megitta, elkártyázta minden pénzüket. Ha valamennyit sikerült a feleségének megmenteni, áthozta, hogy biztos kezekben legyen. Ha pénzt követelt a férjétől, hogy ebédet tudjon főzni a gyerekeinek: „Főzz nekik répát!” - vágta rá a szót, és magát részegen a díványra.

A második volt a legkülönösebb. Annak is volt egy lánya, mégpedig nagylánya, akinek a nagyobb ünnepekre illett volna új ruhát varratni. De az apja nem dolgozott, mert mindenkit meglopott, ahová csak fölvették. Úgy mondták faluszerte, hogy „enyves a keze”. Ha jöttek az ünnepek, jöttek hozzánk pénzt kérni. És a szüleim adtak. Sohasem kérdezték, hogy mikor adják vissza. Sohanapján? Annyi baj legyen! Terhelje a lelkiismeretüket! Mégis ebből lett a baj, és nem is kicsi.

Mert ez a két ember nem lett volna képes egy feljelentést megfogalmazni, hiszen analfabéták voltak. De volt az utcában egy furcsa figura. Állítása szerint a bombázások miatt jött le Kecelre, de a lányai havonta meglátogatták. Ezek mindig nálunk szálltak meg egy-egy éjszakára – ingyen.

Ő volt a bábok mozgatója! Egy Barabás Andor nevű férfiszabó. Ha egyáltalán volt mestersége, és nem pártmegbízatást teljesített. Ugyanakkor kenetteljes szöveggel utasított vissza minden gyanúsítást. Pedig akkor már a párt helyi szervezetének vezetője volt, a csőcselék helyi vezére.

Mondanom sem kell, hogy mind a két feljelentőnk párttag volt már. A pesti jöttment volt az, aki kiokosította őket. Aztán eljött hozzánk és pilátusi mozdulatokkal előadta:

” Mi van az Andrással? Mennyire sajnálom ezt a tisztességes embert! Mindent, ami tőlem telik, megteszek az érdekében”.

Másnap reggel anyánk is ott volt az őrsön. Beszélt apánkkal, akit megnyugtatott a Barabás együtt érző szövege. Anyám csak vállát vonogatta. Miért venné el a csöppnyi reményt is apámtól?

De amikor ez a senkiházi délután megint megjelent nálunk, minden teketória nélkül kidobta.

A harmadik napon apámat átvitték Kiskőrösre, a járási kapitányságra. Amikor anyánk ott is megjelent, megint találkozott ezzel a hétpróbással, aki azt állította, hogy András érdekében van itt:

”Sok ilyen becsületes ember kéne!” – mondta anyám becsukott szemébe.

„Hogy minél előbb megteljen Magyarország minden börtöne!” – gondolta magában az édesanyám.

 

                                                                        

                                                    Mi történt Mindszentyvel?

 

Décsi:

”Jegyezze meg, hogy itt nálunk a vádlottak nem azt vallják, amit ők akarnak, hanem amit mi akarunk.”

Intett a fejével, és kiadta az utasítást:

„Tanítsátok meg vallani!

Az őrnagy visz be a cellába. Lehetett úgy éjfél után három óra. A két őr az asztalt gyorsan elrángatja a szoba közepéről, utána az őrnagy megáll velem szemben, és rám kiált, hogy vetkőzzem. Nem vetkőzöm, de nem is mozdulok. Int a legényeinek. Segítségükkel maga húzza le rólam a csíkos zubbonyt és nadrágot. Utána elhagyják a szobát. Hallom, hogy kinn a folyosón lázasan keresgélnek valamit.

Röviddel ezután belép a szobába egy magas tagbaszakadt, bivalynyakú és vad tekintetű politikai rendőrtiszt, aki csak annyit vet felém:”Én partizán voltam.”

Beszél ugyan magyarul, de az arca nem magyar. A gyűlöletét már rég gyűjthette ellenem. Nézni sem jó romlott, gyűlölködő arcát. El is fordulok. A mozdulatáról azt sejtem, hogy kissé eltávolodik tőlem. Egyszerre nekem fut, és csizmával, egész erejével belerúg födetlen gerincembe. Ő is, én is a szemközti falnak esünk. Többet akkor, úgy látszott, nem is tudott rúgni; valami luciferi örömmel az arcán, pihegve mondja:

„Életem legboldogabb pillanata volt ez.”

Hogy a valóságot mondta, azt le tudtam olvasni kéjesen eltorzult arcáról.

Most újra az őrnagy jön be. Kiküldi a partizánt, gumibotot vesz elő. Sohasem gondoltam, hogy a gumibotig is eljutok egyszer életemben. Legyűr vízszintesen, s elkezd ütlegelni. Talpamon kezdi, és megy mindig följebb.

A gumibot suhogásaira a szomszéd szobából és a folyosó felől hallom a kórusszerű diadalmas kacajt. Nők és férfiak vegyesen vannak a közelemben, s ha jól tudok a harsogó kórusszerű kacajból következtetni, úgy most sokkal többen vannak jelen, mint ahányan a kihallgató helyiségben voltak.

Az őrnagy továbbra is egymás után méri rám az ütéseket; bár kimerülten liheg, de nem hagyja abba a kínzásomat, hiszen nagy gyönyörűsége lehetett abban, hogy végre elérkezett az óra, amikor Magyarország hercegprímását levetkőztetve botozhatja.

Összeszorítom a fogaimat, de a hangot nem sikerül mindig visszatartanom. Nyöszörgök fájdalmamban. Elég a testnek a magáé, de mintha a lélek még jobban égne. Egyszer aztán már nem tudom tovább számolni az ütéseket.

Arra ébredek, hogy fellocsolnak, majd felöltöztetnek. A vallatásra tántorogva megyek vissza. Folytatják ott, ahol abbahagyták. Újra követelik, hogy írjam alá a jegyzőkönyvet, s amikor megtagadom, s mondom, hogy ami itt előttem van, az nem az én vallomásom.

Décsi Gyula doktor és alezredes, erre dühödten kiadja a rendelkezést:

„Vissza vele!”

A gumibotozás újra kezdődik.

Mindszenty: Emlékirataim /részlet /

Ez a Décsi és bandája a forradalom után is komoly pozíciókat töltött be. Piros László belügyminiszter a Szegedi Húsipari Vállalat igazgatója lett, pedig csak mészáros inas volt korábban. Sok ember lemészárlásában segédkezett a forradalom után is. Ez lett a jutalma.

 

 

                                                          II. Világifjúsági Találkozó a romokon

 

 

Buda még romokban hevert, a házak még bűzlöttek a háború szagától, minden park jeltelen halottak temetője volt, de a világ ifjúságának már meg tudjuk mutatni Budapest szép panorámáját a Gellért-hegyről. Az Andrássy, bocsánat Népköztársaság útját, ha nem is a hatvanat, de az Operaházat, ahol nagyszerű lehetőséget nyújtunk a világ minden tájáról hozzánk sereglett fiatalok nemzeti kultúrájának bemutatására. Játszóteret a Hősök terén, a Városligetben és a Margitszigeten. Énekel és játszik a II. Világifjúsági Találkozó:

 

Egy a jelszónk: a Béke,

Harcba boldog jövőért megyünk.

Bárhol is van hazája,

Bármely ég néz le rája,

Küzdő korunknak új nemzedéke,

Mind itt halad velünk.

És dalolja a jövőnek himnuszát:

Ifjúság! Ifjúság! Ifjúság!

 

Miért kellene tudni ennek a sok ezer fiatalnak, hogy az osztályharc élesedik, és a Conti utcában már harmadik hónapja vár szomorú sorsára a kommunista Rajk László is?

Hogy emigrációba kényszerült a törvényes miniszterelnök, Nagy Ferenc, és már börtönbüntetését tölti a megalázott Mindszenty hercegprímás, és a halottak, az ártatlanok vére, a meghurcoltak sorsa a ránk lenéző égre kiált.

Potyemkin - arcát mutatta a világnak a rendszer a zsúfolt kirakatokkal, a fehér kenyérrel, a magyar gyümölccsel. De ti csak játsszatok, fiatalok!

 

Hegyek között, völgyek között zakatol a vonat.

Én a legszebb lányok közül téged választalak.

Egy a jelszónk: Tartós Béke!

Állj közénk és harcolj érte!

/ És így tovább, vég nélkül! /

 

                                                               Cikizik Rajkot

 

Másolják már a Szovjetunió alkotmányát, hogy augusztus huszadikán, az új kenyér ünnepén ki tudják hirdetni a Magyar Alkotmányt:

2. §. A Magyar Népköztársaságban minden hatalom a dolgozó népé.                                                                         /A vérét szívó, hazátlan, internacionalista és kommunista csőcseléké./

Azután, ősszel majd ilyen kérdésekkel „cikizik” az eleve halálra ítélt Rajkot:

Elnök: Egy utolsó kérdésem van még önhöz: Önnek az apját hogy hívják?

Rajk: Néhai József.

Elnök: Vezetékneve micsoda?

Rajk: Rajk József.

Elnök: Tehát Rajk József. Azt mondja Ön. Nagyapját hogy hívták?

Rajk: /ingerülten / Nagyapám, mint szász származású, még Reichnek írta a nevét.

Elnök: Hogyan lett ebből Rajk?

Rajk: Én nem tudnám az időpontot megjelölni, hogy mikor lett törvényes úton. A keresztlevélben még á-val van írva, tehát Reichből Rájk, de mindenesetre az egyetemi okmányaim is így vannak kiállítva.

Elnök: Egyszerűen „a” betűt vett az ékezet elhagyásával. Szóval ezt Őn törvényesnek tartja?

Úgy kell neked, Rajk László! Miért léptél be 1931-ben a pártba, miért lettél a spanyol polgárháborúban a magyar egység komisszárja és párttitkára? Miért lettél te külügyminiszter, ami még súlyosabb bűn, belügyminiszter?  Miért nyújtottad be a „hóhértörvényt”? Miért vettél részt az Erdélyből áttelepült Magyar Testvérek Közösségének szétverésében? Miért hurcoltattad a Szovjetunióba Kovács Bélát, az FKgP főtitkárát, aki csak 1955-ben tért haza? És a többivel mi lett? Miért lettél a NÉKOSZ liblingje? Bűnöd annyi, mint a tenger! A legnagyobb: Miért szövetkeztél sakálokkal, miért nem tanítottál, tanár úr? Miért nem hagytad ezt a fajta politikát mészárosokra, segédekre, szabadúszó semmihez sem értőkre?

Összességében: 97 fő a vádlottak padján, 15 kivégzett, kényszermunkát kapott 7 fő, börtönbüntetést 57 személy, fegyházbüntetetést 12 fő.

 

                                                 Éles fegyverünk az ÁVO és az ÁVH

 

A háború végén azonnal megjelent az ÁVO, az ÁVH elődje. Hogy milyen szerepet játszott? A MDP hivatalos lapja, a Szabad Nép 1950. január 20-án megjelent cikkéből idézünk. Cím: Éles fegyverünk az Államvédelmi Hatóság

Az Államvédelmi Hatóságnak sok és jó fegyvere van. De legélesebb fegyvere a pártszervezet. Nem véletlen, hogy a Rajk-banda éppen ezt akarta megfojtani. Kártevőket, kémeket küldöttek az Államvédelmi Hatóság tisztikarába, hogy lefegyverezzék a munkásosztálynak ezt az erős hadseregét. A Párt, Rákosi elvtárs ébersége, a Szovjetunió tapasztalatainak felhasználása tették lehetővé, hogy az ellenségnek ez a kísérlete is zátonyra futott. Az Államvédelmi Hatóság megerősödött pártszervezete motorja, pillére a munkának.

A magyar dolgozók hálájuk, szeretetük sok jelével halmozzák el hűséges barátaikat. Zászlóval kedveskednek nekik, és alig van olyan ünnepség, ahová nem hívnának meg az Államvédelmi Hatóság dolgozóit. Énekkaruk szívesen látott vendége gyárainknak. A biztonság, az erő érzése tölt el minden becsületes embert, ha őket látja. Egy egész gyár vagy falu ünnepe, ha egy-egy dolgozójuk az Államvédelmi Hatóság kötelékébe lép. Ünnep, mert ismét bizonyítja, hogy maguk a dolgozók őrzik tulajdonukat, a gyárat, a földet.

Az Államvédelmi Hatóság – néphadseregünk mellett - békénk védelmének fontos eszköze. Kémekkel, szabotálókkal töltenék meg az imperialisták üzemeinket, ha az Államvédelmi Hatóság, Pártunk, munkásosztályunk éberségére támaszkodva, meg nem hiúsítaná aljas terveiket. A hároméves terv sikeres befejezésében, termelésünk fokozódásában így az Államvédelmi Hatóságnak is része van.

A dolgozó parasztságot is oltalmazza az Államvédelmi Hatóság. A vesztüket érző kulákok különösképpen falusi pártszervezeteink, termelőszövetkezeti csoportjaink, földműves szövetkezeteink, traktorállomásaink ellen támadnak. De az Államvédelmi Hatóság itt is leleplezi a kártevőket, megvédi a falu népét.

Akik a Gabrielisz tanító nénit meglátogatták, még csak ÁVO-sok voltak. Harcban a reakciós maradványokkal, és útban az ÁVH vagy Palesztina felé. Ez utóbbi valószínű!

 

                                                          A látogatók

 

Az előző fejezetek egyikében megjegyeztem, hogy Sztálin szerette a cseheket, és gyűlölte a magyarokat. Ezt tekintsük kitűntetésnek! Mert hogyan viselkedtek a cseh és a szlovák vezetők a háború alatt, közben és után? Érdemes utána nézni.

Olyanok ezek, Barátom, hogy te is értsd, miről van szó, mint közöttetek a veszett kutya. Akit megmar, halálra marja. Egy keceli kulák gazda tragikus sorsát már megismertük. Most ismerkedjünk meg egy tanítónővel 1948-ból!

Szerintem érdekes beszámoló lesz, Gabrielisz tanító néni stílusában.

1948: Istenem, ebben az évben kaptam meg a kinevezésemet! Végre én is taníthattam, mint az én drága apám, aki megbecsült ember volt Borváron, a szülőfalumban. Nemcsak azért, mert tanított, de kántor is volt. A hangjáról azt mondta egy hozzáértő ember: „Egy kis képzéssel akár az Operában is énekelhetett volna.”

Egyik nap, tanítás közben, bejött az ajtón két férfi, akiket a háború vége felé deportáltak./ Nevüket sűrű homály fedi. / Azt mondták, hogy ellenőrizni jöttek. Fiatal voltam én és ijedt, dehogy mertem volna megkérdezni:

”Kitől kaptak erre engedélyt?”

Elkérték az olvasókönyvünket, lapozgatták. Aztán bejelentették, hogy másnap visszahozzák. De nélkülük ne kezdjem meg az első órát!

Amikor otthon az idegességtől beestem az ajtón, és sápadt voltam, áldott jó szüleim részvéttel vettek körül: „Mi történt kislányom? Bántott valaki?”

Fogvacogva meséltem el az iskolai jelenetet. Szegények rosszabbul lettek, mint én! Nyugtatgattam őket:

„Ne nyugtalankodj, drága anyuskám! Udvarias emberek voltak. Apuskám, kedves, te se idegeskedj! Csak tanításról volt szó. Seidner úr lánya az egyik legjobb barátnőm volt. Sohasem haragudtunk mink a zsidókra!”

Egész délután nagy csendben és gondoktól terhelten jártuk le-föl a lakásban. Este egy részletes vázlatot készítettem a következő napi első órára.

Korán lefeküdtem, mert tudtam, hogy úgyis többet virrasztok, mint alszom. Az álmom kedves volt. Visszavitt a bűbájos gyermekkoromba.

Kurcz esperes úr szalonjában egy díványon ültem, és hallgattam a falu négy legintelligensebb emberének kártyacsatáját a mahagóni asztal felett:

”Nagy marha vagy te, gyógyszerész, ha ilyen lapra nem mertél hívni!” – így dorgálta esperes úr a barátját.

A folytatás megszakadt. Az édes álom rövid volt, mint a gyermekkor. Felkelte, kinéztem az ablakon. Az ég felhős volt ugyan, de április végén már korán hajnalodott. Visszafeküdtem, de több álom már nem kerülgette a pillámat.

Megnéztem az órát, fél hat volt. Felöltöztem a legszebb ruhámba, aztán újra meg újra végiggondoltam a tanítanivalót. Reggelire egy ízes falat se ment le a torkomon. Az én drága szüleim könnyezve búcsúztak el tőlem, én meg tőlük.

 

                                                             Az a bizonyos bemutató óra

 

Hét órakor már a tanteremben ültem. Az én drága gyerekeim már fél nyolcra mind ott ültek a padjukban, és csak csendesen beszélgettek. Pedig máskor mennyit csacsognak!

Nem sokkal nyolc óra előtt megjelent a két úr. Azt kérték, hogy pontosan úgy csináljam, ahogy szoktam. El is kezdtük:

„Osztály, vigyázz! Köszönj!”

„Dicsértessék a Jézus Krisztus!”

„Mindörökké. Ámen.”

„Hiszek egy Istenben, hiszek egy hazában, hiszek egy isteni örök igazságban, hiszek Magyarország feltámadásában. Ámen.”

Az idő gyors szárnyakon elrepült, mert az én aranyos gyermekeim sokszor jelentkeztek, és csodálatosan olvastak.

Az órát így fejeztük be:

„Csonka Magyarország nem ország, egész Magyarország mennyország!”

A hetes kiállt, és utasította a gyerekeimet:

„Osztály, vigyázz! Köszönj!”

„Dicsértessék a Jézus Krisztus!”

„Mindörökké. Ámen.”

Az én tündéri gyermekeim gyorsan elhagyták a termet. A látogatók visszaadták a könyvemet. Több olvasmány át volt benne húzva. Szóban csak annyit közöltek: „A Magyarországról szóló imákat ne mondják többé! Felejtsék el!”

De milyen jogon ellenőriztek és utasítgattak ők, a vendégek? Milyen buta kérdés, hiszen azt tehettek, hiszen úgy gondolták, megvan hozzá az erkölcsi alapjuk, amit csak akartak. A náci bűnök a magyarok ellen is feljogosítja őket mindenre és mindörökre. A ma közöttünk élő, igen műveletlen unokáik még ma is azt gondolják.

 

                                                            

                                                           A dédanyám nevel

 

 

Hosszú évekig a nagyanyám volt a támaszom, gondviselőm és gyámolom. Anyám helyett az anyám. Bizony, Barátom, azt hiszem, akkor vette be magát ebbe a csenevész törzsbe magát a magányosság férge, amit, hála Istennek, egész életemben nem sikerült kipurgálni belőlem. Sohasem tudni, mivel segíti a gyámoltalant a Hatalmas.

Amíg a szüleim küzdöttek a fennmaradásért, mint fuldoklók a mély vízben, én csak gyerek voltam. És nem egyedül éltem, hanem a nagymamával, mert én is így szólítottam. Jól megvoltunk egymás mellett. Ma már nagyon sajnálom, hogy öt-hatéves koromban nem volt annyi sütnivalóm, hogy kifaggassam a világ dolgairól, amikor egymás mellett feküdtünk a konyhai ágyon. És olyan fényes volt a hold, mintha csak a napot csavarta volna le egy óriás szolidabb fokozatra, hogy ne fogyasszon olyan sokat.

 

                                                               A kollégium magánya

 

Bizony, azon a keskeny ágyon kényelmesen elfértünk mind a ketten. Minden áldott este imádkoztunk, és mindannyiszor a lelkemre kötötte, hogy halála után minden nap imádkozzak érte. Óriási tarozást halmoztam föl középiskolás koromban, amikor még templomba sem jártam, és az esténkénti imádságról végképp elfeledkeztem Talán ezért voltak annyira rövidek az éjszakáim, mert a kollégiumban hihetetlenül nehezen aludtam el. Talán a lelket nyugtató imádság hiányzott, vagy idegesített a többiek szuszogása, horkolása, lábszaga és minden együtt.

Amikor már teljes csönd volt az épületben, és a diri is kuckójába húzódott, gyakran leosontam a földszinti tanulóba, ahol egy rádió állt. Egy széket húztam a közelébe. Azután a lehető legkisebb, még élvezhető, hangerővel végelgyengülésig és műsorzárásig komolyzenét hallgattam. Szinte sohasem volt meg a nyolcórás alvásom, és napközben az álmosság ködében éltem, tanultam, és tettem, amit rám bíztak.

 

                                                           Nagy az én tartozásom

 

Pedig milyen sokkal tartoztam neki! Nemcsak a napi étellel, a soha ki nem ejtett durva szavakkal, a tapintatával, azzal, hogy türelmesen végigmosta minden nyári este a cingár, maszatos testem.

Talán ötéves lehettem, amikor kiszállított a szőlőbe. Beültetett a talicskába, és végig tolt azon a három kilométeres úton. Ha az ismerősei közül valaki megszólta:

”Panna néni, el tud az a gyerek a saját lábain is menni.” Csak mosolygott rá, és annyit mondott:

”Viszem az örököst.”

Elég kényelmetlen utazás volt, de szórakoztató. Jobbára térdepeltem a járműben, és előre nézve figyeltem a lassan fogyogató utat. De kinn a dűlőn már érhette az ember gyerekét meglepetés is. Még most is magam előtt látom a dűlőúton átnyargaló riadt nyulat. Talán még ma is fut, ha ki nem fáradt, vagy valamelyik vadász, csupa passzióból, nem durrantotta le.

Szegény, ha tudta volna, hogy mink ketten a nagyanyámmal jobban megriadtunk tőle, mint őnyúlsága tőlünk?

Kinn a szőlőben csak tibláboltam, várat építgettem, s döntöttem romba. Érdekes, hogy mennyivel szívesebben romboltam. A nagyanyám csak gazt szedett a pusztaföldön, a krumpli bokrok között, amelyek igen szerény fehér virágaikkal leplezték, hogy milyen tartalmas az életük a föld mélyében. Aztán a fák idő előtt lehullott gyümölcsét. A meggyfa földre hullott vércseppjeit, amiket a forró homok már barnára aszalt. A tüdőbeteg színű, koraérett férges almákat. Csupa malacnak való hulladékot.

Közben odahallatszott, de legalább két kilométerről, az tömzsi, telt hangú újságárus lázító szövege: „Szabad Népet! Szabad Népet! Újság, halló!” És nem csukták le érte. A szőlőben elhallgatott a kakukk, talán odarepült, hogy az újságból megtudja, mennyi évet ígérhet még a jámbor, hiszékeny hallgatóságának. Talán már kakukk sincs a világon! Gyerekkorom óta egyszer sem hallottam.

Együtt éltük át gyerekkorom legnagyobb ijedelmét és legnagyobb lovagiasságát. Az elsőt éppen a szőlőben. Egy elszabadult, vadul száguldó fehér ló okozta, ahogy sörényét lobogtatva vágtatott le a dűlőútról a pusztaföld felé. Úgy szaladtunk előle a kunyhóba, mintha összesen már nem léptük volna át a hetvenedik évünket kettővel. A ló elviharzott. A kunyhóból csak akkor merészkedtünk elő, amikor a gazda káromkodása már a közelünkben záporozott. Amikor észrevette ijedt kettősünket, mentegetőzve mondta:” Megbolondította a sok zab! Az átkozottját!”

Fél óra múlva már olyan higgadtan lépkedett az a nemrég még félelmesen száguldó paripa vissza a dombos dűlőútra, mintha sohasem akart volna szabad lenni, hanem örök életében csak igavonó állat.

A szőlőnk fölött mindennaposak voltak a „légicsaták”. Nagy darázspotrohú zsákot húzott egy kövér gép, fürgék, fényesek és soványak kerülgették és lőtték.

Mezítláb! Mindig mezítláb! Soha nem álltam olyan biztosan a földön, mint

amikor a talpam érezte a föld hűvösét, melegét. Amikor cipőt parancsoltak a lábamra, mindig elbizonytalanodtam, féltem, hogy megbotlok. Aztán pucolni is kellett, ami, minden szempontból, büdös volt.

 

                                                            Az első tanév

 

Amikor első osztályba fogtak, nem emlékszem semmiféle lámpalázra, sírásra, amivel az elsősöket vádolni szokták. Csak arra, hogy a zsidó iskolába jártunk, és egy bájos ifjú hölgy volt a tanítónk, aki szeretett. Én is, minimum, szimpatizáltam vele.

Szilványi Mária állított először színpadra valamiféle mozgalmi rigmussal, amelyből töredékesen és szórványosan az alábbiakra emlékezem:

 

Minden piros, odanézz! Mintha lángban állna!

Amott jön a sok vitéz kakiszín ruhába! /  kekiszín ? /

 

Ha kiegyenesítenék az agytekervényeimet, akkor sem emlékeznék többre!

A lényeges most jön. Ha elfoglaltságom engedte, igen szívesen hallgattam az idős emberek sokszor fogatlan diskurzusát. Kinn ültek az utcán, legtöbben kisszékeken, és beszélgettek múltról, jelenről, de a jövőről, értető okból kevesebbet. A helyi nyelv hangzása, jellegzetes kifejezései igen mély gyökeret vertek bennem. Ma már kevesen tudják, hogy mire mondták az öregjeink, elárulván hajdani kétnyelvűségüket, hogy „seckojedno”. Ma úgy mondanánk: Tökmindegy! Egykutya!

De az nem seckojednó, hogy nekem már elsős koromban „lovagi gesztusaim” voltak. Hallgattam a nagyanyám panaszát arról, hogy ő még életében nem evett fagylaltot. Véletlenül volt egy forintom. Elsúderkoztam tőlük a liget sarkáig, de onnan a legnagyobb sebességre váltottam, és a féket csak a Rékasi cukrász boltjánál nyomtam meg.

Kértem egy forintos adagot. Legalább négyszáz métert kellett megtennem, a fagyi minél kisebb kockáztatásával, sietve, futva, fékezve, sietve, majd újra futva, hogy viszonylag elenyésző veszteséggel, a kezébe tehessem. Ekkor evett életében először fagylaltot a nagyanyám! Ne felejtsük el, hogy akkor egy gombóc ötven fillérbe került, tehát kétadagos fagyit evett az én nagyanyám! És nem voltam büszke rá, inkább röstelkedtem miatta. Furcsa, kétarcú érzés volt, derűs is meg szomorú is.

 

                                                                      A régi öregek

 

A régi öregek? Jól aludtak, sokat álmodtak, csak egyet szerettek, de nem biztos, hogy a sírig. Jókat főztek, sokat ettek, gyakran ittak, érdekesen meséltek, de leggyakrabban az első vagy az éppen folyó második háborúról. Csendesek voltak, halkan beszélgettek, a garast a fogukhoz verték, nem szidták az Istent, pedig mindegyiknek lett volna rá oka. Sötét színű ruhában jártak, és nem szégyellték a korukat, az ősz hajukat, de a kendőt vagy a kalapot ritkán vették le a fejükről.

Amikor még élt a Panna nagymama, a többiekkel éppen a házunk előtt, a poros utcán fociztunk. Akkor kivételesen a kaput őriztem, és olyan önfeláldozóan, mint egy keceli Grosics Gyuszi. Az egyik közeli bombát védve, hátrabicsaklott, mint a bugylibicska, a balkezem nagyujja. Szomorúan és fájdalmasan lógott.

A nagyanyám mit tehetett másat, tapintatosan megmosta a kezem, és elindult velem az orvos irányába, én meg mellette egy fehér bubával a bal kezemen.

Szemközt jött pedig velünk a Juhász Miska bácsi édesanyja, aki az én mamámnál kissé idősebb és termetesebb volt.. Megkérdezte, hogy mi járatban vagyunk. Megmondtuk, majd mutattuk a kibicsaklott nagyujjam. Aztán hova-hova ezzel a tragédiával? – kérdezgette, mialatt ismerkedett a helyzettel. Nézegette, simogatta azt a kis ujjacskát, ami nem lehetett öregebb nyolc évesnél. Közben gonosz lelkében fondorlatra készült.

Minden különösebb szánakozás nélkül a helyére rántotta. Én fényes nappal csak csillagokat láttam, de újra helyére került az ujj. Dagadt volt egy rövid ideig, és életem végéig furcsán hátrafelé billen egy kissé, ha nagyon akarom. De másnap már csak az izgalmas kalandra emlékeztem, és meccs közben igyekeztem elkerülni a bal kezem bevetését a testek egymásnak feszülő, labdáért folyó harcában.

Ja, kérem, az akkori öregek többsége nem szaladt mindjárt az orvoshoz, ha maga is meggyógyíthatta a kis bajt egy kis bátorsággal. Egy gyakorlott és áldott öreg kézzel.

Azután meg nehogy elfelejtsem: Azt, hogy milyen vékonyka legény voltam, az is bizonyítja, hogy amikor a Bertáék szemközti házának északról beláthatatlan sarkán, eléggé rossz helyen, krikkeleztünk, éppen nekihasaltam a lökésnek. Egyszer csak a derekamon átrobogott egy bekanyarodó kerékpár. Döccent kettőt, aztán ment tovább. No már most, ha teszem azt, nem lett volna a derekam egy kis halom, megjárhattam volna cudaron- cudarul.

Már hetedikes-nyolcadikos lehettem, amikor egyik vasárnap délután fizetés nélkül belógtam a jobb oldali kapu mögé. Attól tízméternyire álldogáltam, amikor hirtelen kikapcsolta valami a világítást és a szemem fényét. Kiderült, hogy kapura rugdosó játékosok egyike elhibázta a kaput, de telibe találta a kobakomat. Arra ébredtem, hogy emberek szaladnak hozzám, én meg kókadtan próbálok fölállni a semmiből megint életre és öntudatra. Köszönöm az érdeklődésüket, nem vesztettem el semmi mást, csak az eszméletemet. Azt is talán csak tíz másodpercre.

Ebből azt a következtetést vontam le egy életre, hogy fő az óvatosság, mert száraz villám is agyoncsaphatja az emberfiát - a napsugaras derült égből.

 

                                                                     Minda György

 

Essen már szó a kulákokról is. Bár egy boldogtalan család sorsáról már volt szó. Most egy boldoggal is megismerkedünk, Barátom! Egy idős, de igen okos asszony mesélte.

„Hol volt, hol nem volt, volt valamikor, az 1848 körüli időben, egy fiatalember. Annak ellenére, hogy keceli pap felolvasta a magyar püspöki kar körlevelét, miszerint katolikus magyar ember csak a királyt támogathatja a szabadságharcban, mégis a nemzetőrök közé állt. Minda Györgynek hívták.

Amikor hazajött, azzal büszkélkedett, hogy együtt kergették Jellasicsot az öreg Petrovics Istvánnal, Petőfi Sándor édesapjával, aki zászlóvivőjük volt, egészen az osztrák határig.

„Bárcsak Bécsig kergettük volna – mondogatta -, mert akkor magyar világ lehetett volna Magyarországon!”

Ezt a nagyapám mesélte, akit Sándornak hívtak, és húsz évvel később született, mint a bátyja, Minda György, aki nemzetőr volt 1848-ban. De volt egy közbülső testvérük is Antal, aki tizenöt évvel volt fiatalabb. Érdekes ez a nagy korkülönbség és igen ritka.

A család ettől a Minda Györgytől eredeztette a tekintélyét, bár gyermektelenül halt meg. Mert vagyonos és tekintélyes ember volt, ezért a bírói tisztségre is megválasztották az 1860-as években, és ő építtette a régi keceli iskolákat.

Ez a csapás fenyegette az én nagyapámat is, de ő a katolikus megoldást választotta, bízott az isteni segítségben. Több száz kecelivel együtt ő is elzarándokolt a gyűdi búcsúba, hogy szerencsét hozzon a házra. Mert a teljes igazsághoz hozzátartozik, hogy már tizenhét évesen megnősült, és kilenc évig nem született gyerekük.

Ekkor kommendálták neki a gyűdi búcsút. Amikor onnan megjött, a földhöz vágta a nagy sapkáját, és azt mondta:”Te asszony, ha még most sem lesz gyerekünk, újra visszamegyek Gyűdre. Mert az olyan szép volt, ahogy a lobogók alatt végigénekeltük az utat. Az Úr Jézus magasra emelt keresztje után ballagtunk.”

Mit adott a Jóisten? Tizenöt év alatt kilenc gyereket. Egyik az én édesapám, Minda István volt.

Édesanyám családja sem volt akármilyen! Ő a Kovács / Bandi / családból származott. Ezen az ágon is volt egy bíró az 1920-as években.

A szüleim 1933-ban kötöttek házasságot. Anyai nagyapám, Kovács János, igencsak fenegyerek volt! Legénykorában fogadásból összerágta a borospoharat. A falu központjától olyan 3-4 kilométerre laktak, de mire kiért a lovas kocsival a faluból, eltartott vagy egy negyed napig. A három kilométeres útnak volt legalább 6 megállója. Indult a faluból délután hatkor, de éjféltájban ért haza.

Az én nagyapám menetrend szerint közlekedett. Útba ejtett minden komát, sógort, jó barátot. Amikorra kiért, jól elázott, pedig egy csöpp eső sem hullott. Aztán szaladj, asszony, szaladj, család, mert verte őket a jeges eső, felhő nélkül! Majd elgyengülve, az anyámat kereste, mert ő volt a legidősebb gyerek a családban. Csak ő tudott a nyelvén. Csak ő tudott pipát tölteni, cigarettát csavarni, lovakat kifogni.

Mindig jó lovai voltak. Nem számított neki, ha jó néhányszor ott is hagyták a lovak a gazdát, vagy szétszórták a gabonás kocsit. Gyakran értek előbb haza a lovak a kocsival, mint a gazdájuk az ostornyéllel. Mindig büszke volt a hűtlen lovaira, és arra, hogy három évig szolgált az első világháborúban, majd két évig az 1919-esben.

Öt évig udvarolt a nagyanyámnak, közben kétszer is behívták katonának. Nagyapám első katonalevele, amit a nagyanyámnak írt, igen furcsán volt szövegezve:

”Aranyos, drága kedvesem! Üzér vagyok.” Nagyanyám csak annyit jegyzett meg rá:”Ekkor sem lehetett józan!”

Anyám harmadik menyecskének ment a Mindáékhoz. Kemény harc folyt az asszonyok között az örökségért. Nemsokára sor került az osztálkodásra.

Minda nagyapám roppant gazdag ember volt. 120-130 hold földön gazdálkodott, és a II. Rákóczi Ferenc utcai házban lakott. Amikor elérte a hatvanadik évét, a gyeplőt a „lovak közé” dobta. Összehívta a gyerekeit, és azt mondta:

”Mindegyik gyerekemnek jut 14-14 hold. Én fölneveltelek benneteket, most mindőtöket a szárnyára eresztem. Dolgozzatok ti is annyit, mint én! Hatvanéves fejjel én már nem teszek egy kapavágást sem!”

A gyerekeire hagyta mindenét; a tanyát, a földeket rájuk bízta. 1934-ben bevonult a főutcai házba. Utána még tizennégy évig élt. Az utolsó három évben már magatehetetlen volt, ezért havonként vitték házról házra – a haláláig, 1948-ig. Az ő neve már nem kerülhetett föl a kulákok fekete szégyentáblájára a falu kellős közepén.

 

                                                             Rákosi maszlag

 

NAGY LÁSZLÓ, szegény szintén bedőlt a Rákosi-maszlagnak, mert ilyen versecskét dobott papírra még 1949-ben, de meg is kapta érte édesapjától a magáét!

 

Ősz felé

 

Jár a kulák kosorrú lovakkal,

hasig érő lucernát kaszálgat.

 

Korpát adott ő is a szegénynek,

mert a szegény a legjobb haszonállat.

 

Már táborba szállt millió paraszt,

Kaszájuk sudár napsugárként lángol

 

És jön a traktor, dörgedelmes,

Kulák lova fél a puffogástól…és így tovább.

 

Ilyen verseket kellett írnia, hogy kirándulhasson Bulgáriába. Hála Istennek, rövidesen észhez tért, és ekkor felívelt a tehetsége de megrövidült az élete. Hány NÉKOSZ -tag lett a nagy kiábrándulás áldozata, pedig milyen hittel énekelték:

 

Sej a mi lobogónkat

Fényes szelek fújják,

Sej, az van arra írva:

Éljen a Szabadság!

 

Sej, szellők, fényes szellők,

Fújjátok, fújjátok –

Holnapra megforgatjuk

Az egész világot.                Jankovich Ferenc

 

                                                          A szovjet minta

 

Egyébként minden művészeti ágban a szovjet mintát kellett követni! De a mezőgazdaságban Micsurint kellett emlegetni! Az iparban a sztahanovisták szovjet minta szerint lettek azok. A középületeink egy része szovjet mintára lett ízléstelen és közönséges Jobbára csak szovjet filmeket vetítettek. Csupa szovjet hősiesség és halhatatlanság! De egy dologban mindenképpen hasonlítottak a később megismert amerikai vadnyugati filmekre: mindig lőttek, de soha nem töltöttek. Kiderült, hogy orosz tudósok szinte mindenben az elsők voltak a világon. A röntgen-sugárzást sem Röntgen ismerte fel, hanem egy pesti vicc szerint, egy 18. századi orosz férj:

A Szovjet Tudományos Akadémián székfoglaló előadást tart Kuklin professzor:

- A Röntgen-készüléket – mondja a nagy tudós – nem a német imperializmus és a burzsoá dekadencia tipikus képviselője, Röntgen Vilmos, találta fel, hanem egy Iván Ivanovics nevű egyszerű orosz katona. Megdönthetetlen bizonyíték van a kezemben – nyomja meg a szót erősebben. A moszkvai levéltárban megtaláltam ennek az Iván Ivanovicsnak egy levelét, amelyet 1769-ben írt a feleségéhez, Anna Mihajlovnához. Ez a levél a következő szavakkal kezdődik: „Átlátok rajtad, te büdös k…”

 

                                                               Ötödik osztályban

 

Velem közben ballagtak az iskolaévek. Ötödik osztályban ért az első megrázkódtatás, amit nem lehet elfelejteni. Tudniillik, nem gondoltam volna, hogy ilyen gyerekek-emberek is vannak a világon. A Solymár iskola belső termébe jártunk, akkor már koedukált osztályba, ezért volt különösen kínos az eset.

Várnainé Toldi Gizella tanár néni, aki nekem a liblingem volt, neki meg én, éppen irodalom órát tartott. Vagy ő olvasott nekünk hangosan, vagy minket szólított folyamatos olvasásra, amikor lecsapott a mennykő.

A rendetlen, többnyire ismétlő, gyerekek az utolsó padokba voltak ültetve, és azok beszélgettek. A tanár néni, aki közvetlenül előttem egy széken ült, ölében a könyvvel, megkérdezte, hogy min szórakoznak olyan jól.

Az egyik, a sötétebbik, vette a bátorságot, kijött az osztály elé, és bevallotta, hogy a szomszédja mit mondott, mert azon röhögtek: „A Várnai fütyköse a tanár néni lába közé való.” Én azt hittem, hogy leszakad a mennyezet. Percekig nem mertem felemelni a kobakom, és nem mertem a tanár nénire nézni. Nagyon szégyelltem magam.

Néhány nap múlva bejött a Várnai, egy alacsony, de rendkívül energikus, erős férfi, és keményen megpofozta a vétkeseket.

Pedig én sem voltam prűd, hiszen akkoriban már Boccaccio-novellákat olvastam, és ismertem olyan szolid népi rigmusokat, mint: „A Dunában úszik egy harcsa, fogom a csöcsödet Marcsa. Ha megfogod, mit érsz vele, tele lesz a markod vele.”

 

                                                             A tévé humora

 

De a durva, közönséges beszéd és ez a naiv rigmus vagy egy erotikus elbeszélés mégsem tartozik egy kategóriába. Ma is undorodom tőle, ezért vagyok háklis egy-egy mocskos szó miatt, ezért a tévét rögtön ki is kapcsolom.

          - Ne köpjön szemközt egy undorító alak, még képletesen, képernyőröl sem!

         Emiatt undorodom például a Heti Hetes minden tagjától, és általában a mai „humor”, ami csak mocskolódás, alpáriság, minden megnyilvánulásától. Verebes, Farkasházy, i tak daljse.

Nekünk a zsidókból, tisztelet az igen kevés kivételnek, csak a ruskója maradt, a többi mind kivándorolt Amerikába vagy Palesztinába. De akik maradtak, úgy tesznek, mintha egy gyarmaton élnének, amelynek gátlástalan birtokosai. Félnek, és félelmükben kígyót-békát összehordanak, hogy a bennszülötteket is megfélemlítsék. A palesztinok után bizonyára ezt a népet gyűlölik legjobban. Az SZDSZ szerepéről majd később!

Ők csinálják a nyögvenyelős magyar humort is, hogy jó kedvre derítsék a páriákat, de ez a humor olyan piszkos, mintha a Duna vize Budapesttől kissé délre.

 

                                                             Még mindig lenn

 

 

Most anyámat kísérjük el, Barátom, egy nehéz, hosszú útra. Az mondja a közmondás: „Egyszer fenn, egyszer lenn.” De mikor van fenn? Mi mindig lenn voltunk. Az ország népe mindenképpen, és velük együtt, mi is. Hol van az a fenn? Meddig kell még kapaszkodni fölfelé. És mibe kapaszkodjunk?

„A férjemet elvitték Kiskőrösről, de nem tudtuk, hogy hová. Az édesapja meg az én édesanyám ismerték Pestet, ott is keresték. Fodor Bözsi, egyik közeli rokonunk vezette őket börtönről börtönre. Mindenütt azzal utasították el őket, hogy ilyen nevű rab nincs a listájukon. Este azzal jöttek haza nagy szomorúan, hogy Budapesten nem akadtak a nyomára.

Egem meglepett, hogy az édesapja, az apósom, egyáltalán vállalkozott az útra. Érik az embert néha kellemes meglepetések is! Később kiderült, hogy a szegedi Csillagban találhattak volna rá.

                                                            Anyám is az ÁVH vendége

 

Két nap múlva megállt a házunk előtt egy oldalkocsis motorkerékpár. A vezetője egy kecel pékmester volt, aki egy ismeretlen rendőrt hozott. Nagyon udvariasan közölte velem a közeg, hogy készüljek, mert a kiskőrösi rendőrkapitányságra visznek. Vajon mit vétettem én nekik? De hát:”Ez az utasítás! – nyomatékosította a rendőr, aki olyan testes volt, hogy a hája majdnem lecsurgott a hátsó ülés két oldalán. Talán ettől a különleges embertől vagy nehéz ezt meghatározni, igen zavarba jöttem. Alig tudtam tisztességesen átöltözni. Éreztem, hogy valami sunyiság van a dologban.

