Kedves öcsém 1. var. 3.

 

BETILTOTT NYELV

 

 

         Életemet tiltó rendeletek keretezik. Az egyik megtiltja, hogy este nyolc órán túl az utcán tartózkodjam, a második provokációnak veszi, ha ismerősömet anyanyelvemen üdvözlöm, vagy annak köszönését úgy fogadom, és táborral fenyeget.

         A városban inspekciózó diákpatrulok pofonokat osztogatnak, és rendőrségre cipelik a magukról megfeledkezett embereket. Nyelvem, amely az emberi hang egyik legcsodálatosabb hangszere volt, kihágási objektummá szürkült. Újság a bűnös nyelven nem jelenhet meg, rádiót tilos hallgatnom.

         Lekonyult fejjel járok, és némán, ha lehet, ki sem mozdulok az emberek közé. Vak, süket és mozdulatlan gettóélet ez mindenképpen: a jogfosztott ember szégyen – és félelemterhes élete. És az ok: egyetlen tény, vádak vádja: magyarságom. Magyar vagyok, tehát bűnös vagyok.

         Ez a sommázás ördögökké és angyalokká egyszerűsíti a nemzeteket. Vannak fasiszta államok és vannak fasiszta népek. Fasiszta a német, és antifasiszta például a román. A fasizmus bűnében leledző a magyar, és az antifasizmus erényeit reprezentáló például a szlovák. Kivételek nem tűretnek, és nem számítanak. Tíz igaz nem lehet száz bűnös felmentvénye, de a másik oldalon ugyanakkor kilencven bűnös a tíz igaz erényéből élősködik.

                                                                                                            Fábry Zoltán

 

 

 

                                         A HAZAI NÉMETEK

 

 

         Amikor a nagyhatalmak a potsdami konferencián /1945. július 17. – augusztus 2./ elfogadták a kollektív bűnösség elvét, megbélyegezték még az újszülött német csecsemőket is, hetediziglen.

         A hazai németekkel szemben megkezdődtek az intézkedések. Első lépcsőben negyvenezer német deportáltak már 1944 végétől a szovjetunió munkatáboraiba. Örök szégyene a Nemzeti Parasztpártnak, Veres Péternek, Illyés Gyulának, hogy ebben is egy követ fújtak a kommunistákkal. A magyar népi értelmiség, hol itt a következetesség? A csehek és szlovákok ugyanezt mondták a magyarokra. A Hitler nélküli nyáj már nem volt veszélyes a magyarságra nézvést. S megint előkerülnek az újszülöttek! Büntesd meg az apát, ha vétkezett, de a gyerekére ne üss szégyenbélyeget!

         Magyarországról 450 ezer németajkút kellett volna kitelepíteni a SZEB – jegyzék szerint. Körülbelül a felét ki is telepítették. A baj csak az volt, hogy olyanok is a transzportokba kerültek, akiknek hazájuk lett ez a föld.

         A szegény sváb belépett a kommunista pártba, kitúrhatta a módosat a házából, kiforgatta a vagyonából. Családok kallódtak rokonoknál, ismerősöknél.

         A rendfenntartó erők, nevezzük rendőrségnek, nem szégyellték, házkutatás címén a svábokat zaklatni, megrabolni. Miska bácsi, volt-e ebben szereped? Remélem, nem!

         Volt közöttük magyarosított sváb is, Wiednerből Völgyi, akit vitézzé is avattak. Aki ezért kocsmanyitási jogot szerzett Kalocsán. És akihez a tanulni szándékozó Wiedner Bernát be is költözhetett, hogy elvégezze a kántortanító-képzőt. Újabb szál a jövőhöz.

         Csak a szomszéd Császártöltésről 400 embert vittek ki a Szovjetunióba ötéves kényszermunkára. Tizenhat évestől hatvan évesig-férfiakat. Talán ma már senki sem él közülük, de fönn maradt a daluk, ami őrzi az emléküket:         

                               Ahol nem lesz velem senki, ott halok meg én.

                               Ahol majd nem sirat meg senki, senki, aki él.

                               Tavasz nem fakaszt rám zöldet,

                               Elhordja rólam a földet messze majd a szél.

                               Ahol nem lesz velem senki, ott halok meg én.

 

 

                             A MAGYAR ANYÁK LEVELE SZTÁLINHOZ

 

         Mi, a Szovjetunióban lévő magyar hadifoglyok anyái, feleségei, gyermekei és valamennyi hozzátartozója, bizalommal és szeretettel fordulunk a Szovjetunió Nagy Vezéréhez.

          A Szovjetunió és Vezére többször is nagylelkűséget és jóindulatot tanúsított, segítséget nyújtott Magyarországnak nehéz napjaiban. Ez ad nekünk reményt arra, hogy kiáltásunkat meghallják, és fogságban lévő szeretteinket a közeljövőben hazaengedik otthonaikba, és ezzel megszűnik a mi szenvedésünk.

          Hisszük és reméljük, hogy kérésünket teljesítik. Édesanyjukhoz visszatérhetnek a fiaik, asszonyukhoz visszatér a férje, gyermekeihez – édesapjuk a legközelebbi jövőben.

          Kérésünk kedvező elbírálását várva köszöntjük Sztálint, a Szovjetunió Nagy Vezérét és a budapesti Szovjet Katonai Parancsnokságot.

Budapest, 1947. május 6.

                                                                       

 

 

                                                 ANNA, A DÉDNAGYMAMÁNK

 

         Ötös lámpásnál olvasgatott a nagymama is, én így szólítottam. Nagyon szerette a könyveket. A szemközt lakó Berta Feri bácsié iparos család volt. Ezektől kért kölcsön. De értékes olvasmány nem volt köztük, inkább csupa piff-puff regény, a két háború között népszerű, leányoknak való szerelmes, rózsaszínű könyvek, mint az Elfújta a szél. Két szép lányuk is volt, gondolom, azok is olvasták.

         Kezdetben én is úgy voltam, mint Ábel a Hargitán, aki beleszeretett a Nick Carterekbe. Először az újfalusi tisztelendő úrtól lehetett könyvet kölcsönözni, de igen szenteltvizes olvasmányok voltak.

          Amikor 1949-ben megnyílt a községi könyvtár, az volt a nagy fordulat. Volokalamszki országút, ez volt az első háborús regény. Ezt olvastam onnan először. Vele párhuzamosan vetítették a hős szovjet katonákról a Sztálingrádi csata, Berlin eleste című filmeket szúfolt házak előtt. Nem lehet csodálni, hogy állandóan háborúztunk. Ez lett a legkedvesebb játékunk, később a foci.

         Az ifjúsági regényeket egy év alatt felfaltam, köztük az elérhető, díszes kötésű Jókai-regényeket, Gárdonyi Egri csillagok-ját, azzal a kort is érzékeltető, különleges betűtípussal. Legalább tizenötször elolvastam, legalább tizenöt oldalt biztosan tudtam kívülről.

          Azután kaptam engedélyt a „felnőtt” polcok átkutatására. Nem volt annál nagyobb élvezet. Kétnaponként visszatérő vendég lettem, mert nem kölcsönöztek két-három könyvnél többet. Az osztályomból, úgy emlékszem, csak én jártam könyvtárba ilyen regény-éhesen.

         Ma már nagyon sajnálom, hogy 5-6 éves koromban, amikor együtt aludtunk a konyhai ágyon, nem meséltettem vele. Értelmes, olvasott parasztasszony volt, sok titkát megtudhattam volna az életnek. Abban a korban az ember, örül annak, hogy létezik.

         Bizony, azon a keskeny ágyon kényelmesen elfértünk. Esténként együtt imádkoztunk, és szinte minden este azt kérte tőlem:

        - Kisfiam, minden nap imádkozz értem!

 

         Talán ötéves lehettem, amikor kivitt magával a szőlőbe. Nem kézen fogva vagy kerékpáron, hanem gyalogosan és talicskán. Elég kényelmetlen utazás volt, de rendkívül szórakoztató. Nem lehettem súlyos teher, de, aki ismerte, ilyen ember pedig elég sok volt a faluban, nem hagyta szó nélkül:

        - Ugyan már, Panna néni miért tolja azt a gyereket? Elmegy az már a saját lábán.

 

Csak annyit válaszolt mindenkinek, de büszkén, az én Anna dédnagymamám:

        - Tolom az örököst!

 

         Közben mozdulatlanul térdeltem a talicskában, és állandóan az utat figyeltem. Előre nézve és kapaszkodva. Kinn a dűlőutakon érhette az ember gyerekét a legnagyobb élmény. Emlékezetemben még ma is nyargal az a nyúl, amit akkor felriasztottunk. Úgy szaladt cikk- cakkban, mint a villám. Egyik barázdából átvágott a másikba, hogy azután eltűnjön, az utat átszelve, a dűlő másik oldalán sorjázó szőlőben. Szegény állat! Ha tudta volna, hogy mink sokkal jobban megijedtünk, mint ő!

         Kinn a szőlőben csak tibláboltam, várat emeltem, romboltam. Érdekes, hogy mennyivel szívesebben tettem az utóbbit. A dédnagymama csak gazt szedett a szőlőben vagy a fák satnya, idő előtt lehullt gyümölcsét. A meggyfa földre hullott vércseppjeit, amiket a forró homok barnára aszalt. A tüdőbeteg színű, koraérett férges almákat. Csupa disznónak való hulladékot.

         Együtt éltük át gyerekkorom legnagyobb ijedelmét. Egy elszabadult ló okozta, ami a domboldalon úgy száguldott le nyerítve és szabadon, mintha sosem akarna megállni. Rohantunk be a kunyhóba, és magunk után az ajtót is behúztuk. Csak akkor mertünk előjönni, amikor a gazda káromkodása a közelünkben záporozott. Amikor előbújtunk a kunyhóból, a zápor elállt. Mentegetőzve mondta:

        - Megbolondította a sok zab! Az átkozottját!

 

         Fél óra múlva már olyan szolidan lépkedett az a félelmesen szabad paripa vissza a dombos dűlőútra, mint a kezes bárány. Mint, aki megadta magát a sorsának, néha hátra is fordította szép fejét, mintha mutogatni akarná a korbácsütések helyét.

         Nem voltam pimasz kisgyerek. De éppen vele szemben, egyszer, az voltam. Élete utolsó évében, 1952-ben, néha bort ivott. Ha ilyen állapotban kenyeret akart sütni, edényekbe rakta a masszát és odaégette, s legfeljebb a malacnak volt jó.

          Ilyenkor kampós bottal húzta a moslékos fazekat, végig a havas udvaron, az ólig. S én voltam olyan pofátlan, hogy leakasztottam a botot a fazék füléről. Hála Istennek, nem esett el, mert addig is csak lassú tempóban haladt. De a szemtelenség attól még szemtelenség maradt. És megbocsáthatatlan!

         De jártam ám én óvodába is! Az Újfaluba, a szegénynegyed óvodájába. Inkább odatartoztunk lélekben is, mint a kulákcsemeték közé. Itt ittam először életemben porból készült tejet. Egy kicsit furcsa íze volt, de azért mindenki megitta.

          Minden délben aludnunk kellett! Ócska szőnyegdarabokon feküdtünk, és szívtuk a padló olajos szagát. Én egy percig sem tudtam aludni, de néhányan, mindig irigyeltem őket, ahogy letették a fejüket, már durmoltak is. Azon az udvaron a harangláb tetszett a legjobban. Nagy élvezettel néztük, amikor délben kilengett és felzengett.

          De rövidesen elballagtam az óvodából az oskolába. Szilványi Mária osztályába, a volt zsidóiskolához. Szép és kedves hölgy volt, és kezdő pedagógus. Szerettem, és ő is engem. Ekkor szavaltam először nyilvános ünnepségen. Nagy mozgalmi költemény volt, valahogy így verte a ritmust:

         „Minden piros, odanézz, mintha lángban állna! Amott jön a sok vitéz „keki szín” ruhába.” Ha kiegyenesítik az agytekervényeimet, akkor sem emlékszem többre, de lehet, hogy ez is hamisítvány. Legkevésbé a keki színért állok jót.

         Arról beszélgettek az idős szomszédok, vasárnap délután, az utcára kiülve, hogy az ő gyerekkorukban nem volt fagyi. A nagymama elejtette, hogy ő még nem evett életében. Én felkaptam, elsúderkoztam, beloholtam a Rékasi cukrászhoz, a központba, s vettem egy forintos adagot. Legalább négyszáz métert kellett gyalog: sietve - futva megtennem, hogy viszonylag épen megérkezzen a nagymamámhoz. Végre tettem valami jót is.

         Az anyánk mindig azt hajtogatta, hogy hol jártál te, amikor ezt vagy azt mondtam. Szerettem ábrándozni, „elmélázni”, ahogy anyánk mondta:

          - Furcsa egy isten teremtménye vagy te! Hányszor kell neked mondanom, hogy végre megtegyed?

Pedig, esküszöm, én akkor hallottam először, amikor számon kérő lett a hangja.

         Anna dédnagyanyánk igen csendes asszony volt. Utolsó óráiban Julianna testvére üldögélt mellette. Minden fájdalom nélkül múlt el ebből a sokfájdalmú világból.

                                                                      

 

                                  

                                         APÁNK HAZATÉRÉSE

 

 

         1947-ben voltak a kékcédulás, kikényszerített választások, amelyeken a Rákosi-klikk jobban akart szerepelni, mint negyvenötben. Most még azt az ígéretét is bevetette, hogy mint Sztálin elvtárs leghűségesebb, és általa legjobban szeretett barátai, elérik majd a magyar hadifoglyok hazahozatalát. Ezért fogalmazták azt a gyalázatosan szolgalelkű „fohászt” a magyar hozzátartozók nevében, és természetesen minden lapjukban közzé is tették. Tény, hogy valóban hazaengedtek magyar hadifoglyokat, közöttük apánkat is.

         Apánktól az utóbbi időben ritkábban jött levél. Rebesgették, hogy majd csak hazatérnek. 1947 októberének elején egyik este kopogtattak az ablakunkon. Palásti János mondta az örömhírt, hogy apánkat egy konflis már hozza befelé az állomásról. Anyánk szépen felöltözött, megragadta a karomat, és rohamtempóban elindultunk apánk elé.

          Még most is emlékszem anyánk parasztszoknyáinak a suhogására, és az izgatott rohanásra. Valahol a híd tájékán és sötétben állt meg a kocsi, és onnan hármasban mentünk haza. Mire a házba értünk, már ott voltak a szomszédok, ismerősök. Sírtak örömükben.

         Én kíváncsian néztem azt a sovány, sápadt férfit, akit örvendezéssel vesznek körül. A kisszéken ültem és vártam, hogy majd csak gondolnak rám is. De azon az estén csak két szőrös puszira futotta az idejéből meg az erejéből.

         Az elbocsátó levelet csak decemberben kézbesítették neki, és a háromévi koplalás és munka jutalma négy forint volt. Keveset dolgozhattak ezek a magyar rabok ott kinn! Sok mindent akart ebből nekünk ajándékot venni, de kevésre futotta.

         Apánk tele volt keserűséggel, panasszal, amit nem győzött a lelkéből kiönteni. Mi mindent átéltek a három év alatt! Anyánk másnap jó ebédet főzött, de nem mert enni belőle, mert félt, hogy a sok éhezés után megárt a legyengült gyomrának. A levest azért megette.      Hallottunk olyan szívszorító tragédiákról, hogy a hazatérő hadifoglyot minden jóval traktálta apja-anyja, amibe aztán már másnap szörnyű kínok között belehalt, szegény. Nagyon nehezen tudta megszokni a hazai kosztot és a bátorságot.

         Szerencsére tél jött ránk, a pihenés ideje. Minden este tele volt a konyha szomszédokkal. Kártyáztak, beszélgettek. „Osszamár! Hamarhamondja.” Még a szavakkal is játszottak. Tíz meg húsz filléresek csúszkáltak az asztalon. A férfiak füstöltek, mint a gyárkémény. E miatt sokszor ki kellett nyitni az ablakot, hogy a karácsony táján szálldogáló angyalok nagyokat tüsszentsenek tőle. Nem volt akkor sem tévé, sem rádió. Igaz, hogy még villany sem.

                                                                          +

Ugranyecz András, 6237 Kecel, Táncsics utca 9.

T. cím!

         Szíveskedjék anyagi és büntetőjogi felelőssége tudatában nyilatkozni, hogy hadifogságát követően / 1947. július 20. / hat hónapon belül az ország területére viszatért-e?

Baja, 1976. január 5.                                       Társadalombiztosítási Kirendeltség

         Tehát apánk hazatérésének pontos dátuma: 1947. július 20.

         Az Országos Kárpótlási és Kárrendezési Hivatal Hatósági Bizonyítványában a következő két időpont olvasható: A Szovjetunióban polgári vagy hadifogoly volt 1944. november 15. és 1947. november 5. között, azaz 1086 napig. Tehát öszesen 1269 napig, ami 3 év és 174 napot jelent.

                                                             

                   

                                   BARÁTAIM, A HÁZIÁLLATOK

 

 

         Amikor harmadikos koromban anyámék még a szomorújátékukat élték, igencsak magamra maradtam. A dédnagymamám meghalt. Délelőtt iskolába jártam, délutánként a környékbeli gyerekekkel játszottam, olvastam.

          Ha volt libánk, legeltettem, ha kecskénk, végigvonszoltam a fél falun, amíg találtam neki való terepet. Kicsinek hívták, de nem volt találó név, mert mit kezdtem volna egy Naggyal, ha ezzel is nehezen bírtam. A Golgota környékét igen benőtték a kivágott akácok fattyú hajtásai. Itt ki lehetett kötni a Sztálin-tehenemet, és akkor olvastam közben a Boccaccio - novellákat az Olcsó könyvtár sorozatból. Golgota és pajzán novellák.

         A tetejébe’ még keveset is fejtünk belőle. Rövidesen le is vágták, szegényt. De az úgy sírt, amikor érezte a közelgő pusztulását, mint egy kisgyerek./ Mint ahogy én zokogtam, amikor ötéves koromban láttam a régi boltban összerakodni anyánkat, s közben a feje felet bontották a tetőt. Én úgy bömböltem az út közepén, hogy a forgalom megállt, de anyánk oda sem bojszált. Pedig, hogy féltettem, Istenem! /

         Az anyányi libákkal sem volt szerencsém. Talán a második osztály után hajtottam ki őket először a Pénzes vizéhez, és vigyázni kellett volna rájuk, mert volt ott annyi liba, mint manapság egy farmon, százával. Valahogy „elszalasztám” őket, mint Kukoricza Jancsi a nyáját. Nem is mertem este hazamenni.

         Ott kuksoltam a Dulai - bolt sarkán, és vártam a jó szerencsét, ami anyám formájában meg is jelent. Nem vert meg, de másnap kora reggel fölébresztett, hogy most nézzem meg a disznólegelőt meg a Bogárzó táját, hátha valahol meglelem a tíz szép libánkat. Egyetlen, még döglött libával sem találkoztam. Valaki besorozta őket a sajátjai közé. Elszontyolodva kullogtam haza, de akkor sem kaptam ki.

         Egyszer meg a temetőkert oldalához hajtottam egy falkát, ahol az a kacskaringós, érdekes és romantikus út kezdődött a két temető között. Árvai Józsi bácsi kaszálta a régi sírok között és fölött a dúsan nőtt füvet, Laci fia, a barátom, meg gereblyézte. Addig-addig néztem a kasza munkáját, amíg a libáim valahova elténferegtek. Meg is találtam őket az egyik asszony kertjében, és annak a felügyelete alatt.

         Még örülni sem hagyott, mert megkérdezte a nevemet, és még aznap megjelent a portánkon. Anyánktól húsz forintot kért az okozott kárért. Tekintélyes összeg volt. Annyit nem ért az egész kertecskéje. Nem szólva arról, hogy nem is volt bekerítve.

          A pénzt elvitte, vele meg a fogadalmamat, hogy ennek a vénasszonynak még beverem az ablakát. Máig sem vertem be, pedig nyáridőn minden nap kétszer is elmentem a háza előtt. Amikor mentem a szőlőbe, meg amikor slattyogtam este fáradtan hazafelé. / Mert őszintén be kell vallanom, hogy kerékpározni csak hetedikes koromban tanultam meg, de teljesen egyedül. /

         Nagyon szerettem a kutyákat. A legkedvesebb a Dingó volt. Elolvastam a Grant kapitány gyermekeit, és abban igen megtetszett ez a lendületes kutyanév. Sokat focizott velem az udvaron. Hullafáradtan és századszor is elrohant a labdáért, amit a kertkapuig rúgtam. Mintha fizették volna érte, igaz, hogy én a cukros kenyeremet vagy a kockacukromat mindig megosztottam vele. Kedveltük egymást, no!

         Azokban az ínséges időkben, amikor még a kenyérért is sorba kellett állni, Egyszer honnan-valahonnan hozzám szegődött egy nagyon csúnya, de csupa rettegés kutya. Sok láb rúghatta arrébb, szegényt, mielőtt velem találkozott. Csont és bőr. Minden alkotórésze csúnya. De annyira az, hogy szinte már szép.

         Hátravittem a szalmába, ami alig volt egy szekérderéknyi, és ott vackot kotortam neki. Odaloptam ki a kenyérdarabokat nagy körültekintéssel, és kupánverést kockáztatva. Végül a szüleim elkergették, vagy megunta az egyhangú összkomfortot és a kosztot? Ma sem tudom. A falu egyetlen mészárszéke előtt mintha őt láttam volna, néhány barátjával együtt, a hulladékban szimatolni. Kóbor kutyákhoz csatlakozott, és velük összefogva szabadon élt. Szólítottam, de nem jött oda hozzám.

         A macskákat nemigen szerettem. Mégis volt cirmosom kétszer is. Az első, kis kölyök cirmos, egészen különleges és tanulságos módon múlt ki, példázva, hogy az ijedelem ölhet. Gyanútlanul lefetyelte a vizet, amikor váratlanul rárohant a kutyám. Az, szegény, ijedtében szörnyethalt. Megállt a szíve, habzott a szája, és azonnal elpusztult.

         A másik macskát valamennyire megkedveltem, de anyámék nem állhatták. Fogták, és amikor elindultak kettesben a szőlőbe kapálni, egy kosárba rakva és rejtve, elvitték magukkal. Amikor észrevettem a csínyt, elkezdtem utánuk rohanni, ahogy az akkori lábam bírta, és a szőlőnkhöz emelkedő dombnál utol is értem őket, pedig kemény három kilométer volt mögöttem.

        – Hol van a macskám? – alig bírtam kisírni.

         - Nyugodj meg! Letettük a Szőllősiéknél - felelték. Nyugtalanul kerestem, meg is

 

 találtam, s vittem haza. Ez az eset nem tett jót a szülői tekintélynek.

 

         Valaki egy kis kölyök nyuszit ajándékozott nekem. A szőlőben találta, hazahozta. Elfért a tenyeremben. Etettem és itattam. Azután elbújt a bolt bútorai alá, ahol sok keresés után napok múlva észrevettem. Hívogattam hosszan, aztán valahogy a kezemmel is elértem a félhomályban, és megfogtam. De már csak szobra volt önmagának, hideg és kemény. Beleborzongtam.

         Valahányszor Arany János versét, a Családi kört hallottam, mindig tudtam, hogy aminek a gyerekek örvendenek, néhány nap múlva halott lesz, mert anya nélkül elpusztul az árva kis jószág.

                                                           

 

 

                                    TIZENHETEN KÉT SZOBÁBAN

 

 

         Valamikor az első világháborúban derekasan hadakozott egy sváb fiatalember. Nagy-Magyarországot ő is elvesztette, de a vitézséget elnyerte. Személyesen Horthy Miklós avatta azzá, 1928-ban, Völgyi Bernát néven.

          Sajnos, földet nem tudott adni, pedig az dukált volna hozzá, de engedélyt kapott egy italmérés működtetetésére Kalocsán. A lányait még szülőfalujában gazdagon férjhez adta, azután végérvényesen Kalocsához kötötte magát. Az idősebbik lányának, Völgyi Viktóriának született három gyereke.

         Az egyik nagyon önálló lett, mert már tízéves korában, amikor választania kellett a kapanyél és a penna között, megszökött a szüleitől. Kalocsára, a nagyapja házába költözött. Innen járt polgáriba, majd tanító és kántorképzőbe. Wiedner Bernátnak hívták. Kitűnő eredménnyel végzett, de álláshoz csak a Dunántúl mélyén, Páriban jutott.

          A családját, a svábok kitelepítése ürügyén, a szegény sváb kommunisták kilakoltatták a szép Hajósi utcai házukból. Kénytelenek voltak a fiukhoz, Bernáthoz, Páriba költözni. A kántorságot és a tanítást egyszerre végezte, s ezért az ottani tanítólakásban, most már családostul élt. Ő tanított meg kántorkodott, a szülei meg a tanítóföldet művelték.

         Emlékezzünk csak! A megalakult Csehszlovákiából kitelepítették Czompó Jánost, mert magyar volt, s szép nagy háza meg jó földje. Ezért vagonba rakhatta, amit csak el tudott vinni, és Magyarországra húzta át kocsijukat a mozdony. Neki Pári lett a végállomás, ahol egy kitelepített idős sváb házaspár házába költözhetett.

         Ekkor még csak hatan voltak, mert a családfő a szüleit is magával hozta meg a két nagylányát, Matildot és Ilonkát. Még két gyerekük született, de már itt, Magyarországon. Vilmos meg a Margit. Ez már nyolc ember. / A felesége szülei, Horváth János és Pócs Mária, maradtak. / Befogadták a volt háztulajdonos sváb házaspárt: tíz ember.

         Wiedner Bernátot válaszút elé állították az iskolák államosításakor, ’48-ban. Kántor vagy tanító? A kántorságot választotta, de a család szerencséjére házastársat is, Czompó Matildot. A tanítói lakást el kellett hagyniuk, és ezért Czompóék házába kényszerültek.

          A két szobába most már heten költöztek át. Vitték a tanítói lakásban született első hajtást, WIEDNER MÁRIÁT is. Tehát két szobában tizenheten éltek egy födél alatt, és jól megfértek egymás mellett.

                                                                       

 

 

 

                                                      A SÍRÁS

 

 

         Aprócska gyerek voltam, amikor a Bertáéknál bérelt üzlethelyiséget a saját telkünkön felváltotta egy új épület. A szomszédos kovácsműhelytől talán két-háromméternyire. Hogy pontosan mikor történt, nem tudom, de valószínűleg a hadifogságból való hazatérés és a letartóztatás közti interregnumban.

         A bérelt boltunk tetejét már bontották, és közben anyánk komótosan rakodott benn. Ő semmi félelmet nem érzett.

         Én ott őrjöngtem a kocsiút közepén, féltvén őt, hogy rászakad a födél. Látta vergődésemet, de csak akkor jött megnyugtatni, amikor a munkáját befejezte.

          Istenem, mennyire fájt, igen, majdnem megszakadt ötéves szívem, amikor úgy véltem, hogy tragédia fenyegeti. Szóval el sem tudom mondani, le sem tudom írni! Könnyel kellene azokat a sorokat leírni.

          Azt tudom, hogy idegenek álltak körül és vigasztaltak az utcaközépen. De engem annyira a hatalmában tartott az anyám elvesztésétől való félelem, hogy őrjöngve követeltem, hogy hagyja ott azt a helyet. Anyám miatt, úgy emlékszem, csak akkor az egyszer sírtam, de akkor nagyon. A kollégiumi sírásnak már más oka volt. Mint a fészekből kihullott madár, annyira árvának éreztem magam ott és főleg kiszolgáltatottnak.

 

 

 

                                   APÁNKAT LETARTÓZTATJÁK

 

         Eljött a tavasz. Ekkor bontották le a volt istállót, de maradt egy fészer a helyén. És közvetlenül a Tóth Lajos bácsiék műhelyétől talán három méterre, a telkünkön felhúzták az új üzlet falait, majd cseréptetejét. Egyetlen nagyszoba volt az, üzlethelyiségnek való, az utca felé tekintélyes ajtóval, az udvar felé egy barátságos ámbitussal.

         A tavaszi szőlőmunkával igyekezett végezni apánk, hogy eljuthasson Bajára. Az egész megyében híre ment: Mindszenty hercegprímás Baján Mária-napokat tart.  1948. június 14-én, vasárnap, kora reggel kerékpárjával nekivágott a hatvan kilométeres, hosszú útnak.

         Amikor estefelé fáradtan hazaért, letette a kerékpárját, hogy az udvaron kifújja magát a nagy erőfeszítés után, az utcai ajtóban megjelent két ismeretlen rendőr.

         Felszólították, hogy menjen be velük a rendőrségre. Megrökönyödve és zavartan vettünk tőle búcsút, mert nem tudtuk mire vélni a dolgot.  Hármasban elindultak, de ekkor anyánk észbekapott, és a kiskabáttal apánk után küldött. A karomra dobtam, és már nyargaltam is utánuk, hogy még a liget sarkánál utolérjem őket. Csak annyit mondtam izgatott lihegéssel:

-          Anya küldi.

 

Apánk gyorsan a vállára terítette, és csak annyit mondott:

-          Köszönöm, kisfiam.

 

         Aztán gyorsan megfordult, és a két rendőrtől közrefogva, fáradt lépésekkel ment tovább. Én meg úgy indultam hazafelé, mint akinek folyik az orra vére. Otthon a jó barátokkal, szomszédokkal egészen éjfélig folyt a beszélgetés, hogy miért vitték el szegényt

         Biztosan Mindszenty miatt, mert arra nagyon fújnak a kommunisták. Az a legnagyobb ellenségük, s aki szereti vagy tiszteli, az mindjárt bűnös.

      - Akkor az egész ország bűnös! Egy egész ország! – nem is mondta anyánk, hanem kiáltotta hangosan, fájdalmasan, és ekkor kezdett el zokogni.

 

        - Mindenki tanácstalan volt, de jóval biztatták a nagymamát meg anyánkat, miközben szedelőzködtek. Nemsokára magunkra is maradtunk a bánatunkkal.

 

         Ekkora segítséget tudtak adni az árváknak, akik nem maradtak magukra a legnehezebb órákban. Ez akkortájt nagy szó volt és nagy segítség!

         Anyánk többször is kérte a „párját”, mert mások előtt csak így nevezte, hogy ne panaszkodjon senkinek az oroszokra:

 - Megfontolt legyél! Nem tudjuk, kiben mi lakik. Gondolj a fogságba esésre!  Az oroszok még itt vannak az országban, és az ellenünk folyó háborúnak még nincs vége!

    Apánk mindig azzal vágott vissza:

-          Az igazat már csak megmondhatom!

-          Mondj igazat, betörik a fejed. Most éppen olyan időket élünk! – mondogatta anyánk gyakran.

 

         Nehogy elfelejtsem, csak azért szúrom közbe a megjegyzést. Sokszor hallottam éppen anyámtól azt a mondatot:

   - GYÁVA NÉPNEK NINCS HAZÁJA! Ez egy örök érvényű bölcsesség.                   

         Egy szűk esztendeje, hogy a Szovjetunióból hazatért, és még nem vette észre a nagy változást. Azt, hogy közben az országból siralomház lett. Izgatásért jelentették fel, ez másnap kiderült. Először a Tanácsházra vitték, ahol az első éjszakát töltötte, és csak másnap reggel vitték át az őrsre. Az egyik rendőr bizalmasan elárulta, hogy egy-két „jóakarónk” feljelentést tett András ellen, mert szidta az oroszokat. Pedig nem az oroszokat szidta. Azokat inkább nagyon is sajnálta, mert olyan országban kell élniük, ahol Sztálin dirigál. Nem vette észre, hogy nálunk is az „dirigál”

         Másnap kiderült, hogy kenyéririgységből tették, az üzletünk miatt. Irigyelték, hogyha hozzánk jöttek pénzért, mindig tudtunk nekik adni.

         Az egyiknek a lánya anyánk ruháit hordta. Nem bírtak a nagylányuknak venni, mert az apja megitta, elkártyázta minden pénzüket. A felesége anyánknál hagyta a pénzüket, mert otthon a férje elől nem tudta hova rejteni. Az asszony sokszor sírt, mert a három gyerekének nem tudott mit főzni. Az ura mindig azt mondta:

         - Főzz nekik répát!

         A másik feljelentő feleségének is sokszor adtak pénzt. Annak is volt egy lánya. Ha jöttek az ünnepek, már vártuk, hogy mikor jönnek új ruhára pénzt kérni. Itt is csak a gyereket nézte anyánk, mert mástól hallotta, hogy az apjának ragadós a keze. Azt nemigen engedte be senki az udvarába, még napszámosnak sem.

         Tőlünk nemsokára ellopta azt a kerékpárt, amivel apánk Baját megjárta.

