"Nota bene!" 1. ~ "Amiről az apa hallgat, a fia beszél, és gyakran úgy találom, hogy maga a fiú az apa felfedett titka." Friedrich Nietzsche LXI.

 

NOTA BENE, ÁBEL!

 

                                                Megszólítanak, mert ők én vagyok már:

                                                      Gyenge létemre így vagyok erős,

                                               Ki emlékszem, hogy több vagyok a soknál,

                                                     Mert az őssejtig vagyok minden ős –

                                                   Az Ős vagyok, mely sokasodni foszlik:

                                                      Apám –s anyámmá válok boldogon,

                                                      A apám, anyám maga is ketté oszlik

                                                      S én lelkes Eggyé így szaporodom!

                                             

                                                                                                           József Attila

 

 

                      Bizonyos arisztokrata családok olyan nagy vehemenciával állítják össze, majd állítják fel családfájukat, mintha karácsonyfát díszítenének, bukott angyalokkal és mézes huszárokkal. Károlyiak, Esterházyak, Görgeyek -, és hogy a jelentéktelenebbekről ne is szóljunk, teleaggatják eme családfa minden ágát grófokkal és bárókkal, hercegekkel, akiket már régen elvittek az ördögök.

                      Bár nem tudom, hogy nem kellene–e egyes számban emlegetni ezt a fekete frakkos, cilinderes és patás úriembert. Ami a munka mennyiségét illeti, valószínűleg többről lehet szó, mert valószínűleg többen vannak, akik a Világ Urától, az alvilág és a földi tér közötti ingázáshoz, retúrjeggyel rendelkeznek.

                      Ezt az úriembert hívják Faustnak vagy Mefisztónak vagy Messíre-nek, attól függően, hogy melyik nép kultúrájában bukkan föl. A magyarok csak Sátánnak hívják, a tájékozatlanabbak Rosenfeld Mátyásnak, esetleg Göncz Árpádnak.

                      Az Úr valószínűleg figyelembe veszi minden családtag ténykedését, és főleg a kortársak véleményét:

 

                                                  Görgeynek hívják a silány gazembert,

                                                  Ki e hazát eladta cudarul.

                                                  Kergesse őt az Istennek haragja

                                                  A síron innen és a síron túl!

                                                                                                         /Vörösmarty Mihály /

 

                      Görgey Gábort, az „állítólag” írót, a leszármazottat, mint liberális politikust ismertem meg. És milyennek?

                      Most olvastam éppen, hogy Károlyi Mihály a húszas években kebelbarátja lett Benesnek, aztán Sztálinnal bratyizott, végül Rákosi párizsi nagyköveteként fejezte be gyalázatos pályafutását.

                      Kiderült, mert olyan vastag bőr van a fiacskája, Esterházy Péter, pofáján, jó pénzért közétette, hogy az édes apukája III/III-nak dolgozott, azaz a Kádár /Csermanek/ - rendszer besúgója volt.

                      Egy távoli, de sokszor emlegetett, rokona az angol uralkodóház azon jellemes alakja, V. György, aki a liberális sajtó hatására nem merte befogadni az utolsó Romanovot, II. Miklóst és annak családját, akikkel aztán a bolsevikok a legbrutálisabb módon végeztek. Pedig unokatestvérek voltak. Ez a nagy–britanniai gentleman is ott lóg valahol a családfa egyik szúrágta ágán?

                      Ennyi elég is lesz az arisztokrata családfákról! Egy megjegyzéssel: Az utókor legalább in effigi akassza föl már e lényeket legalább a történelemkönyvek lapjain! Ne várjon mindig a földalatti vagy kriptai férgek egyébként is erkölcs-semleges ítéletére!

                      Természetesen bocsánatot kérek a Széchenyi, a Wesselényi és a többi tisztességes famíliától. Sajnos, ők vannak kevesebben. Az emberrengetegben száz fa közül jó, ha akad öt egyenes törzsű!

 

                                                                                +

 

                     Amikor a millecentenáriumot szerettük volna békében és egyetértésben megünnepelni, bizonyos liberális fészekaljból kikelt tojásfejek azzal dicsekedtek, hogy ez smafu, mert ők már 5757-nél tartanak.

                     Az pedig tudniillik az úgynevezett zsidó időszámítás, amelynek kezdete a világ teremtését követő hétfővel kezdődött: Krisztus előtt 3761. október 7-én, hétfőn.

                     Ha okos a liberálisunk, akkor nem szellőztette volna fölöslegesen a száját, mert mindebből világosan kitűnik, hogyha nem a honfoglalást ünnepeltük volna, mi is bátran kijelölhetjük ezt a dátumot, az ember teremtésének dátumát, az egész emberiség megszületésének időpontjaként.

                     Ők, a Biblia szerint mégiscsak jobban tudhatják, mert az Úr kiválasztott népének tartván magukat, meghittebb, bizalmasabb közelségben vannak a Mindenhatóval, tehát elfogadható számunkra is ez a dátum.

                     A honfoglalásunk dátumának nem sok köze van az emberiség születésének időpontjához. Azt szokták mondani, hogy mindenki Ádámig és Éváig kísérheti nyomon elődeinek, az egész emberiség elődeinek közös sorsát.

                     Az Úr nem azt mondja a Szent Bibliában, hogy liberálist teremtett a maga képére és hasonlatosságára, hanem:

                    „Alkossunk embert a mi képünkre és hasonlatosságunkra!”

                    Ebben az emberben potenciálisan benne van, hogy szocialista, konzervatív vagy éppen liberális lesz idővel az utódja. Tekintve, hogy Káin maradt életben a testvérek közül, mert hidegvérűen kupán verte jámbor egyhasiját, Ábelt, lehet, hogy annak utódai között mégiscsak több a liberális. Ki lát bele az idő vetésébe az Úron kívül?

                    A lényeg az, „nota bene!”, az emberiség az idén ünnepelte teremtésének 5770. évfordulóját, éppen október 7-én, hétfőn.

 

                                                                              +

 

                    De kanyarodjunk vissza a családfához! Azt ugyebár mindenki tudja, hogy annak két fő ága van: az anyai és az apai.

                    Mindkét ág könnyen áttekinthető, mert Farkasfalvi /Filus / András és Bobek Eszter lánya volt az édesanyám, Farkasfalvi /Filus / Eszter. Azaz ők voltak a nagyszüleim.

                    A dédszüleim: Filus Mihály és Szefcsik Rozália ill. Bobek János és Jónás Rozália

                    A dédszüleim közül a tragikus sorsú Bobek Jánosról külön kell szólnom.

                    Az apai ág masszívan áll a „szépekig”: Ugranyecz András és Juhász Teréz. Az ő elsőszülött gyerekük volt az édesapám, Ugranyecz András. Második házasságából Ugranyecz József, tehát féltestvér.

                    A dédszüleim: Kapás József és Juhász Anna ill. Ugranyecz Mihály és Feró Mária

                   Kapás József testvérei: Mihály, József, Mária, János, Ferenc

                   Juhász Anna testvére: István és Julianna

                   Az ükszüleim: Ugranyecz Ignác és Benicki Róza

                   A „szépek”: Ugróczi Gábor és Rózsa Vera

                   Ugranyecz Mihálynak és Feró Máriának hat élő gyermeke volt, ezek közül egy leány: Erzsébet, a többi fiú: Pál, Mihály, János, András, István. Mindegyikük, egy időben a 38. gyalogezred katonájaként, frontszolgálatot teljesített, és szerencsésen hazatért az első világháborúból. Bár édesapjukra nemigen emlékeztek, mert 44 évesen „tüdőlobban” halt meg, éppen 1900-ban. Így írja le a pébániai nyilvántartás.

 

                                                                          +

 

                                                                    

                     Ha nagyképű akarok lenni, már pedig miért ne legyek legalább írásban és titkon,

le merem írni:

                     A magyar glóbuszra talán azért érkeztem három hónappal Móricz Zsigmond halála után, hogy legyen, aki felváltsa őt. A „boldog embert”, mert abban találta meg életének értelmét, amit klasszikus soraiban így fogalmazott meg:

                     „Nem bántom tovább: így van ez Joó György.

A te életed mintaszerű emberi élet. A szegény földműves ember együgyű élete. Nem futottál hiábavaló földi javak után: mennyei kincset szereztél ezen az igazán siralmas földi téreken.

Arról nem tehetsz, hogy az ember az ország szolgálatában elég, mint a kicsiny gyertyaszál. Ebben mindnyájan osztályos társaid vagyunk e megtöretett hazában.”

                    Életem mottóját tehát ő fogalmazta meg.

 

                                                                          1.

                                                 

                                                             A Nyilas jegyében

 

                     Azt is hozzá kell fűznöm, hogy a Nyilas jegyében születtem, egyazon csillagállás alatt Vörösmarty Mihállyal, ami nem kis büszkeséggel tölti el a lelkem.

                     Mert végül is mit mondanak a csillagjósok erről a csecsemőről?

                     Nyitott, nem haragtartó, nagyvonalú, belátó, erős benne a függetlenség – és a szabadságvágy, mozgékony, dinamikus, lelkes, moráli-etikus beállítottságú, nyíltszívű, ellenálló szellemű, rebellis.

                     Ha tovább folytatnám a díszítő jelzők sorát, még azt kérdezhetné valaki: „És nyugdíjas tanár úr, Ön már csecsemő korában is ilyennek tűnt?”

                     Mire én azt válaszolom:

                     „Egy újszülött még annak örüljön, hogy a világra jött. Bár általában sírással köszönjük meg ezt a szüleinknek, de ők már akkor is érzik, hogy ez a sírás az öntudatára ébredt ember hangja. A „jelzők” még nem látszottak, de a génjeimben voltak.”

                    Azt is írják a Nyilasról, hogy született színész. Ha nem lettek volna ilyen hajlamaim, miért választottam volna a pedagógus pályát? A magas fizetés miatt? Ugye, vicces?

 

                                                                           +

 

                    A másik rendkívül érdekes, de már családon belüli ügy, hogy pontosan 1942. december 12-én születtem, mint az édesapám, csak 28 év különbséggel, de mindketten szombaton, mint a Csenki József kéményseprő és a fia, Csaba. Ezért lett jó barátunk a szerencse.

                   Bizonyára mindketten valamiféle tavaszi, forradalmi lázban fogantunk, mint Petőfi Sándor fia, Zoltán. Bár az ő sorsa rossz ómen.

                   Tehát figyelj, bizalmamra éhes olvasó! Elkezdődik a mese egy ember életéről, aki nem szégyelli testi és lelki formálódásának legfontosabb, még élő és igaz emlékeit, szemrebbenés nélkül, a nyerseket egy kissé puhítva, kíváncsi lelked és szemed elé tárni.

                   Hét és nyolc óra között születtem erre a lélegző világra. A havazás közben szállingózássá szelídült, majd lehullott az utolsó pehely is, éppen az udvari nagy ablak üvegére, és ott apró könnycseppé olvadt.

                   Előtte egész éjszaka zuhogott a hó, ami december közepén igen ritkán szokott ilyen gazdagon hullani az égből. Péntek este elkezdte, és méteres hó hullott szombat reggelig, aztán tovább folytatta hétfő estig. Bizonyára a születésem hozta lázba az angyalokat, és a tiszteletemre fehér világot, tiszta világot teremtettek azzal, hogy beborítottak mindent, ami kopár, mint az árva fa vagy csupasz, mint az utca fagyoskodó földje. A házunk előtt már falként állt a hó, mert az édesapám, aki nem tudott ezen az ideges éjszakán egyetlen percet sem aludni, a házunk előtt, de még az udvaron is hegyekbe halmozta. Nem volt nehéz munkája, mert a hópelyhek könnyűek voltak és puhák, mint a csecsemő angyalok szárnyának tollai.

                   A bábaasszony, aki a vértől mocskos lepedőn, ahová a világra siklottam, elvágta köldökzsinóromat. Aztán a magzatvíztől lucskos testemet a lavór langyos vizében megmosta, majd egy puha törölközővel végig simogatta. Megmérte a súlyomat, de közben kitört belőlem a méltó harag e méltatlan hercehurca miatt.

                   Azonnal kiderült, hogy tenorom van, de nem az olaszok „édes” bel cantója, mint Beniamino Giglié; de „érces”, mint az eljövendő Acélhang szólistájának a hangja. Aztán világoskék pólyába öltöztetett egy szintén Eszter nevű idősebb asszony, akiről rövidesen kiderült, hogy az édesanyám anyja, és a szomszédos ágy párnájára fektetett. Egy szőrős karú férfi, aki először letörölte a könnyeit, /ebből láttam, hogy könnyen lelkesedő, tehát szangvinikus típus/ magasra emelt, és így szólt:

                   - Ecce homo!

                  És büszkén hozzátette:

                   - Nemcsak ember, de férfi! Gyula lesz, mert milyen jól hangzik a kalocsai érsek úr neve: gróf Zichy Gyula.

                  Anna, a dédanyám bölcsen megjegyezte:

                  - Nem ebből a gyerekből sem gróf, sem érsek. Krisztus urunk szolgájához meg éppen méltatlan a grófi címének emlegetése.

                   - Mennyire igaza van - gondoltam, de nem mondtam. Később is tartózkodtam attól, hogy két felnőtt vitájában én legyek a döntőbíró.

                  Apám elhessentette ezt a véleményt:

                   - Annyi baj legyen, édesanyám! Csak ember legyen és ne lekvár!

                  Az első két szó, az ecce homo, ismerősen csengett. Mintha születésem előtt már hallottam volna valahol.

                  Rá is jöttem mindjárt, hogy az Isten házában, még a várakozás, az advent ideje alatt. A szüleim minden vasárnap elmentek a nagymisére, és buzgón imádkoztak szerencsés születésemért, mert az első, korán született kislányukat, Terikét, már három hetes korában eltemették. Most ő is ott állhatott volna, már négyévesen, a jászlam mellett.

                   - Nem Messiás - e minden újszülött, csak később válik szokott pimasszá? - idéztem, némi öniróniával, magamban és kapásból Kepler szavait Az ember tragédiájából.

                  Az én pihenőhelyem egy barnára festett deszkájú parasztágy volt, aminek a szalmazsákját keményre tömték. Az első tíz perc bömbölése közben fürdettek, majd a súlyomat mérték. Nyolc órakor már tiszta lelkiismerettel és mélyen aludtam az igazak álmát. Mert azt álmodtam, hogy kinn hull a hó, és András meg Eszter, egy „férfi” meg egy „csillag” vigyáznak rám.

                  Anyám, akit Eszternek szólítottak, a legnehezebb percekben is józan maradt, mert mielőtt fáradtan elszunnyadt volna, odasúgta a határtalan örömtől mámoros apámnak:

                  - Szombat van. Ne felejtsd el a boltot kinyitni, mert a szombat mindig forgalmas nap! Ott aztán mindenkinek hírül adhatod, milyen öröm ért bennünket. Fiunk született négy kilo tíz dekával.

                 Apám pedig már ment is, és kitárta az üzlettáblákat, hadd jöjjön a kedves vevő.

                Ha eddig nagyon kellett a pengő, ettől a naptól kezdve, egy családos apának duplán szüksége lesz rá.

 

                                                                           +

 

                      Vencel bácsi, a közvetlen szomszédunk volt rám először kíváncsi. Már csak félig volt ép elméjű a vénségtől, de csupa szív ember kévén, alacsony házunk ablaka előtt rongyos nagykabátja szárnyait lobogtatva jelezte, hogy örül a lelke, mint egy madáré, aki először látja fiókájának merész repülését.

                     A többi vendég déltájban sorakozott fel minden jót, és főleg egészséget kívánni nékem és az anyámnak. Meghatottan fogadtuk hódolatukat, és Berta nénitől azt a bölcs tanácsot, hogy minél előbb keressünk egy olyan gazdát, akinek a tehene velem azonos időben hozta világra a kicsinyét, mert annak a teje a legjobb, ha az édesanyámé nem lesz elég.

                     Még aznap délután meg is találtuk tejtestvéremet, egy bikaborjút a Rákóczi utcában. Legalább olyan szép jószág volt borjúnak, mint én egy ember gyerekének. Sajnáltam, hogy hat hónapos korában egy rossz ember letaglózta, és a húsát kimérték. No, de ne szaladjunk annyira előre!

                     A férfi vendégeket, kinn konyhában, nem a tej hozta lázba: Anyai nagyapám, Farkasfalvi András, Berta Feri bácsi, a kádár, Tóth Lajos bácsi, a kovács, Somogyi Matyi bácsi, a sokoldalú kisbirtokos, és akkor kivételesen az édesapám is, vörös borral köszöntgették szerény személyemet, anyámat és egymást. Matyi bácsi igen alacsony ember volt, de a hangja minden kívánság fölé emelkedett:

                    „Az nem lehet, hogy a magyarok Istene minket ne segítsen! Főleg ilyen háborús időben!”

                    Apámat eddig megsegítette, mert még nem kapta meg behívóját, de már a házunk fölött keringet a SAS, amelyik a leggonoszabb állat volt a magyarok számára a világméretű marakodásban.

Minden esetre úgy látszott, hogy a már a második háborús telet is megússza.

                   Amikor pedig a személyzetem közölte velük, hogy minden szempontból fogadó kész állapotban vagyok, elém sorakozott a férfitársaság. Bemutatkoztunk egymásnak. Apám volt az, aki nem győzte minden bemutatkozáskor közölni, hogy én Ugróczi Gyula vagyok, és az is leszek.

                   Mindegyikük mosolygott rám, és a nagyapám, aki talán egyedül volt komoly az első találkozásunkkor, még keresztet is rajzolt a homlokomra. Mire én életemben először - elmosolyodtam. És mennyire örültek neki! Pedig, ha tudták volna, hogy ezzel nyitotta meg életem könyvét, amelynek a borítója élet-zöld színű, igencsak elcsodálkoztak volna mindannyian.

                   Ettől kezdve beiratkoztam a család könyvtárába, és kis fáradsággal, de annál nagyobb élvezettel, rendszeresen végigolvastam minden ősöm életének aranygerincű könyvét. Ismertem is őket, mint jó pap a Bibliát! Megvolt az a lehetőségem, hogy lapozzak bennük, és el is meséljem az olvasottakat.

                    Vajon miért olyan szomorkásan szelíd a keresztet rajzoló nagyapám? No, ennek utána nézek már az első éjszaka. Majd álmomban, amikor ráérek.

                   Azután majd apám könyvét lapozom fel, mert idegesítően szolgalelkű. Ez már rögtön kiderült, mert az első szóra teljesítette anyám utasítását, aki nem hagyta, hogy egész délelőtt gyönyörködhessen bennem. Mert bizony az a legnagyobb esemény, ha valakinek fia születik! Mi legyen nagy ünnep az emberi életben, ha nem egy új ember születése?

                  Elhatároztam tehát, hogy az első álmomban anyai nagyapám könyvét lapozom, egészen addig elolvasom, amíg rá nem jövök, miért olyan borús kedélyű. Aztán majd szépen sorban a többiekét is. Az ember gyereke legalább az elődeinek a múltjával legyen tisztában!

                 Pedig nemcsak a kereszt miatt mosolyogtam rá először, hanem azért is, mert tele volt a bendőm. Ilyen állapotban mindig kedélyes hangulatban van az emberfia. Bezzeg, ha akkor hallanak, amikor még éhes voltam! Be sem merészkedtek volna az ajtómon.

                 A keresztosztó nagyapámat is Andrásnak szólította a legalacsonyabb férfiember, aki a bal kezében akkor is egy meggyfaágból hajlított botot szorongatott. Somogyi Mátyás volt egész életében, de csak Matyi bácsinak ismerte és szólította az egész Kalocsai utca. A Sörös becenevet valószínűleg emberi gyegesége miatt kapta. Nemcsak gyerek magasságú volt, de gyerek maradt örökké ficánkoló szelleme is, egészen élete végéig.

                 Az másodrendű, hogy ki alacsony, avagy hórihorgas, cingár, netán hordó szélességű. Milyen minőségű a lelke, és van-e egyáltalán? Ez a hamleti kérdés. Nem az:

                 „Mily álmok jönnek a halálban, ha már leráztuk mind e földi bajt?”

                Hagyd a holtakat, hadd temessék el a halottaikat! – mondotta a legnagyobb EMBER. A lélek úgyis halhatatlan.

                Ha van lelked, és a halálod után abból a Teremtő a maga méhesében édes mézet tud pergetni, akkor bátran lerázhatod. De ne öngyilkossággal! Mert az élet poharát az utolsó cseppig ki kell inni! Közhely ez is, de elfogadható egy most született csecsemőtől.

 

                                                                          +

 

                Henry Fielding írta a 18. században, és én olvashatom, ha már beiratkoztam életemmel abba a gazdag könyvtárba:

                  „Meg kell kísérelnünk, hogy eloszlassunk egy tévhitet, melyet az emberiség az írók önállótlan gondolkodása folytán magáévá tett.

                  Ezek ugyanis attól való féltükben, hogy egy csomó – tisztesség ne essék szólván – bölcsnek, avagy filozófusnak nevezett együgyű fráter ósdi és képtelen tantételeinek ellen találnak mondani, arra törekedtek, hogy amennyire csak tőlük telik, összekeverjék a nagyság és a jóság fogalmát.

                 Már pedig e két dolog nem is eshetnék távolabb egymástól, hiszen a nagyság lényege, hogy mindenféle szerencsétlenséget zúdít az emberiség fejére, a jóság pedig abban áll, hogy a bajokat elhárítsuk róla.

                 Igen valószínűtlen tehát, hogy ugyanegy személyben mindkét tulajdonság meglegyen, és mégis, mi sem gyakoribb, mint hogy az írók, akik a nagyság számos megnyilvánulását fedezik fel kedves hősükben, ráadásul még a jóság megtisztelő jelzőjével is bókolnak neki. Mégpedig anélkül, hogy észbe vennék: ily módon éppen azt a felsőbbrendű tulajdonságot semmisítik meg, amelyet a jellem egyöntetűségének szoktunk nevezni…

                Megtudjuk, hogy Nagy Sándor tűzzel-vassal tiport le óriási birodalmakat, romokat és pusztaságot hagyva maga után; mint valami forgószél ártatlan nyomorultak millióit pusztította el, s ugyanakkor, mint irgalmasságának bizonyítékát halljuk, hogy nem vágta el nyakát egy vénasszonynak, nem követett el erőszakot lányain, s beérte annyival, hogy megsemmisítette őket.

                Amikor továbbá a hatalmas Caesar, a maga csodálatraméltó lelki nagyságában szétrombolja hazája szabadságát, s a csalásnak és erőszaknak minden eszközével egyenrangú társai fölé helyezi magát, lealjasítja és rabszolgaságba dönti a legnagyobb népet a nap alatt, mint nagylelkűségének bizonyságát hozzák fel, hogy bőkezű volt követőivel, céljai kivitelezőivel, akiknek segítségével hatalmát megszilárdítani szándékozott.”

                                                                              /A néhai Jonathán Wild úr élettörténete /

 

                                                                         +

 

                 Sohasem szerettem volna NAGY lenni, de JÓ, minden felismert alkalommal, igen. Mindig örültem a JÓ győzelmének, és az úgynevezett NAGYSÁGOK bukásának, akikből valóban hiányzott a JÓSÁG.  Irtóztam attól, akiből, lett légyen az egy regény vagy a saját életem szereplője, akiből hiányzott vagy kihalt a jóságra hajlamos LÉLEK.

 

                                                                          +

 

                 A korán lehullott hó karácsonyi hangulatot teremtett, és az emberek megilletődve mentek el a házunk előtt, amelyik a hosszú Kalocsai utca talán legalacsonyabb háza volt, bár a számát igen magasan állapították meg: 292. Legalább ennyi szegény család lakott egyetlen utcában. Egy-egy alkalommal úgy merülök álomba, hogy néha két-három könyvet is fel kell lapoznom, hogy megértsem és megértessem a lezajlott eseményeket. Jöjjenek hát az álmok, a múltat idézők - szép sorjában! Nap-nap után.

 

                                                                          2.

 

                                                     Filus András és Bobek Eszter

                                                       / Anyai nagyszüleim /

                                                                      1916

                                                              

                                                                   Eltévedtél

                                                        

 

                     A vasárnapi nagymisén csupa sötét ruhás asszony énekel a templomot, a falut, a földet és az eget betöltő, zengő, fiatal hangon. Mint egykoron a szelíd Ábel Istennek tetsző füstje, úgy száll föl-föl, egyenesen Krisztus anyjához, Máriához, az ének. Fölszáll a távoli harctereken szenvedő, vérző, haldokló magyar katonákért a sok tiszta lélekből a fohász:

 

                                                          Boldog asszony, anyánk,

                                                          Régi nagy pátrónánk,

                                                          Nagy ínségbe érvén

                                                          Így szólít meg hazánk:

                                                          Magyarországról, romlott hazánkról,

                                                          Ne feledkezzél el szegény magyarokról!

 

                  Kurcz Adolf tisztelendő úr ezután ájtatos imára buzdítja híveit a fiaikért, a férjekért és a testvérekért. Azután, mint pásztor a nyáját, maga elé tereli a ministránsokat, és komótos léptekkel kimegy a sekrestyébe. Ekkor még felzúg a Szabó kántor úr szép bariton hangján a mindenkit útjára bocsátó ének:

                 „Isten, hazánkért térdelünk elődbe.” Együtt énekel velük minden egyház, minden híve a Kárpát-medencei hazában: a Felvidéken, az Alföldön, a délvidéken és Erdélyben. Mária országának hajdan áldott tájain.

                   Aztán elindul a templomokból a feketeruhás asszonyok végtelen sora a kijárat felé, a háborús gondoktól terhes magyar világba. Előtte persze letérdepelnek, majd keresztet vetnek, és nyugodtabb lélekkel, de azért sóhajtozva, lépnek ki a főbejáraton át a friss novemberi levegőre. Csupa fiatal lány és asszony, de mindegyik a legsötétebb ruhájában. A kék és barna kendők alatt piros arcok, sötétszín ruhájuk alatt fiatal testek.

                  Ötven-hatvan éves férfiak keresik egymást az asszonyrengetegben, hogy meg ne szakadjon a százados hagyomány: a férfiak tanácskozása, ami a déli harangszóig megtárgyalja a falu ügyes-bajos dolgait. A disputát a bíró és a jegyző vezeti. A jegyző úr szerint éppen 1500 férfi hiányzik a faluból, pedig a háborúnak még messze van a vége. Sok derék emberünk van már a hősi halottak között. A magukra maradt asszonyok, akik megkapták a gyászleveleket, bizony a Jóistent is okolják. Mert, azt mondják, mi van a tízparancsolatban: Ne ölj! Akkor miért folyik már évek óta ez az esztelen vérontás? Ki miatt folyik? Annak az Isten se parancsol?

                   Nagyon, de nagyon hiányoznak a munkabíró férfiak. Minden gond, ami eddig a férfiak vállát nyomta, most átszállt a törékeny asszonyokéra. Bizony, még olyan sohasem fordult elő, hogy a Csukás dűlőben egy asszony szántott, és vetette el az őszi magot. Fejére állt a világ! Kiállítja újra a talpára?

                   Megbolondultak a politikusaink, akiknek a protekciós gyerekeit biztosan kimentették a frontszolgálatból, és csak pesti flaszteren korzóznak. A királyunk is meghalt, de azt mondják, a fia szeretné gyorsan befejezni a háborút. A béke pártján áll. Amíg a töltények ki nem fogynak, a fegyvergyárak be nem zárnak, no meg az emberek türelme el nem fogy, folyik tovább az öldöklés.

Ilyen ügyekről diskuráltak azok a férfiak, akik már nem kellettek a frontszolgálatra, de a gyerekeiket féltik.  Aztán mindegyik hazafelé tart, mert megkondult a déli harangszó: Az ebédet ne hagyjuk kihűlni, ha már az asszony megfőzte!

                  Sóhajtással vannak tele a férfiak is, pedig nekik kellene az asszonynépben a lelket tartani.

              A fekete, sötétkék és barna kendős fejek, piros arcok összehajlanak:

                  - Igen szépen prédikált az új papunk! Pedig talán még harminc éves sincs. Több az annál legalább öt évvel. Azt mondják, hogy a lánytestvérével lakik együtt, pedig a Kossuth utca másik oldalán vett az édesapjának külön házat. Majdnem a templommal szemben. Biztos, hogy a testvére az a nő, akivel a plébánián él? Nemigen hasonlít rá! Láttunk mi már karón varjút.

              Akit gyerek vár otthon, nem ér rá pletykázni, és már úton van hazafelé. Bobek Esztit két fiú is várja, ezért az Örzse nénivel tart, aki a szomszéd utcában lakik. Termetes, őszülő hajú asszony. Igen szóval tudja tartani Esztert, akivel közös az útjuk majdnem hazáig. Arról beszélgetnek, milyen módja van a pénzszerzésnek ebben a felfordult világban.

              - Mi a lovas kocsival gyakran eljárogattunk a szomszéd városok piacára. Legtöbbször valamilyen zöldségfélével: paprikával, paradicsommal, uborkával, még dinnyével is.

              De most nagyobb fába vágtuk a fejszét! Híre jött, hogy Pesten nincsen elég ennivaló. Hát minek építették ide ezt a vasutat, ha nem azért, hogy mink is hasznát vegyük. Aztán még megvan az uram kocsija is, ami kivisz az állomásig, utána meg egész Pestig a masina. Két erős kéz, két erős kosár, tele élő baromfival. Tyúkkal, libával, kacsával, ami éppen van az ólban.

              Három kilométerre sincs az állomás, de az uram cirádás kocsijával, ha esik, ha fúj, félóra alatt kinn vagyunk. Kiskőrösön átszállunk a gyorsabbikra, onnan pontban hat órakor indul, és onnan már úgy szalad, mint a hajderménkű. Nyolc órára már benn is vagyunk a Keleti - pályaudvaron. A legjobb időben, mert a városi nép nem szeret korán kelni. Onnan tízpercre van az egyik legjobb piac, ahová a pénzes nagyságák járnak a cselédeikkel. Ezek igen éhesek a friss baromfihúsra.

               - Ha olyan nagyon éhesek, hát etessük őket! – lelkesedett a fiatalasszony. - Magával mennék én is már holnap reggel, ha fölférek a kocsijukra. Két füles kosárban elbírok én nyolc hízott kacsát is!

               - Jól van, lányom. Csak holnap reggel el ne aludj, mert az uram ötkor indul az állomásra. Én Pesten jól ismerem a járást, szívesen kalauzollak. De előbb alaposan beszéljétek meg a szigorú anyósoddal, nehogy aztán megharagudjon rám. Legkésőbb öt órakor nálunk legyél, mert a Péter bátyád kocsija egy percet se vár. Pontosabb, mint az Állami Vasút. No, Isten áldjon, lányom!

               - Előre is köszönöm, Örzse néném, hogy rám gondolt. Az Isten áldja a jó szándékáért!

              Azután olyan mozdulatokkal, mintha rózsafüzérrel megáldanák egymást, elválnak az utcasarkon.

              Eszter még csak huszonkét éves fiatalasszony, de már két fiúgyerek gondja van a vállán. Meg segíteni kell az anyósát is, aki szigorú és okos asszony. András ugyan már Boszniában letöltötte a katonaidejét, de 14-ben újra behívták. Azóta csak egyszer volt itthon szabadságon, és megajándékozta egy újabb fiúgyerekkel. Józsika még 1912-ben született, a házasságuk első évében. Andris, a kisebbik, már háborús gyerek, 1915-ben jött a világra. Rossz is, mint az ördögfióka.

              - Olyan, mint én voltam gyerekkoromban. Égetni való, büdös kölyök – gondolja mosolyogva.

              „Nálunk legyél ötre, mert Péter bátyád pontosabb, mint az Állami Vasút” – állandóan ez a gondolat fészkel a fejében, amikor a hátsó szobába megy, hogy levesse az ünnepi ruháját, és az otthoniba öltözzön. Csak azután megy előre az anyósához meg a gyerekekhez. Az „édesanyámhoz”, mert Eszter így szólítja. Meg is érdemli a tiszteletet, mert igen sokat tanult tőle, és a szüléseinél Rozália mama volt a bába. Már ötvenöt éves, de szellemileg olyan friss, mint egy fiatalasszony. Olvas is hozzá eleget.

              Egy födél alatt laknak az anyósával, csak a fiatalok kapták a szobakonyhás hátsó lakást, ahol elférnek a gyerekekkel is. Igaz, hogy csak egy udvarra néző nagy ablaktól kapja a fényt, de konyha is üvegajtós. Rozália a mama, mert az idegenek így szólítják András édesanyját, ragaszkodott az első szobához. Annak két kis ablaka az utcára, pontosabban egy kis terecskére néznek, amelyeken át szélesen és hosszan belátni az egész környéket, és elég fényt ad a reggeltől estig tartó foglalatosságához. Mindenek előtt az olvasáshoz.

              Vasárnaponként Eszter, bár magának se vallaná be, nemcsak azért jár templomba, mert buzgó katolikus, de ilyenkor „szabadságra megy” a kicsik nyüzsgésétől fáradtan, meg az anyósa fürkésző tekintete elől. Ilyenkor a gyerekeket a mama gondjaira bízza.

              Miután átöltözött, tiszta, de hétköznapi ruhában megy előre az utcára néző, első szobába. Tudja, hogy örömet visz, de sírás lesz a jutalma. Az idősebbik, a Józsi, aki szakasztott apja, amikor anyját meglátja, kiált egy hatalmasat és érthetetlent.  Aztán, biztos, ami biztos, belekapaszkodik az anyja szoknyájába. Az ördögfióka éppen az ágy szélét fogja, de a másik kezével egy csutkát kínálgat neki jutalmul, ha mindjárt az ölébe veszi. Eszter miután köszönt az édesanyámnak, leereszkedik egy székre, és ölébe emeli a kicsit. Zsebkendőjével mindkettőnek megtörli a könnyező szemét és az orrát.

              Rozália mama most is olvas, vagy csak úgy tesz, mintha olvasna. Az okuláréja fölött szúrós szemével a menyére néz, aztán epésen mondja:

              - Aztán máma mit tanultál a templomban, lányom?

              Ezt nem azért mondja, mintha választ várna rá, csak azt akarja éreztetni a fiatalasszonnyal, hogy nem kedvére való a templomba járás. Nem szereti a papokat, mert faluszerte rossz hírét költik. No, nem a szószékről, csak disznótorokon, névnapokon meg ott, ahová vendégségre hívják őket. Sok helyen elmondták már, hogy bűbájos meg ördögi praktikái vannak. Akik jobban ismerik, csak úgy emlegetik: „a füvesasszony.”

              Ami csak azt jelenti, hogy ismeri a füvek, virágok és más növények gyógyító titkait, amit még a nagyanyjától tanult lány korában. Azt mondja családjának is:  - Az Úristen olyan világot teremtett, ahol minden emberi nyavalyának, betegségnek elrejtette a gyógyszerét is. Fűben, fában, virágban.

              Ez mind nincs együtt egyetlen országban, de az egész Föld valamelyik növényében megtaláljuk. Ezt kéne kutatni a tudós férfiaknak, és nem új fegyverek gyártásán törni az eszüket.

              Ebben a kicsi határunkban legalább száz betegség gyógyszerét ismerem. Ezért merek gyógyítani, és bátrabban, mint a patikusok a maguk tablettáival meg poraival. Nem szólva arról, hogy a születés titkába is beavatott az én négy osztályt végzett nagyanyám, aki még nálam is többet tudott. A Földön mindenütt tisztelettel veszik körül a hozzá hasonlókat, csak nekem kell tudatlan patikusokkal és papokkal hadakozni. De én vagyok az erősebb!

               - Nézz ki erre a terecskére, amikor végre melegen süt a napocska! A fűszálak között megjelenik a kamilla apró sárga virága, ezerszám. És mintha az Úristen maga mondaná:

               - Nézd, milyen szép és milyen hasznos!

              Orvosi székfűnek mondják, Szent Iván-pipitérnek, szüzek anyjának. Igen szép neveket adtak neki az egyszerű, tanulatlan emberek. Meg is érdemli, mert gyógyítja a hasfájást, oldja a görcsöket, a havi vérzés zavarait. Lázat, gyulladást szűntet és csillapít. Sorolhatnám tovább. Hogyha kamillás vízzel mosod a hajad, illatos lesz és selymes. Te már kipróbáltad, és tudod, hogy igazam van. Nyugodtan elmehetsz a szagos misére, mert te valóban illatos vagy, mint egy virág, és nem pacsuli szagú.

              Hány embert állítottam már talpra? Csak a Jóisten a megmondhatója! Nemcsak a testet, de lelket is többet gyógyítottam már, mint a tisztelendő úr. Ha nem kellene az embereknek a tudományom, akkor miért áll meg a házunk előtt olyan gyakran egy-egy parasztkocsi, hogy sietve egy szülő nőhöz vigyen, mert bennem nagyobb a bizalmuk, mint egy orvosban. Aki igen sürget, mert utolsó órás a felesége.

              Tudja, hogy jó kezekre bízza az asszonyt is, a kisgyereket is. Aztán ki dönti el, hogy az Ördögtől vagy az Istentől származik-e a tudásom? Ha segít az embereken, akkor csak a teremtő Isten szándékát szolgálom. Bűn az, ha sok titkát bízta rám az Úr? Nem a patikus úr, a tisztelendő úr, hanem Teremtő Úristen. Rám, Jónás Rozáliára, aki szintén csak négy osztályt végeztem.

              Eszter igazat ad az „édesanyámnak”, mert egyik gyerekkel sem kellett még orvoshoz fordulni, mert mindig kéznél volt a nagymama házi patikája.

               - Aztán mit főztetek ki ebéd előtt az Örzsével? – kérdezte váratlanul. Láttalak benneteket, amikor igen hosszan búcsúzkodtatok.

               - Arról volt szó köztünk, édesanyám, hogy holnap én is fölvihetném vele a kacsáinkat Pestre, mert a háború miatt nagy a kereslet a baromfi iránt, és jól megfizetik. Ha maga is hozzájárul, elmennék Örzse nénivel én is szerencsét próbálni. Szereznék egy kis pénzmagot.

              - Nem volna butaság, és volna is hová vetni azt a magot, lányom. A petróleumos üvegnek már csak az alján lötyög valami zavaros lé. A nyakunkon meg a hosszú téli éjszakák. Nem lesz mivel világítani. De lisztet is kéne venni egy-két zsákkal, mert engem mindig megjutalmaznak a munkámért, de csak disznósággal: szalonnával, sonkával, kolbásszal, de ezeket csak kenyérrel lehet megenni. Nem ehetünk sonkát szalonnával, mert igen elcsodálkozna gyomrunk, és nem győznénk kamillás teát inni. Még a kert sincs fölszántva. Fogadni kellene valakit a szántásra meg a vetésre. Pénz nélkül megáll az életünk, és ami a legfontosabb, téli estéken is tudok majd olvasgatni.

              Magam is gondolkodtam már, hogy csak a tömött kacsákat tudnánk eladni. De a faluban minden második házban van baromfi. Csak filléreket kapnánk érte a piacon. Ha az András fiam itthon volna, az nem engedne el olyan messzire. De csak magunkra számíthatunk. Próbálj szerencsét, lányom! Én meg majd vigyázok a legényekre.

               - Azt gondoltam, hogy a két füles kosárba éppen belefér hat kövér kacsa. Persze majd jól összekötözöm a lábukat, hogy ki ne ugorjanak út közben– adta elő a tervét. A nagymama csak bólintott rá:

              - Az úgy jó lesz, lányom, csak igen vigyázz magadra!

              Eszter nem gondolta, hogy anyósa ilyen gyorsan beadja a derekát. Megebédeltek békességgel, bablevest túros csuszával. Igen ízlett a legényembereknek is, mert tele hassal mindjárt lett hancúrozás és nevetés. Az egész vasárnap délutánt együtt töltötte a gyerekeivel. Leült a szoba földjét takaró rongyszőnyegre, és együtt biztatták hajszra majd csára a barna kukoricacsutkából készített ökröcskéket. Aztán magas tornyokat is raktak csutkából, hogy annál nagyobbakat nevessenek együtt, amikor az égig érő tornyok sokszor maguktól összeroskadtak.

              Az asztal fölött, a falra akasztva, így tanított a Házi Áldás:

                                                             Hol hit, ott Szeretet.

                                                             Hol Szeretet, ott Béke.

                                                             Hol Béke, ott Áldás.

                                                             Hol Áldás, ott Isten.

                                                             Hol Isten, ott Szükség

                                                             Nincsen.

 

                                                                           +

 

              Bobek Eszti, Filus András felesége egész délután izgatott volt, bár játék közben néha felszabadult a szorongás alól. Hiszen még sohasem járt nagyvárosba, különösen Budapest látványa izgatta. Sok érdekesett hallott már a városi világról, amiről az András is azt mondta, hogy egy tanyán felnőtt kislánynak fogalma sincs, mennyire más a házrengetegben lakók élete.  Olyan, mintha rabok lennének, és egyúttal meg vannak fosztva szinte minden szépségtől, amit egy életen keresztül a természet teremt kinn a tanyákon és a falvakban maradt szabad embereknek.

              És megmutatta Petőfi néhány erről szóló versét. Mert nemcsak az egyszerű parasztember gondolkodik így, de még az olyan nagy emberek is, mint Petőfi Sándor. A nagyvárosban minden piszkos: a járdák, a lépcsők, a házak, az utcák, az ablakok. És ami a legszomorúbb, az emberek lelke is ezekben a zűrzavaros, háborús időkben.

              Ő csak azt tudta Budapestről, hogy ott hömpölyög a széles Duna, hidakon lehet átmenni rajta. Ott az állatkert, a földalatti vasút. És végtelenül sok ember rohan, sürög-forog, hogy beleszédül, aki nem szokta meg. András az orosz frontra indulóban éppen Pestről küldte az utolsó képeslapját, valamikor augusztusban. Szép színes lap volt, azon is a Lánchíd meg Duna. Holnap meglátja közelről is. Csak a Jóisten megsegítse és az Örzse néni, vezesse!

Nagy sírások között estek a búcsúzások.

                  - Anyátok holnap estére ajándékot hoz nektek. Csak legyetek jók! Ne szomorítsátok a nagymamát, aki majd sokat mesél nektek, ahogy máskor is szokta!

November elején már korán esteledik, ezért még hat óra előtt elrekesztette a többiektől a legszebb hat kacsát, keresett a lábukra zsákmadzagot. A két nagy karkosarat kibélelte szalmával, hogy az állatok is kényelmesen utazzanak.

                 Újra végig gondolta a tennivalókat. Aztán bement a hátsó szobába, ahol már olyan sötét volt, hogy lámpát kellett gyújtani. De tüzet élesztett a sparheltben, hogy vizet melegítsen egy nagy fazékban a mosakodáshoz. Szeretet volna tisztán menni abba a nagyvárosba, a sok ember közé, ahol még fürdőszobák is vannak. A teknőben állva lemosta az egész testét. Aztán borzongva, mert kezdett hűvös lenni a konyhában, megtörölközött, és a hosszú alsószoknyáját és ingét mindjárt fel is húzta, mert megszokta, hogy azokban aludjon.

                Előbb még összeválogatta a vásárra induló ruhadarabjait: egy fehér pendelyt, egy alsószoknyát, és egy kofához is illő felsőt, azt a kékfestőset. De reggel hűvös lesz, és akkor még egy hosszúaljú blúz is kell, és a vállaira, mellére a barna berliner kendő. A haját majd hajnalban koszorúba fonja, és a szép rózsás kendővel köti be a fejét.

                Dideregve a hűvös szobától meg az izgalomtól sietve a dunyha alá bújik, és igyekszik korán elaludni. De a lámpa lángját nem fújta el, csak kisebbre állította, hogy éjszaka, ha fölébredne, mindig megnézhesse a nagy faliórát. Mert pontosnak kell lenni, és korán kell kenni.

                 Legalább fél ötkor, vagy valamivel még előbb is, hogy mindennel elkészüljön időben. De pihenni is kéne, mert nehéz napnak ígérkezik a holnapi. Tele idegeskedéssel és cipekedéssel. Háromszor is fölébredt, és ellenőrizte a mutatókat.

                 Negyed ötkor fel is kelt, és szépen felöltözött. Talán még tíz percig se tartott, de azért megforgatta a derekát, hogy eléggé mutatósak-e szoknyái. Az arcát gyorsam megmosta, belenézett a tükörbe, és úgy találta, hogy elég szemrevaló menyecske lett belőle. Pénz az kell az utazáshoz, a köténye zsebébe is tette. Úgyis az Örzse néni váltja meg a jegyet, jobb helye lesz majd annál. Lecsavarta a lámpa lángját, majd elfújta. A kulcsot kétszer is megfordította a zárban, és a lehullott levelek alá, az eperfa törzse mellé rejtette.

                 A két karkosárba rakta a megkötözött lábú kacsákat, aztán a karjára kapta őket, és már neki is vágott az útnak. Szuroksötét volt. Egy csöppnyi fény se a földön, de csillagfény se az égen. Szerencsére nem volt ijedős természetű, meg közel is laktak Örzse néniékhez.

                Péter bácsi még csak a lovak befogásával bajlódott, amikor vidáman beköszönt:

                 - Adjon Isten jó reggelt a ház lakóinak!

                 - Neked is kívánjuk, ifiasszony! – kiáltott ki a sötétből egy férfihang, aztán Péter bácsi már a második lovat faroltatta a rúd mellé.

                 - Aztán reggeliztél–e, kofatársam? Biztos elfelejtettél a nagy igyekezetben. Gyere, igyál meg legalább egy bögre tejet! A vonatban meg majd lesz időnk bőven az evésre – ajánlotta a konyhából Örzse néni. Eszternek jólesett a bögre tej.

                 - Reggelire egy nagy pohár tej, egész napra tiszta lesz a fej – gyártotta szokásos rigmusát a Péter bácsi, aki már föl is kászálódott a kocsira.

                 - Ide a jó nehéz kosarakat, oda a puha szalmára, a széles asszonyságokat!

Fölrakodtak, aztán kényelmesen elhelyezkedtek, szorosan egymás mellé.

                 - No, Holló, Fecske, indulás! – harsogta az öreg. Péter bácsi nem szerette gyorsan hajtani a lovait. Az ostort igen ritkán használta.

                 - Az asszonnyal meg a lóval jól kell bánni! Mind a kettő kényes jószág. Nem rendes gazda az, aki sűrűn használja korbácsot. Ha pedig kiérünk az állomáshoz, ne kívánjátok, hogy körülcsókoljalak benneteket, mert egy kupica pálinkát már fölhajtottam reggeli. Én már csak ilyen vagyok, tejet prédikálok, és pálinkát iszok! – folytatta az öreg.

                - Maga, vén szosze, most csak az útra figyeljen! – vette el a kocsis szavát a felesége.

Fél óra alatt kényelmesen megtették az utat. Talán öt percet sem vártak, amikor beszuszogott az állomásra a kalocsai vonat, de a jegyek akkor már az Örzse néni zsebében voltak. Kényelmesen elhelyezkedtek a kupéban, és a masina már húzni is kezdte a kocsikat Kiskőrös felé.

                És ekkor jutott először az eszébe András, a férje, akiről a nagy készülődés közben el is felejtkezett. Mit szólna hozzá az ura, ha látná, hogy fölcsapott kofának? De maga is tudja rá a nyugodt, megfontolt választ:

                - Te adj magadra! Ne cigánykodj néhány garasért! Csak a gyerekekkel törődj, mert az a neked való, tisztességes munka!

Istenem! Ha itt lehetne velünk, dehogy mennék én Pestre. Nem kéne pénz után kuncsorognom, hogy legyen télire kenyerünk. Fel lenne szántva a nagy kert egészen a Bogárzó partjáig, és anyánk a téli estéken is olvashatna kedve szerint. Előteremtene mindent a föld alól is, mert csak a családért élt és dolgozott eddig is. Eddig az átkozott háborúig!

- Kiskőrös! Átszállás Budapest felé! – harsogja egy pálinka ízű hang.

Áthurcolkodnak. Megkeresik a legkényelmesebb helyet. Maguknak az ablak melletti sarokban, szemben egymással, az állatoknak meg az ülés alatt. Aztán Örzse néni azt mondja fiatalasszonynak:

                  - Látom, hogy álmos vagy. Aludj bátran, akár Budapestig! Majd én időben szólok, ha odaértünk. Két órát biztosan alhatsz, amíg Pestre nem érünk. Majd én vigyázok mindenünkre.

                   A fiatalasszony a fejtámlára hajtotta a fejét, és néhány perc múlva már mélyen aludt. Andrásról álmodott.

                                                      +

 

                   Már fél éve, hogy elmúlt tizenhat éves, amikor kommendálták neki ezt a komoly falusi legényt. Hét évvel idősebb Eszternél, de már letöltötte a katonaidőt, és éppen hozzájuk illő családból való.

                   Se szegény, se gazdag, megél a saját két keze munkájából. Csak kettesben élnek az édesanyjával a hosszú Vasút utcai házban. Azzal, aki „füves asszony” hírében áll még a fölső tanyákon is, és igen nagy becsületnek örvend a gazdák között a gyógyító tudományával. Meg ügyes kezű bábasszony volt már fiatalabb korában is, a Bobekék mindkét lányát ő segítette világra.

                   - Nyugodt életed lenne mellette, mert békés természetű. Bár ha kell, nem ijed meg a maga árnyékától. Jobbára az édesanyja mellett nőtt fel, mert az édesapja már korán meghalt tüdőgyulladásban. És ami a legfontosabb, nem iszik, nem szívja az a büdös bagót, mint a kedves édesapád. Higgadt, komoly fiatalember, mert a huszonötéves kor a nősülésre éppen a megfelelő idő. Akkora már minden férfinak benőtt a feje lágya, kivéve megint az édesapádat – fejezte be András bemutatását Rozika néni, aki élesen megnyomott minden szót, amivel az ura vétkeire verhetett az éles nyelvével.

                  - Ezt a fiatalembert várjuk mink holnap, vasárnap délutánra, mert én már megüzentem neki, hogy nagyon szívesen látjuk ebéd után két órára. De amikorra megérkezik, lehetőleg vágd magad puccba, és nehogy valamelyik fa tetejéről köszönj rá, ha megérkezik – ez meg Eszternek szólt.