Beültem a „csónakba”, és egy óra múlva már egy irodában álltam egy vörös hajú, velem igencsak azonos magasságú civil előtt. Mit akarhat ez tőlem? Valami Falust vagy Falusit hadart el bemutatkozáskor. Nem sokat kellett várnom a válaszra, mert ez a férfiú hozzászokott a rövid parancsokhoz:

„Vetkőzzön le!”

„Nem szoktam idegen férfiak, de még nők előtt sem!” Erre rám förmedt:

„A gumibotot ismeri-e?” elég szenvtelenül válaszoltam:

„Hallomásból.” Erre odalépett a szekrényhez, és leemelt a tetejéről egyet. Aztán a tenyerét ütögetve, felém közelített. Váratlanul kopogtattak az ajtón. Bosszús lett, és utasított, hogy nyissam ki az ajtót. Ő úgy látszik, biztos volt a dolgában, mert a hátam mögött bezárta. Megtettem neki ezt a szívességet. Egy ismeretlen rendőr lépett be rajta, aki a civil asztalára tett egy papírlapot, s közben nem is mondta, szinte nyávogta az alázattól:

„Azoknak a névsora, Falusi elvtárs, akik Soltvadkerten és Kiskőrösön a katolikus újságot, az Új Embert járatják.” A civil kaján mosollyal elégedetten nyugtázta.

Nem szántam volna leköpni ezt a mocskot.

Amikor eltávozott az a csúszómászó, át akart küldeni a szomszéd szobába egy tapétaajtón, amit alig lehetett észrevenni. Biz’ én egy tapodtat sem mozdultam. Dühében nem tudott mással bosszút állni, minthogy mindkét karomat felemeltette, hogy nincs-e a hónom alá tetoválva a nyilaskereszt. Rövid, nyári blúz volt rajtam, ezt a kívánságát könnyen kielégíthettem. De megint kopogtattak az ajtón, amikor éppen körüljárogatott, mint óvatos macska a forró levest. De engem lepett meg legjobban az új belépő, mert az nem volt más, mint a Juhász Miska, az uram unokatestvére.

 

                                                   Borbényi János, a jó szellemünk

 

Később kiderült, hogy amikor engem Kiskőrösre fuvaroztak, Borbényi János hívta föl az új hírrel telefonon Császártöltést, és éppen az őrsön találta. Miska pedig elindult a nyomomban. Éppen időben érkezett, mert valakit megvertek volna abban az irodában. Esetleg kikapartam volna annak a mocsoknak a szemét, ha csak nem lőtt volna belém.

Miskával egy szót sem váltottunk, de bizonyosan érezte a feszültséget a levegőben, mert az a civil elég gyorsan kiküldött az irodából, és a rendszer két oszlopa magára maradt. Amikor az ajtón kiléptem, az ott posztoló rendőrnek azt kiáltotta:

”Ez az asszony a vendégünk marad holnap is!” Amikor a cellaajtót rám zárták, megnyugodtam. De hova feküdjek? Csak egy deszkákból összetákolt priccs volt a cellában, két takaró rádobva. Lefeküdtem az egyikre, a másikkal betakaróztam, és mint akit agyoncsaptak, már aludtam is.

Másnap reggel arra ébredtem, hogy kinyílt a cellaajtó és a tegnap esti őröm azzal üdvözölt:

”Hallja, fiatalasszony, maga jól rám ijesztett az éjjel! Azt hittem, hogy meghalt. Szólítgattam a ablakon át, de semmi életjelt nem adott. Olyan ideges lettem, hogy bementem meghallgatni, hogy szuszog-e. Hála Istennek, szuszogott! De nehogy elmondja bárkinek, mert akkor engem megbüntetnének.”

 

                                                                    Az ÁVH kezén

 

Bizony így féltek még a rendőrök is az ÁVH - soktól! Mert semmi kétségem nem volt afelől, hogy az a vörös emberke közülük való. Aztán együtt mentünk a konyhára, de ott egy arrogáns szakácsnő kijelentette, hogy rabokat nem szolgálnak ki. Hiába vitatkozott fölöttem a rendőr meg az a terebélyes nőszemély, nem kaptam egy falatot sem. Szerencsére, úgy déltájban, megjelent az anyám, és az bőségesen hozott sonkát meg kenyeret. Nem kellett tovább éheznem, akár napokig elég volt az élelmem. Az otthoni helyzetről, hála Istennek, semmi újat nem tudott mondani.

Én meg csak ültem a priccsen, és vártam az életem jobbra fordulását. Mert a reménység hal meg legutoljára, bár most már mind a ketten az ÁVH foglyai voltunk. Hiába segédkeztem a munkában a konyhán, főtt ételt akkor sem adtak. Rágtam a magam kosztját, amit máskülönben igen szerettem. Hányszor volt ilyen ebédünk, ha dolgozni mentünk a szőlőbe, és akkor is milyen jól esett. Sem az álmom, sem az étvágyam nem vette el ez a szekatúra.

Két nap múlva egy rendőr, jól emlékszem a nevére, mert könnyen megjegyezhető, nagy Ottónak hívták, titokban egy levelet csúsztatott a kezembe. Ebben a Miska leírta, hogy mit tudott meg a sorsomról:

”Ne ijedj meg! Holnap a kecskeméti rendőrkapitányságra visznek, de onnan ki fognak engedni.” – ennyi állt benne. Egy szál gyufával elégettem a konyhán, hogy nyoma se maradjon!

 

                                                         Kiskőrösről Kecskemétre

 

Alkonyatkor egy rendőr kísért ki a vonathoz, amelyik Kiskőrösről indult, és Kecskemét volt a végállomásra. Mindjárt az elején a lelkemre kötötte:

”Egy kocsiba szállunk ugyan, de nem ülünk egymás mellé. Olyan messzire üljön tőlem, mintha nem is tartoznánk egymáshoz! Kérem, hogy ne szökjön meg, mert akkor mind a ketten nehéz helyzetbe kerülnénk!”

Úgy is lett. Mindketten egy kocsiban, de a két szemközti végén ültünk le. Mintha semmi közünk nem lett volna egymáshoz. Eszem ágában sem volt megszökni egy olyan országban, ahol csak újabb bajt hoznék a többi hozzám tartozóra is. Elég volt tehernek a kettőnk baja.

Ez a vonatocska, amelyik Bugacon is átdöcögött, minden valamire való fánál megállt. De igen kevesen szálltak föl rá, mert közel járhattunk az éjfélhez, amikor leszálltunk róla Kecskeméten. Egy óra tájban érkeztünk meg a rendőrkapitányságra. A kísérőm rutinosan zörgetett, és egy középkorú börtönőr nyitotta ki az ajtót. Bementünk az irodájába, ahol hivatalosan megtörtént az átadás – átvétel, darab-darab. A kísérőm megkapta az átvételi elismervényt, és udvariasan elköszönt.

A fogházőr pedig arra kért, mert ez volt az előírás, hogy adjam le a fülbevalót meg a gyűrűt az ujjamról:

”Ezeket nem szabad a cellába vinni! És mondja, fiatalasszony, társaságba akar kerülni, vagy egy magányos néni mellé?”

Minden töprengés nélkül a nénit választottam. Dehogy vágyódtam én fölösleges diskurzusra! Később derült csak ki, hogy milyen okosan választott. Amikor beléptem a cellába, direkt így köszöntem:

” Dicsértessék a Jézus Krisztus!” „Mindörökké, lányom!”

No, gondoltam magamban, a káderezésen ezzel át is estünk.  Az alacsony, legalább hatvan éves, görnyedt hátú asszony fölébredt, de amikor látta, hogy fáradt vagyok, és aludni szeretnék, azon kívül, hogy honnan jöttem, semmi mást nem kérdezett:

”Tegyük el magunkat holnapra!” – mondta együtt érzően, aztán mindketten az ébresztőig aludtunk, mint a tej.

Másnap először minket, nőket engedtek ki először a vízcsaphoz. Akkor láttam csak, hogy velem együtt mennyien élvezik ezt a „szanatóriumot” Utánuk jöttek eő a férfiak, köztük többen az Isten szolgái. Többségük bizonyosan hatvan fölött járt:

”Vajon mit véthettek ezek az idős férfiak a rendszernek, hogy öreg napjaikra ide kerültek?”

 

                                                             A nénike mesél

 

Az első napon itt sem kaptam ennivalót, de a nénike megosztotta velem a magáét. Még az élete sorát is, amikor ebéd után, néztem a cella mennyezetét, és hallgattam az életét:

„Én, lányom úgy élek a világon, olyan magányosan, mint a kisujjam. Amíg a hites uram élt, mindenünk megvolt. Ami két ágrólszakadtnak lehetett.  Örököltünk egy vályogból homokra épített tanyát a falutól három kilométerre, és abban húztuk meg magunkat. Napszámba jártunk, de tizenöt évvel ezelőtt, Isten nyugossza, tüdőbetegségben meghalt.

A házasságunk előtt anyám az állam volt, de most sem lett más, csak mostohám. Amikor bementem az elöljárósághoz, valami pénzt egy ideig kaptam minden hónapban, de akkor már a falu kitúrt magából. Minden bútorom egy ágy, egy asztal meg két szék, és egy „Jancsi” kályha. Nem tudom, ismered-e ezt a csupa vas alacsony, de abba a kicsi lakásba éppen megfelelő fajtát?

Háztűznézőbe nem járt hozzám soha senki. Kinek kell ár már egy ötvenéves? Én viszont eljárogattam napszámba a nagy dologidőben, ahogy az egészségem meg az erőm engedte. A keresetemen vettem néhány tyúkot, meg kakast hozzájuk. A legjobb, legbiztosabb üzletet mindig a tojásokkal csináltam.

Húsz-harminc tyúktól minden piaci napra összejött annyi, hogy az árából következő hétre tudtam venni kenyeret vagy lisztet magamnak. Sót, paprikát, meg minden mást, ami az én konyhámra tellett. Nekik is valamennyi kukoricadarát, árpát. Hogy ne csak a Jóisten táplálja őket a környező földeken.

Odáig fejlődött az én gazdaságom, hogy vénségemre még kecskét is tartok. Igen igénytelen jószág, és olyan hűséges, mint a házőrző kutyám, a Kormos. Kis fekete puli, de éber, mint ahogy egy házőrzőhöz illik. Bár ki lopna meg engem, magányos vénasszonyt? Igen alávaló lenne az! Ez a ragaszkodó „Sztálin-tehén”, mert így hívják a környékünkön, kevert engem bajba.

Éppen egy hónapja elmúlt már, amikor becsuktak miatta. Együtt élek, egy födél alatt azzal is, csak ő az „előszobámban”, közvetlenül a lakószoba előtt. Reggelenként mindig az a legelső dolgom, hogy kihúzom a dűlőre, és lehetőleg füves helyen, egy karót mélyre verek, és a jószágot kikötöm. A déli fejésig nyugton szokott maradni, még akkor is, ha látja, hogy elmegyek a háztól.

Akkor is piaci nap volt. A tojásokat szépen a szalma közé, egy karkosárba raktam, és ahogy szoktam, nekivágtam gyalogosan az útnak. Mondtam már, hogy olyan három kilométeres dűlőútnak. Már eljutottam a faluszéli házakig, amikor nem kis ijedelmemre, meghallottam a hátam mögött a kecském mekegését. Elszakította a kötelékét, a szerencsétlen, és loholt utánam. Istenem, most segíts meg! Hogy fogjam én meg ezt az elszabadult állatot? Ment mindennek, ami zöld volt és friss hajtás!

A múlt tavasszal a tanács pénzén egy fiatal akácsort ültetettek az út két szélén. Az idén tavasszal, ez májusban volt, már szépen zöldültek. Az én állatomat hat ökörrel sem lehetett volna elhúzni tőlük. Sok kárt tett az a szegény jószág, mit tagadjam!

A tanácselnök, akiről azt sem tudjuk, hogy honnan szalajtották, kiküldte rám a rendőrséget. Hiába mondtam neki, hogy maga nem is tudja, hogy én milyen szegénységben élek. Az egész vagyonkám nem ér száz forintot. A hátamon hordom haza az elhagyott szőlőkből a kiszáradt tőkéket, és telente azzal tüzelek, hogy ne fagyjak meg se én, se az állataim. Mert a legnagyobb fagy idején rájuk nyitom még a szobácskám ajtaját is, nehogy elpusztuljanak.

De az a senkiházi, csak verte a vasat. Azt mondta nagy garral:”Megkárosította a nép vagyonát. Ha nem fizet, lecsukatom.” Fizetni persze nem tudtam. Valami háromszáz forintra büntetett a bíróság, vagy háromhavi elzárásra. Honnan vettem volna én háromszáz forintot?

Pedig milyen semmire való ember! Istenem! Hlipala Pálnak hívják, és az egész falu kinevette, amikor az egyik elvtársa és ivócimborája temetésén klott gatyában, részegen jelent meg. Elfelejtette fölvenni a tisztességes nadrágját. Ugyancsak megbecsülte a vörös csillagos fejfát! Ilyenek ítélik meg a szegény embert. De a bíróban volt együttérzés, mert jó szándékú ítéletet hozott. Három hónap fogda nekem, de a tanács köteles a jószágaimat addig gondozni!

Én ritkán szoktam nevetni, legföljebb mosolyogni. De azt szívesen végignézném, hogy Hlipala meg Hlipaláné, hogyan feji meg a kecskémet, és árulja a piacon a tojásokat. A bíróság erre kötelezte a tanácsot. Hogy a Jóisten áldja meg azt az okos bírót!”

Én is így voltam az öregasszony történetével, hol nevettem rajta, hol csak mosolyogtam, de azért elgondolkodtatott. Először is:

Ebben a községben is idegent ültettek a község élére, mint nálunk. Sőt nálunk még a párttitkárt is Pestről küldték. Az játszotta meg értelmes lények előtt a hülyét, pedig csak egy ócska gazember. Másodszor:

El lehetett volna-e kerülni egyenes gerinccel ezt a ránk szakadt szekatúrát. Hiszen az embernek azért adott az Isten értelmet, hogy megítélje, mi a jó és mi a rossz. Kibújhattunk volna ezeknek a hálójából, ha már véleményünk is van erről a világról. Hiszen nem lehet egyik napról a másikra megnémulni annak, aki egészséges ember! Hallottam, hogy a hazatérő hadifoglyokat ilyen márkájú cigarettával fogadták Debrecenben: KUKÁS. /Igaz, hogy csak tíz szál cigaretta volt minden dobozban. / Fenyegető vagy jóindulatú figyelmeztetés volt-e ez?

 

                                                            Te fasiszta magyar!

 

Fenyegetés, bizony! Amit a kommunistákról tapasztaltál a szülőföldjükön, a Szovjetunióban, arról hallgass, mint egy néma, vagy élőhalottat csinálunk belőled! Te fasiszta magyar! Aki halmozod a bűnt, mert magyar vagy, és ez a legfőbb bűnöd! De „fasiszta” is, mert nem abból az emberfajtából lettél, akit huzamos ideig járomba lehet fogni.

Tanuld meg tehát, hogy az lesz a „minta ember” az épülő szocializmusban, aki kushad, mint a kutya, akibe belerúgtak! És a rúgást előbb vagy utóbb, de megkapod!

Amikor ennek a kívülről hallhatatlan monológnak a végére jutottam, el is nyomott a délutáni álom. Mert éjszaka a foglyok egy része úgy kiabált, hogy nem hagyta a kussoló embert aludni. Az őrök annyira hozzászoktak, hogy rájuk sem bojszáltak. Sőt, még fokozták is a lármát azzal, hogy a bakancsukat keményen a kőhöz verték, mialatt le föl járkáltak a cellasorok között. Békebeli, régi börtön volt ez, csak egészen másfajta rabok számára.

A harmadik napon végre adtak egy tányér zöldbablevest.

 

 

                                                          Kulák házasság

 

Ó, kedves Barátom, ez az a rossz emberek világa volt, akik nemcsak a kutyájukba, hanem az embertársukba is belerúgtak, mert nem vették emberszámba. Most nyugodt lehetsz! Lehet, hogy van olyan ember, akibe én is szívesen belerúgnék – elméletileg. De a valóságban? Nem hiszem. És végképp nem tudnám megtenni egy jóindulatú kutyával, akit csak az ösztönök irányítanak. Tehát kiszolgáltatottabb az embernél.

Hogy milyen kiszolgáltatott lehet egy rossz házasságban élő asszony? Íme! Egy példa a hatvanas évekből:

„Pontosan emlékszem, hogy az első pofont azért kaptam az uramtól, a házasságunk ötödik évében, mert a sparhelt parazsára tőzeg helyett fát tettem. Azután már havonta, majd hetente kapogattam, és egyre sűrűbben. Nem győztem a fejem kapkodni. Egyik alkalommal azért, mert nem vittem pontosan tizenkét órára az ebédet, hanem csak öt perccel később. Úgy kell nekem, miért főztem neki! Azzal indokolta a maga nyersfa modorával, hogy csak javítani akart az időérzékemen.

A kislányunk öt hónapos volt már. Mivel kilenc hónapig szoptattam, már nyolc óra előtt jól tartottam, ezért elaludt az eperfa alatti hűvösön a kiságyában. Miért nem keltettem föl a kislányt pontosan reggelizni? Ezért odakötözött az egyik eperfához, és vert. És közben azt mondta: „Legközelebb fel foglak húzni erre az eperfára!” Nem úgy nézett rám, mintha üres ígérgetés lett volna. Ennek a jelenetnek a szemtanúja még ma is él. Az egyik szomszéd az utcai kapu résén át leste a fejleményeket. De jellemző, hogy jóval később vallotta be. Miből állt volna megzörgetni a kilincset? És valamilyen ürüggyel bejönni hozzánk? Már attól kiengedett volna a markából.

Ha megkérdeztem, hogy miért kapom a pofonokat, a legrövidebb válasza ez volt:

”Szoktatlak a kezemhez!” Ennyi, és csak ennyi!

A nyári etetőről hajtottuk be az istállóba a teheneket, de az egyik makacs jószág kiszaladt a kertbe:

”Mért nem álltál elébe?” Ezért is odakötözött az eperfához, most a változatosság kedvéért, a másikhoz. Ekkor jegyeztem meg tárgyilagosan:

”Egész rendszert csinálsz a kikötésből!”

Nagy mancsaival hatalmasakat ütött, és azt mondta:

„Ne ugass! Felhúzlak az eperfára, ha még egyszer ugatsz!”

Az egyik kék-zöld folt még csak halványulni kezdett rajtam, már ott volt a friss ütés.

Bocsássa meg nekem az Isten, de sokszor gondoltam arra, hogy otthagyom a nagy házat, a földeket, a gazdagságot! De nem az Isten akadályozott meg benne, hanem az a csöpp gyerek. Az a két kicsi kar és szép barna szem, amit tőlem örökölt. Az rakta rám ezeket a nehéz láncokat. Bárcsak ne születtél volna meg, csöpp rabtartóm! Milyen ember lesz belőled? Olyan, mint az apád, aki egy lelketlen szörnyeteg. Vagy olyan, aki mindent eltűr, mert később kiderítik róla bíróság és tanúk előtt, hogy nem beszámítható, a gyereke nevelésére nem alkalmas.

Ha lett is valami lelki bajom, az a durvaságtól keletkezett bennem. Az emberhez méltatlan bánásmódtól.

Hallgasd meg, régen felnőtt lányom, akit már évek óta nem láttam, a következő néhány esetet.

Általában olyankor vert, amikor senki sem látta. Elmesélem, mit kaptam ajándékba a 30. születésnapomra. Kimentünk a Pannónia motorkerékpárral az újonnan telepített békási szőlőnkbe március 1-jén. Egész nap a gyümölcsfákat pucoltuk. Amikor végeztünk, hazafelé nem akart kivinni motorral a dűlőre vezető úton:

”Használd csak a bütykös lábaidat! A motor ilyen homokos talajon nem bír el kettőnket.”

Ő maga gyorsan kiért, hiszen nem volt az több négyszáz méternél, de nekem olyan nehezemre esett a gyaloglás, mintha minden lépésemmel sivatagi homokba, vagy mocsaras talajba süllyedtem volna bokáig. A szoknyáim súlyát is érezni kezdtem, amit pedig annyira megszokhattam már. Holnap eggyel kevesebbet veszek föl magamra, döntöttem el, mire kiértem a dűlőre. Ott várt a gazdaság szőlőjének a sarkán, és vigyorogva nézte, ahogy botladoztam. Nagyon, de nagyon gyengének éreztem magam. De azért föllázadt bennem az asszony:

”Mivel volt a napszámos asszonyunk, a Vígh Manci könnyebb, mint most én? Három nyáron hordtad haza ebédre. Aztán meg újra vissza!”

Mielőtt felültem volna a motorra, kaptam tőle egy olyan hatalmas pofont, hogy a gazdaság szőlőjében tértem magamhoz, és a fejem még másnap is zúgott. Akkor felkászálódtam valahogy, talán a karókba is kapaszkodta közben. Nem akartam fölülni a motorjára:

”Azt akarod, hogy a másik feleden is megtámasszalak? Ülj fel! Parancsolom!”

Én meg csak annyit mondtam:

”A 30. születésnapomra ennyi is untig elég.”

Még ugyanabban az évben, és ez is márciusban történt. Bármit mondtam, javasoltam, egyből azt vágta rá:

”Te, bimbó, csak szarvak kellenének, és neki a falnak!” De ez annyira megszokott volt már, hogy mások előtt is mondogatta. Az történt, hogy a kertünket mérték föl házhelyeknek, és a mérnök úr többször is eljött esténként egy kis borozgatásra. A mérnök indulása előtt azt mondtam, hogy nem bírom tovább cérnával:

”Lehet, hogy én egy bimbó vagyok a rózsa kinyílása előtt, de te egy nagy bika vagy a szarvaid kinövése után. Te állat vagy a marhák között, egy nagy marha!”

A mérnök úr megtapsolt. De bár ne tette volna! Mert ő elindult haza, én meg magamra maradtam. Amikor visszajött a szobába, kihúzott az ágyból, és agyba-főbe vert:

”Hogy mertél te engem lejáratni egy mérnök előtt, aki diplomás ember?” – hajtogatta közben. Aztán visszadobott az ágyra, és újra nekem esett. De ekkor felsírt a kislány, mert látta a jelenetet. De őt annyira betöltötte a gyűlölet, hogy nem látott, nem hallott. Védekezés közben rúgtam, haraptam, és véletlenül a tökélyén rúgtam. Akkor meg azért kaptam, hogy a családfájára vadászom. Így ordítozta:

”Arra vadászol!”

No, de azután nem mondta a Bimbót meg a szarvakat, de ideje sem volt rá. Már válófélben voltunk. De még tartogatott számomra egy búcsúztatót.

Másfél –két héttel az elválásunk előtt, kint a kertben csíráztuk, raktuk ládába a krumplit. Egyenesen a veremből a ládákba, és onnan a piacra előkészítve. Válogatás közben engem küldött be ládáért. De kevésnek bizonyult, amit kivittem.

A csírázás úgy történt, hogy körülültünk egy nyolc-tíz mázsás vermet, és onnan válogattuk, és csírázás után raktuk a ládákba. Az első ládák feltöltése után, beküldött még háromért. De már az első ládák kihordása után láttam, hogy nagyon fúj rám. Kérdeztem is tőle:”Mi bajod? Mért fújsz rám annyira?”

„Miért a te feledre tetted a ládákat?” – kérdezte, de a fogai szinte csikorogtak.

„Ott nagyobb szükség volt rájuk” – feleltem minden dac vagy indulat nélkül. És már indultam is, hogy a másik oldalra is hozzak néhányat. Siettem befelé a ládákért, de a hátam mögött már hallottam a fenyegető dunnyogását:

„A te feleden nagyobb szükség van rá?”

Utolért. A 44-es bakancsával akkorát rúgott belém, hogy azt hittem, a végbelem beszakadt. Talán tíz lépés után, összeestem. Amikor magamhoz tértem, a gyerekpriccsen feküdtem. Miután úgy jó estefelé nem bírt magamhoz téríteni egészen, újra otthagyott. Félóra múlva megjelent, hogy meghallgassa, szuszogok-e. Benyákné, Franci néni később beküldte hozzám. Ekkor tértem teljesen magamhoz. Gúnyosan kérdezte:

”Mi van? Rosszul lettél?” Ezek voltak az ő bocsánatkérő szavai. „Mit válaszolhattam volna azután, hogy négy órán keresztül nem voltam észnél?”

Mennyit, de mennyit dolgoztam náluk! A semmiért, vagyis ingyen 12 éven át: naponta fejtem három-négy tehenet. Piacra jártam, és lovakat etettem, hajtottam. Disznókat etettem, a kanászuk voltam a Hugyi-és a Baska-kertekben. Csirkéket, libákat és kacsákat neveltem, és géppel, kézzel tömtem. Ha arattunk, kötelet hánytam. Az asztagon harmadik voltam. Szőlőt nyitottam, napszámosokkal együtt kapáltam. Barackot szedtem, soroltam. Almát, meggyet, szilvát szedtem. Szüreteltem. Hajnali négy órakor keltem, este 11 órakor feküdtem. Háztartást vezettem: sütöttem, főztem, mostam vasaltam. Gyereket neveltem: két évig óvodába hordtam. És még nincs vége!

A kutyának, a Csulinak, sokkal több volt a becsülete, mint nekem. Ha odament a gazdájához, megsimogatta. Engem meg felrúgott, belém rúgott. Vagy köszönjem meg neki, hogy élek? Vagy azt is mondhatom, hogy megköszönöm neki, hogy még élhetek egy ideig.

Ravasz, hazug praktikákkal elvette a gyerekemet. Ezt nem bocsátom meg soha!

A szomszédok nem voltak az apósommal jó viszonyban, tőlük az történhetett a portájukon, ami nekik jól esett. Nyilvánvalóan hallották a mocskolódásokat, gyakran át is néztek rejtőzködve a kerítésen, de olyan régen ott éltek, és megszokták, hogy ezek ilyenek. Lehet, hogy sajnáltak is, ki tudja, de én semmi együttérzést nem tapasztaltam. Ahogy a közmondás tartja: Ne szólj szám, nem fáj fejem!

 

                                                          Benjámin László lantolt

 

 

Ha valamikor lenn volt ez a nép, akkor az 1952-ben volt. Igyekeztünk teljesíteni az ötéves tervet, amiről ilyen magasztos hangon lantolt egy „költő”:

 

Új népet, szívében is szabadot, teremtett

A munkáshatalom.

A történelem sztahánovistája: a Párt

vezet útjaidon

népem, hogy a csillagokig fölemelkedj és

fölemeld a hazát.

Föl, föl a csillagokig, ötször négy

évszakon át!

/ Benjámin László követte el. /

 

                                                                  Mi köze hozzá?

 

Egyszer-egyszer fenn, máskor mindig lenn. Magam is csak néhányszor voltam fenn. Mindjárt kisgyerekkoromban első alkalommal.

Apám akkor már bujkált, hol itthon, lenn, hol fenn, Budapesten. Nekem ez már olyan természetes állapot volt, mint másnak az, hogy mindennap látja. Sötétedett éppen, és a házunk előtti kicsi téren, ahol a trafik állt, magányosan, ott álldogáltam én is. Egy kerékpáros termett előttem, a nyergében egy modortalan rendőrrel:

”Hol az apád?” – ijesztett rám. Az ijesztgetés egy olyan gyereknek, aki hozzászokott a félelemhez, ördögfing. Nevetséges és büdös.

„Mi köze hozzá?” – válaszoltam nyeglén. Később tudtam meg, hogy ez nyegle válasz volt. Akkor azt hittem, hogy természetes. De ezt meghallván magától a rendőrtől, anyám olyan magasra emelt, hogy akkor lehettem FENN, először életemben.

 

                                                              A kecskeméti börtönben

 

„A negyedik nap reggelén zörög a zár, és végre engem szólítottak. Szedtem a holmimat és elköszöntem a lakótársamtól, akinek még közel két hónapot kellett lehúzni a kecskéje meg a tanácselnök miatt:”Maga csak legyen nyugodt, a kecskéjét mindennap megfeji a tanácselnök felesége, a Hlipala Pali meg a piacon árulja a tojásait. Arra ér majd haza, hogy fölveti a sok pénz.”

Az öregasszony kék szeme mosolygott, és megcsókoltuk egymást. Bekísértek abba az irodába, ahol felvettek. A jól ismert rendőr ült benn, és azt kérdezte, de igen halkan:”Szeretne-e a férjével beszélni?” Nagyon meglepődtem, és szemrehányóan válaszoltam:”Itt van a férjem is? Nem is mondta, amikor idehoztak!”

„Ja, kislányom, ez nem gyermekóvoda!” – felelte, és azután kiment az uramért. Majdnem a mellettünk lévő cellából engedte ki. Amikor megpillantottuk egymást, sírva és szótlanul álltunk. És az uram csak annyit tudott kisírni:”Téged is elhurcoltak?” Én csak azzal válaszoltam, hogy megcsókoltam.

„Értem is eljöttek, de most már megyek haza - vigasztaltam a férjem, aki láthatólag bocsánatot szeretett volna kérni. De nem engedtem, hogy ő beszéljen, inkább elmondtam:

„Már az elején tudtam, hogy csak néhány napra hoznak ide. Talán éppen azért, hogy találkozhassunk. Csak néhány napra hoztak ide. A rendőrség nagyon tisztességesen viselkedett velem.”

A rendőrünk, aki őrködött fölöttünk, válást parancsolt. Nem szóval, csak mozdulatokkal. Hosszan megöleltük egymást, aztán már vezették is vissza cellába.

Engem meg egészen a az ajtóig kísért, ahol megköszöntem neki a tisztességét:

             ”Amit lehet, kislányom! Amit lehet!”

 

                                                           Antoni doktor úr

 

 Végre szabad levegőt szívhattam, és kiballagtam a madzagvasúthoz. Hát kiket hozott elém a jó szerencse? Antóni doktor urat és feleségét. Köszöntünk egymásnak, de láttam rajta, hogy figyelmesen végigmér, aztán csak kimondta diagnózist:

”Maga, ugye nagyon éhes?”

Szégyenlősen bevallottam, hogy az utolsó négy nap alatt csak egy tányér levest kaptam. Elővették az elemózsiájukat, és amíg ők beszélgettek egymással, olyan jól laktam, mint a duda. Nem kérdeztek tőlem semmit, hiszen jól ismertek azok a faluban minden testi és lelki nyomorúságot

A délutáni órákba, ez lehetett hatóra is, megérkeztünk a keceli állomásra, ahol egy rendőr várt. Szerencsére, csak a Juhász Miska, az uram unokatestvére. Tudott az érkezésemről, ezért kerékpárral kihajtott elém, hogy ellenőrizze, igazat mondott Kiskőrösön a Falusi.

A kerékpárt tolva beszélgettünk és ballagtunk.

Miska egy üzenet átadásával kezdte:

”Ha beszélni mersz a gumibotról, akkor mindenütt megtalál.”Aztán folytatta:

”Én tudtam, hogy veled nem megy semmire! De csak hallottad volna a dicséretet, amit rólad mondott! Kíváncsi vagy rá?”

„Mondd, ha akarod – mondtam fáradtan és fásultan.

„Ez az asszony nagyobb veszély a társadalomra, mint az ura. Amikor meglengettem előtte a gumibotot, a szeme sem rebbent. Az ura elsírta magát félelmében. A felesége nagyobb fasiszta, mint a férje!”

„Hogy keveredhettél te ezek közé, Miska?” – kérdeztem válaszul.

„Ezt majd egyszer még megbeszéljük. De te is gondolkozz el azon, amit az ÁVH-s üzent!”

Hogy mertem volna én beszélni, amikor éppen az oroszlán szájából húztam ki a fejem.

 

                                                                   Kistarcsa

 

Otthon már várt a fiam, aki akkor készült az első osztályba, és a nagymama, aki nem panaszkodott rá egy szóval sem. Jól megvoltak kettesben. Ha ők nincsenek, internálótáborban kötöttem volna ki én is, mint Andris. Akiről azt az üzenetet kaptam a Miskától, hogy Kistarcsára vitték, és mehetünk hozzá beszélőre:

„Onnan szabadulni fog nemsokára, meglásd!” Ebben én nem voltam olyan biztos. Akit ezek befognak, az büntetés nélkül nem szabadul.

Andris végül Kistarcsán kötött ki. Amikor először mentem hozzá beszélőre, szinte örömmel újságolta, hogy milyen jó társaságba került. Csupa tanult ember veszi körül: orvos, ügyvéd, katonatiszt, egyetemi tanár pap, és mindegyik fogolytársa:”Még a Bajusz doktor úr is itt van – lelkesedett derűs hangulatban -, és igen sokat lehet tőlük tanulni.”

Akkor nem akartam elmesélni neki, hogy jól leszerepelt előttem a féltestvére, a Józsi, aki valamelyik este, persze már sötétedés után, beállított hozzánk:

”Én is szívesen elmennék meglátogatni a bátyóst, ha kifizetnétek az utazás árát.” Erről az arculcsapásról nem meséltem neki. Nem akartam a kedvét elvenni az élettől. De ettől kezdve a család apai ága letört, és egy életre elszáradt.

Amikor hathónapos kistarcsai „egyetemi oktatás” után az uramat hazaengedték, egyúttal rendőrségi őrizet alá is helyezték.

 

                                                             Pásztor András tippje

 

Alig telt el három hónap, máris megkaptuk a bírósági idézést a tárgyalásra. Elmentem a kiskőrösi Juhász Tibor ügyvéd úrhoz, aki el is vállalta a védelmet. Halason lett volna a tárgyalás, de hagytuk magunkat rábeszélni, hogy inkább rejtőzzön el a világ szeme elől egy időre, mert akkor az ÁVH ereje teljében működött. Volt az utcánkban egy Pásztor András nevű, jó kedélyű utcabeli, aki közeli rokona volt a történelmünkben kétszer is szereplő Borbényi Jánosnak.

Ez az utcabeli jó akarónk megpendítette, hogy van neki egy rokona, egy magányos asszony, aki az első világháborúban elvesztette az urát, és az óta magányosan él egy Pécshez közeli tanyán. Még arra is vállalkozott, a saját költségén, hogy az uramat elvezeti oda.

Meg is kaptam nemsokára az uram sorait, amelyek tele voltak dicsérettel: milyen jókat főz az asszony, tisztességesen mos rá, minden módon a kedvét keresi. Az arcképünket, még a hadifogságit, az asztal közepén tartja, és minden nap friss virággal díszíti a szobáját. No, ezt megnézzük személyesen! – biztatott az ördög.

Kezemben a címmel, meg is érkeztem. Minden úgy volt, ahogy a levélben le volt írva, csak egy „aprócska” különbséggel. A vendéglátó asszony, nemhogy öreg lett volna, de csak a második világháborúban vesztette el az urát. Olyan korú lehetett, mint én. Ahogy beléptem az ajtón, kitisztult kép.

A bőröndöt igen jó szimattal vittem magammal, mert már csaptam is bele a képet, az Andris ruháit, és irány hazafelé. Arra nem emlékszem, hogy köszöntem volna. De arra jól emlékszem, hogyan köszöntem meg a kedélyes Pásztor Andrásnak az átverést. Mosolyogva csak annyit mondott rá:

” Nem mindegy, hogy melyik háború? Fő az, hogy túléljük!”

 

                                                                     Kis Károly

 

Nincs itt más megoldás, mint elrejtőzni Budapesten! Volt az uramnak egy monori ismerőse, még a hadifogság idejéből. Azt vettük rá, nyolcszáz forintért, hogy szerezzen egy hamis igazolványt Kis Károly álnévvel. Dokument volt, állás is lett az oxigéngyárban, albérlet a Jakicsék segítségével, akiket még a cserevilágban megismertünk. Két év nyugalom következett. A Miska közben avanzsált, beállt az ÁVH-ba, és az Úri utca egyik romos házában kapott lakást. Fölcserélte a borvári nádtetős házikót, az arisztokraták negyedére. A rádióőrségnél szolgálta meg. Kihúzhatta magát, mint egy szálfa, mert egy fénykép tanulsága szerint, legalább húsz rosszarcú lény főnöke volt.

Ennek ellenére olyan békésen eszegették a Kőfaragó utcai albérletben az ÁVH kosztját, mintha a mi asztalunknál ülnének. Az ideológián nemigen veszekedtek. Vagy talán helyesebb, ha azt mondom, fölfüggesztették a marakodást.

Az édesapám ügye a Markó utcai bíróságra került. Itt tárgyalták, és háromévi szabadságvesztésre és teljes vagyonelkobzásra ítélték. Anyám a tárgyalás napján szülte meg László nevű gyerekét, az öcsémet, aki néhány hét múlva meghalt.

Miért kellett az öcsémnek meghalnia?

Talán azért, mert Tímár György, aki egyike volt a nagy segtalpnyalóknak, ilyen brutálisan fogalmazta meg az országot uraló rétegnek a mentalitását, szellemi színvonalát. Azaz nem adhatok mást, mi lényegem. Ez a paródia, bár Illés Béláról szól, de nyugodtan behelyettesíthető bármelyik bértolnokkal és pártköltővel, magával a szerzővel is. Ezeknek a fiai, unokai uralják a mai magyar médiát.

 

                                                        Humorizálnak a zsidók

 

„Elvtársak! A harmincas évek elején ülök moszkvai lakásomban, az Arbaton. Estefelé megszólal a telefon, és azt mondja:”Illés elvtárs, ne menjen el hazulról, nem sokára keresni fogják.”

Valóban még éjfél előtt ismét cseng a telefon, és egy jól ismert, kedves, mély zengésű hang azt mondja:”Kedves Bela Samuvovics, most olvastam el regénytrilógiáját, az Ég a Tisza című könyvet, és meg kell önnek mondanom komoly, nyílt bolsevik őszinteséggel, hogy ennél nagyobb remekművet sem az orosz, sem a szovjet, sem a világirodalomban nem találtam.”

Azt válaszoltam:

„Kedves Lev Davidovics / Trockij /, köszönöm ezt a nyílt, bátor és kegyetlen bolsevik bírálatot.”

Azt mondja ekkor Lev Davidovics:

„Kedves Bela Samuvovics, autót küldök önért, kérem, azonnal jöjjön hozzám, a Kremlbe.”

Mire én:

„Lev Davidovics, igen sajnálom, nem mehetek, mert Sztálinnak ezek a gaz pribékjei – így mondtam, elvtársak, pribékjei – állandóan a nyomomban vannak.”

Azt mondja Lev Davidovics:

„Ne törődjék semmivel, Bela Samumovics, biztosíthatom önt, hogy ön mögött áll az egész párt, a szovjethatalom, a GPU és a párton belüli ellenzék. Kérem, menjen át a Vörös Téren, ugorjék be a Moszkva folyóba, ússzon felfelé háromszáz métert, ott talál egy nyílást, abba dugja be a nyelvét, és akkor megkapja a további utasításokat.”

Kérem, elvtársak, rólam azt szokták mondani, hogy gyáva ember vagyok, de képzeljék el, mekkora bátorság kellett ehhez: végigmentem a Vörös Téren, beugrottam a teljesen befagyott Moszkva folyóba, hatalmas karcsapásokkal úsztam felfelé háromszáz métert, ott megtaláltam a nyílást, beledugtam a nyelvem, majd utána teljesen belemásztam.

Elvtársak! Csak most, több mint húsz esztendő után derült ki, hogy ez a nyílás nem Lev Davidovics, hanem Joszif Visszarionovics segge volt.

/ No comment! Ezek ilyenek! Egy alomból valók - szokták találóan mondani. De ne tedd hozzá, hogy zsidók, mert akkor halálra üldöznek az ilyen tipusú ürgék. /

 

                                                               Úri utca

 

 

Akik valaha a nevét adták, nem szenvedtek kisebbségi komplexusban: Úri utca! Ugye milyen jól hangzik, Barátom?

Csak az csökkentette az értékét, hogy a vár, és benne ez az utca, jórészt még romokban hevert.

A maradék házrészek lakói már az új rendszer szolgái voltak. Itt laktak a Miska bácsiék is, akik a falu széléről költöztek a főváros szívébe. Gyűlölte a régi világot, amiben csak nyomorogtak, és gyorsan szolgálatára jelentkezett az újnak, amelyik a szegényeknek ígérte a jót, a tejjel-mézzel folyó Kánaánt.

Először csak rendőrként szolgálta, aztán hogy, hogy nem, fölcsapott ÁVH-snak. Családostól felköltözött Budapestre, és amikor apám bajba került, és Pesten húzta meg magát, bizony jól jött, hogy közel voltak egymáshoz. Anyám egyszer fölvitt magával, hogy világot lássak én is, és főleg apámat.

Apám akkor, bár erről már szó esett, az oxigéngyárban dolgozott, és bokros teendői közé számított egy sorompó felhúzása- leeresztése a kapunál. Őrség volt ez is, katonatípusú embereknek. Őt fizették ezért, tette a dolgát. Én meg végtelenül unalmasnak találtam, ezért nemigen szabadkoztam, amikor apámat ott kellett hagynom, és anyám magával vitt a Miska bácsiékhoz Budára, az Úri utcába.

Estefelé értünk föl a várba. De anyám mindjárt búcsút vett tőlem is, és leadott, mint egy csomagot. Igyekezett, hogy még időben visszatérhessen apámhoz, és ne kelljen magányos nőként, a nagyváros éjszakájában bolyongania.

Miska bácsiéknál a két kislánya mustrálgatott. Az idősebbik és magasabb hosszú barna hajat hordott, és hasonlított az apjára. Lágy arcvonásai voltak, és okos barna szemei. A kisebbik, szerencsétlen teremtés, csípőficamos volt. Ilyent én először láttam életemben, és nem hiszem, hogy mosolyogtam volna különlegesen fürge mozgásán, amellyel vagy háromszor is megkerült, hogy alaposan szemügyre vegyen.