                                                                  +

         Mindkét feljelentőnk tagja volt a kommunista pártnak. Minden szemét embert befogadtak, aki csak jelentkezett. A felbujtó természetesen egy harmadik személy volt, aki pénzért, vagy gyűlöletből rávette ezt a két szerencsétlent. Egy férfiszabó, Barabás Andornak hívták. Pestről jött le a bombázások elől.

          A lányai gyakran meglátogatták, s ilyenkor mindig nálunk szálltak meg – ingyen. Ő volt az, aki kiokosította azt a két analfabétát: Hugyi Antalt, a hátsó szomszédunkat, aki répát akart etetni a lányaival, és Falus Mihályt, az enyves kezű kerékpártolvajt.

         Híre ment a faluban, hogy mi történt velünk Többen szemrehányást tettek a két feljelentőnek: „Miért tették ezt az Andrással?” Azok égre-földre esküdöztek, hogy nem követtek el ellenünk semmit. Még a főkolompos is átjött hozzánk azzal a kérdéssel:

       - Mi van az Andrással? Hallom, hogy őrizetbe vették. Nem engedem bántani. Holnap

 

 bemegyek a rendőrségre, és szólok az érdekében.

 

         Másnap reggel anyánk is ott volt az őrsön. Beszélt apánkkal, akinek elmondta, hogy mit mondott a Barabás Andor. De csak pár szót válthattak, apánkat már vezették is vissza a zárkába. Ekkor vette észre anyánk a spicliket, ahogy sorakoztak a vádiratot aláírni. Köztük volt még egy nyomorék ember is, Palásti Károly, akinek a házunk előtti téren volt a trafikja. Meglepődtek, hogy anyánk is ott van, és látja őket.

         A felbujtó aznap is eljött hozzánk, hogy tisztázza magát, de erélyes anyánk ajtót mutatott neki. Nem szégyellte az magát. Az ilyen emberekben nincsen lélek.

         A harmadik napon apánkat átvitték Kiskőrösre, a járási kapitányságra. Amikor anyánk oda is elment meglátogatni, megint találkozott a Barabás Andorral. Váltig erősítgette, hogy ő az András érdekében van ott.

 - Sok ilyen becsületes ember kéne - mondta.

 

      Apánk még mindig hitt neki, anyánk már régen nem. Csak anyánk tudta, hogy mi zajlik körülöttük. Apánk a Rákosi-rendszerrel akkor kezdett megismerkedni.

                                                                          +

                         Államrendőrség Dél-Pest vármegye Felügyeleti Körzeti szemlélője

Előadó. Ifj. Fülöp Jenő prbr.                                        Tárgy: Ugranyecz András r.h. őrizete

 

Véghatározat

 

Ugranyecz András 1914. évbeli keceli születésű, nős a családi állapota, kereskedő foglalkozású keceli lakosnak / I. ker. 292., apja András, anyja Kapás Teréz /  a rendőrhatósági őrizetét alá helyezését / internálását / rendelem el.

 

Indoklás

 

A lefolytatott nyomozás során, a kihallgatott tanúk jegyzőkönyveiből, a keletkezett nyomozati jegyzőkönyvekből, valamint a beismerő vallomásokból megállapítást nyert az a tény, hogy nevezett kijelentéseivel igen súlyosan sértette a demokratikus államrendet, becsmérelte a Magyar Kommunista Pártot, a demokratikus Magyarország egyik legjelentősebb szervét. Nevezett kijelentéseivel bűntettet követett el.

A vizsgálat során, az elfekvő iratokból élesen kitűnik, hogy szélsőjobboldali beállítottságú, olyan elem, aki a demokratikus társadalomba nem akar beilleszkedni, s állandó megnyilvánulásaival, kijelentéseivel a demokratikus államrend ellen izgat., a fajgyűlöletet szítja, és rágalmazza a legdemokratikusabb szervet, amely a dolgozók érdekeit védi, és amely szerv a dolgozók életszínvonalának nővelésére törekszik.

Gyakori kijelentései alkalmasak voltak arra, hogy politikailag még éretlen embefreket a demokrácia ellen fordítsa, és azokat a magyar demokrácia és államrend ellenségeivé tegye.

Beismerő vallomásaiból tényként állapítható meg, hogy szélső jobboldali beállítottságú személy, aki kijelentéseit és a demokráciaellenes aljas rágalmait céltudatosan követte el. Céltudatos volt minden kijelentése, mert a demokratikus államrend összességével, demokratikus törvényeivel, intézményeivel és minden demokratikus törekvésével szemben ellenséges módon viselkedett, és azoknak a megsemmisítését örömmel és szívesen vette volna.

Kijelentéseivel a politikailag még éretlen emberek között igyekezett állandó nyugtalanságot kelteni, hogy ezzel is a demokratikus végleges kibontakozódás és megerősödés elé akadályokat gördítsen.

             Tényként megállapítható, hogy a MOVE tagja volt, amely szerv a faji elméleten alapult, de a nyomozati jelentésekből megállapítható az is, hogy a Héjjas - különítmény tagja volt. Annak a terrorkülönítménynek a tagja, amely különítmény a becsületes dolgozók ezreit szemrebbenés nélkül küldte a halálba.

             NB: Puff neki! Apám 5-6 éves volt, amikor a Héjjas - különítmény működött. Ha a második háború végén a nyilasok is megszervezték, akkor pedig már útban volt Magnyitogorszkba. Valóban ezresével küldték a halálba, de apámmal együtt, a többi szerencsétlen magyart. A halál pitvarába. Ő, hálistennek, megúszta.

+

                 Magyar államrendőrség budapesti főkapitányságának központi internálótábora

                                                          Szabadulólevél

         Internálva volt Ugranyecz Andrást, aki 1914, december 12-én Kapás Teréztől zületett, foglalkozása kereskedő.  Tartózkodásul Kecel, Kalocsai utca 292. lakóhelyet jelölte meg. 1948. / IV. 4. / B.M. helyezettet elbocsátottam és utasítottam, hogy nyolc napon belül a kecskeméti rendőrkapitányságon jelentkezzen, és arról a fenti hatóságot egyidejűleg értesítettem.

         Nevezettet hatóságom területén illetékes rendőrhatóságnál kijelentettem.

Budapest, 1948. október 1.                                                        

                                                                                                               / olvashatatlan név /

                                                                                                                    táborparancsnok

 

                                                    KAPANYÉL, AZ ALIBI

 

 

         Igen szerettem a szőlőbe járni. Shakespeare mondotta: „Szabadság a szél nagy szabadalma.” Ezt az emberi világon kívüli szabadságot a szőlő világa jelentette, ahol ott volt a szabad szél, a nap, a madarak, a fák, a gyümölcsök. Robinsonnak éreztem magam, azzal a különbséggel, hogy nem akartam mindenáron csónakot készíteni, és nem volt szükségem Péntekre sem. Amíg a szüleim szomorújátéka folyt az élet színpadán, de azután is, engem a nyári szünetekben mindig kiküldtek a szőlőbe, hogy kapáljak, amennyit csak bírok.

         Batyumban két szelet, egymásra borított zsíros kenyérrel meg egy könyvvel vágtam neki az útnak. Vagy a könyv már ott kinn várt. Felsős koromban a tízórai kiflire kapott pénzen vettem őket. Két forintot tettem félre naponta.

         Kinn azután a magam ura voltam. Ha egy borozdát, pászta hosszan, megkapáltam, akkor jöhetett az újabb fejezet, jutalmul az elvégzett munkáért. Kellett hozzá akaraterő! Természetesen ahhoz, hogy a fejezet befejezése után újra beálljak a sorba.

                                                     

 

                                           WALTER TANÍTÓ ÚR

 

 

         A Walter –házaspár a negyedik osztályokat tanította, miután az államosítással a nővérek nem dolgozhattak tovább. Én a feleségéhez jártam, de jól tudtam, és láttam is, hogy a férje igen katonásan nevelte a gyerekeit. A falu főutcáján meneteltek, a közösség szeme láttára. Testnevelés órán, ha az idő engedte, nótaszóval vonultak ki a pályára. Az igazgatónak nemigen tetszett a dal, mert szerepelt benne a „szent” szó. A gyerekek is addig bátrak, amíg a tanár az. Amikor befelé jöttek a pályáról, úgy harsogott az ének, hogy arra még a párttitkár is fölkapta a fejét.

                                           Él még, feléled újra Magyarország!

                                           Szent esküvéssel erre esküszünk.

                                           Hittel hiszünk a tudás erejében.

                                           Rozsdamart kardnál több a szent betű.

 

                                           Vérző sebének száma, mint a tenger.

                                           Mind begyógyul, ha hittel hiszünk.

                                           Hittel hiszünk a tudás erejében.

                                           Rozsdamart kardnál több a szent betű.

 

                                           Új ezer évet, jogot csak ez adhat.

                                           Így lesz hazánk majd örök életű.

                                           Hittel hiszünk a tudás erejében.

                                           Rozsdamart kardnál több a szent betű.

 

 

                                          PÁRHUZAMOS ÉLETUTAK

 

         Bálint Sándor felfüggesztett börtönt kapott. Ortutay Gyula gúnyos hangon tehetségtelen emberként említi őt. A nála hat évvel idősebb mélyen vallásos Bálintot az érettségi előtt ismerte meg a későbbi társasutas politikus, a szintén etnográfus Ortutay. Sétáikon lelkesen hallgatta, hatására fordult hivatása irányába. Kapcsolatuk a negyvenes évek elejéig zavartalannak tűnt, ám útjaik szakmai és politikai okokból elváltak.

         A közéletben csak Tutusként emlegetett, titkos kommunistává lett, hivatalosan a független kisgazdapárt színeiben politizáló vallás – és közoktatási miniszter tevékenysége mintha tagadása lett volna riválisa műveinek: kezdeményezője lett az iskolák államosításának, és lelkes támogatója a népi demokráciának nevezett proletárdiktatúra kiépítésének.

         Később a Hazafias Népfront főtitkáraként és a pesti egyetem rektoraként is dolgozó Ortutay feleslegesen politikai – közéleti ügyekre áldozta tehetségét.

         A szakmai féltékenység elsősorban a társutas politikust jellemezte. Nem véletlenül lehetett Bálint Sándornak, hogy pályatársa „betegesen hiú ember, de az még a kisebbik baj. A nagyobbik, hogy kézirataimból plagizált. Amikor megjelent nyomtatásban, a forrás nem volt megjelölve.”

         Bálint következetesen ragaszkodott kereszténydemokrata felfogásához, 1947-ben képviselővé választották a Demokrata Néppárt színeiben. Az ötvenes években „katedraengedélyét” megvonták. 1965-ben felfüggesztett börtönbüntetésre ítélték. „Tántoríthatatlan klerikalizmusa” miatt is üldözték. Szeged és környéke mellett főként a hazai népi, és ezen belül is a katolikus népi vallásosságot kutatta; tevékenységének eredményei vitathatatlanok, megkerülhetetlenek.

          Ortutay a tehetségét eladta egy tál romlott lencséért, sima hazaárulást követett el. Vajon Radnóti, a legjobb barátja, neki küldené-e poszthumusz verses kötetét a tények ismeretében? Az bizonyos, hogy Gyarmati Fanninak nem lettek megélhetési gondjai.

A néprajztudós Bálint Sándor boldoggá avatási pere most folyik Rómában.

                                                                   

 

                                               ANYÁNK KISKŐRÖSÖN

 

         Apánkat elvitték Kiskőrösről, de nem tudtuk, hogy hová. Az édesapja és nagyanyánk Pesten keresték. Fodor Bözsi nénénk, az egyik rokonunk, vezette őket börtönről börtönre. Mindenütt azzal utasították el őket, hogy ilyen név nem szerepel a listájukon. Este azzal jöttek haza nagy szomorúan, Pesten nem található. Később kiderült, hogy akkor a szegedi Csillagban volt egy ideig.

         Két nap múlva megállt előttünk egy oldalkocsis motorkerékpár. A vezetője egy idevalósi pék volt, aki egy rendőrt hozott. Udvariasan mondta anyánknak, hogy készüljön, mert a kiskőrösi rendőrkapitányságra viszik. Ez az utasítás! Anyánk annyira zavarba jött, alig tudott átöltözni. Mit akarhatnak ezek tőle?

         Egy óra múlva csak odaértek.  Egyik irodában egy civil fogadta őket, aki azt mondta, zárja be maga után az ajtót, hogy ne zavarja őket senki. Ha itt a kihallgatást így csinálják, hát legyen. Bezárta maga mögött az ajtót. Valami Falust vagy Falusit mondott a bemutatkozásakor, és kemény hangon mindjárt a tárgyra tért:

-          Vetkőzzön le!

Anyánk megtagadta. Erre ráförmedt:

-          A gumibotot ismeri-e?

 

Anyánk azt válaszolta neki szenvtelenül:

-          Hallomásból.

 

A civil férfiú, akin kiütköztek fajtájának jellemző jegyei, a szekrény tetejéről leemelt egyet, és csapkodta vele a tenyerét. Közben kopogtattak az ajtón.

Nyissa ki!- parancsolt rá anyánkra, aki szívesen megtette. Egy ismeretlen rendőr lépett

 

 be, aki a kihallgatója asztalára tett egy papírlapot, s közben azt mondta:

 

Azoknak a névsora, Falusi elvtárs, akik Soltvadkerten és Kiskőrösön az Új Embert járatják, a

 

 katolikus újságot. A civil kaján mosollyal kiküldte a rendőrt.

 

Anyánk később erről a jelenetről azt mondta, szó szerint: 

-          Nem szántam volna leköpni őket!

 

Azután át akarta küldeni egy szomszédos szobába, egy alig kivehető tapétaajtón. De anyánk egy tapodtat sem mozdult.

         Dühében nem tudott mással bosszút állni, minthogy mindkét karját felemeltette, hogy megnézze, nincs-e nyilaskereszt a hóna alatt. Rövid nyári blúz volt rajta, könnyen meggyőződhetett arról, hogy nem volt nyilas.

          Újabb kopogtatás zavarta meg a nyájas együttlétet. De aki most bejött, nem volt más, mint az apánk unokatestvére, Juhász Mihály, a császártöltési rendőrparancsnok. Borbényi János hívta föl telefonon, hogy tegyen valamit, mert anyánkat is elvitték.

         Anyánkat kiküldték, amíg benn a két férfi tanácskozott. Falusi kiszólt a posztoló rendőrnek, hogy kísérje a cellába, mert „holnap is a vendégünk lesz”. Amikor rázárták a cella ajtaját, megnyugodott. Itt már nem fogják zaklatni. De hová hajtsa le a fejét? Csak deszkákból összetákolt priccs volt a cellában, rádobva két takaró. Lefeküdt, betakarózott, és nyomban el is aludt.

                                             

 

 

                                                            VILMA

 

 

         Nagy bűne volt a háború előtti világnak, hogy nem támogatta a tehetséges gyerekek továbbtanulását. Ifjú Farkasfalvi Andrásból is mi minden lehetett volna. Amikor a Don mellől hazavergődött, közel harminc évesen, maradtak az utált földek, ahová csak a Vilma volt képes kihúzni. Annyira nem szerette a paraszti munkát.

         Olyan lélekbelátó szemei voltak, hogy lehetett volna belőle a lélek orvosa. Esetleg pap. Minden asszony összesöpörte volna a legkisebb a bűnét is, és csak akkor merészelt volna a lábai elé térdepelni, hogy meggyónja neki a vétkeit.  Vagy a legrosszabb esetben egy nyalka katonatiszt. De lett belőle egy rossz asszony bolondja! Annak a lelkét nem röntgenezte föl időben.

         András nagybátyánk, temperamentumos ember lévén, utálta a vánszorgást. Szidta is a lovat, mint a bokrot. Legfinomabbat idézem: - Az ég villáma csapna Vilmába!

         Az édesapja ezt nem vette jó néven, mert éppen azért kedvelte ezt a valóban hidegvérű állatot, mert olyan nyugodt természetű. Bár egyszer ez a jámbor állat is megbokrosodott.       Akkoriban, az ötvenes évek elején, még olyan világ járta, hogy a hadseregé volt mindenütt az elsőség.

         A levegőben a lassú gépek hosszú légzsákokat húztak, amire vadászgépek lövöldöztek. A műúton meg úgy jártak - keltek Farkas / Wolf / Mihály hadügyminiszter tankjai még a faluban is, mint mostanság az autócsodák. Az akkori uraknak mindent szabad volt. Azoknak még az Isten sem parancsolt, mindent megtehettek. Rákosi / Rosenfeld / Mátyás volt a bandavezér. Az alvezért Gerő / Singer/ Ernőnek hívták. Révai / Reich / József volt a kultúrfelelős. Ő gondoskodott a nép szórakoztatásáról. Aztán ott volt a Fekete Péter, mint a kártyajátékban a balsors, az ÁVH főnöke, Péter Gábor. Az ő becstelen eredeti neve: Eisenberger Benjamin volt.

         Egyszóval, a tank jött, a nagyapám le akart kanyarodni az utcájukba, amikor az útkanyarban, éppen a Szűz Mária szobrával szemben, feltűnt a zörgő-recsegő harckocsi. Egy T-34-es a második világháborúból. Vilma is elvesztette az önuralmát, és úgy átugrotta kocsistól, nagypapástól az út menti árkot, mint a párduc.

         A kocsit egy kissé szétrázta, de a nagypapa „vitézül” viselkedett. Jobb kezével erősen markolta a lőcsöt, a másikkal meg a gyeplőt. Ez volt az a bátorság, amiről beszéltem. Amikor a monstrum elcsattogott, lelépett a kocsiról, azután nyugtatgatta a lovát. Majd vissza a régi kerékvágásba, és már öt perc múlva otthon is voltak. Talán éppen a Szűz Mária mentette meg őket, meg a nagyapám bátorsága.

                                                               

 

                                            ANYÁNK KECSKEMÉTEN I.

 

Amikor Kiskőrösön másnap reggel kinyílt a cellaajtó, az egyik rendőr azzal üdvözölte:

Hallja, fiatalasszony, maga jól rám ijesztett az éjjel! Azt hittem, hogy meghalt. Szólítgattam

 

 az ablakon át, de semmi életjelet nem adott. Olyan ideges lettem, bementem meghallgatni,

 

 szuszog-e. Hála Istennek, szuszogott.

 

         De mindjárt arra kérte, nehogy elmondja valakinek, mert súlyos büntetést kapna. Bizony, így féltek még a rendőrök is az ÁVH - tól! Azután együtt átmentek a konyhára, ahol egy idősebb nő főzött a személyzetnek. A rendőr anyánknak is kért ennivalót. A szakácsnő azt mondta, hogy rabokat nem szolgálnak ki. Erre vita támadt a rendőr meg az asszony között.

         Szerencsére megjelent a nagyanyánk, aki bőségesen hozott sonkát, kenyeret. Nem kellett tovább éheznie. Beszélgettek az otthoni állapotokról, de semmi újat nem tudott mondani a nagyanyám. Anyánk meg csak várta sorsának jobbra fordulását, mert a REMÉNYSÉG HAL MEG UTOLJÁRA, bár most már mind a ketten az ÁVH foglyai voltak.       Segédkezett a konyhában, de ebédet egyszer sem kapott.

          Két nap múlva egy rendőr, Nagy Ottónak hívták, titokban egy levelet csúsztatott a zsebébe. Ebben Juhász Mihály, apánk unokatestvére, leírta, hogy mit tudott meg a sorsáról:

          - Ne ijedjél meg! Holnap egy rendőr Kecskemétre visz kihallgatásra, de onnan ki fognak engedni.

         Alkonyatkor kísérte ki egy rendőr a vonathoz, amelyik Kiskőrösről indult és Kecskemét volt a végállomása. A kísérője csak arra kérte:

         - Egy kocsiba szállunk, de olyan messze üljön tőlem, mintha nem is tartoznánk egymáshoz! Kérem, ne szökjön meg, mert akkor mind a ketten nehéz helyzetbe jutnánk.

         Úgy is lett. Mindketten egy kocsiban, de a két szemközti végében ültek le. Mintha semmi közük nem lenne egymáshoz. A vonat Budapestre indult, és átszállással Kecskemét felé fordultak tovább.

         Éjfél után, egy óra tájban, érkeztek meg a rendőrkapitányságra. A kísérője rutinosan zörgetett, és egy középkorú börtönőr nyitotta ki az ajtót. Bementek az irodába, ahol megtörtént az átadás – átvétel, darab-darab. Kísérője megkapta az elismervényt, és udvariasan elköszönt.

         A fogházőr pedig arra kérte, hogy adja le a gyűrűt és a fülbevalóját:

          - Ezeket nem szabad a cellába vinnie! És mondja, fiatalasszony, társaságba akar kerülni vagy egy magányos néni mellé?

         Anyánk szerette a társaságot, de most nem volt beszélgetős kedvében. A nénit választotta, és jól tette. Akkor jött rá, hogy minden semmiségért börtönbe lehet jutni.

         Az öregasszony felébredt, amikor kinyílt az ajtó. Anyánk így köszönt neki:

-          Dicsértessék a Jézus Krisztus! / Már a köszönés is káderezés volt. /

 

         Anyánk a néni kérdésére csak azt mondta, ami igaz volt, nem tudja, miért tartják fogságban. Az idős asszony örült, hogy hallgatóra talált, akinek kiönthette a bánatát:

         „Én olyan egyedül élek a világban, hogy nincs, aki pártomat fogja. Amíg élt a társam, az uram, mindenünk megvolt. Ami két ágról szakadtnak meglehet.

         Volt egy tanyánk, olyan vályogból homokra épített. Nem győztük megtámogatni a falát. Amióta meghalt, ennek tizenöt éve, magam vagyok, mint a kisujjam. Az istálló össze is dőlt. Két megmaradt szobát lakunk a harminc tyúkkal meg a kecskével. A tojásért pénzt kapok, azon veszek magamnak kenyeret, meg a jószágoknak egy hétre való takarmányt.

         Mert most is mért vagyok itt? A kecském miatt! Én egy födél alatt élek a roggyant tanyámban a tyúkjaimmal meg a kecskémmel. Tejet ad az egyik, tojást a másik. Hála Istennek, több tojást is, mint ami nekem elég lenne, mert van harminc darab tyúkom. Pénzt csak abból tudok előteremteni, hogy a tojásokat összegyűjtöm, azután kiviszem a piacra.

         Szerdán reggel is fogtam magam, a tojásokat beraktam egy fonott kosárba, szalma közé, nehogy útközben összetörjenek.

         Kiengedtem a kecskét, és megkötöttem a szilvafához. Legelje addig a füvet, amíg megjárom a falut. Elindultam a piacra.  Két kilométeres csak az út, de a felénél hallom ám a hátam mögött a kecském mekegését.

         Elszakította a kötelékét, a szerencsétlen, és loholt utánam. Igen ám, de az út mellett, mert már a falu szélén jártunk, fiatal nyárfák voltak ültetve. A tanács pénzén, a tanácselnök parancsára. Igen szépen kifakadt mindegyik, sok volt rajtuk a friss hajtás. Az én kecském beszabadult a paradicsomba!

         Hiába raktam le gyorsan a kosarat, szaladtam hozzá, az én erőm már nem volt elég, hogy megfogjam az éhes jószágot. Sok kárt tett az a szegény jószág, mit tagadjam.

         A tanácselnök rám küldte a rendőrséget, hogy kifizettesse a kárt. Négyszáz forintot.  Mondtam neki, mert nem falubeli, hanem Pestről szalajtott pártember, azelőtt állítólag szabó volt, és Hlipala Pálnak hívják:

         Maga nem tudhatja, hogyan élek én. Az egész vagyonom nem ér négyszáz forintot. A hátamon hordom haza az erdőkben összeszedett száraz gallyakat, az elhagyott szőlőkből a száraz tőkéket, hogy télen fűteni tudjak a kis vaskályhámban. Hogy ne fagyjak meg az állataimmal együtt! Mert olyankor rájuk nyitom az ajtót, hogy valami meleg őket is érje. De az a lelketlen csak verte a vasat. Azt mondta nekem nagy garral:

       - Megkárosította a nép vagyonát. Ha nem fizet, lecsukatom.

 

         Megtette. Pedig milyen semmire való ember, arról a falu is tudna beszélni. Képes volt egy kommunista elvtársa temetésén klottgatyában megjelenni, mert úgy be volt rúgva. Szabó létére elfelejtette fölhúzni a tisztességes nadrágját. Ugyancsak megtisztelte a vörös csillagos fejfát! Ezen vigadott az egész falu.

         Én leülöm a négy hónapot, addig sincs gondom az ennivalóra. A bíró, az Isten áldja meg, kötelezte a tanácselnököt az állatok gondviselésére. Látom magam előtt, ahogy Hlipala a dűlőúton húzgálja a kecskémet, a felesége meg feji”.

         De anyánk ezt már nem látta, mert az utolsó szavak alatt az álmok ágyán feküdt.

                                                              

 

 

                                 RÁKOSI ELVTÁRS, SZEMÉLYESEN?

 

        Tudósítónktól-

Rákosi Mátyás elvtárs, népünk Bölcs Vezére, Bajára igyekezett, hogy ellenőrizze a határsávban bevezetett védelmi intézkedéseket, amelyekkel meg akarjuk óvni szocializmust építő hazánk és egész dolgozó népünk biztonságát egy aljas és alattomos titoista provokációval szemben. Mert Ő mindig csak a népére gondol, annak biztonságán őrködik éjjel és nappal.

Kecskeméten csak a megye vezetőivel folytatott rövid eszmecserét. Egy nagy csokor virággal a kezében szállt vissza az autójába, amely máris Kiskőrös felé vette az útját.  Ott megtekintette a világszabadság nagy költőjének a szülőházát. Finom betűivel aláírta a vendégkönyvet, és csak annyit mondott:

„Elvtársak! Petőfi, ha ma élne, a kommunista eszme harcosa lenne. Nagy versekkel buzdítaná népünket az éberségre, és a hazánkra leselkedő fenevad elleni harcra.”

Újabb virágeső hullott reá. Mert a kiskőrösi úttörők is elhalmozták a nyár legszebb virágaival.

Azután a hosszú kocsisor, amely Bajára tartott, Kecelre ért. A Tüzép - telepnél egyszerű parasztemberek egész sora állt. Lehettek legalább ötvenen. Vezérünk mindjárt észrevette a rendkívüli eseményt.

-          Miért vannak itt ilyen sokan? – hallhatták kicsit szigorú hangját a sor végén állók.

Az emberek arca felragyogott erre a hangra. Körülállták Őt, hogy elpanaszolják, órákig kell várni a mészre, pedig az éjszakai eső után a permetezés nem késhet. Egy idős férfi meghatottan szorította meg bölcs Vezérünk kezét: - Rákosi elvtárs, személyesen?

      - Hát persze, tetőtől talpig! – hangzott a frappáns válasz, amire nagy lett a derültség. Azután Rákosi elvtárs végigment a sor mellett, ahonnan csak úgy röpködtek feléje a jókívánságok, mint a színes madarak: - Minden jót, Rákosi elvtárs!

 

       A kiszolgálókra szigorúan ráparancsolt, hogy igyekezzenek, ne várakoztassák az embereket. Azok bizony gyorsabban kezdték lapátolnia a zsákokba a fehér anyagot. Új erő szállta meg őket, ami Rákosi elvtárs határozottságából sugárzott. Aztán ilyen szavakkal búcsúzott: - Jó munkát, elvtársak!

        - Szabadság, Rákosi elvtárs! – szólt az egyszerű emberek szava, amely egyszerre volt megköszönése a gyors és hatásos segítségnek, meg kifejezése a hálának és a nagyrabecsülésnek.

 

         Aki jelen volt, még az unokáinak is elmondhatja, hogy Kecelen is járt Rákosi Mátyás, a dolgozó nép pártfogója, az igazságos.

                                                                                                                Polyva János

                                                      

 

          EGY SZEMTANÚ VALLOMÁSA, avagy ÖTVEN ÉV MÚLVA

 

 

         1952-ben igen gyakran emlegették a mindennapi kenyeret, az egész faluban. A nagyanyánk azt mesélte róla, hogy valamikor tiszta búzából egyszerre 3-4 dombos hátú kenyeret is sütöttek a kemencében. Mindennapi kenyerünket add meg nekünk ma! – mondtuk vasárnaponként az imádságban is. Eljött az idő, ’52 - ben, hogy a Balogh Feri bácsihoz, a boltoshoz is kellett fohászkodnunk: - Adja már ide a mindennapi kenyerünket jegyre!

         Mivel engem tartottak a családban a legügyesebbnek, ezért rám bízták a sorban állást. Tudták, hogy hetedikes létemre sem kell félteni, hogy kilöknek a sorból a felnőttek. Még tanítás előtt el kellett intéznem, mert az első óránk a Kerényi tanár úrral volt. Attól meg úgy féltünk, mint az ördögtől. Ez a gondolat sem engedte, hogy pipogyán feladjam a helyem. Órákig álltunk, beszélgettünk, fagyoskodtunk. Végre megjött a kenyérszállító autó!

         Benn tanakodtak egy ideig, azután előttünk is kinyílt a bolt ajtaja, mint egy mennyországé. Csak úgy áradt ki a friss kenyér illata! Feri bácsi úgy állt ott az ajtóban, mint egy arkangyal, aki most dönti el, hogy ki mehet a mennybe vagy a pokolba.

          - Jöjjenek azok először azok, akiknek a legsürgősebb! Engedjék azt a kislányt! Kerényi tanár úr már nyolckor várja!

          Az igazság az, hogy majdnem szemközt laktunk a bolttal, és az egész család hozzá járt vásárolni mindent. Volt protekciónk, no! De a sorban állást nem lehetett megtakarítani.

         A petróleumot is sorban állással szereztem, mert abból is csak fél litert adtak egyszerre. Anyámmal kifundáltuk annak a módját, hogyan lehet az egész falut bejárni, és legalább két litert összegyűjteni. Egy szatyorba jól elbújtattuk a kétliteres kannánkat, a kezemben meg szorongattam a félliteres butykost. Négy boltnál is sorban álltam, és az ott kapott adagot beleöntöttem a kannába. Mire az ötödik felest is megkaptam, tele lett minden edényem.

-          Ésszel él az ember - mondta az édesanyám, amikor győztesen hazaértem a „terméssel”.

 

         Egyszer a TÜZÉP - nél is sorban álltam mészért. Legalább ötvenen idegesítettük egymást, amikor a műúton megállt tíz fekete autó. Hát, Uramisten! Rákosi Mátyás szállt ki az egyikből, és odajött hozzánk. Kiadta az ukázt a tüzépeseknek, hogy gyorsabban szolgáljanak ki bennünket, ne legyen ez a csoportosulás.

         Nálam akkor éppen kosár volt. Benne egy konyharuha, és alatta tíz forint a mészre. Hát, ahogy bámészkodtam, valaki kilopta belőle a ruhát is, a pénzt is. Mire adták volna, nem tudtam a meszet megvenni. Nagyon féltem hazamenni, de szerencsére, nem vertek meg.

         Rákosinak ez a látogatása azért volt érdekes, mert a Laki Miskáékat akkor lakoltatták ki Kecelről. A fiuk, aki velem együtt járt, kiszurkálta Rákosi elvtárs szép barna szemeit az osztályban kirakott fényképen.

                                                                        

 

                                       ANYÁNK KECSKEMÉTEN II.

 

         Másnap kiengedték őket a vízcsaphoz mosakodni meg vécére. Akkor látta csak, hogy milyen sokan élvezik ezt a helyet. A férfiakat utánuk engedték ki. Néhány idős papot is látott közöttük: Vajon mit véthettek a rendszer ellen az Isten szolgái, hogy idekerültek öreg napjaikra? – morfondírozott anyánk.

         Ebben a börtönben éjjel már nem lehetett pihenni, mert két őr állandóan le-föl sétált és nagyon kopogott a bakancsuk. A rabok is mindig kiabáltak, zajongtak, de az őrök egyetlen kívánságukról sem vettek tudomást. Mintha süketek és vakok lettek volna.

         Várta, hogy mikor viszik végre kihallgatásra. Már két napja ott volt, de egy falatot sem kaptam. A néni meg akarta vele osztani a maga részét, de ő csak a maradék kenyeret, sonkát eszegette. A harmadik napon végre nekem is adtak egy tányér zöldbablevest.

         A negyedik napon zörög a zár, és végre anyánkat szólítják. Szedte a holmiját, és elköszönt a lakótársától, akinek még három hónapja volt hátra az ötből:

          - Legyen nyugodt, a kecskéjét minden nap megfeji a tanácselnök felesége!

