"Kedves öcsém!" 5.

 

87. levél

                                          APÁNK, KISS KÁROLY

 

         Tehát, irány Budapest! Az „embersűrű, gigászi vadon”, amelyben el lehetett rejtőzni. Természetesen csak hamis papírokkal. 800 forintért sikerült is szerezni egy pestkörnyéki / vasadi / volt fogolytárstól.  Állást is kapott az oxigéngyárban.

          Milyen is a történelem bal keze! Olyan ember lett a főnöke, aki maga is szökevény volt. Csak olasz kommunistaként Magyarországra szökött családostól. Marosi Istvánnak hívták, aki a helyszínen megtapasztalhatta a kommunizmus „értékeit”. / Azt bizonyára tudják a történelemmel foglalkozók, hogy hajszál híján a kommunisták kerültek 1946 –ban hatalomra Olaszországban. Olyan nagy volt a társadalmi támogatottságuk. / Alig várták már, hogy végre hazamenjenek. De csak ’56- ban lesz rá lehetőségük.

         Az itt született kislányukat Csufettónak hívták. Szerettek bennünket, még Kecelre is lejöttek vendégségbe. Igaz, hogy csak a férfi és a kislány. Én sétáltattam meg a Nagyligetben azt a kis szurokfekete hajú leányzót. Lehetett hatéves, én biztosan nyolc.

         Az apukája sokat olvasott. Egyszer láttam, hogy G. B. Shaw – t olvassa. Erről azt is kiderítettem később, hogy nem is volt olyan művelt. Anyánk emlegette, hogy azt mondtam volna, „só-darabokat” olvasott. Jellemtelen író sótlan darabjai voltak ezek. Milyen művész lehetett az, akinek tetszett a Szovjetunió? Valószínűleg rubellel megvásárolt lelkiismeretű.

         Sikerült albérletet is szerezni a Kőfaragó utcában. Átmenetileg révbe értek, megnyugodhattak.

         Juhász Miska bácsi meg avanzsált, mert belépett az ÁVH-ba, és a budai Úri utcában kapott lakást. Annyi előnyünk származott belőle, hogy egymáshoz közel kerültek az unokatestvérek, és segíthették egymást. Miska bácsink néha főtt ételt vitt apánknak.     Kihúzhatta magát, mint egy szálfa, mert a rádió őrségének lett egyik parancsnoka. Húsz ember lehetett a keze alatt. Egy korabeli csoportképről megítélve, ő volt közöttük a legjobb arcú és a legintelligensebb is.

         Apánk ügye a Markó utcai bíróságra került. Itt is tárgyalták.

         Íme az értesítés dr. Csapó Lóránt Pál ügyvédtől:

         Ugranyecz Andrásné úrnőnek, Kecel, I. 292.

         „Amint előre jeleztem, férjét 3 évi börtönre, politikai jogainak 10 évre való elvesztésére és teljes vagyonelkobzásra ítélték. Az ítélet ellen fellebbezésnk helye nincs. Az ítélet a vagyonelkobzás tekintetében végrehajtható, a bűntetés tekintetében, ha férje előkerül, kérheti a tárgyalás újból való kitűzését, úgy mint egy perújrafelvételnél. Az ítéletet az illetékes pénzügyigazgatósággal rövidesen közölni fogják a vagyonelkobzás foganatosítása céljából.”

         Budapest, 1949. június 10.

                                                                           Tisztelettel: Dr. Csapó

                                                      

88. levél

 

                                                       RÁKOSI 60

 

         Hol van már a 48-as ősz, amikor csupa izgalom volt Gabriellisz tanár néni élete. Amikor még a felhőtlen gyermekkorról, s a négy intelligens keceli kártyapartijáról álmodott. Amikor a LÁTOGATÓK kivették kezéből a nemzetiszín zászlót, és egy vörös lobogót adtak helyette:

 - Tanár néni olyan szépen mondja órán a verseket, úgy szereti a gyerekeket, bizonyára tudná vezetni az úttörőket is. Így lett úttörővezető és a kultúra helyi zászlóvivője.

         ’52 nyarán a kalocsai Forradalmi Ezred katonái a szilosi erdőben várták Tito láncos kutyáinak a támadását. Ezért a zöld füvön és madárdalos erdőben állomásoztak. De már unták a madárdalt! Lelkük kultúrára áhítozott. Felkérték annak helyi nagyasszonyát, hogy apánk és tanítónk 60. születésnapjára állítson össze egy színvonalas kultúrműsort. Ettől kezdve Gabriellisz tanár néni csak Rákosi elvtárssal álmodott, aki meleg mosolyával megsimogatta a haját. Csupa élet lett és lendület!

         Megszervezte a speciális kultúrcsoportot. A legjobb előadókat válogatta össze. És a legtehetségesebb gyermekekből verbuvált csapat néhány hét alatt felkészült a bevetésre: Óda Rákosi elvtárshoz / vers/, Rákosi apánk rózsában bokáig / népdal és tánccsoport /, és így tovább. De a legnagyobb sikert az a részlet aratta, amelyet megőrzött az emlékezet.

         Egy orvosi rendelőben vagyunk. Az orvos, egy reakciós és trehány disznó, aki szabotálja szocialista gyógyítást. Munka helyett bűnügyi regényt olvas, de az asszisztensnője lelkiismeretesen teljesíti az utasításait.

Első anyuka: - Jaj, doktor úr, a kisfiamnak nagyon fája lába!

Az orvos, aki oda sem néz: - Tíz aszpirin!

Második anyuka: - Jaj, doktor úr, a gyerekem fejére rászorult a bili! / És valóban a fején volt egy zöld bili. /

Az orvos, aki oda sem néz: - Tíz aszpirin!

         A betegek panaszt tesznek a főorvosnál az alorvos munkája miatt. A fő így inti az alt: - Kedves orvos kartárs! Sokat panaszkodnak mostanában magára, hogy felületes munkát végez. Le sem vetkőzteti a pácienseit vizsgálat előtt. Az orvos megfogadja, hogy vetkőztet.

         Belép a rendelőbe egy teltkarcsú hölgy, akit, mielőtt megszólalhatott volna, vadul vetkőztetni kezdik. Már csak a kombiné maradt rajta

Orvos: - No, most már mondja el, mi a panasza!

A teltkarcsú hölgy: - De, doktor úr, én az új takarítónő vagyok!

 

Szavait óriási derültség követte. A katonák csak úgy dőltek a nevetéstől. Óriási sikerük volt!

-          Éljen, Rákosi pajtás! - kiáltották együtt a katonákkal megilletődött gyermekeink.

 

      Felszálltak a katonai teherautóra, és vörös zászlókat lengetve indultak haza.

 

      Ekkor született meg Kecelen az első „valóságsó”.

                                                                 

89. levél

 

                                                     A KANÁSZHÁZ

 

         Az épület, ahol később az istenben boldogult Manyika védőnő lakott, az ötvenes évek elején még kanászház volt. Onnan indult a Vancsik Mihály bácsi tülökkel vagy egy jó nagy dudával, esetleg kolomppal, hogy összehívogassa a falu négylábú disznóit, süldőit és kecskéit reggelenként.

         Sokszor maguk a gazdák hajtották ki jószágukat a kutyák segítségével a disznóplaccra, ami a kanászháznál kezdődött és folytatódott a Bogárzó mellett végig, egészen az Arany János utcáig. Jellemző, hogy itt jelölték ki később a nagycsaládosok ONCSA - házhelyeit, majd a vásártér is ide telepedett egy időre, és itt áll a Pintér Művek impozáns épülete, amelyet annyi rozsdamarta fegyver őriz.

         Ahol ma a fürdő van, ott állt a csordakút, ahol ma is gyakoriak a röfögések és visítások, főleg diszkós időben. Ide hajtotta a csordás a disznókat minden délben leitatni, néhány loncsos-loboncos kutyájával.

         A kanászházhoz vitték a gazdák búgatni a disznóikat, ahol aztán olyan emse - és kanfesztivál kezdődött, amelyet nekünk, akkori gyerekeknek, öröm volt nézni és hallgatni. Mennyi pénzt összebúghattak azok a disznók a Mihály bácsinak! De a kecske-lányok is itt üzekedtek a kosokkal, hogy minél több „Sztálin-tehén” szülessen Rákosi elvtárs 60. születésnapjára. / A kis gidák a világ legszebb négylábú állatai!/

                                                     

90. levél

 

                                                      ÚRI UTCA

 

         Az Úri utca  és az egész vár romokban hevert. A maradék házrészek lakói már az új rendszer szolgálói voltak. Itt laktak a Miska bácsiék is, akik a falu széléről költöztek a főváros szívébe. Gyűlölte a régi világot, amiben csak nyomorogtak, és gyorsan szolgálatára jelentkezett az újnak, amelyik a szegényeknek ígérte a jót, a tejjel-mézzel folyó Kánaánt.

         Először csak rendőrként, aztán hogy, hogy nem, felcsapott ÁVH-snak. Családostól felköltözött Budapestre, s amikor apám bajba került, és Pesten húzta meg magát, bizony jól jött, hogy közelében voltak egymásnak. Anyám egyszer felvitt magával, hogy lássam a világot én is, és főleg apámat.

         Apám akkor, már erről szó volt, az oxigéngyárban dolgozott, és bokros teendői közé számított a sorompó felhúzása-leeresztése a kapunál. Őrség volt ez, a katonatípusú embereknek. Őt fizették érte, tette a dolgát. Én meg végtelenül untam, ezért nemigen szabadkoztam, amikor apámat ott kellett hagynom, és anyám magával vitt a Miska bácsiékhoz Budára, az Úri utcába.

         Estefelé értünk fel a várba, mert anyánk mindjárt búcsút vett tőlem is, és leadott, mint egy csomagot. Igyekezett, hogy még időben visszatérhessen apánkhoz, és ne kelljen, magányos nőként, a nagyváros éjszakájában bolyongania.

         Miska bácsi két kislánya mustrálgatott. Az idősebbik és magasabb hosszú hajat hordott, és hasonlított az apjára. Meleg, lágy arcvonásai voltak és okos barna szemei. A kisebbik, szerencsétlen teremtés, csípőficamos volt. És nem hiszem, hogy mosolyogtam volna esetlen járásán, amellyel vagy háromszor is megkerült, hogy alaposan szemügyre vegyen.

         Aztán megjött a Miska bácsi, aki már régen ott volt a szívem csücskében, amióta csak megismertem. Lerázta magáról a lányait, aztán a maga barátságos módján engem is az asztalhoz invitált. Előbb letette a derékszíjat a pisztollyal együtt, aztán ő is közénk ült.

         Olyan furcsa volt ez a férfi fegyveresen már akkor is, amikor az udvarunkon fitogtatta a lövéstudományát, és a játék kedvéért, a szórakoztatásomra a végérvényesen bezárt boltunk udvari falába tíz méterről belelőtt. Mekkorát szólt! Csengett tőle a fülem. Az a pisztoly volt a HATALOM.  Senki sem mert benézni hozzánk, hogy mi is történt. Csak a kutyák ugattak föl a szomszédban, és Dingónk a kert felé iszkolt félelmében.

         Olyan sugárzása volt a lényének, amely rögtön elárulta, egy légynek sem tudna ártani. A közelében vetettek ágyat nekem, és éreztem a kellemes dohányszagot, amely minden ruhadarabjából áradt. Bizonyára valami extrát szívtak a ’60-ban, majd a rádióőrségnél.

         Nagyon álmosan ébredtem, mert nem volt életemben még olyan éjszaka, amikor a megszokott kuckómon kívül mélyen pihentem volna. Bizonyos, hogy vajas kenyér volt reggelire, és az is bizonyos, hogy másodikat már nem kértem, mert egész életemben más asztalánál sem tettem. A feleségére csak úgy emlékszem, mint kapkodó beszédű asszonyra, aki megjegyzésre érdemtelen mondatokat hadart csupán.

         Napközben a lányaival töltöttem a napot. Bukdácsoltunk homokbuckákon és billegtünk deszkákon, ami annyit jelent, hogy folytak az újjáépítési munkák, és bizonyára vasárnap volt, mert munkással nem találkoztunk.

         Azután levezettek a Dunához. Milyen félelmetes volt a hatalmas folyó a hídról. Ők bátran a szélére ültek és lógatták a lábukat a semmibe, de engem semmilyen erő nem tudott volna rávenni. Én elszántam markoltam a korlátot, nehogy a mindig szeles hídról az örvénylő vízbe lökjön egy kósza és erős szélficsúr.

         Aztán a Gellért-hegy szürke szikláira emlékszem. A bóklászás izgalmas hegyi ösvényeire emlékszem Mit kerestünk ott? Nagyon magasról akarták megmutatni Budapestet? Talán. De nem érte meg a látvány, az bizonyos. Mindig attól féltem, hogy onnan is lesodorhat a mélybe egy pogány szélroham.

         Testem-lelkem zsibbadt volt már a nyüzsgéstől, ami talán ha két napig tartott. Akkor anyánk kézen fogott, és elköszöntünk. El akartuk érni az esti vonatot. Az állomáson állt apánk, hogy búcsút vegyen tőlem is. Csak azt kérdezte, hogy nem akartam-e visszajönni hozzá. Amire valamiért azt feleltem, hogy nem. És láttam a pillantásán, hogy neki ez igen rosszul esett.

         Ezért a nemért ott helyben olyan keserű és mély bűnbánattal vert meg az Isten, folytatta a kivilágított vonaton, a következő napokban, hetekben és hónapokban, éveken és évtizedeken át. És ver egészen a halálomig. Ámen.

                                                                          +

                                  Leszállt a csendes éj, alszik a város. Aludjál te is, fiam!

                                  Körötted százszorszép pillangó szálldos, feléd száz tündér suhan.

                                  Álmodban hallgass majd tündérmeséket! Hallgasd a szívem szavát!

                                  Amíg a tündérek országát járod, apád majd vigyáz reád.

 

         Egy korabeli sláger szövege.

 

 

91. levél

 

                                             A KATONAKÖNYV

 

Amikor már azt hittük, hogy sok meglepetés nem érhet bennünket, becsapott a mennykő. ’52 elején bemondta a rádió, hogy ezután miden férfit csak katonakönyve felmutatása után lehet alkalmazni. Anyánk már nem volt rendőri felügyelet alatt, ezért szabadon mozoghatott. Hármasban megbeszélték, természetesen Miska bácsi volt a harmadik, hogy apánk most nem vesz részt az akcióban. Anyánk egy ÁVH –sal az oldalán elment Monorra, ahonnan a hamis papírokat is szerezték. Az illető megígérte, hogy két hét alatt előteremti azokat.

         Két hét múlva vonatra ültek és kimentek Monorra. A férfi és a Miska bácsi bevonultak a szobába az adásvételt elintézni, anyánk közben a konyhában várakozott. Rajta kívül az asszony volt a konyhában, és egy nagylány, aki a húga lehetett. A nagylány hirtelen kendőt kapott magára, és sietősen kiment az ajtón. Anyánk talpa alatt kezdett melegedni a talaj.     Negyedóra múlva meg is jelent egy rendőrrel. Miska bácsit őrizetbe is vette. Így mentek azután hármasban a legközelebbi buszmegállóhoz, ahonnan Pestre óránként indult kocsi.

         A kísérőjük bement telefonálni egy fülkébe, valószínűleg azért, hogy erősítést kérjen. Ekkor nyílt alkalom a szökésre, meg is léptek. Kéz a kézben, mint a gyerekek játék közben, futásnak eredtek. Vissza a falu felé! A faluszéli házak mellett szalmát, szénát tartottak. Egy szalmakazal tövében kifújták magukat, és tanácskozást tartottak.

          Miska unokabátyánk volt most kutyaszorítóban! Bizonyos, hogy vadászni fognak rá, otthon is kutatnak utána, ha addig nem lelik. Otthon pedig van egy engedély nélküli pisztolya. Anyánknak mindenképpen gyorsan fel kell jutnia Pestre. Egy kis átváltozás. A nyakban lévő sál a fejre kerül, és óvatosan megközelíti a buszmegállót. Utolsó utasként felszállni és felsóhajtani: - Az első menetet megnyertük!

         Amikor Pestre beért a járat, irány a vasútállomás taxival, ahol a megbeszélt találkahely volt. Apánk egy rémült asszonyt lát, aki menet közben elmondja, hogy először Miska lakására kell menni, mert annak a nyakán van a kötél. Megtalálja a pisztolyt, a kebelébe rejti, és már minden magyarázat nélkül távoznak is. A családot a frász majdnem kitöri, de nem mondhatnak a dologról semmit.

         Útjuk apánk lakására vezet, ahol minden holmiját, nem sok, összecsomagolják, és a sötét lépcsőházon át elosonnak. Ki a házból, az utcából, a városból! De minél előbb!

                                                                       

 

92. levél

                                                                A LIGET

 

         Azt a régit, a gyerekkorit, nem mérnök tervezte, akinek nincs fantáziája, hanem maga a természet. Olaszliszt, nyár, gesztenye, zsidómeggy és szerecsendió, amely sosem érett be, de virágzott, de a Dél illatával volt tele a lombja. Éretlen termése okozta, amely nem sima, mint az alma, hanem rücskös és haragoszöld. Rejtély, hogyan kerülhetett ide a trópusokról, és miért nem pusztult el mindjárt az első télen. Sűrű bokrok pattantyúsan. Tölgyfa terebélye, a kupakos makkok. Az liget volt.