Aztán megjött a Miska bácsi, aki már régen ott volt a szívem csücskében, amióta megismertem. Lerázta magáról a lányait, aztán a maga barátságos módján engem is az asztalhoz ültetett. Közben letette a derékszíját a pisztollyal együtt, a fogasra akasztotta, aztán ő is közénk ült.

Olyan furcsa volt ez a férfi fegyveresen már akkor is, amikor az udvarunkon fitogtatta a lövéstudományát, és a játék kedvéért, csupán a szórakoztatásomra a boltunk falába lőtt. Hogy csengett a fülem, és visszhangzott tőle az udvar! Az a pisztoly volt a HATALOM! Azzal vagánykodott egy kilencéves gyereknek. A szomszédok közül senki nem mert benézni hozzánk, hogy élük-e, halunk-e. Csak a kutyák ugattak föl a szomszédban, és a Dingónk iszkolt le a kertbe félelmében, ahogy csak rozsdás csontjaitól bírt.

Olyan sugárzása volt a lényének, mely rögtön elárulta, hogy egy légynek sem tudna ártani.

A közelében vetettek ágyat nekem, és az egész szobát betöltötte a dohányillat, ami minden ruhadarabjából, de talán az egész testéből áradt. Pedig biztosan ő is csak a büdös Munkást vagy Kossuthot szívta. De lehet, hogy a rádióőrségnél valami finomabb dohányt kaptak. Az éjjeliszekrényre, kettőnk közé letette a pisztolyát, és mindketten nekifogtunk az alvásnak. Nagyon nehezen aludtam el, mert nem volt életemben olyan éjszaka, amikor a megszokott gyerekkori kuckómon kívül mélyen és eleget aludtam volna.

Bizonyos, hogy vajas kenyér volt reggelire, és az is bizonyos, hogy másodikat már nem kértem, mert egész fiatal életemben más asztalánál sem tettem. A feleségére csak annyira emlékszem hogy egy gyorsbeszédű asszonyra, akinek minden szavára igen oda kellett figyelni, hogy a mondat értelmessé váljon. Máskülönben barátságos volt ő is, csak a maga butácska módján.

Az egész napot a kislányokkal töltöttem. Bukdácsoltunk az újjáépülő vár homokbuckáin, deszkapallóin. Ebből sejtem, hogy vasárnap lehetett, mert munkást sehol sem láttunk.

Aztán levezettek a Dunához. Milyen félelmetes volt a hídról a mély, örvénylő víz. Ők még a lábukat is lelógatták a semmibe. Engem a frász kerülgetett már a látványától is, pedig csak a korlátba kapaszkodtam. De milyen erősen! Nehogy a mindig szeles folyó fölött a vízbe lökjön valami meggondolatlan szélficsúr. Igen cingár legényke voltam ám! Könnyen megtehette volna.

Majd a Gellért- hegy szürke szikláira emlékszem. A bóklászás váratlanul kanyarodó ösvényeire. Hogy mit kerestünk ott? Talán meg akarták mutatni fölülről a várost. De nem érte meg a látvány, mert én ezt a nagyvárost később sem szerettem. Legföljebb az antikváriumait turkáltam hallatlan élvezettel! De hogy nem érte meg a látvány, az bizonyos. Mindig attól féltem, hogy innen is a Dunába sodorhat egy pogány szélroham.

Testem-lelkem zsibbadt volt már a sok nyüzsgéstől, pedig egy napba belefért az egész. Akkor anyám, megint csak estefelé, kézen fogott, és elköszöntünk. El akartuk érni az esti vonatot. Apám az állomáson álldogált, és ott várt bennünket, hogy búcsút vegyen tőlem is. Csak azt kérdezte, hogy nem hiányozott-e nekem. Amire valamiért azt feleltem, hogy nem.

 

                                                                    Árulás

 

Ezért a NEM-ért olyan keserű és mély bűnbánattal vert meg az Isten, hogy az egész úton másra sem gondoltam a kivilágított, görcsösen rángatózó mocskos vonaton, sem a következő napokban, hónapokban, években és évtizedeken át. És ver egészen a halálomig. Ámen.

 

Leszállt a csendes éj, alszik a város. Aludjál, te is, fiam!

Körötted százszorszép pillangó szálldos, feléd száz tündér suhan.

Álmodban hallgass majd tündérmeséket! Hallgasd a szívem szavát!

Amíg a tündérek országát járod, apád majd vigyáz reád.

 

                                                           Kiss Gyula bácsi

 

„Már nem vagyok biztos benne, hogy az 1950-es vagy az 51-es új kalendáriumot olvasgattuk január elején, amikor egy koraesti órában a kutyáink ugatására lettem figyelmes.

Áztató, ólomszürke köd rejtette el a dömötöri határt, s a ködben egy hosszú kabátos, aktatáskás vendég közeledett az udvarunkhoz. Rögvest lúdbőrös lett a hátam, halkan és ösztönösen szaladt ki a számon: Te Jóisten! Megint egy végrehajtó! Hiszen nem is olyan régen, karácsony előtt vette el a nagyszobából a fehér ágyat. No de este meg gyalog?

Nagyon megijedtem, mert egy ilyen hosszú kabátú irkafirkász jó ügyben még sohasem járt nálunk. Hamarosan apám is előkerült, és fölismertük a jövevényt. Kiss Gyula bácsi volt, a szomszédunk, a tanító nénim férje.

Gyula bácsi iskolázott úriember volt, okleveles szőlész és borász. Akkoriban csak vincellérnek mondták az ilyen embert. Gyula bácsi olyan hírben állt Borváron, hogy a legszebben tud írni.

Jó estét szomszéd – hangzott a köszönés barátságos kézszorítás közepette.

Jöttem, ahogy megbeszéltük,

Nagy kő esett le a szívemről ennek hallatára. No, de miért jöhetett? Nem járt nálunk még soha. Ekkor apám énfelém fordult:

Kisfiam, lásd el a jószágot! Készíts a lovaknak szecskát, hordjál be szénát, adjad ki a disznóknak a moslékot! Aztán itasd meg a lovakat, mert nekem a Gyula bátyáddal van megbeszélni valóm.

Olyan gyorsan dolgoztam, mintha hat kezem lenne, nem kettő, hogy minél előbb a társaságukban lehessek. A lovak megitatását el is mulasztottam. Nagyon kíváncsi voltam, miféle megbeszélés lesz az, ahonnan engem elküldenek, Mégis beosontam, lázas igyekezettel elővettem az iskolatáskát, és szorgalmas „tanulásba” fogtam. Hallgatóztam, és nemsokára megértettem, hogy miről van szó. Gyula bácsi kérvényt fogalmazott apámnak, ami a következőképpen szólt:

 

„Mélyen tisztelt Begyűjtési Csoportfőnökség!

Azon kérelemmel bátorkodom fordulni a nagyra becsült főhatósághoz, hogy a múlt évi tej-beszolgáltatási kötelezettségem alól szíveskedjenek felmenteni, mert egyetlen tehenemet, a szóban forgó évre előírt húsbeszolgáltatásba fel kellett ajánlanom. Saját tőkeerőm hiányában másikat vásárolni, a magas adóteher miatt, nem tudtam, ezen oknál fogva azt teljesíteni képtelen lettem. Ismételten alázattal kérem, méltányolják nehéz helyzetemet, és kérésemet támogatni szíveskedjenek. Várom kegyes döntésüket.

Tisztelettel: Minda János, Kecel, IV. kerület 112.

 

Amikor a Gyula bácsi a kérvénnyel végzett, előkerült a boros kancsó. Koccintgattak, ivogattak. Beszélgetés közben szó esett Sztálinról, Hitlerről, Titóról, Gerőről. No, meg Rákosiról, elég sűrűn.

Milyenek az őszi vetések? – váltott témát a Gyula bácsi.

Száraz földbe tudtunk csak vetni, hiányosan kelt a mag. Nincs hótakaró, kemény fagyok szárítják a földet – felelt apám.

Még egyszer csendültek a poharak Apám megköszönte a segítséget, a vendég becsatolta a táskáját. Jó éjszakát kívánt, és elballagott.

Apám a kérvényt olvasgatta, majd a lecsavart lámpa fényénél csendben üldögéltek anyámmal. Majd lesz valahogy – fejezte apám a morfondírozást.

Ekkor vettem én a bátorságot, hogy megkérdezzem:

„Édesapám! Mi az, hogy kulák?

Hát paraszt, akinek lova meg földje van.

Hát a kommunista?

Az lehet kulák, akitől van mit elvenni, a kommunista pedig az, kinek nincs egyebe csak az aktatáskája meg a biciglije.

Akkor a Gyula bácsi is kommunista?

Az eszed tokja, de te ezt még úgy sem érted. Kicsi vagy még hozzá.

Jól mondta apám, ha valami szamárságot mondtam:

Gyerek ész még nem kész! Csak tízéves voltam.

 

 

                                                            Álnevek és álruhák

 

 

Furcsa, meglepetéseket tartogató idők voltak ezek, Barátom! Ma már tudjuk, hogy akkortájt egy egész ország népét „maszkabálra” invitálták véres kezű maszkmesterek. Már a ruhatárban mindenkit gatyára vetkőztettek, és kötelező egyenruhát húztak rá. Lódenkabátot adtak az egyenszabású csíkos ruha fölé. Minden arcot hamuszínűre mázoltak, hogy úgy tűnjön, kezd valóra válni az univerzális kommunizmus, amelyben por és homu az ember.

Mindegyik ruhatáros választott magának egy jól hangzó, könnyen megjegyezhető, kimondható nevet, és e mögé bújt. Akkor még igen kevesen tudták, hogy az öt rendezőt eredetileg egészen másként hívták. Rákosi Rosenfeld volt, Gerő Singer Ernő, Farkas Wolf Mihály, Révai Reich József, és az ÁVH nagyhatalmú főnöke, akit csak egyszerűen Péter Gáborként emlegettünk, eredetileg Eisenberger Benjaminnak anyakönyvezték, amikor világra hozta az anyja valahol Oroszországban. Vagy ki tudja, hol? „Hiszen elenyészett híre nevével.”

Pedig milyen hatásos lett volna, ha Magyarországon ilyen nevek alatt vonultak volna föl a munkások: Éljen Rosenfeld Mátyás! Éljen Dzsugasvili! Éljen Uljanov! Éljen Eisenberger Benjámin! Ezt az utóbbit különösen kedvelték volna.

Egyszóval: maszkmesterek. Aki elrejti az igazi nevét, az lehet, hogy nem szívesen emlékezik a múltjára, még a szüleire sem. Új névvel, új arcot szeretne mutatni, de a lényeg, az sajnos marad. Az ember, aki színjátszó, de ripacs. Ha paraszttal érintkezik, kaszát fen, vagy kenyeret szel. Ha munkással, kézbe veszi a kalapácsát, vagy a csákányt egy fotó idejéig. Pedig csak a politikai kirakatba akar kerülni a legbájosabb mosolyával, a legszimpatikusabb gesztusaival. Pedig éppen ettől lesz gyanús.

Hátha azért változtatta meg az előző nevét, mert előtte bankot rabolt. Esetleg azért, mert embereket gyilkolt, ha nem nálunk, akkor Spanyolországban. Vagy éppen gyilkosságok elkövetésére készül ezzel a jámbor névvel: Péter Gábor. Nem tudjuk, mert az arca, a maszkja, olyan, mint egy pókerjátékosé. Nem tudod, hogy a zsebkendőjét akarja-e kivenni a zsebéből vagy a revolverét. És ők még azt is tudják, hogy ez félelmet kelt a gondolkodó emberekben.

„Ez lenne a párt érdeke?

A véres, csonttá fogyott, agyongyötört emberek / helyesbítek: kommunisták, pártfunkcik / előtt kezdett világosodni a helyzet: nem, szó sincs róla, nem félreértés áldozatai ők, hanem egy mindent magával ragadó, mindent egybefogó irtózatos tervnek a részei, egy gondosan és körültekintéssel kidolgozott iszonyat eszközei. Mintha egy borzalmas lánc szemei lettek volna, egy láncé, amelyről nem tudni pontosan, hol kezdődött, és azt sem, hol ér majd véget. Így ment Kádár János Rajk börtönébe, közvetítve Rákosi kérését, hogy vállalja a szerepet a párt érdekében.

                                                         Kádár az ÁVH előtt

 

S így állt aztán Kádár János, volt belügyminiszter, saját korábbi beosztottai előtt, akik azzal vádolják, hogy idegen hatalmak ügynöke. Kádár tagadott. Ekkor megjelent az államvédelem egyik ezredese, aki nem volt más, mint Farkas Vladimir, Farkas Mihály hadseregtábornok fia. Kopasz, harminc év körüli, fáradt fiatalember, akinek egyetlen érve volt: a verés.”

 

                                                               Gyógyító viccek

 

Magyarországon még a nyomor és a kiszolgáltatottság idején is születtek „gyógyító” viccek:

A szobában, ahol a káderezés folyt két kép lóg a falon: Sztálin és Rákosi. Közöttük még látszik az eltávolított keresztnek a helye.

Aladár! Felismered-e, kit látsz a falon?

Hát már hogyne ismerném! A mi urunk Jézus Krisztus keresztjének a nyoma van ott.

Aladár! Aladár! Még nem vagy elég fejlett. Egy hónap múlva gyere újabb vizsgára. Addig nem muzsikálhatsz!

Aladár lógó orral megy kifelé. Az előtérben gyorsan odasúgja az utána sorra kerülő Gazsinak:

Mindenkit felismerhetsz, csak Krisztust nem!

Felteszik a kérdést Gazsinak is:

Felismered, kit látsz a falon?

Kétoldalt vagy középen?

Középen.

Aztat nem.

No, és kétoldalt!

Azokat ismerem. Ők a két lator.

 

                                                             Grazsdanyin

 

Az ötvenes évek kezdetére nemcsak új nevek, hanem igen sok új fogalom került forgalomba. Parázs harcok folytak értelmiségi bozótosokban az orosz grazsdanyin szó magyarításáról. Elvtárs? Néptárs? Nemzettárs? Polgártárs?

S a nép, az Istenáldotta, akkor ugyan éppen verte, sokszor egyszerűbben megoldotta a kérdést. Amikor Rákosi és bűnszövetkezete, ez volt az egyetlen „jól” működő szövetkezet az országban, behozta a beszolgáltatást, a kuláklistázást, a padlássöprést, sokan elhagyták a földet, a szülőfalut. A földet nem volt érdemes megművelni. Soha annyi parlagon hagyott terület nem volt az országban, a tatárjárást és a törökdúlást leszámítva, amikor ennyire puszta lett a földünk.  A sok sarca miatt vidéken nehéz volt megélni. A falvakban sorba álltak kenyérért, és jegyre kapták a fejadagot. A városokban mindig lehetett kenyeret kapni. Ahol pedig megtermett, a nyálukat nyelték.

 

                                                             Kádár és Vladimir

 

„Kádárt verni kezdték. Először higannyal kenték be a testét, hogy a pórusok ne kapjanak levegőt. Amikor ott fetrengett a földön, megérkezett az apa, Farkas Mihály vezérezredes.

Kádárt felemelték. Vladimir odalépett hozzá. Két pribék erőszakosan felpeckelte a volt belügyminiszter száját, és az ezredes mintegy mellékesen, mint akinek csak szükségét kell végeznie, beleürített a szájába.

Mindenki nevetett.

Valóban mulatságos figura volt a véres és magatehetetlen ember, amint fuldoklik a vizeletben.

A szoba asztalán telefon csengett. Farkas Mihály odalépett: a vonal túlsó végén Rákosi beszélt. A nép bölcs atyja és nagy vezére idegesen érdeklődött: vallott-e már Kádár János?

Farkas Mihály csak tagadó választ tudott adni. Még nem vallott.

A földön heverő Kádár haragos morgást hallott a telefonból, a nép jóságos atyja intézkedett: ”Verni, verni, verni, amíg nem vall. Ez az utasításom.”

Farkas letette a kagylót.

Nem volt, aki megálljt parancsolt volna nekik, s ők úgy érezték, nyugodtan tehetnek azt, amit akarnak, soha senki sem fogja őket ezért felelősségre vonni. Aztán kádár is bevallott mindent. A többiek is.

Megszülettek a vallomások. Minden szó hamis volt bennük, minden mondat hazugság. De ők már fáradtak voltak ahhoz, hogy tovább tiltakozzanak, s miután eljutottak az emberi teljesítőképesség végső határáig, feladták önmagukat. Már csak egyet tudtak, de azt teljes bizonyossággal: innen sohasem szabadulnak többé.

Ezt a hatóság maga sem titkolta. A vallatások általában így kezdődtek: „Vegye tudomásul, hogy nekünk itt senkivel sem kell elszámolnunk.”

Péter Gábor nyíltan a szemébe mondta Faludy Györgynek, az amerikai emigrációból hazatért költőnek:

„Ha olyan marha volt, hogy Amerikából hazajött az itthoni szarba, akkor megérdemli a sorsát.”

A vallomások után jöttek a tárgyalások, az ítéletek, az akasztások.”

Ezekben a perekben egyik ragadozó igyekezett átharapni a másik torkát. Kádár a Rajkét, majd Farkas a Kádárét, de az utóbbi nem sikerült megnyugtatóan. De ki emel szót a névtelen, ártatlan százakért, akiket csak úgy eltűntettek, hogy nyomuk sem maradt. Milyen álszent duma ez!

 

                                                              Ki sajnálja Kádárt?

 

Ki sajnálja Kádárt? Mostanában már az is kiderült róla, hogy a Horthy-éra alatt kettős ügynök volt.

Gond volt számára az is, hogy mi lesz az édesanyjával. Mivel haza nem mehetett, megleste a kiadóhivatalnál, ahonnan hordta az újságokat.

Elmegyek, mutter.

Hová?

Csak elmegyek.

Az édesanyja már tudta miről van szó.

És velünk mi lesz?

Maguknak akkor sem lesz jobb, ha letartóztatnának.

Egyszer látta még az édesanyját, mielőtt az ország felszabadult. Az utcán pillantotta meg, véletlenül. Vaksin botorkált, nagy csomag újságot cipelve. Kádár nem ment oda hozzá. Utasítása volt, hogy senki ismerőssel nem találkozhat. Az illegalitás még a katonaságnál is erősebb fegyelmet követel.

Mintha még kisebb lett volna, mint volt – mondja Kádár.

Csakhamar kiderült, hogy anyagilag tud gondoskodni az anyjáról. Jobban, mint amikor dolgozott:

Soha annyi pénzem nem volt, mint az illegalitásban. Nem is költöttem el, amit kaptam.

Pénze bőven volt a pártnak. A „guruló rubel”. Csakhogy ezt a pénzt nem Moszkvából kapták, ahogy a propaganda állította, nem is kaphatták, mert a Kominternnel, a Külföldi Bizottsággal a háború kitörése óta minden kapcsolat megszakadt, hanem jómódú polgároktól, értelmiségiektől, művészektől.

Az illegalitásban az volt a legrosszabb, mondja, hogy nappal el kellett menni „dolgozni”, nehogy a főbérlő megsejtse, hogy valami nincs rendben. Vagyis naponta tíz órát kellett lődörögni. / Gyurkó: Arcképvázlat történelmi háttérrel /

 

                                                                 A kicsi brancs

 

Olyan gazember volt, mint a többi elvtársa, akiknek ő lépett a nyakára. Gondoljunk a forradalom utáni megtorlásokra, de akkor sem Nagy Imrére, aki begyűjtési miniszter volt, a nép nyomorgatója. Egy brancs volt az egész! Senki sem tehet szemrehányást senkinek, még a könyv szerzői sem. Egyik kutya másik eb. Bocsánatot kérek a magyar kutyafajtáktól.

 

                                                                  Keserű vicc

 

 

Keserű vicc ebből az időből:

A magyar-szovjet határon lévő záhonyi állomás főnökét beszámoltatja a közlekedésügyi miniszter a félévi átmenő forgalomról. Az állomásfőnök elkezdi sorolni:” Kiment az országból 4000 vagon búza, 5000 vagon sertés, 100000 vagon alumínium, 3000 vagon gyümölcs, 600 vagon bőr…”

A miniszter idegesen szakítja félbe: „Jó, jó, de mi jött be az országba?

Az állomásfőnök arcrándulás nélkül válaszolja: „A Mojszejev – együttes.”

 

                                                                Megyek Sztalinba

 

Sok fiatalt a városba hajtott a kényszer és a munkalehetőség. Kecelről elsősorban Budapestre vagy Sztálinvárosba. Ha nem is volt ott mindjárt lakásuk, de biztos megélhetésük igen. A hétvégeken mindegyik egy nagy kenyérrel a hóna alatt érkezett haza, a szülői házba, hogy pihenjen egyet, a munkásszállások „dzsemborija” után.

Hogy aztán hétfőn, hajnalok hajnalán, a sok rosszkedvű embert újra nekilódítsa a gépszíj egy új hétnek, mert újra kezdődött a robot. Napról napra több volt a szegény ember. Rosszul mondom, mert mindenki legatyásodott. Az osztálytársaim közül éppen a Hercegh és Király Jóska volt a legszakadtabb. Irány Sztalinváros!

Csak így beszéltek róla az emberek: „Megyek sztalinba.” A sok új szó meg csak kavargott az agyakban: MNDSZ, MADISZ, DÉFOSZ,MHK, MDP.

Szaktárs, kartárs, elvtárs, és mindenütt társ, noha senki nem volt annyira magára hagyva, mint akkor. Teljes volt az emberek kiszolgáltatottsága.

A szaktárs végül szakira rövidült. Fanyar humorral vették tudomásul az emberek a „szép, új világot”. Hétfőn hajnalonként zsúfoltak voltak a bűzös, piszkos vonatok, és minden új állomáson még zsúfoltabbak lettek.

Egyre több lett a melós, aki már korán reggel bevette fájdalomcsillapítónak a féldecit. Vagy a kétszer fél decit.

Az egyik állomáson felszáll egy szaki, és leül egy másik szaki mellé, akinek igen lógott a feje. Az utasellátóban már felönthette a garatra a búfelejtő féldecit. Oldalba is löki az új utas a lógó fejűt:”Hova utazol, szaki?” Az így válaszol neki bizonytalankodva:

„Sztá- sztá - Sztálin-ba-sza-ki.”

Ennek a kornak is megvolt a maga sajátos költészete és humora.

És megszaporodtak a tragédiái. Az egyik éppen a feltámadás napján történt.

 

                                              Flaisz Feri bácsiék a Fürst utcából

 

Az egyik idős Flaisz Feri bácsi, csak innen a Fürst Sándor utcából, aki természetesen nem azonos a „bombás” Flaisz Feri bácsival, annak ellenére, hogy az oroszok sok magyar katonát lemészároltak, nőket becstelenítettek, a falut kirabolták, mégis úgy gondolta, hogy beáll a Pártba. Negyvenkilenc végére már közel ötszáz tagja volt ennek az egyedül üdvözítő szektának Borváron. Magam is meglepődtem, amikor megtudtam ezt a számot.

No, de azon már késő bánkódni, Barátom! Folytassuk tovább!

Röviden szólva ebből olyan családi háborúság támadt a családban, hogy a fia meg a menye szóba sem álltak vele. De az öreg rá sem bojszált, mert a két fiúunokája közül az idősebbik, aki már másodikos volt a kalocsai gimnáziumban, úgy ragaszkodott hozzájuk, hogy isten bizony pótolta a többi „elfajzottat”. Mások előtt csak így emlegette a család többi tagját. Büszkék is voltak középiskolás unokájukra, aki alig múlt tizenöt éves. Amikor havonta egyszer hazajött a kollégiumból, az első útja az öregekhez vezetett:

„Mit ennél, mit innál lelkem? – rajongta körül a nagymamája. Amikor a fú minden csontját lerágta a kakaspörköltnek, ilyent aztán tényleg nem ettek még vasárnap sem a kollégiumban, legfeljebb kirántott húst rizzsel, már a kalácsot tette elébe:

„Egyél, lelkem, úgyis tudom, hogy sovány az a kollégiumi koszt!”

„Ez igaz – bólintgatott közben a gyerek -, meg aztán fizetést sem adnak a tanulásért.”

„Lesz az is, fiacskám! Holnap délután, mielőtt a bálba mész, előkeresem a százasodat a sublótból. Jó lesz–e?”

„Jó bizony, öreganyám! – örült meg a gyerek, és vele örült a nagymama meg a nagypapa.

„No, akkor most már siess haza, mert még jobban haragusznak ránk a szüleid, mint eddig! De a holnapi százast ne felejtsd!”

Másnap, amikor a falu a feltámadást ünnepelte illő körmenettel, betoppant ám csinosasan kiöltözve a kedvenc unokájuk.

„Már húzzák a kultúrházban, és vár rám a Terike – sürgette a nagyapját a gyerek, akit éppen nagy munkában talált. Mit is csinálhatna egy kommunista nagypapa éppen a  körmenet idején, aminek a hangjai idáig elhallatszanak? Éppen fát vág, egy tuskóval birkózik.

„Menj csak be, majd a nagyanyád elintézi!” – intett a konyhaajtó felé az öreg, és birkózott tovább.

„Ülj csak le, fiacskám ide a kisszékre, addig én szétnézek a tiszta szobában, hátha megtalálom azt a száz forintost!”

De a fiacskám igen türelmetlen lehetett, mert a nagymama után ő is bement a szobába. És csak ő jött ki onnan. Aztán rázárta az ajtót a szobára, és kilépett az udvarra. Az öregapja még mindig nem tudott zöld ágra vergődni azzal a rönkkel, és odaszólt a fúnak:

„Gyere ide, unokám! Hozd ide azt a baltát, hátha azzal kilazíthatjuk ezt a beszorult fejszét!”

„Már itt is vagyok!” – mondta a gyerek, és kétszer fejbe sújtotta hátulról az öreget.

Nagyszombat délutánján feltámadási körmenet estébe hajlóan, és olyan szépen világítottak és melegítettek azok az apró lángok. Csak két gyertya hiányzott, de azok nagyon.

Húsvétvasárnap reggelén a szomszédok arra lettek figyelmesek, hogy a Flaisz Feri bácsi disznai igen nyugtalanok, és mintha az udvaron röfögnének. Mit keresnek ezek az udvaron, hol van még az eperfa termése, amire ki szokták őket ereszteni? És benéztek a deszkakerítésén, és rémes jelenetet láttak. Az öreg fejét harapdálták a vérszagra kitört állatok. Hamar be a kerítés tetején! Az állatokat az ólba! De mindent a helyén hagyni, amíg a rendőrség ki nem ér!

Dél körül már mind a két test föl volt ravatalozva a tisztaszobában. És mind a kettő fehér lepedővel betakarva. A megfojtott öregasszony és a szétroncsolt fejű öregember. Siratgatta őket a szomszédság, hogy ilyen véget kellet érnie két ilyen dolgos embernek.

Nem sokáig voltak egyedül a szomorúságukkal, mert igen sok kíváncsi összeszaladt a falu minden részéről. Erre még nem volt példa a falu történetében! Jobbnak látták, ha a két halottat a hullaházba viszik, ki a temetőbe. Annak már a nevére is eltágulnak a kíváncsiskodók. Ide alapos orvosi vizsgálat kell! Megjelentek a nyomozók is, civilben.

Gyanúsítottak csavargókat, cigányokat, csak a két nyomozó hallgatott. Hogy a fél falu ott volt a temetésen, az senkit sem lepett meg. A két nyomozó is ott állt a tömegben, és a gyilkost kereste. A temetés végére, úgy érezték, meg is találták.

Amikor a rövid szertartásnak vége volt, ami csak egy versből állt, a pártszervezet titkárának búcsúztatójából, és egy magnó szolgáltatta a munkás gyászindulót, a tömeg elszéledt.

Már csak a közvetlen hozzátartozók maradtak a sírnál, és a két fekete lemezlapocska föliratát böngészgették. Itt nyugszik: Flaisz Ferenc 66 éves. Itt nyugszik: Kukucska Franciska 64 éves.

A két férfi melléjük lépett:

„Megengedik, hogy beszélgessünk a gimnazista fiukkal?” – a szülőkhöz intézett kérdés volt, de parancs is.

Félrevonták a fiút, és az első kérdésre rögtön megadta a válasz:

”Én tettem.” Mindent bevallott hiánytalanul és töredelem nélkül. Máskülönben jót mulatott utána, és csak azt sajnálta, hogy másnap már hétkor fölébresztette az anyja, pedig a hosszú éjszakát még nem pihente ki.

Ez a gyerek beteg volt. Ép ésszel nem is lehet ilyen szörnyűséget elkövetni. És a mi kommunista vezetőink nem voltak azok? Rákosi, Gerő, Farkas Mihály, Péter Gábor, Kádár /Csermanek /, Eörsi, Pető, i tak daljse! Kommunisták majd liberálisok. De a gyűlöletük keze egykor megölte a testet, és hatvan év alatt egy egész nép egészséges lelkét. ”Csak attól féljetek, aki a lelket öli meg!”

 

                                               Mint ez a főhadnagy elvtárs az ÁVH-ról:

 

                                                             MI KELL A MAGYARNAK?

                                                            / Egy részeg magyar monológja. /

 

Itt vagy, pajtikám? Már mindenütt kerestelek. Ide figyelj! Egy rendkívül fontos kérdést szeretnék veled tisztázni. Nagyon diszkréten. Bizalmasan. Mégpedig azt pajtikám, hogy..ELBŐDÜL. Magyar vagy, vagy nem vagy magyar? ISMÉT BIZALMASAN. Tudod, pajtikám, ez rendkívül fontos kérdés, mert az a helyzet, hogy a magyar az magyar. ELBŐDÜL. De a nem magyar az nem magyar! Jó, hát meg lehet nekik bocsátani, nem arról van szó…Tehetnek ők róla, hogy nem magyarok? Nem tehetnek. Csak azért egyre vigyázzunk! Mégpedig arra hogy ÉNEK „Magyar legény nem ad csókot tót szlecsnyának, magyar legény csókja kell a magyar lánynak…” És aki ezt nem hiszi, az megláthassa: eljön még a leszámolás napja! És akkor leszámolunk! Hogy kivel? TÖPRENG. Mindenkivel, aki bántja a magyart. És ki bántja a magyart? Aki nem hisz a magyar igazságban! Mert mi a magyar igazság?...Három. Három a magyar igazság. Ezt se tudod? Tartok én neked egy kis eligazítást, hogy ne bámulj ilyen bután a világba. Figyelsz?! Számtanóra! In-dulj! Egy. Nagyon fontos szám az egy. Mert”hiszek egy Istenben, hiszek egy hazában, hiszek egy…nem, itt nincs egy, csak Magyarország…feltámadásában…”És miért kell neki föltámadni? Mert „Csonka Magyarország nem ország!”Nem bizony! Hogy néz ki ez az ország? Csonka! Nem is ország! Rá se lehet nézni, olyan…ÉNEK. „Szép vagy, gyönyörű vagy Magyarország…” Mi van? Hogy hol itt a logika? Az nincs itt. Mert azt is elszakították! De nem sokáig! Mert ÉNEK. „Győz a szittya fergeteg, a rohanó sereg.”

De addig is…Figyelsz?! A számtant folytatjuk! Egy után mi jön? Kettő! De csak a cicáknál! Mert ÉNEK. „Egy cica, kért cica, sej, megette az icipici egeret…”

Ami pedig a négyet illeti, nagyon fontos, mert ÉNEK.”Ott, ahol zúg az a négy folyó…” Mi a négy folyó? Ezt se tudod! Figyelsz?!”Duna, Tisza, Dráva, Száva, törjön ki a lábad szára.” Értem? Akkor a földrajzzal végeztem! Négy után jön a…. figyelsz?!...száz! Miért? Mert közben nincs nóta! De a száz….ÉNEK.”száz szál gyertyát, száz icce bort ide az asztalra.” És száz után jön az ezer! Úgy bizony, ezen az ezeréves drága földön, amely tejjel-mézzel folyó Kánaán! Olyan Kánaán, hogy! ÉNEK. „Ritka búza, ritka árpa, ritka rozs…” De nekünk jó így is! Ezért mondom: „Ne bántsd a magyart!” Mert a magyarnak sok az ellensége! Nagyon sok! Még ezt a kicsike földet is irigylik tőle. De nekünk nem kell a másé, csak ami a miénk! Mert:”Piros, fehér, zöld, Kijev magyar föld!” Mi nagyon türelmesek vagyunk! Nagyon! De ha egyszer kiállunk a csatatérre, mert kiállunk/!/, akkor az egész világ megtudhassa, hogy ÉNEK.”Deutschland, Deutschland, über alles…”

Komlós János: Tiszta vizet a fejekbe, 1981.

 

                                                                 Hofmann Géza

 

Ugyanezzel a stílussal „játszotta a fejét” Hoffmann Géza is, és sokszor-részegen!

Rákosi helytartóságának idején: kötéllel, golyóval, agyonveréssel, halálra kínzással, Recskkel, munkatáborokkal. Kádár helytartósága kezdetén kivégzésekkel, bebörtönzéssel, később ócsárlással, lejáratással, gúnnyal, nyílt gyűlölettel, megalázással tették szemrebbenés és nyugtalan alvás nélkül, ugyanezt - tömegesen. És teszik ma is, tömegesen!

Olyan sors jutott nekünk is, mint a palesztinoknak! De ott még „csak azért is” szülnek gyereket, még ha másnap a pólyában már agyon is lövik. És tudják, hogy nincsenek egyedül. De mi, magyarok, mint a kisujjam, annyira védtelenek és magányosak vagyunk ezzel a nihilista társasággal szemben. Vannak még tiltakozó gesztusaink, de elvesznek a politikai szemfényvesztés mindennapos trükkjei között.

              „Amelyik nemzet fölényben akar lenni más nemzetek fölött: hóhérrá vagy bohóccá válik.

Nemzetük életét elmocsarasítják, kik nemzetük valódi vagy vélt erényeit hangoztatják s a  kíméletlen bírálatot tűrni nem akarják.

A legnagyobb csapás, ami egy népet érhet, ha egyoldalú irányítással az ítélőképességét tönkreteszik.

Az ilyen nép elzüllik és mennél vásáribb kalandor nyúl érte, annál könnyebben odadobja magát. Nincs az a kívülről jövő veszedelem, végigdúlás, évezredes elnyomás, mely ezzel fölérne.” /Weöres Sándor/

 

                                                   Kodály anekdoták

 

 

A Zeneművészeti Főiskolán sűrűn váltották egymást a párttitkárok; egy idő után mindegyik visszatért a szakmájába. A legújabb párttitkártól, miután elbeszélgetett vele, Kodály megkérdezte:

Mondja, mi a maga szakmája?

Nincs szakmám, Kodály elvtárs.

Akkor maga, fiam, hova fog visszatérni?

 

                                                                          +

 

Ugyancsak ott, néhány hivatásos káder azon vitatkozik, vajon, ha él, Bartók bekapcsolódott volna-e a népművelésbe. Végre egyiknek eszébe jut, hogy a kérdésben talán mégiscsak Kodály a legilletékesebb, fölteszi hát neki a fentebbi kérdést:

A mester tenyerébe ejti szép, gondolkozó fejét, és így válaszol:

Nézzék, az üstököst nem lehet a közvilágításba bekapcsolni.

 

                                                                          +

 

Utolsó londoni útja alkalmával a párttitkár, udvariasan, de szemrehányóan, megkérdi:

Mester, a dalárda tagjai csupa pártonkívüliek! Miért?

Kommunistákat nem viszünk. Azok disszidálnak.

 

 

                                             Rákosi elvtárs, személyesen?

 

 

Valamikor, akár hiszed, akár nem, Barátom, akkor is jó képet vágtak mindenhez az emberek, ha véletlenül vagy szándékosan arcul csapták őket. A kutyák ilyenkor eloldalognak, és köszönik szépen, de abból a kézből már nem kell az ennivaló.

Az ember ennél sokkal intelligensebb lény, még a tenyerét is megnyalja annak, akitől fél.

Tudósítónktól –

Rákosi Mátyás elvtárs, népünk Bölcs Vezére, Bajára igyekezett, hogy ellenőrizze a határsávban bevezetett intézkedéseket, amelyekkel meg akarjuk óvni szocializmust építő hazánk és egész népünk biztonságát egy aljas és alattomos titoista provokációval szemben. Mert Ő mindig csak a népére gondol, annak biztonságán őrködik éjjel és nappal.

Kecskeméten csak a megye politikai és gazdasági vezetőitől kapott rövid ismertetést második ötéves tervünk előre látható eredményeiről. Egy nagy csokor vörös rózsával szállt vissza autójába, melyet a helyi úttörők adtak át gyermeki szeretettel.

Az autósor Kiskőrös felé vette útját, ahol megtekintette a világszabadság nagy költőjének szülőházát. Finom betűivel aláírta a vendégkönyvet, és csak annyit mondott: „Elvtársak! Petőfi Sándor, ha ma élne, a kommunista eszme harcosa lenne. Nagy versekkel buzdítaná népünket az éberségre, és a hazánkra leselkedő fenevad elleni harcra.”

Újabb virágeső hullott reá, mert a kiskőrösi úttörők is elhalmozták a nyár legszebb virágaival. Azután a hosszú kocsisor, amely Bajára tartott, Kecelre ért. A Tüzép-telepnél egyszerű parasztemberek egész sora állt. Lehettek legalább ötvenen. Vezérünk azonnal észrevette a rendkívüli eseményt.

„Miért vannak itt ilyen sokan?” – hallhatták kicsit szigorú hangját a sor végén állók.

Az emberek arca felragyogott az arca erre az ismerős hangra. Körülállták Őt, hogy elpanaszolják, órákig kell várni a mészre, pedig az éjszakai eső után a permetezés nem késhet. Egy idős, keménytenyerű parasztember meghatottan szorította meg bölcs vezérünk kezét:”Rákosi elvtárs, személyesen?”

„Hát persze, tetőtől talpig!” – hangzott a frappáns válasz, amire lett nagy derültség. Aztán Rákosi elvtárs végigment a várakozók sorfala mellett, ahonnan csak úgy röpködtek feléje a jókívánságok, mint a színes madarak: Minden jót, Rákosi elvtárs! Boldog hatvanadik születésnapot! További jó egészséget, bölcs Vezérünk!

A kiadókra szigorúan ráparancsolt, hogy igyekezzenek. Ne várakoztassák az embereket! Azok bizony gyorsabban kezdték lapátolni a zsákokba a hófehér anyagot. Új erő szállta meg őket, ami Rákosi elvtárs fellépéséből és szavaiból sugárzott. Aztán ezekkel a szavakkal búcsúzott:”Jó munkát, elvtársak!”

„Máma különösen jó munkát végzünk majd!” – mondta az előbbi parasztember egy kis meghatottsággal a hangjában.

„Szabadság, Rákosi elvtárs!” – hangzott az egyszerű dolgozó emberek szava, amely egyszerre volt köszönet a gyors és hatásos segítségért, meg kifejezése a hálának és a nagyrabecsülésnek.

Aki jelen volt, még az unokáinak is elmondhatja, hogy Kétszélen is járt Rákosi Mátyás, a dolgozó nép pártfogója, az igazságos.

                                                                                                                             Polyva János

 

                                                                       A kanászház

 

No, ez a Polyva János, ha akarta, ha nem, meglátta, Kecel közéletének egyik fontos helyszínét, a kanászházat és annak a környékét. A vályogépület, ahol később az istenben boldogult Manyika védőnő lakott, az ötvenes évek elején még kanászház volt. Onnan indult a Vancsik Mihály bácsi tülökkel vagy egy jó nagy dudával, esetleg kolomppal, hogy összehívogassa a falu négylábú disznóit, süldőit, kecskéit reggelente.

Sokszor maguk a gazdák hajtották ki jószágukat a kutyák segítségével a disznóplaccra, ami a kanászháznál kezdődött és folytatódott a Bogárzó mentén végig, egészen a mai Arany János utcáig. Jellemző, hogy még a háború előtt ezen a területen jelölték ki az ONCSA-házak helyét. /Igen nagy becsben tarthatták a nagycsaládosokat, ha a disznólegelőn jelöltek ki számukra lakóhelyet, és elkülönítve a falutól, mint a cigánytelepet. Védőnőt pedig egy kanászházba költöztették. Micsoda bunkóság volt ez úri és elvtársi vezetők? Boldogtalan falu népe?/ Majd a vásártér is idetelepedett egy időre az alvégből. És most itt áll a Pintér-művek impozáns épületegyüttese, amit igen sok rozsdamarta katonai selejt őriz.

Ahol a fürdő van, ott állt a csordakút. Ma is gyakoriak azon a környéken a visítások és a röfögések, főleg diszkós időkben. Ide hajtotta, néhány loncsos - loboncos kutyájával, a csordás a disznókat minden délben leitatni.

A kanászházhoz vitték a gazdák búgatni a disznóikat. Ahol aztán olyan emse- és kanfesztivál kezdődött, amit nekünk, apró gyerekeknek, öröm volt nézni és hallgatni.

Mennyi pénzt összebúgtak azok a disznók a Mihály bácsinak! De a kecske-lányok is üzekedtek a kosokkal, hogy minél több Sztálin-tehén szülessen Rákosi elvtárs hatvanadik születésnapjára.

Maradjon köztünk, Barátom, de a kis gidák szépségben messze fölülmúlták a mi bölcs vezérünket! Sőt, még talán Sztálin elvtársat is! EZEKÉRT a törékeny és hófehér jószágokért ÉRDEMES VOLT ÜZEKEDNI!

 

                                                     Ötven év múlva egy idős asszony

 

50 év múlva valóban elmesélte egy talpraesett asszony unokáinak ezt a látogatást.

„1952-ben igen gyakran emlegettük a mindennapi kenyerünket. A nagyanyánk azt mesélte róla, hogy valamikor tiszta búzából egyszerre 3-4 dombos hátú kenyeret is sütöttek a kemencében. Mindennapi kenyerünket add meg nekünk ma! – mondtuk a vasárnapi imádságban is. Eljött az idő, ötvenkettőben, hogy a Balogh Feri bácsihoz kellett „fohászkodnunk”, a boltoshoz:

”Jegyre adja már ide a mindennapi kenyerünket!”