                   - Majd meglátom, hogy lesz, ha láttam, és hallottam is beszélni – csapott rá gyors szavakkal a lány, a maga hebrencs módján. És érdeklődve várta a „vevőlegényt”. Mert kajánul csak így emlegette: vevőlegény.

                   Eszter olyan vadóc volt, mintha fiúnak született volna, mert nem volt olyan magas fa, amire föl ne mászott volna. A tanya kúpcserepein meg ügyesen járt – kelt, mint egy nappali holdkóros. Mint egy „vadmacska”, ahogy az apja mentegette a lányát a dühös annyukom előtt. Mert János bácsinak ő volt a szemefénye.

                   Aztán az Isten mentette meg attól is, hogy belecsússzon valamelyik elhagyott vonyogóba, amikor a legmagasabb kazal tetejéről lefelé szánkázott. No, persze ez nem tegnap történt, de ilyen gyerek volt.

                   A vasárnapi ebéd után András, egy kicsit izgatottan, mint egy harctéri bevetés előtt, gyalog nekivágott az egyórás útnak. Elment ő már sokszor a Bobekék tanyája mellett suttyó gyerek korában, de amióta leszerelt, nem járt arrafelé.

                   Mostanában is csak gondolatban kószált errefelé, mert amióta Eszterről hallott, nem volt olyan nap, hogy ne gondolt volna rá minden órában. Igen tetszett neki, amit hallott róla. Mert nem akart maga mellé választani, csak a gazdag kelengyéje miatt, maga mellé választani egy lusta, tohonya asszonyt, akit noszogatni kell a munkára vagy a szerelemre. De megfeleljen az anyjának is, mert annak a szava mindig fontos volt a számára. Hát még a párválasztásban!

                   Legalább egy kis életet hoz a házba! Édesanyámmal kettesben nem sok alkalom van a nevetésre. Meg a gyerekeink se legyenek mamlaszok, hanem olyanok, mint anyjuk. Csupa rakoncátlan, életre való kölyök. Olyan, mint az a kommendált kislány, a fölső tanyákról - ezeken töprengett, és már nem is tudta elképzelni mással a jövőjét, csak ezzel az ismeretlen arcú kislánnyal. De azért hét év nagy korkülönbség, ezt maga is belátta.

                   Mikor nevettem én utoljára eddigi életemben? Talán, amikor a katonaságnál hecceltük egymást. De a saját födelünk alatt még mosolyogni is ritkán volt alkalmam – jöttek egymás után a gondolatok.

                   Amikor kiért a faluból, és már a vasút vágányai is túl járt, éppen az út felénél. Ekkor elővette a bicskáját, és vágott az egyik út menti fáról egy vastagocska ágat. A markához nyesegette a végét, és bátrabban lépett be a felső tanyasi világba. A házak szét voltak erre is szórva, mintha semmi közük nem lenne egymáshoz, pedig ebben a magányos világban összetartóbbak voltak az emberek, mint a falubeli, egy utcában lakó szomszédok.

                   De a határ nem volt veszélytelen. Előfordul, hogy kóbor, elvadult kutya szalad rá az emberre. Nem félt, csak óvatosságra szoktatta a katonaság.

Amikor már úgy gondolta, hogy senki sem hallhatja, mert vasárnap délután rendes ember nem dolgozik a földeken, elnótázta hangosan, teli fiatal tüdőből a kedvenc katonanótáját. Ezt igen gyakran énekelték, és sokszor sírva, a boszniai vad hegyek közé zárt laktanyában:

 

                                       A nagy hadikórház hatsoros ablaka,

                                       A jó édesanya sírva jár alatta.

                                       Ne sírj, édesanyám, így kell annak lenni,

                                       Szép magyar hazánkért sokat kell szenvedni.

 

                   Amikor most is elénekelte, olyan keserűség támadt a lelkében, hogy bizony a hangja is megcsuklott néha, és szégyen, nem szégyen, könny szökött a szemébe. Talán a távoli katonasors emléke csalta elő, de talán a mostani árvasága is, mert aki az édesapját elvesztette, az is árva.

                   Közben, talán azért, hogy lerázza szívéről, ezt a megkövesedett bánatot, fölidézte, amit Bobek Jani bácsiról, Eszter édesapjáról hallott, és elmosolyodott, mert még az is tetszett neki.

                    Még egy évtizede is az volt a szokása, hogy vasárnap délutánonként magára zárta kamraajtót. Magányosan, sokszor órákon át magányosan táncolt, megszakítva egy-egy pohár bor felhajtásával. Hordók között és gyertyafény mellett. De olyankor tilos volt még kopogni is az ajtón.

                   Ha kérdezték a gyerekei:

                   - Nem unalmas-e egyedül?

                   Erre mindig azt válaszolta:

                   - Ha elhiszitek, ha nem, ilyenkor velem táncol még az istenben boldogult nagyapám is, és olyan jó a társaságában. Soha annyi bor nem ömlött a földre, mint az ilyen magányos duhajkodáson, mert az ősök is vele ittak.

                   Ez volt a szigorúan őrzött családi titok.

                   Éppen ezért tudott róla az egész fölső tanyasi világ meg az egész rokonság. Lám, még a Vasút utcai házunkba is eljutotta híre, mert édesanyám elmesélte. Igaz, hogy ő igen jól ismerte a Bobek családot is, mert mind a két lányt ő segítette világra: Elsőként az égetni való Esztert, majd a húgát, a csendes Juliannát.

                   A kutyákat megkötötték. Ez is annak volt a jele, hogy vendéget várnak. Néhány dobbantással lerázta csizmájáról az út porát, és közben még el is mosolyodott, amikor észrevette a szép sötétbarna festett széles kamraajtót, és ezzel derűvel kopogtatott a függönyös ajtón. Aztán, hogy engedélyt kapott a házigazdától, benyitott a szobába.

                   Alacsonyabb volt a mennyezete, mit a falusi házuké, és úgy érezte, mintha egyik pillanatról a másikra, megnőtt volna. Illendően beköszönt, és sorban kezet fogott mindenkivel. Előbb a házigazdával, aki ünneplőbe volt öltözve, és sorban bemutatott a feleségét, meg a két nagylányt. Rozika néni kék selyemruhában volt. Julianna, a húgocskája, meg az örökké vizsgálódó cinkeszekkel Eszter, a legszebb vasárnapi, templomi öltözetben.

                   Az asztalon már ott állt a boros üveg, körülötte a poharak. És egy nagy tányéron a

frissen sült vasárnapi diós és mákos kalács. Ahogy vendéglátáskor szokás.

                   - Ülj le, fiam! Amint látod, a nőszemélyek igencsak kiöltöztek a tiszteletedre. De azért csak pihend ki magad, mert most nem kell őket táncba vinni! – mondta Jani bácsi igen jókedvűen és láthatóan minden elfogódottság nélkül.

                   De miért ne bánna velem, mint a gyerekével, hiszen az apám lehetne a maga ötvenkét évével – gondolta András, aztán az asztalhoz telepedett. Rögtön megjelent a tele pohár, és a poharakat összekoccintva ittak a nőcselédek egészségére. Jani bácsi nemcsak hellyel kínálta meg, de egy pohár borocskával is. Először Andrást meg az édesanyját éltette.

                   - Tudom, fiam, hogy nem vagy jó barátja a bornak meg szakértője ennek a szép vörös kadarkának, de a gazdát nem illik megsérteni. Aztán ne legyél esküdt ellensége sem vagy a boromnak, különösen akkor, ha én kínállak. Már csak a barátság meg az udvariasság kedvéért. No, meg a lányok egészségére!  - akik közé persze a feleségét is beszámította. És mint a bort kedvelő emberek általában, ő is elég bőbeszédű volt. Ezért aztán András jobbára csak hallgatott, és nézelődött a szobában.

                   - Biztosan itt szoktak aludni a szülők, a belső szobában meg a lányok – gondolta szaporán, mert ilyenkor nem illett a gondolatnak hosszú időre elkalandozni.

                   András kiitta maga poharát, és még azt sem lehet mondani, hogy nem esett jól, mert a hosszú gyaloglás alatt igencsak megszomjazott. De András számára mintha minden bort egyazon tőkéről szüreteltek volna, savanyú volt ez is.

                   De ezt a vörös bort, ha már olyan jól esett, szívből megdicsérte:

                   - Szép, tiszta és erős bor. Látszik, hogy hozzáértő ember készítette. Öt-hat pohár már a fölhöz is vágna, de én nem azért jöttem, hogy vele birkózzak. Azt mondták nekem a jóakaróim, hogy van maguknak, Rozika néni meg Jani bácsi, egy tűzről pattant lányuk. Eljöttem, hogy személyesen is megismerjem, Eszter pedig engem.

                  Jani bácsi nemigen szerette, ha sokáig kizárják a beszélgetésből, rögtön megtoldotta néhány mondattal, de érezhető volt a mondatain, hogy neki nem ez volt az első pohár:

                   - Nézzed csak meg először a formáját, fiam! Hozd ide, kislányom, azt a kalácsot! Egyél belőle közben, fiam! Ne kéresd magad! De ne higgy egészen a szemednek, mert fúnak készült már anyja hasában is, csak az édesanyád kezében változott hirtelen kislánnyá. Már ott benn is úgy viselkedett, mint egy fiú.

                   Úgy forgott meg rúgkapált benn, mintha mindig tornázott volna. Néha még föl is ébresztette álmából az édesanyját.

Aztán meg, hogy világra jött, igen kedvelte a magasságot. Úgy járt-kelt a kúpcserépen, a ház tetején, mint a macska szokott. Aztán megmászta sorban a legmagasabb fákat is, mint a macska, amikor a kutya kergeti. Pedig csak a bátorsága meg a vére hajtotta. A mi Esztink már csak ilyen!

                   Nem olyan szende ám, amilyennek most mutatja magát. Az iskolában sem vallottunk vele szégyent, mert mindig jó bizonyítványa volt. Ami a legfurcsább, hogy magatartásból is a legjobb osztályzatot kapta. Szóval, ha a helyzet, meg a szigor úgy kívánta, tudott ő fegyelmezett is lenni.

                   Azt mondta az egyik öregasszony, innen a szomszéd tanyából, hogy az édesanyja nagyon megbámulhatott áldott állapotában egy macskát, mert csak azok mászkálnak a háztetőre, meg ijedtükben a fákra.

                   Mire én rögtön letromfoltam:

                   - Ha ez igaz lenne, akkor nagy kár, hogy nem a fecskéket nézte. Mert akkor ez a lány még repülni is tudna. No, kiállítottam róla a káderlapot!

                   - Hála Istennek, férfit teremtett az Úr elsőnek a maga hasonlatosságára, csak azután az asszonyt, egy hitvány oldalbordából. Fiam, most te következel! De csak akkor engedlek megszólalni, ha előbb megiszunk még egy pohárral.

                   András is illedelmesen megemelte a második poharat, és háziasszonyra köszöntötte:

                   - Illik megköszönni a Rozika néninek, hogy ilyen derék kislányokat hozott erre a nehéz világra.

                   Ami pedig engem illet, igen kevés a mondandóm. Apám, az Isten nyugosztalja, rám hagyta a „zsandár” Filus nevet meg egy kis birtokot, amiből eddig is megéltünk, ezután is megélünk. Egy nagy kertet mindjárt a házunk mellett, amelyik lenyúlik egészen a Bogárzóig.

Meg három helyen a határban egy-egy darab szőlőt. Most magányosan éldegélünk anyámmal abban kétszobás hosszú házban. Minden évben tele van a kamránk, de igen sajnáltam mindig azokat az embereket, akik csak a hasuknak éltek. Szeretném, ha család venne körül. Jó asszony és rossz gyerekek. Mert a kisgyerek csak akkor viselkedik jól, ha beteg. Anyám meg úgyis kigyógyítja gyorsan a „jóságból”. Az én fenekemet is elverték, amikor rászolgálta, azzal én is meg az édesanyám is megnyugodott. Helyre állt a világ rendje.

                   Tudják, én halálig tartó házasságot szeretnék, és annyi gyereket, amennyit az Isten nekünk szán. Az a véleményem, hogy a házasság nem kölcsönkenyér, amit bármikor visszaad az ember. Életre szóló, Isten által megszentelt kötés.

                   Boszniában is sokat gondolkodtam erről, mert igen sok ideje volt ott a katonának.  Csak azt fájlalom, hogy még az édesapám temetésén sem lehettem ott. Igen szépen éltek az édesanyámmal. Nem emlékszem, hogy valaha is összeszólalkoztak volna. De úgy gondolom, értelmes felnőtt emberek között erre nincs is szükség. Az okos szó minden félreértést könnyen elsimít.

                   Azok a kopár hegyek sokáig nem engedtek haza. Arra még a vasút se jár, és egy tisztességes út sincs. Csak csupasz, fekete sziklák mindenütt, amerre a szem ellát. De a fiatal, húszéves és egészséges férfi ezt föl se veszi. Csak a lelkünk sóvárgott mindig hazafelé. Aztán végre letelt a három év, és megkaptam az obsitot.

                   Itthon az édesanyám magányosan várt. Az egyetlen lovunkat meg a kocsit eladta, és annak az árából tartotta el magát, amíg haza nem értem. Aztán elkezdtem a Bogárzó parti kertünkben a munkát. Meg ott van a három darab szőlőnk is, ahol dolgozgattam, de csak magányosan.

                   Mit tagadjam, nem kedveltem a társaságot már gyerekkoromban se. És most, huszonhárom éves fővel, ha Isten segít, csak egy családot szeretnék magam köré teremteni.

Nem is kívánok többet az élettől.

                   No, de azt hiszem, hogy lejárt a látogatás ideje. November közepén meg már korán kezd sötétedni. Hosszú lesz az út hazáig ezzel a két kipróbált csikóval is – ütött mosolyogva a lábaira. Azt is tudom, hogy az édesanyám aggódva vár. Köszönöm, hogy ilyen kedves vendéglátásban részesítettek.

                   - Te tudod, fiam, de én még szívesen marasztalnálak, mert mesélhetnél a katonaéletről, amiben nekem, hogy lekopogjam, nem volt részem.  Bízok benne, talán nem is lesz. Bár ahogy tapasztalom, igen tart a nép egy újabb háborútól. Égi jelekről beszélnek. De Isten mentsen meg tőle mindenkit!

                   András illedelmesen búcsút vett. Aztán kezébe kapva az ajtónál megtámasztott botot, mint a vándor, nekivágott a hazafelé vezető útnak.

Tudta, hogy most aztán nagy tárgyalásba kezdtek a Bobekék. Szinte hallotta Eszter hangját, ahogy azt mondogatta:

                   - Több idő kell ahhoz, hogy megismerjük egymást! Azt üzenem neki, hogy egymás után minden vasárnap látogasson el hozzánk. Legalább addig, amíg elérem a tizenhetedik évemet. Ismerkedésünk közben olyannak találom, amilyennek most bemutatkozott, akkor elmegyek hozzá feleségül.

                   Mert egészen más fajta, mint én, de derék, jóindulatú fiatalembernek látszik. Igen szimpatikus volt, hogy egyáltalán nem dicsekedett semmivel. Pedig a termetére meg a gondolkodására büszke lehetne. Aztán meg nem kedveli a bort meg azt a büdös bagót, mint édesapám – nevette el végül magát Eszter.

                   - Igazad van, lányom. Józan, rendes urad lesz, ha Andrást választod – jutott végül szóhoz az édesanyja. Majd én megkérem csütörtökön, a piaci napon, hogy látogasson meg bennünket vasárnap délutánonként.

                   - Legalább ötször, mert ez volt a királykisasszony kívánsága! – toldotta meg Jani bácsi, és elégedetten simogatta sűrű barna bajuszát.

                                                                              +

                   - Esztikém, ébresztő! Ez már a Keleti pályaudvar!

A hatalmas csarnokban sisteregtek, pöfögtek, és főleg bűzölögtek a hatalmas masinák.

 

                                                                              3.

 

                                                Az I. világháború

 

                   Az bizonyos ma már, hogy az első világháború Európa népeinek életének megváltozására döntő hatással volt. Nemcsak az derült ki, hogy egy egészen új típusú háború ölte mindkét oldalon az embereket, de az is: minden korábbi erkölcsi norma a négyéves háborúban semmivé lett. Nem lovagias küzdelem folyt a frontokon, betartva a hagyományos háborúk elfogadott szabályait.       

                   Gondoljunk az állóháború minden szörnyűségére! A gáztámadásokra, a mocskos lövészárkokra, a támadások hihetetlen emberveszteséget követelő vérfürdőire, a Verdun-höz, Przemisl-hez hasonló mészárlásokra, a repülőgépek, a harckocsik bevetésére.

                    A marxista alapállás: az „imperialista háború” bélyegét, elsősorban a szintén kimerült, győztes hatalmakra lehet leginkább rásütni. Ők már a háború megindulásakor tudták, hogy mi a céljuk. A „messziről jött” amerikai elnök, Wilson, ábrándos elképzeléseit semmibe vették az európai rend átrendezésére készülő antant országai.

                  Az árulókat jutalmazták: Románia, Csehszlovákia. A két gyors tempóban fejlődő államot, mert versenytársak lettek volna, az út szélére vágták: Osztrák-Magyar Monarchiát és Oroszországot.

                   A történelemben példátlan módon büntették Magyarországot, amely nem volt kezdeményezője a konfliktusnak, nem lett áruló, és a magyarság lélekszámához viszonyítva a legnagyobb áldozatot hozta – a vereségért. Azért vereségért, amelyet elsősorban, a csehek, románok, horvátok, szlovákok kétszínűsége idézett elő. A háború idején kötött titkos megállapodások különleges szerepet játszottak a háború végén megkötött békékben.

                    Ami pedig a civil háttérben lejátszódott, minden emberveszteségnél tragikusabb volt. A Hitnek olyan devalvációja következett be, amelynek beláthatatlan következményei lettek. Nemcsak a vallásos hitről van szó, hanem a hazához, az emberi méltósághoz, a családhoz, a női és egyáltalán az anyaság méltóságához fűződő hitről.

                    Magyarországon, de szerte Európában, először volt kénytelen a magára maradt nő férfimunkát végezni, vagy a megélhetésért testét áruba bocsátani. Az első világháború Európa keresztény gyökereit ekkor ritkították meg először és súlyosan. Az ágyúkat nem lehet megszentelni! A női méltóságot jóvátehetetlen sérelem érte éppen az ún. keresztény Európában. Mert ez a háború csak európai háború volt. Az USA beavatkozása csak olyan volt, mint a sakkparti patthelyzetét feloldó egyetlen plusz paraszt lépése.

                    Napi politikai megfontolásból, a jövőt kockáztatva, teret nyitottak az egész Európát minden addigi pestisjárványnál súlyosabban érintő megpróbáltatásnak, az ún. bolsevik előretörésnek, a jobb sorsra érdemes Oroszországban először.

 

                                                        +

 

                   Az én anyai nagyapám, akiről a történetben szó van, háromszorosan szenvedő alanya volt az I. háborúnak. Először azért, mert miután letöltötte a három évet még a világégés kezdete előtt. Másodszor, újra kiküldték először a szerb frontra, majd a Doberdón küzdött az ellenséggel és a honvággyal. Harmadszor, és ez volt a be nem gyógyuló sebe, mert mialatt ő szenvedett, ez a mocskos háborús világ merényletet követett el a családja ellen.

                   Bobek Eszter, a nagyanyám ugyanolyan áldozata volt a háborúnak, mint az a frontkatona, aki súlyosan megsebesült. Ő a tisztességét vesztette el egy olyan Budapesten, ahol elkezdték magukat az utcán árulni a nők, de a finnyás nagyságos urak megbízóikkal felhajtották a tiszta parasztasszonyokat, akiket a férjük nem tudott megvédeni, és csapdába ejtették őket. Amikor a nagyapám, Filus András orosz fogságba esett 1916. október 15-én, két évre őt is elszakították a családjától.

                  1916 márciusában két levelet is küldött a feleségének. Íme az első:

                  Szeretett Kedves feleségem!

                  Kívánom a Jóistentől, hogy soraim a legjobb egészségben találjanak benneteket. Én egészséges vagyok. Különös újságot nem írhatok, de boldog húsvéti ünnepeket kívánok. Isten veletek és velem!

Bobek Eszter részére, Kecel, Pest megye, Vasút utca 47. 1916. III. 6.

                  Íme a második:

                  Kedves feleségem!

                  Örömmel tudatom, hogy a hozzám intézett leveled megkaptam. Hála a Jóistennek, elég jó egészségben talált. A soraidból mindent megértettem. Ne feltételezd, hogy én valami rosszat elkövetnék ellened! Az pedig ne nehezítse meg a sorsodat, ha én búsulok, mert nem kapok tőled levelet. Mert mindig így van, és abban nem tévedek. Azt hiszem, hogy a fényképet már április 4-én megkapod. Isten veletek! Választ!

Bobek Eszter részére, Kecel, Pest megye, Vasút utca 47. 1916. III. 21.

K. u. K. Infanterie Bataillon 3/38, feldkompanie.

 

                                                                          +

 

                 A Bruszilov-offenzíva négy hónapig tartott. Bár nem tudta megsemmisíteni a keleti fronton harcoló magyar-osztrák erőket, de 270 ezer hadifoglyot ejtett a júniustól szeptemberig tartó, hatalmas orosz veszteségeket is okozó, harcokban. Ekkor került orosz hadifogságba 1916. október 15-én Farkasfalvi/Filus/ András, az én anyai nagyapám. Elbeszélése szerint egy cukorgyár földjein dolgoztatták őket, mert az orosz férfiak is a fronton voltak, vagy a háború áldozatai lettek. Nőkkel dolgoztak együtt, de /elbeszélése szerint/ nem engedhetett a mocskos ruhájú és piszkos testű orosz asszonyok csábításának.

                Ezt a nagyapámtól személyesen hallottam, tehát a továbbadás felelőssége az enyém, a hitelessége az övé. Tehát hiteles! Sok fogolytársával ellentétben, ez is józan parasztészre vall, a kibontakozó polgárháborúban nem vett részt. Okos ember lévén nem követte annak a közel százezer magyarnak a példáját, akik a bolsevikok oldalán harcoltak, és hatalomra segítették Lenin bandáját. Nem érezte szívügyének az orosz polgárháborút.

                   Úgy gondolkodott, mint a régi angol politikusok, akik a „splendid isolation” alapelvét tették magukévá. Sajnos, az új politikusi garnitúrájuk, éppen az első világháború idején, szakítottak ezzel a nemes hagyománnyal.

                   Nagyapám csak az első adandó alkalomra várt, hogy minél előbb személyesen is bevonuljon a Vereckei - szoroson át régi hazájába. Röviden: megszökött. 1918 nyarán érkezett haza azzal a reménységgel, hogy végre békés élet várja. És egy múlva, 1919. június 29-én, azaz éppen Péter-Pál napján, harmadik gyerekként és merész, viszontagságos szökése jutalmául, a két fiú után egy kislánya is született. Filus Eszter, az édesanyám.

                  Aki később, amikor a nagyapám vitézzé avatása alkalmával magyarosította a nevét, Filusról Farkasfalvira, az iskolában is Farkasfalvi Eszter lett, de faluszerte csak Filus Esztinek emlegették.

 

                                                                             +

 

                     Valamikor, vagy hatvan éve, kis srác koromban, mindig apai dédanyámmal jártunk ki a temetőbe halottak napján. Emlékszem, milyen igyekezettel tépte le a nagyszülei sírjáról a gazt, hogy kibontsa a régi temető belső sarkában a szétmálló fakeresztet, amiről már régen lekoptak a nevek. És a hóverte, esőmosta betűk helyére, a már félig földbe süppedt keresztfára, felkötözze azt a néhány szál őszirózsát.

                      Már hajolni is nehezen bírt, de ezt egészen a haláláig minden évben megtette. Pedig már csak ő emlékezett az arcukra, és amíg élt, emlékük kényszerítette őt, hogy ne felejtse el az arcukat. Mert olyan szegények voltak, hogy fényképet sem csináltattak magukról, eszükbe se jutott, és csak az unokájuk emlékeiben éltek tovább. Csak Juhászok voltak vagy Kapások. Nekik nem futotta arra, hogy angyalszobros kriptát emeltessenek az emlékezetükre.

                     Én csak álltam fölötte, és tudtam, ha a dédanyám is elmegy közülünk, senki nem fogja többé a térdig érő gazban megtalálni őket. Még én sem, pedig szemtanúja voltam, hogy merre kéne keresnem őket, ha én is minden évben felkutatnám a nyomukat. Aztán azt a temetőrészt „felszámolták”, és ma talán disznóólat építettek a sírjuk fölé. De ezt a gyalázatot az én dédanyám már nem érhette meg.

 

                                                                             +

 

                   Emlékszem, hogy a régi temetőnek volt egy olyan része, ahová az öngyilkosokat temették. Az a kis sírkert erős kerítéssel, szigorúan körül volt zárva. Talán a hozzátartozók, akik miatt ezek a szerencsétlenek végeztek magukkal. Egyetlen elhanyagolt sír sem volt közöttük. Talán a rokonaik így próbálták, a haláluk után, kiengesztelni őket. Ma már az öngyilkosok sírkertje sokkal nagyobb lenne. De ma már elvegyülnek a többiek közé, és úgy tekintünk a kriptáikra, hogy nem is sejtjük, melyikben nyugszik olyan ember, akinek a bánata nagyobb volt, mint az élni akarása.

                   Emlékszem apám dermedt és riadt arcára, amikor a szomszédból hazajött, és elmesélte, hogy a szedte le a kötélről egy tizenkét éves kisfiú holttestét. Mert a szülei nem mertek fölmenni és megbizonyosodni arról, hogy a jóvátehetetlen bekövetkezett.  Mert jobban szerették az okosabb fiukat, őt pedig semmibe vették. Amíg legalább a nagyapja szeretetében élhetett, nem adta föl. De amikor az is meghalt, ő, tizenkét évesen utána menekült.

 

                                                                          4.      

                                                                    

                                                             Kapás Terézia

                                                     

 

                             A család apai ágán egy hősi halottra emlékezünk. Életének rövid könyve már csak az olyan kiválasztott lelkeknek hozzáférhető, mint a dédunokája, azaz a frissen született Ugranyecz Gyula, akit mélyen megrázott ennek a hős asszonynak a tragédiája. A tizenhatodik lapján egy fényképre bukkan a könyv írója. Valamikor 1916 elején készülhetett. Kapás Terézia, apai nagyanyám, ezzel üzent a frontra Az urának, Ugranyecz Andrásnak:

                            „Ha jól megnézed ezt a képet, láthatod, hogy jól vagyunk, és egészségesek, mint a makk. Mind a négyen.  Nézd meg jól! A fiad már kalapot hord, mert egy kétéves fiatalember már adjon magára. Legalábbis egy rövid időre hallgasson a fényképész bácsi szavára, és sírás nélkül viselje el a fején a kalapot. Kalappal a fején olyan, mint egy törpe legény. Ha egy kicsit segítünk neki, már járni is tud. A fényképész úr ragaszkodott hozzá, én meg nem vagyok ellenkezős fajta. Hiszen jól ismersz. Édesanyámnak is, édesapámnak is nagyon tetszik a közös kép. Mindketten igen büszkék az unokájukra! Az ifjú Ugranyecz Andrásra.

                           Azt mondták, amikor a képet megnézték:

                           - No, majd meglátjuk, amikor húszévesen sorozásra indul!

                           De én nem szeretném látni, hogy újabb háborúba vigyék az én fiamat is. Elég baj nekem az, ha állandó gyászban van a lelkem az uramért, aki a doberdói fronton néz szembe a halállal. Hála Istennek, az még elég messze van! Csak gyere haza a katonaságtól minél előbb, hogy ne kelljen mindig ezt a gyászruhát hordanom. Olyan vagyok benne, mint egy vénasszony. Azoknak illik is, de ha néha a tükörbe nézek, megijedek magamtól. Ilyen vén lennék már húszévesen

                           Te még emlékszel rám. Gyere haza minél előbb, és nyugtass meg! Véglegesen gyere haza, hogy ne kelljen ezt a vénasszonyos, sötét ruhát hordanom, mint egy korai özvegynek.    Mert látok ilyen fiatalasszonyokat, és már özvegyeket magam körül a templomban, amikor vasárnap az Úr elé járulok, hogy imádkozzak érted. Meg a szüleimért is. Az édesapámért, hogy minél tovább megőrizze a jó kedvét. Az édesanyámért, aki még mindig szereti a betűket. Bár azt hiszem, hogy kellene néki egy új okuláré.

               Legalább egy rövid szabadságot kérj a parancsnokodtól, hogy minél előbb örülhessünk neked.    Egészségesen térj meg közénk, akik szeretünk! Vagy olyan messze van az a Doberdó?”

                                                                           +

 

                              Aztán a huszadkettedik oldalon egy idegen kéz írásával az alábbi olvasható:

                               Bizony, nagyon, nagyon messze van, kedves fiatalasszony! Még az Óperenciás-tengeren is túl, ahogy a mesében mondják. Vad sziklák között, ahol a holtakat hetekig nem tudják eltemetni, mert annyi puha föld sincs szemfedőnek. Az élő katonák, a te urad is, úgy járkálnak bajtársaik hullái között, hogy megutálják már a holttestüket is. Azokat az egykor csupa élet fiúkat, akikkel együtt vigadtak még odafelé a katonavonatban, vagy együtt énekelték szakadó szívvel az új katonanótát:

 

                                                  Ha kimegyek a doberdói harctérre,

                                                  Föltekintek a csillagos nagy égre:

                                                  Csillagos ég, merre van a magyar hazám?

                                                  Merre sirat engem az édesanyámBizony, nagyon messze van a millió szájból elátkozott Doberdó és Isonzó, ahol feláldozzák legderekabb magyar katonák tízezreit. Az sem biztos, hogy ez a fénykép valaha odatalál, mert ott minden apró emberi mozgásra, mint az égen köröző szirti sas, rögtön lecsap a halál.  Az uradat majd jövő nyáron hazaengedik, mert az emberséges parancsnok úr megengedi, hogy a temetésed előtt egy pillantást vethessen rád. Mert a méhedben készül megszületni egy aprócska élet formájában a halál. Józsika lesz a neve, de gyorsan megkeresztelik, mert néhány napnyi élet van benne is, mint tebenned. És megy a sebes üzenet az olasz frontra:

                 „Ugranyecz Andrást engedjék haza, mert szülésben hősi halált halt a felesége.”

                 Az uradból először fölszakad a sírás. Aztán engedélyt kér, hogy vonatra szállhasson. A mikor hazafelé hozza a szerelvény a csonka és félholt bajtársakkal együtt, egy kis örömet is érez - mert a férfi is gyenge lény -, hátha ez a néhány otthon töltött óra ment menti meg a rokkantságtól. Látod, milyen esendő emberek az élők. Te még holtan is vársz rá. Mert úgy illik, hogy a temetésed előtt a hites urad a temetésed előtt legalább egy pillantást vessen rád.

                Amíg az otthoniak várakoznak, a testedet egy lócára és egy mindig hűvös vizű dézsára fektetik. A mestergerenda alá, de úgy, hogy a belépőt azonnal te lásd meg elsőnek, bár a szemeidet már napokkal előbb lezártad. Fekszel a fekete ruhában a fekete ravatalon összekulcsolt kezekkel, amelyeket a rózsafüzér kapcsol össze, és vársz. A te időd már végtelen hosszú. Együtt várakoznak veled a virrasztó szomszédasszonyok, akik egy hónapon át minden éjjel ott ülnek az ágyad mellett, és elmondják százszor és ezerszer a fájdalma rózsafüzér könyörgéseit. Édesapás úgy véd az idő előtti bomlástól, hogy a hosszú nyári várakozás idején, állandóan friss vízzel tölti napról napra a dézsát.

                De milyen bomlás fenyegetné gyönyörű fehér szobrod? A gémeskút ott áll az udvaron, és nem jelent ez nagy áldozatot. Azért teszi naponta az édesapád, akinek a halálod legjobban fáj, hogy valami kevés megmaradjon arcod kedves vonásaiból, alakod szépségéből, amiért éppen téged választott hites társul az urad. Megérkezik végre, és megtörténik az utolsó viszontlátás. Aztán gyorsan kigördül a temető felé a halottas kocsi. Sokan elkísérnek, de még többen mondják:

                - Milyen sokáig várt az urára, szegény!

               Aztán gyorsan elhantolnak téged is, mint egy harctéri halottat. Egyedül az édesapád sirat még ekkor is, de húsz év múlva is, vigasztalhatatlanul. A föld felett végre befejezik a gyilkolást, és az urad egészségesen hazatér. Újra megnősül, hiszen az élet nem áll meg. Az új házasságból is fia születik, és végképp elfelejti az első feleségét. De a fiát is, akire olyan büszke volt korábban.

               A szüleid nevelik majd fel a gyerekedet. Szívesen teszik. Mert a fiú minden nap a lányukra emlékezteti őket, bár külsőre inkább az apjára hasonlít. De büszkeségük lesz, mert az iskolában jól tanul, jól viselkedik. Soha sincs panasz rá. Mindig gondoskodnak arról, hogy tiszta ruhában járjon iskolába. A nagymama szeret olvasni, a gyerek is megszereti. Amikor vége lesz az elemi iskolának, mehetne polgáriba. De arra nincsen elég pénzük. Hátha plébános úr segít! Szép a gyerek írása, jól is számol, kitűnően olvas. A plébános úr hallja ezt, és azt válaszolja:

- Ha papnak adják, akkor taníttatom.

De hát az nem lehet, mert mi lesz velünk akkor, öregekkel. Teljesen magunkra maradunk. Ő lesz az örököse minden vagyonunknak, a szőlőnknek, a szántónknak a Kanális-parton. A szülésben meghalt lányunk egyetlen fia. Fiunk és unokánk egyszerre.

               Gondolkozzanak el azon, mait az előbb mondtam! – búcsúzott el tőlük a plébános úr.

               Együtt maradtak. Együtt szántottak, vetettek, egyeltek a kukoricásban. Hármasban metszették, kötözték, kapálták, permetezték, szüretelték a szőlőt. Ahogy a gyerek egyre legényesedett, mindig több terhet vett le a vállukról. Tizennyolc évesen már bálba járt, udvarolgatott. Mindig volt rendes ruhája, cipője, amivel vasárnaponként eljárhatott szentmisére, mint az osztálytársai.

 

                                                                                        +

 

                Eljön a huszadik év, a tizennégyesek sorozása. A nagymama körüljárja. Nehogy pihe maradjon a szép sötétkék ruhán. A nagypapa, aki mindig víg kedélyű volt, ha ránézett, de most szigorúan megparancsolta:

               -Üzenem a tiszt uraknak, hogyha megfelelsz, mindjárt fegyvert is adjanak. Ezt a Tóth Lajos nevű kovácsot, itt a szomszédunkban, móresre kéne tanítani. Olyan hangosan veri az üllőt már hajnalban, hogy a legszebb álmunkat is elzavarja.

                Nevettek egyet, aztán csókkal és öleléssel bocsátották útjára a fiút.

                A sorozó bizottság mérte a súlyát, a hosszát, az egészségét. Megfelelt az életnek is, halálnak is. A neve alapján az utolsók közt vizsgálták, utolsónak is maradt a szobában. Ekkor egy fehér ruhába öltözött férfi magához intette. Hófehér volt a szakálla, és hajának minden szála hófehér. Az azt mondta neki:

              - Fiam! Azt üzenik, hogy hetvenöt évig fogsz élni. Ez alatt lesz háború és hadifogság. Öt évig fogsz bujkálni a házadban-hazádban. Jó utat, fiatalember!

              Amikor kijelentették, hogy megfelelt, megnyugodott. A kalapjára felkötötték a nemzetiszín szalagot, aztán a többivel együtt ő is harsányan énekelte:

 

                                      Mikor mentem sorozásra,

                                      Virág volt a kalapomnál.

                                      Mikor jövök sorozásról,

                                      Szalag van a kalapomnál.

 

                                      Az van írva a szalagra,

                                      Szalag mindkét oldalára:

                                      „Nem sok időm van már hátra

                                      Ebbe’ a civil ruhába.”

 

A nagyszülei felnéztek rá egészen október ötödikéig, a bevonulásig. Addig a bajtársaival elbúcsúztatták a gyerekkort, el az ifjúságot. András, egyszer életében, most be is rúgott, de szőlőtermelő ember létére, sörből. Olyan beteg lett tőle, mint még eddig semmitől soha. Egy életre eldobta magától a sörös kancsót meg a boros poharat.

 

                                                          5.

                                                    Rémálmok

                                                       1919

 

1919. március 21-én hazánkba is beköszöntött szovjethatalom. Lenin elvtárs elküldötte néhány jó emberét, akik tudtak magyarul, de érzései már internacionalisták voltak, hogy teremtsék meg, a jól bevált bolsevik módszerekkel, a szocialista társadalmat. Miután a monoklis és raccsoló Károlyitól simán megszerezték a hatalmat, és már a magyar hadsereg sem állhatta útjukat, mert Károlyi elvtársunk Linder Béla nevű hadügyminisztere nemes egyszerűséggel kijelentette, hogy már pedig ő nem akar katonát látni.

Azaz: a legkritikusabb időben feloszlatta, szétverte a magyar hadsereget és az országot kiszolgáltatta minden jöttmentnek. Először Kun-Kohn Béla internacionalistáinak, akik keletről jöttek, és az ottani bolsevik ideológiát és módszert kezdték Magyarországon is alkalmazni.

                                              +

Károlyi Mihály még regnált, de az árnyékában már a hatalom átvételére készülődtek a magyar bolsevikok.

„Felbukkan Kun Béla neve. Az uram egyre jobban álmélkodik. Kun Bélával valamikor egy szobában dolgozott a Budapesti Naplónál, a szomszédos íróasztalnál. Nem gondolta volna, hogy valamikor komolyan is kell venni.

„Te én felmegyek a Kun Bélához – mondja nekem egy napon.” – Gyere velem. Kíváncsi vagyok, mi ez itt.”

A Visegrádi utcai lakás előszobájában elszánt tengerészfiúk ülnek. Kun Béla felesége és cicomásan öltözött kislánya fogad bennünket. Az uram kedves bókokat mond a gyermeknek, dicséri a proletár főnökkisasszony szép ruháját. Aztán bemegyünk a másik szobába. Egyedül maradunk Kun Bélával.

-Mondd, mi ez itt, öregem? – kérdezi súgva, pajtási cinkossággal, kíváncsian megfeszített karral, csodálkozó tenyérrel Kun Bélától, és várja, hogy a régi „vagány” újságírótárs fél szemével hunyorogva, csibészesen röhögve bevallja, hogy az egész csak móka, nem kell izgulni.

Kun Béla azonban állig begombolkozik, propaganda ízű szakkal vázolja a helyzet komolyságát, s az eljövendő kíméletlen harcot.

-És mi lesz velem? Mi lesz az írókkal? – faggatja uram a népvezért.

-Reád semmi szükség a proletárállamban. Versek nem kellenek! Majd tanulsz valami mesterséget. Ha okoskodsz, ki fogunk végezni.

Lenn az utcán, némán, ámulva összenéztünk mi ketten.

/ Kosztolányi Dezsőné visszaemlékezése Kun Bélára. A találkozásra 1918 novemberének végén került sor. /

                                                    +

 

Kecelre is elküldte két emberét Kun Béla elvtárs, hogy világosítsa fel a begyepesedett agyú és ostoba parasztokat a várható földi paradicsom jellemzőiről. A községháza előtt rendezték a népgyűlést, ahol a két vendég, amikor fellépett az emelvényre, még tapsot is kapott.

Az első figura elmagyarázta a parasztoknak, hogy virágzó jövő vár rájuk, ha az államnak adják a földjeiket, és szövetkezeteket hoznak létre. Ezzel tulajdonképpen el is dőlt a meccs, mert a keceli gazdák a pokolba kívánták őket. És oda is jutottak volna, ha a keceli direktórium olyan tagjai, mint Zsoldos Joachim, nem menekítik ki őket a községből. A lényeg az, hogy eddig itt egy csepp vér sem folyt. Csakhogy ezek az elvtársak bosszúért és futástól lihegve bepanaszolták a kecelieket, hogy Lenin elvtárs kedvéért sem hajlandók az államnak adni a földjeiket.

Kun elvtárs és Szamuely elvtárs azonban nem tűrt ellentmondást. Elküldték tehát Sós István elvtársat és alvilági egyénekből szervezett csapatát, hogy tanítsa meg a kommunista etikára a keceli földműveseket.

Igen szeretett a parancsnok elvtárs tréfálkozni. Amikor Kiskunhalas felől teljes fegyverzetben a falu alá értek. Két bátor, vállalkozó parasztember Árvai András és Flaisz Mihály követségbe ment elébük, hogy kérjék őket, ne bántsák a békés falut.

Sós István a pisztolyát és azt a kérdést szegezte Árvai András mellének:

-Ugye te is fehér vagy, mint mi?

 Az a szegény ember nem volt se élő, se holt. Azt is válaszolta, hogy ő is fehér. Rögtön öt golyót lőtt bele a tréfás parancsnok, egyet a fejébe, a többit a szerencsétlen ember elhanyatló testébe.      Aztán ünnepélyesen, géppuskásan elhelyezkedtek a falu központjában. Első útjuk a plébániára vezetett, ahol a parancsnok azonnal megtalálta az osztályellenséget, és Vajay László, 28 éves segédlelkészt azonnal lelőtte.

Kurcz esperes úrral is végezni akart, de a két pisztolylövés célt tévesztetett, és kézigránátjának repeszei csak a segítségükre odarohanó, majd sikoltva menekülő Kurcz Erzsébet tanítónőt fenyegették, de csak a kerítésben okoztak kárt.

                             Bejárták a határt is. A szarkási szőlők egyik pincéjében két férfi iszogatott. Lajkó M András és Halász József, akiknek ez volt a kedvenc szórakozása. A vörösök rájuk találtak, és mert nem invitálták őket az asztalukhoz, egy Kelemen István nevű terrorista mindkettőt meglőtte. Amikor látta, hogy a lövések nem voltak halálosak, a fejüket puskatussal szétverte.

/ Itt kell megjegyeznem, hogy a Farkasfalvi András nagyapám, aki szintén útjába estt volna mészároslegényeknek, mert éppen a halasi út mellett lévő szőlőben dolgozott, de meghallva a vörös banda lövöldözését, és emlékei között őrizve a háború és orosz polgárháború rémségeit, azonnal a falu központját messze elkerülő dűlőutakon vőgyelt hazafelé a Vasút utcába. És már csak azért is igen nagy hálát adhatott a Jóistennek, hogy megmenekült tőlük, mert éppen egy hét múlva lett újra boldog apa. /

És így öltek meg, különböző módokon, összesen huszonöt férfit. A legemlékezetesebb Csóti Ferenc halála volt, akit, mint felbujtót, gondolom, Zoldos Joachim javaslatára, a templommal szemközti fára fölakasztották, és napokig nem engedték, hogy testét tisztességgel eltemessék.

A hiteles szemtanúk szerint emberszerű lények voltak, valahonnan az alvilágból.

Sós Istvánt szabályos bírósági eljárásban halálra ítélték, és felakasztották. A Sóssal kapcsolatos események bírósági perében Antóni László orvostanhallgatót és Antóni Ferenc szigorló orvost is kihallgatták. Zsoldos Joachim halhatatlan nevére Kecelen ma utca vigyáz. A Zsoldos. Nomen est omen.

                                                   +

 

Azért érdemes feljegyezni azoknak a nevét, akik a kommün helyi szervezetének a direktóriumnak vagy „munkástanácsnak” a tagjai voltak június 22-e előtt:

Zsoldos Joachim, elnök, Turcsik József, Haszilló Pál, Ondrovics Pál, Raffai József, Hemző Károly, Benedeczki András, Selestyei József, Nikli József, Topolai Vince, Vancsik János, Csernák József, Morvai András, Fodor Mihály, Kornóczi mihály, László Mihály, Ugranyecz János, Cserni György, Jónás István, Cserni Mihály, Antóni István, Nagy József, Erdélyi Gábor, idős Rácz József, Kövesdi József, Fejes János, Hercegh József, Beszedics János, Zsemberi Dezső, Kardos János, Kovács István, Sebestyén Ferenc, Kovács Lajos. Ezeket még meg lehet érteni.

Miután Kecel népe is részt vett az ellenforradalomban, megszenvedte szívet-lelket tépő borzalmakat: 26 halottja és 5 súlyos sebesültje volt június 22-én. A Sós István vezette vörös katonákból különítmény megtorlásának. Sós Istvánt törvényes bírósági eljárás során halállal büntették és felakasztották. Zsoldos Joachim további sorsáról nincsenek megbízható értesüléseink.

                            A mészárlás után újjászervezett direktórium tagjai:

                            Topolai Vince, Erdélyi Gábor, Morvai András, Jónás István, Zsember Dezső, Csernák József, Schönfelder Ferenc, Pásztor Sándor, Szömörődi Mihály, Kovács István, Horgál János, Béleczki Ferenc, Nikli József, Paska Imre, Sendula Ferenc, Ádám Antal, Czobán Jenő, Erdélyi Imre, Hunyadi András, Flaisz Mihály, Antóni József, Halmos Ferenc. / Őket már nehéz jó szóval minősíteni. /

 

                                                                  +

 

 Még Szolzsenyicin sem felejt el megemlékezni a magyar internacionalisták uralmáról:

                  „Amíg azonban Oroszországban és Németországban a zsidók szerepe a forradalomban „igen szembeötlő”, addig Magyarországon egyenesen meghatározó. 49 népbiztosából 31 zsidó. Itt van mindjárt maga Kun Béla „külügyminiszter” /de facto kormányfő/, aki másfél év múlva vérben áztatja a Krimet.

              Aztán Rákosi Mátyás, Szamuely Tibor, Lukács György. Igaz, a Kormányzótanács elnöke nem zsidó, bizonyos Garbai Sándor, de Rákosi később úgy élcelődött, miszerint Garbait azért választották a Forradalmi Kormányzótanács elnökévé, hogy legyen, aki szombaton a kivégzési parancsokat aláírja. A magyar királyok és hősök szobrait ledöntötték, a nemzeti himnuszt betiltották, a nemzeti színek viselése bűntető cselekménnyé vált.

                  A helyzet tragikuma, hogy a történelem folyamán a magyar zsidók sokkal nagyobb jómódban éltek, mint kelet-európai hitsorsosaik, és náluknál sokkal sikeresebben léptek előre a magyar társadalomban.

              A Magyar Tanácsköztársaság és a mi polgárháborúnk közti közvetlen kapcsolat azt is megvilágítja, hogy a vörös hadsereg hadtestei készülődtek a Magyar Tanácsköztársaság megsegítésére, de nem jött össze, s a Tanácsköztársaság 1919. augusztus 1-jén megbukott.”

                                Vannak azonban figyelemre méltó alakok, aki most kezdenek kibontakozni a háború és a forradalmak támasztotta ködből, és ezek Rákosi Mátyás és Nagy Imre.

              Az előbbi, így szerepel az életrajzában, 1902-ben, tehát 16 évesen már a Szociáldemokrata Párt tagja, és alig várja, hogy hadifogságba essen, aztán szovjet megbízásból magyarországi aknamunkára küldjék, mint az Internacionálé harcosát. 1919-ben a Vörös Őrség vezetője lesz, amiért majdnem kitöri a nyakát. Ha nem harsan föl a nemzetközi tiltakozó kórus a védelmében, Einstein és Thomas Mann tenorjával és basszusával, arra a sorsra jut, amit megérdemelt.

                                De föltűnik Nagy Imre is, aki 18-ban, amikor minden tisztességes magyar ember  igyekszik hadifogságból haza a családjához, éppen felcsap vörös katonának, és az irkutszki körzetben teljesít szolgálatot.

                                 Éppen arrafelé, ahol a cárt és a családját brutálisan kivégzik. A ma már kiderített névsor alapján, amelyben szerepel egy Nagy Imre is, feltételezem, hogy a gyilkosok között volt. Aztán valamiért hazatér, vagy hazaküldik 1921-ben. 25-ben belép a Magyarországi Szocialista Munkáspártba, majd itthon illegalitásban él.

              Ekkor találkozik Lukács Györggyel, aki jóval később az alábbit nyilatkozza róla a „legeslegutolsó” tanítványának, Eörsi Istvánnak:

                              -Amikor 1929-ben Budapesten dolgoztam, többször is együttműködtem vele. Ez az együttműködés egészen sikeres volt. Elérkezett az a későbbi periódus, amelyben nem voltam hajlandó Nagy Imre vezető szerepét elismerni.

                               Mit csinálhattak ezek titokban? Gitt-egyletet?

             1953-ban:

                             -Természetesen volt egy általános reformprogramja, de abszolúte halvány fogalmai voltak, hogy ezt a reformprogramot az egyes területeken hogyan valósítják meg. Ne feledje, hogy Nagy Imre alatt a mezőgazdasági reformból igen kevés valósult meg. Ha én a párton belül kisebbségben vagyok, akkor vagy nem vállalok semmit, vagy bizonyos feltételeket szabok: abban az esetben vállalom, ha ezt megcsináljátok.

                              Nagy Imre nem csinálta egyiket sem, hanem az állam öregapja vagy mije maradt, és létrehozott egy olyan csoportot, amelybe bizonyos fokig benne voltak a legrosszabb reformisták, másrészt pedig nem volt semmiféle konkrét program. Mert én becsültem Nagy Imrét, mint tisztességes embert, mint okos embert, mint olyan embert, aki ért az agrárkérdésekhez, ellenben nem tartottam tényleges politikusnak.

                              1956-ban, amikor beválasztottak a Politikai Bizottságban bizonyos oppozícióba kerültem Nagy Imrével. Hogy a legfontosabb kérdést említsem: amikor Nagy Imre kilépett a Varsói Szerződésből, akkor Szántó Zoltán és én ez ellen szavaztunk. Mi ketten, és senki más.”     Így, ilyen stílusban nyilatkozott a világhírű marxista filozófus. Nincs kommentár.

 

                                                               6.