         Két gesztenyefa közel egymáshoz, két kapufa. Sapka, sál a másik. Jöhetett a fejjáték! A stukk kettőt számít! Onnan fejelhetsz, ahol a laszti földet ért.

         Ha délután már öten összeverődtünk, focimeccs. A kisligetben nagyobb volt a tér, és az átszelő út mellett masszív padok karosan. Az úton a labdánk már kinn volt a játéktérről, taccs.

         Az egyik padon egy idős ember fekszik. Háttal a játéktérnek, pedig érdekelhetné, hogyan érnek be a gólok és mennyi. Harsány kiáltozás:

         - Passz a szélre! Ne triblizz! Három szöglet egy tizenegyes. Mondtam már, hogy ne trinyózz!

         Az ősz férfi feje alatt egy szürke, zsíros micisapka. Kemény lehet a feje alja. Biztosan részeg! De srácok, a napon fekszik, még napszúrást kap. Körülszaglásszák, mint a kutyák. Nem mernek hozzáérni. A férfi ősz hajszálait egy fuvallat lengeti.

         Pokoli a hőség. Föl kéne ébreszteni! Ébreszd, ha akarod! Bácsi, kérem! És hozzáér végre egy kéz, és megijed:

-          Ez az ember halott!

       Valóban, tükrös szemmel néz az orgonabokrok felé. Azok már régen elvirágoztak.

Ijesztő a mozdulatlansága és a koszos ruhán is áttetsző soványsága. Feje, mint egy halálfej! Szólni kell egy orvosnak vagy egy rendőrnek. Inkább egy orvosnak. Ugorj a bringádra!

         A többiek tanácskoznak egy faárnyékban. Itt feküdt már, amikor idejöttünk. És messziről egyre nagyobb félelemmel nézik az öregembert, aki halott. Ismeritek? Nem erre lakik, az biztos. Én még életemben nem láttam. Délelőtt a ligetbe jött lefeküdni.

         Az orvos is kerékpáron. Tihanyi doki nem is ér hozzá, csak annyit mond:

          - Legalább három órája halott!

         Felhúzott lábakkal fekszik egy halott öregember. Egy micisapka a feje alatt. De nem mer hozzányúlni az orvos sem. Szóljatok a rendőröknek! És elhajt.

         Ugorj a bringádra! Be mersz menni a rendőrökhöz? Inkább szólok az Antóni doktor úrnak, rokonom, az törődik majd vele.

         Ne menj még haza! Várjuk meg együtt az orvost! Mi olyan sürgős? Megijedtél?

          Antóni doktor úr már többet mond:

      - Egy magányosan élő tanyasi öregember. Valószínűleg éhen halt.

                                                                                                                           1952

                                                                      

 

93. levél

 

                                                HADBÍRÓSÁGON

 

 

         Anyánk az egyik mellékutca csatornanyílásába dobta a pisztolyt. Emiatt már nem kellett izgulnia.  Apánk már jól ismerte Pestet, jól tudta melyik a legrövidebb út a hajóállomásig. Kalocsán kiszálltak, és apánk ott maradt a Szeberényiéknél, anyánk a legelső vonattal rohant haza. A nagymama már jobbára az ágyban feküdt. De anyánk néhány nap múlva, csak bántotta a lelkiismeret, felment Budára, a családhoz érdeklődni. Megtudták, hogy Miskát még a monori állomáson őrizetbe vették. Anyánk még beszélőt is kért, de azzal utasították el, hogy a vizsgálat még nincs lezárva.

         A dédnagyanyánk életének gyertyája napról napra kisebb lánggal égett.  

         Testvére, Juhász Julianna üldögélt mellette, és beszélgetett vele, amíg el nem nyomta az egyre hosszabb álom Nem szenvedett a teste. A körülötte zajló káoszból mit sejtett közel nyolcvan évesen felfogni, sohasem fogom megtudni. Hacsak…..

         Anyánk pár nap múlva hazahívta apánkat, hogy legyen a nagymama mellett, mert szegény leesett a lábáról. Autóstoppal a falu széléig jött, aztán éjszaka hazaosont. Ott volt, amikor végleg elszólította anyja után a nagyanyját is az Isten. A temetésére már, természetesen, nem mert kimenni.

         Jól megfigyeltem, és életem egyik legnagyobb tanulságai közül való, hogy a legtiszteletreméltóbb embereket kísérik legkevesebben az utolsó úton.  Farkasfalvi nagyapámnál kevés különb férfi élt Kecelen, de nem volt kocsmás, nem volt rongy ember, igen kevesen álltuk körül a koporsóját.

         Miska bácsiról megtudtuk, hogy a monori állomáson letartóztatták, és hadbíróság elé állították. A temetés után nem sokkal anyánk idézést kapott a hadbíróságról Juhász Mihály ügyében. Apánk itthon maradt, elbújva, ő pedig tovább folytatta a stációjárást.

         Alig szállt fel a vonatra, egyik sarokba húzódott és sírdogálni kezdett. Valaki megérintette a kezét. Az idősebb férfi rögtön be is mutatkozott, és megérdeklődte, miért sír.        Anyánk nagy bizalommal volt iránta, bár azt hiszem, még egy szalmaszálba is megkapaszkodott volna. Szerencsére egy kalocsai bíró volt, aki jól ismerte a hadbírósági felállást. Megmondta, hogy ott csak hét ügyvéd védhet. A legtisztességesebb háromnak feljegyezte a nevét. Az első helyen Kozma Tibor neve állt.

         Most már volt kihez fordulnia! Sikerrel járt az ismerkedés, vállalta az ügyet. Anyánk meg Máriának mondott köszönetet a Bazilikában.

         Megnyugodva lépett be a hadbíróság folyosójára, mert a balján már a védője haladt. Behívták az egyik ajtón, benn egy idős ügyész fogadta. Hellyel kínálta, és bíztatta, hogy mondja el, mi is történt azzal a katonakönyvvel. Őszintén elmondta neki mindent. Természetesen a Miska mellett tanúskodott. Felkérésre tette, rokoni szívességből, udvariasságból.

         Amikor a kihallgatás befejeződött, azzal váltak el a védőjétől, hogy valahányszor hívják, nélküle ne menjen. Ez megnyugtatta.

                                                          

94. levél

                                                                 VÁDIRAT

 

Budapesti katonai ügyészség

Államvédelmi kirendeltsége

                                                                 Tárgy: Juhász Mihály volt ávéhás örmester bűnügye

1952. évi március hó 25. napjától előzetes letartóztatásban lévő az ÁVH Belső Karhatalom állományába tartozott JUHÁSZ MIHÁLY volt ÁVH-s őrmester. Aki Kecelen, 1919. augusztus 25-én született. Apja neve Juhász István, anyja neve Jónás Erzsébet, nős, vagyontalan, budapesti, Úri utcai lakos terhelt ellen

  v á d a t emelek.

   Okirathamisítás bűntette és jelentéselmulasztás bűntette miatt, mert

         1952. március elején összetalálkozott rokonával, aki közölte vele, hogy a férje álnéven él, mivel az ÁVH körözi, és szüksége lenne egy katonakönyvre, hogy munkát vállalhasson. 1952. március 11-én a megbeszélt időben újra találkozott Ugranyecznéval, és Gomba községbe utaztak Kiss Károlyhoz, akinek katonakönyvére volt szükségük, mert ennek a személynek az irataival bujkált. Ehhez azonban még szükségük volt a katonakönyvére is. Pénzt igért a katonakönyvért, és megállapodtak abban, hogy majd a következő alkalommal eljön a terhelt a könyvért. Közben följegyezte magának a katonakönyv számát is.

         Közben a terheltet az ÁVH-tól leszerelték. Előzőleg megtudta, hogy Ugranyecz egy Szántó László nevű volt zés-től 500 forintért vásárolta meg Kiss Károly iratait. 1952. március 23-án a terhelt és Ugranyeczné újból felkeresték Gombán Kiss Károlyt a katonakönyv megszerzése céljából. Kiss Károly már előre jelentette az ügyet az illetékeseknek, és egy ÁVH-s alhadnagy igazoltatta mindkettőjüket. Miközben az ÁVH-s alhadnagy intézkedett, a terhelt megszökött, csak később sikerült a rendőségnek kézre keríteni.

         Terhelt kétségtelenül kísérletet tett arra, hogy egy álnéven élő személyt hlozzásegítsen olyan közokirathoz, amelynek révén valótlan tények keletkeznek közokiratban.Mint ÁVH-beosztottnak elsőrendű köteleségünk lett volna, Ugranyecz Andrásról jelentést tenni különösen a hamis iratok megszerzésének körülményire való tekintettel. Súlyosbítja a cselekményt, ÁVH - egyenruhában követte el tettét. Igyekezett ez által Kiss Károly téesz-tagban a gyanút tompítani. Úgyszintén súlyosbító az a körülmény, hogy az igazoltató közegek elől megszökött.

         A cselekményt bizonyítja a terhelt és a kihallgatott tanúk vallomása. A tárgyalás megtartására a budapesti hadbíróság illetékes.

         Terhelt ellen a Bp. 137. §-a alapján is, mert államvédelmi okokból  szabadlábon nem tartható,  az előzetes letartóztatás fenntartását indítványozom. A tárgyalásra elővezetni kérem terheltet a katonai ügyészség börtöne útján.

         Tanúként megidézni indítványozom: Ugranyecz Andrásné, Kecel, Kiss Károly Gomba, Sztálin telep 7.

         Budapest, 1952. június 11.

         Béres Miklós ÁVH-s őrnagy sk

         Budapesti Központi Ügyészség ÁVH-s Kirendeltség Vezetője

Eredetivel egyezik:

Budapest, 1952. június 11.

         Zentai Ottóné

 

 

95. levél

                                                          

                                                AZ ÉGI CSÖRRENÉS

 

         Volt olyan évszak, amelyben a kertünk, lehetett olyan huszonöt–harminc méter hosszú, fölcsapott görög arénának. Év vívtam önmagammal ádáz versenyeket a lándzsavetésben, gerelyhajításban. Kiválóan megfelelt erre a célra egy napraforgószár, amely messze száll, ha izmos karok vetik.

         Csak akkor voltam bajban, ha az ügyetlen szél átrepítette a szomszéd telkére, mert minden oldalról magas kerítésen óvták a vagyont. Ilyenkor jött a nem kockázat nélküli kerítésmászás, mert az északi telekszomszédunk, aki árulónk volt, könnyen rám foghatta volna, hogy lopni akartam a kertjéből. Mindig visszaloptam a gerelyemet, és ritkán fújt délről a szél.

         Egyszer éppen lendítettem a karomat, hogy csúcsot döntsek, amikor megcsörrent az ég, és a Hunyadi Pista bácsiék udvarába lehullott egy hatalmas lánc. Rohantam föl a házba, hogy azonnal jelentsem, most már nemcsak villámok, de láncok is hullanak az égből.

         - A te kótyagos fejedből hullott! – volt rá anyám megfontolt válasza.

         Kiderült, hogy koránt sem tréfaság, amit én beszélek, és nem vette el józan eszem a fantáziám. Hunyadiékhoz bizony becsapott a baj! Pista bácsi traktoros volt, de motorral is mozgott, ezért mindig volt otthon egy benzines hordójuk.

          Szegény feje, égő gyufaszállal akarta megnézni, hogy mennyi van még a hordóban. Olyan hatalmas láng csapta pofon, hogy egy szempillantás alatt csaknem leégett az arcáról még a hús is. Ettől csörrent az ég!

         Amikor valamivel később, lehet hogy csak másnap, átmentünk beteglátogatóba, bizony elszörnyedve konstatáltam, hogy az emberi ügyetlenségnek nincs határa. Olyan volt a feje, mintha leborotválták volna az arcát, egészen a húsig. Jó képű fiatalember volt, de így jár az, aki benzinnel borotválkozik. Bizony, tekintélyes idő eltelt, mire visszanyerte sima bőrű arcát, közben a kedves felesége arcátlanul csalta fűvel – fával – bokorral.

 

 

96. levél

 

                                                          HANYATT

 

         A balsikerű gombai kísérlet és dédnagyanyánk halála után apánk itthon bujkált. A ház belső szobájából a kiskonyhába átvágták a falat. Azon egy vékony ember gyorsan átbújhatott, s más kinn is volt az udvaron. Apánk leginkább a padlás fülledt levegőjében töltötte napjait, amelyek végtelen lassúsággal telhettek. Csak a felkelő nap néhány sugára világította meg ezt a „nappali sötétséget”. A nappali derű a házvég két kör alakú nyílásán át végigpásztázta a padlás mindig poros földjét. Belopott akkora világot, amelynél még olvasni lehetett. A déli nap melegét már megitták az eperfák, és elviselhetővé tették a tavaszt ott fenn.

         Az udvar felé szélesített házacska volt. Ezért a nagy padlásról egy szűk nyíláson át, amelyet a zsák gabonával el lehetett rejteni, a bővítés szűk padlásterében is el lehetett bújni. Magam is használtam, ha arra támadt játékos kedvem.

         Egyik kezemben az ebédet vittem, a másikban a padláskulcsot, mert az ajtó ilyenkor mindig zárva volt. Valószínűleg a kulcs nem fogta fel, mit kéne tennie, és ahelyett, hogy fordult volna egyet a zárban, ahogy egy engedelmes kulcshoz illik, megmakacsolta magát, kiugrott a zárból, és hanyatt esett. Egy félig sikerült halál-szaltóval magával rántott engem meg apánk zsíros kenyerét. Hanyatt a földre. Úgy igyekeztem levegőhöz jutni, mint a partra vetett hal. Ösztönösen nyitogattam a számat, de a levegő nem akart a tüdőmig eljutni. Semmi fájdalmat nem éreztem, csak a levegő hiánya aggasztott.

         Valami olyan hang, amely nem függ a levegőtől, kitörhetett testem valamely nyílásán, és apánk meghallhatta a zuhanást és a hangot, amely olyan lehetett, mint az akasztott emberé, akinek a gigájára szorul a kötél. Apánk pánikszerűen kezdte ledobálni a cserepeket, de mielőtt teljesen megkopasztotta volna a házunkat, anyám is odaért és fölnyalábolt. Ekkor kezdtem el szuszogni, mint a sünmalac.

         Tihanyi doktor úr jött ki hozzám, hogy megvizsgálja, mennyi élet maradt bennem. Mindent csontomat egyenként, és azt mondta, hogy ilyen fiatal korban a csontok még rendkívül hajlékonyak. Ezért nem történt súlyos sérülésem, és minden jót: húsz forint! Egy kissé vedlett kerékpárján elhajtott. De még könnyű sérülés sem, mert magam is elcsodálkoztam, hogy egy kis zúzódás sincs rajtam. Szűz Mária kötényébe estem.

                                                   

 

97. levél

 

                                               RÁKOSI MINDENÜTT

 

         Azokban a napokban, hetekben, hónapokban, sőt egész évben minden kirakat, minden plakát csak Rákosi dicsőségét zengte. Magasztalták a feliratok, mint egy földöntúli lényt, aki a legbölcsebb, a legokosabb, a legesnél is legebb.

         Mindenütt a kopasz feje, a telehold, amely a planéták bizonyos állásakor eltakarja a napot, és beköszönt a teljes nappali sötétség. A mai részleges még annak a maradványa!

         A régi és ismerős kis kunyhóban éldegélt apánk munkaidőben, mint egy remete, de éjszakánként mindig hazajött aludni. De hajnalok hajnalán indulnia kellett, mielőtt a méhkas felbolydul. Anyánk csak attól félt, hogy apánk öngyilkosságot követ el. Annyira zaklatott volt az állapota.

         Ha naplemente után, a megbeszélt időre nem ért haza, már ment elébe. Igaz, hogy a rendőri zaklatásoknak vége lett, de korábban elég gyakran bekopogtak az ablakunkon: - Rendőrség! Házkutatás! Nyissák ki az ajtót!

A leggyakrabban egy Gál nevű rendőr volt, akit az Isten nyila agyoncsapott.

         Juhász Mihály ügyében még kétszer kihallgatták, utána tárgyalásra idézték. Megint az ügyvédével ment, aki menet közben felkészítette, hogy mint mondjon, mit ne: Vajon milyen fordulatot vesz az ügy? Látták a folyosón azt a férfit is, aki feladta őket. Nem mert anyánkra nézni, amikor az elhaladt mellette.

         Sokan várakoztak a folyosón, a különböző bűnügyek szereplői. Anyánk izgatottan várta a Miskát, hogy milyen állapotban vezetik be. Két fegyőr kíséretében meg is jelent, de nem látszott elkeseredettnek. Az ügyész is bement, s akkor anyámat szólították. A bíró nagyon udvarias volt. Tájékoztatta arról, hogy a férjével kapcsolatban nem, de Juhász Mihállyal kapcsolatban a legőszintébben kell vallania. Anyánk minden kérdésre ugyanazt válaszolta, mint annak előtte.