Mivel engem tartottak a családban a legügyesebbnek, ezért rám bízták a sorban állást. Tudták, hogy hetedikes létemre sem kell félteni, hogy kilöknek a sorból a felnőttek. Még tanítás előtt el kellett intéznem, mert az első óránk, szinte minden nap a Korányi tanár úrral volt. Attól meg úgy féltünk, mint az ördögtől. Ez a gondolat sem engedte, hogy pipogyán átadjam a helyem. Órákig álltunk, beszélgettünk, fagyoskodtunk. Végre megjött a kenyérszállító autó!

Bent tanakodtak egy ideig, azután előttünk is kinyílt a bolt ajtaja, mint a mennyországé. Csak úgy áradt ki a friss kenyér illata!

Feri bácsi úgy állt ott az ajtóban, mint egy arkangyal, mint aki most dönti el, ki mehet be először a mennybe. Először azok jöjjenek, akiknek a legsürgősebb! Engedjék csak először azt a kislányt! A Korányi tanár úr már nyolckor várja. Azt meg nem ajánlatos megvárakoztatni!

Az igazság az, hogy majdnem a bolttal szemközt laktunk, és az egész család hozzá járt vásárolni mindent. Volt protekciónk, no! De a sorban állást nem lehetett megtakarítani.

Nemcsak a kenyeret kellett sorban állással beszereznünk, de a petróleumot is a lámpába, mert abból meg csak fél litert adtak. Anyámmal kifundáltuk a módját, hogyan lehet az egész falut bejárni, és legalább két litert összegyűjteni. Egy szatyorban jól elbújtattuk a kétliteres kannánkat. Azt vittem a balkezemben, a jobb kezemben meg szorongattam a félliteres butykost. Négy boltnál is sorban álltam, és az ott kapott adagot útközben belecsurgattam a kannába. Mire az ötödik felest is megkaptam, tele lett minden edényem.

„Ésszel él az ember, kislányom!” – mondogatta valahányszor győztesen hazaértem a „terméssel”.

Egyszer a TÜZÉP-nél is sorban álltam mészért. Előtte való éjszaka jó nagy zuhi érte a határt, dörgött, villámlott, de jég szerencsére akkor nem esett. De nagyon párás, meleg nap ígérkezett, és a jónép a perenoszpóra ellen gyorsan be akarta szórni a szőlejét. Legalább ötvenen idegesítettük egymást meg a kiadókat, de azért szépen sorba állva ácsorogtunk. Amikor váratlanul a TÜZÉP előtt a műúton megállt tíz szurokfekete autó. Hát, Uramisten! Rákosi Mátyás szállt ki az egyikből, két oldalán egy-egy kísérővel, és odajött hozzánk. Kiadta az ukázt a tüzépeseknek, hogy gyorsabban szolgáljanak ki bennünket, ne legyen ez a nagy csoportosulás.

Nálam akkor éppen egy kosár volt. Benne egy konyharuha, és alatta tíz forint a mészre. Hát, ahogy bámészkodtam, valaki kilopta belőle a ruhát is, meg a pénzt is. Mire sorra kerültem volna, nem tudtam a meszet megvenni. Hazabattyogtam a sor közepéről, és nagyon féltem hazamenni, de szerencsére nem vertek meg.

Rákosinak ez a borvári látogatása azért volt érdekes, mert Laki Miskáékat akkor lakoltatták ki a faluból. A vagány fiuk, aki velem egyidős volt, kiszurkálta Rákosi elvtárs szép barna szemeit az osztályban függő arcképen.

 

                                                                       Megy Rákosi…

 

Bizony, Barátom, a nép, az istenadta nép néha elejtette-kiejtette a véleményét, és nem járt jól vele. Sok-sok dicsőítő vers született a hatvanadik születésnapjára, pedig úgy nézett ki az a pocakos, kopasz, alacsony emberke, mint ha saját maga karikatúrája lenne. Születtek a „dicsőítésére” ilyen versek is:

 

Megy Rákosi

 

Megy Rákosi a Tanácsba,

Vele megy a fia, lánya.

Jobbján munkás, balján paraszt,

Lába alatt zörg a haraszt.

Feje fölött békegalamb,

Hangja, mint a lélekharang.

 

Impotens volt az a pasas, mert nem volt annak se fia, se lánya. De sokszor emlegették”Rákosi apánknak” És ez tetszett neki!

                                                                          

                                                                     Cigányvicc

 

A korabeli vicc szerint egy cigánynak nem tetszettek a hazai állapotok. Aladárt elkapták a zöld határon:

Állj! Hová m ész?

Hát most már sehová.

És ha nem kapunk el, hová mentél volna?

Hát a kocsmába muzsikálni.

De hiszen a kocsma az ellenkező irányban van!

De a vendégek erre!

A hegedűtokból előkerül egy Rákosi-kép.

És ezt minek vitted volna magaddal?

Honvágy ellen, instállom.

 

 

                                                  Gabrielisz tanár néni 1952-ben

 

Hol van már az 1948 - as ősz, amikor csupa félelem volt Gabrielisz tanár néni élete! Amikor egyedül az nyújtott lelki támaszt, hogy a felhőtlen gyermekkorról álmodhatott a másnapi megpróbáltatás előtt. Amikor a LÁTOGATÓK kivették kezéből a nemzetiszín zászlót, és egy vöröset adtak helyette, mondván:”A tanár néni olyan szépen mondja az órán a verseket, úgy szeretik a gyerekek, bizonyára tudná vezetni az úttörőket is.”

Így lett belőle úttörővezető és a kultúra helyi zászlóvivője.

1952 nyarán a kalocsai Forradalmi Ezred katonái a szilosi erdőben várták Tito láncos kutyáinak támadását. Ezért a zöld füvön és madárdalos erdőben állomásoztak. De már unták a madárfüttyöt! Lelkük kultúrára éhezett. Felkérték tehát a kultúra helyi irányítóját, hogy apánk és tanítónk 60. születésnapjára állítson össze egy színvonalas kultúrműsort. Ízlésére bízták az összeállítását. És ő összeállította. Munkája közben Rákosi elvtársról, pajtásról álmodott. Azt álmodta, mintha a Vörös Zászló téesz gyapotmezején daloló ifjak serege szedné a termést, a hófehér cserjék puha mohát. Rákosi elvtárs ott járt közöttük, tekintete olyan volt, mint a fénylő napsugár, és ez a puha mosoly megsimogatta a haját. Ettől az álomtól csupa élet lett és lendület!

Megszervezte a speciális kultúrcsoportot. A legjobb előadókat válogatta össze, és a legtehetségesebb gyermekekből verbuvált csapat két hét alatt felkészült a bevetésre: Óda Rákosi elvtárshoz / vers /, Rákosi elvtárs rózsában bokáig / népdal és tánccsoport /, és így tovább. De a legnagyobb sikert az a részlet aratta, amelyet méltónak talált az emlékezet, hogy papírra vésse.

Egy orvosi rendelőben vagyunk. Az orvos egy reakciós és trehány disznó, aki szabotálja a szocialista gyógyítást. Munka helyett egy kapitalista szemetet, bűnügyi regényt olvas. De az ápolónő ahelyett, hogy feljelentené, pontosan teljesíti az utasításait, mert tudja, hogy a doktor úr titokban a Párt tagja.

Első anyuka: „Jaj, doktor úr! A kisfiamnak nagyon fáj a lába!

Az orvos, aki oda sem néz: „Tíz aszpirin!

Második anyuka:”Jaj, doktor úr, a gyermekem fejére rászorult a bili!”/És a gyermek fején valóban ott volt a tanár néni zöld bilije. /

Az orvos, aki oda sem néz: ”Tíz aszpirin!”

A betegek panaszt tesznek a főorvosnál az alorvos munkája miatt. A fő így inti az alt:     „Kedves orvos szaktárs! Sokan panaszkodnak manapság, hogy felületes munkát végez. Le sem vetkőzteti a pácienseit vizsgálat előtt.” Az alorvos megfogadja a főorvosnak, hogy vetkőztet.

Belép a rendelőbe egy teltkarcsú hölgy, akit, mielőtt megszólalhatna , vadul mindketten vetkőztetni kezdik. Már csak a kombiné marad rajta:

Orvos:”Most már mondja el, mi a panasza!”

Teltkarcsú hölgy: „De, doktor úr! Én az új takarítónő vagyok!

Szavait óriási derültség követte. A katonák egymás vállára dőltek a nevetéstől. Óriási sikerük volt.

„Éljen Rákosi pajtás! – kiáltották a katonákkal a megilletődött gyermekeink. Felszálltak a teherautóra, és vörös zászlókat lengetve, katonai teherautóval, indultak haza.

Ebben az elbeszélésben tetten érhetjük, Barátom, egy új szocialista műfaj születését. A „valóságsó” jött itt világra 1952-ben és Kecelen.

 

 

                                                               Szamosi István

 

 

A szüleim történetét ott hagytuk abba, hogy apám Kis Károly néven hamis papírral elrejtőzött Budapesten. Az oxigéngyárban még portásként alkalmazták is.

Milyen a történelem jobb vagy bal keze? Olyan ember lett a főnöke, aki maga is szökevény volt. Ha tetszik, bujdosó. Elszökött Olaszországból családostól, mert üldözték. Ki nem találnád, Barátom, miért? A háború befejező szakaszában, még pontosabban Itália fölszabadításában komoly szerep jutott az angoloknak, az új-zélandiaknak, lengyeleknek, ausztráloknak, és természetesen a légierőnek. Ahogy nyomultak felfelé a csizmán, a legkeményebb ellenállást a katonai erődítménnyé kiépített Monte Cassinó-i apátság hatalmas épülete jelentette. Annak elfoglalásával el is pepecseltek közel egy évig. Végül a lengyelek hozták a legnagyobb áldozatot annak elfoglalásakor.

Közben az olasz kommunista partizánok, akik Mussolinit is elfogták, és élettársával együtt fölakasztották, szovjet sugallatra igyekeztek a háború végére Olaszországban a hatalmat megragadni.

Marosi István, / Stefano Marosi/ mert így hívták magyarul, a kommunista vezető garnitúrához tartozott. Amikor a hatalom átvételi kísérlet befuccsolt, Magyarországra menekült. Itt az elvtársak tárt karokkal fogadták. És saját szemeivel látta, saját füleivel hallotta, hogy a szocializmus építése címén mi folyik itt. Alig várta, hogy hazamehessenek! Ötvenhatban meg is tették. Nagyon jó viszony alakült ki a két család között. A felesége jóval fiatalabb volt nála, és kimondottan szép nő. Jellegzetes olasz szépség. A kislányuk nagyjából velem egyidős, mert még iskolai tanszereket is ajándékoztak nekem. Emlékszem egy spéci töltőtollra. És néhány finom papírból nyomott füzetre. Még Kecelre is ellátogatott a férfi a kislányával, és néhány napot itt töltöttek. Én megsétáltattam Ciufettót a ligetben, mint egy kilencéves gavallér.

Eredeti foglalkozása nem derült ki. Talán mérnök volt?

Esetleg tanár. De hogy irodalmat is olvasott, és magyarul, arra magam is jól emlékezem. J. B. SHAW darabjait forgatta. Ebből szűrtem le azt a következtetést, hogy az olasz értelmiséghez tartozott, de nem volt irodalmár. /Egy jellemtelen drámaírócska volt, aki felült a komcsi propagandának, és nem győződött meg az orosz igazságról./

Nagyon baráti hangú képeslapot küldött Itáliából, jelezvén, hogy épségben hazaértek. A szüleimtől tudom, hogy később elvált a feleségétől.

Jó lecke volt számára a magyar szocializmus, és oktató példa az apám hányatott sorsa.

 

                                                                      A Liget

 

Ahol én kis és nagylányokat sétáltattam, az a Nagyliget volt. Rendkívül buja növényzettel, amelyek még egy hajdani lápvilág, növényeinek egzotikus leszármazottai voltak. Hatalmas nyárfákkal, amelyeknek gyökerei vagy száz évvel korábban, ha nem előbb, vágtak neki a földalatti útnak, hogy a mocsaras talajban, mind mélyebbre ereszkedjenek, és hatalmas fát növesszenek az ég felé. Azt a régit nem mérnök tervezte, akinek nincs fantáziája, hanem maga a természet. Olaszliszt, nyár, gesztenye, zsidómeggy és szerecsendió, amely sosem érett be, de virágzott, és ilyenkor a dél illatával volt tele a lombja. Éretlen termése is illatozott, de nem olyan sima volt, mint az alma, hanem rücskös és haragoszöld. Rejtély, hogyan kerülhetett erre a tájra, valamikor nagyon régen, az őse. És rejtély, hogy miért nem pusztult el mindjárt az első télen. Sűrű bokrok pattantyús terméssel. Több száz éves tölgyfák terebélye. Kupakos makkok, mint apró manók. Fehér törzsű hársfák alatt pedig a focipálya.

A pálya másik oldalán gyalogút az andalgóknak. Két pad a pihenőknek, az egyiken éppen egy idős férfi fekszik, majd egy hosszú árok, ami végigmélyült mind a két ligeten. Aztán impozáns nagyságú gesztenyefák, amelyek tavaszi csillárvirága szinte világít a fa lomjának sötét ágán.

De ide mi nem andalogni jártunk, hanem a hatalmas juharfák árnyékában focizni. Hallgasd csak, Barátom, a gyerekkori éles, indulatos hangom, amikor négy más akaratú embercsemetével is meg kellett vívni a szócsatát, hogy mi nyerjünk, és ne más.

Két gesztenyefa, a kisebbekből, a két kapufa. Mindenkin sötétkék vagy fekete gatya, az egyik csapat trikósan-ingesen, a másik pucér felsőben.

A bácsi nem ül föl, hogy nézze a meccset. Pedig érdekelhetné, hogyan érik a gól. Csak fekszik a padon. Feje alatt ősz és hosszú haj a párnája. „Részeg lehet” – mutat rá az egyik fiú. Aztán taccsot dob. Harsány kiáltozás: Passz a szélre! Ne triblizz! Hajts utána! Nem azt mondtam, hogy vágd föl. Most rúghatják a hetesről. Gól is. A kapus ne adja emberhez, csak rúgja föl az égre! Aztán ahol leesik, azé lesz.

Az öregember nem mozdul. Ijesztő a koszos ruhán áttetsző soványsága.

A legbátrabb közel megy hozzá:

„Nyitva van az öreg szája, és nézi a gesztenyefákat.”

Pokoli a hőség! Az öreg meg éppen a napon fekszik, még napszúrást kap. De lehet, hogy már kapott is! Ismeritek? Nem erre lakik. Az biztos! Én még életemben nem láttam. A ligetbe jött aludni. Ugorj a bringádra, szólj a Tihanyi dokinak!

Az öreget körülszaglásszák, mint a kutyák. De senki nem meri megérinteni. Visszaülnek az árnyékba, és hallgatnak. Az öreg mozdulatlan. Most már azt is észreveszik, hogy az ősz haj sűrűjében a feje alatt egy gyűrött micisapka van. De ijesztő a némasága, a mozdulatlansága. Pokoli a hőség, föl kéne ébreszteni! Ébreszd, ha mered! Bácsi, kérem! És a bácsi szemében már a távoli orgonabokrok fátyolos képe látszik csak. És hozzáér a legbátrabb. Aztán odafut a többiekhez, és igen halkan kinyögi: „Fiúk, ez a bácsi halott.”

De itt már a doki, a Tihanyi:”Ez az ember már legalább három órája halott. Szóljatok a rendőröknek!” – és elhajt. Mit csinálhat vele a rendőrség? Majd én szólok az Antóni doktor úrnak, még rokonom is. Majd az törődik vele.

Várakozunk a végső válaszra. Mi olyan sürgős? Ne menj még haza! Megijedtél? Nem kell sokáig várni. Látod, itt is van. Antóni doktor úr már többet mond:”Egy magányosan élő tanyasi öregember. Valószínűleg éhen halt. Bevitetem szegényt a halottas házba. Vigyázzatok rá, amíg a lovas kocsi ideér!” Sokáig vigyáztunk rá.

A nyugati értelmiség mentalitása?

 

                                                              A katonakönyv    

 

Amikor már azt hittük, hogy sok meglepetés nem érhet bennünket, becsapott a mennykő. 1952 elején bemondta a rádió, hogy ezután minden férfit csak katonakönyve felmutatása után lehet alkalmazni. Én már nem voltam rendőri felügyelet alatt, ezért szabadon mozoghattam. Föl Pestre! Összeült a háromfős kupaktanács. Vajon mire megyünk hárman? Kisütöttük, és ez volt a logikus, hogy a múltkori recept alapján dolgozunk. Azaz fölkeressük azt a régi ismerőst, és akármilyen drágán is dolgozik, általa beszerezzük a hamis katonakönyvet is.

Andrisnak most nem kellett részt venni az akcióban, hiszen most már tudtuk, hogy kit keressünk és hol. Hatásosabbnak is tűnt, ha egy ávéhással az oldalamon állítok be hozzá, és kérem meg a jól fizető vállalkozásra. Az a monori férfi megígérte, hogy két hét múlva mehetünk az igazolványért.

A megbeszélt napon vonatra is ültünk, és a Miskával kimentünk Monorra. Megtaláltuk őket, udvariasan fogadtak bennünket. A két férfi, egy ávéhás meg egy honpolgár bement a szobába, hogy az ügyet sebtében elintézzék. Közben kinn ácsorogtam a konyhában, ahol a háziasszony tüsténkedett, de volt ott egy másik fiatalasszony is, akit úgy mutattak be nekem, mint a feleség húgát.

Bent tehát folyt a tárgyalás, de ez az ismeretlen nő egyszer csak a fejére borította a nagykendőt, és sietősen kiment az ajtón. A talpam alatt kezdett melegedni, majd tüzesedni a talaj, de a férfiak megbeszélését nem akartam megzavarni. Bár hallgattam volna az józanabbik énemre!

Negyed óra múlva meg is jelent egy szép szál, potrohos rendőr, és őrizetbe vett mindkettőnket, a maga kimért módján. Látszott rajta, hogy élvezi a helyzetet.

Csőbe húztak bennünket. Aztán szépen hármasban nekiindultuk az éjszakának a legközelebbi buszmegálló felé. Előtte ballagtunk szótlanul, mintha akasztásra vinnének bennünket. A rendőr fölénk magasodott, mint egy csuklyás hóhér, pedig csak fekete bőrkabát nyikorgott rajta. Nem sokat trécselhettünk útközben, de az agyunk forrt, mint a kutyaszorítóban az már szokott. Van-e még lépésünk?

A kísérőnk segített. Kettesben hagyott bennünket, és a legközelebbi telefonfülkéhez lépett. „Valószínűleg erősítésért telefonál – súgta a Miska -, itt az alkalom a menekülésre.” Aztán ahogy a gyerekek szoktak. Kézbe a kéz. És már futottunk is vissza falu irányába. Meghúztuk magunkat egy szalmakazal oldalában a település szélén, és megbeszéltük teendőket. Miska van a legnagyobb veszélyben! Ez vitathatatlan. Sőt halálos veszélyben! ”Nyakamon a kötél!” Arra biztatott, hogy valamelyik busszal föltétlenül jussak be a városba, és hozzájuk, a várba, mert otthon van egy bejelentetlen pisztolya, és ha házkutatást tartanának, az”kinyírná” őt.

A nyakamon lévő sál a fejemre került, és már ne voltam a régi. Csak belül a félelmem. Sikerült az utolsó buszt elkapnom, és utolsónak fölszállnom. Valamennyire megkönnyebbültem.

De Andris a vasútállomáson vár, hiszen így beszéltük meg! Amikor a járat beért Pestre, irány taxival a vasútállomásra. Egy rémült asszony próbálta röviden elbeszélni, mi történt. De már húztam is a kijárat felé, mert minden másodperc drága. Menet közben csak annyit kellett elmondanom, hogy mentsük a Miskát! Több szót nem is bírtam volna kinyögni. Szegény felesége halálra rémült, amikor elkezdtük házkutatást. Nem kellett tűvé tennem a lakást, mert két percen belül megtaláltam az egyik éjjeliszekrény fiókjában. A blúzom alá rejtettem. Csak azt mondtam az asszonynak, aki úgy állt ott, mint egy faszent, hogyha kérdik, azt válaszolja:”Itt senki sem járt!”

Azzal fölszívódtunk, mint a köd. Az asszonynak nem lehetett volna elmesélni, mi történt, mert felét sem értette volna meg, és rémületét csak fokoztuk volna. Hála Istennek, a gyerekek közben az igazak álmát aludtak. Igencsak éjfél körül járhatott az idő, de egyikünk sem volt álmos. Útközben az egyik csatornanyílásba ejtettem a pisztolyt. Úristen, mekkora tehertől szabadítottál meg! Sose gondoltam volna, hogy egy pisztoly ennyire nehéz fegyver!

Gyerünk az Andris lakására! Percek alatt összecsomagolni minden holmiját, és a sötét lépcsőházon át ki az utcára, ki a városból, de minél előbb! Irány a hajóállomás, ahonnan Kalocsára a legkönnyebb lejutni!

 

                                                            Becsapott a villám

 

 

Azt már tapasztaltam, Barátom, hogy igen félsz a zivatartól. Arra már nem emlékszem, hogy a gyerekkori kutyám, a Dingó, behúzta-e a farkát, és hová bújt, mert mi is ugyanezt tettük az anyámmal Ha kettesben voltunk otthon, bizony nem szégyelltünk bevonulni a legbelső szobába, és annak a legbelső sarkában lévő ágyra kucorodni. És reszketni, félni a villámlástól meg a dörgéstől. Azzal tereltük félelmünk egy részét az ágy alá, hogy mindig azt számítottuk, mennyi másodperc telik el a villanás és a dörgés között. Egy másodperc, bő háromszáz méter. Ezt mértük, csak úgy saccra. Ez még messze csapott le. Lehet vagy három kilométer! Hátha nem is erre húzódik a felhő. Jég csapódik-e az ablaküveghez? Aztán egy nagy dörrenés, a tövében egy kápráztató villanás:”No, ez nem volt messze!” A félelem egyre nőtt a sötétre függönyözött szobában, mert a villám fénye a legparányibb résen is bevillant.

Amikor apám itthon volt, nem vonultunk fedezékbe. Valószínűleg azért, mert nem akartuk, hogy kinevessen bennünket. Pedig komoly veszély egyszer éppen őt fenyegette. Akkor már bevezették a villanyt. Az egyik szék, ha csak ketten voltunk otthon, a konnektor elé, a falhoz volt húzva. Apám is hazajött valahonnan, a zivatar is megérkezett, de az ebéd még nem főtt meg. Apám ott ült a konnektor előtti széken, a rádió dugóját már korábban kihúztuk, hiszen ilyenkor úgyis csak recsegett a készülék, és féltettük is, hogy egy istennyila szétcsapja. Neki elfelejtettünk szólni, vagy féltünk, hogy kineveti a félelmünket? Ki tudja már?

Aztán anyánk elénk tette a levest, és apám az asztalhoz emelte a székét, és a szokásos helyére ült. Talán egy perc sem telt el, de a konnektorból akkora tűzgömb bújt elő, mint egy hatalmas vásári luftballon, és akkora csattanással, hogy kiejtettük kezünkből a kanalat.

Elhűlt bennük a vér. Ültünk, mintha a székhez kötöztek volna bennünket, és vártuk a következő becsapódást. De az most elmaradt. Tele volt a szoba fanyar füsttel. Aztán csak latolgattuk:”Szereti-e az Isten az apámat vagy sem?” Annyira szereti, hogy időt hagyott neki a menekülésre, de a figyelmeztetés mindenképpen megtörtént:”Vigyázz, András! Te is halandó vagy. És milyen váratlanul elvihet valami kóbor áramütés!”

Ahhoz a konnektorhoz sem húztuk többé a széket. Másnak sem engedtük. Ha kinn zuhogott a hó, akkor is csak azt hajtogattuk: ”Az ördög nem alszik!”

Végül is minden jóra fordult, de milyen könnyen lehetett volna tragédia is.

 

                                                                     Égi csörrenés

 

Amiről most akarok mesélni, ott villámlás nem előzte meg az „égi csörrenést”.

Voltak olyan időszakai az évnek, amikor a hátsó, hosszú kertünk felcsapott amfiteátrumnak. Lehetett olyan 40-50 méter hosszú, de én sem voltak 25-30 kilónál súlyosabb, tehát bátran versenyezhettem rajta önmagammal. Az egyetlen versenyszám, amelyben itt kitűntem, bár nézőm nemigen akadt, aki ezt bizonyítani tudná, a gerelyvetés volt. No, meg röstellem is a kérkedést. A gerely sem volt fából, még kevésbé műanyagból, mint manapság, a harmadik évezred elején. Csak az ötvenes évek első felében jártunk. Még adósom volt némi önbizalommal a születésem, ezért minden fellelhető módon erősítette. Futni azt tudtam, százon-kétszázon bírtam szusszal, de a négyszázat már nem nekem találták ki. Ugrani is tudtam. Középiskolás koromban közel 160-at magasba, távolba öt fölött. Mert gyors volt a rajtom. Repülni meg csak 40-50 kilós csomaggal kellett. Többnyire éhgyomorra, a kollégiumi ebéd előtt.

Térjünk vissza az amfiteátrumba! A gerelyem csak egy napraforgószár volt. Egy kissé kihegyezve, azzal az illúzióval, hogy hátha beleáll a földbe. Vetettem-vetegettem, az meg szállt-szálldosott. Mértem - méregettem is a dobás hosszúságát, és az évről évre hosszabb és még hosszabb lett. Csak akkor okozott bosszúságot, ha valamelyik kerge szél a szomszéd telkére röpítette. Ilyenkor át kellett másznom a kerítésen, és nem volt mindegy, hogy látták-e vagy sem.

Ahogy dobogatok, egyszer csak „égi csörrenést” hallottam. Mintha az égből, de nagyon magasból hatalmas láncot dobtak volna le a valamelyik szomszédunk udvarára. Föl is trappoltam, hogy a háziakat értesítsem erről a különleges jelenségről. Anyám csak nézett rám. Határozottan láttam, hogy nem hisz nekem. Mi csörrenhetett volna? Hát még az égből?

Kiderült, hogy korántsem tréfaság, amiről beszélek, mert a Vajda Pista bácsi pórul járt. Traktoros volt. És egy szál gyufával meg akarta nézni, hogy van-e még benzin a hordóban. Volt benne.

Amikor másnap-harmadnap, jó szomszédhoz illően meglátogattuk, bizony ramatyul nézett ki. Egész arcát lepörkölte a láng. Az arcát már olajjal kenegették, de a régi arcbőrének búcsút mondhatott, szegény. Pedig milyen jóindulatú, rendes ember volt. Ismertem jól. A feleségének bezzeg semmi baja nem lett az arcbőrével, pedig arcátlanul csalta az urát fűvel, fával és bokorral.

Az utolsó keceli bivalyokat az ő szülei tartották a szomszéd utcában.

 

                                                           A dédanyám és a testvére

 

Anyám tehát megoldotta a nehéz feladatát. Eltűntette Miska bácsi pisztolyát, apámat pedig kimenekítette Pestről, ahol bizonyára ő is hurokra került volna, mert a Miska bácsit a monori vasútállomáson letartóztatták még akkor éjjel, és egyenesen a hadbíróságra vitték.

Menetrendszerű hajójárat volt Budapest és Kalocsa között. Másnap délben már a Szeberényiéknél ebédeltek, de anyám folytatta hazafelé vonaton az utat. Itthon a nagymama már napok óta az ágyban feküdt. A testvére, Juhász Julianna, üldögélt mellette. Anyámat a Miska bácsi miatt bántotta a lelkiismeret, és amikor úgy látta, hogy a nagymamát még magára és testvérére lehet hagyni, két nap múlva fölment tájékozódni. Megtudta, hogy letartóztatták, a hadbíróságra vitték. Elment, és beszélőt kért, de azzal utasították el, hogy a vizsgálat még nincs lezárva, tehát nem lehetséges.

Miska bácsi édesapjának a testvére, Juhász Anna pedig egyre hosszabb álmokat álmodott. Aztán rövid ideig magához tért, de hogy a körülötte kavargó káoszból fölfogott-e még valamit, talán sohasem fogom megtudni.

Újabb néhány, és a beteg számára teljesen fájdalom nélküli, nap után apám is hazajött Kalocsáról, hogy a nagyanyjától-anyjától végső búcsút vehessen. Autóstoppal jött a falu széléig, aztán amikor besötétedett, begyalogolt a faluba, hazáig. Ott volt a halála pillanataiban az egész család. Szép élete és szép halála volt. Ami annyit jelent, hogy nagyon nehéz életét hatalmas lelki erővel alkotta meg. Az Isten nem büntette betegségekkel, fájdalmas halállal. Elégett, mint egy fehér, makulátlan gyertya, és nagy fénnyel.

A temetésére apám természetesen nem jött ki, de a szomszédok, a testvéreinek hozzátartozói mind ott voltak. Csak Juhász Mihály hiányzott.

 

                                                             Váratlan segítség

 

De a temetés után néhány napra hír jött felőle, mégpedig fenyegető. Anyám idézést kapott a hadbíróságról, Juhász Mihály ügyében. Apám itthon meghúzta magát, anyám folytatta a stációjárást.

Alig szállt fel a vonatra, behúzódott egyik sarokba, és sírdogált. Valaki megérintette a kezét. Egy idősebb férfi rögtön be is mutatkozott, és megérdeklődte, hogy mi a baj. Anám nagy bizalommal volt iránta, és kiöntötte a lelkét. Azt hiszem, hogy még egy szalmaszálba is megkapaszkodott volna. Szerencsére egy kalocsai bíró volt, aki Pesten jól ismerte a hadbírósági felállást. Megmondta, hogy ott csak hét ügyvéd védhet. A legtisztességesebb háromnak följegyezte a nevét. Az első helyen Kozma Tibor neve állt.

Most már volt kihez fordulnia! Sikerrel járt az ismerkedés, és azonnal el is vállalta az ügyet. Anyám meg indult a Bazilikába, hogy köszönetet mondjon Máriának.

Megnyugodva lépett be a hadbíróság folyosójára, mert balján már az ügyvédje haladt. Behívták az egyik ajtón, ahol az asztalnál egy idős ügyész fogadta. Hellyel kínálta, és biztatta, hogy mondja el, mi is történt a katonakönyvvel. Őszintén elmondott neki mindent. Természetesen a Miska bácsi mellett tanúskodott. Felkérésre tette, rokoni szívességből, udvariasságból.

Amikor a kihallgatás befejeződött, azzal váltak el a védőjétől, hogy valahányszor hívják, nélküle ne menjen. Ez megnyugtatta.

 

 

                                                             A Tóthék

 

A család minden tagjának arányos, szép, gömbölyű arca volt. A férfiaké szebb, mint a nőké. A legidősebb nyers vonásaiból nem örökölt semmit a középső, az egyetlen fiú. Az egyetlen unoka valódi szépség: harmonikus arc, sötét szemek. Jellegzetesen keleties arcok valahonnan a Kaukázus tájékáról.

A bor volt a család átka. Ahogy mondani szokták ez az átok szállt firól fira. Az unoka húszévesen, húsvéthétfőn motorral a villanyoszlopnak csapódott. Fél évig tartott, amíg arcának törött mozaikjaiból összeraktak egy álarcot.

A menyasszonya-felesége még így is vállalta a házasságot, még a gyereket is. Aztán néhány év múlva váltak. Az egész családtól óvták a megszületett fiút, akit ma is úgy rejtegetnek, mint aki már régen elköltözött a többiekkel.

A többiek támasz híján ittak és hullottak. Először a legsebezhetőbb, a nagymama, akinek még 1953. március 5-én lelkes örömmel újságoltam az udvarukon: „Megdöglött a mocskos disznó! „/ Persze Sztálin haláláról volt szó./ Ő volt a leggyengébb, mert mindig józan és világosan látó ember volt. Érzékeny, mint senki más az ismerősök közül. A lelki teher őt nyomta agyon először. Az unokája miatt a bánat megállította a szívét. Ment utána a férje, aki már régen hulló félben volt. És aki fölötte is zsarnokoskodott.

Akinek a lábát a menyecske esténként megmosta, amikor a többiek már aludtak, vagy aludniuk kellett volna. A két öreg elment tehát, a három fiatal versenyt ivott. A cukorbeteg menyecske, akit a születése már korai halálra jelölt, azután a férje, végül sírba hullott a kisgyerek is. Ennek immár harminc éve.

Ma egy sírban fekszenek mind. Szűken, de elférnek. Mint az életben, egyetlen fedél alatt. A nevek nincsenek felsorolva, de minek is lenne? Lajosnak hívták a legidősebbet, Jajosnak a fiukat, Lászlónak a szemük fényét, Csöre néninek a nagymamát és Bözsi néninek a menyüket. A fejfájukon csak ennyi: Tóth Lajos és családja. Nyugodjanak Békében! Szorítsanak maguk mellett helyet az én ifjúságomnak is!

 

                                                        Apám itthon bujkált

 

A balsikerű monori kísérlet és dédnagyanyánk halála után apám itthon bujkált. A ház belső szobájából a kiskonyhába átvágta a falat, hogy minden helyiségből legyen lelépési lehetőség. Azon egy vékony ember, amilyen ő is volt, gyorsan átbújhatott, és szükség esetén az udvaron át bármerre menekülhetett. Apám leginkább a padlás fülledt levegőjében töltötte a napjait, amelyek végtelen lassúsággal mozdultak tovább egyikről a másikra. Csak a felkelő nap néhány sugara világította meg ezt a nappali sötétséget. A nappal fénye csak a házvég két kör alakú nyílásán át pásztázta végig a padlás mindig poros földjét.

Ez a két cellaablak belopott annyi fényt, amennyinél még lehetett olvasni. A déli nap tüzét nem engedték az eperfák lomjai a tetőre ömleni. Ha azok nincsenek, kibírhatatlan lett volna ott fönn a hőség.  A nap melegét megitták az eperfák cikkcakkos levelei. És elviselhetővé tették a tavaszt ott fenn.

Az udvar felé szélesített házacska volt. Ezért a nagy padlásról egy szűk nyíláson át, amelyet egy zsák gabonával vagy egy nagyobb kosárral el lehetett rejteni, a bővítés szűk padlásterében is el lehetett bújni. Ideális volt ez a ház minden „sötétben bujkáló ellen- forradalmárnak”, ha elég sovány volt. Magam is duggattam ide értékes kincseket, amelyeket valamelyik zátonyra futott kalózhajóról mentettem, hogy bennszülöttek meg ne találják: cigaretta, aprópénz.

 

                                                                        Hanyatt

 

Azon a napon egyik kezemben az ebédet vittem, a másikban a padláskulcsot, mert az ajtó ilyenkor mindig zárva volt. Valószínűleg a kulcs nem fogta fel, hogy mit kéne tenni, és ahelyett, hogy fordult volna egyet a zárban, ahogy engedelmes kulcshoz illik, megmakacsolta magát, kiugrott a zárból és hanyatt esett. És mivel szárnyaim ekkor még csak pihések voltak, a levegő nem tudott fönntartani, és mint Ikaroszt, a mélybe rántott engem is.

Nem tudom, hogy pontosan mit éreznek a partra vetett halak, de az bizonyos, hogy valami olyasmit, amit akkor én. Tátogtam, mint azok, de a kopoltyúimba nem jött egy csöpp levegő sem. Fájdalmat nem éreztem, csak a levegő hiánya aggasztott.

Valami olyan hang törhetett ki testem valamelyik nyílásán, mint amilyen egy akasztott emberé lehet, amikor szorongatja gigáját a kötél. A zuhanás meg ez a szokatlan hang igen bátorrá tette apámat, mert elkezdte a tetőről dobálni a cserepeket, hogy minél előbb hozzám férhessen. Még mielőtt apám végképp „megkopasztotta” volna a házunkat, anyám is kijött a konyhából, és amikor látta, hogy élek, fölnyalábolt, és bevitt a házba. Lefektetett a belső ágyra, és amikor vízszintesen feküdtem, elkezdett csörgedezni belém a levegő. Talán egy jó percig lehettem levegő nélkül. Higgyék el, teljesen fájdalommentes, csak szokatlan! Ekkor kezdtem el szuszogni, mint egy sünmalac.

Tihanyi doktor úr jött ki hozzám, hogy megvizsgálja, mennyi élet maradt bennem. Minden csontomat egyenként, és azt mondta, hogy ilyen fiatal korban a csontok még rendkívül hajlékonyak. Ezért nem történt súlyosabb sérülésem. És minden jót: húsz forint. Egy kissé vedlett kerékpárján elhajtott. De még könnyű sérülés sem, mert magam is csodálkoztam, hogy egy kis zúzódás sincs rajtam. Szűz Mária kötényébe estem.

De eshettem volna az esővízgyűjtő dézsa szélére is, mert nem volt messzebb harminc centinél.

 

                                                         Volt ám Rákosi kultusz!

 

Azokban a napokban, hetekben, hónapokban, sőt egész évben minden kirakat, minden felirat, minden plakát Rákosi dicsőségét zengte. Úgy magasztalták, mint egy földöntúli lényt, aki a legbölcsebb, a legokosabb, a legesnél is legebb.

Mindenütt a kopasz feje, mint a telehold, amelyik a planéták bizonyos állásakor eltakarja a napot, és beköszönt a teljes nappali sötétség. A mai részleges még annak a réginek a maradványa!

A régi és ismerős kis kunyhóban éldegélt apánk munkaidőben, mint egy remete, de azért mégsem egészen, mert éjszakánként mindig hazajött aludni. De hajnalok hajnalán indulnia kellett, mielőtt a méhkas felbolydul. Anyám csak attól félt, apánk öngyilkosságot követ el. Annyira kiszámíthatatlan volt a viselkedése.

Ha naplemente után, a megbeszélt időre nem ért haza, már indult elébe. Igaz, hogy a rendőri zaklatásoknak vége lett, egy fél évvel korábban még elég gyakran bekopogtak az ablakunkon:”Rendőrség! Házkutatás! Nyissák ki az ajtót!”

A leggyakrabban egy Gál nevű rendőr volt itt szaglászni, akit az Isten nyila agyon is csapott.

 

                                                                A tárgyaláson

 

Juhász Mihály ügyében még kétszer kihallgattak, aztán tárgyalásra idéztek. Megint az ügyvédemmel mentem, aki útközben felkészített, hogy mit mondjak, és mit ne. Vajon milyen fordulatot vesz az ügy?

A folyosó láttam azt a férget is, aki feladott bennünket. Nem mert rám nézni, amikor elmentünk mellette.

Sokan várakoztunk a folyosón, különböző ügyek beárult, hamisan vádolt, tőrbe csal szereplői. Izgatottan vártam, hogy a Miskát milyen állapotban vezetik be. Két fegyőr kíséretében meg is jelent, de nem látszott levertnek, vagy igen jól tartotta magát. Az ügyész is bement, és ekkor engem is szólítottak. A bíró nagyon udvarias volt. Tájékoztatott arról, hogy a férjemmel kapcsolatban nem, de Juhász Mihállyal kapcsolatban a legőszintébben kell vallanom. Én ezt is tettem, hiszen nem mondhattam mást, mint a színtiszta igazságot. Bíztam a védőmben, mégis ö ijesztett rám a tárgyalás szünetében. Kivonultunk az ítélethozatal előtt, és ekkor azt suttogta a fülembe:”Meneküljön, mert a letartóztatását fogja kérni ez a halálbíró!”

Akkor már olyan kemény voltam, mint az acél:”Nem tehetem! Egyszerre mindketten nem bujkálhatunk!”

Amikor ítélethozatalra bevonultunk, igen kicsire szorult össze a gyomrom. Mindkettőnket felmentettek. Az ítélethirdetés után a bíró négyszemközt azt mondta:”Ha beszél a férjével, mondja meg neki, hogy jelentkezzen, mert nem élet ez maguknak. Nem kapna csak egy csekély büntetést./ Éljenek a három évet és teljes vagyonelkobzást ítélő bíró elvtársak!  Csak előre a javulás útján!/

Aztán csak eljött az új év, ami Nagy Imréjé volt. Letelt a Kis Károlyok ötéves bujkálása, az uram átmehetett Kiskőrösre elvesztett személyazonosságiját megcsináltatni. No, meg azt a fránya katonakönyvet, amit ugyanakkor emelt el tőle valami pesti csibész!

 

                                                             Sztálin emberiessége

 

Akkoriban Budapesten a következő vicc forgott közszájon a sztálini emberiességről.

Sztálin egy pártgyűlésen nagy beszédet tart. A teremben halálos csend, mindenki odaadóan figyel. Egyszer csak valaki eltüsszenti magát. Sztálin abbahagyja a beszédet. A jéghideg ijedelem jéghideg borzongással fut végig a hallgatóságon. Sztálin felnéz:

Ki tüsszentett? – kérdi halkan.

Csend.

Ki tüsszentett?- kérdi Sztálin ingerültebben.

Csend. Sztálin int: a terembe egy csapat GPU legény vonul be, és az első sort ott helyben legéppuskázza.

Ki tüsszentett? – kérdi ismét Sztálin.

Csend. GPU legények. Sortűz: második sor.

Ki tüsszentett? – kérdi ismét Sztálin. – Kérem, elvtársak, ki tüsszentett?

Ekkor az utolsó sorok egyikéből reszketve feláll egy szakállas, öreg, ősz hajú muzsik.

Én voltam, Sztálin elvtárs. – mondja remegő hangon

Sztálin arcára széles, jóságos mosoly ül:

Kedves egészségére, Iván Ivanovics elvtárs!

 

 

                                                 Nagy Imrét Moszkvába rendelik

 

 

1953-ban volt remény arra, hogy talán föllélegezhetünk. Rákosival együtt Nagy Imrét is Moszkvába rendelték. A kopaszt a sarokba térdeltetették jó ukrajnai kukoricára, Nagy Imre elvtársat pedig felkérték, hogy vigyen egy kis peresztrojkát a magyar gazdaságba, és derítse jobb kedvre a népet.