                                                        Románjárás

 

                             Úgy látszik, hogy minden rossz keletről jön.  Péter-Pálkor tehát nagy öröm érte a családot édesanyám születésével. A Bobek nagyapám is igen örvendezett, a maga duhaj módján. Örömünket az is fokozta, hogy augusztus 1-jén kitakarodtak bérelt vonaton a gyilkos kommunista vezérkar tagjai Bécsbe. De a helyükre betódultak a román hadsereg katonái. Ez zászlóaljnyi „bocskoros”. Lehet, hogy ezért a románok megharagszanak, de a népnyelv így emlegette őket. Ezek csak rabolni és randalírozni jöttek a védtelen Magyarországra. Kecelen is leadták névjegyüket, bár a kilencven százalékuk még írni-olvasni sem tudott. Ez annyit jelentett, hogy elsőként lelőtték az érseki birtok helyi intézőjét, mert a pénzes ládájában nem találtak semmit.

          Igen elszemtelenedtek, de szerencsére ekkor már a frontokról hazaérkeztek a férfiak. Úgy, hogy néhány malőr érte őket a falu különböző részein. Azért használok francia szavakat, mert ők a frankofón kultúrát szívták magukba már vagy száz éve.

                            A felsőtanyákon is eltűnt egy erőszakoskodó román fegyveres. A román gloire nem tűrhette a hunok viselkedését. A lakosság tehát a maga módján védekezett. Maga a helyi parancsnok egy teherautónyi katonával indult a felkutatására, és egyúttal zabrálni. A legvadabb, ha lehet közöttük fokozatokat felállítani, katonáit vitte magával. De a magányos románt mintha elnyelte volna a föld! De nem az anyaföld.

          Madarescu katonái összeterelték a felső tanyai férfinépet, köztük a Bobek János nagyapámat is, a Varga – tanyában. Mindenki gyanús volt, aki hongrois.

                            Az asszonyok a Bobek tanyában várták, vajon mi lesz a fiaik, férjeik sorsa. És imádkoztak, mert féltették a szeretteiket. Joggal, mert a fegyvertelen férfiak semmi kíméletre nem számíthattak. De a működésük minden képzeletet felülmúlt. Egy órán keresztül vallatták és kínozták őket korbáccsal, szuronnyal, puskatussal, és kíméletlenül. Csurom vér volt már mindegyik.

          Az egyik fantáziadús románnak feltűnt a hatvanéves nagyapám szép, magyaros tömör bajusza. Összedugták a fejüket, morogtak, mint a vérmedvék, és négyen rávetették magukat a nagyapámra, amíg a többieket szuronnyal sakkban tartották, közben leszorították a védtelen ember kezeit, lábait, és két barbár kezdte kitépni csomókban a bajszát.

                            A többiek megkövülve hallgatták az idős ember fájdalmas sikolyát, ami még a szomszéd tanyába is elhallatszott. Úgy, hogy az asszonyok el is indultak a Vargáék talán háromszáz méterre fekvő tanyája felé, ahol a vallatás folyt. De már fele úton találkoztak a véres férfiakkal, akik egy lovas kocsin húzták hazafelé az eszméletlen nagyapám megkínzott testét. Teljesen letépték a felső ajkát.

                             Nem is merte megnézni csak a Rozika néni, a felesége. Betakarta a meggyötört férfi fejét, és egészen a temetéséig, ami félév múlva bekövetkezett, nem is láthatta senki más, csak ő.

                             A terrorlegények gyorsan eltakarodtak, mert érezték, hogy valami vérlázító gaztettet hajtottak végre egy idős emberen. De, hogy valami haszna is legyen a kirándulásuknak, magukkal vitték a Vargáék két szép lovát.

 

                                                                    +

 

                                                       Falkavadászat 1919 nyarán

 

              Segítségül hívom az egyik nagy szellemet, Illyés Gyulát, hogy erről az időszakról szélesebb horizontú képet kapjunk a hazai viszonyokról és hazánk helyzetéről:

                                Közép- Európában tán Pest nyújtott minderről leglátványosabb képet. A nagy szállodák előtt, a mutatós köztereken és a Duna-parti korzón – mert akkor még korzó is volt a városban – a magyar katonák egyenruhájához képest papagálytarka francia, olasz, cseh, angol, román és szerb tisztek álltak itt is, ott is kört. Nyugat-európai illatú cigarettáról pöccintgették a hamut, egyik lábukat olyan szoborszerűen helyezve a másik elé, ahogy mancsával az oroszlán zsákmányul lefoglalja a romantikus mélynyomatokon a gazellát. A román tisztekről az a hír járta, hogy puhányok, fűzik és festik magukat, de saját katonáikat éppúgy saját kezűleg korbácsolják.

                             Eszükbe sem jutott, amit pedig az öreg vénasszonyok sandítása kifejezett, hogy az a gőg voltaképpen min osztozkodik. Terítettek le vajon valaha népet körvadászatibb módon, kerítő falkásan, mint akkor a magyarokat?

                             Nem voltak polgári közgazdászok sem, akik nem azt mutatták ki az ország népének még tavasszal, hogy a termőterületétől és természeti kincsiről megfosztott országnak épp a munkás rétege néz fagy- és éhhalál elé, de hónapokon belül?

           Délen a Pécs vidéki, északon a salgótarjáni bányavidékre úgy tette rá kezét a más köpenye mögül vitézkedő mini imperializmus, hogy még onnan is tovább nyúl. Hisz annak a közgazdászai meg azt hirdették idehallhatóan, tehát a megalázás ráadásául, hogy az Alföld neki a Tiszáig, a Csallóköz a Dunáig azért kívántatik el. Mert ott terem a legjobb búza, és úgy szép a térképen egy országhatár, ha folyam jelzi.

                             Clemenceau-t elfoghatta külön izgalmi állapot. Egyetlen fia mérnökként Magyarországra kerülvén, a hazai rideg otthon után itt melegcsaládi légkörbe került, belenősült, atyja zord felhördülése ellenére. A dolog odáig mérgesült, hogy a menyecske, megszülvén első gyermekét, a sarkára állt: most már ő sem akarja látni ipát.

                             A Tigrisnek pedig nőtt egy olyan külön karma – a Duna-Tisza völgyére vágni.

                  A kivonuló román hadsereg rengeteg civilt magával hurcolt. Veres Pétertől tudjuk, hogy kifosztásuk, megbotozásuk után meggyötörve őket még a városok nyíltutcáin is, őt, legjobban Brassóban. „Életem legnehezebb megpróbáltatásai közé tartozik az a pár kilométeres futás.” Közben verték őket, a lakosság szeme láttára és jövendőbeli tájékoztatásul.”

                                                                                   Illyés Gyula

 

                                                           7.

                                                 Vagonlakások

 

                                                                 

                   Csoda, ha mentették legalább a puszta életüket és becsületüket a megszállás alá került területek magyarjai? És inkább éltek Pest környéki vagonlakásokban évekig, mint a barbárság uralma alatt.

                  A román és csehszlovák seregek megszállta területekről rengeteg magyar elmenekült már közvetlenül a fegyverszünet megkötése után. Ezeket nagyobb fennakadás nélkül magába fogadta még a város. Nem annyira a hatóság, mint inkább a rokonság keresett s talált nekik helyet.

A végehosszatlan vonatok most csupa tehervagont hoztak. Kezdetben a kocsik elég hamar kiürültek.

                    A vonatoknak vissza kellett térniük. Volt, hogy egy-egy vagonban három-négy család érkezett. A vasúti személyzet segített leemelgetni a gyerekeket, az öregeket. Aztán már azok szorgoskodásával a batyukat, a kosarakat, néhány könnyebben mozdítható bútort: még kalitkát is, madárral, baromfit, lábuknál összekötve. Felnőtt férfi kevés volt köztük. Dobálta, kergette ezeket még a történelem. Ott álltak, állongtak – néha félnapszám a családok a sínek mellett, sőt közöttük cókmókjaikat hosszan elrendezve, a gyerekeket kézen, valamicske távolságra a rohanó kerekektől. Várták türelmesen a remény vagy az ígéret beteljesülését: a helybeli állam vagy nagybácsi jelentkezését.

                   Aztán kivonultak a sínpálya szélére, a zajlani kezdő meder két partjára. Szűkös volt itt a hely, de az előbbi óvatos szemlélettel itt már széket, zsámolyt, gyerekkocsit rendeztek a kőkerítés tövébe; összeszedték az eddig szétszedve hozott ágyakat, fölállították. Hosszan, ameddig ellátott a szem.

                   A vonatok azonban egyre érkeztek. Kényszerű utasaiknak hovatovább nem volt módjuk elhagyni a teherkocsikat, a látható helyszűke miatt. Nyilván kedvük sem volt ehhez a lent tanyázók állapota miatt.  Zsúfoltságig telt meder eldugult. A rengeteg sínpár közül csak egyen-egyen pöfékelt gőzmozdony, vonszolódott giliszta lassúságú kocsisor. A barlanglakás, a pincelakás, a barakklakás csapásán megjelent a század szótárában a vagonlakás.”

                                                                                   Illyés Gyula

 

                                                Kecel a parlamentben

 

                  Amikor az első világháború megkezdődött, azzal tüzelték harcra a nincstelen bevonulókat, hogy a győztes háború után, „mire a levelek lehullanak”, minden baka földben kapja meg a jutalmát. A háborúnak csak nem akart vége lenni, és bizony egyre több szegény ember akadt, aki valóban a földben kapta meg a jutalmát, hanem a végső nyugalmát. De négy–öt év múlva is élt az emberek szívében az ígéret, és követelték a jussukat. Nézzük mire jutottak vele a keceliek?

Szabó Dezső, aki minden aljasság bátor ostora volt, ezt így fogalmazta meg:

                „A földreform a nemzetnek becsületszóval garantált adóssága volt. E földreform nem kegy, sőt: már nem is parlamenti akarattól függő megadás. E földreform egyszerűen nem egyébb, mint köteles kiadása egy már megvásárolt dolognak. Öt évig hulló vérével, egy valószínűtlen pokol irtózatos szenvedésével vásárolta meg azt a magyar paraszt.” /1923. július 9./

                A keceli nincstelenek nem is merték kérvényezni a nekik járó és megígért földbirtokot. Az érsekséghez, a nagybirtok urához, csak azzal a kéréssel folyamodtak, hogy az érseki erdő helyén szíveskedjen a szegények olcsó házhelyet juttatni. Tehát ezt is pénzért!

                A kérvény megfogalmazója sem gondolta, hogy mekkora vihart kavar ezzel a keceli üggyel. Meskó Zoltán, Kecel akkori kisgazda képviselője, 1924. október 9-én a földreform elsikkasztása tárgyában szólalt fel. Idézzük:

                „Öt tárgyalás után, 1922. október elején megállapodás jött létre a kalocsai székes főkáptalan és az igénylők között úgy a területre, mint az árra vonatkozóan. 421 elismert igénylő van, szükségük volt valami 149 hold földre. A káptalan ezt fölajánlotta, a szerződést megkötötték.

                Az árat is megállapították. A rokkantak harminc koronát, a többiek negyven koronát fizetnek négyszögölenként. Az igénylők azonnal lefizették a költségbiztosítékot, és az iratok felmentek a Földművelésügyi Minisztériumba. A földművelési miniszter hozzájárult, hogy egy volt erdőterületet azonnal adjanak át. Helyette a káptalan máshol fog erdősíteni. Az iratok fölmentek az Országos Földhitel Bankhoz.

                A szegény emberek eladták a fél hold szőlőjüket, mert a bíró azt mondta nekik, hogy megkapják a házhelyet. A kis pénz félre volt, jó lesz az építési anyagra.

                Megtörtént az istenkáromlás!

                Két évig vártak, és amikor két év múlva megjött a z Országos Földhitel Benktól a végzés, ami tudtul adta az igénylőknek, hogy mivel a káptalan nem hajlandó erdősíteni, egyelőre tárgytalan a dolog. Keressenek másutt házhelyet maguknak! Nem akarom a Tisztelt Ház türelmét sokáig igénybe venni. Minden vidéken százával fordulnak elő ilyen esetek.”

Részlet Nagyatádi Szabó István, földművelési miniszter válaszából:

                  „Nem bírom hallgatni a panaszokat! A helyzet az, hogy újabb és újabb nehézségek merülnek fel, és a pénzügyi kormányzat a földművelési ellenére ad ki rendeleteket. A képviselő úrnak választ nem tudok adni, mert egészségem megromlott. Nem bírom a panaszokat tovább! Azon gondolkodom, és arról gondoskodom, hogy a helyemet alkalmasabb embernek adjam át.”

                 Nagyatádi Szabó István a kalocsai érsekség kétszínűsége miatt dobta végül be a törölközőt. Lemondott. Hazament a falujába, Erdőcsokonyára. Október 30-án kiballagott a szőlőjébe. Egyedül volt egész délután, szalonnát sütött, késő este ért haza. Másnap reggel nyolc óra tájban hirtelen rosszul lett. Elvesztette eszméletét, és húsz perc múlva meghalt. Mindössze 61 évet élt.

                 Nos, keceli szegények, hát hová lett az ígéret földje? Elsinkófálták az urak, de Kecel ezzel bevonult a történelembe, sokadszor, de még mindig nem utoljára.

 

                                                                  8.

                                                           Jön a pengő

 

 

                  A történetnek az a folytatása, hogy 1926-ban a korona megbukott, a kormány új pénzt pengőt nyomatott a helyére. A Nagyerdőt, a mai Újfalu területét végül is házhelyeknek felparcellázták, és eladták részletfizetésre a keceli szegényeknek, akiknek most már jó pénzben kellett az árát éveken keresztül nyögni.

                  Létrehoztak nagy nehezen egy hosszú lejáratú kölcsönformát, amit röviden csak FAKSZ –nak becéztek. Teljes nevén: Falusi Kislakás-építési Szövetkezet. Nem huszonkettőben, hanem csak 1926-ban kezdődhetett a kis házak magán erejű építése, többnyire vályogból vagy vert fallal. Még manapság van olyan újfalusi ház, amelyről még egyszer sem vakoltak be. De van olyan is, akinek a buzgón építő gazdája már régen a temetőben nyugszik, pedig még isten tudja hány havi részlettel tartozik a FAKSZ-nak. Nyugodjon tovább békében, szegény, s legyenek szép álmai ott lenn, ha már a föld felett csak bosszúságot okozott az élet, amelynek fő bűnöse a kalocsai érsekség volt.

 

                                                                +

                                                        

Először vessünk egy pillantást a sokat ígérő Klebelsberg - féle, tanyasi iskolákat építő, akció keceli „eredményeire”. Állami támogatással öt tanyasi iskolát építettek, és láttak el nevelővel. Egyetlen év adatain lemérhetjük a katasztrófa nagyságát: 1927/28-as iskolaév.

Dömötör: az első osztályban még 33, a másodikban 13, a harmadikban 9, a negyedikben 2, ötödikben 1, hatodikban 1 tanuló.

Bekó: 24 – 7 – 7 – 1 – 0 – 0

Tüskös: 37 – 5 – 2 – 2 – 0 – 0

Szarkás: 52 – 16 – 8 – 0 – 4 – 0

Polgárdi: 64 – 5 – 1 – 4 – 0 – 0

                   Ha a szülők úgy vélték, hogy a gyerekük megtanult írni, összeadni és kivonna, az egy egész életre elegendő. Így vélekedtek az iskolát sem látott, analfabéta szülők. Mit tett a községi iskolaszék, hogy a tanyasi gyerekek befejezzék a hatéves tanulást?

A harmincas években, a község belterületén, a tantermek túlzsúfoltsága volt a gond. „Az egyházközség minden évben tataroztatja az épületeket, de ezzel csak folyton elodázza a lényeget, itt új iskolákat, nagy központi iskolát kellene építeni” – írta 1937-ben Földesdy Antal plébános. Idézte az országos tanfelügyelő kijelentését:”Magyarországon még ilyen rossz iskolákat nem látott.”

                                                                          +

 

                     Miért nem járhattak a jó képességű gyerekek, akik a középső vagy az alsó társadalmi rétegben jöttek jó koponyával a világra? Milyen ország-vezetés volt az, amelyik elfecsérelte ezt a szellemi értéket? Ezek ma már akadémikus kérdések, de akkoriban sok család számára komoly gondot okoztak. És sok fiatal életének a kisiklását. A Pál utcai fiúkból tudjuk, hogy főszereplő édesapja egy szegény szabó volt. De a városi életük lehetővé tette számukra, hogy a gyereküket gimnáziumban taníttassák. De mi lett a falvakban, tanyákon született Nemecsek Ernőkkel?

                    A Farkasvalviéknak három gyerekük volt. Józsi volt a legidősebb. A legjobb szívű ember volt a világon, de csak közepes képességű.

                    De a másik kettő igen jó volt a tanulásban. Az András volt a legjobb koponya, de ugyanakkor igen robbanékony, temperamentumos gyerek. Akivel elég sok gondja volt a szüleinek, bár az iskolában minden jól ment, de amikor a tanítás befejeződött, a disznópiac felé vezető utca sarkán elszabadult a pokol.

                   Az iskola „kivégeztével”, mert ez volt a szavajárása, mindig elsőként ért haza. Kiállott az utcasarokra, és a diákembereket válaszút elé állította: Veréssel hazamehetnek az egyenes és rövid úton, vagy verés nélkül, de nagy kerülővel a disznólegelőn át. A többség inkább a kondát választotta. Úgy rettegték a kicsi ember heves haragját.

                  Akkora veszélyt jelentett a környék diák társadalmára, mint a Kelet kincseit szállító karavánnak egy útszéli rablóbanda. Vagy menjünk az óceánra! Mint Indián arannyal megrakott háromárbocosnak egy halálfejes kalózhajó. Még közelebb! Mint egy jámbor, de pénzes kereskedőnek a mi Rózsa Sándorunk.

                 A szüleihez, elsősorban Eszter mamához futottak be a panaszok. Nem könyvelte őket, mint egy rendőrbíró, hanem rögtön kiosztotta büntetést. Mindig a söprűnyéllel a napi adagot, de mintha falra borsót hány az ember, szitok és verés, annyit ért csak a mi Andrásunknak. Csak tüzelte a harci kedvét. Idős Filus András soha nem verte meg a gyerekeit, legfeljebb szóval. Andrással kapcsolatban gyakran emlegette, hogy ezt a gyereket papnak kéne adni, mert olyan vesébe látó szemei vannak, hogy a gyónni szándékozó asszonyok a legkisebb bűnt is összesepernék otthon, mielőtt a fülkében elébe mernének térdepelni – gyónni. A katonatiszti pályát is neki találták ki! Fantasztikusan tudta egzecíroztatni a testvéreit.

                 Ő volt a Filus családban a II. Filus András, és egyetlen barátja volt csak, aki, mint hűséges famulusa, szolgálta, II. Ugróczi András, aki igen kedvelte bátor és minden rosszra kapható barátját. Így kezdődött a kapcsolat a két család között. Ifjú Ugróczi András és ifjú Filus András egy osztályba jártak. A kis Ugróczi árva gyerek volt, és sokszor megfordult gyerekkorában a Filusék házánál. Korán felfigyelt a húgocskára, a rátarti Eszterre, aki öt évvel volt fiatalabb lányka. De igen mutatós.

 

                                                                       +

 

                   Ebben az egyetlen családban két olyan jó képességű gyerek is született, akikből könnyen lehetett volna értelmiségi. De nem lett, mert vitézi cím ide, vitézi cím oda, a sorompókat nem nyitották fel előttük. Eszter mindenáron tanítónő szeretett volna lenni, de miből taníttatták volna? Kénytelen volt beérni azzal, hogy varrógépet vettek neki, és azt is csak részletre. Milyen nehezen fizették ki annak is a részleteit? Idézem az egyik felszólítást:

                   „Felkérjük Nagyságos Vitéz Farkasfalvi András Urat, hogy minél előbb méltóztassék az elmaradt részleteket befizetni.” Singer és Wolfner, 1935. június 18.

                                                                              

                                                                        +

 

                   Milyen hercehurca előzte meg Zárda iskola megnyitását is! Ez igen jellemző volt a húszas-harmincas évek helyi viszonyaira. Tulajdonképpen azzal kellene kezdeni, hogy Kurcz Adolf esperes plébános visszautasította az érsekség ajánlatát egy polgári leányiskola megnyitására.

                   Íme a válasza:

                   ”Kecelen polgári leányiskolát építeni fölösleges és céltalan. Lakossága ugyanis, leszámítva az igen csekély számú intelligenciából, földművesekből és igen szegény iparosokból áll, akik mellett még egy csomó zsidó él.

                   A falusi intelligencia leányaiból 5-6 polgári iskolásnál többet összeszedni nem lehet. Az iparosok, mint faluhelyeken általában, oly szegények, hogy az elemi iskolát végzett leánygyermekeiket otthon nem nélkülözhetik.

                   Még inkább áll ez a földművesekre nézve. Aki ezek közül szegény/Pedig a 70 százalékuk nagyon szegény/, az csak úgy tudja fönntartani a családját, ha elemi iskolát végzett gyerekei vele együtt dolgoznak és keresnek. A kisbirtokosnak is szüksége van elemi iskolát végzett gyermekeire. Ezek segítik a földmunkában, és ha tanulnának, a helyükre napszámosokat kellene fogadnia.

                   A jobb módú gazdák nagyobbrészt tanyai birtokaikon laknak, s leánygyermekeiket, nagyon helyesen, úgy nevelik, hogy földműves gazdák feleségei legyenek, és ezért a földműves életet ne nézzék le, hanem megszeressék, és az avval járó munkát már gyerekkorukban megszokják. Józan érzékükből kifolyólag nagyon jó tudják azt, hogy amelyik fölműves leány 14-15 éves koráig polgári iskolába jár, az a föld szagától idegenkedik, a földműves munkát lenézi. Földműveshez nem akar férjhez menni, felveszi az úri tempót, s nem találja a maga helyét a világban. Kecelen eddig még csak két leány volt. Az egyik már szerencsétlen lett, a másik már azon az úton van, amely szerencsétlenségbe visz.”

                   Amikor ezt először elolvastam, csak köpni tudtam. De rövidesen megtaláltam  Szabó Dezső sorait. Az én véleményem is ez erről az alpári levélről:

                   „Kijelentem: Szélsőséges gazténynek s a magyarság elárulásának tekintek minden egyes estet, amikor a magyar anya fiát Magyarországon bármilyen címen, és bármilyen eszközzel elzárnak a továbbképzés, a több ismeretszerzés lehetősége elől.”

                   Amíg az esperes-plébános úr levelét lemásoltam, legalább tíz helyesírási, nyelvhelyességi hibát korrigáltam. A stílusa, amely csapnivaló, és tudjuk, hogy a stílus az ember, arra vallott, hogy az „ördög bibliáját” sokszor forgathatta, a Szent Bibliát jóval kevesebbszer. Gyalázatosan gyenge fogalmazás, igen primitív szókinccsel. És ő volt az egyik meghatározó „intelligens” vezetője a falunak.

                    A valódi énjét olyan csupaszul soha nem mutatta meg, mint amikor egyszer úrnapi körmenet közben, szentségtartóval a kezében, kiordított a supellát alól az egyik bámészkodó, szegény parasztemberre:

                   „Vedd le a kalapod, te marha!” Ilyen ember volt húsz évig a keceli nyáj pásztora.

                   Szabó Dezsőnek igaza volt. A „görénykurzus”, mert így jellemezte ezt a két világháború közötti történelmi korszakot, Kecelen is bebizonyította, hogy nem a nép többsége érdekében működik. Elég, ha csak a Stielly Walter- féle vállalkozásra gondolunk. Mi is volt ez? Nehogy elfelejtsük!

 

                                                                              9.

                                                                  A mentatelep

 

                   Az esperes-plébános úr a levelében utalt a fölműves lakosságon belül, a szegénység hetven százalékos jelenlétére. Egyetlen környékbeli településen nem élt ilyen nagy tömegű szegény ember. Szegénység szaga ide vonzotta a vadkapitalizmus kisgyermekeket kizsákmányoló és elpusztító hiénáit. Ez volt a mentatelep.

                   Azt az ominózus levelet éppen abban az évben írta a plébános úr Kecelről az érsekségnek, amikor 1926-ban megalakult a mentatelep. Egy olyan ember visszaemlékezéséből, aki ott is dolgozott:

                   „Már 1926-ban megalakult a mentatelep, és mi odajártunk dolgozni. A vállalkozást egy Stielly Walter nevű külföldi ember működtette a kedves apósa, egy Gajáry nevű helyi nagybirtokos és parlamenti képviselő támogatásával. Tudniillik ennek a lányát vette el feleségül.

                   Már tízéves lányokat is leszerződtettek. Napkeltétől napnyugtáig dolgoztatták őket, naponta legalább tizenkét órán át. De csak 15-20 pengőt kerestek havonta. A tűző napon ülve végezték a munkájukat. Ha munka után nem bírták, vagy nem akarták megtenni az összesen 20-25 kilométeres utat hazáig, akkor alhattak a közeli istálló szalmáján. És ehették hétszámra az otthonról hozott száraz kosztot. Egyetlen tisztességes vécéjük sem volt. Ha kellett, bementek a szomszéd erdő bokrai közé.

                   A 12 éven felülieknek 25 pengőt fizettek a leghosszabb nyári hónapokra. Ekkor 15 órát dolgoztak naponta! Napkeltétől napnyugtáig.

                   A tulajdonos, az ezredes úr, jó gazdaként és boldog apaként, gondoskodott a szorgalmas kislányok szórakoztatásáról. Lehívta Budapestről a lányát, akit csak Babakisasszonynak neveztek. És ez a kivételes lény bemutatta nekik lovagló tudományát.

                   Valósággal elkápráztatta a kislányokat lovaglásával és hosszú lobogó hajával. De ez a Babakisasszony csak beleszagolt a teleplevegőjébe, és vágtatott vissza a fővárosba.  A tízéves kislányok maradtak, és dolgoztak napkeltétől napnyugtáig.

                   Közülük többen az erős mentaszagtól tüdőbetegséget kaptak.

                   A szomszédunkban lakott a 12 éves Földes Franciska. Olyan volt az arca korábban, mint a piros alma, de néhány hét alatt, mint egy köhécselő sápadt angyal.

                   Halála előtti estén édesanyjával összehívatta a játszótársait, a környékbeli gyerekeket. Tele is lett a kis mezítlábasokkal az a kicsinyke szoba.      A kis beteg azt suttogta halk hangján:

                   „Ma éjfélkor meg fogok halni.”

                   „Sokáig fogsz te még élni és velünk játszani – mondtuk vigasztalásul. Ere azt susogta:

                   „Engem már odakint várnak.”

                   Este kilenc órakor váltunk le tőle csókokkal és sírással.

                   „Alig múlt el az éjfél, amikor nagyot sóhajtott, és örökre elaludt – mondta másnap az édesanyja.

Ez lett a Turcsány-lányok sorsa is.

                   Ha valaki szóvá tette ezt a gyerekkínzást a munkavezető Sendula úrnak, megfenyegette, hogy rögtön kirúgja. És ordítozott:

                   Ki kényszerítette őket, hogy ide szerződjenek?

                   Ezért az aljasságért, a kiskorú gyerekek kizsákmányolásáért és gyilkosságokért bűnösnek tartom a községi elöljárókat, a papokat és az orvosokat. Az „intelligenciát.” Vagy nevezzük maffiának? A lelketlen bunkókat. Mert nem igaz, hogy ne tudták, milyen körülmények között és mennyit dolgoztatnak a szegény teremtésekkel.

                   A tanítókról külön kell szólni. Utasítást kaptak, hogy május elején elengedhetik osztályukból a szerződött diáklányokat.  És azok egészen októberig folyamatosan ott és ilyen körülmények között dolgoztak. A pedagógus akkor is csak a falu urainak a lába kapcája volt. Mit tehetett volna a nemzet napszámosa?  De térjünk vissza a Zárda iskolába!

 

 

                                                                          +

 

                   Miután Kurcz Adolf megakadályozta egy helyi polgári lányiskola megindítását, felvetődött annak a gondolata, hogy a kalocsai iskolanővérek külön taníthatnák a lányokat, mégpedig a zárda iskolában.

                   Pedig milyen „véres” érdekharcok előzték meg ezt is! A „Miasszonyunkról Nevezett Szegény Iskolanővérek Társulata” mozgalom 1860-ban érkezett Kalocsára. Kecelen a nővérek meghívása már 1908-ban felvetődött.

                   Az ellenzők között találtuk Pozsgay Mór országgyűlési képviselőt, Antóni Jánost és Tényi Sándor tanítókat, akik féltették a tanítóképzőben tanuló lányuk jövendő állását. Vezetésükkel valóságos apácaellenes mozgalom alakult ki. Az ellentábor tagjai mélyen elítélték Pozsgay egyik kijelentését:

                   -Ahol apácák és papok vannak, az erkölcstelenség ott sem kisebb, mint máshol.

                   A képviselőtestület 1921-ben úgy határozott, hogy a nagyvendéglőt a leendő iskola céljainak megfelelően átalakítják. Az oktatás 1924. január elsején kezdődött Költségeit az egyházközség nagylelkűen magára vállalta. Hát ezért nem lett a polgári leányiskolából semmi!

                   Elsősorban a gyakorlati életre tanítottak, és a vallásos érzést igyekeztek tanítványaikban elmélyíteni. A tanítványok elmondása szerint az iskolában nagy volt a fegyelem, és szorgalmas munka folyt. Az édesanyám, Farkasfalvi Eszter már ebben az iskolában szerette meg a tanítás mesterségét. De csak álom maradt a tanítónői pálya!

Nagyon érdekes közös élményünk volt a Zárda iskolában 21 év eltéréssel.

 

                                                                          +

 

                   A Zárda iskolában éppen az olvasást gyakoroltatja a kedves nővér a lányaival, akik már a hatodik, az utolsó év napjait morzsolgatják le a napok és órák lassú múlásával.

                   A nővérke a padok között sétál, és képzeletében ezeket a tizenkét éves kislányokat már fehér menyasszonyi ruhában látja. Olyan fehérben, mint amilyen szűz tiszta a szomszéd háztetőt borító hó. Mélyet sóhajt, aztán az éppen olvasó Eszterhez fordul:

                   - Jól olvastál, Esztikém! Jutalmul csak arra kérlek, nézd meg, mennyi időt mutat a tanári szobában a falióra.

                   A nővérke tovább sétál, és észre sem veszi, hogy sápadtabb lesz a finom vonású arc. Lassabb lépésekkel, mint ahogy megszokta, elindul az ajtó felé. Tudja, hogy csak tízlépésnyi az út a tanítói szoba ajtajáig.

                   Istenem, és milyen rövid annak, aki még nem ismeri a múló idő titkát! Belép az ajtón, és ott függ az idő mérhetetlen magasságban a feje felett. Otthon hallotta már, hogy az idő néha édes, néha mostoha. De ez csak afféle bölcselkedés. De most azért mostoha is, gonosz is.

                   Látja kövér kismutatót, a cingár hosszút, amelyek szinte észrevétlen lassúsággal haladnak, de ő nem érti, mit mutatnak. A szerkezet ütemes ketyegése, az arab számok között hang nélkül ballagó mutatók nem mondják meg az időt.

                   Szerencsére van egy kis kápolna a tanterem mellett, ahol leborulva kéri az égiek segítségét:

                   „Ne hagyj, Uram, szégyent érnem! Ne hagyj, Uram, szégyent érnem!” – ismételgeti vagy tízszer is megszállottan, és hányja magára a keresztet.

                   Talán az egész falu megtudná, hogy a Farkasfalvi Eszter hatodikos létére nem ismeri az idő titkát.

                   De az Úristen pártját fogja, és olyan hangosan, mint még soha, megszólal, mit megszólal, cseng-bong ez a drága hang.

                   /Húsz év múlva ugyanez játszódik le veled is, pajtás! Csak téged a Kerényi tanár úr küld el időt nézni, és te is úgy jársz, mint az édesanyád. Nem is kérted a segítséget, mégis megkaptad. Valaki közben járt érted. Protekciód volt, kedves barátom!

                   De a saját bőrödön tapasztalhatod, hogy múlik az idő. Hol tűrhetetlen lassúsággal, hol szélsebesen, de előbb vagy utóbb, és elkerülhetetlenül – szégyent hoz ránk./

 

                                                                         

                                                                          +

                                                                

 

                   Eszternek szerencséje volt, hogy olyan család lett a fészke, amelyik nem kényszerült, hogy kislányát a mentatelepre küldje, napi 12 -15 órai munkára már 1o-12 évesen. Otthon természetesen dolgozott a szőlőkben, a Bogárzó partjáig lenyúló nagy kertben, és kivitte a zöldséget a helyi piacra. Belekóstolt tehát a paraszti életbe, de nem lett a rabja egy életre.

                   A hat kötelező év után a három, úgynevezett, ismétlő évet is kijárta. Azaz a tanítási idő alatt minden csütörtökön fogadta őket az iskola néhány órára, hogy felidézzék a tanultakat és pótolják a hat év alatt fölhalmozódott hiányt. Mert az volt bőven!

                   Mert mi volt ez? Kecelen nem volt más, mit a pedagógusok lelkiismeretének megnyugtatása a „kosaras ünnepeken”, a hat tanítási éven át folyamatosan, kiadott iskolaszünet miatt. Mert nem hiszem, hogy volt az országban olyan település, mint Kecel, ahol a hét egyik napján, itt csütörtökön, rendszeresen tanítási szünet volt. Ez is jelzi, hogy a tudás a keceli társadalomban csak másod -, ha nem harmadrangú kérdés volt.

                   Valamiféle aljas és hallgatólagos összejátszás folyt itt a községi vezetőség, a papok és általában a nagygazdák között, hogy csütörtökön ne tanítsanak a pedagógusok. Ez volt piaci nap, a „kosaras ünnep”. A helyi nagyvásár napja.

                   Még az embervásáré is! Mert a napszámra váró szegény embereknek ott árulták két kezük munkáját a községháza mellett. Ott várták a módos gazdát vagy valamelyik vállalkozót, hogy elszegődhessenek a következő hétre, mert rövidesen elfogy a család kenyere. Mi már ne szégyelljük! De mondjuk ki az igazságot! Volt itt csütörtökön még emberpiac is. De, hála Istennek, csak volt!

                   Tehát, a két világháború között, ennek a rendszernek az elfogadásával eleve lemondtak arról, hogy valamelyik tehetséges gyerek kiléphessen a születési helyével meghatározott sorsból. Ez volt a röghöz kötés huszadik századi formája. De hogy az országban máshol és mindenütt, sokkal előrébb tart a világ, az legyen az ő dolguk. Mi megrekedtünk a középkorban.

                    Te meg büdös paraszt, vedd le a kalapot előttünk, mert te csak egy „marha” vagy, és a mi szemünkben, akik kihasználunk, a gyereked tudását meglopjuk, az is maradsz. Így vélekedett a falu nagy többségéről a helyi „intelligencia”.

Ha apád paraszt volt, maradj te is az! Ez határozta meg a falu gondolkodását. Ha a plébános úr, a bíró úr, és képviselő testületben ülő potentátok, vagy az iskolaszék ülésein terpeszkedők jónak találták, bizonyára ez a normális állapot.

                   Ha végignézünk a Kecelen működő pedagógusok, orvosok listáján, akik a két világháború között innen ki tudtak törni, csak egyetlen nevet találunk: Antóni László doktor urat, aki volt olyan önfeláldozó, és próféta tudott lenni a saját hazájában, pedig jól tudta, milyen nehéz munkára vállalkozik ebben a szellemi mocsárban. Hősiesen dolgozott a szerencsétlen szülőfalujáért: megalapította a szülőotthont. Róla kellene utcát elnevezni! Nem a Zsoldos Joachimokról meg a Dobi Istvánokról!

 

                                                                          +

                  

                   Mit gondolnak, miért nevezték / nevezik?/ a kecelieket a szomszéd falvakban, városokban legyeseknek? Mert, igen finoman, ezzel kívánták jelenezni, hogy keceli ember műveletlen és ostoba. Az ötvenes években már sokan elkerültünk innen gimnáziumokba: Kalocsára, Kiskőrösre, Kiskunhalasra. Ezzel fogadtak bennünket a tanárok, a diáktársak:

                   „No, ez is csak egy legyes!”

Ez is olyan ostoba, mint általában a keceliek, akik nem elég, hogy fölhajtják a legyeket a padlásra, de annyira kevés eszük van, hogy még a létrát is elveszik. És jót röhögtek rajtunk!

                   Ezzel az előítélettel kellett megküzdenie egy idevalósinak, hogy idővel elfogadják szellemileg egyenrangúnak. Bizony, így volt közös sorsú keceli testvéreim az Úrban, aki a bölcsesség és a tudás forrása. No, most már eléggé kidühöngtem magamat ezen a papíron.

 

                                                                             10.

                                                             A padkaporos bálok

 

                   Folytassuk tovább a család történetét! Ki emlékszik még a padkaporos bálokra?

                   Kezdjük azzal, hogy amikor a kosaras ünnep napján az iskolában összeverődtek a süldő 13-14 éves leánykák, megbeszélték, hogy a következő vasárnap délután hol rendeznek padkaporos bált. Lehetőleg olyan kislány háza táján, aki tudott gondoskodni muzsikusról. Ez általában valamelyik nagyapa vagy az illető édesapja, esetleg áldozatkész rokona pengette a talpalávalót két-három órán át. Egyetlen jó citerás elég volt!

         Ezekre a kiegészítő iskolai összejövetelekre a nagygazdák lányait már komoly              udvarlók  hada kísérte.

         Némelyiket már csecsemőkorában eljegyezte egy másik jó módú család csecsemőkorú fia. Mint a királyi újszülöttek összeházasításakor történt még a középkorban, néhol még később is. Tehát nem ezek a „foglalt” leányzók vettek részt a hangulatos összejöveteleken.

Ide társaságba jártak, itt táncolni tanultak a szegényebb családok gyerekei, és általában      fiúk nélkül. Legfeljebb a háziak fia figyelhette a mulatságukat.

Tizenhárom, tizennégy, tizenöt évesen padkaporos bálokban táncoltak. Ilyen alkalommal összeverődött tizenöt-tizennyolc süldő leány is, akik meg akarták tanulni a tánctudományát.

Minden alkalommal más –más családnál volt az összejövetel. Általában utcára néző kétablakos szobában, amit télen a konyhából búbos kemencével fűtöttek. A két ablak között egy nagytükör, amely mögött a háziasszony menyasszonyi koszorúját őrizték. Ennek a két oldalán balról Szűz Mária, jobbról Krisztus Urunk színes arcképe függött. A két ablak alatt egy hosszú virágod pad, előtte nagy asztal, és körülötte székek. A kislányok a szobában lévő ágyak szélén szorosan egymás mellett üldögéltek, mint a vándorlásra készülő fecskék, ugyanúgy csiripeltek is, de csak olyan hangosan, ahogy az illendőség megengedte. A padon pedig csak a kíváncsiskodó, többnyire rokon fiúcskák ülhettek.

          Padkaport pedig csak a szegény családok házában lehetett felverni, ahol az első, utcára    néző szobát búbos kemencével fűtötték. Ezt ügyes kezű mesterek építették, Általában masszív téglaalapúnak, de a fölé gömbölyített búbja agyagból készült. Az alap és gömbölyű felépítmény között volt egy tizenöt - húszcentis hézag. Erre a „padkára” rakodott le a szobában szállingózó por. Hát ezt verték föl a lányok szilaj jó kedvükben.

              A mulatság akkor kezdődött, amikor a pad előtt álló nagy asztalt és a székeket valamelyik sarokban elhelyezték, és a szoba közepe üresen maradt. Mindig akadt egy-egy jószívű nagyapa vagy – ritkábban – édesapa, aki szívesen citerázott a lányának és a lánya barátnőinek. Közülük is a legszebben Balogh Sándor bácsi pengette, akivel később – az ötvenes évek elején – cifra dolgok estek meg. Ezt majd később elmesélem. A citerás az asztalra fektette hangszerét, néhány pengetéssel ellenőrizte a harmóniát. Aztán kezdődhetett a mulatság!

A csárdás: kettesben, négyesben, ha a hely megengedte, akár nyolc - tíztagú koszorúban is. Összefogódzkodva és énekelve. Sokszor buktak fáradtan és izzadtan a ágyra. Kacagtak és énekeltek minden nótát, ahogy csak a szájukon kifért.

Egy óra múlva már tényleg poros volt a levegő. Akkorra felverték a padka porát. Ilyenkor a háziak kinyitották az utcára néző ablakokat, hogy szálljon a porból, az énekükből, a jókedvükből, ifjúságuk mámorából minél több az utcára is. Hadd irigyeljék fiatalságukat a szomszédok is! Vidám énekhangjuk betöltötte az egész környéket, szebbé tette az idősebb szomszédok vasárnap délutánját. Visszahozta elmúlt ifjúságuk derűjét.

Az egyetlen, buzgó muzsikus jó két óra alatt igencsak elfáradt. De addig szívesen pengette a húrokat az unokája vagy a lánya kedvéért is.

                  Ezekben a murikban nem kellet félni, hogy részeg legények zsebéből bicska kerül elő. Így készültek fel a nyilvános vasárnap délutáni bálokra, amelyekben már meg kellet mutatni a tánctudományukat. És senki sem akart ebből a szép tantárgyból a legények előtt megbukni.

Anyámat nem is fenyegette ez a veszély, mert bőven akadt táncosa órákon át. A bátyósok barátai és mások szívesen táncoltatták, mert igen vonzó jelenség volt. De este hétkor már otthon kellett lenni. Eszter egyetlen egyszer késett, meg is kapta érte a magáét. Módos legények is kerülgették, de ha valamelyikük hazakísérte, és a kiskapuban a mellét tapogatta, rögtön sarkon is fordult, és faképnél hagyta az illetőt. A következő bálon már úgy átnézett rajta, mintha a világon sem volna. Ezért „beképzeltnek” tartották.

                  De őt ez nem igazgatta. Járt a bálokra, szórakozott vasárnaponként. Egészen addig, amíg a szoknyája szélére le nem ült az édesapám, aki ott is maradt élete utolsó percéig.

 

                                                               

                                                                          +

 

 

 

                                                            

 

                             Most ott fenn teljes fénnyel szikráznak a hideg éjszaka csillagai, és Jupiter, a magyarok csillaga is őrködik. Őrködjetek csak ti örök lámpásai az égnek, bárcsak melegíteni is tudnátok a magyar katonákat, akik ifjú Farkasfalvi Andrással, a nagybátyámmal együtt az oroszok támadását várják harminc-negyven fokos hidegben. Valahol a Don-kanyarban, az urivi hídfővel szemben, kétezer kilométerre a szülőfalutól.      Őrizzed meg az életét, Jupiter, akit a „magyarok csillagának” is neveznek, mert az ég alján jár ugyan, de mindig vigasztalóan fénylik, ha derült és derűs az éjszakai ég. Vezéreld haza közénk épségben, egészségesen, hogy én is megismerkedhessek vele. De csak az aggódó hangokat hallom felőle, és ez csak idegesít. Hiába, az ember gyerekében már a születésével megszületik a családi szolidaritás is. Az édesanyám bátyjáról van szó, te halhatatlan csillag!

         Ő pedig csak egy halandó ember.

 

                                                                      11.

                                                               A lakodalom

 

         Ahol tegnap délben még a férfiaké volt az asztal, körülötte a székek, a borosüveg, és    jó kívánságokra csendülő poharak, most két szomszédasszony beszélget, de öt évvel korábban.

                  Panna néni, a dédanyám és a szomszédasszonya, Erzsike néni igen jó barátnők voltak. Dédanyám vékony csontú alacsony asszony, őszülő haját kontyba fonta, és azt is fakó világos barna kendővel fedte. Szemei kékes szürkék, és fürge ész csillogtatja őket. A szomszédasszonya kétszer olyan széles, de nem magasabb, talán egy kissé jobban kiöltözött. Szemei barnák, de mindig riadtan néznek szét a világban, mert állandó ügyeletese az egész Tóth családnak. Szerencsére neki is megvan a magához való esze. Nem is barátnő ez a két asszony, hanem olyanok, mint két testvér. Ha Erzsike néni elmozdult hazulról, a menyére bízza a házat. De mindig csak rövid időre szalad át a szomszéd asszonyához.  Cserekereskedelmet folytatnak ők ketten, a dédanyámnak tojást hoz a vendég, és zöldséget kap a kertünkből a leveshez.

                  A dédanyám sokat olvasott, a világot jobban ismerő asszony. A „testvére” csak írni-olvasni tud, de nem tehet róla, mert a tanyák világában nőtt fel, ahol csak négy elemit végzett, és azt is már elég régen, még a húszas évek elején. Mégis ő a család szíve és esze, mert okos és tapintatosan szigorú. De most egyik tulajdonságára sincs szükség, mert igen fontos beszélgetés folyik.

                  Erzsikém, nősül a fiunk! – újságolta dédanyám csillogó szemekkel, büszkén. Reggel mentek el a fiatalok Kalocsára gyűrűt venni. Húsvétkor a Filuséknál, vagy most már jobban mondva, a vitéz Farkasfalvi Andráséknál lesz a kézfogó. Ott lesz mind a két család ünnepi ebéden. Mink csak hárman leszünk, az uram és én, meg a vőlegény, aki fiunk és unokánk egyszerre.

                  Nagy kereszt lehetett a vállatokon az a húszéves bánat, hogy az édesanyját, Terézt, a lányotokat olyan korán elszólított közülünk a Mindenható – próbálta meg enyhíteni a szavak mögött bujkáló fájdalmat Erzsike néni.

                  Az apja, az idős Ugróczi András, a lányom halála után teljesen eltaszította magától a négyéves gyereket. Ezért lettünk aztán egyszerre a nagyszülei és az édes szülei, a felnevelői ennek a huszonkét éves fiatalembernek. Hát ezért leszünk mink csak hárman.

                  Nem sok kifogásuk lehet a fiunk ellen, mert tisztességesen járattuk iskolába, ahol jól is tanult és dicséretesen viselkedett. Még tovább is taníttattuk volna, de az esperes úr csak akkor adott volna támogatást, ha papnak adjuk. De akkor kire szállt volna az örökség? Aztán azt is szóvá tette a „vitéz” apósjelölt, hogy az Ugrócziak nem lehettek valami jó katonák az első világháborúban, mert mind az öten sértetlenül hazajöttek.

- No ez buta beszéd, vagy inkább csak tréfálkozás – vetette közbe Erzsike néni.

- Az uram is azt mondta Andrisnak megnyugtatásul:Ha csak ennyi kifogása van ellened a jövendő apósodnak, akkor egy percig se búsulj, fiam, meglesz az eljegyzés. Csak a Jóisten akaratán és az Esztikén múlik. Ha ők ketten szeretnek, akkor senkinek semmi kifogása nem lehet – és barátságosan hátba vágta a nekibúsult gyereket.

- A mi Andrisunk már letöltötte a katonaidőt, és még dicsérő oklevelet is kapott. Be is kereteztettük. A fiunknak is van mivel dicsekedni.

- De többen ülnek majd a családi asztalnál a Filusék, a vitéz Farkasfalviék közül. A két szülő, a két fiú és a menyasszonyjelölt lányuk, az Eszter. A gyerek apjára csak úgy gondolok, mintha már meghalt volna. Még a lakodalomra sem hívnánk meg, ha a Józsi, az uram, nem ragaszkodna hozzá.

- A Józsi bácsinak igaza van, mert nem szabad a rossz cselekedetet egy életre szóló haraggal viszonozni. A Jóisten is zokon venné – mondott először ellent Erzsike néni.

- Már elhatároztuk, hogy a fiatalokra bízzuk, hogy kit látnának szívesen az esküvőn. Azt hiszem, nem lesz három napos lagzi, mint a jobb módúaknál szokás.”

- Ne is legyen! Csak olyan, ami szegénységünkből telik. Emlékezz csak, Pannám, nálunk sem voltak száz embernél többen. Csak a közeli rokonság és a jó szomszédok.”

- Erzsike, ti lesztek a legfontosabb vendégeink. Húsvétkor meglesz az eljegyzés, de a menyasszony csak Péter-Pálkor lesz tizenhét éves. Ősszel meg a lakodalom. Fiatal és vékonyka, de látszik rajta, hogy egészséges és talpraesett. Megtanult géppel varrni. Már csak abból is megélnének, ha szűkösre fordul a világ.

- Bertáknál is inkább a varrógép tartja el a családot, mint a Feri kádár tudománya – erősítette meg a Panna szavainak súlyát Erzsike néni.

- De hát itt leszünk mellettük az apjukommal, és segítünk, amiben tudunk. A Filuséknak szőlőjük is, szántójuk is van, de azokat a fiúknak szánják. A mi földjeink meg legyenek a fiataloké. A szép nagy szőlő meg a Kanális-parti szántóföld. Dolgozgassanak rajtuk most már ők, a maguk hasznára. Úgy hírlik, a fiatalasszonynak bútort vesznek. Nem is kell más ebbe a kicsi házba. De nem a vagyon a fontos, ugye Erzsikém, hanem a megértés, a szeretet?

- Nem bizony, csak a békesség meglegyen! Az a legnagyobb kincs, a szegény ember boldogsága – hagyta helybe a kimondott szavakat Erzsike néni.

 

                                                                              +

 

Nos, hát így kezdődött! Aztán jött a lakodalom, de annak a megrendezésébe már az ördög is belekontárkodott. Olvassuk csak tovább! Azt már a szültésemkor tudtam, hogy mint az ősszülők esetében megtörtént, ahol édent akar teremteni az Isten és ember, ott föltétlenül megjelenik valamilyen formában a Gonosz. Azt hívhatják Lucifernek, Mefisztónak, és mi ki tudja, hány formában és néven jelenik meg az élet porondján, ahol eljátssza minden halandó ember a rá kiosztott szerepet. Ahogy azt már „a teremtés fele”, Shakespeare Jaques monológjában tömören megfogalmazta:

„Színház az egész világ. És színész benne minden férfi és nő: fellép, lelép, s mindenkit sok szerep vár életében…” I tak galjse! Most csak utalok rá, de megtalálják az Ahogy tetszik című színdarabban. Művelődjenek velem! Hiába pedagógus vénával születtem.