          Bízott a védelmében, és hiába! Kivonultak az ítélethozatalra, s az ügyvéd azt súgta védencének:

    - Meneküljön, mert a letartóztatását fogja kérni ez a halálbíró!

   - Azt nem tehetem, egyszerre mindketten nem bujkálhatunk!

 

         Kihirdették az ítéletet. Mindkettőjüket felmentették. Az ítélethirdetés után a bíró négyszemközt azt mondta anyánknak:

     - Ha beszél a férjével, mondja meg neki, hogy jelentkezzen, mert nem élet ez maguknak. Nem kapna csak egy csekély büntetést. / Éljenek a halálbírók, akik még a csecsemőket is halálra ítélik! /

         Letelt az öt év, amit apánk álnéven, Kiss Károlyként eltöltött, 1953-ban, és amikor Nagy Imre amnesztiát hirdetett. Ő is elment Kiskőrösre az „elvesztett”, személyét igazoló papírjáért.

 

98. levél

                                                       1956-IG

 

         Apánk megpróbált a szövetkezetnél állást koldulni, de válaszra sem méltatták. Azután párban elvállalták a Kapás Pista bácsi gabonájának learatását. Valamivel több, mint egy hét alatt 190 csomót vágtak le. Ezt a munkát eddig nemigen próbálták. Bizony, igen megeröltető volt.

         Aztán anyánk vállalkozásba fogott, mert a szilosi erdőben állomásozó katonák ruháinak mosását vállalta. Természetesen, a környékbeli asszonyok bevonásával. Átvett, kiadott, könyvelt. Én közben valami örült szenvedéllyel kutattam végig a zubbonyzsebeket, nadrágzsebeket. Udvarunkon olyan szag volt, mintha a kalocsai forradalmi ezredet hozzánk szállásolták volna be: dohányfüst- és izzadtságszag-felhő borította az egünket.

         Feles föld művelését vállalták, de apánk volt szénafölvásárló, mázsáló gabona-átvételnél. Bagi Lajos bácsival dolgozott együtt.

                                                                      

99. levél

                                        HAZÁNK 1956 OKTÓBERÉIG

 

         A XX. kongresszus tapasztalatait az MDP KV március 12-13-án vitatta meg. Ezen fordult először elő, hogy a vezetők szavahihetőségét kétségbe vonták Rákosi visszautasította a vádakat. Az első titkár kijelentette, hogy a párt tekintélye emelkedik, és ígéretet tett a rehabilitációkra ápr. 4-ig, azután sor kerül a béremelésre, majd vigyáznak a törvényesség betartására.

         Május 18-ig kellett várni a teljes önkritikára, amely a budapesti aktívaülésen megtörtént. Aktivizálódtak az „ellenzéki” irányzatok: újságírók, az Írószövetség, a Nagy Imre-csoport és a Petőfi-kör, amelyik a kommunista ifjúsági szövetség keretében működött. az újságírók nagy többsége zsidó volt, az Írószövetség tagjainak többsége is.

         Mikoján júliusban Rákosi tudomására hozta, hogy távoznia kell. Az MDP KV július 18 -21-ei ülésén minden funkciója alól felmentették, és helyére / Adtak a sz-nak egy pofont. / Gerő Ernőt választották.

         A Politikai Bizottságba két sztálinista került: Piros László és Révai József. Engedélyezik Rajk és társainak okt. 6-án, 13-án, 20-án pedig a hadsereg áldozatainak újratemetését. Rákosi elmozdítása fél évig tartott, hogy azután a helyére két nála is vérszomjasabb gazember kerüljön: Gerő Ernő és Piros László.

                                                                  

100. levél

 

                                      HALLOTTAM ÉS LÁTTAM

 

         Lehet, hogy Kecelen egyedül én hallottam csak a fegyverropogást, ami két zeneszám között a rádióban felhangzott. Szöveg, s alatta kattogás, a gépfegyver zaja. Hat füllel hallgattuk a politikát, mégis nekem jutott a megtiszteltetés. Lázasan mentem az iskolába, s rosszul esett, hogy egyetlen tanár sem említette a változást. Ők kivártak, de én is tartottam a számat, bár otthon nem mondta senki, hogy kussoljak.

          Alapjában véve sosem voltam gyáva, s ezt onnan tudom, hogy a döntő pillanatokban mindig bátran viselkedtem. Amikor apám még bujkált, egy rendőr, lehetett az a Gaál is, akit a mennykő agyoncsapott:

          - Hol van az apád? – kérdezte nyersen az esteledő utcán.

           - Mi köze hozzá? – csaptam reá a választ, és elnyargaltam. Ő ezt elmondta anyámnak, aki fölöttébb büszke volt rám. Ezt ritkán tehette, ezért sokszor emlegette.

         Magamra csak akkor voltam büszke! Ez annyit jelentett, hogy akkor éreztem zokogni és repülni a lelkem, amikor hetedikes koromban, a Vörösmarty-centenárium ünnepségén, én voltam A vén cigány, és egyedül nekem énekelte „jutalmul” az egész közönség a Szózatot.

                                                                  

 

101. levél

 

                                       SZOLZSENYICIN 1956-RÓL

 

         „Ekkor összesűrűsödtek az események: Szuezi háború, Izrael, Franciaország és Anglia megtámadja Egyiptomot és a magyar forradalom, amelynek még az a – történelemben szinte páratlan, teljesen agyonhallgatott – árnyalata is megvolt, hogy zsidóellenes jelleget kapott.   Lehetséges, hogy ez a magyar KGB-ben található bőséges zsidó jelenlét miatt történt?

          Nem ez-e az egyik oka, bár lehet, hogy nem a legfőbb, annak, hogy a nyugat egyáltalán sehogy és semmivel nem támogatta a felkelést, ráadásul a szuezi problémával volt elfoglalva.”

                                                           

102. levél

                                             „RENDŐRSÉG!”

 

              A keceli forradalom nem hozott sodró erejű forradalmi átalakulást. Benyó, a párttitkár a KTSZ elől vigyorogva nézte, hogyan ráncigálja el a templomkertből egy traktor drótkötéllel a szovjet hősi emlékművet, amely alatt két szovjet katona aludta örök álmát. Mindkettő a gyomrának lett áldozata. Azt mondták a helyiek, hogy úgy „bezabáltak” káposztából, hogy belehaltak. Gondolom, hogy a joviális párttitkár az után jelentette a központnak, hogy kik vettek részt az emlékmű - huzigálásban.

           A nyolcadikosok fejtettek ki komoly ellenállást. Az orosz könyveket széttéptük, s bele a szemétládába. Elkezdték a németet tanítani. Elkezdtük a szoba berendezési tárgyain, és nem jutottunk tovább. Faragó József tanító urat felváltotta újra a Tarján Mihály tanár bácsi, a maga játék-indulatos stílusában. Szerény személyem beszerezte a nemzetiszínű szalagokat, már nem tudom milyen pénzből, az akkori áruházban, aminek a helyén ma egy „hiány”, hiátus van.

          Az országos eseményeket figyeltük, de csak otthonról, Ott gyűltek össze szép napos időben a jó szomszédok, és eldiskurálgattunk az udvarunkon. Az egyik bolond rendőr, fényes nappal ránk ijesztett. Ott álltunk az eperfa alatt és folyta szó legalább 5-6 ember szájából. És egyszer csak hullani kezdtek fejünkre-vállunkra a falevelek. Hosszú kertek feküdtek egymás mellett, és messzire el lehetett látni a fejük fölött.

          Az egyik rendőr, bizonyára bolondgombát evett vagy berezelt, és nem bírta idegekkel szemlélni ezt a bizonyára ellenforradalmi megmozdulást. Szét akarta ugratni a társaságot. Fölénk géppuskázott, s hullottak az amúgy is hullásra készülő eperfalevelek, de hál’ istennek, nem a fejek.

           A helyi ellenállók minden este menetrendszerűen felvonultak a rendőrség elé, hogy követeljék a parasztot nyúzó rendőrök kiadását. Elég borgőzös állapotban. Ne felejtsük, hogy ez az ősz különösen szép volt, napfényes és meleg. A fegyvereket is kérték, de csak annyit értek el vele, hogy kézigránátokat dobáltak, és agyonlőttek egy kíváncsiskodó polgárt, aki lakodalmi előkészületek közben, hazaugróban megállt a rendőrség előtt bámészkodni. Neki ott megállt az idő. Horváthnak hívták az illetőt.

            Minden este rendbontás a rendőrség előtt, ennek messze hangzó zúgásával. A család, bővülve a bujdosó Miska bácsival, benn kvaterkázott a konyhában. Én meg az udvaron figyeltem a rendőrség felől érkező zajokat, és néztem a sötétbe, s a csillagos égre, vajon onnan nézik-e.  Amikor felfénylett valami hátul a kertben. Először azt hittem, hogy valaki fel akarja gyújtani a szalmánkat, de zörgött is vele, amennyire a szalmával zörögni lehet.

De a frász azért kerülgetett, amikor beszédelegtem a konyhába, ahol sápadt hangon előadtam, hogy valaki van a szalmánál. Ha a hangomnak nem is, de a sápadt orcámnak hittek, s akkor a két férfi bátran kiállt az udvarközépre és belekiáltott a sötétbe: Ki van ott?

         - Rendőrség – hangzott a hivatalos válasz. Hiába, akkor még jó volt a szemem s fülem.

 

       Aztán bejött a házba az egyik rendőr, akinek a kiadását leginkább követelték, mert pofátlan volt a parasztokkal szemben.

            Legalább nyolc kerítésen átmászott, mire hozzánk talált. Hozzánk a lehető legbiztosabb helyre jött. Védte a hely reakciós szelleme, a Miska bácsi ösztönös szolidaritása, és az ember látványa, aki állig föl van fegyverkezve, de igen fél.

           Ott is aludt a szobában, de már hajnalok hajnalán lelépett. Másnap, vasárnap, amikor a misére mentem, már őrséget állt, és úgy strázsált a rendőrség kapujában, mint egy rakás szerencsétlenség.

           Apánk meg a Miska bácsi úgy marták egymást a politikával, mint rozsda a vasat. Amikor Kádárék elárulták az országot, Miska bácsi lett a győztes. Kinevezték imrehegyi tanácselnöknek, de a kulákok ugyanúgy nem vették emberszámba, mint negyvenöt előtt, s ebbe belerokkant.

          Ami a kulákokat illeti: régi családi hagyomány volt, hogy mélységesen megvetették a műveletlen, bunkó kulákgyerekeket, fiúkat s lányokat egyaránt. Én örököltem ezt a gént.

 

                                                           

193. levél

 

                                                  IGEN, IGEN.

 

           „Igen, igen. Segítettünk Magyarországnak 1956-ban. Ahogy egyszer egy pártgyűlésen mondottam: törlesztettük az adósságunkat Magyarországgal szemben, amely 1848 óta terhel bennünket. Abban az évben sikeres forradalom zajlott le Magyarországon, de I. Miklós odaküldte légióit, s ezzel segített az osztrák monarchia magyarországi restaurációjában. ez szégyenteljes dolog volt.

          Ezt a gonosztettet persze I. Miklós és környezete követte el; a szégyen nem vonatkozik a régi orosz birodalom munkásaira és parasztjaira. Ám országunk történelmi értelemben mégis adósa volt a magyar népnek. 1956-ban kifizettük az adósságot. Most kvittek vagyunk.”

                                                                                                               Hruscsov

                                                                     

194. levél

 

                                            „DE EGYÉBKÉNT IS

 

a magyar forradalom nekilendülését nem saját oktalansága, hanem a vele szemben álló államvezetés és karhatalom konoksága és vérengzése váltotta ki, s e forradalom annak ellenére, hogy előkészítetlen és szervezetlen volt, és egy esztelen vérengzésre volt a válasz, meglepően józan, emberséges és mértéktartó volt.

             Ha utóbb mégis eredendően kilátástalannak nyilvánították, akkor ilyenné nem a saját esztelensége, hanem cserbenhagyattatása tette. Kitörhet még Kelet-Európában ennél nagyobb felkelés, több fegyverrel, harcossal és áldozattal, de aligha van annak valószínűsége, hogy a világpolitika napirendjére való tűzésnek ilyen hibátlan jogi, politikai és erkölcsi jogcímeit produkálja még egyszer egy ország. Hogy elsöpri a gyűlölt, elnyomó és bürokratikus diktatúrát, törvényesen hatalomra juttat egy meggyőződéses kommunistát, aki számot vetve a kommunista párt magyarországi erkölcsi és politikai hitelvesztésével, elfogadja a többpártrendszeren alapuló parlamentáris demokráciát, és bejelenti, hogy országa a katonai tömbökön kívül akar elhelyezkedni.

              Mi kell, ha ez nem volt elég, hogy összekényszerítsen egy olyan világhatalmi konferenciát, mely a Szovjetuniónak nyújtott kielégítő garanciák mellett kialkudja Magyarország függetlenségét és szabadságát?”

                                                                                                    BIBÓ ISTVÁN

 195. levél

 

                                          NE BÁNTSD A MAGYART!

 

                                     / Az török áfium ellen való orvosság /

                                                         Sors bona, nihil aliud.

                                               Dulce et decorum est pro Pátria mori.

                                               Mors et fugacem persequitor virum.

                                               Dulcis est pro Pátria vivere.

 

                                                        Jó szerencse, semmi más.

                                                Szép és dicsőséges dolog a hazáért meghalni.

                                                Eléri a halál a menekülő férfit is.

                                                Még szebb / édesebb / a hazáért élni.

 

 

           Cyrus király mikor Cresusra Sardis városát vítatta volna, azt írja a história, a városnak megvételekor egy vitéz Cresus királyra akadván, s nem tudván, ki légyen, meg akarja vala ölni.

          Cresus király fia, aki egész életében néma vala, és soha azelőtt egy szót nem szólhatott vala, ott találkozván akkor lenni az atyja mellett, látván veszedelmét atyjának, megszólala a vitézhez, mondván neki: Ne bántsd a királyt!

          Valyon nem hasonló-e az én mostani kiáltásom, édes Nemzetem tehozzád?

Látok egy rettenetes sárkányt, mely méreggel, dühösséggel teli, kapóul  és ölében viseli a magyar koronát; és csaknem mint egy néma, kinek semmi hivatásom a mesterséges szólásra nincsen, felkiáltok mindazonáltal, ha kiáltásommal elijeszthetném ezt a dühös sárkányt kiáltván: Ne bántsd a magyart!

           Szegény magyar nemzet, annyira jutott-e ügyed, hogy senki ne is kiáltson fel utolsó veszedelmeden? Hogy senkinek ne keseredjék meg szive romlásodon? Hogy senki utolsó halállal való küszködéseden egy biztató szót ne mondjon? Egyedül legyek-é én őrállód, vigyázód, ki megjelentsem veszedelmedet?

            Nehéz ugyan ez a hivatal nékem, de ha az Isten a hazámhoz való szeretetet reám tette, imé kiáltok, imé üvöltök: Hallj meg engem, élő magyar, ihon a veszedelem, ihon az emésztő tűz!

                                                                                                     ZRÍNYI MIKLÓS

196. levél

 

            Úgy írok most neked, mint akire csak az számít, aki az élők között barátra nem talált. Ilyenre nem akadtam, tehát feltámasztalak, kedves vérem, aki olyan voltál halálodban, mint egy igazi angyal.

            Vallomások sorozatát olvashatod majd rólam, a családunkról, amelynek korán földbe hulló magja vagy. Meggyónom neked-szabad szellem- és Istenhez hanyatlott csecsemő élet, hogy mi volt a bűnünk.

   Az enyém, a családé és az országé, amelynek földjébe öntudat nélkül rejtőztél.

            Hiszen porcelán csontjaidat régen szétmosta a föld alatti folyó, és csak apró koponyád tojáshéjnyi maradékát sodorhatta a tengerig. Ha eljutottál oda, szerencsésebb vagy, mint én.

                                                                  

    197. levél

 

             Most át kell hidalnunk egy mély és széles időszakadékot, amely az első emberpártól egészen a 20. századig ível. Egyetlen szálát ennek az ívnek, amely néha erős kötélként, néha foszlónak látszó cérnaként, mégiscsak eljutott a 20. század magyarországi partjára temetőgödrökön, katonasírokon át. A családunkról lesz szó. Egy család élethídjáról.

 

198. levél

                                                      Az őrszem

                                              A harcmezőn két éve folyik a vér.

                                              Szétrobban a test, a testvér.

                                              Vére rápereg a hótörzsű fákra.

                                              Jajong, mint ki most jött világra.

                                              Mint föld méhéből kiszakadt újszülött,

                                              Kinek fáj a fény a föld fölött.

                                              Krisztusát hívja, de hiába.

                                              Kilőtt vasszögek szegzik a fára.

                                          Kezét - lábát eldobja magától:

                                          Miért kéne mankó a haláltól?