Ez a „kicsi” Nagy el is foglalta a miniszterelnöki bársonyszéket, és 1953 nyarán be is jelentett a módosítást. Enyhített a beszolgáltatás terhein, ellenezte az erőszakos téeszesítést. Kimondta, hogy csökkenteni fogják a nehézipar támogatását és növelni az élelmiszeriparét. Az internáló táborokat fel kell oszlatni! Néhány túlkapásban részt vevő elvtársat: Décsi Gyulát, Péter Gábort, Piros Lászlót  felelősségre kell vonni! Természetesen szó sem lehet akasztásról, hiszen az elvtársakat csak a Párt rosszul felfogott érdeke vezette. Buzgóbbak voltak a likvidálásokban, mint kellett volna. Csillapításul kaptak 5-6 szanatóriumi évet, amelyből igen keveset töltöttek le. Amikor a miniszterelnöki expozéját a magyar parlament ülésén elmondta, ott sunyított mögötte mind a négy „ász”: Rákosi, Gerő, Révai és Farkas. A munkásmozgalom műhelyében barkácsolt korhadt bükkfanyelvén és szép gordonkahangján, biztos, ami biztos, megfenyegette a nagyreményű publikumot:

„Aki nem a pártra és a kormányra hallgat, hanem az ellenség szavára, aki nem a törvények útját járja, hanem a törvénytelenség útjára lép, az ne számítson a párt és a kormány segítségére. Ez minden intézkedésünkre és mindenkire vonatkozik. Azokra is, akik nem várva be októbert, a gazdasági év végét, a nyári munkák kellős közepén akarnak kilépni a termelőszövetkezetből, vagy most akarják a feloszlást kimondani, ahelyett, hogy a kormány által szabályozott módon és időpontban élnének ezzel a jogukkal. Azokra is vonatkozik, akik úgy magyarázzák a jogok és szabadságok, a segítés és a kedvezmények kiterjesztését, hogy most már semmiféle, sem adófizetési, sem beadási kötelezettségük nincs az állam iránt, ahelyett, hogy annak pontosan eleget tennének. Ezek ne számítsanak kíméletre! Tapasztalni fogják, hogy velük szemben a törvények teljes szigorát alkalmazzuk.”

 

                                                             Elpuskáztuk az aranyat

 

Nagy Imrét már ötvenötben kiállították a válogatott csapatból, pedig ő volt a kapitány. Igaz, hogy 54-ben elvesztettük az aranyunkat Svájcban, és alkalmat adtunk annak a fasiszta csőcseléknek, hogy kilenc évvel a háború után újra lelkesen énekeljék: Deutschland, Deutschland über alles!

Úgy sírtam akkor, mintha a szívem készülne megszakadni! Hetekig úgy jártam-keltem, mint akinek jártányi ereje sincs. Ezt nem bocsátom meg Nagy Imrének. Esküszöm, hogy ez szándékos volt.

 

 

                                                                  Amnesztia

 

 

Hogy ötvenhatig mit tettünk, mit nem? Sok mindennel megpróbálkoztunk. Apám megpróbált a szövetkezetnél állást koldulni, de válaszra sem méltatták. Azután kettesben elvállalták a Kapás Pista bácsi gabonájának a learatását. Valamivel több, mint egy hét alatt 90 csomót vágtak le. Pedig ezt a munkát eddig nemigen próbálták.

Aztán nehogy megfeledkezzem róla, hogy anyám vállalkozásba fogott. Elég hosszantartó és hasznot hozóba. Elvállalta ama nevezetes kalocsai forradalmi ezred katonáinak a ruhamosását. Természetesen ő volt a fővállalkozó, és a nyertes. A környék asszonyai a munkavállalók. Sokszor és nagy élvezettel zsebeltem a koszos nadrágokat, és a zubbonyok zsebeit. Bizony, a mi katonáink nem hagytak benne még filléreket sem. Mindenesetre olyan bakaszag volt az udvarunkon hónapokon át, mintha itt vert volna sátrat az egész ezred.

Apám volt szénavásárló, mázsáló a gabonaátvételnél. Kecelen is, Imrehegyen is, de ezek szezonmunkák voltak. Végül őrültünk, amikor végleges álláshoz jutott, mint útőr, ha úgy jobban tetszik, útkaparó. Innen avanzsált, amikor levelezőn a hetediket és a nyolcadikat a Miska bácsival karöltve befejezték, apám a kiskőrösi raktárba, Miska bátyám pedig egy közigazgatási iskolába, és lett belőle, a hatvanas évek elején, imrehegyi tanácselnök. Az ázsiója nem nőtt, mert a parasztkulákok, a legnagyobb bosszúságára, újra lekezelték, mint egy ágrólszakadt koldust: Visszavágyott a régi világba, ahol ezeknek a szarvát letörték.

Ezért is ment idegileg teljesen tönkre. És hosszú, ágyhoz kötött betegség után halt meg a hetvenes évek végén. Én egyszer meglátogattam őt a nádfödeles házukban, és ő anyámékat egyetlen alkalommal, de akkor már komoly betegen, a Nyúl utcai házban. Kár volt érte, én igen szerettem.

 

                                                              1956

                                                         Beszélgetések

 

„1991-ben idősebb vasutasokkal utaztam együtt Debrecenbe. Beszélgettünk, szó szót követett, és akkor megkérdeztem tőlük, hogy 1956-ban mikor kezdtek átjönni a tankok a magyar-szovjet határon? Azt mondták, hogy: nem 23-ról 24 re virradó éjjel jöttek át, hanem már előbb, 20-ról 21-re virradó éjjel. A határon özönlöttek át százával, amelyek aztán 23-án körülvették Budapestet.

Az uram édesapja vasúti tiszt és Nyíregyházán volt állomásfőnök ebben az időben. Amikor már utazni lehetett, akkor feljött megnézni bennünket. Érdekelte, hogy hogyan éltük át mindezt, és ő mondta: „Október 23-a előtt egy héttel Záhony felől jöttek szovjet katonákkal és tankokkal megrakott vasúti kocsik. Úgy éreztem, hogy leesek a lábamról, mert ezeket nekem fogadnom kellett, mivel nemzetközi vonatok voltak.

Egy héttel 23-a előtt. Én ezt megmagyarázni nem tudom, csak ez tény.”

                                                                                            / Bende Istvánné,Budapest /

 

                                                            A keceli forradalom                                                                        

 

Amikor 56. október 23-án kitört a forradalom, vagy, ahogy erről szentül meg vagyok győződve, előre megtervezve az ávósok kirobbantották, lehet, hogy Kecelen csak egyedül én hallottam meg a fegyverropogást. Hat füllel hallgattuk minden reggel a politikát, mégis nekem jutott a megtiszteltetés.

Lázasan mentem iskolába, de ott az első napokban senki sem merte szóba hozni. Tanár-diák hallgatott, mint a sír. Ők is kivártak, de én sem járattam a számat feleslegesen, bár otthon senki sem mondta, hogy kussoljak.

De én akkor már túl voltam egy lelki krízisen, ami egy életre elkötelezett.

A Vörösmarty –ünnepségre gondolok, ahol én voltam tizenhárom évesen a befejező szám, A vén cigány, és egyedül nekem énekelte el a Szózatot jutalmul az egész közönség.

Benyó, a párttitkár, a KTSZ elől vigyorogva nézte, hogyan ráncigálják ki traktorral, drótkötéllel a templomkertből a szovjet hősi emlékművet, ami alatt két szovjet katona aludta öröknek hitt álmát.

 

                                                          A traktoros monológja

 

              „Ha nem akad más, és minden kötél szakad, itt vagyok én – mondtam a szakiknak, akik mindenáron dönteni akarták. Csináld, Feri, mondták a dörzsöltebbek. Mert óvatos a paraszt már kiskorától, a negyven fölötti meg már nem kockáztat semmit. Ki tudja, merre fordul a világ? Pedig tudhatnák, hogy arra forog, amerre forgatjuk, ha egy akaraton vagyunk.

Most mutasd meg, mit tudsz? Nem sokat köllött biztatni, mert magam is szívesen kötélnek álltam. Apám, alig hogy a frontra került, fogságba esett. Semmi hír nem volt felőle már két éve. Nálunk is zabráltak és zabáltak eleget 44 novemberében. Kiettek bennünket a vagyonunkból. Még jó hogy anyám ésszel élt, a kolbász, sonkát eldugdosta előlük, éppen az egyik üres hordóba. Mert úgy odaszoktak az anyám kosztjára, mintha vendéglőt nyitottunk volna. Még jó, hogy csak ketten jártak hozzánk.

              Nem volt valami változatos az étrendjük, mert káposzta hússal lehetett akár minden nap. No, a káposztát nem dugdostuk, mert azt mondták, hogy igen szeretik. Ott egy dézsára való, egyétek! Hoztak valahonnan két tábla szalonnát. Tíz napon át azt apríttatták anyámmal a káposztába. Ebből főzették hol a vacsorájukat, hol az ebédjüket. Attól függött, mikor ette hozzánk őket a fene. A fazék káposzta már előre oda volt készítve. Bele a füstölt szalonnát, aztán hadd főjön!

              A kötelet jó fölraktátok a horogra? Legalább négyen emeljétek, nem madzag az, se nem kötél. Vasból van az is. No, minden a helyén? Érzem, hogy most már feszül, a traktor is fölberreg. Mi a franc van ezzel a tragaccsal? Most raktam a másodikba, és úgy bőg, mint az apaszamár, de az emlékmű ettől még nem mozdul.

Lessétek csak jámbor emberek! Holnap már nem piszkálja a csőrötöket ez a betonoszlop. Igencsak beleadtak apait-anyait, akik építették! Nem lopták el belőle a vasat, pedig most nem bánnám. Azt mondták nekik, hogy örökéletű művet építenek. Úgy járnak ezzel is, mint a pesti fejesek a Sztálin - szoborral.

              No, hát semmire sem megyek a másodikkal? Ne verd az ablakot, te hülye gyerek, attól nem megy gyorsabban! Meg nem kell azt elkapkodni! A gép is olyan, mint az ember, szépen kell vele bánni.

              Úgy ettek, mint a disznók, kézzel markolták, aztán még a karjukon is csurgott a lé. Nem nálunk rúgtak be, mert nálunk a hordók üresen kongtak. Joppfojemattyoztak is éppen eleget miatta.  Ritkán jöttek józanon, és ha be voltak rúgva, nem lehet tudni, hogyan végződik a vendégség.

              Az anyám nem győzte kimosni a rubáskák ujját, aztán megszárította a konyhában a tűz mellett. De az ebédet vagy a vacsorát nem köszönték meg egyszer se. Pedig én legalább azt az egy szavukat ismertem, hogy szpaszíva. Biztos nem ízlett nekik a potya kaja!

              Ne integess, mert visszaintek! Gyere ide, ha olyan szívós vagy, te leszel a harmincegyedik ló. Befoglak, édesapám, téged is, ha akarod!

Az éjszakát valamelyik szomszéd utcában töltötték. Mással is megosztották a drúzsbát. No, a számba szaladt még egy szó! Akkor még csak surbankó gyerek voltam, de igen jól emlékszem mindenre. Még arra is, hogy mindkettőnek volt legalább három karórája. Mert biztos, ami biztos. Legyen valami emlék az otthoniaknak.

              Az az idő lejárt, elvtársak! De azért a jövőnk olyan bizonytalan, mint a kutya vacsorája. Most mennek a ruszkik, vagy jönnek befelé?

Bőgetem már vagy negyed órája, de nem várhatok tovább.

              No, nesze neked a harmadik! Az eleje már ágaskodik, de ez az átkozott emlékmű csak nem mozdul. Nem káromkodok itt az Isten háza előtt, de igen kikívánkozik belőlem egy jóízű. Melyik volt az a hülye párttitkár, aki éppen a templomkertbe rakatta az alapját, és éppen a Szentháromság - szobor mellé?

              Nincs mese! Nyomd, Feri, a negyedikbe! Biztosan a hazug szöveg nehéz rajta:

„Örök dicsőség a Szovjetunó hős harcosainak, akik életüket áldozták hazánk szabadságáért.”

Ez rajta van oroszul is, magyarul is. És ennek a nagy hazugságnak igen nagy súlya van. A sok nagy hazugság meg már úgy fölhöz veri az embert, hogy nehéz föltápászkodni. De ezek a pesti csibészek fölálltak!

Ez a sok ostoba férfi, itt Kecelen, meg csak bámul, én meg csinálom nekik a forradalmat.

A Benyó páttitkár elvtárs előtt meg végképp nem szeretnék leégni. Feri, fő a tiszta munka! De mi a francot keres ez itt? Nálunk már beverték az embereket a téeszbe, nem köll toborozni.  De ha nem változik meg a rendszer, olyan biztos, mint a halál, hogy egy hét múlva vagy egy hónap múlva leadja az ÁVH-nak / Mert az még él ám! / a névsort fejből. A fő bűnös persze a traktoros lesz, aki ledöntötte ezt az ízléstelenséget. De a tömeg, amelyik csak élvezte, majd újra lapít, mint nyuszi a fűben.

 

Valamelyik most is ingatja a fejét. Elégedetlen vagy a munkámmal, öreg? Gyere ide, ülj le a kormány mögé magad!

Nyugi! Nem látod, barátom, hogy most pihentetem a lovaimat, aztán újra rántom! Nem kapkodhat az ember összevissza ennyi néző előtt.

De nem is azok fekszenek itt, akik a harcban elestek, hanem két olyan katona, legalábbis így mondják a faluban, akik túlságosan is bezabáltak káposztából. Ezt ugyan nem hiszem, mert volt itt egy kórházuk. Lehet, hogy a repülőtérről hozták be a súlyos sebesülteket, és ezen a kettőn már nem tudtak segíteni. Ez lehet az igazság.

 

A másik igazság meg az, hogy végre megmozdult a nép meg a szobor! A pesti nép kiegyenesedett, erre Sztálin ijedtében kilépett a csizmájából, és hasra esett. Vihetik a darabjait. Gyűjtsd a vasat és a fémet, ezzel is a békét véded!

Hiába a harminc lóerő, az harminc lóerő! Gyerünk, lovacskáim! Dől már, és darabokra hullik az örökéletű beton is.

Itt a traktor. Vigye be valaki a téesz udvarára! De a kötelet előbb szedjétek össze! Minden értékes dologgal el kell számolni!

 

Például az emberekkel. Csak a Jóisten tudja, hová temették el a halottaikat. Mert volt nekik, amikor a községet elfoglalták, legalább hat vagy hét. Biztos elkaparták őket, mint a kutyákat, mert a többiek igen siettek tovább.

Tőlünk is búcsút vettek nemsokára. Doszvidányija - mondták. Viszontlátásra. Még csak az kéne! Azt is hajtogatták: Budapésta, Budapésta. Azt meg kell hagyni, hogy nem voltak jó kedvűek.

 

Aztán csak azon csodálkoztam, hogy anyám sírni kezdett. De még máma sem tudom, hogy örömében vagy bánatában.

Meg is kérdezem tőle, mert innen hozzá megyek. Magányosan éldegél, mert apámról már tizennegyedik éve nem jött semmi hír.

 

                                                              A Központ él

 

Gondolom, hogy amikor újra lett KÖZPONT, aminek jelenteni lehetett, Benyó szépen felsorolta a résztvevőket. A traktorost is. Mi, nyolcadikosok fejtettünk ki még komoly ellenállást. Széttéptük az oroszkönyveket, és bele a szemétládába.

Faragó Józsi bácsi, bizonyára ő volt a legoptimistább a tanári karból, elkezdett németet tanítani. Az osztályterem berendezési tárgyait még sorra vettük, de akkora véget is ért a forradalom. Szerény személyem beszerezte a nemzetiszínű szalagok egy részét. Az osztály még manapság is tartozik az árával. A régi áruház helyén, amelyik bizonyíthatná a vásárlást, már csak egy üres és mély gödör van.

 

                                                       Tüntetés az udvarunkon

 

Az országos eseményeket figyeltük a rádión keresztül, és a szomszédokkal, szép őszi napok voltak, az udvarunkon eldiskurálgattunk. Igen ám, de a rendőrség kertjéből egy bolond rendőr, vagy rendőrnek öltözött ávéhás ránk ijesztett. Ott álltunk az eperfa alatt, és folyt a szó legalább őt-hat ember szájából. Egyszer csak hullani kezdtek fejünkre, vállunkra a falevelek. Hosszú kertek feküdtek egymás mellett, és messzire el lehetett látni a fejük fölött.      Az egyik karhatalmista bolondgombát evett vagy rezet, nem bírta idegekkel szemlélni ezt a bizonyára ellenforradalmi megmozdulást, és szét akarta ugrasztani a társaságot. Fölénk golyószórózott, és hála Istennek, csak a hullani készülő levelek hullottak, bennünk nem esett kár.

A helyi ellenállók minden este menetrendszerűen felvonultak a rendőrség elé, és harsányan követelték a parasztot nyúzó rendőrök kiadását. Eléggé borgőzös állapotban. Ne fejtsük, hogy ez az ősz különösen szép volt! Napfényes és meleg. Fegyvereket is követeltek, de csak annyit értek el vele, hogy kézigránátokat dobáltak ki nekik.

 

                                                                      Kiss Miklós

 

Kiss Miklós, aki Budapesten a permetezőgépgyárban dolgozott korábban, volt a parancsnok.  Sérültek jajgattak, és egy szerencsétlen bámészkodót hasba lőttek.

A tömeg „farka” csak odaverődött kíváncsiskodókból állt. Szétfoszlott, aztán újra összeállt.

A mi két emberünk is hazafelé igyekezett az állatokat etetni, de megálltak kíváncsiskodni. Ha már megálltak, egyikük oda is kiáltott a rendőröknek:

”Adjátok ki a tapsifülest!”

Így csúfolták a faluban az egyik rendőrt, mert nagy fülei voltak, és ő kísérte a végrehajtót. Bizonyos, hogy szombaton történt, mert a lakodalmas házból úton voltak hazafelé, de megálltak nézelődni, és a magasabbikat hasba lőtték. Egy gyengén sikerült bukfencet vetett az a szerencsétlen ember, és jajgatott. Azt mondták, hogy hiába telefonáltak mentőért, nem volt szabad kocsi. Ölbe vitték az orvoshoz:

„Pista, mit tettek veled, az anyjuk sz….. it!” Így imádkoztak fölötte.

A komája azt hajtogatta:

”Nekem csak a kalapomat verte le a lövedék párja, ha nincs szerencsém, most én is itt fekhetnék mellette.” A felesége meg – állítólag - azt mondta:

”Még jó, hogy ünneplő ruha van rajta, nem ér szégyen miatta.”

Föloldozás nélkül halt volna meg, ha valamelyik józan nem hív hozzá papot, és így megbékélve halt meg, szegény. A násznép körötte állt az utolsó percekben.

A vacsora azért nem veszett kárba, a gyászolók visszaszállingóztak a Kultúrházba. Őrizni kellett a kutyáktól az ételt – hajtogatták a „bátrabbak”, akik ki sem mozdultak a teremből. A vőfély rigmusából most kimaradt a humor, de a Himnuszt azért csak elénekelték. Így lett a násznépből gyásznép.

Az emberek olyan arccal hajoltak a tányér fölé, mintha hidegen kanalaznák a levest.

 

                                                                 Bújdosó Mihály

 

Minden este rendbontás a rendőrség előtt, ennek messze hangzó kiáltásaival. A család, bővülve a bujdosó Miskával és a Kapás Pistáékkal, minden este kártyázott. Én, aki a helyi és országos események haditudósítója lettem, az udvaron meg a rádió mellett állandó őrségben figyeltem a becsapódásokat. Füleltem a rendőrség felől érkező zajokat, és arra lettem figyelmes, hogy valaki küszködik a szalmánkkal. Valami fényes is volt a kezében. Azt hittem, hogy egy gyújtogató, ha nem is „háborús”.

Ijedtemben beszédelegtem, állítólag falfehéren, a társaságba, és keserű gombóccal a torkomban kinyögtem, hogy valaki van a szalmánknál. Ha a hangomnak nem is, de a színemnek hittek.

Ekkor a két legbátrabb férfi, apám és a Miska bácsi kiállt az udvar közepére, és belekiáltott az éjszakába:”Ki van ott?”

„Rendőrség!” – hangzott a hivatalos válasz. Hiába, előlem nem volt menekvés, mert akkor még jó volt a szemem, mint Árgusé, és a fülem, mint egy tapsifülesé.

Aztán díszkísérettel bejött a konyhába az egyik agyonkeresett rendőr, aki az átlagosnál pofátlanabb volt a „zsíros” parasztokkal szemben.

Komoly teljesítmény volt mögötte, mert legalább nyolc kerítésen át kellett másznia, teljes fegyverzetben, hogy a kertünkig eljusson, és az irháját mentse.

Az ismerős egyenruha és fegyverszag betölti a konyhánkat. Miska bácsi, mint a felszabadítóját üdvözli, és elégedetten látja az elvtársra aggatott kézigránátokat és a géppisztolyt.

Hozzánk a lehető legbiztosabb helyre jött. Védte a hely közismerten reakciós szelleme. Miska bácsi ösztönös szolidaritása, és az ember látványa: Maga volt a rakás szerencsétlenség. Annak ellenére, vagy talán azért, mert úgy fel volt díszítve a különböző fegyverfajtákkal, hogy komikus volt. Géppisztoly, gránátok, derékszíjon pisztoly. A kályhában tőzeg égett., rövid, törékeny lángjai nyalogatták a téglák oldalát. Ilyenkor, október végén még melegített is.

Szolid káromkodások és ujjongások között telt el a forradalom három izgalmas hete. Amikor apám ujjongott,/ Na végre! / a Miska bácsi káromkodott, / A fene enné meg! / és fordítva. Ekkor kezdtem érezni először, hogy az apám nem mostohám, mert mindig együtt örültünk és bánkódtunk. Egy anyagból gyúrt bennünket az Isten! Reakciósból!

Szegény csatornaváltó! Mint egy veszett cserélgettem a hullámokat. Attól kezdve, hogy a magyaron elhangzott: Hazudtunk éjjel, hazudtunk nappal, hazudtunk minden hullámhosszon, már nem is érdekelt többé a Szabad Európa.

Ott is aludt a legbelső szobában, és csak másnap hajnalban lépett olajra.

Vasárnap reggel, amikor misére mentem, már ott őrködött a rendőrség kapujában. A társai meg a vasárnapi miséről széledő népet igyekeztek könnyfakasztó gránátokkal hazakergetni.

Addig a többiek kialudták az éjszakai megpróbáltatásokat, és lemosták magukról a mocskolódásokat.

Apám és a Miska bácsi marták egymást, mint rozsda a vasat, de egy dologban egyetértettek: utálták az ostoba, önző kulákokat. Ebben osztottam a véleményüket. Nem tehetek róla, de ez már a génjeimben volt, amikor megszülettem.

 

                                                              A forradalom menete

 

1953. július 4.

Nagy Imre, az új miniszterelnök programbeszéde.

1955. április 18.

Felmentik, a helyére Hegedűs András kerül.

1955 őszén

a pártból is kizárják.

1956 júniusában Nagy Imre

60. születésnapjának megünneplése.

1956. július közepén

Rákosit leváltják, és menedékjoggal a Szovjetunióba kerül.

1956. szeptember 7.

Dajan:

”Hangsúlyoztam: politikai körülményeink arra késztetnek, hogy képesek valamennyi gépünkkel akcióba lépni.”Mondotta, miután tudomására jutott a „Testőr” fedőnevű angol-francia hadművelet terve Egyiptom ellen, a csatorna visszaszerzéséért.

1956. szeptember 17.

„A vezérkar vizsgálja meg az egyiptomi front különböző hadműveleti terveit!”

1956. szeptember 25.

A ramlei repülőtéren Simon Peres-zel, aki éppen visszatért Franciaországból.

Elmondása szerint, a franciák nem hiszik, hogy az Amerikai Egyesült Államok beavatkozna. Ami pedig a Szovjetuniót illeti, fogalmunk sincs, hogy reagál majd.

1956. szeptember 28.

Irány Párizsba a hadfelszerelésért! / 100 Super Sherman harckocsi, 300 hernyótalpas jármű,, 50 harckocsiszállító autó, 300 négykerékmeghajtásos teherautó, 1000 páncélököl, és egy raj szállító repülőgép. /

1956. október 2.

„A hadműveletek alighanem október 20-án kezdődnek, és számításom szerint mintegy három hétig tartanak. 17 napunk van hátra, nem nagy idő az összes előkészületre.

1956. október 6.

Rajk László és társainak újratemetése.

1956. október 8.

A kódneve „Kades”-hadművelet.

1956. október 9-től

felderítő járőrök a Szinai-félszigeten.

1956. október 14.

Angol-francia megbeszélés:

”A terv értelmében felkérjük Izraelt, hogy Szinai-félszigeten át támadja meg Egyiptomot. Miután a félsziget Izrael kezében lesz, Anglia és Franciaország felszólítja a feleket, hogy, hogy vonják vissza csapataikat a csatornától. Az angol-francia erők elfoglalják a csatornát,hogy megóvják a károktól, és elválasszák egymástól a harcoló feleket.”

1956. október 23.

Diáktüntetés, majd a fegyveres harc kezdete a rádiónál.

1956. október 25.

Döntés született a támadás időpontjáról: október 29.

A Kossuth téri ÁVH-s mészárlás: a „véres csütörtök”. Gerő elmenekül, Piros László belügyminisztert menesztik.

1956. október 29.

Dajan: „Fegyveres erőink ekkor lépnek akcióba. Hét-tíz nap kell a lebonyolításhoz.”

A Köztársaság téri harc, majd „lincselés”.

1956. október 30.

Mikoján: „Nagy elvtárs, mentse, ami menthető!” A szovjet csapatok megkezdik a kivonulást Budapestről.

1956. október 31.

Hruscsov parancsot ad Konyev marsallnak, hogy készüljön föl a magyarországi rendcsinálásra.

1956. november 1.

Nagy Imre kijelentette a szovjet nagykövetnek, hogy a magyar kormány a Varsói Szerződést azonnal felmondja, egyidejűleg kinyilatkoztatja Magyarország semlegességét.

Nagy Imre tudatta az ENSZ főtitkárával, hogy további szovjet csapatok kezdenek beáramlani Magyarországra.

1956. november 4.

A szovjet támadás kezdete. Harcok, és közben 200 ezer ember menekül Nyugatra.

 

 

                                                       Sík Sándor: Egy fiú fekszik

 

                                                   Egy fiú fekszik tövében a Falnak.

                                                   Akiket legépfegyvereznek, többnyire meg is halnak.

  

                                                   Egy fiú fekszik, pirosan csorog a vére

                                                   A senki földje-járda fekete kövére.

 

                                                   A fiú fekszik, vére már nem is veres,

                                                   Már megaludt, már nem is emberes.

 

                                                   A fiú arccal fölfelé fekszik.

                                                   Elúszik fölötte egy felhő, és azt mondja:

                                                   „Ki lesz, aki megmenekszik?”

 

                                                   A fiú fekszik, nem mernek sóhajtani körül a házak.

                                                   Elmegy mellette egy patkány, és azt mondja: „Gyalázat”.

 

                                                                    Hruscsov segít

 

„Igen, igen. segítettünkMagyarországnak1956-ban. Ahogy egyszer egy pártgyűlésen mondottam. Törlesztettük azt az adósságunkat Magyarországgal szemben, amely 1848 óta terhelt bennünket. Abban az évben sikeres forradalom zajlott le Magyarországon, de I. Miklós odaküldte légióit, s ezzel segített az osztrák monarchia magyarországi restaurációjában. Ez szégyenletes dolog volt. Ezt a gonosztettet persze I. Miklós és környezete követte el; a szégyen nem vonatkozik a régi orosz birodalom munkásaira és parasztjaira. Ám országunk történelmi értelemben mégis adósa volt a magyar népnek. 1956-ban kifizettük az adósságot. Most kvittek vagyunk.” / Hruscsov /

 

                                                                  Makai György

 

Makai György megjegyzése:

”Évek múlva bizonyára azok a titkos iratok is előkerülnek, amelyek majd fényt derítenek arra, hogy az eredetileg 20-ára tervezett akció elodázásában milyen szerepet játszott a magyarországi ellenforradalom. Hogyan akarták ezzel az időzítéssel két tűz közé szorítani a szocialista világot, hogy ne tudjon kellő erőt és energiát összpontosítani a párhuzamos támadás elhárítására.”

                                                                     Szolzsenyicin

 

„Ekkor összesűrűsödtek az események: Szuezi háború, Izrael, Franciaország és Anglia megtámadja Egyiptomot és a magyar forradalom, amelynek még az a – történelemben szinte páratlan, teljesen agyonhallgatott – árnyalata is megvolt, hogy zsidóellenes jelleget kapott. Lehetséges, hogy ez a magyar KGB-ben található bőséges zsidó jelenlét miatt történt? Nem ez-e az egyik oka, bár lehet, hogy nem a legfőbb, annak, hogy a nyugat egyáltalán sehogy és semmivel nem támogatta a felkelést, ráadásul a szuezi problémával volt elfoglalva.

A szovjetek számára pedig nem az a következtetés adódott-e, hogy a zsidó témát jobb elhallgatni?”

 

 

                                                               Kedves hallgatóink!

 

 

Számomra 1956. október 24-én kezdődött, reggeli öt és hat között, mert tudtam, hogy fontos politikai események történtek az előző napon, ezért korán fölébredtem. A rádió már szólt, és arra biztattam anyámat:” Figyeljed csak, lőnek a rádióban!” Nemigen akarta ezt elhinni, pedig a sorozatok hangját tisztán lehetett hallani. A vitánkat a következő szöveg döntötte el pontosan 5 óra 30 perckor:

„Kedves hallgatóink, közleményt olvasunk fel:

Ellenforradalmi, reakciós elemek fegyveres támadást intéztek középületeink ellen, és megtámadták a karhatalmi alakulatainkat. A rend helyreállítása érdekében további intézkedésig tilos minden gyülekezés, csoportosulás és felvonulás. A karhatalmi szervek utasítást kaptak arra, hogy a rendelet megszegőivel szemben a törvény teljes szigorával lép fel.

6 óra harminckor még ezzel is megtoldották:

Figyelem, figyelem! Figyelem, figyelem!

A Magyar Népköztársaság Belügyminisztériuma felhívja Budapest lakosságát, miután a fosztogató ellenforradalmi csoportoktól való tisztogatás még folyik, 9 óráig csak feltétlenül halaszthatatlan ügyben közlekedjenek az utcán.”Ekkor én elballagtam az iskolába, és lázas voltam, mint Petőfi Sándor március idusán.

 

                                                        Nem vagyunk mi elvtársak

                           

Nagy Imre hallani sem akart arról, hogy a tüntetésben részt vegyen. Emlékeztetett minket Mező Imre tíz nappal korábbi figyelmeztetésére, amely szerint Gerő nagyarányú provokációra készül ellene: szántszándékkal hagyja a dolgokat egy Poznan-szerű felkelésig menni, hogy azután lecsaphasson az egész pártellenzékre. / Gimes Alíz /

Amikor tudomást szereztünk arról, hogy diáktűntetés lesz a Bem téren, elhatároztuk, hogy nekünk is ott kell lennünk. Azt hiszem fél három körül mondta be a rádió, hogy Piros belügyminiszter végül is engedélyezte a tűntetést.

Körülbelül három óra tájban indultunk el Mátyásföldről, az Ikarusz gyárból. A Petőfi térre értünk, ott éppen csak az elvonuló csapat végét kaptuk el. Csatlakoztunk a menet végéhez, és az Apáczai Csere János utcán, majd az Akadémia utcán keresztül megindultunk a Kossuth tér felé. Persze a tömeg akkor is jelszavakat skandált: „Ruszkik, haza! Aki magyar, velünk tart. Nagy Imrét a kormányba, Rákosit a Dunába, Gerőt pedig utána! Ez a haza magyar haza, minden orosz menjen haza!”

A Kossuth-nótát énekeltük, és amerre elmentünk, az ablakok mindenütt nyitva voltak. Kint voltak a nemzeti színű zászlók, a tömeg / mondhatni / lógott az ablakokban, az erkélyek tele voltak, és mámorítóan jó érzés volt több mint tízévi bolsevista uralom után először szabad akaratunkból és saját szándékaink szerint szabadon fölvonulni.

Délután négy óra lehetett, mire megérkeztünk a Kossuth térre. Persze el kellett vonulni az Akadémia utcai MDP székház előtt, ahol óriási skandálás, hogy:”Akármilyen kedves vendég, tíz év abból éppen elég!”

Négy óra lehetett, mi körülbelül olyan ötven méterre a Parlament épületétől tudtunk eloszolni, mert a Kossuth tér többi része már tele volt. Akkor még nem tudtuk, hogy az egész tér be lesz hangosítva, és éppen úgy hallanánk, ha a Földművelésügyi Minisztérium előtt állnánk, mint a Parlament lépcsőjén.

Időközben jöttek a teherautók transzparensekkel Csepelről, a Váci úti üzemekből. A kommunistának titulált városrészek azonnal letették a voksot a diákság mellett. Talán egy fél órát lehettünk ott, amikor. Az akkor még meglévő Kossuth hídon föltűnt a Bem térről átvonuló egyetemista menet, magyar és lengyel zászlókkal. A menet elején egy magyar és egy lengyel címer volt, óriási méretű, olyan két méter magas.  Ezt hozták az egyetemisták. Közben beérkezett egy honvéd híradós alakulat, amely a hangosítást fölszerelte.

A tömeg / akkor már lehettünk százezren / fennhangon követelte Nagy Imrét.

Közben a Parlament erkélyén / ekkor már besötétedett, lehetett olyan öt-hat óra körül / szónoklatok hangzottak el. A legnagyobb sikere Sinkovits Imrének volt, amikor elszavalta a Szózatot. „Hazádnak rendületlenül légy híve, oh magyar! „

Erre föl a tömeg elénekelte többször is a Szózatot, majd a Himnuszt, és követeltük Nagy Imrét, skandáltuk a jelszavakat. Hat vagy fél hét körül lehetett az idő, többek közt azt is követeltük, hogy a parlament kupoláján oltsák el a vörös csillagot. A csillag égve maradt, se leoltották helyette a téren a közvilágítást, feltehetően azért, mert akkor már több külföldi tévé stáb is volt ott, akik ugye furgonok tetején fölállított tévékamerákkal filmezték az eseményeket. Feltehetően ezért oltották el a lámpákat, hogy ezeknek se legyen fényük. Persze, hoztak ők magukkal reflektorokat. A híradósok aztán előzékenyen bekötötték a vezetékre.

Persze erre óriási felháborodás támadt, és megszületet a felszabadulás utáni első fáklyás gyűlés. Az emberek mindenféle jegyzeteket, könyveket, előszedtek a magukkal hozott aktatáskából, összecsavarták és meggyújtották. Pillanatok alatt fáklyafénybe borult a Kossuth tér. De aztán az lett ennek a következménye, hogy az égő papír fecnik ellen meg kellett védenünk a nők haját. Én is egy fiatal lányínak a fejére tettem az aktatáskámat, odaadtam neki, hogy fogja, nehogy meggyulladjon a haja. Tíz-tizenöt perc sötétség után újra fölgyulladtak a villanyok.

Nem tudom, hogy ez előtt vagy ezután, nem emlékszem a sorrendre, megjött Nagy Imre. Óriási éljenzés, tapsvihar. Sajnos elkövette azt a hibát, hogy úgy kezdte, hogy: Kedves elvtársak!” Erre az akkor már körülbelül kétszázezer fő volt, talán több is, egyértelműen fölcsattant a skandált jelmondat, hogy:”Nem vagyunk mi elvtársak!” Ez a kiabálás, ez a ritmikus tömegmoraj beléfojtotta a szót, és azt hiszem, erre váltott át:

”Honfitársai, magyarok, testvéreim! Bízom abban, és nektek is bízni kell abban, hogy a parlament alkotmányos úton elhárítja az akadályokat, és napirendre kerülnek azok a demokratikus szempontok, amelyeket megkövetelnek az események. Éljen a párt! Éljem a köztársaság! / Tömeg tovább morajlik. Még Nagy Imrét akarják hallani. /

Bízom abban, hogy a fegyelem és a rend terén kommunistákhoz és magyar hazafiakhoz méltón viselkedtek. Fogadjatok nekem szót, és rendben, fegyelmezetten vegyünk búcsút egymástól.” / További moraj. Helyenként éles fütty.

Megtartotta eléggé lapos és semleges beszédét, amelyben főleg nyugalomra szólította föl a tömeget, és arra, hogy bízzunk a vezetésben, mert a vezetés meg fog oldani mindent / az akkor tizenegy, később a több mint negyven évre terjedő recept szerint /. Nagy Imre aztán elvonult. Megint többszöri éneklés, a szózat, a Himnusz, Kossuth-nóták. A tömeg ott állt tanácstalanul, és nem tudtuk, hogy mi lesz. /Karmazsin László, Budapest /

 

                                                           Helyszíni beszámolók

 

„1956. október 23-án este, a munkanap végeztével, amikor a 76-os troliról leszálltam a Keletinél, a kezembe nyomták a tizenhat pontot. Elolvastam, irány a hősök tere, mentem azzal a tömeggel, amelyik már ment. A hősök terén telibe találtam a szobor-döntést. Együtt lélegzett az egész nép, együtt dobban millió szív, mindegy volt, hogy vasgyári munkás vagy egyetemista, mind ugyanazt gondolta. Előre tolakodtam, és láttam, hogy lánghegesztővel vágták alul, és köteleket ráfeszítve, és egyszer csak nagy puffanással ledőlt.”

/ Elek Mihály, Budapest /

                                                                          +

 

„Egy igazi pesti srác, arra emlékeztetve, hogy milyen előszeretettel viseltettek az orosz katonák az órák iránt, a tömeg nagy nevetése közben így kiáltott fel:”Dobjatok már egy órát a földre, biztos magától lehajol!

Ilyen drámai körülmények között, amikor már folyt a vér és süvítettek a golyók, lehetetlen pontosan megállapítani honnan jött az első lövés. Éppúgy érkezhetett a rádióból, mint az erősítésül küldött egység géppisztolyaiból, vagy a tömegből. A konfliktus már korábban megkezdődött az erőszak alkalmazásával, és egyre brutálisabb erőszakos cselekményekkel.” / Molnár Miklós /

 

                                                            Révai: Lőni! Lőni! Lőni!

 

A Szabad Nép székházában az asztalfőn ülő Révai halottsápadt, maga elé motyogja:”Lőni! Lőni! Lőni! Már idehallatszik a golyók süvítése, 10 óra tájban beront valaki az ülésterembe, kezében kilőtt töltényhüvely:”A Rádiónál az ávósok lövik a népet.” / K. J. /

„A pártközpontban:

- Gerő elvtárs – próbálkoztam végül. Legalább egyet ígérjen meg nekünk! Ha a tömeg megindul, ha látja, hogy a tömeget nem lehet megállítani, nem lövet közéje. Megígéri?

Az íróküldöttség sűrű csoportban áll körülöttünk. A szoba távolabbi sarkaiból is odagyűlik ismerős-ismeretlen, hogy hallja Gerő válaszát.

Gerő körülnéz. Aszkéta arcán bágyadt mosoly fut át.

Megígérem. – És nyomatékul parolára nyújtja a kezét. Férfias, megnyugtató kézszorítás ez.

Gerőt azóta nem láttam. Az ország első embere, Gerő Ernő még aznap este megnyitotta a tüzet a tűntető, akkor még fegyvertelen tömegre. Ennek az estének a halottait senki sem számlálta meg. / Háy Gyula /

 

                                                             A véres csütörtök

 

Október 25-e, a forradalom „véres csütörtöke”, sokkal drámaibb eseményeket hozott. Az Országház előtti téren nagy tűntető tömeg követelte Gerő távozását.

Az üllői út irányából három páncélos tűnt fel. Az úttest közepén lassan, harcszerű alakzatban haladtak a Parlament irányában. A Sztálin útról és a párhuzamos utcákból mintegy tízezer fős tömeg tartott szintén a Parlament felé. A tűntető tömeg a főkapitányság előtt özönlött ki az utcákból, és körülhömpölyögte a tankokat. A rendőrtisztek és a szovjet tanácsadók valamennyien kiszáradt torokkal, szívdobogva néztük, hogy vajon milyen dráma veszi kezdetét?

Néhány fiatal, diákkülsejű fiú és lány megy a tankhoz és a lőrésen papírlapokat dugdosnak be. Kiderült, mi is kaptunk ilyen röplapot, az oroszul tudó egyetemisták orosz nyelvű röplapokat készítettek a katonák számára. A fejléc egy Marx-idézet:”Nem szabad az a nép, amely más népeket elnyom.”

Körülbelül két perc telt el drámai várakozásban. A vezértanknak lassan megnyílt a tornya. A tiszti váll-lapos parancsnok először félve néz körül. A felugráló fiatalok kezet nyújtanak neki. A tömegből éljenzés tör ki; a másik két tanknak is felnyílik a teteje. Fiatal lányok ugranak a páncélosokra, és a kiemelkedő katonákat ölelik, csókolják.

Minden tankra kitűznek egy magyar zászlót, a parancsnoknak egy magyar katona sapkát dob a fejre, a tiszt pisztolyát nyújtja, de visszatolják a kezét. A pantomimjelenetből következtetem: nem lefegyverezni akarunk; azt akarjuk, velünk együtt örülj és ünnepelj. A tömeg a Kossuth-nótát és a Himnuszt éneklik. Éltetik a szovjet katonákat, ugyanazok, akik még néhány perccel előbb ütemesen skandálták:”Ruszkik, haza!”Ezután a tankokra 30-30 kapaszkodik fel, és a tömegtől kísérve elindulnak a Parlament felé.

Így talált egymásra két nép Marx egy klasszikus idézete felett.

Ez a tömeg érkezett a Parlament elé a három páncélos kíséretében, ahol már több mint százezer ember gyűlt össze Budapest különböző részeiből. Erre a fegyvertelen tűntető tömegre nyitottak tüzet az ÁVH-sok a Parlamentet körülvevő épületek tetejéről.

Egyik helyettesem halálsápadt arccal adta át a közvetlen rendőri telefonvonalat.

A rendőrök szociális otthona, amely a Parlament előtti térre néz, jelentkezett:

Kopácsi elvtárs, a golyószórók a tömegbe lőnek.

Lehetetlen – válaszoltam.

De akkor már magam is hallottam a kagylóban a fegyverropogást. A rendőrnő zokogott:

Kopácsi elvtárs, ez nem lehet! Az ÁVH-sok tüzelnek minden tetőről! Borzasztó! Emberek hullanak, mint a legyek százával! Asszonyok, gyerekek is!