Az Édenkertben kígyóként jelent meg, de a Farkasfalviék portáján, tüdő-és mellhártyagyulladás formájában komoly gáncsot vetett a lakodalomnak. De Esztert sem faragták kevésbé gyengének abból a bizonyos bordából, mint Évát. Sőt! Az esküvő előtt két héttel, amikor már minden meghívotthoz elment a meghívó a vőfélyek négy lábán és kobakjukban.

És milyen szépen, szívhez szólóan kellette magát! Tóth Lajos bácsiéknál még színjózanon mondták, és egy jottányit sem vétettek:

Dicsőség legyen Istennek!

Tőlünk tisztelet e házban mindenkinek.

Mi elküldött követek vagyunk:

Először az Atyaistentől, aki minket megteremtett

Másodszor a Fiúistentől, aki minket megváltott.

Harmadszor a Szentlélek Istentől, aki minket megszentelt.

Negyedszer a házigazdánktól,

Kapás József úrtól és úrnak asszonyától.

Hogyha meg nem vetnék az ő szíves kérésüket,

Megjelennének a Szentháromság templomában.

Szent hit letételére és szentség felvételére

És az ő szárnya alatt nőtt magzatjának elkísérésére.

Muzsika zendülésére, tisztes déli ebéd és esti vacsorára.

Dicsértessék a Jézus Krisztus!

Egy pohár bor és egy-két tál étel elköltésére a lakodalmas házban szívesen látjuk.

Lajos bácsi és kedves családja, felesége, menye és fia, meg ne vessék kérésünket!

Hanem hát úgy rendezzék sorukat, hogy 1936. október 27-én odaérjenek!

                                                                           +

Együgyű egy kicsit, de megható ez a hívogató. De baj van a kréta körül, mert igen beteg a menyasszony. A nagy napot megelőző két hétben mindennapos látogatója volt a Vasút utcai Farkasfalvi – portának a Bajúsz doktor úr, akiben a legnagyobb volt a háziak bizalma. Talán ezért is kötött ki szegény 12 év múlva a kistarcsai internáló táborban. Majd, ha odalapozunk, bővebben lesz róla szó.

Pedig a kitűzött napig, ha törik, ha szakad életben kellett maradnia! Erős lélekkel és erősítő injekciókkal anyámnak sikerült ájulás nélkül megesküdnie. Bár annyira kábult volt a sok vakcinától, hogy maga sem tudta, mire. Még arra is futotta a maradék energiájából, hogy este körülvezessék a násznép előtt. Az pedig kritikusan megállapíthatta, hogy igen rossz bőrben van a boldognak tűnő menyasszony. Aztán hamar az ágyba, a szülői házba – gyógyulni! Azt szokták mondani, hogy ami rosszul kezdődik, annak még jó lehet a folytatása. Reménykedjünk!

 

                                                                          +

 

                    Mindenesetre az utolsó kenetet nem kellett feladni, de a halálnak tartoztak egy élettel. Az pedig a tartozást irgalmatlanul behajtja. Ha csak rajta múlik, mint a mohó liberális, könyörtelenül.

                   Amíg az újasszony az ágyat nyomta, mindennapos, egyre hosszabbodó eszmecserék folytak a fiatalok között a jövőről. Apám az ágy mellé húzta a széket, és optimizmusát, amely, Istenem, hányszor vitte bajba, mert mindig elfeledkezett arról, hogy magyaroknak születtünk. Ezt a törhetetlen vélt hitet igyekezett a lábadozó asszonyka lelkébe oltani. Anyám már ekkor megismerhette, hogy apám gyakran építget felhő-kakukkvárakat. De arról is meggyőződhetett, hogy igen nagy szükség lesz ebben a házasságban az ő betonerős szilárdságára.

                   Azt is megállapították, mert megfizették ezért a tanulópénzt, hogy mindig kell pénznek lenni a háznál, mert ki tudja, mikor csap be a mennykő. „Emlékezz az injekció-kúrára!” Ez volt közös életük kőtáblájára elsőként fölvésve. Legalább olyan masszívan, mint a tízparancsolat Mózesére a Sinai-hegyén.

                   Aztán a királynő bevonult a kastélyába. A dédapám az udvarról szigorúan eltakarította az utolsó falevelet is, mert három eperfa is nyújtózkodott az ég felé azon a szűk udvaron. Az első perctől kezdve úgy bántak vele, mintha édes lányuk lett volna. A dédapám, aki a leginkább várta, gondosan felöltöztette testét - lelkét a legszebb gúnyába, és sírt örömében. A fogadás ünnepélyességét emelte volna Wagner Nászindulója a Lohengrinből, de a fogadás így is méltó volt a Kapások és a Juhászok intelligenciájához, amit nem iskolában szerez meg az ember, hanem azzal születik.

                  Anyám már az első órában megkapta régen elbúcsúztatott, de egy életen át siratott lányuk minden kincsét, ékszerét. Először is apámat, majd két arany fülbevalót, arany nyakláncot és egy szintén arany pecsétgyűrűt. Tudta, hogy kicsiny lesz ez a ház, de ismerte a benne lakókat, és elmondhatta, mint Petőfi Sándor Arany János családjának házáról:

                   „Akkor eszembe jutott alacsony hajlékotok, ebben mind kicsinyecske, de a gazdának lelke nagy és szép!”

                   Két szobácska meg egy konyha, és a konyhából nyúlt a kemence helye a kenyérsütéshez. De csak a kemence szája fért el benne, a domború háta már a padlásfeljáró létrája alatt gömbölyödött. Ennyi volt az egész. A szobákon megosztoztak, a legnyugalmasabbat, a belsőt kapta az ifjú pár, a konyhára nyílót, mert idősebb ember már korábban ébred, és vére hajtja, hogy mire az ifjúság felébred, készen várja őket a reggeli.

                   Valamikor őket is kiszolgálták új házas korukban, és ennek emléke nem hullt ki az idő rostáján.

                   A szobák falai nem sokáig tartották langyosan a levegőt, ezért a konyha, amit nem olyan régen a padlás szélesítésével nyertek, lett a társasági életük központja. Itt főztek, kártyáztak, diskuráltak, olvastak. Mert anyámnak a legnagyobb meglepetést a csendes nagymama szerezte, akiről kiderült, hogy igen olvasott asszony. Minden év kalendáriumát megvették és megőrizték, aztán könyveket kért a hosszú téli estékre a Bertáéktól.   A mesterembernek gyakrabban volt pénze könyvekre, és volt két szép lányuk is, akik automatikusan a falu intelligenciájához tartoztak, és az ő köreikben „divat” volt az olvasás. A mi kasztunk egy bugyorral lejjebb helyezkedett el a felső világi társadalomban. Ennek ellenére a dédanyámnak szellemi felüdülést és kitágult életet jelentett az olvasás.

                   Vékony csontú asszonyka volt ő is, mint a szülésben hősi halált halt lánya. A dédapám nem kívánta soha tőle, hogy a nagy szőlőt vagy kemény talajú Kanális-menti kukoricást kapálja. Az ő feladata a ház körüli világ gondozása volt.

                   Elintézte azt az én dédapám a kedves Bogár lovával. Ha kettesben nekivágtak az útnak és a munkának, meg is birkóztak vele. A lóról jut eszembe, hogy háttal a Tóthéknak, az udvar kelet felé eső végében volt egy istálló is. De csak akkora, hogy meglátszott rajta, egy lónak volt az már eleve építve, mert csak egy kocsinak való fészer csatlakozott még hozzá. Még a fecskék is óvakodtak benne fészket rakni, annyira szűknek érezték a belső teret a merész röptű madarak.

                   Az udvar déli oldalán egy közepes mélységű gémeskút hűvös vizet adott, de abból soha nem ivott ember, csak a Bogár, a malacok és az aprójószág. Mosakodáshoz is megfelelt, de főzéshez már csak artézi kút vizét használták. Ezért bizony el kellett menni a liget végéhez, egyszerre akár két tízliteres kannával is. A kúttól talán három méterre nyílt a dédapám kedvenc „búcsújáróhelye” a nyirkos és mindig hűvös pince ajtaja. A pince tetején padlás a jószág takarmányának. Ennek a pincepadlásnak a tátott szája délre bámészkodott, és nemigen cibálta szél az ajtaját, mert talán sohasem volt.

                   Az volt az új életük meghatározó napja, amikor a Bogár mögé a fiatal pár ült, és először ballagtak a higgadt lovacskával önállóan dolgozni, felváltva az öregeket a nehéz munkában. Büszkék voltak rá mind a ketten. Csak az a köbe vésett megállapodás ne lett volna!

 

                                                                          +

                                                            

                                                                  

                   Rosszul kezdődő, de végül is megnyugtató álomból ébredtem. Amikor kinyitottam a szemem, anyámat láttam, aki némán fölém hajolt, és kibontott a ruhámból, és megmosogatott, majd a féltekémet finom, fehér porral behintette, aztán újra becsomagolt.

                   Most már ismertem, és nem kellett félnem, hogy kitesz a hóra. Pedig az még fenyegetően magasodott az udvarunkon. Nem gügyögött nekem, mint egy gyengeelméjűnek, hanem úgy bánt velem, mint egy szuverén egyéniséggel. Hagyta, hogy szabadon ábrándozzak, és még akkor sem csődítet oda senkit, ha somolygást vélt látni a szám sarkában.         De akkor sem kezdett el vidítani-vadítani, ha ugyanott méla szomorúság bujkált.

                   Etetett és büfiztetett, mert ezt megköveteltem, még ha rontottam is a rólam kialakult pozitív képet. A hascsikarás mindig kihozott a sodromból.

                   Még a második napon is nagy forgalom volt nálunk, mint egy jól menő bögrecsárdában. De egyik férfi nem ivott, csak jött újra az anyámnak, a lányának és az utódának tiszteletét tenni. És ez a szimpatikus, komoly nagyapám volt.  Aztán újra aludtam és aludtam és aludtam. De mindig csak éjszaka álmodtam. Alig vártam, hogy lássam a lovacskát, ahogy lassan ballag a hosszú-hosszú dűlőúton, hogy végre a Kanális partjára érjünk. De az se baj, ha csak a szőlőbe, mert domb tetejéről olyan messzire ellát az ember. Mert anyám és apám könyvének erről a napról szóló lapját csak az éjszaka csendjében tudom elolvasni. A csillagok és a Jupiter csak nekem felerősített fényénél. Jöjj hát, álom, te szép szabadító! Íme, olvassátok Ti is!

                                                                         12.

                                                                Az első gyász

 

 

                   Anyámék számára életük első közös éve csendesen folydogált. Most éppen a szőlőbe igyekeztek, de a tempót nem az apám szabta meg, hanem a Bogár, akinek simára kefélt szőre fénylett a bősugarú napocskától. Apámnak volt olyan szándéka, hogy néha ráver az ostorral, de anyám mindig lefogta az indulatos kezét. Mondván: „Okosabb ez az állat nálunk, jobban ismeri az erőnlétét, és ezért takarékoskodik vele. Ne felejtsd, hogy nem olyan sok volt reggel a zabos tarisznyában, amit nagyapánk a ló fejére akasztott! Ő ehhez tartja magát, hiszen haza is akar érni velünk estére.”

                   Amikor felértek a szőlőhegyre, amelyik természetesen nem volt magasabb egy kunhalomnál, megállt a lovacska. Apám kifogta, és szabadságot adott neki, hogy a dűlőszél füvéből a kedvére lakmározzon. Aztán a kunyhóból, amelyik egy törpeszállás volt, de cseréptetővel. Mellette egy mély gémeskút és egy betonkád a permetezőlének. De ha reggel telemerték, estére a langyos vízben remekül meg lehetett fürödni, és lemosni a nap rájuk izzadt minden szennyét. Ezt apám mindjárt tele is merte, és anyám egész nap alig várta, hogy az esti bőséges fürdőben lubickolhasson.

                   Aztán elővették a két horolót, és irgalmatlanul pusztítani kezdték a gazt. Volt belőlük elég, mert a szőlő hét pászta hosszú volt, és harminc barázda széles. Elöl haladt apám, akinek a kapafeje szélesebb volt, ezért nagyobbakat harapott a földből, a mellette lévő barázdában egy kissé lemaradva anyám, akinek kezdetben lassan ment a munka. De apám mindig udvariasan felzárkóztatta. Egy- egy barázda végén apám, régi szokása szerint nagyot köpött a markába, de amikor anyám rosszalló pillantását látta, inkább elővette a zsebkendőjét, megtörölte izzadt homlokát és a nedves zsebkendőjével megtörölte a kapa sima nyelét. Hiába, kedves András, ettől kezdve beköltözött hozzátok is civilizáció és a jó modor. Még jó ízűt köpni se illik!

                   Délben megebédeltek. Legtöbbször jó szalonna volt meg paprika, paradicsom, hagyma, amit az otthoni kert termett. Mialatt apám a Bogárt megitatta, és megpaskolta végtelen türelméért a hátát, addig anyám lefeküdt egy kicsit szundítani a kunyhó körül burjánzó, virágokat nyitó zöld édenben. Egy rövid eszmecsere következett: Mennyit bírunk még megkapálni a mai napon, mekkora termést ígér a szőlő? Mert délelőtt két pásztával végeztek, délután hozzácsapnak még egyet, aztán fürdenek egy nagyot. Így is történt.

                   Mert sem jobb -, sem baloldalon nem leskelődött szomszéd, és a csősztől sem kellett tartaniuk, anyám alsó szoknyára vetkőzött, majd azt is ledobva, belemártózott a kürt langyos vizébe. A testéhez tapadt kombiné kiemelte arányos, szoborszerű alakját, és apám csodálkozva nézte. Ő legalább annyira élvezte anyám lubickolását, mint a víz, amely még föl is melegedett, miközben átölelhette karcsú, fiatal, tizennyolc éves testét.

                   De ez a fürdő soha nem tartott tovább tíz percnél, de a víz felét bizonyosan kilubickolta a beton kádból. Aztán szemérmesen behúzódott a kunyhóba, és száraz ruhát váltva, újra a korábbi fiatal parasztasszony változott. Bár az arcszíne rózsásabb és a teste tisztább lett. Közben apám újra telemerte a kádat, hiszen ezt a gyönyörűséget holnap is végig akarták élvezni.

                 Aztán elrakták a kapákat a kunyhó sarkába, és hálát adtak az Istennek a szép meleg napért. Hazafelé már hat óra tájban elindultak, mert ez a föld sem volt közel a házukhoz. Ha a kanyargós dűlő utak és az utcák hosszát összeadták volna, még testvérek között is, megvolt legalább három kilométernyi a távolság. A Bogár tempójában pedig legalább a duplájának tűnt.

                   Otthon úgy fogadták őket, mint az igazi munkásokat szokás. Örömmel és olyan vacsorával, amit az apám igen szeretett: bablevessel és mákos tésztával. Aztán, ahogy egymás között mondták, „elengedték magukat”, és a dédapám ilyenkor nem győzte szórakoztatni elsősorban a szeretett, sőt imádott menyét, akitől élete legnagyobb ajándékát várta, az első unokát.

 

                                                                              +

 

                   Én azonban már tudtam, dédanyám meg észrevette, hogy anyám áldott állapotban van. Észrevette étvágytalanságán, növekvő soványságán és alig észrevehető állandó aggodalmán, ami az én boldogságtól bódult apámnak föl se tűnt.

                   Csak akkor vette komolyan a dolgot, amikor egyik júniusi éjszakán bábaasszonyért kellett rohannia. Nem messzire, csak ide a szomszéd Magyar utcába, a Virág János bácsi feleségéért. Volt akkor már képzett szülésznő a faluban, de a parasztemberek jobban megbíztak a már szintén szült, rutinos idősebb asszonyokban, mint a papírral rendelkező, de gyermektelen hivatalosban.

                   A bábasszony, aki időben érkezett, le is bonyolította a szülést, de a kisfiú, akit rövidesen a nagyapja nevére kereszteltek, hét hónapra született, és nem is maradt életben.

                   Talán azért vesztette el első gyerekét az édesanyám, mert a szervezete még nem heverte ki a lakodalom korszakának súlyos betegségeit teljesen.

                   Anyámnak komoly szülési fájdalmai voltak, és a vajúdó anya szenvedésének hangjai kihallatszottak a konyhába, ahol a dédapám úgy zokogott egész idő alatt, mint egy igazságtalanul megvert kisgyerek. Azt hitte, hogy Teréz lánya után a menyét is elveszíti.

                   Anyám annyira észnél volt, holott fájdalmak gyötörték, hogy meg is kérdezte: Ki zokog olyan fájdalmasan? A dédapám volt, aki attól félt, hogy a menye is belehal a szülésbe.

                   Akkoriban, a harmincas években, alig volt olyan hét, hogy a templomtorony kis harangja, ne szólt volna. Annak a hangjától kísérve vitték ki az aprócska, korán elbúcsúzó halottaikat a komoly, könnyező felnőttek. Józsika is fehér koporsóban feküdt. Feje körül fehér virágkoszorú. Virrasztottak felette éjszakákon át, majd az utolsó napon két fehér ruhába öltözött kislány a virágos lócára helyezett koporsóban a temetőig vitte a kicsike szinte súlytalan testét, ahol a húsz éve meghalt nagyanyja, Teréz mellé temették.

                   Nevét és halálának dátumát a nagyanyja sírkövére vésették, hogy emléke ne múljon el nyomtalanul. A Kapás Józsi bácsin, a dédapámon, attól kezdve látszott, hogy ő lélekben már lemondott erről a világról.

 

                                                                         

                                                                           +

                                                    

 

                 Az esküvő óta eltelt egy év, tele apró örömökkel és egy nagy bánattal. Apámat három hónapra katonának is behívták. Szerencsére csak három hónapos kiképzésre, mert családfenntartó volt. Milyen elkeserítő és sebet feltépő volt ez a kisfiuk halála után.

A fiatalok nagyon belefáradtak a szegénységbe. A nagymama, túl a hatvanadik évén, naponta főzött a családnak. A nagypapa hatvanhat éves volt, és lelkileg egyre betegebb.

                Milyen segítséget várhattak tőlük?

                Hol van már az a kedélyes nagypapa, aki pityókásan fogadott a Kapás Pista bácsival, hogy melyikük nyeri el a másik asszonyának „bizalmát”. Valaha bóbellásan megpróbáltak asszonyt cserélni: Mert, akit nem dobnak ki az ajtón, az nyeri a fogadást. De mindkettőjük vesztett, mert még a saját kutyájuk is megugatta őket.

                Bizony nagyon megváltozott ez a hajdan derűs kedélyű, harsány hangú mokány magyar ember. Most, hogy a lánya után az unokáját is eltemette, nagyon furcsa állapotba került. De férfiasan tartotta magát, amíg bírta lélekkel. Utoljára akkor látták nevetni, amikor egy kisszéken állva, a kapu fölött egy halottas menetet nézett. Mert a koriban az volt a szokás, hogy az elhunytat a halottas kocsi vitte ki a házból a temetői sírig. A kocsit a rokonság, a szomszédság kísérte végig a fél falun.

                   A nagypapa igen kíváncsi volt erre a temetésre, mert az egyik legénykori cimboráját temették, és a menet elvonult a házunk előtt. Hátulról úgy látszott, mintha a nagypapa vállát a zokogás rázná a fájdalomtól. De alig, hogy a halottas menet elvonult, felénk fordult és kajánul megjegyezte:

                   „Szegény, Sándor! Hát te is bevonultál a Nagy Káderhez? De most törheted a fejed, hogyan fogsz elszámolni a szomszédasszonyokkal, akikből egész háremet verbuváltál magadnak. Egyik szőke, a másik barna, a harmadik meg vörös hajú. Aztán miért állnék be én is a sorba a sok vénasszony közé, akik téged ilyen korán a sírba vittek? Észre sem vennéd, egy komám, hogy én is ott nyelem a port közöttük! A magam temetéséről is szeretnék lemaradni, dehogy megyek a máséra, ha nem muszáj. Jó komám voltál legénykoromban, sok jó borocskát megittunk együtt. Ezért az Isten nyugtasson! Csak az a bökkenő, hogy téged a      Mohamed vallása szerint kéne eltemetni. Olyant még nem láttam. Látod, Sanyikám, azon a temetésen még én is ott lennék.

                   Ezután egyre gyakrabban üldögélt magában, és beszélt valakihez. Ha kérdezték tőle, hogy min tépelődik, azt mondta: „Most beszélgettem éppen a lányommal.” Aztán  Andráshoz fordulva folytatta: „Nem ismerted fel a hangját, fiam? Pedig a Te anyád hangja volt!”

                   Amikor a nagyapát rövid csendes betegség után az Isten, a Nagy Káder, vagy ahogy maga még gyakrabban emlegette, a magyarok Istene magához szólította még 1938-ban, mindannyian igen árvának érezték magunkat. Most már végérvényesen a vállukra szakadt a család minden terhe. Felnőttekké váltak egyik napról a másikra. Csak a felnőttség legfőbb ismertető jegye, hogy túl sokat bíbelődik a világgal, és hátat fordít a gyerekkorának.

                   Én, Ugranyecz Gyula, már most kijelentem, hogy egész életemet gyerekként akarom leélni, mert akkor maradok hű önmagamhoz.

                                                                           13.

                                                                 Ki az erősebb?

 

                   Úgy érezték a szüleim, ezek a fiatal emberek, hogy a nyomorúságukból ki kell törni.

                   Alig-alig a falig. Szét kell verni ezeket a falakat! Fordítani kell a sorsukon! Ebben teljes volt köztük az egyetértés. Apám jelentkezett, kitűnő bizonyítvánnyal, a vasúthoz munkásnak. De mint egy amerikai rabszolgatartó a „niggerét”, akit meg akar vásárolni, úgy mustrálgatta a főnök. Aztán felajánlották neki, hogy ragadjon csákánynyelet, akkor lesz munkája. Bár apám is azt mondogatta gyakran, hogy a munka nem szégyen, de a fizikuma, de elsősorban az önérzete ezt az ajánlatot nem fogadhatta el. Persze nem akart ő állomásfőnök leni, de egy forgalmat irányító tárcsával beérte volna.

                   Föld az van elég, munka megszakadásig, de pénz az soha nincs! És elkezdődött a csendes harc közöttük a hatalomért. Addig közösen eljutottak, hogy okos ember legyen boltos.

                   De honnan teremtsék elő hozzá a tőkét? Ebben a fontos kérdésben kell kimondani a döntő szót. Sajnos nem voltak rokonaik a Rotschildok, de még a Kurcz plébános sem, aki a legnagyobb adófizetője volt a falunak. Valamelyik földet el kéne adni, de melyiket?

                   A most következő összecsapásban dől el, hogy ki az erősebb. Ki lesz az irányító közös életük végéig? Azon a napon a Kanális partjára igyekeztek kukoricát kapálni. Ez a föld volt a legértékesebb, minden évben megtermett rajta a jószágnak való kukorica. Itt lehetett téli tüzelőnek tőzeg vályogot hányni. Csak egyetlen nagy hátránya volt, hogy legalább kétszer olyan messze feküdt, mint az öreghegyi szőlő, ami szintén a szívükhöz nőtt. Igaz, hogy Bogárnak olyan mindegy volt, és akár a világ végére is elvitte volna őket, mert igen megkedvelte a fiatalokat. Ilyenkor hajnalban keltek, de legkésőbb öt órakor, hogy a munka zömét ne kelljen a tűző napon, a kukorica leveleinek éles kései között végezni.

                   Mert nem volt nagyobb az a föld, hogy ne lehetett volna egyetlen nap alatt megkapálni két szorgalmas embernek, No, de az objektív körülmények: tűző augusztus eleji hőség, a levegőnek egyetlen rezdülése sincs, a sűrű kukorica szinte szívja a meleg levegőt és a levelei fájdalmasan kardlapozzák a csupasz karokat és a lábakat. Közben szúnyogok is jelzik, hogy vérre van szükségük. Kíméletlenül zümmögnek, ahogy József Attila írta, sírnak.

                   De csak a tétova szúnyogok, mert ezek határozottan vérre szomjaznak, és bizony teleszívják magukat. Felhő még a látóhatár szélén sem. Az idő dél felé jár, de a lelkekben viharfelhők tornyosulnak!

                   Ekkor fordul anyám az apámhoz:

                   - Tudod mit, uracskám? Azt gondoltam, hogy eladjuk azt a mesebeli szilosi erdőt, és annak az árából nyitunk egy boltot.

- Az nem lehet, mert mivel fűtünk akkor télen?

                   - Hány télen fűtöttünk annak a sose látott erdőnek a fájából? Mert én nem tudok rá példát mondani.

                   - Mégsem lehet, mert az a legtávolabbi ősöktől, talán a szépapámról ránk maradt tekintélyes erdőbirtok.

                   - Én nem tudom, hogy hol fekszik az erdő, magad sem tudnád megmutatni. És azt tapasztaltam, hogy legföljebb a fa-tolvajok veszik hasznát.

- Majd ezen túl másként lesz.

                   - Te, uracskám, még egyetlen egyszer sem voltál favágó, és nem értesz a favágáshoz!

                   - De a szájon vágáshoz értek, ha kihozol a sodromból! – kiált apám, és anyámra emeli a kezét.

                   De amit akkor anyám szemében lát, attól a szikraesőtől megtorpan. Közben anyám megemeli a kapát, és addig még sosem hallott, jéghideg hangon azt mondja:

                   - Ha még egy lépést teszel felém, itt csaplak agyon!

                   Apám, mint egy részeg, megfordul, és lassan, botorkálva elindul a csatorna, a Kanális felé, és eltűnik anyám szeme elől a kukoricatábla rengetegében. Anyám legalább öt percig nem mozdul. A lelke mélyén persze fél, hogy valami bolondságot művel az ura, mert éppen itt, a földjük végén, széles és mély a víz.

                   Csak azután indul el lassan a nyomában. Óvatosan közeledik a parthoz, és a levelek között megpillantja András fehér, de izzadságtól foltos ingét. A vízparton ül. Nézi, de nem látja, hogy apró halacskák buzognak előtte a vízben, és szitakötők szivárványai élvezik a folyó hűvös levegőjét.

- Hála Istennek! – hadarja magában anyám, és keresztet vet.

                   Aztán, mint a vadász, óvatosan becserkészi apámat. Néhány lépéssel mögötte megáll. Apám a homlokát a térdén összefont izmos karjára hajtotta, és talán életében először jól hallhatón – sír. Folyik a könnye, és hagyja folyni. Egy cseppet se töröl le belőlük.

                   Aztán anyám veszi a bátorságot, leül az ura mellé, és a fejét apám vállára hajtja.     És így ülnek némán legalább fél óráig. Közben előttük a tiszta víz fölött pillangók cikáznak, és apró halacskák próbálgatják erejüket – szemben az árral.

                   Így aztán csak kinyitották azt a szatócsboltot a mesebeli erdő árából! Berta Feri bácsiéktól béreltek egy utcára néző helyiséget, és az erdő árából megteltek a polcok is. Megadták az iparengedélyt, bár az utcánkban működött már Blanfeld Boros Zsigmond boltja is. Indult a kapitalista verseny a vevők kegyeiért. A vevőket kedvesen fogadták és kiszolgálták,

                   Lassan ugyan, de jöttek a pengők. Még fénykép is készült a szatócsbolt megnyitásának boldog pillanatairól. Ott áll a képen mosolygó apám is, mezítláb.

 

 

                                                                          +

                                                                        

                  

                   Úgy alakult a világ sora, hogy a századforduló tájékán a Pénz elkezdte irányítani a politikusokat és a sajtót. Óriási hasznot remélt egy soha nem látott mértékű világégéstől. Kitört az első világháború. Négy éven keresztül gyilkolták az egymást a népek. Azt hogy miért, csak a bankok mélyén meghúzódó pénzmágnások tudták. Az ötmillió halottat követelő vérfürdőben a három millió halott legyőzte a két milliót, az Antant a Központi Hatalmakat.  Az utóbbihoz tartozott az aránytalanul nagy vérveszteséget szenvedő Magyarország is.

                   A győztesek azután megbüntették a veszteseket, de Magyarországot egészen különleges, súlyos, és józan ésszel fel nem fogható módon megalázták, tönkretették. Csaknem letörölték még a térképről is.

                   Hazánkat Trianonban majdnem eltemették, amikor 1920. június 4-én aláíratták velünk a világtörténelem kirívóan aljas békeszerződését.

                   Európai mércével mérve is elsőrangú nemzetiségi politikánk ellenére, a szomszéd országok hazug, rágalmazó propagandája hazánk ellen a nyugati sajtóban, az akkori médiában, már évtizedekkel korábban megkezdődött. Még Tolsztojjal is elhitették, hogy a barbár magyarok lábbal tiporják a nemzetiségek jogait. Az országon belül akadt más ellenségünk is.

                   A vörös terror 133 három napja után Bécsbe menekülő bolsevikok, akik liberálisok is voltak egyszerre, propaganda háborút folytattak a kivérzett ország ellen, mert itthon perbe fogták és kivégezték az úgynevezett proletáruralom többszörös gyilkosait. Ha nincs a Pénz uraitól függő egyoldalúan tájékoztatott nyugati közvélemény és a szolgalelkű politikai garnitúra, nem mondották volna ki Magyarországra:

                   VAE VICTIS! JAJ, A LEGYŐZÖTT MAGYAROKNAK!

 

                                                                +

 

                   „Tudom, hogy a magyar nép mindig kész volt a függetlenségéért síkra szállni. Tudom, többször beszéltem már róla, és nagyon fájlalom, hogy felette igazságtalan feltételeket állapított meg az Önökkel kötött békeszerződés. Mit, a németek panaszkodnak a versailles-i békeszerződés igazságtalansága miatt? Az a béke olyan messzemenően méltányos volt, hogy hasonlót a németek a jövőben nem várhatnak.

                   A trianoni rossz békeszerződés volt, mert egy uralkodásra hivatott népet, amely Európának ebben a részében talán egyedül tudott századokon át magasabb rendű politikai képességeket kifejteni, szétszakította, és szolganépek uralma alá helyezte. Az Önök fájdalma és felháborodása jogos.” / Winston Churchill/

 

                                                                             14.

                                                                         A revízió

 

                   Húsz év múlva a pénzéhes urak újra, mint a vérszomjas karmesterek, újra beintettek a politikusoknak, hogy csináljanak egy olyan háborút, amelyik még nagyobb hasznot hoz. Legalább ötven millió halott legyen! De ne csak Európában, hanem az egész világon!

                   Csúnya latin szó a „revízió”, de magyarra fordítva azt jelenti: „Adjátok vissza, amit elraboltatok tőlem!”

                   A Trianon palotában megcsonkított, szétszaggatott Magyarország a németek meg az olaszok támogatásával bizonyos területeket visszakapott. Elsőként a Felvidéket, amelynek magyarsága kitörő örömmel fogadta a bevonuló honvédeket. A soraikban volt Farkasfalvi József, az édesanyám idősebbik bátyja is. Józsit, a legjobb testvért, aki 1932-ben vonultatták be először és Kiskunhalasra, egy férfikerékpáron ülve meglátogatta a 17 éves öccse és a 13 éves húga, aki a férfikerékpár vázán volt kénytelen végig ülni a húsz kilométeres utat. Anyám elbeszélése szerint, amikor a városszéli kaszárnyánál leszállhatott, az volt az érzése, hogy amputálták mind a két lábát. De azért a viszontlátás öröme felhőtlen volt. A visszafelé vezető utat már pihenőkkel oldották meg.

                   Idézem a Felvidék visszacsatolásának élményeit röviden rögzítő levelezőlapját:

                   „Kedves Szüleim!

                   Hála Istennek, egészséges vagyok, amit maguknak is kívánok. Tudatom, hogy a felvidéki magyar testvéreink felszabadítása szerencsésen megtörtént. A bevonuláskor, amitől azért féltünk, semmi baj nem történt. Azt is tudatom a Kedves Szüleimmel, hogy azt az ünneplést és örömsírást, amit útközben láttunk, leírni nem lehet. Isten velük és velem!

                   A viszontlátás reményében, szerető fiuk, Józsi.

 

 

                                                                          +

 

 

                   

                    Cselekvésünk fundamentumát pedig Alba Regia nagy püspöke határozta meg 1918-ban, mondván: „Mit akarunk? Az első, hogy megakadályozzuk a keresztény társadalom letörését, a második, hogy meg akarjuk akadályozni a Magyarország elzsidósodását. Azt mondom – írja Prohászka -, hogy nem volnánk nemzet, s nem volnánk öntudatos faj, hanem ellenkezőleg, végpusztulásra ítélt birkanyáj, ha másképp éreznénk, és másképp akarnánk. Antiszemitizmus-e – kérdi Prohászka -, ha azt akarjuk, hogy Magyarországon a magyar keresztény nemzet tartsa meg hegemóniáját? Ez nem antiszemitizmus, hanem ez hungarizmus” – mondja Alba Regia püspöke.

                   Mindezt Hubay Kálmán szónokolja el 1939 márciusában a parlamentben, amikor Lengyelországot készülnek lerohanni a németek és az oroszok. Az is a populizmus egyik formája, amikor egykoron aktuális idézettel izgatunk. A beszéd időpontjában Wolfot kellett volna kiáltani, de semmiképpen sem a zsidózni.

 

                                                                          +

 

                    1939 szeptemberének második hetében a lengyel-magyar közös határon át özönlöttek a szétvert lengyel hadsereg katonái Magyarországra, menekülő civilekkel vegyesen. Magyarország Hitler katonai szövetségese volt, a lengyelekkel viszont ezeréves barátság kötött össze minket.

                   A menekülthullám elérte Miskolcot. Ezen az éjszakán senki sem aludt a városban. Álltunk az utcán, és néztük, ahogy végeláthatatlan sorokban gördültek a zsúfolt katonai és civil gépkocsik. Élelemmel megrakott kosarakat nyújtottunk fel a portól szürke, halálosan kimerült embereknek. A németek követelték a menekültek kiadását, de a magyar kormány ezt elutasította. A menekülteket a szikszói internálótáborban helyezték el.

                     Nyílt titok volt, hogy a tábor állománya napról napra fogy, és a menekültek Jugoszlávián át a brit 8. hadsereg kötelékében szervezett lengyel légióhoz igyekeznek. A menekítésben a város katonai és polgári vezetői is részt vettek a politikai pártokkal, az egyházakkal karöltve. Az akció országos szervezője Antall József volt, a belügyminisztérium szociális osztályának vezetője, aki a háború után a legmagasabb lengyel állami kitűntetést is megkapta.

                                                                                  

 

                                                                                +

 

                                      

                   A revízió akkor kezdett kockázatossá válni Magyarország számára, amikor Észak- Erdélyt is visszakaptuk. Ezt már kemény német katonai követelések is kísérhették, amellett, hogy a magyar mezőgazdaság termékeivel a német piacnak, a hitleri Németországnak lettünk szállítói. Ekkor int először óvatosságra Teleki Pál, a miniszterelnök, aki egy tisztességes magyar ember és politikus volt, már 1939 végén attól tartott, hogy németekkel kötött szövetség végzetessé válhat számunkra:

                   „A németekkel kell menni, mert másképp nem lehetséges, de csak egy bizonyos pontig. Ez a pont, ez a határvonal a háborúban való részvétel. Ezt semmi estre sem fogjuk megtenni, mert idegen érdekekért nem fogunk elvérezni hiába.

                   A revízió, s ezt csak neked mondom, a legnagyobb veszély, amely fenyeget, de ez ellen nem tehetek semmit, mert belebukom. A közvéleményünk meg van őrülve. /Vagy őrjítve?/ Mindent vissza! Akárhogy, akárki által, bármilyen áron. A revízióba bele fogunk pusztulni, ez fog minket a háborúba sodorni.

                   Visszakaptuk a Felvidéket, jó, vissza Ruszinszkót is. Ezeket meg tudjuk még emészteni, átvenni, berendezni. Most Erdélyen a sor, rettegek, mi lesz akkor. Ha Erdély visszajő, ezzel örökre elkötelezzük magunkat a németeknek, akik majd követelik az árát. És ez az ár a velük való háborúzás lesz. Az ORSZÁG maga lesz ára a revíziónak.”

 

                                                                             +

                    

                   Visszaszerzésekor, 1940 szeptemberében, az édesapám elévülhetetlen érdemeket szerzett. Minden héten jött tőle a levél, hogy vigyázzanak az itthoniak magukra. Amíg ő távol volt, az édesanyám szülei segítettek a szüreti munkákban. De bár ne ment volna, mert ez nemcsak az ország jövőjére hatott károsan, de mialatt ő távol volt, a két süldőnek való megdöglött és egy hordó bor elfolyt a pincében. Hiába, Kapás József dédnagyapám bevonult a Nagy Káderhez, nem volt, aki ügyeljen rá.

                   A családi számlán ez volt a revízió első ára.

 

                                                                            +

                    

                   Aztán következett 1941 tavasza, amikor a németek oldalán, először, részt vettünk a Délvidék megszállásában. Ennek hatására lett öngyilkos Teleki Pál, aki nem volt képes, miniszterelnök létére, bár Horthyt is figyelmeztette a veszélyre, megakadályozni a hadba lépést. 1941. április 11-én főbe lőtte magát. A felelősség tehát elsősorban Horthy Miklóst terheli.

                   Ezért kapcsolódhattunk a Szovjetunió elleni kétes kimenetelű háborúba, és a 2. magyar katonái 1943. január 12-én és a következő napokban, születésem után egy hónappal, tömegesen pusztultak el a fagytól, és a rájuk zúduló túlerő csapásaitól. A kétszázezer emberből 147 ezer maradt ott holtan, kerültek fogságba, vagy maradtak a fagyhalál áldozataként a harcok helyszínén. Farkasfalvi András nagybátyámat az mentette meg a biztos haláltól, hogy sebesülten föl tudott kapaszkodni egy nyugat felé  tartó teherautóra. Igen sokat aggódtunk érte.

                    Ez volt a revízió második ára.

 

                                                                            

                                                                          +

 

              Két, sok mindenben hasonló rendszerről van szó: a szovjet kommunizmusról és a német fasizmusról van szó. Mindkettő egyetlen párt totális uralmát jelenti a nép fölött. Németországban egy állítólag „kulturált” nép, a Szovjetunió estében egy „műveletlen” nép fölött.

                   A háború megkezdésekor ez a két rendszer nyújtott baráti jobbot egymásnak az elfoglalt területek, a háborús zsákmány szétosztása érdekében. Mindez még 1939 augusztusában történt, amikor titokban aláírták a Molotov-Ribbentrop paktumot. A szétosztandó terület: Lengyelország, a Balti-államok és Besszarábia.

                   Miután az államot, mint demokratikus rendszert, mind a két országban szétverték, az egyetlen megmaradt pártba csoportosult emberek vették át a totális hatalmat. Németországban a náci párt, Szovjetunióban a kommunista párt. Hitler, a Führer fanatizálta a népét, Sztálinnak elég volt, ha terrorizálta. E két rendszer ideiglenes szövetségével kezdődött a második világháború 1939. szeptember elsején.

                  Lenin egyik volt barátja, a neve nem fontos, ezt írta a háború előestéjén: „ A sztálinizmus rosszabb, mint a fasizmus: kegyetlenebb, barbárabb, igazságtalanabb, erkölcstelenebb, antidemokratikusabb. Valójában szuperfasizmus.”

                  Ezek a rendszerek megértetik az egyénnel, hogy mennyire tehetetlen és jelentéktelen. Ezek a rendszerek a legvérlázítóbb hazugságokra épülnek, akár a programról, akár vezér személyiségéről van szó.

                  A vezérek személye a legjobb példa erre a durva félrevezetésre. Mussolini, ő volt az olaszok „dúcséja”= vezére, ez a hitvány szájhős, a bátorság és a férfiasság jelképe, a mániákus őrült, Hitler, az új Németország építője, valójában tönkretevője lett. Sztálint, ezt a vérszomjas fenevadat, a népek bölcs atyjának nevezték.

                 Nagyon fontos különbség, hogy Hitler bízott a népében, és hosszú ideig az is benne. Sztálin, jogosan, rettegett a népétől, az őt körülvevő klikkel együtt. Gondoljunk a hadseregének kiadott parancsokra és a Vörös téri Lenin Mauzóleum jelképes magaslatára!

                Tanulság: Sztálin és a bandája jobban félt a saját népétől, mint bármelyik ellenséges országtól. Ha Hitler tudja ezt és kihasználja, nyert ügye lett volna a Szovjetunió ellen vívott háborúban.

 

                                                                                +

 

 

                   Lavrentij Beria, belügyi népbiztos 1941. június 24-én elrendelte a politikai foglyok evakuálását, illetve megsemmisítését. Természetesen mindezt a GPU-ra bízta. A nyugati területek börtöneiben ekkor körülbelül 750 ezer embert mészároltak le. A bevonuló német és magyar katonák fedezték fel a rémtetteket. Kelet-Lengyelországban, a Baltikumban 40-50 ezer rab pusztult el az evakuálás halálmeneteiben. Bizonyítható, hogy ezreket öltek meg a nagyvárosok börtöneiben. Tömeges gyilkosságok történtek az áttelepítések során is.

                   A szovjet hadvezetés a saját katonáival is kegyetlenül bánt. Ez kissé magyarázza a „tömeges heroizmust” és „izzó patriotizmust”. A szovjet hadbíróságok szökés, gyávaság és hasonló vádakkal 150 ezer katonát végeztek ki. A modern háborúkban példátlan módon Sztálin és köre a legsúlyosabb büntetés mellet tiltotta a fogságba esést is. A bekerítésből életük kockáztatásával kitörő katonákat a Gulágra küldték. Az első nyáron foglyul ejtett oroszok tömegeit, amelyek a szabad ég alatt várták sorsuk jobbra fordulását, a saját vörös csillagos repülőgépeik bombázták. Sztálin 1941. augusztus 16-án kiadott parancsában elrendelte, hogy a magukat megadó katonák „minden rendelkezésre álló földi és légi eszközzel történő megsemmisítését. Ezek elkeseredése hozta létre az orosz katonákból álló, de a németek oldalán harcoló Vlaszov - hadsereget.

                   Emiatt hazug könyv Solohov Emberi sors című kisregénye, mert a fogságból nem volt más visszaút, csak az, ami szerencsés esetben, a Gulág valamelyik szibériai táborába vezetett.

                   Sztálin parancsainak visszatérő eleme, hogy nem szabad kímélni a rendelkezésre álló erőket, és tilos tekintettel lenni a várható veszteségekre. 1941. november 17-én adta ki a felperzselt föld taktikáját elrendelő parancsát, amely utasítást adott minden frontvonalba került település megsemmisítésére.

 

                                                                          +

                                                              

 

                     Szegény Lengyelországot egyszerre két oldalról is megrohanták 1939 szeptemberében. A hitlerista meg a sztálinista birodalom, amelyek titokban szövetséget kötöttek. Barátsággal befogadtuk a közös határon át a menekült lengyel katonákat, politikusokat, civileket befogadni.

                   1940-ben Hitler lerohanta, Anglia kivételével, az egész Nyugat – és Észak – Európát. 1941-ben aztán belerántottak bennünket a balkáni kalandba, majd egy Kassát ért bombatámadás ürügyén, amelyről később kiderült, hogy a németbarát katonai körök szervezték, Magyarországot a Szovjetunió elleni háború mocsarába csalták.

                   Bárdossy László miniszterelnök a kormányzó hozzájárulásával, de a parlament megkérdezése nélkül, tehát az alkotmányos szabályok megkerülésével, hadat üzent a Szovjetuniónak 1941. június 27-én. Magyarország hadba lépett az oroszok ellen. Horthy felelősségét nem lehet újból és kiemelten hangsúlyozni. Később ezért Bárdossyt golyó általi halálra ítélték, de kormányzót senki sem vonta felelősségre. Az is kiderült közben, hogy Sztálin nem járult hozzá a nürnbergi felelősségre vonásához. De miért? Nos, történészek, fejtsék meg ezt a rejtélyt?

 

                                                                                +

 

 

                   Holott Teleky Pál miniszterelnök az alábbi búcsúlevelet hagyta hátra:

                   „Főméltóságú Uram! Szószegők lettünk, főméltóságod Mohácson tartott 1926. évi beszédében vívta ki barátságunkat déli szomszédunkkal, Jugoszláviával. Mi örök-baráti szerződést kötöttünk velük, és mégis most gyávaságból a gazemberekkel szövetkeztünk. A jugoszlávoknak a kisebbség ellen elkövetett atrocitásai nem igazak, a magyar kisebbségre kitalált atrocitások hazugságok. Vádolom magam, bűnösnek érzem magam, hogy nem tudtam visszatartani Főméltóságodat attól, ami történt. Talán halálommal szolgálatot teszek nemzetemnek. Teleki Pál.”

                  Ez a hiteles végrendelet szövege, a másik variáció hamisítvány, mert rágalom a népre és Telekire.

                   „Másnap, csütörtökön fülsüketítő zúgásra ébredtem. Kinéztem az ablakon: német repülők szálltak fölöttünk ijesztő alacsonyan – farkukon élesen feketéllt a horogkereszt. A gyárban azt is megtudtam, hogy miért látogattak fölénk: hajnalban Teleki Pál agyonlőtte magát. Magamat is meglepett, mennyire megrendített a halála. Nem egyedül engem Illyés akkoriban keletkezett verse, az áldozat, a név említése nélkül, egyértelműen Telekiről szól, azt írta róla többek között:

                   ”Nem összeroppant, de fölmagasult.”

                   Mit számított már – legalábbis az én tudatomban -, hogy mik voltak a korlátai, az előítélete, mit a kapkodása? Mit amellett, hogy végre valaki a felelős szónak, a miniszterelnök előtt, visszaadta méltóságát Mikor volt ilyen gesztus a magyar történelemben? De hogy ne csak a magyar történelemben maradjunk. Chamberlain viselt-e valódi felelősséget, amiért bízott Hitlerben és védtelenül hagyta Angliát? Vagy Teleki halála után két hónappal Sztálin, aki hitt a németeknek, és csak a németeknek hitt? Teleki vértanúja lett a felelősségnek – ezért páratlan a történelemben.

                   Úgy látszott, ezt Nyugaton is méltányolják. Nem emlékszem, kinél hallgattuk aznap este a londoni rádiót – Churchillt idézte, aki szerint a majdani békeszerződés tárgyalóasztalánál Teleki grófnak fenntartanak egy helyet. Öt év múlva Teleki gróf helye nemcsak hogy sehol nem volt található annál a tárgyalóasztalnál – nem is kereshette senki.

                   Miért köröztek azon a napon a német repülők olyan alacsonyan városunk fölött? Nyilván lázadásfélétől tartottak, vagy legalábbis valami váratlan eseményről.”

                                                                                         /Vas István: Közben/

                  

                                                                          +

                                                              

 

                   A fényes kezdeti sikerek azt sejtették, mint, ahogy 1914 nyarán is hangoztatták, hogy mire lehull a falevél, a háború fényes győzelemmel véget is ér. De nem így történt. A szüret idején másról sem esett szó a keceli határban, mint a háborús eseményekről, de így volt a családi asztalok mellett is.

                   Nem volt olyan család, akinek ne lett volna félteni valója. Volt, akiknek a testvérét, fiát, férjét már az első hetekben bevonultatták. És együtt meneteltek szegények a németekkel együtt a biztos vereség felé. Mert akkorra ez a háború már a szövetséges nagyhatalmak ellen folyt. Azoknak a katonai potenciálja pedig, mint az események igazolták, kimeríthetetlennek bizonyult.

                   1941 nyarán a megáradt Duna úgy felduzzasztotta Bogárzó patak vizét, hogy Farkasfalviék kertjében csukák úszkáltak, és vert falú ház első szobájának falai leomlottak Így aztán ők is „megrövidültek”, a szó szoros értelmében. Egyetlen szobájuk, konyhájuk maradt. Odalett a dédnagyanyám, a „füves asszony”, Jónás Rozália, kedvenc szobája, amelynek lakója már régen kiköltözött a keceli temetőbe. Isten nyugtassa!

 

                                                                                +

 

                    1942-ben a tengelyhatalmak, Németország és Olaszország, a csúcson álltak. Hazánk is újabb egységeket küldött a keleti frontra, és a családból bevonultatták anyám tesztvéreit, Andrást és a Józsefet is. András, a keceli Rózsa Sándor, eljutott a 2. magyar hadsereggel egészen a Donig. Közben éppen folyt a döntő ütközet az oroszok és a németek között Sztálingrádért. Pokoli tél ígérkezett a hosszú védelmi vonalat elfoglalt magyar csapatok számára. Néha még anyámék is kaptak egy-egy levelezőlapot a testvértől és a baráttól. De jó kívánságon kívül, mit nyújthattak egymásnak?

                   Apámat hosszú ideig nem bolygatta a hadsereg. „Úgy látszik a fronton boldogulnak nélkülem is” – mondta somolyogva a bajusza alatt, mint egy 20.századi Háry János. Ehhez a megjegyzéshez kell kapcsolnom az alábbi megjegyzést: Az akkori németeket ki nem állotta. Azt mondta, hogy egy nagylépű „bagázs”. Szerinte ez volt a legkifejezőbb minősítés. Azt is hozzá kell fűznöm: Anyám ekkora már megtiltotta az ilyen fölösleges férfidíszek viselését, mint a bajusz. Talán a nagyapja tragédiáján okulva. Vagy csak ilyen volt a gusztusa.

                    Igen termékeny esztendő volt az 1942-es. Az átlagosnál mindenből több termett, és a háború magasan tartotta az árakat.

                   Szerény személyem születése eme termékenységet ékesen bizonyította./ Nesze neked megyeri nyelv!/

                   Aztán, amint korábban leírtam, bekövetkezett a doni katasztrófa.

 

 

                                                                              +

 

                   Az 1943-as év amilyen rosszul kezdődött, olyan rosszul is folytatódott. A magyar lakosság el kezdett félni a közelgő fronttól, az oroszok brutális magatartásától.

A falu fölött pedig mindennapos komoly figyelmeztetésként a huszonkettes csapdája primitív jenki szereplői repültek Budapest felé. A Dunánk áruló árjának útmutatásával.