           A föld felett a poszton az őrszem, a föld alatt a sok-sok csontszobor. Temető ez a föld, amelyre ráborulnak a fák hulló levelei. Az erdőre ömlik a lágy őszi fény, ágak közt játszódnak sugarai. Tükör lesz minden esőáztatta levél. Tükörjáték, levéljáték, de bajt hoz arra, kinek felnőttként szemébe lángol. Hat orosz katona lepi meg, mint jámbor vadat a vérszomjas vadászok. - Davaj! Indulás! – mondja a hátának a szurony. Mondhatta volna azt is: - Halj! Ugyanilyen halkan.

                                                                                                    

·                     

 

 199. levél

 

                                             LEVELEK A FELESÉGNEK

 

1.               Szeretett kedves feleségem. Kívánom a jó istentől, hogy soraim a legjobb egészségben találjanak benneteket. Én egészséges vagyok. Különös újságot nem írhatok, mint boldog húsvéti ünnepeket kívánok. Isten veletek és velem. Bobek Eszter részére, Kecel, Pest megye, Vasúti utca 47.                                1916. III. 6.

2.               Kedves feleségem, örömmel tudatom, hogy a hozzám intézett leveled megkaptam. Hála a jóistennek, elég jó egészségben talált. Megértettem soraidból mindent. Én bármit, azt te ne tételezd. Az nem nehezíti meg a sorsodat, ha én búval állok elő neked, hogy én nem kapok tőled levelet. Mert mindig avval nem tévedek. Azt hiszem, hogy már a fényképet megkapod április 4-én. Isten veletek! Választ! Bobek Eszter részére, Vasúti utca 47. Keczel, Pest megye.                    1916. III. 21.

K. u. K. Infanterie bataillon 3/38, 10. feldkompagnie.

A BRUSZILOV – offenzíva négy hónapig tartott. Bár nem tudta megsemmisíteni a keleti fronton harcoló osztrák- magyar erőket, de 270 000 ezer hadifoglyot ejtett a júniustól szeptemberig tartó, hatalmas orosz veszteségeket is okozó, harcokban. Ekkor került orosz hadifogságba Farkasfalvi / Filus / András nagyapám. Egy cukorgyár földjein dolgozott, de nem engedett / elbeszélése szerint / a mocskos ruhájú és piszkos testű orosz asszonyok csábításának.

              Az 1917-ben kezdődő polgárháborúban nem vett részt. Okos ember lévén nem követte közel 100 000 magyar példáját, akik a gyors hazajutás ígéretére a vörösökhöz pártoltak./ Meg is kaptuk érte a jutalmunkat a hálás Szovjetuniótól és személyesen Sztálin elvtárstól! /

              1918-ban hazaszökött, mert nem érezte szívügyének az orosz polgárháborút. Bizonyára hallott az angol külpolitika „splendid isolation” alapelvéről, és ehhez tartotta magát.

1919. június 29-én, éppen Péter-Pál napján, megszületett az édesanyám. A két fiú után egy leány természetesen az édesanyja keresztnevét kapta. Így lett belőle a nagyapám vitézzé avatása után Farkasfalvi Eszter. / De faluszerte csak Filus Esztinek ismerték./

1919

 Kapás József              Juhász Anna                   Farkasfalvi / Filus / András        Bobek Eszter

  Ugranyecz András       Kapás Teréz                               Farkasfalvi / Filus / József

               Ugranyecz András                                             Farkasfalvi / Filus / András

                                                                                            Farkasfalvi / Filus / Eszter

A dédszüleim: Filus Mihály és Szefcsik Rozália, Bobek János és Jónás Rozália, Kapás József és Juhász Anna

Kapás Mihály, Kapás József, Kapás Mária, Kapás János, Kapás Ferenc: a testvérek sora.

Juhász Anna testvére, Juhász István nagybőgős volt. Kapás Ferencet, a keceli nyilasok vezérét, 1945-ben Pakson megölték.

                                                       SÍRFELIRAT

                                            Megtettem mindent, amit megtehettem,

                                            kinek tartoztam, mindent megfizettem.

                                            Elengedem mindenki tartozását,

                                            felejtsd el arcom romló földi mását.

                                                                                                 DSIDA JENŐ

200. levél

                                                         REGRUTÁK

 

              Egy megsárgult fényképet forgatok a kezemben. Valamikor 1916 elején készülhetett. Kapás Teréz, apai nagyanyám, ezzel üzent a frontra Ugranyecz Andrásnak, az urának:”- Ha jól megnézed a képet, láthatod, hogy jól vagyunk, egészségesen mind a négyen. Nézd meg jól! A fiad már kalapot hord. Ha egy kicsit segítünk neki, még járni is tud. Kalappal a fején már olyan, mint egy törpe legény. A fényképész úr ragaszkodott hozzá, én meg nem vagyok ellenkezős fajta. Hiszen jól ismersz. Az édesapámnak is, az édesanyámnak is nagyon tetszik a közös kép. Igen büszkék az unokájukra! Azt mondták, amikor a képet meglátták:

               - No, majd meglátjuk, amikor húszévesen bevonul.

                Te még emlékszel rám. Gyere haza minél előbb, és nyugtass meg! Véglegesen gyere haza, hogy ne kelljen ezt a vénasszonyos, sötét ruhát hordanom, mint egy korai özvegynek. Mert látok ilyen fiatalasszonyokat a templomban magam körül, ha vasárnap elmegyek oda, hogy imádkozzak érted.

               Persze az édesapámért is, hogy sokáig megőrizze a jókedvét, meg az édesanyámért, aki még mindig szereti a betűket. Bár azt hiszem, kellene néki egy új okuláré.

               Legalább egy rövid szabadságot kérj a parancsnokodtól, hogy minél előbb örülhessünk neked.  Egészségesen térj meg közénk, akik szeretünk! Vagy olyan messze van az a Doberdó?”

              Bizony, nagyon messze van, kedves fiatalasszony! Még az Óperenciás - tengeren is túl, ahogy azt a mesében mondják. Vad sziklák között, ahol a holtakat hetekig nem tudják elkaparni, mert nincs annyi puha föld szemfedőnek. Az élő katonák, a te urad is, úgy járkálnak bajtársaik hullái között, hogy megutálják már a holttestüket is. Azokat a csupa élet fiúkat, akikkel együtt vigadtak még odafelé a katonavonatban, és együtt énekelték a szomorú nótát:

                                      Ha kimegyek a Doberdói harctérre,

                                      Föltekintek a csillagos nagy égre:

                                          Csillagos ég, merre van a magyar hazám?

 

                                          Merre sirat engem az édesanyám?

 

              Bizony, nagyon messze van az átkozott Doberdó és Isonzó, ahol feláldozzák a legderekabb magyar katonák tízezreit. Az sem biztos, hogy ez a fénykép valaha odatalál, mert ott minden apró emberi mozgásra rögtön lecsap a halál.

Az urad majd nyáron hazajön, mert az emberséges parancsnok úr megengedi, hogy temetésed előtt egy pillantást vethessen rád. Mert a méhedben készül megszületni egy aprócska élet formájában a halál. Teréz lesz a neve, de gyorsan keresztelik, mert néhány napra való élet van csak benne. Megy a sebes üzenet az olasz frontra: - Ugranyecz Andrást engedjék haza, mert szülésben meghalt a felesége!

              Az uradból először fölszakad a sírás. Aztán engedélyt kér, hogy vonatra szállhasson. Amikor hazafelé hozza a szerelvény a csonka és félhalott bajtársakkal együtt, egy kis örömet is érez:

-          Hátha ez a néhány otthon töltött óra ment meg a haláltól? Hátha ez a szerencsétlen halott asszony ment meg a rokkantságtól?

             Még holtan is vársz rá.  Úgy illik, hogy az urad a temetés előtt legalább egy pillantást vessen rád. Kihűlt testedet hűvös vizű dézsára fektetik. A mestergerenda alá, de úgy, hogy a belépőt azonnal meglásd, az meg azonnal megláthasson. Fekszel a ravatalon fekete ruhában, és összekulcsolt kezekkel, amiket a rózsafüzér kapcsol össze, és vársz. Együtt várakoznak veled a virrasztó szomszédasszonyok, akik egy hónapon át minden este, ott ülnek az ágyad mellett, és elmondják a fájdalmas rózsafüzér imáit. Úgy óvnak az idő előtti bomlástól, hogy a hosszú nyári várakozás idején, állandóan friss hideg vízzel töltik meg naponta a dézsát. A gémeskút ott áll az udvaron, nem jelentene ez senkinek nagy áldozatot.  Azért teszi naponta az édesapád, akinek a halálod a legjobban fáj, hogy valami kevés megmaradjon arcod vonásaiból, alakod szépségéből, amiért téged választott hites társul az urad. Az utolsó pillantás megtörténik. Gyorsan kigördül a kapun a temető felé a halottas kocsi. Sokan kísérnek, de még többen mondják:

              - Milyen sokáig várt az urára, szegény!

              Aztán gyorsan elhantolnak téged is, mint egy harctéri halottat. Egyedül az édesapád sirat még ekkor is, de húsz év múlva is, vigasztalhatatlanul.

              Azután fenn a földön vége lesz a gyilkolásnak, és a férjed egészségesen hazatér, és újra nősül. Hiszen az élet megy tovább. Az új házasságból is fia születik, s végképp elfelejti az elsőt. A szüleid nevelik majd fel a gyerekedet. Szívesen teszik, mert ez a fiú minden nap a lányukra emlékezteti őket, bár az apjára hasonlít. De büszkeségük is, mert az iskolában jól tanul, jól viselkedik. Sosincs panasz rá. Mindig gondoskodnak arról, hogy tiszta ruhában járjon iskolába. A nagymama szeret olvasni, a gyerek is megszereti.

               Amikor vége az eleminek, mehetne magasabb iskolába is. De arra nincs elég pénzük. Hátha a tisztelendő úr tud segíteni, hogy polgáriba jusson. Szép írású, jól számol, kitűnően olvas. Az esperes úrhoz fordulnak a gyámoltalanok:

-          Ha papnak adják, akkor taníttatom.

-          De hát az nem lehet, mert mi lesz akkor velünk, öregekkel. Teljesen magunkra maradunk. Meg ő lesz az egyetlen örököse a szőlőnek, a szántónknak a Kanális – parton. A szülésben meghalt lányunk fia. Egyszerre fiunk és unokánk.

-          Gondolkozzanak el azon, amit mondtam! – búcsúzott el tőlük az esperes úr.

 

Együtt maradtak. Együtt szántottak, vetettek, egyeltek a kukoricásban. Hárman metszették, kötözték, permetezték, szüretelték a szőlőt. Ahogy nőt a gyerek, mindig több terhet vett le a vállukról. Tizennyolc évesen már bálba járt, udvarolgatott. Mindig volt rendes ruhája, cipője, amivel vasárnap elmehetett a szentmisére, mint az osztálytársai.

Eljött a huszadik év, a tizennégyesek sorozása. A nagymama körüljárta, nehogy pihe maradjon a szép sötét ruhán. A nagypapa, aki mindig jókedvű volt, ha ránézett, most szigorúan megparancsolta:

-          Üzenem a tiszt uraknak, hogyha megfelelsz, mindjárt fegyvert is adjanak. Ezt a Tóth Lajos nevű kovácsot, itt a szomszédunkban, móresre kéne tanítani. Olyan hangosan veri az üllőt már hajnalban, hogy a legszebb álmunkat elzavarja.

Nevettek egyet, aztán csókokkal útjára bocsátották a fiút.

A sorozó bizottság mérte a súlyát, a hosszát, az egészségét. Megfelelt az életnek is, a halálnak is.

           A neve alapján utolsók közt vizsgálták, utolsónak öltözött fel. Ekkor egy fehérbe öltözött férfi magához intette. Hófehér volt a szakálla, és hajának minden szála hófehér. Azt mondta neki:

-          Fiam! Azt üzenik, hogy hetvenöt évig fogsz élni. Ez alatt lesz háború és hadifogság. Öt évig fogsz bujkálni házadban – hazádban. Jó utat, fiatalember!

      Amikor kijelentették, hogy megfelelt, megnyugodott. Felkötötték kalapjára a nemzetiszín szalagot, aztán a többivel együtt ő is énekelte:

                                                   Mikor mentem sorozásra,

                                                   Virág volt a kalapomnál.

                                                   Mikor jöttem sorozásról,

                                                   Szalag volt a kalapomnál.

 

            A nagyszülei felnéztek rá egészen október ötödikéig, a bevonulásig. Addig a kortársaival elbúcsúztatták a gyerekkort, az ifjúságot. András, egyszer életében, most be is rúgott, de bortermelő ember létére, sörből. Olyan beteg lett tőle, mint még addig semmitől soha. Egy életre eldobta magától a sörös meg a boros poharat.

                                                              1917- 34

 

                                                                LEHET

                                    Lehet, hogy már régen megunt közhely:

                                        Harctér a küzdelmes élet.

                                        Te, aki azt hitted, hogy életed

                                        Örök, szomjas föld issza föl véred.

 

                                         Lent alszol majd szép álomra várva.

                                         Tested szétbontják a férgek.

                                         Ha napfény éri tested egyetlen

                                         Génjét, elmondhatod: ÉLEK!

 

201. levél

                               A FILUS - majd FARKASFALVI – gyerekek

 

Farkasfalvi, akkor még csak II. Filus Andrásnak II. Ugranyecz András volt az osztálytársa és a barátja. Filuséknál a három gyerek, három különböző világ.

              Józsi csendes, visszahúzódó, átlagos képességű, de nagyon érzékeny. Minden játékban, mert legtöbbször a templomi jeleneteket adták elő legszívesebben, mindig ő volt a szolgáló, a ministráns. Ha a házi feladattal nem tudott megbirkózni, mindjárt sírva fakadt. Öccse volt az erőszakos Kurcz Adolf, a plébános, aki nem tűri a tévedést, a késést. Mások számára is veszélyt jelentett, mint gazdag kerekedőknek az útszéli betyárok. Vagy békés szándékú tengeri kereskedőknek az ágyúkkal felszerelt kalózhajó. Ha iskola végeztével kiállt az utcasarokra, minden gyerekbe belekötött. Akkor is, ha idősebb vagy erősebb volt nála. Ezért aztán sokszor nagyokat kerültek a kis ember heves haragjától rettegő legénykék.

               II. Farkasfalvi Andrást vezényelték ki a doni frontra, ahonnan sebesülten tért haza. A fennmaradt, katonaságtól küldött levelei: 1. levél: T. Vitéz Farkasfalvi András, Kecel I. 47. Pest megye: Kedves szüleim! Üdvözletem küldöm Hőgyészről, Andris. 2. levél: Nagyságos Vitéz Farkasfalvi József Úrnak. KECEL, I. KER. 47. sz. Pest m. Kedves Bátyám! Névnapod alkalmából szívélyes üdvözletemet küldöm. Egészséges vagyok, amit mindnyájatoknak kívánok. Isten veletek! Csókolom a szüleimet és téged, BANDI. 3. levél: 1942. IV. 3. vitéz Farkasfalvi András, Kecel. I. 47. Pest m. Kedves szüleim! Gyermeki szívemből szeretetteljes és boldog húsvéti ünnepeket kíván maguknak a fiuk, Andris.

              A négy évvel fiatalabb Eszter volt a közönség és az előimádkozó. Nem lehetett belőle Mária-lány, pedig szeretett volna a körmenetben a szüzek csoportjában mindjárt a kereszt után állni. Az édesapja vitézi címe erre nem jogosította fel. A testvérek szerették egymást.

            Kurcz Filus András, lepedővel a vállán, belép a konyhából a szobába. A ministráns és a tömeg már régen elfoglalta helyét, és izgul. Az asztalon álló kereszt jelzi az oltárt. A pap az oltár előtt letérdel, majd keresztet vet, azután a hívek felé fordul:

PAP: - Dominusz vobiszkum!

A hívek és ministráns: - Et kum szpíritu tuo!

PAP: - Szurszum korda!

H és M: - Habémusz ad Dóminum.

PAP: - Graciasz agamusz Dómine Deó nosztró!

H és M: - Dignum eszt jusztum eszt.

PAP: - Szanktusz, szanktusz, szanktusz Dóminusz Deusz Szábaot.

Pléni szunt céli et terrá glória tua. Hozánná in ekszcelzisz. Benediktusz qui venít in nómine Dómini. Hozánná in ekszcelzisz!

Aztán a hívekhez fordul, és elkezdik mondani a Miatyánkot, végén nem felejtve el az áment.

PAP: - Ite missza est! A szentmise véget ért. Menjetek békével!

H és M: - Deó grácias! Istennek legyen hála.

 

            Józsit, a legjobb testvért, két fiatalabb meglátogatta a halasi kaszárnyában. Andris hajtotta a férfi kerékpárt, húga meg a vázon ült. Anyánk később arra is emlékezett, hogy mire odaértek, nem érezte a lábait. Így látogatták meg a lágyszívű testvért, aki sírva is fakadt örömében.