          Az öregasszony kék szeme mosolygott, és megcsókolták egymást. Bekísérték abba az irodába, ahol felvették. A jól ismert őr ült benn, és azt kérdezte, de ige halkan:

          - Szeretne-e a férjével beszélgetni? Anyánk nagyon meglepődött ezen, és csak annyit kérdezett:

        - Itt van a férjem is? Nem is mondta, amikor megérkeztem?

        - Ja, kislányom, ez nem gyermekóvoda! – felelte, és azután már ment apánkért.

 

         Majdnem a mellette lévő cellából engedte ki. Amikor megpillantották egymást, sírva és szótlanul álltak, és apánk csak annyit kérdezett: - Téged is elhurcoltak? És megcsókolták egymást.

         - Értem is eljöttek, de most már mehetek haza – vigasztalta apánkat.

 

         Egy ölelésnyi idejük még volt, és már vezették is vissza szegényt a cellába. Anyánkat meg egyenesen a nagykapuig a pártfogójuk, hol mindent megköszönt ennek a rendes embernek.

         Az állomáson nem kellett sokat várakoznia, mert mintegy rendelésre, befutott a gyorsvonat. Szabadszálláson várakozva Antóni doktor úrral és a feleségével hozta össze a jó sorsa. Azok is a vonatra várakoztak. Az orvos mindjárt megállapította a diagnózist:

          - Ugye, maga nagyon éhes?

 

         Szégyellősen bevallotta, hogy bizony az utolsó négy nap alatt csak egyszer kapott egy tányér levest. Elővették az elemózsiájukat, és amíg ők elbeszélgettek a feleségével a gyerekeikről, jól lakott, mint a duda.  Nem kérdeztek azok semmit, hiszen jól ismertek a faluban minden testi és lelki nyomorúságot.

         Amikor a délutáni órákban, ez lehetett hat is, anyánk megérkezett a keceli állomásra, egy rendőr várta. Szerencsére csak a rokonunk, Juhász Mihály, aki egyedül tudta, hogy anyánk ma megérkezik. Kerékpárral jött ki elébe, ezért kettesben ballagtak és beszélgettek.       Miska bátyánk elmondta, hogy többször is zaklatta a parancsnokát, hogy mikor engedi végre szabadon anyánkat. A mai napra ígérte. Azért is jött ki, hogy ellenőrizze, teljesítette – e az  ígéretét Falusi. Azt is elmondta, amit az anyámnak üzent, hogy ha beszélni mer a gumibotról, akkor mindenütt megtalálja.

-          Tudtam, hogy veled nem megy semmire. De hallottad volna azt a dicséretet, amit rólad

 mondott! Kíváncsi vagy rá?

 

-          Mondd, ha akarod! – mondta a fáradtságtól bágyadtan anyánk.

.

-          Ez az asszony nagyobb veszély a társadalomra, mint az ura. Amikor meglengettem előtte a gumibotot, a szeme se rebbent. Az ura elsírta magát félelmében. A feleség nagyobb fasiszta, mint a férje!

 

-          Hogy keveredtél te ezek közé, Miska? – kérdezte anyám.

 

-          Ezt majd egyszer még megbeszéljük, de te is gondolkodj el azon, amit az ÁVH - s mondott.

 

   Hogy mert volna ő beszélni, amikor éppen az oroszlán szájából menekült meg?

Otthon már várta a fia, aki még nem volt hatéves. A nagymama, aki már túl volt a hetvenen. Róluk kellett gondoskodnia! Ha ők nincsenek, internálótáborban kötött volna ki maga is. Kötelezték, hogy hetente kétszer jelentkezzen az őrsön!

         Apánkat közben internáló táborba vitték, Kistarcsára. Onnan üzent, hogy anyánk vagy a családból akárki, mikor mehet hozzá beszélőre.

 

                                                

 

                                                           VÉGHATÁROZAT

 

         Tárgy: Ugranyecz Andrásné rendőrhatósági felügyelete

         Ugranyecz Andrásné / sz. Farkasfalvi Eszter / 1919-beli keceli születésű, férjezett családi állapotú, kereskedő neje. Keceli lakos. I. kerület 292. szám.

        / Apja András, anyja Bobek Eszter /

         Kecel község tartózkodási hellyel rendőrhatósági felügyelet alá helyezem, és rendőrhatósági felügyeletét  az alábbiak szerint szabályozom.

         A rendőrhatósági felügyelet alá helyezett:

         1. Az állandó tartózkodási helyül kijelölt helység területét rendőrhatósági engedély nélkül el nem hagyhatja.

         2. Köteles az elsőfokú rendőrhatóságnál hetenként kétszer, délelőtt, a hivatalos órák alatt jelentkeni.

         3. Lakásáról este tíz órától reggel öt óráig el nem távozhat.

         4. Táviratot nem adhat fel, távbeszélőt nem használhat, postaküldeményei rendőrhatósági ellenőrés alatt állnak.

         5. Forgalmasabb utcákban, útvonalakon, tereken, általában olyan helyeken, ahol a közönség tömegesen szokott megfordulni, nem tartózkodhat, forgalmi eszközöket indokolatlanul nem használhat.

         6. Nem tarthat birtokában olyan sajtótermékeket, iratokat, ábrázolatokat, melyeknek szövege, tartalma terjesztése esetén, a közrendre és közbiztonságra veszélyes lehetne.

                                                    Indokok:

          A nyomozás adataiból megállapítást nyert, hogy nevezett demokrácia – antiszemita – kommunista ellenes kijelentéseket tett, és ezen kijelentései alkalmasak arra, hogy a köznyugalmat és a közrendet megbontsák, amiért is állandó rendőri ellenőrzése és felügyelete szükséges.

         Kelt: Kecskemét, 1948. június 26. nap.

                                                                       Farkas Lajos rendőr alezredes

                                                                     

                                                           VÉGHATÁROZAT

                                    

                                     Magyar államrendőrség kecskeméti kapitánysága

Ugranyecz Andrásné sz. Farkasfalvi Eszter 1919, keceli, férjezet, kereskedő neje, keceli lakosnak, I. kerület 292.

1948. június 26-án rendőrhatósági felügyelet alá vettem és azt továbbra is fenntartom

                                                                Indokolás:

Nevezett rendőrhatósági felügyeletének fenntartása szükséges. A rendőrségi felügyelet alapjául szolgáló okot nem találtam megszűntnek.

Kelt: Kecskemét, 1948. december 7.

           Az előttem kihirdetett véghatározatban megnyugszom. Ellene fellebbezéssel nem élek.

Kelt: Kecel, 1948. december 23-án.

                                                                                     ifjú Ugranyecz Andrásné

A kiadvány hiteléül:

                                                                                      Gáti Gyula rendőrszázados

                                                                                           kapitányság vezetője.

                                                   

                                                       VÉGHATÁROZAT

 

    Az 1948-as véghatározatot helye indokai alapján változatlanul hagyom. Erről a címt, a vaonatkoó iraok visszaadása mellett, megfelelő további eljárás végett értesítem.

Budapest, 1949. január 26.

                                                                                    A miniszter rendeletéből

                          Államrendőrség Kapitányságának ügyosztályvezető helyettese:

                            Kecskemét.                                                            Dr. Góby

                                                                               

 

 

                           PARADOXON AZ IGAZSÁGTALANSÁGRÓL

 

 

         Az ember könnyen azt gondolná, hogy a kijátszottak, a megcsaltak, vagyis akikkel igazságtalanság esett, ökölbe szorult kézzel tűrnek, és a csalót és a kizsákmányolót és azt, aki az igazságtalanságot elkövette, vagyis a hatalmast, gyűlölik és gyűlölik és ennél forróbb gyűlölet egáltalan nincs.

         A valóságban azonban ez a gyűlölet elenyészik amellett, ahogy a hatalmas gyűlöli azt, akit megcsal és kizsákmányol. Mert az, aki az igazságtalanságot csupán elszenvedi, az semmi egyebet nem tesz, mint elkeseredetten és fogcsikorgatva gyűlöl. De az, aki az igazságtalanságot elköveti, az reszketve és hunyászan és bujkálva és alattomosan és titokban és rossz lelkiismerettel gyűlöl.

                                                                                                       HAMVAS BÉLA

                                                                     

 

 

                                                  NAGYSZOMBAT

 

 

         Azután, hogy az oroszok sok magyar katonát megöltek, nőket megerőszakoltak és a falut kirabolták, az öreg Flaisz Feri bácsi úgy gondolta, hogy mégis beáll a kommunista pártba.

         Ezért megharagudott rá a fia és a menye, akik aztán többé nem is álltak vele szóba. A fiataloknak két fiuk született. Az egyik tartózkodó volt velük szemben, de a másik meg úgy szerette őket, hogy jobban sem kell. Kedvelték is az öregek! Büszkék voltak középiskolás unokájukra, aki alig múlt tizenöt éves.

         Éppen a második osztályba járt. Amikor havonta egyszer hazajött a Szvétek Sándor kollégiumából, első útja mindig az öregekhez vezetett.

        - Mit ennél, mit innál, lelkem? – kérdezte mindenkor a nagymamája. Amikor a fiú minden csontját lerágta a kakaspörköltnek, kalácsot tett elébe:

        - Egyél lelkem, úgyis olyan sovány az a kollégiumi koszt.

        - Ez igaz - bólingatott a gyerek -, meg aztán fizetést sem adnak a tanulásért.

        - Lesz az is, fiacskám! Holnap délután, mielőtt a bálba mész, előkeresem a százasodat. Jó lesz - e?

        - Jó bizony, öreganyám! - örült meg a gyerek, s vele örült a nagypapa meg a nagymama.

Másnap szépen kiöltözve betoppan az ajtón a kedvenc unokájuk:

        - Már húzzák a kultúrházban, és vár rám a Terike!  - sürgette az öregeket az udvaron, ahol a nagyapja fát vágott, és éppen egy nehéz tuskóval birkózott. A nagyanyja behívta a konyhába, hogy amíg a pénz előkerül, legyen türelemmel.

 

         Azzal bement a tisztaszobába, ahol a sublót terítője alatt lapult a piros százas. Az unoka bement utána. Kifelé már egyedül jött, és bezárta az ajtót. A konyhából kilépett az udvarra, ahol a nagyapja még mindig nem tudott zöld ágra vergődni azzal a tuskóval, mert beleszorult a fába a fejsze:

        - Gyere ide, unokám! Hozd a baltát, hátha azzal kilazíthatjuk.

        - Már itt is vagyok - mondta a gyerek, és hátulról kétszer a fejére sújtott az öregnek.

 

         Nagyszombat délutáni gyertyás körmenet, amiből két szál gyertya hiányzott. Ötkor kezdődött, végig hömpölygött az utcákon, és éppen azt énekelte: - Föltámadt Krisztus e napon, hogy minden ember vigadjon.

                                            Hogy minden ember vigadjon.

                                            Hála légyen az Istennek!

                                            Hála légyen az Istennek!

 

         Húsvétvasárnap reggelén a szomszédok arra lettek figyelmesek, hogy a Flaisz bácsi disznói igen nyugtalanok, és mintha az udvaron röfögnének. Mit keresnek ezek kinn, messze van még az eperfa termése? És benéztek a kerítés deszkái között, és rémségeket láttak. Az öreg fejét harapdálták a vérszagra kitört állatok. Hamar át a kerítésen! Becsukni az állatokat, de semmihez sem nyúlni! Gyorsan értesíteni a rendőrséget!

         Dél körül már mind a két test föl volt ravatalozva a tisztaszobában. A megfojtott nagymama meg a szétroncsolt fejű nagypapa, akit leborítottak lepedővel. Megsiratta őket a szomszédság, hogy ilyen szörnyű véget kelet érni ennek a két dolgos embernek.

         Nem sokáig sírdogáltak, mert a szörnyű hírre a falu minden részéből annyian sereglettek a helyszínre, hogy jobbnak látták, ha temetésig a két halottat a kápolnába viszik. Ide orvosi vizsgálat is kell!

         Mindenki szörnyülködött, hogy éppen Nagyszombaton történt az eset, amikor Krisztus Urunk föltámadásának ünnepe van. Gyanúsították a cigányokat, a csavargókat. Ahogy ilyenkor szokás, szinte a fél falu ott volt a temetésen. A közönség sutyorogva a gyilkost találgatta.

          Két nyomozó is a gyilkost kereste a tömegben, és úgy gondolták, hogy meg is találták.

Amikor a szertartásnak vége volt, amelyen még a Párt is búcsúztatta régi tagját, már csak a család maradt a sírnál, akik az ismerős neveket nézegették: Itt nyugszik Flaisz Ferenc 68 éves és Kukucska Franciska 66 éves. A két férfi hozzájuk lépett:

     - Beszélhetnénk a gimnazista fiukkal? – kérték udvariasan a szülőket. Azután elsétáltak a gyerekkel, aki az első kérdésre megadta a választ:

     - Én tettem.

 

         Mindent bevallott, minden töredelem nélkül. Egyébként jót mulatott utána, és csak azt sajnálta, hogy korán fölkeltette az anyja, pedig a hosszú éjszakát még nem pihente ki.

         Azt, hogy miért tette, arra esetleg a természet vagy csak a Jóisten tudja a választ. Emberszörnyek is születnek néha! De ne adjunk a kezükbe fegyvert! Még baltát se!

                                                                  

 

                                                      KISTARCSÁN

 

         Apánk végül is Kistarcsán kötött ki. Egy-egy látogatás alkalmával húsz percig lehetett beszélgetni. Apánk elújságolta, hogy itt van a táborban Bajusz doktor is, aki annak idején az esküvő napjára őt föltámasztotta. Beszélgetett már többször vele, mert ő a tábor orvosa. Csupa értelmes ember veszi körül: orvos, ügyvéd, katonatiszt, tanár, pap, és mindegyik büntetés alatt. A legkevesebb idő hat hónap.

         Akkor fordult elő a család életében az a szomorú eset, hogy a féltestvére, eljött hozzánk, mert űzte a lelkiismeret - furdalás, és az mondta anyánknak, hogy szívesen meglátogatja a „bátyóst”, ha kifizetjük neki a útiköltséget. No, ettől kezdve az apai ág letört!

         Amikor ’49-ben, október elején, apánkat hazaengedték, egyúttal rendőrségi őrizet alá is helyezték. Alig volt itthon néhány hónapig, máris megkapta a bírósági idézést a tárgyalásra.        Anyánk átment Kiskőrösre védőt fogadni. Juhász Tibor ügyvéd úr el is vállalta. Halason lett volna tárgyalás, de hagytuk magukat rábeszélni, hogy inkább rejtőzzön el a világ szeme elől egy időre, mert az ÁVH ereje teljében működött.

          Volt az utcánkban egy derűs, kedélyes, jó humorú férfi, aki ismerte a bajunkat, és azt ajánlotta, hogy Baranyában lakik egy rokona, akinél András akár egy évre is meghúzhatná magát, mert kinn laknak a tanyavilágban.

         Pásztor Andrásnak hívták ezt a férfit, akit csak jóval később és csak egyszer sikerült a derűjéből kibillenteni. Az unokája, akit természetesen igen kényeztetett, a Tóth Laci barátjával favágót játszott a kertben. Kidöntöttek minden „faóriást”, tarra vágták az erdőt.       Amikor az öregapja meglátta, hogy a frissen ültetett húsz gyümölcsfa lett a játék áldozata, életében először elkomorult. Úgy menekült a két favágó hazafelé, mint a nyúl, mert a nagyapó megígérte, hogy szíjat hasít a hátukból.

         Sokszor megfordult az udvarunkban is, és nem emlékszem, hogy a házunkba bejött volna valaha. Egyetlen lányuk született, és Eszternek keresztelték. Később kiderült, hogy értelmileg fogyatékos, de férjhez adták, és egy teljesen egészséges lányunokával ajándékozta meg aggódó szüleit.

         Annál többet járt – kelt az udvarunkon, hogy megnézze a „gazdaságunkat”. Volt akkoriban egy „gilisztás” malacunk, ami bárhogy akartuk, nem akart meghízni sehogy sem. De nekifutás nélkül, helyből átugrotta a másfél méter magas palánkot. Ma minden tévé mutogatná a produkcióját! Elnyerné vele a Nobel-díjat, az Arany Pálmát és besöpörné a Világ Igazát, poszthumusz.

          Ez igen tetszett András bácsinak. Csak meg akarta fejteni a produkció titkát.

Alaposan megnézte az ólat, és akkor felkiáltott:

          - Heuréka! Hát itt hetek óta nem ganéztak. Halljátok, innen még én is kiugornék!

         Pásztor András bácsi megadta a pontos címet apánknak, és ő nekivágott. Jöttek is tőle az üzenetek, hogy jól van, szépen ellátják. Még mosnak is rá! No, anyánk erre felkapta a fejét! Sürgős látogatást tett azon az üdülőhelyen, ahol apánk ilyen kiszolgálásban részesül.

         Amikor belépett a szobájába, azt látta, hogy apánk asztalán, ahol az én arcképem volt a központban, nagy csokor friss virág illatozik a vázában.  Gyors döntés született. Inkább az ÁVH minden pribékje kergesse apánkat, vessék be a rendőrséget, a GPU-t, a MOSZAD-ot, az FBI-t, de innen mennie kell!

Ekkor keresték fel Pesten a cserevilágból ismert és áldott emlékű Jakics Gyuláékat.

                                                           

 

                                   ELVTÁRS, KARTÁRS, SZAKTÁRS?

 

 

         Az ötvenes évek kezdetére igen sok új fogalom került forgalomba. Parázs nyelvészeti viták folytak értelmiségi bozótosokban az orosz grazsdanyin szó jelentésének magyarításáról. Elvtárs? Néptárs? Nemzettárs? Polgártárs?

         S nép, az Isten áldotta / Akkor éppen verte. / nép, sokkal egyszerűbben megoldotta a problémákat. Amikor Rákosi és bűnszövetkezete / Ez volt az egyetlen „jól” működő „szövetkezet” az egész országban! / behozta a beszolgáltatást, a kuláklistázást, a padlássöprést, sokan elhagyták a földet, a szülőfalut. Nem volt érdemes a földet megművelni.       Soha annyi parlagon heverő terület nem volt ebben a megnyomorított országban, a tatárdúlást és a törökdúlást leszámítva, amikor ennyire puszta lett a földünk. A sok sarc miatt nem lehetett vidéken megélni. Amíg lenn ez volt a helyzet, addig a városokban mindig lehetett kenyeret kapni. Ahol megtermett a gabona, ott a nyálukat nyelték.

         Sok fiatalt a városokba hajtott a kényszer és a lehetőség. Elsősorban Budapestre vagy Sztálinvárosba. Ha nem is volt ott mindjárt lakásuk, de biztos megélhetésük igen. Mindegyik egy nagy kenyérrel a hóna alatt jött meg szombatonként a szülői házba, látogatóba. Azután hétfőn, hajnalok hajnalán, a sok csüggedt embert újra nekilódította a gépszíj a hétnek, és újra kezdődhetett a robot.

         Egyre több volt a szegény ember, rosszul mondom, mindenki szegény volt. A Király meg a Herczeg nevűek a legszegényebbek. Az én osztályomban legalábbis így volt.

         Irány, Sztálinváros! Csak így beszéltek róla az emberek: - Megyek a sztalinba. A sok új szó meg csak úgy kavargott az emberi agyakban! MNDSZ, MADISZ, DÉFOSZ, MHK, MDP.

         Szaktárs, kartárs, elvtárs, és mindenütt a társ, noha senki nem volt annyira magára hagyva, mint akkor. Teljes volt az emberek kiszolgáltatottsága.

         A szaktárs végül szakira rövidült. Fanyar humorral vették tudomásul az emberek a „szép új világot”. Hétfő hajnalonként zsúfoltak voltak a vonatok, és minden állomáson még zsúfoltabbak lettek.

         Egyre több volt a melós, aki már korán reggel bevette lelki fájdalomcsillapítónak a fél decit. Egyik állomáson felszáll egy szaki, és leül egy másik szaki mellé, akinek igen lógott a feje. Az utasellátóban már felönthette a garatra a búfelejtő féldecit. Oldalba löki az új utas a lógó fejűt – Hova utazol, szaki? Az így válaszol neki bizonytalankodva:

-          Sztá - Sztá - Sztálin- ba - sza – ki.

                                                            

 

                                          APÁNK, KISS KÁROLY

 

         Tehát, irány Budapest! Az „embersűrű, gigászi vadon”, amelyben el lehetett rejtőzni. Természetesen csak hamis papírokkal. 800 forintért sikerült is szerezni egy pestkörnyéki / vasadi / volt fogolytárstól.  Állást is kapott az oxigéngyárban.

          Milyen is a történelem bal keze! Olyan ember lett a főnöke, aki maga is szökevény volt. Csak olasz kommunistaként Magyarországra szökött családostól. Marosi Istvánnak hívták, aki a helyszínen megtapasztalhatta a kommunizmus „értékeit”. / Azt bizonyára tudják a történelemmel foglalkozók, hogy hajszál híján a kommunisták kerültek 1946 –ban hatalomra Olaszországban. Olyan nagy volt a társadalmi támogatottságuk. / Alig várták már, hogy végre hazamenjenek. De csak ’56- ban lesz rá lehetőségük.

         Az itt született kislányukat Csufettónak hívták. Szerettek bennünket, még Kecelre is lejöttek vendégségbe. Igaz, hogy csak a férfi és a kislány. Én sétáltattam meg a Nagyligetben azt a kis szurokfekete hajú leányzót. Lehetett hatéves, én biztosan nyolc.

         Az apukája sokat olvasott. Egyszer láttam, hogy G. B. Shaw – t olvassa. Erről azt is kiderítettem később, hogy nem is volt olyan művelt. Anyánk emlegette, hogy azt mondtam volna, „só-darabokat” olvasott. Jellemtelen író sótlan darabjai voltak ezek. Milyen művész lehetett az, akinek tetszett a Szovjetunió? Valószínűleg rubellel megvásárolt lelkiismeretű.

         Sikerült albérletet is szerezni a Kőfaragó utcában. Átmenetileg révbe értek, megnyugodhattak.

         Juhász Miska bácsi meg avanzsált, mert belépett az ÁVH-ba, és a budai Úri utcában kapott lakást. Annyi előnyünk származott belőle, hogy egymáshoz közel kerültek az unokatestvérek, és segíthették egymást. Miska bácsink néha főtt ételt vitt apánknak.     Kihúzhatta magát, mint egy szálfa, mert a rádió őrségének lett egyik parancsnoka. Húsz ember lehetett a keze alatt. Egy korabeli csoportképről megítélve, ő volt közöttük a legjobb arcú és a legintelligensebb is.

         Apánk ügye a Markó utcai bíróságra került. Itt is tárgyalták.

         Íme az értesítés dr. Csapó Lóránt Pál ügyvédtől:

         Ugranyecz Andrásné úrnőnek, Kecel, I. 292.

         „Amint előre jeleztem, férjét 3 évi börtönre, politikai jogainak 10 évre való elvesztésére és teljes vagyonelkobzásra ítélték. Az ítélet ellen fellebbezésnk helye nincs. Az ítélet a vagyonelkobzás tekintetében végrehajtható, a bűntetés tekintetében, ha férje előkerül, kérheti a tárgyalás újból való kitűzését, úgy mint egy perújrafelvételnél. Az ítéletet az illetékes pénzügyigazgatósággal rövidesen közölni fogják a vagyonelkobzás foganatosítása céljából.”

         Budapest, 1949. június 10.

                                                                           Tisztelettel: Dr. Csapó

                                                   

 

                                                       RÁKOSI 60

 

         Hol van már a 48-as ősz, amikor csupa izgalom volt Gabriellisz tanár néni élete. Amikor még a felhőtlen gyermekkorról, s a négy intelligens keceli kártyapartijáról álmodott. Amikor a LÁTOGATÓK kivették kezéből a nemzetiszín zászlót, és egy vörös lobogót adtak helyette:

 - Tanár néni olyan szépen mondja órán a verseket, úgy szereti a gyerekeket, bizonyára tudná vezetni az úttörőket is. Így lett úttörővezető és a kultúra helyi zászlóvivője.

         ’52 nyarán a kalocsai Forradalmi Ezred katonái a szilosi erdőben várták Tito láncos kutyáinak a támadását. Ezért a zöld füvön és madárdalos erdőben állomásoztak. De már unták a madárdalt! Lelkük kultúrára áhítozott. Felkérték annak helyi nagyasszonyát, hogy apánk és tanítónk 60. születésnapjára állítson össze egy színvonalas kultúrműsort. Ettől kezdve Gabriellisz tanár néni csak Rákosi elvtárssal álmodott, aki meleg mosolyával megsimogatta a haját. Csupa élet lett és lendület!

         Megszervezte a speciális kultúrcsoportot. A legjobb előadókat válogatta össze. És a legtehetségesebb gyermekekből verbuvált csapat néhány hét alatt felkészült a bevetésre: Óda Rákosi elvtárshoz / vers/, Rákosi apánk rózsában bokáig / népdal és tánccsoport /, és így tovább. De a legnagyobb sikert az a részlet aratta, amelyet megőrzött az emlékezet.

         Egy orvosi rendelőben vagyunk. Az orvos, egy reakciós és trehány disznó, aki szabotálja szocialista gyógyítást. Munka helyett bűnügyi regényt olvas, de az asszisztensnője lelkiismeretesen teljesíti az utasításait.

Első anyuka: - Jaj, doktor úr, a kisfiamnak nagyon fája lába!

Az orvos, aki oda sem néz: - Tíz aszpirin!

Második anyuka: - Jaj, doktor úr, a gyerekem fejére rászorult a bili! / És valóban a fején volt egy zöld bili. /

Az orvos, aki oda sem néz: - Tíz aszpirin!

         A betegek panaszt tesznek a főorvosnál az alorvos munkája miatt. A fő így inti az alt: - Kedves orvos kartárs! Sokat panaszkodnak mostanában magára, hogy felületes munkát végez. Le sem vetkőzteti a pácienseit vizsgálat előtt. Az orvos megfogadja, hogy vetkőztet.

         Belép a rendelőbe egy teltkarcsú hölgy, akit, mielőtt megszólalhatott volna, vadul vetkőztetni kezdik. Már csak a kombiné maradt rajta

Orvos: - No, most már mondja el, mi a panasza!

A teltkarcsú hölgy: - De, doktor úr, én az új takarítónő vagyok!

 

Szavait óriási derültség követte. A katonák csak úgy dőltek a nevetéstől. Óriási sikerük volt!

-          Éljen, Rákosi pajtás! - kiáltották együtt a katonákkal megilletődött gyermekeink.

 

      Felszálltak a katonai teherautóra, és vörös zászlókat lengetve indultak haza.

 

      Ekkor született meg Kecelen az első „valóságsó”.

                                                                 

 

 

                                                     A KANÁSZHÁZ

 

 

         Az épület, ahol később az istenben boldogult Manyika védőnő lakott, az ötvenes évek elején még kanászház volt. Onnan indult a Vancsik Mihály bácsi tülökkel vagy egy jó nagy dudával, esetleg kolomppal, hogy összehívogassa a falu négylábú disznóit, süldőit és kecskéit reggelenként.

         Sokszor maguk a gazdák hajtották ki jószágukat a kutyák segítségével a disznóplaccra, ami a kanászháznál kezdődött és folytatódott a Bogárzó mellett végig, egészen az Arany János utcáig. Jellemző, hogy itt jelölték ki később a nagycsaládosok ONCSA - házhelyeit, majd a vásártér is ide telepedett egy időre, és itt áll a Pintér Művek impozáns épülete, amelyet annyi rozsdamarta fegyver őriz.

         Ahol ma a fürdő van, ott állt a csordakút, ahol ma is gyakoriak a röfögések és visítások, főleg diszkós időben. Ide hajtotta a csordás a disznókat minden délben leitatni, néhány loncsos-loboncos kutyájával.

         A kanászházhoz vitték a gazdák búgatni a disznóikat, ahol aztán olyan emse - és kanfesztivál kezdődött, amelyet nekünk, akkori gyerekeknek, öröm volt nézni és hallgatni. Mennyi pénzt összebúghattak azok a disznók a Mihály bácsinak! De a kecske-lányok is itt üzekedtek a kosokkal, hogy minél több „Sztálin-tehén” szülessen Rákosi elvtárs 60. születésnapjára. A kis gidák a világ legszebb négylábú állatai!

                                                     

 

 

                                                      ÚRI UTCA

 

 

         Az Úri utca  és az egész vár romokban hevert. A maradék házrészek lakói már az új rendszer szolgálói voltak. Itt laktak a Miska bácsiék is, akik a falu széléről költöztek a főváros szívébe. Gyűlölte a régi világot, amiben csak nyomorogtak, és gyorsan szolgálatára jelentkezett az újnak, amelyik a szegényeknek ígérte a jót, a tejjel-mézzel folyó Kánaánt.

         Először csak rendőrként, aztán hogy, hogy nem, felcsapott ÁVH-snak. Családostól felköltözött Budapestre, s amikor apám bajba került, és Pesten húzta meg magát, bizony jól jött, hogy közelében voltak egymásnak. Anyám egyszer felvitt magával, hogy lássam a világot én is, és főleg apámat.

         Apám akkor, már erről szó volt, az oxigéngyárban dolgozott, és bokros teendői közé számított a sorompó felhúzása-leeresztése a kapunál. Őrség volt ez, a katonatípusú embereknek. Őt fizették érte, tette a dolgát. Én meg végtelenül untam, ezért nemigen szabadkoztam, amikor apámat ott kellett hagynom, és anyám magával vitt a Miska bácsiékhoz Budára, az Úri utcába.

         Estefelé értünk fel a várba, mert anyánk mindjárt búcsút vett tőlem is, és leadott, mint egy csomagot. Igyekezett, hogy még időben visszatérhessen apánkhoz, és ne kelljen, magányos nőként, a nagyváros éjszakájában bolyongania.

         Miska bácsi két kislánya mustrálgatott. Az idősebbik és magasabb hosszú hajat hordott, és hasonlított az apjára. Meleg, lágy arcvonásai voltak és okos barna szemei. A kisebbik, szerencsétlen teremtés, csípőficamos volt. És nem hiszem, hogy mosolyogtam volna esetlen járásán, amellyel vagy háromszor is megkerült, hogy alaposan szemügyre vegyen.

         Aztán megjött a Miska bácsi, aki már régen ott volt a szívem csücskében, amióta csak megismertem. Lerázta magáról a lányait, aztán a maga barátságos módján engem is az asztalhoz invitált. Előbb letette a derékszíjat a pisztollyal együtt, aztán ő is közénk ült.

         Olyan furcsa volt ez a férfi fegyveresen már akkor is, amikor az udvarunkon fitogtatta a lövéstudományát, és a játék kedvéért, a szórakoztatásomra a végérvényesen bezárt boltunk udvari falába tíz méterről belelőtt. Mekkorát szólt! Csengett tőle a fülem. Az a pisztoly volt a HATALOM.  Senki sem mert benézni hozzánk, hogy mi is történt. Csak a kutyák ugattak föl a szomszédban, és Dingónk a kert felé iszkolt félelmében.

         Olyan sugárzása volt a lényének, amely rögtön elárulta, egy légynek sem tudna ártani. A közelében vetettek ágyat nekem, és éreztem a kellemes dohányszagot, amely minden ruhadarabjából áradt. Bizonyára valami extrát szívtak a ’60-ban, majd a rádióőrségnél.

         Nagyon álmosan ébredtem, mert nem volt életemben még olyan éjszaka, amikor a megszokott kuckómon kívül mélyen pihentem volna. Bizonyos, hogy vajas kenyér volt reggelire, és az is bizonyos, hogy másodikat már nem kértem, mert egész életemben más asztalánál sem tettem. A feleségére csak úgy emlékszem, mint kapkodó beszédű asszonyra, aki megjegyzésre érdemtelen mondatokat hadart csupán.

         Napközben a lányaival töltöttem a napot. Bukdácsoltunk homokbuckákon és billegtünk deszkákon, ami annyit jelent, hogy folytak az újjáépítési munkák, és bizonyára vasárnap volt, mert munkással nem találkoztunk.

         Azután levezettek a Dunához. Milyen félelmetes volt a hatalmas folyó a hídról. Ők bátran a szélére ültek és lógatták a lábukat a semmibe, de engem semmilyen erő nem tudott volna rávenni. Én elszántam markoltam a korlátot, nehogy a mindig szeles hídról az örvénylő vízbe lökjön egy kósza és erős szélficsúr.

         Aztán a Gellért-hegy szürke szikláira emlékszem. A bóklászás izgalmas hegyi ösvényeire emlékszem Mit kerestünk ott? Nagyon magasról akarták megmutatni Budapestet? Talán. De nem érte meg a látvány, az bizonyos. Mindig attól féltem, hogy onnan is lesodorhat a mélybe egy pogány szélroham.