Kétségbeesetten telefonáltam. Sikerült Nagy Imrét felhívnom, aki sürgős intézkedést ígért. Piros belügyminisztert azonnal leváltották. Mikojan és Szuszlov magával vitte Gerő Ernőt Moszkvába.

 

                                                              A pártház ostroma

 

A Budapesti Pártbizottság székházának védelme az Államvédelmi Hatóság belső karhatalmi erőinek feladata volt. Október 28-án Tóth Lajos ezredes és Asztalos János ezredes vezetésével fegyveres tiszti osztagot küldtünk ki a Budapesti Pártbizottságra, hogy egyrészt szervezze a munkásmilíciákat, másrészt erősítse a pártház védelmét.

Október 29-én, amikor a szovjet csapatok megkezdték a kivonulást Budapest belterületéről, a tüzértiszti iskola növendékeinek egy századát rendeltük ki az épület védelmének további megerősítésére.

Október 30-án reggel felhívott a Parlamentből Fazekas György újságíró, Nagy Imre közvetlen munkatársa, azt hiszem sajtófőnöke volt, és közölte velem Nagy Imrének azt az utasítását, hogy a Budapesti Pártbizottság védelmére rendeljünk ki további katonai alakulatot, lehetőleg harckocsikat, mert a Köztársaság téren sok fegyveres gyülekezik.

Azonnal felhívtam Zentai Gyula alezredest, a Zrínyi Katonai Akadémia parancsnokának helyettesét, aki olyan riadókörzetnek volt a parancsnoka, amelyben harckocsik is voltak, s utasítottam, hogy haladéktalanul küldjön megbízható tiszt vezetésével egy harckocsi századot a Köztársaság térre, ott oszlassa szét a tömeget, majd a harckocsikkal vonuljon a pártház elé, és biztosítsa annak védelmét.

A köztársaság téren történteket csak 1957 kora tavaszán – vizsgálati fogságom idején – tudtam meg részleteiben attól a parancsnoktól, aki a kirendelt harckocsik parancsnoka volt. Mintegy három hétig a zárkatársam volt a Fő utcában, mert a Köztársaság téren történtek miatt letartóztatták, és hadbíróság elé állították. Később úgy értesültem, hogy csak egészen enyhe büntetést kapott, mert a történtekért tulajdonképpen nem volt felelős.

A harckocsi alakulat parancsnokának kijelölt párttag páncélos százados, aki a Hadiakadémia hallgatója volt, nem akarta elvállalni a rábízott feladatot, mondván, hogy nem ismeri az idegen alakulat harckocsijainak a személyzetét, ezért nem tudja, hogy az a parancsait végrehajtja-e. Október 28-a után, amikor is a párt és a kormány vezetői az eseményeket forradalomnak minősítették, a katonák több alkalommal megtagadták a tiszteknek a fegyveres csoportok elleni fellépésre vonatkozó parancsait. Ennek ellenére kötelezték, hogy vonuljon fel a pártház védelmére. Öt vagy hat harckocsival indult el. A parancsnok az élen haladó harckocsiban tartózkodott, s a többivel rádió-összeköttetése volt.

Amikor a harckocsik a Köztársaság térre érkeztek, ott több száz fegyveres személy tartózkodott, és a pártot becsmérlő jelszavakat kiabált. A parancsnok utasítást adott a harckocsiknak, hogy felemelt ágyúcsővel lőjenek a levegőbe. Az akció hatásosnak bizonyult, a tömeg elmenekült a térről. A harckocsik a téren járőrözni kezdtek. Kis idő múltán azonban újra gyülekezni kezdtek a fegyveresek a téren. Újabb lövések a levegőbe. A tömeg most már lassabban oszlott szét, egyesek kiabálni kezdtek a harckocsik személyzetének, hogy ne rájuk, hanem a pártházra lőjenek.

A harckocsik a parancsnok utasítására folytatták a járőrözést a téren, és felkészültek a következő riasztólövések leadására. Amikor a harckocsik a tér túloldalán a pártházzal egy magasságba kerültek, a parancsnok észrevette, hogy az őt követő harckocsi szembefordul a pártházzal, és tüzet nyit az épületre. Példáját a többiek is követték. A parancsnok erélyes”tüzet szűntess” utasítását figyelmen kívül hagyva, folytatták a tüzelést az épületre. A fegyveresek a harckocsik tűztámogatása mellett rohamra indultak az épület ellen.

A parancsnok azzal a harckocsival, amelyen ült, visszament a Zrínyi Akadémiára, és jelentette a történteket.” / Szűcs Miklós /

 

                                   Figyelem! Figyelem! Figyelem! Figyelem! Figyelem!

 

Nagy Imre, a Magyar Népköztársaság minisztertanácsának elnöke szól a magyar néphez:

Itt Nagy Imre beszél, a Magyar Népköztársaság minisztertanácsának elnöke. Ma hajnalban a szovjet csapatatok támadást indítottak fővárosunk ellen azzal a nyilvánvaló szándékkal, hogy megdöntsék a törvényes magyar demokratikus kormányt.

Csapataink harcban állnak! A kormány a helyén van! Ezt közlöm az ország népével és a világ közvéleményével!

Rendkívül kiábrándító volt, hogy még ebben a szövegben is hazudott, mert Bibó István államminiszter kivételével mindenki mentette a bőrét.

 

                                                    Segítsetek! Segítsetek! Segítsetek                                            

 

 

Kedves hallgatóink! A Magyar Írók szövetségének felhívását hallják:

Itt a Magyar Írók Szövetsége! A világ minden írójához, tudósához, minden írószövetséghez, akadémiájához, tudományos egyesületéhez a szellemi élet vezetőihez fordulunk segítségért. Kevés az idő! A tényeket ismeritek, nem kell ismertetni. Segítsetek Magyarországon! Segítsetek a magyar népen! Segítsetek a magyar írókon, tudósokon, munkásokon, parasztokon, értelmiségi dolgozókon! Segítsetek! Segítsetek! Segítsetek!

 

                                                         Megtámadják Egyiptomot

 

Az október 29-éről 30-ra virradó éjszaka izraeli csapatok megtámadják Egyiptomot és a következő hét napon át megszállva tartják a Sinai - félszigetet.

Október 31-től  az angol-francia légierő közvetlenül is támogatja az izraeli csapatokat, november 4-én és 5-én pedig angol és francia ejtőernyős és deszant egységek lépnek partra Por Saidnál és a Szuezi-csatorna széles övezetében. Erős egyiptomi ellenállással kell megküzdeniük.

Az ENSZ-közgyűlés határozatának, a szovjet kormány ultimátumszerű jegyzékének, az amerikai kormány energikus tiltakozásának, valamint a világ és saját hazájuk közvéleményének a nyomására a támadók már november 7-én leállítják az inváziós hadműveletet. A rá következő hetek és hónapok során minden idegen katona elhagyja az októberben megszállt egyiptomi területet.

 

                                                                 Heine szerelme

 

Olvastam valahol, hogy Heine tizenhat éves korában szerelmes lett egy hasonló korú vörös hajú leányba. A lányka családi körülményei nem voltak nagyon vonzóak, de a szerelmes ifjút nem zsenírozták. Tudniillik a lány apja is, nagyapja is hóhér volt. Akkoriban még a pallos volt a divatban, és ők ezt forgatták. Hiába, a kenyérre valót a tizenkilencedik század elején is, valahogy meg kellett keresni.

Heine szerelme, akit Jozefának hívtak, édesapját korán elvesztette, és a nagyapjánál lakott.  Személyesen elmesélte el a költőnek egy kalandos, félelmetes éjszaka történetét.

Egy napon különös vendégei érkeztek a nyugdíjas nagypapának. Tizenkét hosszú, vörös palástú ember a németföld, akkor még nem egységes ország, különböző részeiből. Vörös palástjuk alá felkötött pallossal.

A tartományok legidősebb hóhérai voltak, és egy különleges alkalomra jöttek össze.

Amikor beesteledett, a nagyapa minden cselédet elküldött a háztól, és az unokáját is aludni küldte. De az nem tudott lefeküdni, mert igen furdalta a kíváncsiság. Jozefát furdalta a kíváncsiság, ezért lesben állt, és figyelt.

A nagyapja elővett egy nagy ezüst serleget, megtöltötte borral, és sorban megkínálta az asztal köré ültetett vendégeit. Akkor a nagypapa rövid beszédet mondott, amiből a bokorban lapuló unokája egy szót sem értett. Csak annyit látott, hogy nagyapja sírni kezdett, és az asztal körül ülő vendégek mindegyike vele zokogott.

Aztán felkeltek az asztaltól, ledobták vállukról a vörös palástot,, a hónuk alá vették a pallosukat, és kettesével elindultak egy közeli nagy fához. A fa alatt egy nem rég ásott gödör volt. A nagyapja kihúzott  a köpenye alól egy ruhába burkolt csomagot, beletette a gödörbe, és betemette.

Józefa nem látott többet, mert ekkorára olyan rémület vett rajta erőt, hogy bemenekült a házba.

Évek múlva, amikor a nagyapa is meghalt, a nagynénje nevelte tovább, és annak elmondta ezt az éjjeli látomást. Az idős asszony megmagyarázta neki a sírgödör titkát.

A nagyapa pallosát ásták el ott, amellyel már száz kivégzést hajtott végre. Az ilyen pallosnak veszedelmes tulajdonságai voltak. Az ilyen pallos továbbra is vért kíván, és megsebzi azt, aki a kezébe veszi. Tehát meg kell szabadulni tőle! Ezért temette el a nagyapa ünnepélyes bakó-szertartás szerint. Heine az emlékirataiban meséli el a történetet.

 

                                                              Romsics Ignác beteg

 

Mindez azért jutott eszembe, mert az egyik újságocskában azt olvastam, hogy Romsics Ignác történész azt nyilatkozta, hogy a huszadik század nagy politikusai között, Bethlen István és Teleki Pál mellett Kádár János volt a legjelentősebb. Bizony, barátaim kinyílt a bicska zsebemben.

Ha a memóriám nem csal, historikus úr, Kádár belügyminiszter volt Rákosi idején. Azaz minden regnálása alatti perben fontos háttér - szereplő. Hány ártatlan embert ítéltek halálra, börtönbüntetésre, amihez a nevét adta. Százat? Jóval többet.

Aztán 1956 után hány száz embert küldtek halálba ő és a pribéktársai?  Négyszázat. Hivatalosan. És akik eltűntek, és a sírjukat nem lelik?

Ötvenhat után ugyanolyan hóhér volt, mint annak előtte. Nem ásta el, s főleg nem könnyhullatások közepette, azt a bizonyos hóhérbárdot. Sőt forgatta, és tovább folyt a magyar vér.

Ez az ember szolga volt, nem politikus. Egy senki, kettős ügynök. Hazaáruló és tömeggyilkos. Sakk-matt, Csermanek elvtárs! Egész életében Nagy Imrével sakkozott, és mattot kapott. Történelmünk erkölcsi szemétdombján a helye! De a sírgyalázás gyalázatos eljárás, uraim!

 

                                                                A lelkiismeret

 

              Az a bizonyos LELKIISMERET, Kádár elvtárs! Ugye milyen jó lenne, ha ki lehetne operáltatni, mint egy féregnyúlványt?

              „És elvtársnak senkit sem szólítok, mert én ilyen bizonyos megrögzött vagyok. Nem tévesztem el, hogy ki az elvtárs, és ki nem. De azt én nem szívesen mondom, bizonyító tanúra sem és ellenkező tanúra sem, aki nem él.

De én arról nem tehetek, hogy harminckét év múltán merül föl egy ilyen kérdés, mert már annyi kongresszusunk volt meg pártértekezletünk, mindenféle, és azt soha nem bírálta senki, hogy ellenforradalom vagy népi felkelés.

Mert én, amikor elmondtam a nyilatkozatot, akkor azt mondtam egész pontosan: békés diáktűntetés, fölkelés, és nem minősítettem semmiféle ellenforradalomnak. Ezt értettem a résztvevőkre is, és a dolog menetére is, mert különben senki nem érti, hogy én miért beszéltem így, ahogy beszéltem.

Mert az a helyzet, most már rájöttem, a 28-ától kezdődött az, amikor ruhára, bőrszínre, nem tudom, mire rámutatva fegyvertelen embereket pogrom alapján megöltek. És azokat előbb ölték meg, mint Nagy Imrét és társait. Mert ha arról van szó, hogy nem történelmileg nézem, akkor én is nyugodtan azt mondanám, hogyha én harminc év távlatából nézem, akkor én mindenkit sajnálok.

Tehát ha ezt tudomásul veszik, hogy ha esetleg bakizok, hogy még államfőt se nevezek meg, aki nem jóindulattal van irántunk. És elvtársnak se szólítok senkit sem, mert hátha a megrögzött szó, amit én sok évig mondtam, az én visszaemlékezésemben nem szerepel.

Mert én csak akkor tudom aláírni. Köszönöm szépen. És sorrendben, ahogy én az életemet éltem át, és a legaktuálisabbra válaszolni fogok, ami most aktuális, és ami most engem gyötör, hogy miért nem szólalok meg. Köszönöm szépen.

/ Egy részlet abból a beszédből, amelyet az MSZMP KB tanácskozásán hangzott el 1989. április 12-én. Kádár három hónap múlva, július 6-án meghalt. /

 

 

                                                         A kaposvári események

 

 

Október 31-én a polgári forradalmi tanács elhatározta, hogy a hadosztály vezérkarát is őrizetbe kell venni. És minket kértek, hogy segítsünk nekik. 30-án, délután én már részt vettem a megyei pártbizottság első titkárának, Tóth Istvánnak a letartóztatásában. Akkor éppen ott volt a pártbizottságon Losonci Pál is, aki akkor még csak a barcsi téeszcsét vezette, és ott volt az ÁVH parancsnoka is. Rajtuk kívül még hat személy, de a nevükre már nem emlékszem. Őket, a forradalmi tanács megválasztása előtt, a civilekkel kísértük le a pártbizottságról a megyei börtönbe.

Október 31-én 9 óra körül a Kaposváron maradt legénységet, akik nem mentek fel Budapestre, összetoboroztam, és fél tíz körül két 76-os rohamlöveggel kimentünk a civil fölvonulókkal a Füredi úti laktanyába, hadosztályparancsnokságra.

Martis Pál ezredes hadosztályparancsnokot, a törzsfőnökét, a politikai tisztet, akinek már nem tudom a nevét, az elhárító főnököt, és még vagy öt-hat katonatisztet hoztunk le. De nem a börtönbe vittük őket, hanem a mi kaszárnyánkba, a Gábor Áron laktanyába, ami közvetlenül a vasút mellett volt.

A hadosztálynál semmiféle akadályba nem ütköztünk, bemehettünk a laktanyába, bemehettünk abba az irodába, ahol ezeket az ottani forradalmi tanács már őrizetbe vette. Az én legnagyobb bűnöm az lett,, hogy Kunszabó Ferenccel fölmentünk a hadosztálynál lévő, utcára néző erkélyre, és ott Kunszabó Ferenc és én rövid beszédet mondottunk.

Aztán lekísértük őket a Gábor Áron laktanyába. Ez elég hosszú út, három-négy kilométer. Elöl ment az egyik harckocsi, aztán beálltak sorba ezek a tisztek, utána Kunszabó Ferenc meg én mentünk, és utánunk beállt a másik harckocsi.

November 4-én, amikor kijöttek a börtönből, mindjárt engem követeltek. Később megtudtam, hogy engem távollétemben halálra is ítéltek. A letartóztatás meg a beszéd miatt.

 

                                                            Somogyi Lajos bácsi

 

1957 márciusában egy rendőrt küldtek ki értem. Este kilenc óra volt már, amikor a rendőrrel elindultunk. A szomszéd ház végénél az utcán volt egy kút, amiből mink is a vizet hordtuk. A kútnál megkérdezi tőlem:

„Mondja meg őszintén, van-e magánál pisztoly vagy kés?”

„Hát - mondom - pisztoly nincs nálam, de a tőrkésem nálam van.”

„Hát szaladjon vissza – azt mondja -, aztán tegye le!”

„Hát visszaszaladhatok vele.”

Vissza is jöttem. Jó ötven méter lehetett köztünk a távolság. Sötét volt, meg olyan borongós idő is. Gyönge kis léckerítése volt a szemközti teleknek, kiléptem rajta, és elfutottam a határba.

Már mentem olyan négy-ötszáz métert, akkor hallottam a rendőr lövését. Megálltam, hallgatóztam, aztán tovább indultam. Nemsokára hallottam a második lövést, a harmadikat, a negyediket.

Így aztán két hétig nem jöttem haza. Kinn a határban bujkáltam egészen addig, amíg itthon elkészült a búvóhelyem. A gödör nem volt nagyobb: 150 centi hosszú, 80 centi széles és egy méter mély. Fölötte egy kissé szélesebb és hosszabb kacsa ól. Ott mindig kacsák meg csibék voltak. Azok lettek később a védőim, az őrizőim. Deszkával volt befedve, jó vastag akácfa deszkával. Azon szalma volt, ami letakarta a deszkát.

Amikor az asszony eljött elibém /megbeszéltük, hogy hova /, felöltöztem öregasszonynak. Ugyancsak este volt már, és akkor szépen egyedül hazajöttem. Itt volt egy keskeny gyalogút. Láttam, hogy nem jön velem szemben senki. Akkor már tudtam, hogy hol van elkészítve a búvóhely. Mindjárt le is ereszkedtem oda.

Ahogy lementem, másnap még nem, de harmadnap már egy egész szakasz katonaság jött Kaposvárról.

Itt laktak lenn az egyik háznál, a vásártérnél. Itt váltották egymást az utcánkban. Több mint két hétig figyelték a házat. Várták, hogy majd hazajövök.

Nagyon be kellett osztani azt a két kilós veknit, hogy ne egyem meg néhány nap alatt. Egy liter vizem is volt. De hát meddig tart egy liter víz?

Amikor elmentek a katonák, jöttek a rendőrök, jöttek a pénzügyőrök, jöttek a csőszök. Valaki mindig leskelődött, mert ötvenezer forint vérdíj volt kitűzve a fejemre.

Úgyhogy nemcsak a hatalom embereitől kellett tartanom, hanem mindenkitől. A rendőrök meg azok az ávóslegények, akik ott voltak nálunk, megmondták: Olyan parancsuk van, hogy be sem kell kísérni, hanem itt mindjárt agyonlőhetnek az udvaron.

Aztán később, amikor már nem volt akkora ellenőrzés, amikor nem volt itt senki, akkor /volt egy ilyen harminc centis rés, amit föl lehetett hajtani, amikor fölálltam abban a kis helyiségben / a deszkát egy kicsit, öt-hat centit föl mertem emelni.  A nyíláson annyi fény jött be, hogy annál kézimunkázni és olvasni is tudtam. Ha nem dolgoztam volna valamit, nem bírtam volna idegekkel.

Aztán amnesztia előtt fél évvel a gyerek észrevette, hogy itthon vagyok. Addig faggatta az anyját, már első osztályos volt, hogy az megígérte, rövidesen láthat engem. Egyik este megegyeztek, hogyha nem jár el a szája, akkor megmutatja, hogy hol vagyok. Odahozta a feleségem, én meg fölálltam a gödörben. A gyerek, amikor meglátott, visszahúzódott, mert olyan fehér voltam, mint a halott. És annyira megijedt, hogy balról egy darabon a haja, szinte egy pillanat alatt, megfehéredett.

Aztán hat év után kezembe került az újság, amiben meghirdették az általános amnesztiát.

Abból kiolvastam, hogy nem vihetnek a bíróságra, nem ítélkezhetnek fölöttem, mert nincs rá bizonyíték, hogy valakit megöltem volna.

Aztán hat év után nagyon gyenge állapotban kerültem elő a gödörből. A mozgáshiány miatt annyira legyengültem, hogy újra kellett tanulnom járni. Akkor meg úgy begyulladtak az izületeim, hogy majdnem mozgásképtelen lettem.

A körzeti orvos, amikor elvittek hozzá, rosszul lett tőlem: Mert olyan fehér voltam, mint a meszelt fal, és olyan erős földszagom volt, mint a frissen szántott tavaszi földnek.

Ez volt Somogyi Lajos bácsi történetének egy töredéke. Mit szólsz hozzá, Barátom?

Hogy miért lett belőle forradalmár, majd elven ember, aki hat évet töltött egy gödörben, annak is megvan a magyarázata. Ha kíváncsi vagy rá, elmesélem, ahogy ő mesélte egykor, halála előtt nekem. Előbb egy korabeli viccet mondok, aztán mesélek. Bár nem mese ez és nem is monda, Barátom, hanem a színtiszta igazság.

 

                                                              Cigányvicc

 

Aladár! Tudod-e, ki az a Kádár János?

Sajnos nem, páttitkár elvtárs.

Hát Münnich elvtársat ismered-e?

Nem én, de mondja párttitkár elvtárs, maga ismeri-e a Kolompár Zsigát?

Nem.

Hát a Kanalas Zsigát?

Azt se.

Na lássa! Mindenki a saját bandáját ismeri.

 

                                                           Az egykori hadifogoly

 

A hadifogságom úgy kezdődött, hogy először nem az oroszok vittek el, hanem a németek. Mivel zalaegerszegi születésű vagyok, és amikor már 1944-ben arra a vidékre érkezett a front, még egy tizenkét éves fiúgyereknek is leventének köllött menni. Heti három-négy alkalommal kellett kiképzésre járnunk.

Én tizenhetet már betöltöttem, amikor1944 novemberében Szálasiék kihirdették, hogy aki levente, vonuljon be a laktanyába Körmendre vagy Zalaegerszegre.

Akik oda bevonultak, azokat már pakolták is ki az állomásra, és vitték Ausztriába. Hát az egyik része Ausztriában maradt, a másikat meg Prágába és a környékére. Engem is odavittek, Üstibe, Prága fölé. Ott voltam én is 1945. április közepéig. Mikor már jöttek az orosz csapatok, nagy csoportokban elengedtek bennünket:”Menjetek Prága felé, hazafelé!”

Megmutatták, hogy merre menjünk, és adtak egy napra való élelmet is. Jobban mondva jegyet, és ahol volt járási székhely, mert a németeknek mindenütt volt raktára, kaptunk harminc főre élelmet, és mellé adták a következő napi jegyet. Akármerre megyünk, arra a jegyre kapunk élelmet.

Úgy alakult a helyzet, hogy éppen május nyolcadikán értünk Prágába. Még este el is mentünk egy moziba. Ingyen bementünk, és megnéztünk egy filmet. De mire vége lett az előadásnak, akkor már annyi partizán vette körül az épületet, hogy amint kijöttünk, mindjárt sorakoztattak bennünket, és bekísértek egy laktanyába.

Közben láttuk, hogy a német alakulatok, mint az őrültek rohantak keresztül a városon. Bajorország felé igyekeztek, mert aki kinek szerencséje volt, az angolok fogságába került.

A lényeg az, hogy minket bekísértek egy laktanyába. Másnap reggel átadtak bennünket az oroszoknak, akik aztán bekísértek bennünket Brünóba. A város előtt volt egy nagy legelő. Ott mindenünket le kellett vetni, és még a batyuinkat is elvették. Le köllött vetkőzni meztelenre, és ott voltak a borbélyok, akik nyírógéppel, borotvával mindenkit kopaszra nyírtak. Aztán úgy meztelenül bementünk egy kastélykertbe. A csomagjaink ott maradtak, soha nem láttuk őket.

Olyan szerencsés időjárás köszöntött be, hogy napokig esett az eső, ami május tizenötödike és húszadika között lehetett. Hatalmas platánfák alatt ácsorogtunk pucéran és csuromvizesen.  Annyian voltunk ott a kertben, hogy jóformán még leülni sem tudtunk. Amikor vége lett az esős napoknak, megnyílt az egyik épület ajtaja. Az tele volt német, orosz katonaruhákkal, de használtakkal. Ekkor megkaptuk a zubbonyt, a nadrágot, a szerencsésebbeknek még gatya, esetleg ing is jutott. Bakancsokat is adtak, de volt olyan köztük, amelyiknek talpa sem volt.

Aztán elindítottak bennünket az oroszok kelet felé, az igazi fogságba. Egyfolytában mentünk Érsekújvár felé. Ott kaptunk egy vonatot, aminek a vagonjaiba ötvenesével rakták be az embereket. Aztán Budapesten és Brassón keresztül kivittek bennünket Romániába, Tekucsiba. Egy hatalmas gyűjtőtáborba kerültünk. Aztán Konstancában hajókra pakoltak bennünket, körülbelül öt-hatezer embert. Egyenesen Örményországba, Batumiba vittek bennünket. Ott kiszálltunk, aztán újra vasúton átvittek bennünket az azerbajdzsáni köztársaságba, Bakutól negyven kilométerre. Szungaid annak a helységnek a neve, ahol eltöltöttünk három hosszú évet.

A többi fogolytáborhoz képest a mienk még jó hely volt. Megkaptuk a napi két deci levesünket, a hetven deka kenyerünket és az öt cigarettánkat. S különösebben nem bántottak bennünket. Először lekerítettük egy hatalma gyárépület helyét, és utána kezdtük el építeni. Hatalmas gyárat martinkemencével.

1948 júniusában engedtek haza bennünket, akik olyan 17-20 évesek lehettünk. Előzőleg már a betegeket, az első osztályú betegeket, akik éppen csak éltek a főd fölött, elengedték. Nagy szerencse volt, ha ezek közül valaki életben maradt. Ha valakinek hasmenése volt vagy vérhasban szenvedett, annak gyógyszer nem akadt. Csak hipermangán egyedül, azt adták mindenre.

Úgy hogy naponta megtelt az a kis lovas kocsi húsz-harminc hullával. Azokat reggelente szállították ki a tengerpartra. A másodosztályú betegek minden nap mentek ki oda sírt ásni.

Azt hallottam, hogy magyarok is mentek ki, mert kétezer német és ezer magyar volt abban a táborban. Csak belerakták a hullákat a gödörbe, aztán leöntötték mésszel. Aztán ha nem volt annyi hulla egyszerre, akkor csak vékonyan megterítették földdel, és a másnapi szállítmányt rápakolták egészen addig, amíg fél méterre nem lett a földszinttől. S akkor temették el őket egészen.

Nagyon sokan ottmaradtak. Egy olyan fiú is, aki két nappal az indulásunk előtt halt meg.

                                                                                      Somogyi Lajos, Zalaegerszeg – Kecel

 

                                                                        

 

Nagy Lajos kirándulása 1934-ben, meginvitálva egy írókongresszusra, a Szovjetunióba.

 

                                          Koldusok, elhagyott gyerekek, részegek

 

              Elfáradtam. Hazamegyek, illetve L. J. kísér, mert egyedül nem találnék haza. Olyan komplikált ez a város, hogy a tájékozódási képességem teljesen megbénult. Amíg Bécsben egy-két nap alatt el tudtam igazodni, addig itt teljesen tehetetlennek érzem magam.

Ha magamra hagynak, kérdezősködni sem tudnék, mert egy kukkot sem tudok oroszul. És már érzem, hogy ehhez a nyelvhez földsüket vagyok. Olvasni sem tudok.

Az esti forgalom is nagy. A város világítása pazar. Egy autó majdnem elütött. Hangosan káromkodok, de a fölszabadult proletár rám sem hederít. Koldust látok, elhagyott gyerekeket látok, tántorgó részegeket látok. Kérdezősködésemre magyarázat következik, mégpedig hivatalos szellemben.

Aki koldul, az azért koldul, mert nem akar dolgozni; az elhagyott gyerekek számára vannak menhelyek, akik így koldulnak, azok elszöktek onnan; az alkoholizmus ellen nem akarnak büntetéseket alkalmazni, eredményt az új generáció nevelésétől várnak.

A következő napon a fő programdélben elmegyünk az egyik állami könyvkiadóhoz, ahol megismerkedünk néhány orosz íróval. Előbb azonban sétáltunk egyet. Szörnyű koldusokat láttam. Egy vakot, aki rongyos volt, s maga előtt tartva egy csészét, kért könyöradományt. Egy öreget, több maszatos, rongyos gyereket. Én adtam mindegyiknek, kísérőm megrótt, helytelenítette, hogy adok vitába kezdtünk. Azt az elvet, hogy koldusnak nem kell adni, már hazulról ismerem. Otthon azonban a rideg önzés és szadisztikus különféle tételekkel födi magát. Az egyik jól ismert tétel: a társadalom kötelessége, hogy eltartsa őket! Ez azonban nyilván csak a kapitalista országokban érvénye.

Vajon miért nem kell, nem szabad itt adni a koldusnak?

Hát először: először a koldus volt burzsoá, volt kulák, kuláknak a fia, másodszor a koldus itt dolgozhatna, de nem akar dolgozni, harmadszor öregnek, elhagyott gyermeknek, vaknak a számára intézetek állnak rendelkezésre, s hazaszöktek az intézetekből. Így.

Tehát higgyem el, hogy az a törődött vak, kezében a csészével, megszökött a jó meleg – illetve most jó hűs - intézetből? Egyelőre nem tehetek mást, mint hogy kételkedek a felvilágosítás helyességében. De meg azt a gondolkodást sem tudom megemészteni, hogy: a kuláktól ugyan elvettük a földjét, s őt magát a kollektívába nem vettük be, azért most, koldusbotra jutott, ne adjunk neki tíz kopeket sem.

No meg azután: osztályellenség! Ott áll a fal mellett egy negyvenéves asszony, a karján csecsemő, mellette három kisgyerek. A csecsemő is osztályellenség? Nem jobb, ha én mégiscsak adok annak a csecsemőnek, illetve adok az anyjának a csecsemő számára? Hátha a csecsemő megmarad, egészségben felnő és majd mérnök, orvos, feltaláló, sőt esetleg vasmunkás lesz belőle.

Hallok ugyan különös történeteket szabotáló mérnökökről, kulákokról, mindenáron koldulni akaró, a szabad kolduláshoz ragaszkodó fiatalokról – s ezek is megdöbbentenek. Nem az osztályharcot látom, hanem embernek az ember ellen való szörnyű küzdelmét. Egy mérnök, állítólag szabotálási céllal, felépített egy hétemeletes házat, s elfelejtett beléje klozetokat építeni. Egy kulákcsalád, hogy ne kelljen gabonát szolgáltatnia, éhezett, de úgy éhezett,  az államnak, éhezett, de úgy éhezett, hogy két gyermeke meg is halt – s akkor az ötéves kislány elárulta, hogy sok gabonájuk van elrejtve. Hogy egy kulák házaspár, tüntetésből, a saját kisgyerekét megölte, a gyereket megfőzték és megették. Hihetetlen!

 

                                                               A Parasztbiblia

                                                                  

Kedves Nagy Lajos, az volt a hihetetlen, hogy Lenin-Sztálin igájában az emberekből kioperálták a lelkiismeretet, amelynek föltámadását, Krisztus urunk nyomán, így mesélt el egy lelkiismerettel bíró emberi lény a Parasztbibliában:

 

                                                        Az irgalmas szamaritánus

 

Az irgalmas szamaritánust szent Lukács evangélista írta le, mert ő is szamáriai volt, orvos volt, de szamáriai volt az is. Ez példabeszéd volt. Krisztus Urunk elmondta, hogy az egyik ifjú azt kérdezte:

„Mit kell tenni, hogy az örök életre jussunk?”

Krisztus urunk azt mondta neki:

„Tartsd meg a parancsolatokat!”

Azt kérdezte:

„Mik azok a parancsolatok?”

„Kövesd Uradat, Istenedet és szeresd felebarátodat, mint magadat!”

És magyarázta, hogy hát hogyan kell szeretni a felebarátot. Akkor elmondta neki Krisztus Urunk:

Egy ember Jeruzsálemből Jerikóba indult, éjjel ment, és útközben rablók kezébe került. Azok kirabolták, félholtra verték és otthagyták. Arra ment egy zsidó pap, elment mellette, arra ment egy lévita, olyan zsidó papsegéd, az is elment mellette. Akkor jött egy szamaritánus szamáron, mert Szamária a Zsidóország szomszédságában volt egy állam, pogány állam. Ez a Lukács evangélista szamáriai volt. Pogányból lett aztán evangélista meg apostol. Orvos volt.

Aztán a szamáriai hozzá ment, még élt, és bekötötte a sebeit. Olajat öntött rá, meg bort, aztán a szamárra föltette, visszavitte a faluba, és ott a szállodásnak adott nem tudom mennyi pénzt, hogy viselje gondját. Azt mondta neki:

„Hogyha azon felül, amit adtam, költesz rá, majd ha visszajövök, megadom.”

És otthagyta.

Azt kérdi Krisztus Urunk:

„Ki volt annak az embernek a felebarátja, aki a rablók kezére jutott?”

Azt mondja az ifjú:

„Az, aki irgalmasságot cselekedett vele.”

Azt mondja Jézus:

„Menj, és te is hasonlóképpen cselekedjél, akkor leszel tökéletes.”

 

 

                                                  László Gyula társaságában

 

 

Töltsünk néhány percet László Gyula bácsi társaságában! Nem bánják meg!

 

„Mindössze egyszer szorítottam kezet a könnyező szemű Juhász Gyulával, amikor bemutatkoztam neki. Emlékezetes este volt a Zeneakadémián. Elmondom, mert át akarom adni ennek az estének az emlékét. Móricz Zsigmond 50. születésnapját ünnepeltük a Zeneakadémia Nagytermében. Zsúfolásig tele volt a terem, Szabó Dezső köszöntötte a Mestert.

Bejött a színpadra, mélyen meghajolt az üres baloldali díszpáholy előtt, és azt mondta: mély tisztelettel köszöntöm Magyarország főméltóságú kormányzóját mai ünnepi estünkön, aztán hajolt meg az ugyancsak üres másik díszpáholy előtt is, s köszöntötte a magyar kormány tagjait, akik eljöttek a magyarság nagy írójának köszöntésére. Óriási tapsvihar rázta meg a termet e vakmerő tisztelgésért. Nos, beszéde után a művészszobába mentem én is, és ott mutatkoztam be Juhász Gyulának. Félelmetes este volt, a magyar szellem nagy találkozója, amelyen nem jelentek meg a magyar állam hivatalos vezetői.

Nemrégen ott voltam a szárszói találkozó 50. évfordulóját ünneplő találkozón, mivel hogy én vagyok az egykoron felkért előadók utolsó, még élő tagja. De mivel nem állhatom meg, hogy ne fűszerezzem a humor attikai sójával beszámolómat,, elmondtam nekik Kodolányi János barátommal való beszélgetésünket, amiben, sajnos, nagyon keserű a humor.

Tudvalevő, hogy 1945 előtt a népi írók valamennyien forradalmárok voltak, beleértve magamat is. Nos, ’45 után egyszer meglátogattam János barátomat, s hosszan elbeszélgettünk, hogy bizony nem ezt vártuk, nem ezért küzdöttünk. Erre mondta el Kodolányi, hogy „úgy jártunk, Gyuszikám, mint az öreg ezredes.”

Hát az hogy járt? – kérdeztem.

Úgy járt, hogy vén korára elvett egy gyönyörű szép fiatal leánykát. Kilenc hónap múlva komolyan felállt a tiszti vacsorán, és ünnepélyesem bejelentette, hogy fia született. Nagy ováció, éljenzés, taps, de ennek elültével a fiatal tisztek között suttogás támadt, egymásra kacsintgatva pusmogtak.

Ezt észrevette a vén ezredes is, ismét felállt, pohárral a kezében. Csend lett, ő pedig megszólalt:

Uraim, önök valamennyien tévednek – a gyermek néger!”Hát így jártunk vagy negyven évig.

 

                                                                          +

 

Ugyancsak szárszón történt, hogy egyik este sétáltunk Sinka Pistával. Szó szerint emlékszem egyik mondatára:

„Gyuszikám, egyetlen verssorom többet ér, mint ez a sok beszéd.” Ez sem anekdota, hanem megtörtént emlék.

 

                                                                          +

 

Nem tudom, hogy a következőt kitől hallottam, az bizonyos, hogy nem az én leleményem. A személyek költöttek, és sokszor meséltem papoknak, szerzeteseknek, mert semmiképpen nem bántja senki vallásos érzését.

Tehát: Szabó Gazsi, székelyudvarhelyi főlevéltáros / költött név / Rómát látogatta, majd felült a hazafelé tartó vonatra. Vele szemben egy csíksomlyói ferences barát nagy áhítattal morzsolgatta a rózsafüzérét. Szabó Gazsinak beszélhetnékje támadt:

Hagyja már, atyám, ezt a morzsolást, inkább beszélgessünk el Rómáról!

Jaj, ne tessék zavarni, láttam a Szentatyát, s ezt az emlékemet szeretném megőrizni híveim számára.

No, hát akkor hallgasson meg, mert ültem a pápával, mint most magával, atyám!

Jaj, tessék elmondani! – ugrott be a ferences atya, hogy egy magyar ember magánkihallgatáson volt a Szentatyánál.

Nos, hát nem volt az magánkihallgatás, de mondom,úgy beszélgettünk, mint én most magával.

Jaj, tessék részletesen elmondani!

Nos, hát úgy volt, hogy hallottam, hogy a Vatikáni Múzeumban – no, hogy mondjam, hát tudja, igaz, hogy márványból, de sok pucér fehérnép szobrát lehet látni., s elmentem, hadd gyönyörködjek bennük.. Mentem képtár felé, az utca üres volt, de tudja-e tisztelendő atyám, nekem olyan természetem van, hogy ha valaki néz reám az utcán, mindjárt odafordulok, hogy mit akar. Hát ahogy megyek az üres utcán, valaki erősen néz reám. Megállok, senki. Megyek tovább, de csak érzem magamon valaki tekintetét. Megállok, de sehol senki: de mégis, a II. emeleti ablakból egy nyiszlett papocska áthatóan néz engem. Én is őt, s egyszer csak megszólal:

Tán nem te vagy az, Gazsi?

Én igen, de te ki?

Hát a római pápa. Nem emlékszel, egy padban ültünk az elemiben?

Igaz, a’. Hát jól felvitte az Isten a dolgodat.

Gyere mán fel, hadd beszélgessünk a régi időkről.

Menni mennék, de nem találok fel.

Igaz is, no majd leküldök érted három pókhasút nagy veres övvel, azok felkísérnek.

No, valóban, nemsokára nyílik a nagy bronzkapu, s három vörös övű jön nagy hajlongással, s kísérnek. De tudja-e, atyám, úgy kellett vigyáznom, mert a márványpadló olyan simára volt fényesítve, nehogy lehuppanjak az északi felemre. Megyünk, az ajtók egymás után nyílnak előttünk, s egyszer csak megszólalnak, ya következő már a Szentatya dolgozószobája.

Jaj, tessék minden apróságot pontosan elmondani, hadd adjam tovább a híveimnek, hogy egy magyar ember közvetlenül mit beszélt a pápával.

No, mondom én, ne féljen! Hát egy nagy kétszárnyú bronzajtó megnyílt, én beléptem, a pápa ott ült íróasztala mellett, s ahogy meglátott, felkelt, hozzám jött s megölelt.”

Megölelte a Szentatya?

Meg hát, hiszen mondtam, hogy padtársak voltunk az elemiben

Szervusz, Gazsi!

Szervusz – mondtam én is

Hogy vagy, én jól, s te?

Én is.

Gyermeked van-e, Gazsi?

Van három, s neked?

Ajkára tette ujját:

Hát tudod, én vagyok a római pápa.

Jaj, igaz, majd megfeledkeztem.

No, egy kis papramorgót!

Szívesen.

Így iddogáltunk, mire azt mondta:

Ebédre itt maradsz!

Én szívesen.

Ne tessék mondani, együtt ebédelt a szentatyával?

De hát mondtam, hogy osztálytársak, sőt padtársak voltunk, régi barátok.

No, azzal odaszólt az egyik veres hasúnak:

Vágjatok malacot, és süssétek ki, hogy jó ropogós legyen a bőre, azt szereti a Gazsi.!

No, de ebédig mit csináljunk?

Menjünk kuglizni! – mondta a pápa

Jó, mehetünk. De érti-e tisztelendő úr, a pálya aranyból volt, a kuglik gyémántból, a golyók valami patiából vagy platinából, a fene tudja.

No, tiéd az első dobás. Pacelli, eriggy állítani! – szólt oda egy vékonydongájú bíborosnak. No, kezdd el, Gazsi!

Én el – megpöktem a markomat, úgy dobtam kilencet, hogy csak úgy freccsent. A pápa is készülődött, hármat dobott. Mondtam is, hagyjuk abba, nem tudsz te tekézni. De nem csak menjünk háromig. No jó. Én megint kilencet, az egyik bábu felpattant, úgy kellett Pacellinek elugrani, de még így is kapott egyet a combjára. No megint a pápa. Egyet dobott.

Hagyjuk abba – mondta -, nem tudsz te kuglizni!

Nem, nem, gyerünk háromig!

No, én megint kilencet. Őszentsége feltűrte a karingét!

Feltűrte? – kérdezte az ámuló ferences.

Úgy bizony, s ő is megpökte a markát, nekiveselkedett, és a golyó gellert kapott, nekiütődött a korlátnak, erre a pápa:

Hej, az Anyád..!

Ezt már nem hiszem, kérem – mondta megbotránkozva a szerzetes.

 

                                                         Székely életkép

 

No, hát legyen ennyi elég, de az ember úgy van, hogy ha egyszer belejön, nem tudja abbahagyni. Úgyhogy elmondok még egyet. Bár egy másik nagyon kikívánkozik belőlem. Ez úgy lebeg Tamási Áron meg köztem, mint a Mohamed koporsója, merthogy Áron azt mondta, tőlem hallotta, én meg tudom, hogy tőle hallottam.

Úgy szól, hogy Székelyföld, téli csikorgó hideg, korcsma, pipafüst, az emberek kucsmában ülnek, és futuckóból /olyan, mint a sósborszeszes üveg, csak hosszabb a nyaka / isszák a pálinkát.

Egyszer az egyik felkel, kitántorog, beleül az autójába, s elkezd hajtani. Arra ügyel, hogy az útról ne térjen le, de bizony dülöngél egyik szélitől a másikig. Lassan halad. Egy milicista / ugyancsak székely / megállítja:

Ember, fújjon belé! – s odanyomja az alkoholszondát. Megnézi:

Ember, maga alkoholt fúj!