            Öt levele maradt ránk katonakorából: 1. levél: Filus András címére. Kedves Mamikám és papa! Jól érzed magadat, papa? Száz csókkal tisztellek. Boldog Karácsonyt! 2. levél: Tekintetes vitéz Farkasfalvi András úrnak, Kecel, I. kerület 47. sz. Kedves szüleim! Tudatom magukkal, hogy a betegségemhez mérten, hála Istennek, elég jól vagyok. A csomagot megkaptam, és nagyon szépen köszönöm. Hiányát egyébként nem érzem másnak, csak annak, amit e kép első oldalán lévő bajtárs mutogat. Csak ennek a hiányát érzem. Egyébként jól érzem magam. Boldog karácsonyt és boldog új évet kívánok mindnyájuknak. Szerető fiuk, Jóska. XII. 24. 3. levél: Kecskemét, 1938. IX. 27. Kedves Szüleim! Tudatom magukkal, hogy hála az Istennek, egészséges vagyok. Amit maguknak is szívemből kívánok. Tudatom azt, hogy megindultunk a nagygyakorlatra. Most Kecskeméten vagyunk. 28-án Nagykátán leszünk. Hogy onnan hová megyünk, azt majd megírom. Maradok szerető fiuk, Józsi. Tek. v. Farkasfalvi András úrnak, Kecel, I. ker. 47. szám, Pest megye. / A levélen egy érthetetlen szövegrészlet: „amikor megírtam a leveleket, aztán gondoltam el, hogy elküldöm a lapot, amit a Jóska írt.”/ 4. levél: Kedves Szüleim! Hála az Istennek, egészséges vagyok, amit maguknak is szívemből kívánok. A Maristól küldött pénzt megkaptam, amit nagyon köszönök. Az öcsémtől is ma kaptam egy lapot. Ezek még mindig Faddon vannak. Amit kértem, azokhoz vegyenek egy nadrágtartót is. Azt is küldjék el egy csomagban. Még mindig Tar községben vagyunk. A sok ámításnak ne üljenek fel! Maradok szerető fiuk, Jóska.

5. levél: Kedves Szüleim! Hála az Istennek, egészséges vagyok, amit maguknak is kívánok. Tudatom, hogy a felvidéki magyar testvéreink felszabadítása megtörtént szerencsésen. Amire nem is mertünk gondolni, mert még eddig semmi baj. Tudatom Kedves Szüleimmel, hogy azt az ünnepélyt és örömsírást, amit útközben láttunk, azt leírni nem lehet. Isten velük és velem. Viszontlátás reményében szerető fiuk, Józsi.

 

202. levél

 

II. Ugranyecz András igen szeretett a barátjához, II. Filus Andráshoz járni a barátság okán meg a kis Esztike szép szeméért. Eszter nagyon kedvelte a Zárdaiskolát, mert szerette a tanítóit, a nővéreket. Ő is nővér szeretett volna lenni!

A szülei döntöttek: Részletre vásároltak egy Singer – varrógépet, és ezzel el is dőlt a lány sorsa. Ma már elmosolyogtató olvasni egy megfakult boríték címzését és benne a rövid figyelmeztetést:- Felkérjük Nagyságos Vitéz Farkasfalvi András Urat, hogy minél előbb méltóztassék az elmaradt részleteket befizetni.

                                                                                                                   1932

 

               A két világháború között az iskolafejlesztés első jelentős lépése a zárdaiskola megnyitása volt. Miután Kurcz Adolf betartott, és megakadályozta egy helyi polgári leányiskola megindítását, arra már igent mondott, hogy nővérek taníthassák a leányokat.

                Pedig milyen „véres” érdekharcok előzték meg ezt is! A „Miasszonyunkról Nevezett Szegény Iskolanővérek Társulata” mozgalom 1860-ban érkezett Kalocsára. Kecelen a nővérek meghívása már 1908-ban felvetődött. Az ellenzők között találtuk Pozsgay Mór országgyűlési képviselőt, Antóni János és Tényi Sándor tanítókat, akik a saját tanítóképzőben tanuló lányuk jövendő állását féltették. Vezetésükkel valóságos apácaellenes mozgalom alakult ki. Az ellentábor tagjai mélyen elítélték Pozsgay egyik kijelentését: „Ahol apácák és papok vannak, az erkölcstelenség ott sem kisebb, mint máshol.”

               A képviselőtestület 1921-ben határozott úgy, hogy a nagyvendéglőt a leendő leányiskola céljainak megfelelően átalakítják. Az oktatás 1924. január elsején kezdődött. Költségeit az egyházközség vállalta magára. Elsősorban a gyakorlati életre tanítottak, s a vallásos érzést igyekeztek a tanítványaikban elmélyíteni. A tanítványok elmondása szerint az iskolában nagy volt a fegyelem, és szorgalmas munka folyt. A képviselőtestületben indulatosan marták egymást a felnőttek, de az iskolában ilyen indulót tanítottak a nővérek.

                                                                          +     

Szívgárdista – induló

Gyermekszívek hódolata zeng Jézus Szívének

Édes Jézus, szent szívedért szívet adunk néked

Minden egyes szívgárdista csak azt kéri esdve,

Hogy a tövist kihúzhassuk, segíts jó tettekre!

                                                                                                                                1925

203. levél

   

                           KRISZTUS URUNK EGYIK KERESZTJE

 

             Amikor a méltóságos Stielly Walter úr a 25. házassági évfordulóját ünnepelte Gajáry kisasszonnyal, az örömből részeltette a mentatelepi kislányokat is. Azokat a gyereklányokat, akik a leghosszabb és a legmelegebb hónapokban naponta napkeltétől napnyugtáig dolgoztak neki. A forrón ömlő levegő hullámaiban aszalódva, és egy kis székecskén nyomorogva, 14 óra hosszat szedték és osztályozták a menta levelét.

             Bizony, nagyméltóságú úr, napkeltétől napnyugtáig! Tisztességes vécéjük nem lévén, szemérmes búvóhelyet csak a bokrok nyújtottak. Saját kenyéren és szalonnán éltek egész héten. A többség távol lakott. Mire késő este gyalog hazaért volna, két-három óra otthoni alvás után, indulhatott volna vissza napkeltére. Ezért a többség inkább meghúzta magát egy közeli istálló szalmáján.  Áprilistól a mentán már munka folyt. Emiatt sokan tanítói engedéllyel nem is jártak iskolába. Ezt tudta a tanító, a pap, az egyházközség, a képviselőtestület és az orvosok.

            Tehát felkelt a nagy nap a keceli égen, talán még méltóságosabban, mint máskor. Ennek a jeles frigynek az emlékére Krisztus urunk keresztjét állíttatja fel a téglagyárnál a nagy méltóságú Stielly Walter úr. Éppen egy rabló kapitalista, kisgyereknyúzó vállalkozás, a mentatelep közelében.

            Bizony, keresztszentelés lesz itt szentmisével, ünnepi vacsorával és hajnalig tartó tánccal egybekötve. Minden munkást meghívtak erre, aki gyalog ki tudott menni. Ma ünnepi vacsorát is tálaltak. Marhapörköltet és többféle kalácsot.

            Vacsora után megszólalt a talpalávaló, a mezítlábas talpak alá való. Maga Tamás Péter bácsi húzta, az úri zenész. Elkezdődött a hajnalig tartó vigalom.

            Krisztus urunk, aki minden bűn és szenvedés számtartója, a lélek hangján így beszél a tisztelendő úrhoz: -„Földi szolgám, gyarló dr. Földesdi Antal!  Ne vedd zokon, de most a te imád nem hallatszik föl a mennybe. Ezért az úrért, aki maga a bal lator, mint az a másik a Koponyahegyen, ne imádkozz többé! Hiába próbálnám őt megváltani, ezt a fajta embert nem sikerül. Hiába leng a tömjén füstje a lábaimnál, az ördög hatalmában van ez a kicsi, keceli világ. Az agyonhajszolt gyereklányok, akik a vértanúk seregét szaporítják, elhessentik az Úr közeléből ezt a farizeus tömjénfüstöt és hazug imát. Nem Atyám, hanem az ördög állított ide, mint lehajtott fejű résztvevőt, hogy személyesen lássam és halljam ezt a pokoli mulatságot.

Nézem a lányok lábát, hiányzik a körmük. Életük végéig tört lesz a szemük fénye. Hiába süt a Napom, nem jut el szemük mélyére, lelkükig a Sugár. Nem hiszik el többé, hogy életük az Atyám ajándéka. Azt sem, hogy jutalmát majdan elnyeri, akit a Földön megaláznak.

              Atyám, töröld ki az égi naptárból ezt az ünnepnapot, mert ezen a Rosszra köttetett szövetség. Kérlek, hogy sorold be a méltóságos urat abba a seregbe, amelyet húsz év múlva a pokolba indítasz! Az itt táncoló mezítlábasokat pedig emeld magad mellé a jó illatú égi mentatelepre – játszani! Ámen. Én a szeretet prófétája, most sírni fogok. Hajnalodik ugyan nemsokára, de addig senki sem látja.”

              A mulatság a vége felé járt, mert keleten felkéredzkedett az első napsugár. Jézus arcán ott voltak a könnycseppek. Egy figyelmes kislány észrevette:

              - Hűvös az idő. Még Krisztus Urunk testét is belepte a hajnali harmat.

                                                                                                                             1930

 

                                             TIHANYI ÉS A HALÁL

 

              Eget és földet betöltötte az örömünk, amikor szombat délre kibányásztuk a téli tüzelőnket, a „tőzegtéglákat”. Nagyon hajtott bennünket a jó idő! Csak minél előbb tető alatt legyen a sok ezer tégla, amiből árad majd zúzmarás napokban is a nyár melege. Úgy lebarnultunk a tűző napon, mint egy csapat sziú indián, vagy egy bantu törzs a főnökkel együtt. Élveztük a jól végzett munka boldogságát. Ilyenkor válik az ember önfeledtté, és elveszti a veszélyérzetét.

             A naptól hevült testtel / 50 fok a fényen/ belevetettük magunkat a kristálytiszta vízbe, és önfeledten játszottunk órákon át egymással, a víz hűvös sodrával és az apró, színjátszó halacskákkal. Soha nem látott szitakötők röpködtek felettünk, és megcsodáltuk a ritka szép pillangók szárnyát. Istenem, milyen jó érzés tudni, hogy boldog a nyár, és meleg lesz a tél! Aztán fürgén szedtük a lábunkat. Most már, végre, hazafelé!

             Két nap múlva majd elégtem az ágyban! Föl sem tudtam kelni, de állandóan szomjas voltam, mint egy sivatagi vándor. A szomszédasszonyok konzultáltak felettem, de a diagnózisban és a gyógymódban nem jutottak dűlőre. A legtöbbje azt javasolta: Itt már földi ember nem segíthet, hívni kell a papot! Az apáca-tanító nénim is megtudta, hogy leestem lábamról, és fel sem tudok kelni. Összeszedte a környékbeli gyerekeket, és ők is várták a tisztelendő urat. Egyszerre akartak beteget látogatni. Nagy volt miattam a felhajtás! Az esperes úr jött egy ministránssal, aki iszonyúan füstölt. Meggyóntatott volna, de már beszélni sem tudtam. Mi bűne lehetett volna egy gyereklánynak?

               De azért feloldozott. Minden gyereket behívott, azok engedelmesen letérdeltek. Közben megáldoztatott, és feladta az utolsó kenetet. Igaza volt, hiszen haldokoltam. Ő felkészített a leghosszabb útra. Sírtam, és egész éjszaka nagyon túlviláginak éreztem magam.

               Hogy honnan szereztek pénzt, ma sem tudom, de másnap megjelent a Tihanyi doktor úr. Beadott egy injekciót, és arra biztatta őket, hogyha holnap is él még ez a leány, vigyék be hozzá a rendelőbe.  Ő bizony ide többé nem jön ki! A pénzt akkurátusan zsebre vágta, és a kerékpárján elvágtatott.

               A nővérem másnap reggel előállt a szomszéd utcai konflissal, és elvitt az orvoshoz. Azzal a hátborzongató kérdéssel fogadott:

 - Ez a gyerek még él? A testvérem hajba kapott vele, és felelősségre vonta:

      - Miért nem utalta be ezt a gyereket a kórházba? Azt válaszolta bicskanyitogató flegmával:

      - Nincs maguknak annyi pénzük, hogy a mentőt ki tudnák fizetni! 150 pengőt!

       Bizony, nagy pénz volt. De az életem már csak ér annyit? A talpraesett nővérem a konflissal kivitetett az állomásra. Kocsis nem kért pénzt, mert úgyis utasok elé ment. A vonattal nyomás Kalocsára! A portán gyorsan beengedték a kocsit, mert már nem voltam magamnál. Úton voltam az örök hazába. A hátsó feljárón egy férfi segített vinni. Fel a tüdőosztályra!

        A vizsgálóban mindjárt csapra vertek, azaz megcsapoltak. Arra sem volt idő, hogy nővért hívjanak, ezért a nővéremmel nyomogattatták a leszívó gumilabdát. Nemcsak a tüdőm volt tele, de állítólag a szívem is félig a vízben úszkált. Vízben tehát nem volt hiány!

         Állítólag, mert orvosnak már csak kötve hiszek, félóra múlva meghaltam volna. Isten bizony, kár lett volna értem! Amikor észhez tértem, vidáman kérdezték:

-          Tudod-e, kislány, hogy ki hozott fel a lépcsőn? Honnan tudtam volna, hiszen kívül voltam magamon.?

-          Bizony, édes lányom, az nem volt más, mint aki csak lefelé, a halottas kamrába viszi a holtakat. A te kedvedért szakított a gyakorlattal. Majd köszönd meg neki!

Egy hónapig voltam a kórházban, és egy évig tiltották az iskolát. Amikor hazakerültem, az udvaron játszogattam, mint egy lábadozó. A legtöbbször egyedül. Megjelent egy fekete ruhás alacsony asszony, és azt kérdezte tőlem: - Itt laknak a Senduláék?

-          Itt – mondtam a hangomban egy kis aggodalommal. Szólításomra az édesanyám előjött, engem meg beküldött a házba. Tudom, hogy a hallgatózás illetlen dolog, de a kíváncsiság majdnem kifúrta az oldalamat.

A vendég Potyondiné volt, a koporsós felesége:

-          Hallom néni, hogy beteg a lánya. Ha meg találna halni, nálunk vegyék ám meg a koporsót! Ne a Krasznikéktól, mert mi csak ebből élünk, a Krasznik még bútorokat is árul.

      Úgy elbújtam, hogy alig találtak rám. A guta üsse meg azt a fekete ruhájú szülét! Azért is elmegyek a temetésére!                                                                             1932

 

204. levél

 

Utolsó éves lehettem a Zárdaiskolában, amikor majdnem arcpirító, fájdalmas szégyen ért. A nővérke már hosszallotta az órát, és végtelennek vélte a csengetésig tartó időt.

Megbízta egyik legmegbízhatóbb tanítványát, azaz a Filus Esztit, hogy hozzon hírt az időről, amit a tanítói szobában őriznek. Nem mondhattam, hogy nem konyítok hozzá, mert az  szégyent hozott volna  rám. Kiszédelegtem az óráról, és nekivágtam a nyolc méteres útnak. Benyitottam az ajtón, s ott függött fenséges magasban az idő. A rövid és kövér mutató jelezte a lassan cammogó órát, a cingár párja meg a gyorsan múló perceket. Ezt elméletben tudta ő is. Az arab számok között baktatott mind a kettő. Mennyi az annyi? Az osztályterem mellett volt egy kis kápolna. Letérdelt az oltára elé, és buzgón kérte az Istent, hogy segítse meg őt nagy ínségében: Ne hagyj, Uram, szégyent érnem!

Az Úr bizonyára meghallotta áhítatos imám, s egy perc múlva felzendült a világ legszebb hangja, a vidám csengőszó.

/ Ugyanez a jelenet ugyanott, de most Kerényi József és Ugranyecz Gyula főszereplésével, 25 évvel később ugyanilyen véget ért. / Attól a naptól kezdve tudom, hogy múlik az idő. Hol lassan, hol gyorsan, de feltartóztatni nincs elég erőnk. És előbb vagy utóbb, de bizonyosan, szégyent hoz ránk.

1933-54

                                                                          +

                                               VOLTAK ÉLETEMBEN

                                                 Voltak életemben tisztes ősök,

                                                 Nekik köszönhetem, hogy vagyok.

                                               S egy orosz tisztnek, ki tizenhétben

                                               Egy magyar katonát életben hagyott.

 

                                               A lemenőim cserben felejtettek.

                                               Unokám egy sincs, magányos vagyok.

                                               Fürge cinkéket nevelek a kertben,

                                               Örökségül majd üres fészket hagyok.

 

204. levél

Amikor a hat alsó osztályt elvégezték a harmincas évek diákja, köztük az Esztike is, fordult volna az élete, ha minden a vágyai szerint alakul. Annyira megszerette a nővéreket, mindenáron közéjük szeretett volna állni. És gyerekeket tanítani, ahogy az a zárdában folyt, játékosan és türelemmel. E helyett mit adott az Isten? Lemondást ezekről az álmokról. Maradt a kerti munka, a szőlőkapálás és a meggyszedés.