         Testem-lelkem zsibbadt volt már a nyüzsgéstől, ami talán ha két napig tartott. Akkor anyánk kézen fogott, és elköszöntünk. El akartuk érni az esti vonatot. Az állomáson állt apánk, hogy búcsút vegyen tőlem is. Csak azt kérdezte, hogy nem akartam-e visszajönni hozzá. Amire valamiért azt feleltem, hogy nem. És láttam a pillantásán, hogy neki ez igen rosszul esett.

         Ezért a nemért ott helyben olyan keserű és mély bűnbánattal vert meg az Isten, folytatta a kivilágított vonaton, a következő napokban, hetekben és hónapokban, éveken és évtizedeken át. És ver egészen a halálomig. Ámen.

                                                                          +

                                  Leszállt a csendes éj, alszik a város. Aludjál te is, fiam!

                                  Körötted százszorszép pillangó szálldos, feléd száz tündér suhan.

                                  Álmodban hallgass majd tündérmeséket! Hallgasd a szívem szavát!

                                  Amíg a tündérek országát járod, apád majd vigyáz reád.

 

         Egy korabeli sláger szövege.

 

 

 

                                                        A KATONAKÖNYV

 

          Amikor már azt hittük, hogy sok meglepetés nem érhet bennünket, becsapott a mennykő. ’52 elején bemondta a rádió, hogy ezután miden férfit csak katonakönyve felmutatása után lehet alkalmazni. Anyánk már nem volt rendőri felügyelet alatt, ezért szabadon mozoghatott. Hármasban megbeszélték, természetesen Miska bácsi volt a harmadik, hogy apánk most nem vesz részt az akcióban. Anyánk egy ÁVH –sal az oldalán elment Monorra, ahonnan a hamis papírokat is szerezték. Az illető megígérte, hogy két hét alatt előteremti azokat.

         Két hét múlva vonatra ültek és kimentek Monorra. A férfi és a Miska bácsi bevonultak a szobába az adásvételt elintézni, anyánk közben a konyhában várakozott. Rajta kívül az asszony volt a konyhában, és egy nagylány, aki a húga lehetett. A nagylány hirtelen kendőt kapott magára, és sietősen kiment az ajtón. Anyánk talpa alatt kezdett melegedni a talaj.     Negyedóra múlva meg is jelent egy rendőrrel. Miska bácsit őrizetbe is vette. Így mentek azután hármasban a legközelebbi buszmegállóhoz, ahonnan Pestre óránként indult kocsi.

         A kísérőjük bement telefonálni egy fülkébe, valószínűleg azért, hogy erősítést kérjen. Ekkor nyílt alkalom a szökésre, meg is léptek. Kéz a kézben, mint a gyerekek játék közben, futásnak eredtek. Vissza a falu felé! A faluszéli házak mellett szalmát, szénát tartottak. Egy szalmakazal tövében kifújták magukat, és tanácskozást tartottak.

          Miska unokabátyánk volt most kutyaszorítóban! Bizonyos, hogy vadászni fognak rá, otthon is kutatnak utána, ha addig nem lelik. Otthon pedig van egy engedély nélküli pisztolya. Anyánknak mindenképpen gyorsan fel kell jutnia Pestre. Egy kis átváltozás. A nyakban lévő sál a fejre kerül, és óvatosan megközelíti a buszmegállót. Utolsó utasként felszállni és felsóhajtani: - Az első menetet megnyertük!

         Amikor Pestre beért a járat, irány a vasútállomás taxival, ahol a megbeszélt találkahely volt. Apánk egy rémült asszonyt lát, aki menet közben elmondja, hogy először Miska lakására kell menni, mert annak a nyakán van a kötél. Megtalálja a pisztolyt, a kebelébe rejti, és már minden magyarázat nélkül távoznak is. A családot a frász majdnem kitöri, de nem mondhatnak a dologról semmit.

         Útjuk apánk lakására vezet, ahol minden holmiját, nem sok, összecsomagolják, és a sötét lépcsőházon át elosonnak. Ki a házból, az utcából, a városból! De minél előbb!

                                                                       

                                                             A LIGET

 

         Azt a régit, a gyerekkorit, nem mérnök tervezte, akinek nincs fantáziája, hanem maga a természet. Olaszliszt, nyár, gesztenye, zsidómeggy és szerecsendió, amely sosem érett be, de virágzott, de a Dél illatával volt tele a lombja. Éretlen termése okozta, amely nem sima, mint az alma, hanem rücskös és haragoszöld. Rejtély, hogyan kerülhetett ide a trópusokról, és miért nem pusztult el mindjárt az első télen. Sűrű bokrok pattantyúsan. Tölgyfa terebélye, a kupakos makkok. Az liget volt.

         Két gesztenyefa közel egymáshoz, két kapufa. Sapka, sál a másik. Jöhetett a fejjáték! A stukk kettőt számít! Onnan fejelhetsz, ahol a laszti földet ért.

         Ha délután már öten összeverődtünk, focimeccs. A kisligetben nagyobb volt a tér, és az átszelő út mellett masszív padok karosan. Az úton a labdánk már kinn volt a játéktérről, taccs.

         Az egyik padon egy idős ember fekszik. Háttal a játéktérnek, pedig érdekelhetné, hogyan érnek be a gólok és mennyi. Harsány kiáltozás:

         - Passz a szélre! Ne triblizz! Három szöglet egy tizenegyes. Mondtam már, hogy ne trinyózz!

         Az ősz férfi feje alatt egy szürke, zsíros micisapka. Kemény lehet a feje alja. Biztosan részeg! De srácok, a napon fekszik, még napszúrást kap. Körülszaglásszák, mint a kutyák. Nem mernek hozzáérni. A férfi ősz hajszálait egy fuvallat lengeti.

         Pokoli a hőség. Föl kéne ébreszteni! Ébreszd, ha akarod! Bácsi, kérem! És hozzáér végre egy kéz, és megijed:

-          Ez az ember halott!

       Valóban, tükrös szemmel néz az orgonabokrok felé. Azok már régen elvirágoztak.

Ijesztő a mozdulatlansága és a koszos ruhán is áttetsző soványsága. Feje, mint egy halálfej! Szólni kell egy orvosnak vagy egy rendőrnek. Inkább egy orvosnak. Ugorj a bringádra!

         A többiek tanácskoznak egy faárnyékban. Itt feküdt már, amikor idejöttünk. És messziről egyre nagyobb félelemmel nézik az öregembert, aki halott. Ismeritek? Nem erre lakik, az biztos. Én még életemben nem láttam. Délelőtt a ligetbe jött lefeküdni.

         Az orvos is kerékpáron. Tihanyi doki nem is ér hozzá, csak annyit mond:

          - Legalább három órája halott!

         Felhúzott lábakkal fekszik egy halott öregember. Egy micisapka a feje alatt. De nem mer hozzányúlni az orvos sem. Szóljatok a rendőröknek! És elhajt.

         Ugorj a bringádra! Be mersz menni a rendőrökhöz? Inkább szólok az Antóni doktor úrnak, rokonom, az törődik majd vele.

         Ne menj még haza! Várjuk meg együtt az orvost! Mi olyan sürgős? Megijedtél?

          Antóni doktor úr már többet mond:

      - Egy magányosan élő tanyasi öregember. Valószínűleg éhen halt.

                                                                                                                           1952

                                                                      

 

 

                                                HADBÍRÓSÁGON

 

 

         Anyánk az egyik mellékutca csatornanyílásába dobta a pisztolyt. Emiatt már nem kellett izgulnia.  Apánk már jól ismerte Pestet, jól tudta melyik a legrövidebb út a hajóállomásig. Kalocsán kiszálltak, és apánk ott maradt a Szeberényiéknél, anyánk a legelső vonattal rohant haza. A nagymama már jobbára az ágyban feküdt. De anyánk néhány nap múlva, csak bántotta a lelkiismeret, felment Budára, a családhoz érdeklődni. Megtudták, hogy Miskát még a monori állomáson őrizetbe vették. Anyánk még beszélőt is kért, de azzal utasították el, hogy a vizsgálat még nincs lezárva.

         A dédnagyanyánk életének gyertyája napról napra kisebb lánggal égett.  

         Testvére, Juhász Julianna üldögélt mellette, és beszélgetett vele, amíg el nem nyomta az egyre hosszabb álom Nem szenvedett a teste. A körülötte zajló káoszból mit sejtett közel nyolcvan évesen felfogni, sohasem fogom megtudni. Hacsak…..

         Anyánk pár nap múlva hazahívta apánkat, hogy legyen a nagymama mellett, mert szegény leesett a lábáról. Autóstoppal a falu széléig jött, aztán éjszaka hazaosont. Ott volt, amikor végleg elszólította anyja után a nagyanyját is az Isten. A temetésére már, természetesen, nem mert kimenni.

         Jól megfigyeltem, és életem egyik legnagyobb tanulságai közül való, hogy a legtiszteletreméltóbb embereket kísérik legkevesebben az utolsó úton.  Farkasfalvi nagyapámnál kevés különb férfi élt Kecelen, de nem volt kocsmás, nem volt rongy ember, igen kevesen álltuk körül a koporsóját.

         Miska bácsiról megtudtuk, hogy a monori állomáson letartóztatták, és hadbíróság elé állították. A temetés után nem sokkal anyánk idézést kapott a hadbíróságról Juhász Mihály ügyében. Apánk itthon maradt, elbújva, ő pedig tovább folytatta a stációjárást.

         Alig szállt fel a vonatra, egyik sarokba húzódott és sírdogálni kezdett. Valaki megérintette a kezét. Az idősebb férfi rögtön be is mutatkozott, és megérdeklődte, miért sír.        Anyánk nagy bizalommal volt iránta, bár azt hiszem, még egy szalmaszálba is megkapaszkodott volna. Szerencsére egy kalocsai bíró volt, aki jól ismerte a hadbírósági felállást. Megmondta, hogy ott csak hét ügyvéd védhet. A legtisztességesebb háromnak feljegyezte a nevét. Az első helyen Kozma Tibor neve állt.

         Most már volt kihez fordulnia! Sikerrel járt az ismerkedés, vállalta az ügyet. Anyánk meg Máriának mondott köszönetet a Bazilikában.

         Megnyugodva lépett be a hadbíróság folyosójára, mert a balján már a védője haladt. Behívták az egyik ajtón, benn egy idős ügyész fogadta. Hellyel kínálta, és bíztatta, hogy mondja el, mi is történt azzal a katonakönyvvel. Őszintén elmondta neki mindent. Természetesen a Miska mellett tanúskodott. Felkérésre tette, rokoni szívességből, udvariasságból.

         Amikor a kihallgatás befejeződött, azzal váltak el a védőjétől, hogy valahányszor hívják, nélküle ne menjen. Ez megnyugtatta.

                                                          

 

                                                                 VÁDIRAT

 

Budapesti katonai ügyészség

Államvédelmi kirendeltsége

                                                                 Tárgy: Juhász Mihály volt ávéhás örmester bűnügye

1952. évi március hó 25. napjától előzetes letartóztatásban lévő az ÁVH Belső Karhatalom állományába tartozott JUHÁSZ MIHÁLY volt ÁVH-s őrmester. Aki Kecelen, 1919. augusztus 25-én született. Apja neve Juhász István, anyja neve Jónás Erzsébet, nős, vagyontalan, budapesti, Úri utcai lakos terhelt ellen

  v á d a t emelek.

   Okirathamisítás bűntette és jelentéselmulasztás bűntette miatt, mert

         1952. március elején összetalálkozott rokonával, aki közölte vele, hogy a férje álnéven él, mivel az ÁVH körözi, és szüksége lenne egy katonakönyvre, hogy munkát vállalhasson. 1952. március 11-én a megbeszélt időben újra találkozott Ugranyecznéval, és Gomba községbe utaztak Kiss Károlyhoz, akinek katonakönyvére volt szükségük, mert ennek a személynek az irataival bujkált. Ehhez azonban még szükségük volt a katonakönyvére is. Pénzt igért a katonakönyvért, és megállapodtak abban, hogy majd a következő alkalommal eljön a terhelt a könyvért. Közben följegyezte magának a katonakönyv számát is.

         Közben a terheltet az ÁVH-tól leszerelték. Előzőleg megtudta, hogy Ugranyecz egy Szántó László nevű volt zés-től 500 forintért vásárolta meg Kiss Károly iratait. 1952. március 23-án a terhelt és Ugranyeczné újból felkeresték Gombán Kiss Károlyt a katonakönyv megszerzése céljából. Kiss Károly már előre jelentette az ügyet az illetékeseknek, és egy ÁVH-s alhadnagy igazoltatta mindkettőjüket. Miközben az ÁVH-s alhadnagy intézkedett, a terhelt megszökött, csak később sikerült a rendőségnek kézre keríteni.

         Terhelt kétségtelenül kísérletet tett arra, hogy egy álnéven élő személyt hlozzásegítsen olyan közokirathoz, amelynek révén valótlan tények keletkeznek közokiratban.Mint ÁVH-beosztottnak elsőrendű köteleségünk lett volna, Ugranyecz Andrásról jelentést tenni különösen a hamis iratok megszerzésének körülményire való tekintettel. Súlyosbítja a cselekményt, ÁVH - egyenruhában követte el tettét. Igyekezett ez által Kiss Károly téesz-tagban a gyanút tompítani. Úgyszintén súlyosbító az a körülmény, hogy az igazoltató közegek elől megszökött.

         A cselekményt bizonyítja a terhelt és a kihallgatott tanúk vallomása. A tárgyalás megtartására a budapesti hadbíróság illetékes.

         Terhelt ellen a Bp. 137. §-a alapján is, mert államvédelmi okokból  szabadlábon nem tartható,  az előzetes letartóztatás fenntartását indítványozom. A tárgyalásra elővezetni kérem terheltet a katonai ügyészség börtöne útján.

         Tanúként megidézni indítványozom: Ugranyecz Andrásné, Kecel, Kiss Károly Gomba, Sztálin telep 7.

         Budapest, 1952. június 11.

         Béres Miklós ÁVH-s őrnagy sk

         Budapesti Központi Ügyészség ÁVH-s Kirendeltség Vezetője

Eredetivel egyezik:

Budapest, 1952. június 11.

         Zentai Ottóné

 

                                                           

                                                AZ ÉGI CSÖRRENÉS

 

         Volt olyan évszak, amelyben a kertünk, lehetett olyan huszonöt–harminc méter hosszú, fölcsapott görög arénának. Év vívtam önmagammal ádáz versenyeket a lándzsavetésben, gerelyhajításban. Kiválóan megfelelt erre a célra egy napraforgószár, amely messze száll, ha izmos karok vetik.

         Csak akkor voltam bajban, ha az ügyetlen szél átrepítette a szomszéd telkére, mert minden oldalról magas kerítésen óvták a vagyont. Ilyenkor jött a nem kockázat nélküli kerítésmászás, mert az északi telekszomszédunk, aki árulónk volt, könnyen rám foghatta volna, hogy lopni akartam a kertjéből. Mindig visszaloptam a gerelyemet, és ritkán fújt délről a szél.

         Egyszer éppen lendítettem a karomat, hogy csúcsot döntsek, amikor megcsörrent az ég, és a Hunyadi Pista bácsiék udvarába lehullott egy hatalmas lánc. Rohantam föl a házba, hogy azonnal jelentsem, most már nemcsak villámok, de láncok is hullanak az égből.

         - A te kótyagos fejedből hullott! – volt rá anyám megfontolt válasza.

         Kiderült, hogy koránt sem tréfaság, amit én beszélek, és nem vette el józan eszem a fantáziám. Hunyadiékhoz bizony becsapott a baj! Pista bácsi traktoros volt, de motorral is mozgott, ezért mindig volt otthon egy benzines hordójuk.

          Szegény feje, égő gyufaszállal akarta megnézni, hogy mennyi van még a hordóban. Olyan hatalmas láng csapta pofon, hogy egy szempillantás alatt csaknem leégett az arcáról még a hús is. Ettől csörrent az ég!

         Amikor valamivel később, lehet hogy csak másnap, átmentünk beteglátogatóba, bizony elszörnyedve konstatáltam, hogy az emberi ügyetlenségnek nincs határa. Olyan volt a feje, mintha leborotválták volna az arcát, egészen a húsig. Jó képű fiatalember volt, de így jár az, aki benzinnel borotválkozik. Bizony, tekintélyes idő eltelt, mire visszanyerte sima bőrű arcát, közben a kedves felesége arcátlanul csalta fűvel – fával – bokorral.

 

 

96. levél

 

                                                          HANYATT

 

         A balsikerű gombai kísérlet és dédnagyanyánk halála után apánk itthon bujkált. A ház belső szobájából a kiskonyhába átvágták a falat. Azon egy vékony ember gyorsan átbújhatott, s más kinn is volt az udvaron. Apánk leginkább a padlás fülledt levegőjében töltötte napjait, amelyek végtelen lassúsággal telhettek. Csak a felkelő nap néhány sugára világította meg ezt a „nappali sötétséget”. A nappali derű a házvég két kör alakú nyílásán át végigpásztázta a padlás mindig poros földjét. Belopott akkora világot, amelynél még olvasni lehetett. A déli nap melegét már megitták az eperfák, és elviselhetővé tették a tavaszt ott fenn.

         Az udvar felé szélesített házacska volt. Ezért a nagy padlásról egy szűk nyíláson át, amelyet a zsák gabonával el lehetett rejteni, a bővítés szűk padlásterében is el lehetett bújni. Magam is használtam, ha arra támadt játékos kedvem.

         Egyik kezemben az ebédet vittem, a másikban a padláskulcsot, mert az ajtó ilyenkor mindig zárva volt. Valószínűleg a kulcs nem fogta fel, mit kéne tennie, és ahelyett, hogy fordult volna egyet a zárban, ahogy egy engedelmes kulcshoz illik, megmakacsolta magát, kiugrott a zárból, és hanyatt esett. Egy félig sikerült halál-szaltóval magával rántott engem meg apánk zsíros kenyerét. Hanyatt a földre. Úgy igyekeztem levegőhöz jutni, mint a partra vetett hal. Ösztönösen nyitogattam a számat, de a levegő nem akart a tüdőmig eljutni. Semmi fájdalmat nem éreztem, csak a levegő hiánya aggasztott.

         Valami olyan hang, amely nem függ a levegőtől, kitörhetett testem valamely nyílásán, és apánk meghallhatta a zuhanást és a hangot, amely olyan lehetett, mint az akasztott emberé, akinek a gigájára szorul a kötél. Apánk pánikszerűen kezdte ledobálni a cserepeket, de mielőtt teljesen megkopasztotta volna a házunkat, anyám is odaért és fölnyalábolt. Ekkor kezdtem el szuszogni, mint a sünmalac.

         Tihanyi doktor úr jött ki hozzám, hogy megvizsgálja, mennyi élet maradt bennem. Mindent csontomat egyenként, és azt mondta, hogy ilyen fiatal korban a csontok még rendkívül hajlékonyak. Ezért nem történt súlyos sérülésem, és minden jót: húsz forint! Egy kissé vedlett kerékpárján elhajtott. De még könnyű sérülés sem, mert magam is elcsodálkoztam, hogy egy kis zúzódás sincs rajtam. Szűz Mária kötényébe estem.

                                                   

 

 

                                               RÁKOSI MINDENÜTT

 

         Azokban a napokban, hetekben, hónapokban, sőt egész évben minden kirakat, minden plakát csak Rákosi dicsőségét zengte. Magasztalták a feliratok, mint egy földöntúli lényt, aki a legbölcsebb, a legokosabb, a legesnél is legebb.

         Mindenütt a kopasz feje, a telehold, amely a planéták bizonyos állásakor eltakarja a napot, és beköszönt a teljes nappali sötétség. A mai részleges még annak a maradványa!

         A régi és ismerős kis kunyhóban éldegélt apánk munkaidőben, mint egy remete, de éjszakánként mindig hazajött aludni. De hajnalok hajnalán indulnia kellett, mielőtt a méhkas felbolydul. Anyánk csak attól félt, hogy apánk öngyilkosságot követ el. Annyira zaklatott volt az állapota.

         Ha naplemente után, a megbeszélt időre nem ért haza, már ment elébe. Igaz, hogy a rendőri zaklatásoknak vége lett, de korábban elég gyakran bekopogtak az ablakunkon: - Rendőrség! Házkutatás! Nyissák ki az ajtót!

A leggyakrabban egy Gál nevű rendőr volt, akit az Isten nyila agyoncsapott.

         Juhász Mihály ügyében még kétszer kihallgatták, utána tárgyalásra idézték. Megint az ügyvédével ment, aki menet közben felkészítette, hogy mint mondjon, mit ne: Vajon milyen fordulatot vesz az ügy? Látták a folyosón azt a férfit is, aki feladta őket. Nem mert anyánkra nézni, amikor az elhaladt mellette.

         Sokan várakoztak a folyosón, a különböző bűnügyek szereplői. Anyánk izgatottan várta a Miskát, hogy milyen állapotban vezetik be. Két fegyőr kíséretében meg is jelent, de nem látszott elkeseredettnek. Az ügyész is bement, s akkor anyámat szólították. A bíró nagyon udvarias volt. Tájékoztatta arról, hogy a férjével kapcsolatban nem, de Juhász Mihállyal kapcsolatban a legőszintébben kell vallania. Anyánk minden kérdésre ugyanazt válaszolta, mint annak előtte.

          Bízott a védelmében, és hiába! Kivonultak az ítélethozatalra, s az ügyvéd azt súgta védencének:

    - Meneküljön, mert a letartóztatását fogja kérni ez a halálbíró!

   - Azt nem tehetem, egyszerre mindketten nem bujkálhatunk!

 

         Kihirdették az ítéletet. Mindkettőjüket felmentették. Az ítélethirdetés után a bíró négyszemközt azt mondta anyánknak:

     - Ha beszél a férjével, mondja meg neki, hogy jelentkezzen, mert nem élet ez maguknak. Nem kapna csak egy csekély büntetést. / Éljenek a halálbírók, akik még a csecsemőket is halálra ítélik! /

         Letelt az öt év, amit apánk álnéven, Kiss Károlyként eltöltött, 1953-ban, és amikor Nagy Imre amnesztiát hirdetett. Ő is elment Kiskőrösre az „elvesztett”, személyét igazoló papírjáért.

 

                                                       1956-IG

 

         Apánk megpróbált a szövetkezetnél állást koldulni, de válaszra sem méltatták. Azután párban elvállalták a Kapás Pista bácsi gabonájának learatását. Valamivel több, mint egy hét alatt 190 csomót vágtak le. Ezt a munkát eddig nemigen próbálták. Bizony, igen megeröltető volt.

         Aztán anyánk vállalkozásba fogott, mert a szilosi erdőben állomásozó katonák ruháinak mosását vállalta. Természetesen, a környékbeli asszonyok bevonásával. Átvett, kiadott, könyvelt. Én közben valami örült szenvedéllyel kutattam végig a zubbonyzsebeket, nadrágzsebeket. Udvarunkon olyan szag volt, mintha a kalocsai forradalmi ezredet hozzánk szállásolták volna be: dohányfüst- és izzadtságszag-felhő borította az egünket.

         Feles föld művelését vállalták, de apánk volt szénafölvásárló, mázsáló gabona-átvételnél. Bagi Lajos bácsival dolgozott együtt.

                                                                      

 

                                        HAZÁNK 1956 OKTÓBERÉIG

 

         A XX. kongresszus tapasztalatait az MDP KV március 12-13-án vitatta meg. Ezen fordult először elő, hogy a vezetők szavahihetőségét kétségbe vonták Rákosi visszautasította a vádakat. Az első titkár kijelentette, hogy a párt tekintélye emelkedik, és ígéretet tett a rehabilitációkra ápr. 4-ig, azután sor kerül a béremelésre, majd vigyáznak a törvényesség betartására.

         Május 18-ig kellett várni a teljes önkritikára, amely a budapesti aktívaülésen megtörtént. Aktivizálódtak az „ellenzéki” irányzatok: újságírók, az Írószövetség, a Nagy Imre-csoport és a Petőfi-kör, amelyik a kommunista ifjúsági szövetség keretében működött. az újságírók nagy többsége zsidó volt, az Írószövetség tagjainak többsége is.

         Mikoján júliusban Rákosi tudomására hozta, hogy távoznia kell. Az MDP KV július 18 -21-ei ülésén minden funkciója alól felmentették, és helyére / Adtak a sz-nak egy pofont. / Gerő Ernőt választották.

         A Politikai Bizottságba két sztálinista került: Piros László és Révai József. Engedélyezik Rajk és társainak okt. 6-án, 13-án, 20-án pedig a hadsereg áldozatainak újratemetését. Rákosi elmozdítása fél évig tartott, hogy azután a helyére két nála is vérszomjasabb gazember kerüljön: Gerő Ernő és Piros László.

                                                                  

 

 

                                      HALLOTTAM ÉS LÁTTAM

 

 

         Lehet, hogy Kecelen egyedül én hallottam csak a fegyverropogást, ami két zeneszám között a rádióban felhangzott. Szöveg, s alatta kattogás, a gépfegyver zaja. Hat füllel hallgattuk a politikát, mégis nekem jutott a megtiszteltetés. Lázasan mentem az iskolába, s rosszul esett, hogy egyetlen tanár sem említette a változást. Ők kivártak, de én is tartottam a számat, bár otthon nem mondta senki, hogy kussoljak.

          Alapjában véve sosem voltam gyáva, s ezt onnan tudom, hogy a döntő pillanatokban mindig bátran viselkedtem. Amikor apám még bujkált, egy rendőr, lehetett az a Gaál is, akit a mennykő agyoncsapott:

          - Hol van az apád? – kérdezte nyersen az esteledő utcán.

           - Mi köze hozzá? – csaptam reá a választ, és elnyargaltam. Ő ezt elmondta anyámnak, aki fölöttébb büszke volt rám. Ezt ritkán tehette, ezért sokszor emlegette.

         Magamra csak akkor voltam büszke! Ez annyit jelentett, hogy akkor éreztem zokogni és repülni a lelkem, amikor hetedikes koromban, a Vörösmarty-centenárium ünnepségén, én voltam A vén cigány, és egyedül nekem énekelte „jutalmul” az egész közönség a Szózatot.

                                                                  

 

                                       SZOLZSENYICIN 1956-RÓL

 

         „Ekkor összesűrűsödtek az események: Szuezi háború, Izrael, Franciaország és Anglia megtámadja Egyiptomot és a magyar forradalom, amelynek még az a – történelemben szinte páratlan, teljesen agyonhallgatott – árnyalata is megvolt, hogy zsidóellenes jelleget kapott.   Lehetséges, hogy ez a magyar KGB-ben található bőséges zsidó jelenlét miatt történt?

          Nem ez-e az egyik oka, bár lehet, hogy nem a legfőbb, annak, hogy a nyugat egyáltalán sehogy és semmivel nem támogatta a felkelést, ráadásul a szuezi problémával volt elfoglalva.”

                                                           

 

                                             „RENDŐRSÉG!”

 

 

              A keceli forradalom nem hozott sodró erejű forradalmi átalakulást. Benyó, a párttitkár a KTSZ elől vigyorogva nézte, hogyan ráncigálja el a templomkertből egy traktor drótkötéllel a szovjet hősi emlékművet, amely alatt két szovjet katona aludta örök álmát. Mindkettő a gyomrának lett áldozata. Azt mondták a helyiek, hogy úgy „bezabáltak” káposztából, hogy belehaltak. Gondolom, hogy a joviális párttitkár az után jelentette a központnak, hogy kik vettek részt az emlékmű - huzigálásban.

           A nyolcadikosok fejtettek ki komoly ellenállást. Az orosz könyveket széttéptük, s bele a szemétládába. Elkezdték a németet tanítani. Elkezdtük a szoba berendezési tárgyain, és nem jutottunk tovább. Faragó József tanító urat felváltotta újra a Tarján Mihály tanár bácsi, a maga játék-indulatos stílusában. Szerény személyem beszerezte a nemzetiszínű szalagokat, már nem tudom milyen pénzből, az akkori áruházban, aminek a helyén ma egy „hiány”, hiátus van.

          Az országos eseményeket figyeltük, de csak otthonról, Ott gyűltek össze szép napos időben a jó szomszédok, és eldiskurálgattunk az udvarunkon. Az egyik bolond rendőr, fényes nappal ránk ijesztett. Ott álltunk az eperfa alatt és folyta szó legalább 5-6 ember szájából. És egyszer csak hullani kezdtek fejünkre-vállunkra a falevelek. Hosszú kertek feküdtek egymás mellett, és messzire el lehetett látni a fejük fölött.

          Az egyik rendőr, bizonyára bolondgombát evett vagy berezelt, és nem bírta idegekkel szemlélni ezt a bizonyára ellenforradalmi megmozdulást. Szét akarta ugratni a társaságot. Fölénk géppuskázott, s hullottak az amúgy is hullásra készülő eperfalevelek, de hál’ istennek, nem a fejek.

           A helyi ellenállók minden este menetrendszerűen felvonultak a rendőrség elé, hogy követeljék a parasztot nyúzó rendőrök kiadását. Elég borgőzös állapotban. Ne felejtsük, hogy ez az ősz különösen szép volt, napfényes és meleg. A fegyvereket is kérték, de csak annyit értek el vele, hogy kézigránátokat dobáltak, és agyonlőttek egy kíváncsiskodó polgárt, aki lakodalmi előkészületek közben, hazaugróban megállt a rendőrség előtt bámészkodni. Neki ott megállt az idő. Horváthnak hívták az illetőt.

            Minden este rendbontás a rendőrség előtt, ennek messze hangzó zúgásával. A család, bővülve a bujdosó Miska bácsival, benn kvaterkázott a konyhában. Én meg az udvaron figyeltem a rendőrség felől érkező zajokat, és néztem a sötétbe, s a csillagos égre, vajon onnan nézik-e.  Amikor felfénylett valami hátul a kertben. Először azt hittem, hogy valaki fel akarja gyújtani a szalmánkat, de zörgött is vele, amennyire a szalmával zörögni lehet.

De a frász azért kerülgetett, amikor beszédelegtem a konyhába, ahol sápadt hangon előadtam, hogy valaki van a szalmánál. Ha a hangomnak nem is, de a sápadt orcámnak hittek, s akkor a két férfi bátran kiállt az udvarközépre és belekiáltott a sötétbe: Ki van ott?

         - Rendőrség – hangzott a hivatalos válasz. Hiába, akkor még jó volt a szemem s fülem.

 

       Aztán bejött a házba az egyik rendőr, akinek a kiadását leginkább követelték, mert pofátlan volt a parasztokkal szemben.

            Legalább nyolc kerítésen átmászott, mire hozzánk talált. Hozzánk a lehető legbiztosabb helyre jött. Védte a hely reakciós szelleme, a Miska bácsi ösztönös szolidaritása, és az ember látványa, aki állig föl van fegyverkezve, de igen fél.

           Ott is aludt a szobában, de már hajnalok hajnalán lelépett. Másnap, vasárnap, amikor a misére mentem, már őrséget állt, és úgy strázsált a rendőrség kapujában, mint egy rakás szerencsétlenség.

           Apánk meg a Miska bácsi úgy marták egymást a politikával, mint rozsda a vasat. Amikor Kádárék elárulták az országot, Miska bácsi lett a győztes. Kinevezték imrehegyi tanácselnöknek, de a kulákok ugyanúgy nem vették emberszámba, mint negyvenöt előtt, s ebbe belerokkant.

          Ami a kulákokat illeti: régi családi hagyomány volt, hogy mélységesen megvetették a műveletlen, bunkó kulákgyerekeket, fiúkat s lányokat egyaránt. Én örököltem ezt a gént.

 

 

                                                  IGEN, IGEN.

 

 

           „Igen, igen. Segítettünk Magyarországnak 1956-ban. Ahogy egyszer egy pártgyűlésen mondottam: törlesztettük az adósságunkat Magyarországgal szemben, amely 1848 óta terhel bennünket. Abban az évben sikeres forradalom zajlott le Magyarországon, de I. Miklós odaküldte légióit, s ezzel segített az osztrák monarchia magyarországi restaurációjában. ez szégyenteljes dolog volt.

          Ezt a gonosztettet persze I. Miklós és környezete követte el; a szégyen nem vonatkozik a régi orosz birodalom munkásaira és parasztjaira. Ám országunk történelmi értelemben mégis adósa volt a magyar népnek. 1956-ban kifizettük az adósságot. Most kvittek vagyunk.”

                                                                                                               Hruscsov

                                                                     

 

 

                                            „DE EGYÉBKÉNT IS

 

 

a magyar forradalom nekilendülését nem saját oktalansága, hanem a vele szemben álló államvezetés és karhatalom konoksága és vérengzése váltotta ki, s e forradalom annak ellenére, hogy előkészítetlen és szervezetlen volt, és egy esztelen vérengzésre volt a válasz, meglepően józan, emberséges és mértéktartó volt.