                    A családi emlékezett szerint egy ilyen alkalommal, bár a sok tonnás terhű Liberátorok százai zúgtak felettünk, egyszer anyám a kertben magamra hagyott. Amilyen hangokat én akkor, kétévesen koromban adtam, érdemes lett volna magnóra venni, mint az örök tiltakozás sikolyát minden háború ellen. A sikoly felett pedig folyamatosan mennydörgött az ég.

                   Azért igen tréfás fickók voltak ezek a vadnyugati gengszterek. „Szabadító” - nak nevezték a legpusztítóbb bombákat hordozó gépeiket. Ha úgy értették, hogy igen sok embert megszabadítanak e földi élet kínjától, akkor igazuk volt. De csak akkor! Amerikai kultúra? Ó, yes!

                                                                         +

 

                   Egy ideig még magyar légelhárítás is működött Messerschmidt-gépekkel, és eredményesen. Az egyik pilóta mesélte, hogy az angol vadászpilóták rendkívül sportszerűek voltak, mert ha sakk-matt lett egy magyar gép, megengedték neki, bizonyos egyezményes jelekkel, hogy gyorsan tűnjön el a láthatárról. A németekkel szemben nem voltak ilyen udvariasak. A néger pilótákról igen rossz véleményük volt, mert a lángoló gépből kiugró magyar ejtőernyősre is lőttek.

                   Azt is olvastam, hogy Budapest légterében egyszerre kezdett el zuhanni egy angol meg egy magyar gép, és mindkettőnek a személyzete, láss csodát, a Kerepesi temetőben ért földet. Aztán még akkor este együtt mentek el megünnepelni a legjobb pesti lokálba azt, hogy kölcsönösen megúszták./ Ha amerikai néger volt az illető, akkor nem járt neki cigányzene a Becsali csárdában./ Egyébként Magyarországon hadifogolynak lenni, főnyeremény volt. Erről már hallhattak nyugaton az angolok, ahol a pilóták elég nagy százaléka Lengyelországból vetődött Albionba.

                                                                          +

 

                   A Kalocsai utcában méteres a hó vastagsága, s az ifjak és öregek igen örülnek ennek. A kisgyerek orra piros, mint a paprika, az arcuk, mint a paradicsom. Nehéz becsalogatni őket, ha már lement a nap. A nap? Hol bujkált a sötét felhők mögött egész nap? Csak arról tudták meg a leáldozását, hogy rájuk szakadt a sötétség.

                   Az egyik kisfiú a konyha küszöbén lerázza kucsmájáról, kabátjáról, a gumicsizmájáról pedig ledobogja a vidámság havát. Kezét a sparheltnél melengeti, és hangosan kiabálva, mert a havas utcán hozzászokott, meséli a nagymamának, akik egész nap ki se mozdult a szobából, hogy olyan szánkót látott, amiben a Mikulás ült. Isten bizony! Két ló húzta, és csengő szólt a lovak nyakán. Igaz, hogy szent Miklós napja régen elmúlt, már több mint egy hónapja. De nagyon messziről jöhetett ez a szánkó, mert a Mikulásnak fehér volt a szemöldöke, bajusza. Szakálla az nem volt, de annak, aki mögötte ült, még a szemei sem látszottak, úgy be volt bugyolálva. Az csak a Krampusz lehetett! Jól látta, mert a hó világított és éppen kinyílott a mennyei bolt, ahol még csillagszórót is árultak. A csillagok pedig úgy ragyogtak, mint a Mikulás lovának izzó patkószögei, amikkel a Lajos bácsi szokott vasalni.

                „Jól van, jól, kisfiam! Csak edd meg ezt a tányér káposztástésztát cukrosan, ami a déli ebédből megmaradt!” – a nagymama közben tőzegtéglákat dob a parázsra, hogy láng lobogjon, és utoljára még fölmelegítse a kiskonyhát.

               „Farkasordító hideg lesz az éjszaka” – mondja, amikor nagy nehezen lehúzza a fiúcska lábáról a szoros gumicsizmát, és letekeri a vizes kapcákat:

               „Milyen hidegek a kis lábad! Tedd ide gyorsan a lavórba, éppen most melegítettem vizet a lábmosáshoz.” Aztán lemossa, dörzsölgeti a fehér és hideg lábfejeket.

               „Bújj gyorsan ágyba, kisfiam, és pihend ki magad! Majd teszek a dunyha alá egy forró, ruhába csavart téglát. Az is jót tesz a megfázott lábacskádnak. Reggelig meg megszáradnak a sparhelt közelében a csizmáid meg a kapcáid. Addig ne aludj el, amíg én is melléd nem bújok, és együtt nem imádkozunk a Jóistenhez.

               Apádért, anyádért, a nagybátyádért, aki most nagyon veszélyes helyen katonáskodik. Aztán ne feledkezz meg soha arról, amire nagyon kértelek, hogy egész életedben minden nap imádkozz értem. Mert amikor ezt megteszed, veled lesz az Isten. De ha rólam elfeledkezel, Isten is magadra hagy. Nélküle pedig nehezen boldogulsz az életben. Imádkozzunk a családunkért és minden bajba jutott embertársunkért!”

               Közösen szól a csillagos ég felé, a hetven éves asszony és a hétéves kisgyerek hangján, a farkasordító háborús hidegben:

                    „Mi Atyánk, ki vagy a mennyekben; szenteltessék meg a Te neved; jöjjön el a te országod; legyen meg a Te akaratod; miként a mennyben, úgy a földön is! Mindennapi kenyerünket add meg nekünk ma; és bocsásd meg mi vétkeinket, miképpen mi is megbocsátunk az ellenünk vétkezőknek; és nem vígy minket a kísértésbe, de szabadíts meg a gonosztól! Ámen.”

                                                                              

                                                                          +

 

1943. január 12., kedd

 

                   Reggel kilenc órakor még csend az egész vonalon. A legénység még holtfáradtan alszik, mert az erődítési munkák csak éjszaka folyhattak, a sötétség leple alatt, mert nappal, minden mozgásra lőnek az oroszok. A váratlanul berontott hideg önmagában is kemény erőpróba. Az eddigi időjárás eddig olyan volt, mint az otthoni, de pár napja már -35 fokot is mutat a hőmérő. Az ilyen hidegben még a mozgás is megerőltető. A vastag kesztyűben nem kezelhetők a fegyverek. Az előőrsöknek a keze odafagy a puskák závárzatához. A lövegekben, motorokban megfagy az olaj Rettenetesek a hosszú téli éjszakák!

                    A rosszul táplált katonákat, akikhez a fűtött bunkerből a tisztek ritkán látogatnak ki, félelem és nyugtalanság kínozza.

                   Kilenc óra negyvenöt perckor megremeg a föld. Iszonyatos dübörgéssel meg kezdődött a támadás tüzérségi előkészítése. Egy órán át lövik a magyar állásokat. Ez a magyar gyalogságot fedezékbe kényszeríti, és közben orosz gyalogság felkészülhet a támadásra. A szüntelen ágyúdörgés lélektani hatása igen nagy, mert kishitűvé teszi még a legbátrabbakat is.

                   Tíz órakor feltűnnek az első rohamozók, és megszólalnak a védők fegyverei. A magyar tüzérség megpróbálja a támadókat lőni, de sűrű ködben nehéz a célzás. Az első hullám mégsem éri el a magyar állásokat. De a hullámok végtelen hömpölygéssel jönnek egymás után, és egyre közelebb halnak el.

                   A 2. zászlóaljnál már kézitusa folyik. Egy vérző zászlóst támolyog az ezredes gépkocsija felé. Behúzzák az autóba, ahol perceken belül meg is hal.

                   A felszakadozó ködben egyre közelebbről dübörögnek a T-34-esek hatalmas árnyai.

 

                                                                              +

 

/1943. január 21./

                   „A második magyar hadsereg a mai napon 12 órakor kivált az arcvonalból.”

/ Hivatalos beismerése annak, hogy a 2. magyar hadsereg megsemmisült./

                   Jány Gusztáv, mert ö voltak elpusztult 170 ezer ember parancsnoka, négy nap múlva, tehát január 24-én, kiadta hírhedt hadparancsát a nem létező: hómezőn pusztult, halálos sebektől elvérzett, halottakból álló hadserege számára:

                   „A 2. magyar hadsereg elvesztette becsületét, mert kevés, esküjéhez és kötelességéhez hű, ember kivételével nem váltotta be azt, amit tőle mindenki joggal elvárhatott.

                   Állásainkból ellenséges túlerő kivethetett még akkor is, ha a csapatok kötelességét megtette. Ez nem szégyen, ez szerencsétlenség. De becstelenség az a lélekvesztett, fej nélküli gyáva menekülés, amit látnom kellett, amiért a német hadsereg és az OTTHON megvet bennünket. Ehhez minden oka meg is van.

                   Vegye tudomásul mindenki, hogy innen sem betegséggel, sem sebesüléssel, sem fagyással el nem engedek senkit

                   A rendet és a vasfegyelmet a legkeményebb kézzel, ha kell helyszínen való felkoncolással, de helyre kell állítani. Ennél kivétel nincs, legyen tiszt vagy rendfokozat nélküli honvéd, aki a parancsomnak nem engedelmeskedik, az nem érdemli meg, hogy nyomorult életét tovább tengesse, és nem engedem, szégyenünket bárki is tovább nagyobbítsa.”

                   Szép kis gyászbeszéd egy zömében halott hadsereg felett! A számonkéréskor ő bizonyosan megérdemelte az akasztófát.

 

                                                                             +

 

              Farkasfalvi Andrásnak, anyám testvérének is gránátszilánkok szaggatták föl a testét. És megfagyott vagy elvérzett volna, ha nem könyörgi föl magát egy teherautóra, amelyik nyugat felé indult, és a hátországi kötözőhelyre vitte. Aztán amikor felgyógyult, márciusban hazaengedték. A második hadsereg megmaradt katonáit még egyszer nem hívták be frontszolgálatra. Ma már tudjuk, hogy az áldozat, amit akkor hoztak, emberfeletti volt.

 

                                                                             +

                                                                         

 

                   /A moszkvai  „zsibvásáron”/

                  1944. október 9. és 18. között Moszkvában nagy alkudozások folytak. Csak úgy a fehér asztal mellett, díszvacsorán, a Közép-Kelet-Európában élő népek sorsáról. Churchill. Angol miniszterelnök a következő tartalmú cetlit tolta a közelében ülő Sztálin elé:

Magyarország: 50% -50%

Jugoszlávia: 50% - 50%

Bulgária: 25% -75%

Románia: 10% - 90%

Görögország: 90% -10%

                   Sztálin elvtárs forgatta kezében a cetlit, hátha még a hátuljára is van valami írva. Aztán tollat kért, és a következőt véglegesítette:

Magyarország: 20% - 80%

Jugoszlávia: 50% - 50%

Bulgária: 25% -75%

Románia: 10% - 90%

Görögország: 90% -10%

                   Ilyen diplomáciai tárgyalásokon döntötték el a „szövetségesek” a népek sorsát. Még a pohárköszöntők előtt eldöntötték hazánk sorsát: A Szovjetunió csatlósai között lesz a helyünk.

 

                                                                                 +

 

 

                  A térség megtartása a németek számára fontos volt, hiszen biztosítani kellett az ún. Alpesi Hadművelet előterét. Hitler sokáig abban reménykedett, hogy a Szovjetunió megjelenése a Balkánon kiváltja Törökország hadba lépését. A Kárpát-medencére azért is szükség volt, hogy a balkáni német haderő visszavonulását biztosítani tudja.

                  Felértékelődött a Kárpát-medence a szovjet fél számára is. Nekik nem volt szabad megengedni, hogy a németek kiépítsék az Alpesi Erődöt. Sztálin, bár elsődlegesnek tekintette a berlini irányt, 1944 októberében így fogalmazott: Igyekszünk kijutni Németország határaihoz, de ehhez előzőleg szét kell verni a magyar területen lévő ellenséget, tehát Magyarországhoz fűződik fő érdekünk.”

                  A honvéd vezérkar főnöke, Vörös János vezérezredes, bizakodóan jelentette ki, hogy a Kárpátokban német együttműködéssel a szovjet haderő hosszabb ideig feltartóztatható.

Ezt az elképzelést Románia pálfordulása 1944. augusztus 23-án meghiúsította.

                  A németek komolyan vették Magyarország védelmét. Szeptember 22-én maga a német főparancsnok, Guderian vezérezredes egy védelmi vonalrendszer kiépítését rendelte el. Ez három fő védvonalból állt. A Karola-vonal az Északi-középhegység déli vonalán. A Margit-vonal Buda és a Balaton, illetve a Balaton és a Dráva közt. Az Attila-vonal a főváros pesti oldalát vette körül.

                 Már korábban elkezdték az Északkeleti-Kárpátok galíciai előterében a német Eugén-vonal és a magyar Hunyadi-állás, a hegységben húzódó határon a Szent László-állás, attól kissé beljebb az Árpád vonal létesítését.

                 A nyugati végeken a domborzat függvényében hol magyar, hol osztrák oldalon épült a Birodalmi Védőállás. Ebben a munkában vett részt a magyar irodalom két jelentős alakja: Szerb Antal és Sárközi György. Hiába volt minden szabadítási kísérlet. Mindkettőjüket itt ölték meg, Balfon.

 

                                                                                  +

 

                  Már második éve taposta lábam a földet, s néha orra is estem, de az emberfia valahogy csak talpra áll, ha sokszor nehéz is.

                  A nagyobb baj az volt, hogy közeledett az orosz front a határ felé, és apámat is behívták. Hiába, igen szorult a kapcánk, tehát érthető volt, hogy rá is szükség van. Nagy búcsúzkodást rendeztünk, mert ki tudja, látjuk-e még egymást és mikor. Garán állomásoztak, és ott várták a további parancsot. Farkasfalvi András már hazajött, olyan emlékekkel, hogy csak fájdalmasan legyintett, ha kérdezték, és csak annyit válaszolt:

                    „Az maga volt a pokol!”

                    Bácska felől hosszú kocsisor hozta a menekülőket, őket a szerbektől való félelem űzte el otthonaikból. A nagyanyám is sürgette a lányát, anyámat, hogy vágjunk neki mi is:

                   „Az édesapád már az élelmet is felrakta a kocsira.”

                   De anyámmal nem lehetett alkudozni, mert kijelentette, mint másíthatatlan döntést:

                   „Egy lépést se mozdulunk! Egy tapodtat sem! Ha itt hagyjuk a házat, az alja nép széthordja mindenünket, és úgy járunk, mint a zsidók!”

                    Nő létére vitézebb volt a vitézzé avatott nagyapámnál!

 

                                                                          +

                                                                     

               „Az ellen a leghatározottabban tiltakozom, hogy Wallenberg több tízezer embert mentett meg. Körülbelül tízezer embert, ez így korrekt. De ahhoz, hogy tízezer embert effektíve megmentett a deportálástól, ahhoz nyugodt lelkiismerettel állíthatom, hogy hetvenöt százalékban hozzájárultam.

                         Embereket helyeztem el a Lipót mezei szanatóriumban, a kék Golyó utcai Schwartzer Szanatóriumban, amely magánszanatórium volt, ezért már fizetni kellett, és ezt Wallenberg állta. Sok ember helyeztem el a Fő utcai zárdában, 4-5-6 éves gyerekeket el a Naphegy utcai zárdában, ahol a lótetemek feldolgozott húsából tartották őket elég jó kondícióban az apácák a háború végéig.

                        Meg kell mondanom, hogy Wallenberg nem volt önzetlen ember, bár nagy pénzek fordultam meg a kezén. Amikor szóvá tettem anyagi vonatkozású dolgokat, és nemtetszésemet fejeztem ki, arra hivatkozott, hogy a pénzre azért van szüksége, hogy olyan embereket mentsen ki, akiknek nincs pénze. Ez elfogadható érv volt.

                       A másiknak, akinek pénze van, annak az élete többet jelent, mint a pénze. Harmadsorban pedig azt mondta, hogy neki valamiért valamit nyújtani kell.

                       Rázós probléma volt például, ami az Arizona mulatóban történt. De tény, hogy én Miss Arizonának, aki ragyogó nő volt, gyakran felhívtam a figyelmét arra, hogy senkinek se adjon egy vasat se addig, amíg konkrét bizonyítékoknak nincs a birtokában a férjéről. De meg kell mondanom, hogy lebecsült, mondván, hogyha egy Eichmann vagy egy Wallenberg biztosítja őt, akkor abban hinni kell.

                        Ugyanis Eichmann és Wallenberg igen szoros kapcsolatban voltak, és együttműködve „fejték” a pénzes zsidókat. A behajtott pénz egy részét zsidómentésre használta föl: ennyi volt az érdeme. Együtt jártak szórakozni! Estéiket a város különböző szórakozóhelyein töltötték, hol az egyik, hol a másik látta vendégül vacsorára a társát, és annak társaságát. Dolce víta! Megmondhatom neked, hogy Miss Arizona „megkopasztásában” nagyon nagy része volt.

                        Rettenetesen félt az oroszoktól, olyan feltűnően, hogy magától adódik a kérdés, mi lehetett ennek az oka. Amikor 1945. január 12-én utoljára találkoztam vele, egy teljesen összeomlott ember benyomását keltette. Olyasmit lehetett leolvasni az arcáról: „Én szerencsétlen, mire vállalkoztam?” /Az oroszok kémkedéssel vádolták, amikor éppen januárban elkapták./

                        Ami pedig a nevünk „varázsát” illeti: Először is engem apám helyett közvetlenül a felszabadulás után eszméletlenre vertek, majd pardont mondtak, és hat hónap kényszermunka után, elengedtek, de tisztességes munkahelyet életem végéig nem kaptam.

                       A földalatti építésére csak a társadalom üldözöttjei álltak be: papok, katonatisztek, kulák gyerekek, a reakciósok. Itt kaptam egy egész életre szóló súlyos betegséget.

                      Öcsémet, aki Wallenberget nem is ismerte, mégis a hadifogságból hazatérőben, Lavocsni szűrőtáborában, személyi adatai felvételekor „rájöttek” az ott lévő magyar ÁVÓ-sok, hogy hoppá, itt a mi emberünk. /Pedig csak a családneve volt priuszos!/ Az öcsémet, Hertelendy Imrét fogták, és visszavitték a Szovjetunióba, ahol ugyanolyan nyomtalanul eltűnt, mint Raoul Wallenberg.” Engem kinyírtak a főcsendőr apám miatt, miattam meg végeztek az öcsémmel.

                                                                Beszélő: Beszélgetés HertelendyLászlóval/1987/

 

                                                                             +

 

                     Még az első világháború idején volt egy játékszabály, hogy akinek a vérontásból elege volt, föltehette a kezét, és fogságba esett. A Mi hősünket még a cár válogatta és küldte ki a frontra még 1914-ben a magyarok ellen. A történelem sokszor bebizonyította, hogy a magyarokkal az idegeneknek mindig szerencséjük van, de fordítva soha. A „ruszki kovács” volt a kivétel.

                    Kecelen is kellett a férfikéz, ha már a családfők zömét a frontra vezényelték. Heteken belül kiderült róla, hogy ez az ember kincset ér, mert komoly mesterember. Kovács a javából!

                    Olyan tekintélye lett, hogy amelyik gazda adott magára, vele patkoltatta a lovát, vasaltatta a kocsiját vagy javíttatta a szerszámait. Mire vége lett a háborúnak, amit a magyarok és az oroszok is elvesztettek, már Szloboczkai úrnak szólították. Hivatalosan Szloboczkai Izsák lett a becsületes neve.

                    Nemsokára összefogott a legjobb keceli bognárral, és kocsikat gyártottak. Személyesen árulták a környék vásárain. A portékájának mindig akadt vevője, és a neve most már a szomszédos falvakban is kellemesen csengett. De nemcsak a szakmájában tudott kellemes meglepetést okozni, de a házasságával is, mert egy budapesti zsidó lányt vett feleségül, akivel boldog házasságban éltek. Szép házat építettek, és szőlőt is vettek maguknak, ahol a felesége a napszámos asszonyokkal együtt dolgozott egész álló nap. Szalonnát, kenyeret ebédelt, mint a munkásai, legfeljebb nem hagymával ette, hanem zöldpaprikával.

                    Abban is különbözött tőlük, hogy amikor befejezték a munkát, az asszonyok szeme láttára kibújt a ruhájából, és anyaszült meztelenül belebújt a csurig töltött kürt vizébe. Ezt ugyan permetvíznek szánta a másnapi napszámos férfiember, de majd pótolja a kilubickolt vizet még este vagy másnap reggel. Annyi baj legyen!

                   Közben két kislányuk is született, és mindkettőt Budapesten járatták iskolába. A Klárika, az idősebbik ment először férjhez egy jó svádájú magyar katonatiszthez. Jól választottak mind a ketten, de rossz történelmi pillanatban. Rövidesen megszületett Szloboczkai Izsák első unokája, egy kislány.

                   Kétéves sem volt, amikor a németek 1944. március 19-én megszállták az országot, és kikényszerítették a gettókat.

                   Kecelen a Zsinagóga mellett szégyenkező iskolában gyűjtötték össze a keceli zsidókat. Közöttük volt a kovács felesége, a két lánya és az unokája. A lányok gyakran kijárogattak babusgatni, etetgetni a kicsit, mert azt még nehéz volt a közösségben tartani. Az édesanyja, Klári, majd meg őrült, ha egy órán át nem láthatta a kislányát.

                   A híres kovács tanácstalan volt. Elbújtatni őket? Ki vállalná értük a kockázatot? Nem volt kedve kalapácsot venni a kezébe. Csak jött-ment, még Budapesten is érdeklődött, hogy tudakozódjon a jövőjük felől. Arról beszéltek ott fenn, hogyha rosszra fordul, egy lengyelországi táborba viszik őket. Azt senki sem tanácsolta, hogy bújjanak meg Budapesten, pedig az lett volna ésszerű.

                   Idős és középkorú férfiak, nők kis csoportja a sor elején. Mögöttük az anyák a kis gyerekeikkel. A vasútállomáshoz kísérte őket a két csendőr.

                   Nagyon szánták szegényeket ONCSA-telep házaiban lakó nagycsaládos édesanyák, még siratgatták is őket. Az öntudatos zsidóasszony, Vető Györgyné, még hozzájuk is vágott két kegyetlen kérdést:

                    „Mit bámulnak? Nem láttak még zsidókat?”

                   A vonat átvitte őket Kiskőrösre, és onnan tovább Budapestre. De ott már a németek kezébe kerültek.

                                                                          +

 

                    Szloboczkai Izsák mindenütt a nyomukban. Még a Klárika férjét is riadóztatta, aki a Kárpátok vonalán teljesített szolgálatot. Az gyorsan autóba vágta magát, és végigszáguldott a fél országon, hogy mentse a szeretteit.

                   Szloboczkai Izsáknal az utolsó pillanatokban sikerült kiragadni az őrjöngő lánya karjaiból az unokáját, és rohant vele haza./ Valamelyik német tisztet lepénzelte./ Amikor az ő vonatuk elindult délre, akkor vágott neki a lengyel táborba tartó szerelvény északra.

                   A fekete személyautó egészen a szlovák határig rohant, hogy megállítsa a szerelvényt. De amikor a határhoz ért, és elmondták neki, hogy AZ A VONAT már átlépte a határt. Ekkor Széles Ferenc főhadnagy a szívébe lőtt.

                   Szloboczkai Izsák egyedül nevelte fel az unokáját, aki osztálytársam lett nyolcadikban, a forradalom évében. Széles Évának hívták.

 

                                                                          +

                                                        

 

                   Békéscsabán az egyik lakatos foglakozású vezető elvtárs felvettette: tudna segíteni. Az egyik helyi nagybank vezetői elmenekültek Németországba. Az értékeket előkészítették, hogy magukkal vigyék, de a szovjet hadsereg gyors előrenyomulásával ez nem sikerült.

                  „Ha az elvtársak úgy akarják - fordult mindenekelőtt felém -, bízzák reám a feladatot! Oxingén vágó segítségével felnyitom a bank bejáratát, és hozzájuthatunk a bank értékeihez.”

                   Az akkori zűrzavarban megvalósíthatónak tartottam a tervet. Igent mondtam.

                   Mint valami hivatalos bizottság, négyen vagy öten mentünk az elvtárssal a bankhoz. Én szovjet tiszti egyenruhában.

                   Velünk volt az 1894-ben született Szobek András ácsmunkás. A Tanácsköztársaság után internálták. 1920 végétől a Szociáldemokrata Párt békéscsabai titkára. A német megszálláskor internálták. A felszabadulással a Kommunisták Magyarországi Pártja Békés megyei titkára. Majd főispán, és a párt Központi Vezetőségének tagja.

                   Az elvtárs szinte percek alatt kinyitotta a bank páncélzáras bejáratát. Könnyen ment azután minden. A bank vezetői gondosan vaspántos, nagy ládákba csomagolták a pénzt, az értékpapírokat elszállításra Csak éppen nem jutott idejük elvinni. Mi a tucatnyi láda értékpapírt és több millió pengő készpénzt gyorsan teherautóra raktuk, máris eltűntünk.

                   A ládákat a békéscsabai pártházban helyeztük el. Utóbb átszállítottuk Orosházára. Ott is a pártházba.

                   Így lettem „bankrabló”. Hosszú időre megoldódott a párt pénzügyeinek gondja. Jutott a milliókból később még Budapestre is.”

 

                                                                               +

                  

                   „A szovjet hadsereg már messze előrejutott Magyarország területén, ezért az akkor még Moszkvában tartózkodó Rákosit levélben és telefonon arra kértem, küldjön segítséget. November elején nagy örömömre jelezte Gerő – Révai – Farkas - Nagy Imre hazatérését. A nagyszebeni repülőtéren vártam őket, és onnan szállásomra mentünk. Megegyeztünk, hogy a Moszkvában Rákosival együtt kidolgozott politikai tervek alapján a Kommunisták Magyarországi Pártja elnevezést megváltoztatva Magyar Kommunista Pártra, miként vívja ez harcát a felszabadulással elkövetkező új Magyarországon.

                   A tanácskozásunk elhúzódott, és a német légierő támadása miatt még az óvóhelyre is le kellett húzódnunk. A bombázás befejeztével indulni készültek szállásaikra. Tartottunk attól, hogy a németek újra bombázzák a várost. Felvetődött emiatt, hogy mi történjék ez esetben a békéscsabai bankból szerzett pénz ama kisebb részével, amit onnan magammal hoztam. Így is nagy összeg volt a párt előre látható kiadásainak fedezésére. Óvatosságból, nehogy a bombázás esetén velem pusztuljon, öt felé osztottuk. Reggel amúgy is autóval megyünk Aradról Szegedre, mindenki hozza magával a nála levő pénzt.

                   Gerőék távozásával valóban újabb német bombatámadás érte a várost. A szovjet őrjárat gyanúsnak vélte az éj sötétjében haladó négy polgári ruhás férfit, akik arra kérdéseikre oroszul, de magyar kiejtéssel válaszoltak.

  - Kémek! – döntötték el.

                   Feltételezték, hogy a németek a bombatámadásukat kihasználva, juttatták be őket a városba. Nem hittek semmilyen szovjet igazolványnak. A katonák megtalálták náluk az egyformán csomagolt rengeteg pénzt. Elvették tőlük. Nagy Imre közben lelépett. Ez annyira felháborította a katonákat, hogy falhoz készültek állítani és kivégezni Gerőt, Révait, Farkast. Kísérteties lehetett hármuk vékonyka szálon függő sorsa. Szerencséjükre szovjet tisztek kerültek elő. Még így is Gerőék kémgyanúsként a városparancsnokságon töltöttek néhány órát. Nagy bocsánatkérően Malinovszkij marsall megbízottja szabadította ki őket.

                   Komor hangulatban egyenest a lakásomra jöttek, anélkül, hogy aludtak volna. Kialudtan megérkezett később Nagy Imre.

                   Gerőék megvető haraggal árulónak, dezertőrnek, mindennek szidalmazták. Hogy mert lelépni? Megerősítette ezzel a szovjet katonákban a kémgyanút! Otthagyta őket a rettenetes bajban! Miatta csaknem falhoz állították őket!

                   Nagy Imre nyugalommal állította: helyesen tette, hogy lelépett. Minek pusztultak volna el mind a négyen? Állításával, rendíthetetlen nyugalmával, ami alaptermészete volt, még inkább felingerelte Gerőéket. Farkas csaknem ökölre ment Nagy Imrével.

                    Ilyen hangulatban indultunk Aradról Szegedre 1944. november 4-én. Decemberben, az Ideiglenes Nemzetgyűlés megválasztásakor mind az ötünk képviselő lett. Nagy Imre az Ideiglenes Kormány földművelésügyi minisztere.

                   Akkor és később is, a nagy feladataink megvalósítását kezdettől zavarta Gerőék mélyen megbántott érzése Nagy Imrével szemben. Sajnos eme ellentétük a párt és az ország jövőjének nagy kárára életükön át fennmaradt. Nagy Imre emberileg és politikailag eléggé magára maradt közöttünk a pártvezetésben.”

                                                                                        /Vas Zoltán: Viszontagságos életem/

                    Nagy kár, hogy az a sortűz elmaradt! Micsoda pocsék, nyakatekert fogalmazás!

 

                                                                                

                                                                          +

                                                              

              Kecskemét, ahová apámat egységével együtt Garáról az oroszok megállítására küldték, már „nyílt” volt. Ha nem is olyan értelemben, mint a műkincsek városa, Róma az „örök város”. Hanem olyan értelemben, hogy apámékat a tisztek magukra hagyták, leléptek, és számukra lehetőség „nyílt” a hazatérésre.

              A város lakosságának tekintélyes része az oroszoktól való félelmében Budapest felé özönlött. Teljesen üresnek tűnt, mert a katonai alakulatokat, mire apánk odaérkezett, Budapest védelmére vonták vissza és össze. Ők már erről a dicsőségről lemaradtak.

Néhány társával és egy kis kerülővel, mert biztos, ami biztos, elindultak dél felé, hazafelé.

              Az egyik bajtársuk a félegyházi irányt javasolta, ahol neki tanyasi rokonai laknak, és azoktól mind a négyüknek tud ruhát szerezni. Szerencsésen eljutottak, és át is öltöztek, bár a kabátok, nadrágok hosszúsága, bősége szabóért kiabált. Apámnak is jutott egy sárga kabát meg egy hosszúszárú szürke nadrág, amit fel is kellett tűrnie, hogy járni tudjon benne. A fő az, hogy most már civilek, és hazafelé tartanak. A magyar csapatcsendőröktől már nem kellett tartaniuk, már orosz hadsereg „felségterületén” jártak. Az országúton komótosan lépegettek déli irányában.

              Az egyik útelágazásnál látják ám, hogy két orosz géppisztolyos katona magyar katonákat kísér velük szemben. Valaki kiszólt a csoportból:

„Gyertek ide!” – ilyen szép tiszta magyarsággal, és az egyik orosz katona még a davajgitárját is megemelintette a nagyobb nyomaték kedvéért.

              Természetesen odamentek mind a négyen. A tolmács, mert hiszen ő szólt magyarul, értelmesen elmagyarázta nekik, hogyha nincs rendes papírjuk, bajba kerülhetnek. Elkapják őket az orosz hatóságok, és aztán Szibériában kötnek ki. Álljanak csak be szépen a sorba! Most ugyan visszamennek a félegyházi vasútállomásra és onnan Szegedre, ahol mindannyian megkapják azt a bizonyos passzust az orosz parancsnokságtól, és mindenki mehet hazafelé.

              Ballagtak-ballagtak, most már a többiekkel együtt, vissza a félegyházi állomásig. Aztán egy marhavagonos szerelvényen eljutottak a szögedi vasútállomásra. No, akkor esett le a tantusz! Ott derült ki az orosz igazságról, még ha magyar tolmácsolta is, hogy Gazság.

              Annyi magyar katona meg civil volt ott összezsúfolva, hogy több sem fért. Géppisztolyos orosz katonákból volt vagy ötven. Körülfogták őket, és a tolmács mondta a magáét:

              „Szökéssel ne kísérletezzenek! Most szépen megvizsgálják magukat. Akinek azt mondják, hogy mehet, az lépjen fel a legközelebbi vagonba! Akinek azt mondják, hogy maradjon, az álljon fel a peronra! De onnan el ne mozduljon, mert a fegyverek nem dísznek vannak itt!”

              Kiszűrték, az öregeket, a betegeket, a láthatóan gyenge alkatúakat és a nagyon fiatalokat. Az életerős férfiakat, közöttük a riadt apámat:

              „Be a vagonba! Az ajtó zárva!”

              Harminc vagonos szerelvényen, Románián át irány a Szovjetunió, a felszabadítók földje, egész pontosan Magna Hungária.

 

                                                                          +

 

 

              Apámról csak annyit tudtunk, hogy Kecskemétre helyezték át őket. Hónapok óta semmi hír. Farkasfalvi József nagybátyánk egyszer Kiskunfélegyházán állomásozó egységétől rövid eltávozást kért. A felsége el akarta bujtatni, de az édesanyja könyörgésére, aki a szemében, szívében élete végéig az első számú tekintély volt, visszament az egységéhez. Nagyanyám nagyon megrémült, mert a magyar csapatcsendőrök éppen a Vasút utcában, a házuktól talán száz méterre, a szeme láttára lőttek agyon két katonaszökevényt. És irtózott a gondolattól is, hogy a fia halálának ő legyen az oka, mert marasztalja, bujtatja. Most már róla sem tudtunk semmit.

 

                                                                          +

 

                                                                      

              Kecelt három század magyar katona védte. Elsősorban Somogy megyeiek, akik magukat ”rossebeseknek” nevezték. Felszerelésük aknavetőkből, hat 15-ös ágyúból és géppuskákból állt. A járőrök és felderítők géppisztolyokkal, 42-es szuronyos puskákkal és pisztolyokkal voltak felfegyverezve. A T-34-es harckocsikkal szemben pedig a halálra szánva.

A járőröző honvédek mindenütt nyugtatták a lakosságot: Megvédik a falut. Ezzel a saját önbizalmukat is erősítették, szegények. A magyar harci egységeket két pontra koncentrálták: 1. A kiskunhalasi műút bal oldalára. 2. A Császártöltés felé vezető műút jobb oldalán lévő temetőárokba.

Az első a falu bal oldalát védte volna. A másik a jobbját a déltől várt támadástól. Bíztak abban, hogy a német motoros század megakadályozza majd a középütt történő gyalogos beözönlést.

Az oroszok Seidner Gyulától, a helyi zsidó hitközség vezetőjétől és Áron Istvántól, aki szintén „átállt” hozzájuk, megtudták a legfontosabb magyar állások helyét. Ezért jobbára a gyalogságra bízták a két jelentősebb harci egység felszámolását.

Az ötös-hatos csoportokban lopakodó oroszok a kenderföldi tó jól álcázó, fűzfás partjáról egy géppuska nagy erejű oldaltüzével és géppisztolyokkal súlyos veszteséget okoztak a halasi út mentén elhelyezkedő magyaroknak. Az életben maradottak, fejvesztve menekültek a házak közé.

              Polgárdi felől gyalogság támadott széles arcvonalon, a dűlőutakon át. Néhány páncélos kísérte őket.

              Ezekkel kellett volna felvenni a harcot a német századnak. De azok, se szó, se beszéd, még az előző nap estéjén, disznóhússal „feltankoltak” egy Horváth nevű gazdánál, és Császártöltés irányában leléptek. Eszük ágában sem volt, hogy szándékukról a magyar tiszteket értesítsék.

              A temetőnél hosszan tartó harc folyt egészen délig. A visszavonuló magyarok, sebesültjeiket magukkal vitték, a temetőn és az Újfalun keresztül menekültek Akasztó felé.

A harckocsik sem a főúton jöttek, hanem dűlőn, Polgárdi felől. A támadásuk a falu központja felé irányult a Zrínyi Ilona és a Kossuth utcán át.

              Az egykori vasbolt sarkánál, amelynél ma a Soltvadkerti, a Vasút és a Thököly utca találkozik, öttagú, harckocsik kilövésére képzett, magyar egység várakozott a fogadásukra. De, és ez is bizonyítja az árulást, az első orosz T-34-e csak annyira haladt előre a Községház előtti sarkon, hogy a sarokház védelmében, a lőtornyát jobbra fordítsa, és egyetlen, gyors lövéssel, száz méterről, mind az öt fiatalembert megölje.

              Több mint harminc magyar áldozat maradványait szedtek össze a különböző összecsapások helyszínén. És a temetőben egy közös sírba, de egymás mellé temették őket. Ők megtették a kötelességüket, bár menekültek volna hazafelé, mint a németek.

              Volt közöttük olyan súlyosan sebesült magyar katona is, akit az orosz politikai tiszt lőtt főbe a Kis-Balaton utcában az ablakokból leskelődő keceliek szeme láttára. Ezt tanúsította Udvarhelyi Istvánné tanítónő, aki kislányként maga is szemtanúja volt az esetnek.

              Az oroszoknak is lett veszteségük, de azokat csak úgy temették el, mint a kutyákat. Az ötvenes évek elején Kapás János, markoló-vezető, aki a tőzegtelepen termelte ki az anyagot, rábukkant hét-vagy nyolc orosz holttestére. A kalocsai orosz helyőrség emberei gyorsan elszállították onnan halott katonáik földi maradványait. Azért nincsenek szerte Európában orosz temetők, mert a halottaikat csak így kaparták el.

Hamlet mondja:

                          ”Rút csíny nem marad, borítsa bár egész föld, föld alatt.”

              A rosszindulatúak szerint, ez alatt a HVG értendő, nem volt szükségük az oroszoknak hátországi kémkedésre, mert, így írta ez a bizonyos folyóiratocska: az „átállt magyarok” mindig útba igazították a támadó orosz erőket. Valahogy úgy történhetett a „muszkavezetés” sok helyütt, mint a szülőfalumban. Megvan rá a magyarázat!

                

                                                                          +

 

              Az alacsony törékeny csontú öregasszony meggyújtja az asztalon álló petróleumlámpát. November közepén már korán sötétedik. A konyhában eddig csak a tűzhely parazsa-lángja világított. Az ágy szélén három katona ül, egy az asztalnál, az ötödiknek már csak a kisszéken jutott hely, ezért szétvetett lábakkal üldögél, de talán éppen ezért a legderűsebb. Öten vannak, de mindegyik szőkésbarna és kék szemű. Egyetlen ukrán anyácska borostás állú fiai. A maguk nyelvén dörmögve, halkan társalognak, és türelmesen várják, mert a bábuska szalonnás bablevest főz nekik vacsorára. Ők hozták a szalonnát, a mama meg hozzátette a babot. Jó kiadós vacsorát főz ennek az öt katonának. A lovaik be vannak kötve a Bogár elárvult istállójába.

A lámpa gyenge fényénél is jól látszik a falon Jézus és Mária arca, és az ágy végénél a falon egy fekete kereszt. Egy kis szőke gyerek, aki még nincsen kétéves, ott tiblábol a bácsik között. Figyelmesen nézi borostás arcukat, közben fakózöld nadrágjukba kapaszkodik, úgy botorkál el a kisszéken ülőig. Az megsimogatja a kisgyerek szőke fejét

„Szinók! Szinyóska! – mondja barátságosan. Aztán a zubbonya zsebébe nyúl, és elővesz egy tenyérnyi szélességű szájharmonikát, és a gyerek szórakoztatására játszik egy fürge dalocskát. Az asztalnál ülő a lábával veri hozzá a ritmust. A kisgyerek rögtön nyújtózkodik a muzsikáért:

„Enim!” – mondja harcosan.

„Pazsálujszta! Tessek!” – nyújtja neki a katona. A kicsi alig bírja tartani a két kezével, de keresi benne a muzsikát. Aztán visszaadja a gazdájának:

„Tessék!” – mondja tisztán és érhetően.

Minden katonaszem rájuk figyel, és mosolyog. Közben a dédmama tőzeget tesz a tűzre, és biztatja őket, bár csak egyetlen szavát értik:

„Mindjárt kész lesz a vacsora.”

„Vacsora. Ócsiny harasó!” – bólogatnak a katonák. Ezt a szót is megtanulták már magyarul. Tanulékony emberek.

„Elég lesz akár nyolc embernek is – teszi hozzá megnyugtatásul a bábuska.

A katona közben átveszi a harmonikát, és most egy szomorú dalocskát játszik. A katonák feje lehajlik, és úgy hallgatják. Rejtőzködnek a szemek.

Végül újból vidámba csap át a muzsikus, és újra dobban a láb. Csak azért is tánc!

Ekkor váratlanul kinyílik az ajtó, és egy barna kabátos, kék nadrágos katona lép be. Magas, fekete hajú, kissé görnyedt hátú fiatalember. A vidám dalocska meghal. A jövevény udvariasan köszön:

„Dobrüj vecser! Jo estet! – mondja magyarul is, de csak a háziasszony felel:

„Jó estét!”

A sötét ruhájú katona nem lép beljebb. Áll az ajtóban és nézelődik. Nézi a hallgatag társait, a kisgyereket és a mamácskát. Aztán halkan elköszön:

„Jó estet!” – Szélesre tárja az ajtót, amikor kilép az udvarra, bezúdul a hűvös őszi levegő, a lámpa lángja reszket tőle. A csendben tisztán hallatszottak csizmájának elhaló léptei.

A mama a szomszédasszonyától tudja, hogy ki ez a katona. A Tóth Lajos bácsiéknál lakik egyedül, és nagyon félős, mert éjjeli edényt kért.

A magukra maradt katonák egymásra néznek. Az ágy szélén ülők közül a középső maga elé köp, és ismételgeti, mint egy megszállott:

„Jivréj! Jivréj! Grjáznüj jivréj!”

Percekig hallgatnak. Aztán az a katona az ablakhoz lép, kinyitja az udvarra néző ablakot. A lámpa lángja még nagyobbat lobban, de azután megnyugszik. Mindenki mélyet szippant a friss levegőből. Jól is teszik, mert igen erős benn a mahorka szaga. Még elrontaná az étvágyukat, pedig a bábuska éppen az asztalra emeli a hatalmas lábast, és kiosztja a kanalakat.

 

                                                                        +

 

              Benn a faluban az első éjszaka a szabadrablás és az erőszak éjszakája volt. Ez alatt csattogott át végig a falun Vorosilov, legyen átkozott ez a név is, hadseregének teherautó -, harckocsi - és ágyúkaravánja órákon át Budapest felé és rohamtempóban. Szinte minden házba betörtek, az értékes tárgyakat elzabrálták. Ekkor talált új gazdára az arany nyaklánca és a pecsétgyűrűje, pedig milyen gondosan elrejtették. A katonák olyan rutinosak voltak ilyen szempontból, mint százezernyi Sherlock Holmes. A nők elleni erőszakra is volt példa, de másnap már saját őrséget állítottak, hogy a kilengéseket megakadályozzák. Mert a faluban kórházat nyitottak, és egy csapategység itt állomásozott annak védelmére. Repülőteret is kiépítettek Csornán, és az ott dolgozó mérnökök, különböző beosztottak a faluban voltak elszállásolva. Farkasfalvi nagyapámékat az a szerencse érte, hogy egy repülőmérnök – házaspár lett a „vendégük”, akik intelligens emberek voltak. Ezek elől kár lett volna nyugatra kocsikázni.

              De szörnyű dolgok történtek a tanyavilágban! Sára Sándor „igaz”filmet forgatott a tanyán élők mérhetetlen kiszolgáltatottságáról. Bizonyos csapategységek egyszerűen lemorzsolódtak a hadseregről, mert soha nem tudták, hogy pontosan mennyi embert vesztettek. Akik eltűntek, bizonyára halottak. Ezek szabályos rablóbandákat alakítottak. A falu lakosságának a fele tanyán élt, és ezek számára az orosz megszállás fölért egy huszadik századi tatárdúlással.

A gyújtogatást kivéve minden aljasságot elkövettek. Még gyilkoltak is. Az egyik tanyában igen csinos fiatalasszonyt találtak, természetesen vagy hárman mindjárt meg is akarták erőszakolni, de az édesapja útjukba állt, mialatt ő kimenekült az ablakon át. Nem sokat teketóriáztak, bosszúból megölték az öreget.

A szomszédos település, Szentimrehegy akkor még Kecelhez tartozott. Itt a tanyavilágban a Pozsgay-major volt az orosz rablóbanda központja. Több szobás hatalmas épület, berendezve. Ide hurcolták a nőket, a bort, és minden egyebet, ami a paradicsomi állapotuknak megfelelt. Úgy érezték, hogy megérkeztek Kánaánba. Legalább ötvenen lehettek.

Állandó embervadászat folyt nők után az egész határban. Akit kézre kerítettek, közpréda lett. Sokszor a szülei vagy a férje szeme láttára, csoportosan becstelenítették meg a gyereklányokat, asszonyokat. A valóban szemrevalókat a majorba vitték, és hetek múltán, betegen vergődtek haza.

Valamelyik gazdával befogattak a kocsijába, és azt kényszerítették, hogy ezt vagy azt a tanyát meglepetésszerűen közelítse meg.

A tőlük való félelem arra késztette az egyik családot, hogy kislányukat a padlástérben befalazzák. Dupla oromfalat építettek és a kettő közé bújtatták el szegényt a hideg november közepén. Hetekig élt így - télidőben.

„Egy dunyha meg egypár pokróc volt rám dobva, hogy azért meg ne fagyjak. Egy elmozdítható tégla segített, hogy szót értsek a szüleimmel, akik a résen keresztül mindig beadták a napi ennivalót” - mesélte később a falusi ismerőseinek

És ez eltartott másfél hónapig, és csak december közepén mert valaki a keceli orosz hatóságoknak szólni. Ekkor egy orosz zászlóalj körülvette a majort, éjszaka lerohanta, és az elfogott katonákat rabszíjra fűzve, megkötözve elvitték. Gondolom, hogy Budapestért folyó harcok első vonalába, a biztos halálba.

Ezeknek a tanyasi embereknek emlegethették a Felszabadulást, nekik az a megalázások sorozatát jelentette, amíg csak emlékezni tudtak.

Volt egy tanítványom, akinek a nagyanyja az átélt brutalitásba belezavarodott.

 

                                                                           +

 

                    Elmesélte egy inas, aki az alvégen lakó mestere házában élte át a „felszabadulás” emlékezetes napját.

A mesterem mutatós háza a sarkon állt. Egyébként az orosz tisztek a sarzsijuk nagysága szerint választottak ideiglenes lakóhelyet maguknak. Maga Vorosilov a Fő utcán talált magának, és legalább tízfőnyi őrséggel védelmezte a házat. Nekünk, ide az alvégre, csak egy kapitány jutott, de nem akármilyen.

Köszöntük a megtiszteltetést, amikor három emberével, jopfojemattyozva bevonult az udvarunkba. Iván kapitánynak mutatkozott be ez a széle - hossza egy, nagyfejű,

negyven körüli katona, amikor végre rászánta magát, hogy leereszkedjen hozzánk.

Végigment a szobákon, amelyek egészen addig tiszták voltak, amíg ő a sáros csizmájával és a társaival a szemleutat be nem fejezte. Kijelölte a legbiztonságosabbat, a legbelsőt. Igaz, hogy az volt a legsötétebb, és csak a felkelő nap vagy a hold világított be néha, ha éppen volt kedvük, de ezeken a november eleji sötét nappalokon és éjszakákon mintha azok is felmondták volna a szolgálatot.

Ócseny harasó! – mondta a legbelső szobára a kapitány elvtárs. Aztán a társaival eltűnt egy időre, és amikor visszatért, már láttuk, hogy a szeszkazánt fölfűtötték benne.

Bejelentette, hogy neki tyúkpörkölt kell vacsorára, de abban minden szárnyas benne legyen.

Rámutatott a nagy vekkerünkre: Ötre kész! – mutatta és mondta fenyegetően, délután négy órakor.

Minden élő magyar elkezdett rohangálni, mint a pók a falon. Én lettem volna csirkefogó, akarom mondani a tyúkfogó, de azok az átkozottak mindig kicsúsztak a kezemből.

A mester már a vizet forralta a kopasztáshoz, de a tyúkok még mindig csak rohangáltak. Iván, akinek nagy szíve volt, látva a hiábavaló futkározásomat, magához intett:

Igyi szjuda!

Odahúzódtam melléje. Akkor lekapta a válláról a géppisztolyt, és megtámadta a szárnyasokat. Csak a tetemek összeszedése maradt rám.

A jó vacsorához ital is kellett volna A mesterem félt a részeg katonától, ezért a bort kis poharakba töltötte. De ő a nagyot követelte, a kicsiket a padlóhoz verte. Mi pedig rohantunk tolmácsért a szomszéd utcába, mert a mi Ivánunk tiltakozásul az udvar közepén vadul kezdett lövöldözni. Egyelőre még csak a fejünk fölé. De a tolmácsra rá se bojszált! Akkor kerítettünk egy magasabb rangú tisztet. No, az lecsillapította, de jutalmul a vacsorára ő is ott maradt, és most már öten falták a tizenöt tyúkot.

Meglehetősen primitíven táplálkoztak. Kézzel nyúltak a lábasba, lerágták a húst és a csontot az asztal alá vágták.

Jót ettek, jót ittak, és nyugovóra tértek. Mind az öten a legbelső szobában. Párnájuk a géppisztoly meg a dunyha volt, és az ablakon át takarót nem terített rájuk más, mint az őszi hold.

Szerencsénkre már másnap megszabadultunk tőlük. Ivánunkat és segédeit, a szerencsétlenségükre, Budapest ostromára vezényelték.

 

                                                                          +

                                                                   

 

              Kapás Ferencről most kell megemlékeznünk, mert ez volt az életének legsúlyosabb, igen sok tanulsággal szolgáló időszaka, amelyik átnyúlik 1945-re.

Magyarországon élni mindig izgalmas volt, van és lesz. Egy hétköznapi ember is átélhet olyan kalandokat, mint Verne vagy Dumas hősei. Nem kell hozzá belekeverednie arisztokrata hölgyek és urak pitiáner udvari cselszövéseibe, esetleg hatvan napig körülcsászkálnia a földet, hogy a közben a fejét kockáztassa. Tessék kipróbálni! Hazánk leszállított áron várja Önöket!