Végül, és életre szólóan egy Singer – varrógép. Vitéz édesapja, a nagyapám, részletre vette neki, hogy mégsem legyen egészen parasztlány belőle. Hogy milyen nehezen tudtak megbirkózni ezzel a hitellel, íme tanúbizonyságul egy levél a cégtől: „Felkérjük, Nagyságos Vitéz  Farkasfalvi András Urat, hogy minél előbb méltóztassék az elmarad részleteket kifizetni.” Ugye, milyen tragikomikus ilyen levelet manapság elolvasni.

De az iskolával még nem szakítottak a volt nebulók, mert minden csütörtökön, a ”kosaras ünnep” napján, három éven át „ismétlőbe” jártak. Tizenöt éves korukig. Az ilyen idős lány, már nagylány.  Kerülgették is három - négy évvel idősebb a fiúk! De azért volt, aki mindig egyedül érkezett. De akadt olyan jómódú lány, akit a vőlegényjelöltje kísért. A nagy vagyonba könnyen beleszerettek a fiatalemberek. Eszter édesapját hiába avatták vitézzé, nem adtak hozzá legalább ötven holdat, hogy jó parti lehessen a szép leánya. A házukon is látszott, hogy szegény ember lakja, mert nem téglából épült, vert falú épület volt.

A kocsi elé sosem tudtak két lovat befogni, mert csak egyre futotta. Földjük is volt, tudjisten hány helyen a széles keceli határban. Összesen nem lehetett több 5-6 kataszteri holdnál. Szőlő két darabban, egy szántó Imrehegy-szélben meg a nagy kert mindjárt a házak mögött, le egészen a Kanális-partig.  Örökösnek jelentkezett mindjárt a két bátyja. Okosabban tesszük, ha csak az idősebbet emlegetjük, mert egyedül ő született parasztembernek, a Józsi, akit az Eszti igen szeretett. A két fiú közül Andris közül nem született kapálásra. Talán katonatisztnek!

Nagy bűne az akkori világnak, hogy nem tanulhattak, akik bírták, keceli fejjel./ Nem tudok arról, hogy más falvakban a piaci nap tanítási szünet lett volna. Itt már jóval a háború előtt önhatalmúlag bevezették az ötnapos iskolát. Hogy mire föl, ne kutassuk! Mondjuk úgy, társadalmi egyetértéssel. Legyesek is voltak a keceliek az egész környéken, mert nagyon kevesen jutottak el polgáriba vagy tanítóképzőbe. Ebben a faluban nem az eklézsia volt szegény, hanem lélekben volt igen szegény a papjuk: a Kurcz Adolf./ Andris szívesen ment volna papnak, mert Kurcz Adolfot utánozva tartotta az otthoni szentmiséket.

Olyan lélekbe látó szemei voltak, hogyha pap lett volna belőle, minden asszony összesöpörte volna az utolsó porszemig a bűneit, és csak akkor, mert volna elébe térdelni. Lehetett volna belőle katonatiszt, hiszen így is, úgy is elvesztettük volna a háborút. De talán megúszhatta volna a sebesülést, a szilánkot, ami 44 éves korában végzett vele. A földekre csak a Vilma bírta kihúzni. Ez volt egyetlen, „széles fenekű” lovuknak a neve.  Andris gyakran szidta, ha nem ment tempósabban: - Az ég villáma csapna a Vilmánkba!

Az apja ezt nem vette jó néven, mert igen szerette a lovát, és éppen a nyugalmáért. Bár egyszer vele is megbokrosodott. Akkoriban, az ötvenes évek elején, még olyan világ járta, hogy a hadseregé volt mindenütt az elsőség. Már majdnem lehajtott az utcájukba a műútról, amikor az útkanyar mögül, szemben a Szűz Mária –szoborral, csikorogva megjelent a Farkas /nómen eszt ómen!/ Mihály, éppen ő volt a hadügyminiszter, egyik tankja. Vilma, szegény, úgy megrettent tőle, hogy kocsistól, gazdástól átugrotta az árkot.  A kocsit egy kissé szétrázta, de a minden helyzetben „vitéz” apjuk, idős Farkasfalvi András keményen kapaszkodott a lőcsbe és a kantárszárba. Így aztán mindketten megúszták élve, sőt törés nélkül. Dicséretére legyen mondva, még ekkor sem káromkodott, pedig lett volna rá oka. Olyan volt, mint Arany János!

Eszti öt évig lánykodott. Tizenhárom – tizennégy évesen „padkaporos” bálban táncoltak, ami olyan volt, mint egy szolid bál. Leginkább lányokból állt össze a társaság, és fiútestvérekből, esetleg azok legjobb barátaiból, akik ide szívesen elkísérték a húgaikat, a legjobb barátaikat. Tizenöt – húsz fiatal verődött ilyenkor össze. Általában az első szobában tartották, amit télen kemencével kívülről fűtöttek. Csendesen ültünk egymás mellett, külön a lányok és külön a fiúk. A lányok szorosa az ágyak szélére, a szoba jobb oldalára, a fiúk az asztal mögötti padra. Az asztalt a sarokba tették, arra a cimbalmot, aztán kezdődhetett a csárdás: kettesben, négyesben, karikában. Sokszor buktak szédülten, fáradtan az ágyra! A mámorhoz nem kellett bor vagy pálinka, elég volt hozzá a fiatalságuk öröme.

Felverték a port, de ha a háziak kinyitották közben az ablakot, hogy szálljon az udvarra vagy az utcára is belőle, a mi vidám énekhangjuk betöltötte az egész környéket, szebbé tette az idősebb szomszédok délutánját. Igyekeztek kihasználni az időt, amíg a citerás bele nem fáradt, két – három óra alatt ők is igencsak elfáradtak. De boldogan fáradoztak! Istenem! 

Ezekben a murikban nem kellett félni, hogy mikor kerül elő a bicska a zsebből, vagy a kés a csizmaszárból. Mindig akadt egy jószívű nagypapa vagy ritkábban apa, aki szívesen citerázott nekik. Közöttük is talán a legszebben a Balogh Sándor bácsi, akivel az ötvenes évek elején cifra dolgok estek meg. + / Az öreg bűnös volt. /

Ezekkel a házi murikkal készültek fel az igazi bálokra, amik nagyközönség előtt zajlottak, s azok voltak az igazi „leányvásárok”.

Eszter a vasárnap délutáni bálokra tizenöt-tizenhat évesen már eljárhatott, de hét órára mindig otthon kellett lennie. Egyszer ugyan el is késett, de igen megbánta, mert az édesanyjával nem lehetett tréfálni. Az édesanyja a söprűnyéllel keményen megtorolta a rendbontást. Ez volt az első és az utolsó „félrelépésem”- mondotta később a fiának, és én ezt el is hittem. Bizalmasan még azt is elárulta, hogyha valaki a melléhez, testéhez kapkodott, azzal többé táncolni sem akart.

A bátyósok barátai igencsak táncoltatták, ezért petrezselymet sohasem árult. De tizenhat éves korától kezdve ott ült „a szoknyája szélén” az eljövendő társa, az édesapánk, aki nem ivott, nem cigarettázott, nem káromkodott. Osztálytársa és barátja volt az Andrisnak, ezért már tízévesen is megfordult néha a Farkasfalviék udvarában, ahonnan aztán együtt jártak el csibészkedni.

A két Andris, a Farkasfalvi meg az Ugranyecz. A vezér, természetesen a nyakas Farkasfalvi volt, aki mint a mágnes, vonzotta a gyengébb akaratú barátját. Ugranyecz Andris árva gyerek volt, az édesanyja szülésben meghalt, s az apja vett magának más feleséget, ezért maradt ő az édes nagyanyjára, nagyapjára, akik fölnevelték. Visszahúzódó fajta, de aki fiú létére szeretne elkövetni valami bátor tettet./ Fordul még a kocka, sírni fog egyszer ez a nyakas Farkasfalvi Andris az Ugranyecz Andris vállán. Jól mondták a régi magyarok: „Egy barát a szomorúságban fölér százzal a vigasságban.” /

A barátjával együtt sikerült is! Lapos kúszással közelítették meg a dinnyeföldet, de olyan forró és királydinnyés homokban, amelyik véresre marta és hólyagosra sütötte a karjukat, lábszárukat.  Csak kunyhóban hűsölő csősz észre ne vegye őket! Aztán hónuk alatt a zsákmánnyal, uzsgyi, mert a puli nem viccel. Ott lohol a nyomukban, és lerántja róluk a gatyát.

Aztán a dinnyéről kiderül, hogy csak félig érett. Annyi baj legyen, a nehezen szerzett zsákmány mindig jobb ízű!

Ez a barát lesz az, aki egyetlen rossz szóval meg nem bántotta soha a feleségét- ez is egy bizalmas vallomása volt anyámnak, azért teszem felelőtlenül közzé. Hozzá illesztve, hogy a Farkasfalvi Eszti meg a Farkasfalvi Andris arca is, lélekben is igen hasonlítottak egymásra.

Farkasfalvi Andris volt az édesanyja kedvence és az utca teljhatalmú ura. Rózsa Sándor, Rinaldó Rinaldini, Bogár Imre és minden betyár együtt. Ő szabta meg, amikor iskola végeztével kiállt a ház sarkára, hogy az arra lakó diákok közül ki mehet haza a rövidebb úton veréssel, vagy nagy kerülővel verés nélkül. A többség inkább a hosszú utat választotta.

204. levél

Eszti még 17 éves sem voltam, amikor húsvétkor megtartották az eljegyzést. + /Lakodalom./

Ősszel pedig, a szokás szerint szüret után, az esküvőt. 

A menyasszony, a főszereplő az esküvő előtt két héttel tüdő - és mellhártyagyulladásban megbetegedett. Megcsonkult az esküvő, és kiürült a nem létező pénztárcájuk.  Minden napos vendég volt náluk az Antóni doktor úr, hogy erősítő injekcióival lábra tudja állítani az asszonyjelöltet. Betegen is kitartott, amíg át nem öltöztették asszonyi ruhába, aztán lassan körülsétáltatták. Mindenki láthatta, hogy a menyecske eléggé rossz bőrben van.

Nem is úszták meg kórházi vizsgálat nélkül, ahol nagyon tanulságos történetet hallott Badacsonyi doktorról és a halálról, amit egyik ágyszomszédja, Kalocsai Erzsi mesélt. Kísérteties éjszakai órán és a halál suttogó hangján. + / Badacsonyi doktor úr és a halál. /

A kórházi vizsgálat után még két hétig az otthoni házban erősödött, s csak azután lépte át a férje, pontosabban a kedves Kapás József nagypapa meg a Juhász Anna nagymama kicsi és öreg házának a küszöbét. A Liget utcai ház valóban kicsiny volt. Két szobácska, egy konyha, közvetlenül az udvarról nyitható ajtóval. A konyhát egy kicsi és vékony ajtó választotta el a kamrától, ahol a kenyeret is sütötték a padlásfeljáró alá gömbölyödő kemencében. A feljáró a ház hátsó végében, de oldalról. Az első perctől kezdve úgy bántak Eszterrel, mintha a halott édes leányuk helyére élő édes lányuk érkezett volna. Megkapta a szülésben meghalt fiatalasszony minden ékszerét. A két fülbevalót, amelyet sikerült megőrizni még évtizedekig. A nyakláncot és a pecsétgyűrűt is, amit az oroszok nemsokára elraboltak. Rövidesen tiszteletüket tették a szomszédok. Közöttük egy furcsa kis ember, aki mindig olyan volt, mint a parázs. Somogyi Matyi bácsi volt az, aki nem sokat feszélyezte magát, különösen fiatalasszonyok társaságában, és mindig akadt a gyűrött, kopott kabátja zsebében egy- egy friss történet. Nem baj, hazudsz, fiam, csak igaz legyen! + / Borlopás. /

Így volt a saját történeteivel is. Úgy adta elő őket, mintha, maga lenne a főszereplő, pedig biztos a borbélynál, vagy ki tudja, melyik háznál hallotta. Esztert a borlopás történetével szórakoztatta el mindjárt a megismerkedésük után. Mindig a legalacsonyabb széket tették alája, ha megjelent: - Szeretem megvetni a lábam, és nem lógatni, mint az akasztott ember a magáét.

205. levél

Nősül a fiunk! – újságolta Panna néni Csöre néninek, a legjobb szomszédnak.  Most mentek el a fiatalok Kalocsára gyűrűt venni. Húsvétkor a Farkasfalviéknál meglesz az eljegyzés. Ott lesz mind a két család a vasárnapi ebédre, hogy jobban megismerjük egymást.  Nem is kell mondanom, hogy a fiunk nem „nagy házból” nősül.

Filus Esztit veszi el, aki már régen elvette az Andrisunk eszét. Az apósjelölt nem régen változtatta meg a nevét, mert maga Horthy Miklós avatta vitézzé. Az volt az egyetlen kifogása, hogy nem lehettek azok az Ugranyeczek valami jó katonák, ha mind az öten túlélték a háborút. Biztos mindig a napsütötte oldalon töltötték a katonaidőt. Tisztiszolgák voltak. Még komoly sebesülésük sem volt. Hadifogságról nem is beszélve! De hát tehet erről az én András fiam? A mi Ugranyecz Andrásunknak is jó esze van, hátha ezért lesz szerencsés az életben. A katonaság idején még dicsérő oklevelet is kapott. Be is kereteztettük.

Mondtam is neki, hogy megvigasztaljam: - No, ha csak ennyi az apósod kifogása, akkor meglesz az eljegyzés. Amikor a két család együtt lesz, összeírjuk a meghívottakat. Részünkről először is az édesapját meg annak az új családját. Bár nem sokat törődtek ezzel a gyerekkel, de így illik. Utána maguk jönnek, szomszédasszony. Tóthékat mind elvárjuk! Azután jönnek majd a testvéreim, meg az uram rokonsága. Nem leszünk nagyon sokan!

Farkasfalvi Eszti rokonsága sem nagy. Ott is csak a testvérek, mind a két ágon. Nem lesz világraszóló lagzi, de nem is kell. Egyik család sem gazdag. Jó, ha tíz holdja van együtt a kettőnek. Igaz, hogy jó Kanális melletti földek meg jófajta szőlők! Csak jól meglegyenek egymással. Ugye, szomszédasszony?

·         A családi békesség a szegény ember boldogsága! - adott igazat Csöre néni Panna néninek.

Amikor véget ért a szüret, már jártak is a kérők. Tóth Lajos kovácsmester családjánál így hívogattak:

 

                                                               +

 

Dicsőség legyen az Istennek!

Tőlünk tisztelet e házban mindenkinek.

Mi elküldött követek vagyunk.

Először az Atyaistentől, aki minket megteremtett,

Másodszor a Fiúistentől, aki minket magváltott,

Harmadszor a Szentlélek Istentől, aki minket megszentelt,

Negyedszer a házigazdánktól,

Kapás József úrtól és úrnak asszonyától,

Hogyha meg nem vetnék az ő szíves kérésüket,

Megjelennének a Szentháromság templomában.

Szent hit letételére és szentség felvételére

És az ő szárnya alatt nőtt magzatjának elkísérésére.

Muzsika zendülésére, tisztességes déli ebédre és esti vacsorára.

Egy pohár bor és egy-két tál étel elköltésére a kultúrházban szívesen látjuk.

Dicsértessék a Jézus Krisztus!

Lajos bácsi és kedves családja, felesége és fia, meg ne vessék kérésünket,

Hanem hát úgy rendezzék sorukat, hogy odaérjenek.

1936

205. levél

                             UGRÓCZYK VAGY UGRANYECZEK ?

Ugróczy Gábor-Rózsa Vera, 1816-Anna+Ugrenyec Gábor- Rózsa Vera, 1818-Orsolya+Ugróczi Gábor-Rózsa Vera, 1821-Franciska+Ugróczi Gábor-Rózsa Vera, 1821-Franciska+Ugróczi Gábor-Rózsa Vera, 1823.VII.9.-Ignác+Ugróczi Gábor-Rózsa Vera, 1826-Pál+Ugranec Gábor-Rózsa Vera, 1828-Vera+----Ugranec Tamás-Kovács Erzsébet, 1840-Anna+ Ugranec Tamás-Kovács Erzsébet, 1843-Magda+Ugranec Tamás- Kovács Erzsébet, 1847-József,+---Ugranec Ignác-Benicki Róza egybekeltek 1844. XI. 13.+Ugranec Ignác- Benicki Róza, 1850-János+Ugranec Ignác- Benicki Róza, 1856-Mihály+---Ugranec Mihály-Feró Mária házasságot kötöttek 1879. XI. 24. Ugranec Mihály-Feró Mária, 1880. X. 26.-Pál+ Ugranec Mihály-Feró Mária, 1881. XII. 26.-Vera+ Ugranec Mihály-Feró Mária, 1883. II. 22.-Mihály+Ugranec Mihály-Feró Mária, 1885. VI. 26.-Pál+Ugranec Mihály-Feró Mária, 1887. XII. 22.-János+ Ugranec Mihály-Feró Mária, 1890. XI. 27.-ANDRÁS+ Ugranec Mihály-Feró Mária, 1893.IV.26.-István+Ugranec Mihály-Feró Mária, 1895. VII. 6.-Mária+Ugranyecz Mihály-Feró Mária, 1898. II. 1.-Erzsébet-----Ugranyecz András-Kapás Teréz, 1914. XII. 12.- ANDRÁS+Ugranyecz András-Farkasfalvi Eszter, 1942. XII. 12.- GYULA+Wiedner Mária házasságot kötöttek 1968. VII. 8.+Ugranyecz Gyula-Wiedner Mária, 1969. V. 8.- Gyula+ Ugranyecz Gyula- Wiedner Mária, 1973. VII. 6.-Ábel+Ugron Gyula- Wiedner Mária, 1978. III. 3.-András László

206. levél

                                                    A BORLOPÁS

Úgy van ez a világ teremtve, hogy ha az egyik része sír, akkor a másik nevet. Mi, magyarok ritkán tartoztunk a kacagó feléhez. Legföljebb olyan módon, hogyha az ország egyik része bánkódott, a másik része meg örült ennek.