             Ha utóbb mégis eredendően kilátástalannak nyilvánították, akkor ilyenné nem a saját esztelensége, hanem cserbenhagyattatása tette. Kitörhet még Kelet-Európában ennél nagyobb felkelés, több fegyverrel, harcossal és áldozattal, de aligha van annak valószínűsége, hogy a világpolitika napirendjére való tűzésnek ilyen hibátlan jogi, politikai és erkölcsi jogcímeit produkálja még egyszer egy ország. Hogy elsöpri a gyűlölt, elnyomó és bürokratikus diktatúrát, törvényesen hatalomra juttat egy meggyőződéses kommunistát, aki számot vetve a kommunista párt magyarországi erkölcsi és politikai hitelvesztésével, elfogadja a többpártrendszeren alapuló parlamentáris demokráciát, és bejelenti, hogy országa a katonai tömbökön kívül akar elhelyezkedni.

              Mi kell, ha ez nem volt elég, hogy összekényszerítsen egy olyan világhatalmi konferenciát, mely a Szovjetuniónak nyújtott kielégítő garanciák mellett kialkudja Magyarország függetlenségét és szabadságát?”

                                                                                                    BIBÓ ISTVÁN

 

 

                                          NE BÁNTSD A MAGYART!

 

                                     / Az török áfium ellen való orvosság /

                                                         Sors bona, nihil aliud.

                                               Dulce et decorum est pro Pátria mori.

                                               Mors et fugacem persequitor virum.

                                               Dulcis est pro Pátria vivere.

 

                                                        Jó szerencse, semmi más.

                                                Szép és dicsőséges dolog a hazáért meghalni.

                                                Eléri a halál a menekülő férfit is.

                                                Még szebb / édesebb / a hazáért élni.

 

 

           Cyrus király mikor Cresusra Sardis városát vítatta volna, azt írja a história, a városnak megvételekor egy vitéz Cresus királyra akadván, s nem tudván, ki légyen, meg akarja vala ölni.

          Cresus király fia, aki egész életében néma vala, és soha azelőtt egy szót nem szólhatott vala, ott találkozván akkor lenni az atyja mellett, látván veszedelmét atyjának, megszólala a vitézhez, mondván neki: Ne bántsd a királyt!

          Valyon nem hasonló-e az én mostani kiáltásom, édes Nemzetem tehozzád?

Látok egy rettenetes sárkányt, mely méreggel, dühösséggel teli, kapóul és ölében viseli a magyar koronát; és csaknem mint egy néma, kinek semmi hivatásom a mesterséges szólásra nincsen, felkiáltok mindazonáltal, ha kiáltásommal elijeszthetném ezt a dühös sárkányt kiáltván: Ne bántsd a magyart!

           Szegény magyar nemzet, annyira jutott-e ügyed, hogy senki ne is kiáltson fel utolsó veszedelmeden? Hogy senkinek ne keseredjék meg szive romlásodon? Hogy senki utolsó halállal való küszködéseden egy biztató szót ne mondjon? Egyedül legyek-é én őrállód, vigyázód, ki megjelentsem veszedelmedet?

            Nehéz ugyan ez a hivatal nékem, de ha az Isten a hazámhoz való szeretetet reám tette, imé kiáltok, imé üvöltök: Hallj meg engem, élő magyar, ihon a veszedelem, ihon az emésztő tűz!

                                                                                                     ZRÍNYI MIKLÓS

 

                                                             INTERMEZZO

 

            Úgy írok most neked, mint akire csak az számít, aki az élők között barátra nem talált. Ilyenre nem akadtam, tehát feltámasztalak, kedves vérem, aki olyan voltál halálodban, mint egy igazi angyal.

            Vallomások sorozatát olvashatod majd rólam, a családunkról, amelynek korán földbe hulló magja vagy. Meggyónom neked-szabad szellem- és Istenhez hanyatlott csecsemő élet, hogy mi volt a bűnünk.

   Az enyém, a családé és az országé, amelynek földjébe öntudat nélkül rejtőztél.

            Hiszen porcelán csontjaidat régen szétmosta a föld alatti folyó, és csak apró koponyád tojáshéjnyi maradékát sodorhatta a tengerig. Ha eljutottál oda, szerencsésebb vagy, mint én.

                                                                  

  

 

             Most át kell hidalnunk egy mély és széles időszakadékot, amely az első emberpártól egészen a 20. századig ível. Egyetlen szálát ennek az ívnek, amely néha erős kötélként, néha foszlónak látszó cérnaként, mégiscsak eljutott a 20. század magyarországi partjára temetőgödrökön, katonasírokon át. A családunkról lesz szó. Egy család élethídjáról.

 

                                                      Az őrszem

                                              A harcmezőn két éve folyik a vér.

                                              Szétrobban a test, a testvér.

                                              Vére rápereg a hótörzsű fákra.

                                              Jajong, mint ki most jött világra.

                                              Mint föld méhéből kiszakadt újszülött,

                                              Kinek fáj a fény a föld fölött.

                                              Krisztusát hívja, de hiába.

                                              Kilőtt vasszögek szegzik a fára.

                                          Kezét - lábát eldobja magától:

                                          Miért kéne mankó a haláltól?

           A föld felett a poszton az őrszem, a föld alatt a sok-sok csontszobor. Temető ez a föld, amelyre ráborulnak a fák hulló levelei. Az erdőre ömlik a lágy őszi fény, ágak közt játszódnak sugarai. Tükör lesz minden esőáztatta levél. Tükörjáték, levéljáték, de bajt hoz arra, kinek felnőttként szemébe lángol. Hat orosz katona lepi meg, mint jámbor vadat a vérszomjas vadászok. - Davaj! Indulás! – mondja a hátának a szurony. Mondhatta volna azt is: - Halj! Ugyanilyen halkan.

                                                                                                    

                                                           HADIFOGSÁGBAN

 

                                         

A BRUSZILOV – offenzíva négy hónapig tartott. Bár nem tudta megsemmisíteni a keleti fronton harcoló osztrák- magyar erőket, de 270 000 ezer hadifoglyot ejtett a júniustól szeptemberig tartó, hatalmas orosz veszteségeket is okozó, harcokban. Ekkor került orosz hadifogságba Farkasfalvi / Filus / András nagyapám. Egy cukorgyár földjein dolgozott, de nem engedett / elbeszélése szerint / a mocskos ruhájú és piszkos testű orosz asszonyok csábításának.

              Az 1917-ben kezdődő polgárháborúban nem vett részt. Okos ember lévén nem követte közel 100 000 magyar példáját, akik a gyors hazajutás ígéretére a vörösökhöz pártoltak./ Meg is kaptuk érte a jutalmunkat a hálás Szovjetuniótól és személyesen Sztálin elvtárstól! /

              1918-ban hazaszökött, mert nem érezte szívügyének az orosz polgárháborút. Bizonyára hallott az angol külpolitika „splendid isolation” alapelvéről, és ehhez tartotta magát.

1919. június 29-én, éppen Péter-Pál napján, megszületett az édesanyám. A két fiú után egy leány természetesen az édesanyja keresztnevét kapta. Így lett belőle a nagyapám vitézzé avatása után Farkasfalvi Eszter. De faluszerte csak Filus Esztinek ismerték.

1919

 Kapás József              Juhász Anna                   Farkasfalvi / Filus / András        Bobek Eszter

  Ugranyecz András       Kapás Teréz                               Farkasfalvi / Filus / József

               Ugranyecz András                                             Farkasfalvi / Filus / András

                                                                                            Farkasfalvi / Filus / Eszter

A dédszüleim: Filus Mihály és Szefcsik Rozália, Bobek János és Jónás Rozália, Kapás József és Juhász Anna

Kapás Mihály, Kapás József, Kapás Mária, Kapás János, Kapás Ferenc: a testvérek sora.

Juhász Anna testvére, Juhász István nagybőgős volt. Kapás Ferencet, a keceli nyilasok vezérét, 1945-ben Pakson megölték.

                                                       SÍRFELIRAT

                                            Megtettem mindent, amit megtehettem,

                                            kinek tartoztam, mindent megfizettem.

                                            Elengedem mindenki tartozását,

                                            felejtsd el arcom romló földi mását.

                                                                                                 DSIDA JENŐ

 

                                                         REGRUTÁK

 

              Egy megsárgult fényképet forgatok a kezemben. Valamikor 1916 elején készülhetett. Kapás Teréz, apai nagyanyám, ezzel üzent a frontra Ugranyecz Andrásnak, az urának:

              - Ha jól megnézed a képet, láthatod, hogy jól vagyunk, egészségesen mind a négyen. Nézd meg jól! A fiad már kalapot hord. Ha egy kicsit segítünk neki, még járni is tud. Kalappal a fején már olyan, mint egy törpe legény. A fényképész úr ragaszkodott hozzá, én meg nem vagyok ellenkezős fajta. Hiszen jól ismersz. Az édesapámnak is, az édesanyámnak is nagyon tetszik a közös kép. Igen büszkék az unokájukra! Azt mondták, amikor a képet meglátták:

               - No, majd meglátjuk, amikor húszévesen bevonul.

                Te még emlékszel rám. Gyere haza minél előbb, és nyugtass meg! Véglegesen gyere haza, hogy ne kelljen ezt a vénasszonyos, sötét ruhát hordanom, mint egy korai özvegynek. Mert látok ilyen fiatalasszonyokat a templomban magam körül, ha vasárnap elmegyek oda, hogy imádkozzak érted.

               Persze az édesapámért is, hogy sokáig megőrizze a jókedvét, meg az édesanyámért, aki még mindig szereti a betűket. Bár azt hiszem, kellene néki egy új okuláré.

               Legalább egy rövid szabadságot kérj a parancsnokodtól, hogy minél előbb örülhessünk neked.  Egészségesen térj meg közénk, akik szeretünk! Vagy olyan messze van az a Doberdó?”

              Bizony, nagyon messze van, kedves fiatalasszony! Még az Óperenciás - tengeren is túl, ahogy azt a mesében mondják. Vad sziklák között, ahol a holtakat hetekig nem tudják elkaparni, mert nincs annyi puha föld szemfedőnek. Az élő katonák, a te urad is, úgy járkálnak bajtársaik hullái között, hogy megutálják már a holttestüket is. Azokat a csupa élet fiúkat, akikkel együtt vigadtak még odafelé a katonavonatban, és együtt énekelték a szomorú nótát:

                                      Ha kimegyek a Doberdói harctérre,

                                      Föltekintek a csillagos nagy égre:

                                          Csillagos ég, merre van a magyar hazám?

 

                                          Merre sirat engem az édesanyám?

 

              Bizony, nagyon messze van az átkozott Doberdó és Isonzó, ahol feláldozzák a legderekabb magyar katonák tízezreit. Az sem biztos, hogy ez a fénykép valaha odatalál, mert ott minden apró emberi mozgásra rögtön lecsap a halál.

Az urad majd nyáron hazajön, mert az emberséges parancsnok úr megengedi, hogy temetésed előtt egy pillantást vethessen rád. Mert a méhedben készül megszületni egy aprócska élet formájában a halál. Teréz lesz a neve, de gyorsan keresztelik, mert néhány napra való élet van csak benne. Megy a sebes üzenet az olasz frontra: - Ugranyecz Andrást engedjék haza, mert szülésben meghalt a felesége!

              Az uradból először fölszakad a sírás. Aztán engedélyt kér, hogy vonatra szállhasson. Amikor hazafelé hozza a szerelvény a csonka és félhalott bajtársakkal együtt, egy kis örömet is érez:

-          Hátha ez a néhány otthon töltött óra ment meg a haláltól? Hátha ez a szerencsétlen halott asszony ment meg a rokkantságtól?

             Még holtan is vársz rá.  Úgy illik, hogy az urad a temetés előtt legalább egy pillantást vessen rád. Kihűlt testedet hűvös vizű dézsára fektetik. A mestergerenda alá, de úgy, hogy a belépőt azonnal meglásd, az meg azonnal megláthasson. Fekszel a ravatalon fekete ruhában, és összekulcsolt kezekkel, amiket a rózsafüzér kapcsol össze, és vársz. Együtt várakoznak veled a virrasztó szomszédasszonyok, akik egy hónapon át minden este, ott ülnek az ágyad mellett, és elmondják a fájdalmas rózsafüzér imáit. Úgy óvnak az idő előtti bomlástól, hogy a hosszú nyári várakozás idején, állandóan friss hideg vízzel töltik meg naponta a dézsát. A gémeskút ott áll az udvaron, nem jelentene ez senkinek nagy áldozatot.  Azért teszi naponta az édesapád, akinek a halálod a legjobban fáj, hogy valami kevés megmaradjon arcod vonásaiból, alakod szépségéből, amiért téged választott hites társul az urad. Az utolsó pillantás megtörténik. Gyorsan kigördül a kapun a temető felé a halottas kocsi. Sokan kísérnek, de még többen mondják:

              - Milyen sokáig várt az urára, szegény!

              Aztán gyorsan elhantolnak téged is, mint egy harctéri halottat. Egyedül az édesapád sirat még ekkor is, de húsz év múlva is, vigasztalhatatlanul.

              Azután fenn a földön vége lesz a gyilkolásnak, és a férjed egészségesen hazatér, és újra nősül. Hiszen az élet megy tovább. Az új házasságból is fia születik, s végképp elfelejti az elsőt. A szüleid nevelik majd fel a gyerekedet. Szívesen teszik, mert ez a fiú minden nap a lányukra emlékezteti őket, bár az apjára hasonlít. De büszkeségük is, mert az iskolában jól tanul, jól viselkedik. Sosincs panasz rá. Mindig gondoskodnak arról, hogy tiszta ruhában járjon iskolába. A nagymama szeret olvasni, a gyerek is megszereti.

               Amikor vége az eleminek, mehetne magasabb iskolába is. De arra nincs elég pénzük. Hátha a tisztelendő úr tud segíteni, hogy polgáriba jusson. Szép írású, jól számol, kitűnően olvas. Az esperes úrhoz fordulnak a gyámoltalanok:

-          Ha papnak adják, akkor taníttatom.

 

-          De hát az nem lehet, mert mi lesz akkor velünk, öregekkel. Teljesen magunkra maradunk. Meg ő lesz az egyetlen örököse a szőlőnek, a szántónknak a Kanális – parton. A szülésben meghalt lányunk fia. Egyszerre fiunk és unokánk.

-          Gondolkozzanak el azon, amit mondtam! – búcsúzott el tőlük az esperes úr.

 

Együtt maradtak. Együtt szántottak, vetettek, egyeltek a kukoricásban. Hárman metszették, kötözték, permetezték, szüretelték a szőlőt. Ahogy nőt a gyerek, mindig több terhet vett le a vállukról. Tizennyolc évesen már bálba járt, udvarolgatott. Mindig volt rendes ruhája, cipője, amivel vasárnap elmehetett a szentmisére, mint az osztálytársai.

         Eljött a huszadik év, a tizennégyesek sorozása. A nagymama körüljárta, nehogy pihe maradjon a szép sötét ruhán. A nagypapa, aki mindig jókedvű volt, ha ránézett, most szigorúan megparancsolta:

-          Üzenem a tiszt uraknak, hogyha megfelelsz, mindjárt fegyvert is adjanak. Ezt a Tóth Lajos nevű kovácsot, itt a szomszédunkban, móresre kéne tanítani. Olyan hangosan veri az üllőt már hajnalban, hogy a legszebb álmunkat elzavarja.

Nevettek egyet, aztán csókokkal útjára bocsátották a fiút.

      A sorozó bizottság mérte a súlyát, a hosszát, az egészségét. Megfelelt az életnek is, a halálnak is.

      A neve alapján utolsók közt vizsgálták, utolsónak öltözött fel. Ekkor egy fehérbe öltözött férfi magához intette. Hófehér volt a szakálla, és hajának minden szála hófehér. Azt mondta neki:

-          Fiam! Azt üzenik, hogy hetvenöt évig fogsz élni. Ez alatt lesz háború és hadifogság. Öt évig fogsz bujkálni házadban – hazádban. Jó utat, fiatalember!

 

      Amikor kijelentették, hogy megfelelt, megnyugodott. Felkötötték kalapjára a nemzetiszín szalagot, aztán a többivel együtt ő is énekelte:

                                                   Mikor mentem sorozásra,

                                                   Virág volt a kalapomnál.

                                                   Mikor jöttem sorozásról,

                                                   Szalag volt a kalapomnál.

 

            A nagyszülei felnéztek rá egészen október ötödikéig, a bevonulásig. Addig a kortársaival elbúcsúztatták a gyerekkort, az ifjúságot. András, egyszer életében, most be is rúgott, de bortermelő ember létére, sörből. Olyan beteg lett tőle, mint még addig semmitől soha. Egy életre eldobta magától a sörös meg a boros poharat.

                                                             

 

                                                                LEHET

 

                                    Lehet, hogy már régen megunt közhely:

                                        Harctér a küzdelmes élet.

                                        Te, aki azt hitted, hogy életed

                                        Örök, szomjas föld issza föl véred.

 

                                         Lent alszol majd szép álomra várva.

                                         Tested szétbontják a férgek.

                                         Ha napfény éri tested egyetlen

                                         Génjét, elmondhatod: ÉLEK!

 

                               A FILUS - majd FARKASFALVI – gyerekek

 

Farkasfalvi, akkor még csak II. Filus Andrásnak II. Ugranyecz András volt az osztálytársa és a barátja. Filuséknál a három gyerek, három különböző világ.

              Józsi csendes, visszahúzódó, átlagos képességű, de nagyon érzékeny. Minden játékban, mert legtöbbször a templomi jeleneteket adták elő legszívesebben, mindig ő volt a szolgáló, a ministráns. Ha a házi feladattal nem tudott megbirkózni, mindjárt sírva fakadt. Öccse volt az erőszakos Kurcz Adolf, a plébános, aki nem tűri a tévedést, a késést. Mások számára is veszélyt jelentett, mint gazdag kerekedőknek az útszéli betyárok. Vagy békés szándékú tengeri kereskedőknek az ágyúkkal felszerelt kalózhajó. Ha iskola végeztével kiállt az utcasarokra, minden gyerekbe belekötött. Akkor is, ha idősebb vagy erősebb volt nála. Ezért aztán sokszor nagyokat kerültek a kis ember heves haragjától rettegő legénykék.

               II. Farkasfalvi Andrást vezényelték ki a doni frontra, ahonnan sebesülten tért haza. A fennmaradt, katonaságtól küldött levelei: 1. levél: T. Vitéz Farkasfalvi András, Kecel I. 47. Pest megye: Kedves szüleim! Üdvözletem küldöm Hőgyészről, Andris. 2. levél: Nagyságos Vitéz Farkasfalvi József Úrnak. KECEL, I. KER. 47. sz. Pest m. Kedves Bátyám! Névnapod alkalmából szívélyes üdvözletemet küldöm. Egészséges vagyok, amit mindnyájatoknak kívánok. Isten veletek! Csókolom a szüleimet és téged, BANDI. 3. levél: 1942. IV. 3. vitéz Farkasfalvi András, Kecel. I. 47. Pest m. Kedves szüleim! Gyermeki szívemből szeretetteljes és boldog húsvéti ünnepeket kíván maguknak a fiuk, Andris.

              A négy évvel fiatalabb Eszter volt a közönség és az előimádkozó. Nem lehetett belőle Mária-lány, pedig szeretett volna a körmenetben a szüzek csoportjában mindjárt a kereszt után állni. Az édesapja vitézi címe erre nem jogosította fel. A testvérek szerették egymást.

            Kurcz Filus András, lepedővel a vállán, belép a konyhából a szobába. A ministráns és a tömeg már régen elfoglalta helyét, és izgul. Az asztalon álló kereszt jelzi az oltárt. A pap az oltár előtt letérdel, majd keresztet vet, azután a hívek felé fordul:

PAP: - Dominusz vobiszkum!

A hívek és ministráns: - Et kum szpíritu tuo!

PAP: - Szurszum korda!

H és M: - Habémusz ad Dóminum.

PAP: - Graciasz agamusz Dómine Deó nosztró!

H és M: - Dignum eszt jusztum eszt.

PAP: - Szanktusz, szanktusz, szanktusz Dóminusz Deusz Szábaot.

Pléni szunt céli et terrá glória tua. Hozánná in ekszcelzisz. Benediktusz qui venít in nómine Dómini. Hozánná in ekszcelzisz!

Aztán a hívekhez fordul, és elkezdik mondani a Miatyánkot, végén nem felejtve el az áment.

PAP: - Ite missza est! A szentmise véget ért. Menjetek békével!

H és M: - Deó grácias! Istennek legyen hála.

 

            Józsit, a legjobb testvért, két fiatalabb meglátogatta a halasi kaszárnyában. Andris hajtotta a férfi kerékpárt, húga meg a vázon ült. Anyánk később arra is emlékezett, hogy mire odaértek, nem érezte a lábait. Így látogatták meg a lágyszívű testvért, aki sírva is fakadt örömében.

            Öt levele maradt ránk katonakorából: 1. levél: Filus András címére. Kedves Mamikám és papa! Jól érzed magadat, papa? Száz csókkal tisztellek. Boldog Karácsonyt! 2. levél: Tekintetes vitéz Farkasfalvi András úrnak, Kecel, I. kerület 47. sz. Kedves szüleim! Tudatom magukkal, hogy a betegségemhez mérten, hála Istennek, elég jól vagyok. A csomagot megkaptam, és nagyon szépen köszönöm. Hiányát egyébként nem érzem másnak, csak annak, amit e kép első oldalán lévő bajtárs mutogat. Csak ennek a hiányát érzem. Egyébként jól érzem magam. Boldog karácsonyt és boldog új évet kívánok mindnyájuknak. Szerető fiuk, Jóska. XII. 24. 3. levél: Kecskemét, 1938. IX. 27. Kedves Szüleim! Tudatom magukkal, hogy hála az Istennek, egészséges vagyok. Amit maguknak is szívemből kívánok. Tudatom azt, hogy megindultunk a nagygyakorlatra. Most Kecskeméten vagyunk. 28-án Nagykátán leszünk. Hogy onnan hová megyünk, azt majd megírom. Maradok szerető fiuk, Józsi. Tek. v. Farkasfalvi András úrnak, Kecel, I. ker. 47. szám, Pest megye. / A levélen egy érthetetlen szövegrészlet: „amikor megírtam a leveleket, aztán gondoltam el, hogy elküldöm a lapot, amit a Jóska írt.”/ 4. levél: Kedves Szüleim! Hála az Istennek, egészséges vagyok, amit maguknak is szívemből kívánok. A Maristól küldött pénzt megkaptam, amit nagyon köszönök. Az öcsémtől is ma kaptam egy lapot. Ezek még mindig Faddon vannak. Amit kértem, azokhoz vegyenek egy nadrágtartót is. Azt is küldjék el egy csomagban. Még mindig Tar községben vagyunk. A sok ámításnak ne üljenek fel! Maradok szerető fiuk, Jóska.

5. levél: Kedves Szüleim! Hála az Istennek, egészséges vagyok, amit maguknak is kívánok. Tudatom, hogy a felvidéki magyar testvéreink felszabadítása megtörtént szerencsésen. Amire nem is mertünk gondolni, mert még eddig semmi baj. Tudatom Kedves Szüleimmel, hogy azt az ünnepélyt és örömsírást, amit útközben láttunk, azt leírni nem lehet. Isten velük és velem. Viszontlátás reményében szerető fiuk, Józsi.

 

 

 

II. Ugranyecz András igen szeretett a barátjához, II. Filus Andráshoz járni a barátság okán meg a kis Esztike szép szeméért. Eszter nagyon kedvelte a Zárdaiskolát, mert szerette a tanítóit, a nővéreket. Ő is nővér szeretett volna lenni!

A szülei döntöttek: Részletre vásároltak egy Singer – varrógépet, és ezzel el is dőlt a lány sorsa. Ma már elmosolyogtató olvasni egy megfakult boríték címzését és benne a rövid figyelmeztetést:- Felkérjük Nagyságos Vitéz Farkasfalvi András Urat, hogy minél előbb méltóztassék az elmaradt részleteket befizetni.

                                                                                                                   1932

 

                                                ZÁRDAISKOLA

 

               A két világháború között az iskolafejlesztés első jelentős lépése a zárdaiskola megnyitása volt. Miután Kurcz Adolf betartott, és megakadályozta egy helyi polgári leányiskola megindítását, arra már igent mondott, hogy nővérek taníthassák a leányokat.

                Pedig milyen „véres” érdekharcok előzték meg ezt is! A „Miasszonyunkról Nevezett Szegény Iskolanővérek Társulata” mozgalom 1860-ban érkezett Kalocsára. Kecelen a nővérek meghívása már 1908-ban felvetődött. Az ellenzők között találtuk Pozsgay Mór országgyűlési képviselőt, Antóni János és Tényi Sándor tanítókat, akik a saját tanítóképzőben tanuló lányuk jövendő állását féltették. Vezetésükkel valóságos apácaellenes mozgalom alakult ki. Az ellentábor tagjai mélyen elítélték Pozsgay egyik kijelentését: „Ahol apácák és papok vannak, az erkölcstelenség ott sem kisebb, mint máshol.”

               A képviselőtestület 1921-ben határozott úgy, hogy a nagyvendéglőt a leendő leányiskola céljainak megfelelően átalakítják. Az oktatás 1924. január elsején kezdődött. Költségeit az egyházközség vállalta magára. Elsősorban a gyakorlati életre tanítottak, s a vallásos érzést igyekeztek a tanítványaikban elmélyíteni. A tanítványok elmondása szerint az iskolában nagy volt a fegyelem, és szorgalmas munka folyt. A képviselőtestületben indulatosan marták egymást a felnőttek, de az iskolában ilyen indulót tanítottak a nővérek.

                                                            

                                                                                                                                1925

   

                           KRISZTUS URUNK EGYIK KERESZTJE

 

            Amikor a méltóságos Stielly Walter úr a 25. házassági évfordulóját ünnepelte Gajáry kisasszonnyal, az örömből részeltette a mentatelepi kislányokat is. Azokat a gyereklányokat, akik a leghosszabb és a legmelegebb hónapokban naponta napkeltétől napnyugtáig dolgoztak neki. A forrón ömlő levegő hullámaiban aszalódva, és egy kis székecskén nyomorogva, 14 óra hosszat szedték és osztályozták a menta levelét.

          Bizony, nagyméltóságú úr, napkeltétől napnyugtáig! Tisztességes vécéjük nem lévén, szemérmes búvóhelyet csak a bokrok nyújtottak. Saját kenyéren és szalonnán éltek egész héten. A többség távol lakott. Mire késő este gyalog hazaért volna, két-három óra otthoni alvás után, indulhatott volna vissza napkeltére. Ezért a többség inkább meghúzta magát egy közeli istálló szalmáján.  Áprilistól a mentán már munka folyt. Emiatt sokan tanítói engedéllyel nem is jártak iskolába. Ezt tudta a tanító, a pap, az egyházközség, a képviselőtestület és az orvosok.

           Tehát felkelt a nagy nap a keceli égen, talán még méltóságosabban, mint máskor. Ennek a jeles frigynek az emlékére Krisztus urunk keresztjét állíttatja fel a téglagyárnál a nagy méltóságú Stielly Walter úr. Éppen egy rabló kapitalista, kisgyereknyúzó vállalkozás, a mentatelep közelében.

           Bizony, keresztszentelés lesz itt szentmisével, ünnepi vacsorával és hajnalig tartó tánccal egybekötve.

           Minden munkást meghívtak erre, aki gyalog ki tudott menni. Ma ünnepi vacsorát is tálaltak. Marhapörköltet és többféle kalácsot.

           Vacsora után megszólalt a talpalávaló, a mezítlábas talpak alá való. Maga Tamás Péter bácsi húzta, az úri zenész. Elkezdődött a hajnalig tartó vigalom.

           Krisztus urunk, aki minden bűn és szenvedés számtartója, a lélek hangján így beszél a tisztelendő úrhoz:

-              Földi szolgám, gyarló dr. Földesdi Antal!  Ne vedd zokon, de most a te imád nem hallatszik föl a mennybe. Ezért az úrért, aki maga a bal lator, mint az a másik a Koponyahegyen, ne imádkozz többé! Hiába próbálnám őt megváltani, ezt a fajta embert nem sikerül. Hiába leng a tömjén füstje a lábaimnál, az ördög hatalmában van ez a kicsi, keceli világ. Az agyonhajszolt gyereklányok, akik a vértanúk seregét szaporítják, elhessentik az Úr közeléből ezt a farizeus tömjénfüstöt és hazug imát.

           Nem az Atyám, hanem az ördög állított ide, mint lehajtott fejű résztvevőt, hogy személyesen lássam és halljam ezt a pokoli mulatságot.

           Nézem a lányok lábát, hiányzik a körmük. Életük végéig tört lesz a szemük fénye. Hiába süt a Napom, nem jut el szemük mélyére, lelkükig a Sugár. Nem hiszik el többé, hogy életük az Atyám ajándéka. Azt sem, hogy jutalmát majdan elnyeri, akit a Földön megaláznak.

             Atyám, töröld ki az égi naptárból ezt az ünnepnapot, mert ezen a Rosszra köttetett szövetség. Kérlek, hogy sorold be a méltóságos urat abba a seregbe, amelyet húsz év múlva a pokolba indítasz! Az itt táncoló mezítlábasokat pedig emeld magad mellé a jó illatú égi mentatelepre – játszani! Ámen. Én a szeretet prófétája, most sírni fogok. Hajnalodik ugyan nemsokára, de addig senki sem látja.”

           A mulatság a vége felé járt, mert keleten felkéredzkedett az első napsugár. Jézus arcán ott voltak a könnycseppek. Egy figyelmes kislány észrevette:

- Hűvös az idő. Még Krisztus Urunk testét is belepte a hajnali harmat.

                                                                                                                            1930

 

                                            TIHANYI ÉS A HALÁL

 

Eget és földet betöltötte az örömünk, amikor szombat délre kibányásztuk a téli tüzelőnket, a „tőzegtéglákat”. Nagyon hajtott bennünket a jó idő! Csak minél előbb tető alatt legyen a sok ezer tégla, amiből árad majd zúzmarás napokban is a nyár melege. Úgy lebarnultunk a tűző napon, mint egy csapat sziú indián, vagy egy bantu törzs a főnökkel együtt. Élveztük a jól végzett munka boldogságát. Ilyenkor válik az ember önfeledtté, és elveszti a veszélyérzetét.

A naptól hevült testtel / 50 fok a fényen/ belevetettük magunkat a kristálytiszta vízbe, és önfeledten játszottunk órákon át egymással, a víz hűvös sodrával és az apró, színjátszó halacskákkal. Soha nem látott szitakötők röpködtek felettünk, és megcsodáltuk a ritka szép pillangók szárnyát. Istenem, milyen jó érzés tudni, hogy boldog a nyár, és meleg lesz a tél! Aztán fürgén szedtük a lábunkat. Most már, végre, hazafelé!

Két nap múlva majd elégtem az ágyban! Föl sem tudtam kelni, de állandóan szomjas voltam, mint egy sivatagi vándor. A szomszédasszonyok konzultáltak felettem, de a diagnózisban és a gyógymódban nem jutottak dűlőre. A legtöbbje azt javasolta: Itt már földi ember nem segíthet, hívni kell a papot! Az apáca-tanító nénim is megtudta, hogy leestem lábamról, és fel sem tudok kelni. Összeszedte a környékbeli gyerekeket, és ők is várták a tisztelendő urat. Egyszerre akartak beteget látogatni. Nagy volt miattam a felhajtás! Az esperes úr jött egy ministránssal, aki iszonyúan füstölt. Meggyóntatott volna, de már beszélni sem tudtam. Mi bűne lehetett volna egy gyereklánynak?

De azért feloldozott. Minden gyereket behívott, azok engedelmesen letérdeltek. Közben megáldoztatott, és feladta az utolsó kenetet. Igaza volt, hiszen haldokoltam. Ő felkészített a leghosszabb útra. Sírtam, és egész éjszaka nagyon túlviláginak éreztem magam.

Hogy honnan szereztek pénzt, ma sem tudom, de másnap megjelent a Tihanyi doktor úr. Beadott egy injekciót, és arra biztatta őket, hogyha holnap is él még ez a leány, vigyék be hozzá a rendelőbe.  Ő bizony ide többé nem jön ki! A pénzt akkurátusan zsebre vágta, és a kerékpárján elvágtatott. A nővérem másnap reggel előállt a szomszéd utcai konflissal, és elvitt az orvoshoz. Azzal a hátborzongató kérdéssel fogadott: Ez a gyerek még él? A testvérem hajba kapott vele, és felelősségre vonta: - Miért nem utalta be ezt a gyereket a kórházba? Azt válaszolta bicskanyitogató flegmával: - Nincs maguknak annyi pénzük, hogy a mentőt ki tudnák fizetni! 150 forintot!