Miért, magának jobban tetszenék, ha a székely himnuszt fújnám?

Menjen a francba! – engedi útnak a csendőr.

Minden keserűségben megterem a humor. Na, Isten áldja az olvasót!”

 

 

                                                            GYÁSZJELENTÉS

 

              Fájdalommal és megtört karrierrel jelentik a hozzátartozó Népfront, MNDSZ, békepapság és hasonszőrú társaság, mint például a DISZ, MSZP stb, lakájok és a többi tanítvány, hogy a Nagy Tanító,

 

                                                      SZTÁLIN Istenhelyettes,

 

 zseniális hadvezér, degeneralissimus, likvidátor, diktátor, nyugalmazott postarabló, milliószoros gyilkos és ehhez hasonló cím tulajdonosa 1956. október 23-án több éves szenvedés után – nyakában több drótkötéllel – este 10 órakor a magyarországi moszkoviták sajnálatára ledőlt oda, ahová való volt: a szemétbe.

             Tetemét két traktor húzta ki ünnepélyes menetben a Nagykörútra, ahol a megtört szívvel gyászoló gyülekezet kalapáccsal, csákánnyal és egyéb kegyeleti tárggyal adózott a nagy férfiúnak.

              Dicstelen tetemét a MÉH kriptájában helyezik örök nyugalomra.

 

                                                                     A gyászoló család nevében hű fia: Matyi

 

              Gyászolják még: Gerő. Bata, Hegedűs, Apró, Marosán, Farkas / atya és fia / és több hasonló „nagyság”.

              A részvéttáviratok mellőzését kérjük, mert nem akarjuk, hogy a világ továbbra is röhögjön rajtunk.

                                                                     Hé! Tanxi!

 

Az oroszok újra visszajöttek, és novemberben úgy jártak le-föl Budapest utcáin, hogy gyötrelem volt nézni. Ha jól emlékszem Királyhegyi Pálról beszélték, hogy akkoriban kiállt az Andrássy út szélére, és mivel sietős volt az útja, magához intette az egyiket:

Hé! Tanxi!

                                                          Ébredj föl, riadó!

 

„Ébredj föl, riadó!

Megyek, hát lövöldözés, ágyúdörgés, dübörgés Pécs felől.

Mi van, mi van?

Hát az oroszok ránk törtek.

Minden vezetőt azonnal összehívtunk, tanácskoztunk, hogy most mi legyen? Az oroszok megtámadták Pécset, valószínű, hogy ide is jönnek. Kilenc óra felé följött egy harckocsi, T 34-es. Megállt a bánya előtt, a motorja működött, járt. Akkor az egyik orosz katona kidugta a fejét, és szétnézett, aztán visszafordultak. Dél felé sorban jött  tizenkét harckocsi is, hatalmas robajjal.

Láttuk, hogy nincs értelme a harcnak, mert mindent szétlőnek, ha ellenállásba ütköznek. Akkor beszéltük meg, hogy kimegyünk az erdőbe, a Mecsekre. Ott beszéljük meg a többiekkel, hogy mit lehet csinálni.

Ott aztán találkoztunk a többiekkel. Három és fél ezren jöttünk össze: katonák, diákok, bányászok, akik hazafinak érezték magukat. Azt tudtuk, hogy egyetlen parancsnok van, a Gazda, aki összefogja az egészet. A gazda orvos volt, katonatiszt a Horthy seregben. Jó katonás tartása volt, jól gondolkodott, mindenki elfogadta parancsnoknak. Én is kaptam fedőnevet, az én nevem Bableves volt. Egy raj jutott nekem, az Ottó-szakaszhoz tartoztam nyolc emberrel, és ennek a nyolc embernek a munkájáért feleltem. Komolyan oda kellett figyelni, hogy mind megmaradjon közülük. Sajnos, egy meghalt, megsebesült.

Az oroszok észrevették, hogy hová menekültünk, és abban a pillanatban megtámadtak bennünket. A Százlépcsőnél kezdték. Ott próbálkoztak feljönni, de ott is kapták a legnagyobb csapást. Meghalt a parancsnokuk is, Korgyusin alezredes. Négy tankot tettünk harcképtelenné benzines palackokkal, ott égtek. Hányan voltak, hányan haltak meg, ki tudja?

Tizenkét napot bírtam ki a Mecsekben. Az erdőt ránk gyújtották, a civilekkel együtt oltottuk. Szerencsénk volt, a Jóisten is úgy akarta, hogy esős idő volt, nem gyulladt meg a Mecsek, csak itt-ott égett. Élelmünk volt, mert vadat lőttünk, a civilekkel közösen sütöttünk kenyeret.

14-én a parancsnokság úgy határozott, hogy a pécsváradi rendőrőrsöt el kell foglalni. És onnan, ami lőszer, és gépkocsi van, azt el kell hozni. A rajommal mentem biztosítani. Ott ütköztem az orosz harckocsikkal, mert jöttek. Az Ottó szakasza meg a rendőrséggel ütközött meg. Éppen bevonult egy - egy kocsi rendőr, és azok tüzet nyitottak.     A bajtársam, Ottó, halálos lövést kapott.

Harminchat község volt a Mecsekben. Amit vártunk nyugatról, a beígért ejtőernyős segítség, nem jött. Úgy határoztunk a gazdával, hogy abbahagyjuk a harcot. Abbahagyjuk, és külföldre szökünk.

Akkor én azt mondtam, hogy mivel nős vagyok, családom volt meg négy testvérem, én maradok. Másodmagammal, egy odavaló társam lakására mentünk.      Megmosakodtunk, gyógyszert kaptunk, meleg teát forralt borral az édesanyjától. Akkor én onnan gyalogszerrel hazamentem Bácsbokodra.

A pisztolyt, amit elvettem a főmérnöktől, mindig magammal vittem. Bácsbokodon a pisztolyt leadtam a rendőrségnek, hogy legyen alibim. Pár szóval kikérdeztek, és mondták, hogy nincsen semmi hiba, mehetek.

De nem úsztam meg. 57. február 3-án elkaptak a pufajkások. Egy színdarabot játszottunk, onnan vittek el, a anélkül, hogy meghallgattak volna, kihallgattak volna, bevittek a rendőrségre. A kapuban mindjárt agyonvertek, már nem is tudtam bemenni. Heten támadtak rám, nem tudtam sokáig védekezni. Eszméletlenül vittek el Pécsre.

Pécsett már nem ütöttek, mert nem volt rajtam mit. A gerincem odavolt. Szétrúgták a lábam, a fogaimat kirugdosták. Olyan voltam, mint egy élő halott. Pécsett tartottak két és fél hónapig. Terhelő vallomást rám különösebbet nem tudtak rám mondani, az nem volt titok, hogy nemzetőr voltam.

Arról meg nem beszéltem, hogy a Mecsekben jártam. Aztán, amikor egy kicsit helyrejöttem, elengedtek. Hanem, amikor jött március 15-e, engem mindig elvittek. Egy-két napra bevittek, mert azt mondták, hogy közbiztonsági őrizet, mert azért mégsem bíztak egy nemzetőrben.

Aztán a felsőszentiványi malomban lettem főgépész. A harmadik hónapban rájöttek, és odatelefonáltak a tanácselnöknek, megmondták, hogy ezt az embert el kell küldeni, mert ellenforradalmár. Aztán földönfutó lettem. Összesem harminckét munkahelyem volt. Ahol rájöttek, hogy ellenforradalmár voltam, elbocsátottak. / Pálfy Gyula, Kapoly /

 

                                                             A „bátrak” bosszúja

 

Nem tudom megmondani, hogy hányadikán, éjjel tizenkét órakor jöttek értem. Nagy dörömbölés. Fölébredek, kinyitom az ajtót, egy hatalmas pofont kaptam. Ez volt a köszöntés:

Te piszkos csirkefogó!

Elég az hozzá, hogy házkutatás. Egy ilyen Csepel kocsi jött értem, keresztbe padok voltak tele ávóssal, ilyen pufajkásokkal. Levittek a kocsira. Azt mondja az ávós:

Te piszkos csirkefogó! Te piszkos csibész! – és így két újjal bökött a szemem felé.

Majdnem kiszúrta a szemem. Akkor bevittek a Nádor térre. Reggel öt óráig ütöttek-vertek. Jegyzőkönyvet írattak alá velem Egy főhadnagy volt, aki kihallgatott, aki ütött-vágott ilyen összevarrt szíjjal. Ilyen vastag szíj volt összevarva, és avval püfölt engemet!

Te ott voltál  29-én a Köztársaság téren egy szőke nővel!

Mondom:

Én nem voltam.

Elég az ahhoz, hogy nem tudtak rám bizonyítani semmit, átadtak a rendőrségnek. Kaptam három hónap börtönt, de fölfüggesztettek. / Mikulás Imre, Budapest /

 

                                                           „Márciusban újra kezdjük!”

 

1957. március 13-án engem is begyűjtöttek. Folyton csak azt kérdezték, hogy hány ávóst öltem meg? Folyton az ávósokat kérdezték. Éjjel fél tizenegytől hajnali háromig vertek. Az alatt az idő  többször elájultam. Akkor föllocsoltak. Hét ilyen pofozó legény, egyik megütött, nekiestem a másiknak, az visszaütött, mint a labdát, közben megrúgták a nyakcsigolyámat, a kisagyamat, úgy összeverték, hogy három nap múlva még nem láttam a jobb szememmel. A bal szemem is be volt ragadva. Feküdtem egy fapriccsen, és próbáltam úgy elhelyezkedni, hogy ne fájjon annyira a sérülés. /Elek Mihály, Budapest /

 

                                                                 Mi a különbség?

 

Két magyar beszélget:

Tudod-e, pajtás,mi a különbség Rákosi meg Kádár kötött?

Hát, nem sok. Szerinted?

Rákosinak két Farkasa volt, Kádárnak meg csak apró dögei vannak.

/ Utalás Apró Antalra és Dögei Imrére. /

 

                                                             A Kádár - rendszer

 

A Kádár-korszakban számtalanszor elhangzott a vád: a forradalom meg akarta fosztani hatalmától a munkásosztályt. Közlöm az utókorral, hogy a hatalom öt ember kezében volt, és az akaratukat végrehajtó ÁVH-nál.

Nagyon találó volt a korabeli mondás, amely szerint a szocializmus egyenlő a munkásosztály önuralmával. A munkások álltak ellent legtovább a társadalom mocsarából kinövő Kádár-rendszernek és pufajkásainak.

Maga a szocializmus nem lett volna népszerűtlen, de a végrehajtás módja minden józan ember undorított. Olyan emberek akarták ránk erőltetni, akik csak a sztálini példát ismerték, és ezért ugyanabba az öntőformába akarták belekényszeríteni Magyarországot is. Hazaárulókká váltak.

Ha győzhetett volna a forradalom, mint ahogy nem győzhetett Rákóczi idején, Kossuth szabadságharcában, egészen más világ lenne itt. Nem élnének a magyarok a saját hazájukban is örök kisebbségben, gazdaságilag, lelkileg megnyomorítva.

 

 

                                                                 1958. VI. 17.

 

 

Amikor Nagy Imre és társai kivégzésének hírét közzéteszik, Lengyel József a Szibériát is megjárt, és a tanulságokat most már józan fővel levonva, de kommunista szemüvegen át imígyen fakad ki, és meglepően indulatosan: indulatosan:

Na, szép és olcsó örömünnepet szereztek minden kül-és belföldi fasisztának. Tisztességes, nyugodt, bizakodó embereket dobtak meg: homokszákkal a nyakszirten.

Ki akarta ezt? Kinek lesz ebből haszna? Minek? Ki ellen? Miért? Őrület! A szocializmus ügyének ellenségeket szereztek, barátot egyet sem. Micsoda pokolian ravasz ellenség teszi tönkre a békességet és a bizalmat, mely már nagy nehezen helyreállt. Micsoda pokoli ravaszság mocskolt itt vérrel kezeket, melyek eddig tiszták voltak. / Kádár /

Kedves L. J.! Ha Kádár János kezeire gondol, súlyosan téved. Úgy látszik három év Magyarországon nem volt elég ahhoz, hogy pótolja a történelmi tények megismerését.

K. J. nem volt tiszta kezű azóta, hogy a Moszkvából hazaérkezett elvtársak bábja lett. Ezeknek a vérszomjáról bizonyára már értesült.

Amikor Rákosi Rajkot áldozatnak kiszemelte, Kádár János volt az, aki a vérpadra csalta. Az tény, hogy vér nem tapadt a kezéhez, de a hóhéréhez sem, mert felakasztották.

Csak ez a magyarázata Kádár „tiszta” kezének. És ha csak a Rajk –ügyben lenne sáros! De legalább néhány tucat kegyetlenül lemészárolt és megalázott ember halálától is, akiknek már nevük sincs.

Rajk neve is csak azért forog közszájon, mert, ahogy szemtanúk említették, Kádár jelenlétében az Ön hóhérát, Sztálint éltette. Bocsánat a történelmi visszatekintésért. Hallgassa meg inkább egy tisztességes ember szavait!

Ha arra gondol, amikor a seb kitisztításáról beszélt Kádárnak, hogy a magyar fasisztákat teljesen meg kéne semmisíteni, nagyot hibázik. Ilyenek már a második világháború óta nincsenek Magyarország területén. Ha voltak is néhányan, az ÁVH végzett velük, vagya párt tagjai lettek.

Viszont, ha azt javasolta ezzel, hogy Kádárnak a régi ÁVH-t fel kellett volna számolnia. Legénységét szélnek eresztenie, és nem hagyni, hogy újra komoly pozícióhoz jussanak, ismét téved. Miután a „magához térő” Nagy Imrét nem tudta megnyerni, hatalmának fenntartásához létszükséglet volt a régi garnitúra, megszűntetve-megőrizve, megtartása és felhasználása.

Ezért Magyarország, mire a rendszerváltás eljött, egy beteg, súlyosan beteg testté vált. Ne feledje, hogy Komlós János ÁVH-s főhadnagyból vált humoristává! Piros László belügyminiszterből egy húsüzem igazgatójává. Nemcsak Nagy Imrét kellett megsemmisíteni, hanem még legalább négyszáz embert, fizikailag. Kádár több embert meggyilkoltatott, mint a „bresciai hiéna”, Haynau 1849-ben.

Akihez abban is hasonlít, hogy mindketten zabigyerekek voltak. Az egész népet pedig, jól kiszámítva és önszorgalomból, tették lelkileg tönkre. És ezt mind a régi garnitúra tagjai, vagy annak fiai és lányai, hajtották végre.

Ők jelentkeztek aztán óriási nyugati támogatással SZDSZ-ként a rendszerváltáskor, és Önhöz hasonlóan minden politikai ellenfelüket fasiszta jelzővel illették.

 

                                                             Damjanich János imája

 

Ima kivégeztetésem előtt, 1849. október 5-ről 6-ra virradóra.

 

              Mindenség ura! Hozzád fohászkodom! Te erősítettél engem a nőmtől való elválás borzasztó óráiban, adj erőt továbbra is, hogy a kemény próbát: a becstelen, gyalázatos halált erősen és férfiasan állhassam ki. Hallgasd meg, ó, Legfőbb jó, vágyteli kérésemet! Te vezettél, atyám, a csatákban és ütközetekben – Te engedted, hogy azokat kiállhassam, és a Te védelmező karod segített némely kétes küzdelemből sértetlenül kilábalni – dicsértessék a Te neved mindörökké!

Oltalmazd meg, mindenható, az én különben is szerencsétlen hazámat a további veszedelemtől! Hajlítsd az uralkodó szívét kegyességre a hátramaradó bajtársak iránt, és vezéreld akaratát a népek javára! Adj erőt, ó, atyám, az én szegény emiliámnak hogy beválthassa nékem adott ígéretét: hogy sorsát hitének erejével fogja elviselni.

Áldd meg Aradot! Álld meg a szegény, szerencsétlenségbe süllyedt Magyarországot! Te ismered, ó, Uram az én szívemet, és egyetlen lépésem sem ismeretlen elötted: azok szerint ítélj fölöttem kegyesen, s engedj a túlvilágon kegyes fogadtatást találnom. Ámen.

Damjanich

 

                                                                    Kollonics érsek

 

 

Az ifjú Lipót császárnak a török kiűzése után annyira kezében volt a magyar nemzet, mint elődeinek soha. Magyarországon a legelső főurak állták körül a trónt. Ahelyett, hogy magához emelte volna, eltaszította magától a magyart. Szabad kezet adott tanácsosainak, köztük Lobkovitznak, akinek ez volt a jelmondata:”Faciam Hungariam germanam, pauperum et catholocam.” Ehhez hasonlóan fogalmazott Kollonics érsek is.

Hasztalan volt a magyar tanácsosok minden előterjesztése, minden szabadság, minden jólét elpusztítása volt célul kitűzve.Az ország legfőbb méltóságai kénytelenek voltak a végső eszközhöz folyamodni. Zrínyi Péter, Frangepán Ferenc, Nádasdy Ferenc, I. Rákóczi Ferenc Wesselényi Ferenc, maga az ország nádora kénytelen volt összeesküvést szőni a nemt megsemmisítésére törekvő császár ellen. A vezetőjük maga a nádor volt. Ő mozgatta a szálakat.

Ekkor egy váratlan betegség ágyba döntötte a mozgalom fejét, Wesselényit. A halállal szemköz megtört a nagy jellem Gyóntatóját hívatta, de a felesége, az egykori Murányi Vénusz, nem hagyta őt gyóntatójával magára. Ott maradt, s amikor a gyóntatója erőszakolni kezdte a halállal küzdő nagy embert, hogy vallja meg legfőbb bűnét: Nem forraltak-e összeesküvést a császár ellen? Akkor a feleség előlépett, és a következő szavakkal avatkozott közbe:” A bűneidet gyónd meg! De a hazaszeretet erény! Az Isten előtt is az! Amit abban tettél, azért nem kell abszolúció!”

Éjféltájban a szenvedőnek rémlátásai voltak, íróeszközöket kért, és elkezdett levelet írni a császárnak. Szécsi Mária kiragadta kezéből azt a levelet, és nem engedte neki befejezni. Amikor a lélekharang megcsendült fölötte, a pap még egyszer vissza akar hozzá jönni, de az ajtót zárva találta. Mária nem bocsátotta őt előbb a haldoklóhoz, csak mikor eszméletén kívül volt, s így a nagy titok el lett temetve. Sajnos csak egy rövid időre!

Aztán megkezdődött a pallos uralma. Nádasdyt, Frangepánt, Zrínyit lefejezték, de I Rákóczi Ferencet a nagyanyja hatalmas váltságdíj fejében megmentette a haláltól. A rövidesen lesújtó természetes halált már nem lehetett pénzen megváltani.  Rövidesen elhunyt, de megmaradt a fia!

A magyar szabadság Munkács várába szorult vissza. De az a vár Zrínyi Ilona kezében volt, aki a lefejezett Zrínyi Péternek volt a lánya, és akit rövidesen feleségül vett a délceg Thököly Imre. A várban őrizték a kisgyerek II. Rákóczi Ferencet, aki a magyarság eljövendő, kétségbeesett harcának vezetője lett. Addig, amíg ennek nem jön el az ideje, Thököly Imre tanítja móresre a németeket. Elfoglalja Felső-Magyarországot, és „pro libertate et justitia” köriratot veretett a pénzeire. A hazáért és az igazságért!

Ennek, ha kellett, a magyar pórnép / Hunyadi János idején /, ha kellett, a főnemesség, végül a köznemesség lett a zászlóvivője.  Majd ötvenhatban munkások, diákok és a felnőtt értelmiség összefogásából egy újabb kísérlet.

 

Ezt a történelmi eseményt azért kellett felidézni, hogy lássuk, nincs olyan kilátástalan helyzet, amelyből nem lehetett ezt az országot kimenteni. Csak bátor, önfeláldozó női és férfiszívek kellettek hozzá!

 

                                                          Zrínyi halála /részlet /

 

Avagy a Végzet a magyarnak nem irgalmaz:

Mert szebb lelkű, mint más népek, jaj neki!

S e tündértől lett fényholdas szarvast

Lassan gyötörve elvérezteti?

                                                                                                                          Jánosy István

 

                                                          Irány a téeszekbe!

 

Amikor már ezreket elhurcoltak és százakat fölakasztottak, úgy gondolták, hogy eléggé meg van félemlítve a vidéki nép, hogy a téeszekbe kényszeríthessék őket.

Durva, embertelen hajcsármunka volt, ami kemény konfliktusokhoz vezetett, mert az is csak erőszakkal és tragédiákkal folyhatott le. De ne a kínzásokat, a félelemkeltő módszereket idézzük, hanem a folyamat nyugodt és derűs oldalát:

 

                                                                          +

 

„Az egyik parasztemberhez bémennek a téesz-szervezők, és biztatják az embert, hogy lépjen be a téeszbe, ha úgy akarja, hogy jobb módban éljen és bőségben, mert a szövetkezetben igen jó az élet. Erre a parasztember kimegy, bévisz egy kancsó bort, és tölt a pohárba magának és megissza.

Kérdi:

Ugye jó borom van?

Hát honnan tudjuk, hogy milyen bora van, hát mi nem kóstoltuk.

Erre azt mondja a gazda:

Hát akkor honnan tudják, hogy a téeszben olyan jó sorsom lesz, ha maguk nem kóstolták azt?”

 

                                                                          +

 

Soha nem felejtem el, hogy apámhoz bejött négy férfi, és azt mondták, ha szépen nem írja alá, hogy belép a téeszbe, elviszik. De nagyon-nagyon sokat meg is vertek. Már itt laktunk, egyedül voltam itthon, bejött a négy férfi, aláírtam rögtön a belépési nyilatkozatot, csakhogy ne is lássam őket. / Balázs Jánosné, Bag /

Aki nem akarta aláírni a belépési nyilatkozatot, ahhoz többször visszamentek és addig nyaggatták, adddig mentek a nyakára, még a végén aláírt. Vót olyan hely, ahol az asszony azt mondta az urának:

Írd alá, csak lesz egy falat kenyerünk / öregek voltak /, ha eddig nem haltunk éhen, talán ezután se halunk éhen. / Szűcs József, Mohács /

 

                                                                          +

 

Az egyik termelőszövetkezetben megbízták a kovácsot, hogy menjen fel Pestre, és vásároljon egy traktort. A kovács fel es ment, s a pénznek a nyakára lépett, s ment haza üres kézvel s üres zsebvel. Esszehívták a taggyűlést, s ő a tagságnak jelentette, hogy a pénzt elköltötte, nem tudta megvásárolni a traktort. Erre felzúdult a tagság, s azt kiabálják, hogy:

„Fel kell akasztani! Fel kell akasztani!”

Az egyik tag akkor felszólalt, azt mondta:

„Tagtársak, elvtársak, ne akasszuk fel a kovácsot, mert kovácsunk csak egy van, s ne maradjunk kovács nélkül. Akasszuk fel inkább a bognárt, mert bognárból kettő es van. Akasszuk fel a bognárt!” / Gáspár Antal, Istensegíts /

 

                                                         Kádár János a vallás ellen

 

Maga Kádár János jelenti ki a KB ülésén 1958. június 3-án:”Meg kell érteni, hogy mi a klerikalizmus ellen tűzzel, vassal, golyószóróval és börtönnel is harcolunk.” Világos beszéd a „jó” bácsitól.

A katolikus egyház elleni támadás folytatódott. A RegnumMarianum közösség papi és világi tagjai 1961-ben állottak a vizsgálóbíró előtt.

A magyar bíróság történetében egyedülálló módon zajlott a regnumi atyák és vezetők pere. A bírósági termet – a szünetben - a regnumi közösség tagjai gazdagon felvirágozták. Amikor a bíróság tagjai újra beléptek a terembe, szinte visszahőköltek a váratlan látványtól. A bíróság elnöke a sajátos díszítést nem minősítette rendbontásnak, csupán a saját asztaláról rakta le a virágcsokrot.

Ezután behívatták a tanúkat, a fiatalokat, akiket papjaik ellen vádaskodásra akarták felhasználni. Minden belépő fiatal „jó napot”-tal köszöntötte a bíróságot, majd a vádlottak felé fordulva és meghajolva így üdvözölte őket:”Laudetur Jesus Cristus!” A bíró szerette volna megtudni, hogy ki szervezte meg ezt, de nem sikerült neki.

A per rendhagyó hangulatát fokozta, amikor a vád egyik tanúja elmondta, hogy hamis tanúzásra kényszerítették őket a kihallgatást végző tisztek. A törvénytelen eszközök hatására némelyükkel ugyan sikerült aláíratni a valótlan állításokat tartalmazó jegyzőkönyveket, de ezeket most visszavonják. Az egyik tanú feljelentette az őt vallató tisztet, mivel az a nyomozó szobában megfenyegette és leköpte őt. – „Ennek a pernek a tanúk voltak a hősei” – mondták később a regnumi atyák.

Egy fővárosi közösség valamennyire meg tudta védeni papjait, de a vidéki káplán már védtelen volt.

Brenner János Rábakézhely káplánja a felnőttekre, gyerekekre egyaránt nagy hatással volt. Az állami Egyházügyi Hivatal felszólította a püspököt, hogy helyezze el őt, mert zavart okoz a faluban. A püspök kiszállt a plébániára, de csak a káplán dicséretes magatartásáról hallott. Amikor kiderült, hogy a főpásztor nem helyezi el, az ÁEH-megbízott megjegyezte:”Lássák a következményeket!”

 

                                                        Állami Egyházügyi Hivatal

 

A karácsony előtti gyónások idején beteghez hívták késő este. Indult, a betegek szentségeivel. A közelben lakók segélykiáltást hallottak, de a korabeli közbiztonság olyan rossz volt, hogy senki nem mert a kiáltozó segítségére sietni.

Csak akkor merészkedtek oda, amikor minden elcsendesedett. Vérében találták az atyát. 24 késszúrással és koponyájának összezúzásával végeztek vele. A jelek arra utaltak, hogy a falu páttitkára szervezte a gyilkosságot.

Kenyeres János tiszavárkonyi plébános hasonló sorsra jutott. Összeverték, majd tarkón lőtték, és testét a Tiszába dobták. Mindez 1957-ben történt. / Tomka Ferenc: Halálra szántak, mégis élünk! / És a sort, több száz ártatlan áldozattal, folytatni lehetne tovább.    Borváron Tajdina Józsefet „csak” elhelyeztették, eredményes munkája jutalmául.

Az újfalusi papunkat, Gubik Mihályt még a Securitate is megverte és megalázta, mert gyógyszereket vitt az erdélyi magyaroknak a nyolcvanas években. A környezete, a „baráti köre”, pedig kifosztotta. A plébániájára befogadott erdélyi lumpenek megverték, mert szerintük nem fizette ki nekik a márka-járandóságot.

 

 

                                                           Heltai Jenő poénjaival

 

A kiváló férfiút, akit Kovács Lászlónak hívnak, és akinek nagy befolyása volt a haza sorsára, becstelen ajánlattal környékezték meg. Százezer dollárt ígértek neki, ha felemeli bölcs szavát a kettős állampolgárság ellen. A züllött, szadeszista alak, aki ezt az ajánlatot tette, kiemelte táskájából a dollárköteget, és csábító mozdulattal megkínálta vele.

A kiváló férfiú sértődötten utasította vissza:

Micsoda disznóság! Csak nem képzeli, hogy a tiszta kezem hozzányúl ehhez a mocskos pénzhez. És becsengette a titkárát:

„Kérlek, add meg ennek az úrnak a svájci bankfiókom számát!”

 

                                                                           +

 

Az országban olyan gonosz hírét költötték a miniszterelnöknek, akit Antall Józsefnek hívtak, hogy az Országház körül fenyegetően zajongott a taxisok tömege. Néhány elszánt ember már ostromolni kezdte a kaput. A miniszterelnök pedig sápadtan ült a karszékében.

Apám – tört ki a fiából a felháborodás -, te félsz? Te, aki annyi diadalmas szócsatában legyőzted már ellenségeidet! Hát mi neked a halál?

A gőgösnek mondott férfi elmosolyodott:

Balga gyermek – mondta szelíden -, hiszen, ha tudnám, hogy megölnek, nyugodtan kimennék közéjük. De attól félek, hogy kezet kell velük szorítanom.

 

                                                                          +

 

A félelmetes nagy kórházban este volt, és mindenfelé szomorú és nagy csöndesség. A folyosókon is ágyak álltak, bennük súlyos betegek.

A kórházban két istenfélő ember imádkozott.

Az egyik a kórház igazgatója volt, egy keresztény úriember, aki ájtatos fohásszal kérte az egek urát, hogy gyógyítsa meg az összes betegét, és a kórház statisztikája jobb legyen.

A másik, egy Molnár nevű egészségügy - miniszter, jelenleg halottmosó, aki arra kérte az egek urát, vegye magához az összes beteget, hogy minden halotton legalább ezer forintot keressen.

 

                                                                          +

 

Magyar Miska, az igazságtalan Trianon után, bánatában elindult világot látni. Már nagy földet bejárt, sok idegen országot, amikor erdő közepén kutat talált. És íme, a kútból gyönyörű és fenséges asszony lépett ki, szépségtől tündökölve.

Ki vagy te, gyönyörűséges teremtés? – kérdezte Magyar Miska megdöbbenve.

Nem ismersz? Én vagyok az Igazság. Most csak ismersz? Vagy sohasem találkoztál velem?

Magyar Miska a fejét rázta, és búsan mondta:

A környékünkön minden kutat megmérgeztek, és vezetéken kapjuk a vizet.

 

                                                                          +

 

 

A híres sebész megvizsgált egy kissé már öregecske, de modern hölgyet, akit Ildikó Szájacskának hívnak. Vakbélgyulladást állapított meg nála az orvos.

A vakbél, a vakbél! – mondta a sebész. – Meg fogjuk operálni, asszonyom.

Remélem tanár úr – szólt erre a hölgy előkelően -, hogy az operáció után jobban fogok kinézni.

 

                                                                          +

 

A svéd uralkodó és filigrán felesége is részt vesz a Nobel-díj átadási ceremóniáján, ahol egy internacionalista magyar írót is díjaztak.

Az előkelő hölgy szimpatikus nyugalommal figyelte a díjak kiosztását. Egyszer csak minden ereje elhagyja, a férje karjaiba ájul. Amikor magához tér megkérdezi:

Te is láttad, amit én?

Mitől bágyadtál el ilyen váratlanul, kedvesem?

Tudod, hogy én híve vagyok a női egyenjogúságnak, de ez már mégiscsak sok!

Mire gondolsz drágám?

Egy előkelő rendezvényen a magyar miniszterelnök úr felesége, a kancellár úr háta mögé bújva, titokban cigarettázott. Láttál már ilyent?!

Ezek nem urak, kedvesem, ezek csak kommunisták – felelte a bölcs férfiú.

 

                                                                          +

 

Előadás után öltözőjében ült a híres bohóc, akit Torgyán Józsefnek hívtak. A kíváncsi újságíró faggatta:

Rettenetesen fárasztó munka ez! Minden nap mulattatni a közönséget!

Vén bohóc jóságosan mosolygott:

Nem olyan veszélyes a dolog. Hébe-hóba pihenek, és magam is mulatok

Hogyan pihen? Mivel mulat?

Visszasírom az ügynök múltamat.

 

                                                                          +

 

Emesz Péter nagyon szerette Szade Szilviát. Bár sokszor becsapta és megcsalta, sehogy sem tudott elszakadni tőle.

Hogy maradhatsz ezzel a nővel? – kérdezték a barátai. – hiszen olyan gyakori becstelenséggel mocskolja be a nevedet!

Tudom – mosolygott szomorúan Emesz Péter -, de legalább a szünetekben az enyém lehet.

 

                                                                          +

 

A labdarúgó pálya fölött, s kéklő magasban egy sas röpült. A pályán egy ottfelejtett, magányos labda feküdt. A labda, akit Medgyesinek neveztek, fölkiáltott a sashoz:

„Mondd, barátom, te is csak akkor repülsz, ha fenéken rúgnak?”

 

                                                                          +

 

A sötét felhők közül ezüst fénnyel bújt elő a hold, akit Antall Józsefnek neveztek, és mosolyogva nézte a csöndes országot. De már a következő pillanatban haragos ugatást hallott, mintha összeesküdtek volna ellene, egykutyaként tele szájjal és gyűlölettel ugatták.

Miért ugattok rám ilyen gyűlölettel? – kérdezte a holdvilág panaszosan. – Hiszen sohasem bántottam közületek egyet sem.

Az egyik kutya, aki egyúttal a legbecsületesebb médiaszakember volt, mindegyik helyett megfelelt neki.

Nézz körül – mondta a holdvilágnak -, idelenn csak sötétség és büdösség van, amit magunk csináltunk. Te vagy fölöttünk az egyetlen sugárzó és tiszta valaki. És még csak meg se ugassunk?

                                                                         +

 

Az állatkerti majomketrecben rosszkedvűen gubbasztott egy sereg majom.

Mindig ilyen szomorú és kihalt volt ez az emberkert? – kérdezte egy újszülött kis majom.

Ó, dehogy! – monda az apja búsan. Még egypár évvel ezelőtt is halálra kacagtuk magunkat azon a sok ostobaságon, amivel ezek a különös emberkék a Heti Hetesben vagy a Napkeltében szórakoztatni iparkodtak bennünket. Ma már unjuk őket, és megvetésül a hátsó felünket mutogatjuk nekik.

 

                                                                          +

 

Haldoklott az emberevő krokodil, amit Rákosi Mátyásnak neveztek. A Duna partján feküdt, szomorú szemével némán nézett bele a világba, amelytől most búcsút vesz. Körülötte vidáman nyüzsögtek az állatok és az emberek.  Nem titkolt kárörömmel nézték a vergődését.

Eljött egy tanár is, és megállt a krokodil előtt.

Belerúghatnék – mondta -, bátran ugrálhatnék is rajta, és nem bántana. Tudok valamit, ami a rúgásnál is jobban fog fájni neki.

És hosszú, dicsérő beszéddel méltatni kezdte a krokodil „érdemeit”.

Aztán a dögöt elégették, hamvait egy urnába zárva őrzik még ma is. Keressék a farkasréti köztemetőben! A főbejárattól balra. Szerénységét bizonyítandó, csak R. M. van rávésve.

 

                                                                          +

 

Egy magyar paraszt az úton kígyót talált. A kígyó meg volt fagyva. A jószívű paraszt megkönyörült az állaton. Benn a melegen, mivel humánus volt, bár elsősorban liberális, a kígyó így elmélkedett:

„Ha én most szíven harapom ezt a szegény embert, mindjárt meghal. Nem, ezt nem teszem, mert ez hálátlan cselekedet lenne.”

Ezzel óvatosan kicsúszott a paraszt inge alól, és csak a lábát harapta meg:

„Így legalább, ha a lábát levágják, még megmenekülhet” – mondta a jószívű, hálás állat, és elsietett az adriai tengerpartra nyaralni.

 

                                                                          +

 

A magyar őserdőben az óriáskígyó, nevezzük Médiának, találkozik a nyúllal, akit Magyar Nézőnek hívnak.

„Nyúl!” – mondta jókedvűen. – „Kis nyúl! Szép kis nyúl! Hogy vagy? Izé, hogy voltál, kedves kis nyúl?

Azzal megölelte, játékosan meghempergette, és tetőtől talpig benyálazta.

A nyúl megszédült a kitűntető fogadtatástól.

„Csak azt szeretném tudni – sóhajtotta, miközben lefelé csúszott az óriáskígyó torkán -, igazán szeret engem ez az állat, vagy csak hízeleg nekem?”

 

                                                                          +

 

A régi jó időben a gólya, nevezzük MDP-nek, nemcsak a kisbabákat hozta, hanem a kis békákat és a kis halacskákat is. Az utóbbi szállításokat azonban idővel megvonták tőle, mert a gólya pontosan és lelkiismeretesen vitte ugyan őket, de nem a békáknak és a halaknak, hanem a gólyáknak.

 

                                                                          +

 

 

„A nagy Darwin, aki szenvedélyes vadász és állatbarát volt, a magyar őserdőben egy majomfészekre bukkant. Egyetlenegy majom volt benne. Ezt hazavitte, hogy a gyermekei játszanak vele. A kis majom szépen fejlődött, és hároméves korában már beszélni is tudott.”

„Hihhetetlen!” – csodálkozott a társaság krémje.

„De ez még mind semmi - folytatta az elbeszélő -, az emberi környezetben egyre emberibb alakot vett fel, Hatesztendős korában már alig különbözött a többi gyerektől, és ekkor a nagy Darwin beíratta az iskolába.”

„Bocsánat, de ez szinte képtelenség!” – jegyezte meg a bakafántos tudós.

A mesélő nem zavartatta magát, hanem meggyőzően folytatta:

„A majom nagyon szorgalmas volt, és nagyon jól tanult. Aztán egy külföldi egyetemre is beiratkozott, és onnan már kész úriemberként került ki az életbe.”

„Bizonyítékot! Bizonyítékot!” – követelte harsányan a makacs tudós.

„Nincs más hátra, hölgyeim és uraim, minthogy bejelentsem: Az a majom én voltam. És engedjék meg, hogy bemutatkozzam: a nevem Horn Gyula.”

 

                                                                          +

 

A büszke léghajó, amelyet Göncz Árpádról neveztek el, gázzal és méltósággal telve emelkedett a ragyogó kék égen a város fölé. Emberek és házak eltörpültek alatta, és ő úgy érezte, hogy kitűnő valaki, ahogy pápák, királyok, miniszterek feje fölött előkelő magasságban lebeg.

„Hálátlanok – förmedt gőgösen a kosarában ülőkre -, meg sem köszönitek a nagy jót, amit veletek cselekszem. Fölhoztalak ide a mérhetetlen magasságba titeket, kis hangyákat.”

„Csak lassan a testtel, öregem - mondta a léghajó kapitánya -, az igaz, hogy felhoztál, de te magad hogyan kerültél ide? Amikor még a földön feküdtél, akkora voltál, mint egy elefánt üres herezacskója. Legalább száz haverod fújt föl tele tüdőből, hogy felemelkedhess, és most akkor válsz megint üres ronggyá, amikor mi akarjuk.”

Ezt nevezik klikknek!

/ Köszönöm a legbölcsebb humorista, Heltai Jenő segítségét./

 

                                                            Csudatörténetek

 

Az 1990-es választások is bebizonyították, hogy nem kell a keresztyéneknek az ördög, ahogy az a Csudatörténetekben meg vagyon írva:

 

Szent Antal klastromához menvén egyszer az ördög, és az ajtó előtt nagy szörnyű emberi ábrázatban megjelenék, kinek feje láttatik vala az eget érni. Mikor ajtó zörgetése után kiment volna hozzá Szent Antal és kérdené, ki volna, mondá:

Én Sátán vagyok.

Kérdé Szent Antal, mi járatba volna ott?

Mondá az ördög:

Miért engem üldöznek ok nélkül a barátok? Miért átkoznak engemet a keresztyén népek?

Mond Szent Antal:

Igazán cselekedik, mert te gyakor csalárdságid miatt háborgattatnak.

Monda a Sátán:

Én semmit nékik nem mívelek, hanem ők magok magokat háborgatják. Én igen szegénnyé löttem. De kérlek, nem olvastad-é: „Az ellenség kardjai végig elfogytak, és az ő városokat elrontottad.” Ímé, immár semmi helyem nincsen, egy várost sem bírok, semmi fegyverem nincsen, minden nemzetség között és minden városban Krisztus neve hirdettetik, a puszták is barátok seregivel környülvétettenek. Ők magok magokat oltalmazzák, és énnékem békét hagyjanak!                                                / Vásárhelyi Gergely prédikációja /

 

                                                          A történelmi igazságtétel

 

„ A történelmi igazságtétel elkerülhetetlen. A jogállamiság keretein belül ezt meg kell tennünk. Egyetlen olyan törvényt sem hoztunk, amely ne állna ezzel összhangban, s csak csodálkozni lehet azon, hogy amikor gyilkosokról, gyilkosságban közreműködőkről vagy a hazaárulás nagyon súlyos, minősített esteiről van szó, ezt a törvényt egyesek a jogállamisággal ellentétes döntésként fogják föl. A meghozott törvények – ismételten hangsúlyozom - nem állnak ellentétben nem állnak ellentétben az igazságérzettel, a jogállami keretekkel.

Nagyban hozzájárult volna a békesség megteremtéséhez., ha azok, akik korábban elkövették ezeket a bűnöket, ma nem haszonélvezői lennének a múltban szerzett kiváltságaiknak, ha lett volna bennük annyi szemérem, hogy maguktól elismerik tetteiket. Ha hajlandók lettek volna szégyenkezve, röstelkedve, de legalább bevallani, akkor a társadalom sértett csoportjai, a megpróbáltatásokat átéltek sokkal könnyebben válnának megbocsátóvá és felejtővé.” /Antall József /

 

                                                                                                                          Bakosi Miklós

 

A miniszterelnök úr megfontolt, bölcs és mély igazságú szavaira valósággal rímelnek Bakosi Miklós indulattól fűtött, az átélt egykori borzalmak, kínzások terhétől meg-megbicsakló szavai: „Megbocsátanék, ha megszántak volna.”

Ő volt az az idős férfi, akit az emlékezetes Kónya-Pető vita során ismerhettek meg a televízió képernyőjéről ország-világ. Volt, mert kevéssel eme közszereplése után kórgázba került, majd csendesen meghalt. A kórházban kereste fel Bakosi Miklóst egy újságíró, aki a Népszava 1991. december 12-i számában adta közre a vele folytatott beszélgetés szövegét. Íme néhány részlet:

„Mikor volt börtönben?

1950-ben, nyolc hónapig. Szovjetellenességgel vádoltak. Rettenetesen megkínoztak. A lábamat, a kezemet kikötötték, s gumibottal verték a nemi szerveimet. A fogaimból csak hét maradt. Kinyittatták a számat, csokoládét raktak bele, utána pedig sorban belepisáltak. Állatok! Állatok! Férgek! Négyen voltak: ÁVH-s kommunisták, gazemberek! Könyörögtem nekik. Esdekeltem, hogy ne bántsanak, mert beteg vagyok. De csak röhögtek a képembe, s vertek, vertek.

Ön keresztény ember. Miért nem bocsát meg?