Amikor a külföldön is nagyra tartott borvidékeink: Tokaj, a Balaton - felvidék és a többi kötött talajú híres táj értékes termését elpusztította a filoxéra, a homoki bornak igen fölszaladt az értéke. A Duna – Tisza közén először a zsidók dörzsölték a markukat, mert ebben mindig ők az elsők, csak azután dörzsölték a szőlős gazdák, mert jóval kisebb hasznot vághattak zsebre.

Hirtelen olyan jónak találták a Kadarka vérvörös borát, hogy még a fasiszta német polgár asztalára is azt szállították. A két borkereskedő, Schwarcz Sándor és Weisz Ferenc, elküldte cenzárjait / alkuszait, üzletkötőit/ még a szomszéd falvakba is, akik még szüret előtt megalkudtak a sváb gazdákkal, a Hirmannokkal, a Bergerekkel, a Schindlerekkel, a Schwaczokkal és a Weiszekkel, az eljövendő borra.

Hajósról meg Nemesnádudvarról fuvarozták Kecelre a dionüszoszi nedűt a nagyon is egyszerű nevű emberek. Egy erős platós kocsi három hordóval, két muraközi ló és két kocsis. A biztonság kedvéért. Mármint azért a biztonságért, nehogy a boros helyett vízzel telt, netán üres hordó érjen a célba.

November elején indult a szállítás, és induláskor még hűvösek a hajnalok. A gyeplőt a Tóth Laci fogja, aki már jövőre megérik a katonaságra. Most ugyan éppen helyet cseréltek a társával. Egy rövid ideig a Somogyi Mátyás bácsi hajt, amíg a Laci cigarettát sodor és rágyújt.  Ezzel a pici parázzsal is melegíti az arcát, a meleg füsttel meg a belsejét.

Az öreg megbízható társnak látszik. Azt mondják a kereskedők is, hogy sok esze van a Matyi bácsinak, nem csapják be a svábok. Szakmáron született, a poták földjén potának. Apja - anyja alacsony termetű volt, és fölneveltek kilenc gyereket.

·         Én voltam közöttük a legderekabb! – húzta ki magát peckesen. De ez a derekasság nem volt elég a katonasághoz. Kecelre nősült. Feleségül vette az áldott jó Franci nénit, akit az öreg elég sokat szekált. Máskülönben igen szerette az asszonyok társaságát. Többre is tartotta őket, mint a férfi nemet.

·         Halljátok, többet ér egy asszony nyersen, mint tíz férfi sülve! - így udvarolt a szoknyások társaságában. Közöttük sosem unatkozott, csak otthon. A férfiakat meg akkor becsülte, ha bor is volt az asztalon. Mindig a saját lábán ment haza, de az arcát már megpirított a Szent Antal tüze.

Hazafelé lesz bor a társaságukban bőven. A három hordóban hoznak legalább tizenöt hektót. A fizetésért meg a finom és vérvörös borocskáért szívesen fagyoskodik két órán keresztül! Mert addig tart a húsz kilométeres út odafelé.

Már várják őket. Az öreg ellenőriz, kóstol. No, ebből indulhat a töltés! Aztán a másodikat is jóváhagyja. A harmadik hordónál bizonytalan, ott két próbát is kóstol. A harmadik öthektósból is tölthetik! Aláírja, hogy mennyit visznek. Azután jöhet, a mehet! Guten tag!- köszön el a sváboktól udvariasan. – Auf viedersehen, Mátyás bácsi!- kiáltják utánuk többen.

·         Látod, fiam, alacsony embernek is lehet tekintélye, ha szigorú a föllépése.

Most már dolgozni kell a lovaknak. Annyi zabot ettek, hogy bírni kell ezt a terhet két ilyen hatalmas lónak. Csak nagyon szelíd hullámok vannak a húsz kilométeres úton. Hosszú idő lesz ez, elég a politizálásra is:

·         Hallod ezek a mi svábjaink sűrűn emlegetik a Hitler nevét, és némelyik nem is barátságtalanul.

Most éppen sima az út és néptelen a környék. Mindkét oldalán erdős, bokros a táj.

· Kanyarodjunk le a jobboldali fák mögé!  Van egy kis elintézni valóm!

Laci engedelmes gyerek, már kanyarodik is. Az öreg meg elkezd dolgozni. Az ülésből elővesz egy tarisznyát, a tarisznyából egy vésőt, egy kalapácsot meg egy igen ügyes fúrót. Húszcentis nádszál is kell hozzá!

· Segíts egy kicsit, fiam! Te is jól jársz!

Abroncsnak feszül a véső, és az elmozdul egy centire. Jöhet a vékony fúró meg a nádszál! Megindul a hordó vére a két ötliteres demizsonba. Amikor ezek megtelnek, a nádszál dugul, de bent marad a hordóban.

Minden a helyére! Abroncs egy centivel vissza, kocsi az útra, eszközök a tarisznyába!  Az ülés alá a demizsonok, amiket a széles pokróc eltakar.

A lovak pihentek egy kicsit, jobban is húznak. A gyereket bántja a lelkiismeret - furdalás.

·         Matyi bácsi, nem veszik észre a nádszálat?

·         Az ángyod térde kalácsa! Mikor vennék azt észre, fiam? A bort vízzel pótoljuk. Ha valamikor szétszedik a hordót, olyan lesz majd, mint egy befordított sündisznó. Jót röhögnek rajta, hogy akadt valaki, aki még a zsidót is lóvá tette.

1938

                                                                          +

                                                 MAGYARORSZÁG !

                                                     Örök világ az ifjúság!

                                                     Ha tavasszal virágzik

                                                     Minden cseresznyeág,

                                                     Te vagy az, első és

                                                 Utolsó szerelmem:

                                                         MAGYARORSZÁG !

206. levél

 

                                                       REVÍZIÓ

 

Tudod, Öcsém, úgy alakult a világ sorsa még a huszadik század elején, hogy a pénz elkezdte irányítani a politikusokat. Óriási hasznot húzott a kiontott emberi vérből 1914 és 1918 között, az I. világháborúban. Ötmillió embert gyilkoltattak meg szerte Európában. A „győztesek” 3 millió áldozattal megnyerték a vérontást. Azután megbüntették azokat, akik a vesztes oldalon harcoltak. Illetve, komolyan csak egyetlen országot, a mi hazánkat, a kicsi Magyarországot. Megfosztották területének kétharmad részétől, és lakosságának harmada a barbár, szomszéd országok rabja lett.

Húsz év múlva a pénzéhes urak újra beintettek, és újra kezdődött az egész. Kiosztották a szerepeket: Németország és Olaszország lett a gonosz. A kis Magyarországnak nem akart igazságot szolgáltatni más, csak ez a kettő. Ezek is csak érdekből és részben. 

Csúnya latin szó ez a revízió, édes Öcsém, de ha magyarra fordítom, azt jelenti:- Adjátok vissza, amit tőlem elraboltatok!

Teleki Pál, aki egy talpig tisztességes magyar ember és politikus volt, már 1939 végén attól tartott, hogy a német szövetség végzetessé válhat a számunkra: ”A németekkel kell menni, mert másképp nem lehetséges, de csak egy bizonyos pontig. Ez a pont, ez a határvonal, a háborúban való részvétel. Ezt semmi esetre sem fogjuk megtenni, mert idegen érdekekért nem fogunk elvérezni hiába.

A revízió, s ezt csak neked mondom, a legnagyobb veszély, amely fenyeget, de ez ellen nem tehetek semmit, mert belebukom. A közvéleményünk meg van őrülve. Mindent vissza! Akárhogy, akárki által, bármely áron. A revízióba bele fogunk pusztulni, ez fog minket a háborúba belesodorni.

Visszakaptuk a Felvidéket, jó, vissza Ruszinszkót is. Ezeket meg tudjuk még emészteni, átvenni, berendezni. Most Erdélyen a sor, rettegek, mi lesz akkor. Ha Erdély visszajő, ezzel örökre elköteleztük magunkat a németeknek, akik majd azután követelik az árát. És ez az ár a velük együtt való háborúzás lesz. Az ország maga lesz az ára a revíziónak.”

                                                                                                                 TELEKI PÁL

                                                    

 

209. levél

 

Drága fiam! Mostantól politizálunk is. Először Németországról és a Szovjetunióról lesz szó.

                                                   VÖRÖS ÉS BARNA

 

Két, sok mindenben hasonló, rendszerről van szó: a német fasizmusról és a szovjet kommunizmusról. Mindkettő egyetlen párt totális /teljes/ uralmát jelenti a nép fölött. Németországban egy állítólag „kulturált” nép, a Szovjetunió esetében egy „műveletlen” felett.

Mindjárt a 2. világháború elején ez a két rendszer nyújtott baráti jobbot egymásnak az elfoglalt területek, a háborús zsákmány szétosztása érdekében. Mindez 1939 augusztusában történt, a Molotov - Ribbentrop paktum keretében. A szétosztandó terület: Lengyelország, Balti államok és Besszarábia.

Miután az államot, mint demokratikus rendszert, mind a két országban szétverték, egy- egy pártba csoportosult emberek vették át a totális hatalmat. Németországban a náci párt, a Szovjetunióban a kommunista. Hitler, a vezér, fanatizálta a német népét, Sztálinnak elég volt, ha terrorizálta.

E két rendszer ideiglenes szövetségével kezdődött a II. világháború 1939. szeptember 1-jén.

Lenin egyik volt barátja, a neve nem fontos, ezt írta a háború előestéjén: „A sztálinizmus rosszabb, mint a fasizmus: kegyetlenebb, barbárabb, igazságtalanabb, erkölcstelenebb, antidemokratikusabb. Valójában szuperfasizmus.”

Ezek a rendszerek megértetik az egyénnel, hogy mennyire tehetetlen és jelentéktelen. E rendszerek a legvérlázítóbb hazugságokra épülnek, akár a programról, akár a vezér személyiségéről van szó.

A vezérek személye a legjobb példa erre a durva félrevezetésre. Mussolini, ő volt az olaszok „dúcséja”= vezére, ez a hitvány szájhős, a bátorság és a férfiasság jelképe lett. A mániákus, őrült Hitler az új Németország építője, valójában tönkretevője lett. Sztálint, ez a vérszomjas fenevadat, a népek bölcs atyjának nevezték.

Nagyon fontos különbség közöttük, hogy Hitler kiment az emberek közé, mert bízott a ragaszkodásukban. Az már más kérdés, hogyan vélekedett róluk legbelül.

Sztálin rettegett a népétől, az őt körülvevő, elsősorban zsidókból álló, klikkel/ a vezért támogató, neki tanácsot adó és a vezér döntését végrehajtó kis létszámú embercsoport./ együtt. Gondoljunk a saját hadseregük katonáinak kiadott kegyetlen parancsokra és a Vörös téri Mauzóleum jelképes magaslatára! Sztálinról egyetlen olyan fénykép sincs, amelyen őt tömegek üdvözlik, amikor közöttük nyitott autón elhalad.

Tanulság: Sztálin és a bandája jobban félt a saját népétől, mint bármelyik ellenséges országtól. Ha Hitler ezt tudja és kihasználja, nyert ügye lett volna később a Szovjetunióval szemben.

A Szovjetunió széthullásakor, 1980-as évek végén beinduló zsidó kivándorlási hullám ennek a nagy, sokáig leplezett bűnnek a mindennél beszédesebb bevallása volt. Féltek az oroszok, de főleg az ukránok jogos, érthető antiszemitizmusától és a bizonyosan bekövetkező bosszújától.

                                                                

 

210. levél

 

Az első világháború után alig múlik el 20 év, és egy újabb, gyilkosabb, gyermekeket és nőket is pusztító, tehát mindkét részről fasiszta háborúval pusztítják az emberiséget.

                                 A II. VILÁGHÁBORÚ MENTALITÁSA

A második világháború áldozatainak száma kb. 50 millió. Ennek a hatalmas embertömegnek az elpusztításában már nemcsak a jóval fejlettebb technika a bűnös. Hiszen a halottak többsége hátországi civil áldozat. Összesen 28 millió ember. Ebben, az 1939-től 1945-ig tartó, konfliktusban teljesedett ki a totális/ mindenre és mindenkire kiterjedő/ háború.

A katonai vezetők brutalitása, a politikusok embertelensége sokban hozzájárult ezekhez a vérfagyasztó adatokhoz. A nyugati front viszonylag kevés véres összecsapást hozott.

Annál több áldozata volt a német, majd az angolszász terrortámadásoknak/ megtorló, bosszuló légitámadásoknak. Az utóbbiak Németország legtöbb városát, de Budapestet is a földdel tették egyenlővé. Minimum 600 000 német gyereket, asszonyt és idős embert mészároltak le katonailag teljesen értelmetlenül.

A csendes - óceáni hadszíntéren, Európától igen távol, a japán Hirosima és Nagaszaki békés lakóinak kínhalálára gondolni az amerikai atomtámadás után. Ezt a szörnyű bombát itt használták először, és reméljük, hogy utoljára a történelemben. A németországi Drezda szörnyű terrorbombázását követően ez volt a brutalitás/ az embertelenség/ csúcsa.  Csak a keleti, orosz fronton, ahol végül a fasiszta és a kommunista államok összecsaptak, egész hadseregek pusztultak el a háború első hónapjaiban. A gyors német előretörés százezrek halálát okozta. Foglyot nem ejtettek, mert lassította volna a seregtestek mozgását, és fölöslegesen kötött volna le támadó erőket. Ez a barbárság juttatta el a németeket Moszkva és Leningrád kapujáig.

Hatalmas létszámú seregek összecsapása Sztálingrádnál is folyt, ahol először alakult ki harc egy város minden négyzetméteréért. Ez ismétlődött meg 2 év múlva országunk fővárosának, Budapestnek közel 2 hónapos ostromában, majd végül a német főváros, Berlin elpusztításakor. Gondoljunk végül a sztálini hadparancsra, hogy aki megadja magát, vagy nem megy magától a biztos halálba, azt ölje meg a mögötte álló politikai tiszt.

Mindezek olyan mértékű embertelenségek, az állati ösztönök olyan fokú tobzódásai, amire nincs racionális/ ésszel felfogható/ magyarázat. Csak egyetlen ÍTÉLET: Minden politikai és katonai vezetőt mindkét oldalon halálra kellett volna ítélni. Akkor ma nem folyna büntetlenül az afganisztáni és iraki háború. Sőt, el sem kezdődött volna.      

211. levél

Ekkoriban más témája nem is volt az embereknek, mint a háború. Amikor a németek 1941 nyarán megtámadták az oroszokat, pár napig csend volt róla. A rádió is éppen csak megemlítette. De egy hét múlva még az ablakokba is kirakták a készülékeket, hogy mindenki hallhassa a győzelmes előrenyomulás híreit. Aztán Magyarország is belekerült a „dicsőségbe”, mint Pilátus a Krédóba.

És elkezdték hordani a behívókat! A fiatalabbik bátyját, Andrist hívták be elsőnek a családból. Egyenesen orosz földre vitték őket, a doni frontra. A rádió állandó sikerektől volt hangos. Már-már úgy nézett ki, hogy mire eljön a tél, vége lesz a háborúnak.

Nem így történt. Teljes lett a zűrzavar a faluban. Senki sem tudta, mikor cselekszik helyesen. A pénz értéke napról napra romlott.

Minden család aggódott valakiért. Várták a Liget utcában is a leveleket, mint az életjeleket. Nagy örömükre ők is kaptak a testvértől, a jó baráttól. András még itthon volt, de minden nap várták a SAS- behívót. Közben jött a tél, a nagy hideg. 1942-ben, amikor december tizenkettedikén négy kiló tíz dekával megszületett a fiuk, olyan vastag hó volt, hogy az ablaknál még a Somogyi Matyi bácsinak sem kellett ágaskodni, ha látni akarta.  Ez különlegesen erős tél még nálunk is érezhető volt.