Bizony, nagy pénz volt. De az életem már csak ér annyit? A talpraesett nővérem a konflissal kivitetett az állomásra. Kocsis nem kért pénzt, mert úgyis utasok elé ment. A vonattal nyomás Kalocsára! A portán gyorsan beengedték a kocsit, mert már nem voltam magamnál. Úton voltam az örök hazába. A hátsó feljárón egy férfi segített vinni. Fel a tüdőosztályra!

A vizsgálóban mindjárt csapra vertek, azaz megcsapoltak. Arra sem volt idő, hogy nővért hívjanak, ezért a nővéremmel nyomogattatták a leszívó gumilabdát. Nemcsak a tüdőm volt tele, de állítólag a szívem is félig a vízben úszkált. Vízben tehát nem volt hiány!

Állítólag, mert orvosnak már csak kötve hiszek, félóra múlva meghaltam volna. Isten bizony, kár lett volna értem! Amikor észhez tértem, vidáman kérdezték:

-          Tudod-e, kislány, hogy ki hozott fel a lépcsőn? /Honnan tudtam volna, hiszen kívül voltam magamon./

-          Bizony, édes lányom, az nem volt más, mint aki csak lefelé, a halottas kamrába viszi a holtakat. A te kedvedért szakított a gyakorlattal. Majd köszönd meg neki!

       Egy hónapig voltam a kórházban, és egy évig tiltották az iskolát. Amikor hazakerültem, az udvaron játszogattam, mint egy lábadozó. A legtöbbször egyedül. Megjelent egy fekete ruhás alacsony asszony, és azt kérdezte tőlem:

 - Itt laknak a Senduláék?

 - Itt – mondtam a hangomban egy kis aggodalommal. Szólításomra az édesanyám előjött, engem meg beküldött a házba. Tudom, hogy a hallgatózás illetlen dolog, de a kíváncsiság majdnem kifúrta az oldalamat.

A vendég Potyondiné volt, a koporsós felesége:

-          Hallom néni, hogy beteg a lánya. Ha meg találna halni, nálunk vegyék ám meg a koporsót! Ne a Krasznikéktól, mert mi csak ebből élünk, a Krasznik még bútorokat is árul.

Úgy elbújtam, hogy alig találtak rám. A guta üsse meg azt a fekete ruhájú szülét! Azért is elmegyek a temetésére!                                                                             1932

 

                                                             KÖZÖS SZÉGYEN

 

Utolsó éves lehettem a Zárdaiskolában, amikor majdnem arcpirító, fájdalmas szégyen ért. A nővérke már hosszallotta az órát, és végtelennek vélte a csengetésig tartó időt.

Megbízta egyik legmegbízhatóbb tanítványát, azaz a Filus Esztit, hogy hozzon hírt az időről, amit a tanítói szobában őriznek. Nem mondhattam, hogy nem konyítok hozzá, mert  az  szégyent hozott volna  rám. Kiszédelegtem az óráról, és nekivágtam a nyolc méteres útnak. Benyitottam az ajtón, s ott függött fenséges magasban az idő. A rövid és kövér mutató jelezte a lassan cammogó órát, a cingár párja meg a gyorsan múló perceket. Ezt elméletben tudta ő is. Az arab számok között baktatott mind a kettő. Mennyi az annyi? Az osztályterem mellett volt egy kis kápolna. Letérdelt az oltára elé, és buzgón kérte az Istent, hogy segítse meg őt nagy ínségében: Ne hagyj, Uram, szégyent érnem!

Az Úr bizonyára meghallotta áhítatos imám, s egy perc múlva felzendült a világ legszebb hangja, a vidám csengőszó.

          Ugyanez a jelenet ugyanott, de most Kerényi József és Ugranyecz Gyula főszereplésével, 25 évvel később ugyanilyen véget ért. Attól a naptól kezdve tudom, hogy múlik az idő. Hol lassan, hol gyorsan, de feltartóztatni nincs elég erőnk. És előbb vagy utóbb, de bizonyosan, szégyent hoz ránk, édesanyám.

1933-54

                                                                          

                                                 VOLTAK ÉLETEMBEN

                                                  Voltak életemben tisztes ősök,

                                                  Nekik köszönhetem, hogy vagyok.

                                                  S egy orosz tisztnek, ki tizenhétben

                                                  Egy magyar katonát életben hagyott.

 

                                                  A lemenőim cserben felejtettek.

                                                  Unokám egy sincs, magányos vagyok.

                                                  Fürge cinkéket nevelek a kertben,

                                                  Örökségül majd üres fészket hagyok.

 

                                             

                                                 NŐVÉR VAGY TANÍTÓNÉNI

 

 

           Amikor a hat alsó osztályt elvégezték a harmincas évek diákja, köztük az Esztike is, fordult volna az élete, ha minden a vágyai szerint alakul. Annyira megszerette a nővéreket, mindenáron közéjük szeretett volna állni. És gyerekeket tanítani, ahogy az a zárdában folyt, játékosan és türelemmel. E helyett mit adott az Isten? Lemondást ezekről az álmokról. Maradt a kerti munka, a szőlőkapálás és a meggyszedés.

            Végül, és életre szólóan egy Singer – varrógép. Vitéz édesapja, a nagyapám, részletre vette neki, hogy mégsem legyen egészen parasztlány belőle. Hogy milyen nehezen tudtak megbirkózni ezzel a hitellel, íme tanúbizonyságul egy levél a cégtől:

           „Felkérjük, Nagyságos Vitéz  Farkasfalvi András Urat, hogy minél előbb méltóztassék az elmarad részleteket kifizetni.” Ugye, milyen tragikomikus ilyen levelet manapság elolvasni.

           De az iskolával még nem szakítottak a volt nebulók, mert minden csütörtökön, a ”kosaras ünnep” napján, három éven át „ismétlőbe” jártak. Tizenöt éves korukig. Az ilyen idős lány, már nagylány.  Kerülgették is három - négy évvel idősebb a fiúk! De azért volt, aki mindig egyedül érkezett. De akadt olyan jómódú lány, akit a vőlegényjelöltje kísért. A nagy vagyonba könnyen beleszerettek a fiatalemberek.

           Eszter édesapját hiába avatták vitézzé, nem adtak hozzá legalább ötven holdat, hogy jó parti lehessen a szép leánya. A házukon is látszott, hogy szegény ember lakja, mert nem téglából épült, vert falú épület volt.

          A kocsi elé sosem tudtak két lovat befogni, mert csak egyre futotta. Földjük is volt, tudjisten hány helyen a széles keceli határban. Összesen nem lehetett több 5-6 kataszteri holdnál. Szőlő két darabban, egy szántó Imrehegy-szélben meg a nagy kert mindjárt a házak mögött, le egészen a Kanális-partig.  Örökösnek jelentkezett mindjárt a két bátyja. Okosabban tesszük, ha csak az idősebbet emlegetjük, mert egyedül ő született parasztembernek, a Józsi, akit az Eszti igen szeretett. A két fiú közül Andris közül nem született kapálásra. Talán katonatisztnek!

          Nagy bűne az akkori világnak, hogy nem tanulhattak, akik bírták, főleg keceli tudássall. Nem tudok arról, hogy más falvakban a piaci nap tanítási szünet lett volna. Itt már jóval a háború előtt önhatalmúlag bevezették az ötnapos iskolát. Hogy mire föl, ne kutassuk! Mondjuk úgy, társadalmi egyetértéssel.

          Legyesek is voltak a keceliek az egész környéken, mert nagyon kevesen jutottak el polgáriba vagy tanítóképzőbe. Ebben a faluban nem az eklézsia volt szegény, hanem lélekben volt igen szegény a papjuk: a Kurcz Adolf. Andris szívesen ment volna papnak, mert Kurcz Adolfot utánozva tartotta az otthoni szentmiséket.

          Olyan lélekbe látó szemei voltak, hogyha pap lett volna belőle, minden asszony összesöpörte volna az utolsó porszemig a bűneit, és csak akkor, mert volna elébe térdelni. Lehetett volna belőle katonatiszt, hiszen így is, úgy is elvesztettük volna a háborút. De talán megúszhatta volna a sebesülést, a szilánkot, ami 44 éves korában végzett vele. A földekre csak a Vilma bírta kihúzni. Ez volt egyetlen, „széles fenekű” lovuknak a neve.  Andris gyakran szidta, ha nem ment tempósabban:

 - Az ég villáma csapna a Vilmánkba!

         Az apja ezt nem vette jó néven, mert igen szerette a lovát, és éppen a nyugalmáért. Bár egyszer vele is megbokrosodott. Akkoriban, az ötvenes évek elején, még olyan világ járta, hogy a hadseregé volt mindenütt az elsőség. Már majdnem lehajtott az utcájukba a műútról, amikor az útkanyar mögül, szemben a Szűz Mária –szoborral, csikorogva megjelent Farkas  Mihály, éppen ő volt a hadügyminiszter, egyik tankja.

         Vilma, szegény, úgy megrettent tőle, hogy kocsistól, gazdástól átugrotta az árkot.  A kocsit egy kissé szétrázta, de a minden helyzetben „vitéz” apjuk, idős Farkasfalvi András keményen kapaszkodott a lőcsbe és a kantárszárba. Így aztán mindketten megúszták élve, sőt törés nélkül. Dicséretére legyen mondva, még ekkor sem káromkodott, pedig lett volna rá oka. Olyan volt, mint Arany János!

          Eszti öt évig lánykodott. Tizenhárom – tizennégy évesen „padkaporos” bálban táncoltak, ami olyan volt, mint egy szolid bál. Leginkább lányokból állt össze a társaság, és fiútestvérekből, esetleg azok legjobb barátaiból, akik ide szívesen elkísérték a húgaikat, a legjobb barátaikat. Tizenöt – húsz fiatal verődött ilyenkor össze. Általában az első szobában tartották, amit télen kemencével kívülről fűtöttek. Csendesen ültünk egymás mellett, külön a lányok és külön a fiúk. A lányok szorosa az ágyak szélére, a szoba jobb oldalára, a fiúk az asztal mögötti padra. Az asztalt a sarokba tették, arra a cimbalmot, aztán kezdődhetett a csárdás: kettesben, négyesben, karikában. Sokszor buktak szédülten, fáradtan az ágyra! A mámorhoz nem kellett bor vagy pálinka, elég volt hozzá a fiatalságuk öröme.

Felverték a port, de ha a háziak kinyitották közben az ablakot, hogy szálljon az udvarra vagy az utcára is belőle, a mi vidám énekhangjuk betöltötte az egész környéket, szebbé tette az idősebb szomszédok délutánját. Igyekeztek kihasználni az időt, amíg a citerás bele nem fáradt, két – három óra alatt ők is igencsak elfáradtak. De boldogan fáradoztak! Istenem! 

Ezekben a murikban nem kellett félni, hogy mikor kerül elő a bicska a zsebből, vagy a kés a csizmaszárból. Mindig akadt egy jószívű nagypapa vagy ritkábban apa, aki szívesen citerázott nekik. Közöttük is talán a legszebben a Balogh Sándor bácsi, akivel az ötvenes évek elején cifra dolgok estek meg.

          Ezekkel a házi murikkal készültek fel az igazi bálokra, amik nagyközönség előtt zajlottak, s azok voltak az igazi „leányvásárok”.

          Eszter a vasárnap délutáni bálokra tizenöt-tizenhat évesen már eljárhatott, de hét órára mindig otthon kellett lennie. Egyszer ugyan el is késett, de igen megbánta, mert az édesanyjával nem lehetett tréfálni. Az édesanyja a söprűnyéllel keményen megtorolta a rendbontást. Ez volt az első és az utolsó „félrelépésem” mondotta később a fiának, és én ezt el is hittem. Bizalmasan még azt is elárulta, hogyha valaki a melléhez, testéhez kapkodott, azzal többé táncolni sem akart.

         A bátyósok barátai igencsak táncoltatták, ezért petrezselymet sohasem árult. De tizenhat éves korától kezdve ott ült „a szoknyája szélén” az eljövendő társa, az édesapánk, aki nem ivott, nem cigarettázott, nem káromkodott. Osztálytársa és barátja volt az Andrisnak, ezért már tízévesen is megfordult néha a Farkasfalviék udvarában, ahonnan aztán együtt jártak el csibészkedni.

                                                          A KÉT ANDRIS

 

         A két Andris, a Farkasfalvi meg az Ugranyecz. A vezér, természetesen a nyakas Farkasfalvi volt, aki mint a mágnes, vonzotta a gyengébb akaratú barátját. Ugranyecz Andris árva gyerek volt, az édesanyja szülésben meghalt, s az apja vett magának más feleséget, ezért maradt ő az édes nagyanyjára, nagyapjára, akik fölnevelték. Visszahúzódó fajta, de aki fiú létére szeretne elkövetni valami bátor tettet. Fordul még a kocka, sírni fog egyszer ez a nyakas Farkasfalvi Andris az Ugranyecz Andris vállán. Jól mondták a régi magyarok:

         „Egy barát a szomorúságban fölér százzal a vigasságban.”

         A barátjával együtt sikerült is! Lapos kúszással közelítették meg a dinnyeföldet, de olyan forró és királydinnyés homokban, amelyik véresre marta és hólyagosra sütötte a karjukat, lábszárukat.  Csak kunyhóban hűsölő csősz észre ne vegye őket! Aztán hónuk alatt a zsákmánnyal, uzsgyi, mert a puli nem viccel. Ott lohol a nyomukban, és lerántja róluk a gatyát.

        Aztán a dinnyéről kiderül, hogy csak félig érett. Annyi baj legyen, a nehezen szerzett zsákmány mindig jobb ízű!

         Ez a barát lesz az, aki egyetlen rossz szóval meg nem bántotta soha a feleségét- ez is egy bizalmas vallomása volt anyámnak, azért teszem felelőtlenül közzé. Hozzá illesztve, hogy a Farkasfalvi Eszti meg a Farkasfalvi Andris arca is, lélekben is igen hasonlítottak egymásra.

         Farkasfalvi Andris volt az édesanyja kedvence és az utca teljhatalmú ura. Rózsa Sándor, Rinaldó Rinaldini, Bogár Imre és minden betyár együtt. Ő szabta meg, amikor iskola végeztével kiállt a ház sarkára, hogy az arra lakó diákok közül ki mehet haza a rövidebb úton veréssel vagy nagy kerülővel verés nélkül. A többség inkább a hosszú utat választotta.

 

Eszti még 17 éves sem voltam, amikor húsvétkor megtartották az eljegyzést.

Ősszel pedig, a szokás szerint szüret után, az esküvőt. 

A menyasszony, a főszereplő az esküvő előtt két héttel tüdő - és mellhártyagyulladásban megbetegedett. Megcsonkult az esküvő, és kiürült a nem létező pénztárcájuk.  Minden napos vendég volt náluk az Antóni doktor úr, hogy erősítő injekcióival lábra tudja állítani az asszonyjelöltet. Betegen is kitartott, amíg át nem öltöztették asszonyi ruhába, aztán lassan körülsétáltatták. Mindenki láthatta, hogy a menyecske eléggé rossz bőrben van.

Nem is úszták meg kórházi vizsgálat nélkül, ahol nagyon tanulságos történetet hallott Badacsonyi doktorról és a halálról, amit egyik ágyszomszédja, Kalocsai Erzsi mesélt. Kísérteties éjszakai órán és a halál suttogó hangján.

A kórházi vizsgálat után még két hétig az otthoni házban erősödött, s csak azután lépte át a férje, pontosabban a kedves Kapás József nagypapa meg a Juhász Anna nagymama kicsi és öreg házának a küszöbét. A Liget utcai ház valóban kicsiny volt. Két szobácska, egy konyha, közvetlenül az udvarról nyitható ajtóval. A konyhát egy kicsi és vékony ajtó választotta el a kamrától, ahol a kenyeret is sütötték a padlásfeljáró alá gömbölyödő kemencében. A feljáró a ház hátsó végében, de oldalról. Az első perctől kezdve úgy bántak Eszterrel, mintha a halott édes leányuk helyére élő édes lányuk érkezett volna. Megkapta a szülésben meghalt fiatalasszony minden ékszerét. A két fülbevalót, amelyet sikerült megőrizni még évtizedekig. A nyakláncot és a pecsétgyűrűt is, amit az oroszok nemsokára elraboltak. Rövidesen tiszteletüket tették a szomszédok. Közöttük egy furcsa kis ember, aki mindig olyan volt, mint a parázs. Somogyi Matyi bácsi volt az, aki nem sokat feszélyezte magát, különösen fiatalasszonyok társaságában, és mindig akadt a gyűrött, kopott kabátja zsebében egy- egy friss történet. Nem baj, hazudsz, fiam, csak igaz legyen! + / Borlopás. /

Így volt a saját történeteivel is. Úgy adta elő őket, mintha, maga lenne a főszereplő, pedig biztos a borbélynál, vagy ki tudja, melyik háznál hallotta. Esztert a borlopás történetével szórakoztatta el mindjárt a megismerkedésük után. Mindig a legalacsonyabb széket tették alája, ha megjelent: - Szeretem megvetni a lábam, és nem lógatni, mint az akasztott ember.

 

                                                           ESKÜVŐI MEGHÍVÓ

 

                                            Dicsőség legyen az Istennek!

                                       Tőlünk tisztelet e házban mindenkinek.

                                       Mi elküldött követek vagyunk.

                                       Először az Atyaistentől, aki minket megteremtett,

                                     Másodszor a Fiúistentől, aki minket magváltott,

                                     Harmadszor a Szentlélek Istentől, aki minket megszentelt,

                                     Negyedszer a házigazdánktól,

                                     Kapás József úrtól és úrnak asszonyától,

                                              Hogyha meg nem vetnék az ő szíves kérésüket,

                                              Megjelennének a Szentháromság templomában.

                                              Szent hit letételére és szentség felvételére

                                              És az ő szárnya alatt nőtt magzatjának elkísérésére.

                                       Muzsika zendülésére, tisztességes déli ebédre és esti vacsorára.

                         Egy pohár bor és egy-két tál étel elköltésére a kultúrházban szívesen látjuk.

                                              Dicsértessék a Jézus Krisztus!

                            Lajos bácsi és kedves családja, felesége és fia, meg ne vessék kérésünket,

                                              Hanem hát úgy rendezzék sorukat, hogy odaérjenek.

                                                                                                                                     1936

 

                                           UGRÓCZYK VAGY UGRANYECZEK ?

 

 

Ugróczy Gábor-Rózsa Vera, 1816-Anna+Ugrenyec Gábor- Rózsa Vera, 1818-Orsolya+Ugróczi Gábor-Rózsa Vera, 1821-Franciska+Ugróczi Gábor-Rózsa Vera, 1821-Franciska+Ugróczi Gábor-Rózsa Vera, 1823.VII.9.-Ignác+Ugróczi Gábor-Rózsa Vera, 1826-Pál+Ugranec Gábor-Rózsa Vera, 1828-Vera+----Ugranec Tamás-Kovács Erzsébet, 1840-Anna+ Ugranec Tamás-Kovács Erzsébet, 1843-Magda+Ugranec Tamás- Kovács Erzsébet, 1847-József,+---Ugranec Ignác-Benicki Róza egybekeltek 1844. XI. 13.+Ugranec Ignác- Benicki Róza, 1850-János+Ugranec Ignác- Benicki Róza, 1856-Mihály+---Ugranec Mihály-Feró Mária házasságot kötöttek 1879. XI. 24. Ugranec Mihály-Feró Mária, 1880. X. 26.-Pál+ Ugranec Mihály-Feró Mária, 1881. XII. 26.-Vera+ Ugranec Mihály-Feró Mária, 1883. II. 22.-Mihály+Ugranec Mihály-Feró Mária, 1885. VI. 26.-Pál+Ugranec Mihály-Feró Mária, 1887. XII. 22.-János+ Ugranec Mihály-Feró Mária, 1890. XI. 27.-ANDRÁS+ Ugranec Mihály-Feró Mária, 1893.IV.26.-István+Ugranec Mihály-Feró Mária, 1895. VII. 6.-Mária+Ugranyecz Mihály-Feró Mária, 1898. II. 1.-Erzsébet-----Ugranyecz András-Kapás Teréz, 1914. XII. 12.- ANDRÁS+Ugranyecz András-Farkasfalvi Eszter, 1942. XII. 12.- GYULA+Wiedner Mária házasságot kötöttek 1968. VII. 8.+Ugranyecz Gyula-Wiedner Mária, 1969. V. 8.- Gyula+ Ugranyecz Gyula- Wiedner Mária, 1973. VII. 6.-Ábel+Ugron Gyula- Wiedner Mária, 1978. III. 3.-András László

 

                                                     A BORLOPÁS

            Úgy van ez a világ teremtve, hogy ha az egyik része sír, akkor a másik nevet. Mi, magyarok ritkán tartoztunk a kacagó feléhez. Legföljebb olyan módon, hogyha az ország egyik része bánkódott, a másik része meg örült ennek.

           Amikor a külföldön is nagyra tartott borvidékeink: Tokaj, a Balaton - felvidék és a többi kötött talajú híres táj értékes termését elpusztította a filoxéra, a homoki bornak igen fölszaladt az értéke. A Duna – Tisza közén először a zsidók dörzsölték a markukat, mert ebben mindig ők az elsők, csak azután dörzsölték a szőlős gazdák, mert jóval kisebb hasznot vághattak zsebre.

           Hirtelen olyan jónak találták a Kadarka vérvörös borát, hogy még a fasiszta német polgár asztalára is azt szállították. A két borkereskedő, Schwarcz Sándor és Weisz Ferenc, elküldte cenzárjait / alkuszait, üzletkötőit/ még a szomszéd falvakba is, akik még szüret előtt megalkudtak a sváb gazdákkal, a Hirmannokkal, a Bergerekkel, a Schindlerekkel, a Schwaczokkal és a Weiszekkel, az eljövendő borra.

          Hajósról meg Nemesnádudvarról fuvarozták Kecelre a dionüszoszi nedűt a nagyon is egyszerű nevű emberek. Egy erős platós kocsi három hordóval, két muraközi ló és két kocsis. A biztonság kedvéért. Mármint azért a biztonságért, nehogy a boros helyett vízzel telt, netán üres hordó érjen a célba.

          November elején indult a szállítás, és induláskor még hűvösek a hajnalok. A gyeplőt a Tóth Laci fogja, aki már jövőre megérik a katonaságra. Most ugyan éppen helyet cseréltek a társával. Egy rövid ideig a Somogyi Mátyás bácsi hajt, amíg a Laci cigarettát sodor és rágyújt.

          Ezzel a pici parázzsal is melegíti az arcát, a meleg füsttel meg a belsejét.

Az öreg megbízható társnak látszik. Azt mondják a kereskedők is, hogy sok esze van a Matyi bácsinak, nem csapják be a svábok. Szakmáron született, a poták földjén potának. Apja - anyja alacsony termetű volt, és fölneveltek kilenc gyereket.

-          Én voltam közöttük a legderekabb! – húzta ki magát peckesen. De ez a derekasság nem volt elég a katonasághoz. Kecelre nősült. Feleségül vette az áldott jó Franci nénit, akit az öreg elég sokat szekált. Máskülönben igen szerette az asszonyok társaságát. Többre is tartotta őket, mint a férfi nemet.

-          Halljátok, többet ér egy asszony nyersen, mint tíz férfi sülve! - így udvarolt a szoknyások társaságában. Közöttük sosem unatkozott, csak otthon. A férfiakat meg akkor becsülte, ha bor is volt az asztalon. Mindig a saját lábán ment haza, de az arcát már megpirított a Szent Antal tüze.

Hazafelé lesz bor a társaságukban bőven. A három hordóban hoznak legalább tizenöt hektót. A fizetésért meg a finom és vérvörös borocskáért szívesen fagyoskodik két órán keresztül! Mert addig tart a húsz kilométeres út odafelé.

Már várják őket. Az öreg ellenőriz, kóstol. No, ebből indulhat a töltés! Aztán a másodikat is jóváhagyja. A harmadik hordónál bizonytalan, ott két próbát is kóstol. A harmadik öthektósból is tölthetik! Aláírja, hogy mennyit visznek. Azután jöhet, a mehet! Guten tag!- köszön el a sváboktól udvariasan. – Auf viedersehen, Mátyás bácsi!- kiáltják utánuk többen.

-          Látod, fiam, alacsony embernek is lehet tekintélye, ha szigorú a föllépése.

Most már dolgozni kell a lovaknak. Annyi zabot ettek, hogy bírni kell ezt a terhet két ilyen hatalmas lónak. Csak nagyon szelíd hullámok vannak a húsz kilométeres úton. Hosszú idő lesz ez, elég a politizálásra is:

-          Hallod ezek a mi svábjaink sűrűn emlegetik a Hitler nevét, és némelyik nem is barátságtalanul.

Most éppen sima az út és néptelen a környék. Mindkét oldalán erdős, bokros a táj.

-          Kanyarodjunk le a jobboldali fák mögé!  Van egy kis elintézni valóm!

          Laci engedelmes gyerek, már kanyarodik is. Az öreg meg elkezd dolgozni. Az ülésből elővesz egy tarisznyát, a tarisznyából egy vésőt, egy kalapácsot meg egy igen ügyes fúrót. Húszcentis nádszál is kell hozzá!

-          Segíts egy kicsit, fiam! Te is jól jársz!

       Abroncsnak feszül a véső, és az elmozdul egy centire. Jöhet a vékony fúró meg a nádszál!           Megindul a hordó vére a két ötliteres demizsonba. Amikor ezek megtelnek, a nádszál dugul, de bent marad a hordóban.

Minden a helyére! Abroncs egy centivel vissza, kocsi az útra, eszközök a tarisznyába!  Az ülés alá a demizsonok, amiket a széles pokróc eltakar.

A lovak pihentek egy kicsit, jobban is húznak. A gyereket bántja a lelkiismeret - furdalás.

-          Matyi bácsi, nem veszik észre a nádszálat?

-          Az ángyod térde kalácsa! Mikor vennék azt észre, fiam? A bort vízzel pótoljuk. Ha valamikor szétszedik a hordót, olyan lesz majd, mint egy befordított sündisznó. Jót röhögnek rajta, hogy akadt valaki, aki még a zsidót is lóvá tette.

                                                                                                                               1938

                                                                          

                                              MAGYARORSZÁG!

                                                   Örök világ az ifjúság!

                                                   Ha tavasszal virágzik

                                                   Minden cseresznyeág,

                                                   Te vagy az, első és

                                               Utolsó szerelmem:

                                                        MAGYARORSZÁG!

 

 

 

                                                       REVÍZIÓ

          Tudod, Öcsém, úgy alakult a világ sorsa még a huszadik század elején, hogy a pénz elkezdte irányítani a politikusokat. Óriási hasznot húzott a kiontott emberi vérből 1914 és 1918 között, az I. világháborúban. Ötmillió embert gyilkoltattak meg szerte Európában. A „győztesek” 3 millió áldozattal megnyerték a vérontást. Azután megbüntették azokat, akik a vesztes oldalon harcoltak. Illetve, komolyan csak egyetlen országot, a mi hazánkat, a kicsi Magyarországot. Megfosztották területének kétharmad részétől, és lakosságának harmada a barbár, szomszéd országok rabja lett.

          Húsz év múlva a pénzéhes urak újra beintettek, és újra kezdődött az egész. Kiosztották a szerepeket: Németország és Olaszország lett a gonosz. A kis Magyarországnak nem akart igazságot szolgáltatni más, csak ez a kettő. Ezek is csak érdekből és részben. 

         Csúnya latin szó ez a revízió, édes Öcsém, de ha magyarra fordítom, azt jelenti:- Adjátok vissza, amit tőlem elraboltatok!

         Teleki Pál, aki egy talpig tisztességes magyar ember és politikus volt, már 1939 végén attól tartott, hogy a német szövetség végzetessé válhat a számunkra: ”A németekkel kell menni, mert másképp nem lehetséges, de csak egy bizonyos pontig. Ez a pont, ez a határvonal, a háborúban való részvétel. Ezt semmi esetre sem fogjuk megtenni, mert idegen érdekekért nem fogunk elvérezni hiába.

         A revízió, s ezt csak neked mondom, a legnagyobb veszély, amely fenyeget, de ez ellen nem tehetek semmit, mert belebukom. A közvéleményünk meg van őrülve. Mindent vissza! Akárhogy, akárki által, bármely áron. A revízióba bele fogunk pusztulni, ez fog minket a háborúba belesodorni.

         Visszakaptuk a Felvidéket, jó, vissza Ruszinszkót is. Ezeket meg tudjuk még emészteni, átvenni, berendezni. Most Erdélyen a sor, rettegek, mi lesz akkor. Ha Erdély visszajő, ezzel örökre elköteleztük magunkat a németeknek, akik majd azután követelik az árát. És ez az ár a velük együtt való háborúzás lesz. Az ország maga lesz az ára a revíziónak.”

                                                                                                                  TELEKI PÁL

                                                    

 

Drága Öcsém! Mostantól politizálunk is. Először Németországról és a Szovjetunióról lesz szó.

                                                   VÖRÖS ÉS BARNA

 

Két, sok mindenben hasonló, rendszerről van szó: a német fasizmusról és a szovjet kommunizmusról. Mindkettő egyetlen párt totális /teljes/ uralmát jelenti a nép fölött. Németországban egy állítólag „kulturált” nép, a Szovjetunió esetében egy „műveletlen” felett.

Mindjárt a 2. világháború elején ez a két rendszer nyújtott baráti jobbot egymásnak az elfoglalt területek, a háborús zsákmány szétosztása érdekében. Mindez 1939 augusztusában történt, a Molotov - Ribbentrop paktum keretében. A szétosztandó terület: Lengyelország, Balti államok és Besszarábia.

Miután az államot, mint demokratikus rendszert, mind a két országban szétverték, egy- egy pártba csoportosult emberek vették át a totális hatalmat. Németországban a náci párt, a Szovjetunióban a kommunista. Hitler, a vezér, fanatizálta a német népét, Sztálinnak elég volt, ha terrorizálta.

E két rendszer ideiglenes szövetségével kezdődött a II. világháború 1939. szeptember 1-jén.

Lenin egyik volt barátja, a neve nem fontos, ezt írta a háború előestéjén: „A sztálinizmus rosszabb, mint a fasizmus: kegyetlenebb, barbárabb, igazságtalanabb, erkölcstelenebb, antidemokratikusabb. Valójában szuperfasizmus.”

Ezek a rendszerek megértetik az egyénnel, hogy mennyire tehetetlen és jelentéktelen. E rendszerek a legvérlázítóbb hazugságokra épülnek, akár a programról, akár a vezér személyiségéről van szó.

              A vezérek személye a legjobb példa erre a durva félrevezetésre. Mussolini, ő volt az olaszok „dúcséja”= vezére, ez a hitvány szájhős, a bátorság és a férfiasság jelképe lett. A mániákus, őrült Hitler az új Németország építője, valójában tönkretevője lett. Sztálint, ez a vérszomjas fenevadat, a népek bölcs atyjának nevezték.

             Nagyon fontos különbség közöttük, hogy Hitler kiment az emberek közé, mert bízott a ragaszkodásukban. Az már más kérdés, hogyan vélekedett róluk legbelül.

             Sztálin rettegett a népétől, az őt körülvevő, elsősorban zsidókból álló, klikkel / a vezért támogató, neki tanácsot adó és a vezér döntését végrehajtó kis létszámú embercsoport./ együtt. Gondoljunk a saját hadseregük katonáinak kiadott kegyetlen parancsokra és a Vörös téri Mauzóleum jelképes magaslatára! Sztálinról egyetlen olyan fénykép sincs, amelyen őt tömegek üdvözlik, amikor közöttük nyitott autón elhalad.

            Tanulság: Sztálin és a bandája jobban félt a saját népétől, mint bármelyik ellenséges országtól. Ha Hitler ezt tudja és kihasználja, nyert ügye lett volna később a Szovjetunióval szemben.

            A Szovjetunió széthullásakor, 1980-as évek végén beinduló zsidó kivándorlási hullám ennek a nagy, sokáig leplezett bűnnek a mindennél beszédesebb bevallása volt. Féltek az oroszok, de főleg az ukránok jogos, érthető antiszemitizmusától és a bizonyosan bekövetkező bosszújától.

           Az első világháború után alig múlik el 20 év, és egy újabb, gyilkosabb, gyermekeket és nőket is pusztító, tehát mindkét részről fasiszta háborúval pusztítják az emberiséget.