Feri bácsi élete a legjobb példa. Olyan típusú férfi volt, aki mindig úton volt, vagy útra készült. Vannak ilyen típusú embereket, akiket a belső motor állandó szervezkedésre serkenti. Van úgy, hogy jóra, de van úgy is, hogy rosszra. 1944 nyarán még egyszerre volt MOVE - szervező, egyúttal a helyi Nyilas Párt vezetője. Kapott a MOVE vezérkarától egy príma oldalkocsis Zündappot, és arra pattanva szervezi az egész kitágult országot.

1944 szeptemberének elején zündappolt haza, a Kalocsai utcai házukba. A felesége a bezárt kapu előtt várja, és nem először, de utoljára, megkérdezi:

„Hol kódorogtál már megint két napig?”

Feri bácsi nem ér rá válaszolni, mert éppen egy megkötözött lábú, süldő malacot emel ki az oldalkocsiból:

„Ha már hazajöttél, hajtsd az ólba, és etesd meg! Vigyázz rá, mert ez csetnik malac!”

„Etesse a rosseb a csetnik disznódat! Csak azért vagyok itt, hogy megnézzem, megvan-e még a bútorom.”

„El is viheted mindjárt mindenedet, ha nagyon akarod.”

Az asszony szó nélkül otthagyja. A férfi utána legyint, aztán az állatot beviszi az ólba, leoldja a kötést az állat lábáról, aztán a kerítés tövében szed egy nyaláb zöldet neki.

Az előszobában leveti a nehéz bélelt bőrkabátot, és a fogasra akasztja. A konyhában vág egy kétemberes kenyérdarabot meg egy jó darab szalonnát hozzá.  Tiszta konyharuhába csavarja, azután lesiet a pincébe. Öt perc múlva nyílik a pinceajtó, és egy demizson borral lép be a hátsó szobába:

„Guten Tag!” – köszön be a két német híradósnak, mert ezek a katonák tőle adnak-vesznek. Már éppen két hete sípoltatják az adóvevőjüket. Az oroszok előnyomulásáról kapnak titokzatos üzeneteket, és továbbítják még titokzatosabb helyekre. Franz bácsitól nem félnek, nála nyugodtan dolgozhatnak, ehetnek, ihatnak és alhatnak-felváltva.

A szép piros bort egy üvegkancsóba önti, és a német vendéget asztalára teszi.

„Danke schön!” – köszönik meg szépen, ahogy a vendégnek illik is.

De ő már ki s fordul az ajtón, hogy a kútnál kimossa a demizsont. Amikor megtölti ivóvízzel, visszaviszi a pincébe.

„Megint én vagyok – mondja a legnagyobb hasú hordó mellett, majd beköszön a kibontott hátsó végén, a falhoz közel nyíláson:

„Friss vizet is hoztam maguknak. Az oroszok Kiskunhalas felé tartanak. Talán egy hét múlva már oda is érnek.”

Bizony, Kapás Ferenc bácsi életveszélyes játékot játszik, mert a hordóban már harmadik hónapja két zsidó férfit bújtat: Seiner Gyulát és Áron Istvánt. /A nagy Jehova bocsássa meg nekik a szalonnát!/

Másnap dél tájban egy csillogó szárnyú, magányos repülő jelenik meg a falu fölött. Köröz egyet, aztán,  mintha hulló csillag lenne, a házak fölé suhan. A kisliget környékén jól lehet hallani a robbanást. De az egész faluban azt kérdezik:

„Mi volt ez?”

Robbanás volt, és ha pontosabban dobják-oldják a bombát a Feri bácsi háza helyén csak egy téglarakás marad. De szerencsére az ólat találták el, és a csetnik disznót trancsírozta fel ezer darabra meg az egész ólat mindenestül.

A németek még akkor éjjel szedték a sátorfájukat, és egy Auf wiedersehen-nel leléptek. A zsidó vendégek is előjöttek a pincéből. És két hét múlva megérkeztek az oroszok.

Éppen Halottak Napján, november elsején, özönlötték el a községet.

Feri bácsi magára marad. Nála is járnak orosz katonák, bort is, szalonnát is kapnak, de „zsenka” nincs a háznál Hosszú ideig itt vannak a községben, mert kórházuk működik, és a falutól nem messze, Csornán, repülőteret alakítanak ki, és innen indulnak dunántúli bevetésekre a bombázók. Kitavaszodik, mire az utolsó orosz katona is elhagyja a falut. Hosszú és unalmas időszak egy olyan embernek, mint a Feri bácsi.

Májusban előveszi a szalma alá rejtett Zündappját. Rendbe hozza, mert hosszú útra készül. Először Géderlakra hajt, a legjobb haverjához, aki a solti rokonát ajánlja. Fölkeresi pesti ismerőseit is, de mindegyik „gázra” panaszkodik. Náluk maradhat néhány napig, de nincs mese:

”El kell tűnni!”

A pesti haverjának van egy jó ötlete. Ajánlja az ismerősét, akinek szőlője van Solton, és ha érnek a korai szőlőfajták, csőszt szoktak fogadni a seregélyek meg a tolvajok ellen. Elvállalja, felfogadják. Egy akkora kunyhó is van a szőlősorok végén, amiben még a motor is kényelmesen elfér.

Már vagy három hete csőszködik. Riogatja a seregélyeket, és elriasztja a tolvajokat. Pedig csak egy szőlőkaró a fegyvere. Egyik augusztus végi nap alkonyatán a szomszédos, magas növésű kukoricásban mozgást lát, valaki a sorok között lépked.

„Adjon Isten jó estét! – köszön rá az illetőre, aki egyenesen feléje tart.

„Adjon Isten! – köszön vissza az ismeretlen, és hosszú bal kezét előre nyújtja, hogy bemutatkozzon.

„Balkezes a pasas – gondolja Feri bácsi, de ez volt az utolsó gondolata, mert a következő pillanatban szíven szúrják egy kaszakéssel.

Természetesen Kecelen temetik. Koporsója mellett áll az özvegye és a fiuk, a fiatal Ferenc, aki az édesanyját választotta, nem a hajszolt életű apját. Pedig teljesen az apjára ütött, csupa mozgás és elevenség. Állandóan indul valahová, vagy már úton is van. Idővel ezért lesz belőle egy jó boltvezető a faluban.

A lakosság fele megjelenik a temetésen. A két zsidó férfi is ott áll, egy kissé félrehúzódva. Halkan beszélgetnek, bólogatnak. Aztán a gyászoló tömeggel együtt ők is hazatérnek.

 

                                                                          +

 

Az asszony maga a kígyó. Illetve egy bizonyos asszonytípus közeli rokonságban van vele, mert még méregfoga is van. Még jó, ha nem kettő. Feri bácsi feleségének az esze olyan éles volt, mint a borotva. No, ezt a hasonlatot eldobhatom! Annyi esze volt, mint három férfinak együtt. Így helyesebb!

A tenyerénél is jobban ismerte hites urának ügyeit. Közben a politikában is járatos lett. Hamar megérezte, hogy honnan fúj a legszebb szagú szél.

Felöltözött a legcsinosabb paraszti ruhájába. Egy virágos kendővel bekötötte a fejét, és még negyvenöt nyarán bekopogtatott a belügyminisztérium egyik ajtaján. Fél óra alatt elmondta, amit csak ő tudott. De ő mindent tudott! Jól meg is jegyezték a lánykori nevét.

Feri bácsival történt, ami történt.

A tűzrőlpattant menyecskét számon tartották a káderosztályon. Mint puha kenyér a fogatlan szájnak, úgy kellett az új hatalomnak a megbízható népi káder. Tizenhat éves fiát az anyósánál hagyta, és felköltözött Pestre.

Egész testével és lelkével belevetette magát a mozgalomba. Néhány év múlva egy ruhaipari tröszt vezérigazgatója lett. Holnap legyen a Ti vendégetek!

 

                                                                         +

 

 A zsidók gettóban tartásáért felelős Ősz János főjegyzőt, minden bírósági tárgyalás nélkül, agyonlőtték a vadkerti határban. A két csendőr közül Gálfi Lajost, aki malomnál éjjeli őr lett, belefojtották a kátrányos medencébe, és hiába kiáltozott segítségért, a környéken mindenki megsüketült. Az egykori járőrtársai, titokzatos körülmények között, fölakasztották magukat.

 

                                                                          +        

 

              Apámról és Farkasfalvi József nagybátyámról nem tudtunk semmit. Nemcsak 1944. november 1-jén, ami szóról szóra a Halottak Napja lett.

A család gyámoltalan nőtagjai egyedül csak az én határozott fellépésemre számíthattak. Akkor voltam éppen és szűken két éves. Nem akartam a Tóth Lajos bácsiék pincéjében megbújni, mint a bátor Panna dédanyám. Ő azt mondta, a maga hetven éves bátorságával: „Egy percre sem hagyom el a házunkat.”

Pedig egész nap röpködtek az ágyúgolyók és dolgoztak az aknavetők, csattogtak a harckocsik, és ropogtak a géppisztolyok a fejünk fölött meg az utcáinkon. Mi meg lapultunk a Tóth Lajos bácsiék bombabiztos pincéjében. Jaj volta azoknak, akik nem lapultak! Tíz keceli lakos is áldozatul esett az aknavetők tüzének.

És megérkezett, délután három óra tájban, a felszabadító orosz katona, aki a kerítésen átugorva lépett a Lajos bácsiék udvarára, éppen a trágyadomb tetejére. Magányos harcos volt. A németek után érdeklődött, de a Berta Feri bácsi, aki az első világháborúban hadifogoly volt orosz földön, igen komótosan elmagyarázta, hogy itt csak asszonyok és gyerekek vannak. Ennek bizonyítására ki is sorjáztunk a pincéből, hogy létünkkel bizonyítsuk az öreg igazát. Aztán a harcosunk tovább is állt, de tíz perc sem telt el, újra megjelent. Géppisztolyát nekünk szegezte, és követelte a pisztolyát.

Tudniillik, amikor átvetette magát a kerítésen, a pisztolya kiugrott a táskájából, és a trágyadombra hullott. Az a hétpróbás Berta bácsi pedig, suttyomban rárúgott egy kis rakás ganét. A Berta bácsi olyan ábrázattal, mint aki kettőig sem tud számolni, segítette megkeresni a fegyvert:

Sicsasz! Szicsasz! – mondogatta az orosz oficérnak, és elindult megkeresni.

És, mit ad Isten? Megtalálta. Megmenekültünk!

Ócsiny harasó! – szólt sokatmondóan a tiszt, és elégedetten a táskájába csúsztatta a fegyverét.

Az orosz most már véglegesen búcsút vett tőlünk, de hogy mit kapott a Feri bácsi a feleségétől, azt nem nyomtatta ki az újságba, mert egész állatsereglet lett egyszerre.

„Mire kellett volna az a pisztoly neked, te…?” – kérdezte a felesége fennhangon.

„Jó az, ha háború idején fegyver van egy férfi kezében”- válaszolta jámboran, hogy stílusos legyen a válasza.

Amikor eljött a lefekvés ideje, feltört bennem a honvágy. Egész éltemben utáltam, ha a szabadságomban korlátoztak, most is akcióba léptem. Követeltem, hogy éjszakára vigyenek haza. Meg untam is magam, mert a Bertáék két nagylánya már az idegeimre ment, a két idősebb férfi, a Lajos bácsi és a Berta bácsi, meg úgy becsíptek unalmukban, hogy nehéz volt őket a józan főmmel elviselni.

Anyám nehezen, de rászánta magát az éjszakai útra, ilyen atrocitás után.

Bebugyolált, és mivel lovagiasan megígértem, hogy útközben meg se nyikkanok, nekivágtunk az éjszakának. A mi utunk csak abból állt, hogy átléptük a kerítést, és végigosontunk az udvaron. Szerencsésen beestünk a konyhába.

A dédanyám akkor mesélte el, hogy egyetlen orosz katona járt nálunk, aki rögtön tudta, hová rejtették az édesanyám nyakláncát és pecsétgyűrűjét.

Mintha bűvész lett volna, villámgyorsan elővarázsolta, és zsebre vágta. Aztán köszönés nélkül tovább is állt. Ez nem lehetett más, mint a mi orosz katonánk! Mennyire fájt neki, hogy a fegyverét elveszítette, de arra nem gondolt, hogy a rablás - bűn.

„A mindenit az anyukájának!” – gondoltam magamban.

 

                                                                            +

 

              Az a fehére meszelt kis tanya és annak környéke a keceli paradicsomkert. Magányosa és elzárva a külvilágtól, mint Tímár Mihályé a Senki szigetén. Északról bővizű, halban gazdag Kanális a határ, amiben nemcsak halászni, de fürödni és tiszta vizéből inni is lehet. Délről a kalocsai vasútvonal, a fürgén szaladó kocsikkal és a pöfögő mozdonnyal. Ha valamelyik gyerek, a nyolc közül, fölmászik a padláslétrán, gyönyörködhet is benne. Olyan messziről, mint egy játékvonat. De a zakatolása ritkán jut el hozzájuk, mert délről ritkán fúj a szél.

A nyolc közül egy mindig vállalkozik valamelyik, hogy ellenőrizze a menetrendet, mert tanyasi életük idejét a masina járásához igazították. A szülők vallásos emberek, és megfogadták az Úr parancsát, és nagycsaládot nevelnek. Nincs ott szegénység, ahol húsz hold zsíros földön minden évben megterem a kenyérnek való. A krumpli akkorára duzzad a földben, mint egy sárgadinnye. Hatalmasra erősödött kukoricacsövek teremnek a göndör szőrű disznóknak és a sokféle szeles baromfinépnek.

Akkora paskom van a tanya és a csatorna közt, hogy bátran ki lehet csapni az aprójószágot meg a disznókat rá, turkálni meg a gazban válogatni. Egy gyerek, a kisebbek közül, éppen elég felügyelőnek.

1944 novemberében hozzájuk is bekáromkodott a háború. Elrabolták a két szép pejlovat, agyonlőtték a két disznót, és a kocsira dobták. Jámbor tehenüket a saroglyához kötötték, és köszönés nélkül elhajtottak az udvarból. A baromfiból csak annyi maradt, amennyi elé bátor volt, hogy a lövöldözés után hazataláljon.

Barabás Lajosék tízen maradtak a hajdani paradicsom romjain. Annyira csupaszon, mint a kisujjam. Akiket az Isten szeret, azokat előbb-utóbb megsegíti. Evés után üldögélt a tanácstalan család, mert csak édes sült tök volt az ebéd. A szegény ember krémese. De ettől még igen korogtak a gyomrocskák. A következő nap helyén pedig nem állt más, mint egy nagy kérdés: És holnap mit eszünk?

Egyszer csak hallják ám, hogy ugat a Burkus. Az okos komondor csak akkor szól, ha fontos mondanivalója van.

Mindannyian rohantak megnézni, hogy ki vetődhet ide, ahová még a madár is ritkán jár. A begazosodott keskeny tanyaúton egy orosz terepjáró imbolygott be az udvarba. Először megijedtek az orosz katonáktól, de aztán eszükbe jutott, hogy innen már nincs mit elvinni, ide csak hozni lehet. Az öreg Barabás vakarta is a fejét, és ezzel meg is emelintette a kalapját üdvözlésképpen. Aztán úgy tartotta a kezében, mintha kéregetne.

Most is oroszok jöttek, de a rendesebb fajtából. Három tiszt meg egy magyar tolmács. Azt mondták, hogy nem messzire innen, éppen a Kanális túlsó partján, építenek egy repülőteret. De előbb ellenőrzik a környéket, mert a felderítő repülő jelezte ezt a bujkáló, eperfás tanyát. Eljöttek megnézni, milyen emberek lakják? Úgy látják, hogy rendes család.

De milyen szegény! – fakadt ki az asszony sírva, aki mindig bátrabb, mint az ura.

A fordítást fordítás követ. Az asszony, a szóvivő, megmutogatta az üres istállót és az ólat és a kocsiszínt. Végül rámutatott a nyolc gyerekre, akiknek már a télen se lesz ennivalójuk. Mehetnek koldulni a rokonsághoz, ha ennyi éhes szájjal befogadják őket.

Barabás Lajos csak azt emlegette, hogy nem tud mivel szántani-vetni, pedig akkor jövőre se lesz kenyerük. Tanyán kocsi és ló nélkül nincs élet!

Az egyik orosz tiszt jegyzetelt, a másik csak azt hajtogatta:

„Harasó! Ócsiny harasó!”

Aztán a gazdát megtisztelik egy néma kézfogással, és kiimbolyognak az udvarból.

Mi lesz most? Kilakoltatják őket a tanyából a repülőtér miatt? Ezekkel az aggodalmaskodó kérdésekkel nyugtalanul aludták végig az éjszakát.

Alig, hogy felvirradt, olyan nyolc óra tájban, amikor a gőzös éppen elpöfögött Kalocsa felé, bejön egy géppisztolyos orosz kiskatona, maga után vonszolva egy makacskodó tehenet. Aáláíratott egy papírost, aztán azt mondta:

Ócsiny harasó! – és elballagott. A gyerekek sokáig néztek utána, és a legidősebb gyerek, az ifjú Barabás Lajos, elújságolta, hogy igen sokszor megrugdosta csizmájával a bejáró földjét, még a géppisztoly is lecsúszott egyszer a válláról.

Alig múlt el az ebédidő, most főtt krumpli volt, sózva és egy kis zsírba mártogatva, amikor egy zsák szemes kukoricával,, két zsák liszttel és egy zsák krumplival beállított egy parasztkocsi. Ezt is oroszok hozták. A szép erős lovakat nem hagyták ott. Már esteledett éppen, midőn ugyanaz a két katona kicsi lovakon ülve, a lábuk szinte a földet érte, bekocogott az udvarukra. Nekik is volt papírjuk, azt is aláíratták, és csak annyit mondtak:

„Tatar lo.” Hosszasan megrázták a gazda kezét, és eltávoztak.

„Istenem Uram, egy napra mennyi áldás!” – kiáltotta kezét összecsapva az asszony. De az urára nézett, és maga is elkomolyodott:

„Apjukom, te nem is örülsz?”

Apjukom örült is, meg nem is. A nagy kocsi két kicsi lóval még csak elmenne, de hogyan fogja húzni az ekét ez a két aprócska ló? Ezen töpreng, ez ütött szeget a fejébe, de ez igen sajgott. Aztán eszébe jutott, hogy zabot adjon a tatár lovacskáknak, aztán meg is itatta őket. A többi az asszony dolga.

A gyerekeknek a lovacskák igen tetszettek. Ugye, föl is ülhetünk rájuk? Alig lehetett időben ágyba parancsolni őket. Talán róluk is álmodtak!

Az asszony nyugodtan elaludt, de az ember szemére nem jött az álom. Magányosan birkózott a kétségeivel, mit Jákob az angyallal. Elbírják-e az ekét ezek a lovacskák? Szántottak-e már életükben? Hátha az derül ki róluk, mint az egyszeri cigányról, hogy nem szokták a szántást.

Igen keveset aludt, azt is csak úgy félálomban. Sokat morfondírozott, forgolódott. Aztán csak elveszett a türelme, és kiment az istállóba. A viharlámpa fényénél alaposabban megnézte a lovacskákat. Szívósnak látszanak. Az ajtó halk nyöszörgésére fölébredt a felesége:

„Mi baj, apjukom?”

„Nincs semmi, csak nyugodtan aludj tovább!”

Reggel úgyis minden kiderül! Azután hajnal felé ő is elalszik.

De már virradatkor fölkel, de nem ébreszti föl a többieket. Maga húzza a szántóföld szélére az eketaligát. Most már kivezette a két kis lovacskát, és az eke elé állította őket. Egy kicsit körülményes volt a befogás, de azért sikerült. No, lássuk, hányadán állunk?

Egy óra múlva ki is adta a parancsot:

„Gyí, lovacskáim! Gyí!

De a lovacskák csak álldogálnak. Lajcsi gyerek ott türelmetlenkedik a fejüknél, és már vezetné őket. De azok, mint a cövek!

„Gyí, te! Induljatok! Csak megindulni nehéz – agitálja őket a kétségbeesett gazda. Aztán rádöbben:

„Úristen! Ezek csak oroszul értenek! Honnan szerezzék én tolmácsot?”

Maga is megpróbálkozik ismerős orosz szavakkal:

„Harasó! Ócsiny harasó! Daszvidányija!

Ezeket tanulta az úriember oroszoktól. Az a rabló csürhe meg azt ordibálta:_

„Jopfojematty!

És mint egy varázsszóra, nekirugaszkodnak a tatár lovacskák. Készül az első barázda. A gazda elégedett, a Lajcsi gyerek ügyesen vezeti őket. Megy ez, ha egy kicsit lassabban is!

De az idős Barabás Jánosnak most azon jár az esze, hogy Ruszty Pál tisztelendő úrnak hogyan gyónja meg a sok orosz káromkodást.

Azután Fejes Gábor dűlőszomszédomnak is vissza kell vinni a tehenét, mert még azt hiszi, hogy mi raboltattuk el az oroszokkal. Hiába, a lelkiismeret-furdalás emberi gyengeség.

Közben folyik a szántás, a repülőgépek bombáznak. Az élet megy tovább a megszokott medrében.

                                                                              

                                                                          +

                                                                                                                    

              A partizánok bevonulásakor a Tisza-vidéken éppen annyi magyar vesztette életét, mint Délvidéken a németek közül. A majdnem tiszta magyar lakosságú Bezdán községben 480 férfit mészároltak le egy partizánnő vezetésével. Palánkán, a sintértelepen, 50 férfit végeztek ki. Tömegsírban nyugszanak. Csurog, Zsablya egész magyar lakosságát kiirtották öregekkel, csecsemőkkel, nőkkel együtt.

Haláltáborokba kerülnek öregek, betegek, gyerekek. Bánságban Járek, a Vajdaságban Gákovo Kusevlye. Az elsőben harmincezer, a bácskaiakban 20 ezer volt. A halottakról a partizánok és a foglyok leszedik a lábbelit, és úgy dobják ki a táborból. A járeki táborban egyetlen nap nyolcvan halott. Pár hónap alatt 6700. A halottakat tömegsírokban földelték el. Egyházi temetésről szó sincs. Agyonlőttek egy asszonyt, mert a temető keresztjénél imádkozott. A magyar halottak száma 50-60 ezer: Nem fegyveres, férfi, nő, gyerek, csecsemő, Csak azért, mert magyarok voltak!”Matuska Márton: a megtorlás napjai /részlet/

„Háromszék vármegyében, Szárazajtán kezdték a bosszú beteljesítését Maniu Önkéntes Gárdájának tagjai, Csík megyében folytatták, Szentdomokoson, Gyergyószentmiklóson.

Ártatlan emberek fejét tőkén vágták le. 82 éves székely asszonyt gyilkoltak me. Kolozsvár környékén megtizedelték az egresi erőmű munkásait, akik napokkal előbb a kivonuló németekkel szemben fegyverrel védelmezték a vállalatot.

Gárdisták és román csendőrök református papokat gyilkoltak Ka.lotaszeg falvaiban. Egyik helyen élve temették el vétlen áldozatukat. Bihar vármegyében, Gyantán a román hadsereg is bekapcsolódott a „tisztogatásba”. Kétéves gyermekeket lőttek agyon idős férfiakkal és asszonyokkal együtt, majdnem félszáz embert.” Csak azért, mert magyarok voltak./

A Kárpátalján, csupán magyarságuk miatt, minden 16-40 éves férfit, mintegy 80 ezret hurcoltak el az oroszok. Ezek közül húszezret megöltek.

 

                                                                               +

 

/Szolzsenyicin/

„A kommunistáknál veszélyesebb és kártékonyabb embertípust még nem produkált a történelem. Cinizmusuk, szemtelenségük, hataloméhségük, gátlástalanságuk, rombolási hajlamuk, kultúra – és szellemellenességük elképzelhetetlen minden más, normális, azaz nem kommunista ember számára.

A kommunista nem ismeri a szégyent, az emberi méltóságot, és fogalma sincs arról, amit a keresztény etika így hív: lelkiismeret. A kommunista eltorzult lélek, egészséges szellemű európai ember nem lehet kommunista.

Nincs olyan vastag bőrt igénylő hazugság, amit egy kommunista szemrebbenés nélkül ki ne mondana, ha azt a mozgalom érdeke vagy az elvtársak személyes boldogulása úgy kívánja.”

                                                                              

 

                                                                          +

                                                                  

 

              A fasizmus hazánkban 1919-ben már Kun Bélával és társaival megjelent, de sietve kikúráltuk őket az országból. Negyvenöt után, szintén Moszkvából, elözönlötték az országot. Tehát, nem hazai nevelésűek voltak. A magyar alkat nem alkalmas az ilyen szerepre. De annál virulensebben jelentkeztek a szomszéd országokban, Romániában, Szerbiában.

A szlovákok a legcselesebbek! Német segítséggel független államként jelennek meg a térképen, és vezetőnek választanak egy katolikus papot, Tisót. Ennek ellenére tipikus fasiszta jelenségek tapasztalhatók a zsidóság és a magyarság rovására.

A zsidókat megsemmisítik. Aki tud, az Magyarországra menekül előlük. A magyarokat az illavai koncentrációs táborba zárták. És ha valaki az utcán megszólalt magyarul, rögtön szájon verték. A métely még az apácakolostorokba is beférkőzött, ahol a magyar származású nővérkéket „mongol kutyáknak” titulálták. A templomok magyar szenteket ábrázoló üvegablakait ki akarták verni. Talán azóta már meg is tették! Mindvégig kitartottak Hitler oldalán, majd egy vezércsellel kinyilvánították, hogy ők Csehszlovákia részei, és a győztesek oldalán fejezték be a háborút.

Ami tehát Szolzsenyicin kommunista embertípusát illeti, Csehszlovákiában, saját talajon, fasiszták és kommunisták születtek egyszerre. Nevelőjük és uralmuk előkészítője, a hazugságból és magyargyűlöletből fogant Masaryk és Benes volt. Íme a csehek és a szlovákok!

A vén Masaryk bűnös volt abban, hogy a Felvidéket Trianonban erőszakkal elvették tőlünk. Jó tanítványának bizonyult a hasonlóan jellemtelen, hazudozó Benes.

Őkelme az ősi magyar városban, Kassán kijelenti, hogy a magyaroknak Csehszlovákiában nincs helyük, mert szétbomlasztják a szláv államot. Ki kell telepíteni őket! Megfélemlíteni, a vagyonukat elvenni, erőszakkal szlovákosítani! Még a csecsemők is veszélyesek!

A szegényebb magyarok egy kis motyóval a hátukon menekültek át a Dunán, csónakon. A vagyonosabbak, otthagyván a szép nagy házat és birtokot, megrakhattak egy vagont, amelyet aztán átvontattak a határon. A háború utáni magyar népvándorlás! A magyarországi szlovákokat meg agitálták, hogy térjenek vissza a „szláv bölcsőbe”. Masaryk nagyapó majd ringatja őket!

Az újkori Európa történelmében példátlanul, rabszolgavásárokat rendeztek Csehországban! Magyar parasztokat vehettek a cseh gazdák, mint egykor néger rabszolgákat  az USA-ban!

A történelem bölcs menete azt bizonyítja, hogy ami késik, az nem múlik. Isten malmai lassan, de biztosan őrölnek. Jól befaragtak Sztálin támogatásával meg a saját kommunistáikkal! Parlamenti többséget szavaztak a kommunistáknak, demokratikus módon, akik azután”nyújtsd a kisujjad, azután egészben lenyellek” elv alapján megszerezték a totális uralmat az egyesített Csehszlovákia fölött, és bemasíroztak a szovjet bábállamok nagy családjába, ahol Sztálin atyuska volt a családfő.

Mi történt a két szélhámossal?

Masarykot, mint köztársasági elnököt, megütötte a guta. Benes, volt külügyminiszter urat, mint egy elhasznált csikket, kidobták minisztériumának második emeletéről a Csernin palota udvarára. Életükhöz méltó volt a haláluk.

Ennek az újkori, kényszerű népvándorlásnak voltak áldozatai Czompó Jánosék, akikkel egyre szorosabb szálakkal kapcsolódott a családunk, de majd évtizedekkel később.

 

                                                                                +

 

/Fábry Zoltán: Betiltott nyelv/

Életemet tiltó rendeletek keretezik. Az egyik megtiltja, hogy este nyolc órán túl az utcán tartózkodjam, a másik provokációnak veszi, ha ismerősömet anyanyelvemen üdvözlöm, vagy annak köszöntését úgy fogadom, és táborral fenyeget.

A városban inspekciózó diákpatrulok pofonokat osztogatnak, és rendőrségre cipelik a magukról megfeledkezett embereket. Nyelvem, amely az emberi hang egyik legcsodálatosabb hangszere volt, kihágási objektummá szürkült. Újság a bűnös nyelven nem jelenhet meg, rádiót tilos hallgatnom.

Lekonyult fejjel járok, és némán, ha lehet, ki sem mozdulok az emberek közé. Vak, süket és mozdulatlan gettóélet ez mindenképpen: a jogfosztott ember szégyen – és félelemterhes élete. És az ok: egyetlen tény, vádak vádja: magyarságom. Magyar vagyok, tehát bűnös vagyok.

Ez a sommázás ördögökké és angyalokká egyszerűsíti a nemzeteket. Vannak fasiszta államok és vannak fasiszta népek. Fasiszta a német, és antifasiszta például a román. A fasizmus bűnében leledző a magyar, és az antifasizmus erényeit reprezentáló például a szlovák. Kivételek nem tűretnek, és nem számítanak. Tíz igaz nem lehet száz bűnös felmentvénye, de a másik oldalon ugyanakkor kilencven bűnös a tíz igaz erényéből élősködik.

 

                                                                          +                                                     

 

                     Szolzsenyicin már minősítette őket, ettől most eltekintek. Igen,  hozzánk jöttek a szovjet állampolgárok /Kozmopoliták, szabadkőművesek vagy internacionalisták, egykutya!/, hogy gyarmatot csináljanak Magyarországból.

                     Mivel a Szovjetunióban nőttek fel, kivéve Vas Zoltánt és Rákosi Mátyást, akik mai szóhasználattal a szegedi vagy a váci „fólia alatt” cseperedtek fel, igencsak megismerték a személyi kultusz legjellemzőbb jegyeit. Rákosit, aki csak legfeljebb levelező tagozaton járhatott volna hozzá, mégis a nagy Sztálin legjobb magyar tanítványának tartották. Úgy gondolná a szegény józan polgár, hogy még véletlenül sem akarnák a szülőföldjükre átplántálni. De egy internacionalistának hazája a széles nagyvilág, ezért teljesen elhanyagolható, hogy hol teljesítenek pártszolgálatot, és hol eresztik a földbe vért szívó gyökereiket. Gerő Spanyolországban is, Magyarországon is. Kun Béla Magyarországon kezdte, és a Szovjetunióban folytatta.

 /A személyi kultusz/

                      A szótári megfogalmazás szerint:

                      „Valamely élő s rendszerint a közéletben szerepet játszó személy iránt különféle módon újra meg újra kifejezett és túlzott, következményeiben káros tisztelet.” Ebből aztán kijutott bőségesen Sztálinnak, de Rákosi Mátyás elvtársnak is, aki a magyar nép szeretetét nemigen élvezte.

                      Aki pedig ellenkező véleménye volt, arra azt mondták, hogy talpnyaló vagy bizonyos magasabban fekvő testrésszel is ezt műveli. Akik a kultuszát csinálták, azok a magyar újságírók és egyéb írócskák voltak, akiket többnyire szintén Moszkvából szabadítottak ránk. Ezekből lettek aztán a demokratikus ellenzék oszlopos alakjai, akik a vérszín-vörös köpönyegüket 1956 októberére nemzeti színűre fordították, és mintegy vezérszóra Nagy Imre mögé álltak.

                      El is hittem volna őszinte megújulásukat, mint Hegedűs Andrásnak a Canossa-járást, ha már a valóban demokratikus és parlamenti ellenzék védelmében egyszer is szót emeltek volna. Vagy a koncepciós perek idején, például Rajk védelmében, legalább három szót leírtak volna: NEM!

                      De csak akkor kezdtek el Petőfi - körözni és ellenzéki íróskodni, amikor a moszkvai fenyegetés miatt maguk is a vesztüket érezték. Úgy 1953 táján! Az előző nyolc év alatt csak nyaltak és nyeltek! A botrányos magyarellenes uszításukat pedig nehéz volt elviselni. Amikor a rendszer kezdte őket ledobálni a nyeregből, hirtelen megvilágosodott nekik is, mint Saulnak: elkezdtek látni. Felszakadt a vörös hályog a szemükön, mert fölszakította szomorú magyar valóság és a saját jövőjüktől való félelem.

                     Általában, és ez az egész történelemre vonatkozik, ezeknek a NAGY embereknek a nagyságát az általuk kiontott vér mennyiségével mérjük. Mert kiknek a neve alkotja a történelem vázát? A nagy hódítók és vérontók működése: Dzsingisz kántól Nagy Sándoron át Sztálinig hihetetlenül hosszú a sor.

                    A hódító római cézároknak diadalkaput állítottak, szobrot emeltek, a költők megénekelték nagyságukat. Mi változott? A 20. századi cézárok kultuszát újságírók, költők, történetírók, filmesek, szobrászok teremtették meg. Majd, a század végén, a szemérmetlenül manipuláló tévések. A lényeg megmaradt: az örök nyalás.

                    Budáért még harcok folytak, amikor már Pesten igyekeztek berendezkedni: Rákosi/Rosenfeld/ Mátyás, Gerő/Singer/ Ernő, Farkas Mihály/Löwy Hermann/ Mihály, Révai /Reich/ József.  Ez volt a hírhedt négyes fogat! Moszkvából jött a fősintér, Péter Gábor/Eisenberger Benjámin/ és a Moszkvából érkezett kisebb kaliberű hajtói. Azután a romok alól előbújt magyarországi patkányok, mint Kádár/Csermanek/ János, Apró/Klein/ Antal, Kállai Gyula, Szakasits Árpád, Marosán György, és társaik. Az első, halaszthatatlan dolguk a bosszúállás volt.

                                                                             +

 

 

              A szovjet vezetés 1944. október végén és november elején arra törekedett, hogy Budapestet a 2. Ukrán Front „menetből” foglalja el. A számítás nem vált be, mert Hitler tudomására hozta a fővárosban harcoló alakulatoknak, hogy Budapesten Berlint védik. Megparancsolta, hogy az utolsó emberig ki kell tartani! A főváros ostroma kemény harcokat és sok áldozatot követelt az oroszoktól is. Közel két hónapig tartott, és csak 1945. február 13-án ért véget.

Ezért úgy módosítottak az eredeti elképzelésen, hogy a Budapestre tervezett Ideiglenes Kormányt Debrecenben alakítják meg. Az alakuló kormány összetételét  Moszkvában előre meghatározták. Itt döntötték el, hogy benne legyen a Horthy-hadsereg három vezérezredese. Közülük Dálnoki Miklós Béla kapja meg a miniszterelnöki posztot!

Jusson tárcához gróf Teleki Géza, a néhai öngyilkos miniszterelnök fia! Továbbá két-két kommunista, szociáldemokrata és egy parasztpárti tagja is legyen!

Az Ideiglenes Nemzetgyűlés, 50 helységben lebonyolított választások alapján 230 képviselővel 1944. december 21-én megalakult, és a Református Nagytemplomban is ülésezett. Elnöke a párton kívüli Zsedényi Béla lett. A nemzetgyűlést később, a további megszállt területekről, 498 főre egészítették ki. A kommunista és a szociáldemokrata képviselők, kb. 60%-os arányban, abszolút többséget hoztak létre. 1944. december 22-én tehát megalakulhatott az Ideiglenes Nemzeti Kormány, a moszkvai összeállításban. A moszkvai és a magyarországi kommunisták feltétlen kiszolgálói lettek.

A rendeleteket az éppen érkező kommunista utasítások sorrendjében hozták.

 

                                                                            +

 

/Szövetséges Ellenőrző Bizottság/

A felszabadulás valójában új megszállást jelentett. A magyar kormány köteles volt a SZEB utasításait végrehajtani. Élén az a Vorosilov marsall állt, aki a 2. Ukrán Front csapatait is irányította, és Sztálin még mindig neheztelt rá a háború elején elkövetett hibákért. A SZEB ellenőrzése alatt tartotta a magyar bel – és külpolitikát, külön osztályokat szervezett, amelyek az élet legkülönbözőbb területeit ellenőrizték az ország egész területén. Hatáskörébe tartozott a lap – és a könyvkiadás, a színházak, mozik, a rádió és a posta ellenőrzése.

Jogkörébe vonta a ki- és beutazások ellenőrzését és a pártalapítások ellenőrzését.

A SZEB költségeit a magyar állam fizette. A jóvátétel, a Vörös Hadsereg és a SZEB ellátására fordított összegek 1945-46-ban meghaladták az ország nemzeti jövedelmének 30%-át. 1945 nyarán még 1-1,5 millió orosz katona ellátását kellett biztosítani, bár nem sokkal előtte a német csapatok szintén rablásból éltek. A SZEB-ba természetesen minden antifasisztának tartott ország delegálta képviselő csoportjait. A magyar-barátságáról híres Csehszlovákia, Jugoszlávia és Románia is. Ezek aztán kedvükre randalírozhattak és dáridózhattak a magyar nép számlájára.

 

                                                                          +

                                                    

/Politikai Rendészeti Osztály/

„ A magyar reakció fellegváraira kell lecsapni: elfoglalni a nyilas pártházat, a kerületi nyilas szervezetek otthonait és felkutatni az esetleg meg nem semmisített irattárát.”

Sólyom László 1945. január 19-én Erdei Ferenc belügyminiszternek írja:” Németek és nyilasok a műhelyek, raktárak, üzletek, magánlakások nagy részét kifosztották.” A tény azonban az, hogy a szabadrablásból kivette részét a polgári lakosság tetemes része is. A rendőrség tehetetlensége és az oroszok tétlensége miatt a közbiztonság teljesen megszűnt, a fosztogatók szabadon garázdálkodhattak. A pánik-hangulatot fokozta a férfilakosság összegyűjtése és a Szovjetunióba hurcolása. Az oroszok a kapitányságokról elvitték a rendőröket a gödöllői fogolytáborba./ Két-háromezer főt!/

A pártok sem akartak kimaradni a rendőrség-szervezésből. Nem akarták tétlenül nézni, hogy a kommunisták teljesen birtokba vegyék a testületet. Jellemző tünet a zsidók túl erős beáramlása is! A végrehajtás a fosztogatás egyik ágazatává vált. Fosztogató rendőrség!

A főkapitányság működését gátolta a bűnügyi nyilvántartó, valamint az összes okmány és feljegyzés megsemmisülése.

Ám ez nem jelentett gondot Péter Gábornak, aki így bárkit az állományába vehetett. A politikai rendőrség feje ilyen tekintetben sem volt finnyás. Négy elemijével ekképpen legalizálja a ténykedését: „Éveken keresztül az elvtársak véleménye az illegalitásban az volt, hogy nekem a politikai rendőrségi munkával kell foglalkozni.”

Péter Gábor tehát működött. Kádár János beszámolójának egyik mondata elárulja, hogy miként:”A letartóztatottakat egészen a legutóbbi napokig fogda és élelem hiánya miatt az NKVD-nek adta át.”

A Nemzeti Bizottság a rendőr főkapitányság vezetőjének Sólyom Lászlót, helyettesének Kádár Jánost nevezte ki. Míg a politikai osztály megszervezését Péter Gáborra bízta. A két testület között nincs összhang, mert a rendőrség többször felrója Péter Gábor társaságának szakmai hiányosságait.” Az Andrássy úton nincs fegyelem, különösen a detektív testület munkájában.”

Sólyom Lászlónak és Kádár Jánosnak Péter Gáborról igen rossz a véleménye:”Péter Gábor elvtárs kicsinyes, személyeskedő magatartása „bizonyos viszonylatban áll” személyének túlbecsülésével.”

Akkor már az Andrássy út 60. szám alatti nyomozótestületnek segít egy Orlov nevű GPU tiszt, Kovács János az NKVD ezredese, Bjelkin egyik embere, Sztálin Dél-Kelet-Európába kihelyezett helytartójának egyik embere, egyúttal, alezredesi rangban, Péter Gábor helyettese volt.

                                                                             +

 

/Major Ákos ítélni kezd./

„1945. január 26-án a Magyar Kommunista Párt budapesti vezetőségének kezdeményezésére a Nemzeti Bizottság intézkedett a budapesti népbíróság megszervezéséről. Az Ideiglenes Nemzeti Kormány a fegyverszüneti szerződésben vállalt ebben kötelezettséget.

A háborús főbűnösöket a Németországban működő katonai törvényszékek, részben a sértett országok bíróságai vonták felelősségre. Magyarországnak azonban az egykor garázdálkodó náci politikusokat és katonákat csak tanúként adták ki.

A gyilkosok tehát itt éltek köztünk. Kimerészkedtek az utcára, veszélyeztették az élet- és politikai biztonságot. A sértettek felismerték őket. Sürgős bírósági intézkedésre volt szükség, mert ennek hiányában lincseléstől lehetett tartani. Azt is meg kellett mutatni, hogy a nép haladéktalanul és kérlelhetetlenül ítélkezni fog a bűnösök felett.

A népbíráskodásról szóló rendeletet a Debrecenben székelő Ideiglenes Nemzeti Kormány 1945. január 25-én adta ki, és csak február 5-én lépett hatályba.

Az addig kézre került tömeggyilkosok közül is a legjelentősebb Rotyis és Szívós. Ez a két keretlegény volt, akiket személy szerint is felelősség terhelt a 401-es bűntető században elpusztítottakért. A kis gyilkosok felelősségre vonásán kívül meg kellett találni, és felelősségre vonnia magyar fasiszta rendszer főbűnöseit is. Így került az első ügyben a pribékek mellé a tömeggyilkos ezredparancsnok is, egyelőre „in contamuciam”, tehát távollétében.

A magyar „népi” igazságszolgáltatás tehát Rotyis és Szívós perével kezdte meg munkáját. A főtárgyalás 1945. február 3-án /tehát már a kormányrendelet hatályba lépése előtt!/ zajlott le a Zeneakadémián. / Csupa liberálisokból verbuválódott nagyközönség jelenlétében!/ az első népbírósági tanács a tömeggyilkosok ügyében eljárt, és halálos ítéletet hozott.

Mindkét gyilkos 5-5 saját kezűleg elkövetett gyilkosságot ismert be, mindegyik a másikat legalább ötven gyilkosság elkövetésével vádolta.

A népbíráskodás a felszabadulás után 5 évig tartott, / tehát 1950-ig!/ és a Népbíróságok Országos Tanácsa /NOT/ 23167 ügyben hozott határozatot.”

 

                                                                                  +

 

/Az MKP röplapja/

A Néptörvényszék meghozta első ítéletét. 124 szakszervezeti vezető és szervezett munkás halálát megbosszulta a „magyar nép”, de százával bujkálnak még köztünk a nyilas uralom véres kezű banditái!

Rémhíreket terjesztenek, pánikot keltenek, fosztogatnak, akadályozzák a munkát, az élet megindulását.

Hiábavaló minden kísérletük! Magyarország ezer esztendő rabláncait töri le most! Itt nem lesz többé rémuralom! Polgárok! Munkások! Ezer és ezer lemészárolt ártatlan áldozat vére kiált bosszúért! Ne kíméljétek a nyilas patkányokat! A Néptörvényszék elé velük!

IRTSUK KI BUDAPEST GYILKOSAIT!

Ne legyetek a bujkáló fasiszta bitangok cinkosai! Ha csak egyről is tudtok, ha csak egyet is felismertek, jelentsétek azonnal a kerületi rendőrségen vagy a főkapitányságon!

Népbíróság ítéljen felettük! A szabad Magyarországon az írmagja se maradjon a fasizmusnak!

Éljen a demokratikus Népbíróság! Halál Hitler bérenceire!

Éljen a független, szabad, demokratikus Magyarország!

MAGYAR KOMMUNISTA PÁRT

 

                                                                                 +

 

/Háborús bűnösök, népbíróságok Európában/

Nyugat-Európában: Belgiumban 20000 fő a bíróság előtt és 3000 lincselés, Dániában 13500 a bíróságok előtt és 400 lincselés, Hollandiában 11320 a bíróságok előtt,

Nürnberg 2169 a bíróság előtt és 658 lincselés, Norvégia 55 kivégzett, Angliában 2 kivégzés. Olaszországban 10000 agyonlövés, Franciaországban 10000 lincselés.

Kelet-Közép-Európában: 7500 bíróság előtt és 36 lincselés, Csehszlovákiában 20000 a bíróság előtt, Lengyelországban 9449 a bíróság előtt és 1005 lincselés, Magyarország: 69631 a bíróság előtt, 384 lincselés + a bosszúból likvidáltak, pl. Kecelen három ember: két csendőr és a jegyző. /És az egész országban?/

„MAGYARORSZÁGON VÉRESKEZŰ IGAZSÁGSZOLGÁLTATÁS FOLYT!”- ez volt a nyugatiak véleménye.

 

                                                                               +

 

 /Keszon/

 „1945 nagyszombatjának reggelén megjelent egy fiatalember egy nyomtatott, kitöltött cédulával, hogy idézést kaptam a Böszörményi úti volt csendőrlaktanyába, amelyik most rendőrtiszti iskola. Bevezettek egy börtönbe, ahol rajtam kívül még legalább ötvenen voltak. Aztán éjjel felvittek az I. emeletre, ahol minden szó nélkül, eszméletlenre vertek. Rám fogták, hogy én vagyok az a Hertelendy, aki csendőrtiszt volt. Hiába esküdöztem égre-földre, minden elképzelhető dologra, hogy már koromnál fogva sem lehetek, mert 1914-ben születtem, és még csak most vagyok 30 éves. Hogy lehetnék én csendőr ezredes?

                  Öten megkaptuk a parancsot, hogy takarítsuk ki a volt csendőrlaktanya bal oldali szárnyát. Rengeteg nyomtatvány hevert ott szanaszét, és ahogy ott söprögetek, kezembe került egy könyvecske, amiben benne volt az édesapám fényképe. A kezemben lobogtatva vittem le a verőlegényekhez, hogy íme, ő az édesapám, akit keresnek. Az lett a jutalmam, hogy kaptam egy akkora pofont, hogy a szemközti falnál kötöttem ki. Miért kaptam, kérdeztem én naivan. Erre azt felelték, megérdemelném, hogy agyonverjenek, mert kiadtam magamat apámnak, egy csendőr ezredesnek. Mondom, könyörgöm, hogy mást sem tettem, mint tiltakoztam. Maga átvert bennünket a palánkon, ezért most üljön le, és írjon egy jegyzőkönyvet. Írja le az életrajzát! Amikor elolvasták, azt kifogásolták, hogy nem írtam oda, hogy én hittem a német győzelemben. Mondom, ha csak ez kell, odaírtam.

                Ezután levittek egy rendőrbíróhoz, név szerint Gábriss rendőrkapitányhoz, aki korábban suszter volt. Azt mondja, nézze maga eddig úr volt, nem dolgozott. Ide figyeljen, most hat hónapra internálom, maga az alatt megtanulja a munkát becsülni, és ha igyekszik, lesz magából ember. Azt is kérdezte tőlem, hogy fellebbezek-e. Mondom neki, hogy nem. Na látja, maga a jövő embere, mert ha azt mondta volna, hogy igen, egy évet kapott volna. És ezzel máris a budafoki Elektromos Műveknél egy munkatáborban találtam magam.  Kazántisztítás, szénkirakás, kazánfűtés, stb. Tehát mindjárt kijártam az iskolát. Aztán amikor érettségizetteket kerestek, jelentkeztem. És az Eskü térre, az árameladási osztályra kerültem.

                 A pénzbeszedők teljesítménybérben dolgoztak. Az volt a feltétel, hogy aki egyetlen számlát ront, tizet vonnak a munkájából. Tehát ha valakinek a számlájáról lemaradt a dátum, kértem xy pénzbeszedőt az irodába. Ha rájött, hol a hiba: „Nézze, itt egy indigó, javítsa ki!”

                Az egyik, akivel jót tettem, feljelentett. Kiderítették, hogy 15 ezer forinttal megkárosítottam a népgazdaságot, ki is rúgtak. Köszönjem meg, hogy ne küldenek a méltó helyemre. Akartam mondani, hogy ott már voltam. Kirúgtak. Így kerültem az Üllői úti köpködőbe, ami nem volt más, mint egy munkaközvetítő.

                  Most már csak a munkahelyeimet sorolom: Vágóhíd: Képes egy fél marhát a vállán elcipeli? Megpróbálom. Itt volt, elvállalta, nem felelt meg, alászolgája. Soroksári út: Képes nyolcvan kilós zsákokat kiemelni a vagonokból? Köszönjük, itt volt, elmehet. Kőbánya: Látja azokat a malomköveket? Meg bírná emelni? Kipróbálom. Nálunk nem. Megjelent, nem felelt meg. Viszlát. Gellért fürdő: Csillaghegyre éppen kellett egy kabinos. Tud maga úszni? Igen? Akkor maga lesz egész nyáron a fürdőmester. Még lakást is adtak, mert akkor már nős voltam.

                   Ez eddig leányálom volt, most jön a rémálom.

                   Elmentem jelentkezni a földalattihoz. A Szent István téri telepén egy cséplőgéppel, egy lokomotívval akarták melegíteni a mosdáshoz való vizet. Mondtam a művezetőnek, elvtárs, én ezt a konstrukciót nem tartom jónak. Végül kiderült, hogy a lokomotív nem ér semmit, mert párszáz embernek kellett volna zuhanyozni. Velem együtt én is feleslegessé váltam. A munkásgárda olyan volt, mint az idegenlégió: Katolikus paptól a vezérkari tiszten át a kulákgyerekig mindenki összejött.

                    Akkor odamentem újból Lakner Déneshez, mondom neki két fiam van, a családi körülményeim zűrösek, csak kéne a munka. Azt mondja: Le akar menni a keszonba? Elmentem orvosi vizsgálatra. Barátom, öngyilkos akar lenni? Dolgoznom kell! Menjen maga a szállítókhoz! Az első nap kiszakadt a dobhártyám. Amikor éppen a Filmmúzeum alá fúrtunk, a keszonmester azt mondja nekem: „Laci, menj előre a zsiliphez, hogy a csillék folyamatosan jöjjenek!”