Könyörögtem nekik, hogy ne bántsanak, de csak röhögtek. Látom őket magam előtt. Borzalmas emlék. Vertek, vertek, vertek. És röhögtek. A páttitkár, a tanácselnök is, amikor bocsánatért esdekeltem. Ha megszántak volna, én is megbocsátanék. De kommunisták voltak, akiknek ha azt mondták, rúgjon egy emberbe ötöt, belerúgnak huszonötöt. Állatok! El kell őket taposni!

Miért nem a bíróságokra bízza az igazságszolgáltatást?

Nem bízom bennük. Az ítélet túl enyhe lenne, legfeljebb csak ejnye-bejnye.”

 

                                                        Nagy Imre tárgyalása

 

Részlet Nagy Imre kihallgatásának anyagából:

„Én a vizsgálatot teszem szóvá. Vallomásomat nem az általam mondott szövegezésben vették jegyzőkönyvbe, hanem átszövegezve, ami azt jelentette, hogy ami belekerült a jegyzőkönyvbe, az igaz, azt én vállalom, aztán aláírom. Ellenben ellenem csak egy része került be, ami bekerült igaz, de csak egy része, és az is nagyon egyoldalú válasz.     Nem került bele nagyon sok minden, amit én viszont rendkívül fontosnak tartottam.”

Tehát - még az akkori jogi normák szerint is – törvénysértő volt az eljárás. Hiszen:

”A másik panaszom, hogy egyetlen estben sem közölték velem, hogy engem mivel vádolnak, vagy gyanúsítanak. Kértem, közöljék velem, nem közölték, azt mondták, hogy ez egy régi, háromszáz éves szokás, hogy ezt nem közlik. Én nem tudtam, csak kerülő úton próbálták, és én mondjam el, hogy én miben vagyok bűnös. Azt hiszem, hogy a jogszabályok nem így írják elő.

Ha engem valamivel gyanúsítanak, akkor azt mondják, hogy téged pedig ezzel gyanúsítunk, tessék, mit tettél ekkor és ekkor, mi a védekezésed. Hát ezt nem tették, soha egyetlen estben. Kérem, én ezt szóvá tettem a Legfőbb Ügyészség felé és ennek ellenére tovább folytatódott. A bizonyítékokat, a tényeket soha egyetlen esetben nem bocsátották a rendelkezésemre – mert saját anyagom volt -, hogy én azt felhasználjam.”

Elnök:”Ön kérem, az összes iratot áttekintette és áttanulmányozta?”

Nagy Imre:”Engedelmet kérek, nem arról van szó, hogy a nyomozás befejezése után énnekem odaadták az iratokat, hanem a vizsgálat során, mikor én azt mondtam, hogy kérem szépen, itt van ez a dokumentum. Önök idézik ezt. Ebben a dokumentumban nem ez van, hanem ez is. Kérem, tegyék lehetővé a megtekintését, soha egyetlen estben nem tették.”

Nemegyszer a szidalmazást hívták segítségül:”Hát nem egyszer fordult elő, azt hiszem, két estben is előfordult, a vizsgáló tiszt, egy őrnagy, nem az ezredes, az ellen semmi panaszom nincs ugye, engem hát egyszerűen disznónak nevezett.

Tanácselnök:”Nem, hát hagyjuk ezt!”

Nagy Imre:”Nem, azért azt hiszem, nem jól van ez így. A másik vizsgálat közben, kérem szépen, azt mondta nekem, hogy én vegyem tudomásul, hogy ő nekem halálos ellenségem, ő engem gyűlöl, és legjobban szeretné a torkomat kettéharapni.

Tanácselnök:” Van még valamilyen előadni valója, kérem?

Nagy Imre:”Hát kérem szépen, nem tudom, hogy ezt folytathatom-e, mert ilyen megjegyzés, hogy figyelmeztettek csak úgy barátságosan, ugye, hogy ennél sokkal kisebb bűncselekményekért kivégeztek embereket, hogy a magatartásom nemcsak az én sorsomat, hanem a családomét is érinti.

A védő úrral beszélgetésem során jelen volt a nyomozó hatóság képviselője, én ezt kifogásoltam, hogy én a védőmmel nem a nyomozó hatóság jelenlétében akarok beszélni. Azt mondta, hogy kérem szépen, ez így van, és ennek így kell lennie.”

1958. március 6-án, majd április 15-én Ferencsik alezredes s következőt jelenti feletteseinek Nagy Imre állapotáról:”Fokozatosan rosszabbodik. Fizikailag elég gyenge, keveset eszik, állandóan lehangolt a fogdában elég gyakran, a kihallgatáson pedig minden alkalommal sír. / Állandó szívfájdalmai vannak, időnként görcsei a tegnapi nap folyamán a zárkában többször sírt Gyógyszert orvosától nem fogad el. A mai kihallgatáson is többször sírt. Kijelentette, hogy gyógyszerre nincs szüksége, „szeretne véget vetni ennek az állapotnak, amiben most van.”

 

                                                                    Ítélethirdetés

 

Az ítéleteket 1958. június 15-én délután öt órakor hirdetik ki. Ismert valamennyi. Akár Nagy Imre válasza a kérdésre, kér-e kegyelmet:

”A halálos ítéletet, amelyet az igen tisztelt Népbírósági Tanács kirótt, én a magam részéről igazságtalannak tartom, indoklását nem tartom megalapozottnak, s én ezért a magam részéről, bár tudom azt, hogy fellebbezésnek helye nincs, elfogadni nem tudom.

Egyetlen vigaszom ebben a helyzetben az a meggyőződésem, hogy előbb vagy utóbb a magyar nép és a nemzetközi munkásosztály majd felment azok alól a súlyos vádak alól, amelyeknek a súlyát most nekem kell viselnem, amelynek következményeként nekem életemet kell áldoznom, de amelyeket nekem vállalnom kell.

Úgy érzem, eljön az idő, amikor ezekben a kérdésekben, nyugodtabb légkörben, világosabb látókörrel, a tények jobb ismerete alapján, igazságot lehet szolgáltatni az én ügyemben is. Úgy érzem, súlyos tévedés, bírósági tévedés áldozata vagyok. Kegyelmet nem kérek.

 

                                                                Megtorlások ideje

 

1957-ben, a megtorlások idején 22 ezer embert állítottak bíróság elé. Közülük 16 ezret elítéltek, 360-400 embert halálra, 13 ezret internáltak, 16-18 ezer fő azoknak a száma, akik a forradalom idején aktívak voltak, s ezért állásvesztéssel, a főiskolákról való eltávolítással bűntettek. Kétszázezren elmenekültek előle!

A kádári megtorlások száma messze fölülmúlta a Haynau - féle megtorlás, vagy a második világháborút követő „számonkérés” áldozatainak számát.

Maga Kádár mesélte, hogy nincs tévéje. Elhiszem, hogy nem szívesen nézte, mert igen gyakran találkozhatott a képernyőn a volt ÁVH - sokkal és csemetéikkel. Esetleg a saját verőlegényeinek egyikével avagy másikával. Kellemetlen emlékeket riasztottak volna föl a lelkében, ha ezeket megpillantja.

 

                                                              Miska bácsi hatalmon

 

„A szerelem nem egyéb, mint a természet furfangja, amellyel a férfit és a nőt tőrbe csalja, hogy biztosítsa az emberiség fennmaradását. Az egyéni boldogság csalóka képét vetíti eléjük, pedig esze ágában sincs, hogy ezzel törődjék – egyetlen célja az életképes jövő nemzedék megszületése.”

De nemcsak nőbe lehet szerelmes a emberfia, hanem alkatától, neveltetésétől függően a hazába, nőbe, hatalomba.

Miska bácsi a hatalomba. A mezítlábas faluszéli gyerek, mint egy gyerek, felnőtt korában is ehhez ragaszkodott foggal-körömmel. 1956 után tanácselnök lett belőle, közben munkásőr is.

Abba rokkant bele, hogy újra ágálni kezdtek a kulákok, és semmibe vették a hatalmát. Aztán, hogy az új főnöke meghirdette: Aki nem ellenünk, az velünk. Neki csak két lehetősége volt, vagy elhúzza a ravaszt, és megöli az undorító, pökhendi kulákot, vagy maga ellen fordítja. Ki is vették a kezéből rövidesen.

Nem bírta elviselni, hogy újra mezítlábas lett!

Idegei sem szolgálták tovább, lassú hullással, amely évekig tartott, tért meg a borvári földbe. De kommunista szertartással. Lojális maradt az ötvenes évekhez mindhalálig!

 

                                                           A professzor és a felesége

 

Mindennap szorgalmatosan tanult egy professzor bizonyos ideig tanulószobájában. Egykor a szokott időnél tovább tanulván, hozzá mene a felesége, kit megkérdvén, hogy mit keres, ez azt felelé, hogy néki valamit akarna mondani.

Mit?

Azt – úgymond -, kedves férjem, hogy én nagyon szeretnék könyvvé változni.

És miért, kincsem?

Azért, mivel kegyelmed mindég azokon töri a fejét, azokba egészen bémerült.

Jól van – monda a tudós férfi -, a’ nékem is tetszene, de úgy hogy kalendáriom lennél.

S miért kalendáriom, édes férjem?

Mivel – úgymond – azt minden esztendőben újot szerez az ember.

/ András Sámuel: Anekdoták /

 

                                                                    1961

 

              1961 több szempontból is nevezetes év volt. Magam akkor érettségiztem, akkor szárnyalt Gagarin az űrben, de nem akkora szárnyakkal, mint én az egyetemi fölvételre jogosító érettségimmel.

              Az sem volt kutya, hogy én búcsúzhattam, tűrhető szöveggel az iskolától, a szüleim büszkeségére. Ekkor kaptam Szeberényi Istvántól egy vaskos Szabó Lőrinc-kötetet ajándékba.

              Az év politikai érdekessége az Eichmann per volt. Őt Dél-Amerikában találták meg a Moszad emberei, és kalandos úton juttatták el Jeruzsálembe. Tizenöt évig vadásztak rá.

Végre egy valóban hozzáértő ember kimondja, ebben az esetben Lengyel József:

              „Eugéne Ionesco különböző nyilatkozatai világosan megmutatják annak is, aki ezt darabjaiban még nem látta, hogy közönséges sarlatán.”

              Hadd tegyem hozzá, hogy ez az egész futur-, dada-, kubizmusra egyaránt érvényes. Egyszerűen nincs közük sem az élethez, sem a transzcendenshez, tehát értéktelenek.

 

                                                                   Izmusok

 

              Bizonyos „izmusokkal” még mindig viaskodik: A párttag párttag volt és igaz ember – a pártnak mindig igaza volt. Most? Ha a pártnak igaza volt, mikor….Nos, akkor én nem voltam igaz ember. De ha igaz ember voltam, a pártnak nem volt igaza. És Sztálin nem egy ember. Ha kisajátította a pártot, akkor kérdem, kik voltak, akik ezt segítették, engedték, vagy tűrték. Köztük én is. Szóval igaz emberekké kell lennünk, ami annyi is, hogy nem vagyunk azok. A párttagkönyv nem vált meg, és nem megváltás és nem jegy a mennyországba…Érti? Igen? Én nem mindig.” /Lengyel József /

 

                                                                    Berlini fal

 

              Azután elvégzi az összehasonlítást, és figyeljék meg, ugyanarra az eredményre jut, végig élve az egész századot, mint én, a zöldfülű:

              „Miben különbözik a sztálinizmus a hitleri nemzetiszocializmustól? Sovinizmus itt is, ott is. Antiszemitizmus itt is, ott is. Öndicséret? Egymást kiabálták túl.

              Ha mínuszról lehet szó, akkor egyedül az, hogy a náci nyíltan reakciós volt, míg Sztálin az egész világ nevében beszélt, és az emberiség legnagyobb eszményeit kompromittálva talán évtizedekkel vetette vissza a munkásmozgalmat és tette hitevesztetté a legjobbakat.

              A plusz: hazugságaikban hívők az emberi szabadság harcosai akartak lenni. És ez nagy szerencse, az orosz emberek között kevés akadt, akit szadistává tudtak nevelni. Talán a nép jobb, vagy inkább a szavak és tettek közti különbség semlegesítette a hatást.

              Egyébként olyan nagy különbség volt a jelszavakban? A sztálini lágerek kapuján ez állt: ”Munka – ez tisztesség, becsület és hősiesség. A hitleri lágerek kapuján ez még szebb volt:”A munka szabaddá tesz.”

              Azt is okosan teszi hozzá másutt:”A berlini fal 1966. augusztus 13-án történt fölhúzása a végleges lemondás a kommunista eszme világraszóló elképzeléséről.”

 

                                                                          +

 

              Mindössze néhány kérdésem lenne: Ha nem az orosz nép lett szadistává, akkor ki lőtte főbe Katynnál a lengyel tiszteket? Ha nem az oroszok, akkor tehát a CSEKA emberei, a zsidók. Berija?

              Amikor 1944 őszén mi is „vendégül” láttunk néhány orosz katonát, azok köptek és káromkodtak, amikor a zsidó politikai tisztjük elhagyta a szobát. Miért menekültek az orosz rendszerváltás idején pánikszerűen Oroszországból, Ukrajnából a zsidók tömegesen Izraelbe, az Amerikai Egyesült Államokba és máshová, ha nem volt okuk félelemre? Ha a lelkiismeretük tiszta volt, és közel negyven évvel Sztálin halála után?

              Ugyan már! Ők vezették, működtették a sztálini terrort, / Berija és bandája / GULAG - ostól, mindenestül. Békében és a háború alatt – mindvégig. Az oroszok között is akadt szadista állat szép számmal, de az akkor már közel húszéves ateista terror / templomok, papok megsemmisítése / még mindig nem bírta rávenni az egyszerű oroszokat, hogy szóvá tegyék, vagy meggyalázzák a szentképeket. Sőt! Úgy látszik, a nagyszülőket elfelejtették kiirtani!

              Abban viszont igaza van, hogy a zsidók számára a 70-es évek Magyarországa a létező világok legjobbika volt. A magyar értelmiség legjobbjai közül azért hullottak el sokan idő előtt, mert a tehetségtelen „magyarok” falakat emeltek, s azon összezúzták értékes fejüket./ Aczél György és bandája /

 

                                                                          +

 

              Ezért akarták az első szabad választás alkalmával végképp megkaparintani az országot, de nem sikerült. Ezért álltak és állnak bosszút az egész magyar népen a következő, immár húsz évben.

 

                                                                          +

 

              Lengyel jegyzetei között szerepel az a közhely is, hogy az emberek a saját képmásukra formálták az isteneiket. Ezért kegyetlenek. A római vagy a korábbi görög istenvilágra lehet, hogy érvényes volt, de a keleti egyházakra, például a buddhizmusra és a kereszténységre nem igaz. Jézus alakja a cáfolat, és egyúttal bizonyíték arra, hogy nem emberi teremtmény, mert olyan magas erkölcsi követelményeket állít, amelyeket teljesíteni az ember fiának szinte lehetetlen:

              „Hallottátok a parancsot: szeresd felebarátodat, és gyűlöld ellenségedet. Én pedig azt mondom nektek, szeressétek ellenségeiteket, és imádkozzatok üldözőitekért. Így lesztek fiai a mennyei Atyátoknak, aki fölkelti haragját jókra és gonoszokra is, esőt az igazaknak is, bűnösöknek is. Ha csupán azokat szeretitek, akik szeretnek benneteket, mi lesz a jutalmatok? Nem így tesznek a vámosok is? S ha nem köszöntitek, csak a felebarátaitokat, mi különöset tesztek? Nem így tesznek a pogányok is? Legyetek hát tökéletesek, amint mennyei Atyátok tökéletes. Amikor imádkoztok, ne szaporítsátok a szót, miként a pogányok. Ne utánozzátok hát őket! Tudja a ti Atyátok, mire van szükségetek, mielőtt még kérnétek: Mi Atyánk, aki a mennyekben vagy, szenteltessék meg a te neved, jöjjön el az országod, legyen meg az akaratod, mint a mennyben, úgy a földön is. Mindennapi kenyerünket add meg nekünk ma. S bocsásd meg bűneinket, miképpen mi is megbocsátunk az ellenünk vétkezőknek. És ne vigy minket kísértésbe, hanem szabadíts meg a gonosztól.”

              Az Újszövetség melyik részlete szít gyűlöletet? Melyik buzdít kegyetlenségre?

 

                                                             A parázna bűnhődik

 

              A paráznaság gyakran bajba sodorja az emberfiát. Efelől Dudáky Farkas is tanúságot tehet.

              Az említett személyiség földbirtokos volt Baranyában, egyébként vérmes, nagytermészetű ember, kit a szoknyának a szele is megbolondított. Egy napon új szobalány került a házba, szőke hajú., hamvas bőrű, minden porcikájában kívánatos. Dudáky uram úgy fölgerjedt láttára, hogy mindjárt enyhített volna hévségén.. De hát a lány nemcsak szép volt, hanem erényében megingathatatlan is.

              Dudáky nem tehetett mást, ostromolta, szorongatta a szép Örzsikét, ahol csak lehetett. Emez ráunt, hogy tisztességét szakadatlanul védelmeznie kell, elment az ura feleségéhez, és elbocsátását kérte. Dudákyné addig faggatta, míg Örzse elmondta hűségesen, mi készteti menekülésre. Az asszony megörült a vallomásnak, mert elérkezettnek látta az alkalmat arra, hogy az urának számlálhatatlan rendbéli bujálkodásáért bosszút álljon.

              „Te csak egyezz meg az úrral, Örzsi – mondta -, hogy mikor találkoztok a pajtában. Ott majd én várok rá, s úgy megszégyenítem, hogy többé eszébe nem jut rád duvasztani a szemét.”

              Örzsike úgy tett, amint asszonya meghagyta volt.

              Este Dudáky uram nagy vidáman megindult a pajta felé. Feleúton azonban megtorpant, mert eszébe jutott, mi minden veszedelem következhet abból, ha felesége szobalányával összeszűri a levet. Ahogy éppen habozott, hogy menjen-e, ne menjen, megpillantotta az udvaron az inasát.

              „Hallod-e, Jancsi – kiáltott rá -, Örzse várakozik rám a pajtában, mulatozzál véle helyettem, de meg ne mukkanj, föl ne ismerhessen.”

              „Parancsára, tekintetes uram” – mondta az inas vidáman, azzal már szaladt is a pajta iránt. Benyitott, az ajtót gondosan bezárta maga után, s aztán hozzálátott, hogy az urát szégyenben ne hagyja. Nem szólt az asszony sem, hiszen legfőbb gondja neki is az volt, hogy ismeretlenül maradjon.

              Dudáky uram visszament a házba, s pipájában keresett vigasztalást. De alig szívta el félig a pipát, hát az Örzsikét látta elhaladni az ablak előtt.

              „Mi az ördög – kiáltott rá -, hát te nem a pajtában vagy?”

              „Hogy volnék ott – felelte a szép szobaleány -, mikor oda az asszonyom ment el az én képemben.”

              Megrémült erre Dudáky uram, s lélekszakadva rohant a pajta felé. A bezárt ajtót döngetni kezdte, s ordított, ahogy a száján kifért:

              „Hé, Jancsi! Megállj, Jancsi! Megállj, mert nem Örzsike az!”

              Mire Jancsi így válaszolt:

              „Vagy Örzsike, vagy nem Örzsike, most már mindegy.”

 

                                                       Templom helyett kultúrházak

 

 

              A rövid intermezzo után térjünk vissza a lényeghez. Az 1950-es majd hatvanas években 3 és fél millió embert kényszerítettek az erőszakos téeszesítéssel és az erőltetett iparosítással a falu vallásos közösségének elhagyására. Hatalmas gyökértelen tömeg jött létre.

Budapest és a többi nagyváros lumpen rétege.

              Az új „szocialista”városokban nem építhettek templomot. Ez a népcsoport kénytelen volt beérni a tévé nyújtotta maszlaggal. Többnyire humornak álcázott kabarékkal, amelyek a társadalom és a gazdaság bajait, például az áremelkedéseket, igyekeztek elbagatellizálni. A történelmünket és a kultúránkat semmibe vették, a hagyományokat irtották, nagyjainkat lejáratták. A tehetséges embereket halálba hajszolták. Megnőtt az öngyilkosságok száma is.

              És akármilyen furcsán hangzik, a nagy szovjet szövetséges árnyékában amerikanizálás folyt. A jóléti társadalom már létrejött Nyugaton, a jólét utáni hajsza, tülekedés nálunk akkor folyt, Magyarországon. Azzal a különbséggel, hogy ott az alapvető emberi jogok, szólás és sajtószabadság, gyülekezési szabadság, éltek, míg hazánkban ezekről szó sem lehetett.

              Nálunk éppen a közösségek szétverése volt a cél. A konzumtársadalom, zabálj és szórakozz, megvalósítása volt a legfontosabb cél. Az állampolgárok továbbra is ki voltak szolgáltatva a rendszernek, csak most elsősorban nem Kádárnak, hanem a vidéki kiskirályoknak.

 

                                                        Lengyel József problémái

 

              Lengyel József így látta a problémát 1969-ben:

              „Demokráciát csinálni  - diktátorokkal?

              A megyei lapok példányszáma 60 ezerről 600 ezerre emelkedett. Most, 1969-ben, a helyi kiskirályok ráfeküdtek, hogy az ő lapjaikat terjesszék. Nekik a központi lapok túl liberálisak.

              Így védik a hitbizományaikat, a megyei, járási állásaikat, és így lépnek fel minden reform ellen, legyen az gazdasági vagy kulturális. Egy demokratikus rendszerben kirostálódnának. Ezért ők a kormány titkos, de erőteljes ellenzéke.

              Szövetségeseik a kisebb állásokba került rákosisták, a vidékre került és levitézlett ÁVH-sok. Korrupt, és tanulni nem tudó és nem akaró funkcionáriusok, gyárigazgatók, megyei és járási vezetők, téesz-vezetők. És a magas funkcionáriusok közül azok, akik, ha kontraszelekció megszűnik, kipottyannak állásukból…”

 

                                                                          +

 

              Lengyel József írja 1974-ben:

              ”Én jó tíz éve egy fogadáson megmondtam személyesen Kádárnak: A sebekből először ki kell a gennyet tisztogatni, és csak azután szabad bekötözni. De még most is inkább az ellenkezője történik. Ettől a gennyes góctól illetve gócoktól az egész test megbetegszik.” Természetesen Magyarországról volt szó, de Kádár ezt nem tudta vagy nem merte megcsinálni.

 

                                                                          +

 

                                                               Parlamenti beszéd

 

               

              Megilletődve állok a Magyar Országházban, ahol történelmünk kimagasló személyiségei a magyar nép javára alkottak törvényeket, mint Tisza István, Klébelsberg Kunó, Hómann Bálint

              De itt alkottak törvényeket egy hamis eszme nevében is, mely egy jobb sorsra érdemes nemzet elvesztésén munkálkodott.

              Ma a kommunizmus áldozatainak emléknapján megidézem az áldozatokat – élőket és holtakat -, hogy együtt vádoljuk a szocialista köntösbe bújt hóhéraikat.

              Vádoljuk őket, mert a lenini utat nagy igyekezettel honfitársaink csontjaival kövezték ki. A világ legdrágább, legfájdalmasabb útja ez.

              Vádoljuk őket, mert a nemzetünk kiváló polgárait küldték bitófára és gyalázták meg holtukban is.

              Vádoljuk őket a Gulágon embertelen körülmények között elpusztult honfitársaink nevében.

              Vádoljuk őket az otthonuktól megfosztott és kitelepített polgárok nevében.

              Vádoljuk őket a recski haláltáborban megkínzott, megalázott emberek nevében.

              Vádoljuk őket a munkaszolgálatosok nevében.

              Vádoljuk őket a 298-as parcella halottai nevében. Az ÁVH által fogva tartott és megkínzott és agyonvert emberek nevében.

              Vádoljuk őket 6 millió meg nem született magyar gyermek nevében.

              Vádoljuk őket a „legdrágább kincs”, a gyermek nevében, akitől elvették az apát, az anyát, az otthon melegét.

              Vádoljuk őket a „legfőbb érték”, az ember nevében, akit egy tollvonással küldtek bitóra, vagy zártak börtönbe hosszú évekre.

              Vádoljuk őket a megalázott, megkínzott honfitársaim nevében.

              Vádoljuk őket a sortüzek áldozatai nevében.

              Vádoljuk őket, mert kiölték az emberekből a hitet, a reményt, a morált, az emberibb, tisztább élet reményét.

              Vádoljuk őket Mindszenty bíborosért. Az Istenhez hű papokért, akiket börtönbe zártak, mert erkölcsre, hazaszeretetre nevelték népünket.

              Vádoljuk őket, mert kifosztották az országot. A dolgos magyar nép munkájából vörös kapitalisták lettek.

              Vádoljuk őket a magyar parasztok nevében, akiket megfosztottak földjeiktől, életterüktől, így téve kiszolgáltatottá őket.

              Vádoljuk a nyugdíjasok nevében, akiktől elrabolták a hosszú dolgos élet gyümölcsét, bizonytalanná téve nyugdíjas éveiket.

              Vádoljuk őket történelmünk meghamisításáért.

              Vádolnak az élők és vádolnak a holtak. És vádoljuk őket, És vádoljuk őket, mert hitünkben megcsaltak, megloptak.

              Ezért megállapítom az áldozatok nevében, hogy soha nem lesznek képesek arra, hogy magyar politikusként a Nemzet felemelkedése érdekében cselekedjenek.

              Itt teszem fel a kérdést: Milyen morál alapján ülnek a magyar parlamentben még most is, és alkotnak törvényeket egy általuk tönkretett, kifosztott, megalázott nemzet számára?

              Ezért a Szent Korona tana és a magyar nemzet nevében erkölcsi hullává nyilvánítom őket.

                                                         Wittner Mária, 52A559 sz. volt halálra ítélt.

                                                     Elhangzott a Magyar Parlamentben, 2001. február 25-én.

 

                                                     A lélek két temploma

 

              A tekintélyes, idősebb keceliek a haláláig ripacsként emlegették, pedig nem volt igazuk. Attól, hogy fellépett valaki A KALOT rendezvényén és megnevettette a háború alatt a borvári közönséget, még jó színész is lehetett.

              Ebben a lenézést kifejező jelzőben az is benne volt, hogy egy pesti ember, aki a bombázások elől Kecelre menekült, gyüttmentnek számított.

              Itt aztán a háború és főleg a hatvanas években a karrierje, mint az üstökös, úgy futott fel a keceli égre. Volt vébé-titkár, majd a hatvanas évek végén már tanácselnök. Azt azonban tudnia kell minden kedves olvasónak, hogy a tanácselnöki megbízás egyet jelentett a belső ellenség elleni harccal is.

              Egy tízezres nyájat figyelemmel kísérni nem volt könnyű dolog. A legnehezebb feladat az volt, hogy kiszűrje azokat a kosokat, akiknek a passzusa ugyan vörös színű volt, mégis hajlamos volt elkódorogni a szomszédos falkához. Az ilyent szigorúan jelenteni kellett!

              Kecelen a hatvanas évek végén a lélek két temploma még egymással szemben emelkedett. Illetve a könyvtár, a magas templommal szemben csak szerényen meghúzta magát. Ebben volt könyvtáros Ugranyeczné, aki éppen az első gyermekével volt áldott állapotban, és a jövevény igen agresszíven viselkedett már a méhében is. Úgy rugdalózott, hogy az édesanyján, Márián szinte lebegett a könnyű tavaszi ruha.

              Az áldott terhű asszonyka volt szolgálatban éppen, de már záráshoz készülődött, azaz nagyszombat délutánján be akarta fejezni a szolgálatot, amikor váratlanul, mert nemigen fordult meg a könyvtárban korábban, belopta magát a tanácselnök. A könyvtár ablakából kitűnően meg lehetett figyelni az ünnepi körmenet hömpölygő tömegét. Úriemberként természetesen bocsánatot, elnézést és türelmet kért az asszonykától, majd lesbe állt a függönyös ablaknál.

              A templomból méltóságteljesen elindult a menet, énekszóval dicsérve a Megváltó feltámadását. Supellát alatt vonult az oltáriszentség és mögötte a sok-sok áhítatos lélek. Lapát elvtárs figyelmesen nézte a felvonulókat, aztán egyszer csak halkan csettintett egyet, mint a vadász, aki nemes vadat pillant meg. Nem is hagyta szó nélkül:

              ”No, lám! Itt vannak a Törökék is! Az igazgató úr a kedves feleségével!”

              Az említett úriember, a felismerés után már nem nevezhetem elvtársnak, korábban járási úttörővezető, majd azidőtájt császártöltési iskolaigazgató volt. Nyugodt, törökös tempóban vonulnak, és közben eszükbe sem jut, hogy a Párt szeme, mint Isten szeme, mindent lát. Ha pedig ilyet lát, akkor minden korábbi érdem és bizalom elillan. Pedig nem régen kapott dicséretet, mert sikerült elsimítania a töltési tantestület belvillongásait, amelyekről Raffai Sarolta figyelemre méltatlan kisregényt írt. Egyszál maga.

              A tanácselnök megvárja, amíg szétszéled a tömeg, aztán újra exkuzálván magát, ő is lelép. A folytatás azonban csak bő egy hét múlva következik, mert hétfő még rózsavizes locsolkodás napja, vidám versikékkel és hideg vízzel öntik nyakon a lányokat ezen a napsugaras, mindig fiatal napon. Csak kedden kezdődik a tanítás.

               A JÁRÁS egész héten feni a bárdot, a az égen viharfelhők tornyosulnak, és az igazgató úr nem is sejti, mi vár reá. Pártunk, amelynek közel nyolcszázezer tagja van, biztosan áll a lábán, és nem riad vissza a kényes ügyek hatékony és gyors elintézésétől. A következő hétfő az Ítélet Napja. A járási elvtársak, élükön Bukival, s ez nem kitalált név, töltésen körül ülik az igazgatói asztalt. És elhangzik, zeuszi dörgedelmek végén, az ítélet: „Török elvtárs, Pártunk meg - és visszavonja bizalmát és az igazgatói megbízást!”

              E szavakat csend követi, amelyben csak egy zöld légy zümmög.

 

                                                             A vidám barakk

 

              Ezért lehetett a hóhér idővel „kedves” Kádár elvtárs. Közben a nép, szinte minden egyes család, kiépítette a maga kis szabadságát, anyagi függetlenségét, egyrészt a második vagy harmadik műszakkal, tehát önkizsákmányolással és az állam becsapásával: munkahelyi lógással vagy lopással. Ha vidéki volt: borhamisítással.

              Mivel egy fizetésből nem lehetett megélni, és a kocsit meg kellett venni, mert elvárta önmagától a melós és annak munkahelyi környezete, az asszony gyereknevelés helyett dolgozott. A gyerekvállalást tehernek érezték, és éreztették velük. Hihetetlen mértékben megnőtt az abortuszok száma.

              Miután éppen a hatvanas évek elején legalizálták, az ezt követő időszakban hazánk a nőgyógyászok „paradicsoma, aranybányája” lett. Kíváncsi lennék, kik hajtották végre gátlástalanul az abortuszokat a hatvanas - hetvenes – nyolcvanas években. Milyen családokból jöttek ezek az orvosok? Kecelen Radványi Miklós volt a hatvanas években, talán a hetvenes évek közepéig, a nőgyógyász. Akinek a fiacskája a rendszerváltást követően hazatért egy időre, és hallottam nyilatkozni. Állítólag az amerikai elnökök magyar ügyekben illetékes tanácsadója volt. Puff neki!

              Ismertem őt gyerekkorában, egy pökhendi, elkényeztetett kölyök volt, és szintén Miklós. Csak én megnéztem az ÁVH-sok listáját is, és azon két Radványit találtam. Nem is túl alacsony rangban. Bizonyára rokonok voltak.

              Őt dr. Tus László követte. Szerencsére a múltjáról nem tudok eleget, pedig nem akármilyen öntelt figura volt ő sem. Állítólag egy ideig tagja volt a KISZ KB-nak. Bár még él, de csak alig.

              Tévedés ne essék, belőlem most nem az úgynevezett „kenyéririgység” beszél. Az a tény tudniillik, hogy szintén egyetemet végezve, mint pedagógus, csak a töredékét kerestem annak, amit egy nőgyógyász. Erre számítani lehetett. Én csak erre voltam jó! Ők meg arra.

A tények ismeretében kénytelen vagyok föltételezni, hogy a hatvanas évek elején engedélyezett abortusz sorosan összefüggött az 56-ért ránk mért bosszúval. Ezt alaposabban meg kéne vizsgálni! Országos adatok kellenének! A helyieket ismerem, és ezek alátámasztják, amit állítottam. Fekete Gyula majd beszélni fog nekem.

              A cigányságot nem számítva, úgy vélem, hogy a sok Balczó - és Buda –gyerek megszületése egyfajta szembenállás is volt a népet szándékosan pusztító rendszerrel. Ezt a két példát ismerem, a többiektől bocsánatot kérek.

   

                                                               ABORTUSZ,

                                                  a magyar történelem örök vádja

 

              A szabadságát vesztett ember a legszörnyűbb bűn kiszolgáltatottja. Tudom, ma ilyesmit liberális sajtóviszonyaink közt kimondani is szörnyűség, de mégis. Nem lehet nem végiggondolni, hogy az abortusz mi is igazából. Nem pusztán emberölés, hanem olyan gyilkosság, amihez fogható nincs is a szokásos kriminalisztikai gyakorlatban. Számoljuk össze a minősített eseteket: gyilkosság előre megfontolt szándékkal, bűnszövetkezetben, különös kegyetlenséggel, általában nyereségvágyból, gondozásra bízott kiskorú sérelmére.

                                                                                                                           Czakó Gábor

 

                                                                     Lóvásár

 

              A földesúr megvásárolt magának egy gyönyörű hátaslovat. Cigány Tódor egész életében ilyen lóra vágyott. Mihelyt meglátta, kérlelni kezdte a gazdáját, hogy a lovat adja neki.

Megunta földesúr az örökös zaklatást.

„Neked adom Tódor, - mondta -, ha kiállsz harminc botütést.”

Lószerető ember volt Tódor, úgy becsülte, ennyi szenvedést megér egy ilyen szép paripa. Ráállott hát a cudar vásárra. Lefeküdt a deresre, a fogát összeszorította, a földesúr pedig pallani kezdte irgalmatlanul. A tizedik ütés után azonban megszólalt álnokul:

„Te Tódor – mondta -, meggondoltam. Mégsem adom neked a lovat.”

 

                                                               Szolzsenyicin, 1967

 

              „Nyugodt vagyok, hiszen minden körülmények között teljesítettem írói feladatomat, s azt még több sikerrel és kétségbevonhatatlanul fogom teljesíteni halálom után, mint életemben. Senki sem állhatja útját az igazságnak. A haladás érdekében kész vagyok a halálra. De megtanuljuk-e végre a sok-sok leckéből, hogy nem szabad az író tollát lefogni, amíg életben van? Ez egyetlen alkalommal sem tette szebbé történelmünket - írta a szovjet írók kongresszusának.

              1974-ig nem tudták a szovjet vezetők, hogy mit kezdjenek vele. Akkor a Szovjetunió Legfelsőbb Tanácsa megfosztotta állampolgárságától és száműzte Nyugat Európába. Egész pontosan Nyugat- Németországba. A családtagjai is követhették. A Gulag-szigetcsoport  bestseller.

              „Az 1937 utáni dolgokról Szolzsenyicinnél is többet tudok. Norilszkban láttam a finn háborúból, mint hazaárulókat, odaszállított ezernyi katonát.” / Lengyel József megjegyzése. /

 

                                                          A gyarmatosítás hatása

 

              Miért lehetett nagyhatalom Magyarország a középkorban, és miért buktunk el? Amerika fölfedezése azért jelentett hazánk számára halálos veszélyt, mert Magyarország gazdaságilag leértékelődött. Ez az egész közép-európai térségre érvényes volt. A nyugati országoknak most már nem állt érdekében Magyarország támogatása a törökkel szemben - mond valami ilyesmit Lengyel József.

              De, elvtárs! Hunyadi János, Hunyadi Mátyás Magyarország virágkorában, és hol voltak még akkor a fölfedezések, szinte minden pápához, nyugati uralkodóhoz írt levélben arról panaszkodik, hogy nem kapnak segítséget. Hosszú távon elvérzünk ebben az egyenlőtlen küzdelemben – ez minden levelük lényege. Tisztelet a magányos Kapisztrán Jánosnak! De a győzelmes fekete sereget a magyar jobbágyok által fizetett hadiadóból állította ki. Mi viseltük pénz - és véradó formájában a hosszú küzdelem minden terhét.

              1526 után a nyugati államok megvásárolták a törököktől a magyar rabszolgákat, és csak akkor szálltak szembe Lepantónál a törökkel, amikor közvetlenül őket fenyegette. Az is 1571-ben történt, és akkor már a szerencsétlen Magyarország nem volt a térképen.

 

                                                            Mátyás megszerzi a pénzt

 

              Prága ostroma idején Mátyás király erszénye kiürült. A katonák nem kapták meg zsoldjukat, s zúgolódtak szilajul. Az ország főurai is ott voltak a táborban, tőlük kért a király pénzt az ostrom folytatására. Nem adtak. Azt mondták, hogy kifogytak már az aranyból.

Mátyás király nem tudta, mihez fogjon, s gondok között őrlődve sétált estéről estére a táborban. Egyszer, amint így sétálgatott, egy magas sátor mellett vitt el az útja. Odabent valaki harsányan így kiáltott:

„Negyven arany!”

Aztán csönd lett, majd ismét fölcsendült a kiáltás:

„Kegyelmed nyert!”

Mátyás király félrevonta a sátor kárpitját, s belépett. Az ország főurai egy kerek asztal körül ültek, és kockáztak. Minden játékos előtt halomban tornyosult az arany. Annyira beléfeledkeztek a nyerészkedő mulatságba, hogy a királyt csak akkor vették észre, mikor köszöntötte őket.

Leült a király, s ami aranya még volt, kitette maga elé. Aztán játszani kezdett. A szerencse pedig annyira kedvezett neki, hogy hajnalra a főurak minden pénzét elnyerte.

„Szépszerivel is ideadhatták volna kegyelmetek – mondta búcsúzóul -, igaz, hogy így jobb, mert visszafizetni sem kell.”

A katonák pedig még aznap megkapták a zsoldjukat.

 

                                                     A teljes gyarmatosítás fenyegetett

 

              Az ország török uralom alóli fölszabadítása / 1686-1699 / teljes gyarmatosításhoz vezetett volna, de II. Rákóczi Ferenc szabadságharca megmentette önállóságának teljes elvesztésétől. Bár a felkelést leverték, de az osztrák uralkodók belátták, hogy Magyarországot nem lehet német gyarmattá tenni. 1956-nak is hasonló jelentősége volt, ezért frappáns jelzős szerkezet hazánkkal kapcsolatban, a rebellis tartomány kifejezés.

              Akár megharagszik rám Illyés Gyula, akár nem, de Magyarországot a teljes pusztulástól a nemesi alkotmány, a nemesi öntudat mentette meg. Nem a puszták népe, mert annak nem volt nemzeti öntudta, talán még emberi öntudata sem.

              Ennek birtokában fordultak szembe a németesítési kísérletekkel a szabadságharcok idején, és az 1956-os forradalom mélyén is ott lappangott ez a gyarmatosító oroszokkal szemben, akik 1849-ben is leverték a szabadságharcot. Ne felejtsük el, hogy Petőfi és Bem szobránál koszorúztak, és Kossuth-nótákat énekeltek a forradalom fiataljai. Nem csasztuskákat.

 

                                                                          +

 

              Bajcsy-Zsilinszky Endre egész élete, hatvanhat éves korában gyilkolták meg, a magyarság szolgálata a huszadik század tragikus évtizedeiben. 1918 novemberében egyik megalapítója a MOVE-nak, majd létrehozója a Fajvédő Pártnak. Megindítója az Előőrs, aztán a Szabadság című lapnak. Majd a Kisgazda Párt parlamenti képviselőjeként a legbátrabban támadja a kormányok németbarát politikáját. 1944. március 19-én fegyverrel szembeszáll a rátörő Gestapo-tisztekkel. Végül a nyilasok kezére kerül, akik Sopronkőhidán kivégzik.

Ha életben marad, harcolhatott volna még a kommunistákkal, akik valószínűleg ugyanerre a sorsra juttatják. Jó tudni, hogy élt, és Magyarországon, Tarpán van eltemetve.

 

                                                          Gázolás a Szovjetunióban

 

              Lengyel József jegyzeteiben szerepel egy igen tanulságos moszkvai példa:

A 3o-as évek elején Moszkvában a sofőrök már úgy elvadultak, hogy a járdán egy teherautó belegázolt egy vonuló katonai egységbe. Nyolc halott és számos sebesült. Másnap kijött a törvényerejű rendelet a „közlekedési banditizmus” ellen: halálbüntetés vagy minimum 10-15 év. Néhány sofőrt agyonlőttek, aztán csak tizenöt éveket adtak a gázolások száma jelentékenyen csökkent. De amikor egy-egy balesetért – a sofőr nem, vagy alig volt hibás – szintén ilyen ítéleteket hoztak, a sofőrök minden elütött vagy elgázolt embert cserbenhagytak, elmenekültek. A könyörtelen szigor szüli a védekezést. Még a Szovjetunióban is.

 

                                                            Egy kivülálló véleménye

 

              „Politikai pályafutásom legkeservesebb tapasztalata, hogy a szabad világ 1956-ban a magyar felkelést cserbenhagyta, és ezzel ostobán és gyáván elmulasztotta kijátszani legjobb kártyáját. A csehszlovák mintaképnek nincs jövője, mert csak a kommunizmust akarta „emberarcúvá” alakítani, ami lehetetlenség. A magyar mintakép viszont tele van reménnyel és kilátással, mert benne az önvédelem mellett a nemzeti érzés újjászületése nyilatkozott meg.”

 

                                                                                 Alekszandr J. Szolzsenyicin

                                                                                        / 1918 – 2008 /

                                                                                  Nobel – díjas orosz író

                                                                          

 

                                                           

 

                                                                       VÉGE

 

AKKOR SZÜLETNEK AZ UNOKÁID, AMIKOR TE MÁR BÚCSÚZOL AZ ÉLETTŐL!