 

                                 A II. VILÁGHÁBORÚ MENTALITÁSA

 

A második világháború áldozatainak száma kb. 50 millió. Ennek a hatalmas embertömegnek az elpusztításában már nemcsak a jóval fejlettebb technika a bűnös. Hiszen a halottak többsége hátországi civil áldozat. Összesen 28 millió ember. Ebben, az 1939-től 1945-ig tartó, konfliktusban teljesedett ki a totális/ mindenre és mindenkire kiterjedő/ háború.

A katonai vezetők brutalitása, a politikusok embertelensége sokban hozzájárult ezekhez a vérfagyasztó adatokhoz. A nyugati front viszonylag kevés véres összecsapást hozott.

Annál több áldozata volt a német, majd az angolszász terrortámadásoknak/ megtorló, bosszuló légitámadásoknak. Az utóbbiak Németország legtöbb városát, de Budapestet is a földdel tették egyenlővé. Minimum 600 000 német gyereket, asszonyt és idős embert mészároltak le katonailag teljesen értelmetlenül.

A csendes - óceáni hadszíntéren, Európától igen távol, a japán Hirosima és Nagaszaki békés lakóinak kínhalálára gondolni az amerikai atomtámadás után. Ezt a szörnyű bombát itt használták először, és reméljük, hogy utoljára a történelemben. A németországi Drezda szörnyű terrorbombázását követően ez volt a brutalitás/ az embertelenség/ csúcsa.  Csak a keleti, orosz fronton, ahol végül a fasiszta és a kommunista államok összecsaptak, egész hadseregek pusztultak el a háború első hónapjaiban. A gyors német előretörés százezrek halálát okozta. Foglyot nem ejtettek, mert lassította volna a seregtestek mozgását, és fölöslegesen kötött volna le támadó erőket. Ez a barbárság juttatta el a németeket Moszkva és Leningrád kapujáig.

Hatalmas létszámú seregek összecsapása Sztálingrádnál is folyt, ahol először alakult ki harc egy város minden négyzetméteréért. Ez ismétlődött meg 2 év múlva országunk fővárosának, Budapestnek közel 2 hónapos ostromában, majd végül a német főváros, Berlin elpusztításakor. Gondoljunk végül a sztálini hadparancsra, hogy aki megadja magát, vagy nem megy magától a biztos halálba, azt ölje meg a mögötte álló politikai tiszt.

Mindezek olyan mértékű embertelenségek, az állati ösztönök olyan fokú tobzódásai, amire nincs racionális/ ésszel felfogható/ magyarázat. Csak egyetlen ÍTÉLET: Minden politikai és katonai vezetőt mindkét oldalon halálra kellett volna ítélni. Akkor ma nem folyna büntetlenül az afganisztáni és iraki háború. Sőt, el sem kezdődött volna.

     

                                                       HÁBORÚ KELETEN

 

Ekkoriban más témája nem is volt az embereknek, mint a háború. Amikor a németek 1941 nyarán megtámadták az oroszokat, pár napig csend volt róla. A rádió is éppen csak megemlítette. De egy hét múlva még az ablakokba is kirakták a készülékeket, hogy mindenki hallhassa a győzelmes előrenyomulás híreit. Aztán Magyarország is belekerült a „dicsőségbe”, mint Pilátus a Krédóba.

És elkezdték hordani a behívókat! A fiatalabbik bátyját, Andrist hívták be elsőnek a családból. Egyenesen orosz földre vitték őket, a doni frontra. A rádió állandó sikerektől volt hangos. Már-már úgy nézett ki, hogy mire eljön a tél, vége lesz a háborúnak.

Nem így történt. Teljes lett a zűrzavar a faluban. Senki sem tudta, mikor cselekszik helyesen. A pénz értéke napról napra romlott.

Minden család aggódott valakiért. Várták a Liget utcában is a leveleket, mint az életjeleket. Nagy örömükre ők is kaptak a testvértől, a jó baráttól. András még itthon volt, de minden nap várták a SAS- behívót. Közben jött a tél, a nagy hideg. 1942-ben, amikor december tizenkettedikén négy kiló tíz dekával megszületett a fiuk, olyan vastag hó volt, hogy az ablaknál még a Somogyi Matyi bácsinak sem kellett ágaskodni, ha látni akarta.  Ez különlegesen erős tél még nálunk is érezhető volt.

A szegényesen felöltöztetett magyar katonáinkat nagyon megviselte. Védtelenné tette őket a szokatlanul erős fagy és a támadó oroszokkal szemben. András, a Farkasfalvi, is 1943 januárjának elején az urivi áttöréskor sebesült meg, s úgy nézett ki, hogy otthagyják. De felkönyörögte magát egy teherautóra, és így megmenekült a poklok poklából. Százezrek lelték halálukat az oroszok földjén. Akik megmaradtak, végleg haza is jöhettek. Őket leírták, kitörölték a történelmi játékból.

A legszebb korosztályokat! A férfiak színét–virágát. Hajdan életerős fiatalok jöttek haza nyomorultan, betegen. Aztán lassan, de biztosan, mint a Halál, közeledett a front a magyar határ felé.

 

 

                                   A SZOVJET FEGYVERES ERŐK I.

Lavrentij Berija belügyi népbiztos 1941. június 24-én elrendelte a politikai foglyok evakuálását, illetve megsemmisítését. A nyugati területek börtöneiben ekkor körülbelül 750 000 embert mészároltak le. A bevonuló német és magyar katonák fedezték fel ezeket a rémtetteket. Kelet-Lengyelországban, a Baltikumban 40-50 ezer rab pusztult el az evakuálás halálmeneteiben. Bizonyítható, hogy ezreket öltek meg a nagyvárosok börtöneiben. Tömeges gyilkosságok fordultak elő az áttelepítések során is.

A szovjet vezetés saját katonáival is kegyetlenül bánt. Ez kissé megmagyarázza a „tömeges heroizmust”/ hősiesség/ és „izzó patriotizmust.”/ hazafiság/ A szovjet hadbíróságok szökés, gyávaság és hasonló vádakkal 150 000 katonát végeztek ki. A modern háborúkban példátlan módon Sztálin és köre a legsúlyosabb büntetés fenyegetésével tiltotta a fogságba esést. A bekerítésből életük kockáztatásával kitörő katonákat a Gulágra küldték.

Sztálin parancsainak visszatérő eleme, hogy nem szabad kímélni a rendelkezésre álló erőket, és tilos tekintettel lenni a várható veszteségekre. 1941. november 17-én adta ki a felperzselt föld taktikáját elrendelő parancsát, amely utasítást adott minden frontvonalba került lakott település megsemmisítésére. Ezen a csatatéren, Oroszországban, a Don folyó mellett lezajlott harcokban, András nagybátyánk is megsebesült, de megmenekült.                                             

                                        1943. január 21., Vasárnap

„A magyar hadsereg a mai napon 12 órakor kivált az arcvonalból.” Az előbbi idézet a kormány megállapítása volt.

                                                               JÁNY GUSZTÁV

 

Jány Gusztáv, ő volt a 2. magyar hadsereg főparancsnoka, három nap múlva, tehát 24-én adja ki hírhedt hadseregparancsát:

„A 2. magyar hadsereg elvesztette becsületét, mert kevés, esküjéhez és kötelességéhez hű, ember kivételével nem váltotta be azt, amit tőle mindenki joggal elvárhatott.

Állásainkból ellenséges túlerő kivethetett még akkor is, ha a csapat kötelességét megtette. Ez nem szégyen, ez szerencsétlenség. De becstelenség az a lélekvesztett, fej nélküli gyáva menekülés, amit látnom kellett, amiért a német hadsereg és az OTTHON megvet bennünket. Ehhez minden oka meg is van.

Vegye tudomásul mindenki, hogy innen sem betegséggel, sem sebesüléssel, sem fagyással el nem engedek senkit…

A rendet és a vasfegyelmet a legkeményebb kézzel, ha kell, helyszínen való felkoncolással, de helyre kell állítani. Ennél kivétel nincs, legyen tiszt vagy rendfokozat nélküli honvéd, aki a parancsomnak nem engedelmeskedik, az nem érdemli meg, hogy nyomorult életét tovább tengesse, és nem engedem, hogy szégyenünket bárki is tovább nagyobbítsa.”/ Egy buta tiszt sértett hiúsága.

 

                             

                                   A SZOVJET FEGYVERES ERŐK II.

 

Sztálin 1941. augusztus 16-án kiadott parancsában elrendelte a magukat megadó katonák „minden rendelkezésre álló földi és légi eszközzel történő” megsemmisítését. Ennek megfelelően a túlzsúfolt hadifogolytáborok ellen a szovjet légierő több alkalommal támadást intézett.

Sztálin 1942. július 28-án kiadott parancsa, ha lehet, még kegyetlenebb kifejezésekkel ostorozta a „pánikkeltőket”, „hazaárulókat”. Bűntető zászlóaljak felállítását rendelte el a „megingott” közép- és magasabb parancsnokok számára, akik ezekben az egységekben „vérükkel moshatják le a hazával szembeni bűneiket.”.

A többnyire zsidó politikai tisztek mindent megtettek annak érdekében, hogy elvágják katonáik előtt az átállás lehetőségét. Ezért sok esetben szándékosan megcsonkított, meggyalázott ellenséges hullákat hagytak hátra, mert így biztosak lehettek abban, hogy a másik fél sem ejt majd foglyokat.

Mindehhez hozzájárult a náci propagandánál semmivel sem különb németellenes agitáció. Ilja Ehrenburg zsidó író szövegei a német katonákat „egysejtűeknek”, emberi érzésekre képtelen „mutációknak” állították be. Egyes politikai tisztek a Pravda címoldalán megjelenő „Halál a fasiszta területrablókra!” szöveget szó szerint értelmezték, és nem ejtettek foglyokat. Emiatt 1941 nyarán a szovjet hadsereg hátrányos helyzetbe került. A magasabb parancsnokságok, a hadifoglyok tömeges kivégzése miatt, nem tudtak a fogoly német katonáktól információkat szerezni.

 

                                   MAGYAROK OROSZORSZÁGBAN

 

Mindegyik megszálló parancsnokságnál alkalmaztak civileket is, elsősorban nőket. Egy magyar tiszt szerint „az ukrán nők örömmel jöttek hozzánk, magyarokhoz dolgozni. Ezek a magyar honvédség igazolt alkalmazottjaként a német közigazgatástól élelmiszerjegyeket kaptak. S még abban az évben bevezetett nősorozástól is mentesültek. Szóval ellátottságot, némi biztonságot jelentett nekik. Pénzt nem. Ezek a lányok, fiatal asszonyok, kevés kivétellel, valamelyik fiatal katonának, nemritkán idősebb törzstisztnek a szeretői / panyinka/ voltak.”

Előfordult, ahol az effajta kapcsolatok állandósultak. Bor Jenő egyik szemleútján a következőket tapasztalta: „A vasúti gépműhelyből jövő nők némelyike magyarul üdvözölt engem. Kérdésemre elmondták, hogy ők magyar katonák feleségei. A hadosztályügyésznél elrendeltem a helyzet kivizsgálását. Eredmény: több házasságkötés történt. A párok megjelentek a helybeli híradó központ gyengélkedő szobájában, és bevezettették neveiket egy nagy könyvbe, és az írnok házasoknak jelentette ki őket. Ez volt a történet. Elvonulás előtt a válást is ki kellett volna mondani. De erre csak később került sor, mert a „feleségek” követték férjeiket. Mosónők és konyhalányok lettek a csapatnál.

 

                                                         STROMM MARCEL

 

„A magyar királyi III. honvéd hadtest 1943. jan. 12-től kezdődően a Don-állások kézbentartásáért súlyos veszteségekkel járó harcokat vívott. Az urivi áttörés következményeképpen a magyar királyi 2. hadseregtől elválasztva, a Korpsgruppe Siebert alárendeltségébe került. Ebben az alárendeltségben több mint 12 napig biztosította a német 2. hadsereg visszavonulásához szükséges időt.

A harcokban a magyar csapatok emberfeletti hősiességről tettek bizonyságot. A mindinkább fellépő lőszer-és élelemhiány, párosulva a szokatlan nagy hideggel, megtörte a védők ellenálló erejét. E perctől kezdve a német hadvezetés számára csak tehertételt jelentettünk

Elöljáró parancsnokomnak ismételten bejelentettem csapataim helyzetét, kérve azok kivonását, egy hátsó helyen való pihentetését és újból való szervezését. Sajnos ez nem történt meg, hanem lőszer, élelem és fedél nélkül, a puszta havon szenvedtették végig az orosz tél borzalmas éjszakáit. Láttam rajtatok, hogy napról napra sorvad testi és lelki erőtök, és hogy valamennyien a biztos pusztulás elé tekintünk. A német hadvezetőség súlyos helyzetében még az élelmet sem tudta biztosítani.

A mai nappal Siebert tábornok úrtól azt a parancsot kaptam, hogy vezesselek benneteket az Olim pataktól nyugatra eső területre, ahol keresztül tudjuk magunkat nyugat felé törni, Azon az orosz hadseregen keresztültörni, amelyiken a német hadsereg teljesen felszerelt, teljes harcértékű hadosztályai sem voltak képesek.

E parancsot én nem tudom továbbadni, mert nincs értelme, hogy az agyonfagyott, kiéhezett magyarok ezrei 10 tölténnyel puskánként, üres gyomorral, tehetetlenül pusztuljanak el.

A német hadvezetőség már a múltban kiadta a parancsot, hogy a harcolni és a német hadseregnek szolgálatot, teljesíteni akaró honvédeket átveszi, és úgy bánik velük, mint a többi szolgálatában álló népek fiaival.

A magyar nép történelmében többször előfordult már hasonló helyzetben, hogy egyes merész parancsnokok vezetése alatt még hihetetlen távolságra is áttörtek.

Ezek után kénytelen vagyok mindenkinek saját belátására bízni a jövendőjét, mivel élelmet, lőszert és végrehajtható feladatot adni nem tudok.

A magyar haza mindenkor hálás szeretettel fog visszaemlékezni hős fiaira, akikéhez hasonló sors csak keveseket ért a magyar nemzetben.

Isten veletek, magyar honvédek!”

Stomm vezérőrnagy a parancs aláírása után elbúcsúzott törzsétől, és útnak indult. Lába a szabadban való éjszakázásoktól a szűk csizmában lefagyott, járni is alig tudott már, mindkét lábfeje üszkösödni kezdett. Vigyázott, hogy kifogástalanul járjon el: nem fordult vissza, hátrafelé, hanem elindult abba az irányba, amelyet elöljáró parancsnoka egyedüli útjaként kijelölt: nyugatra.

 

 

 

                                     A KÁRPÁT-MEDENCE ÉRTÉKE

 

A térség megtartása Németország számára fontos volt, hiszen biztosítani kellett az ún. Alpesi Hadművelet erőterét. Hitler sokáig abban reménykedett, hogy a Szovjetunió megjelenése a Balkánon kiváltja Törökország hadba lépését. A Kárpát-medencére azért is szükség volt, hogy a német balkáni haderő visszavonulását biztosítani tudja.

Felértékelődött a Kárpát- medence a szovjet fél számára is. Nekik nem volt szabad megengedni, hogy a németek kiépítsék az Alpesi Erődöt. Sztálin, bár elsődlegesnek tekintette a berlini irányt, 1944 októberében így fogalmazott: „Igyekszünk gyorsan kijutni a hitleri Németország határaihoz, de ehhez előzőleg szét kell verni a magyar területen lévő ellenséget, tehát Magyarországhoz fűződik fő érdekünk.”

A honvéd vezérkar főnöke, Vörös János vezérezredes bizakodóan jelentette ki, hogy a Kárpátokban német együttműködéssel a szovjet haderő hosszabb ideig feltartóztatható. Románia pálfordulása ezt 1944. augusztus 23-án meghiúsította.

A németek komolyan vették Magyarország védelmét. Szeptember 22-én maga a német csapatok főparancsnoka, Guderian vezérezredes egy védelmi vonalrendszer kiépítését rendelte el. Ez három fő védővonalból állt. A Karola-vonal az Északi-középhegység déli vonalán. A Margit – vonal Buda és a Balaton, illetve a Balaton és a Dráva között. Az Attila - vonal a főváros pesti oldalát vette körül.

Már korábban elkezdték az Északkeleti –Kárpátok galíciai előterében a német Eugén -vonal és a magyar Hunyadi-állás, a hegységben húzódó határon a szent László-állás, s attól kissé beljebb az Árpád-vonal létesítését.

A nyugati végeken a domborzat függvényében hol magyar, hol osztrák oldalon épült ki a Birodalmi Védőállás.

 

 

                                  A SZOVJET FEGYVERES ERŐK III.

 

A bevetés előtti alkoholfogyasztás a hadseregek jelentős részében előfordult./ A magyaroknál nem./ A szovjet hadsereg ezen a téren minden ármádiát felülmúlt A szovjet vezetés szándékosan és rendszeresen leitatta a katonáit, a nagy veszteségeket követelő tömegtámadások előtt. A bőséges alkoholadag eltompította a katonák érzékeit és félelmeit. Az így elkábított katonák hadifoglyok ejtésével alig foglalkoztak. A sebesült hadifoglyok agyonlövése mindennapos dolognak számított. Az első naptól előfordult a foglyok megcsonkítása és a hullák megbecstelenítése is.

Hatalmas hadifogolytömegek kerültek kölcsönösen egymás kezére. A nagy hadifogoly-veszteségek a fogságba esés és a táborba érés között keletkeztek. A foglyoknak legalább a fele elpusztult, mert vagy a fogság első perceiben agyonlőtték őket, vagy az őrség menet közben végzett velük. Esetenként, mint például Sztálingrádban, még szélsőségesebbek voltak az arányok. Az összesen 95 000 hadifogolyból csupán négyezer tért haza. A többség éhen halt, megfagyott, vagy kivégzések áldozata lett. A frontvonalban történő kivégzéseket a saját propagandájuktól elvadított szovjet katonák dühe magyarázza.

Ez így nem igaz, legfeljebb részben. A mindenkori politikai tiszt feladata volt ennek a mocskos munkának a végrehajtása! Kecelen a jajongó magyar sebesülteket az orosz politikai tiszt lőtte agyon. Ezért IS ment az arcvonal mögött, és hajtotta a saját bajtársait is a halálba. Mi magyarázza a Kecelen agyonlőtt magyar sebesültek halálát? Itthon voltak, magyar orvos gyógyíthatta volna őket. A falu lakosainak szeme láttára végezték ki a védteleneket. / Tanú: Udvarhelyi Istvánné, tanítónő. /

Ez mind semmi! A halott orosz katonákat miért nem temették el azonosítható sírokban? Úgy temették el őket titokban, mint a döglött állatokat!

Hol vannak a szovjet halottak sírkertjei Európa-szerte? Vadállatokból álló vezetésnek kellett lennie a Szovjetunióban, amelyik a saját népével is állat módjára bánt!

Sok rosszat írok az oroszokról, de hidd el, öcsém, soha nem a nép rossz, hanem a vezetői.

 

 

 

                                    A SZOVJET FEGYVERES ERŐK IV.

 

Ártatlanokat sújtó megtorláshoz vezethetett, ha valamelyik lakott helység mellett a szovjet csapatok harc közben súlyos veszteségeket szenvedtek. A legismertebb ilyen eset a Veszprém megyei Olaszfaluban történt. Egy kisebb német egység a falu mellett sikeresen tartotta fel a szovjet előrenyomulást. Március 24-én a németek visszavonultak, és a faluba benyomuló szovjet csapatok több mint 60 személyt meggyilkoltak. Az áldozatok kivétel nélkül férfiak voltak. Közülük a legfiatalabbak alig 16 évesek.

Nyíregyházán és környékén a Plijev - csoport katonái, néhány nap alatt, megerőszakolások, kivégzések és rablások sorozatát követték el. Egy tábornok, feltehetően a 63. lovashadosztály parancsnoka, is részt vett a megerőszakolásokban. A legfiatalabb áldozatok nem voltak hétévesnél idősebbek. Előfordult, hogy a férj vagy más civilek szeme láttára egymás után tíz-tizenöt katona erőszakolt meg egy nőt. Nagykállóban a kozákok az ottani elmegyógyintézet összes ápoltját megerőszakolták.

A helységeket visszafoglaló német és magyar katonák fegyveres kíséretet adtak a hadifoglyok mellé, különben a feldühödött lakosság meglincselte volna őket.

A szovjet hadsereg viselkedése nem maradt hatástalan azokra a magyar katonákra, akik nem látták értelmetlennek a harcot. A honvédség jelentős részét nem fűtötte túl nagy lelkesedés, de az atrocitások sok katonában elkeseredést keltettek, és arra serkentette őket, hogy az utolsó töltényig harcoljanak. A magyar katonák  eldurvulását illusztrálja Tomka őrnagy naplójának egyik feljegyzése, amelyben a tanyavilágban fosztogató szovjet csoport megsemmisítését örökítette meg.

Kováts hadnagy, mielőtt géppisztolysorozatát leadta volna, „tótul odakiáltott az orosz tisztnek”:

·         Ha hiszel Istenben, elmondhatsz még egy fohászt!

Kifogásoltam, hogy legalább a tisztet miért nem hozták át élve? A valóságban ellenben megértettem, hogy mivel katonáinknak nem okoz lelkiismeret-furdalást az ilyen emberek megölése, a bosszú szenvedélye szabadon úrrá válik rajtuk.”

                                                         

 

                                                    CSILLAGOK UTÁN

 

A táborban, ahol a magyar foglyokat összegyűjtötték, éppen egy keceli volt a vízhordó legény. Szabadon járt ki a táborból, és továbbította a híreket. Így tudtuk meg, hogy édesapánkat Jánosházán tartják fogva. Pannonhalma mellett, egy aprócska településen.   Üzenték, hogy jól jönne egy hazai csomag, mert igencsak éheznek. A posta már és még nem vitt csomagot. Anyánk elvállalta a postás szerepét, pedig a puskapor füstjét még nem fújta el a szél. Itthon már Halottak napján megismertük a szovjet emberfajtát. Pannonhalma környékén meg éppen csak elcsitultak a harcok.

A sonkát, kolbászt, szalonnát szépen összecsomagolta. Olcsó ruhák közé rejtve a kincset, bátran elindultak. Mert hárman vágtak neki a nagy útnak. A nagyapám időben kivitte őket az állomásra, de így is csak a vonat tetején jutott nekik hely. Az utastér tele volt oroszokkal, akiktől igencsak féltek. De ez volt a kisebbik baj! A németek a régi erős hidakat felrobbantották, és egy ideiglenes hídon kellett átkelniük. Hajladozott alattuk az egész tákolmány. Egyik parttól a másikig egyfolytában imádkoztak. Édesanyám később esküdött rá, hogy a hidat csak az imádságuk tartotta meg.

Az egyik este az öcsém az ágy alatt sírdogált. Vigasztaltam, hogy hosszú útra ment az édesanyánk, de nemsokára hazatér. Állandóan azt hajtogatta, hogy nem lesz se apánk, se anyánk. A lelkem mélyén én is szorongtam:

·         Ha nem jön meg egyikük se, mi lesz velünk?

Az édesanyánkat csak hazavezette az Isten! A vízhordó Feri bácsi vitte be a csomagot, és jutott belőle az orosz őrnek is, aki attól kezdve se nem látott, se nem hallott. A szüleink is beszélgetni tudtak egymással. Az apám a táborban harmonikát cserélt citeráért, de amikor bevagonírozták őket, mindenüket elkobozták.

Nagyon elkeseredett, amikor megtudta, hogy Oroszországba viszik őket. Volt velük egy szabadkai fiatalember. Az vigasztalta őket:

·         Ne féljetek! Csak gyufát vagy drótot csempésszenek fel a vagonba! Lakatos a szakmám, majd kinyitom én menet közben a vagonzárat.

Igyekeztek, hogy egy vagonba kerüljenek vele. Hogyha lehetőség adódik a szökésre, együtt legyenek. Nappal mindig ment a vonat, de éjjel álltak. Amikor a vizet beadták, a lakatos Pista bácsi jól megnézte a zárat, és a drótot úgy hajlította, ahogy a lakat kívánta. Pista bácsi akcióba lépett, és a zárat kinyitotta.  Azonnal ugrani akart mindenki a robogó vonatból! Pista bácsi nem engedte:

· Próbát kell tenni! Én még legény vagyok. Nem hagyok hátra árvákat, ha lelőnek. Maguk meg tegyenek úgy, mintha aludtak volna, és akik semmiről sem tudnak!

Azt is megbeszélték, hogy amikor kijutnak, melyik magyar nótát fütyüljék, hogy egymásra találjanak. Aztán kisebb csapatokban, árkon-bokron át! Irány hazafelé! Nagyon szétszóródtak, mert csak két telefonoszlop között lehetett egynek-egynek kiugrania. Így csak három-négy ember tudott összetartani. A veszélyes ugrások sikerültek, és már félig szabadnak érezték magukat. Hárman indultak déli irányba, ezek tartottak össze. Két keceli meg egy szabadkai férfi, a lakatos  Pali bácsi. Rendes úton nem mehettek, mert az oroszok újra elkaphatták volna őket a katonaruhájuk miatt. Apám a csillagok állásából állapította meg a hazavezető utat, egyenesen a földeken át.

A falu határában jártak már, amikorra úgy elfáradtak, hogy alig-alig bírták vonszolni magukat a kimerültségtől, az éhségtől. Napraforgószál volt a mankója mind a négyüknek. A Kukucska tanyához közeledve bíztak, hogy segítséget kapnak.  Úgy is lett! Bekopogtattak az ablakon.  A háziak először azt hitték, hogy oroszok. Aztán álomból fölriadva megértették a helyzetet:

·         Szökésben vagyunk az oroszoktól, de már nem bírunk egy lépést sem továbbmenni.

Szívesen beengedték őket. Sonkával, kolbásszal kínálták őket, de csak tejet meg kenyeret mertek enni. Közben megnyugtatták őket, hogy az oroszok elmentek. Apámék köszöntek mindent. Az egyenruhában mégsem mertek egyenesen a falusi házba jönni, ezért kimentek a tanyára édesanyám szüleihez, ahol megmosakodtak, civilbe öltöztek. Előre küldték a nagybátyámat, hogy vigye meg a jó hírt az otthoniaknak: -Úgy jöttünk meg Oroszországból, hogy el sem mentünk!

Már a táborban megfogadták a későbbi bérmakeresztapámmal, ha az Isten hazasegíti őket, a szabadulásuk napját minden évben megünneplik. Misére mennek, és nem dolgoznak ezen a napon. Augusztus negyedikét minden évben megtartották. A komaságot is itt beszélték meg. Így bérmaszüleink lettek, cserébe. Nagyon jó komaság lett belőle.

A szabadkai születésű Pali bácsi náluk maradt, mert a határt lezárták. Sokat segített, mert hat éhes száj volt a családban. Hat hónapig volt nálunk, mígnem sikerült hazaszöknie. Lehet, hogy a szerb partizánoktól veszett el, mert sosem írt nekünk.

1945

 

222. levél

 

                 KECEL A TÖRTÉNELEMBEN 1914-TŐL 1945- IG

 

I. Gazdasági helyzete:

A település valóban nagy lélekszámú község volt. 1941-ben, Imrehegyet is figyelembe véve, 11622 lakost számláltak össze. Ebből 5388 a keresők, 6234 az eltartottak közé soroltatott. Az őstermelők között 4539 volt keresők és 5132 az eltartottak száma. A mezőgazdaságban keresők nemek szerinti megoszlása: 3525 férfi és 1014 nő. Ezek közül önálló gazda 2014, segítő/ feleség, gyerek/ 1221 fő. Az iparban 348 a kereső és 589 az eltartott.

1. A földbirtok megoszlása 1920-ban: 100 kataszteri hold felett 18 tulajdonos, 10 és 100 kataszteri hold között 382 tulajdonos, 1 és 10 kataszteri hold között 886 tulajdonos. 1 kataszteri hold alatt 163 tulajdonos volt.

A földbirtok megoszlása 1935-ben:

                                                               0-1 kh.       1058 b.   518      összes f. 32,8 %    490 n.öl

                                                               1-5             1147 b.   2930                   35,6        2,5 kh.

                                                               5-50           955 b.     13296                 29,7        13,8

                                                               50-100       49 b.       3461                   1,5 69,2

                                                               100-500     17 b.       2849                   0,5          167,6

500-1000   

                                                               1000-3000 2 b.         2782                   -              1391,0

                             Összesen:                                    2328 b.   25836 kh.           100 %     8,0 kh.

 

A földbirtok megoszlása 1941-ben: 10-100-100 felett együtt 520 tulajdonos, 1 és 10 kataszteri hold között 1110 tulajdonos, 1 kataszteri hold alatt 384 tulajdonos.

1924 és 1943 között az 50 kataszteri holdnál nagyobb földje volt:

1924-ben 41 birtokosnak,

1927-ben Lesich Sándornak / 700 kh /,

Pertics Mártonnak / 300 kh. /,

Posgay Miklósnak /600 kh. /.

1931-ben: 15 tulajdonos, mindegyik 100 kh. feletti birtokkal, 1939-ben: 9 tulajdonos, mindegyik 100 kh. feletti birtokkal, 1943-ban: 12 tulajdonos 50-től 301 kataszteri hold birtokig.

90 birtok volt a bérlők kezén. 287 haszonbérlet 2392 kataszteri holdra.

Főbérlőként 1924-ben a csalai béruradalom / Császártöltés határában / a káptalani birtok kétharmadát kezelte Kecelen. 1926-ban a Főkáptalan még virilisként szerepel. 1933-ban 7, 1936-ban 7, 1940-ben 8 a birtokot kezelő virilisek száma. A Főkáptalan összes keceli birtoka: 1096 kataszteri hold. A bebíró birtokosok között csak kiskőrösi, kalocsai és soltvadkerti lakos volt.

Az 1921-ben meghozott földreformtörvény végrehajtását a nagybirtokkal rendelkezők, köztük a kalocsai Főkáptalan, igyekeztek meghiúsítani, elszabotálni.  Jó példa a Nagyerdő felparcellázása házhelyekké. A Főkáptalan öt évig hitegette a kispénzű szegényeket, és csak 1926-ban alakították ki a 600 négyszögöles házhelyeket. Meskó Zoltán, akkor még kisgazdapárti képviselő, interpellált ebben az ügyben. A szegény Nagyatádi Szabó Istvánnak a keceli eset volt az utolsó csepp a pohárban, mert azonnal lemondott. Néhány nap múlva el is temették.

A szegények megvehették kézpénzen vagy a FAKSZ / Falusi Kislakásépítő Szövetkezet/ hitele segítségével az építési telkeket. 1932 júniusában a LEBOSZ Földbirtokrendezés Pénzügyi Lebonyolítására Alakult Szövetkezet / minden hátralékot, kb. 10 000 pengőt, kiegyenlített. Tehát ezt sem adták ingyen.

A kalocsai Főkáptalan 735 kataszteri hold ingatlant adott le vagyonváltság címén a községnek. 599 kataszteri hold közlegelőt Csukás pusztán. Csak 136 kataszteri hold maradt a kérelmezőknek, akik 68-an voltak. Mindössze 2 kh. jutott fejenként.  A komoly földosztás még váratott magára.

A legnagyobb adót fizetők között: 1926-ban 23 birtokos, / élen Kurcz Adolf /

1933-ban 22 birtokos, / élen Kurcz Adolf/

1940-ben 24 birtokos. Élükön Walter Antallal és

dr. Földesdy Antallal.

1930-as adatok a lakóházak számáról és minőségéről:

Kőből, téglából 29 ház épült.

Téglaalappal vályogból 726 ház épült.

Vályogból vagy sárból 1558 ház épült.                                                                            

Egyéb anyagból/fa, paticsfal/ 11 ház épült..

Érdemes még megjegyezni, hogy 1934-ben 2391 házból 874 volt a tanya. 1939-ben 2587 ház közül pedig 1033.

Az előbb olvasott adatokból világosan kitűnik, hogy 3200-3500 ember az agrárproletárok, a napszámosok, béresek, a summások, a szolgálók táborához tartozott. A falu összlakosságának közel egyharmada szegény ember volt. Föld nélkül vagy elégséges föld híján a vagyonosabbaknál dolgoztak.

De ilyen sok nincstelen a saját falujában nem juthatott munkához. Ezért verődtek „bandákba”, hogy aratás és cséplés idején 1/10, 1/11, 1/12 részért bérmunkát vállaljanak, hogy legalább a mindennapi kenyerük meglegyen. Ha a kalocsai érsekség bérbe adott birtokán sem akadt munka, elmentek egészen Kunszentmiklósig, hogy dolgozhassanak. Sokat dolgoztattak velük igen alacsony bérért.