                 Hiába, a munkaverseny! Elindulok előre, és tehetek olyan tíz métert, irtózatos detonáció. Engem a sínek közé vágott, és abban a pillanatban megszűntem létezni. 10 óra múlva arra ébredtem fel, hogy alsó nadrágban, meztelen felsőtesttel két orvos sakkozik felettem:

                „Na, Hertelendy szaki, fél lábbal a sírban volt, de most már nincs semmi baj!” Csak annyit mondtak még, hogy a 16 keszonos társamat úgy kisimította a robbanás, mint a terítőt. Betegállományba kerültem, és vándoroltam kórházról kórházra. Nem tudták megmondani, hogy mi bajom. Jobb, ha azt mondom, mindenütt bajom volt. De azért megértem a 74. esztendőt.

                 A második feleségem, aki Czecz-lány volt, erdélyi nemesi famíliából. Egyik őse Bem apónak volt a segédtisztje. Az egyik „apák boltjában” volt pénztáros, és a melósok nagyvonalú emberek, több volt a borravaló, mint a keresete. Nem engedett dolgozni, és évtizedekig ő tartott el.

                1956. október 23-án, emlékszem, a délutáni órákban, amikor már hömpölyögtek az utcán, az egyik buszon álltam, és mellettem egy ÁVH-s tiszt ült, de annak az arcáról csorgott a verejték. Csak röpcéduláztunk estefelé, aztán az események végégéig ki sem mozdultunk a házból.

               Amikor vége volt, biztattak, hogy lépjek le én is. Csodálkoztak, hogy nem volt hozzá kedvem. Erre ma is csak azt tudom felelni, amit az unokahúgom révén rokonom, Széchenyi Zsigmond mondott: „Zsiga csak menne, de a Széchenyi nem engedi.”

                                                                       /Hertelendy László visszaemlékezései alapján./

 

                                                                          +

                                                                     

 

/Cserevilág/

               Amikor a budapesti harcok véget értek, a városi nép ennivaló után nézett. Akinek akadt cserére alkalmas és nélkülözhető ruharabja, nélkülözhetetlen holmija, igyekezett vidékre, hogy az orosz sáskajárás után megmaradt, elrejtett élelemre cserélje. Megkezdődött a cserevilág! Elsősorban a nagyobb alföldi falvakat rohamozták meg, és ezek közé tartozott Kecel is. Százával jöttek a kedves vendégek, akiknek élelem kellett meg szállás. A mi családunknak nem volt feleslege, de anyám, mint boltot működtető, szívesen útba igazította őket a gazdagabb porták felé. Akinek meg éjszakai szállásra volt szüksége, fölajánlottuk a magunk házát. Jó néhány budapestivel kötöttünk barátságot, amelyek később igencsak hasznunkra váltak. Így ismerkedtünk meg Jakics Gyuláékkal; áldott, jó lelkű ember volt az a házaspár.

              Volt olyan szálló vendégünk, aki fizetés fejében megígérte, hogy majd lejön a nyáron családostul szőlőt kapálni. Meg is tartották a szavukat, de egy életre kiábrándultak szegények a paraszti munkából.

              Cudar meleg nyári nap volt! Egy felhő sem az égen, de a homok olyan lett, mintha parázson lépkedett volna az ember. Egyre többször húzódtak a fák hűvösébe, és nem győztek érdeklődni:

              „Esztikém! Maguk hogy bírják ki ezt az állati meleget?”

              „Bizony, csak az tud egész áldott nap kapálni, aki már gyerekkora óta gyakorolja – mondta nekik vigasztalásul anyám, és a kunyhó árnyékába terelte a népet.

              Pihenőtt tartottak, és elbeszélgettek a világ dolgairól. A pestek elmesélték az oroszok pesti barbárságait, a sok megaláztatást, amin átmentek. Nem is szólva a bombázásokról, amelyek nem kíméltek sem öreget, sem gyereket, de még a csecsemőket sem.

              Milyen sokan éhen haltak! Mert hónapokat kellett a pincékben tölteni, és legföljebb lódögöket tudtak szétvagdosni, és enni. De a pincét elhagyni csak a harcok szünetében lehetett, de aki elhagyta pincét, nem biztos, hogy vissza is tért. Mert a harcok állandóan folytak, és mindenkire lőttek, aki a romok között mozgott. A férfiakat meg összefogdosták, és hadifogolyként a Szovjetunióba vitték.

 

                                                                          +

 

              Anyám, hogy egy kis kedvet teremtsen, elmesélte nekik a Rákóczi utcai Flaisz Ferenc bácsiék esetét a bombával. Azt ugye tudni kell hozzá, hogy azok a bizonyos Liberátorok éppen felettünk mentek százszámra Budapest felé, meg onnan vissza. A keceliek sokszor gondoltak együttérzéssel a szegény pestiekre, de hát egyebet nem tehettek. Hátha még sejtették volna, hogy ezek a halálmadarak még rájuk is veszélyt jelentenek.

              Ferenc bácsiék békésen és már öregecskén éldegéltek a feleségével kettesben, mert a fiaikat már régen kiházasították, és nem maradt más művelni valójuk, mint egy hosszú kert az udvar mögött. Ebben termesztették meg a mindennapi ebédhez való zöldséget, ha jó évük volt, még a piacra is jutott belőle.

              Minden földművelő szerszámukat: ásót, kapát, gereblyét, vasvillát a kamrában tartottak. De valamikor ez volt a pincéjük is, ezért tele volt széthullóban lévő hordókkal, szőlőtaposásra használt öreg dézsával, Ósdi puttonyokkal. Utoljára az orosz néztek szét benne a múlt év novemberében, de még ők sem találtak benne semmi innivalót. És ez nagy szó!

             Azóta zárva volt az ajtaja, csak egy kis ablakon át szellőzött télen-nyáron a kamrájuk.

            Eljött a március. Ilyenkor a jó gazda szemügyre veszi a szerszámait, amivel a tavaszi munkákat elkezdi. Rozika néni, a felesége vette először kézbe a kamra rozsdás kulcsát, hogy a tél elmúltával benézzen oda, és előszedje a szerszámokat. De akkorát kiáltott, mintha egér futott volna el a lába mellett:

            „Ember, gyere csak, te még ilyen csodát nem láttál!”

Feri bácsi, ahogy öreg inai bírtak, sietett csodalátni. Tényleg az volt! Mintha egy rosszakarójuk beszabadult volna kamrába, és szánt szándékkal össze-visszaforgatott volna mindent. Az üres hordók részegen düledezve, a puttonyok szétverve, a kádak darabokban.

            Csodálkoztak, aztán csak elkezdték a rendcsinálást. De nem sokáig rendezkedtek, mert a Rozi néni újból elkiáltotta magát, amikor éppen a fal mellett tett-vett:

           „Ember! Bomba van a kamrában!”

           Feri bácsi is megnézte, aztán mind a ketten a leggyorsabb tempóban igyekeztek ki az elátkozott kamrából. A kis szellőző ablakon suhant be a bomba, még jó hogy nem röpítette őket egyből a mennyországba.

           Rögtön híre ment az egész faluban, hogy bomba is fekszik a Flaisz Feri bácsiék házában. Azt beszélték, hogy az öreg minden pénzét fölajánlotta annak, aki megszabadítja őket ettől az Isten csapásától. De Kecelen semmi pénzért nem akadt vállalkozó. Addig a szomszédoktól kértek szerszámokat, mert azok sem mertek hozzájuk belépni, mintha bélpoklosok lettek volna. Bomba ide, bomba oda, csak elkezdték a kertben a munkát.

           No, hogy eljött a cserevilág, és jöttek a vállalkozó pestiek, rögtön akadt egy fiatalember, aki egy disznósonkáért elvállalta a bomba ideiglenes eltemetését, mégpedig a kertjük legtávolabbi zugában. A szomszéd kertekből aggódó szemek figyelték a bátor fiatalember minden lépését, aki láthatóan élvezte a figyelmet és az egész felhajtást. Először megásta, nem túl mélyre az árkot, amibe majd lefekteti. Aztán lassú tempóban, minden lépését megfontolva, de mint mondtam, nagy élvezettel két karjára fektetve hátra cipelte és ideiglenes sírjába fektette a döglött bombát, aztán óvatosan be is takarta földdel. Majd jönnek idővel a tűzszerészek, és hatástalanítják. Még fejfát is állított neki, röviden ezt írta rá:” Made in USA.”

          Az egyik bázisára igyekvő jenki gép betojt egy bombatojást a kamrájuk ablakán. Ezt az egyet elfelejtette Budapestre ejteni, hát ledobta Kecel felett. Hadd legyen egy kis öröme a parasztoknak is!

 

                                                                          +

                                                            

 

 

            A megvalósítása minden megszállt országban hasonlóan történt. Első lépésként fel kellett számolni a helyi kommunista párton belül a másként gondolkodás formáit. Ezután ideiglenes kormányt kellett szervezni, amely látszólag „népfrontos” alapon a társadalom különböző rétegeiből szerveződik, ám a kommunisták irányítása alatt áll.

            A „menetrend lényege”, hogy a politikai nyilvánosság minden szintjét a kommunista pártnak kell uralma alá hajtani. Egyrészt azáltal, hogy minden politikai képződménybe titkos kommunista párttagok épülnek be, másrészt azáltal, hogy a túlságosan polgári liberális vagy az egyházhoz kötődő pártok már a népfrontból is ki legyenek zárva.

            A népfrontba tömörülő pártok közül a „társasutasságot” jobban elfogadókból külön erőcsoportot kell létrehozni. Ezek segítségével őrölhető fel a népfront polgári szárnya, anélkül, hogy túlságosan kilógna a „kommunista lóláb”.

            Erre a forgatókönyvre a Szovjetunió különleges pártiskoláiban képezték ki a hallgatókat. Franciák, spanyolok, lengyelek, németek, bolgárok, csehek magyarok egy éven keresztül csak a „menetrend” megvalósítását gyakorolták a kusznarenkovói titkos pártképzés során. A szovjet pártvezetés „előrelátásáról” tanúskodik, hogy többiektől hermetikusan elkülönítve már 1943-ban elkezdődött a koreai politikusok képzése is.

            A hazánkban megvalósuló „menetrend” tervezett sebességét illetően sokatmondó tény, hogy az Ideiglenes Nemzetgyűlés megalakításakor a kommunista párt 39%-os többséget szerzett, miközben az országban a kommunista párt létszáma néhány száz főből állt, és ők főleg Budapesten tartózkodtak, így még nem is vehettek részt a választásban.

Gerő Ernő a későbbiekben be is vallotta:”Ami a kommunista képviselők hányadát illeti, minden bizonnyal elgaloppíroztuk magunkat. Ennek egyik oka az, hogy előresiettünk a „menetrendben”, a másik az, hogy a helyi elvtársak túlzásba estek.”

            Ha a küszöbön álló választások előtt minden demokratikus párt tisztában lett volna a kommunisták „cinkelt kártyáival”, bizony fölöslegesnek ítélték volna a magyar népet egy demokratikus jövendő ábrándjával szédíteni.

            Ez a választás azonban a „menetrend” szerint megtörtént, és igen kellemetlen meglepetéseket okozott az elvtársaknak.

 

                                                                          +

 

/ A rendszerváltás nagy csalija/

             1990-et a yehuk liberális példányai jól előkészítették. Már a nyolcvanas évek elején ún. szamizdattal puhították az értelmiség egy részét. Olyan bátor cikkek jeletek meg a Beszélőben, amilyeneket egy nemzeti érzelmű liberálistól elvár az ember.

             Hullatták könnyeiket a „dunaszaurusz”, a csehszlovákiai és erdélyi magyar kisebbség áldatlan sorsa miatt. De mindezekről a könnyekről kiderült, hogy csak krokodiltól vették. Mert pénzük már akkor is volt dögivel! Amikor eljött az igazság pillanata, és fölmerült a kérdés:

              „Megadjuk-e a kettős állampolgárságot a határon túli magyarságnak?” A válaszuk túlharsogott minden mellette szóló józan érvet:

              „Nem! És nem!”

            Mert akkor – így szólt az ellenvetés - 23 millió román árasztja el az országot. A szavazást a médiájuk döntően befolyásolta. Kovács László, mert ő volt a nagy ász bemondója, még európai jutalomban is részesült; tisztségviselő lett az EU parlamentjében. És hogy örvendeztek ennek a gyalázatos „eredménynek”! Mint yehu a farkincájának! Csak tudnám a Kovács valódi nevét. Nem lennék tőle boldogabb, csak jobban meg tudnám érteni.

            Azóta egyetlen sóhajtásukat sem hiszi el a magyar ember, ezért bujkálnak új köntösökbe, de most már eltakarhatatlan a lóláb. Sőt, más sem maradt belőlük, nehogy megsértsem a nyihahákat, csak két elnyűtt pata. Még megpatkolni sem érdemes. Legfeljebb, csak emlékezni.

                                                                      

                                                                          +

 

                             

/Magyar Kommunista Párt/

                  A különböző pártok 1945 tavaszára-nyarára az egész országban kiépítették szervezeteiket. A Magyar Kommunista Párt fejlődése mutatja, hogy míg februárban 30 ezer, májusban 150 ezer, októberben már 500 ezer tagja volt, mert minden szűrés nélkül nyilasokat is befogadtak.

                  /Kecelen például Nagy Sándort, akit szegény családból való gyerek létére, a papok kántortanítóvá neveltették, 1944 októberében még nyilas karszalaggal szaladgált, elsők között lépett be a kommunisták közé. És azok tárt karokkal be is fogadták. Évtizedekig iskolaigazgató lett, mert, és erre jól emlékszik a falu, az iskolák államosításakor ő dobálta ki a kereszteket az osztályok ablakán. Ilyen típusú emberektől izmosodott a PÁRT./

Élükön természetesen a moszkvaiak álltak:

                   Rákosi Mátyás, a párt főtitkára, aki korábban 16 évet ült a Csillagban az 1919-ben elkövetett bűnei miatt. Gerő Ernővel vetélkedve pusztították a magyar nép legjobbjait. Ők ketten voltak a terror „bástyái”.

                   Gerő Ernő a szovjet NKVD tisztje volt, aki a spanyol polgárháború idején szervezett mészárlást az ottani szociáldemokraták soraiban, ezzel kiérdemelte a ”barcelóniai hóhér” címet. Két évtized múlva a „budapesti hóhér” címmel is büszkélkedhetett, amikor a parlament előtti fegyvertelen tömeg lemészárlására kiadta a parancsot 1956. október 25-én az ÁVH-nak.

                   Farkas Mihály, aki nyomdász volt, és korábban a cseheket boldogította, de igazi internacionalistaként a magyar hadsereg irányítását is elvállalta. Fiával, Farkas Vladimírral együtt, aki koncepciós perek brutális verőlegénye volt.

                   Révai József, a szocialista kultúra politikusa, aki azért volt felelős, hogy a magyar néppel elhitesse újságok, folyóiratok, filmek segítségével: A hazánkban épülő szocializmus a létező világok legjobbika!

                   Nagy Imre, aki parasztcsaládból származott, és Moszkvában lakatossegédből mezőgazdasági szakemberré képezte magát. Ott csak az „elvtársak” közé tévedhetett, mint igen közepes képességű káder, aki 1945-ben még földet osztott Magyarországon. Majd belügyminiszter a koalíciós időkben, ezért részese lehet a provokációknak, amelyeket a kommunisták elkövettek: P.Kiss Szaléz ügye, a kunmadarasi és miskolci pogrom. 1950-től 52-ig a begyűjtési miniszter. Amikor moszkvai ukázra, 1953-ban, elvállalta miniszterelnökséget, a maga jámbor módján igyekezett a törvénytelenségeket orvosolni. Ezért népszerűvé vált.

                   A forradalom idején is elvállalta a miniszterelnöki posztot, holott az események menetét tőle teljesen független erők irányították: az ÁVH, a forradalmárok, az oroszok és a nyugati nagyhatalmak. Végig gyenge bábu volt a politikai sakkjátszmákban. Ő volt a „paraszt”, aki ritkán oszt és szoroz. Kár, hogy a „semmiért” is őt tették meg bűnbaknak, és Kádár János, aki szintén csak „paraszt” volt és a „puszipajtása”, kivégeztette.

                   A legnagyobb gazemberek: Rákosi, Gerő, Farkas, Révai, Péter Gábor, Piros László és a többiek, mind ágyban és párnák közt hunyták le szemüket.

                   Aztán a kezdetektől ott voltak a magyar kommunisták: Kádár János, belügyminiszterként sok ártatlan ember gyilkosa. Hazaáruló, aki, mert semmihez sem értett, minden tisztséget elfogadott, és minden aljassághoz a nevét adta./Elvtársai csak „szarjancsi”-ként emlegették./ Talán a leggyávább férfi volt mind között. Mert a hazai csoport, rajta kívül, nem akárkikből állt:

                   Apró Antal, Horváth Márton, Kállai Gyula és Rajk/Reicher/ László. Ez utóbbit utolérte az isteni igazságszolgáltatás, mert a saját elvtársai kínozták és juttatták akasztófára. De hát őt lehetett, mert, állítólag, csak magyar volt.

 

                                                                               +

 

/Ember- vagy állat-közelből/

                 „Ezután már naponta láttam Rákosit, a párt „koponyáját” és helyettesét az aszkétikus külsejű és éhenkórász kinézésű Gerőt, aki a Kommunista Internacionálé komisszárja volt a spanyol polgárháborúban, most pedig a szovjet szervek első számú megbízottja Budapesten. Az ő irodáik foglalták el a régi Akadémia utcai épület elnöki szárnyát.

                  Nem messze volt tőlük a központi vezetőség másik két hangadójának az irodája. Ezek egyike a szadista, kövérkés és dadogó Farkas Mihály volt, az ország fegyveres erőinek főparancsnoka.

                  No, ez a Farkas Mihály sem volt akárki!

1904-ben született Kassán. Nyomdászmesterséget tanult, és 1921-ben belépett a Csehszlovák Kommunista Pártba. 1925-ben nyolc havi börtönre ítélték, de nem kellett letöltenie. 1929-től a Kommunista Ifjúsági Internacionálé egyik titkára. Még nem tört ki a második világháború, amikor a magyar párt, Rákosi ajánlására, átigazolta.

                 A háború után a belügyminisztérium megszervezésén dolgozott. Ugyanezt a posztot töltötte be Berija a Szovjetunióban, akivel külön titkos kapcsolatot tartott fenn annak kivégzéséig, tehát 1953-ig. Ennek felhasználásával szédületes karriert futott be: Politikai Bizottsági tag, a Belügyminisztérium, a Honvédelmi Minisztérium, az ÁVH pártirányítója lett. Élet és halál ura, egy szadista hóhér. A Politikai Bizottság tagjait kötelezte katonai kiképzésre, és végén kinevezte őket ezredesnek, alezredesnek. Időnként, egyenruhás szolgálataik idején, csak feszes vigyázzállásban jelentkezhettek Farkasnál. Vladimir, a fia, sem igen esett messze a fájától. Igazi szadista verőlegény lett belőle!

 A másik pedig az előkelő, megnyerő modorú Révai József, a párt főideológusa, aki tudós szemüveg mögé rejtette szép kék szemeit.

                  A Központi vezetőség székházának másik szárnya egy mellékutcára nyílt. Itt helyezték el a kisebb jelentőségű osztályokat. Itt dolgozott Nagy Imre is a szocialista mezőgazdaság megteremtésén.”

                                                                                       Kopácsi Sándor és Vas Zoltán

 

                                                                          +

 

                   Az a korszak, az a 45 év, amelyet Rákosi Mátyás és Kádár János neve fémjelzett, a magyarság számára a legsötétebb, nemzetellenes időket jelentette.

                    Kádárék pártja, az MDP helyére lépett MSZMP, 1962-ben az alábbi „reakciós” megállapításokat tette:

                    „A Rákosi-klikk tagjai már a felszabadulás előtt elhatározták, hogy a párt vezetését kisajátítják. A proletárdiktatúra győzelme után személyi hatalmuk kiépítése volt a céljuk, majd ahhoz elvtelenül, görcsösen ragaszkodtak; a politikai kalandorság útjára léptek, elszakadtak a párttagságtól, a néptömegektől. A klikk mindezzel meg bontotta a párt sorait, szétrombolta a párt tömegkapcsolatát, aláásta a proletárdiktatúra alapjait, kedvező talajt teremtett a nemzetközi imperializmus, a népi demokratikus rendszer belső ellenségei és revizionista támogatóik ellenforradalmi tevékenysége számára.” Ők mondták – magukról!

 

                                                                        +

                                                     

 

                   /Az első választás/

                   Az ország jövőjét hosszú távon meghatározó párt vezetőit már bemutattuk. Lapjuk a Szabad Nép volt, amely Révai József és Horváth Márton alatt egészen 1956-ig, a kommunista hazugságok szócsöve volt. Akkor váltotta föl a hazugságok finomításával a Népszabadság.

                   A Szociáldemokrata Párt, amely a városi munkásságra támaszkodott. Voltak tisztességes politikusok is, mint Pever Károly, Kéthly Anna, Bán Antal, Szeder Ferenc, és három beépített kommunista: Marosán György, Szakasits Árpád és Rónai Sándor. Lapjuk a Népszava.

                   A Nemzeti Parasztpárt mindenekelőtt a szegény – és kisparasztság védelmére vállalkozott. A párt vezetői: Veres Péter, Kovács Imre, Darvas József, Erdei Ferenc, Illyés gyula, Farkas Ferenc, jobbára a népből származó értelmiség. Ezek közül Darvas József és Erdei Ferenc a kommunisták emberei.

                   A Független Kisgazdapárt, az egyetlen tömegpárt. Vezérkara három csoportba sorolható: 1. baloldal: Barcs Sándor, Gulácsy György, Mihályfi Ernő, Ortutay Gyula a beépített kommunisták. 2. középen: Tildy Zoltán, Nagy Ferenc, Kovács Béla, Varga Béla, akiket, Tildy Zoltán kivételével, emigrációba kényszerítettek vagy a Szovjetunióba hurcoltak. 3. jobb oldal: Auer Pál, Pfeiffer Zoltán, Sulyok Dezső, akiknek szintén meghurcolás és emigráció lesz az osztályrésze.

                   Végül a Kereszténydemokrata Néppárt, az egyház támogatásával és Barankovics István vezetésével. A vezetőjének sorsa: az emigráció.

Az elfogadott választójogi törvény nemzetközi összehasonlításban is demokratikus volt: Minden húsz év feletti állampolgár, leszámítva a hadifoglyokat, 16 választókerület és minden 12 ezer szavazat után 1 mandátum.

                   Az első fordulóban a budapesti törvényhatósági választásokon a Kisgazdapárt abszolút többséggel nyert: 50, 54%. A közös listán induló Magyar Kommunista Párt és a Szociáldemokrata Párt csak 42, 76%-ot szerzett. A kommunisták következtetése: Az országos választáson a KMP-nek önállóan kell indulnia!

                   A döntő összecsapás 1945. november 4-én zajlott a választók 92, 4%-ának részvételével.

                  1. FKGP: 57 %/ Abszolút többség./ 245 képviselő!

                  2. SZDP: 17%, 69 mandátum!

                  3. MKP: 17%, 70 mandátum!

                  4. NPP: 6, 9% 23 mandátum!

                   Bár a Kisgazdapárt abszolút többséget szerzett, de a Szövetségi Ellenőrző Bizottság, tehát Vorosilov nyomására megszabták, hogy 7 kisgazdapárti, 3 kommunista, 3 szociáldemokrata és 1 Nemzeti Parasztpárti tagja lehet a kormánynak. A kommunisták megkapták közlekedésügyet, a belügyet és egy államminiszteri posztot kapott.

                    A Szövetséges Ellenőrző Bizottság révén a gazdaság, a belügy és a közigazgatás kezdetektől fogva a Magyar Kommunista Párt kezébe került. Ettől kezdve úgy tekinthetünk minden továbbii választásra, mint egy antidemokratikusan megszervezett felesleges közjátékra, az egyre erősödő diktatúra árnyékában.

 

                                                                          +

 

                   / Rendszerváltás?/

                  Végtelenül szomorú, de az 1990-ben megtartott parlamenti választásokra emlékeztetett, amelyet az MDF megnyert. Csak most nem Nemzetközi Ellenőrző Bizottság akarta koalícióra kényszeríteni a két nagy pártot, a győztes MDF-et és az SZDSZ-t, hanem Tom Lantos és baráti köre.         Végül Antall József, a nagykoalícióba nem, de az ország kormányozhatósága érdekében belement egy paktumba. Még egy taxisblokádot is sikerült, betegen, leszerelnie.

                  Amennyi hazugság és rágalom a rendszerváltásnak elhíresült első évek alatt a tévékből, rádiókból a magyar népre zúdult, azt az Isten soha ne bocsássa meg nekik!

                   Az ország irányítása azonban ténylegesen a sajtó, a TV és a rádió kezében maradt. A médiaviszonyok tisztességes megváltoztatását az önjelölt Göncz Árpád révén a liberálisok és a volt kommunisták mindmáig megakadályozták. Ugyanakkor embereiket beépítették minden pártba. Debreczeni József, Dávid Iboly, stb./MDF/, Torgyán József, stb/FKGP/ és így tovább. Újból megjelent a zsidózás, a fasizmus vádja.

                   Hazánk a rendszerváltásból nemcsak hogy nem profitált, de az élmezőnyhöz tartozó Magyarországot, bosszúból az utolsó helyre süllyesztették. Ijesztő ez a párhuzam, de így igaz. Bosszú! Bosszú! Bosszú! Mert ez a nép megint nem akarta őket hatalomra juttatni! Csak most nem az aggastyán kommunista gyilkosok, hanem a maguk zsíros koncát féltő gyerekeik és az unokáik intézték el az országot – liberális jelmezben. Az egykori ún. demokratikus ellenzék!

                   2010 tájékáról visszatekintve mennyivel világosabb, hogy mi miért történt Magyarországon és Magyarországgal az egész huszadik századon végig!

 

                                                                                 +

 

                   /A magyarországi németek/

                   Amikor a nagyhatalmak a potsdami konferencián/1945. július 17. –augusztus 2./ elfogadták a kollektív bűnösség elvét, megbélyegezték még a német csecsemőket is.

A hazai németekkel szemben is megkezdődtek az intézkedések. Első lépcsőben, 1944 végétől, negyvenezer németet deportáltak a Szovjetunió munkatáboraiba. Örök szégyene a Nemzeti Parasztpártnak, Veres Péternek és Illyés Gyulának, hogy ebben is egy követ fújtak a kommunistákkal. Magyar népi értelmiség! Hol volt itt a következetesség? A csehek és a szlovákok ugyanazt mondták a magyarokra. A Hitler nélküli németség, a szörnyű vérveszteség után, már nem volt veszélyes a magyarság jövőjére, de annál inkább a szlovákok és a csehek.

                    És megint előkerültek az újszülöttek!

                   „Büntesd meg az apját, ha vétkezett, de a csecsemőkre ne süss szégyenbélyeget!”

                   Hogy is mondta a bölcs Fielding?

                  „Nem, nem, Jones úr! Az a kifejezés, hogy becstelen születés, képtelenség. Ahogy az én drága uram szokta volt mondani: legfeljebb ha a szülőkre lehet érteni a becstelenséget. Hogy is lehetne igazában becstelen egy gyermek, hiszen teljesen ártatlan abban, hogy megszületett.”

                   Csak azért, mert valaki magyarnak született, még nem kaphat szégyenbélyeget!

                   A zsidók se sárga csillagot! Itt kezdődik a fasizmus, és nemcsak Németországban!

Magyarországról 450 ezer németajkút kellett volna kitelepíteni a SZEB-jegyzék szerint. Körülbelül a felét ki is telepítették. Csak az volt a baj, hogy olyanok is transzportba kerültük, akiknek hazájuk lett ez a föld.

                    Ha egy nincstelen sváb belépett a Magyar Kommunista Pártba, kitúrhatta házából a módosabbat, és minden vagyonától megfoszthatta. Családok kallódtak a rokonoknál és az ismerősöknél.

                   A rendfenntartó erők, nevezzük rendőrségnek, nem szégyelltek házkutatás címén a svábokat zaklatni, kirabolni.

                   Volt a németajkúak között, aki már a nevét is magyarosította. Wiednerből Völgyi lett, amikor vitézzé avatták. Aki ekkor engedélyt kapott kocsmanyitásra Kalocsán. A tanulni szándékozó unoka, akinek a családját szintén kilakoltatták, Wiedner Bernát, be is költözhetett hozzá és elvégezhette a Kalocsai Tanítóképzőt, amelyik egyúttal kántorokat kibocsátott a falai közül. Ő lesz a másik családi szál a jövőhöz.

                   Csak a szomszéd Császártöltésről 400 embert vittek ki a Szovjetunióba ötéves kényszermunkára. Tizenhat-hatvan éves férfiakat. Talán ma már senki sem él közülük, de fönn maradt a daluk, ami megőrizte a kiszolgáltatottságukat:

                                        Ahol nem lesz velem senki, ott halok meg én.

                                        Ahol majd nem sirat meg senki, senki, aki él.

                                        Tavasz nem fakaszt rám zöldet,

                                        Elhordja rólam a földet messze majd a szél.

                                        Ahol nem lesz velem senki, ott halok meg én.

 

                                                                                   

                                                                          +

                                                                       

 

              Nem szabad elfeledkeznünk arról, hogy a kialakult világrend hogyan alakult, módosult a világháború után. Ez meghatározta hazánk belső viszonyait is.

1945. április 25. és június 26. között ötven ország képviselői elfogadták az ENSZ alapokmányát, amellyel létrehoztak egy a Népszövetséghez hasonló „sóhivatalt”.

                   Azaz olyan nemzetközi szervezetet, amely hivatva volt megvédeni a nemzetek függetlenségét mindenféle külső vagy belső felforgató tevékenységgel szemben. Ami ugye nagyon szép, csak legyen, aki a szép alapelveket betartassa. Az ENSZ, saját hadserege nem lévén, bár határozatokat és elmarasztalásokat gyártott zsákszámra, de azokat csak valamelyik nagyhatalom segítségével tudta végrehajtatni, ha annak a bizonyos nagyhatalomnak is érdekében állt. Már Arany János megfogalmazta a lényeget:

 

                                                                       Civilizáció

 

                                                                 Ezelőtt a háborúban

                                                                 Nem követtek semmi elvet,

                                                                 Az erősebb a gyengétől

                                                                 Amit elvehetett, elvett.

 

                                                                 Most nem úgy van. A világot

                                                                 Értekezlet igazgatja:

                                                                 S az erősebb, ha mi csínyt tesz

                                                                 Összeül és – helybehagyja.

 

                   Némi korszerűsített kiegészítéssel: Elítéli, de az ügy végére ezzel pontot tesz. Gondoljunk a magyarországi szovjet beavatkozás elítélésére, vagy Izrael cselekedeteinek a megbélyegzésére! Hogy azon az országon már mennyi stempli van!

                   Az első politikai összecsapás a volt szövetségesek között Irán ügyében zajlott le. A Szovjetunió, Európához hasonlóan, nem volt hajlandó kivonni a megszálló csapatait. Ekkor bizonyosodott be először, hogy a nyugati érdekek védelmét az USA vállalja magára. Az iráni válság 1946 márciusában lezárult, mert a Szovjetunió az egységes nyugati fellépésre meghátrált, kivonta csapatait. Erről csak 1956 októbere és novembere jut eszembe, amikor ezek a nyugatiak a magyar szabadságharc támogatására semminemű fellépésre nem voltak hajlandók. Az amerikai elnök is csak annyit üzent, hogy „nem érdekelt” az ügyben. /Pedig az általuk pénzelt Szabad Európa Rádió igencsak szította a tüzet!/

                      Amikor beköszöntött az 1946-os év, az amerikai vezetés tisztában volt azzal, a Szovjetuniót érintő reményeket fel kell adni, és hogy  fenyegetéssel szembenéző kemény politikát kell követnie. A későbbi Truman elnök már a szovjet - német háború kirobbanásakor azt mondta:”Ha úgy látjuk, hogy Németország nyer, az oroszokat kell támogatni, ha Oroszország kerekedne felül, a németeket, hogy ily módon gyilkolják egymást, amennyire lehetséges. Azt azonban semmi körülmények között sem kívánom, hogy Hitler győzzön.”

                      Milyen aljas politikusi nyilatkozat, tele ellentmondással és cinizmussal. Csak elfeledte ez a jenki, hogy itt embermilliók életéről és haláláról van szó. És ő lesz 1945-ben az amerikai elnök, akinek a hozzájárulásával ledobják a két japán városra az atombombákat.

                      Maga Sztálin 1946. február 9-én összefoglalta a háború tapasztalatait és a jövő kilátásait. A joviális Sztálint újra megmutatta az igazi arcát. A kommunista rendszer, amely immár világrendszer, könyörtelen diktátoraként jelent meg. Beszéde szerint a háborús győzelem a szovjetrendszer felsőbbrendűségének volt köszönhető. Nyíltan nem mondta ki, de ez mégis úgy hangzott, mintha pusztán véletlen játéka, folytán lett volna az USA és Anglia szövetséges, Németország pedig ellenség, és talán alakulhatott volna fordítva is. Ami pedig a jövőt illeti, Sztálin nem hagyott kétséget, hogy a Szovjetunónak erősnek kell maradni, és hódításait meg kell őrizni.

                      Az amerikai vezetés felkérte a Moszkvában tartózkodó ügyvivőjét, hogy mutassa be a Szovjetunió belső helyzetét. Ekkor készült a világ leghosszabb politikai távirata, amelyet George Kennan fogalmazott meg. Az amerikaiaknak is érthető formában bemutatta illúziók nélkül, a Szovjetuniót, amelynek vezetői az állandó gyanakvás és félelem légkörében élnek:

                      „A marxista-leninista dogmában ezek a vezetők igazolást találtak a külvilággal szembeni félelmeikre, a diktatúrára, amely nélkül nem tudnak kormányozni, a kegyetlenségekre, amelyeket nem mernek elkerülni, és az áldozatokra, amelyek kikényszerítését kötelességüknek tekintik. Biztonságuk megteremtésének csak egyetlen útját ismerik: a türelmes, de könyörtelen harcot, amely riválisaik teljes megsemmisítésére irányul.”

                      Ez a „felfújt” távirat, amelynek tartalmát már korábban is igen jól ismerték az amerikai politikusok. Ezt bizonyítja Truman 1941-es beszéde is. Legfeljebb az amerikai örökkön-örökké alulműveltségben tartott amerikai állampolgároknak volt csak újdonság.

A lényeget viszont nem tartalmazta ez a távirat, hogy a Szovjetunió vezetői és az USA pénzügyi körei között, amelyek pedig „elnökcsinálók”, igen szoros a faji összetartás.

                     Ha tisztességesek lettek volna az ilyen távirat-fogalmazók, akkor a következőt írják:

A Szovjetunió a háborúban elszenvedett hatalmas emberveszteségei és gazdasági kimerülése miatt olyan mértékben legyengült, hogy egy egységes nyugati föllépéssel az egész sztálini rendszert napok alatt fel lehetne számolni. Hozzá tehették volna, már csak a propaganda, a nyugati és a keleti egyaránt, tartja állva, hogy magától össze ne dőljön.

                     De mi lett volna akkor a Molotovokkal, a Berijákkal, stb.? Ezért kellett megvárnunk Gorbacsov idejét, az 1980-as éveket, amikor az érintettek gyors tempóban igyekeztek elhagyni a volt Szovjetunió területét.

                     Miután önmagamtól kiötöltem, mint zseniális katonai stratéga, mit olvasok Kéthly Anna megfogalmazásában, amelyet az emigrációban fogalmazott, és egész életének legnagyobb bosszúságát jelentette:”Sok minden bosszantott. Legjobban a nyugat hiszékenysége. „A Szovjetunió – írja – a saját céljaihoz ragaszkodik makacsul és kitartóan. A nyugati politikusok úgy viselkednek, mint az elkényeztetett gyerek szülei. Végül meghajolnak a nyafogó csemete hisztériázása előtt. A második világháború végén felépített európai kártyavárhoz senki sem mer hozzányúlni, mert attól reszketnek, ha egyetlen kártyát kihúznak, az egész alkotmány összerogy.”

                     A következtetéseket is levonta, de jó politikusként nem merte a valódi okot nevén nevezni. Csak a következményeit nem tudjuk kiheverni! Lehet, hogy ebbe fogunk beledögleni.

                     Mindenesetre a „hosszú távirat”, amely 8 ezer szóból állt hideg zuhanyként hatott az amerikai népre és az átlag jenkinél is ostobább politikusokra. Kötelező olvasmány lett az amerikai politikai elit körében. Miért nem olvasták már el korábban Lenin és Sztálin műveit?

                     A távirat lényeges következtetése pedig az volt, hogy az USA-nak fel kell vállalnia a nyugati világban a katonai vezető szerepet. Azaz: kezdődjék a fegyverkezési verseny, ami magas profitot hoz a fegyvereket gyártó finánctőkének!

 

                                                                          +

 

                    Ezt követi Churchill fultoni beszéde, amely hasonló helyzetértékelést tartalmazott.

Egyúttal a nyugati országok összefogását sürgette, amely Irán estében már eredményt is hozott. 1946. március 5-én a következőket mondta:

                   „A Balti-tenger melletti Stettintől az Adriai-tenger melletti Triesztig egy vasfüggöny húzódik keresztül a kontinensen. E vonal mögött a Közép- és Kelet –Európa országok államainak minden fővárosa. E hatalmas birodalom és oligarchia ambíciói messze túlszárnyalják a cári idők álmait. A szovjetek országuk jelenlegi állapotában és a fennmaradt nagy nemzetek jelenlegi csoportosulása mellett nem háborút akarnak, csak annak gyümölcseit.”

                   Némi kommentár: Az angol/volt/ miniszterelnök nagymértékben hozzájárult az állapot kialakulásához. Gondoljunk a moszkvai alkura! Ugyan miféle gyümölcsöket szakíthatott le az Szovjetunió ezekben a végigtarolt országokban? A Szovjetunió, amikor újabb háborút emlegetett, mindig csak „blöffölt”, hogy az a bizonyos „oligarchia” minél tovább kínozhassa az orosz, tatár, kazah, üzbég, stb népet, amelyeket mélységesen lenézett.

                  /Milyen sokáig kereshette a megfelelő kifejezést az a vén salabakter, mire rátalált a semleges kifejezésre, az oligarchiára./ A későbbi konfliktus-helyzetekben melyik ország volt az, amelyik mindig visszakozott: a Szovjetunió. Nyugat-Berlin ellátása, a fal megépítése, a kubai válság megoldása, még a magyar nép szabadságharcának a leverése is milyen fejfájást okozott Hruscsovnak, stb. Ezek mind –mind a Szovjetunió gyengeségének jelei voltak.

                  Magyarország estében pedig a nyugatiak be nem avatkozása Moszkva és vezetőinek tett „jószolgálat” volt.

 

                                                                           +

 

/ Hírek a hadifoglyokról/

A család egyik tagjáról, Farkasfalvi József nagybátyámról, anyám aranyszívű testvéréről, már több mint egy éve nem tudtunk semmit.

1945 végén az áldott emlékű Tóth Pista bácsi kézbesítette az első levelezőlapot apámtól. Anyám minden hónapban levelet küldött neki, és mindkettőben még a közös fényképünket is elküldte. A második levelet megkapta. Ezért elmondhatom, hogy láttam Magna Hungáriát és ő is látott engem.

Anyám szorgalmasan vezette a szatócsboltot, és áruhiány ugyan csökkentette bevételt, de azért érdemes volt működtetni. Nem is kellett társaságba járnia, mindenről értesült a pult mögött. Beállított egy fiatalasszony, akinek férje nemrég szabadult a hadifogságból. Mennyi mondanivalója volt, és anyámnál jobb hallgatóra nem is találhatott:

„Tudod Esztikém, az én huszonkét éves vőlegényem 1943-ban alig került ki a frontra, egy hét múlva már a ruszkik foglya volt. A lábbelit elvették tőlük, rongyokkal kötözték be a lábukat, hogy meg ne fagyjon. Menten kísérték őket, egy ideig vasúton, aztán meg gyalog egy urali bányába, ahol nagyon olcsó volt az élet. Csalánleves, benne pár szem búza az ebéd. Ha néha kaptak két deka szalonnát, még egy hét múlva is fölhánytorgatták nekik:

„A jó kosztot persze megenni, de nem dolgozni!”

Pedig igyekeztek volna, szegények, de nem volt elég erejük a munkához. Többen is voltak együtt falubeliek, egyik-másik még osztálytársa is volt, akikkel minden veszélyre figyelmeztették egymást:

„Ne igyatok vizet, mert fertőzött! Elvisz benneteket a hasmenés! Rigmussal figyelmeztették egymást nap, mint nap:

„Aki az orosz vizet issza, az már többé nem tér vissza!”

Csak forralt vizet szabad inni! Szomorú rigmus volt ez, ugye, Esztikém? De ha csak egy ember életét megmentették vele, érdemes volt mondogatni szegényeknek. Mert a hasmenéstől néhány nap múlva meghalt a legyengült fogoly. Ha valaki nagyon szomjas volt, tudta, hogy halálra van szánva. Minden lépés megtételéhez erős akarat kellett. Már a reggeli felkeléskor látszott, hogy ki tudja, vagy akarja tovább csinálni. Aki feladta, elveszett.

A kegyetlenül hideg télben a halottakat nem tudták eltemetni, mert a föl olyan mélyen átfagyott. A jéggé meredt hullákat, a lágeren kívül, egy nagy, fából készült raktárban hányták egymásra. Teljesen meztelenül, mert minden rongynak értéke volt, és egy kapcának való rongydarabért tízen is tépték egymást. Az orosz őrök a meleg bundájukban meg csak röhögtek rajtuk!

Ott igen későn tavaszodik. Április végén, május elején, amikor kiengedett a föld fagya, sírt is csak akkor tudtak a halottaknak ásni. Hatalmas gödröket markolókkal, és abba dobálták a halottakat, aztán gépekkel rájuk borították a homokot. Megvolt a temetés! Se kereszt, se áldás, se búcsúztató!

Az uram, mert most már összeházasodtunk, nekem később elmondta: Bizony azoknak már nemük sem volt! Milyen ország lehet ez, Esztikém?” – és elsírta magát, de anyám is vele könnyezett. Ezektől a értesülésektől nemigen lett jobb kedvű. Ez a fiatalasszony azt mondta, hogy onnan még írni sem volt szabad, de az ura túlélte.

1946 márciusában mégiscsak hírt hozott róla posta! Apám csak egy levelezőlapot küldött, de az azt jelentette, hogy életben van, bár ő is egy urali táborba került. De olyan táborba, ahonnan az én apám legalább írhatott. Hátha jobbra fordul az ő sorsa is rövidesen.

Apánkról már tudtunk valami bizonyosat. De 1946 egyik áprilisi napján megjelent nálunk a nagyanyám, és sírva panaszolta, hogy levél érkezett a Kiskunfélegyházi jegyzőtől Józsiról. Ebben kérték, hogy a személyazonosság megállapítása végett, a szülők személyesen menjenek el a holttestet megnézni. A nagyapám és nagyanyám útra keltek. Estére haza is értek, és elbeszélték Józsi nagybátyám igen elgondolkodtató, halál utáni hányattatásának a történetét.

A nagyanyám, annak idején félelmében, visszaküldte az egységéhez, de a halálba küldte. Mert a kiskunfélegyházi határban életét vesztette. Az egyik tanyasi gazda rátalált a holttestére, és nem szólt a hatóságoknak, hanem a saját szántóföldjén a szomszédjával közösen eltemették.

Soha nem jutunk a nyomára, ha két szomszéd össze nem veszik valami mezsgyehatár-ügyben. A sértett szomszéd följelentette a volt barátját, hogy egy halott magyar katonát elkapart a földjén, és már második éve szánt és vet fölötte.

No, a helyi hatóság ennek utána járt. Előkerültek a Józsi nagybátyám bizonyos ruhadarabjai, értéktárgyai, a katonai azonosítója és mindenekelőtt a holtteste. Azonnal halottszemlére hívták a szülőket, hogy nézzék meg az áldozat maradványait.

Ő volt az. A műfogairól azonosították. A holttestét természetesen haza hozatták, és második világháború keceli harcaiban elesett somogyi „rossebesek” mellé, a közös sírba temették. Ott van az áldozatok hosszú-hosszú névsorában Farkasfalvi József honvéd neve is. Előbb halt meg, mint a vele közös sírban nyugvó katonatársai.

A fiatal felesége majdnem beleőrült, és többé nem mert férjhez, és egész életében gyászruhában, feketében járt. Engem úgy szeretett egész életében, mintha a fia lennék.

 

                                                                      

                                                                          +

 

/Páter Kiss Szaléz „összeesküvése”/

Nem tudjuk pontosan, hogy mikor és mi módon – golyóval vagy kötéllel, netán agyonveréssel -, de tény, hogy 1946. október 20-án Sopronkőhidán kivégezték a gyöngyösi Páter Kiss Szaléz László kapisztránus rendi szerzetest.

A KALOT mintájára létrehozta a Keresztény Demokratikus Ifjúsági Munkaközösséget. /KEDIM/ A népszerű, kitűnő szónokot többször följelentették. A KEDIM tagjai közül néhányan/bosszút állva az anyjukon, húgukon vagy apjukon esett gyalázaton/ 2 szovjet katonát halálosan, hármat súlyosan megsebesítettek. Fegyveresen megtámadták a nagyrédei és a gyöngyössolymosi rendőrbiztosságot.

Kiss Szaléz László nem sértette meg a gyónási titkot, nem jelentette fel a fiatalokat. 1946 áprilisában a polgári rendőrség a KEDIM tagságának nagy részével együtt letartóztatta. Mivel Páter Kiss Szaléz ismeretségi köre széles volt, a polgári rendőrség olyan „összeesküvést” tudott produkálni, amelynek szálai a kisgazdapárti képviselőkhöz, a hatvani ferences rendházba és más helyekre is elvezettek.

Négy főbűnösöket, Kinzmann Ottót és három társát kivégezték. Tízet a GULAG-ra hurcoltak. A szovjet fogságból hazatért /1953-55 között/ KEDIM-tagok elmondották, hogy a börtönben egy kályhacsővel véres húsdarabbá vert Páter Kiss Szaléz László meggyóntatta és föloldozta a háborgó lelkiismeretű fiatalokat, hiszen a kínzások hatására terhelően vallottak ellene. A Szovjet Katonai Törvényszék 1946 szeptemberében illegális fegyveres szervezkedés irányítása, szovjet katonák meggyilkolására való fölbujtás vádjával őt halálra ítélték és kivégezték.

 

                                                                            +

 

Arról is gondoskodtak a kommunista vezérkar tagjai, akik mind szovjet állampolgárok voltak, hogy „bűnös nemzet” fogalmát ne csak a magyar nép tudatába verjék bele, de a világ közvéleménye előtt is igazolják, Nem sokkal a párizsi békekonferencia előtt két „pogromot” is kiprovokáltak. Az egyiket Kunmadarason, a másikat Miskolcon.

/A kunmadarasi pogrom/

A Kunmadarason történteket a közbiztonság romlásával magyarázta, holott minden rendteremtő szervezet a kommunisták kezében volt, amely ezeket megakadályozhatta volna. De nem állt érdekében!

A falu népe nem engedte, hogy népbíróság elé állítsák az egyik tanítót, Takács Gergelyt. Egy szellemileg fogyatékos nő/A bíróság majd felmenti!/ a község piacán arról beszélt, hogy napokkal ezelőtt eltűnt egy kisfiú. Felvetődött a vérvád lehetősége. Megtámadták a falubeli zsidókat. A tetteseket letartóztatták, és a Szolnokon rendezett tárgyaláson, gyilkosság címén, a felbujtó és hét tettes került a bíróság elé. Majd, hogy még nagyobb füstje legyen az ügynek, a Budapesti Ítélőtáblához utalták, ahol három halálos ítélet született. Két vádlottat életfogytiglani fegyházra és 52 társukat 5-15 évnyi szabadságvesztésre ítélték.

Dr. Nagy Károly, a bíró, veretes szövegéből idézek:”A Budapesti Ítélőtábla területén ez az első ötös tanácsi ítélet. Benne a demokrácia ökle sújt le mindazokra, aki tébolyult eszméktől űzve, gaz lélekkel támadtak a fizikai és szellemi dolgozók boldogulását célzó és biztosító népi köztársasági rend ellen Így kell eljárni mindaddig, amíg ebben az országban a fasiszta szellemű, országrontó, hitvány emberek ki nem pusztulnak.” visszaköszön a Magyar Kommunista Párt már ismert stílusa: lesújt, tébolyult eszme, gaz lélek, fasiszta szellemű, országrontó, hitvány, pusztulnak.

A még működő koalíció jobb oldalának köszönhetően végül nem született halálos ítélet a harmadik fokon, csak egy húszéves büntetés és néhány 3-4 éves. /Dr. Pfeffer Zoltán kisgazdapárti politikus a parlamentben világosan elmondta, hogy az eseményeket meg lehetett volna előzni, ha a rendőrség akarta volna./ Minél rosszabb, annál jobb! Ez volt a kozmopolita vezérkar véleménye itthon, és a „sötétség városának” tárgyalóasztalánál a magyarokat mindenáron büntetni akaró keleti és nyugati barátaiknak, Párizsban!

/A miskolci pogrom/

1946. július végén, augusztus elején, /Ilyen sokáig tartott?/ a miskolci munkások megtámadták a feketézés gyanúja miatt internált Rejtő Sándort és Jungreisz Ernőt. Akik közül Jungreiszt meglincselték, míg Rejtőt csak szovjet segítséggel sikerült kórházba szállítani. Pár órával később agyonverték Fogarassi Artúr rendőr századost, a politikai rendőrség/ÁVO/ helyi vezetőjének helyettesét is, a dolgozó társaik őrizetbe vétele és bántalmazása miatt.