A szegényesen felöltöztetett magyar katonáinkat nagyon megviselte. Védtelenné tette őket a szokatlanul erős fagy és a támadó oroszokkal szemben. András, a Farkasfalvi, is 1943 januárjának elején az urivi áttöréskor sebesült meg, s úgy nézett ki, hogy otthagyják. De felkönyörögte magát egy teherautóra, és így megmenekült a poklok poklából. Százezrek lelték halálukat az oroszok földjén. Akik megmaradtak, végleg haza is jöhettek. Őket leírták, kitörölték a történelmi játékból.

A legszebb korosztályokat! A férfiak színét–virágát. Hajdan életerős fiatalok jöttek haza nyomorultan, betegen. Aztán lassan, de biztosan, mint a Halál, közeledett a front a magyar határ felé.

 

212. levél

 

                                          A SZOVJET FEGYVERES ERŐK I.

 

Lavrentij Berija belügyi népbiztos 1941. június 24-én elrendelte a politikai foglyok evakuálását, illetve megsemmisítését. A nyugati területek börtöneiben ekkor körülbelül 750 000 embert mészároltak le. A bevonuló német és magyar katonák fedezték fel ezeket a rémtetteket. Kelet-Lengyelországban, a Baltikumban 40-50 ezer rab pusztult el az evakuálás halálmeneteiben. Bizonyítható, hogy ezreket öltek meg a nagyvárosok börtöneiben. Tömeges gyilkosságok fordultak elő az áttelepítések során is.

A szovjet vezetés saját katonáival is kegyetlenül bánt. Ez kissé megmagyarázza a „tömeges heroizmust”/ hősiesség/ és „izzó patriotizmust.”/ hazafiság/ A szovjet hadbíróságok szökés, gyávaság és hasonló vádakkal 150 000 katonát végeztek ki. A modern háborúkban példátlan módon Sztálin és köre a legsúlyosabb büntetés fenyegetésével tiltotta a fogságba esést. A bekerítésből életük kockáztatásával kitörő katonákat a Gulágra küldték.

Sztálin parancsainak visszatérő eleme, hogy nem szabad kímélni a rendelkezésre álló erőket, és tilos tekintettel lenni a várható veszteségekre. 1941. november 17-én adta ki a felperzselt föld taktikáját elrendelő parancsát, amely utasítást adott minden frontvonalba került lakott település megsemmisítésére. Ezen a csatatéren, Oroszországban, a Don folyó mellett lezajlott harcokban, András nagybátyánk is megsebesült, de megmenekült.                                             

1943. január 21.: Vasárnap

„A magyar hadsereg a mai napon 12 órakor kivált az arcvonalból.”/ A 2. magyar hadsereg megsemmisült. / Az előbbi idézet a kormány megállapítása volt.

Jány Gusztáv, ő volt a 2. magyar hadsereg főparancsnoka, három nap múlva, tehát 24-én adja ki hírhedt hadseregparancsát:

„A 2. magyar hadsereg elvesztette becsületét, mert kevés, esküjéhez és kötelességéhez hű, ember kivételével nem váltotta be azt, amit tőle mindenki joggal elvárhatott.

Állásainkból ellenséges túlerő kivethetett még akkor is, ha a csapat kötelességét megtette. Ez nem szégyen, ez szerencsétlenség. De becstelenség az a lélekvesztett, fej nélküli gyáva menekülés, amit látnom kellett, amiért a német hadsereg és az OTTHON megvet bennünket. Ehhez minden oka meg is van.

Vegye tudomásul mindenki, hogy innen sem betegséggel, sem sebesüléssel, sem fagyással el nem engedek senkit…

A rendet és a vasfegyelmet a legkeményebb kézzel, ha kell, helyszínen való felkoncolással, de helyre kell állítani. Ennél kivétel nincs, legyen tiszt vagy rendfokozat nélküli honvéd, aki a parancsomnak nem engedelmeskedik, az nem érdemli meg, hogy nyomorult életét tovább tengesse, és nem engedem, hogy szégyenünket bárki is tovább nagyobbítsa.”/ Egy buta tiszt sértett hiúsága.

 

213. levél

                             

                                   A SZOVJET FEGYVERES ERŐK II.

 

Sztálin 1941. augusztus 16-án kiadott parancsában elrendelte a magukat megadó katonák „minden rendelkezésre álló földi és légi eszközzel történő” megsemmisítését. Ennek megfelelően a túlzsúfolt hadifogolytáborok ellen a szovjet légierő több alkalommal támadást intézett.

Sztálin 1942. július 28-án kiadott parancsa, ha lehet, még kegyetlenebb kifejezésekkel ostorozta a „pánikkeltőket”, „hazaárulókat”. Bűntető zászlóaljak felállítását rendelte el a „megingott” közép- és magasabb parancsnokok számára, akik ezekben az egységekben „vérükkel moshatják le a hazával szembeni bűneiket.”.

A többnyire zsidó politikai tisztek mindent megtettek annak érdekében, hogy elvágják katonáik előtt az átállás lehetőségét. Ezért sok esetben szándékosan megcsonkított, meggyalázott ellenséges hullákat hagytak hátra, mert így biztosak lehettek abban, hogy a másik fél sem ejt majd foglyokat.

Mindehhez hozzájárult a náci propagandánál semmivel sem különb németellenes agitáció. Ilja Ehrenburg zsidó író szövegei a német katonákat „egysejtűeknek”, emberi érzésekre képtelen „mutációknak” állították be. Egyes politikai tisztek a Pravda címoldalán megjelenő „Halál a fasiszta területrablókra!” szöveget szó szerint értelmezték, és nem ejtettek foglyokat. Emiatt 1941 nyarán a szovjet hadsereg hátrányos helyzetbe került. A magasabb parancsnokságok, a hadifoglyok tömeges kivégzése miatt, nem tudtak a fogoly német katonáktól információkat szerezni.

 

214. levél

 

                                   MAGYAROK OROSZORSZÁGBAN

 

Mindegyik megszálló parancsnokságnál alkalmaztak civileket is, elsősorban nőket. Egy magyar tiszt szerint „az ukrán nők örömmel jöttek hozzánk, magyarokhoz dolgozni. Ezek a magyar honvédség igazolt alkalmazottjaként a német közigazgatástól élelmiszerjegyeket kaptak. S még abban az évben bevezetett nősorozástól is mentesültek. Szóval ellátottságot, némi biztonságot jelentett nekik. Pénzt nem. Ezek a lányok, fiatal asszonyok, kevés kivétellel, valamelyik fiatal katonának, nemritkán idősebb törzstisztnek a szeretői / panyinka/ voltak.”

Előfordult, ahol az effajta kapcsolatok állandósultak. Bor Jenő egyik szemleútján a következőket tapasztalta: „A vasúti gépműhelyből jövő nők némelyike magyarul üdvözölt engem. Kérdésemre elmondták, hogy ők magyar katonák feleségei. A hadosztályügyésznél elrendeltem a helyzet kivizsgálását. Eredmény: több házasságkötés történt. A párok megjelentek a helybeli híradó központ gyengélkedő szobájában, és bevezettették neveiket egy nagy könyvbe, és az írnok házasoknak jelentette ki őket. Ez volt a történet. Elvonulás előtt a válást is ki kellett volna mondani. De erre csak később került sor, mert a „feleségek” követték férjeiket. Mosónők és konyhalányok lettek a csapatnál.

 

216. levél

                                                          STROMM MARCEL

 

„A magyar királyi III. honvéd hadtest 1943. jan. 12-től kezdődően a Don-állások kézbentartásáért súlyos veszteségekkel járó harcokat vívott. Az urivi áttörés következményeképpen a magyar királyi 2. hadseregtől elválasztva, a Korpsgruppe Siebert alárendeltségébe került. Ebben az alárendeltségben több mint 12 napig biztosította a német 2. hadsereg visszavonulásához szükséges időt.

A harcokban a magyar csapatok emberfeletti hősiességről tettek bizonyságot. A mindinkább fellépő lőszer-és élelemhiány, párosulva a szokatlan nagy hideggel, megtörte a védők ellenálló erejét. E perctől kezdve a német hadvezetés számára csak tehertételt jelentettünk

Elöljáró parancsnokomnak ismételten bejelentettem csapataim helyzetét, kérve azok kivonását, egy hátsó helyen való pihentetését és újból való szervezését. Sajnos ez nem történt meg, hanem lőszer, élelem és fedél nélkül, a puszta havon szenvedtették végig az orosz tél borzalmas éjszakáit. Láttam rajtatok, hogy napról napra sorvad testi és lelki erőtök, és hogy valamennyien a biztos pusztulás elé tekintünk. A német hadvezetőség súlyos helyzetében még az élelmet sem tudta biztosítani.

A mai nappal Siebert tábornok úrtól azt a parancsot kaptam, hogy vezesselek benneteket az Olim pataktól nyugatra eső területre, ahol keresztül tudjuk magunkat nyugat felé törni, Azon az orosz hadseregen keresztültörni, amelyiken a német hadsereg teljesen felszerelt, teljes harcértékű hadosztályai sem voltak képesek.

E parancsot én nem tudom továbbadni, mert nincs értelme, hogy az agyonfagyott, kiéhezett magyarok ezrei 10 tölténnyel puskánként, üres gyomorral, tehetetlenül pusztuljanak el.

A német hadvezetőség már a múltban kiadta a parancsot, hogy a harcolni és a német hadseregnek szolgálatot, teljesíteni akaró honvédeket átveszi, és úgy bánik velük, mint a többi szolgálatában álló népek fiaival.

A magyar nép történelmében többször előfordult már hasonló helyzetben, hogy egyes merész parancsnokok vezetése alatt még hihetetlen távolságra is áttörtek.

Ezek után kénytelen vagyok mindenkinek saját belátására bízni a jövendőjét, mivel élelmet, lőszert és végrehajtható feladatot adni nem tudok.

A magyar haza mindenkor hálás szeretettel fog visszaemlékezni hős fiaira, akikéhez hasonló sors csak keveseket ért a magyar nemzetben.

Isten veletek, magyar honvédek!”

Stromm vezérőrnagy a parancs aláírása után elbúcsúzott törzsétől, és útnak indult. Lába a szabadban való éjszakázásoktól a szűk csizmában lefagyott, járni is alig tudott már, mindkét lábfeje üszkösödni kezdett. Vigyázott, hogy kifogástalanul járjon el: nem fordult vissza, hátrafelé, hanem elindult abba az irányba, amelyet elöljáró parancsnoka egyedüli útjaként kijelölt: nyugatra.

 

217. levél

 

                                     A KÁRPÁT-MEDENCE ÉRTÉKE

 

A térség megtartása Németország számára fontos volt, hiszen biztosítani kellett az ún. Alpesi Hadművelet erőterét. Hitler sokáig abban reménykedett, hogy a Szovjetunió megjelenése a Balkánon kiváltja Törökország hadba lépését. A Kárpát-medencére azért is szükség volt, hogy a német balkáni haderő visszavonulását biztosítani tudja.

Felértékelődött a Kárpát- medence a szovjet fél számára is. Nekik nem volt szabad megengedni, hogy a németek kiépítsék az Alpesi Erődöt. Sztálin, bár elsődlegesnek tekintette a berlini irányt, 1944 októberében így fogalmazott: „Igyekszünk gyorsan kijutni a hitleri Németország határaihoz, de ehhez előzőleg szét kell verni a magyar területen lévő ellenséget, tehát Magyarországhoz fűződik fő érdekünk.”

A honvéd vezérkar főnöke, Vörös János vezérezredes bizakodóan jelentette ki, hogy a Kárpátokban német együttműködéssel a szovjet haderő hosszabb ideig feltartóztatható. Románia pálfordulása ezt 1944. augusztus 23-án meghiúsította.

A németek komolyan vették Magyarország védelmét. Szeptember 22-én maga a német csapatok főparancsnoka, Guderian vezérezredes egy védelmi vonalrendszer kiépítését rendelte el. Ez három fő védővonalból állt. A Karola-vonal az Északi-középhegység déli vonalán. A Margit – vonal Buda és a Balaton, illetve a Balaton és a Dráva között. Az Attila - vonal a főváros pesti oldalát vette körül.

Már korábban elkezdték az Északkeleti –Kárpátok galíciai előterében a német Eugén -vonal és a magyar Hunyadi-állás, a hegységben húzódó határon a szent László-állás, s attól kissé beljebb az Árpád-vonal létesítését.

A nyugati végeken a domborzat függvényében hol magyar, hol osztrák oldalon épült ki a Birodalmi Védőállás.

 

218. levél

                                  A SZOVJET FEGYVERES ERŐK III.

 

A bevetés előtti alkoholfogyasztás a hadseregek jelentős részében előfordult./ A magyaroknál nem./ A szovjet hadsereg ezen a téren minden ármádiát felülmúlt A szovjet vezetés szándékosan és rendszeresen leitatta a katonáit, a nagy veszteségeket követelő tömegtámadások előtt. A bőséges alkoholadag eltompította a katonák érzékeit és félelmeit. Az így elkábított katonák hadifoglyok ejtésével alig foglalkoztak. A sebesült hadifoglyok agyonlövése mindennapos dolognak számított. Az első naptól előfordult a foglyok megcsonkítása és a hullák megbecstelenítése is.

Hatalmas hadifogolytömegek kerültek kölcsönösen egymás kezére. A nagy hadifogoly-veszteségek a fogságba esés és a táborba érés között keletkeztek. A foglyoknak legalább a fele elpusztult, mert vagy a fogság első perceiben agyonlőtték őket, vagy az őrség menet közben végzett velük. Esetenként, mint például Sztálingrádban, még szélsőségesebbek voltak az arányok. Az összesen 95 000 hadifogolyból csupán négyezer tért haza. A többség éhen halt, megfagyott, vagy kivégzések áldozata lett. A frontvonalban történő kivégzéseket a saját propagandájuktól elvadított szovjet katonák dühe magyarázza.

Ez így nem igaz, legfeljebb részben. A mindenkori politikai tiszt feladata volt ennek a mocskos munkának a végrehajtása! Kecelen a jajongó magyar sebesülteket az orosz politikai tiszt lőtte agyon. Ezért IS ment az arcvonal mögött, és hajtotta a saját bajtársait is a halálba. Mi magyarázza a Kecelen agyonlőtt magyar sebesültek halálát? Itthon voltak, magyar orvos gyógyíthatta volna őket. A falu lakosainak szeme láttára végezték ki a védteleneket. / Tanú: Udvarhelyi Istvánné, tanítónő. /

Ez mind semmi! A halott orosz katonákat miért nem temették el azonosítható sírokban? Úgy temették el őket titokban, mint a döglött állatokat!

Hol vannak a szovjet halottak sírkertjei Európa-szerte? Vadállatokból álló vezetésnek kellett lennie a Szovjetunióban, amelyik a saját népével is állat módjára bánt!

Sok rosszat írok az oroszokról, de hidd el, öcsém, soha nem a nép rossz, hanem a vezetői.

 

 

220. levél

 

                                    A SZOVJET FEGYVERES ERŐK IV.

 

Ártatlanokat sújtó megtorláshoz vezethetett, ha valamelyik lakott helység mellett a szovjet csapatok harc közben súlyos veszteségeket szenvedtek. A legismertebb ilyen eset a Veszprém megyei Olaszfaluban történt. Egy kisebb német egység a falu mellett sikeresen tartotta fel a szovjet előrenyomulást. Március 24-én a németek visszavonultak, és a faluba benyomuló szovjet csapatok több mint 60 személyt meggyilkoltak. Az áldozatok kivétel nélkül férfiak voltak. Közülük a legfiatalabbak alig 16 évesek.

Nyíregyházán és környékén a Plijev - csoport katonái, néhány nap alatt, megerőszakolások, kivégzések és rablások sorozatát követték el. Egy tábornok, feltehetően a 63. lovashadosztály parancsnoka, is részt vett a megerőszakolásokban. A legfiatalabb áldozatok nem voltak hétévesnél idősebbek. Előfordult, hogy a férj vagy más civilek szeme láttára egymás után tíz-tizenöt katona erőszakolt meg egy nőt. Nagykállóban a kozákok az ottani elmegyógyintézet összes ápoltját megerőszakolták.

A helységeket visszafoglaló német és magyar katonák fegyveres kíséretet adtak a hadifoglyok mellé, különben a feldühödött lakosság meglincselte volna őket.

A szovjet hadsereg viselkedése nem maradt hatástalan azokra a magyar katonákra, akik nem látták értelmetlennek a harcot. A honvédség jelentős részét nem fűtötte túl nagy lelkesedés, de az atrocitások sok katonában elkeseredést keltettek, és arra serkentette őket, hogy az utolsó töltényig harcoljanak. A magyar katonák  eldurvulását illusztrálja Tomka őrnagy naplójának egyik feljegyzése, amelyben a tanyavilágban fosztogató szovjet csoport megsemmisítését örökítette meg.

Kováts hadnagy, mielőtt géppisztolysorozatát leadta volna, „tótul odakiáltott az orosz tisztnek”:

·         Ha hiszel Istenben, elmondhatsz még egy fohászt!

Kifogásoltam, hogy legalább a tisztet miért nem hozták át élve? A valóságban ellenben megértettem, hogy mivel katonáinknak nem okoz lelkiismeret-furdalást az ilyen emberek megölése, a bosszú szenvedélye szabadon úrrá válik rajtuk.”