A következő adatok sora az 1935-ben szerződött munkásokról készült kimutatás:

     A munkaadó neve:             Lakhelye:           A leszerződött                   Milyen munkára?

                                                                           munkások száma:

 Csalai Bérgazdaság                Csala                           40                       aratás és cséplés

 Kir. családi urad.                    Felsőadacs                   80                             szintén

 Csanak Jenő                           Szalkszentmárton        80                             szintén

 Herer Mihály                          Bátya                           14                             szintén

 Csalai Bérgazdaság                Csala                           46                             szintén

 Csalai Bérgazdaság                Csala                           62                             szintén

 Szabadi József                       Öregcsertő                   8                               szintén

  Páhi Bérgazdaság                  Páhi                             80                             szintén

  Palásti József                         Kecel                           6                               szintén

  Beliczay András                    Uszód                          8                               szintén

  Batiszta József                      Bátya                           38                             szintén

  Stielly Walter                        Kecel                           12                 szőlő megmunkálása

  Gajáry Ödön                         Kecel                           15                             szintén

  Stielly Walter                        Kecel                           250                        mentatelep

  Gritzbach Lipót                     Kecel                           70                          mentatelep

  1936: Gláz Miklós                 Kunszentmiklós          30                          aratás és cséplés     

    

Ott már nagyon nagy baj van, ahol a gyerekmunkát olyan mértékben kihasználják, mint azt a mentatelepen tették. Ez volt Kecelen az első RABLÓ kapitalista vállalkozás. 10-12 éves GYEREKEKET is dolgoztattak napkeltétől napnyugtáig, 13-14 órán át. Júniusban és júliusban 1 P, májusban, augusztusban, szeptemberben 80 fillér volt a bérük. A szegény családok rászorultak a gyerekeik pengőire, ezért szót sem mertek emelni a disznóság ellen. Miért nem tiltakoztak az orvosok, a papok, a tanítók a kislányok EMBERTELEN kizsákmányolása miatt? Féltek a Stielly Walter méltóságos úrtól? Esetleg a tekintetes Gajáry Katalin úrasszony rokonságától? Gajáry Ödön képviselő úrtól? Mai kifejezést használva: mocskos maffia uralta a falut, és mélységesen lenézte annak szegényeit. Az úgynevezett értelmisége / plébánostól patikusig / pedig minden parasztot.

2. Az oktatás helyzete:

„A mulasztás: kihágás.

Az 1868. évi népiskolai törvény óta a tankötelezettségnek nem sikerült maradéktalanul érvényt szerezni. Az 1921. évi törvény ezért megerősíti: minden gyermek gondviselője / szülő, gyám, gazda /, törvényi kivételektől eltekintve, köteles a gyermeket 6. életévének betöltését követően 9 tanéven át nyilvános iskolai oktatásban részesíttetni / 6 tanév elemi népiskola, 3 tanév továbbképző / ismétlő / iskola. Az iskoláztatási kötelezettség magában foglalja a vasár - és ünnepnapi istentisztelet látogatásának kötelezettségét is. Igazolatlan mulasztásai esetén a gondviselőt megintik, pénzbírsággal, végül kihágás miatt 600 koronáig terjedő pénzbüntetéssel sújthatják.”

Már a harmincas években az egész kicsire zsugorodott országunkban kevés helyen oktattak minden évfolyamot más-más házban. Szándékosan nem mondok iskolát, mert egyik terem sem annak épült.

Kurcz Adolf megakadályozta, hogy helyben polgári leányiskola létesüljön. Félt, hogy a költségeit az egyházközségnek kell fizetnie.

Milyen harc folyt Zárdaiskola miatt is! Pozsgay Mór országgyűlési képviselő úr és két szerencsétlen tanár mozgalmat indított az apácák ellen. Miért is? Mert mind a három embernek tanítóképzőbe járt a lánya, és féltették az eljövendő állásaikat.

Kecelen a nagykocsmából leányiskola lett. Hol van kitörési lehetősége annak, aki jó képességű és nem szereti a kapát?  Antóni doktor úr példája mutatta, hogy más utat is lehet választani egy okos és nyilvánvalóan pénzes ember fiának.

De mi van akkor, ha szegény ember fiának csak jó esze van? Nem járhatott iskolába rendszeresen, mert már korán, akár hatévesen, dolgoznia kellett. Az eredménye nem lehetett jó.

József Attilát az édesanyja nevelőszülőknek engedte át néhány évre. Hatévesen munkára fogták, nem járhatott rendesen iskolába, és megbukott. Még szerencse, hogy elmenekülhetett onnan. Mi lett a keceli József Attilákból?

Kinek kellett volna felkarolni őket? Egyetlen emberről tudok, aki az egyház támogatásával lett okos szegény gyerekből tanító: Nagy Sándor, aki később tanár, iskolaigazgató, népművelő lett. Több tehetséges ember nem született ebben a nagy faluban, akit támogatni KELLETT volna? 1920-tól egészen 1945-ig? Negyed évszázadon át?

Annak az időszaknak nagy ”vívmánya” volt a tanyasi iskolák létrehozása. Nézzük, hogyan működtek ezek! Az 1926/ 1927-es tanévben: fiú/ lány

Az iskola neve: 1. évf.   2. évf.  3. évf.   4. évf. 5. évf. 6. évf.

                                  Dömötör         17/16      9/4          5/4       1/1       0/1       0/1

                                  Bekó               17/7        5/2          4/3       1/0       0/0       0/0

                                   Tüskös           16/21      3/2          1/1       1/1       0/0       0/0

                                   Szarkás          30/22      7/9          6/2       0/0       3/1       0/0

                                   Polgárdi         33/31      5/0          1/0       1/3       0/0       0/0

A hatodik évfolyamra egyetlen kisleány jutott el. A többség megtanulta a nevét leírni, egy kicsit olvasni, összeadni, kivonni. Azután ment dolgozni. Miért nem kérték számon az iskolába járást?

1931-ben a dömötöriben 80, a polgárdi iskolában 108, a szarkásiban 105 tanuló került egyetlen tanító felügyelete alá. Hogyan folyhatott itt a tanítás?

Igaz, hogy Szentgyörgyi Albert ebből a mélységből jutott el a Nobel-díjig. Sajnos, nem Kecelen. A mi Nobel- díjasunk már kisgyerek korában abbahagyta a tanulást:

-          Kapálj te is, ha már mink is kapáltunk egész életünkben!

 

Kecelen ki kérte számon a hiányzást?

     Isteni csoda volt, hogy valahol Csongrád megyében, egy tanyasi iskolában, tisztességes, ellenőrzött munka folyt!

„1922: XII. törvénycikk korlátozza az elemi iskolába járó gyerekek tanoncként való foglalkoztatását. 12 év alatti gyermeket iparvállalatokban, ideértve az irodáit is, sem tanonci, sem más minőségben alkalmazni nem szabad. Képesítéshez kötött iparban 12 éven felüli gyermeket csak tanszerződés alapján lehet foglalkoztatni. Képesítéshez nem kötött munkát azonban bármely iparvállalatban végezhet 12. életéve felett.”

           Mi volt a helyzet Kecelen, méltóságos Stielly Walter és kegyelmes helyi értelmiség? Miért lehetett nálunk iskolai szabadnap a csütörtök? Miért lettek a keceliek, a szomszédok megfigyelése szerint, „legyesek”? Bizony, az volt a környék lakóinak a véleménye, hogy az itt élők műveletlenek, ostobák.

      Azt hiszem, megtaláltuk az okát!

 

 

                                                                HALOTTAK NAPJA

 

 

          Az I. világháborúban és a Tanácsköztársaság idején Kecelen több mint négyszáz férfi vesztette életét.

          Térjünk át a politikára! A Független Kisgazdapártnak erős bázisa volt. Meskó Zoltánt juttatta a parlamentbe. Később a kisgazdák országos befolyása csökkent, majd a Keresztény Nemzeti Egyesülés Pártjával koalícióra lépett. A politikában a keresztény és nemzeti irányvonal érvényesült. Az Egységes Párt megalakulásával a Kisgazdapárt megszűnt.            Felerősödtek a szélsőjobboldali csoportok: Ébredő Magyarok Egyesülete, Magyar Országos Véderő Egylet. 1926-ban a Levente Egyesület, 1930-ban a Polgári Lövész Egyesület, 1938-ban a Katolikus Agrárifjúsági Legényegylet / KALOT /, Nyilaskeresztes  Párt / Meskó Zoltán ide lépett át/ 1944 októberében alakult meg Kecelen.

Választójogi feltételek: 24/30 éves kor, 10 éves állampolgárság, legalább 2 év helyben lakás.

 

 

                                                 FELSZABADULÁS

 

 

            A szovjet hadsereg egyik egysége megszállja a falu. Állítólag volt/- ak/ olyan aljas keceli lakos/- ok/, aki bosszúból muszkavezetővé aljasult/- ak/. Tény, hogy támadók jól ismerték katonáink elhelyezkedését, és azt is, hogy a német egység szó nélkül cserbenhagyta a magyarokat. Megöltek10 keceli civilt és 36, többnyire somogyi katonát.

           Egy részüket, a szenvedő sebesülteket, akiket a bajtársaik nem tudtak magukkal vinni, az orosz politikai tiszt agyonlőtte. Udvarhelyi Istvánné, tanítónő, állítása szerint ez a Kis Balaton utcában megtörtént. A saját sebesültjeiknek kórházat nyitottak a régi kultúrházban. Halottaikat, öt-hat katonát, a tőzegbánya területén egy jeltelen gödörben kaparták el. Az ötvenes években Kapás József, dózeres, munka közben bukkant a közös „sírra”, az orosz halottak maradványaira.

           Megkezdődött az orosz megszállás: a rablások, az erőszakosságok ideje. Főleg a tanyák asszonynépe rettegett és szenvedett sokat. A csornai repülőtér miatt hónapokig szolgálta őket a falu lakossága a kórházban és a repülőtéren. Ellátásukról a helyiek gondoskodtak. Kecel vesztesége a II. világháborúban 211 ember volt.               

          A magyarság teljes embervesztesége elérte az 1 millió főt. Ez a népesség arányában a legsúlyosabb szovjet, német és lengyel véráldozatokhoz közeli szám. Tehát ez a csonka ország negyedik lett ebben a szomorú európai rangsorban. Megtizedelték az ország népét.

Ebből a helyzetből vágtunk neki a legújabb kornak.

                                                        

                                                        A FÉRFIAK HELYZETE

 

      

           Ott hagytam abba, hogy ember tervez, Isten végez. Nem volt olyan család, amelyiknek nem lett volna aggódnivalója.  Farkasfalvi nagyapámék reszkettek a fronton lévő két fiúért. Főleg az Andrisért.  Hallották, hogy nagy a fagy, kemény a tél. Várták tőle a levelet, él-e még? Aztán kaptak is tőle egy életjel-lapot.

           Amíg a levelét itthon elolvasták, ott kinn a Donnál szegényekre rászakadt a háború minden borzalma. Maga is megsebesült, az arcába gránátszilánkok csapódtak. Elkezdtek menekülni nyugat felé, hazafelé. Felkönyörögte magát egy teherautóra, és a hátországba menekült, az első kötözőhelyre. Így menekült meg a poklok poklából, de ezer meg ezer társát betemette a hó, megölte a fagyhalál. A legszebb korosztály, életerős fiatalok, ha el is kerülték a halált, de hazajöttek nyomorultan, betegen. Egy apró szilánk, amely az állkapcsában megmaradt maradt, az okozhatta korai halálát is.

            Szörnyű szenvedés után, rákban halt meg 1958-ban, 44 évesen. Több mint tizenöt évig folytatta a harcot ellene, amíg a doni sebesülés végzett vele. Miért nem műtötték meg itthon a háború után, arra a felesége tudná megadni a választ. De Isten ne nyugasztalja, az is meghalt.

Valami különleges némber lehetett már fiatal korában is.

           A nagybátyám halála után, akkor már gimnazista voltam, és a nyári szünetben elmentem neki, a szegény özvegynek, segíteni. Imrehegy–szélben szőlőt kapáltunk. A szomszéd tanya tyúkjai ott jártak-keltek körülöttünk. Egy gyakorlott, gyors mozdulattan elkapta az egyiket, és abban a minutában kitekerte a nyakát.

           Azzal vált el tőlem, hogy estére menjek el hozzá vacsorára. Jó paprikással akarja meghálálni a segítségemet. Biztosan a nyakatekert tyúkból akart nekem finom vacsorát rittyenteni. Nem kértem belőle! Akinek a lelke fekete, a máséról is azt hiszi, hogy legalább kormos. A lelkem akkori állapotára gondoltam, amikor ezt leírtam. Otthon el is meséltem az esetet. – Ez ilyen asszony! – csak ennyi volt az anyám megjegyzése.  Csak azon csodálkoztam, hogy a nagyanyámmal milyen jól megértették egymást. És elkezdtem kutatni az okát!

           E miatt a nő miatt, aki a felesége volt, zokogott András nagybátyám az anyám meg az apám vállán, mert gyakran megcsalta. Egy gátlástalan perszóna volt! Láttam András nagybátyámat a szenvedés végső stádiumában, de nem tűrte maga mellett a feleségét még akkor sem. Talán a fagyhalál jobb lett volna!

          Apám még itthon volt, de minden nap félve várták a SAS- behívót.  Terjedtek a „rémhírek” az oroszok barbárságáról, amelyekről kiderült, hogy színtiszta igazság volt mindegyik. Felettünk, mert ekkor már éltem és féltem én is, a tiszta égen amerikai gépek százai hordták a bombáikat Budapestre. A zúgásuk a felnőtt embert a lelkéig megrázta, kisgyereket, szinte megőrjítette. Pedig éveken át felettünk húzódott az égi országút. Oda-vissza repültek a fényes halálmadarak: Liberátorok! Szegény, pestiek!

           Aztán az apámat is magához rendelte a hadsereg 1944-ben. Garán állomásoztak, de nem sok kárt okozott az ellenségnek, mert rövidesen, itthon, Magyarországon, fogságba esett.

Bácska felől hosszú kocsisor hozta a menekülőket, elsősorban asszonyokat, gyerekeket. Minket is majdnem magunkkal sodort az áradat. A nagyanyám eljött, és rá akarta beszélni anyámat a menekülésre:

   - Az édesapád már az élelmet is felrakta a szekérre.

De ő kötötte az ebet a karóhoz, hogy egy tapodtat se mozduljunk:

-          Ha itt hagyjuk mindenünket, a nép salakja úgy széthordja, mint a zsidókét!- mondta. Ezzel pont is került az ügy végére.

-           

 

                                            A TÖRTÉNELEM PIACÁN

 

1944. október 9. és 18. között Moszkvában nagy alkudozások folytak, a harmadik szférába tartozó, Közép- Kelet –Európában élő népek sorsáról.

Az eredeti angol javaslat az érdekszféra szempontjából, amelyet Churchill és Eden terjesztett elő:

                                            Magyarország         50 %       50 %

                                            Jugoszlávia             50 %       50 %

                                            Bulgária                  25%        75 %

                                             Románia                10 %       90 %

                                            Görögország           90 %       10 %

A vita legfontosabb kérdése Görögország sorsa volt. Magyarországot, a közismerten angolbarát nemzetet, ezért áldozták fel. Odaadták a Szovjetuniónak, amely összefüggő csatlós országok gyűrűjével vehette körül magát. Az alkudozás végeredménye:

                                             Magyarország           20 %       80 %

                                             Jugoszlávia               50 %       50 %

                                             Bulgária                    25%        75%

                                             Románia                   10%        90%

                                             Görögország             90%        10 %

A nyugati hatalmak helyzetét még az is rontotta a térségben, hogy Jugoszlávia és Albánia demokratikus úton, népszavazással, a kommunistákat juttatta hatalomra. Ezért nem is függtek Moszkvától.

 

                                             KÉT „GYŐZTES” ORSZÁG

 

              A háborúba lépés után /1941. július 22./ a hatalom 3 központja alakult ki ROMÁNIÁBAN. Ion Antonescu, a „vezér kormány gyakorolta a teljhatalmat. I. Mihály udvari köre volt a második, és végül Maniu ellenzéki vezér csoportja, amely már 1941 óta kapcsolatban állt a nyugati szövetségesekkel. 1943–tól Moszkva érdeklődést mutatott egy Maniu vezette új kormány és Románia esetleges kiugrása iránt.

              1944 júniusában az ellenzék elfogadta a fegyverszüneti feltételeket, amelynek legfontosabb pontjai: Románia hadba lép a németek ellen, de cserébe megkapja Erdélyt vagy annak legnagyobb részét.

              Antonescu késleltette a fordulatot, ezért félre kellett állítani. Titkos előkészületek után a király magához hivatta a „vezért”, és letartóztatták. Augusztus 23-án mindez megtörtént.

             A király közzétett felhívása a németeket is kész helyzet elé állította. A „szózat” szerint Románia elfogadta a felkínált fegyverszüneti tárgyalásokat, cserébe a szövetségesek elismerték a bécsi döntések jogtalanságát. A román hadsereg egyik napról a másikra szövetségest cserélt, a németeket „ejtette”, és csapataival a szovjet hadsereg oldalán már Budapest ostromában is részt vett.

            SZLOVÁKIA 1939-től Tisó, egy katolikus pap által vezetett fasiszta bábállam volt. 1944 nyarán a kommunisták a keleti front szlovák szakaszának megnyitását ajánlották fel Moszkvának. /Miután 1943-ban létrehozták szovjet-csehszlovák barátsági szerződést, a Benes vezette nyugati és a Gottwald által irányított moszkvai kommunista kormányok politikája a lényeget illetően azonos volt: győztesként kikerülni a háborúból./

           A szlovákiai felkelés, amely augusztus 29-én robbant ki, nem kapott orosz katonai támogatást, még a szlovák hadsereggel sem tudott kapcsolatot teremteni. Egy - két amerikai bombázásra sor került. A németek viszonylag hamar felszámolták. Így eshetett meg, hogy a Tisó-féle fasiszta szlovák állam, a melynek hadserege a németek oldalán mindvégig kitartott, Csehszlovákia részeként a győztesek oldalán fejezte be a háborút.

 

                                       MAGYAROK CSEHSZOVÁKIÁBAN, 1945

 

              „Tény és való, hogy 1939. március 14-én megszűnt a csehszlovák államalakulat. Ezen a napon Jozef Tiso proklamálta Szlovákia függetlenségét, és a Harmadik Birodalom védelme alá helyezte magát.

                Március 15-én pedig német csapatok nyomultak be a Csehszlovákiából megmaradt területekre, és másnap Ribbentrop német külügyminiszter bejelentette a Cseh - Morva Protektorátus megalakulását. A csehszlovák állam jogfolytonosságát akkor fogadták el a szövetséges nagyhatalmak, amikor 1942. január elsején elismerték csatlakozását az Atlanti Chartához.

             Ténylegesen Csehszlovákia és Magyarország soha nem üzent hadat egymásnak. A magyar fegyverszüneti tárgyalásokon a csehszlovák követ kéri, hogy a két ország hadiállapotának időpontjaként vagy 1938. október 7-ét, vagy november 2-át ismerjék el. Ezt a győztes hatalmak nem fogadják el, de azt tényként elismerik, hogy időpont nélkül és soha be nem jelentett módon, de a két ország között mégis hadiállapot volt.

             A benesi felfogás csehszlovák nemzetben gondolkozik. Eszerint a csehszlovák szláv nemzetállamban nem lehet helye nem szláv, tehát magyar és német nemzetiségnek. A németek kitelepítését Benes először Rooseveltnél éri el, majd 1943 elején a többi nagyhatalomnál is.

            Másként alakult a magyarok sorsa. Szintén fellépett a konkrét követelésével, mondván: A magyaroknak döntő szerepük volt Csehszlovákia felbomlasztásában, illetve ”a magyarok kivétel nélkül soviniszták és irredenták”, s a puszta létük is veszélyes a csehszlovák államra. A nyugati nagyhatalmak visszautasították ezt a teóriát. Ezzel szemben a Szovjetunió jogosnak ismerte el a magyarok erőszakos kitelepítését Csehszlovákiából.

             A szlovákok, még a kommunisták is, önálló Szlovákiában gondolkodtak. Erősen hezitáltak, hogy csatlakozzanak–e a jogfolytonosság gondolatához. Ugyanakkor a Tiso-féle fasiszta államban már jelen volt a magyarüldözésnek minden formája, amely a későbbi „demokratikus” Csehszlovákiában szintúgy megjelent.

             A Hlinka-gárda magyarverései, az illavai internálótábor. Különösen a papok jártak az élen a magyarok üldözésben. Az egyik apácazárdában a magyarokat „mongol kutyáknak” nevezték. S volt olyan mozgalom, amely azt tűzte ki célul, hogy a magyar szentek képeit, ereklyéit száműzzék a felvidéki templomokból.

             Végül lemondtak az önálló Szlovákiáról, mert a béketárgyalásokon rosszabbul jártak volna, mint a magyarok. Viszont Csehszlovákia részeként megkapta a győztesnek járó besorolást. Miután nem sikerült megnyerni a nagyhatalmaktól a magyarok kitelepítésének támogatását, a csehszlovák kormány olyan programokat alkotott, amelyek lehetetlenné tették az ottani magyarság helyzetét.

              Ezt a kormányprogramot 1945. április 5-én, Kassán tették közzé. Elestek az egészségügyi ellátástól, a nyugdíjtól, a szociális juttatástól, amelyeket nem nélkülözhetett, aki élni akart. Egy rendelet szerint a magyarokat 16-tól 55 éves korig közmunkára lehet kirendelni távol eső vidékekre is.

              Létrejön a csehszlovák-magyar lakosságcsere egyezmény, amely Csehszlovákia diplomáciai sikere volt. Súlyos hibája, hogy míg szlovák részről önkéntes áttelepülésről volt szó, addig a magyarokat kötelezhették az áttelepülésre. Hazánkba szlovák propagandisták érkeztek, és ellenőrző bizottság is jött, hogy ellenőrizze a szlovákok kitelepítését. Az ottani magyarok ügyét nem karolta fel anyaországi szervezet. Ezzel szemben Nagy Ferenc kormánya kijelentette:

           ” Magyar állampolgárt sem most, sem utóbb nem fognak erőszakkal az ország elhagyására kényszeríteni.”

           A kollektíven háborús bűnösnek tekintett magyarságból sokan kis batyuval a hátukon, a szerencsésebbek esetleg vagonokba rakva települtek át. A lakáscserével hivatalosan 73173 szlovák önként elment, 68 407 magyart költöztettek át erőszakkal a Felvidékről. Feltételezhető, hogy ez a szám akár 120 000-150 000 is lehet.

          Csehszlovákia munkaerőhiánya a magyarok deportálásához vezetett. Ekkor kerültek cseh „rabszolgavásárokra” egész családok, ahol árucikk lett a magyar munkaerő. A magyar kormány, de különösen a magyar katolikus egyház emelt szót az Európában ismeretlen gyakorlat ellen. 

           Mindszenty József, kérte Griffin és Spellmann angol prímásokat a fasiszta jelenség elleni fellépésre. VI. György angol király és Truman amerikai elnök segítségét is sürgették. A magyarokkal szembeni fasiszta eljárás miatt tiltakoztak a magyar antifasiszták is.

     

                                                          A MÉSZÁRLÁS

 

          „Háromszék vármegyében, Szárazajtán kezdték a bosszú beteljesítését Maniu Önkéntes Gárdájának tagjai, Csík megyében folytatták Szentdomokoson, Gyergyószentmiklóson.

Ártatlan emberek fejét tőkén vágták le, 82 esztendős székely öregasszonyt gyilkoltak meg.         Kolozsvár környékén megtizedelték az egresi erőmű munkásait, akik napokkal előbb a kivonuló németekkel szemben fegyverrel védelmezték a vállalatot.

         Gárdisták és román csendőrök református papokat gyilkoltak Kalotaszeg falvaiban. Egyik helyen élve temették el vétlen áldozatukat. Bihar vármegyében, Gyantán a román hadsereg is bekapcsolódott a „tisztogatásba”. Kétéves gyermekeket lőttek agyon idős férfiakkal és asszonyokkal együtt, majdnem félszáz embert.” / BEKE GYÖRGY /

         Bővítsük ki ezt a szomorú felsorolást! A Vajdaságban lemészárolt 60 ezer ártatlan magyarral, ami hússzoros válasz volt az újvidéki 3 ezer szerb ellenálló kivégzésére.           „Magyarirtás folyt és folyik. A partizánok bevonulásakor a Tisza-vidéken éppen annyi magyar vesztette életét, mint Délvidéken a németek közt.

         A majdnem tiszta magyar Bezdán községben 480 férfit mészároltak le egy partizánnő vezetésével. Palánkán, a sintértelepen, 50 férfit végeztek ki. Tömegsírban nyugszanak. Csurog, Zsablya egész magyar lakosságát kiirtották öregekkel, csecsemőkkel, nőkkel együtt.

Haláltáborokba kerülnek betegek, öregek, gyerekek. Bánságban Knityanin, Bánságban Járek, Gákovó, Krusevlye. Az elsőben 30 000 volt, a bácskaiakban 20 000. A halottakról a partizánok és a ruhátlan foglyok leszedik a lábbelit, és úgy dobják ki a táborból. A járeki táborban egyetlen napon nyolcvan a halott. Pár hónap alatt 6700. A halottakat tömegsírokba földelték. Egyházi temetésről szó sincs. Agyonlőttek egy asszonyt, mert a temető kőkeresztjénél imádkozott.”

           A tömegsírok feltárását még ma sem engedélyezik. A délszláv háború tömegsírjait feltárhatják, de a magyarok sebe nem hegedhet be soha. A Kárpátalján ártatlanul, csupán magyarságuk miatt, elhurcoltak 80 ezer férfit. Ezek közül 20 ezret megöltek.

Matuska Márton: A megtorlás napjai / részlet /

                                                          

 

                                         HITLER UTOLSÓ BESZÉDEIBŐL

 

          „Még egy dolgot meg kell gondolnunk, uraim! A világtörténelemben még soha nem volt olyan koalíció, mint az ellenségeinkké, amely annyira eltérő elemekből és ilyen merőben eltérő célokkal jött volna létre.

          A mai ellenségeink az elképzelhető legextrémebb összetételűek: ultrakapitalista államok az egyik, ultramarxista államok a másik oldalon. Az egyik oldalon kimúló világbirodalom, Nagy-Britannia, a másik oldalon pedig az örökségét átvenni igyekvő egykori gyarmat, az Amerikai Egyesült Államok.

        Olyan államok ezek, amelyek célkitűzése napról napra távolodik egymástól. És aki-, mondhatnám, mint pók a hálójában-ezt a fejlődést figyelemmel kíséri, azt is látja, hogy ezek az ellentétek napról napra egyre élesednek. És ha még néhány igen súlyos csapást el kell viselniük tőlünk, akkor bármely pillanatban megtörténhet, hogy ez a mesterségesen fenntartott közös front egyetlen hatalmas mennydörgéssel összeomlik.”

          „Ez, kedves párttársaim, egykoron úgy vonul be a történelembe, mint a 20. század csodája! A frontokon és a hátországban ilyen hatalmas teljesítményt nyújtó nép, amely ilyen borzalmakat elvisel és eltűr, soha nem semmisülhet meg. Ellenkezőleg: a megpróbáltatásokat átvészelve, erősebb és keményebb lesz, mint bármikor a történelme folyamán. De az a hatalom, amelynek mindezt köszönhetjük, a nemzetközi zsidó világellenség, az Európa és népei megsemmisítésére irányuló kísérleténél nemcsak kudarcot fog vallani, hanem saját magát semmisíti meg.”

 

 

 

                                                            FOGSÁGBAESÉS

                 

           Két orosz repülőgép jelent meg a falu felett, és néhány bombát szétszórtak. Inkább ijesztgették az embereket, mert nálunk nem volt katonai célpont. Az állomás is három kilométerre volt a falutól, egy szárnyvonalon. De igen jól tették volna, ha tönkreteszik!

          Garáról Kalocsára irányították az apámat is, ahol bevagonírozták őket, és Kecskemét környékére telepítették az egységet. Bevetésükre már nem került sor. Cegléd mellett ő is civil ruhát szerzett, és többed magával nekivágott a hazafelé vezető útnak.

          Csak az volt a nagy baj, hogy ők nem a csillagállást figyelve és éjszaka vagy fényes nappal, de akkor mindig toronyiránt, árkon-bokron át jöttek hazafelé, hanem az országúton: civil ruhában és urasan. Azon pedig még oroszok is jártak- keltek.

          Két géppisztolyos katona kísért egy csoport katonaruhás magyar férfit. Az egyik ruszki odakiáltotta nekik:

          - Igyítye szjúda! / Gyertek ide! / Kénytelenek voltak odamenni, mert a tolmácsot megértették, és azt is, hogy kinél van a fegyver. Ha futni próbálnak, agyon is lőhették volna őket.

          A tolmács szépen elmagyarázta mind a hármuknak, hogy álljanak be a sorba. Szegeden igazolást kapnak az orosz parancsnokságtól, és azt a zsebre vágva nyugodtan ballaghatnak majd haza. Ott aztán kiderült az orosz igazságról, hogy gazság!

          Mindenkit felparancsoltak a vagonokba. Azokat rájuk zárták, és egy hónapos kínszenvedés után, amit az összezártság meg az állandó éhezés okozott, megérkeztek az Urálba. Egy évig semmi hírt nem hallottunk felőle. Aztán végre jött a drága Tóth István bácsi, aki meghozta az első levelezőlapot, majd egy hónap múlva a másodikat is. Rögtön válaszolt rá az anyám. Az akkor már három és fél éves fiával lefényképezték őt is, s a képeket a válaszlevelekben kétszer is elküldte. Az egyiket meg is kapta az apám.

 

                                                  A HATALMI VÁKUUM

 

            1944 őszétől a folyamatosan megszállt területeken hatalmi vákuum keletkezett. Ami azt jelentette, hogy a település régi közigazgatása már nem működött, és az új még nem jött létre. A megszállóknak is érdeke volt, elsősorban a saját ellátásuk megoldása miatt, úgynevezett nemzeti bizottságokat létrehozni. Ezekbe a közösség irányítani képes tagjait jelölték. Tagja lehetett a régi vezető is, ha nem exponálta magát politikailag. Például nem vett részt a gettósításban, nem volt a nyilas mozgalom tagja.

           Ezek szervezték az újjáépítés munkáját, a romok eltakarítását és a település megmaradt javainak fegyveres védelmét éjjel-nappal. A nemzeti bizottságok 1944. december 22-éig, az Ideiglenes Kormány létrejöttéig, kizárólagos hatalmi szervek voltak. Utána, mint helyi szervek, tovább működtek.

             Az alakuló pártok, politikai erők később megállapodtak abban, hogy helyükre a Magyar Nemzeti Függetlenségi Front helyi egységei lépjenek szervezési, ellenőrzési jogkörrel. A nemzeti bizottságok mellett a városokban megjelentek a munkásfelügyeletet biztosító üzemi bizottságok a gyárak védelmére, a községekben a földigénylő-földosztó bizottságok. Az utóbbiak, a már megszállt területeken, hozzáláttak a nagybirtokok felosztásához, mielőtt az 1945. márciusi földreform hivatalosan megkezdődött volna. Majd ők hajtották végre azt a feladatot is.

 

                                       A ROMÁNIAI HOLOKAUSZT

 

            A németek az európai zsidóság megsemmisítésének tervét 1942. január 20-án a Berlin mellett fekvő Wannseeban dolgozták ki. A románok ezt megelőzően 594 ezer zsidót már megöltek. Arra nézve, hogy a románok végül is hány zsidót öltek meg, egy Svájcban megjelent, 1984-es, Die Religionsfreiheit in Osteuropa című kiadványból megtudhatjuk. A Holocaustban való román részesedés összesen 810 ezer meggyilkolt zsidó. Ezzel a leírhatatlan bűnnel a román nép egész egzisztenciája: népiség, kultúra, erkölcs válságba került.

         Eszem ágában sincs, hogy ezzel kisebbítsem a magyarországi zsidóság tragédiáját, de mégis felvetődik a kérdés: Miért mindig csak a magyar zsidóság pusztulását emlegetik? Illetve: Miért csak ezt? Helyszíni beszámoló Curzio Malaparte Kaputt c. riportregényében olvasható. „Mi, románok különösen a jelenlegi században bizonyítottuk be, hogy a szomszédokhoz viszonyítva minden tekintetben felsőbbrendű faj vagyunk.” /Ion Slavici, író/

                                                         Beke György: Atlantisz harangoz c. műve alapján.