A miskolci lincselést már nem a vérvád motiválta, hanem a feketézők elleni gyanakvás, amit az elmúlt negyed századból megmaradt „rögeszme” nyomban a zsidósághoz kapcsolt. Most már az ellenkező oldalról lobbant lángra az antiszemitizmus parazsa a hamu alól. Ebből pedig mind bel- mind külföldön igyekeztek tőkét kovácsolni a magyargyűlölők.

                    Rövid idő múlva Péter Gábor, Rajk László és Kádár János jött le, megfelelő ÁVÓ-s fedezettel, az eseményeket értékelő nagygyűlésre. A gyűlés igen viharos hangulatú volt, mert úgy hírlett, hogy egy forrófejű bányász megpofozta Kádárt.

Néhány naiv kérdés:

Hogyan férhettek hozzá a két internált személyhez, hiszen le voltak tartóztatva? Nem a megmentésük érdekében helyezték őket védő őrizetbe? Miért volt olyan erélytelen a rendőrség és az ÁVO helyi szervezete, hiszen az ügy hosszú ideig tartott? Pontosan mikor támadtak az ipari munkások? Nem gondolták, hogy a lincshangulat, amely Budapesten népünnepélyeket rendezett egy–egy kivégzés után, átragadt a miskolci melósokra is? Mi lehetett annak az oka, hogy a nyugtalanság Miskolcról átcsapott Diósgyőrbe majd Ózdra? Hány munkásáldozata volt a rendcsinálásnak? Zsidók között nem lehet törvénysértő?

Megint jöhetett az „antiszemita nép” vádja: 1920 - Trianonban, most pedig Párizsban - 1947-ben.

 

                                                                          +

 

/Dr. Major Ákos és Bárdossy Lászlóné párbeszéde/

A férjem kívánsága volt, hogyha már mindennek vége, még egyszer köszönjem meg magának azt az emberi magatartást, amivel a tárgyaláson velünk szemben tanúsított. Két dolgot kell megkérdeznem magától:

Honnan jött ez a kegyelmi gesztus, kötél helyett golyó?

A kegyelmezési jogot a Nemzeti Főtanács gyakorolja.

Végül mondja meg, kérem, maga miért nem volt lenn az udvaron, férjem kivégzésénél?

Honnan tudja?

Mert én végignéztem férjem halálát az egyik ablakból. Maga viszont, akiről kinn, Németországban tudtuk, hogy az ostrom alatt a lámpavasra aggatta elítéltjeit, ezt az elítéltet miért nem tisztelte meg jelenlétével?

Azért, mert nem óhajtottam részt venni az utolsó percig tartó komédiázásban.

Maga szerint a férjem komédiázott maguknak?/Közvetlenül a sortűz előtt azt kiáltotta: /Az Isten mentse meg Magyarországot ezektől!”/

Igen. Teleki politikájának folytatásával, négy év náci megszállás után, a győztesek oldalára kerültünk volna./ Egyetlen nálunk élő zsidó, lengyel nem maradt volna életben! Nem szólva a hazai antifasisztákról!/

Ki hiszi ezt az elmúlt évek tapasztatai után. Hiába lettünk a német agresszió áldozatai, a kellő időben történt kiugrás ellenében Románia megtartotta volna Erdélyt, Csehszlovákia pedig visszakapta volna a Felvidéket. A diplomáciában, amint a férjem mondta, nincsenek hosszú lejáratú ígéretek.

Tehetek-e érdekében valamit?

Igen. A minisztériumban megígérték, hogy kiadják férjem holttestét, és én temethetem el.

Megígértem. A tetemet még aznap megkapta. Szombathelyen temette el, aztán öngyilkosságot követett el.

/Dr. Major Ákos: Népbíráskodás, forradalmi törvényesség c. irománya alapján./

 

                                                                          

                                                                          +

                                                                        

 

1947. június 5-én Marshall, amerikai külügyminiszter javaslatot tett az európai államok megsegítésére. A konferenciára, amely ezt megtárgyalta, minden európai országnak elküldték a meghívót. Bár előre tudni lehetett, hogy a leginkább rászoruló Szovjetunió, ideológiai okokra hivatkozva, nem lesz jelen, és megtiltja az általa meghódított államoknak is.

1947 júliusában világosan látszott, hogy Európa két részre szakad. Megszületett a nyugati és a keleti tömb.

A keleti tömb és a nyugat-európai államok kommunista pártjainak fórumát létre hozták Tájékoztató Iroda, Kominform néven 1947-ben. Ennek első ülésén Zsdanov, a szovjet küldöttség vezetője két részre osztotta a világot: imperialista és demokratikus részre. A két tábor között kibékíthetetlen ellentétben áll egymással, és nem zárható ki a katonai konfliktus, sőt a háború sem.

Az természetes, hogy ebben a világméretű küzdelemben a Szovjetunióé a vezető szerep. A belső viták lezárására, az egyedül helyes út kijelölésére a szovjet-jugoszláv ellentét kiéleződése adott lehetőséget. Ennek előzménye, hogy Tito megszegte az eredeti ”menetrend” avagy forgatókönyv előírásait, és már 1945-ben kinyilvánította a proletárdiktatúrát./ Azaz nem játszották végig azt a politikai szélhámosságot, amelyet például Magyarországon is végrehajtottak!/ Sőt, Tito a Balkán-föderáció tervét is fölvetette, amellyel szétszakította volna

a szocialista tábort a Szovjetunió rovására.

Sztálin legfeljebb kettős koalíciókat tudott volna elképzelni: pl. lengyel-csehszlovák, magyar-román. A tájékoztató iroda 1948. június 28-i ülésén a jugoszlávok már nem vettek részt. A Kominform ekkor felszólította a jugoszláv kommunistákat a vezetés megdöntésére, Tito eltávolítására. Ezzel Jugoszláviát kiközösítették a szocialista táborból, és megkezdődött a „láncos kutyázás”. / Jutalmul kaptak a Marshall-segélyből!/

Tito Jugoszláviája kivált, de a bölcs csehek /Svejk népe!/ demokratikusan „beválasztottak” maguknak. A kommunisták megkapták a többséget, és egy év alatt maguk alá gyűrték az ellenfeleiket, moszkvai segítséggel. /Ekkor nem számított a menetrend!/ Számos embert letartóztattak, és ennek hatására Jan Masarykot, köztársasági elnök urat, azt az agg gazembert, megütötte a guta. Mint említettem, hű tanítványát, a jellemtelen, hazudozó Benest pedig, mint egy csikket, kipöccintették a második emeletről a Csernin palota udvarára.

Így történt, hogy Csehszlovákia „civilizált” népe bevonulhatott a szocialista államok nagy és boldog családjába.

Az USA-nak tehát nemcsak a sztálinizmussal kellett szembenéznie, hanem nyugat-európai baloldal előretörésével is. Először Angliában győzött a Munkáspárt, amellyel Churchill is bukott.

Franciaországban is kommunista miniszterek kerültek a kormányba. Az Egyesült Államok a Marshall – segély felfüggesztésével fenyegetőzött, és a kormányból kirepültek a kommunista miniszterek.

Később Hollandia nem volt hajlandó részt venni a koreai háborúban, a segély befagyasztásával kényszerítették rá az amerikaiak.

Az antikommunizmus volt a feltétele minden amerikai segélynek és minden vele való együttműködésnek. Nyugaton a munkáspártok szótárából végérvényesen töröltették az osztályharc szót, ezzel válhattak szalonképessé. Úgy tűnik, hogy Sztálinnak komoly „érdemei” voltak az egységes Európa létrejöttében.

De mekkora áldozatot hoztak ezért a keleti tömb országai, és mindenek előtt a Szovjetunió szerencsétlen népei! A háború végén kiderült, hogy az 1922-es korosztálynak csak 3%-a élte túl az öldöklést. A vidéki településeken harmadára csökkent a férfi lakosság. Volt olyan falu, ahová egyetlen férfi sem tért haza. Szibériában előfordult, hogy néhány megmaradt férfi gondosodott több településen is arról, hogy egyáltalán gyerekek szülessenek.

Az éhínség csak az ötvenes évek közepére szűnt meg a Szovjetunióban!

Erről írtam, amikor a Szovjetunió gyengeségéről gondolkodtam, és tényekkel bizonyítottam. A Szovjetunió utódállamai hosszú ideig szenvedik még a leninista-sztálinista éra pusztító hatásait. Minden estre, most már jó úton haladnak. A saját, orosz útjukon.

 

                                                                                     +

 

/Nagy Ferenc, miniszterelnök/

Az 1947-es még demokratikus választáson abszolút győztes Kisgazdapárt adta a miniszterelnököt, Nagy Ferencet.

1946. február 7-ei parlamenti bemutatkozó beszédében a demokratikus koalíciós politika folytatását, a pártharcok mérséklését, a pártok együtt működésének támogatását ígérte. Tudatta, hogy hazánknak, mint vesztes országnak, csak mérsékelt kérései lehetnek a párizsi békekonferencián.

De igyekezett kapcsolatot teremteni a legjelentősebb hatalmakkal. Először, természetesen, a Szovjetunióba látogatott, ahol szívélyes fogadtatásban volt része. 15 millió dollár államadósság eltörlését sikerült eltöröltetnie. Területi kérdésekben, a külügyminiszterek értekezletén, azonban nem kaptuk meg a miniszterelnök által remélt szovjet támogatást./Moszkva ekkor már a cseheket édesgette magához!/

Az amerikai látogatása során Truman elnök hajlandó volt a Magyar Nemzeti Bank, nyugatra menekített, aranyát visszajuttatni. Az angol miniszterelnöktől csak az angol kézre került állami vagyon visszaszolgáltatására kapott ígéretet.

Az 1947. február 10-én Párizsban aláírt békeszerződés lényegében a trianoni határokat véglegesítette. Nem fogadták el a Kisebbségi Kódexet sem, amely garantálta volna a határon túli magyar kisebbség jogait. Amikor onnan hazatért keserűen állapította meg:

„Magyarországot a békekonferencián mindenki cserbenhagyta.”

Bizonyos korlátok között támogatta a nagyüzemek államosítását, de a bankokét nem. A Baloldali Blokk/MDP, SZDP, NPP és a szakszervezetek/ követelésére végül beleegyezett a bányák államosításába és a bankok állami ellenőrzésébe. /Ez volt a szalámi-taktika első sikere!/ A Nemzeti Parasztpárt, Veres Péter és Illyés Gyula pártja, már együtt menetelt a kommunistákkal a demokrácia felszámolása felé. 1946 áprilisában-májusában igyekezett kierőszakolni az a helyi önkormányzati választások megtartását, de a Baloldali Blokk megakadályozta.

1946 őszére sem változott meg a képlet: a törvényhozásban hiába volt meg a Kisgazda többség, a közigazgatásban és az erőszakszervezetekben: a rendőrség és az ÁVO

/A fasiszta Gestapo és a „szovjet-fasiszta” NKVD és GPU magyar megfelelője!/ teljesen a kommunisták kezében volt.

 

                                                                              +

 

/ Az ÁVH/

                  Az ÁVH az egyszerű rendőrségre megvetéssel nézett. Az igazság Dohány Zoltán oldalán állt, aki a főkapitányság elhárító főnöke volt. Híres mondása:

                  „Egy ÁVH-s altiszt szava többet ér, mint egy rendőr főtiszté.”

                  Az ötvenes évek elején Péter Gábor altábornagytól kértem utasítást, hogy mit tegyek a chicagói rendőrség megkeresésével, amit egy magyar származású bűnöző ügyében kaptunk. A tábornok reakciója brutális volt.

-          Kopácsi ezredes! Nincsen felhatalmazva arra, hogy az imperialistáknak adatokat szolgáltasson. A táviratot küldje el nekem, hisz ön arra nincs feljogosítva, hogy elolvassa azt.

                  Ugyanilyen durván bántak el velünk egy szimpla adminisztratív ügyben, amikor a kistarcsai internáló tábort az ÁVÓ a maga hatáskörébe vonta. Az esemény az ötvenes évek elején történt. A rendőrség vezetői közül senkit sem értesítettek az elhatározásról. Egyik reggel az ÁVÓ csapatai körülvették a tábort. Golyószórót szegeztek az őrtornyokban álló rendőrökre, úgy kényszerítették őket őrhelyük elhagyására. Lefegyverezték, őrizetbe vették, majd néhány óra múlva kidobták őket a tábor területéről.

                  A tábor elfoglalását úgy hajtották végre, mint egy ellenséges hadsereg elleni kommandóakciót. A rendőrség vezetői tiltakoztak a miniszternél a megalázó bánásmód ellen.

                  - Önök panaszkodni merészelnek az ÁVÓ-ra, a munkásosztály öklére? Nélkülük az ország mészárszék és romhalmaz lenne!

                  Két gyorsportré minden elemzésnél jobban bemutatja, milyen szellem uralkodott az ÁVÓ-nál: Balázsi Béla és Lombos Lajos ezredesé.

                  Balázsi, vagy ahogy mi gúnynevén emlegettük: „Reki”, hentes külsejű fővárosi munkás volt. Bátor hazafiként részt vett az ellenállásban. Gúnynevét, a Rekit is azért kapta, mert a német megszállás alatt elvágta saját torkát, attól félve, hogy a Gestapo kínzásainak nem tud ellenállni és feladja bajtársait. Meggyógyult, de hangszálainak megmarad a rekedtes színezete. Balázsi annak a brigádnak lett a tagja, amelyik letartóztatta és megkínozta Rajk Lászlót, Kádár Jánost, és tagja volt annak a csapatnak, amelynek feladata a kivégzett Rajk holttestének eltüntetése volt.

                  Reki valódi fanatikus volt. Szilárdan hitt áldozatai bűnösségében és a rehabilitálásokat valamiféle politikai komédiának tekintette. Amikor felmerült Rajk rehabilitálásának terve, minden dokumentumot megsemmisített a holttest helyére vonatkozóan.

 

                                                                            +

 

/Itt a Rajk! Hol a Rajk?/

                  A Rajk-temetésre minden készen állt. Még a sírba tevő politikai bizottsági tagok engedélye is. A dísztemetésnek egyetlen döntő akadálya volt: nem volt meg a holttest! Semmiféle hivatalos papír nem említette, hol hantolták el az akasztófáról leszedett áldozatukat. Rajk Júlia mindenkinek, köztük nekem is elpanaszolta problémáját.

                   A belügyben már suttogtak a titkos sírokról, két ÁVH-s főtiszt, Reki és Köteles nevét emlegetve, de biztosat senki sem tudott.

                   A rendőrklubban leültem a két főriszt mellé. Valahogy így kezdtem a beszélgetést:

                 - Mostanában sokat gondoltam Attila hun király temetésére. Azt a kétszáz rabszolgát, akik a sírt megásták, a temetés végén lenyilazták. Gondolom, ma is vannak a vezetésben olyanok, aki szívesen vennék, ha Rajk sírhelyének tudói eltűnnének a börtönök vagy a sír mélyén. Hiába minden. A titkos sírok ismerői mindig életveszélyben vannak.

                 A példabeszéd talált. Másnap Reki és Köteles megjelent az irodámban és elmondta, hogy Rákosi és Péter Gábor utasítására ők ásták el az oltott mésszel leöntött tetemeket a gödöllői patkó-kanyar oldalán, az erdőben. Ők vezették ezután oda a rehabilitációs bizottságot, és Rajk Júlia, valamint a csalás fogorvosa jelenlétében azonosították a tetemeket. Így kerülhetett sor az 1956. október 6-i temetésre.

                 Rekit 1956-ban egy időre eltávolították az ÁVH-tól, de a szovjet tanácsadók segítségével a forradalom után visszatért, és egyik szervezője volt a Nagy Imre és társai elleni pernek. Leghőbb vágya volt, hogy Kádárt is berántsa a perbe, aki a párt első titkára és miniszterelnök volt.

                Lombos Lajos a Rajk–per fő kínzómestere volt.

 

                                                                         +

 

 /Kovács Béla/

Az általuk kijelölt első számú célszemély Kovács Béla, a Kisgazdapárt főtitkára volt. Ő számított a párt „erős” emberének. Belekeverték egy „összesküvésbe”, de Magyarországon nem lehetett bíróság elé állítani, mert a nemzetgyűlés nem adta ki. A Magyar Kommunista Párt elérte/Rákosi és Rajk!/, hogy a szovjet katonák a Szovjetunióba hurcolják, és koholt vádak alapján nyolc évre ítélték. 1956-ban engedték haza súlyos betegen!

A Baloldali Blokk követelésére kizárták a legveszélyesebb kisgazdákat. Ugyanakkor megalakult a Magyar Szabadság Párt 1946. november 24-én, Sulyok Dezső vezetésével, amelynek népszerűsége rohamosan nőtt, mert mögötte állt Mindszenty József hercegprímás. Ekkor az egyre erősödő párt tagjait zaklatták, megverték. Szétverték nagygyűléseit, bevetették ellenük a rendőrséget.

1947 nyarán Nagy Ferenc, különböző forrásokból, megtudta, hogy ő a következő kiszemelt áldozat, ezért Svájcba ment szabadságra. Fenyegetésekkel elérték, hogy külföldön lemondjon. A svájci határon írta alá a lemondó nyilatkozatot, és ennek fejében megkapta a fiát. A lemondásáról a következőket mondta:

” Nyilvánvaló, engem is letartóztattak volna, vagy menekülnöm kell, mint ahogy azt Varga Béla tette. A szovjetek célja az volt, hogy szétzúzzák a polgári demokráciát, és Magyarországot teljesen kommunista járomba fogják. Ha a magyar társadalom polgári irányzatait teljesen demoralizálják, akkor a választásokat a kommunista belügyminiszter, Rajk /Reicher/ László irányításával tartják meg.”

A magyarországi események alátámasztották a Truman-doktrina helyességét és Churchill igazát. Nagy Ferenc legnagyobb érdeme az infláció felszámolása és az értékálló forint megteremtése. Volt egy jóslata, amely már kilenc év múlva bevált:

”Tudom, hogy van egy határ, amelyen túl a magyar nép nem megy balra, ha agyonverik is.”

 

                                                                             +

 

A magyar kommunisták vezérkara, amelyik csupa szovjet állampolgárból állott, gondoskodott arról, hogy a párizsi békekonferencián Magyarország „bűnös nemzetként” üljön a tárgyalóasztalhoz. Két pogromot is provokáltak a zsidók ellen. Az egyiket Kunmadarason, a másikat Miskolcon. Tele volt velük a világsajtó!

 

                                                                          +

 

Igen sok férfi volt még ekkor a Szovjetunióban. A Kommunista Párt megígérte, hogyha az őszi választások idejére biztosan hazahozatják a hadifoglyokat. Ez is felhasználták kampányfogásnak.

/A magyar anyák „fohásza” Sztálinhoz./

Mi, a Szovjetunióban lévő magyar hadifoglyok anyái, feleségei, gyermekei és valamennyi hozzátartozója, bizalommal és szeretettel fordulunk a Szovjetunió Nagy Vezéréhez.

A Szovjetunió és Vezére többször is nagylelkűséget és jóindulatot tanúsított, segítséget nyújtott Magyarországnak nehéz napjaiban. Ez ad nekünk reményt arra, hogy kiáltásunkat meghallják, és fogságban lévő szeretteinket a közeljövőben hazaengedik otthonaikba, és ezzel megszűnik a mi szenvedésünk.

Hisszük és reméljük, hogy kérésünket teljesítik. Édesanyjukhoz visszatérhetnek a fiaik, asszonyukhoz visszatér a férje, gyermekeikhez – édesapjuk a legközelebbi jövőben.

Kérésünk kedvező elbírálását várva köszöntjük Sztálint, a Szovjetunió Nagy Vezérét és a budapesti szovjet Katonai Parancsnokságot.

„Szabad Nép” Budapest, 1947. május 6.

Ilyen alázatos és gyalázatos szöveget ritkán fogalmaztak még a magyar sajtó történetében!

 

                                                                           +

 

/No, de az eredmény a lényeges!/

                      1947 októberének egyik estéjén bekopogtattak alacsonyka ablakunkon. Palásti János kerékpárral és mindenkit megelőzve, hozta hírül, hogy apám már az állomásról tart hazafelé, mégpedig a keceli konflisok egyikén.

                      Ma is emlékszem anyám szoknyájának suhogására, és a szédítő tempóra, amikor apám elé szaladtunk, hogy legalább már a Pénzes hídjánál találkozhassunk vele. Arra emlékszem, hogy este volt, mégis fényben találkoztunk először, mert a konflis első lámpája az arcunkra világított. A hintó megállt, és leszállt egy számomra teljesen ismeretlen férfi, aki meg merte csókolni anyámat, engem meg fölkapott, és borostás állával csiklandozva meg is csókolt. De én már akkor sem voltam híve a közönség előtti érzelemnyilvánításnak. Egy kissé zokon is vettem.

                     Aztán hármasban elindultunk hazafelé. Otthon már várt bennünket a fél utca: a Lajos bácsiék, a Berta bácsiék, a Somogyi Matyi bácsiék, és ki tudná őket mind számba venni. Nagy volt az öröm, no!

                     Én csak ültem a sarokban a kisszékemen, amelyiken néhány éve még egy orosz harmonikázott. Néztem a tömeges szeretet-megnyilvánulást, és igen magányosnak éreztem a lelkem.     Én is néztem azt az idegen, borostás és sovány embert, és gondoltam, majd csak eszébe jutok én is.      De azon az estén már csak két szúrós puszit kaptam tőle mindössze.

                    Azt azért hallottam, hogy apámat kérdezgetik Oroszországról, de igen szűkszavúan csak egy „nagy börtönnek” nevezte. Az oroszok is olyan rabok benne, mint ők voltak: szerencsétlen, odahurcolt magyarok. Egyszóval apám elkezdte a szovjetellenes uszítást.

                     Politikailag még nem voltam eléggé fölvértezve ahhoz, hogy a Nagy Vezér földjét megvédhessem az igaz vádaktól. De az izgatás következményeire már igen jól emlékszem.

                     Másnap kiderült, hogy illegálisan tért haza, mert csak decemberben kapta meg a szabaduló levelét és négy forintot, háromévi munka jutalmát. Pedig mi mindent akart nekünk venni a fizetésből, Uramisten! Három évért csak három forint jár, én még sokallottam is a munkabért. Legyünk következetesek, elvtársak! Itt már átcsúsztunk egy másik dimenzióba.

                     Apám tehát végre hazaért, és egy gonddal kevesebb felhőzte a család egét. A nagyapámék másnapi látogatásakor újból és közösen elsirattuk a Józsi nagybátyámat, akinek tragikus sorsát most ismerte meg az édesapám.

                     Apámból áradt a keserűség és a panasz, pedig ő legalább megmaradt. De neki nem volt érzéke a „relativitás – elmélethez”, és nem örült a pokolból való szabadulásának, hanem állandóan csak a poklot átkozta a Sátánnal együtt. Ujjat húzni pedig a Sátánnal nem szabad, főleg ha annak a talpnyalói uralják ezt a szegény országot! Pedig be kellett volna érnie azzal, hogy túlélte a Poklot!

                     De azután eljött az idegeket nyugtató téli idő. Minden este tele volt a konyha szomszédokkal, és kártyáztak, beszélgettek Tíz meg húsz filléresek csúszkáltak az asztalon. A férfiak füstöltek, mint a gyárkémény. Juhász Miska bácsi, aki fölcsapott rendőrnek, és apám unokatestvére volt, habzsolta leginkább a nikotint. „Osszamár! Hamarhamomdja.” Sokszor ki kellett nyitni az udvarra néző ablakot, hogy a karácsony tájékán járőröző angyalok nagyokat tüsszentsenek tőle.

                    Nem volt még akkor se tévénk, se rádiónk, de még villanyunk se. Arany-kor! Békés baráti körben.

 

                                                                          +

                                                                    

              A Földközi-tenger keleti medencéjében kellett először a Nyugatnak közösen fellépnie. Az angolok egyedül próbálkoztak megfékezni a görög partizánmozgalmat, amelyet Moszkva támogatott. Már 1947 elején jelezték az USA-nak, hogy nem bírják a térséget megtartani, ha az Egyesült Államok nem segít.

1947. március 12-én az amerikai elnök meghirdette a Truman-doktrínát, amely szerint az Amerikai Egyesült Államok a világ minden pontján kész támogatni „a szabad népeket, amelyek ellenállást tanúsítanak a leigázásukat célzó, akár fegyveres kisebbség, akár külső nyomás útján megnyilvánuló kísérletekkel szemben.” /Uccu neki, vesd el magad! Miért nem jöttek Magyarországra! Itt egyszerre mind a két feltétel adva volt! Akár-akár!/

Görögország és Törökország estében most a Földközi-tengerre való szovjet kijutást kellett sürgősen megakadályozniuk. Az USA átvette Anglia szerepét ebben a térségben, és rövidesen megjelentek az anyahajói meg a pénze. A görögországi partizánok Magyarországra is menekültek családostul, és erősítették az ÁVH-t. Beloiannis nevét őrzi az első településük.

A „szabad népek” fogalmát hol szűken, hol bőven értelmezték az amerikaiak. Magyarország esetében, például1956-ban, igen szűkecskén. Tágan értelmezték a chilei junta és Tito Jugoszláviája esetében, mert mind a két ország kapott támogatást, ha a szovjet beavatkozás visszaszorítását kellett elérni.

Adenauer 1948-ban kihirdette a parlamenti Tanács összehívását, és ezzel megszületett Nyugat-Németország, és az állam új pénzét bevezették Nyugat-Berlinben is. A szovjetunió blokád alá helyezte a várost. Válaszul, légi úton”, egy éven keresztül és naponta több száz amerikai és angol szállítógép fuvarozta Berlin nyugati szektorában élők számára a megélhetéshez szükséges forrásokat: élelmet, tüzelőt, orvosi eszközöket, és így tovább. Ez az USA-nak nagy politikai sikert jelentett, mert a Szovjetunió meghátrált.

 

                                                                         +

 

                    Apám éppen akkor érkezett haza, amikor már lezajlott a fordulat évének első szakasza. Rajk László kommunista belügyminiszter felügyelete mellett, a „kékcédulás” választások.

                    Ennek az országos csalásnak a lebonyolításában részt vett a R-gárda, amelyet a kommunista ifjak szerveztek, elsősorban a NÉKOSZ soraiból. A csalások helyszíneire a szovjet hadsereg teherautói szállították őket.

                    A választásokat megelőzve, Pfeiffer Zoltán tett még egy kétségbeesett kísérletet a Magyar Függetlenségi Párt megalapításával a választások előtt. 49 helyet szerzett is a parlamentben, de a KMP irányítása alá került Baloldali Blokk pártjai semmisnek nyilvánították egy „fasiszta” pártra leadott szavazatokat. Ó, ti népi írók!

                   Pfeiffer Zoltán, félve a megtorlástól, a családjával együtt elmenekült az országból. Sulyok Dezső, aki ennek a pártnak az erős embere volt, így búcsúztatta parlamentben a demokráciát és jósolta meg a jövőt:

                  „Nem igaz, hogy Magyarországon utcai harcok folynak, csak éppen nincs gyülekezési szabadság sem! Nem igaz, hogy forradalom van Magyarországon – csend van itt és nyugalom. Csak nem az élet ütemének megszokott kedves csendje, hanem a félelem és terror csendje. Rendőrállammá alakultunk át, valóságos rendőrállammá, ahol a rendőrség befolyása nemcsak a közéletre, hanem az egyes emberek magánéletére is elviselhetetlenül ránehezedik.” /Az USA szenátusa ezért a hozzászólásért „tiszteletadást” szavazott meg a szónoknak. Bizony!/

                  Talán ennek a hatására írta meg Illyés Gyula, miután egy kissé késve nála is leesett a tantusz, Egy mondat a zsarnokságról című, állítólag már 50-ben megírt, de titokban őrzött, és csak 1956-ban elhíresült versét.

 

                                                                                +

 

                  Az 1990-es „rendszerváltást” követően nem a rendőrállam diktatúrája nehezedett a magyar társadalomra, hanem a „médiadiktatúra” az egész politikai életre, de még a józanul gondolkodó és nem gyűlölködő magyarok lelkére is.

                  A politikailag félrevezetett tömegeket pedig újra felsorakoztatták a volt kommunisták mögé. 1994-ben visszajöttek a kommunisták. A „pufajkás” Horn Gyulával az élen! A volt ÁVH-s fiúk erőteljes média - támogatásával.

 

 

                                                                               +

 

 

/A magyar-jugoszláv barátság/

Magyarországra érkezett Tito marsall, és 1947. december 6-án aláírta a kölcsönös segélynyújtási és barátsági szerződést., melyet az új országgyűlés már január 13 –án becikkelyezett. A parlamentben úgy fogalmaztak, hogy „ez a törvény addig él, amíg a két nép békevágya, vagyis örökké.”

Ez az ”örökké” éppen fél évig tartott. Addig, amíg a Bukarestben megrendezett Komintern- összejövetelen a moszkvai elvtársak nem bélyegezték meg Tito marsall „különutas”, azaz a sztálini politikától eltérő, politikáját. Ettől kezdve megindult a kampány, a hisztériakeltés Jugoszlávia ellen Magyarországon is. Ettől kezdve másként sem lehetett emlegetni, mint „az imperialista államok láncos kutyáját”.

Megismerve a jugoszláv vezetés magyarellenes bosszúját, kár lenne elfelejteni ezt a történelmi pillanatot, és őszintén nem örülni annak, hogy a kommunista terrorral összefércelt Jugoszlávia, véres polgárháborúban, darabjaira hullott szét. A történelem igazságot szolgáltat előbb vagy utóbb, csak nem biztos, hogy egy emberi élet elég hosszú a várakozás beteljesedéséhez. Hála Istennek, én megértem.

 

                                                                                  +

 

/Fék nélkül/

                      Közben folytatódtak most már parlamenti ellenőrzés nélkül a konstruált perek: A Nitrokémia-ügy, amelynek ürügyén a szociáldemokrata Bán Antalt, aki már harmadik éve ebben az iparügyi bársonyszékben, lemondatták, pedig az eredeti neve Rozmayer volt.

                     De talán éppen ezért sikerült Svájcba emigrálnia, ahol 1951-ben negyvennyolc évesen elhunyt. Ebben a perben mutatkozott be dr. Olti Vilmos, mint „lángeszű és vérszomjas” tanácsvezető bíró.

                     A Szociáldemokrata Pártot is, úgymond, megtisztították a reakciós elemektől, amikor mintegy 32 országgyűlési képviselőt visszahívtak a parlamentből. Maradtak a Szakasitsok és a Marosánok.

 

                                                                                 +

 

/A pócspetri-ügy/

                    Most már, a teljes hatalom birtokában, úgy gondolták, hogy az iskolák államosítását is bátran végrehajthatják.

                    1948. május 10-én Mindszenty hercegprímás a katolikus pedagógusokhoz intézett körlevélben tiltakozott az egyházi iskolák államosítása ellen:

                    „A nevelés és az iskolázás kérdésében nem lehet más választás, mint Krisztus mellett vagy Krisztus ellen! Mindazok, akik a katolikus egyház bármely fokú iskoláit elrabló, elvevő rendeletet, vagy a törvényt hozták vagy megszavazták; írásban vagy szóban ezt kívánták és kívánják, a rendeletet, a törvényt végrehajtják, kiközösítés alá esnek.”

                   Csak ürügy kellett, és gátlástalan egyházellenes uszítás a sajtóban, rádióban, a frontális támadásra.

                   1948. június 3. – június 11. Pócspetri lakosai az esti litánia után a községháza udvarára vonultak, s ott egyházi énekeikkel, imáikkal igyekeztek befolyásolni az ülésező községi vezetőséget, hogy a népiskolájukat ne vegyék el az egyháztól.

                   Két rendőr erőszakkal próbálta erőszakkal próbálta kiszorítani a térségről, miközben Takács Gábor rendőr őrvezető puskájával véletlenül agyonlőtte magát. A megjelent ÁVH-katonák Asztalos János plébánost, Som István tanítót és Királyfalvi/Kremper/ Miklós adóügyi segédjegyzőt, Kremper Ferenc napszámost és Vitéz Gábor földművest letartóztatták, a falu felnőttjeivel együtt megverték. Később hárman bele is haltak a sérüléseikbe.

                   Június 10-én, Budapesten/ az Olti Vilmos elnökletével kidolgozott hamis föltevés alapján/, rögtönítélő bíróság tárgyalta az ügyet. Július 11-én hirdettek ítéletet: Asztalost és Királyfalvit halálra, Somot életfogytiglani, Krempert 12 évi, Vitézt évi fegyházra ítélték. Királyfalvit még aznap éjjel fölakasztották, és jeltelen sírban elföldelték.

                   Tildy Zoltán köztársasági elnök az akasztásra ítélt plébános büntetését életfogytiglanira mérsékelte.

                   De meg is kapta érte a büntetését, mert lemondatták, és a vejét, Csornoky Viktort, aki egyiptomi nagykövet volt, koncepciós perben kivégezték. Kegyelmi kérvényét már Tildy utódja, Szakasits Árpád utasította el.

                   A gyors döntése után azonnal megszavazta az iskolák államosítását, már 1948. június 16-án.

                   Most már egyenesen Mindszenty József ellen folyt a propaganda, és történtek alattomos merényletkísérletek. A hercegprímás bátran járta az országot, és igyekezett a kommunisták törekvéseinek gátat szabni. Így került sor Bajai látogatására, és egy szabadtéri szentmisére, amelyről két szemtanúm is volt: az édesapám és Tajdina József katolikus pap, „egy igaz ember”, aki éppen ministrált a főpásztornak.

 

                                                                          +

 

/Mindszenty Baján/

                  Mindszenty József 1948. június 13-án, tehát a pócspetri-ügy napjaiban, szombaton érkezett Bajára. Ezen a napon Sükösdön is fogadta a nép, a kora délutáni órákban a templom előtt, ahol egy szép széket állítottak fel számára a templomajtóban. Ekkor ministránsként én is jelen voltam. Beszéde közben a toronyban kitűzött nemzeti zászló rudastól leesett. A szél tőle két-három méterre elsodorta, de a tömegben sem történt sebesülés.

                Bajára 4 és 5 óra között érkezett meg. A vámháznál átszállt a városi hintóba, azután a polgármester fogadta. Majd a belvárosi templomba ment, de akkora tömeg volt, hogy alig tudott az ajzóig eljutni. Majd a barátok templomába kísérték, ahol megáldotta az újonnan kifestett egyházat.

A ciszterházban pihent éjszaka. Ott Endrődy Vendel apát fogadta. Éjszaka két tanár őrködött, hogy semmi provokáció ne történhessen: Horváth László, és a később kivégzett Kosztolányi József voltak ezek a férfiak.

               15-én, vasárnap gyalog ment a Szentháromság térre. A mellékutcából ekkor egy autó kivágódott, és el akarta ütni, de ez a kísérlet sok nép miatt kudarcba fulladt. A sofőrt a nép kirángatta a kocsiból, és szabadon útjára eresztette.

10 órakor kezdődött a szentmise. Én, mint kis ministráns, ott ültem a lépcsőn. A hatalmas tömeg betöltötte a hatalmas teret, és még a mellékutcákban is álltak.

               Mindszenty beszéde közben valaki elvágta a hangszóró zsinórját, így annak egy részét keveset hallhatták. Ez volt ellene Baján a második provokáció.

               Délután a zárdában tett látogatást, majd elutazása előtt találkozott Pintér László kiscsávolyi plébánossal.

                                                                                                                    Tajdina József

                                                                           +

 

 

/Apám letartóztatása/

               Amikor kerékpárral vasárnap este fáradtan hazaérkezett, a szomszédok közül most is többen várakoztak rá, hogy meghallgassák a beszámolóját. Vacsorázott egy keveset, és éppen elkezdett mesélni, amikor megjelent az ajtóban két ismeretlen rendőr. Felszólították, hogy menjen be velük a rendőrségre Megrökönyödve és zavartan búcsút vett mindenkitől, mert nem tudta mire vélni a dolgot. Amikor hármasban már a kisliget sarka felé közeledtek, anyámnak eszébe jutott, hogy a kiskabátját nem vitte magával.

              „Igyekezz, kisfiam! – mondta sírással küszködve, amikor rám bízta a kabátot. Én, mint a nyúl, rohantam, és az utcasarkon utol is értem őket. Szaggatottan, izgalommal lihegtem:

              „Anya küldi.”

              „Köszönöm, fiacskám!” – mondta, és a vállára terítette. Aztán gyorsan elfordult, és fáradt léptekkel ment tovább a két rendőr között. Én meg csak ballagtam haza, mint akinek folyik az orra vére. Otthon meg találgatták a szomszédok, hogy miért vitték el szegényt.

             Biztosan Mindszenty miatt, mert igen fújnak rá a kommunisták. Az a legnagyobb ellenségük, és ha valaki tiszteli, vagy szereti, az is bűnös. Anyám, aki eddig csak sírdogálva hallgatott, most kifakadt:

             „De akkor az egész ország bűnös! Egy egész ország!” – kiáltotta fájdalmasan, és hangosan fölzokogott. Rövidesen magunkra is maradtunk a bánatunkkal. Mindenki tanácstalan volt, de jóval biztatták a családot, miközben szedelőzködtek. Ekkora segítséget tudtak adni az árváknak, akik nem maradtak teljesen magukra a legnehezebb órában. Ez akkoriban nagy szó volt, és nagy segítség!

               Édesanyám, aki itthon töltötte az előző éveket, világosan látta, hogyan állítják félre politikai ellenfeleiket a kommunisták, és éppen, ezekben a napokban, teljes lett az ország feletti uralmuk.     Anyám többször is kérte apámat, hogy ne panaszkodjon a Szovjetunióra meg Sztálinra! Vigyázzon a nyelvére! Jól gondolja meg, hogy ki előtt mit lehet mondani! Gondolj a fogságba esésre! Az oroszok még mindig itt vannak! Értsd meg, hogy a magyarok elleni háborúnak még mindig nincs vége!

               Apám mindig azzal vágott vissza:

               „Az igazat már csak megmondhatom?”

               „Mondj igazat, és betörik a fejed! Most éppen ilyen időket élünk! – mondogatta gyakran, mint egy makacs tanulónak a türelmes tanító néni.

               Már jó fél éve annak, hogy hazajött, még mindig nem vette észre a változást. Azt, hogy az országból siralomház lett. Másnap kiderült, hogy izgatásért jelentette föl néhány utcabeli senkiházi. Először a községház fogdájába vitték, és csak másnap reggel kísérték át a rendőrségre.

               Az egyik rendőr bizalmasan elárulta anyámnak, hogy egy-két „jóakarónk” tett feljelentést apám ellen, mert szidta az oroszokat. Pedig soha nem szidta az orosz népet. Sőt, nagyon sajnálta őket, hogy olyan országban kell élniük, ahol Sztálin „dirigál.”

 

                                                                             +

 

/ Egyesültek/                                                                                

              Éppen ezekben a napokban, 1948. június 12-én mondták ki a két „munkáspárt” egyesülését./Kecelen 1948-ban 400 kommunista párttag volt!/ A kommunista párttagok közül 753 ezer maradt az új és egyetlen pártban, míg a szociáldemokrata 750 ezerből 241 ezer. Az új párt, a Magyar Dolgozók Pártja 8883 ezer taggal kezdte meg a szocializmus „építését”. Kecelen ekkor 400 tagja volt a kommunista Pártnak. Mennyi helyezkedő már ilyen korán!

              Az MDP elnöke, hatáskör nélkül, Szakasits Árpád lett, a főtitkár Rákosi Mátyás, helyettesei: Farkas Mihály, Kádár János és Marosán György.

              Amikor Tildy Zoltán a veje kivégzése miatt lemondatták, a helyére, a köztársaság elnökének székére Szakasits Árpás ült. Kádár János lett az új belügyminiszter, aki 1948. szeptember 6-án rendeletet adott ki, amely a magyar Rendőrség Államvédelmi Osztálya elnevezést törölte, és új nevet adott a párt Gestapójának vagy KGB-jának: Belügyminisztérium Államvédelmi Hatósága lett a neve, „népszerűen”: ÁVH.

               A Magyar Függetlenségi Népfrontot pedig ’pártpótléknak” hozták létre, amelyre majd szavazni lehet.

MAGYARORSZÁG EGÉSZ LAKOSSÁGA ÉRDEKVÉDELEM NÉLKÜLI TŐMEG LETT!

 

 

 +

 

                                                                        

                                                      

 

 

 

 

              Mint később kiderült, nem is kettő, hanem három feljelentője volt az édesapámnak. Közülük kettő valóban párttag volt, de annyira primitív emberek, hogy a gondolat, az ötlet sem származhatott tőlük. Ezt már sejtettük az első kihallgatástól kezdve.

                       Csak olyan ember heccelhette fel őket ellenünk, aki az apámat valamelyik kijelentéséért, esetleg zsidózásért, szívből meggyűlölte. Azt valóban emlegette az édesapám, és erre még gyerekkoromból emlékszem, hogy amikor Pesten keresztül jöttek haza a hadifogságból, az ÁVO-sok kezelésébe kerültek. A jól tájékozottak arra figyelmeztették a többieket:

                      „Vigyázzatok, mert ezek annyira gyűlölik a magyarokat, hogy amikor visszatértek a fogolytáborból, megfogadták, hogy az egész Andrássy út végig lesz rakva keresztény fejekkel!”

/ Mit ad Isten és a kommunista fantázia! Olvasom a Képes történelem című kiadványt, amelyet Asperján György válogatott és állított össze, és amiben az ifjúság hülyítésére, a következőt nyomtatta ki fehéren-feketén, mint egy bizonyos Csehi Károly nyilaskeresztes párttag, és egykori SS-katona nyilatkozatát:

                     ”Én tíz évet ültem, de most bosszút állok. Az Andrássy út zsidó fejekkel lesz kirakva!”

/Hinnem kell a nagy lelkek éteri találkozásában, mert én ezt már, a Móra 1982-ben adta ki a könyvet, legalább 35 évvel korábban hallottam, hátsó gombolós gyerekkoromban, csak egészen más szereplőkkel./

                    Nem szólva arról az egyszerű tényről, hogy valakit csak azért, mert zsidó Magyarországon még 1956-ban sem nyírtak ki. Még a főmuftik, „a négyes fogat tagjai” is kivétel nélkül megúszták az akasztófát, pedig ők valóban végrehajtották, ha nem is a szó szoros értelmében, az említett fenyegetést.

                   Gyorsan híre terjedt a faluban, mert még nem fásultak bele az emberek örökös együttérzésbe, bár nem sokára ennek is eljön az ideje. Amikor mindenki együtt érez majd mindenkivel. A Rákosi-rendszerrel akkor kezdtek az emberek ismerkedni.

                   Maga a főkolompos is átjött melegen érdeklődni: „Mi van az Andrással? Hallom, hogy őrizetbe vették. Nem engedem bántani! Holnap bemegyek a rendőrségre, és szólok az érdekében.”

De térjünk vissza a második napra! Anyám megérzése szerint a felbujtó nem lehetett más, mint egy férfiszabó, aki a bombázások elől, úgymond, húzódott le Kecelre, és szintén párttag volt, sőt talán titkár. Az utcánkban is lakott, de úgy viselkedett, mintha yehuk törzséből származott volna, akik szerint a kereszténytől kapott jóindulatot nem kell viszonozni, mert az ebhitű.

                   Gyakran meglátogatták a gyerekei, és ilyenkor mindig nálunk kaptak, teljesen ingyen, éjszakai szállást. Az édesanyám szimata nem csalt, mert másnap reggel a rendőrőrsön kivel találkozott? Barabás Andor férfiszabó-mesterrel, aki saját bevallása szerint csak azért tartózkodott ott, hogy tegyen valamit apám érdekében. Azt nem vallotta be, hogy jót vagy rosszat?

Apám az örök optimista még hitt is neki, bár anyám igencsak kötötte az ebet a karóhoz, hogy ez egy hétpróbás, alattomos gazember.

                   „Sok ilyen becsületes ember kéne! – hangsúlyozta a rendőrség várószobájában anyám előtt, amiben csak igazság volt, de egy becstelen ember szájából maszatosan hangzott. Délután is meglátogatott bennünket, de akkor már ajtót mutattunk neki. Magyarul úgy mondják, hogy anyám: eltanácsolta, kirúgta, kiutasította, kivágta, kiadta az útját, kipenderítette, kitette a szűrét, kibillentette, kirepítette, becsapta előtte az ajtót, kizamekolta, kipasszolta, de t-ön nem rúgta. Túlságosan szemérmes asszony volt az anyám. Sajnos, ilyenre még nem is gondolt.

                  Mindenesetre a rendőrségen már találkozott a sorakozó tanúkkal, akik a jegyzőkönyvet jöttek aláírni. Talán a nevét mindegyik le tudta írni. Az egyik a hátsó szomszédunk volt: Hugyi Antal.

Az ő családjáról tudni kell, hogy a lányok az anyám használt ruháiban jártak. A felesége mindig anyámnál tette letétbe a pénzecskéjüket, hogy az utolsó fillérig el ne kártyázza és igya a férjeura. Aki, ha részegen hazatántorgott, a helyzet „ura” is volt, mert végigverte a családját, és ha az asszony pénzt kért tőle kenyérre a lányainak, két nagy ütés között azt harsogta:

                  „Etess velük répát!” /Mármint marharépát!/

                  A másik notórius tolvaj volt, akit már senki sem fogadott fel napszámba a faluban, mert annyira enyves volt a keze: Falus Mihály. Erényeit azzal tetézte, hogy később kerékpárlopásra specializálta magát, és ebből volt némi bevétele. A miénkkel egy szép nyári éjszaka kellős közepén hajtott el.

                  A felesége az anyám kölcsönéből varratott ruhákat a kislányainak valamilyen nevezetes alkalomra. Aztán a forintokat igen ritkán láttuk viszont. De soha nem kértünk lehetetlent senkitől. Ha nem adták meg, akkor tudtuk, hogy rosszul megy a kerékpár-kereskedés.

                  Ennek a fiával, aki nem tehetett apja bűneiről, de én sem az apáméról, egyszer mégis olyan jóízűen összevertük egymást a kisliget bejáratánál, hogy még most is érzem a verés aromáját.      Egy évvel idősebb volt nálam, de én voltam az igazságosztó.

                  Amikor felnőtt, villanyszerelő lett belőle, és feleségül vette az egyik osztálytársnőmet, aki kibírta vele addig, amíg időben, mert nagy piás volt, el nem patkolt.

                  A harmadik egy testileg is nyomorék ember. Kis trafikja működött az előttünk lévő terecskén, de a szatócsboltunk rontotta a forgalmát. Talán ezért szállt be a bandába.

                  Palásti Károlynak hívták a szerencsétlent. Miután apámat elhurcolták, és én megjelentem a trafikja előtt, majdnem kitörte a frász. Pedig hány éves is voltam?

                  Ötnél már több, de hatnál kevesebb. Magasságom pedig nyolcvan centi lehetett. A soványságomat, bocsánat, girhességemet anyám ekkoriban azzal magyarázta, hogy kákabelű vagyok, és abban is sok kukac nyüzsög.

                  Odajártam a trafikhoz, hogy nézegessem az eladásra kirakott Ludas Matyi rajzait. Még most is látom, ahogy Mindszenty József, mint háborús uszító magasodik feketén és vészt jóslóan az egyik címoldalon. Sajnos olvasni még nem tanítottak meg. Csak nézni, és megjegyezni!

                  Szegény Karcsi bácsi! Idővel még a segítségemet is fölajánlottam néha, amikor kacska karjával nehezen emelte le kerékpárjáról a hatalmas cigarettás dobozokat. Lehet, hogy azt hitte, bosszantani akarom, pedig eszemben sem volt. A kiszolgáltatott emberbe belerúgni nem vált szokásommá! Engem az utca meg a könyvek nem arra neveltek.

                 Apámat a harmadik napon átvitték Kiskőrösre. Ott már működött ÁVH-s kirendeltség.

 

                                                                            +

 

 

                Mikor tartóztassanak le egy magyar főpapot Magyarországon? Természetesen karácsonykor.

                 „Röviddel azután belép a szobába egy magas, tagbaszakadt, bivalynyakú és vadtekintetű politikai rendőrtiszt, aki csak annyit vet felém:

                 „Én partizán voltam.”

                 Beszél ugyan magyarul, de az arca nem magyar. Gyűlöletét már régóta gyűjthette ellenem. Nézni sem jó romlott, gyűlölködő arcát. El is fordulok. A mozdulatából azt sejtem, hogy kissé távolodik tőlem, egyszerre nekem fut, és csizmával, egész erejével belerúg födetlen gerincembe. Ő is, én is a szemközti falnak esünk. Többet akkor, úgy látszott, nem is tud rúgni. Valami luciferi örömmel az arcán, pihegve mondja:

                 „Életem legboldogabb pillanata volt ez.”

                 Hogy a valóságot mondja, azt le tudom olvasni kéjesen eltorzult arcáról.

Most újra az őrnagy jön be./Dr. Décsi Gyula/ Kiküldi a partizánt, gumibotot vesz elő. Sohasem gondoltam, hogy a gumibotig is eljutok egyszer életemben. Legyűr vízszintesen, és elkezd ütlegelni. Talpamon kezdi és megy mindig feljebb.

                 A gumibot suhogásaira a szomszéd szobából és a folyosó felől a kórusszerű diadalmas kacajt. Nők és férfiak vegyesen vannak a közelemben, s ha jól tudok a harsogó kórusszerű kacagásból következtetni, úgy most sokkal többen vannak jelen, mint ahányan a kihallgató helyiségben voltak.

                 Az őrnagy továbbra is egymásután méri rám az ütéseket. Bár kimerülten liheg, e nem hagyja abba a kínzásomat, hiszen nagy gyönyörűsége lehet abban, hogy végre elérkezett az óra, amikor Magyarország hercegprímását levetkőztetve botozhatja.

                 Összeszorítom a fogaimat, de a hangot nem sikerül mindig visszatartanom. Nyöszörgök fájdalmamban. Elég a testnek a magáé, de mintha a lélek még jobban égne.”

                                                                                           Mindszenty: Emlékiratok/részlet/